SZKÉNETÉKA
SZÍNHÁZ A SZÁZAD KÜSZÖBÉN DITRÓI
MÓR
ÉS A
VÍGSZÍNHÁZ
MÚZSÁK
KÖZMŰVELŐDÉSI
KIADÓ
STÍLUSFORRADALMA
•
BUDAPEST
Lektorálta: Lengyel G y ö r g y
M á s o d i k kiadás
A
régi
Vígszínház
színháztörténeti
jelentőségét
kortársak
és
u t ó d o k egyaránt a legellentétesebben ítélték meg. A nega tív
értékelés,
melyben
politikai
szempontok
is
szerepet
játszottak, az államosítás után jutott teljes m é r t é k b e n érvényre, ami kor a színház neve is megszűnt létezni. Igaz, erre jó alkalmat adott, hogy
háborús
sérülései miatt az épület használhatatlanná vált, de
annak helyreállítása után sem a régi i n t é z m é n y nyert benne új ott hont. Majd a pozitív nézetek, a rehabilitáció diadala volt, amikor 1960-ban újból a „ V í g s z í n h á z " felirat került a n a g y m ú l t ú épület h o m l o k z a t á r a . D i t r ó i M ó r r ó l pedig, a színház első művészeti igazga tójáról utcát neveztek el. A színház tehát tizenegy évi hallgatás után megkezdhette legújabb kori működését. A
régi Vígszínház
körül d ú l ó e l l e n t é t e k n e k sok oka volt, de a
legfőbb, hogy a kortársak a túlságos közelség miatt azt az újat, amit a színház hozott, nem t u d t á k a maga teljességében megítélni, nem t u d t á k a magyar színháztörténet f o l y a m a t á b a n szemlélni. A k ö z ö n ség, sőt a kritikus, a szakember is csak a pillanatot látta, elismerte az újszerű előadások sikerét, a színészi alakításokat, tudomásul vette — volt aki k á r ö r ö m m e l -
a bukásokat. A z emberek vitatkoztak tetsző
és nem tetsző jelenségeken, majd lassan ráébredtek, hogy itt mégis valami minőségileg
új
született.
De
ennek
az
újnak
a lényegét,
gyökereit a magyar és k ü l f ö l d i s z í n h á z k u l t ú r á b a n , majd kisugárzását és a jövőre
gyakorolt
hatását
soha
igazán
nem
elemezték,
nem
kutatták. Csak kevesen látták meg, t ö b b r ő l van itt szó, mint amit az új stí lusról általában tartottak, hogy az csak a francia b o h ó z a t o k k ö n n y e d elcsevegésére alkalmas. Hevesi Sándor azt mondja D i t r ó i M ó r r ó l í r o t t c i k k é b e n : „ R á j ö t t , hogy sem a mi s z í n p a d u n k o n elburjánzott német eredetű szavalás, sem az egyik művészünktől szenvedélyesen propa gált francia iskola nem fejezi ki a klasszikus dráma lelkét, s hogy egyiknek sincs köze a magyar lélekhez. D i t r ó i a maga erdélyi idealiz musával rögtön magyar stílusról kezdett á l m o d n i , s ezt akarta egész életében m e g v a l ó s í t a n i . " *
D i t r ó i közel harmincéves színházvezetői
•Hevesi Sándor: Egy színpadi gyémántlakodalom. Budapesti Hírlap, 59. szám
1933.
5
munkássága során, m e l y b ő l húsz év a Vígszínház első k é t évtizedére esett, a színház vegyes műsora ellenére ezt a „magyar stílust" mélyen m e g g y ö k e r e z t e t t e . A z ma is él és hat a magyar színjátszó művészet ben, érdemes hát ezzel a stílussal, annak előzményeivel és megterem tőjével b e h a t ó b b a n is foglalkozni.
6
Ditrói a Vígszínházban
ELŐZMÉNYEK
A „vígszínházi stílus"-ról azt szokták mondani, hogy azt az egy szerűség, közvetlenség, természetesség jellemzi. De D i t r ó i munkássá ga előtt is voltak már egyes nagy művészek, akik egyszerűen, közvet lenül és természetesen játszottak. Prielle Kornéliáról
írja
Ambrus
Z o l t á n , hogy „első azok k ö z ö t t , akik a természetes d i k c i ó jogát ki vívják a színpadnak. . . Ő az, aki a legkevesebb eszközzel s a legbiz tosabban h a t . " * De ő is bizonyára sokat tanult férjétől, Szerdahelyi K á l m á n t ó l , az európai műveltségű művésztől, aki a természetes j á t é k és beszéd nagy mestere volt. Újházi Ede a budapesti és korábban a fiatal Szentgyörgyi István a kolozsvári Nemzeti Színházban ugyan csak az egyszerűség és természetesség előharcosai voltak, hogy csak néhány példát említsek. Ám
nemcsak
Magyarországon,
hanem egész
Európában
egyes
nagy művészek, nyugaton világjáró „ s z t á r o k " i n d í t o t t á k el a realiz mus f o r r a d a l m á t . Hevesi írja: „ A z európai színpadtörténetnek meg nem írt fejezete, hogy a deklamációba és a modorosságba süllyedt közép-európai színészetet. . . nagy olasz művészek f o r m á l t á k újjá a hatvanas évektől a kilencvenes
évekig: Ristori, Salvini, Rossi s leg
végül és legerősebben Duse Eleonóra, akinek j á t é k m ó d j a még ma is érvényes
a színpadon."**
művészek
De
francia,
angol és más
is járták a világot, s m i n d e n ü t t
játékmódjukkal.
Ez pedig arra mutat, hogy
nemzetiségű
nagy sikert arattak új megérett az idő egy
olyan újfajta színjátszás megszületésére, melyben nem csupán egyes kiemelkedő
nagyságok
produkálják
magukat
egyénileg,
újszerű
művészetükkel, hanem amelyben egész társulatok, együttesek az új stílust játsszák. A z „ e g y ü t t e s " szón azt kell érteni, hogy abban egy séges ízlés jut
kifejezésre, egységes művészi elvek és célkitűzések
* A Hét. 1890. 43. szám * * Hevesi Sándor: Egy színpadi gyémántlakodalom. Budapesti Hírlap, 1933. 59. szám
9
érvényesülnek.
Márpedig egy olyan kollektív művészetben, mint a
színház, egy olyan a l k o t ó f o l y a m a t b a n , melyben annyi k ü l ö n b ö z ő egyéniségű, közös
képességű,
alkotás
temperamentumú
létrehozásában,
ezt
az
művész
együttest
vesz csakis
részt
egy
erőskezű,
biztos ítéletű és ízlésű színházi vezetők kovácsolhatták össze. A ma gányos mennyi
sztárok
nyomán
kultúrországban
vagy azok működésével egyidőben vala megindult hát az a színházi
forradalom,
melynek m i n d e n ü t t nagy színházteremtő egyéniségek álltak az é l é n , akik aztán egymásra
is hatva létrehozták
a modern európai szín
játszást. Ezeknek a hatásoknak a rövid n y o m o n követése számunkra csak abból a szempontból érdekes, hogy világossá váljék, milyen általános volt az igény egész Európában a teátrális művészet megújulására, és hogy m i k é p p jutottak el hazánkba is. Amióta
II.
József
császári
rendelettel a bécsi
Burgtheatert a
„ N e m z e t i S z í n h á z " rangjára emelte, az a busás császári támogatás ré vén hamarosan Európa egyik legjelentősebb színházává f e j l ő d ö t t , és természetesen
Magyarországra
is erős hatást gyakorolt. Különösen
Heinrich Laube alatt ( 1 8 4 9 - 6 7 ) jutott a színház olyan magas művé szi fokra, hogy a megújuló európai színjátszás egyik forrásává vált. Laube, aki d r á m a í r ó is volt, nagy fegyelmet tartott színházában, pon tos szereptudást követelt, és elsőként vezette be a hosszas, gondos elemző p r ó b á k a t . Egyszerűségre, f ő k é n t pedig nagy művészegyénisé gekre épülő együttes kialakítására t ö r e k e d e t t . Hatása jelentős és sok i r á n y ú . Igy kétségkívül egyik m i n t a k é p e G y ö r g y meiningeni herceg nek, akit az egész modern európai színjátszás legfőbb
ihletőjének
lehet tekinteni. G y ö r g y herceg „ h o b b y b ó l " kezdett színházzal foglalkozni. Első felesége V i k t ó r i a angol királynő unokahúga lévén, sokat járt London ban „ r o k o n l á t o g a t á s o n " , ahol Charles Kean realista irányú színházá nak nagy csodálójává vált. Fordulat akkor k ö v e t k e z e t t be életében, amikor egy színésznő kedvéért elvált magas rangú hitvesétől, és má sodik, „rangon aluli" házasságával végleg eljegyezte magát a színház zal is. Laube és főleg Kean hatására szenvedélyes művészetszereteté vel, no meg sok pénzzel létrehozta a meiningeni udvari színházat, melyben maga rendezett, maga tervezte a díszleteket, jelmezeket, és persze maga választotta ki az előadandó darabokat is. A repertoár f ő -
10
ként Shakespeare-, Schiller-, Moliére- és Ibsen-művekből állt, amiket már alapos, hosszas elemző próbákkal tanultak be. A 1890
meiningenieknek k ü l f ö l d ö n
is óriási volt a hatásuk. 1874
és
k ö z ö t t sorozatos turnékat b o n y o l í t o t t a k le, L o n d o n t ó l Moszk
váig 38 városban 41 darabot mutattak be, s ezalatt a színjátszás ké sőbbi megújítói mind „ h o z z á j u k jártak iskolába". A fiatal Andre A n tenne, a párizsi T h é á t r e Libre létrehozója brüsszeli vendégjátékuk so rán t a l á l k o z o t t velük először, Otto Brahm Berlinben, de egy sor an gol színház is a meiningeniek követőjének vallotta magát. A társulat 1885-ben és 1890-ben Oroszországban is megfordult, Szentpétervá r o n , Odesszában és Moszkvában, ahol Sztanyiszlavszkij ugyancsak a hatásuk alá k e r ü l t . N y í l t a n vallotta, hogy példájuk nagyban befolyá solta egész későbbi munkásságát. Többször játszottak
Budapesten.
(1875, 1879,
1882,
1888.)* Paulay személyes kapcsolatban is volt
Chronegkkel,
a vendégtársulat rendezőjével. Ily m ó d o n a meininge
niek tizenhét éves vendégjáték-sorozata egyik legfőbb ihletője volt egész E u r ó p á b a n a századvég színházi forradalmainak. Magyarországon ennek a színházi forradalomnak két k i e m e l k e d ő művészegyéniség állt az élén: Paulay Ede és D i t r ó i M ó r . Paulay sok nagy érdemét a színháztörténet bőségesen tárgyalja. A z ő vezetése alatt alakult ki voltaképpen a Nemzeti Színház igazi arculata. Igényes műsort, színvonalas előadásokat p r o d u k á l t . magyar klasszikus k ö z ö t t ő vitte színre először Az ember
Több
tragédiáját,
s abban erősen érvényesült a t ö r t é n e l m i hűségre t ö r e k v ő , élménysze rű tömegjeleneteket színpadra állító meiningeniek hatása. De talán legfőbb és legmaradandóbb érdeme, hogy meghonosította nálunk a színpadi alkotás egy modernebb módszerét, amelyben a rendezőnek az eddiginél sokkal nagyobb szerep jutott. A z ő működése e l ő t t a rendező legfontosabb munkája — némi leegyszerűsítéssel — általában az volt, hogy „ r e n d e z t e " a színészek megjelenését és távozását, s gon doskodott a legfőbb szcenikai f e l t é t e l e k r ő l . Ilyen k ö r ü l m é n y e k kö z ö t t természetes volt, hogy a vezető színészek egyéni p r o d u k c i ó j u k , sikerük keretévé tették az előadásokat, nemegyszer egymás rovására is, s így összefogó rendezői koncepció nélkül nem lehetett szó együt tes kialakításáról sem. Ezzel szemben Paulay már m é l y e b b e n elemez-
*Staud Géza: Külföldi hatások a magyar színjátszásban, rendezésben és drama turgiában. Élő dramaturgia. Magvető, 1963. 103. I.
11
te azt a m ű v e t , melynek megrendezésére készült, kész koncepcióval, kidolgozott rendezőpéldánnyal jelent meg az első p r ó b á n , majd rész letező, időigényesebb, újszerű próbamódszerrel, színészeivel való ala pos foglalkozás után hozta létre az előadást. Paulay tehát a rendező m u n k á j á n a k magasabb szintre és magasabb rangra emelésével megteremtette a lehetőségét annak, hogy nálunk is — akár a nyugat-európai országokban és Oroszországban — megszü lessék az első modern értelemben vett együttes, melyben egyetlen erőskezű művész egységes stílusban fogja össze kiváló színészegyéni ségek játékát. Erre természetesen Paulay is t ö r e k e d e t t . De hogy az ú j , moder nebb realista stílus mégsem az ő keze alatt született meg, annak két oka is volt. Először, már készen vett át egy szervezett társulatot, t ö b b évtizede m ű k ö d ő színházi i n t é z m é n y t . Nem volt rá lehetősége, mint később D i t r ó i n a k , hogy mindent a saját ízlése szerint elölről kezdjen. D i t r ó i n a k legelső feltétele mindenkor — Kolozsvárt, majd a Vígszínházban is — az volt, hogy a színpadi munkával
kapcsolatos
kérdésekben teljhatalommal egymaga dönthessen. Ez elsősorban a stílus szempontjából igen fontos társulatszervezésre vonatkozott. Pa ulay viszont, bár működése során nagyban gazdagította nemcsak a műsort, hanem a társulat kvalitásait is egy sor nagy színészt szerződ tetve és nevelve a nemzet első művészeti i n t é z m é n y e számára, lénye gében a régi törzsbe ojtotta a maga új ágát. A másik ok az volt, hogy Paulay körülbelül maga is egykorú lé vén a régi Nemzeti Színházzal
(1836-ban született, egy évvel a szín
ház megnyitása e l ő t t ) , az ő legaktívabb korszakában nálunk még nem érett meg az idő a század végén megizmosodó színházi realizmusra; ő maga is a patetikus, mérsékelten szavaló stílus híve, és azt erősítve, továbbépítve virágoztatja fel a színházat igényes műsorával és fegyel mezett,
egységes
előadásaival.
A
Nemzeti
Színház
aranykora ennek az iránynak a csúcsteljesítménye volt.
12
Paulay alatti
ÚJ S T Í L U S
Nagy fordulatot, minőségileg újat a magyar színjátszás történeté ben D i t r ó i M ó r működése hozott. Ignotus azt írja róla, hogy ő „ a magyar Sztanyiszlavszkij", aki „ a z t cselekedte meg Magyarországon, amit Sztanyiszlavszkij
Moszkvában — s ezt
már Sztanyiszlavszkij
előtt.*'* J ó b Dániel szerint: „a modern magyar színház k e z d ő d ö t t D i t r ó i M ó r r a l " . * " I g n o t u s úgy véli, hogy a maga tehetségén kívül mindent a saját kolozsvári igazgatói m ú l t j á n a k és a jó ízlésű, színházrajongó ko lozsvári közönségnek köszönhetett. De ennél sokkal szerteágazóbbak a gyökerek. Bizonyára igaz, hogy Kolozsvár színházszerető, intellek tuális légköre, nemes színházi tradíciói igen jó indítást adtak a k ö n y nyen lelkesülő fiatalembernek. Ezek a nemes erdélyi tradíciók Kótsi Patkó János óta éltek és virágoztak. E nagy műveltségű művész — báró Wesselényi Miklós lelkes és b ő k e z ű támogatásával — az első ko lozsvári színtársulat vezetőjeként rögtön igen magasra tette a mércét, s ez meghatározó és kötelező erejű volt az erdélyi színészet egész to vábbi történetére. Ezek a tradíciók éltek és hatottak D i t r ó i ifjúsága idején is, de hamarosan egy sor újabb kedvező hatás é r t e , ami aztán végigkísérte egész pályáján. Mint bécsi diák látta az akkor Laube alatt virágkorát élő Burgtheater előadásait, melyek lényegesen felette álltak az itthoni színvonalnak. Ott l á t h a t o t t először igazán egységes stílusú, technikailag is kiváló előadásokat nagy színészek szerepfor málásaiban. Majd u t ó b b ugyancsak nagyon jó iskolában sajátította el a rendezés modernebb módszereit. A Színitanodában ugyanis Paulay növendéke lesz. De nemcsak a T a n o d á b a n , hanem mint statisztáló növendék a Nemzeti Színházban is szemtanúja Paulay e l m é l y ü l t ren dezői m u n k á j á n a k , ami akkor új volt magyar színpadon.
•Ignotus: Végzet. Magyar Hírlap, 1933. május 14. * * Jób Dániel: Ditrói. A Reggel, 1924. május 26.
13
D i t r ó i nyugtalan, k u t a t ó kíváncsisága már színitanodai évei alatt is t ú l n ő egy átlagos színinövendék érdeklődésén. Bécsbe utazik, hogy megnézze az Othellóban
vendégszereplő Rossit. A l á t o t t a k annyira
felkavarják, hogy a hatvan év múlva írt emlékirataiból is kiérezzük azt a mindent e l d ö n t ő hatást, melyet Rossi játéka a f o g é k o n y fiatal emberre tett. Úgy látszik, magyar vonatkozásban m i n d e n k é p p helyt álló Hevesinek az a már idézett megállapítása, hogy a közép-európai színészetet nagy olasz művészek f o r m á l t á k újjá. A z t írja D i t r ó i r ó l , hogy belőle „a kolozsvári adottságok és Rossi művészetének spon t á n , szinte zseniális átértése nevelték ki azt a játékmestert, rendezőt és igazgatót, akiben e találkozás révén a h a g y o m á n y új és dús virág zásba s z ö k k e n t , a n é l k ü l , hogy önmagát megtagadta vagy elfelejtette volna."* D i t r ó i egész esztétikája -
későbbi gyakorlati művészi tevékenysé
gének vezérelve — dióhéjban már megfogalmazódik a Bécsben l á t o t t , majd Pesten is megismételt nagy,
maradandó
Rossi-vendégszereplések
után.
„Mély,
b e n y o m á s t " tett rá Rossi Othellója. „ A legna
gyobb művészi g y ö n y ö r t é l t e m , é r e z t e m át — és most is gyönyörű séggel gondolok vissza az elmúlt ó r á k r a . Megkapta lelkemet a magas ra fejlett olasz színművészet lendülete, közvetlensége, természetessé ge. Hiszen ez az, amit én kerestem . . . Valami világosság t á m a d t lel kemben, biztonságérzés t ö l t ö t t e be agyamat és szívemet. Igy kell ját szani . . . Belülről kell kipattannia mindennek. Gazdagabb l e t t e m . . . Úgy é r e z t e m , hogy hivatás vár r á m a magyar színészet é l e t é b e n . " * * A z t az esztétikai i r á n y t , játékstílust, színháztípust, melynek meg valósítását D i t r ó i már növendék korában hivatásának érezhette, nem írja le részletesen a Komédiásokban,
egyetlen h á t r a h a g y o t t színházi
vonatkozású írásában. Nem esztétizáló típus, hanem ízig-vérig a gya korlat embere volt. Mégis néhány m o n d a t á b ó l , f ő k é n t pedig kolozs vári, majd vígszínházi működéséből elénk tárul annak az erőteljes, új művészetnek a természete, mely Ditróival a századfordulón b e t ö r t a magyar színészet világába.
*
Hevesi Sándor: Egy színpadi gyémántlakodalom. Budapesti Hírlap, 1933. 59. szám
* * Ditrói Mór: Komédiások. Budapest, 1929. is a Komédiásokbó\.
14
- Minden további Ditrói-idézet
Ennek az új művészetnek legfontosabb alapelve: „Belülről kell ki pattannia mindennek." Mind a színészi j á t é k , mind a rendezői m ó d szer
szempontjából
ennek
mélyreható
következményei
vannak.
Száműzi a külsőséges eszközöket mind a j á t é k b a n , mind a d i k c i ó b a n . Semmit sem szabad túljátszani, csak annyit lehet „ c s i n á l n i " , amenynyit okvetlenül kell. A szöveget pedig nem szabad agyonhangsúlyoz ni. „ A beszéd ne legyen színpadias, d e k l a m a t í v , hanem egészen őszin t é n , abban a pillanatban fakadjon a lélekből . . . ne játsszuk, hanem éljük a szerepet" — írja D i t r ó i . Ezzel az egyszerűséggel szoros egysé get képez a minél t ö b b e t kifejezés igénye, bár ez látszólag két ellen tétes fogalom. A színész ne túlzásokkal akarjon sokat mondani. Mi nél kevesebb eszközzel kell minél t ö b b e t kifejezni. Mert pusztán köz vetlenségből és természetességből még nem j ö h e t e t t volna létre a ké sőbb „vígszínházi"-nak nevezett stílus. Közvetlenség és természetes ség a „ l e n d ü l e t " nélkül — amiről D i t r ó i az olaszok játékával kapcso latban ír — lapossá és unalmassá válik. Ez a „ l e n d ü l e t " — Sztanyisz lavszkij belső ritmusnak nevezi, D i t r ó i pedig másutt pátosznak — fontos jegye volt D i t r ó i stílusának, ő maga így ír e r r ő l : „ A ma szí nésze természetes előadásra törekszik, keresi az egyszerűséget, köz vetlenséget. Ez azonban csak a forma kérdése. nyege: a lelki tartalom,
az érzések
igazsága.
A színész értéke, lé Hiába az egyszerűség,
ha a színész nem tudja beleélni magát teljesen az általa személyesí tett alak lelkivilágába. Ha a lobogó szenvedély helyett siránkozik, érzeleg — akár régi stílusban, akár m o d e r n ü l cselekszi azt — egyfor mán hamis.
