Százhalom Hej, halászok: csendesek a hajnalok
A battai borról Süle Károllyal
OMNYE: keressük, ami összeköt
IV. ÉVF. 40. SZÁM
2016. OKTÓBER
Száz év Százhalombattán
Fotó: Pap Miklós
Ó V Á RO SI KÖ ZÖS S ÉGI, KÖZÉLET I FOLYÓIRAT
A TARTALOMBÓL: Csendesek a hajnalok, megszűnt a halászat a Dunán • Battai bor: beszélgetés szőlőről, borról Süle Károllyal • OMNYE: fejezetek egy nyugdíjas közösség életéből • A múló idő nyomában Paulusz Richárd levéltáros történésszel • „Falusi” történetek 2. rész
Szerzőink A Százhalom magazin a helyi civil összefogás lapja. Közreműködő munkatársai idejüket, szakértelmüket bocsátják díjmentesen rendelkezésünkre. A szerkesztőség tisztelettel ezúton is köszöni Százhalombatta Óváros és közössége nevében munkájukat.
Balpataki Katalin
A Miskolci Egyetem történelem szakán végeztem, jelenleg mesterkurzuson folytatok néprajzos tanulmányokat. 2001-től a Matrica Múzeum történésze vagyok, ahol Százhalombatta helytörténetének kutatásával foglalkozom. Ferenci Illés monográfiájának megírása is a nevemhez fűződik.
Jankovits Márta
ténelmet. Pályafutásomat az orosházi Szántó Kovács János Területi Múzeumban kezdtem
Nagy-Rakita Melinda Végzettségemre nézve humán szervező vagyok. Óbudáról, több mint 40 évvel ezelőtt kerültem Százhalombattára, a lakótelepi és az urbáriumi évek után, öt évvel ezelőtt költöztem az Óvárosba. A Dunai Finomítóban dolgozom. Az utóbbi két évben több szépirodalmi munkám is megjelent különböző kiadványokban. Néhány hónapja az óvárosi kiadványokban is
történészként. 2013 óta dolgozom a Hamvas Béla Városi Könyvtárban, a Városi Archívumban. 2016 februártól az Ercsi Eötvös József Művelődés Ház és Könyvtár muzeológusa és megbízott vezetője vagyok.
Szegedinácz Anna Az Egri Tanárképző Főiskolán végzett népművelés – pedagó-
gia szakon. 1975-87-ig a BMK, 1987-2004-ig a „Matrica” Múzeum munkatársa volt. Jelenleg nyugdíjas, többgenerációs óvárosi család tagja. Lokálpatrióta.
László Anikó Negyven éve él Százhalombattán. Foglalkozott filmezéssel, volt titkárnő, rendezőasszisztens, operatőr a Halom TV-nél. Volt eladó a családi könyvesboltban.
kor és a korai vaskor. Publikációi hazai és külföldi szaklapokban jelennek meg. 1994 óta a Matrica Múzeum munkatársa.
lehetőséget kaptam megjelenni. Örömmel igyekszem megfelelni ennek az új kihívásnak.
Pap Miklós
T. Németh Gabriella A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem régészet-történelem szakán végzett. Fő tevékenységi területe a kései bronz-
Családja több generáció óta él Óvárosban. A Faluvédő Egylet alapító elnöke, lokálpatrióta, helytörténeti író, Százhalombatta Város Díszpolgára. Eddig öt könyve jelent meg.
Kovács Edina A Szegedi Tudományegyetemen tanultam filozófiát és tör-
Tizenegy éve ír rendszeresen újságokba (Hírtükörbe). Jelenleg szabadúszó.
Több mint egy éve rendszeres közreműködője fotóival lapunknak. Szenvedélyes amatőr fotós, amellett az önkormányzat képviselőtestületének tagja.
A szerkesztőség
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER
3
„Nagyon szeretem a szőlészetet…” – beszélgetés szőlőről, borról Süle Károllyal
Battai bor „Magyarország területén több mint ezer éve termesztenek szőlőt, a honfoglaló magyarok az akkori Dunántúlon már virágzó szőlőművelést találtak.” - Wikipedia
Süle Károly harminc éve él Százhalombattán. Munkája hozta ide Pusztazámorról, amikor a Benta Tsz főagronómusa lett. Később a Pest megyei IX. körzet falugazdájaként 34 település tartozott hozzá. Borász, harminc év alatt 70 aranyérmet nyert különböző borversenyeken a boraival. A számtalan egyéb érmet és oklevelet már nem is számolja. - Érd és térsége, beleértve Százhalombattát is, tekinthető-e szőlőtermő vidéknek? - Százhalombatta a budai borvidék szélén helyezkedik el. Már a rómaiak is termesztettek itt szőlőt. A Halmok környékének jókaz adottságai, de nagyon kell figyelni a helyválasztásra. Fagyzugba, mély fekvésű területekre, agyagos talajra nem szabad szőlőt telepíteni.A fajtát is gondosan kell kiválasztani. - Mit gondol a magyar borokról? Hogyan változott a borkészítés kultúrája az elmúlt néhány évtizedben? A legtöbb bort termelő európai országok – Franciaország, Olaszország, Spanyolország – mellett hol a helye a magyar bornak? - A termelőszöveti időkben szinte minden tsz-nek volt szőlője, de a borkészítés legtöbb gazdaságban olyan hagyományoseljárással történt, amely nem tette alkalmassá a magyar borokat arra, hogy a külföldi borok méltó versenytársa legyen. A rendszerváltás után fejlődésnek indult a hazai borászat. A hagyományos borvidékeken a modernebb módszerekkel, kiváló körülmények között készített borok közül egyre több válik elismertté a világban. Keresik a magyar borokat. Más kérdés, hogy a nagy termelőkhöz viszonyítva a sokkal kisebb termőterület miatt igazán nagy mennyiségben nem lehetünk jelen a világpiacon. Hol, mekkora területen termeszt szőlőt?
SK:Pusztazámoron van a szőlőm. 600 négyszögölön többféle fajtát nevelek. Minden egyes tövet saját kezűleg ültettem. Gyakran kísérletezem új fajtákkal. Ilyenkor néha az is megtörténik, hogy a termőre fordult új ültetés nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet. Nem lesz belőle olyan a bor, amilyet én elképzeltem. Ilyenkor ezt kivágom és újat te-
lepítek a helyére. A barátaim időként meg is jegyzik: „Nem sajnálod?” Nem adok el bort. Családi, baráti körben elfogy, amit ezen a területen termelek. - Mióta vesz részt borversenyeken? - Harmincöt évvel ezelőtt alakult Százhalombattán a Kertbarátok Köre. Ennek keretében találtuk ki - a gazdák kedvéért, szórakoztatásul - a borversenyt. A versenyen mindig szakértő zsűri bírálta el a borokat. Ez ma is így van.Itt kezdtem el én is a versenyzést. Mindig többféle - általam termelt szőlőből saját magam készítette - bort vittem a megmérettetésre. A verseny után minden alkalommal következetesen kikérdeztem a bírálókat arról, milyen hibát találtak a boraimban és hogyan tudnék ezen javítani. Ezekből a beszélgetésekből nagyon sokat tanultam. - Kik vesznek részt az battai borversenyen? Milyenek az óvárosi borok, borászok? - Ezek rendszerint regionális versenyek. A környékbeli településekről is jönnek nevezések. Az Óvárosban kis területeken vannak
