SZÁMŐZETÉSBEN SZABADON. a tibeti DALAI LÁMA önéletírása

SZÁMŐZETÉSBEN – SZABADON a tibeti DALAI LÁMA önéletírása

FORDÍTOTTA HORVÁTH Z. ZOLTÁN SZERKESZTETTE SÁRI LÁSZLÓ

SZÁMŐZETÉSBEN – SZABADON a tibeti DALAI LÁMA önéletírása ÍRÁS KIADÓ Budapest

A mő eredeti címe: Freedom in Exile, the Autobiography of the Dalai Lama of Tibet © Tenzin Gyatso, the Fourteenth Dalai Lama of Tibet, 1990 First published in Great Britain, 1990 Published by Hodder and Stoughton Jacket photograph © ’89 Valerie Reed and N. Prasad Hungarian translation © Horváth Z. Zoltán A fordítást az eredetivel egybevetette: Sári László A könyvet tervezte Fehérvári Ottó Gondozta A PILU Spanyol–Magyar Kft.

Elıszó Dalai láma – ahány ember, annyifélét ért e kifejezésen. Vannak, akik úgy értik, élı buddha vagyok, az irgalom bódhiszatttvájának, Avalókitésvarának földi megtestesülése. Másoknak azt jelenti, „istenkirály” volnék. Az ötvenes évek végén annyit tett, a Kínai Népköztársaság Irányító Bizottságának alelnöke. Amikor számőzetésbe menekültem, ellenforradalmárnak és parazitának neveztek. Csakhogy magam úgy vélem, a föntiek közül egyik sem illik rám, számomra a „dalai láma” egyszerően az általam betöltött tisztség viselıje. Emberi lény vagyok én is, történetesen tibeti, aki úgy döntött, hogy buddhista szerzetes lesz. Egyszerő szerzetesként nyújtom át most életem történetét, noha a könyv semmi esetre sem a buddhizmusról szól. Két fı okom így tenni: elıször is mind több ember szeretne megtudni valamit a dalai lámáról, azután meg számos történelmi eseményrıl szeretnék beszámolni. Idım szőkössége arra kényszerített, hogy nyomban angolul írjam meg élettörténetemet, ami nem volt könnyő, hisz ezen a nyelven csak fogyatékosan tudom kifejezni magam. Annak is tudatában vagyok, hogy az elmondandókból egy-két olyan következtetés is levonható majd, amely szándékommal nem teljesen vág egybe. Csakhogy így állna a dolog akkor is, ha e könyvet tibetirıl fordítanák. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem álltak rendelkezésemre bizonyos források, amelyek mások számára hozzáférhetıek, emlékezetem pedig épp oly esendı, mint bárki másé. Mindezek után köszönetemet szeretném kifejezni segítségükért a tibeti emigráns kormány vezetıinek, valamint kiadómnak, Alexander Norman úrnak. 1990. május