A z igazán jó színész lelke tüzével, a szenvedélyek igaz
ságával magával ragadott a régi f o r m á b a n , és magával ragad ma, egy szerűbb stílusával." Majd ezt írja a pátoszról: „ H a a s z ó n o k r ó l , vagy színészről azt
m o n d j á k , pátosszal beszél — manapság inkább kifo
gást, mint dicséretet jelent. A szónak é r t e l m e a közhasználatban ere deti jelentésétől e l t o l ó d o t t : általában azt é r t i k alatta, hogy az illető álpátosszal
beszél. A görög eredetű pátosz szó a lélek mély megha
tottságának, fájdalmának kifejezője. A k i pátosszal beszél: a
lélekből
beszél. Ez pedig az előadóművészre a legnagyobb d i c s é r e t . . . A nagy lelki e m ó c i ó k
más-más
hangot
követelnek.
Az
előadóművésznek
mindezt át kell élnie. Csakhogy ez nem megy olyan k ö n n y e n . A min dennapi élet megnyilvánulásait — némi színpadi készséggel, különö sen, ha a színész önmagát adja — nem nehéz közvetlenül tatni. De Lear király, Bánk bán, vagy Othello lelki
megszólal
megmozdulásait
15
á t é l n i , közvetlenül és mégis a pátosz erejével visszaadni csak a kivá lasztott, csak az istenáldotta művésznek adatott meg. A t ö b b i e k — nem lévén képesek arra, hogy az ábrázolt alak lelkivilágába teljesen áthasonuljanak — a fenséges, a fájdalmas, az áhítatos igaz hangok he lyett siránkozó, éneklő hangokat hallatnak, d e k l a m á l n a k , beleesnek az álpátoszba.
De ez nem jelentheti azt, hogy a színpadon nem kell a
pátosz. O h nagyon is kell — csakhogy — az igazi, nem a h a m i s í t o t t , az álpátosz. A valódi pátoszt a modernség
jeligéjével
elsikkasztani
nem szabad. Ez nyegleség. Nekem t ö b b : szentségtörés! A pátoszt, a lelket vissza kell helyezni oda, honnan az avatatlanok száműzni sze retnék — a
színpadra."
A „ k i v á l a s z t o t t " , az „ i s t e n á l d o t t a " művészek, akik úgy egyszerű ek, hogy egyszersmind lenyűgözőek tudnak lenni! Ez D i t r ó i szemé ben a legnagyobb é r d e m . „ A színész egyénisége az igazi művészi ér t é k " — írja egy h e l y ü t t a saját rendezői m u n k á j á t elemezve. Nagy, szuggesztív egyéniségeket felismerni, nevelni és felszabadítani a szín padon, s ezekből egységes stílusú társulatot, együttest kovácsolni, s így megteremteni és ki sugároztatni színházi kultúránkra azt az új stílust, a m e l y r ő l már kora ifjúságában á l m o d o z o t t , ez volt az, amire t ö r e k e d e t t , s ami á t ü t ő sikert hozott számára szinte első rendezései től kezdve. A nagyrészt már maga szervezte első kolozsvári társulatá ban a magyar színészetnek f e l t ű n ő e n sok későbbi nagy alakját talál juk: Fenyvesi E m i l , Hegedűs G y u l a , Beregi Oszkár, Gál G y u l a , Ivánfi Jenő,
G ó t h Sándor, S z a t m á r y Á r p á d , Szerémy Z o l t á n ,
Ráthonyi
Á k o s , Delli E m m a , K ü r y Klára, D i t r ó i n é E. Mari, s a régiek közül Hunyady Margit, E. Kovács G y u l a , Szentgyörgyi István. D i t r ó i leg t ö b b j ü k e t magával vitte a Vígszínházba is, majd szerződtette Varsá nyi Irént, N i k ó L i n á t , Haraszthy Hermint, és az évek során — néhá nyat az ismeretlenségből - még sok nagyját színészetünknek. (Pethes Imre, Odry Á r p á d , Tanay Frigyes, Kiss Irén, Somlay A r t ú r , Harmath Hedvig, Makay Margit — akinek művészetét, szép beszédét még ma is élvezhetjük —, Gombaszögi Ella, Csortos G y u l a , Rajnai Gábor stb.) Nem kétséges, hogy ilyen nagy egyéniségek neveléséhez, formálá sához, egy új stílus jegyében egységes együttessé kovácsolásához ha t á r o z o t t , célratörő színházvezetői koncepció, rendezői biztonság és erős kéz kellett. Mert a színjátszásra v o n a t k o z ó esztétikai elveket nem nehéz megfogalmazni, de annál nehezebb a gyakorlatba átültet ni. Különösen így volt ez a D i t r ó i korát jellemző nehéz, a maiakhoz
16
képest kezdetleges magyarországi k ö r ü l m é n y e k k ö z ö t t , amikor nem á l l o t t a színház rendelkezésére, mint napjainkban, t ö b b hónapos pró baidő, magas technikai színvonal és b i z t o s í t o t t egzisztencia. Ezek a fogalmak ugyanis,
hogy túlzás, őszinteség, hamisság, átéltség stb.
nem egzakt fogalmak. Nem k ö n n y ű megmondani,
hogy egy színész
nél mi a túlzás, mi a kevés. És ha kevés, futná-e többre is a tehetségé ből? Ha t ú l o z , futná-e a tehetségéből, hogy kevesebbel is többet fe jezzen ki? És mit is nevezhetünk voltaképpen a szó rossz értelmében túlzásnak? Hiszen a színház, mint minden művészet, már önmagában is túlzás, mert hangsúlyozza, felnagyítja azt, amit mondani akar. A z élet realitása és a színpad realitása éppen ebben a felnagyításban, túl zásban k ü l ö n b ö z i k egymástól. A színház nagy kérdése, hogy meddig lehet ebben a túlzásban elmenni. Edward A . Wright azt írja, hogy a felnagyítás, a színpadi túlzás minden színházi p r o d u k c i ó lényeges po zitív eleme. „ H a ízléssel és válogatva élünk vele, olyan szellemi érté ket, minőséget jelent, mely a p r o d u k c i ó minden m o z z a n a t á t feleme li. Ha visszaélünk vele, vagy gátlástalanul használjuk, az nemcsak ér telmetlen lesz, hanem t ö n k r e t e h e t i azokat a mégoly csodálatos esz m é k e t , e m ó c i ó k a t vagy é r t é k e k e t , amelyeket a p r o d u k c i ó hangsú lyozni akart."* E két ellentét k ö z ö t t a határ a „ k o r d á b a n tartott túl zás" — írja. („Exaggeration under control") Világos, hogy ez a „ k o r dában tartás" nagyon is szubjektív fogalom, és csakis az e r e d m é n y d ö n t i el, hogy színész és rendező helyesen
ítélt-e. A rossz színész
vagy rendező k ö n n y e n elmegy a „ m i n d e n t bele" módszer felé, hiszen ez a k ö n n y ű megoldás, nem kell „ v á l o g a t n i " , mérlegelni, e l m é l y ü l n i , viszont k ö n n y ű feltűnést kelteni vele. Ezzel szemben a nagy színész és rendező tudja vagy é r z i , hogy a művészet — sok egyéb mellett — elhagyás is. Csak annyit nagyít fel — túloz —, amennyi elindítja a né ző fantáziáját, s így egy bizonyos esztétikai távlatot teremt, melyben a néző képzeletének igen nagy szerep jut. A „ k o r d á b a n tartás"-nak a m é r t é k e tehát csakis a művész tehetsége, belső hangja lehet. N i n o Manfredi, a jeles olasz színész mondta egy t v - n y i l a t k o z a t á b a n : „ A jó színész belülről tudja a m é r t é k e t . " Á m a rendező számára, akinek a művészete a színészi m u n k á n át érvényesül, még sokkal
kényesebb
a m é r t é k érzékelése, hiszen nagyon k ü l ö n b ö z ő művészekkel kell dol-
•Edward A. Wright: Understanding Today's Theatre. A Spectrum book. Prentice-Hall, Inc. 1959. 4. I.
17
goznia. A rendezőnek nemcsak a saját belső hangjára, hanem mint egy a színész belső hangjára is figyelnie kell, és a határokat a sok és kevés k ö z ö t t , a „ k o r d á b a n tartást" a művészek egyénisége, képessé gei, é r z e l m e i , intellektusa, technikája szerint, a darab m ű f a j a , stílusa szerint kell megéreznie. D i t r ó i biztos érzékkel tapintotta ki ezeket a nagyon is kényes h a t á r o k a t új stílust t e r e m t ő m u n k á j á b a n . Minek is nevezhetjük ezt a stílust? E g y é r t e l m ű elnevezése soha sem született. A z „egyszerű" színészi játék alapján hívták társalgási stílusnak, szalonstílusnak, vígszínházi stílusnak
és — mivel a század
végi színházi megújulás irodalmi gyökere a naturalizmus volt — natu ralizmusnak is, mégpedig leginkább pejoratív é r t e l e m b e n . Pedig a na turalizmus Zola nevezetes manifesztumai óta forradalmasító hatású volt a d r á m a i r o d a l o m r a is. Nyitottságában és abban, hogy mindenfaj ta dogmatizmust elvetett, nagy t o v á b b l e n d í t ő erő rejlett, és hama rosan
túljutottak
rajta a naturalistáknak
tartott magyar színpadi
írók, a Vígszínház szerzői is. Sőtér István írja Bródy S á n d o r r ó l , hogy valóságábrázolása „a realizmus klasszikus válfajának igényét tölti be, s a naturalizmushoz legfeljebb néhány
külsődleges vonatkozásban
van k ö z e . " * De még a b e n n ü n k e t kívülről szemlélő amerikai színház történeti munka, a The Living Stage* * is magyar realistáknak nevezi B r ó d y S á n d o r t , Lengyel M e n y h é r t e t , Vajda E r n ő t , Móricz Zsigmon dot és Molnár Ferencet. De hadd térjek vissza a színjátszás stílusára, hiszen ez m u n k á m té mája. Ha meggondoljuk, hogy a D i t r ó i által meghonosított új stílus már készen, kibontakozva került át a Vígszínházba színészekkel, ren d e z ő k k e l e g y ü t t a kolozsvári Nemzeti S z í n h á z b ó l , ahol magyar klaszszikusokon, kortárs szerzőkön s a világirodalom nagy
klasszikusain
csiszolódott, ha meggondoljuk, hogy a Vígszínháznak milyen á t ü t ő drámai sikerei is voltak a sok k ö n n y ű b o h ó z a t mellett, és — mint lát tuk — egyáltalán nem volt onnan száműzve a belülről f a k a d ó pátosz sem, nem hiszem, hogy a társalgási, szalon, naturalista meghatározá sok b á r m e l y i k e is igazán jellemző és elfogadható volna.
Ugyanígy
nem fogadható el a „vígszínházi" stílus sem, mert az egyrészt tulaj d o n k é p p e n nem mond semmit, mindenki mást érthet rajta, másrészt éppen azáltal, hogy a később a l a p í t o t t magánszínházak is lényegében
'Sötér István: Tisztuló tükrök. Bródy Sándor. Budapest, 1966. 49. I. •'Macgowan-Melnitz: The Living Stage. Prentice-Hall, Inc. 1955. 431. I.
18
a Vígszínház játékstílusának átvételére t ö r e k e d t e k (hisz éppen ebben nyilvánult meg ú j í t ó , m e g t e r m é k e n y í t ő hatása), a magyar színészet ben való elterjedtsége miatt már nem is nevezhető „ v í g s z í n h á z á n a k . A „ r e a l i z m u s " viszont túlságosan általános fogalom, sok minden be lefér, ami nem jellemző D i t r ó i stílusára. L á t t u k , hogy e stílus legfon tosabb parancsa a belülről való ábrázolás, melyben a színész belső él ménye a legfőbb forrása az alakításnak. És éppen ez, az a l k o t ó szub jektumával á t h a t o t t élményszerű valóságtükrözés a realizmus egyik legfontosabb igénye. E z é r t v é l e m é n y e m szerint a Vígszínház színé szeinek játékstílusát a „belső realizmus" elnevezés jellemzi legjob ban. Ennek a belső realizmusnak is elsősorban társadalmi gyökerei vol tak. A színházba tömegesen bejutó új rend, a polgárság számára meg g y ő z ő b b , hitelesebb, ha a saját hangján szólnak hozzá a színpadról. A z egyszerűség és természetesség pedig őszinteséget, belülről f a k a d ó átélést kíván a külsőséges ábrázolással szemben. De a túlzásoktól óva k o d ó játék múltban
igényével, az egyszerűség dicséretével
is t a l á l k o z u n k
már a legrégibb
az európai színjátszás t ö r t é n e t é b e n , s en
nek szorosan a színjátszással összefüggő dramaturgiai oka is van. A színház hatása azon áll vagy bukik, hogy a közönség „vele tud-e men n i " a színpadi j á t é k k a l . A közönség legbenső énjében e g y ü t t akar ját szani a színészekkel, a néző is beleéli magát abba, amit lát és hall. E n nek a pszichikai folyamatnak lényeges eleme az az ö r ö m , hogy részt vehet az előadás által elérajzolt drámai talány (ilyennek minden jó színpadi m ű b e n lennie kell) megfejtésében. Hogy részese egy folya matnak, mely többé vagy kevésbé magával ragadja, melyet belső én jében maga is alakítgat, észrevéve egy-egy apró jelet, tudatosan vagy tudat alatt t o v á b b k o m b i n á l v a a j e l l e m e k b ő l , a szituációkból
folyó
drámai lehetőségeket. Ezt az ö r ö m e t rontja el az olyan színészi vagy rendezői túlzás, amely szájbarágja azt, amit a néző maga szeretne ki találni, felfedezni. A szájbarágás ellentéte és ellensége a drámaiság nak. V o l t a k é p p e n lebecsüli a közönséget, mert nem hisz abban, hogy az magától is képes az előadás drámaiságát követni. A színész, aki — Shakespeare szavaival — „a d ü h ö n c ö t
is t ú l o z z a " , és akit Hamlet
„megcsapatna", eljátssza azt, amire a közönség magától szeretne rá j ö n n i , s így tönkreteszi esztétikai és intellektuális ö r ö m é t , a játék gyönyörűségét.
19
N y i l v á n v a l ó , hogy a színház gazdag és változó világában nemcsak a belső realizmusnak van helye, de ez a t a n u l m á n y csakis ennek ma gyarországi ú t j á t próbálja n y o m o n követni D i t r ó i munkássága t ü k rében, jóllehet századunkban sokféle, egymással ellentétes irányzat t ö r t magának utat. A kísérletezés, az újat keresés elengedhetetlen feltétele a haladás nak, és ma különösen kísérletező kedvű korban élünk. De kétségte len, hogy egyéb művészetektől eltérően a teátrális művészetben ha t á r t szab a realizmustól való elszakadásnak a színész, az ember reális fizikai jelenléte. Hosszú évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy a sok forradalmian új stílusból és avantgárdé irányzatból eddig egyik sem tudott olyan elsöprően egyeduralkodóvá válni, m i n t a X I X . szá zadban a színházat meghódító belső realizmus. A színészi játéknak ez a realizmusa hangvételében ugyan változik a kor életritmusa és at moszférája szerint (Hevesi szerint minden korban más a természetes, D i t r ó i : „ A színészetnek is van divatja"), éppen „ b e l s ő " volta miatt idomul az újabb korok emberének belső világához, de lényegét te kintve azonos marad, és a sok új irányzat k ö z ö t t mindig jelentős he lye lesz a színpadon, vagy legalábbis mindig lesz létjogosultsága.
20
DITRÓI
MUNKAMÓDSZERE
Egy rendező számára a színjátszás stílusa esztétikai elveknek a gyakorlatba való átültetése. D i t r ó i esztétikai elvei — mint láttuk — nagyon hamar, már színiképezdei évei alatt kialakultak, de még jó néhány év eltelt első rendezéséig. A színiképezdében változtatja meg eredeti családi nevét (Himmelstein) édesanyja, ditrói Puskás Mária előneve
alapján
Ditróira.
K ö z b e n édesapja
kívánságára elvégzi az
egyetemet is, ahol a bölcsészeti fakultáson Greguss Ágost és T o l d y Ferenc előadásai vannak rá nagy hatással. 1874-ben a színiképezde után
feleségével, D i t r ó i n é
E. Marival Kolozsvárra, később Aradra
szerződik színésznek. Mindketten részt vesznek a kolozsvári Nemze ti Színház híres hathetes bécsi vendégjátékában (ez ismét jó iskola D i t r ó i számára), majd csak amikor
1880-ban Krecsányi
Ignáchoz
szerződik Kassára, bízza meg a jó szemű direktor az első rendezés sel, s ez rögtön sikert hoz számára. E t t ő l kezdve Krecsányi állandó rendezője.
Az
itt e l t ö l t ö t t évek a leendő igazgatónak is sokat je
lentenek, hiszen kiváló mestertől tanulhatja a színházvezetés nehéz művészetét.
Rendezői hírneve elterjed az egész országban, és így
négy év elteltével már „drámai m ű v e z e t ő " - n e k (ma úgy m o n d a n á n k : f ő r e n d e z ő n e k ) hívják Szegedre. Egy év múlva leég a színház (1885), s ekkor ismét a vándorlás évei k ö v e t k e z n e k . (Sopron—Székesfehérvár)
főrendező
E l ő b b Jakab Lajosnál
(1885—86), majd amikor egy
affér miatt Jakab az egész társulatot cserbenhagyja, az elárvult szí nészcsapat
Ditrói
vezetése alatt T h á l i a Színész-szövetkezet
néven
kénytelen ú n . konzorciumot a l a k í t a n i , hogy kenyerét valahogy meg keresse (1886—87). De előbb az i d ő k ö z b e n helyreállított szegedi színházba
ismét f ő r e n d e z ő n e k hívják
(előre aláírt üres szerződési
b l a n k e t t á t kap az igazgatótól, hogy azt tetszése szerinti összegre tölt se ki), ő azonban a tekintélyes pozíció és biztos fizetés helyett „er kölcsi o k o k b ó l " inkább kitart a magára maradt társaság mellett — osztalékos,
bizonytalan
jövedelemre.