szőlők. A borkészítők nemcsak a saját termesztésű szőlőből készült boraikkal neveznek. Olyan borok is versenyeznek, amelyeket vásárolt, máshol termett szőlőből készítenek. Így nagyon sok bor közül kell választani. Általában akár 70 fehér és 30 vörös bor is versenyezhet egy-egy alkalommal. Persze nincs ennyi borász, egy versenyző többfajta borral is nevezhet. - Túl vagyunk a szüreten. A pincékben forr az újbor. Szinte mindenki hallott már rémtörténeteket arról, milyen veszélyes ilyenkor a borospince.Mennyire kell ezt komolyan venni? - Egyértelműen létezik ilyen veszély, hiszen a forrás során szén-monoxid képződik. Persze meg lehet ezt előzni. Én például mindig „kotyogót” használok. Így a mérgező gáz nem tud kijönni és a bor is egyenletesebben forr. A nagy pincészetekben pedig zárt rendszerben folyik az erjesztés, így ott nincs ilyen veszély. Emellett persze folyamatosan ellenőrzik a levegő minőségét és, ha mégis kikerülne a szénmonoxid, időben észlelik és átszellőztetéssel kitisztítják a levegőt. - Így röviddel a szüret után lehet már tudni, hogy milyen lesz az idei évjárat? Hogyan hatott az ez évi időjárás a borok minőségére? - Nehéz év volt az idei. Volt jégverés, kabócák, atkák, sok eső. De szerencsére volt sok napsütés is. Igaz, hogy az időjárás csak nagyjából 20%-ban befolyásolja a bor minőségét, de a borásznak mindig ott kell lenni a szőlő mellett. Figyelni kell, és időben be kell avatkozni. Fontos a megelőzés. A peronoszpóra, a lisztharmat és más betegségek, komoly károkat okozhatnak, ha nem lépünk időben. Hiába a permetezőszeren feltüntetett hatékonysági idő, az időjárás egy pillanat alatt felülírja azt. Érdemes figyelni az időjárás előrejelzést, ma már elég megbízhatóan jelzik a változásokat. Én tizenkétszer permeteztem az idén. Az idei termésem is jó lett, a borok minősége is jó lesz, abban biztos vagyok. - Úgy látom, az eddigiek alapján, sok időt tölt a szőlőjében. - Igen, ez így van. Az időm nagy részét ott töltöm. Nagyon szeretem a szőlészetet! Az az igazi, amikor az ember saját maga termeli meg a szőlőt, saját maga ismeri a tőkét. Én, ha ránézek olyan, mintha beszélne hozzám. -rame-
4
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER
OMNYE – ami összeköt Nádasy Istvánt faggattuk az Egyesület életéről, programjairól Október 18-án az OMNYE – Olajipari Műszaki Nyugdíjasok Egyesülete – Klubnapot tartott az óvárosi Közösségi Házban. Ennek apropóján beszélgettünk Nádasy Istvánnal, a Dunai Finomító korábbi igazgatójával, az Egyesület elnökével. - Az OMNYE nem ismeretlen Százhalombattán, hiszen erősen kötődik a Finomítóhoz, ahogy szinte mindenki a városban. Belső élete azonban talán kevésbé ismert. Mikor alakult az Egyesület és milyen célból? - Az OMNYE 2009 októberében, kb. 60 fővel jött létre. Kizárólag a Dunai Finomító műszaki területeiről nyugdíjba vonult munkavállalókat fogja össze. A létszám gyorsan nőtt, mára már 110-en vagyunk. A cél egyértelműen az volt, hogy a korábbi jó munkahelyi közösség tagjai ne szakadjanak el egymástól, és megmaradjon a kapcsolat a Finomítóval is. - A létszám és az elmúlt hét év is bizonyítja, sikeres volt a szervezés. A Finomítóval is ilyen sikeres az együttműködés? - Igen. Élő, napi kapcsolatban vagyunk. Ennek egyik fontos momentuma, hogy minden évben egyszer a DF igazgató meghívásának eleget téve egy teljes napot tölthetünk el a vállalatnál. Ezen a Műszaki Napon prezentációkat, bemutatókat láthatunk, hallgathatunk a Színházteremben, üzemlátogatáson vehetünk részt. Megismerhetjük a változásokat, új fejlesztéseket. Értesülünk a cég célkitűzéseiről, készülő beruházásairól, sikereiről. A nap végén a Finomítás ebéden látja vendégül az Egyesület tagjait. Eközben a fiatal műszaki szakemberekkel kötetlen beszélgetésekre is lehetőségünk nyílik. A korábbi, októberi időpontot közös megegyezéssel áprilisra cseréltük és így – kihasználva a helyszín kiváló lehetőségeit – a közös program végén ott tartjuk meg a Közgyűlésünket. - Hogyan hat a közelgő vezetőváltás az OMNYE és a Finomító kapcsolatára? - Néhány nappal ezelőtt alkalmam volt találkozni Galambos László jelenlegi Finomítás (MOL) igazgatóval és a helyébe lépő Jukka Nuutinen-nel. A találkozón az új igazgató megerősítette, hogy az OMNYE és a DF kapcsolata a továbbiakban sem fog változni. A hagyomány folytatódik.
- Milyen gyakran tartanak Klubnapot és miért pont az Óvárosban? - A nyári szünetet leszámítva, rendszeresen, havi egy alkalommal rendezünk Klubnapot. Az első helyszín a Dunafüredi Közösség Ház volt, amit a létszám gyors növekedése miatt hamar kinőttünk. Látva „szorult” helyzetünket, Szigetvári József felajánlotta, tegyük át a programot ide, amit köszönettel elfogadtunk. Már hatodik éve vagyunk itt. Szeretünk itt lenni, jól érezzük magunkat az Óvárosban. - Hogyan zajlanak a találkozók? Mi volt a havi program? - Többnyire, ahogy most is, különböző előadásokat hallgatunk meg a legváltozatosabb témakörökből. Most pl. - egyebek között - klubtársunk, Galánfi Csaba mutatta be a magyar nyelv szépségeit érdekes, izgalmas irodalmi példákon keresztül. Gyak-
földi kirándulásokat és egy-két évente külföldi utazásokat is. - Ennyi program és rendezvény láttán óhatatlanul is adódik a kérdés: Miből gazdálkodik az OMNYE? - Elsősorban a viszonylag magas havi tagdíjakból és a város normatív támogatásából. Kapunk még alkalmanként kisebb összegeket a Vegyész Szakszervezettől, illetve a MOL-tól is. A kirándulásokhoz és az utazásokhoz pedig a résztvevőktől is kérünk – a tagdíjon felül - hozzájárulást. - Hol jártak legutóbb és mi a következő úticél? - Az OMNYE nemrégiben Dél-Ausztriába utazott. Az utazások felelőse (minden feladatnak van felelőse) – már ismertette a javaslatait. Ennek alapján folyik a szavazás. Azt a célt fogadjuk el, amelyre a legtöbben szavaznak.
ran nézünk videókat, meghallgatunk úti beszámolókat, stb. - Mindig a klubtagok az előadók? - Természetesen nem. Gyakran vannak meghívott előadóink. Többnyire olyanok, akik korábban finomítósok voltak, vagy finomítós szülők leszármazottai, akik bizonyos területeken ismertté váltak, nevet szereztek maguknak. Így volt már nálunk Kürti Sándor, a KÜRT Kft. egyik alapítója, Majthényi Zsombor vitorlás versenyző, és dr. Dezső Tamás docens, közel-keletet kutató történészrégész. - A Klubnapokon kívül is vannak közös programok? - Rendszeresen szervezünk közös színház-, múzeum- és tárlatlátogatásokat, bel-
- Van még valami, amit fontosnak tart megemlíteni a teljes képhez? - Igen. Abból a szempontból is szerencsések vagyunk, hogy több kreatív, művészvénával megáldott klubtársunk is van. Az ő munkáikat kiállításokon is bemutatjuk. A látogatók találkozhattak már Tarnócziné Irénke, vagy Hangyássyné Zsuzsa festményeivel. Ez év elején került sor Börzseiné Győry Éva népművész tagtársunk munkáinak bemutatására. Ő rendszeresen szakkört is vezet a klubtagoknak. Remélem, összeállításunkból is kitűnik, milyen színes, izgalmas az Olajipari Műszaki Nyugdíjasok Egyesületének élete. -rame-
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER
5
Száz év Százhalombattán
Születésnapi látogatás Bauer Istvánnénál Az 1916-os esztendőben már majd két éve folyt a „nagy háború”. Akkor még senki nem sejtette, hogy még abban az évszázadban követi még egy, ami felforgatta sok millió ember életét. Ma már csak a történelemből tudjuk, hogy abban az évben ért véget Habsburg Ferenc József 68 évig tartó uralkodása, és lépett trónra az utolsó magyar király IV. Károly. Bauer Istvánné született Szabó Margit - akit mindenki Manci néni néven ismer a városban - ebben az évben november 26-án látta meg a napvilágot Százhalombattán. Manci néni már leánykorában aktív résztvevője volt az egykori Ifjúsági Egyletnek. Ő volt a híd, amely összeköt több emberöltőt, és hiteles tanúja a falu utolsó száz évének. Közelgő születésnapja alkalmából otthonában kerestük fel, de korábban is nagyon sok alkalommal kértünk tőle segítséget, ha szükségünk volt az emlékezetére. Manci néni mindig, ahogy ma is nagy szeretettel fogadott bennünket leányával, Margitkával. - Az ember mindig szívesen emlékszik a gyermekkorára, az idő még szépít is rajta. Manci néni hogyan emlékszik a gyermekko rára, az akkori falura? Kik voltak a szülei, mikortól éltek Százhalombattán?
