TAKÁCS ZSOLT GUSZTÁV A tizedes meg a többiek 1 (Forrásközlés)

TAKÁCS ZSOLT GUSZTÁV A tizedes meg a többiek1 (Forrásközlés)

„Tóth Elemér tizedes naplója, 1942. július 5-től lefolyt napjai az orosz földön. Ezt a naplót szeretném én hazavinni, de ha nem tudnám, juttassák el erre a címre: S Tóth Péter Vaja.” Ezekkel a sorokkal kezdődnek el a napló írójának gondolatai, melyeket egy elsárgult lapú, egykori orosz osztálynaplóba írt. Tóth Elemér másod-unokatestvérem anyai nagyapja, akit személyesen nem ismerhettem. Írása alapján azonban, úgy érzem, képet kaptam arról, hogy milyen ember volt. A címválasztás nem volt véletlen. A rajparancsnok tizedes úr igazi katona, egy kicsit vagány, egy kicsit „háryjános”, aki kiérdemelte a bronz vitézségi érmet. Ugyanakkor vérbeli kispolgár, markáns civil mentalítással, aki a saját és az alá beosztott emberek életét próbálta elviselhetőbbé tenni a háború viszonyai között. Egy életrevaló ember alakja rajzolódik ki előttünk, aki egyszerű hétköznapi ember, de a fronton rendkívüli, életidegen helyzetbe került. Ebben az abnormális világban próbált emberi válaszokat adni a kihívásokra.

Tóth Elemér bevonulása idején, 19422

Tóth Elemér nincstelen református vajai családba született 1917. március 24-én. Elemi iskolát Vaján végezte, majd Budapestre került és a hentes szakmát tanulta ki. „Termete rendes, arca kerek, fogai épek, szemeinek színe sötét barna, haja fekete, szakálla borotvált” – ahogyan azt a munkakönyvében olvashatjuk. Ekkor, 1942-ben 25 éves nőtlen, ereje teljében levő

1 2

A dolgozat a 2009. évi helytörténeti pályázat díjazásban részesült. A képek és dokumentumok Tisza Istvánné Tóth Margit tulajdonában vannak.

fiatalember, bár a szíve már foglalt volt, hiszen erős érzelmek kötötték leendő feleségéhez, Tóth Margithoz Vajára. A családi emlékezet Aszódot említi, mint tényleges katonai szolgálatának helyét. Ebből kiindulva, a 2. magyar hadsereg hadrendjét megvizsgálva, kiderült, hogy a VII. hadtest 23. könnyű hadosztálya rendelkezett az 51. gyalogezred 31/III. zászlóaljával, melynek helyőrsége Aszódon állomásozott. Más aszódi alakulat csak a 3. gépkocsizó lövészzászlóalj volt, amely azonban a harcok e szakaszában az 1. páncélos hadosztály részeként mozgó tartalékot alkotott, nem foglalt el védelmi állásokat.3 A naplóban két helyen is található bejegyzés, amely Tóth Elemér alakulatának elhelyezkedését tartalmazza. E szerint állásuk ott helyezkedik el, ahol a Don szigetet hozott létre és a Don másik partján egy Pavlovszk nevezetű város terült el, mellettük északra a huszti zászlóalj feküdt. A Szabó Péter Don-kanyar című kiváló könyvében fellelhető térkép szerint 1942. augusztus 19-én ezen a helyen az 51. gyalogezred állt.4 A huszti alakulat az 54/II. zászlóalj volt.5 Még szóba jöhetne a munkácsi 54/III. zászlóalj is, de ez az egység scsucsjeperejeshajai hídfő felszámolásában vett részt. A napló utolsó oldalán is található egy bejegyzés, amely arról szól, hogy Tóth tizedes alakulatát áthelyezik a 19-esek és a 21-esek közé, vagyis a 19. könnyű hadosztály és a 21. gyalogezred közé. Ezt a helyzetet jelöli Szabó Péter Don-kanyar című művének egyik térképe.6 A kitüntetéshez adott igazolvány alapján egyértelműen megállapítható, hogy Tóth Elemér tizedes úr a VII. hadtest, 23. könnyű hadosztályának, 51. gyalogezredében, a 31/III. zászlóaljában harcolt a Donnál.

A kitüntetés igazolványa

3

SZABÓ Péter: Don-kanyar. Budapest, 1994. (a továbbiakban SZABÓ, 1994.) 270. Uo. 128. 5 A másik, Huszt városába települt egység a 24/II. zászlóalj volt, amelyik csak 1942 novemberében érkezett ki a frontra felváltó alakulatként. 6 SZABÓ, 1994. 179. 4

Tóth Elemér tizedes úr naplója is, mint minden más, saját használatra készült harctéri napló,7 pontosabb és árnyaltabb kép kialakítását teszi lehetővé: a frontélet hétköznapjait, személyes érzéseket és hangulatváltozásokat is tükröző, páratlan kortörténeti dokumentum. A napló nem a civil élet hétköznapjait dokumentálja, hanem a háború rendkívüli, embertelen körülményeit, ahol az állandó életveszély és az ezzel járó tevékenységek váltak mindennapi élménnyé, és a legegyszerűbb, hétköznapi cselekvések is rendkívüli dimenzióba kerültek. Valószínű, hogy hősünk is ezeknek a körülményeknek a hatására érezte szükségesnek és fontosnak a naplóvezetést. Ezzel talán szorongását, félelmeit írta ki magából, holott az írás nem volt mindennapos tevékenység számára.8 A mai magyar történetírásban jelentős szerepet játszanak a világháborús naplók és visszaemlékezések.9 Kiváló történeti források, amelyek árnyaltabb képet mutatnak az adott történelmi korszakról. A szubjektív források közös jellemzője, hogy az elbeszélő érdeklődése önmagára irányul, mondandóját személyes hangon fogalmazza meg. A szerző naplójából kiolvasható, hogyan érzett, gondolkodott, milyen értékrendhez igazodott az adott időszakban: milyen cselekvési lehetőségekkel számolt, mennyiben felelt meg az elvárásoknak, milyen célokat fogadott el, mi volt az, amit elutasított, valamint saját neveltetése hogyan harmonizált vagy nem a napi valósággal. A naplóíró feljegyzéseit az eseményekkel szinkronban készíti, egyidejűleg reflektál is azokra. Személyes hangon nyilatkozik, hiszen célja az esetek többségében nem az olvasók tájékoztatása, hanem saját élményeinek és gondolatainak a rögzítése. Talán éppen ezért válik őszintévé, mert nem kötötte semmilyen külső, befolyásoló tényező. A napló térbeli és időbeli élményeket rögzít, s így rendeződik összefüggő elbeszéléssé. A személyes megélés része volt olyan esemény dokumentálása is, amely országos jelentőséggel bírt. Erre jó példa Horthy István repülő főhadnagy, kormányzóhelyettes halála. Tóth tizedes nem tulajdonított túl nagy jelentőséget naplójában a tragédiának, úgy tűnik a mindennapok és a háborús helyzet részének tekintette. Talán felmerülhetett benne, hogy saját sorsát senki sem tudja befolyásolni a fronton, még országos ranggal rendelkező Horthy Miklós fia sem. Előtérbe kerültek az ellátási nehézségek, a hiányos felszerelésből adódó gondok, és az, hogy a felváltásra nem számíthatnak. Nehéz volt az otthontól, családtól

7

A naplók kiváló elemzését nyújtja: PIHURIK Judit: Második világháborús naplók és emlékiratok, mint történeti források. Aetas, 2007. 2. sz. (a továbbiakban PIHURIK, 2007.) 130–146. 8 Uo. 9 Szűkebb hazánkban, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az utóbbi időben két naplót tettek közzé: Lázár Sándor 4-es huszár főhadnagy naplója. Szerk. BENE János. Nyíregyháza, 1999. és GALAMBOS Sándor: „Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve jár.” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúban. In: 18. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Évkönyv. Szerk. Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2008. 317–354.

távol szembesülni naponta a halállal, látni elesni a bajtársakat, s tudatában lenni annak, hogy ez vele is bármikor megtörténhet.10 Tóth Elemér naplóját összevetve Szabó Péter: Don-kanyar című munkájával arra a megállapításra juthatunk, hogy a 2. magyar hadsereg Don menti harcait, hadműveleti időszakait végig tudjuk kísérni egyetlen katona sorsában, láthatjuk az eseményeket az ő szemszögéből. A napló 1942. augusztus harmadikával kezdődik, és október másodikával fejeződik be. Így a 2. magyar hadsereg harcaiba tekinthetünk bele, elsősorban a hídfőcsaták idején. Az állásépítés időszakát 1942. augusztus 3. és 23. közzé tehetjük. A 2. magyar hadsereg utolsóként kiszállított alakulatai közé tartozott a 23. könnyű hadosztály. Kirakodásuk Kurszknál 1942. július 27-én kezdődött el, és augusztus 3-án fejezték be a német csapatok leváltását.11 Hősünk egysége is ekkor zárkózott fel a Don folyó partjához. Ez a napló nagyon jól érzékelteti azokat a problémákat, melyekkel a 2. magyar hadsereg más egységei is küzdöttek. A védőállások kiépítését a szükséges építőanyagok hiánya nagyban akadályozta. A szükséges munkaeszközök kis száma, illetve a rövid gyalogsági ásók pedig megnehezítették a munkát. Az akadályok telepítése, tüzelőállások, futóárkok, fedezékek építése és a közlekedés általában éjjel történt. Nem csoda, hogy a feladat nehézsége, valamint a szokatlan munkarend kimerítette az első vonalban levő csapatokat. Ráadásul az állásépítő magyar csapatok állandó tüzérségi tűznek voltak kitéve. A szállítási nehézségek miatt a harcoló csapatok ellátása is komoly problémákat okozott. Az első vonalban harcolók ritkán jutottak meleg ételhez, kevés kenyeret kaptak és gyakran vízhiányban is szenvedtek. A tartalék élelem, a katonakenyér csak időleges megoldást jelentett.12 A hídfőcsaták időszakában (1942. augusztus 24 – szeptember 16.) a VII. hadtest 23. könnyű hadosztályának védőkörletében Kolovert és Kologyezsnoje között, valamint Babka és Pavlovszk körzetében történtek átkelési kísérletek.13 A viszonylag nyugalmas időszak ekkorra ért véget hősünk számára. Tóth Elemér alakulatának helyzetét lényegében ugyanaz jellemzi, mint a 2. magyar hadseregét. A magyar alakulatokra a Don 200 km-es szakaszának védelme várt. A védelem mélységben való kiépítésére és tartalékképzésre nem volt lehetőség. A hadseregparancsnokság a folyó mocsaras, zsombékos partszakasza miatt a fő ellenállási vonalat általában erdők vagy falvak szélén határozta meg. A part mentén előretolt állásokat építettek 10

PIHURIK, 2007. SZABÓ, 1994. 82. és 106. 12 Uo. 108. és 142. 13 Uo. 127. 11

ki, amelyek többnyire támpontszerűen sorakoztak, jelentős hézagokat hagyva az egységek csatlakozási pontján.14 Ezt láthatjuk a naplóban a „halálszikla” esetében, amelynek elszigetelt helyzete kiszolgáltatta Tóth tizedes raját a támadóknak. Ebben tökéletes példát találhatunk a passzív védelemre. A folyót a szovjet csapatok ellenőrizték, a mocsaras, bokros, horhosokkal15 tarkított terület kiváló lehetőséget adott kisebb-nagyobb erővel indított átkelési kísérleteiknek. Ezek a támadások inkább a védők nyugtalanítását szolgálták, mint a hídfőképzést, bár Pavlovszk előtt is létrejött egy kisebb hídfő.16 Az állások harcos állománnyal való ellátása is nehézségeket okozott. A 22. gyalogezred parancsnokának jelentéséből tudjuk, hogy 10 km kiterjedésű védőállásra összesen 6 puskásszázad állt rendelkezésére. Ebből 2 század látta el a harcelőőrs-szolgálatot, 2 század mint felváltott alakulat pihent, a többi pedig árokszolgálatot adott. Az ezred parancsnoka tartalék képzésére nem is gondolhatott.17 Valami hasonló fedezhető fel kicsiben Tóth tizedes raja esetén. Éjszaka a raj teljes létszámmal figyel az állásban, nappal 3 katona a hátrább fekvő faluban van pihenőn, akiket, feltehetően a század tartalékként használnak fel egy esetleges támadás visszaverésére. A védelmi harcok során alapvető kiképzési hiányosságok jelentkeztek, melyeket gyakran virtussal kellett pótolni. Az állásszolgálat megszervezését és a harckészültség fenntartását a szinte pihenő nélküli katonák fáradtsága, valamint az állandó stressz és félelem nagymértékben megnehezítette. Fokozottabb módon jelentkezett a kiképzés hiányossága a támadások fogadásakor, ez esetenként pánik kialakulásához vezetett. Ennek ellenére a katonák többnyire minden tőlük telhetőt megtettek. A hadsereg harci szelleméről a Honvéd Vezérkar főnöke is pozitív képet festett, bár jelzi a személyi állomány bolsevizmus elleni háborúra való lelki felkészítésének hiányát. A helytállás egyik valódi okát, a kötelességteljesítést ekkor még nem hangsúlyozta, holott a katonákat inkább ez motiválhatta. A legénységgel valószínűleg nehezen vagy egyáltalán nem lehetett megértetni a bolsevista veszélyt: „A kivonult hadsereg és valószínűleg maga az anyaország sem látja tisztán e háborúnak és e háborúban való részvételünknek célját, értelmét… nem gyűlöljük sem a bolsevizmust, s ezen keresztül az ellenségünket, az oroszt”– írta jelentésében Kovács Gyula vezérkari ezredes.18 Nem csoda, hogy a felváltás kérdése is felmerül a katonák között. A szokásos „mire a falevelek lehullnak” gondolat mélyen beivódott 14

