T. Ágoston László Mint a Tolsztoj…
Amint ott ballagott az erdőszélen, egyszer csak mintha a nádasból lépett volna elő, ott termett előtte a Szabó Saci üde fiatalon, fülig érő szájjal, a fenekére simuló alig szoknyában. Valahogy úgy, ahogy negyven éve utoljára látta. Észveszejtően csinos, kívánatos volt, bár egy kicsit furcsán hatott a lábán a fél lábszárig érő fűben a magas sarkú cipő. No, de mindig olyat hordott, miért pont most váltott volna strandpapucsra? És miért éppen strandpapucsra? Világéletében utálta a papucsot. Azt mondta, az a férfiaknak való, hogy abban szolgálják ki az asszonyokat. Furcsa. Mégis csak furcsa ez az egész szituáció, hiszen az erdő a falu egyik végén van, a tó meg a másikon. Hogy kerülhetnek ezek egybe? És hogy kerül ide a Szabó Saci? És mit keres itt ő, aki negyven éve csak a szüleit látogatni járt a faluba, de az erdőbe soha. A Sacinak meg a szombat esti diszkó után kiadta az útját. Még haza se kísérte. Hát persze, mert nagyon dühös volt rá. A Simon Peti megsúgta, hogy a csaj előző este a Bárány Boldival hetyegett a mozi előtt. Állítólag smároltak is. Micsoda, az ő csaja a Boldival? Úgy bepöccent tőle, hogy majdnem lekever neki egy maflást ott, a srácok előtt. Aztán visszafogta magát, hogy lássák, ő úriember. Elzavarta, mint egy rühes kutyát. Meg se hallgatta, pedig már a könnyei is kihullottak, annyira bizonygatta, hogy nem is úgy történt, csak be akarják feketíteni előtte a fiúk. Fájt, hogyne fájt volna, hiszen nagyon szerette ezt a Sacit. Több mint egy éve együtt jártak, no meg együtt is háltak, amikor csak alkalom adódott rá. Nem volt abban semmi rossz, hiszen húsvétra tervezték az eljegyzést. No, de ácsi! A Simon Petit a múlt héten eltemették. Hatvanhat évesen vitte el a tüdőrák. Akkor most hol is van, meg hogy is van ez? Ő is meghalt és a túlvilágról látja az életét, vagy csak álom az egész? Hát persze, ő egy racionálisan gondolkozó ember, álmában is tudja, hogy álmodik. ‒ Ne izélj már Bence! ‒ lépett hozzá a lány és megcsókolta. Még most is haragszol rám? Pedig nem is úgy történt. Ők is tanúsíthatják… Virágh Bencében benn akadt a szó. Csak itta a látványt, mint tikkadt mező a friss nyári harmatot. Aztán átölelte a derekát és csókolta, csókolta, ahol érte. A mellét, a combját, még a fenekét is, ahogy utoljára negyven éve tette. A lány meg csak nevetett, és aprókat sikongatott, hogy mutassa, mennyire ínyére való a dolog. Szinte elveszett a férfi karjaiban. * ‒ Ébredj, Bence, várnak az unokák! Megígérted nekik, hogy ma elviszed őket horgászni, de hát a te füled mellett akár csöröghet is az óra… ‒ rázogatta a vállát az asszony. ‒ Lehet, hogy mégse kellett volna meginni az este azt az utolsó üveg sört… No, lódulj, te álomszuszék! ‒ húzta le róla a takarót. ‒ Még egy kicsit, egy picikét, Sacikám!... ‒ Dünnyögte a férfi félálomban, és húzta volna vissza magára a paplant.