- Szüleimmel és két testvéremmel a falu feletti dombon laktunk. Az 1900-as évek legelején kerültek Battára, mert akkor mindenki még így nevezte. Milyen volt a gyermekkorom? Akkoriban mindenkinek dolgoznia kellett, ahogyan elérte azt a kort, amikor már el tudta végezni a rábízott munkát. Bizony, nemcsak a felnőtteknek, de a gyerekeknek is megvolt a saját munkája. Egy falusi gazdaságban, egész évben van tennivaló. Nekünk is volt földünk, állatunk, de emellett a mi családunké volt a komp Batta és Tököl között. Elfért azon két lovas kocsi, de még mellette egy tehén is. Apám készítette 2000 pengőért. Egy ladikba ha-
talmas motort szereltek, az húzta át a kompot a Dunán. Nem volt ott menetidő, amikor kellő számú ember, állat összegyűlt a parton, indult a járat. Tökölről meg ha valaki átkiabált, átmentek érte. Nem is volt addig nagy gond, ameddig apámat baleset nem érte. Meszet szállított egy ember, de a túlsó parton a lovak nem bírták az emelkedőt. Apám segíteni akart, felemelte, de nehéznek bizonyult és akkor megszakadt benne valami. Nem azonnal halt meg, két hét múlva. Ottmaradt anyám a három gyerekkel özvegyen 1929-ben, de élni kellett, így átvette a kompon a munkát. Én, mint a legidősebb lány, átvettem minden otthoni munkát 13 évesen. Mostam, főztem, takarítottam, vigyáztam a húgomra Nusira és Lajos öcsémre. Két év múlva 1931-ben anyám, ahogy a faluban ismerték „Mándé néni” hozzáment Kővári Istvánhoz és attól kezdve könnyebb lett a családnak. Kérdezted, hogy milyen volt a falu akkoriban? Télen csúszósak, tavasszal, ősszel sárosak, nyáron porosak voltak az utak, a è
6 főutca is, már amilyen volt az idő. Apró nádtetős parasztházak, hátul a kerteknél istállók, szénakazlak, konyhakert, gyümölcsfák. A nagyobb földek a falun kívül, a hegyen, a Duna mellett és Ercsi felé voltak. A jegyző háza és pár úriasabb házon kívül parasztházak sorakoztak egymás mellett, a tehetősebbeknek nagyobb, a szegényebbeknek kisebb. Aztán ott volt a két templom meg az iskola. Most már nyoma sincs, de a katolikus templom és Közösségi Ház az „egylet” között volt két tanterem. - Manci néni sokat beszélt egy tanítónőről, mikor róla nevezték el az egykori egylet épületét Zenálkó Etel Közösségi Háznak. Szeretett iskolába járni? - Szerettem bizony, mert nagyon jó tanuló voltam. Csupa jeles és kitűnő osztályzattal. Akkoriban a gyerekek hat elemit jártak. Nagyon szerettem volna tovább tanulni,
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER el, hogyan törődött velünk az iskolában és később az egyletben is. Az édesanyjával lakott, saját családja nem volt, így minden idejét a gyerekekre, fiatalokra fordította. Gyakran játszott is velünk, de fontosnak tartotta, hogy a lányok az otthoni háztartási munkát ne csak elvégezzék, de az szép is legyen nemcsak jó. Amikor megalakult az egylet, heti két alkalommal háztartási fortélyokat tanított a kislányoknak. Már idekerülése után elkezdte a népszínművek rendezését, népművelő programokat szervezett, nemcsak a fiataloknak, de felnőtteknek is. Szinte el sem lehet mondani, mennyi mindent tudott adni az egész falu lakosságának ez az egy szem tanítónő, persze voltak segítői is. 1938-ra lett készen lett a róla elnevezett közösségi ház. Én is játszottam nagyon sok falumbélivel, amíg férjhez nem mentem.
Bauer Istvánné a lánya és a veje társaságában
biztattak is a jó jegyeim miatt, de édesapám halála ezt megakadályozta. Székesfehérváron volt akkor a tanítónőképző. Első, második összevont osztályban tanított engem Zenálkó Etel, „Tutus tanító néni”, aki 1919-ben jött Battára, mint pályakezdő. Délelőtt nyolctól délig tanultuk a nehezebb tárgyakat, délután kettőtől négyig a készségfejlesztő órákra került sor. Télen nem, mert korán sötétedett és nem akart a gyerekekkel petróleumlámpánál vakoskodni, meg aztán a fűtéssel is spórolni kellett. Elsőben palatáblánál tanultunk írni, olvasni, másodikban lett csak irkánk. Először ceruzával írtunk, majd mártogatós tollal. Ennek bizony már több mint 90 éve, de soha nem felejtem
- A sok munka mellett azért ünnepelni is kellett. Mi mindent tartottak akkoriban, milyen volt a karácsony, a születés és névnapok? - Minden egyházi ünnepet megtartottunk. Négy nagy ünnep volt, a karácsony, a húsvét, a Pünkösd és a búcsú. Nem voltunk gazdagok, de ennivaló, ruha mindig jutott a családnak. Mándé anyám főzési tudományáról híres volt a faluban, mellette nem lehetett éhezni. Édesanyám karácsonykor – mert akkor még nem állítottunk fenyőfát – az ágaiból font koszorút. Kifújt tojásból meg különféle anyagokból madarat formált és azt tette a koszorúra, amit a plafonon lógó petróleumlámpára akasztott. Színes papírból láncot készítettünk, az
volt a dísz. Szaloncukor nem volt, de ünnepi étek igen. Nemcsak otthon ünnepeltük a karácsonyt, de közösen is. A tanító néni az ünnephez kapcsolódó színdarabot tanított be, azt nézte az egész falu. Nem számított, hogy hideg és sötét volt az a kis ház, ahol az egylet akkor tartotta a rendezvényeit, de együtt voltunk. Mire készen lett a szép új „egylet”, mert ez volt a neve, csak később lett közösségi ház, jött a háború, én pedig férjhez mentem. Utána már nem voltak egyesületek, mozi lett, és itt tartották az iskolai ünnepségeket. Kérdezted, hogy milyenek voltak a születés és névnapok. Nálunk édesapám tartotta egyedül a névnapját. András napon kikészített 25 liter bort, és fogadta a falu férfi tagjait, akik köszönteni jöttek. Akkor még nem volt divat tortákat sütni gyertyákkal, ajándékokat venni. A karácsony sem az ajándékozásról szólt, hanem az együttlétről, az a hangulat, ahogyan vártuk. Ünnep előtt, mint húsvétkor és búcsúkor is minden háznál takarítottak. Az asztal ünnepire terítettük, anyám elővette a jobb étkészletet, üvegpoharakat. A sütemények már leterítve várták az estét. Míg el nem jött az éjféli mise ideje, karácsonyi énekeket énekeltünk kártyáztunk, hogy múljon az idő. - Manci néni nem lett tanítónő, de mint akkoriban a lányok, húszéves koruk körül férjhez ment. - Bizony akkor nem úgy volt mint most. A lányoknak főleg vidéken nem sok lehetőség adódott. A jó fejűek tanítónőnek mentek, a többség férjhez, de sokan dolgoztak nehéz fizikai munkát a téglagyárban nő létükre. Mi a férjemmel a Bauer Istvánnal 1939. november 26-án esküdtünk a születésnapomon. Akkor voltam 23 éves. A férjem 1912-ben született. Már 12 éves korában dolgozott a téglagyárban, 16 évesen aratóbandákban mint második kaszás. A gazdasági válság idején 1929ben Érdre járt keretet ásni, vályogot vetni, disznót vágni. Később nyáron 20-25 hold aratást vállalt még katonakorában is. A téglagyárból akkor hajóval is szállítottak téglát a Duna-menti falvakba, ott hajókísérő volt. Minden munkát elvállalt, hogy segítsen a családjának. 1934-ben vonult be sorkatonának, ahol kitüntetést is kapott, annyira jó katona volt. Az esküvő után nyitottunk egy kis boltot ott ahol most a zöldséges van, abban a házban, de az utca felé. Később ott nyílt a Karbackék fodrászüzlete, ami eredetileg a Reisz családé volt. A férjem járt áruért egy öszvérrel a kompon át a szigetre, onnan a Nagyvásártelepre. Hozott zöldárut,
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER hentesárut, de vettünk át zöldséget, gyümölcsöt termelőktől is. Főleg a gyáriak jártak hozzánk vásárolni. Egyszer egy héten pénteken fizettek, az asszonyok akkor vá-
7 ket és ide építettük ezt a házat, ahol most vagyunk a Damjanich úton. Kis ideig még itt is volt boltunk. Az öszvéreket aztán felcseréltük lóra, azok jobban bírták a terhet,
A család az 1940-es években
sároltak be. Volt szafaládé, virsli, párizsi, eltenni nem kellett, mert azonnal elvitték. A vajat, a zöldárut levittük a pincébe, mert a hűtőszekrénynek a hírét sem hallottuk. A hentes is a télen vágott jégen tartotta a húst. Háborús időket éltünk, bár akkor még csak a híreket hallottuk. 1944-ben aztán a férjem is kapott behívót. Ott volt szolgálatban Hegyeshalmon, mikor a zsidókat vitték Németország felé marhavagonokban. Könyörögtek vízért, a Pista adott nekik, amiért is Bécsbe rendelték kihallgatásra. Szerencséjére a feljebbvalója jó szándákú volt és egy nyílt parancsot állított ki a részére. Valahogy hazakerült, de 1944. december 13-án a Schulteiszék pincéjéből vitték el, ott rejtőzött el. Később aztán sikerült megszöknie. A háború alatt született a lányunk, Margit 1942-ben. Sok mindent kibírtak az akkori emberek. Minden munkát elvállaltak, hogy megéljenek. Így volt, de a muszáj nagy úr. Munka nélkül senki nem jutott pénzhez. 1945-ben azután azzal az egy öszvérünkkel kezdtünk el fuvarozni a közellátásnak. Marton vásárról hoztunk olajat, petróleumot, cigarettát. Zsámbékról lisztet, cukrot. Később vettünk még egy öszvért és akkor kezdtünk a téglagyárból téglát fuvarozni a vasútállomásra a vagonokhoz. 1949-ben az Újtelepen parcellázni kezdték a Bíró Pál földjeit. Mi is vettünk tel-
mert már nemcsak téglát, de építőanyagot is fuvaroztunk, mert nagyon sokan építkeztek akkoriban. Sokat kellett utánajárni, mert nem volt ilyen árubőség, mint manapság. Mindenért sorba kellett állni, néha órákig vártunk, ha hideg, ha meleg volt, vagy zuhogott az eső. Mentünk Adonyba, Ercsibe, cementért még Tatabányára is. Később aztán Battán is nyílt a vasútnál egy telep, ahol építőanyagot lehetett kapni, de nem nagy választékban.
