EME
Bodó Barna
Szórványok kutatása Egy könyv okán gyűltünk össze. Az ok mellé ne rendeljünk semmiféle negatív fel- vagy mellékhangot: megjelent egy értékes könyv, mely elegendő ok arra, hogy közös gondjainkról szóljunk. És ne tessék - ismételten - nyelvbotlásra gondolni: tudva tudom, hogy szakmai-tudományos tanácskozáson kérdések, felvetések, hipotézisek, elméletek stb. képezik az előadások és a vita tárgyát, én viszont tudatosan mondok - miként alább kiderül - gondot. Tóth Pál Péter Szórványban címmel megjelent munkája kincset tartalmaz. Kincset, mert az 1942-44 közötti észak-erdélyi kérdőíves családvizsgálat általa történt feldolgozása olyan anyagot tesz le közösségünk jelképes asztalára, olyan adatokról és folyamatokról tájékoztatja elsődlegesen - a szakmai nyilvánosságot, amelyektől a kérdéskör kutatói a jövőben nem tekinthetnek el. Aki a továbbiakban a szórvánnyal tudományos igénnyel kíván foglalkozni, annak Tóth Pál Péter közvetítésével és némiképp neki köszönhetően meg kell ismerkednie a harmincas évek idevágó elméleti kérdésfelvetéseivel és a mind ez idáig legjelentősebb szórvánnyal kapcsolatos szociológiai kutatás eredményeivel. Kincset tár elénk a szerző a szó köznapi értelmében is: ötven éve rejtőzködő anyag vált ezáltal szellemi közkinccsé. Köszönetet mondván az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a jelen tanácskozás megszervezéséért - amelynek egyetlen erdélyi előzményeként említhető és említendő 1996. márciusi illyefalvi tanácskozásunk az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Kriza János Társaság és a kolozsvári meg a temesvári Szórvány Alapítvány szervezésében - , e bevezető szavak után rátérek előadásom megtartására. Négy kérdést fogok érinteni. Rövid, normatív bevezető keretében taglalom, miként látom a szórványkutatás ügyét, miért nem beszélhetünk a szó szoros értelmében szórványkutatásról. A létező feladatok és felelősségek jegyében megfogalmazódó, a szórvánnyal kapcsolatos kutatások elvárt és vélt hasznáról beszélek a továbbiakban. Harmadsorban a temesvári Szórvány Alapítványt mutatom be röviden, hogy végezetül az itt folyó tevékenységről s az ennek kapcsán megfogalmazódó általános következtetésekről szóljak. A szórvány politikai, társadalmi, kulturális, gazdasági szempontból állandó, a politikai környezettől függően elfojtott avagy nyíltan megfogalmazódó gondja volt a romániai/erdélyi kisebbségi sorsba kényszerített magyarságnak. A fogalom közéleti-politikai értelmezése világos és egyértelmű: kiszolgáltatottság, halmozottan hátrányos helyzet. Bár tudományos munkákban is magától értetődő természetességgel bukkan fel, a fogalom tudományos szempontból kicsúszik a meghatározási kísérletek alól, szinte még azt sem sikerült eldönteni, hogy elsődlegesen milyen - demográfiai, szociológiai, pedagógiai, pszichológiai, nyelvészeti, közigazgatási, közjogi stb. - kérdésnek kell tekinteni. Pár esztendeje a Romániai Magyar Szó hasábjain indult vita Vetési Lászlónak a szórványneurózisról és a félreértett fogalomról kifejtett észrevételei nyomán. Közírói telitalálat az, ahogyan a szórványhelyzetet jellemzi - „szerzett immunhiány, kisebbségi AIDS" - , tudományos szempontból viszont használhatatlan. És e tekintetben a találkozónk okát szolgáltató munka sem kivétel: miközben „a szórványban élő magyar közösségek" helyzetének vizsgálatát tűzi ki célul, a szórványt nem definiálja - természetes egyszerűséggel ismertnek tekinti. A szórvány a közvélekedés szerint a beolvadás, az önfeladás közege. Ezért bukkannak fel olyan kifejezések, mint „sorvadvány": egyértelműen utalnak a szórványban - e vélekedés szerint kikerülhetetlenül - lejátszódó társadalmi folyamatra. Ez utóbbi kifejezés is semleges, nem jelzi a kérdésfelvetés jellegét és keretét. Az asszimiláció kifejezés világosan utal a nyelv- és kultúraváltás folyamatára. Egy ilyen folyamat a politikai térben etnikaivá válik: kilépést jelent