Tudomásom
szerint
ez
az
egyetlen eset a magyar színészet t ö r t é n e t é b e n , amikor egy szövetke-
21
zeti alapon m ű k ö d ő társulat erőskezű vezetővel nemcsak hogy fenn tartja magát, hanem komoly sikerrel is m ű k ö d i k . A n n y i r a , hogy Sza badka már egyenest a Thália Színész-szövetkezetnek adja a színházat, ha az továbbra is D i t r ó i vezetése alatt marad. Arad pedig csak azzal a feltétellel engedi át színházát a társulatnak, ha azt nem a T h á l i a , hanem D i t r ó i már mint igazgató veszi át. E k k o r t ö r t é n i k , hogy egy másik igazgatói meghívást is kap, Kolozsvárra. É r z i , hogy ez élete nagy lehetősége. A művészi
álmának
kolozsvári Nemzeti Színház igazgatása minden
beteljesedését
jelentheti — de megint
„erkölcsi
o k o k b ó l " csak akkor vállalja el, ha Arad hajlandó feloldani koráb ban tett szóbeli
ígérete alól. Ez szerencsére végül is m e g t ö r t é n i k , s
így ö r ö m m e l fogadja el a kolozsvári meghívást. Ide már teljes vértezetben, nagy gyakorlattal bíró r e n d e z ő k é n t érkezik, és kikristályoso dott, egyéni és újszerű munkamódszerével addig nem látott színvo nalra emeli ezt a legnagyobb m ú l t ú magyar színházat. 1 8 8 7 - t ő l
1896-
ig áll a kolozsvári Nemzeti Színház élén. Igazgatásának nagy eredmé nye annak az együttesnek a ki kovácsolása, mellyel majd a Vígszínház hírnevét is megalapozza, mikor 1896-ban ő lesz első művészeti igaz gatója ( 1 8 9 6 - 1 9 1 6 ) . Ha azt p r ó b á l j u k n y o m o n k ö v e t n i , milyen munkamódszerrel érte el e r e d m é n y e i t , tekintetbe kell venni, hogy színházi működése na gyobb
részében nemcsak rendezőként, hanem — mint igazgató —
színház- és társulatszervezőként is dolgozott. És már itt
kezdődik
esztétikájának érvényesítése. Korábban idézett elve: „ A színész egyé nisége az igazi művészi é r t é k " — nem azt jelentette számára, hogy a maga elé c é l k é n t k i t ű z ö t t egységes és új stílust csupán a régi iskolán nevelkedett nagy nevekkel és egyéniségekkel megvalósíthatja. A fia talokban, a névtelenekben kereste azokat, akik az ő keze alatt majd az új stílus ú t t ö r ő i v é , színészetünk nagyjaivá válnak. M é g kolozsvári munkásságáról írja a Magyar szervező
Ditrói
Géniusz:
„ A rendező Ditróival csak a
vetekedhetik. Belelát a színészbe, akit angazsálni
akar. H á n y silánynak látszó színészből l á t o t t ki D i t r ó i igazi talentu mot, a magyar színpad számos kitűnőségét D i t r ó i ismerte fel és ne velte ki. Csak a budapesti művészek közül hány került ki a D i t r ó i g á r d á j á b ó l ! " * így látta meg a csúnya, sovány, jelentéktelen külsejű, évek óta vidéki társulatoknál tengődő fiatal színészben a későbbi
* A Vígszínház es igazgatója. Magyar Géniusz, 1895. 48. szám
22
Hegedűs G y u l á t , vagy a Nemzeti Színházból elengedett, vidéken kal lódó, gyenge orgánumú színészben Fenyvesi Emilt, egy tizenhat éves kislányban, aki csak szórakozásból tanul é n e k e l n i , K ü r y Klárát, majd később a másodéves színinövendékben Varsányi Irént, s az ugyan csak a fővárosból kikopott, idősödő színésznőben a korszak nagy kom i k á j á t , N i k ó L i n á t , és még sokat felsorolhatnék. Erre v o n a t k o z ó l a g nem lehet semmiféle m u n k a m ó d s z e r t tetten é r n i . Valamilyen művé szi-pszichikai „ v e v ő k é s z ü l é k k e l " fogta fel a későbbi zsenik kezdet ben kis intenzitású, de bizonyára már meglévő kisugárzását.Társula taiban mindenkor igen nagy számban voltak eredeti és nagy művész egyéniségek, akik k ü l ö n b ö z ő profiljukkal v o n z ó a n színes együttest alkottak. Meg volt győződve, hogy az új Vígszínházat is csak így le het sikerre vinni, még ha színészei teljesen ismeretlenek is a főváros ban. E z é r t bírálja meg a korábban már megindult szerződtetési tár gyalásokat. E l ő t t e ugyanis t ö b b igazgatójelölt szóba került, akik rész ben már meg is kezdték a társulatszervezést a Nemzeti Színház is mert művészeiből. Ezt írja: „Teljes bizonyossággal á l l í t o m , ha a kije lölt művészeket szerződtették volna, fél év alatt, sőt még előbb meg bukott volna a V í g s z í n h á z . " A z ő gárdája viszont z ö m m e l f i a t a l o k b ó l áll. T í z vezető művészének átlagéletkora huszonhét év, és a színház megnyitásának évében (1896) a társulat két művésze, az új stílus ké sőbbi k i e m e l k e d ő reprezentánsai. Hegedűs G y u l a huszonhat, Varsá nyi Irén mindössze tizenhat éves. A színpadon sok erőteljes egyéniséggel mindig nehezebb dolgozni a rendezőnek. Hogy nála a nagyok széthúzása helyett mégis egysé ges stílus érvényesült, de az egyéniség korlátozása n é l k ü l , ebben már nagy szerepe volt D i t r ó i rendezői m u n k a m ó d s z e r é n e k . Diadalra vinni az egyszerűség és közvetlenség stílusát csakis ilyen jelentős egyénisé gekkel lehetett. Mert ha a jelentéktelen színész közvetlen és egysze rű, amit egy kis színpadi gyakorlattal elsajátíthat, akkor jelentéktelen lesz az alakítása is. „ N e m jön át a r i v a l d á n " — ahogy mondani szok t á k . Ezt sokszor meg is érzi az ilyen színész, és akkor kezd el „ d o l gozni", t ú l o z n i , é r z e l m e k e t „ k i p r é s e l n i " magából, bevált sablonokat újra felhasználni, ami mind főbenjáró bűn volt D i t r ó i n á l , majd ké sőbb persze J ó b Dánielnél is. Igazán egyszerű csak a nagy egyéniség lehet, mert nincs szüksége semmi csináltságra ahhoz, hogy hasson. (Ez nem azt jelenti, hogy minden nagy színész mindig egyszerű. Van nak kivételek: Jászai Mari, Bajor G i z i , Törzs Jenő, Odry Á r p á d és
23
mások. De aki olyan nagy, hogy „ n a g y o b b az életnagyságnál", arra nem vonatkoznak a szabályok.) D i t r ó i rendezői munkamódszere is esztétikai elvein alapszik. Bel ső realizmus a színészi alakításban csak akkor lehetséges, ha a színész magából
indul ki, nem pedig rákényszerített, előjátszott vagy elő
hangsúlyozott m i n t á k a t követ. Ez a belülről való ábrázolás az egész századvégi
és századfordulós
új
realizmusnak követelménye volt.
Sztanyiszlavszkij kísérletezései során úgy próbálta azt
színészeivel
minél jobban e l m é l y í t e n i , hogy egyes jeleneteket saját szavaikkal kelkell eljátszaniuk, és csak azután volt szabad a szöveget megtanulni. A „ f i z i k a i cselekvések" rendszere is a belső lelkiállapot felidézésére szolgált. (És nem egyszerűen a színpadi mozgás értendő rajta, amint azt sokan helytelenül értelmezik.) De D i t r ó i nem volt ilyen tudós kí sérletező, és ideje sem lett volna erre az akkori színházi k ö r ü l m é n y e k k ö z ö t t . A z ő módszere inkább az volt, hogy a rendelkezésre álló pró baidőt már szereptudással maximális m é r t é k b e n a színészi színészi
kísérletezés, a színészi
próba és ne a rendezői
munka, a magyarázat
töltse ki. Ő is tudta, amit Sztanyiszlavszkij úgy fejezett ki (nem pon tos az idézet, de az é r t e l m e ez): a színésznek ö t perc gyakorlati mun ka t ö b b e t jelent egyórai magyarázatnál. Ugyanígy dolgoztak a szín ház rendezői is: Mátrai Betegh Béla, Péchy K á l m á n , Szilágyi Vilmos, G ó t h Sándor, Bárdi Ö d ö n . A p r ó b á k vezetése t e k i n t e t é b e n D i t r ó i sa játos módszert a l a k í t o t t ki, mely ma már v i t a t h a t ó , de közel fél év századon á t a Vígszínházban mégis teljes sikerrel alkalmazták. Ennek a m u n k a m ó d s z e r n e k az volt a lényege, hogy a rendezés voltaképpen két fázisból állt. A z első volt az előadás nyers színpadra állítása. Ezt Ditróival való megbeszélés alapján a színház rendezői végezték. Csak ezután kapcsolódott be a próbákba D i t r ó i , vagy -
később — Jób, és
csak most k e z d ő d t e k a részletező, e l m é l y ü l t próbák. D i t r ó i ezt a fá zist „betanítás"-nak nevezi. „ A z előadás külsőségeinél sokkal fontosabb a darab betanítása" — írja. Rendezői pályájának kezdetéről pe dig így emlékszik meg: „ É n már akkor sem úgy rendeztem, mint a t ö b b i vidéki rendező — én betanítottam
a darabot". Ez a módszer
meghonosodott szokás volt a Vígszínházban, de másutt sem számí tott elszigetelt jelenségnek abban az időben. Állítólag Reinhardt is így dolgozott, sőt a moszkvai Művész Színház egy produkciójáról is
24
azt írja Gorcsakov: „az első két felvonást előkészítettük
nyers-bemu
t a t ó r a , hogy megmutassuk Sztanyiszlavszkijnak".* D i t r ó i nyilvánvalóan azért vezette be ezt a szisztémát, mert köte lességének érezte, hogy abban a színházban, ahol ő a színpadi mun káért felelős művészeti vezető, ne kerüljön a közönség elé egyetlen általa nem f é m j e l z e t t előadás sem. Persze nem úgy, hogy plakát és sajtó az ő nevét hirdette. Ez sohasem fordult elő. A fennmaradt do kumentumok, r e n d e z ő p é l d á n y o k alapján úgy t ű n h e t , mintha D i t r ó i alig rendezett volna valamit a Vígszínházban. Példa ez arra, hogy „az élet a r a n y f á j a " mellett néha félrevezető lehet a holt irattár. kár, hogy nyoma
a színház rendezőpéldányaiban
Nagy
sincs semmiféle írásbeli
D i t r ó i ,,betanításai"-nak. A z o k b a csak „az előadás külsősé
gei" vannak gondosan bejegyezve a mindenkori rendező kézírásával, rajzaival. így hát D i t r ó i k o n k r é t színpadi m u n k á j á r ó l csak közvetett ismereteink lehetnek szűkszavú visszaemlékezéseiből, a mások leírá sából, no és persze a színház e r e d m é n y e i b ő l . A Komédiásokban
írja, hogy előbb mindig megfigyelte, „ m e l y i k
színész mit hoz . . . A rendezőnek csak módjával szabad az ő alakját ráoktrojálni az olyan színészre, akinek fantáziája, meglátása van." A színész egyéniségét „brutálisan letörni nem szabad. Lehet, ha t á n hamis n y o m o n jár, utalni a darab jellegére, a jelenet hangulatára, de nagyon-nagyon
vigyázni kell, hogy a színész közvetlenségét meg ne
bénítsa." A rendezői koncepció elsődlegesen a szereposztásnál érvé nyesül, mert tudja, hogy kitől mit várhat el. De a próbán már először magának a színésznek kell saját belső énjéből a szerephez közelíteni. Ezért sohasem engedte meg azt sem, hogy a színház rendezői vagy a tapasztaltabb kollégák b á r m i t is előjátsszanak, e l ő m o n d j a n a k egy fia tal színésznek. Ezt különösen Hegedűs G y u l a sokszor megpróbálta, de D i t r ó i mindig leállította: rá kell szoktatni mindenkit, hogy előbb maga találja meg a helyes utat, és ha irányítani kell, majd ő megadja az instrukcióit. Ezekben az instrukciókban sokat jelentett számára, hogy é r t e t t a „színészek n y e l v é n " , hiszen eredetileg ő maga is színész volt, s így á t tudta élni azt, amit rendezett. „ H o g y a rendező m u n k á ja valóban művészi legyen" — írja — „a színdarabot, a jeleneteket át kell élnie.
Csak akkor tudja kicsalni a szereplőből pontosan azt a
hangot, azt a színárnyalatot, amelyre a művészi teljes hatás tekinte-
•Gorcsakov: Sztanyiszlavszkij rendez. 1953. 403. I. 25
téből szükség van. A m i engem illet, én a j e l e n e t e k e t á t é l t e m . Minden egyes szereplőjét, különösen a komoly tárgyú darabokban. A játszott alak lelkiállapotát, hangját, gesztusát a tekintetemmel, a f i z i k u m o m kisugárzásával ö n k é n y t e l e n ü l
is rászuggeráltam a játszó színészre."
Igy hát D i t r ó i n á l rendkívül intenzívek voltak a p r ó b á k , erre a vi szonylag szűkös idő is kényszerítette a színházat. Minden egyes jele netet sűrűn és ha kellett aprólékosan, részletezve ismételtek, mialatt D i t r ó i csak rövid és világos utasításokkal, bár sokszor nagy tempera mentummal és eréllyel segítette színészeit saját képességeik minél tel jesebb kibontakoztatásában. A p r ó b á k lázas alkotólégkörben foly tak. Bárdi Ö d ö n írja: „ A z ő akarata, tüzes lelkesedése f ű t ö t t e színé szeit is . . .
Ha D i t r ó i megfúvatta a harci riadót, vakon k ö v e t t ü k . " *
Színészeinek erre a lelkes ügyszeretetére egy kis példa az az eset, amikor a Trilby
próbájára elkésve é r k e z e t t a súgó, s a szereplők
„ b ü n t e t é s b ő l " most már nem is engedték súgni. És végigpróbálták az egész darabot súgó nélkül — nyolc nappal a b e m u t a t ó e l ő t t . (1897) Bródy Sándor ezt írja D i t r ó i r ó l és p r ó b á i r ó l : ,,. . . nagyon tiszta, világos eszű, igazi okos ember. Fantasztaság, jelszavak, aprólékos vagy egyoldalú tudás nem zavarják, hanem azt biztosan tudja: agyon studírozni nem lehet semmit, a színész lát, érez, vagy nem lát és nem érez. M ű f o g a t lehet t é t e t n i , de m ű s z í v e t é s műszemet nem! Kímélet len kézzel és nem a legkedvesebb modorral, amint színészét beigazít ja a helyes érző és néző pontba — akárhányszor l á t t a m . Bizonyos, hogy az emberi méltósággal ilyenkor nem b á n i k valami csínján, és ő maga, éppen nem divatos télikabátjában, borotválatlan képével nem valami vidám jelenség. -
Savanyú Józsi megint haragszik! -
mormog valami sötét helyen
egy m e g k í n z o t t színésze, aki egy pillanatban megölné, de sokkal ál landóbban t ű z b e menne érte. Babonásan ragaszkodnak hozzá, hisznek benne, azt hiszem, t ö b b o k b ó l is. A z egyik kétségtelenül az, hogy nem mond e l ő t t ü k bolon dot, összevisszát, amit vissza kellene vonnia. létére a tökéletlenségeket -
Kevés beszédű ember
amelyekkel a legjobb elmék is tele van
nak — egyszerűen elhallgatja. Slágerokban beszél, és hogyne imponál na ez a s z í n é s z e k n e k ! " * * •Bárdi Ödön: A régi Vígszínház. Táncsics, 1957. 216. I. ••Bródy Sándor: Komédia. Ditrói. Budapest, 1911. 70. I.
26
És Bárdi szerint: „ . . . a rendező olyan röviden adta meg az uta sításait a színésznek, amilyen röviden csak lehetett. És azért olyan röviden, mert feltételezte, hogy intelligens, értelmes embernek ad ja, akinek a színészet tanult mestersége."*
Ennek nemcsak az idő
vel való jó gazdálkodás volt a célja, hanem f ő k é n t az, hogy így ma gas h ő f o k o n tartsa a színészi kreativitást, mert D i t r ó i szerint a szí nésznek a gyakorlat és nem az elmélet felől kell megközelíteni m ű vészi feladatát. Erre az előbbi B r ó d y Sándor-idézet is utal. A gya korlat az elsődleges, és az elméletnek a gyakorlat során kell érvényt szerezni. A
rendezői utasítások
k ö z ü l , amikkel D i t r ó i beigazította színé
szeit „a helyes érző és néző p o n t b a " , nagy jelentőségük volt azok nak, amik arra utaltak, hogy mit nem
szabad csinálni. T e h á t a le
faragás, a „silány cafrangok" száműzése:
a színművészet meg
fog tisztulni, nemesedni, lerázza magáról a silány cafrangokat" — írja. „ D i t r ó i , valami brutális ihletséggel, elsőnek kezdte irtani a hamis teatralizmust"**
— mondja róla Jób Dániel. Majd így folytatja:
„ M i n d i g is ez volt az, amit keresett, a legmélyebbről f a k a d ó érzést, a hangot, ami nem csinált, a mosolyt, ami szívből fakad és a kétségbe esést, amely nem rázza a kulisszát. A színpadiasság helyébe az igazság lépett, a csináltság helyébe az őszinteség, p u r i t á n , benső, igazi lett a színház." K o n k r é t példát az elhagyás, az egyszerűsítés rendezői-szí nészi gyakorlatából is csak Jób D á n i e l n e k , D i t r ó i művészi örökösé nek munkásságából tudok felhozni, de a példa jól mutatja a vígszín házi rendezői munka irányát. S o m l ó István e m l í t i , hogy M a k l á r y Z o l tán
egyszer egy rövid, ú n . „ z i c c e r " szerepet kapott. A p r ó b á k o n a
kollégák is m i n d el voltak ragadtatva a mulatságos alakítástól, mely be a művész mindent beleadott. „Sikongva élveztük M a k l á r y t " — ír ja. Mikor J ó b a t í z - t i z e n k e t t e d i k próbán megjelent a nézőtéren, min denki a hatást várta. „ J ó , Z o l i k á m , nagyon-nagyon jó, a Bethlen téri színházban. De nem itt n á l u n k ! T e magad is tudod, hogy ez a kis sze rep
a darab „ z i c c e r e " . Mit
Azért,
gondolsz, m i é r t osztottam ki neked?
hogy egy „ z i c c e r t " eljátszogass itt
„zicceresen"? Hol felej
tetted a te nagyra becsült, különleges tehetségedet? Na menj csak vissza még egyszer, Z o l i k á m ! " A z t á n addig ismételték a jelenetet — •Bárdi Ödön: A régi Vígszínház. Táncsics, 1957. 217.1. •"Jób Dániel: Ditrói. A Reggel, 1924. máj. 26.
27
M a k l á r y elfojtott káromkodásai k ö z e p e t t e — míg „hajszálnyi m ó d o sításokkal" még sokkal mulatságosabbra sikerült. „ N a l á t o d , Zoli k á m , erről volt s z ó ! " * Leszűkítve é r t e l m e z n é n k D i t r ó i m u n k a m ó d s z e r é t , ha azt gondol n á n k , hogy „az érzések igazsága" — amiről ír — csak a színész egyé ni
produkciójára
vonatkozott, s a sokszor emlegetett vígszínházi
összjáték csupán flottságot és csiszoltságot jelentett. A z egyéni alakí tások természetesen az egész előadás igazságát kellett, hogy hordoz z á k , mely a jellemek, s a jellemek és a drámai cselekmény viszonyá ból rajzolódik elénk. A színészi alakítás és a dráma egészének igazsága k ö z ö t t i össze függésről beszél D i t r ó i n a k az a rövid szerepelemzése
is, melyben
négy k ü l ö n b ö z ő Othello-alakítást hasonlít össze. T a l á n nem lesz ér dektelen ezt itt i d é z n i : „Naplómban
(1875)
lapozgatva
följegyzéseket
találok négy
O t h e l l ó r ó l . Magyar, n é m e t , olasz és angol Othello. K e z d j ü k a németen A Burgszínház akkori tragikusa Hallenstein volt. Igazi germán Othel lo: k o m o l y , ünnepélyes, férfias. Szenvedélyes kitöréseiben sok az erő. A művészi k o r l á t o k a t m i n d e n ü t t betartja, de azért nem langyvér ű , nem hideg. A z ő O t h e l l ó j a nagyon okos, intelligens — szinte cso d á l k o z u n k , hogy m i é r t ül fel Jagónak — és m i é r t fojtja meg Desdemonáját. Egészében szép, értékes művészi alakítás — de nem a mór. Neville játszotta a pesti n é m e t színházban angol nyelven O t h e l l ó t . A z ő O t h e l l ó j a állat; vad, nyers, m ű v e l e t l e n , suhancszerű. Ilyen em berre nem bízhatja a velencei köztársaság a ciprusi hadsereget — sőt őrmesteri
rangot
is csak
nyers bátorságáért
kaphat a csatában.
Rossi O t h e l l ó j a kétségkívül a legteljesebb művészi alkotás, és vala mennyi Othello k ö z t , melyet valaha l á t t a m , legelső helyen áll. (Az öreg Salviniét sajnos nem láttam.) Rossi Othellója érzéseiben közvet len, m o n d h a t n á m naiv. A mór faj tüze, f o r r ó vére l ü k t e t ereiben. Desdemona iránt érzett határtalan szerelmét kiolvassuk t e k i n t e t é b ő l , szeme villanásából s mosolyából a végtelen gyöngédséget. A m i n t Jago Othello szívébe hinti a féltékenység méregmagvát, s ez a naiv, őszinte, szerető lélek f o k r ó l fokra, jobban és jobban martalékává lesz a pusztító szenvedélynek, azt -
ahogy Rossi megjátszotta — azt leír-
•Somló István: Kor- és pályatársak. Jób Dániel. Magvető, 1968. 57. I. 28
ni, lefesteni nem lehet. Látni kell a művészt magát, aki magával ra gad b e n n ü n k e t . A z olasz Othello u t á n rangsorban
a magyar Othello k ö v e t k e z i k .
Méltóságos, komoly alak ez is, de m o z g é k o n y a b b , temperamentumosabb, mint a n é m e t Othello. E. Kovács Gyula ebben a szerepben, me lyet nagyon szeretett, mindig jobbat, tökéletesebbet n y ú j t o t t . Elein te egyenetlen volt — t ú l korán lendült neki, és nem bírta fokozni szenvedélyét - , hangja
is k i m e r ü l t .
megtalálta később az igazi formát.
De a művésziélek elmélyedése
Desdemona holttesténél a kétség
beesése, a fájdalma olyan igaz, m é l y és megrendítő volt, hogy ebben a jelenetben Rossit is f e l ü l m ú l t a . " D i t r ó i intenzív próbáival tehát nemcsak a színész egyéni alakítá sát f o r m á l t a , hanem az előadás egészének igazságára, az így értelme zett összjáték kialakítására is t ö r e k e d e t t . Hegedűs Gyula így ír ezek ről a munkaigényes, intenzív p r ó b á k r ó l : „ M e n n y i k ü z d e l e m — mun ka -
kínlódás -
keresés -
kétség. D é l e l ő t t t í z t ő l kettőig heteken át.
N e k i l e n d ü l n i reggel j ó k o r — hangulatot keresni — megkapni — a han got eltalálni — a partnert magához rántani — felsrófolni, hogy összes t i m m e l ő d j é k a dolog. — Nem sikerült. Nem j ó ! Még egyszer!
Men
j ü n k vissza . . . A z t á n a partner. Nagy dolog az is! . . . Hogy velem érezzen, é l j e n , hogy egyszerre dobogjon a szívünk, hogy e g y f o r m á n verjen a pulzusunk. Hogy a szemembe n é z z e n , mikor beszélek vele, hogy ne végszóra feleljen, hanem gondolatra, érzésre. . . És megöl, le gázol, ha nem i l y e n . " * Ez a „ f e l s r ó f o l t összjáték" — ritmus — sajátos jegye volt a Vígszín ház előadásainak. így váltak ezek — még gyengébb darabokban is — l ü k t e t ő , sűrített életté. Ma már sok minden, amiről itt szó van, természetes. Sztanyiszlavszkij is t u d o m á n y o s m u n k á i b a n arra t a n í t o t t a a világ színészeit, hogy a szót, a cselekvést a gondolatnak kell megelőznie, gondolatok kell, hogy kapcsolódjanak vagy feszüljenek egymással szembe, stb. De akkor, abban az i d ő b e n , amikor a nagy színészek is elsősorban egyéni sikerüket kovácsolták — nem is tehettek mást - , mindez for radalmi újdonságnak számított magyar színpadon. 'Hegedűs Gyula: Emlékezések. Légrády Testvérek, 1921. 83. I. 29
D i t r ó i m ű h e l y é t kutatva még k é t fontos tényezőről nem feledkez h e t ü n k meg: a színpadi beszédről és arról a f e l t é t l e n r e n d r ő l , fegye l e m r ő l , ami színházait jellemezte. A színpadi beszéd is olyan terület, melyen a Vígszínházat szakmai ellenlábasai nagyon hamar k i k e z d t é k . Igaz, azok számára, akik meg szokták, hogy a színész a rivalda elé kiállva nagy hangerővel szavalja el szerepét, az egyszerű és belülről f a k a d ó , nem elszavalt színpadi be széd szokatlannak, nyeglének, szentségtörőnek t ű n h e t e t t . A z erős akusztikai hatásokhoz szokott f ü l n e k bizonyára jobban is kellett fi gyelnie az igazabb és kétségkívül halkabb emberi beszédre. Rendező és színész számára ez persze azt jelentette, hogy sokkal fokozottab ban kellett a színpadi nyelv érthetőségével, szépségével és természe tességével t ö r ő d n i e . D i t r ó i t a nyelv zenei törvényei már színinövendék korában izgat ták. Munkássága során pedig rá kellett jönnie, hogy ezt a t ö r v é n y t a természetes beszédben lehet megtalálni, s ezért elvetette azokat a hangsúlydogmákat, amelyek — a játékstílussal e g y ü t t — a régi Nem zeti Színházban megcsontosodtak.