2 ‒ Már megint valamelyik nőddel álmodtál, te vén kurafi! ‒ fordult el sértődötten az asszony. ‒ Én a Marcsi vagyok, a hites feleséged, és egyben a háztartási alkalmazottad, nem a macád. ‒ Mert neked még álmodban is csak azon jár az eszed ahelyett, hogy a családoddal törődnél. Mikor nő már be az a hibbant fejed lágya? ‒ Jól van már drága, egyetlen Marcsikám ‒ ocsúdott megszeppenten Bence. ‒ Jól tudod, hogy negyven éve csak te vagy nekem, senkin más. Csak ezek a buta álmok… Bújj vissza ide mellém egy percecskére! Annyit igazán tudnak várni a gyerekek… No, csak egy picit, egy hangyapöcsinyit! Csak hogy érezhesselek, hogy belecsókolhassak abba a cipócska melledbe… ‒ Gúnyolódj, csak gúnyolódj! Tudom, hogy kövér vagyok, kócos vagyok, meg vén, mint az országút, de hát együtt vénültünk meg, Bence! Nem vetted észre, hogy már te is elmúltál harminckettő, te vén kakadu? Mit akarsz még közel a hetvenhez két infarktus után? Nem elég, hogy etetlek, itatlak, mosom a koszos gatyádat? ‒ Nem elég, drága, egyetlen Marcsikám. Nem elég. Különben rosszul fogalmaztál. Nem a hetvenhez vagyok közel, hanem a hatvanötön vagyok túl. Ez óriási különbség! És nem a második infarktus után, hanem a harmadik előtt. Ne kívánd, hogy erre a kis időre kolostorba vonuljak! A cölibátus éppen elég. ‒ Biz’ Isten meghibbantál, Bence ‒ ingatta a fejét hitetlenkedőn az asszony. ‒ Azt hittem, hogy végre nyugodtan élhetünk a nyugdíjas éveinkben. Van szép lakásunk, elég jó nyugdíjunk, nem szorulunk senki segítségére. A fiunk is jól keres, két szép unokánk van… Mi kell még? ‒ Élni ezzel a kevés idővel, ami még megmaradt. Elviszlek a hegyekbe, a felhők fölé, meg a tóra horgászni. Moziba, színházba megyünk, és szeretgetjük egymást. Turbékolhatunk, mint a galambok, senki se zavar bennünket. Ketten vagyunk, miénk a világ. Mindent megtehetünk, amire eddig nem volt időnk. ‒ Az ‒ fordult el az asszony. ‒ Hegyet mászni az én fájós lábammal… Színház, meg mozi? Mit vegyek föl? Már nincs egy valamire való rongyom, ami rám jönne. A tévében meg előbb-utóbb megnézheted a legújabb filmeket is. No, és ahhoz még öltözködni se kell. ‒ Veszek neked estélyi ruhát, meg mindent! ‒ lelkendezett a férfi. ‒ Meg vagy te húzatva, apukám! ‒ indult kifelé a nő. ‒ Örülj az unokáidnak, meg annak, hogy van még lyuk a hátsó feleden, engem meg hagyj békén a hülyeségeiddel! Fáradt vénasszony vagyok én már a te lökött elképzeléseidhez. ‒ Hát ez az ‒ ugrott ki az ágyból idegesen Virágh Bence. ‒ Reggel kelni kell, napközben nem illik, mert nem annak van ideje, este meg fáradt vagy, hagyjalak békén. ‒ Úgy van, hagyjál békén, vagy keress magadnak olyan asszonyt, aki elviseli a hisztériáidat! Nekem épp elég volt a harmincöt év, amit melletted töltöttem. Mi az, hogy melletted? Alig láttalak. Kéthetenként hazaruccantál, bedugtál az ágyba, aztán rohantál vissza a távvezetékeidhez, meg a piás haverjaidhoz. Én meg neveltem a gyerekedet, intéztem a család minden ügyes-bajos dolgát, meg ápoltalak, amikor lebetegedtél. Ebből állt az életünk, Bence. Belefáradtam, megöregedtem, elég volt. Most már hagyjál lógva! ‒ Rendben van, hagylak ‒ mondta öltözködés közben. ‒ Ne strapáld magad a reggelivel, nem vagyok éhes! Majd a srácokkal bekapunk valamit a tónál, a büfében. Lehet,
3 hogy ott is alszom a Bencééknél, és holnap is elmegyünk valahová kirándulni. Te csak pihengess, drága Marcsikám! ‒ Ezzel becsapta maga mögött az ajtót, beült a kocsijába és elhajtott. Az asszony egy ideig bambán nézett utána, aztán megrándította a vállát, és leült az asztal mellé reggelizni. Virágh nem szólt a fiának a történtekről. Miért is szólt volna, hiszen mindennaposak voltak náluk az efféle tányérzörgések. A két unokát beültette a hátsó ülésre, és meg se állt a tóig. A büfében három hotdogot rendelt, és éppen a pult előtt várakozott a kiszolgálásra, amikor valaki a vállára tette a kezét. ‒ Csak nem te vagy az, Virágh Bence? ‒ szólította meg a bézbólsapkás férfi. ‒ Ezer éve nem láttalak. ‒ Ha nem is ezer, de húsz biztosan