SZÓRVÁNYOK KUTATÁSA
EME 313
az eredeti és belépést egy másik közösségbe. Ennek a vizsgálata, a kiszakadástól a befogadásig tartó különböző állapotok, a befolyásoló tényezők külön-külön és együttes hatásának az elemzése tudományos kérdések sorát veti fel, megannyi diszciplína területéről. De ez nem a szórvány, hanem a szórványlét egyik vagy másik alapvető, meghatározó kérdésének a vizsgálatát jelenti. Vagyis ha a szórványhelyzetet lebontjuk tényezőire, tudományosan kezelhető és komoly szakmai kihívásként jelentkező kérdésekkel találjuk szembe magunkat. Miért akkor a mindent elöntő és egyben relativizáló fogalomhasználat? Miért bukkan fel unos-untalan a szórvány fogalma köznapi és politikai, egyházi és tudományos vonatkozásban egyaránt? Mert a szórvány fogalma elsősorban érzelmi töltetet hordoz. Benne van a féltés, az önigazolás, az önmarcangolás, a tehetetlenség - de mindenekelőtt a figyelmeztetés. Én nem tudom kezelni - adja hírül a szórványért aggódó - , jöjjetek hát ti mindannyian, a társadalom okosai és hatalmasai, felelősei és tehetősei, szálljatok szembe a végveszéllyel. A szórvány fogalma közéleti hozzáállást feltételez, aktivizál: tenni kell valamit, felelősséget vállalni, tudatosítani. A szórvány következtetésképpen általánosít, relativizál és aktivizál. A szórványról szólók nemcsak figyelmeztetnek, de - részben - a felelősséget is áthárítják. A szórvány kifejezés tehát a közéleti szótár egyik kulcsszava, amellyel a tudománynak - véleményem szerint - nincs mit kezdenie. Olyan kifejezések méltó társa, mint: közügy, érdekvédelem, értékrend. Valamennyi kifejezés ismeretes, köznapi értelemben éppoly biztonsággal használjuk, mint a szórványt. A tudomány számára viszont nem általában az értékrendkutatás a feladat, külön vizsgálja az értékelvüség társadalmi, gazdasági, illetve politikai vonatkozásait, bizonyos értékválasztások miatt fellépő feszültségeket, kialakuló konfliktusokat. A szórvány - léthelyzet és keret. Közös értelmezési keretbe von különböző - politikai, demográfiai, kulturális, társadalmi, jogi, nyelvi stb. - folyamatokat. E folyamatokat a tudomány külön-külön vizsgálja. Magát a szórványt kutatni nem kell, mert nem lehet. Innen az elvárás: nem kutatni kell, megoldani. Ezzel a végkövetkeztetéssel nem tudok - nem lehet - egyetérteni, de ennek a kifejtése már a szórvány kutatás haszna kérdésköréhez tartozik. Tóth Pál Péter nem határozza meg a szórvány fogalmát, de témakezelése egyértelművé teszi, az asszimiláció, a beolvadás kérdései érdekelték az általa feldolgozott kérdőíves felmérést előkészítő Szathmáry Lajost és a köréje szerveződő csoportot. Érthető, hiszen a nemzetből nemzetiséggé válás kikerülhetetlenül tétette fel az erdélyi magyarok elrománosodásának a kérdését. Bár a jelenség - Bíró Sándor adatsorokkal bizonyította - korábban, a dualizmus korában is létezett, a politika első vonalában nem figyeltek fel arra, hogy vannak Erdélyben térségek, ahol nem a magyar nemzet, hanem a román nemzetiség hasonít magához és olvaszt be más kultúrájú egyéneket. 