Példa erre Paulay és Szigeti József
hangsúlyvitája, melyben D i t r ó i Szigeti mellett t ö r t lándzsát. Paulay szerint ugyanis mindig a jelzőt kell hangsúlyozni. D i t r ó i úgy gondol ta, ez ellentmond a természetes beszéd k ö v e t e l m é n y é n e k , mely sze rint mindig a fontos m o n d a n d ó t kell erősebb hangsúllyal kiemelni. (Hevesi is -
később - ezt a véleményt teszi magáévá) A jelző minden
áron való hangsúlyozása — amit egyesek sajnos még ma is kötelező nek vélnek — függetlenül a t t ó l , hogy nem hangzik szépen,
és sok
esetben erőszakoltan hat, nemegyszer még értelemzavarhoz is vezet het. K ö z i s m e r t dolog, hogy olyan d a r a b o k n á l , melyek ezt lehetővé tet t é k , D i t r ó i előadásai igen gyors ü t e m ű e k voltak. A híres „vígszínházi t e m p ó " nem zárhatta ki, sőt feltételezte az é r t h e t ő , tiszta beszédet. A Vígszínházban nem lehetett a szavak, a mondatok végét „ l e n y e l n i " , ami n y e l v ü n k b e n eléggé k ö n n y e n adódik. A magyar nyelvnek ugyanis megvan az
a törvénye, hogy minden szóban az első szótag a
hangsúlyos, s ez a beszédnek egy lefelé lejtő jelleget ad. Ezért t ű n i k úgy, hogy n é m e l y i k színészünk „ l e n y e l i " a szavak, a mondatok vé gét, ő k ugyanis nem egyszerűen alacsonyabb hangon — de nem ki sebb intenzitással -
m o n d j á k a lefelé lejtő szót vagy mondatrészt,
hanem egy másik, hirtelen alacsonyabbra v á l t o t t és intenzitásában is
30
elhaló, sokszor már szinte suttogó hangregiszterben, ami aztán na gyon
megnehezíti az érthetőséget. (Ez nem lehetséges például egy
francia színésznél, mert a francia nyelvben a hangsúly mindig a szó végére k e r ü l , s a beszéd lejtése is ellenkező karaktert kap. De az an golban, oroszban, n é m e t b e n vagy olaszban sincs az az egységes lefelé lejtés, mint a magyarban. T e h á t különösen a mindig fölfelé ágaskodó francia nyelven a színésznek sokkal k ö n n y e b b tisztán és érthetően beszélni, mint a magyar színésznek.) D i t r ó i nemegyszer a nézőtér távoli zugából hallgatott meg egy-egy jelenetet, hogy megfigyelje, a legolcsóbb helyen ülő is jól megért het-e minden szót és szóvéget. A t e m p ó nem lehetett olyan fergete ges, hogy például egy először hallott különösebb vagy idegen szót, nevet csak úgy elhadartak volna. A színésznek meg kellett találnia a m ó d j á t , hogy f e l t ű n ő váltás nélkül is érthetővé tegye szövegét. M ó ricz Zsigmond így nyilatkozott e r r ő l : , , A Vígszínház színpadáról min dig a legszebb magyar beszéd hangzott a közönséghez, színészei a leg szebben beszélő magyar színészek voltak mindenkor. Nagy érdeme a színháznak, hogy súlyt helyezett a színpadi nyelv tisztaságára, dalla mosságára is, és ezzel hozzájárult esztétikailag is a szép magyar be széd fejlesztéséhez."* Hogy egy színházban rendnek és fegyelemnek kell lennie, az ma már magától é r t e t ő d ő , természetes dolog. De D i t r ó i n a k még meg kel lett harcolnia érte. Tisztában volt vele, hogy az immár évszázados ös vényt
taposó magyar színészetben szokatlan új művészi elveit és
g y a k o r l a t á t csak a maradéktalan rend és fegyelem körülményei kö z ö t t valósíthatja meg. Major T a m á s szokta volt mondani, hogy a rendezés a „rend"-del kezdődik. De ezt a rendet még egy olyan nagy m ú l t ú színházban is, mint a kolozsvári, abban az időben nem volt k ö n n y ű megteremteni. A h o g y D i t r ó i első, igazgatói minőségben tartott próbáját a kolozs vári Nemzeti Színházban — s az abból eredő konfliktusokat — leír ja, képet alkothatunk magunknak a korabeli viszonyokról Magyar ország egyik legrangosabb színházában. 1887
szeptemberében
olyan darab volt n y i t ó előadásként pró
bára tűzve, amit már játszottak. •Somló István: Kor- és pályatársak. Magvető. 1968. 181. I.
31
„Jelt adattam az ügyelővel a próba megkezdésére. Nagy G y u r i , a színház régi súgója, a súgólyuk mellé tesz egy széket, elhelyezke dik, és hangosan belekezd a darab olvasásába. A személyzet a szín pad két oldalán áll összevisszaságban. — K é r e m , kezdjük a próbát. Tessék, akinek nincs jelenése, vo nuljon ki a színtérről. — N é h á n y
lépést tesznek a kulisszák felé.
— Tessék egészen kimenni. Hiszen itt próba van. A k i n e k nincs je lenése, nem állhat a színpadon. — Csodálkozó szemmel néztek r á m , hogy
mit okvetetlenkedem. T o v á b b i unszolásomra végre kimentek
egészen az álfalak közé. — A súgó menjen le a súgólyukba. — Nem kell, így szoktuk. — És kezdi ismét hangosan olvasni a da rab elejét. — Tessék csak lemenni, próbán ott a súgó helye. N á l a m ez így szo kás. K é n y t e l e n - k e l l e t l e n , dörmögve bebújt aztán az öreg a súgólyukba. Rossz néven vette t ő l e m , hogy ilyen szigorúan bánok vele, és ok nél kül
már a p r ó b á n b e b ú j t a t o m a súgólyukba. A z t á n , minthogy a sú-
gókasztniból is hangosabban súgott, udvariasan f e l s z ó l í t o t t a m , hogy
mint ahogy a szereplő
halkabban,
beszélt,
súgó hangon súgjon,
mert ha ketten beszélnek, nem é r t e m a szereplőt. — Hiszen az urak már adták ezt a darabot, hát tudniok kell a sze repüket. A szereplőket f e l k é r e m , hogy ne recitálják a szerepüket, ha nem próbálják úgy, ahogy játszani fogják. E. Kovács Gyula kedves-sunyin mosolygott magában. Neki m i t ő l se kellett tartania, ő minden szerepét szó szerint tudta, ő t csak zavar ta a súgó. De a t ö b b i e k ! — Holnapra urak teljes szereptudást
kérek. Szereptudás nélkül
nem lehet játszani. — Rendezői tisztemhez híven utasításokat is ad tam a szereplőknek. Furcsállották a dolgot, egy kicsit komikusnak is t a l á l t á k . " Ennek az incidensnek a híre k i k e r ü l t a színház falain kívülre is, s így még a kritikus is szükségesnek tartotta megleckéztetni a szokat lanul fellépő új direktort:
kritikájában koncedálta ugyan, hogy
az előadás elég jó volt, de megleckéztetett, hogy egy fiatal ember, aki nem
is olyan régen j ó f o r m á n csak segédszínésze volt a kolozsvári
színpadnak, hogyan merészkedik rendezői minőségében
32
utasításokat
adni egy E. Kovács G y u l á n a k , aki a kezdőnek rendezője volt, egy Szentgyörgyinek. Ezt az arroganciát a színház felsőbb hatósága nem tűrheti el, és a közönség felzúdulása lehetetlenné fogja tenni a szín ház h a g y o m á n y a i t megsértő igazgatót. Ez a jóslás nem vált be, mert kilenc éven át maradtam a színház igazgatója. E . Kovács Gyulával és Szentgyörgyivel pedig mindvégig zavartalan, szívélyes volt e g y ü t t m ű k ö d é s ü n k . " A z együttes kialakítását célozta az is, hogy D i t r ó i n á l nem voltak szigorúan elhatárolt szerepkörök. A legnagyobb színésznek is el kel lett játszania a kis szerepet, ha az igazgató arra alkalmasnak találta. Ez
persze csak az ö n k é n t vállalt fegyelem k ö r ü l m é n y e i k ö z t volt ke
resztülvihető: „ . . . nálunk a szerepkörök szigorú betartása nem volt dogma; a sztárrendszer pedig ma Lear királyban
nem volt divatban. E. Kovács G y u l a
rendítette meg a lelkeket, holnap ,4 falu rossza
csendbiztosának néhány szavas szerepét játszotta el a legteljesebb szí nészi lelkiismeretességgel." De ugyanez volt a rendszer később a Vígszínházban is. D i t r ó i ez zel kapcsolatban elmond egy incidenst, mely m i n d j á r t az elején esett meg közte és Haraszthy Hermin k ö z ö t t : „ H e r m i n a vidéki nagyváro soknak, így Debrecennek is elsőrendű, kedvelt drámai színésznője volt. Az államtitkár
úrban
egy szakácsné szerepét (kicsiny szerep)
osztottam neki. Felkeresett az i r o d á m b a n — visszahozta. Sírt, indig n á l ó d o t t . Ő i n k á b b azonnal felbontja a szerződését, de ezt a szerepet el nem játssza, nem teszi t ö n k r e színészi karrierjét. — El fogja játszani. A Vígszínháznál szerepet visszaadni nem le het." Eljátszotta, és m i u t á n sikere volt benne, később már ő nem akarta visszaadni, mikor D i t r ó i ezt a lehetőséget felajánlotta neki. A sok kö zül csak néhány példa: Hegedűs G y u l a is kis szerepet j á t s z o t t a Víg színházban a Barangokban, k e z ő b e n , Az államtitkár
Jókai M ó r n y i t ó darabjában, míg a követ
úr egyik főszereplőjeként egy csapásra meg
h ó d í t o t t a a közönséget. A nagy Fenyvesi pedig a Tatárjárásban
alakí
tott egészen kicsi szerepet. De az igazgató nemcsak a tagoktól követelt rendet és fegyelmet, hanem a saját i r á n y í t ó m u n k á j á t is ez jellemezte. Igy pontosak voltak a próbakiírások, és azokat fegyelmezetten be is kellett tartani. Nem volt tehát t ö b b órás fárasztó és hiábavaló várakozás a művészek ré-
33
széről, mert mindenki tudta, mikor van rá szükség. D i t r ó i mindent e l k ö v e t e t t , hogy színészeit a színházon belüli technikai p r o b l é m á k ne zavarják a művészi m u n k á b a n , ő honosította meg előbb Kolozsvárt, majd a Vígszínházban is az előadásszerű
házi f ő p r ó b á k és f ő p r ó b á k
rendszerét. B á r m i l y hihetetlenül hangzik, a m ú l t század végén még a Nemzeti Színházban és a Népszínházban is voltak olyan f ő p r ó b á k , melyeken a szereplők jelmez és maszk nélkül játszottak. így aztán a b e m u t a t ó n kínos meglepetések is e l ő f o r d u l t a k . Bárdi Ö d ö n írja meg, hogy „ P á r t é n y i n é a Népszínház egyik b e m u t a t ó j á n kissé túl merész kivágású ruhában b o t r á n k o z t a t t a meg a nagyképű k r i t i k á t és bájolta el a karzati d i á k o k a t . Igy született meg a b e m u t a t ó t megelőző jelme zes — de m é g ekkor is csak maszk nélküli — f ő p r ó b a . " * Ditróinál vi szont a b e m u t a t ó e l ő t t legalább kétszer (nehezebb daraboknál két házi főpróbával háromszor) előadásszerűen eljátszották a darabot. Ez azt a célt szolgálta, hogy az előadás még a premier e l ő t t találkozhas sak
a közönséggel, és a b e m u t a t ó n a színész
már ne a szokatlan új
külsőségekkel legyen elfoglalva, hanem teljes egészében művészi fela datára koncentrálhasson. A kor viszonylag primitív k ö r ü l m é n y e i k ö z ö t t D i t r ó i n a k rendkí vüli erélyre és határozottságra volt szüksége, hogy színházaiban az újfajta munkastílus érvényesüljön. Ezt már az eddigiekből is láthat tuk.
Legendák — bizonyára t ú l z o t t a k — jártak hatalmas fizikai ere
jéről és t e m p e r a m e n t u m á r ó l . Jób Dániel e m l é k e z i k , hogy lécet raga dott és „ M e g ö l ö m ! M e g ö l ö m ! " kiáltással kergette meg egy színészét, „ a k i szavalt és é n e k e l t és ágált, az összes ócska rekvizitumokat fölso r a k o z t a t t a " . * * M á r első vidéki rendezéseiben is úgy fogta fel fölada t á t , hogy abba senki — sem nagynevű igazgatója, Krecsányi, sem a Nemzeti Színház vendégművésznője
— nem
szólhat bele. Mikor a
pesti művésznő azért nem akarta elfogadni a kezdő vidéki rendező instrukcióját, mert „Pesten nem így volt", olyat vágott a rendezői asztalra „ m á r pedig itt így lesz" kiáltással, hogy a nagy hangosságra Krecsányi is megjelent. De D i t r ó i felszólította, azonnal hagyja el a színpadot, mert ebbe nincs beleszólása. Mi lehet az oka annak a különös ellentmondásnak, hogy minden erélye, sőt i d ő n k é n t i gorombasága ellenére mégse beszélt soha senki, egyetlen „ m e g k í n z o t t színésze" sem vele kapcsolatban rendezői dik•Bárdi Ödön: A régi Vígszínház. Táncsics, 1957. 225. I. " J ó b Dániel: Ditrói. A Reggel, 1924. máj. 26.
34
tatúráról? Ügy gondolom, ennek magyarázata elsősorban D i t r ó i n a k a rendező feladatáról és szerepéről vallott nézeteiben van. Ezt
írja:
„ R e n d e z n i sokféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy az előadáson itt is, ott is minduntalan feltűnjék a rendező ötletessége, leleményessége, zsenialitása vagy talán egy-egy ügyes t r ü k k j e . De lehet úgy is, hogy a színdarab egész előadása alatt észre se vesszük, hogy rendezve
van.
Szerintem így van j ó l . Madáchcsal tartok, aki Keplerrel mondatja: „ A művészetnek
is legfőbb t ö k é l y e , ha úgy e l b ú , hogy észre nem ve
szik." Ez a tétel áll a rendezésre is, mert a rendezés is művészet: a művészetek művészete. I g é m : a rendező, stílusát,
hamisítatlan
mint névtelen hangulatát
alkotó,
adja meg a színpadi
- a darab lelkét.
műnek
Rendezői reklámra
nincs szüksége az irodalmi értékű színműnek. Igy
is marad a rendezőnek elég tenni- és tudnivalója. De olyan
rendező még nem élt a világon, akiben összegezve minden meglett volna, amit a sokféle színdarab rendezése elébe szab. És mert a ren dező nem tudhat mindent, ott állnak rendelkezésére a segéderők: a tudós, a hisztorikus, a szcenikus, a festő és — sok egyében kívül — a technika ezer vívmánya. De tudni kell a m ó d j á t , hogy ebből a gaz dag tárházból mit
és mennyit
merítsen. I r á n y t kell szabnia, külön
ben elnyomja fantáziáját a f o n t o s k o d ó , előtérbe törő szaktudás." Alapvetően
visszahúzódó, emberi és művészi szerénységénél
is
fontosabb ok volt, hogy keménységével, rajongó erőszakosságával mindig a színészeit lendítette
magasabb szintre. „Soha színigazga
t ó n a k oly kevésszer nem n y o m a t t á k le a n e v é t " — írja róla B r ó d y Sándor.*
Nevezhették-e d i k t á t o r n a k azok a művészek, akik „ d i k t á -
torsága" minden gyümölcsét élvezték? Érdes keménységén át meg érezték azt a szeretetet is, melyet pályatársai iránt táplált. Jób Dá niel így írja le első találkozásukat: „ K ö r ü l b e l ü l t i z e n ö t esztendeje annak, hogy először t a l á l k o z t a m vele. Már akkor legendás volt alak ja, legendás a vállára vetett kabátja és ö r ö k borotválatlansága. De azt a mosolyt, amivel fogadott, azt a pár b i z t a t ó szót, amit rám paza rolt, azt a meleg kézszorítást, amit két monstrum medvemancsával á t a d o t t , sose felejtem el. É n akkor kezdő voltam e pályán, de min*Bródy Sándor: Komédia. Budapest, 1911. 69. I.
35
den kezdőt így fogadott, szeretettel, b i z t a t ó n , mintegy kézen fogva ő t , s átvezetve az út nehezebbik f e l é n . " * Ebből a belőle áradó, másokat is átlelkesítő művészet- és ember szeretetből t á p l á l k o z o t t az a bizonyos „vígszínházi szellem" is, az az ö n k é n t vállalt fegyelem, mely Hegedűs G y u l a és Bárdi Ö d ö n ta núságtétele szerint a Vígszínházban fölöslegessé tette a m i n d e n ü t t rendszeresített úgynevezett színházi törvényszéket. „ E z — merem ál lítani — nem volt még a világon." — írja Hegedűs G y u l a . * * A Hét
pedig már a színház működésének harmadik évében így ír:
„ A m i a Vígszínház nagy erősségét teszi: fegyelem, ízlés a színpadon, a tehetség megbecsülése és érvényesülése a színészeknél, a D i t r ó i ke zére vall. Ő b e n n e koncentrálódik, amit a színház szellemének, karak terének nevezünk . . .
A z ő vaskezének a művészek csak ú t m u t a t ó
kormányzását é r z i k , de nem a n y o m á s á t . " * * * Ám
igazgató
és társulata viszonyát mindennél jobban kifejezi
Fenyvesi Emilnek egy D i t r ó i t jellemző mondása. S o m l ó István írja Fenyvesiről, hogy ő D i t r ó i t „a színpad Toscaninijének" nevezte, aki nek „vezénylő pálcája mozgatásától színészei jobban játszanak, mint ahogy t u d n a k . " * * * * A z a rendezői munkamódszer, mely a színészeket állandóan belső é r t é k e i k felszínre hozására késztette, nagyban hozzájárult művésze t ü k teljes kibontakoztatásához, s ez volt a legfőbb oka annak, hogy a Vígszínház társulatában mindenkor oly nagy számban voltak kie m e l k e d ő művészek.
•Jób Dániel: Ditrói. A Reggel, 1924. máj. 26. "Hegedűs Gyula: Emlékezések. Légrády Testvérek, 1921. 29. I. * * * A Hét, 1899. 26. szám ' • • • S o m l ó István: Kor- és pályatársak. Magvető, 1968. 34. I. 36
STÍLUS ÉS MŰSOR
A m i k o r D i t r ó i az új stílust képviselő, ismeretlen színészekből álló társulatával berobbant a főváros színházi életébe, rögtön nagy viha rokat kavart, ellentétes indulatokat keltett. És persze bírálatokat vál tott ki az új színház műsora is. Á m ki lett volna inkább tisztában en nek a bírálatnak jogosságával, mint maga Ditrói? T u d t a , hogy új stí lusát egy k ö n n y e b b fajsúlyú műsor eleve m e g h a t á r o z o t t keretei kö z ö t t kell megvalósítsa és nem egy Nemzeti Színházba illő repertoár ral, amint azt valaha elképzelte. „ D e a sors erőseket játszik v e l ü n k " — írja. „ O d a á l l í t o t t a k élére egy m ű i n t é z e t n e k , de az a hajlék, ha pa lota is, nem Shakespeare, Katona, Szigligeti, V ö r ö s m a r t y , Schiller, Goethe, Corneille gyermekei számára é p ü l t . Ott a kezembe adott zászlóra Bisson, Flers és Caillavet, Kadelburg neve volt felírva. Ezt a zászlót kellett nekem lobogtatnom." Biztos, hogy Magyarország ak kori társadalmi és politikai k ö r ü l m é n y e i k ö z ö t t egy államilag nem tá mogatott, kizárólag a pénztári bevételre utalt magánszínháznak csak is erre volt lehetősége. (Ezt mutatja a T h á l i a példája is, melyet a szé lesebb tömegekre orientálódó, igényesebb műsorával, négy év alatt összesen mintegy 140 előadásával, nagyon nagy tehetségű emberek sem tudtak a század eleji Budapesten meggyökereztetni. A hatósá gok gáncsoskodása, a közönség értetlensége s az erősebb konkurrencia ezt egyaránt megakadályozta.)