- Emlékszem, hogy a Manci néniék hozták nekünk minden télen a szenet meg a fát, később mikor építkeztünk, az építőanyagot is. Hatalmas muraközi lovak húzták a kocsit, amiket csak messziről az ablakból mertem nézni. - Negyvenöt évig fuvaroztunk Százhalombattán. A szénnel nagyon sok bajunk volt. Tudtuk, hogy körülbelül mikor ért a vagon az állomásra. Aki ügyesebb volt és sorba állt, az kapott szenet. Már éjjel két órakor mentem a vasútra nézni, betolták-e a szenesvagont. Mondod, hogy féltél a lovaktól. Bizony ennyi év alatt sok, de szerencsés kimenetelű balesetünk volt. Egy alkalommal még a kocsi is felborult. - Manci néni az idén a századik évében jár. Senki nem mondaná annyinak. Egész életében ki volt téve az időjárásnak. Sokszor volt beteg, megfázott? Látom szemüveg sem kell az olvasáshoz. - Nem mondanám, hogy betegeskedtem. Kicsit rosszul hallok, ez a járókeret, amit látsz is azért kell, mert két éve elestem a szobában. A férjem 1994-ben meghalt, hét évig éltem egyedül, aztán a lányom, Margit ideköltözött a férjével. Amíg nem ért a baleset, mindig mentem a templomba misére, a nyugdíjas klubba. Szerettem a kertet, míg bírtam ástam, kapáltam, ültettem, főztem. Most már sokat pihenek, nézem a tévét, olvasok. A lányom és a vejem mindent megtesznek, nem vagyok egyedül öregségemre. * Manci néni a kapuig kísért bennünket. Addig állt ott a lánya mellett, míg el nem mentünk az autóval. Jankovits Márta
Színjátszó kör az 1930-as években. Manci néni a felső sorban balról a harmadik
8
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER
A múló idő nyomában
A helytörténeti tájékozódás segítése – Beszélgetés a HBVK Városi Archívum munkatársával Paulusz Richárd levéltárossal Paulusz Richárdot sokan ismerhetik városunkban, szülei évtizedekig dolgoztak az erőműben és a finomítóban. Nős, 42. életévét töltő boldog családapa. A százhalombattai Hamvas Béla Városi Könyvtár helytörténeti részlegének, a Városi Archívumnak tavasz óta munkatársa. Ennek apropóján beszélgettünk. - Hogyan kerültél a levéltárosi pályára? - Szerencsémre, a történelem és a gyűjtemények, tervtárak iránti érdeklődésből. Örülök annak is, hogy idegenvezetőként dolgozhattam a százhalombattai „Matrica” Múzeum és Régészeti Parkban, és hogy önkéntes lehettem az érdi Magyar Földrajzi Múzeum könyvtárában. Levéltáros szakdolgozatomhoz folytatott kutatásaim egy részét „A XIX. századi legelőelkülönítési periratok – Batta” címmel publikáltam. Ez úton is felhívom a figyelmet a címben jelzett forrás érdekességére, mivel jó esetben, mint Battán is, megmaradt a falu határa korabeli tulajdonosainak parcellák szerint is részletező összeírása. - Kik voltak iránymutatóid? - Az említett publikációhoz kapcsolódó tanulmányaim során közvetlenül is hatott rám dr. Bak Borbála egyetemi történeti földrajzi szemináriuma, vagy a Mályusz Elemér történész munkásságával való kötelező ismerkedés, és Oross Andrásnak a Rákos-patakkal foglalkozó tanulmánya. Eredetileg magam is hasonlón: a Bentapatak tájtörténetét, tájhasználatát tárgyaló munkálatokon gondolkoztam. Ami általában Kliót, a történetírás múzsáját illeti, a tiszteletreméltó tanárok neveinek sora persze hosszabb s még hosszabb lenne, ha azok is szerepelnének, akiknek csak írását olvashattam.
- Melyik a legérdekesebb történelmi periódus számodra, és Százhalombattának melyik korszaka a legizgalmasabb? - Fontos a munkás hétköznapok vagy éppen az ünnepek megörökítése. Ugyanakkor a történetírás gazdag palettájáról
kinek-kinek más-más színek vagy azok kombinációi lehetnek kiválasztottjai, de amazokról nem feledkezhet meg. Maga a helytörténet azért is érdekes, mert az eseményeket olyan szinten tárgyalja, amelyen a legtöbb ember azt megéli. Nagyra értékelem például Jankovits Márta, Strauszné Könözsi Veronika, Lehoczki Zsuzsanna helytörténeti munkásságát is, akik oly sok fontos tényt, jellegzetes, egyedi színt és hangulatot őriztek meg, vagy tártak fel. - Melyik időszak feltárása tartogathat meglepetéseket? - A felejtés vagy a múltra vonatkozó téveszmék miatt a források tanulmányozása – akár jó feldolgozások révén – mindig szolgálhat meglepetéssel. Érdemes olykor távolabbról szemügyre venni az elénk táruló tájat: itt helyben például – de nem kizárólag – a környezetvédelem állapotát. - Mik a terveid a Városi Archívum munkatársaként? - A gyűjteményi anyag feldolgozását szeretném folytatni és interjúkat készíteni, valamint további helytörténeti előadást
tartani. Itt mondom el, hogy az Ernyeitanya külterületi név annak az Erney Móric mérnöknek is az emlékét őrzi, aki Rudolf Diesel mérnök közvetlen munkatársa volt a dízelmotor kifejlesztésében, a későbbiekben az Ikarus egyik alapítója. Egyes források szerint 1948. július 10-én Százhalombattán hunyt el. Ellenőrizni kellene még az utóbbi adatot. - Az archívum nagyban támaszkodik a városlakók adatszolgáltatására. Mit üzennél a jelen megélői számára, akik számon tartják a múltat, és gondolnak a jövőre is? - Azt szeretném tanácsolni, hogy az akár családi megőrzésre, akár a gyűjteményünknek való későbbi átadásra szánt fényképeket azok készültének datálásával mentsék el, röviden feltüntetve az ábrázolt eseményt, helyszínt, leírva a szereplőket, hogy akár száz esztendő múlva is lehessen tudni, hogy mit látni, mihez kapcsolódik a fotó. Például plakáton, meghívón szerepeljen az évszám is. Érdemes az emlékeket átadni, megírni, lehetőleg oly módon, hogy abban elsősorban a személyes, helyi, máshonnan meg nem ismerhető tapasztalatok szűrődjenek le – akár ha csak az unokáknak szánják is. Ők majd eldöntik, mi legyen az emlékekkel. Ha valaki Százhalombatta történetére vonatkozó anyagot kíván a gyűjteményben elhelyezni, vegye fel a kapcsolatot velünk vagy a múzeummal. - Munkád során mivel tudod esetleg segíteni a történetkutató százhalombattaiakat? - Százhalombatta számos lehetőséget kínál: uszoda, strand, múzeum, SZTK, művészeti iskola stb. és nem utolsósorban a könyvtár. A százhalombattai Hamvas Béla Városi Könyvtár mind szakkönyveivel, mind szépirodalmi művekkel, pénztárca kímélő módon kölcsönözhető bestsellerekkel, előadásokkal, időszaki tárlatokkal, könyvárusítással, egyéb kulturális programokkal áll rendelkezésre. Van aki nem tudja, hogy NAVA-pont vagyunk vagy hogy az olvasó javaslatot is tehet a beszerzendő könyvekre. Legelsősorban pedig a szaktájékoztatás, szakirodalomkutatás örömmel ellátott feladatom. -ani-
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER
9
Megszűnt a halászat a Dunán
Csendesek a hajnalok Megszavazták a képviselők a halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló törvényhez benyújtott módosítást. 2016-ra és az azt követő évekre már nem adható ki kereskedelmi célú halászati engedély a természetes vizekre. Mit jelent a törvény azoknak a halászcsaládoknak, akik generációról generációra a halászatból éltek és hatalmas természeti tudást, tapasztalatot gyűjtöttek össze mesterségük révén? Ha megszűnik az a bevétel, amely életükhöz, létezésükhöz biztosította a forrást, megmarad-e az a gyakorlati tapasztalat, tudás, amelyet összegyűjtöttek és átadtak a fiatalabbaknak? Erről, és a régi halászéletről kérdeztem Dubecz Tivadart, aki nyugdijasként már nem halászik, de a fia, Tibor örökölte a család régi mesterségét. Nem tudjuk pontosan hány halászt és családját érinti az új törvényi rendelkezés. Lehetnek talán százezren is. Azt tudjuk, a Balaton, Duna, Tisza, Körösök, Sajó mellékén valamennyi halászcsaládot, akik
József testvérei – Laci és Misa bácsi az 1940-es évektől kisszerszámos halászok voltak. Apám bár besegített nekik, szanitéc volt, gyakran az év felét a katonaságnál töltötte, mert újra és újra behívták.