1920 után viszont lehetetlen volt nem felfigyelni arra a folyamatra, amelynek során a bukaresti hatalom Erdélyben a demográfiai túlsúly jegyében és okán a gazdasági és kulturális elsőbbséget is a románság előjogának tekintette, és azt minden eszközzel érvényesíteni kívánta. A harmincas évek közepére már egyfajta szellemi mozgalommá vált a szórvánnyal - a beolvadással - való foglalkozás, elsősorban írók emeltek szót a beolvasztás által fenyegetett közösségek érdekében. Észak-Erdély visszacsatolása után tovább erősödött az igény a helyzet alapos megismerésére, olyan információk begyűjtésére, amelyek lehetővé teszik, hogy a ,jövő építhető legyen". A megismerésen túli célt állítottak ezzel a szórványlét vizsgálói elé. Sok minden keveredik ezekben a közösségi feladatkijelölésekben: jó szándék és nagy szavak, mentőmunka és szalmalángszerü nekibuzdulás egymást kísérő jelenségek. Mindenekelőtt az egyház szerepét kell kiemelni, hisz a református testvér megvédése, a „ránk bízottak meg-
314
EME
MŰHELY
tartása" minden református gyülekezet legfőbb feladatai közé tartozik. Ezért kerül előtérbe a missziós munka, ezért tekinthető mindmáig - legalábbis magyar nyelvterületen - elsősorban a református, illetve más protestáns magyar egyházak ügyének a szórványgondozás. Vetési László már idézett vitaindító írása a legjobb bizonyíték arra, hogy vajmi keveset jutottunk előre a szórványgondozás dolgában. Mit tehetünk azokért, akik megszenvedik azt, hogy „elfogy a falujuk"? S közben kísért a kérdés: van-e jogunk az anyanyelvet önként-kényszerből odahagyókat, az etnikai identitásukról lemondókat befolyásolni, olyan hatásoknak kitenni, amelyek célja közösségünkben való megtartásuk? Utóbbi kérdés viszonylag könnyen megválaszolható: mivel valami-valakik hatására történik meg az etnikai identitásváltás, erkölcsi kötelesség is némi esélyt a helyzet okozta döntéskényszerben az egyénnek nyújtani ahhoz, hogy választhassa, a napi kényszerek ellenében, a kisebbségi közösségben való megmaradást ennek kínjaival, örömeivel együtt. Ezeknek a felvetéseknek a jogosságát nincs szándékomban vitatni. Alkalmam volt tapasztalni olyanok vívódását, akiket a nyelv- és etnikumváltás folyamatában úgy részeltetett a sors, hogy személyes döntés meghozatalára esélyük nem volt. Tudomásunk van olyan esetekről is, amikor a lakosságcserék embertelen gyakorlata okán - például - Szlovákiába áttelepített magyarországi szlovákból az új környezetben lett „igazi" magyar. Segítséget kell nyújtani a biztos hovatartozás tudatát nélkülözők, az identitásukban megingok számára. Kérdés: ismerjük-e megfelelő mélységekig a folyamatokat, tudjuk-e, mikor milyen típusú beavatkozásra volna szükség? Szükségesnek tartom megkülönböztetni a külső megítélést és a belső helyzetértelmezést. Az egyén nem akkor szorul támogatásra, nem akkor szerencsétlen, ha én kívülről annak látom, hanem amikor a külső megítélés és a belső helyzetértelmezés többé-kevésbé fedi egymást. Szórványmissziós csoportoktól származó adatok szerint az Okirályságba került magyarok jelentős része még akkor is visszajönne szülőföldjére nyugdíjaztatás után, ha vegyes a családjuk. Ezenközben a Bánságba áttelepedett, a diktatúra idején átszivárgott - akkor csak a román népelem mozgását tervezték meg a politika legmagasabb szintjén - székelyek nemhogy nem gondolnak a hazaköltözésre, de nagy részük abban a közegben nem ragaszkodik anyanyelvéhez - miként ezt egy korábbi kutatásunkban kimutattuk - , ahol komoly nyomás az identitásváltásra nem létezett sem politikai, sem társadalmi értelemben. A Bánságba került székely a jobb társadalmi érvényesülés okán marad itt és: túlpörög. Olyannyira szeretné megtanulni azt a többségi nyelvet, amelyet otthon jól elsajátítani alkalma nem volt, hogy az anyanyelve már nem is érdekli. Ha a nyelvi különbözőség és rossz romántudás miatt rendre negatív hatás érné, alighanem jobban ragaszkodna anyanyelvéhez, mint így a közömbösség körülményei közepette. Rossz