A közönség e l ő t t az új színház egy csapásra nagy művészi sikert aratott — az anyagi siker egy ideig még v á r a t o t t magára —, csak a szakma egy részénél t a l á l k o z o t t annál ádázabb ellenségeskedéssel és lebecsüléssel. V o l t a k , akiknek a számára a koturnusról való leszál lás szentségtörést jelentett, és akadt olyan színész a Nemzetiben, aki engesztelhetetlenségében soha át nem lépett a szakmai szempontból m i n d e n k é p p érdeklődésre számot t a r t ó új i n t é z m é n y küszöbén. Nopcsa báró, a Nemzeti Színház intendánsa is gyors bukásra számított.
37
D i t r ó i így írja le találkozásukat, mikor egy alkalommal a Nemzetiben megszólította ő t a színpadon a báró: „— N o maga új direktor, mit akar itt? T á n el akarja csalni valame lyik tagomat oda a külvárosba. . . a malmok közé? N o nem baj, úgyis az én kezembe kerülnek maguk. — Hogy érti ezt, báró úr? — Maguk egy éven belül meg fognak bukni, csődbe jutnak, és ak kor a k o r m á n y n a k kell majd átvennie az épületet. így jutnak maguk az é n kezembe. — T é v e d , báró úr. Nem fogunk megbukni.
. . És b á r m i l y csábító
volna is, nem jutunk az intendáns úr keze a l á . " Á m hamarosan a szakma is el kellett ismerje az új stílust, mégis azzal a megszorítással, hogy az csak frivol b o h ó z a t o k és szalonvígjá t é k o k előadására alkalmas. De az igazság az, hogy D i t r ó i új stílusát a fővárosba magával hozott társulatával még Kolozsvárt kovácsolta ki, egy igazi. Nemzeti Színházba illő nagy klasszikus repertoárral. Ő ren dezte hazánkban az első Shakespeare-ciklust
17 darab bemutatásával.
(Ennek híre Angliába is eljutott, és amikor 1895-ben Berlinben, Pá rizsban és Londonban j á r t t a n u l m á n y ú t o n , a Life c í m ű angol lapban fényképes híradás jelent meg a távoli „ T r a n s y l v a n i a " színidirektorá ról.) Színrevitte Madách t ö b b d r á m á j á t : Az ember tragédiáján
kívül
(melyre, úgy m o n d j á k , 10 000 forintot k ö l t ö t t , s ez óriási összeg volt abban az időben) a Mózest,
a Csák végnapjait
rendezett magyar ciklust is (48
és a Férfi
napon át 53 darab 42
és nőt;
de
szerzőtől),
melyben Madách mellett Katona József, V ö r ö s m a r t y , J ó k a i , Kisfalu dy K á r o l y , Csiky Gergely, Szigligeti, T ó t h Ede darabjai kerültek szín re. ( É s talán politikai o k o k b ó l a cikluson kívül Teleki
Kegyence.)
Nem h i á n y z o t t D i t r ó i kilencéves kolozsvári igazgatása alatt Szophok lész, Racine, M o l i é r e , Schiller sem, és érdekes, hogy Ibsen
Kísértetek-
le, melyet a meiningeniek után a századvég minden európai színházi forradalmára szinte zászlóként műsorára t ű z , D i t r ó i n á l is színre ke r ü l , ő mutatja be először Magyarországon. Nincs lehetőség arra, hogy ezeknek az előadásoknak a színvonalát elemezzem, nem is ez a c é l o m . Csak azt akarom megmutatni, hogy D i t r ó i realizmusa milyen m ű v e k e n csiszolódott olyanná, ahogyan az a
Vígszínházba
kilenc kolozsvári év után majd készen és éretten
megérkezik. De azért a színvonalra is k ö v e t k e z t e t h e t ü n k a b b ó l , hogy a saját elképzeléseihez k e m é n y e n ragaszkodó ifjú direktort bizalmat-
38
lanul, sőt ellenségesen fogadó tekintélyes erdélyi Ellenzék
c í m ű lap
hamarosan így változtatja meg v é l e m é n y é t : „ E d d i g szórakozni, mu latni j á r t u n k a színházba, most úgy m e g y ü n k oda, mintha templom ba m e n n é n k . " * Á m ezek az évek országos hírűvé is t e t t é k a már ko rábban jónevű D i t r ó i t . Még a Vígszínház megnyitása e l ő t t írja róla a fővárosi Magyar Géniusz,
hogy az ő igazgatása alatt „a tiszta művé
szi célok érvényesítése mellett is, a kolozsvári Nemzeti Színház va lóságos rajongás tárgya volt a p u b l i k u m n á l . Bizony ha idefönn olvas tuk a kolozsvári Nemzeti Színház repertoárját, sokszor azt se tudtuk, hová legyünk az irigységtől. Csak a legutóbbi h á r o m év ciklusaira hi vatkozunk, és bizony i r i g y k e d t ü n k Kolozsvárra a színházáért és di r e k t o r á é r t . " * * l g y a kolozsvári színház újszerűsége és magas színvona la
oly m ó d o n is kihatott színművészetünk további útjára, hogy vol
t a k é p p e n az volt D i t r ó i ajánlólevele a fővárosi meghíváshoz. Nyilvánvalóan tudta, hogy itt nem kolozsvári típusú színházat kell csinálnia, hiszen az új i n t é z m é n y t éppen azért h o z t á k létre, hogy le vegye a Nemzeti Színház válláról a k ö n n y e b b szórakoztatás terhét. Hogy mégis elvállalta ennek a teljesen más jellegű színháznak a meg szervezését és művészi vezetését, annak nem kis m é r t é k b e n az az in cidens volt az oka, mely egyik színésze szerződésének meg nem újí tása miatt k ö z t e és az erdélyi arisztokrácia k ö z ö t t kirobbant. E t t ő l kezdve nem
szűnt meg ellene „az i n t r i k á k k a l súlyosbított mozga
l o m " — írja, ami elvette a kedvét. Ha ez nincs, „talán továbbra is szü lővárosom színházánál maradtam volna", m e l y r ő l késő öregségében, annyi sok fővárosi dicsőség után is azt írja: ,,Te maradsz lelkemnek, m ú l t a m n a k , hivatásomnak legdrágább, legszebb e m l é k e . " Ez a csekélységből
nagyra dagadt ügy annyira jellemző D i t r ó i
egyéniségére, hogy talán nem lesz érdektelen e sorsdöntő konflik tust itt
leírnom úgy, ahogy ő maga elmondja a
Komédiásokban:
„ E g y napsütéses tavaszi délben két úr jelent meg irodámban: gróf T . . . László és M. . . Pál. — Mi a kolozsvári úri társaság nevében j ö t t ü n k — kezdette gróf T . . . — K ö z ö l j ü k igazgató úrral, hogy a kaszinó tagjai kívánják M. . . szerződtetését. Felkérjük tehát, hogy a szükséges lépéseket megten ni ne késlekedjék. •Bartha Miklóst idézi Ditrói Mór: Komédiások, 96. I. "Magyar Géniusz, 1895. 48. szám
39
— Uraim — mondottam — én a kolozsvári Nemzeti Színháznak bérlő-igazgatója vagyok. Hogy kit szerződtetek a színházhoz, azt én állapítom
meg. M. . .-t nem szerződtetem, mert ő velem
szemben
nem viselkedett illő m ó d o n . Most is ahelyett, hogy h o z z á m fordult volna. Méltóságtoknál tesz ellenem lépéseket. Sajnálom, de kérésüket nem teljesíthetem. — Ö n téved. Itt nem kérésről
van szó — válaszolta T . . . gróf. A tár
saság h a t á r o z o t t a n ragaszkodik
M. . .-hez, és most már
kénytelen
vagyok n y o m a t é k o s a n hangsúlyozni, mégpedig az egész kaszinó ne vében, hogy a kaszinó követeli
öntől,
hogy a művészt szerződtesse.
— S a j n á l o m , de ezek után ki kell jelentenem, hogy bár m é l t á n y o lom az illető művész képességeit, a parancsszónak nem
engedelmes
kedem. Ilyen hangú felhívásra mást, mint tagadó választ nem adha tok. — De. . . de. . . nézze igazgató úr! Ne állítsuk élére a dolgot. É n igazán sajnálom, hogy
ezt
a megbízatást elvállaltam, ez kellemet
len. . . É n azt v é l t e m , hogy az ügy simán fog menni, ezért is vállal koztam a közvetítésre. De lássa be, ha egyszer a társaság állást fog lalt, és magáévá tette az ügyet, meghátrálnia nem lehet. Mi a páholy bérletünket nem fogjuk megújítani. — Végtelenül sajnálom, gróf úr. Ez nagy csapás volna, talán bele is bukom. De ismétlem, a társulat megszervezése az én szuverén jogom — erre nézve parancsokat sehonnan el nem fogadok. Más hangnem ben kellett volna ö n ö k n e k interveniálniok. — I s m é t l e m , hogy a társaság meg nem hátrálhat. Mi panaszunkkal a belügyminiszterhez* fogunk fordulni — és ö n tisztában lehet a k ö vetkezményekkel. — Méltóztassék úgy cselekedni, ahogy j ó n a k látják. A panaszt csakugyan Samu
megtették. A belügyminiszter báró Jósika
á l l a m t i t k á r t bízta meg az ügy kivizsgálásával. É n a bárónak
mindent szóról szóra elmondtam. — Igazgató úrnak igaza van. Megparancsolni,
hogy kit szerződtes
sen, valóban nem lehet. Ilyen értelemben fogok jelentést tenni a mi niszternek. — Hogy okos volt-e a cselekedete, az más kérdés.
* A színházak akkor a belügyminisztériumhoz tartoztak. 40
De b e k ö v e t k e z e t t az is, amit gróf T . . . a páholybérletre nézve ki jelentett
Ha jól e m l é k s z e m , az egy Bánffy b á r ó n é — báró B á n f f y De
zső édesanyja — kivételével, egy mágnás se bérelte ki páholyát az évadra. Erre én kezdtem más j e l e n t k e z ő k n e k kiadni a k ö z é p p á h o l y o kat, ahová eddig kizárólag a mágnások j á r t a k . . . A színház továbbra is igazgatóságom alatt maradt." A kolozsvári elkedvetlenedésen túl az is szerepet játszott elhatá rozásában, hogy arra gondolt, az eredeti egyoldalú
műsorkoncep
ción — amit a Vígszínház elnevezése is t ü k r ö z — menet közben majd v á l t o z t a t h a t . A z erre való törekvés elejétől fogva felismerhető. Heve si írja, hogy D i t r ó i n a k „igaza volt az ő erdélyi k e m é n y koponyájá val, mely a Vígszínházat teljesen magyar színpaddá akarta t e n n i . " * A sok francia importcikk k ö z ö t t már az első évben új magyar dara bot is bemutat ( B e ö t h y László: Béni bácsi).
Majd színre visz néhány
komoly d r á m á t is. És igaz ugyan, hogy Az államtitkár
úr (Bisson)
mindjárt a nyitás után gyors erkölcsi sikert hoz a színháznak, de az első, anyagi e r e d m é n y t is jelentő nagy közönségsiker mégis a máso dik évben bemutatott Trilby című d r á m a (Potter), s ez nem kis mér t é k b e n Fenyvesi Emil szuggesztív Svengali-alakításának köszönhető. A siker olyan rendkívüli volt, írja a pályatárs Bárdi Ö d ö n , hogy „ h a b e j ö t t a kávéházba, az uzsonnázó vendégek f ö l u g r o t t a k , és tapsolva kísérték törzsasztaláig; az utcán összecsődültek az emberek, és har sányan éljenezték. Hosszú p á l y á m o n többször voltam tanúja kirob banó sikereknek, de ehhez hasonlóra nem e m l é k s z e m . K ü l ö n b e n pe dig ebben a szerepében mutatkozott meg legszembeötlőbben az a j á t é k m o d o r , amin mostanában annyit rágódnak a színház berkeiben. Szóval az új stílusú színjátszás akkor még merésznek t ű n ő megnyil vánulása gazdagította ezt a csodálatos a l a k í t á s t . " * * A korai Vígszínház nagy drámai sikereit nem azért emelem most ki, mintha valamiféle értékítéletet akarnék kimondani a vidám m ú zsa rovására. A z t szeretném megmutatni, hogy a Vígszínház belső realizmusának
mennyire nem voltak műfaji
korlátai, és nem volt
helytálló az a lekicsinylő nézet, hogy az új színház stílusa csak frivol ságok k ö n n y e d előadására alkalmas. Hogy még ma is vannak ilyen vé-
* Hevesi Sándor: Egy színpadi gyémántlakodalom. Budapesti Hírlap, 59. szám
1933.
••Bárdi Ödön: A régi Vígszínház. Táncsics, 1957.97. I.
41
l e m é n y e k , az voltaképpen a Vígszínház és D i t r ó i egykori szakmai el lenfeleinek továbbélő ítélete, mely hitelre talál azok előtt, akik nem ismerik igazán a színháztörténeti t é n y e k e t . És hogy ez a stílus és Dit rói m u n k a m ó d s z e r e mennyire nem csak arra volt alkalmas, hogy rég óta bedresszírozott színészekkel a könnyedség bűvészmutatványait produkálja, arra felhozom példaként Jászai Marinak, a régi nemzeti színházi stílus legkiemelkedőbb reprezentánsának vígszínházi szerep lését. Jászait belső barátság fűzte a D i t r ó i házaspárhoz még a kolozsvári i d ő k b ő l , amikor majd minden évben meghívták vendégszereplésre. „Életem
munkájának
nagylelkű megértői és legbőkezűbb jutalma
z ó i , M ó r i c és Mariska!" — így emlékezik meg róluk később.* Bizo nyára ez a barátság és nagyrabecsülés is közrejátszott, hogy amikor egy konfliktus miatt otthagyta a Nemzetit, a Vígszínházhoz fordult. B r ó d y Sándor írja, hogy D i t r ó i ekkor megcsinálta „a legtökéletesebb színielőadást, mely valaha magyar színpadon megesett. A Farkast ér tem, a Verga és a Jászai Mari nőstény Farkasat. Teljesebb illúziót — becsületesebb és egyszerűbb m ó d o n — még nem szereztek sem ná lunk, sem másutt. A k i ezt nyélbe ü t ö t t e , az elsőrangú m ű v é s z . . . A kö zönség persze nem láthatja, mert nem tudja, hogy a direktor hogy gyúrta meg a darabot és a színészeket, mennyi m u n k á j a , gondja és ki találása van benne. Bizony gyúrta még magát Jászai Mari asszonyt is, akinek új és nagy kvalitásai t á m a d t a k az energikus és durva férfikéz alatt . . .
És nekem nagyobb színházi szenzációm nem volt még . . .
pedig nagynak, tökéletesnek, szépnek sokszor l á t t a m . Mi lett volna ebből az asszonyból, ha mellette van D i t r ó i . . . " * * A Vígszínház a súlyos veretű d r á m á k b a n is új hangon tudott meg szólalni, s a nagyszámú k ö n n y e d bohóság k ö z ö t t ezt a komoly han got
is fenntartotta és ápolta. Sikerének egyik titka is kétségkívül ab
ban rejlett, hogy egy eléggé széles skálájú repertoárban tudta felmu tatni az új stílus sokszínű lehetőségeit. Ignotus írja D i t r ó i r ó l : „ M i n den darabot a darabnak saját stílusában játszott —
kis disznóságo
kat mókásan, a d r á m á k a t realistán, a meséket t ü n d é r i e n . " * * * , . . . a színdarabnak a lelkét kell adni. A stílusát." — írja D i t r ó i . „ N e m d o g * Dedikált fénykép, a Komédiásokból * * B r ó d y Sándor: Komédia. Budapest, 1911. 72. I. ***lgnotus: Végzet. Magyar Hírlap, 1933. máj. 14.
42
matikusan — hogy pl. ez a tragédia lodrámáé,
stílusa, ez a komédiáé,
ez a me
ez moli'ere-i, ez shakespeare-i. Nem. Sablonok szerint való
osztályozás nekem nem
kell. Minden darabnak saját külön
stílusa
van, ha vannak is benne rokon vonások." De a „kis disznóságok" mókás színészi
előadása sem volt D i t r ó i n á l ,.szaloncsevegés", hanem
nagyon is markáns, ahogy D i t r ó i mondja: „ p a r o d i s z t i k u s " jellemáb rázolás. Különösen azokban a bohóságokban, melyeknek társadalmi tartalma is volt. Mert ilyenek is akadtak azért szép számmal az igény telen, egy kaptafára h ú z o t t b o h ó z a t o k k ö z ö t t . A d y írja egy kritiká jában
„a
Vígszínház
franciái"-ról,
néhány
kiemelkedő
szerzőről,
hogy „ezek valakik. Jókedvű bölcsek, pillangó karakterű művészek, vidám anarchisták. A m á n a k Offenbachjai ő k . Egy darabjuknak nyo mába sem ér tíz sereg i r á n y m ű , nagyképű társadalmi d r á m a . Haho tázva szedik pozdorjává ezt a minden sorsra megérett, hazug, gonosz társadalmat."*
Kosztolányi is azt
írja róluk: „ R a g y o g ó
jókedvvel
t u d j á k a t e k i n t é l y e k e t t i p o r n i . " * * Társadalmat pozdorjává szedni, t e k i n t é l y e k e t tiporni a színpadon pedig csak kritikusan karakterizáló színészi realizmussal lehetett és nem szaloncsevegéssel. Számtalanszor t a l á l k o z u n k korabeli b í r á l a t o k b a n olyan kitételek kel, hogy a Vígszínház előadása megnemesítette, felemelte az igény telen darabot. Mert D i t r ó i nagyon is tisztában volt vele, hogy noha Svengali nem Othello, Oeskay nem B á n k , Bisson nem M o l i é r e , Bern stein nem Ibsen, neki mégiscsak ezekkel kell a színjátszás forradal m á t a fővárosba átplántálnia. Dicséretére válik, hogy nagy megújí t ó m u n k á j á t így is végbevitte, bár ő maga nem volt elégedett m u n k á ja e r e d m é n y é v e l . „Jókora űr t á t o n g a valóság és ideáljaim k ö z ö t t " — írja.
És másutt: „Megteszem a vallomást. É r z e m , t u d o m , hogy az én
igazi feladatom a magyar tragédia színpadi stílusának . . . megalkotá sa, kifejlesztése lett volna . . . Súlyos k e d é l y e m m e l , filozofikus gon d o l k o d á s o m m a l a finom pikantériákat kellett a k ö n n y e d francia tár salgás művészi f o r m á i b a ö n t e n e m . " Igy hát látnia kellett, hogy vol-
•Pesti Napló. 1905. okt. 8. Flers-Caillavet: őrangyal. "Kosztolányi Dezső: Színházi esték I. Budapest, 1978. Hennequin-Veber: Az elnöknő. 206. I. 43
taképpen óriási helyzeti hátrányban van a meiningeniekkel, Keannel, Antoine-nal, Brahmmal szemben, akik mind főleg a nagy klassziku sokkal csinálták meg forradalmukat. Csak Sztanyiszlavszkijnak ada tott olyan szerencse, hogy a klasszikusok mellett volt egy kortárs Csehovja (és Csehovnak, hogy volt egy Sztanyiszlavszkija).
44
A VÍGSZÍNHÁZ
HATÁSA
ÉS H Í R E A
VILÁGBAN
Sok magasztaló k r i t i k á t , leírást lehetne idézni a korai Vígszínház nagy előadásairól. A d r á m a i p r o d u k c i ó k r ó l : a Katonákról Z o l t á n ) , az Ocskay Sándor, M o l n á r
brigád árosról,
Ferenc,
a Takácsokról,
Heltai J e n ő , Lengyel M e n y h é r t ,
Dezső, Bartha Lajos darabjairól, A dadáról, ről, a Liliomról,
A Tündérlaki
lányokról.
francia bohóságokról, Az államtitkár
úrról,
(Thury
a Tájfunról;
A tanítónőről,
Bródy Szomory
Az
ördög
És lehetne idézni k ö n n y ű az Osztrigás Miciröl
meg
a t ö b b i e k r ő l , és persze lehetne elmarasztaló véleményeket is felhoz ni sikertelen d a r a b o k r ó l , gyorsan összehozott előadásokról. Hogyne akadtak volna ilyenek is a V í g b e n , hiszen a színház az első években olykor szorongató kényszerhelyzetben is volt, amikor a létéért küz d ö t t , kényelmes állami támogatás nélkül. Nagy szükség volt ilyenkor D i t r ó i vaskezére, no meg Faludi G á b o r bankszámlájára és üzleti zse nijére, hogy felül lehessen kerekedni a k ü z d e l e m b e n . A z t á n sokat, nagyon sokat lehetne idézni lelkes, sokszor k ö l t ő i szavakat nagy író i n k t ó l a színház művészeiről. De mindezzel úgysem t u d n á n k őket és a vígszínházi előadásokat élővé varázsolni. Kosztolányi írja Hegedűs G y u l a halálakor: „ N i n c s r e m é n y ü n k , hogy még egyszer t a l á l k o z z u n k vele, mi vagy u t ó d j a i n k . Sajnálom azokat, akik nem ismerték. T o l l , festmény, kritikai jellemzés sohase tudja megérzékeltetni, hogy
ki
v o l t . . . A j e l z ő k k e l csak k i s e b b í t e n ő k . " * A
régi Vígszínház nagyjainak j á t é k á t , D i t r ó i rendezői
munkáját
valóban nem lehet „ m e g é r z é k e l t e t n i " , az visszahozhatatlanul elme rült a múltba. De az a j á t é k m o d o r , az a stílus, amit t ü n é k e n y m u n k á jukkal, állandóan megújulva, folyamatosan megalkottak, mégis mara dandó s a magyar színjátszás fejlődésére meghatározó jelentőségű volt. E z a stílus nem mindig volt pontosan egyforma. Biztos, hogy az első évtizedek egy sokkal markánsabb realizmust képviseltek. A s z í n -
*Új Idők, 1931. szept. 27.