megvan ‒ nyújtotta a kezét Virágh. ‒ Hogy vagy Páli Jóska, öreg cimbora? Téged is visszacsábított a nagyvárosból a régi kis tó? ‒ Mi az, hogy kicsi? Olyan horgászparadicsomot csináltak belőle a Vargáék, hogy csodájára jár az egész környék. Tegnap még németekkel is találkoztam az északi stégnél. Van hat kiadó szobájuk is. Panzió, étterem, büfé, horgászbolt, horgászcsónak külön igény szerint… Nem tudom, ki van a héttérben, de állítólag még uniós támogatást is nyertek hozzá. Apa, fia, unoka, itt dolgozik az egész család. Látod, így születnek a milliomos dinasztiák. Pedig hát annak idején nem ő volt az osztályban a legelső… S ha már szóba került, végigsorolták a régi osztálytársakat. Ki mire vitte az életben ebből a kis falusi iskolából indulva. Néhányan már kihulltak a sorból, a temetőben sírkövek őrzik az emléküket. Olyan is volt, aki New Yorkig jutott. Aztán nyugdíjasként visszaköltözött a faluba. Fenejól megél az amerikai nyugdíjából. Irigylik is a falubeliek. De hát nekik is itt volt az ötvenhatos forradalom, ők is elmehettek volna szerencsét próbálni… Közben a két fiú megette a hotdogot és izgatottan várták, hogy kipróbálhassák a karácsonyra kapott horgászbotjaikat. Leballagtak hát a tópartra és a két öreg fölcsalizta a horgaikat. Az egyikre pufit húztak, a másikra gilisztát. Aztán mindenki a vizet figyelte, amint a kapásjelzőt mozgatták a hullámok. ‒ Te Romváron laksz, ha jól emlékszem ‒ mondta Páli az orsót igazgatva. ‒ Építésvezető voltál? ‒ Csak csoportvezető a távvezeték építőknél ‒ igazította ki Virágh. ‒ Harminc évig dolgoztam náluk. A fél országot bejártuk. Jó meló volt, szerettem. Nem is fizettek rosszul. Igaz, csak kéthetenként jutottunk haza, de azt is meg lehet szokni. ‒ Nem hiányzott a család? ‒ Ők is megszokták. Az asszony, meg a fiam. Amit tudtam, megadtam nekik, egy rossz szavuk nem lehetett rám. Gépészmérnök lett a fiam. Ők meg a két unokám ‒ mutatott a két fiúra. ‒ Már három éve nyugdíjban vagyok, de képtelen vagyok megszokni a panelt. Ötödik emelet egy nyúlfarknyi erkéllyel. ‒ Én harminc éve lakom panelban. Igaz, van hozzá egy kis garázs a ház mellett. Abban alakítottam ki a műhelyemet.
4 ‒ Látod, ez hiányzik nekem is. Valami, ami leköt. Napi huszonnégy órában összezárva az asszonnyal, aki egész nap panaszkodik, morog, meg állandóan fáradt… Ki se mozdul a lakásból. Én meg horgászom. ‒ Ha jól emlékszem, te udvarolgattál egy időben a Szabó Sacinak, ugye? Végül is ő lett a feleséged? ‒ Nem. Az eljegyzés előtt összevesztünk. Negyven éve nem láttam. ‒ Pedig nagyon csinos lány volt. Sokan szerették volna elkapni egy fordulóra… ‒ Épp ebből adódott a gubanc. No, de rég volt, fátyolt reá! ‒ Őt se láttam már évek óta. Elkerült a faluból. A bátyja itt lakott a Petőfi utcában, vele többször találkoztam. Ő is meghalt már. meg az anyjuk is, a Bözsi néni. Nem tudom, kié lett a ház… ‒ Az kéne nekem is. Valami kis ház, kis kerttel, amiben elkapálgathat az asszony, én meg elszerelgethetem a kocsimat, meg elüldögélhetek a kerti asztalnál néhány üveg sör társaságában a haverokkal. Te jól megvagy a nejeddel? ‒ No hallod, harminc év alatt volt ideje megszokni a rigolyáimat, meg nekem is az övéit. Aztán meg itt van a faluban a szülői ház. Nyaralónak használjuk a családdal. Ha valamiért fölkapja a vizet a Teri, mármint a feleségem, eljövök füvet kaszálni, vagy horgászni. Mire hazaérek, megbékül. Nem rossz asszony ő, csak néha rájön a hoppáré, és akkor magára kell hagyni. Viszont vásárolni, azt nagyon szeret. Ha a kedvében akarok járni, elkísérem a piacra. Ide szoktunk járni a faluba, mert ez sokkal olcsóbb, meg az áru is szebb, mint a városin. No, meg itt össze is fut az ember a gyerekkori haverokkal. ‒ Én nagyon utálom ezeket a hatalmas bevásárló központokat. Elveszik bennük az ember ‒ mondta Virágh. ‒ Aztán csak éppen azt nem találja, amiért jött. Elviszem én az asszonyt egészen a bejáratig, aztán mondja meg, mikor jöjjek vissza, mert az idegeimre megy az a tötyörgés a polcok között, meg a sorbanállás