nyelvismerete miatt nem csúfolják, inkább mellőzik. Ezt nem tudja elviselni. A nyelv- és identitásváltó székely nem érzi a veszteséget, sikernek véli viszont azt, hogy megszerzett román nyelvtudása révén egy gazdaságilag az otthoninál erősebb mezőnyben esélyegyenlőséget biztosított önmagának. Ezt a székelyt nem érdekli az anyanyelvi oktatás, sőt. Idézhetnénk csángó példát is, amikor a Moldvából Székelyföldre történő „emikai átültetési", lényegében mentési kísérlet nem sikerült, mert nem voltak ismeretesek az egy ilyen lépéssel együtt járó - utóbb kiderült: létfontosságú - mellékfolyamatok. Innen a következtetés: előbb tudományosan kellett volna vizsgálni a várható folyamatokat. Elvi kérdés számomra, gyakorlattá válhat-e valamikor az olyan társadalomkutatás, amely eleve konkrét célra irányul. Elvben nem tagadható, hogy vizsgálni kell az erőteljes etnikai eróziónak kitett közösségeket, de szkeptikussá válok akkor, ha eleve kísérlet történik annak a kijelölésére, hogy gazdasági, társadalmi, politikai avagy kulturális területen mit kell eredmény-
SZÓRVÁNYOK KUTATÁSA
EME 315
orientáltan vizsgálni. Véleményem szerint a szórványgondozás során nem annyira a különböző, szórvánnyal kapcsolatos információk segíthetnek, mint a társadalmi csoportok viselkedésének, a közösségépítési technikáknak az ismerete. Ha a szórvánnyal kapcsolatos kutatások eredményeire építve kívánja bárki a szórványgondozást építeni, félő, nem lesz kit gondozni, mire alapvető dilemmáira tudományosnak minősíthető válaszokat kap. A szórvánnyal kapcsolatos kutatás gyakorlati hasznáról a magam részéről nem beszélnék. A temesvári Szórvány Alapítvány 1992-ben jött létre, amikor egy, a közösségi jogoknak szentelt nemzetközi tanácskozás előkészítésén dolgoztunk. Miközben a számunkra mindenképpen nagyszabású - nyolc országból mintegy húsz előadót felvonultató - rendezvényt szerveztük, ébredtünk rá, mennyire fontos a szervezeti keret léte. 1993-ban 21 alapítóval bejegyeztük az alapítványt. Szerveződésünket eleve tudományos műhelyként képzeltük el: tudományos tanácskozások szervezését, kutatások lebonyolítását és a szórványok helyzetével kapcsolatos szakmai-társadalmi érdeklődés felkeltését, ébrentartását fogalmaztuk meg célként. Az alapítók egyetemi oktatók, középiskolai tanárok és újságírók, akik esetében a tematika iránti érzékenység meglétét addigi tevékenységük igazolta. Az alapvető dilemmát persze nem lehet - nem is akarom - megkerülni. Tudományos műhelyt kívántunk kialakítani olyanok részvételével, akik alig vagy egyáltalán nem vettek részt eladdig a szórványléttel kapcsolatos kutatómunkában. Mennyire lehet komoly, illetve indokolt egy ilyen vállalkozás? Ami a szakmai műhely szükségességét illeti, sok érv hozható fel létesítése mellett. A Bánság sajátos tájegység, amely nem csupán az Okirályságtól, de Erdélytől is jelentős mértékben különbözik. Az erdélyi kutatási eredmények például az etnikai identitást illetően aligha érvényesek a Bánságban, annyira más e térség előtörténete, gazdasági-társadalmi helyzete, az itt élők mentalitása. Közismert, hogy minden régiónak saját identitása van - ettől régió! s ez mint keret, a hétköznapi döntések és értékválasztások előfeltételeként belejátszik a társadalmi folyamatok alakulásába. Tehát az volna az ideális, ha minden térségben külön-külön és párhuzamosan lehetne vizsgálni egyazon folyamatokat. Temesvári szellemi műhely kialakítása mellett szólt az a tapasztalat, hogy a kolozsvári kutatók csak elvétve - gyakorlatilag nem - jutnak el bánsági tájakra kutatni. A Bánságról szóló vizsgálatok itteni kutatók munkájának eredményei. Vállalkoztunk tehát a szórványkutató