eddig természetes élővizeken halásztak. Gyakorlatilag kihúzták lábuk alól a talajt, elvették a megélhetésük forrását azoknak, akik több generáció óta ebből a mesterségből éltek. A legnehezebb helyzetben azok vannak, akik nyugdij előtt állnak, és már reményük sincs valami más foglalkozást űzni. Mert ehhez értenek elsősorban, vagy csak ehhez, mert ezzel töltötték életük legnagyobb részét. A mi családunkban – apám, Dubecz
A fronton ők látták el a sebesülteket, mint egészségügyi szolgálatosok. A Felvidék után, Magyarországon – Tác, Kőszeg környékén érte a háború vége. Megsebesült, oda került tábori kórházba. Társaival éjszakánként jöttek hazafelé gyalog, mert napközben nagy volt az ellenőrzés. Itthon kihirdették, hogy a férfiak jelentkezzenek az érdi rendőrségen, mert dokumentumokat kapnak. Helyette a szegedi Csillag börtön volt az irány.
Édesapám 1945. áprilisában került haza, igy szerencséjére ezt megúszta. A társai Székesfehérvár, Kápolnásnyék környékén elváltak tőle – odavalósiak voltak – ő pedig Elvirán keresztül jött haza. A háború előtt a kisszerszámos halászok a Kácser családtól bérelték a halászati jogot, akik viszont a tulajdonosoktól – Érd-Dunaegyházi Halászati Társulástól – pályázaton nyerték el. 1910-14 között zárták le a Kvassayzsilippel a Kis-Dunát, amely hatalmas mennyiségben termelte az ivadékot természetes – melegebb – élővizében. A nagyszerszámos halászoknak mindemellett ivadékot is kellett vásárolni. Az ivadék betelepitésének ellenőrzését törvény irta elő. Amikor azokat behelyezték a folyóba, a jegyzőnek, a falu papjának és a falusi birónak is ott kellett lennie. Az ivadékot halastavakból hozták, vesszőfonatú kosarakban és úgy helyezték ki a Dunán, zsombékos helyeken, hogy védettek legyenek az apróhalak a rablóhalaktól is. Árviz után, amig nem épültek meg a határban a folyó mellett a nyúlgátak, addig sok olyan visszamaradt vizfelület volt a szántókon, ahol a halak lerakták ikráikat és az abból kikelt kishalakat vis�szamentették a halászok a Dunába, igy biztositották az utánpótlást. Halászati szövetkezet 1945. februártól lett. Amikor helyette TSZ-ek lettek, akkor Ercsi és Adony határában halkeltető üzemet létesitettek. Akkor kezdődött el a mesterséges halszaporitás. Pontyot és harcsát neveltek ott. Apám a háború után kezdett el folyamatosan halászni. Az államositás után az első szövetkezetet a halászok hozták létre. Hivatalos neve akkor még nem volt. Csepeliek, százhalombattaiak és ercsiek szövetkeztek egymással. A brigádok valamennyien nagyszerszámos halászok lettek. Ez azt jelentette, minden engedélyezett eszközzel halászhattak, keritőhálóval is. A halászati engedélyt akkor már a községek adták ki. A szövetkezet 1956-ig üzemelt, majd attól kezdve termelőszövetkezetként. è
10 A háború előtt Kácserék bérelték a halászati jogot. Ezért fizetségképpen meghatározott mennyiségben élő halat – pontyot, harcsát, süllőt – adtak, vagy pénzben váltották meg a bérleti dijat. A kisszerszámos halászok – akik nagy keritőhálót nem használhattak – 600700 pengőt fizettek Kácseréknak a területi engedélyért. Abban az időben évi 10 pengőért lehetett horgászni a Dunán. A halászati jog a budapesti Vasúti ös�szekötő hidtól Adony határáig terjedt. Az egész kifogott halmennyiség az övéké lett. A szövetkezet idejében – a részes halászok – megtarthatták a kifogott hal 60 százalékát. A szövetkezeté 40 százalék volt. A termelőszövetkezet idejében a halászok már csak a kifogott hal 30 %-át tarthatták meg, a tsz-é lett a többi. Se szerszámokat, se üzemanyagot nem biztositottak, nekünk kellett a hálókhoz szükséges anyagokat is saját költségen beszerezni, majd elkésziteni. A ladik a miénk volt. Ercsiben voltak ladikkészitők. Az akkori ára 10-15 ezer Ft volt, amikor a munkások bére még 1000 Ft alatt volt havonta. Ma egy új ladik ára 250 ezer Ft. Amikor már motor segitette a munkát – amit saját költségén vásárolt meg – az üzemanyag költsége is a halászt terhelte. A háború után Csepelen két nagyszerszámos és harminc kisszerszámos brigád működött. Kezdetben Érden is volt néhány kisszerszámos halász. Battán két brigád volt a faluban. Ifj. Kácser Mihály csapata: id. Kácser Mihály bácsi, id. Hrubes Lajos, Hajdú József, Bugyinka Lajos. A másik csapat a Dubecz familia – Laci bácsi, Misa bácsi –, Vejmola Tódor, Mikulecz Pisti. A halász szövetkezet első elnöke Hajdú József volt. Ercsiben is talán két brigád volt. Voltak kisszerszámos halászok is. Apám 1945-ben csatlakozott a battai csoporthoz. Amikor abból szövetkezet lett, ő lett az elnök. Tanfolyamot kellett végeznie, kapcsolatokat épiteni a települések brigádjai között. Amig kisszerszámos halászként dolgoztak, varsát, dobóhálókat, millinget, zsinegeket, sleppzsákot használhattak, horgokat engedtek a Duna fenekére. Ezeknek az eszközöknek a kezeléséhez csak egy-két emberre volt szükség. A nagyszerszámos halászathoz 3-4-re. A zsinegezéshez a horgokra tücsköt, tiszavirág-lárvát használtak csalinak. Ezekért nem kellett fizetni. Használtak sajtot is. Nyáron szemben a túloldali vizes helyeken piócát is gyűjtöttek. A barna tücs-
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER köt szeméttelepen gyűjtötték össze, ahol szivesen telepedtek be kihelyezett faládákba. A tiszavirág lárvájáért virágzás idején mentek el a Tiszához. Nedves homokban tárolták, igy több napig elállt. A halász tálcát fából – lapos lécekből, keskeny deszkákból – készitették. Oldalát, peremét kicsit ferdén illesztették a lapjához. Akár 250 horog is fért rá. 3-4 km hosszan leengedték a folyó fenekére, zsineggel. Jó nagy Duna-kavicsot használtak nehezéknek. Csalinak sajtot, tücsköt, tiszavirág lávát használtak. A
A háború előttihez képest változott a halállomány összetétele is. A nyúlgátak miatt megszűntek a kiöntések, ahová a halak korábban szivesen ivtak le. Csepel iparositása egyre több káros anyagot hozott a folyóval, ahová kezdetben mindenféle hulladék olajat – legfőképpen hétvégeken – beleöntöttek felelősség nélkül. Már nem szénnel fűtöttek akkor, hanem olajjal. A fűtőolaj, pakura megdermedt, összeállt csomókban a hideg vizben. Belekerültek fúróolajok is, amiket az esztergályosok használtak. Ez volt
hosszú zsinegen 1,5-2 méterenként voltak a tálcák. Jó fogás esetén 3-4 mázsa halat is lehetett vele fogni. Szeptemberben márnát sokat, 10 °C alatt már harcsát és más ragadozó halakat is megfogott. A legtöbb halat nyáron fogták – márnát zsineggel, millinggel. Hűvösebb időben dobóhálót használtak.