Uo. 101. meredek falú mély árok 16 SZABÓ, 1994. 127. 17 Uo. 159. 18 Uo. 143. 15

a katonák lelkébe. A 31/III. zászlóaljat nem érintette a felváltás, mivel elsősorban a hídfőcsaták során nagyobb veszteségeket szenvedett alakulatok jöhettek szóba.19 A híreknek talán csak annyi alapjuk volt, hogy a 2. magyar hadsereg-parancsnokság olyan ígéretet kapott, hogy a 23. könnyű hadosztály teljes vonalát, valamint a 19. könnyű hadosztály déli védőkörletét német, illetve olasz csapatok veszik át. Valójában azonban csak a 23. könnyű hadosztály déli szárnya rövidült meg. Az olasz Tridentina hadosztály október végén vette át ezt a körzetet, így a 31/III. zászlóaljat északabbra helyezték a frontvonalon.20 A hadműveleti szünet időszakában (1942. szeptember 17-től) a rosszabb időjárási viszonyoknak is köszönhetően békésebb időszak következett be, a télre való felkészülés indult meg, de azért tartogattak meglepetést hősünk számára az elkövetkező napok. Ezen időszak leírása is jól példázza a 2. magyar hadsereg viszonyait. Szeptember közepétől fogva a magyar alakulatok megkezdték az előkészületeket a téli védelemre. A meglevő védelmi állásokat drótakadályokkal, aknamezővel egészítették ki. Az erődítési munkák ellenére a szovjet csapatok többnyire továbbra is betekinthettek a védőkörletekbe, amely zavarhatta a munkálatokat és az utánpótlást. Fűtési lehetőség alig volt, a fekhelyül szolgáló szalma megrohadt a katonák alatt. A fedezékek lakhatóbbá tétele – amint a naplóból is kitűnik – találékonyságot követelt meg az emberektől. A védelmi munkálatok fontossága miatt egyre több munkásszázadot – amelyek állományát túlnyomó részt zsidó hadkötelesek alkották – az első vonalban levő seregtesteknek rendeltek alá. A németek egyre kevésbé tudták ellátni korábban vállalt kötelezettségüket a magyar hadsereg élelmezésére. A csapatok élelmezését, így a helyszíni beszerzéssel, a hadműveleti terület gazdasági kiaknázásával kívánták megoldani, amely azonban csupán részleges eredményeket hozott. A hadsereg hadműveleti területének gazdasági kiaknázása, mint például gabona- és takarmányfélék, valamint vágóállat beszerzését a német hatóságok végezték, de feladatuk ellátásában igényelték a magyar hadtáp alakulatok támogatását. A 2. magyar hadsereg hátsó körzeteiben tevékenykedő 3 hadtápzászlóalj gyakran segédkezett a termény betakarításában és szállítási munkákban. Októberben a legénység még mindig azt a ruházatot viselte, amiben kivonultak a frontra. A hidegre forduló idő tovább csökkentette a katonák komfortérzését. Mind az élelmezés, mind a ruházat tekintetében szintén a katonák egyéni találékonysága javíthatott.21 Az 1942 nyárutóján készült hadsereg-parancsnoksági értékelő jelentések szerint a Don menti hídfőcsaták során nem valósították meg azokat az elveket, amelyeket a magyar 19

Uo. 152. Uo. 124. 21 Uo. 157–160. 20

honvédség harcászati szabályzatában a „Folyamvédelem” címszó alatt találhatók. E szerint védelemben sem szabad passzívnak maradni, az ellenséget állandóan támadni kell, rendszertelenül végrehajtott kisebb, jól előkészített, korlátozott célú vállalkozásokkal.22 Tizedesünk naplójában viszont találunk példát arra, hogy sikerült megvalósítani a szabályzatban leírtakat, nevezetesen a sziget elleni támadás során. Egy viszonylag eredményes támadás vonalai rajzolódnak ki előttünk, úgy ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ezt támasztja alá az a hadtest-parancsnoki dicséret.

A hadtestparancsnoki dicséret

Tóth Elemér mint katona megfelelt azoknak az elvárásoknak, amelyeket támasztottak vele szemben. Raját jól kézben tartotta, s bár néhány intézkedése akár kegyetlennek is tűnhet (lásd az augusztus 24-i és szeptember 2-i bejegyzéseket a pánikhelyzet feloldására, illetőleg az őrség kérdését), de ezek katonái biztonságát szolgálták. A másik oldalról nézve, nemcsak követel a rábízott emberektől, hanem gondoskodni is próbál róluk, amikor egyedül építi az állásokat, mert látja rajtuk a kimerültséget, illetőleg amikor dupla vacsorát hoz embereinek, hiszen az egymásra utaltságuk nem kérdőjelezhető meg. Kezdetben úgy tűnik, mintha nem venne tudomást a háborúról, egyfajta hetykeséggel viseltetik, szinte olyan érzése van az olvasónak, hogy felelőtlenül szemébe nevet a halálnak. Erre jó példa, amikor figyelmeztetés ellenére lemegy a folyóhoz vízért, kineveti a katonák ijedtségét, vagy az orosz tüzérségi tüzet Szent István-napi tűzijátékként írja le. Valószínűleg mint rajparancsnok, aki felelősséggel tartozott tizenkét katonáért, önbizalmat akart önteni embereibe azzal, hogy rendkívüli helyzetben olyan választ adott, amely kisebbíti annak súlyosságát. A tizedes úr nem mutathatott félelmet vagy bizonytalanságot. Jól érzékelteti ezt a kettőséget az orosz katonák zenéje. Nagyon mérges lett, amikor a tüzérség elhallgattatja őket, de azért nyugtalanította a helyzet, és maga is kimegy az őr mellé figyelni. Több leírásból is tudhatjuk, hogy támadás 22

Uo. 143–144.

előtt a szovjet katonák bátorításként vodkát kaptak, és gyakran hangos éneklésbe kezdtek. Nem elképzelhetetlen, hogy ez történt ebben az esetben is. Talán a magyar tüzérség megelőző csapása akadályozta meg a támadást. Tóth tizedes bátorságához, talán vakmerőségéhez nem férhet kétség, amelyet a kitüntetése és a hadtestparancsnoki dicséret is jelez. Vélhetően nem a bolsevizmus elleni élet-halál harc elkötelezett harcosaként érdemelte ki a bronz vitézségi érmet, hanem a kötelességteljesítés hajtotta, mert a parancs az parancs. Az ellenségről („muszkák”) érezhetően olyan sztereotípiákban gondolkozik, amelyeket a kor propagandája, a kiképzés alatti képzetek és talán az első világháborúban a keleti fronton harcolóktól hallott visszaemlékezései táplálnak.23 Teszi a dolgát, mert ez a feladata, de őt is egyre jobban elkeseríti állapota. Azután fokozatosan ébred rá a háború embertelenségére, amikor az első áldozatokról jön a hír. Az állandó harckészültség mindinkább kimeríti, és jelentősen változik a hozzáállása a háborúhoz. A háborús stressz hatása érződik alvászavarában, lassan már minden idegesíti, az is baj, ha lőnek, de az is, ha csönd van a frontvonalon. Minden mindegy, kissé depresszióba hajló hangulata akkor éri el csúcsát, mikor már azt sem bánja, ha az oroszok elviszik a fedezéket. Ennek a problémának a megoldásában sokat segít neki a családdal, az otthonnal tartott vékony szál. Nagy az öröme, mikor levelet kap, vagy „pótlékként” a szomszéd faluból, a Szabolcs megyei Őrből való Juhásszal folytatott beszélgetés is fontos lehetett számára. Talán ezért is jelenik meg szülőfalujának képe annyira érzelemgazdagon. Önfegyelme, mentalítása nem engedi, hogy elhagyja magát, és úgy tűnik, túllép a gondokon. A sziget elleni támadás során már újra a régi tizedes úr. Tóth Elemér mint civil, ízig-vérig kispolgár. Az ellátási gondok okozta hiányosságokat találékonysággal pótolta. Az evés, a sütés-főzés állandó központi téma. Az első néhány napon társaival együtt a megszokott civil, hétköznapi módon akarnak élni, a faluba úgy járnak, mint haza, a harcállást pedig a munkahelynek tekintik. A vasárnap munkaszüneti nap, amikor pihenni szeretnének, mintha a Don másik partján nem lenne ott az ellenség. Később a legnagyobb harcok közepette is megmarad ez a motívum, például a Dekung (gyakran így nagybetűvel írva) otthonosabbá tétele. Neveltetése, szakmájának szeretete nyilvánul meg azokban a sorokban, amikor kitüntetésének hírét megkapva, az otthon elpusztult két disznó felett kesereg, vagy miután ünnepélyes keretek között kitüntették, a marha feldolgozása legalább olyan örömöt okozott neki, mint a dicséret. Kitüntetés ide, kitüntetés oda még 100

23

Pihurik, 2007.

hold földért cserében sem vállalná újra ezt az életet, pedig ő ott „valaki”, a bronz vitézségi érem tulajdonosa, tizedes úr, aki 12 katona vezetője, és a fedezék az ő „fellegvára”. A humor, amely akár életet is jelenthet, markánsan végigvonul a napló oldalain, és igazán emberivé teszi a leírtakat. Talán néha meghökkentő, de ugyanakkor jól rámutat a helyzet fonákságára. Néhány „gyöngyszem” a sok között. Ellátási problémákat felvető: „Reggeli nincs, ehelyett leülünk kártyázni.” A katonák fáradtsága: „Egyszer azon veszem majd magam észre, hogy írok itt a dekungban, aztán, valamelyik muszka beköszön: Jó estét, tizedes úr! Mit csinál?”Az ellenséges tüzérségi tűz okozta gondok: „Szóval, hát nagy zenés ébresztő volt.” A végére érve a naplónak, komoly hiányérzetem támadt. Kíváncsi lettem volna tizedesünk további sorsára. El tudott-e menni szabadságra? Hogyan élte meg a szovjet hadműveleteket 1943 januárjában. Amit tudunk, hogy 1942 decemberében üdvözlőlapot küldött haza a frontról, majd néhány hónapon belül hazakerült a Don-kanyar poklából. Ezután elvette feleségül Tóth Margit kisasszonyt, akitől később két gyermeke született, Margit és Ágnes. A háború még igényt tartott rá, és 1944-ben újra behívták katonának. Rövidesen hadifogságba esett, ahonnan 1947-ben tért haza. Ezután még három évet élt. Végül néhány személyes megjegyzés. Tóth Elemér majdani násza (leányának apósa) Tisza András szintén a miskolci seregtest hadtest-közvetlen 4/I. huszárütegében szolgált, anyai nagyapám, Kun András pedig ugyanebben a hadtestben a 12/I. zászlóalj tagjaként került ki a frontra. Sok történet ismert róluk is, de sajnos írásos forrás nem áll rendelkezésünkre. Úgy vélem hasonló módon élhették meg az embert próbáló időket, így ez az írás nekik is emléket állít. Hálás köszönet Tóth Elemér leányának, Tisza Istvánnénak, született Tóth Margitnak, nyíregyházi lakosnak, aki elhivatott pedagógusként, tanítónőként megőrizte édesapja naplóját. A napló nagyon nehezen olvasható, hiszen gondolatait, tapasztalatait nem egy íráshoz szokott ember vetette papírra, ráadásul az 53 oldalból az első 12 tintaceruzával íródott s erősen megfakult. A napló oldalai csupán részben számozottak, mivel pótlapok vannak elhelyezve benne. A saját használatra készült harctéri naplóban a szerző érzéseit, hangulatváltozásait, az általa megélt eseményeket pontosan idéztem, ugyanakkor az egyes nem lényegi, többször ismételt vagy olvashatatlan részeit kihagytam, és három ponttal: … jeleztem. A jobb érthetőség kedvéért a helyesírási hibákat kijavítottam, egy-egy hiányzó szót vagy ritka kifejezést szögletes zárójelben [ ] beszúrtam, esetenként a szórendet megváltoztattam, a központozást a mai nyelvhasználat szabályaihoz igazítottam.24

24

A napló első mondata betűhíven: „Tóth Elemér tizedes Naplója, 1942. julius 5-től lefojt napjai az orosz földön. Eszta naplót szeretném én haza vinni deha nemtudnám juttasák el erre a címre S Tóth Péter Vaja”

A napló első oldala

Tóth Elemér tizedes naplója 1942. augusztus 3 – október 2. „Augusztus 3. Napkelte előtt kb. fél háromkor már felkeltem, kíváncsi voltam az első reggelre. Néma csönd. Az állásunk egy nagy fa cserjésben van, két horhos közt egy nagy sziklán, alattunk folyik a kis Don. A Don itt egy szigetet alkot, kb. 200 méterre van az elágazása. A sziget másfél km hosszú, és ahol a legszélesebb, 500 méter. A nagy Don másik oldalán egy szép kis város Pavlovszk. Tizenhét órakor megkezdték lőni az oroszok a falut, ahol a század zöme van. Azt mondják a németek, hogy ez minden nap így megy este és reggel. Víz egy csepp sincs. Nagyon szomjas és már koszos vagyok, már két napja nem mosakodtunk. Van egy kis vödröm, fogom, hogy lemegyek a Donhoz vízért. A németek meg mondják, hogy nem lehet, de mindegy, megyek. Amint 20 méterre vagyok a víztől, puff, rámlőttek. Megállok, a géppisztoly nálam, de nem látok semmit, a sziget egy erdő. Alig bírtam visszajönni. Nappal bejönni lehetetlen, este hozzák a másnapi vizet és kaját. Este megettük a tartalék élelmet, utána meg a cibakot.25 Alig vártuk az estét, éjjel fél egykor megérkezett a vacsora, krumpligulyás és víz. A kenyeret és a szalonnát eltérítették és nem kaptunk. Egy kulacs víz jutott egy embernek. Augusztus 4. Repülőzúgásra ébredek. Kidugom a fejem a sátorból, látom, hogy saját gép. Puff, egy, kettő, három bombát ledob a városra. Felébred a nép, nagy csörömpöléssel ugranak a gödörbe. A gép elment, aztán mindenki előkúszott és gyönyörködtek a három bomba nyomán kelt füstfelhőben. Hét órakor kezdődik a napi játék, kezdjük megszokni. Dél felé megindul a zsugaparti, és így lassan eltelik a nap és várjuk a vacsorát, gulyás, megint. Augusztus 5. Ismét repülőbúgásra ébredek. Egy dupla törzsű olasz gép a város felett kering, puff, egy bomba, utána egyet fordul és ikergéppuskával lő, és esik lefelé egész a háztetőig lemegy, megfordul és amerről jött, elment. Reggeli nincs, ehelyett leülünk kártyázni. Ebéd 85 deka kenyér 10 emberre, nagyon vékony vaj. A nap lassan mégis eltelik, itt és ott is lőnek. Augusztus 6. Háromnapi pihenő után megkezdtük a tüzelőállás és a dekung26 építését. Nehezen megy a munka gyalogsági ásóval. Tíz órakor irtó nagy robbanás a hátunk mögött. A nép a gödörbe. Nézem a becsapódásokat, lő az orosz aknával, de olyan tüzet ad, hogy majd megsüketülünk. Egy órát tart és aztán néma csönd. Augusztus 7. Ma hajnal 2 órakor lemegyek a faluba tisztálkodni. Augusztus 8. A nap megszokott módon alakul. Meleg van nappal, éjjel meg majd megfagyunk a takaró alatt is. Augusztus 9. Vasárnap reggel ismét az ásás. Az emberek zúgolódnak, hogy még vasárnap sem hagyják nyugodni őket, de azért mindenki fogja a gyalogsági ásót és mennek ki az állásba. Szép lassan