csoport kialakítására, s szakmai kapcsolatot építettünk ki a térség - a történelmi Dél-Magyarország, illetve Bánság - egyetemeivel, tudományos műhelyeivel. Az évek során három olyan nemzetközi regionális kutatást bonyolítottunk le, amelyekben szegedi, illetve újvidéki-szabadkai partnerrel dolgoztunk együtt. Ez a tendencia a jövőben, a regionalizmus térhódításának következtében alighanem erősödni fog. Ugyanakkor a kutatások során majdnem minden esetben szerepet kaptak temesvári magyar - és olykor nem magyar egyetemi hallgatók is. Bár létezünk, periodikusan ismétlődő rendezvényeinkkel jelen vagyunk a város szellemi életében, az infrastrukturális feltételek vonatkozásában évek óra nincs előrelépés. A mintegy ezer társadalomtudományi munkát felölelő alapítványi könyvtár anyagát megfelelő terem hiányában nem tudjuk a temesvári, társadalomtudományokat hallgató magyar diákok számára is hozzáférhetővé tenni. Normatív támogatást sehonnan nem kapunk, ha véletlenül valaki megajándékozna egy ingatlannal, nagy gondot jelentene a fenntartása és üzemeltetése. Tudományos műhelyként szinte egyedüliként egyike vagyunk a nonprofit szféra megannyi intézményének, s miközben hazai költségvetési forrás ez idáig elérhetetlen volt számunkra, a nyugati támogatók is egyre ritkábban hirdetnek pályázatot tudományos tematikával. Maradnak a magyarországi
316
EME MŰHELY
források. Minden pénzünket pályázatok útján szerezzük, egyre nehezebb a működés minimális költségeit előteremteni. Egy tudományos műhely tevékenységét mifelénk nem csupán az alapítói szándék, hanem a megszerezhető támogatások is alakítják. Eredetileg a beolvadás és az etnikumközi kapcsolatok kérdésköreivel kívántunk foglalkozni, s mivel egyre több pályázatot hirdettek meg a regionalizmus témakörében, idevágó kutatásokra is vállalkoztunk. S ha szakmai munkák fordítására kínálkozott alkalom, abba is belevágtunk. 1992 óta minden évben rendeztünk legalább egy, olykor két tudományos tanácskozást, szinte valamennyi nemzetközi volt, amennyiben magyarországi meghívott előadókon kívül voltak más országból érkezettek is. A jelentősebb tanácskozások anyagát kötet formájában is megjelentettük - eddig hat magyar, egy román és egy angol-magyar-román-szerb, tehát négynyelvű kiadványunk jelent meg. 1993 óta folytatunk kutatásokat, általában egyet. Eddigi kutatási témáink: iskolaválasztás szórvány helyzetben, nyelvhasználat vegyes családok esetében, kisközösségek megmaradási esélyei, a helyi kisebbségi politikai-kulturális-gazdasági elit, regionalizmus és etnikumközi kapcsolatok, regionalizmus és helyi politikai elit, etnikum és szociális helyzet. Kutatásaink eredményét két alkalommal kötetben, a többi esetben lapokban tudtuk megjelentetni. Kutatásainkról komoly lapok is beszámoltak - bár a pozitív értékelésekben alighanem volt némi jóindulatú segítőkészség is. Identitások címmel kísérleti lapszámot jelentettünk meg - nem sikerült támogatást szerezni a folytatáshoz. A helyi magyar kulturális értékek megőrzését, illetve érvényesítését szolgálják a román szakmai szervezetekkel - építészek szövetsége - , illetve a megyei művelődési felügyelőséggel közös rendezésű tanácskozásaink. 1998 végétől működik, tehát már a harmadik évfolyamánál tart az értelmiségi vitaklub, amelynek havi rendszerességgel megtartott vitadélelőttjeit felveszi, majd sugározza a temesvári közszolgálati rádió magyar adása. Indokolt-e egy ilyen tudományos műhely működtetése? - a kutatómunka eredményének ismerete nélkül megválaszolhatatlan a kérdés. E beszámolóval magát a tényt kívántam jelezni és a tevékenységet érzékeltetni. Vagyunk. És létezni akarunk. A végeken.
