SZEPES MÁRIA
PÖTTYÖS PANNI
az idôvonaton
MÓRA KÖNYVKIADÓ
A Móra Könyvkiadó a Szepes Mária Alapítvány támogatója. Az alapítvány célja az író teljes életmûvének gondozása, még kiadatlan írásainak megjelentetése, szellemi értékeinek ébrentartása, módszertanának átadása és az Egyetemes Megismerés sokszínû áramlatainak támogatása www.szepesmariaalapitvany.hu
MÁSODIK KIADÁS
RÁKOSY ANIKÓ RAJZAIVAL Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történô többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!
A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu
© Szepes Mária jogutódai, 2011 © Móra Könyvkiadó, 2011
VIHAR
Pöttyös Panni már a második osztályt végezte Kockás Petivel és Matyi Tamással együtt. Bizony az eltelt idô óta megnôtt, meg is változott kissé. Az iskola közel volt a tömbházhoz, amelyben laktak, nagymamájának, Imamának nem kellett érte mennie, hiszen a két fiú vigyázott a kislányra. Panni persze csak nevetett két „testôrén”, mert szerinte inkább ô viselte gondjukat. Matyi Tamás még mindig az a félénk, sovány kisfiú volt, mint amilyennek Panni a Pöttyös óvodában megismerte; régi pajtása, Kockás Peti pedig változatlanul hetvenkedett, de hamar beijedt, ha komoly bajba keveredett. Matyi Tamás akármennyire is bemagolta otthon a leckéjét, amikor az osztályban felelésre szólították, a feje olyan lett, mintha kimosták volna, semmire nem emlékezett. Csak dadogott, hebegett, vagy meg se tudott szólalni. Kockás Peti persze csúfolta érte, hogy amint beül a padjába, „lenyeli a nyelvét”! – Nem igaz! – kiáltotta Matyi Tamás az udvaron elvörösödve, és kinyújtotta a nyelvét, amennyire csak tudta. Kockás Peti utánozta. – Beee! Az én nyelvem hosszabb! Azután lökdösôdni kezdtek. Panni alig tudta szétválasztani ôket. Bezzeg nem hetvenkedett és csúfolódott Kockás Peti egy viharos, tavaszi napon. Óriási felhôszakadás zúdult rájuk, éppen akkor, amikor félúton voltak hazafelé. Vakító villámok szelték át az eget. Hatalmas dörgések csattantak fölöttük. Nem volt hová menekülniük. – Fussunk! – kiáltotta Kockás Peti, és elôrefutott. Matyi Tamás megfogta Panni kezét, úgy szaladtak együtt. – Fa alá ne álljunk, mert belénk csap a villám! – dideregte Matyi Tamás. – Nincs is itt fa! És villámhárító van a háztetôkön! – nyugtatta Panni. Egyszerre mind a három gyerek megtorpant. Most már Kockás Peti is ott volt Panni mellett. Szorosan hozzásimult. Panni érezte, hogy egész testében reszket. Nem is volt mindennapi látvány, amelytôl lábuk a földbe gyökerezett. Még a hajukra, vállukra verôdô, borsónyi jégszemeket sem érezték miatta. 3
Nem messze tôlük óriási tûzgömb lebegett. Mindhárman látták. A gömb egyre lejjebb ereszkedett. Nekiment egy villanyoszlopnak, az eltört, mint egy gyufaszál, és ledôlt a földre. A tûzgömb közeledett hozzájuk. – Anyuuuuu! – sírta el magát Kockás Peti. Nem mozdultak. A lebegô tûzgömb meggondolta magát. Föllebbent a magasba, és hirtelen eltûnt. Kockás Peti vadul rohanni kezdett, orra bukott, felállt, továbbrohant. Panni nem engedte el Matyi Tamás kezét, amíg haza nem értek. – Mi lehetett ez? – kérdezte Panni Imamától otthon, akinek elmesélte a kalandjukat. Imama rögtön levetkôztette, testét végigdörzsölte puha törülközôvel, és hársfateát itatott a kislánnyal. – Valószínûleg gömbvillámot láttatok – magyarázta. – A mi szobánkban is megjelent egyszer kislány koromban. Átlebegett a másik szobába, azután a szomszédunkba, és ott porrá zúzott egy nagy, nehéz tölgyfa szekrényt. Pedig nem is volt odakint olyan nagy vihar. 4
– Mi az a gömbvillám? – firtatta Panni a teáját szürcsölgetve. – Senki sem tudja pontosan. Csak azt észlelik, hogy váratlanul megjelenik, és eltûnik. Hatalmas energia rejlik benne, ami néha igen nagy károkat okoz. Sok tudós figyeli már, és gyûjti az adatokat róla. Lehet, hogy egyszer hasznos célokra is fel tudják majd használni a benne rejlô, titokzatos erôt. – Nagyon érdekes – tûnôdött Panni hangosan. – Mi lett volna, ha bennünket vesz célba, hozzánk ér, mint a villanyoszlophoz és a tölgyfa szekrényhez? – Szerencsére nem ért hozzátok! – Imama egy pillanatra magához szorította a kislányt. Panni ebbôl megértette, hogy Imama nagyon féltette ôket egy ilyen rejtelmes, veszedelmes gömbvillámtól. Panni nem is tudta elûzni a gondolataiból, még lefekvéskor sem. Lehunyt szeme mögött is látta a levegôben lebegô, tüzes gömböt. Vajon hová tûnt? Elalhatott közben, de most hirtelen felébredt.