25 26

katonakenyér fedezék

eljön az ebéd, 8 deka lekvár, bizony gyönge. Estefelé pakolás és várjuk a váltást. Megjön a váltás, indulunk a falu felé. Sötét van. Augusztus 10. Pirkad, negyed három. Megindulunk az állásokból hátra, egy gyümölcsösben találjuk magunkat. Rengeteg alma van, mindenki megpakolja magát és megindulunk befelé. Eszünk és mindenki lefekszik aludni. Tízkor fölébred a nép, megindul a sütés-főzés. Főzök én is, tésztát akarok enni, mézem és egy kis lekvárom van. Augusztus 11. Bemegyünk az állásba. Mindenki elfoglalja a helyét és nézi a sötétséget, annyira, hogy már fáj a szemünk. Borzasztó hosszú az éjszaka, alig várjuk a reggelt… Aztán megpakolunk almával és megyünk haza. Rengeteg a légy, mindenkinek megy a hasa. Én is délelőtt ötször voltam a kertben gyalogsági ásóval. Az ürüléket rögtön elássuk, hogy a legyet távol tartsuk. Augusztus 12. A nap kezdete almaszedés, utána haza. Van vagy fél zsák almám. Főzök egy kompótot, bele egy deci méz. Következik a krumplis lángos gyúrás. Az ebéd szalonna, krumplis lángos és kompót. Augusztus 13. Éjjel 1 óra. Arra ébredek, hogy nagy bombázás tőlünk jobbra kb. 4 km-re, utána géppuska. Olyan zaj van, hogy nem hallom a saját hangom. Két óráig tart, utána csönd… Halljuk, hogy jobbra betörtek, de visszaverték, balra tőlünk 20 km-re betörtek az oroszok 25 km mélységben. Nagy a feszültség. Minálunk is első emberünk a második szakasztól megsebesült az állásban, lapockán lőtték szerencsétlent… Augusztus 14. Arra ébredek, hogy nagy a futkosás, meg az ágy reng alattam. Felkelek és kinézek, hát aknavetővel lövik a ház környékét. A nép rohan a pincébe. Nevetem őket, bemegyek és lefekszem vissza, fáradt vagyok… Augusztus 15. Hajnal 3-kor mellettünk 50 méterre megszólal egy golyószóró, utána, dirr-durr, nagy csetepaté. Gyönyörű látvány, okádják a tüzet a gépek 15 percig… Kijövünk az állásból… megindulunk hazafelé. Mondják, hogy a második szakasznál át akartak jönni. Tíz óra, reggeli és ebédkészítés, lekváros tészta és alma, szivar. Tizenegykor hoznak két sebesültet. A dekung most már majdnem kész. Megy a munka a sötét éjszakán végig, persze mindenki szívesen dolgozik, hogy ha megint jön a gránát, legyen hová behúzódni. Augusztus 16. Reggel 4 óra. Elküldöm az embereket, hogy egy keveset aludjanak. Aztán én is bemegyek a sátorba és elszendergek. Nagyon kivannak a szemeim a múlt heti éjszakázások hatására. Augusztus 17. Fölébredek, megnézem a figyelőt és megyek dolgozni. Az emberek alszanak, nem zavarom őket. Estefelé már 1 méter föld van a dekungon… Augusztus 18. Öt óra. Kibújok a sátorból, hozzáfogok a levélolvasáshoz. Miklós bátyám és Magdi írt, megvan az öröm. Kiosztom a reggelit, utána hozzáfogunk dolgozni. Így telik a napom. Kihozzák a vacsorát. Három ember bemegy a faluba, én pedig hajnalban megyek le tisztálkodni. Augusztus 19. Hajnali 2 óra. Fölráznak, hogy indulhatok a faluba… Nagy nehezen leérek és megyek a házunk felé. Bemegyek és lefekszem. Arra ébredek, hogy meglöki valaki az ajtót. Kérdem, mi van, mondják, hogy a légnyomás. Lövik a ház környékét. Fölkelek és nagy fürdőt akarok venni. Nézem a

fürdőkádat, ellopták. Nagyon zabos lettem. Aztán hozzáfogok a takarításhoz. Van egy kis szoba, én azt berendeztem magamnak, délig elég volt végezni vele. Most már elég jól néz ki. Van benne egy ágy, egy asztal, egy szék, egy éjjeliszekrény és egy szép zöld fa, de nem tudom, hogyan nevezik. Elég barátságos, légy az van benne elég. Most jön az ebédkészítés. Hal van, csinálok hozzá krumplit, tésztagyúrás, lekvár és alma. Utána egy szivar az ágyon… Indulunk kifelé az állásokba és három ember megindult a vacsorával. Én itt maradok, megvárom, míg a másik három bejön, hogy a ház ne maradjon üresen, aztán én is megindulok 2 szál deszkával kifelé… Kilenc óra. Kimennek az őrszemek, és lefekszem. Augusztus 20. Első éjjel alszunk a dekungban. Reng a dekung a robbanásoktól. Reggeli után munkához fogunk és emlegetjük, hogy milyen jó volna Pesten. Az idő borongós, úgy látszik, elmúlt a nyár. Így telik el a nap. Várjuk a vacsorát és a hírt, mert mindig az az első, ha kijönnek, hogy mi újság a faluban. Mondják, hogy a zászlóaljparancsnok meghalt27 és az a másik gyerek is, aki megsebesült itt ebben az állásban. Megdöbbenünk, már három halott, és tőlünk jobbra ismét támadást intéztek a muszkák, de most elkapták őket, 300 halott és 80 fogoly, nekünk 16 halott. Megvacsorázunk és mindenki megy a beosztásába. Utána megkezdődik a megszokott rendes tűzijáték. Nagyon tetszik a dolog, mert legalább emlékeztet a Szent Istvánra. Augusztus 21. Fölébredek, fél hat. Látom, hogy még két-három napi munkánk van a tüzelőállások kiépítésére és a futóárok megépítésére. A figyelővel hozzáfogunk dolgozni. Már el is fáradok, lemegyek a dekungba. A nép még mindig alszik. Fél nyolckor fölzavarom a népet. A reggeli nagyon jó. Kávézom, utána alma, és kezdődik a munka. Reng a szikla a csákányozás nyomán megállás nélkül fél egyig. Sokallja a nép a munkát, megyünk ebédelni. A figyelő kint marad, a többi ebédel. Az ebéd 10 deka lekvár, utána alma. Egy kicsit lefekszünk aludni, én is fáradt vagyok. Délután fél négykor fölébredek, ismét nekiállunk a munkának. Én elmegyek gyeptégláért a hegyoldalba. Valahogy kiszúr a muszka, rám lőtt. Abbahagytam és visszamentem az emberekhez. Már sötét van, de az állások már készen vannak. Ilyen erős napunk még munkából nem volt, már csak kisebb simítások maradtak. Várjuk a vacsorát, nemsokára meg is érkezett. Mondják, hogy a kormányzóhelyettes meghalt, tőlünk itt valahol balra. Egyebet nem tudnak. Magditól levelet kaptam. Kihozták a zsoldot és hat doboz cigarettát, és aki nincs szolgálatban, lefekszik. Hajnalban én is megyek a faluba, de 12-ig fönt vagyok. Tizenkettőkor váltás és én is lefekszem. Hajnal 2 óra, fölkeltenek és jövök be a faluba. Augusztus 22. Tíz órakor elmegyünk istentiszteletre egy kertbe, nagyon szépen beszél a pap. Végül gyászbeszédet mond az őrnagy úrnak28 és Horthy Istvánnak. Visszajövünk, ebéd, és elmegyünk a golyószóróssal almáért. Délután 3 óra. Krumplis pogácsagyúrás és tisztálkodás. Utána vacsora és megindulunk kifelé az állásba. Nagyon szép holdvilágos este van. Ahogy fölérünk a hegyre, a szél olyan gyönyörű zenét hoz, hogy még életemben olyat nem halottam. Mulatnak a muszkák előttünk a városban, nem tudjuk elképzelni, mi lehet. Kiosztom a vacsorát, aztán kijövünk és hallgatjuk a zenét. 27 28

Olgyay Antalról lehet szó, aki 1942. augusztus 4-én veszítette életét. Olgyay Antalnak

Alig hallgatjuk pár percig egyszer csak, bum, megszólal a tüzérségünk. Első lövésre úgy telibe találta a vígadó muszkákat, hogy rögtön elhallgattak, és utána nagy visítás, jajgatás. Nagyon zabosak lettünk, hogy nem élvezhettük tovább a szép zenét. Tizenegykor jön a hírvivő, hogy állítólag az éjjel támadást akartak intézni az oroszok, de azért én aludtam tovább. Éjjel 1 óra. Fölébredek, eszembe jutott, hogy mit is mondott a hírvivő. Kimegyek, megnézem az őrszemet és én is figyelek, hátha mégis tényleg akarnak ezek valamit, de néma csönd. Csak a Donban csapkod hébe-hóba a vidra. Így virrad ránk a vasárnap reggel. Augusztus 23. Vasárnap reggel. Hát itt igazán mindegy, hogy hétköznap vagy vasárnap, de azért ma munkaszünetet adtam az embereknek. Ismét szép idő van. Megpucoljuk a fegyvereket, és utána nagy kártyaparti. Fürdőnadrágban vagyok, egész nap örülünk a szép időnek. Ebéd után ismét kártya. Négy óra. Most már elég volt, következik a naplóírás. Hát azt nem írom, hogy zúg az erdő, állandóan hol itt, hol amott mindig csak a robbanások hallatszanak. Olyan szépen fütyül az ágyúlövedék itt a fejem fölött, hogy öröm hallgatni. Itt a dekung tetején én csak írok tovább, de most már megyek és felöltözöm, mert kezdek fázni. Így jött el a vacsora ideje, aztán mindenki elfoglalta a beosztását.

Augusztus 24. Reggel fölébredek, néma csönd. Megnézem a figyelőt és ismét lefekszem. Fél tizenegy, mikor fölébredek. Egy órai munkánk van erre a napra, azt megcsináljuk, majd ebéd. Ebéd után csináltam magamnak egy köcét,29 mert bizony az éjjelek nagyon hűvösek. Szürkületkor még egy pár gyeptéglát hozunk az állásokra, hogy jobban rejtve legyenek. Megérkezik a vacsora, megvacsorázunk, és beosztom az embereket. A rajparancsnok-helyettesem beteg, helyette én megyek ki 12-ig. Így beosztom az embereket. Fél kilenc, rágyújtok egy szivarra és lefekszem 9-ig. Hogy előbb ismertessem az állásunkat. A Don itt egy szigetet alkot. Tőlünk 400 méterre, északra van az elágazása és tőlünk délre, 1500 méterre ismét egybe folyik. Még ezen túl is a mi századunk védőkörlete van. Én vagyok a század balszárnyán. Vagyis északra tőlem 500 méterre van a huszti zászlóalj (54/II.), az 500 méteren nincs senki. Jobbra tőlem 100 méterre van egy géppuska, aztán jön a második raj és az első. Én itt egy nyúlványon vagyok, amely 100 méter magasan van a víztől, de ez egészen meredek. A Don másik partja légvonalban 80 méter. Két oldalt rajtam30 két szakadék 100-100 méter széles és 70-80 méter mély. Ha el akarok menni este a másik rajhoz, akkor vissza kell mennem 200 méterre, megkerülnöm a szakadékot. Hátam mögött egy irtó hosszú hegy. Tehát itt vagyok én a halálsziklán. Úgyhogy, ha valami nagyobb csetepaté volna, mi itt pusztulnánk el, az egész, minthogy már 2 bajtársunk itt elpusztult. Most következik a borzalmas éjszaka. Este 9 óra, felveszem a köpenyt. Egyik emberem bejön, aki figyelt hátra. Mondja, hogy váltás. Kiküldöm a másik embert, és én is indulni akarok kifelé. Hátul a hegyen megszólal egy géppuska. Rohanok ki a golyószóróállásba, épp a golyószórósom van kint. Kérdem, mi van? Feleli, semmi. Mondom a másik embernek, maradjon itt. Rágyújtok. Jövök befelé a futóárokba, hátam mögött megszólalt egy géppisztoly. Rohan a hátsó figyelő, hogy a hátunk mögött rengeteg muszka van. Riadó! Fölugrálnak az emberek. Én is kapom a 29 30