45
ház romba dőltéig lezajlott közel ötven év alatt kétségtelenül voltak váltakozó
korszakok, amiket talán nem
lenne érdektelen egyszer
részletesen n y o m o n követni. A húszas évek végére valóban eljött egy „szalon-korszak" is. (Híres és kirívó példa erre a „jól f é s ü l t " Koldus opera bukása.) De a repertoár jellegének változásai közepette is a já tékstílus, a színészi alkotást j e l l e m z ő „belső realizmus" lényegileg azonos tudott maradni azzal, amit D i t r ó i és társulata teremtett. E z többek k ö z t annak a szerencsés k ö r ü l m é n y n e k a következtében is így esett, hogy D i t r ó i t t a n í t v á n y a , Jób Dániel követte 1916-ban a fő rendezői, majd 1921-ben az igazgatói székben. Ezzel a t ö b b évtizedes önmagával való azonossággal is tartós hatást gyakorolt a Vígszínház színjátszásunkra. Helyesen állapítja meg Molnár Gál Péter: ,,lgy vagy úgy, tagként vagy t a n í t v á n y k é n t ,
mindenki adósa a Vígszínháznak. A k á r
úgy,
hogy a színház szűkebb iskolájában csiszolódott, akár úgy, hogy ha tásában vitte magával, érződött színpadi m u n k á j á b a n az első huszon öt esztendő stílusalapozó nagyszerű vállalkozása."* De nemcsak a színészek egyéni a l k o t ó m u n k á j á b a n , hanem vala mennyi magánszínház törekvéseiben is t ü k r ö z ő d ö t t a Vígszínház ha tása. A k i k akkor a színházi világban é l t ü n k , jól e m l é k e z h e t ü n k , hogy minden magánszínház — kimondatlanul is — a Vígszínházat tekin tette mércének, sőt 1935-ben N é m e t h Antal azáltal, hogy a színház társulatának egy részét egyszerűen átvitte a Nemzetibe, e százéves in t é z m é n y megifjítását is voltaképpen a Vígszínházból elszívott vér át ömlesztésével végezte el. A z átszerződtetettek névsora meggyőzően mutatja, mennyire igaz ez: Dajka Margit, Makay Margit, Titkos Ilo na, T ő k é s A n n a , Csortos G y u l a , Jávor Pál, Kovács K á r o l y , M a k l á r y Z o l t á n , Rajnai G á b o r , Somlay A r t ú r . ( K ö z e l negyven év kellett ah hoz — és ebből húsz év D i t r ó i m u n k á j a —, hogy Nopcsa báró gunyo ros jóslata a visszájára forduljon; végül is nem a V í g szorult a Nem zetire, hanem éppen fordítva.) De már jóval k o r á b b a n maga D i t r ó i is á t k e r ü l h e t e t t volna a Nem zeti S z í n h á z b a , ha 1898-ban elfogadja a f e l k í n á l t igazgatói kineve zést. A z t ö r t é n t ugyanis, hogy Keglevich István két év után megvált a Vígszínházban viselt elnöki t i s z t é t ő l , és a Nemzeti Színház inten-
•Molnár Gál Péter: Színházi holmi. Kozmosz könyvek, 1976. 130. I. 46
dánsává nevezték ki. E k k o r hívta meg D i t r ó i t — akivel pedig koráb ban súlyos ellentétei voltak — a színház élére. De D i t r ó i n a k a V í g színháznál egy
harminchatezer koronás előlege volt, és Keglevich-
nek azt a f e l t é t e l t szabta, tegyék lehetővé, hogy tartozását egy öszszegben fizethesse vissza. A kultuszminisztérium vállalta volna a rész letekben való törlesztést, sőt garanciát is adott volna az összeg teljes visszafizetésére, kamatokkal együtt, de D i t r ó i úgy érezte: „ N e m vol na ildomos, ha előlegtartozással k é r n é m f e l m e n t é s e m e t . " Keglevich felajánlotta, hogy a Vígszínház tulajdonosaival mindent elintéz, de D i t r ó i — mint később önkritikusan megállapítja: „becsületsmokkság b ó l " — ragaszkodott tartozása egy összegben t ö r t é n ő visszafizetésé hez. Összeférhetetlennek érezte, hogy új megbízatásában k o n k u r r á l jon azzal az i n t é z m é n n y e l , mellyel szemben rendezetlen anyagi köte lezettsége áll fenn. Majd néhány év múlva, mikor A p p o n y i Albert is mét meg akarta bízni a Nemzeti Színház igazgatásával, még mindig ugyanilyen o k b ó l nem tudja azt vállalni. Csak mikor öreg korában visszatekint pályájára, írja emlékirataiban, hogy megbánta makacssá gát. A magyar színészet nagy kára, hogy ez nem korábban követke zett be, hiszen nyilvánvaló: a kolozsvári eredmények után az igazán neki való művészi feladat a Nemzeti Színház igazgatása lett volna. Bár ez a munka alapvetően a játékstílusról szól, lehetetlen nem említeni (s ez ismét k ü l ö n t a n u l m á n y t é r d e m e l n e ) , hogy ez a stílus erőteljesen visszahatott a magyar színpadi irodalomra is. Hiszen Dit rói Kolozsvár óta megszállottja volt d r á m a i r o d a l m u n k megizmosításának. Magyar ciklusát nemcsak Kolozsvárt, hanem a Vígszínházban is megrendezte. Kolozsvárt pályadíjat t ű z ö t t ki új magyar darabokra, a Vígszínház pedig rendszeres fordíttatásokkal vonta a színpadi mun kába
a tehetségesnek ítélt fiatalokat. M o l n á r Ferenc és Heltai Jenő,
m i e l ő t t önálló m u n k á i k k a l jelentkeztek, előbb fordításokat és átdol gozásokat végeztek a színház részére. De részt vettek ebben a m u n k á ban Karinthy Frigyes, Gábor A n d o r , Hevesi Sándor, Kosztolányi De zső, M ó r i c z Zsigmond, Bíró Lajos és mások is. És ha nem is született egy új M a d á c h , új Katona vagy V ö r ö s m a r t y , azért a Vígszínház máig büszke lehet azokra a szerzőkre, akik színpadán kaptak lehetőséget egy modernebb hangvételű magyar d r á m a i r o d a l o m k i b o n t a k o z t a t á sára, akik innen indultak el a világhír felé. A z ő darabjaikról írja Jób D á n i e l , hogy azok „tévedések, sikertelenségek, kísérletezések nélkül soha meg nem íródtak volna. . . Csak a zseni tudott évtizedekre előre
47
érezve ilyen makacsul, ilyen fanatikusan, ilyen rendíthetetlenül hinni a h i t é b e n " * — mondja D i t r ó i r ó l . De szerzőin kívül maga a Vígszínház is elég gyorsan európai hír névre tett szert szakmai k ö r ö k b e n . Elvitték hírét a Pesten vendégsze replő nagy művészek, mint Brahm, Reinhardt, Salvini és mások. Sőt furcsa m ó d o n ez a világhír kellett az itthoni elismeréshez is. Megint a kortárs Ignotusra hivatkozom: „Budapest nehezen vette észre, ne hezen szokta meg. . . nehezen hitte el, s csak a vendégjátékra érke zett világhírű idegen színészek és igazgatók, éppen a Brahm s a Rein hardt szavára és figyelmeztetésére s az ő p r o d u k c i ó i k h o z a D i t r ó i é t hozzámérve merte végre elhinni,
hogy van, ennek a D i t r ó i M ó r n a k
tehetsége k e g y e l m é b ő l , egy színháza, a Vígszínház, mely a világ egyik első s z í n h á z a . " * * G y e r g y a i Albert idézi Reinhardtnak azt a nyilatko zatát, hogy „Párizs és K o n s t a n t i n á p o l y k ö z ö t t egyedül csak Budapes ten, a Vígszínházban tudnak j á t s z a n i . " * * * É s ha ez az állítás nyilván valóan t ú l z o t t is, k i t ű n i k belőle, milyen lelkesen akart Reinhardt a Vígszínházról valami nagyon nagyot mondani.
A művészetben, csakúgy mint a t u d o m á n y b a n vagy a p o l i t i k á b a n az a nagy ember, aki meghallja a kor szavát; és van ereje, tehetsége hozzá, hogy a maga a l k o t ó i munkájában magas színvonalon valóra váltsa azt.
Ezt
tette D i t r ó i , amikor a századforduló nagy európai
színházi megújulását Magyarországon diadalra vitte.
•Jób Dániel: Ditrói. A Reggel, 1924. máj. 26. **lgnotus: Végzet. Magyar Hírlap, 1933. máj. 14. * * * Illés Jenő: Szinészarcok a közelmúltból. Gondolat, 1968. Gyergyai Albert: Varsányi Irén. 145. I.
48
Ditrói Mór. 1851. okt. 5. - 1945. febr. 16. Portrészobor a Vígszínházban. (Ditrói Tamás müve)
UTÖSZÖ
E z az írás nem akart kronológiai igényű színháztörténet lenni, ha nem esztétikai t a n u l m á n y egy stílusról. Á m e k ö z b e n sok minden ki maradt belőle, amit D i t r ó i r ó l , úgy é r z e m , még el kellene mondani. Főleg színházon kívüli tevékenységére gondolok, amely természete sen ugyancsak a magyar színészetért való m u n k á l k o d á s t jelentette, valamint hosszú öregségére. Kilencvennégy éves korában halt meg, az ostrom
idején,
csaknem
egyidőben
a Vígszínház
pusztulásával.
De m i n d e n e k e l ő t t szólni kell még feleségéről, D i t r ó i n é E . Mari ról, aki játékával már nagyon korán példát mutatott D i t r ó i számára a később kikovácsolt stílusból. „ A kis D i t r ó i n é " — így nevezték el a színészet világában — Olasz országból elszármazott német család (Eibenschütz) sarjaként szüle tett Szekszárdon 1856-ban. Mint a Színitanoda kiváló végzős növen d é k é t 1874-ben m i n d j á r t a Nemzeti Színház akarta szerződtetni, de a már k i á l l í t o t t szerződést visszavonták, amikor kiderült, hogy meny asszony, és a kis Mari inkább D i t r ó i t választotta, mint a biztos, gyors befutást. A z igazgatóság szerint „rontja az i l l ú z i ó t " , ha a „ n a i v a " már asszony. Igy hát a vándorlás évei k ö v e t k e z t e k . A z elragadtatott k r i t i k á k s a nagy kortársak nyilatkozatai ( Ú j h á z i , Jászai, aki „kis zse niális pályatársnő"-jének nevezi*) igen nagy színésznőt idéznek. Erre mutat az is, hogy a kolozsvári színház híres bécsi vendégjátéka után burgtheateri szerződést kínálnak neki, á m amikor a poggyászát már becsomagolták, rádöbben — mint ugyancsak német származású nagy elődei: D é r y n é , K á n t o r n é —, hogy nem képes felcserélni a magyar száraz kenyeret a német kaláccsal. Krecsányi társulatával sokat ját szik a Budai S z í n k ö r b e n , és hamarosan olyan népszerű lesz, hogy a főváros közönsége j u t a l o m j á t é k á n színaranyból készült babérkoszo rúval jutalmazza. (1883) Ünneplése szinte országos méretűvé széle-
• Dedikált fénykép 50
sedik, régi városai: Kolozsvár, Nagyvárad, A r a d , Kassa ugyancsak el k ü l d i k erre az alkalomra a tiszteletadás k o s z o r ú i t . *
Pedig nem a
k ö n n y ű operettfigurák képezték szerepkörét. A kor szokásos nép színművei mellett Melinda, Desdemona, Júlia, Puck, az Ármány szerelemben
Lujza, a Képzelt
betegben Toinette, Az
és
aranyemberben
N o é m i voltak széles skálára valló legsikeresebb szerepei. D i t r ó i a ma ga elveinek tökéletes megvalósulását láthatta felesége j á t é k á b a n , me lyet a végtelen egyszerűség mellett egy nagy egyéniség markáns kife jezőereje jellemzett. Mindig is elismerte, hogy sokat tanult feleségé t ő l , akinek játéka mintegy m é r t é k e , „ n o r m á j a " lett későbbi a l k o t ó i szigorának, rendezői igényességének. D i t r ó i huszonkét évig ette a vidéki színészet k e n y e r é t , igaz, hogy ebből kilenc évig már mint a kolozsvári színház igazgatója. Ismerte hát a vidéki színészet minden búját-baját, elmaradottságát, kezdetle gességét, és nem felejtette azt el akkor sem, amikor már a főváros el ső magánszínházának fényes palotájában m ű k ö d ö t t . S ő t , mint az Or szágos Színészegyesület alelnöke, majd elnöke akkor kezdett el iga zán a vidéki színészet felemelkedéséért t e v é k e n y k e d n i . „ V i d é k i szí nészetünk beteg. Krónikus jellegű a betegsége" — írja. „Százeszten dős bajok összhatása. . . Pedig a vidéki színészet ügye fontosabb a
nemzet életére, mint a fővárosé. Ö n á l l ó e m p ó r i u m o k a t kell léte
síteni — önálló műsorral . . . A színészeknek időt kell adni, hogy sze repeiket b e t a n u l j á k , és időt, hogy kellő számú próbán jól begyako rolják. M i n d e n ü v é jó rendezőt!"
Eredeti b e m u t a t ó k a t sürget,
hogy
a színműíró ne csak a fővárosban juthasson szóhoz. „ E m i a t t sok j ó ravaló írói tehetség nem érvényesül a s z í n p a d o n . " Majd kifejti annak az állami és városi támogatásnak szükségességét, mely a színészet eg zisztenciális biztonságának, magasabb művészi színvonalának egyik d ö n t ő f e l t é t e l e , és amely csak a szocialista Magyarországon valósul hatott meg igazán, D i t r ó i többi vágyálmával e g y ü t t . De mi is volt tulajdonképpen az Országos Színészegyesület? Szin te már a X I X . zunk
olyan
század elejétől, színészetünk első évtizedeitől találko törekvésekkel,
hogy
az
idős színészeknek
valamiféle
nyugdíj legyen b i z t o s í t h a t ó , és távol lehessen tartani a dilettáns, tu datlan ripacsokat, akik csak ártanak a színészet j ó hírének. T ö r t é n -
"Ország-Világ, 1883. szept. 12. 51
tek is gyűjtések, adakozások nyugdíjalapokra, de végül is csak ben alakult meg a „Magyar Színészkebelzet"
1871
(kormánytanácsának
Jókai M ó r is tagja volt), s később ez lett az Országos Színészegyesü let, a magyar színészet első tekintélyes érdekvédelmi tömörülése. De az egyesület nyugdíjintézete rendszeres nyugdíjat végül csak
1880-
tól tudott fizetni. A testület számos vívmánnyal j a v í t o t t a tagjainak anyagi h e l y z e t é t , m u n k a k ö r ü l m é n y e i t , és — mivel csak egyesületi tag lehetett színész, de igazgató is -
a h a t á r o z a t o k kötelezőek voltak
minden vidéki színházban. Ilyen v í v m á n y volt a döntőbíráskodás be vezetése a színész és igazgató k ö z ö t t i vitás ü g y e k b e n . E z lépett az igazgatói „ z s ű r i " helyébe, melynek segítségével az igazgató kénye kedve
szerint bocsáthatott
Megalkották
el b á r k i t még szerződése lejárta e l ő t t .
a Színházi T ö r v é n y k ö n y v e t .
Ez rendet teremtett az
anarchikus á l l a p o t o k k ö z ö t t , pontosan meghatározva a tagok és az igazgató jogait, kötelességeit s a színházi vétségekért kiszabható bün tetések m é r t é k é t . Másállapotos asszonyt nem lehetett elbocsátani, fi zetését továbbra is folyósítani kellett. Megszüntették a reggel nyolc (!) órai p r ó b á k a t . Kilenc e l ő t t nem lehetett próbát k i í r n i . A színész ezután nem volt arra k ö t e l e z h e t ő , hogy vezető szerepet h á r o m pró bára eljátsszon. A z egyesület kivívta a szerződésbe m e n ő tagok vas úti k e d v e z m é n y é t stb. D i t r ó i a nyolcvanas évektől vett részt ebben a munkában,
majd
„amikor
Pestre
költözött
véglegesen, az addigi
munkálkodása teljesen kibővült. Húsz éven keresztül elnöke volt az egyesületnek; ezt lehet mondani az intézet a r a n y k o r á n a k . " *
Miközben
a Vígszínház meggyökereztetése és felvirágoztatása is
teljes embert kívánt, jutott energiája, ideje arra, hogy nagy tapaszta latával és országos tekintélyével a szívéhez oly közel álló színészkol légái jólétéért harcoljon. Legfőbb törekvése mégis az egyesület nyug díjintézetének
megerősítése
volt,
hiszen
hosszú vándorlásai
alatt
annyi egykor ünnepelt művészt l á t o t t öreg korára nyomorba süllyed ni. Faragó Ö d ö n szerint ez az intézet „ E u r ó p á b a n egyedülálló szí nészjóléti alkotás volt." D i t r ó i felemelte a nyugdíjjárulékot, amit ez után részben az igazgatóknak kellett fizetni, bevezette a „ j e g y p ó t f i l lér-rendszert", s így magasabb nyugdíjat lehetett fizetni nemcsak a jogosultnak, hanem az özvegyeknek és árváknak is.
•Faragó Ödön: A magyar színészet országútján. Budapest, 1946. 86. I.
52
D i t r ó i nem remélhette, hogy modern színházának teljes utánpót lását kizárólag abból az A k a d é m i á b ó l fogja kapni, melyben csak a Nemzeti Színház művészei t a n í t o t t á k az ifjú nemzedéket. Ezért ala p í t o t t a 1897-ben a Vígszínház Iskoláját, hogy az a színjátszás új stí lusának istápolója legyen. De mivel az Országos Színészegyesületnek is volt egy olyan határozata, hogy új iskolát kell létesíteni, hat év után a Vígszínház azt az egyesület kezelésébe adta, ugyancsak D i t r ó i vezetése alatt. A z A k a d é m i a mellett ez volt a legrangosabb
iskola, s
az egyetlen, mely megszűnéséig (1945) az A k a d é m i a diplomájával egyenértékű v é g b i z o n y í t v á n y t adhatott. Számos jeles művész végzett itt: Somlay
A r t ú r , Medgyaszay
V i l m a , Uray Tivadar, Titkos Ilona,
Gaál Franciska, Bihari József, Lázár Mária, G á r d o n y i Lajos, V i d o r Ferike és mások. Mindezen munkássága mellett D i t r ó i még a Magyar Színpadi Szer zők ezért
Egyesülete
megalapításának
is egyik k e z d e m é n y e z ő j e volt, s
annak megalakulása után tiszteletbeli tagként ő t is beválasztot
t á k . Ez volt a magyar d r á m a í r ó k első érdekvédelmi szerve. Ditrói azt tervezte, hogy a két egyesület közösen színpadi ügynökséget létesít sen magyar darabok finanszírozására, elhelyezésére s a jogdíjak be gyűjtésére, de ez végül magánvállalkozásként alakult meg ( M á r t o n féle színpadi ügynökség). Egy ideig azért is harcolt, hogy a Magyar Színpadi S z e r z ő k Egyesülete alapítson saját színházat, amolyan kí sérleti színpadot, ahol magyar szerzők új darabjait m u t a t n á k be. Már komoly lépések is t ö r t é n t e k , de a terv végül is megfeneklett. A régi magyar színészetben sok nagy művész végezte m é l t a t l a n , nehéz k ö r ü l m é n y e k k ö z t életét. Ez a sors jutott D i t r ó i n a k is. Sokan azt tartják, nemzeti sajátosság, hogy hajlamosak vagyunk hamar meg feledkezni
nagyjainkról. (Ez b i z o n y á r a igaz, hiszen színházaink né
zőterén is alig-alig emlékeztet valami az ú t t ö r ő k r e , a nagy elődökre. A magyar néző irigykedve szemlélheti a C o m é d i e Francaise, a Burgtheater vagy a Malij Tyeatr felemelően szép emlékeit a n é z ő t é r e n . Ilyeneket — az Opera kivételével — nálunk alig találunk.) De én azt mondom,
nemzeti sajátosságon t ú l része van ebben nem egy nagy
művészünk végtelen szerénységének is. Másképp hogyan lett volna le hetséges, hogy az a D é r y n é , aki oly sokat tett és á l d o z o t t — tudato san — nemcsak a magyar színészetért, hanem az egész n e m z e t é r t , so hasem gondolt arra, joga volna nyugodt j ó l é t b e n és nem
nyomorban,
53
könyöradományokon
leélnie utolsó éveit. Vagy K a n t o m é , a nagy
tragika, akiről Jászai Mari azt írja: „ u t a m a t véresre sebzett lábbal ta posta ki szélesre", tett-e egy lépést is azért, hogy megkapja öregségé ben, ami neki joggal kijárna. Betegen, gróf Lázár József a d o m á n y a i ból tengette életét az öreg házmesterné, és esténként negyven fillé rért jegyszedőséget vállalt, ha egy társulat Marosvásárhelyre v e t ő d ö t t . De még Paulay Ede igazgatói fizetése is csak szűkös megélhetést biz tosított neki és családjának. Ki gondolta volna, hogy a nagy tekinté lyű igazgatónak zálogban van az órája? „ F e n t r ő l " mindig takarékos ságra i n t e t t é k , így hát eszébe se jutott, hogy azért talán nem az ő fi zetésén kellene a takarékosságot
elkezdeni. Csak a halálos ágyán
mondta ki: „ D e hiszen nekem é r d e m e i m vannak!. . . Ne engedjétek éhezni a c s a l á d o m a t ! " * Paulay ö t v e n n y o l c éves volt, amikor meghalt. (1894) Vajon az el mondottak u t á n milyen sors várt volna rá, ha megéri egykori tanít ványa matuzsálemi életkorát? D i t r ó i 1916-ban vonult vissza, akkor hatvanöt éves volt. Már néhány éve éleződtek ellentétei a színház tu lajdonosaival. Nem Faludi Gáborral, vele mindig harmonikus volt az e g y ü t t m ű k ö d é s . Faludi Gábor k e z d e t t ő l fogva feltétlen bizalommal volt D i t r ó i iránt, s ez
fontos t é n y e z ő j e volt a Vígszínház sikereinek.