a pénztárnál. Abból csak veszekedés van, ha mi együtt megyünk vásárolni. Aztán meg napokig fúj rám, mint a macska. Legszívesebben otthagynám a paneljában. Lehet, hogy hamarosan meg is teszem… ‒ Aztán majd úgy jársz, mint a Tolsztoj, az az orosz író ‒ ingatta a fejét Páli. ‒ Aki a Háború és békét írta? Kötelező olvasmány volt az iskolában, de soha se olvastuk el, csak az olvasmánynaplót másoltuk le valamelyik haveréról. Ő is úgy kapta valakitől… Pedig a világirodalom egyik legjobb regényének tartják. Meg a leghosszabbnak is… ‒ Én legalább a moziban megnéztem ‒ mondta csalizás közben Páli Jóska. ‒ De nem ez a fontos. A minap hallottam a rádióban, hogy öreg korára ő se nagyon jött ki a feleségével, pedig a nő tizenhat évvel fiatalabb volt nála, és szült a grófnak vagy tizenöt gyereket. Nyolcvankét éves korában úgy megharagudott rá, hogy egy éjszaka összepakolt és otthagyta. Föl is szállt a vonatra valahol Jasznaja Poljanában, vagy hol, aztán rosszul lett, és a következő állomáson le kellett szállnia. Ott halt meg az állomásfőnök lakásán Asztapovóban. ‒ Mindegy az hol, de legalább elindult… ‒ gyúrta be az etetőanyagot a kosárba Virágh Bence. ‒ Nem úgy, mint én. Csak szarakodok, őrlődök évek óta ahelyett, hogy fölszállnék arra a vonatra.
5 ‒ És ugyan hová mennél már ebben a korban? ‒ Mit tudom én, akárhová. Miért, a Tolsztoj hová indult éjnek idején? Az első asszonyhoz, aki kedvesen mosolyog rám. A két fiú egy ideig lengette a víz fölött a pecabotot, de a halak messze elkerülték őket. Megunták a sikertelen próbálkozást és leültek a fa alá az okos telefonjukkal játszani. Végül a Gyuri, a nagyobbik odament a nagyapjához. ‒ Papa ‒ mondta ‒ nagyon uncsi ez a játék, inkább menjünk el a játszótérre! A mama azt mondta, hogy veszel nekünk csipszet, meg colát is. Tudod, azt a cukormenteset. Így esett, hogy Virágh Bence rábízta a botjait Páli barátjára, és a két fiúval elindult a büfébe csipszet venni. Amint beléptek a helyiségbe, szinte földbe gyökerezett a lába. A pult előtt állt egy nő, és a kávéját kevergette. Az ő kezében is megállt a kanál. ‒ Szentséges ég, te lennél az, Szabó Saci? ‒ tárta szét a karját a férfi. ‒ Álmaim asszonya! Csinosabb vagy, mint negyven évvel ezelőtt. ‒ Te meg ostobább, mint a barátaid. Összeölelkeztek, megcsókolták egymást, s szinte megfeledkeztek a világról. A fiúk meg csak bámultak, mint Rozi a moziban. ‒ Ők az unokáid? ‒ simogatta meg a fejüket a nő. ‒ Igen ‒ bólintott rá Bence. ‒ A nagyobbik a Gyuri, a kicsi meg a Csabi. ‒ Látod, ha akkor nem lettél volna olyan hülye, akár a mi unokáink is lehetnének. De te meg se hallgattál, pedig akkor is tudtad, hogy nincs igazad. ‒ Tudtam, tudtam, hát persze, hogy tudtam, csak nem volt pofám bocsánatot kérni a féltékenykedésemért, meg a haverok előtt is meg akartam mutatni, milyen kemény legény vagyok. Mire észhez tértem, már nem voltál sehol. Nekivágtam hát én is a vakvilágnak. Tudod, hogy az éjjel is rólad álmodtam? ‒ Én meg a héten már kétszer is megálmodtam ezt a mai találkozást, csak álmomban valamivel fiatalabb voltál. ‒ Nekem te mindig olyan maradsz, amilyen gyönyörű voltál negyven évvel ezelőtt. Tudod mit, Saci? Hazaviszem a gyerekeket, és visszajövök. Ezt a beszélgetést folytatni kell! ‒ Én is úgy gondolom, hogy lenne miről beszélnünk. A barátaimmal itt horgászunk a nagy fűzfa mellett. Keress meg, ha visszajöttél! De az még jobb lesz, ha este eljössz hozzám. Megváltottam a bátyám gyerekeitől anyánk házát. Most már az enyém. Két hete újra itt lakom. Bence beültette az unokáit a kocsiba és elindult velük a város felé. Úgy érezte, meg kellene magyarázni nekik a büfében történteket, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Mit mondjon, ki ez a néni, és miért csókolgatta? Vajon megértenék a gyerekek? Ki kéne találni valamiféle hihető történetet. De nem csak nekik, hanem az egész világnak, hiszen negyven éve hazudik nekik, magának, mindenkinek. No, de ennek ma vége. Eljött a nagy számadás ideje, és neki ezt föl kell vállalnia.