bőrmellény vagy rövid ujjatlan ködmön mellettem

tárakat, gránátot és rohanok ki, nézem a vizet. Semmi mozgás, gyönyörű telihold süt, de mégsem látok hátul semmit. Megszólal a tőlem jobbra lévő géppuska, rakéta, gránát robban a jobbra levő horhosban. Én is nézek, de nem látok semmit. Egyszer csak hallom, hogy oroszul beszélnek. Van nálam két ruszin gyerek. Kérdem az egyiktől, hogy mit beszélnek. Azt mondja, hogy előre, előre, és hogy mi kevesen vagyunk. De a lövöldözés egyre nagyobb, már azt hittem, hogy bekerítettek, és végünk van. Fütyül a golyó, gránátszilánk. A golyószórót más állásba viszem oldalra. Az emberek egy csomóba bújva lapulnak az árok fenekén. Rájuk fogom [a géppisztolyt], hogy agyonlövöm mindet, menjenek az állásaikba, és figyeljenek. Ezek úgy meg voltak rémülve, hogy le sem lehet azt írni. Nagy nehezen rendet csinálok, de nem látok semmit. Rakétát lövök föl vagy 5-öt, hogy majd világít, de egy sem volt jó. Már lemondtam az életről is. Megszólalnak az egész vonalon a tűzfegyverek, nem hallok semmit csak a gépek kattogását. Jobbra tőlem a géppuska elhallgat. Na, mondom most már végünk. Ismét új tüzelőállásba viszem a golyószórót, és még két embert teszek mellé, és visszamegyek a golyószórós állásba. Figyelem a vizet, nincs semmi mozgás. Hűvös van, de folyik rólam a víz. A horhos csöndes lesz, de a tüzérségünk annyira lő, hogy reng a föld és olyan zúgás van, hogy borzasztó. Tizenegy óra, csönd lett. Megindulok egyedül a muszkák felé a horhosba, hallgatózok, de semmi nesz. Aztán visszajöttem, mert féltem, hogy a saját embereim lepuffantanak. Csönd. Nem tudjuk, mi lesz velünk, se összeköttetés, se életjelt nem ad a szakaszparancsnok, sem a többi rajok. Itt vagyunk 13-an, és várjuk mi lesz. Van még egy szivarom, lemegyek a dekungba és rágyújtok. Kimegyek az állásba és elszívom. Egyszer csak látom, hogy két ember, megint három ember és így jönnek vagy 10-en a hegyről lefelé. Hátra jövök a golyószóróshoz. Egyszer csak nagy dübörgés, jön vagy 10 ember lefelé. Gránát a jobb kezembe, pisztoly a bal kezembe és várjuk a közeledőket. Hát, ki mint a …31 hadapród, emberekkel a faluból. Kérdi, hogy megvagyunk-e még, már azt hitték, hogy minket rég elsöpörtek. Mondom neki a helyzetet, hogy áll. Mindjárt körülzárták a horhost fölülről. Két oldalt és fölülről körül van zárva a völgy, csak a vízhez nem ment le senki, igaz, hogy mi látjuk a vizet. Aztán 1 óra körül jön a szakaszparancsnok, megbeszéljük a helyzetet, hogy mikor már kezd kivilágosodni, megpuhítjuk a völgyet és utána füttyjelre megindul a nép a völgy felé. Úgy is van, felállítom az embereimet. A golyószórósnál maradt 2 ember és egy a dekungnál. Olyan köd ereszkedik le, hogy nem látni semmit. Mikor készen vagyunk, mindenki elfoglalja a helyét. Én is a dekungtól 50 méterre vagyok. Egyszer csak látom, hogy kúszik vagy 4 ember a dekung felé. Nézem, hát még jobban, jobban jönnek. Kidobom az egyik gránátot, utána sorozat és másik gránát. Erre megszólalnak a másik oldalon az összes gépek. Ismét nagy lesz a csetepaté, de nem a völgyet lövik, hanem minket ezen az oldalon. Úgy lelapultam egy bokor tövébe, mint soha. Tíz perc után csönd. Várom a sípjelet, hogy meginduljunk, de nem hallom. Lemegyek a golyószóró állásba. A köd még nagyobb. Egyszer csak hallom, hogy csircsör, mennek az oroszok a vízen keresztül. Nézem, de nem látok semmit, az utolsó 2 ember mehetett már csak. Levetem a köpenyt, és megyek föl az emberekhez, de indulás még sincs. Megindulok

31

Nehezen olvasható név, talán Falkai.

egyedül. A köd nagy, alig látni 5 métert. Ahogy ugrok a vízmosásba, olyat vágódtam, hogy alig bírtam fölkelni. Kelek föl, 2 orosz gránát és egy ásó. Megyek tovább, felkiáltok a hadapródnak, hogy gyerünk. Azt mondja, hogy még sötét van, de azért csak megindultak. Átkutatjuk a horhost, sehol senki. Megyek elől a nyomon, amerre elmentek. Hát összeszedtem vagy 8 ásót, 1 puskát, 1 kenyeres zsákot, benne civil félcipő, pulóver, kenyér, uborka, vagy 100 darab töltény. Aztán a többiek is találtak egy puskát, egy bőrsapkát, véres rongyot. Mentünk a vízparton a nyomon, úgy hogy a gázlóhoz mentek vissza, ott, ahol jöttek, ami tőlem 300 méterre van. Hát bizony reckír volt menni a vízparton, mert 50 méter a víz és a túlsó oldalon már a muszkák vannak, de olyan köd volt, hogy nem láttuk a partot. Aztán visszajöttünk. A hadizsákmányt levitték a százados úrhoz,32 csak a cipőt és az ásót tartottam meg. Hát ilyen éjszakánk volt. Reggel aztán lefeküdtünk aludni. Augusztus 25. Egy figyelő fent maradt, én és a többiek lefeküdtünk aludni. Délben fölébredtünk, megebédeltünk és ismét aludtunk estig, mert bizony nagyon kifáradtunk a múlt éjjel. Megérkezett a vacsora, utána mindenki ment a figyelő fészkébe. Kilenc óra, kijött a százados úr meglátogatni bennünket. Megfogta a karomat, mert a hátsó figyelő épp akkor ment kifelé. Aztán megnézte az állásokat és elment. Borzasztó idegfeszítő éjszakánk volt, olyan csönd volt, ami még nem fordult elő. Alig vártuk a reggelt, nagy nehezen eljött. Három ember bement a faluba, aki kihozza a vacsorát. A többiek pedig lefeküdtünk. Most már a munkának vége, így nappal alszunk, éjjel pedig mindnyájan fönt vagyunk. Augusztus 26. Délig aludtunk. Ebéd után ismét alvászat. Kihozták a vacsorát. Este 8 óra, jelentik, hogy a rajparancsnok-helyettesem elment a kórházba. Már csak kilencen vagyunk, ismét új beosztást kell csinálni. Aztán kihozták a pénzes utalványokat, hogy töltsük ki, és le kell adni az irodán. Ezt már szívesen csinálom, mert már a második százast küldöm haza. Az emberek kimennek figyelni, én pedig itt a dekung mélyén hozzáfogok a kitöltéshez. Ezzel is készen vagyok. Kimegyek, széjjelnézek. Megnézek minden fészket. Minden ember figyel a legnagyobb éberséggel. Hátsó figyelőket nézem utoljára. Ahogy megyek, látom, többen vannak. Hát a szakaszparancsnok és egy járőr az első rajtól. Ami a legújabb, hogy éjjel járőrök indulnak a szakaszon belül bizonyos időnként. Mondja a szakaszparancsnok, hogy a husztiaktól jönnek, és azok jelentik, hogy ma este 8 órakor átjött egy csónak kb. 10 emberrel, és egy visszavitte a csónakot. Megint nagy a feszültség. Megbeszéltük, hogy ha észreveszem, akkor három füttyjelet fogok leadni, és beengedem őket. Hát most 11 óra, várjuk a fejleményeket és akkor majd folytatom tovább… Befejeztem a naplóírást, rágyújtok a pipámra és kimegyek ellenőrizni az embereket, és én is figyelek. Egy óra, jön a második rajtól a járőr, és hoz egy újságot, ami augusztus hatodikai, ez a legfrissebb. Bemegyek a dekungba, és hozzákezdek újságot olvasni. Fél kettő, bejön az egyik emberem. Azt mondja, tizedes úr, jöjjön már ki, mert nekem nem tetszik a horhos túlsó vége. Kimegyek és figyelem, hát suttogást veszek észre. Látom, hogy ott ül egy ember. Figyelem tovább, később előkúszik egy másik, aztán egy harmadik és megindulnak a géppuska

32

feltehetően Szücs Károly századparancsnokhoz

felé. Már kezdek örülni, hogy fogunk három muszkát. Beléjük akarok lőni, gondoltam, hogy elfogjuk élve, nem lövök. Aztán riadót fújok. Három sípjel, semmi válasz. A három ember eltűnik. Megint fújok, ismét semmi. A golyószóróst leküldöm két emberrel, hogy zárják le a horhost. Ismét fütyülök, akkor már mozgolódnak a túl oldalon. Kiáltom, hogy mi van. Tüzelőállásba jön a gránátvető, és kiáltom, hogy adjanak két embert erre az oldalra. Át is jön az, aki járőrben volt 1 órakor és mondják, hogy ők voltak, kiültek nagydolgot végezni. Így aztán vége lett a nagy hajszának. Aztán hozzákezdtük a golyószóróst keresni. Letelt egy fél óra, mire megtaláltuk a vízparton. Eljött a reggel. Augusztus 27. Egy emberem beteg lett, már csak 8-an vagyunk. Aztán megreggeliztünk és lefeküdtünk aludni… Majd elfelejtettem, hogy 12 órakor fölébredek, és kimegyek a figyelőhöz. Beszélgetünk, egyszer csak, bumm, tőlünk 10 méterre becsapódik egy ágyúlövedék, leszakít egy mészsziklát, az meg kezd lefelé gurulni, utána a másik. A nép kiugrik a dekungból megrémülve. Kapjuk a harmadikat, lapul mindenki az árok fenekén. A negyedik már tőlünk messzebb robbant. Na, mondom, jól nézünk ki! Már nemcsak aknával, gránátvetővel, puskával lőnek, hanem már ágyúval is kezdik. Estefelé aztán a mi tüzéreink gyúrták őket. A Don túlsó partját végigverették, úgy, hogy tőlünk 150 méterre csapódtak saját lövedékeink. Nagyon szép volt. Eljött a vacsora, megvacsorázom és kimegyek figyelni, az emberek meg bent vacsoráztak. Egyszer csak a horhos túlsó szélén a géppuska fészeknél hozzákezd ordítani egy orosz szócsővel. Megyek az egyik ruszin gyerekhez, kérdem, mit mond. Hát, hogy jöjjenek át, adják meg magukat, mi nem bántjuk, apjuk, anyjuk és gyerekeik várják magukat. Itt nem kapott semmi választ. Aztán elmentek a második szakaszhoz, de ott már tűz volt a válasz, és visszakiabáltak valamit. Az első szakasznál nem lőttek, de visszakiáltottak ott is. Holnap majd megtudom, mit kiáltottak vissza. Most már éjjel 11 óra van, így virrasztunk most már éjszakáról éjszakára. Azt a mesét hozták máma, hogy 8-án leváltanak, és hazamegyünk. Mindenesetre érzem, hogy az idegeim egyre nőnek, mert bizony mióta itt vagyunk még egy nyugodt éjszakám nem volt. Ha lefekszem is, aludni nem tudok. Nem tudom, mi van ma este, de már vagy 30 repülő elment délnek. Augusztus 28. Hát hogy tovább folytatom, így derült ránk a hajnal néma csöndben. Hajnali 4 óra. Én is le akarok menni a faluba, és még két ember. Bejövünk hárman az állásokból, de egyszer csak, bumm, egymás után jött vagy 8 darab [akna]. A hátsó két figyelő úgy rohant be, hogy majd hasra estek, mert a dekung környékét verték. Úgy ki vagyok itt szúrva, hogy az első lövéseket mindig ide adják. A faluban már mondják és tudják, hogy minket lőnek. Mondják is, hogy szegény Elemért már megint lövik. Szóval, hát nagy zenés ébresztő volt. Utána elhallgattak, nagy köd ereszkedett le a vízen végig. A két ember elindult, én még maradtam. Már egész világos van, már csak egy vékony ködfüggöny van a vízen, úgy, hogy már szépen átlátnak az oroszok. Megindulok befelé, nem mondom, vártam, hogy mikor lőnek már fenékbe. Fölérek a hegyre, újra megkezdődik a lövöldözés. A hegytetőn vannak az aknásaink, itt van az őri Juhász. Megállok vele egy kicsit beszélgetni, de a lövöldözés egyre nagyobb. Lőnek az oroszok kegyetlenül, látom, hogy a husztiaknál már a puskások mennek előre. Én mondom, megyek, mert nem tudok lemenni a faluba. Beérek lassan a faluba, de a lövöldözés egyre nő. Hát, mindegy, én reggelizek és lefekszem. Alighogy betakarózom, jön egy

ember, hogy keljek föl, mert a hegyen irtó nagy hajrá és jajgatás van. Gyorsan fölkelek, fölköltöm a két emberemet és megindultunk a százados úr lakása felé, de már jön az összes ember, aki a faluban van. A százados úr is kérdi, mi van, Tóth? Mondom, nem tudom. Megindultunk aztán kifelé. Beszaladtam még egy puskáért, mert a géppisztollyal csak két tárat hoztam be. Aztán megyünk, de már vége volt. Megállást vezényeltek, már akkor rengetegen voltunk a hegyoldalon. Aztán a százados úr elmegy előre egy tüzér századossal. Egyszer csak, megint megszólalnak az orosz aknavetők, ismét lövik a hegyet. A százados úrék visszajöttek és mondja, hogy a hegyen van egy halott fej nélkül. Hozzuk ki és menjek a huszti aknafigyelőhöz, és tudjam meg, mi a helyzet. Gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa. Lövik a hegyet, és én menjek, de hát parancs. Aztán szedtem magamhoz még vagy négy embert, és megindultam a búzában az ösvényen, de a halottat nem látjuk sehol sem. Hoznak egy sebesültet, össze van roncsolva a feje. Robban az akna két oldalt, hol itt, hol ott, már láttam, hogy az oroszok is belátnak. Mondom, húzódjunk le. Jön velünk egy ember szembe, kúszik szegény, de úgy meg van ijedve, hogy alig tud beszélni. Kérdezősködöm tőle, hogy messze van-e a futóárok. Azt mondja 50 méter. Gondoltam, hogy ez már nem játék. Nagy nehezen aztán mi is bekúsztunk az árokba, és elmentünk a figyelőhöz. Egy őrmester volt ott és egy puskás rajfészek. Mondják, mi a helyzet. Hát ez a husztiak legutolsó fészke, ami énvelem szomszéd, kb. 300 méterre. Mutatják, hogy itt jöttek be, vagy 150-200-an. Aztán beleszaladtak egy géppuskás tűzbe és hullottak, mint a kéve. Sok már föltartotta a kezét, de hát csak lőtték őket a mieink, és azt mondja a hadapród, hogy elhúzódtak jobbra, vagyis az én állásom felé. Megijedtem, hogy kint maradt öt emberem, azoknak most végük. Aztán ott van egy halott, az őrmester legénye volt. Mondom neki, hogy kivisszük. Kérdi megijedve, hogy most? Mondom, most. Beletettük egy sátorlapba, és megkezdtük az árokban húzni, alig tudtuk a keskeny árokban kihúzni szegényt. Mikor az árok végéhez értünk ott két ember lefeküdt, és nagy nehezen kihúzta. Aztán hason kettő húzta, én meg toltam, hát vagy 150 méteren így jöttünk. Aztán már lehetett hajolva jönni. Alátettünk egy puskát és úgy hoztuk tovább, mikor már holt térbe értünk, kiáltottam egy egészségügyi járőrnek, és azok elvitték. Aztán jelentettem a százados úrnak, hogy a parancsot végrehajtottam. Aztán ő bement a faluba telefonálni, mi pedig beültünk egy dekungba és beszélgettünk. Vagy másfél óra múlva jön, azt mondja, Tóth, gyerünk. Kérdem, hova? Azt mondja, kimegyünk abba az állásba, ahonnan a halottat hoztátok. Hát menjünk! Kimentünk szerencsésen. Visszafelé elmentünk mind a ketten megkeresni azt a fejnélküli halottat. Meg is találtuk, feje nem volt, puskája ott volt tőle10 méterre darabokban. Kiáltottam a husztiaknak, hogy vigyék el. Bejöttünk a faluba, 10 óra volt, lefeküdtem, de 12-kor már fölzavartak. Aztán vételezni kellett lőszert, élelmet és eljött az este. Alvás nem volt, alig vártam, hogy kijöjjek, nincs-e valami baj. Hát hála Istennek, nincs. Mondják, látták mikor mentek visszafelé az oroszok, de csak az utolját, és nem lőttek rájuk. Dupla vacsorát hoztam nekik. Vagy tíz dobozzal Leventét33 kaptunk az otthoni gyűjtésből, így megvolt a nagy öröm, de bizony most meg esik az eső. Szegények kint vannak és figyelnek, én meg itt a