az ipar számára a leggyorsabb, „legolcsóbb” megsemmisitési mód. A korai időkben kárász, compó, vörös szárnyú keszeg, dévér keszeg, bodorka volt a zsákmány. Különleges halak is: bucó-félék – német, magyar –, amiket később védetté nyilvánitottak. A háború előtt rengeteg volt a Dunában a törpe-
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER harcsa. Amikor a háztartásokba bekerült az Ultra mosogatópor, szinte teljesen eltűnt a halállományból, annyira érzékeny volt rá. Voltak jövevényhalak is, mint a napkárász, durbincs. Nagyhalak: ponty, harcsa, süllő, rózsás márna, petényi márna, paduc, jász. * Az iparositás egyre súlyosabb következményekkel járt. A Vaskapu megépitése – 1964-84 – között lehetetlenné tette a Dunán magasabb területeken ivó halak szabad áramlását. Nem épült meg a hallépcső, ami lehetővé tette volna, hogy a halak ezen szabad utat kapjanak. A hallépcső egy 6 km hosszú beton épitmény lett volna, max. 1 méter magasságú lépcsőkkel. Ezeken a vizben a forrásirán�nyal szemben is tudtak volna a halak haladni. Mivel ez többe került volna talán, mint maga a megépült erőmű, ezért nem épitették meg. Így a kecsege nem tudott feljönni eredeti ívóhelyére. Ami pedig az elrekesztett részben maradt, hamar kihalászták. Csak a pisztráng és a balin képes ennél magasabbat ugrani. A kecsege elviseli a gyors folyású vizet, de ekkora magasságot nem tud átivelni. Az állományból az maradt meg, ami a Tiszába és a Drávába beszorult. Mivel ez utóbbi határfolyó volt, nem volt halászat benne. A szerbhorvát háború idején viszont a harcok miatt a halak visszamenekültek a Dunába, akkor sokat lehetett fogni belőlük megint. Az 1960-as évekig még lehetett a Duna vizéből halászlét főzni – mert ezt ették halászat közben a vizen tartózkodó halászok – de később már nem, a vizet is magunkkal kellett vinni. A korai időkben az eszközök készítéséhez nem voltak műanyag zsinegek, kötelek, csak kenderből készültek. A kendert a Duna-Tisza közén kubikgödrökben termelték, ahonnan korábban az agyagtéglákhoz vették ki az alapanyagot. A kendert száritották, összezúzták, fonták, majd köteleket készitettek belőle. Kötélgyártók Ráckevén, Érden, Nagytétényben és Soroksár környékén voltak akkor. 10-16 mm-es köteleket használtak az eszközök készitésénél. A hálókhoz kellett parafa, az alsó szélére nehezéknek ólom golyók. A hálórész 1954-ig kenderből készült. Akkor – nagybátyám – Dubecz Laci bácsi Svédországban élő barátja, aki háromévenként hazalátogatott – hozott először perlon fonalat. Nekem fiatal suhancként naponta kötelező volt megkötni hosszúságában 100
11 db hálószemet – négyzeteket –, húsz dbot magasságban. A kender fél év alatt elmállott, ezért impregnálni kellett. Csersavval, majd rézgálicos oldattal tették tartósabbá. Egy kilogramm rézgálichoz csak öt liter vizet öntöttek. A műanyag perlon viszont a napon hamar elvékonyodott, ezért kitaláltuk, hogy olajfestékkel kentük be, igy lett tartósabb. Sokféle hálót kötöttünk. Dobóhálókat, karika dobóhálót, rác dobóhálót. A karika dobóhálót tíz cm átmérőjű vaskari-
méter hosszú volt. A szélessége a víz mélységétől függött. A mélyebb részeken 6 m-es volt, a széleken már csak 2,5. Legalább három-négy személy kellett a használatához. A hálót a ladikba helyezték el. Egy halász – a laptáros – a parton tartotta a kötelet. Farhámmal volt a derekához rögzitve. A társai dobálták ki a hálót a ladikból. Egy valaki irányitotta a csónakot. Ideálisan négyen voltak, de később már előfordult, hogy csak hárman halásztak. A háló felső szé-
kára kötöttük körbe. Az átmérője három méter volt, alján ólmok voltak nehezéknek. Zsinórral húztuk össze, ha volt már benne hal. A rácháló átmérője öt méter volt. Az alján zsákok – hálóból – voltak kiképezve. A sleppzsák átmérője már 10 m lehetett. A ladik elejére rögzitették és a ladik alatt úszott. Száz méter haladás után vontuk be. A keceháló „A” alakú fához volt kötve. Aljára az ólomnál könnyebb csontokat rögzitettek. Így nem akadt bele semmibe. Akadályosabb vizmedrekben tudtuk használni. A millinghálót – meritőhálót – a ladik mellett közvetlenül használtuk halfogásra, kőhányások mellett. Árvizes területeken jól használható volt a tapogatóháló. Fűzfavesszőből fonták. Olyan volt, mint egy forditott, fenék nélküli kosár. A kiöntéseknél a talajhoz lapult halakat lehetett vele kifogni. Szigorú előirások határozták meg, mikor mit lehetett halászni. A halak ívása idején tilos volt. A csuka február 1-jétől volt tiltott. A márna, süllő, ponty, harcsa április 1-jétől. A szigorodó szabályok később a keszegfélékre is kiterjedtek. A dunai keritőhálót csak a nagyszerszámos halászok használhatták. Ez 140
lén – a tartókötélen – parafák, az alján ólomnehezék volt. Ettől volt feszes. A halászok tudták hol lehet csak – a Dunán – nagy keritőhálókkal halászni. Tanyának nevezték ezeket a helyeket. Ehhez legalább 400-500 méteres akadálytalan vizmeder, folyószakasz kellett. A tavaknál szélesebb, hat méteres keritőhálót tudtak használni. A keritőhálónak komoly súlya volt – 140 m hosszú háló, plusz kötelek. A ladikkal 250 m távolságra eveztek be a parttól. Amikor kiemelhették a hálót a ladikkal a parthoz közeledtek, attól 60 m-re húzták ki. Két ember kellett hozzá. Átlagosan 3-15 kg hal volt a fogás, de lehetett 50-60 kg is, a halászszerencsétől függően. A halakat a bárkában helyeztük el és tartottuk eladásig, ami a vizmederben volt a halásztanya előtt. A mi részünkön három tanya – „kengóra” – volt, ahol nagy hálóval halászhattunk. Halásztunk kecsegehálóval is. Ez abban különbözött a nagy keritőhálótól, hogy mindkét oldalán ún. hálóból kötött tükrök – zsákok – voltak. A tükrök mérete 25 x 25 cm volt. A háló hosszúsága 50 è
12 m 4 m-es szélességgel. Csak fenéken lehetett vele halászni. A háló egyik végén a halász volt, a másikon egy láda. Ettől feszült ki a háló. 50 m kecsegehálóhoz kellett 100 m tükör. Magasságában 6 db tükör fért el. A bibla hálót az 1950-es években egy Battára került párkányi halász hozta. 70 m hosszú volt, 5 m széles. A hálók szeme 50x50 mm-es volt. A tököli oldalon a Hárosi-szigettől lefelé halásztunk vele. A kifogott legkisebb hal súlya 3 kg volt. 2,5 mázsa halat fogtunk akkor az első fogással és csak nagyméretű halakat. A mi balinhálónk szem mérete 40 x 40 mmes volt. A vizmederről: először Csepelen a Szabadkikötő miatt mélyitették ki a víz medrét a ’70-es években. A megépült 30 féle üzemhez tengeri hajókon is szállitottak anyagokat. Nagy darukkal történt a kirakodás. A Duna általános vizmélysége miatt korábban csak kisebb hajók közlekedhettek. Magas vizállásnál minden hajó tudott közlekedni. A mai alacsony vizállás mellett csak max 2,5 méteres merülés engedélyezett a hajóknak. A hajók alatt mindenkor kell lennie legalább 70-80 cm-es vizmélységnek még. A vizmeder mélysége a mindenkori vizállástól függött. Eredetileg a battai oldal laposabb, a tököli mélyebb volt. De a víz élő dolog és van, ahol felemeli a sódert, és van, ahol leteszi. A vizmélység nem csak ettől függött, hanem az emberi beavatkozástól is. A tököli repülőtér előtti résztől – ahol kimélyitették a vizmedret – a Hárosi-szigetig 15-20 méter lett a Duna vizmélysége. Amikor Budapesten a lakótelepek épültek, egy szovjet gyártmányú kotróhajó termelte ki a folyóból a szükséges sódert, homokot. A két puttonyos meritő eszköz egyenként 2 m3 anyagot tudott kiemelni. Hosszú évekig – 1970-80-as években – a kitermelés éjjel-nappal folyt. A vizmélység ezeken a helyeken 15-20 m lett. Dunaújvárostól a szerb határig már korábban is mesterségesen alakitották ki a folyómedret, hogy a kohászathoz szükséges érceket hajón be tudják hozni. * 1998-ban a folyót súlyos vegyi mérgezés érte. A nagytétényi Chinoin gyárat megvették a franciák. Egy a mezőgazdaságban vegyszerként használt – súlyosan mérgező – anyagot itt kevertek össze. Akik a műveletet végezték elhibázták és a megfelelő ciszterna helyett