Szerette a művészetet, a művészeket, s ez tapintatos magatartásában és bőkezűségében is megnyilvánult. Nála mindig nagyobbak voltak a gázsik, mint bárhol másutt. D i t r ó i n a k is magas fizetést és százalékos részesedést b i z t o s í t o t t , valamint teljes szabad kezet a társulatszerve zés és a színpadi munka t e k i n t e t é b e n . De nem így a h á r o m fia, aki ket apjuk fokozatosan bevont a színház vezetésébe, hiszen ő maga is visszavonulni
készült. Nekik már művészeti vezetői a m b í c i ó i k is
voltak, ez pedig óhatatlanul sűrűsödő konfliktusokhoz vezetett. Dit rói régi csalódásai — a színház műsorát illetően — egyre újabbakkal t e t é z ő d t e k , s így már kora miatt is elhatározta, hogy visszavonul. Fa ludi Gábor fényes nyugdíjjal — havi ezer koronával — látta el öreg napjaira azt a munkatársát, akinek az első húsz évben oroszlánrésze volt a színház anyagi sikereiben is. D i t r ó i tehát nyugodt öregséget re m é l h e t e t t , á m ezek a r e m é n y e k rövid néhány év alatt szertefoszlot tak. A háború utáni infláció következtében az ezer korona hamaro-
•Csathó Kálmán: Ilyennek láttam őket. Budapest, 1960. 26. I.
54
san egy villamosjegy áránál is kevesebbet ért, de ezt az összeget aztán pontosan meg is k ü l d t é k neki minden h ó n a p b a n . Nehéz évek követ keztek, ö nak!"
is f e l k i á l t h a t o t t volna: „ D e hiszen nekem é r d e m e i m van
Á m mivel ezekről az érdemeiről aktív éveiben soha nem be
szélt, sőt átengedett minden érdemet szeretett színészeinek és szerző inek s a színháznak, most a szükségben hamar megfeledkeztek róla. A m í g aktív volt, számára csak az alkotás, az e r e d m é n y volt a fontos, nem a saját személye. Szinte előre megfontolt szándékkal maradt a h o m á l y b a n , s a művészet iránti alázatból, a zseni
szerénységével
(vagy felsőbbrendűségi tudatával?) tartotta magához m é l t a t l a n n a k , hogy személyét előtérbe tolja. Nevét soha nem íratta ki a színházi p l a k á t o k r a , nem nyilatkozott a színház nevében a nyilvánosság e l ő t t , ezt
is másoknak engedte át. D i t r ó i egyszerűen „csak" dolgozott,
megcsinálta a Vígszínházat. A z pedig továbbra is fényes anyagi ered ménnyel m ű k ö d ö t t , úgyhogy nagyon is kiáltóvá vált az ellentmondás a színház tulajdonosainak vagyoni helyzete és annak az embernek a szegénysége k ö z ö t t , akinek ez a vagyon nagy részben
köszönhető
volt. Igy aztán hosszú pereskedés után a bíróság mégiscsak megítélt neki havi százhúsz pengőt a Faludi család terhére. Nehezen kiharcolt nyugdíja tehát nem érte el az akkori kisemberek vágyálmát, a „havi kétszáz pengő fixet". Á m az évekig e l h ú z ó d ó infláció addig már oly súlyos helyzetbe hozta az öregembert, hogy valamit a kultuszkor mányzatnak
is tenni kellett az érdekében. A „ m e g o l d á s " az volt,
hogy „ é r d e m e i elismeréséül" hetvenöt éves korára trafikengedélyt kapott. A pult mögött f é n y k é p is készült róla, és az — k u l t ú r p o l i t i kánk nagyobb dicsőségére — meg is jelent Az Est című lapban.* De végül is nem fedi a valóságot, hogy e t t ő l kezdve beállt trafikosnak. Egy volt színésznőnek adta ki a trafikot részesedésre. A z első napok ban persze ő is jelen volt, s a „ p r e m i e r " — ahogy a megnyitás napját öngúnnyal nevezte — „ j ó l indult". Felkeresték tisztelői, s az első lá togatók k ö z t ott volt Bajor Gizi is. Igy hát a nyugdíj és a trafik jövedelme elegendő is lett volna a sze rény
megélhetéshez, de
ő gyakran magára vállalt — másokért —
olyan kötelezettségeket, melyeket nem lett volna szabad a nyolcvan éves aggastyán vállaira rakni. Ezért j á r t mindig kopott ruhában ( k ü l sejére fiatal korában sem sokat adott), ezért élt mindig n y o m a s z t ó •1926. március 4.
55
gondok k ö z ö t t . Valamit e n y h í t e t t helyzetén könyvének kiadásával, előjegyzések gyűjtésével, egy-egy rádiószerepléssel (a rádió számára f o r d í t o t t is, hiszen n é m e t ü l , franciául, angolul jól tudott), s a tiszte letére rendezett jubileumokkal. Hosszú élete során erre t ö b b alkalom is k í n á l k o z o t t . A z utolsó 1943-ban, a visszacsatolt Kolozsvár színhá zában. Ezen a napon kilencvenkét éves korában még egyszer érezheti szeretett szülővárosának minden melegségét, háláját, felidézheti régi sikereinek hangulatát, kezdő éveinek e m l é k e i t . De nincs még fenékig ürítve a keserű pohár. N y o m a s z t ó hónapok k ö v e t k e z n e k a nyilas vi lágban, amit még az ostrom súlyos nélkülözései is t e t é z n e k . A szűkös élelmet is inkább unokáinak engedi át, ő maga testileg legyengülten, de szellemileg teljes épségben csak ül karosszékében, és mint megvál tást, úgy várja a halált. N é m e t ágyúgolyók csapkodnak a már felsza badult budai Széher úti ház k ö r ü l , de ő nem megy le az óvóhelyre, s egy gránátszilánk meg is sebzi h o m l o k á t . „ N e sirassatok, hiszen már eleget é l t e m " Vígszínház
mondogatja az érte aggódóknak. És nem sokkal a
romba d ő l t e és három nappal Budapest felszabadulása
u t á n , február 16-án holtan találják karosszékében ülve, mellre csukló fejjel, nyugodt arccal, mintha csak mélyen magába roskadva gazdag életpályáján t ű n ő d n e . Mert ez az életpálya hatalmas korszakot ívelt át. Még ismerte a híres Székelyné Ungár A n n á t , aki tagja volt Kótsi Patkó első kolozsvári társulatának (színházrajongó édesanyja t á m o gatta a szűkösen élő művésznőt, s egy-egy alkalommal magával vitte őt is az idős h ö l g y h ö z ) , és megérte — ha csak napokkal is — Budapest felszabadulását. Paulay temetésén Jászai azt mondta: „ T e m e t n i : azt tudnak Ma gyarországon! De élőt igazán megbecsülni n e m ! " *
Nos, D i t r ó i Mór
nak díszes temetés sem juthatott osztályrészül, a Széher úti kertben temetik el, hevenyészett koporsóban. Majd néhány év múlva a rö vid időre még f e l t á m a d t Vígszínházból a k ö v e t k e z ő levél érkezik „né hai D i t r ó i M ó r egyik h o z z á t a r t o z ó j á n a k " : „ A Vígszínház el akarja te mettetni illő f o r m á k k ö z ö t t D i t r ó i M ó r t , első nagy igazgatóját. Na gyon k é r e m , hogy ez ügyben valaki keressen föl engem. Kiváló tiszte lettel Jób D á n i e l . Budapest, 1948. június 26." így helyezték el D i t r ó it szerényen, ahogy élt, nagy nyilvánosság nélkül a Farkasréti teme t ő b e n , díszsírhelyen. •Csathó Kálmán: Ilyennek láttam őket. Budapest, 1960. 26. I.
56
A sors különös játéka — vagy talán ez is a „magyar sajátosság" címszó alá tartozik? -
hogy Jób D á n i e l , legsikeresebb magánszínhá
zunk negyedszázadon át igazgatója, D i t r ó i M ó r u t ó d a , a magyar szí nészet
nagy t e k i n t é l y e , hét év múlva ugyancsak elfelejtve, nyomor
ban fejezi be életét. Egy fagyos novemberi napon eszméletlenül talál ják f ű t e t l e n szobájában, a zsebe zálogcédulákkal tele. N é h á n y
nap
múlva meghalt. H e t v e n ö t éves volt.
„ A színészetnek is van divatja" — idéztem korábban D i t r ó i t . De a színészi játék belső realizmusa s az arra é p í t ő rendezői munka a vál t o z ó „ d i v a t o k n a k " is értékes eleme lehet, amíg csak élni fog a szín játszás művészete. így talán némi tanulságul szolgál, hogy megkísé reltem végigelemezni a régi Vígszínház legendás sikereinek t i t k á t .
57
FORRÁSOK
Nagyon kevés a Ditrói munkásságával értő szakszerűséggel foglalkozó egy korú irodalom. Ezt a keveset felhasználtam, és mindenütt utaltam rá. De ma gyarázattal tartozom olyan állításaimról, melyeknél nem hivatkoztam írásos forrásokra. Szerencsém volt ugyanis a Vígszínház első társulatának néhány ki emelkedő tagját közelről ismerni, és szikmai kérdésekben sokszor a tőlük hal lottakra támaszkodtam. Mindenekelőtt Góth Sándort említem, aki már Ko lozsvárt is tagja volt Ditrói társulatának. Nagy műveltségű, nyelveket tudó, el méleti kérdések iránt érdeklődő művész volt, rendezett is a Vígszínházban. Két évig voltam a növendéke (1926—28), és oktatói munkája során sokat hi vatkozott Ditróira, beszélt rendezői módszeréről, igényességéről. Abban a meg tiszteltetésben is részesültem, hogy Hegedűs Gyulával játszhattam egy színpa don, ö igen barátságos és közvetlen ember volt, szívesen beszélt a fiataloknak, főleg, ha azokban némi érdeklődést látott. Bárdi Ödönnel egy időben naponta találkoztam a Fészek Klubban, s neki kedvenc témája a régi Vígszínház volt. Ditrói életrajzi adataiban elsősorban a Komédiásokra támaszkodtam, de feleségem, Ditrói Ilona révén a családdal is kapcsolatba kerültem. 1931-ben ismertem meg nagyapósomat, aki bár szűkszavú ember volt, néha mégiscsak beszélt életéről, munkásságáról. Máig sajnálom, hogy nem bírtam sokkal job ban szóra.
58
A nyolcvanöt éves Ditrói Mór
x
1
FÜGGELÉK Bródy Sándor, Jób Dániel, Hevesi Sándor, Ignotus írásai
BRÖDY SÁNDOR:
DITRÖI
A m i k o r Jászai Mari a Vígszínházban játszott
Soha színigazgatónak oly kevésszer nem n y o m t a t t á k le a nevét, mint e mogorva
úrét, aki feljött a fővárosba, és ugyancsak segített
csinálni valóban vidám és igazán nagyvárosi színházat. Már el kell hinnem, hogy a valóság mit sem ad a logikára: a kolozsvári színház b ó l , onnan, ahol a pátosz nagy emlékei élnek, kellett k i k e r ü l n i an nak, aki m e g t ö r t e , megszakította és fölfrissítette a magyar színészek nem természetes stílusát. Dicsérni akarom ezt a furcsa urat, és m i n d j á r t - m i n d j á r t bajba ke verem. F o r d í t o k tehát egyet a f o r m á n : ritka színészdirektornak ke rült oly pompás anyag a kezébe, mint ennek. És a jó anyagnak soha oly szerencséje, mint ő , aki először is nagyon tiszta, világos eszű, iga zi okos ember. Fantasztaság, jelszavak, aprólékos vagy egyoldalú tu dás nem zavarják, hanem azt biztosan tudja: agyonstudírozni nem le het semmit, a színész lát, érez, vagy nem lát és nem érez. Műfogat le het t é t e t n i , de műszívet és műszemet nem! Kíméletlen kézzel és nem a legkedvesebb
modorral, amint színészét beigazítja a helyes érző és
néző pontba — akárhányszor l á t t a m . Bizonyos, hogy az emberi mél tósággal ilyenkor nem b á n i k valami csínján, és ő maga, éppen nem di vatos télikabátjában, borotválatlan képével, nem valami vidám jelen ség. — Savanyú Józsi megint haragszik! — mormog valami sötét he lyen egy m e g k í n z o t t színésze, aki egy pillanatban megölné, de sokkal állandóbban t ű z b e menne érte. Babonásan ragaszkodnak hozzá, hisznek benne, azt hiszem, t ö b b o k b ó l is. A z egyik kétségtelenül az, hogy nem mond e l ő t t ü k bolon dot, összevisszát, amit vissza kellene vonnia. Kevés beszédű ember lé tére a tökéletlenségeket — amelyekkel a legjobb elmék is tele vannak — egyszerűen elhallgatja. Slágerokban beszél, és hogyne imponálna ez a színészeknek! Kétségtelen mégis, hogy nem született udvari szín igazgatónak, bárha oly komolyan rendezi Bissont, mint ahogy Molt-
61
ke nézte a m a p p á t . Sőt néha mintha bús is volna, amiért oly szerfe lett vígnak, annyira bolondosán ugrifülesnek kell lennie. Nincs kizár va, hogy szenved is, mivel nagy magyar t e m p ó k és irodalmi a m b í c i ó k lakoznak szívében e különös polgártársunknak, aki Budapestet mu lattatja, de Kolozsvárról á l m o d i k . Még mindég vendégnek, még min dég vidékinek érzi magát, de ez nem akadályozza abban, hogy mel lesleg megcsinálja a legtökéletesebb színielőadást, amely valaha ma gyar színpadon megesett. A Farkast é r t e m , a Verga és a Jászai Mari nőstény Farkasét.
Telje
sebb illúziót — becsületesebb és egyszerűbb m ó d o n — még nem sze reztek sem n á l u n k , sem másutt. A k i ezt nyélbe ü t ö t t e , elsőrangú művész, a k á r m i l y savanyú és vidéki legyen is. És Jászai asszony meg G ó t h mellett, az én szemem előtt ott áll D i t r ó i M ó r i c is abban a mo mentumban, amikor a közönség önfeledten tapsol. A közönség per sze nem láthatja, mert nem tudja, hogy a direktor hogy gyúrta meg a darabot és a színészeket, mennyi m u n k á j a , gondja és kitalálása van benne. Bizony gyúrta még magát Jászai Mari asszonyt is, akinek új és nagy kvalitásai t á m a d t a k
az energikus és durva férfikéz
alatt.
L á t t a m egy házi próbán és amikor már kész volt — óriási különb ség! Első alkalommal egy vérfertőző görög hősnő volt — németre transponálva —, később: egy forróvérű olasz bestia, magyar alapon. És ezt nem t u d o m , ki találta ki. A z t , hogy a magyar népen keresztül kell látni és megcsinálni ezt az olasz néptragédiát. A két erős fej — a Jászaié és a D i t r ó i é helyett — én mégis csak a férfi gondolatának, helyesebben ösztönének hiszem. Ez konstrukció kérdése, és ebben az egyben mégis csak m ö g ö t t ü n k vannak az asszonyok néhány száz év vel. Á m b á r Jászai asszony vélünk tart, kivételesen, csaknem egy sor ban van velünk. L á t t a m ezt a Farkasban
is. Ilyen biztosan, erősen
még férfi sem épít meg egy alakot. A z t hiszem, neki is ez a legéret tebb, legszínesebb és legjobban k i f e j l ő d ö t t alkotása. És nekem na gyobb színházi szenzációm nem volt még, mint amikor e színésznő az első felvonásban szavalva énekel a szegfűről. Összeszorította és ki engesztelte a szívemet, lenyomott és f ö l e m e l t . A legnagyobb, a legtö kéletesebb, a legszebb
volt, pedig nagynak, tökéletesnek, szépnek
sokszor l á t t a m . Mi lett volna ebből az asszonyból, ha mellette van Ditrói. . . Bródy Sándor: K o m é d i a . Budapest,
62
1911.
DITROI Irta és a Vígszínház vasárnapi matinéján elmondotta: Jób Dániel
Keglevich hozta a fejlettebb
műízlést, a festett kulissza
helyett
az első „ i g a z i " plafont és a vászonajtón az első „ i g a z i " kilincset. E z tegnap volt, nincs harminc éve, ma mosolygunk rajta, de a maga ide jében nagy d o l o g volt, majdnem forradalom. D i t r ó i t ö b b e t hozott. Hozta a természetes beszédet, az élethű já tékstílust, a remekbe hangolt összjátékot. A d d i g , több-kevesebb ki vétellel, színházat játszottak a magyar s z í n p a d o k o n . D i t r ó i , valami brutális ihletséggel, elsőnek kezdte irtani a hamis teatralizmust. Ha kellett, a szó teljes értelmében, lécet ragadott, úgy verekedett érte. — M e g ö l ö m ! M e g ö l ö m ! — k i á l t o t t a a színésznek, aki szavalt és énekelt és ágált, az összes ócska rekvizitumokat fölsorakoztatta, és nem tudta megérteni, mit is akarhat tőle D i t r ó i . DelIi E m m á t , aki nagyszerű színésznő volt, tízszer visszaküldte a p r ó b á n , nem j ó , nem j ó , kezdje el elölről. Mellette állt, kabátját pa nyókára vetve, b o r o t v á l a t l a n , tüskés állal, két o s z l o p d ö n t ő , erős kar ját k i n y ú j t v a és lihegve a megfeszített erőlködéstől, ahogy próbálta szuggerálni a színésznőt. Nem ment a dolog. Delli E m m a tizedszer is újrakezdte, nem j ó , nem j ó . A z t á n nem bírta t o v á b b , ájuláshoz k ö z e l , vérig hajszolva, sírva mondta, hogy hát nem megy. — Ez az, l á n y o m — mondta D i t r ó i —, ez az a sírás, amit keresünk. Ezt ragadja meg, ezt tartsa meg! — azzal sarkon fordult és lement a kis hídon a színpadról a nézőtérre. Savanyú Józsi-arcán — mert így hívták — boldog, ravasz mosollyal, folytatni a próbát. Mindig is ez volt az, amit keresett, a legmélyebbről fakadó érzést, a hangot, ami nem csinált, a mosolyt, ami szívből fakad, és a kétség beesést, amely nem rázza a kulisszát. A színpadiasság helyébe az igazság lépett, a csináltság helyébe az őszinteség; p u r i t á n , benső, igazi lett a színház. Hamis nagyságok egyik napról a másikra lebuktak, ismeretlen, új nevek ragyogtak f ö l
63
hirtelen f é n y b e n . Hegedűs Gyula lett az új színész és G ó t h Sándor, Fenyvesi, S z e r é m y és Lánczy Ilka, Del Ii E m m a , Varsányi Irén az új színésznő. S e m m i b ő l , a város végén, malmok és gazzal b e n ő t t üres telkek k ö z ö t t , úgyszólván percek alatt, teremtett valamit, ami a V í g színházat jelentette, új gárdát, új játékstílust, új szellemet és végső következésében a magyar drámaírásnak hallatlan föllendülését. Nem csak új hajléka t á m a d t a magyar színpadi művészetnek, a magyar szó nak és a magyar k u l t ú r á n a k . Ez t ö b b volt. Itt k e z d ő d ö t t valami — va lami, ami t ö r t é n e l m i é r v é n y ű , a modern magyar színház k e z d ő d ö t t Ditrói Mórral. Keglevichről
hallottam, aki sok tekintetben rokona volt, hogy
francia szőlőföldet hozatott vagonokban,
azzal t e r m é k e n y í t e t t e ki
szikkadt szőlejét. V á r t egy évig, k e t t ő i g , semmi e r e d m é n y , az embe rek kinevették, ő maga t ö n k r e m e n t , s a szőlőt végül is el kellett ad nia. T í z év múlva kezdett el kamatozni a francia f ö l d . Dúsan, de már másnak. D i t r ó i t is k i n e v e t t é k , amikor E r d é l y b e n negyven évvel ezelőtt ma gyar ciklust rendezett. Ezután sem lehetett eltántorítani attól a rög eszméjétől, hogy a magyar tehetségeket kell t á m o g a t n i , segíteni, sőt e r ő l t e t n i , mert a magyar színdaraboké a j ö v ő . A Vígszínház első évei ben ritkán telt meg a nézőtér a magyar darabok premierjeire, akkora volt a bizalmatlanság, és hosszú évek kellettek ahhoz, amíg megszüle tett a Balatoni rege, az Ocskay brigadéros. da,
A
tanítónő,
A
Tündérlaki
lányok
Az ördög,
a Liliom, A da
és a Tájfun,
és hosszú sora
azoknak a színdaraboknak, amelyek dicsőséget szereztek a magyar névnek k ü l f ö l d ö n is. Tévedések, sikertelenségek, kísérletezések nél kül soha meg nem í r ó d t a k volna ezek. Csak a zseni tudott évtizedek re előre érezve ilyen makacsul, ilyen fanatikusan, ilyen rendíthetetle nül hinni a h i t é b e n . Hitt. Magyar zseni volt, még abban is magyar, hogy számlálatlanul vetett, ő maga pedig semmit sem aratott. Körülbelül tizenöt esztendeje annak, hogy először t a l á l k o z t a m ve le. Már akkor legendás volt alakja, legendás a vállára vetett kabátja és ö r ö k borotválatlansága. De azt a mosolyt, amivel fogadott, azt a pár b i z t a t ó szót, amit rám pazarolt, azt a meleg kézszorítást, amit két monstrum medvemancsával á t a d o t t , sose felejtem el. É n akkor kez dő voltam e p á l y á n , de minden k e z d ő t így fogadott, szeretettel, biz-
64
taton, mintegy kézen fogva ő t , s átvezetve az út nehezebbik felén. Mi úgy nézünk f ö l rá, ahogy a tanítvány nézhet Edisonra, vagy az egy szerű polgár a Jókai hősére, és most, amikor alighanem újra fordul vi lágunk, és a véres t é b o l y n a k tízéves özönvize után t o v á b b m e g y ü n k fejlődésünk útján a naturalizmustól a m é l y e b b , k ö l t ő i b b , tisztultabb színház felé, a tanítvány hódolatával és tiszteletével hajtjuk meg zász lónkat az aggastyán e l ő t t , aki n e k ü n k m i n d n y á j u n k n a k
mesterünk,
és ö r ö k időkre a magyar színpad egyik legjelentékenyebb alakja.