33

cigarettamárka

dekungban írom a naplót. Hébe-hóba megnézem őket, nem alszanak-e, mert bizony, ha nem vigyázok rájuk, néha elszundikálnak. Hát ilyen szép napom volt megint és hogy még mi lesz, azt nem tudom. Augusztus 29. Hajnali 4 óra, három emberem lement a faluba, a golyószórós és még két katonám. Itt maradtunk öten. Öt óra, szalad az egyik emberem. Tizedes úr jöjjön gyorsan, jönnek az oroszok! Szaladok és nézem, hát tőlem 400 méterre a sziget bal csücskén hármasával, négyesével szaladnak át egy keskeny föld átjárón. Nézek a dombunk felé, nézem hátul a géppuskát, hiszen ez már a husztiak állása előtt van, de senki nem lövi őket. De jönnek ám rendesen! Szólok az egyik emberemnek, hogy lője golyószóróval a Dont. Mondja, nem ért hozzá, a másik ugyanezt. Nekem el kellene osztani az embereket a figyelésre, de ezeket lőni kell, jönnek szakadatlanul. Én aztán fogom a golyószórót, durr, bele egy sorozat, még egy. Egy kicsit lassítanak, de aztán csak jönnek. Lövöm őket, mint a verebeket, de bizony ők csak jönnek, és nem lövi őket senki. A husztiak nem látják nappal a vizet és egész kényelmesen akartak átjönni. Bemelegszik a cső, már nem merek lőni vele, akkor azután puskával lövök. A tőlem jobbra levő géppuska kötelessége lett volna lőni, átkiáltok, hogy lőjön. Hat óráig jöttek, aztán vége lett és már csak egyesével jönnek. Akkor a géppuska átvette a tüzet, de azért én is lőttem. Jelzem rakétával hátra, hogy támadás, mert hátra nem lehet menni. Hét óra felé áthoztak még egy géppuskát, ezért már úszva mentek át a mukik a vízen. Szép látvány volt, nézzük tovább, de nem jön senki. Azután az őri Juhász az aknavetővel hozzá fogott lőni, de egészen másfelé. Néma csönd, én csak meresztem tovább a szemem. Már két éjjel és két nap nem aludtam. A szemeim fájnak, az embereknek úgy szintén. Fél tízkor ismét visszament az első orosz, kis idő múlva a második és így tovább. Na, mondom, menjetek, aztán, ha átmentek, lefekszünk aludni. A 17-dik megy, erre a géppuska fölébred és lövi. Mondom az egyik emberemnek, hogy hozza ki a reggelimet. Az egyik kezembe a puska, a másikban kávé. A géppuskatűz után lecsendesedtek. Egy óra múlva megint megindulnak egyesével. Már nem bírom tétlenül nézni, puskával lövöm őket, az emberemnek mondom, hogy számolja. Vártam, mikor ugrik ki a bokorból, és akkor puff. Így jött el a dél. Ekkor ébred fel a szakaszparancsnok, és átkiált, mi van, mert csönd van az egész vonalon, csak én puffogtatok. Átkiáltom, hogy embervadászat a halálsziklán. Azután átjöttek vagy öten, hoztak egy gránátvetőt, persze kíváncsiak. Kiviszem az állásba, és mutatom nekik, ekkor már a 30-dik megy vissza. Elmennek a gránátvetővel, hogy majd kiugrasszák őket, de fölülről nem tudták kivenni, hogy hol vannak. Kiosztom az ebédet, ami lekvár. Megeszem és kimegyek újból, látom, a veszély elmúlt. Mondom az embereknek, hogy menjenek aludni, mert félek, hogy el fognak éjjel aludni. Én kint maradtam és folytatom az ipart tovább. Itt van a szakaszparancsnok, és azt mondja, hogy ő is lőni fog egy puskával, és most már ketten adjusztáljuk őket. Potyognak a muszkák a vízbe, mint a verebek. Négy óra felé géppisztolytüzet kapunk, de messziről, de mi csak lövünk. Azután egész idejön mellénk a túlsó oldalra és szórja ránk az ólmot. Erősen kopog a szikla, de belőni nem tud. Várjuk a nyulakat, mikor ugranak ki a bokorból. Már kezd unalmassá válni, fáj a fejem, a szemem az erős nézéstől. Már nem mernek az átjárón jönni, hanem úszva jönnek a vízen. Megszólalnak az ágyúink hátulról, nagyon szépen lövik a szigetet, dönti a fákat egymás után. Nagy kiabálás hallatszik, telitalálat érte a

fedezéküket. Egy idecsapódik elibém a vízbe ötven méterre. Hullámzik a víz, már hatvankettő átment, és most megálltak. Úgy látszik, várják a szürkületet, mert estére nem mernek ezen az oldalon maradni. Fáj a karom is a sok lövöldözéstől. Kezd szürkülni, jön egy, utána még egy. Unalmas már, mondom, hadd menjenek, nem lövöm őket. Ameddig tudtuk olvasni, 110 ment át. Ahogy nem lőttem őket, a víz szélén gyűltek össze. Fogom a golyószórót, teljes tárával közéjük lőttem. Volt aztán lótás-futás, kiabálás. Este 7 óra, felkeltem az embereket, kijöttek figyelni. Bejöttem a dekungba, még itt voltak a gránátosok. Na, mondom, a vadászat befejezve. Megmosakodtam és vártam a vacsorát, nemsokára meg is érkezett. A szakaszparancsnok azt mondta, hogy kapok két ember erősítést, de nem jött. Érzem, hogy nagyon fáradt vagyok. Vacsora után írni szeretném a naplót tovább, hozzá is fogok. Írok, egyszer csak ráesek a lámpára. Hiába, nem megy. Arra leszek figyelmes, hogy az egyik ruszin gyerek bejön, és levágja magát a földre, jajgat. Tizedes úr, segítsen rajtam! Megijedek, azt hittem, hogy kilőtték a figyelőállásból. Kérdem tőle, de nem, hanem a szíve alatt mondja, hogy fáj. Vergődik, aztán beküldöm a másik ruszint, aki bevitte a faluba. Már csak heten vagyunk, fogyunk, mint a hold. Egy a kórházba, a másik azt hiszem idegösszeomlást kapott. Egy emberem van, ami ér valamit, a többi nem ér 2 fillért. Ma is az egyik románt kiállítom hátra figyelni, nehogy itt a bokrok között megtámadjanak, mert hátulról jobban kell tartani, mint elölről. Otthagyta az állását, bejön, mert ő fél. Hát ilyen emberekkel az idegeim, azt hiszem, hogy fölmondják a szolgálatot. Alighogy elmegy ez a ruszin beteg, jön be az egyik román hátulról, hogy beszédet hall és lát egy embert. Kérdem, magyarul beszél? Azt mondja, nem tudja. Ahelyett, hogy odamenne és megkérdezné, hogy ki vagy, mi vagy, ő bejön értem, de ez így megy minden éjszaka tízszer. Fölveszem a gránátot, pisztolyt és megyek. Hát a géppuskások ássák a dekungot. Aztán elmegyek a husztiak felé, megyek vagy 500 métert a mogyoróbokrok szélén. Sehol senki. Na, mondom, jól nézünk ki. Visszajöttem, mert féltem, hogy belém lőnek, azt hiszik, orosz vagyok. Megnéztem az embereket és mondtam, ha valami baj van, költsenek föl. Így aztán lefeküdtem 19 órakor és aludtam reggel ötig. Augusztus 30. Nem tudom, milyen nap van, csak a napló után írom a számokat. Nézem a naptárt, hát vasárnap. Most a legnagyobb csönd van az egész vonalon. Éjjel 11 óra. Máma volt a legszebb napom, mióta itt vagyunk, mert most a vacsorával hoztak 13 levelet, közte kettő Édesapámtól, kettő Magdustól és Tóth Margittól a többit. Most dörrent egy ágyú, itt előttünk, hát mindjárt le is írom, mert már nagyon szokatlan csönd volt egész este. Most hozta a szakaszparancs a hírt, hogy kérte a zászlóalj, hogy terjesszék fel azt a tizedest, aki legjobban kivette a részét a tegnapi munkából. Jajgat a lövedék, itt a fejem fölött, úgy látszik, hogy nem bírja senki a csöndet. Szóval, ma vitéz lettem! Most már várom, hogy mit kapok érte. A levélolvasással készen vagyok, csak mégis van egy kis szomorúság, hogy a két disznó (otthon) megdöglött. Hát ez bizony baj, de mit csináljunk. Éppen most voltam kint, mert hirtelen olyan csetepaté lett tőlünk vagy 2 km-re. Egyre kattognak a géppuskák, az ágyú meg itt előttünk lövi 100 méterre a muszkákat. Ma este megjött a két ember erősítés, az őrvezetőm és egy tizedes. Meg van erősítve a balszárnyam is. Beaknázták, ahol tegnap át akartak jönni, így most már nyugodtabb vagyok. Hozzáfogok levelet írni és reggel megyek le a faluba.

Augusztus 31. Hajnali 4 óra, az emberek jönnek, hogy menjünk már befelé a faluba, mert már világos van. Ráérünk, de addig halasztgatom az indulást, hogy eljött az 5 óra. Mikor mondom, hogy mehetnek, már a nap karimája látszik. Hát bizony én is körülnézek magamon, hogy ez már nem játék. Vártam mindig, hogy mikor lőnek fenéken, de azért fölértünk szerencsésen. Úgy látszik a muszkák nagyon meghúzták magukat. Hazamegyünk, lefekszem, de félnyolckor fölzavartak. Elvittem a leveleket, amit az éjjel írtam. Visszajövök, hívat a százados úr, sokáig elbeszélgetünk. Azután elmentem az egyik barátomhoz, mióta itt vagyunk nem láttuk egymást. Elbeszélgettünk és meghívott ebédre. Bablevest főzött, nagyon finom volt, nem győztem inni rá a vizet. Egy óra volt mikor hazamentem. Otthon megebédeltem újra és mégis éhes voltam, egész délután mindig ettem. Krumplis pogácsát akarok sütni, de nem tudok hozzáfogni, mert ha észreveszik, hogy bent vagyok, akkor jönnek a vendégek egymás után. Nem lehet tőlük csinálni semmit. Nagy nehezen azért csak meggyúrtam, kiszaggattam [a pogácsát] és befűtöttem a kemencébe. Volt vagy 40 darab, de olyan füst lett, hogy nem lehetett a házba lenni, pedig fával fűtöttem. Megsült aztán a pogácsa, nagyon finom lett. Hozzáfogtam enni, nem győztem a vizet inni utána. A vacsora húsleves és tökfőzelék. Hát a tökfőzeléket én nagyon bírom, ha nem látom. Nem is ettem belőle. Azután megindultam kifelé. Kint a legnagyobb csönd van. Megvacsoráztak, és utána mindenki a helyére. Sötét van, a hold még nem jött fel, be van borulva. Nézünk, de nem látunk semmit. Álmos vagyok, inni szeretnék. Éjjel 11 órakor lefekszem aludni, a tizedes, akit erősítésül kaptam fönt maradt. Szeptember 1. Négy óra, fölköltenek. Szakad az eső. Ez hiányzik még! Az emberek lemennek a faluba, a többi meg lefeküdt aludni. Én fönt maradtam figyelni, de esik az eső, fúj a szél. Rajtam van a bekecs, köpeny, sátorlap, mégis majd megfagyok. Nyolc óráig kint voltam, reggeli után lefeküdtem aludni, az egész napot végigaludtam. Este megjött a vacsora és a zsold. Kiosztottam, egyszer csak hívatnak, kijött a százados úr. Kilenc óra van, fúj a szél és olyan sötét van, hogy nem látok semmit. Megnézett minden állást és mondta, hogy leaknázzák a két horhost. Nem tudom mikor mehetett el az öreg, hiszen kézen fogva vezettem végig a bokrok közt a sötét futóárokban. Így borul ránk az éjjel. Az eső elállt, de jajgat a szél kegyetlenül. Csönd van, csak hébe-hóba szólal meg egy orosz nehézpuska. Messze valahol repülőzaj hallatszik. Bizony már kilencedik hónapja megint, hogy katona vagyok és két hónapja itt orosz földön. Mikor lesz ennek vége? Mikor fogom meghallani a kis falum harangszavát vagy meghallom-e még valaha? Boldog lehet az az ember, akit nem visznek be katonának, hogy mennyi szenvedést, mennyi izgalmat nem kell neki átélni. Milyen nyugodtan fekszik az le és alussza át az éjszakát, de mi itt 80 méterre az ellenségtől. Egész éjszakán keresztül várjuk, hogy mikor tör ránk és mikor önti ránk az esetleg halált hozó golyóját. Aki ezt nem éli át, az nem tudja, hogy mi ez. Befejezem a mai naplóírást és megyek ki az emberekhez, azzal az érzéssel, hogy a holnapi napot föl tudom-e még jegyezni. Szeptember 2. Hála Istennek, folytathatom tovább az írást. A mai nap is eltelt. Reggel 9 óra tájban nagy tüzér harc volt, kb. 2 óráig tartott. Ennyire még nem mutatták ki a fogukat a tüzérek, mint máma. A gyalogság csöndben hallgatta végig, aztán a zaj elcsendesedett. A szél is lecsendesedett, a nap