A MEGSZELÍDÍTETT GÖMBVILLÁM
Sötét szobája falán fénysávok utaztak. Távoli mennydörgést hallott. Félni kezdett. Nem volt jó ébren feküdni a sötétben. Felkeltse Imamát? Azt mondja neki, megszomjazott és… De már nem volt rá ideje. Bizonyos volt benne, hogy nem alszik. Nem álmodik. Még az esôcseppek halk kopogását is hallotta a párkányon. A szobát üde esôszag töltötte meg, villámok szisszentek kékesen. A mennydörgés egyre halkult. Panni hirtelen meglátta az áttetszôn, élesen csillogó gömbformát az ágya lábánál. Annyira meglepôdött, hogy sikoltani sem tudott. A szikrázó gömb egyszerre ráereszkedett, s ô már a belsejében volt. Úgy érezte, nagyon könnyû lett. Halk szélzúgás vette körül. Az üde esôszagot még mindig élvezettel szívta be.
A furcsa az volt, hogy nem ijedt meg, nem kiáltott, nem hívta segítségül Imamát. Nyugtató, simogató csitítgatás hallgattatta el, de lehet, hogy csak képzelte a szavakat, amelyek a feje belsejében hangzottak: – Csönd! Ne félj! Nem történik semmi bajod! A gömböt áramlatok vették körül. Színek, formák villantak el mellette, sokkal gyorsabban, mint amikor expresszvonaton utazott, s kinézett az ablak elôtt rohanó fákra, házakra. A gömb óriási sebességgel száguldhatott valahová. Elnyúló foltok vetültek rá, tûntek el, fény és árnyék közegébe hatoltak, de Pannit mégis csend és kellemes, jó nyugalom vette körül. „Vajon hová megyünk?” – merült fel benne halványan. Ugyanolyan távoli felelet érkezett gondolatára: – Már legalább kétszáz évet megtettünk. Nemsokára hozzám érkezel. – Hová? – csodálkozott Panni. – A holnap állomására. Háromszáz évet utazol az idôvonatodon. Így nevezed, nem? – Ila néni nevezte így. Ila néni, aki ott lakott a házban, és annyira szerette ôt. Ila néni, szegény már… – Tudom, figyeltelek benneteket. – Hogyan figyeltél? – Egy szerkezeten át, amellyel a múltba lehet látni. 7
Pannin halvány nyugtalanság vett erôt, de nem tudta elnyomni kellemes, langyos, lebegô érzését. Csak a kíváncsisága maradt élénk. – Te ki vagy? – Nem ismersz. Több mint kétszáz évvel késôbb születtem nálad. A háromszázadik év állomásán várlak. – Miért figyeltél engem és Ila nénit? – Nagyon sok mindent tudtam meg rólatok, háromszáz évvel ezelôtti emberekrôl, de eddig csak növényeket sikerült szereznem tôletek, meg kedves, szelíd állatokat, amilyeneket nemigen lehet már találni. – Én szeretem az állatokat! – tört ki Panniból. – Tudom. Azért ültettelek rá az én külön idôvonatomra! – Mert szeretem az állatokat? – álmélkodott egyre jobban Panni. – Igen. Szükségem van egy kedves, okos kislányra. Olyanra, amilyen te vagy. – Minek? – Majd meglátod. – De hiszen ez nem is vonat! – Nem ám! – Hanem micsoda? – Egy megszelídített gömbvillám. A ti idôtökben még alig tudtak róla valamit. Legfeljebb annyit, hogy borzasztó nagy energiát hordoz, és mindent összetör, ami az útjába kerül. Ma ezt az erôt másra használjuk. Nem rombolásra, hanem idôutazásra. Így teljesen ártalmatlan. Érzed? Panni alig tudott szóhoz jutni az ámulattól. – Igen – mondta halkan.