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER az esővizgyűjtőbe öntötték a tömény mérget. A folyó fenekén Érdig csak kisebb szélességben terjedt, de a battai kanyarulatnál a víz szétteritette a mérget 500 m-es szélességben és az egészen a szerb határig – azon túl is – ahol haladt minden élőlényt kipusztitott a mederből. Nem csak a fenéklakó halak pusztultak el, de a békák, siklók is. A felszinen úszó keszegfélék a túlsó partra menekültek. A folyó szélessége nálunk kb. 700 m. Azon a napon reggel 6 órakor érkeztünk meg a halászatból. A fiam, aki a TEHAG-ban dolgozott már akkor, felhivott telefonon 8 órakor, hogy azonnal menjek a halásztanyára, mert várnak engem. A minisztériumból, a Vizügyi Igazgatóságtól, és a Vizélettani Laboratóriumból voltak ott. Kérték, nézzük meg a bárkát, amiben az éjszaka fogott halak voltak. Valamennyi elpusztult. A TEHAGban – akkor már éve óta – folytak a tokhalak és a kecsege összeházasitásának kisérletei, hogy tavi körülmények között tudjanak szaporodni. A neve vicsege lett volna. Sok év kutató-, fejlesztőmunkája vált akkor semmivé. A TEHAG az erőműtől kapta a vizet, igy abba is belekerült a méreg, óriási kárt okozva. A kisérleteket nem is tudták ezért folytatni. 2012-ben a mi oldalunkon volt egy erős sóderkitermelés, a meder talaja fellazult általa. A 2013-as árviz kimosta ezt a mélyedést. Most olyan mély a battai oldalon a Duna medre, hogy szinte a part közelében közlekednek a hajók. A part hirtelen több méterrel mélyül. Az erőmű miatt egy rézsűt épitettek a folyó medrébe Dunafürednél, a Hideg-vizes csatorna torkolatánál. A szűkités miatt itt megnő a víz sebessége és nem engedi lerakódni a sódert, homokot. Ugyanez a funkciója a Kácsás-szigetnél és az alatta épitett kőhányásoknak. A víz természetes módon végzi el a feladatot. Az EU szeretné, ha az ország kimélyítené a folyó medrét, hogy a Rajna-Majna csatorna hajói végig közlekedni tudjanak. A magyar vizügyi szakemberek azonban ehhez nem járultak hozzá, mert akkor a talajban mélyebbre kerülnének a talajvizek és kiszáradás következne be. Vagyis eltűnne a talajból a víz. Ugyanakkor a folyó vizfolyásának sebessége is megnőne, gyorsabban hagyná el az ország területét, ami hátrányokkal járna. Számolnunk kell ezért azzal, hogy előbb vagy utóbb a vizlépcsőket mégis meg fogják épiteni. *
Jómagam 1954-57-ig voltam katona. Utána kezdtem el apámmal és Laci bácsival halászni, mert már nem volt – harmadik – állandó társuk. Huszonkét évesen lettem halász. A hét hat napján halásztunk. A kifogott halat helyben is értékesitettük. A többletet kezdetben a kofák vitték el – 1959-ig. Azután a TSZ gyűjtötte össze és Dunaújvárosban értékesitették. 1994ben – hatvan éves koromban – mentem nyugdijba, de még 1998-ig halásztam. Akkor történt az a súlyos mérgezés és a halpusztulás, ami miatt nem volt már mit halászni a Dunán. *** Szegedinácz Anna: A TSZ-esitésnél mesterségesen és erőszakosan avatkoztak be a társadalom szövetébe. Azóta is számos és számtalan felülről irányitott – mondhatnánk iróasztal melletti – döntés született velünk kapcsolatban. Mi történne akkor, ha a politikusok szócséplés helyett, egyszer azokat kérdeznék meg, akiket az általuk hozott törvények súlyosan érintenek? Ha nem lesznek halászok, ki fogja megakadályozni, hogy orvhalászok rap sickodással ne okozzanak súlyos károkat a vizek halállományában? Ki tud-e majd állitani az állam annyi halőrt, hogy felügyeljék az élő vizeket, ellenőrizzék, az emberek betartják-e a törvényi előírásokat? Nem használnak-e olyan tiltott eszközöket, amelyeket a technika már lehetővé tesz? Mikor és kinek fog eszébe jutni, hogy a halászati jogot el is lehet adni és újra bevezetni állami bevételekért? Ki vagy kik fogják azt megvásárolni? Szegedinácz Anna
SZÁZHALOM
Óvárosi Közösségi, Közéleti Folyóirat Megjelenik havonta Felelős kiadó: a Százhalombattai Faluvédő Egylet elnöke Szerkeszti a szerkesztőbizottság. Postacím: 2440 Százhalombatta, Avar köz 2. Honlap: www.szazhalom.hu E-mail:
[email protected] Telefon: 06-23/356-343 ISSN szám: 2060-2766
Nyomdai munkák: Hírhalom Kft., Százhalombatta
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER
13
Tegnapról holnapra – Beszélgetés id. Falusi Ferenccel (2. rész)
„Falusi” történetek Falusi Feri bácsival fia, Ferenc érdligeti campingjében találkoztam. Még gyermekkorában költözött Érdre szüleivel. Népes familiája battai tagjait szerencsém volt, van ismerni, őt nem. Ő ellenben ismerte apámat, idősebb testvéreimet, igy hamar szót értettünk egymással. Két nap telt el. Amikor a harcok elültek, ángyom kimerészkedett. Kukoricaszárat akart behozni. Akkor találtak meg bennünket. Egy orosz katona észrevette és ráfogta a fegyverét: Sztoj! – mondta. Az ángyom nem ijedt meg – rác lévén – szót tudott vele érteni. Az orosz ruhában lévő katona akkor azt mondta neki magyarul. - Néni! Ha van közöttetek, aki levente ruhában van, egyéb ilyenben, öltözzenek át, mert csúnya világ lesz. Szépen beszélt magyarul. Maradjunk itt továbbra is – mondta. Hát ott maradtunk. Dolenánál valami árulás lehetett. A lövész kutakban – ez nem árok, csak egy mély üreg a földben – mindegyikben 3-4 német katona szilánk találatoktól halt meg. Aknazáport kaptak. A dolenaiak azt mondták, le voltak itatva. Azért tudtak átjönni az oroszok. Az oroszoknak súlyos veszteségeik voltak a Dunánál, a dolenai harcoknál. A magyar katonáknak nem volt más fegyvere csak a kukoricagránát. Az oroszok golyószórókkal, géppuskával lőttek, és újak mentek ki helyettük, ha elfogyott a lőszer. Annyi volt a halott, hogy a nagybátyámék szekerekkel szedték össze. Két helyen volt komoly ellenállás, Zoltán-pusztánál és Karácsony-pusztánál. Este ugyanaz a csoport jött vissza és azt mondták, hurcolkodjunk át a Pannónia-pusztai kastély alatti pincébe. Még az ottani summások is átjöttek akkor velünk. Mindenki. Eltelt egy éjszaka és egy nap. Csak azután talált ránk egy újabb csoport. Kihajtottak bennünket a pincéből. Az egyik fiúnak volt egy szájharmonikája. Nem volt
oldala, de szólt. Egy orosz katona odajött és elvette. Elkezdte fújni. Ott hagytak bennünket. Úgy elmentek, sose láttuk többet őket. Hoztak az oroszok malacokat – főzni – a hizlaldából. Csodálkoztunk, hogy már ott vannak és elfoglalták a területet. A Dunán ott könnyebben tudtak átkelni, mert sik volt a terep. A kastélyban rendezték be a konyhát. Mi ott segédkeztünk és ettünk. Még Pannónia-pusztán történt. Éppen krumplit pucoltunk. Ángyom azt mondja nekem: Te! Ez az orosz nő annyira figyel téged. Nagyon figyel téged. Azt mondja nekem oroszul: Te partizán vagy? Az ángyom. Ez nem partizán. Ez egy gyerek. Itt
van a testvére is – mutatott a saját lányára. Közben bejött egy tiszt. Felmérhette a helyzetet, mert kiparancsolta a nőt és fenékbe rúgta. Soha többé nem jött vissza. A tiszt mentett meg. Talán fejbelőtt volna a nő, mert rám emelte a pisztolyát. 17 éves voltam akkor. Elvittek bennünket Ercsibe. Egy olyan nagy magánházba, ami tele volt tetűvel. Fertőtlenitő állomás volt. Mindenkit odavittek. Egyik nap kiválasztottak bennünket – néhány férfit –, hogy lovakat vigyünk át a szigetre. Az oroszok kikötője a Dolena alatt volt a parton. Már a Duna felénél voltunk, amikor elkezdtek bennünket lőni. A mi oroszunk kiabált: Nye sztrilaj! De az csak lőtt. Akkor az orosz feltette a golyószórót