gyönyörűen sütött. Fürdőnadrágra vetkőztem és kifeküdtem a napra aludni. Délután 3 óra tájban az első szakasznál megszólal egy géppuska, utána a másik is. Kapom magam, de nagyon gyorsan fölöltöztem. Nagy csetepaté van, olyan puskaropogás van, hogy borzasztó. Nézzük, de nem látunk semmit a hegytől. Aztán vége lett. Utána itt a hátunk mögött egy kis ágyú 300 méterre lőni kezdte előttünk a várostornyot. Vagy háromszor eltalálta, de nem dőlt el. Így jött el az este, vacsora és a hírek. Azt mondják, hogy 15-én leváltanak, a husztiakat pedig most 8-án és engem is, mert ez nem a mi körletünk. Tegnap este átjött 3 orosz, itt tőlem 200 méterre puska nélkül átúszott. Beszélik, hogy 15-én akarnak nagy támadást intézni, és egy hadtest van itt velünk szemben. Nagy az elégedetlenség odaát, 80 deka kenyeret kapnak egy napra és zupát [levest]. Ha húst adnak, akkor nem kapnak kenyeret. Vacsora után kimegyek, széjjelnézek, hogy az emberek a helyükön vannak-e. Aztán telepakoltam magam gránáttal és átmentem a másik két rajhoz. Alig látok, csetlek-botlok, egyik bokorból is hallani: állj, ki vagy, a másikból is. Mindenütt ijedt emberekre találok. Mondom neki, maradjon nyugodtan, ne izguljon. Nagy a csönd a rajoknál. Ismét a híreket mondják, mindenki csak a leváltást kérdezi. Azután visszajöttem, nézem, az embereim még ébren vannak. Bejövök a dekungba, hallom, géppuska kattog távolabb. Fölveszek egy pár darab rakétát és kimegyek, de már nagy csetepaté van kb. 2 km-re tőlünk balra. Az ágyúk is megszólalnak, már elébünk is lőnek a mieink, de nem sokáig tart. Ismét csönd van, csak repülőzúgás hallik. Délután az első szakasznál is át akartak törni, hol itt, hol amott próbálkoznak áttörni, de nem sikerült nekik sehol. Nem bánnám már én se, ha leváltanának, mert az embereim nagyon kivannak. Ha megyek ellenőrizni, itt is, ott is, hol az egyik alszik, hol a másik. Tegnap éjjel a legfontosabb helyen mind a kettő aludt, pedig előtte néztem meg őket félórával. Szólok, nem szól egyik sem. Óvatosan megyek, nézem, alszanak. Fölveszem az egyik puskát, hogy elsütöm, és majd fölébrednek. Hát, nem sült el! A töltényt kiveszem, a másik sem sül el. Megfogom mind a két puskát és elhozom. Fölmegyek a fölső állásba, elkérem az egyik embertől a puskát. Olyan mérges voltam, beléjük akartam lőni, de csak elsütöttem. Erre fölébrednek, keresik a puskát, de nincs. Behívatom őket, kaptak csőstül. Így vagyok az én embereimmel. Szeptember 3. Hajnali fél öt, megyek be a faluba és még két ember, de már nagyon világos van. De nem mertem itt hagyni őket korábban, mert attól félek, hogy ezek [az oroszok] mindig reggel szoktak csinálni valamit. A nap eltelt odabenn. Alig aludtam egy pár órát. Délután lefeküdtem, de az ágyúink fölébresztettek. Jött a vacsora, húsleves, túrós tészta. Hát ilyen még nem volt! Be is pakoltam belőle alaposan. Aztán megindultunk kifelé, alig bírtam feljönni a hegyre a hasamtól. Bejövünk a bokrok közé, ott áll 3 emberem. Azt mondja az egyik – látom, már föl van öltözve, kenyérzsák a nyakában – tizedes úr, meghalok, olyan beteg vagyok. Hát olyat mondtam neki, hogy le sem merem írni, és bement a faluba. Nem tudom, mit csináljak velük. Megint egy halottunkkal több van, egy román gyerek. Kilőtték a figyelőhelyéről, fejlövést kapott. Mire a kórházhoz értek, meghalt. Így fogyunk lassan el, mint a hold, mindenki unja már. Mindenki azt kérdezi, mit hallottam, mikor váltanak le. Egyik ezt mondja, a másik azt, mindenki ábrándozik. Bizony, ideje volna. Már 9-dik hónapja, hogy szalmán alszom, 2 hónapja, hogy bakancsban és nadrágban. Csak nappal húzom le egy pár órára.

Meddig fog ez így menni? Most is már alig bírok írni, olyan álmos vagyok. Ezt is csak azért csinálom, hogy teljen az idő, de borzasztó hosszú az éjszaka. Olyan sötét van, hogy nem lát az ember 5 métert. Csönd van, egy kutya ugat valahol a városban, és a malom ég tőlünk kissé jobbra, amit a tüzérségi lövedék fölgyújtott. Egy puska dörrent meg valahol messze. Most megyek ki, megnézem az embereket. Ahogy megyek ki, hát már hallom, hogy az egyik emberem horkol. Óvatosan odamegyek, ő csak alszik tovább. Szólok neki, hát letagadja, hogy nem alszik. Már nem is tudom, hogy mit csináljak velük. Most is dupla vacsorát hoztam nekik és mindent megteszek nekik, de nem ér semmit. Egyszer azon veszem majd magam észre, hogy írok itt a dekungban, aztán valamelyik muszka beköszön: Jó estét, tizedes úr! Mit csinál? Szeptember 4. Mai nap is eltelt. Hajnalban egy kicsit lefeküdtem, 4 óra, mikor fölébredek. Kimegyek, hát olyan köd van, hogy nem látunk semmit, de a köd egyre nő. Tőlem balra a husztiaknál megszólal egy géppuska, utána a másik és valamennyi tűzfegyver mind megszólal, és tüzelnek erősen. Olyan köd borul a szigetre, hogy csak az eget látjuk. Már itt mellettem is lő a szomszéd huszti golyószóró. Megyek föl a hegyre, de nem látok semmit. A nap már süt, de a köd nem akar fölszállni. Az embereimnek hiába mondom, hogy feküdjenek le, nem mert egyik sem. Kilenc órakor lett vége a nagy zajnak. A köd is felszállt, és nagy csönd lett. Egész nap nem volt semmi. Most mondják, hogy átjött 50 orosz és 5 ment vissza. A többi halott és sebesült. Kihozták a vacsorát, ami nem ért 2 fillért. Utána kijött egy őrmester, aki újoncom volt, egyik legkedvesebb gyerek volt. Most aknavető szakaszparancsnok, és holnap innen akarja megfigyelni a becsapódásokat. A telefont is most szerelték, és azon keresztül hallottam, hogy a hetedik századnál három emberünk átment. Nagy harc volt köztük, a csónakjukat úgy széjjellőtték, hogy majd elmerült, tiszta vizesek lettek, de nem lett semmi bajuk. Egész este egy lövés nem volt, most is olyan csönd van, hogy az embernek az idegeire megy már ez is. Szeptember 5. Reggel fél ötkor az emberek bejönnek, egy kint marad figyelni, utána én is lefeküdtem. Nyolc óra, fölébredek, csönd van az egész vonalon. Itt volt az őrmester fél tizenegykor. Megkezdte az aknával a belövést. Először a sziget csücskét és végig a partot, aztán itt előttem egy pontot és még egyet. Még egy fényképet is csinált a golyószóró állásból. Távcsővel nézem a várost, de nem győztem a belövéseknek a végét várni. Éhes voltam, bejöttem a dekungba és ebéd után lefeküdtem. Öt óra, fölébredek. Egy térképvázlatot csináltam a szigetről és az állásokról. Így a mai nap is csöndben eltelt, csak egy Rata [szovjet vadászgép] – ami még nem fordult elő itt – a husztiakat géppuskázta. Most az első szakasz előtt 8 órakor két piros rakétát lőttek fel az oroszok. Nem tudom, mit akarnak, ez a támadás jele. Hát, csak hagy jöjjenek! Nagyon álmos vagyok, fáj a fejem. Mikor lesz már reggel? Holnap megyek a faluba, bár nincs semmi kedvem hozzá, de a változatosságért, hátha jobban múlik az idő. Csak már reggel volna, a nappal mégis [jobban] eltelik, mint az éjjel. Nagy csöndben eljött a reggel. Szeptember 6. Hajnali 4 óra, ahogy most megnézem a naptárt, hát ma vasárnap van. De hát itt mindegy. Bementem a faluba, megreggeliztem és lefeküdtem. Alighogy elszenderedtem, verik az ajtót. Kinézek, a másik rajból egy ember jött, hogy adjak egy kis búzát, hogy daráljon. Nagyon zabos

voltam, adtam neki, aztán elment. Ismét lefeküdtem, de nem tudom, mi van velem, olyan ébren alszom. Fél tízkor már felébredtem, tüzet raktam, és nagymosást rendeztem. Nagyon éhes voltam, sütöttem egy kis krumplit. Megettem, de még éhes voltam. Elmentem a konyha felé, éppen sült húst sütöttek. Vacsorára ettem egy keveset, kaptam a havertól egy kis lisztet. Visszajöttem, hozzáfogtam krumplit hámozni: pogácsasütés. Befűtöttem a kemencébe, 50 darab pogácsát gyúrtam, de olyan finomat sütöttem, hogy ritkaság. Így eljön a vacsora, jól megvacsoráztam, úgy hogy alig bírtam feljönni a hegyre. A hegyen elbeszélgetek még egy kicsit Juhásszal, aztán lejöttem az én fellegváramba. Ahogy bejövök, az egyik emberem mindjárt jelenti, hogy délután 4 órakor két muszka a sziget végén puska nélkül volt és eltűnt a bokrokban. Ezek a maflák nem lőttek rá. Ott drótakadály és aknazár van. Lehet, hogy azt akarják fölszedni. Mindjárt jelentem, és bement a hírvivő jelenteni a százados úrnak. Ezek most olyan csöndben vannak, egy árva lövést nem adnak le. Nagy támadásra készülnek a három fogoly jelentése szerint addig, míg a hold nem jön föl. Egész este egyetlen lövés nem volt, de most nagyon álmos vagyok, lefekszem. Szeptember 7. Hajnali fél négy, bejön az egyik emberem. Azt mondja, tizedes úr, akar egy szép horkolást hallani? Hát, az alsó állásban a két őrszem elnyúlva a földön kegyetlenül horkolnak. Megrugdosom őket, fölébrednek. Hiába, nem csodálkozom rajtuk. Kivannak az emberek velem együtt, éjjel-nappal szolgálatban. Már jelentettem, de nem csinálnak semmit. A napot végigaludtuk. Estefelé fölébredek, látom, hogy északkelet felől kegyetlen fekete felleg közeleg. Felköltöm az embereket, hogy készüljenek elő az esőre. Megérkezett a vacsora, olyan rossz volt, hogy nem ettem belőle, a pogácsa volt a vacsorám. Az orosz tüzérség, ami napok óta hallgat, ma este kitört, utána a mienk. Olyan tüzérharc volt, hogy azt hittük, hogy a világvége. Végre elcsendesültek, hanem aztán most jön maga a pokol. A szél süvít, az eső esik, és olyan sötét van, hogy ilyet még nem láttam. Kimentem, most fél tíz, és nem láttam semmit, csak itt is, ott is egy-egy rakéta világítja meg a partot. Istenem, ha én egyszer innen megszabadulok élve, az lesz életem legszebb napja. Aki ezt nem éli át, az még csak átgondolni sem tudja. Az idegek pattanásig feszülnek, a szem majd kiesik, a fülhártya majd megreped. Nem látni semmit, csak az esőkopogást halljuk. Bizony, ha innen megszabadulok, és azt mondja valaki, hogy ad 100 hold földet, éljem át még egyszer, azt mondanám neki, hogy kedves barátom, nem kell a 100 hold földed, mert el van ismerve, hogy ez a hely, ahol én vagyok, a zászlóalj legveszélyesebb helye. Három támadást kaptunk eddig, az mind itt folyt le. A szomszéd rajok nem is nagyon tudtak belőle semmit. Ha kijövök, a faluból mindenki úgy köszön el tőlem, hogy többet már nem lát, de én bízok Istenben, hogy megsegít továbbra is, és egyszer majd hazasegít a mi pitvarunkba. Az eső egyre jobban szakad, reggelig nem tudom, mi lesz az embereimmel, bőrig áznak szegények, de hát nincs mit tenni, ki kell bírni vagy meghalni. Éjfélre jár az idő, itt rajzolok bent. Hallom a hátam mögött lőttek, még egyet utána, dirr-durr, gránát robban kettő. Már annyira benne vagyok, hogy szép nyugodtan fölkelek az asztaltól, telerakom a zsebeket gránáttal, fogom a tárakat, pisztolyt és szép óvatosan kimegyek a hátsó figyelőkhöz. Mondják, hogy három ember kijött a bokrokból. Kérdezték, ki az, de azok elszaladtak a horhosba. Nem tudom, igaz-e vagy csak képzelődtek. Figyelek sokáig én