8
SZERAMISZ APÓ BIRODALMA
Valóban nagyon furcsa volt e suhogó burokban az esô- és virágillatú lebegés. Panni nem is gondolt rá, hogy be van zárva. Nem kívánt máshol lenni. A homályosan tejszerû, elrohanó színek közé ágyazott gömb hirtelen kitisztult, kristályosan áttetszô lett. S mintha megállt volna. Könynyû buborékként leereszkedett valahová, és… szétpattant. Nyoma se maradt. De micsoda fölséges helyen találta magát Panni! Szinte elszédült tôle. Óriási fák bólogattak felé, tele virágfürtökkel, amelyek szirmai hópelyhekként szálldostak a selymes levegôben. Szelíd szellô simogatta az arcát. Fényes, puha fûszônyegen állt. Füléhez egészen különös, éneklô hangú vízcsobogás ért. A madárdal is más, ezüstösebb volt. Rögtön észrevette, hogy ebben a tündéri világban, a bokrok, virágok között állandó, rejtélyes nyüzsgés, motozás folyik. Kacagásszerû trillákat, sercegô-percegô, nyüszítô, vidám állathangokat, makogást, barátságos, mély dörmögést, dorombolást, mekegést hallott. Öröm zsongta körül. Neki szól ez a köszöntés? – Ki másnak? – Olyan közelrôl szólt most már hozzá a hang, hogy összerezzent tôle. – Tetszik neked ez az én védett kis édenkertem? Panni akkor vette észre, hogy áll mögötte valaki. Hirtelen megfordult. Szeramisz apó volt. Ilyen furcsa embert még sose látott, mégsem félt tôle. Mulatságos és kedves volt. Kopaszsága csillogott a ráömlô, aranyló napfényben. Csupa ránc arca kópésan nevetett, és vidámsága Pannira is átragadt. Szeramisz apó sovány testét bô, különbözô színekben játszó köpeny borította. Hogy honnan tudta a nevét? Fogalma sem volt róla, mégis bizonyos volt benne. És az is különösnek tûnt, hogy Szeramisz apó valahogy emlékeztette Rónai bácsira, öreg ezermester barátjukra, aki csodálatosan tudott barkácsolni, és ô, Panni, Kockás Peti után a második kisinasa volt a mûhelyében. Érdekes, mert Szeramisz apó tulajdonképpen nem hasonlított Rónai bácsira, és mégis… – Szia! – mondta a furcsa bácsi. – Ugye, így köszöntök egymásnak? 9
Kilestem ám! Szólíts Szeramisz apónak. – Szia! – köszönt vissza Panni, és egyáltalán nem csodálkozott, hogy valóban eltalálta a nevét ennek a különös bácsinak. – Nekem… – Pöttyös Panni a neved. Tudom – vágott közbe a bácsi. – Honnan? – kérdezte a kislány, miközben ámulva nézegette a sovány kis apókát, akinek színes köntöse úgy szikrázott, mintha apró lámpácskák díszítették volna. A köntösbôl kilógó karja és alsó lábszára pipaszár vékony volt. – Majd megmutatom, honnan. Te is kileshetsz mindent, ami ezen a világon valaha történt. – Igazán? – Panni szeme kerekre nyílt, azután felnevetett örömében. Fiatal ôzike ugrott ki az egyik bokor mögül. Mellénye pöttyös volt. Egyenesen feléjük szökdécselt. – Nahát! – Panni kinyújtotta kezét az állat felé. Az rögtön a tenyere alá hajtotta a fejét. Keskeny pofácskája, nagy, sötét szeme elbûvölô volt. Két mellsô lábával fel is ágaskodott közben. – Tudja, hogy nem bántod. Érzi, hogy mennyire szereted. Mindjárt jönnek a többiek is. S valóban. Zörrentek a bokrok, simult a fû, ahogy madarak, pillangók, szarvasok, kecses antilopok, játékos mackók, oroszlánkölykök, majmocskák, kiskutyák, cicák, elefántbébik, hosszú nyakú, csaknem újszülött, botladozó zsiráfok, szamarak tódultak elô a fák, levelek és virágok közül. Panni feje fölött kisebb-nagyobb madarak röpdöstek, üveghangú trillákat hallatva. Körülötte gólya suhogott széttárt szárnnyal. A földi állatok közel nyomultak, hozzádörgölôztek. Várták a simogatását. Boldog kacagását különbözô, barátságos hangokkal, makogással, dorombolással viszonozták. A kisebb mada10