A Reggel, 1924. május 26.
65
EGY SZÍNPADI
GYÉMÁNTLAKODALOM
Irta: Hevesi Sándor (Részlet)
Ma este a Zeneakadémia nagytermében igazgatók, rendezők, szí nészek és színésznők t ü n d ö k l ő serege lép a p ó d i u m r a , hogy produk ciójával h ó d o l j o n egy nyolcvanegy éves embernek, aki teljesen k ö z ü lük való, mert hatvan évvel ezelőtt elindult mint színész, folytatta a pályáját mint rendező, s megkoronázta mint színigazgató, úgy hogy Kolozsvárt egy majdnem százesztendős nemzeti színházat a tisztes és terhes h a g y o m á n y o k útján fölfejlesztett a legmagasabb művészi lehe tőségekig, Budapesten pedig teremtett egy új és modern színházat, s olyan h a g y o m á n y t e r e m t ő n e k bizonyult, amilyen nagyon kevés akad a magyar színjátszás egész t ö r t é n e t é b e n . Ditrói
M ó r n a k , aki
kilenc évig igazgatta a kolozsvári
Nemzeti
Színházat s húsz évnél tovább a budapesti Vígszínházat, kivételes pá lyafutását legegyszerűbben a saját k ö n y v é b ő l lehet megismerni, ame lyet négy évvel ezelőtt adott ki Komédiások
c í m m e l , s amely k ö n y v
nem e m l é k i r a t és nem napló, inkább odavetett vázlatos följegyzések tarka g y ű j t e m é n y e , érdekes, sokszor izgató részletekkel, amelyek be világítanak
vidéki barangolásaiba, a kolozsvári színtársulattal
való
hathetes bécsi vendégszereplés intimitásaiba, amelynek során D i t r ó i né Eibenschütz M a r i b ó l , az országszerte híres naivából majdnem né met színésznő lett, — de magának D i t r ó i M ó r n a k művészi fejlődésé ről és kiérlelődéséről keveset mond a k ö n y v , úgyhogy a szerző talán még a nagyobbik felével adósa maradt a közönségnek és a színpad t ö r t é n e t n e k ; szereti a komédiásokat, akikkel e g y ü t t indult, fanatiku sa a színpadi j á t é k n a k , amely belőlük kivirágzik, s könyvének min den lapján bőven osztogatja az elismerést annak a sok-sok magyar színésznek, akik közül ma már csak kevesen élnek, de akik D i t r ó i számára nem haltak meg, az ő emlékezésének feltámasztó fényében járnak-kelnek, élnek és mozognak, akiket a haláluk sem tudott ő tőle elragadni, s akiket mindig előreenged a k ö n y v b e n (amelynek a címe
66
is elnéző i m á d a t ) , s akik mögött ő maga sokszor szinte láthatatlanul elbújik. De ha a k ö n y v nem magyarázza is meg e Kolozsvárt és Budapestet átfogó nagyszerű színpadi pályafutást ( k ö z b e n kétszer is hajszálon m ú l t , hogy D i t r ó i nem lett a Nemzeti Színház igazgatója), annak, aki ismerős a magyar színpad történetével, nem lehetetlen a szórványos adatok és a n e k d o t á k f á t y o l a mögött meglátni az egész embert, min den adottságával, hivatottságával, lehetőségével, s f ő k é p p megérteni azt, ami egész életében a legmegkapóbb, hogy egy vidéki direktor ho gyan jöhetett fel ide — új és modern színházat d i k t á l n i Budapestnek. Ditrói
M ó r életében a legdöntőbb k ö r ü l m é n y , hogy Kolozsvárt
született. A k i még a kilencvenes é v e k b ő l , sőt akár a század elejéről közvetlenül ismerte ezt a várost, annak nem kell magyarázat. Kolozs várt a nemesebb értelemben vett színház úgy h o z z á t a r t o z o t t a jó csa ládok életéhez, mint a levegő, amelyet beszívtak. A városnak k ü l ö n b színházi h a g y o m á n y a volt, mint Pestnek, itt
került először színre
Shakespeare magyar nyelven a XVIII. század utolsó évtizedében, in nen indult ki az egész magyar Shakespeare-kultusz, az erdélyi f ő ú r i társaság nemcsak t á m o g a t t a , de művelte, nevelte, csiszolta, finomí totta is a színészt (híres példa erre Prielle K o r n é l i a ) , a polgári csalá dok kézről kézre a d t á k , dédelgették, k é n y e z t e t t é k a társulatok jeles tagjait, akikben a magyarság és művészet megvalósult ideáljait látták; Kolozsvárt a színház az élet szépségének, az irodalom szeretetének, a közönség szórakozásának állandó é l m é n y - c e n t r u m a volt, s hogy tel jes és a u t o n ó m művészetté nem f e j l ő d h e t e t t , annak egyetlen, de d ö n t ő oka, hogy — minden kísérlet és erőfeszítés ellenére nem volt erdé lyi d r á m a i r o d a l o m , ami viszont nem is lehetett, mert ehhez egészen más t é n y e z ő k és erők lettek volna szükségesek. De Kolozsvár mégis színházi város volt, a szó nemes értelmében, legalábbis annyira, ha kicsiben is, mint Bécs nagyban; s a színházi at moszféra állandó hevét és feszültségét a diákság adta meg, amely a régi Nemzeti Színház harmadik e m e l e t é n is oly fontos szerepet t ö l t ö t t be valamikor. Ennek a városnak izzó színházszeretete, szinte fa natizmusa f ű t ö t t e D i t r ó i t egész d i á k k o r á n keresztül, úgyhogy érett ségi után le nem
k ü z d h e t ő határozottsággal jelentette ki, hogy ő
Pestre akar menni, a „ k é p e z d é b e " , — így hívták még akkor a Színi akadémiát vagy Színművészeti Főiskolát.
67
A
nagy
fordulat
pesti fejlődésében
-
egy
bécsi
vendégjáték,
amelyre k ü l ö n pénzt kért sürgönyileg az apjától, hogy fölutazhassék az osztrák fővárosba, ahol akkor Rossi Ernesto játszott, az olasz tra gikus színész. A z európai színpadtörténetnek meg nem írt fejezete, hogy a deklamációba és modorosságba süllyedt közép-európai színé szetet — a franciák tudniillik külön ú t o n j á r t a k , s reájuk nem is na gyon lehetett hatni — nagy olasz művészek f o r m á l t á k újjá a hatva nas évektől a kilencvenes évekig: Ristori, Salvini, Rossi s legvégül és legerősebben Duse Eleonóra, akinek j á t é k m ó d j a még ma is érvényes a színpadon. Németországban olyan forradalmat csinált Rossi, hogy Reicheren keresztül ő alakította j ó f o r m á n a Deutsches Theater új játékstílusát; Bécsben a Burgtheater Rossi vendégjátékai során ré m ü l t e n eszmélt rá a maga elmaradottságára, s Sonnenthal hozzáfo gott a saját játékának teljes reformálásához, s a hetvenes évek elején egy nagyra hivatott magyar színinövendéknek Rossi Othellója nyitot ta ki a szemét és a f ü l é t . Rájött, hogy sem a mi színpadunkon elbur j á n z o t t német eredetű szavalás, sem az egyik művészünktől szenve délyesen propagált francia iskola nem fejezi ki a klasszikus dráma lel két, s hogy egyiknek sincs köze a magyar lélekhez. D i t r ó i a maga er d é l y i idealizmusával rögtön magyar stílusról kezdett á l m o d n i , s ezt akarta egész életében megvalósítani. Nem gondolt arra az egyre, ami a kolozsvári Nemzeti Színház egyetlen hiánya volt, hogy a teljesen egységes,
parancsoló
erejű
tragikus
játékstílus
megteremtésének
egyetlen alapja az a nemes anyag, amelyet a színpadnak a drámaíró tól kell kapnia, s hogy az ilyen d r á m a i r o d a l o m hiányában csak nagy szerű csatákat lehet nyerni, de nincsenek végleges hódítások. Jókai vagy Csiky papírosízű jámbusaiból nem lehetséges igazi drámai játék stílust kifejleszteni, s hogy Jókai Dózsa
Györgyében
Barnabás d i á k
alakjából Pethes Imre valamikor megrendítő emberi alakot m i n t á z o t t a színpadra — ez a színész sikere volt a drámaíró ellenére. Mindamellett D i t r ó i b ó l a kolozsvári adottságok és Rossi művésze tének spontán, szinte zseniális átértése nevelték ki azt a játékmestert, rendezőt és igazgatót, akiben e találkozás révén a hagyomány új és dús virágzásba szökkent anélkül, hogy önmagát megtagadta vagy el felejtette volna.
Igy
vált lehetségessé, hogy Kolozsvárt addig soha
nem látott és nem á l m o d o t t magyar és Shakespeare-ciklusokkal
tette
nevezetessé a régi színházat, Budapestnek pedig 1896-ban adott telje sen modern színházat, mely együttes t e k i n t e t é b e n hamarosan minta68
szerűvé vált, s amelyben tehetséges k e z d ő k b ő l — mint Varsányi Irén — meglepően rövid idő alatt országos hírű művészeket nevelt. De azért kolozsvári lelke a modern Pesten sem hagyta nyugodni.
Nem
akart beletörődni abba, hogy a Vígszínház francia darabokat adjon r e m e k ü l , mint Paulay idejében a Nemzeti S z í n h á z , megálmodott egy száz előadásból álló magyar ciklust — és meg is valósította. Mint ő maga mondja, a sikerrel nem volt megelégedve, amit annak tulajdo n í t , hogy elsiette a dolgot. Pedig nem ez volt az oka. Itt is a kolozsvá ri egyetlen ok m ű k ö d ö t t . A ciklusban Herczeg Ferencen kívül nem volt d r á m a í r ó , s Herczeghez is csak úgy jutott a Vígszínház, hogy ez a vérbeli nemzeti színházi drámaíró a Festetich-éra alatt hátat fordí tott a Nemzeti S z í n h á z n a k , és Ocskay latoni regét
brigadérost,
A kék rókát.
Ba
stb. évtizedek múlva kellett visszaplántálni a Nemzeti
Színházba, az igazi rendeltetési helyére. De azért D i t r ó i n a k mégis igaza volt az ő erdélyi k e m é n y k o p o n y á jával, mely a Vígszínházat teljesen magyar színpaddá akarta tenni. És teljesen igazolták őt azok a magyar s z í n m ű í r ó k , akik a magyar ciklus után j ö t t e k : a Molnár Ferencek, Heltai J e n ő k , Lengyel M e n y h é r t e k , Bródy S á n d o r o k , ahol ő nemegyszer nem csupán a színpadi bába szerepét játszotta, hanem, mint A tanítónő
esetében, valóságos belső,
titkos társszerző volt, a nagy sikernek egyik legfontosabb t é n y e z ő j e . Ilyen hatvan esztendőre visszatekinteni kevés embernek adatott meg. Még kevesebbnek az, hogy töretlen egészségben és erőben néz hessen vissza a megtett ú t r a , az elhagyott dicsőséges állomásokra, amelyek jelzőoszlopok az egyetemes magyar színpad fejlődésében.
Budapesti H í r l a p , 1933. 59. sz.
69
IGNOTUS:
VÉGZET
[1] Kíváncsi vagyok, hogy hány mai, mondjuk: harmincéves művelt magyar, ki szégyellene nem ismerni a Sztanyiszlavszkij nevét, ismeri a Ditrói Mórét?
[2] Otthon j á r t a m , tudniillik, a minap, s a Vígszínház e l ő t t elnéztem a Hegedűs G y u l a mellszobrát. Szép — m á r m i n t hogy szobrot kapott a magyar Budapesten ez az egyik legnagyobb
magyar színész, ki talán
kapóra k ö l t ö z ö t t át a mennyei ensemble-ba,
m i e l ő t t idelenn kiko
pott volna a szerződtetésből. A Vígszínház bal feljárója pillérjén áll a mellszobor — a jobb még üres. Oda vajon kié kerül majd? Varsányi Iréné, a legszebb szavú magyar színésznőé, ki kora halála e l ő t t már tíz éven át alig kapott szerepet? Vagy D i t r ó i M ó r é , ki igenis kapott, mert jóságos társai kijárták neki: trafikosságot, hogy
nyolcvaneszten
dős korára ne kelljen éhenhalnia? Holott ami dicsősége volt 1896, a millennium ó t a a Vígszínháznak s e majd négy évtized során a ma gyar színészetnek, kézen-közön mind erre az agg főre kéne ráöveződnie babér f o r m á j á b a n .
[3] Ditrói Mór
ugyanis
a magyar Sztanyiszlavszkij.
Mégpedig
nem
úgy, olyan közhelyesen, ahogy szegény Vajda Jánost (vajon ez a név is több-e ma puszta névnél?) elnevezték volt magyar Leopardinak, csak mert ő sem volt elragadtatva az é l e t t ő l , amiben, az ő saját életét nézve, fájdalmasan igaza volt. S olyan viccesen sem, ahogy néhai j ó Jakab Ö d ö n t , csak mert néki is kecskeszakálla volt, s magyar verse-
70
(cet írt, az Otthonban s háta megett „ m a g y a r P e t ő f i " - n e k
hittak.
Ha
nem úgy, hogy D i t r ó i M ó r valóban azt cselekedte meg Magyarorszá gon, amit Sztanyiszlavszkij Moszkvában — s ezt már Sztanyiszlavszkij e l ő t t . A millenniumkor volt, m o n d o m , hogy Budapesten a Vígszín ház felépült és m e g n y í l t , s az akkor negyven-negyvenkét éves D i t r ó i M ó r e színházat rövidesen Budapest első, az akkori (s azóta való) vi lág egyik első színházává emelte. Hogyan? Mivel? D i t r ó i mellett nem álltak, mint Sztanyiszlavszkij mellett, rendezőkül elsőrendű í r ó k , kik elsőrendűen értenek a színházhoz. Nem
kapott, mint
Sztanyiszlav
szkij, nagy nemzeti í r ó k t ó l halhatatlan Csehov-darabokat. gyar sikere az Ocskay brigadéros
Első ma
volt — s a k r i t i k á t ó l sem mindig ka
pott (magamat is beleértve, ki akkor fiatal s kezdő kritikus voltam) olyan hozzáértő támogatást, mint az orosz színház, melyet száz év nél régebben vesz körül (valamennyire még ma is) értő figyelem. Szí nészeit maga fedezte f ö l , maga t a n í t o t t a ki — csak adhatott nekik, s fiatalságuktól s járatlanságuktól viszont kapni nem kaphatott egye bet, mint puszta, meztelen és nyers tehetségüket. A z egyetlen, amit ő is úgy kapott, amit megköszönhetett, vagy aminek valamit köszön hetett, a saját kolozsvári igazgatói múltja volt - az akkori Kolozsvár akkor finom ízlésű közönségének veletartása és hatása. Minden egye bet maga teremtett, maga nevelt, maga a l a k í t o t t ki, maga vitt végbe. Ismeretlen színészeket, kikre vidékről e m l é k e z e t t , színinövendéke ket, kiket észrevett, egyre-kettőre o d a á l l í t o t t a millenniumi magyar közönség elé, mely legfeljebb annyiban volt v i d é k i , hogy túlságos nagyigényű volt. s nem mert neki tetszeni, ami tetszett neki, nehogy azt m o n d j á k , hogy nem tudja, mi a szép. E z e k b ő l a színészekből ne velt D i t r ó i olyan együttest, mellyel a darabok egy színezetben s egy szerkezetben peregtek le, mint a megelevenedett gobelin. Minden szí nészből kiszedte a lelke legbelsejét, s visszatette bele egyéniségül — s az egyéniségeket, mint egyes hangszereket, darabról darabra rendezői pálcájával
olyan
karmesteri
m ó d hangolta össze, hogy
az akkori
Brahm s utána Reinhardt sem k ü l ö n b e n . Minden darabot a darabnak saját stílusában játszott — kis disznóságokat mókásan, a d r á m á k a t realistán, a meséket t ü n d é r i e n . Honnan vette? E l ő d ö k , t a n u l m á n y o k , b e n y o m á s o k nélkül? S eleinte bátorítás nélkül is: Budapest nehezen vette észre, nehezen szokta meg. . . nehezen hitte el, s csak vendégjá tékra érkezett világhírű idegen színészek és igazgatók, éppen a Brahm s a Reinhardt szavára és figyelmeztetésére, s az ő p r o d u k c i ó i k h o z a
71
D i t r ó i é t hozzámérve merte végre elhinni, hogy van, ennek a D i t r ó i M ó r n a k tehetsége kegyelméből, egy színháza, a Vígszínház, mely a világ egyik első s z í n h á z a . . .
[4] Csodálatos ország, csodálatos város, csodálatos emberek! Ez a Dit rói M ó r véletlenül otthon tudta kifutni egész f o r m á j á t . De hány ma gyarról, vagy, hogy a mai napokhoz képzelt óvatos és pontos legyek: hány magyarországi emberről egy lélek nem t u d n á , nem tudná ő ma ga sem, hogy milyen tehetséges, ha a világtörténelem idegenbe nem zavarja, s az idegenek rá nem j ö n n e k az ízére! New Y o r k t ó l Moszkvá ig tele a világ tehetséges magyarokkal, kik sokan ott k ü n n sokra is vitték.
Viszont, ahogy ez a D i t r ó i M ó r , ártatlanul és naivan, véghez
vitte csodálatos m u n k á j á t , s teremtve olyat, ami előtte nem volt, s aminek híre aztán körülszállt a világon, a végén annyira szegény, is meretlen, éppen csak a lak- és címjegyzékbe beírt valaki maradt, hogy mondom, előbb hetven-, majd nyolcvanéves korára, társainak s barátainak körül kellett koledálniok várost és k o r m á n y t , hogy az éh haláltól megmentsék: az is tipikus itthoni eset. Elvégre egész Magyar ország, ahogy körülbelül 1917-ig s úgy 1870 óta f e n n á l l o t t , ilyen egy nagy Vígszínház volt: vidéki t a r t o m á n y k á b ó l , linzi vagy klagenfurti r e n d ű b ő l , virágzó, m ű v e l t , nagyvilági s magyar országgá emelkedett. Hol azoknak e m l é k e , kik e m u n k á t részleteiben végbevitték? Ki ren dezte a magyar
hivatalokat, ki é p í t e t t e a magyar utakat, vasutakat,
hidakat, ki alkotta meg s építette ki a magyar pénzügyet, ipart, ke reskedelmet, ki javította a magyar földmívelést, ki tervezte és szer vezte a magyar sajtót. . . és így tovább és így t o v á b b . . . hozzászámít va a magyar írói és beszélő nyelvet, mely 1 8 7 0 - t ő l 1917-ig a k k o r á t haladt, a m e k k o r á t más nyelvek háromszáz év alatt? Sehol egy kis helyen annyi tehetség nem nyüzsgött, sehol másfél e m b e r ö l t ő alatt a k k o r á t nem teremtett, és sehol, javarészében, oly ismeretlen s elismeretlen nem
maradt, mint már a háború
előtti
Magyarországon. A tehetségek bőve átszállt a még kisebb hazába, s a sors, ami csakugyan
rájuk vár, szintén nem javult. Fáj elgondolni,
végzet, ami
elől
nincs
ha ez
menekülés, s amin v á l t o z t a t n i
nem lehet. Magyar H í r l a p , 1933. május 14.
72
KÉPEK
A kolozsvári Farkas utcai színház (1934-ben lebontották)
A Vígszínház palánkok között 1896-ban
Paulay Ede, a Színitanoda tanára (1869)
Ernesto Rossi mint Othello
Krecsányi Ignác színigazgató
Jób Dániel
A másodéves növendék, akit Ditrói kivesz a Szfniakadémiából
A Liliomban Csortos Gyulával
Varsányi Irén
A pályakezdő kolozsvári színész
Hegedűs Gyula
és Ocskay
Góth Sándor
Két korán elhunyt nagy művész: Harmath Hedvig
és Tanay Frigyes
Góthné Kertész Ella
Szerémy Zoltán és Nikó Lina
A Magyar Géniusz rajza
A Vígszínház nézőtere - a lebombázás előtt
1945. január 13. ,.A komédiának vége"
ISSN 0324-265 X ISBN 963 564 161 3 Múzsák Közművelődési Kiadó Felelős kiadó: Kis Ádám Megjelent: 4,88 A/5 fv terjedelemben 13.103-155/94 Készült a Múzsák Közművelődési Kiadó nyomdájában A könyvet tervezte: Szántó Tibor
Ára: 297 Ft