is, de a három muki csak nem jött vissza. Az eső elállt, nagy köd ereszkedett a tájra. Hajnaltájban valamennyi géppuska megszólalt. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van. Azt hittem, már hogy az oroszok a nyakunkban vannak, de kiderült, hogy ködöt lőtték. Lassan eljött a reggel. Szeptember 8. Reggel a köd olyan nagy volt, hogy előre, a völgyben nem láttam semmit. Az embereket elküldtem aludni, csak egy maradt fent. Én sem mentem lefeküdni, mert ez a legkedvezőbb idő a támadásra. Az egyik állásban ülök, de nem látok semmit. Nyolc óra felé azon veszem észre magam, hogy szédülök, és a fáj a fejem. A köd még mindig nagy volt, de már nem bírtam, bejöttem lefeküdni. Fél kettőig aludtam. De még a fejem mindig fájt. Ebéd után ismét aludni tértem, de nem bírtam. Eljött az este, vendégem érkezett. Egy tüzér zászlós és egy őrmester hozott egy doboz Honvédet [cigaretta], aztán itt elbeszélgettünk. Mondta a zászlós, hogy kijön egyik nap és ő is belövi a sziget csücskit. Most hála Istennek, elég csönd van, csak távol kattog egy géppuska. Nem tudom, hogy még az éjjel mit rejteget magában, de hála Istennek eljött a reggel. Szeptember 9. Reggel a faluba mentem. Nagyon éhes voltam, megettem a reggelit, ebédet egyszerre. Tíz órakor fölébredek, megint éhes vagyok. Megettem egy csomó paradicsomot, utána mézes nokedlit főztem. Megindulok, hogy megnézzem az összes állásunkat, ahol még nem voltam. A második szakaszhoz mentem, hogy onnan majd a Don-parton megyek végég. A nehézpuskát és a harmadik rajt megnéztem. Ott azt javasolták, hogy ott ne menjek, mert agyonlőnek a saját embereim. Már egészen sötét van, vissza kellett jönnöm. Megindultam a hegynek keresztül. Megyek-megyek a gabonában, megállok, hallom, hogy aratnak. Istenem, hol járok? Látom, sokan vannak. Sötét van, óvatosan megyek, hát a zsidók dolgoztak. Nem tudom, hol vagyok, így még nem jártam. Majdnem a husztiaknál kötöttem ki. Mire ide értem csurom víz lettem. Alighogy bejövök, hallom, hogy ahol voltam, a második szakasznál megszólalnak az összes fegyverek. Piros rakéta! Támadás! Keresem a pisztolyom, nincs. Ott hagytam a második szakasznál. A zaj egyre nagyobb, már az ágyúk is lövik a szigetet. Nagyon rosszul érzem magam pisztoly nélkül. De csak lőnek, már a husztiak is kezdik. Most tőlem jobbra-balra szólnak a géppuskák. Itt állok a sziklán és nem tudom, mi van. Ahogy itt állok, elsüvít egy golyó. Lehúzom a fejem, megint fütyül, de ez már, ha le nem húzom a fejem, eltalál. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van. Ez így ment egész reggelig, az oroszok mozgolódtak a sziget jobb szélén. Szeptember 10. A mai nap szép csöndben eltelt. Reggel az egyik emberem ment le a faluba, és elküldtem a pisztolyért. Örömmel ment. Hozott egy zsák almát. Most is olyan csönd van, csak a szél fütyül kicsit, és hébe-hóba egy-két ökröt [lövedék] küldenek a szigetre tőlem 100 méterre. Csak a robbanás veri fel az erdő csendjét. Utána jó tíz percig zúg az erdő. Így lassan eljött a reggel. Szeptember 11. A mai nap szép csöndben eltelt. Délután a tüzérség adjusztálta a muszkákat. Egy emberem beteg lett, és délután én mentem ki figyelni. Felülök a golyószóró állásba, cigarettázok, egyszer csak látom, hogy az erdő szélen vagy 400 méterre sétál egy muszka. Kapom a golyószórót, és rá egy sorozat, de úgy látszik, kiszúrtak, mert bejöttem egy könyvért, és ahogy megyek az állásba, megszólal egy géppuska. Lehúzom a fejem, hát körül rajtam csapódnak a lövedékek. Na, megállj, gondoltam kiszúrok veled. Megnézem, honnan lősz. Vettem egy sisakot, mondtam az egyik

emberemnek, dugja ki, mikor mondom. Én meg leálltam egy alsó állásba és lestem. Hát a piszok kitolt velem, mert nem lőtt. Lassan eljött az este meghozták a vacsorát. Zsoldot, cigarettát kiosztottam. A ma este különös. Egy orosz repülő először géppuskázta a husztiakat, most megbombázza és egész este itt zúg a környéken. Alighanem valamire készülnek, de hát mi várjuk, csak jöjjenek, már kezd unalmassá válni a nagy csönd. Szeptember 12. Itt virrasztunk az éjszakában, csak egy repülő zúg a környéken egész este és géppuskázza a sötétséget. Ma lent voltam a faluban, reggel 8-ig aludtam és fölébredtem. Elmentem a dekunghoz ajtókat szerezni, még istentiszteletre sem érkeztem elmenni. Szereztem egy kocsit, délután fölpakoltam egy csomó deszkát. Vacsora után megkezdtük hárman húzni a hegyre. Első lépésnél már az eleje összetört, nem is írom le, milyen kínosan húztuk fel. Vacsora után elküldtem mind a hat embert, és behozták azt. Addig vendégem volt egy őrvezető, elbeszélgettünk, így legalább eltelt az idő. Most már nagyon álmos vagyok, hogy nem bírok itt ülni. Lefekszem, nem bánom, ha az összes muszka idejön és elviszi a dekungot. Szeptember 13. Ismét egy napot adott az élet. Unalmasak a napok, a mai nap is eltelt. Délig aludtam, délután dolgoztam. Megcsináltam három ágyat hat ember részére. Holnap az ajtók következnek. Ma este kaptam két embert, állítólag most már mindig kijön kettő. Egyik a főszakács, most is itt számolja, hogy robbannak az aknák. Ma este a mi géppuskánk bombázta a szigetet, utána jött az övék, az géppuskázta a husztiakat. Most is lőnek a mi aknavetőseink, hogy mit, nem tudom, azt hiszem, hogy a sötétséget. Nem hagyják aludni a katonákat, de hát majd csak eljön a reggel. Szeptember 14. A csönd már az emberek idegeire megy. Ma nagy dörömböléssel megcsináltuk a két ajtót. Alig bírtunk kész lenni vele estig. A napok egyre múlnak, már holnap 15-e. Eljött az ősz. Egy emberem megint beteg lett, már lassan egyedül maradok. Holnap lemegyek a faluba. Szeptember 15. Reggel fél ötkor bementem a faluba. Hét órakor felkeltem és elmentem egy kis élelem után. Sikerült is, mert megittam a konyhán vagy két liter kávét, kaptam egy liter tejet, két kiló lisztet. Volt is pogácsasütés, hatvan darabot sütöttem. A fiúk csodálkoztak, hogy milyen finom. Szedtem egy zsák almát. Gratulált az egész század, a bronz vitézségi érem lejött a zászlóaljtól. A százados úr is jött és ő is gratulált. Itt voltak értem, hogy holnap 11 órára frissen borotválkozva jelenjek meg az irodán. Biztos holnap adják át. Lassan éjfél, egyetlen lövés sincs sehol, de ma este nagy volt a szigeten a mozgolódás. Mi csak várjuk, hogy mi lesz, de eljött a reggel szépen. Szeptember 16. Reggel már jó világos volt, mikor megindultunk a faluba a két emberrel, akiket erősítésnek kaptam. Egyre húzták a nyakukat, de minden puskalövés nélkül fölértünk a hegyre. Egy keveset aludtunk és utána paradicsomos krumplit főztünk ebédre. Mire éppen megfőtt, el kellett menni kihallgatásra

jelenteni,

hogy

megkaptam

a

kitüntetésemet.

Nagy

dumát

rendezett

a

zászlóaljparancsnok.34 Mire hazajöttem, elhűlt a jó krumpli, nem ért annyit az egész, mintha jól laktam volna. Délután a golyószórósommal elmentünk cserkészni a házakba, olyan helyre, ahol nem lehet

34

feltehetően Bankó Dániel alezredes

nappal mozogni, mert a muszkák minden legkisebb mozgást észrevesznek, hát majdnem kilyukasztották a bőrünket. Géppuskatüzet kaptunk, lefeküdtünk, egy negyed óráig ott hasaltunk, de az estét nem várhatjuk itt meg. Kezdtem kúszni, észrevettek, ismét tüzelt a muszka. Már dobogott a szívem, de 200 méter kúszás után sikerült egy bozótban megmenekülni. Azért mégis hoztunk egy kis zsák lisztet meg egyes dolgokat. Utána vételeztem a holnapi kaját. Vacsora után megindultunk kifelé nagy pakkal. Most este is szép nagy a repülőmozgás. A városra ledobott a mienk négy bombát, egy házat lángba borított, az egész környéket bevilágítja. Az embereim nagyon kivannak. Minden éjjel hidegebb és hidegebb van. Nem tudni, mi lesz velünk, váltásról szó sincs. Itt fogunk megfagyni. Itt is, ott is szólnak a géppuskák, a repülő zúg, hol a mienk, hol az övék. A zsidók ássák az árkokat éjjelnappal. Rendezkedünk télire. 1942. szeptember 17. Reggel megjött a nagy köd, és kezdődött a ködlyukasztás. Egész 8 óráig aludtam, utána kimentem figyelni fél egyig. Délután az ajtókra ablakokat szereltem. Eljött a vacsora, de megérkezett vele az eső is. Sötét volt, éjfélre azért elállt az eső. Szeptember 18. A napok telnek, a naplóban szaporodnak a betűk. Ma bent voltam a faluban és az iskoláról leszedtem a csatornacsöveket, hogy a kályhát be tudjam állítani, mert az éjszakák nagyon hidegek. A dekungban már egészen jól érezném magam, csak ne lövöldöznének itt körül rajtam. Mai napon az események szenzációja az volt, hogy almás bélest sütöttem. Először nem akart sikerülni, mert nagyon gyengére hagytam, de aztán nagyon finom lett. Voltak is rá vendégek! Volt vagy 50 darab, de már alig van belőle. Kihoztuk a kályhacsöveket, de holnap megint be kell menni a faluba, mert jön az ezredes úr,35 és ő fogja átadni a kitüntetést. Hát, már az egész nem ér annyit, mert annyit kell utána mászkálni. Szeptember 19. Ma ismét a faluban voltam. Szereztem egy nagy fotelszéket, de majd agyonlőttek. Vacsora után itt várok. Egy embert ígértek, mert nem tudom az állásokat betölteni. Az ember nem jön. Elmentem érte. Utána elmentem a husztiak felé, de nem tudtam, hogy drótakadály van nekik, és már más emberek vannak ott. Nekimegyek a drótakadálynak, ha nem kiabálok, agyonlőnek. Úgy éjféltájban jöttem vissza, de látom, hogy egyedül nem érdemes mászkálni. Szeptember 20. A muszkák nagy csendben vannak. Délután beállítottuk a kályhát, a tükröt fölraktuk, körülhúztam fehér papírral a falat és estére begyújtottam. Olyan meleg lett, hogy ki kellett nyitni az ajtót. A fotelszék nem fér be a dekungba, nem tudom, hogyan hozom be. Szeptember 21. Reggel mindjárt be akartam hozni a széket, de nem tudtam. Ki kellett faragni a földet. Levertem a kezem, de mégis behoztam. Este kijött a százados úr, hozott két embert. Most már kilencen vagyunk, egész megkönnyebbültem. Reggelenként nagy fagyok vannak, az emberek majd megfagynak. Szeptember 22. Bementem reggel a faluba. Délelőtt mostam, délután pogácsasütés. Vagy 65 darab volt, de ilyenkor mindig vendég érkezik, úgyhogy melegen megettük a felét. Nagy hír jött, hogy

35

helyesen alezredes, feltehetően Bankó Dánielről van szó, a zászlóalj parancsnokáról

leváltanak az olaszok vasárnap este, és megyünk haza, de azért én még mindig rendezkedem. Kihoztam a lakásból mindent és azt mondtam, hogy nem jövök be a faluba egy hétig. Kihoztuk a vacsorát, utána lefeküdtem. Egyszer csak jönnek, hogy holnap fél tízre jelentkezzek a százados úrnál. Nagyon mérges lettem, de azért csak lementem megint. Szeptember 23. Reggel megint nagyon ránk világosodott. Dobogott is a szívünk, alig hittem, hogy elérjük az aknavetősöket. Ropogós hideg van. Bent tüzet raktunk mindjárt, a vizet föltettük. Borotválkozás, mosás után elmentem egyik haverom meglátogatni. Fél tízkor a százados úrral elmentünk kihallgatásra, és ünnepélyes keretek között átadták az érmet, és a zászlóaljparancsnok ismét gratulált. Mondta, hogy igyekezzek a másikért mentől hamarább. Volt vagy hat tiszt, sorba mind jöttek és gratuláltak. Így megszületett végre! Megebédeltem és elmentem vételezni. Éppen akkor bontottak a szakácsok egy marhát. Segítettem és a máját megcsináltuk. Úgy belaktunk, hogy abban hiba nem volt! Kivettem a velőt és az agyvelejét, hazajöttem megcsinálni holnap ebédre. Szeptember 24. Hála Istennek, most már egész jól érzem magam. Nem tudom, azért, hogy van emberem elég vagy megszoktam, de úgy érzem magam, mintha már éveken keresztül itt éltem volna. Gyönyörű éjszakák vannak, akár csak nappal lenne, olyan világos van, süt a telehold. Egész éjjel tüzelünk, jó meleg a dekung. Minden este vendégeim vannak. Ma este itt volt a szakaszparancsnok, balalajkán játszott, mi meg énekeltünk egész este. Nem törődtünk azzal, hogy 80 méterre a muszka meg hallgatja. Szeptember 25. Ma délután nem tudtam mit csinálni, távcsővel nézelődtem, de nem láttam egy árva muszkát sem sehol. Fogtam magam és lementem a vízhez, megmosakodtam. A muszkák nem láttak meg. Most este hozzáfogtunk, az állás előtt kiirtottuk a bokrokat. Nyolcan dolgoztunk baltával, fűrésszel. Olyan csörgés-csattogás volt, hogy elhallatszott Isten tudja meddig. Az emberek húzták a nyakukat, de egy árva lövést nem kaptunk. Egész a vízig kiirtottuk. Bejöttünk, jön két ember, és jelenti, hogy menjek 15 db gránátért, mert a muszkák támadni akarnak. A repülőjük állandóan lő. Ma bent a faluban, a házunk mellé gyújtóbombát dobtak. Most várjuk, hogy mi lesz. Szeptember 26. Eljött a reggel, de nem lett semmi baj az éjjel. Három emberem bement a faluba. Megástuk a füstvezetéket a bokrok közt a hegy felé vagy 100 métert. Egész estig tartott. Bejöttem, megraktam a tüzet, ha hozzák a vacsorát, megmelegítsem. Meggyújtom, de már az emberek itt is vannak. Vacsorát nem hoznak, csak nézek, hogy mi van. Mondják, hogy jönnek a kerékpárosok.36 Leváltanak két napra, mert mi megtámadjuk a szigetet hétfőn hajnalban és most lemegyünk. Holnap pihenő. Csak hallgatom, nem akarok hinni a fülemnek. Mondják, hogy pakoljunk össze, ami szükséges, mert rögtön itt lesz a leváltás. De olyan határozatlan parancsot hoznak, hogy lehetetlen eligazodni. Az egyik azt mondja, hogy visszük a golyószórót, a másik, hogy nem. Leültem, nem csináltam semmit. Elküldöm a rajparancsnok-helyettest, hogy kérdezzen rá. Aztán kisült, hogy visszük. Nagyjából összepakoltunk. Jött a szakaszparancsnok és részletesen elmondta a tervet. Így