a komp elejére és lőtt. Csend lett. Amikor átmentünk, leadtuk a lovakat, bennünket pedig szélnek eresztettek. A másik oldalon indultunk vissza. Nagy kiabálásra lettünk figyelmesek. Egy orosz szájából lángok csaptak ki. Meggyulladt benne a pálinka. Egy öreg néni kérdezte: Van valakinek teje? Voltak ott magyarok, falubeliek mások is. Egy nő mondta. Van nekem, de csak kecsketej. Megitattuk az oroszt, megszűntek a lángok és elaludt. Bolgár férfi volt. Az öccse – aki vele volt – még csak 13 éves volt és katona. Hoztak egy kis lovat, azzal jártunk. Segitettünk nekik teát főzni és a katonáknak a frontvonalra elvinni. Mondtam neki, hogy én ott lakom a túloldalon. Ja tam doma! A parton odavitt egy tiszthez. Mondta neki, vigyenek át. Az nemet intett a fejével. Másnap megint lementünk a partra. Akkor már egy másik tiszt volt ott. Megengedte, hogy átvigyenek. Az érdi téglagyárnál kötöttünk ki. Már a vasúti töltés közelében jártam, amikor egy csoportot láttam – férfiakat – akiket orosz fegyveresek kisértek. 1945. január 6-a volt. Kiabáltak nekem: Szaladjál gyerek! Menjél! Ha azok közül, akiket elhajtottak, valaki megszökött, bárkit, akárkit, akit az úton elfogtak, elhajtották a többiekkel. Csak a létszámot ellenőrizték, azt hogy ki az, nem volt számukra fontos. Darab, darab – gondolták. Így kerültem haza Érdre – a Postástelepre – az Álmos utcába. * Amikor a háború befejeződött, lehetőségem nyilt elvégezni a hetedik, nyolcadik osztályt. Elvégeztem. Közben dolgoznom is kellett. Még a háború alatt 1944-ben elmentem suszterinasnak, de nagyon unalmasnak találtam. Abban az időben a mester meg is pofozhatta az inast, ha valami nem tetszett a munkájában. Betörés történt a műhelybe. Eltűntek a bőrtalpú cipők és a talpaláshoz való nagy tábla bőrök. Minden reggel én mentem a műhelybe elsőnek, utána jött a segéd, legvégül a mester. Én vettem észre a betörést. A betörés miatt elvittek bennünket a csendőrségre a segéddel együtt. è
14 Egész nap a plafont kellett nézni, aztán este azt mondták. Ma menjetek haza. Másnap megint jelentkeznünk kellett ott, leültettek. - Tudjátok-e, ki volt a betörő? – kérdezte a csendőrtiszt. - Honnan tudnánk? - A főnökötök! Elengedtek bennünket. Osgyánnak kovácsműhelye volt. Gyönyörű kis kocsikat gyártott. Mellette volt az olajütője, oda mentem a front után közvetlenül dolgozni, de nagyon szerettem volna vasas szakmát tanulni. 1946-ban egy nap azt mondta az öreg: - Elmennél-e Kristófékhoz inasnak? - Igen. - Szólj anyádnak, holnap reggel ő itt kezd, te meg menjél oda. Kitanultam náluk a géplakatos és a villanyszerelő szakmát. Jó mesterem volt Kristóf István. Mindenfélét csináltunk. Kerítéseket, kutakba szivattyúkat szereltünk tavasszal, ősszel le és javitottunk. Nem használtunk kötelet. Szétvetett lábakkal a kút gyűrűn támaszkodva lépkedtünk lefelé. Még versenyeztünk is, ki ér le hamarabb. Amikor 1949-ben végeztem, a Stiber vállalatnál helyezkedtem el. Mi szereltük a Fehérvári úton az OTI összes vasszerkezetét, ajtókat, ablakokat. A cégünket államositották. Átjöttem Érdre az Állami Gazdaságba dolgozni körzeti szerelőnek, hogy ne kelljen bejárni. Megkérdezték, akarok-e traktort vezetni? Papirom nem volt róla. Két hét alatt megszereztem Martonvásárban. Ahol a kenyérgyár van, ott volt a gépállomás. Egy nap jött az állomásfőnök. Azt mondta, Feri jött két sztalinyec és nem tudják levenni a vagonról. Ez egy hernyótalpas hatalmas mezőgazdasági gép, olyan volt, mint egy tank. Kérdezte milyen üzemanyag kell hozzá? Elkészitették kannákban. Nekem volt csak sztalinyec engedélyem, igy én vezethettem. Benne van a gépkönyvemben „Első osztályú sztalinyec vezető”. A Rávna-dűlőt akkor nevezték el Micsurinnak. A traktorok nem tudták feltörni ezt a vizes területet, mert elsüllyedtek. Én törtem fel és a törökbálinti hegyoldalt is. Ezek korábban nem voltak művelt területek. Fél évig voltam ott, még az őszi szántásokat elvégeztem, akkor – 1951-ben – behivtak katonának. 1953-ban szereltem le. Rövid ideig a Bányagyutacsban dolgoztam, aztán úgy volt, a Csapágygyárba megyek. Végül a Metallokémiában – az Ólomgyárban kötöttem ki. Grozdics Jani bácsi volt a művezető. Azt mondta: „Maradj itt, gyerek! Jó helyed lesz. A
SZÁZHALOM • 2016. OKTÓBER mai naptól föl vagy véve.” Kaptam rögtön munkásruhát. 37 évig dolgoztam ott. 1989-ben onnan mentem nyugdijba. Egy katonatársam is, akivel együtt szereltünk le, és együtt mentünk oda dolgozni. Ő az öntödében dolgozott, én karbantartó voltam. Szigorú biztonsági előirások voltak, mert ércből és hulladékból – használt ólomcsö-
Zsuzskához járok segiteni a campingbe. Füvet nyirok, mindent megcsinálok, amit még el tudok végezni. Az egészségem néha rendetlenkedik, de nagyon vigyáznak rám a gyermekeim. Jó közöttük a testvéri kapcsolat. Szeretem őket és érzem ők is szeretnek, megbecsülnek engem. Visszafelé tekintve. Nem volt az életem-
vek, akkumulátorok – állitottuk elő az ólmot, ami nagyon mérgező volt. De aki nem felelőtlenkedett, betartotta a szabályokat, az nem kaphatott ólommérgezést. Mázakból állitottuk elő – ez még nem volt tiszta ólom -, utána tömbösitettük. A pénzverdébe is mi gyártottuk. Volt a gyárnak saját mosodája, napközben is kicserélhettük a ruhánkat, ha szükséges volt. Gyártottunk fekete rezet is – keresett nyersanyag volt a világpiacon. Más világ volt az, mások voltak az emberek. Amikor épitkeztünk, elmentünk egymáshoz segiteni. Kalákában épültek akkor a házak. 1949-ben nősültem meg. Feleségem Szemerei Ibolya a közelünkben lakott. Feri, a fiam 1950-ben született meg. Van egy lányom is, Ibolya, aki masszőr. Két fia van, akik Battán laknak, Gilányi Tamás és Norbert. Tegnap volt a születésnapom. A dédunokám köszöntött fel telefonon. Azt kiabálta: „Papa, boldog szülinapot!” Márk ötéves, a húga Hanna egy. Apám még 1981-ben, anyám 1993ban halt meg. A Falusi család hosszú életű. A feleségem 1995-ben. Most a lányom él velem a családi házamban. Volt egy jó barátom Bálint Ferenc. Vele jártunk dolgozni a környékre. Kőműves volt. Ha ő vállalt munkát, én voltam a segédmunkás, ha én, akkor ő. Sajnos már ő is elment. Most a fiamhoz és a menyemhez,
ben semmi kirivó rossz esemény, ami után keserűséget éreznék. A háború alatt még fiatal voltam. Jó volt a családom, jó volt az életem. Szerettem a mu nkámat, a munkatársaimat. A munkahelyemen megbecsültek. Ha kellett, mindenben segitettek, hogy boldogulni tudjak. Én viszonoztam. Battára ritkán járok. Mindenszentekkor vagy halottak napján, rokonaimhoz a temetőbe. Szivesen végigélném mégegyszer az életem, de most nem lennék fiatal. Hol van az, ma, hogy valaki 36 évig dolgozik egy munkahelyen? A mi időnkben nem jutott eszébe senkinek, hogy más helyre menjen dolgozni. * Zsuzska figyelmeztette Feri bácsit, még nem vette be a gyógyszerét. Hozott neki ennivalót is, ne üres gyomorba kerüljön. Miközben körülnéztem a camping területén és készitettem néhány fotót, Feri bácsi felállt az asztaltól, ahol beszélgettünk. Már talált magának feladatot, munkát és ment a dolgára. A kedvemért azért megállt egy pillanatra, hogy fényképet készitsek róla a kertben. Igen. Ilyen derűs, elégedett öregember szeretnék lenni én is, akinek mindig van feladata, aki hasznossá tudja tenni magát még nyugdijas éveiben is, családja, emberi közössége számára. Lejegyezte: Szegedinácz Anna