6 Mire ezt végig gondolta, ott állt a ház előtt. Hová is mehetett volna, hiszen a fia, meg a menye dolgoznak. A gyerekeket nem lehet magukra hagyni. Betessékelte őket a kapun és így szólt: ‒ Menjetek föl a nagyihoz és mondjátok meg neki, hogy nekem vissza kellett mennem a tóhoz. ‒ És mikor jössz haza, papa? ‒ kérdezte a Gyuri. ‒ Mit tudom én, majd ha kifogtam a százéves harcsát. ‒ Ezzel betuszkolta őket a liftbe, megnyomta az ötös gombot és mielőtt az ajtó bezárult volna, kilépett belőle. * A tóparton egykedvűen őrizte a botokat Páli Jóska. Szó nélkül mellé ült és elmélázva nézte a túlparti nádast. Hamarosan megcsörrent a zsebében a telefon. Kényszeredett arccal emelte a füléhez, s csak annyit mondott, hogy halló. bezzeg az asszonynak be nem állt a szája. Szórta rá a válogatott szitkokat. Hogy merte a fiúkat egyedül hagyni a liftben, meg egyáltalán mit jelentsen ez az egész cirkusz? ‒ Azt mondja a Gyurika, hogy valami öreg nénit csókolgattál a büfében. Az unokáid szeme láttára csókolózol idegen nőkkel? Hát miféle ember vagy te, Virág Bence? Legalább azt mondd meg, mikor akarsz haza jönni, te féleszű fajdkakas! ‒ Soha többé ‒ mondta a férfi és kikapcsolta a telefont. ‒ A feleséged volt? ‒ kérdezte tőle Páli, de anélkül is tudta a választ. Virágh csak bólintott rá és elkezdte kifelé tekerni a damilt. * Már lebukóban volt a Nap a nyugati ég alján, amikor megállt egy kocsi Szabó Saci háza előtt. Virágh Bence szállt ki belőle egyik kezében két gyönyörű ponttyal, a másikban egy hatalmas rózsacsokorral. Senki se járt éppen akkor az utcán, csak a szomszédok ablakain mozdult meg a függöny. A Nap újra fölkelt keleten, s nyugaton leáldozott, de az a bizonyos kocsi még mindig ott állt a ház előtt. Már nemcsak a függönyök mozogtak, hanem egy-egy kíváncsi asszony is kiment az utcai kertbe kapálgatni. Hiába no, sok eső esett ezen a nyáron, gyorsan nő a gaz. A harmadik napon már nem bírta ki szó nélkül Páli Jóska felesége, rákérdezett az urára: ‒ Te, Jóska! ‒ Miféle ember ez a te barátod? A férfi egy ideig gondolkozott a válaszon, meg azon, hogy valóban a barátja-e ez a Bence, aztán csak ennyit mondott: ‒ Tolsztoj. ‒ Micsoda? Mi az, hogy Tolsztoj? Beszélsz itt marhaságokat! Mi köze ennek az embernek a Háború és békéhez? ‒ Csak annyi, hogy ő is elindult vénségére boldogságot keresni. Most éppen a Szabó Saci ágyában várja a harmadik infarktusát. ***