36

valószínűleg a IX. kerékpáros zászlóalj

megindultunk a faluba, bent megvacsoráztunk és 10 óra felé lefeküdtünk. Tizenkét órakor megjelent vagy három Rata, bombázta a falut. Pár perc múlva jött egy riadóőr. Géppuskák mind megszólaltak, nem tudtuk elképzelni, hogy mi van. Riadó! A 8. századot megtámadták a muszkák. Megindultunk a Don felé, de mire 200 métert mentünk, jött a parancs, hogy vissza, készültségbe maradni. Ruhástól lefeküdtünk, de a Rata csak működött. Két emberem beszaladt a pincébe, alig tudtam fölhívni őket. Így jött el a reggel. Szeptember 27. Vasárnap reggel. Mondják, hogy a 8. századnál annyira bejött a muszka, hogy közelharcra került sor. Három halott lett a mieinknek, a muszkák visszahúzódtak. Így aztán készültünk a nagy napra. A németek hozták a csónakokat. Úgy volt, hogy ők bemennek a várost felgyújtani, de aztán meggondolták a dolgot. Csak mi megyünk 162-en. A sziget 2 és fél km hosszú és másfél km széles. Mi fogunk menni a balszárnyon, vagyis itt előttem, a nagy Don-parton fel a városig. Délután fölhoztuk a csónakot a hegyre. Minden előkészítve, hogy hajnal 3 órakor lesz az indulás. Tizenkét löveg puhítja meg a terepet és 4 aknavető, az összes fegyver lefogja a nagy Don partját. Eljött az este. Vacsoráztunk, de csak a kávét ittam meg, ha esetleg haslövést kapok, ne legyen komolyabb baj. Mienk a harmadik szakasz, két csónakkal itt megyünk át énelőttem. Jön velünk egy árkász raj, akik majd az aknákat fölrobbantják, ők mennek elől. A hegyről lehoztuk a két csónakot, de nagyon nehéz volt, 25 személyes gumicsónak. Kiértünk, a dekungnál letettük. De hogy lesz ez levivődve ezen a meredek oldalon? Akárhogy, de le kell vinni. Én vezetem a népet. Itt volt vagy 6 német, én csak elöl üresen mentem. Vagy 35-en hozták a csónakot. Már én lent voltam a víznél. Nagy zörejjel hozzák a csónakot, de egy árva lövést nem kaptunk. A víztől vagy 40 méterre, megkezdtek az emberek gurulni, mint a tök lefelé. Nevettük a német sógorral. Nagy nehezen csak lecsúsztatták, aztán a másikat. Egy német ott maradt a csónakkal, a többi feljött, és lefeküdtünk. Hajnali 2 óra, fölköltöttek. Egy lövés nem volt egész éjjel, a hold gyönyörűen sütött. Felszereltünk, a szakaszban csak az én golyószórósom jött. Én is fölszereltem: 16 gránát, rakéták és géppisztoly. Egy ember itt maradt a dekungnál, úgyhogy a rajom 8 emberből állt. A sziget jobbszárnyán ment a százados úr egy szakasszal, utána egy zászlóssal a másik. Utánuk még két szakasz. Hajnal fél három, már lent vagyunk a vízparton. Lemegyek egész a vízig, a többi ott maradt a fűzfa alatt. Háromnegyed három, a túlsó parton megzörren a falevél. Leguggolok, látom, kijön egy muki a tisztásra. Észrevett, visszament a bozótba. Csörrenés, biztosan a szuronyt tette föl. Hátraszólok, hogy csendben legyenek. Lejön egy német, és mutatom neki. Azt mondja: ja, ja. A golyószórósomat tüzelőállásba küldtem, hogy amíg a csónakot vízre tesszük, fogja le tűzzel, ha lőnek. De a muki eltűnt, nem látom tovább. Három ágyúlövésre indult a támadás. Három óra előtt 5 perccel messze hátul elhangzik a lövés, erre itt a hátunk mögött a 4 aknavető hozzákezd lőni. De már mi hozzuk a csónakot úgy, hogy kb. 30 darab akna volt egyszerre a levegőben. Olyan gyorstüzet adtak, hogy az na, és olyan szép volt. Az éjszakai néma csöndbe belehasítottak a robbanások, ágyúk, géppuskák, golyószórók, puskák, hogy a muszkák azt hihették, hogy felrobbant velük az erdő. Csak úgy zúgott. Elsőnek ugrottam be a csónakba. A mi csónakunk volt az első. Alig tudtuk a parttól ellökni, de aztán megindult. Egy mafla német kormányozta hátul úgy, hogy a víz közepén egy helyben

majdnem megfordultunk. Sréget mentünk a vízen, mert tudtam, hogy előttünk egyenesen van az aknavetőnek a második belövési pontja, és ha egyenesen megyünk, éppen beleszaladunk a saját tüzünkbe. A második csónak tőlünk balra indult, és mégis jobboldalt kötöttek ki. Partot értünk, elsőnek ugrottam ki a csónakból. Fölszaladok a partra, jöttek a többiek és a szakaszparancsnok is. Ott egy pillanatra megálltam, mert úgy volt megbeszélve, hogy az árkászok mennek elöl. Féltem, hogy esetleg le van a part aknázva, de láttam, hogy mind hátul van, egy sem mer előre jönni. Hát, itt nincs mit várni! Menni kell minél gyorsabban, mert nekünk kellett volna elzárni az utat, ha menekülnek a túlsó partra a muszkák. Legelöl megyek vagy 50 métert, körülnézek, hát látom, hogy alig vagyunk vagy tízen. Mondom: állj! Rendezzük a szakaszt! Negyvenen voltunk, és alig van ember. Alig gyűltünk össze, nekem sincs csak 3 emberem, de csak megindultam, a szakaszparancsnok ott volt mellettem. Mikor már vagy 80 métert bent jártunk a szigeten, már nem féltem, hogy akna van. Mentem aztán elöl, mint a szélvész, de állandóan lemaradnak az emberek. A második raj teljesen lemaradt. Megyünk, de sehol semmi, már bosszankodtam, hogy még a pisztolyom sem tudom kilőni. Már bent vagyunk vagy 500 métert, találunk egy dekungot, de a muszkák megpucoltak. Megyünk tovább, sehol semmi. Zeng az erdő, de egy lövést sem kapunk, a muszkák még a túlsó partról sem lőttek. Már fönt járunk a templomnál, szemben van egy kocsiút. Ott találtunk két dekungot. Az árkászok fel akarták robbantani, de nem sikerült. A másikba beleeresztek két sorozatot és bemegyek, de nem volt benne csak egy csomó röpcédula. Aztán odaérkezett egy másik szakasz, a nagyobbik dekungba bedobtak két gránátot, de nem robbant egyik sem. Ott áll vagy 60 ember, és nem mertek bemenni, ott ódzkodnak. Én a környéket kutatom, kívül már találtam két gázálarcot. Odamegyek, előkapom a villanylámpát és bemegyek, de már muszka nem volt benne, hanem égett egy rongy. Nagy füst volt és büdös. Megkezdtem kiszórni a szajrét: gázálarc, köpeny, pokróc, telefonkészülék, hátizsák, csészék teli frissen fogott hallal. Szóval mindent kiadogattam, már majd megfúltam a füstben. Az ajtónál vagyok, visszanézek a lámpával, látom, még van ott egy hátizsák megtömve. Leakasztom és kijövök, de már a szajrét elkapkodták. Körülnézek, látok egy póznát vezetékekkel. Kapok a drótvágó ollóért, hogy fölmászok és elvágom, de elejtettem a dekungban. Senkinél sem volt. Nézem az utat, látom, szalad egy muszka. Rákiáltok, állj, de csak szaladt. Utána bocsátok két sorozatot, mennék utána, de a szakaszparancsnok nem enged, aztán el is felejtem. Útközben mondják, hogy egy emberem megsebesült, átlőtték a lábát. Kürtfúvásra indultunk vissza keresztül-kasul az erdőben. Négy emberem jött velem, a többi lemaradt. Már reggel lett. Nem tudtunk tájékozódni. Én vezetem a népet, megindulunk a géppuskaszó irányába. Már szorít bennünket a zárótűz, muszáj volt igyekezni. Partra értünk, persze jóval lejjebb, mint ahol a csónak várt. A németek és 3 árkász maradt a csónaknál. Megkerültek az embereim is, amelyik megsebesült, már előbb áthozták. Mindjárt beszállunk a csónakba és megindulunk az innenső part felé. Megint rosszul kormányoznak, a csónak megindul végig a Donon. Nagy nehezen irányba jött, kihúztuk a fűzfa alá. Elrendeztem az embereimet, a golyószóró rakaszokat megnézem, megvannak. Az első rajból hiányzik egy ember, odaát maradt. Megindultunk befelé a futóárokban a faluba. Az árok keskeny volt, és a sok szajré a hátamon

állandóan súrolta a két oldalát. Úgy küszködtem, hogy mindenem csurom víz. A faluban mondják, hogy a százados úr is megsebesült. A mi szakaszunkból, az első rajból való embernek a karját összeroncsolta a szilánk, és a második raj parancsnokát a légnyomás úgy földhöz vágta, hogy füléből jött a vér és a nadrágjáról a lábszáránál a gombot lesodorta. Ezek ráfutottak a saját aknáink tüzébe. Én is úgy jártam volna, ha egyenesen megyek keresztül a vízen. De én ezzel tisztában voltam és hiába mondtam nekik, ők nem hallgattak a jó szóra. A százados úrék 16-an mentek egy csónakban, egy megsebesült náluk és egy ember odamaradt. Nem tud róla senki, hogy mi lett velük. A 162-ből 26 sebesült lett. Zsákmány: 1 géppuska, 1 nehézpuska, 3 gránátvető, vagy 20 darab puska, töltény, gázálarcok, ásók, köpenyek és 11 fogoly, 30 halott muszka. Nagyon meg volt a zászlóaljparancsnok elégedve. A sebesülteket mindjárt elvitték a kórházba. Nagyon sajnálom, hogy a legéberebb emberem megsebesült, ruszin volt, bár szerencsés. Bár én kaptam volna, mert csak húst ért a golyó, és nem szenved itt legalább. Leadtuk a zsákmányt, amire nekünk nem kellett. Abban a hátizsákban, amit én hoztam, van tiszta új 5 törölköző, egy téli nadrág, egy ing, egy gyolcs alsónadrág, cérna, szappan, bögre, dohány. Ez a haszon. Csináltak a szakácsok jó erős feketét, megittuk és lefeküdtünk aludni. Este jött a parancs, hogy hozzuk fel a csónakot. Nagyon zabos lettem, de csak kijöttünk, és nem írom le, hogyan hoztuk föl. Aztán lementünk a faluba és lefeküdtünk. Három órakor ki kell jönni, leváltani a kerékpárosokat. Mondják akkor, hogy negyedikén leváltanak. Hát, kíváncsi leszek, hogy igaz lesz-e. Mindenesetre már ideje volna. Szeptember 28. Már ezt leírtam. Szeptember 29. Hajnali 2 órakor fölkeltünk és kijöttünk a dekunghoz az állásba. Itt úgy, mint azelőtt, megkezdtük az életet. Délután a muszkák nagyon mozgolódtak. Állítólag 200 [főnyi] gépkocsizó gyalogság érkezett 28-án a városba és most lövi be magát. A dekung ajtaját majd elnyírta egy szél, annyira lőttek bennünket. Este valamennyi géppuskájuk megszólalt, de mi sem voltunk restek, a messzehordó végig verte a partot. Így aztán csendben maradtak. A hír az, hogy támadni akarnak. Csónakokat láttak a túlsó oldalon. Az ezredparancsnok itt van egész éjjel, de nem lett semmi. Lassan eljött a reggel. Szeptember 30. Nagy mozgolódás van a városban, de a tüzérség alaposan nyírja őket. A hír az, hogy vasárnap leváltanak az olaszok, és megyünk északra a 19-esek [könnyű hadosztály] és a 21-esek [gyalogezred] közé. A másik azt mondja, hazamegyünk. Mindenesetre az összes ruhát összeszedtem és holnap bemegyek a faluba. Október 1. Ezt is megértük, hála Istennek. Hajnal 4 órakor összepakolom, ami szennyes, és megindultunk a faluba. Mindjárt tüzet raktam, vizet föl, és megkezdődik a nagymosás. Csak a fürdőnadrág van rajtam, a többit mind beszappanoztam, átdörgöltem egy kicsit és az egész ruhát belehánytam egy kazánba. Átfőztem az egész ruhát, még a nadrágot is, mert nem félek úgy a muszkától, mint a tetűtől. Tizenkét óráig mostam. Szép idő volt, a ruha megszáradt hamar. Van egy vasalóm, átvasalom. Egyig a mosás be van fejezve. Reggel jön egy hír, hogy szabadságra megyek, vagyis négyen, de akkor hiszem, ha a vonaton ülök. Alig jött a hír és már jönnek, hogy levelet vigyek

majd haza, az egyik is, a másik is. Hát mondom, várjatok, míg fölülök a vonatra. Nagy a láz, az egyik ezt mondja, a másik azt. Eljött a vacsora és megindultunk kifelé. Nem kell az embereknek a vacsora, csak a hír. Mondom nekik, nagyon meglepődtek, mikor a szabadságról beszélek. Kaptam éjjelre 5 zsidót, bokrot irtani. Odaadom nekik a baltákat. Október 2. Reggel 7 óráig aludtam, megreggelizek és kimentem figyelni, hogy az emberek tudjanak aludni. Figyelés közben varrtam két kesztyűt. Úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettem. Bejöttem a dekungba…”