ELSİ FEJEZET A fehér lótusz tartója 1959. március 31-én menekültem el Tibetbıl, azóta Indiában élek számőzetésben. 1949–50ben a Kínai Népköztársaság hadserege leigázta országomat. Csaknem egy évtizeden át megmaradtam országom politikai és szellemi vezetıjének, s megpróbáltam a két nép közötti békés viszonyt helyreállítani. Csakhogy a feladat megoldhatatlannak bizonyult, így arra a következtetésre jutottam, hogy sajnálatos módon jobban tudom népemet külföldrıl segíteni. Visszatekintvén azokra az idıkre, amikor Tibet még szabad ország volt, azt hiszem, azok voltak életem legszebb évei. Ma is boldog vagyok, csakhogy mostani életem alapvetıen különbözik attól, amire készültem. Jól tudom persze, hogy a nosztalgia haszontalan dolog, mégis mindannyiszor elszomorodom, amikor a múlt felötlik bennem, s eszembe jutnak népem szörnyő szenvedései. A régi Tibet sem volt tökéletes, ugyanakkor egykori életmódunkban volt valami figyelemreméltó, számos olyan, mára eltőnt dolog, ami méltó lett volna a megırzésre. Említettem, hogy a „dalai láma” kifejezés kinek-kinek mást jelent, nekem csupán arra a tisztségre utal, amelyet viselek. A dalai szó igazából mongol eredető, s annyit tesz, „óceán”, míg a láma (bla-ma) a „tanár”-t, „mester”-t jelentı ind „guru” szó tibeti megfelelıje. A dalai láma címet tehát szabad fordításban úgy adhatnánk vissza: a „bölcsesség óceánja”. A dalai szó eredetileg a III. dalai láma, Szonam Gjaco (Bsod-rnams rgya-mtsho) nevének részleges fordítása volt, a gjaco (rgya-mtsho) tibetiül: óceán. Nem szerencsés viszont, s értelemzavart okoz, hogy a láma szó kínai fordítása: huo-fou, vagyis „élı buddha”. A tibeti buddhizmus nem ismer ilyesmit, csupán annyit fogad el, hogy némely lény – köztük a dalai láma – megválaszthatja újraszületésének mikéntjét. Az ilyen embereket nevezik tulkunak (sprul-sku, újraszületett, inkarnált). Tibetben élve dalai lámának lenni persze nem volt kis dolog. Annyit jelentett, hogy a népem zömének osztályrészül jutó fáradozásoktól és nélkülözésektıl távol éltem. Bárhová is mentem, szolgák csapata kísért; drága selymekbe öltözött miniszterek és tanácsadók vettek körül, az ország legelıkelıbb családjainak tagjai. A legkitőnıbb tudósok és vallásunk legkiválóbb gyakorlói voltak mindennapos társaim. Valahányszor elhagytam a Potalát, a dalai lámáknak ezt a csodálatos, ezerszobás téli palotáját, többszáz fıs tömeg kísért. A menet élén a ngagpa, vonult, jelképes „életkereket” hordozva. Nyomában a tatarák csapata, vagyis a hagyományos, színes öltözékbe bújt, kezükben zászlókat tartó lovászoké. Mögöttük azok lépdeltek, akik énekesmadaraimat hordozták kalitkákban és személyes tárgyaimat; mindannyian sárga selyemöltözéket viseltek. Utánuk Namgjalból, a dalai lámák kolostorából kijelölt szerzetesek következtek, mindegyikük egy-egy szent szövegekkel díszített zászlót vitt. İket zenészek követték lóháton, majd a szerzetes tisztségviselık két csoportja; elıl az alacsonyabb rangúak, mögöttük a Cedrung szerzetesei, akik a kormány tagjai voltak. Mindezek után lovászok vezették a dalai lámák istállójának pompásan felszerszámozott paripáit. Nyomukban egy újabb csapatnyi lovon az állami pecséteket vitték. Magam ez után vonultam, sárga gyaloghintóban, melyet húsz katonatiszt hordozott, mindannyian zöld köpenyt és sárga kalapot viseltek. Ezeknek – szemben a fölkötött hajú fıtisztekkel – egyetlen hosszú copf verdeste vállukat. A gyaloghintót – amelynek sárga színe szerzetesrendünkre utalt – további nyolc hosszú sárga selyemköntösbe bújt ember is tartotta. Oldalt a kasagnak (Bka’-shag), vagyis a dalai lámák kormányának (kabinetjének) négy tagja lovagolt a kuszun depon (testırparancsnok) és a makcsi, azaz Tibet kis létszámú hadseregének fıvezére kíséretében. Mindketten peckesen tisztelegtek kardjukkal, s kék nadrágból és aranypaszományos sárga

zubbonyból álló egyenruhát viseltek, fejükön bojtos sisakkal. E központi csoportot a szing gha, a kolostori rendfenntartók csapata vette körül; ezek az ijesztı külsejő férfiak legalább 180 cm magasak voltak, alaposan kitömött ruházatuk csak még riasztóbbá tette megjelenésüket. A kezükben lógó hosszú korbácsot bizony nem haboztak használni. Gyaloghintóm mögött jött két mesterem (tutor), az idısebb és az ifjabb (senior és junior – elıbbi nagykorúságom elıtt Tibet régense volt). Utánuk szüleim és családom többi tagja. İket világi tisztviselık népes csapata követte, nemesek és közrendőek egyaránt, rangjuk szerinti rendben. Valahányszor csak kivonultam, a fıváros, Lhásza apraja-nagyja eljött, hogy egy pillantást vethessem rám. Az emberek ilyenkor tiszteletteljes csöndben álltak, s gyakran könny szökött a szemükbe, amint fejet hajtottak vagy földre borultak elıttem. Az ekkori életem igencsak különbözött attól, amelyben kisfiúként volt részem. 1935. július 6-án születtem, s a Lhamo Thondup, szó szerint a „Vágytöltı Istennı” nevet kaptam. A tibeti földrajzi és személynevek gyakorta rendkívül szemléletesek. Így például Tibet egyik legfontosabb folyójának, a hatalmas indiai Bráhmaputm forrásának Cangpo (Gtsang-po) neve annyit tesz, hogy „megtisztító”. Szülıfalum elnevezése pedig Takcer, „üvöltı tigris”. Apró, szegényes település egy tágas völgyre nézı hegyen. Legelıin soha nem telepedtek meg hosszasabban, s nem is mővelték ıket, csak a nomádok hozták ide állataikat. Ennek a változékony idıjárás volt az oka. Apró gyermek koromban rajtunk kívül úgy húsz család próbált az itteni földbıl valahogy megélni. Takcer Tibet távoli, északkeleti részén fekszik, Amdo tartományban. Az ország földrajzilag négy nagyobb körzetre osztható: északnyugati részén kelet–nyugati irányban több mint nyolcszáz mérföld hosszan húzódik a Csangtang, a megdermedt sivatag vidéke. Növényzet alig-alig telepedett meg rajta, pusztáin csupán néhány nomád éli nehéz életét. Csangtangtól délre fekszik Ü (Dbus) és Cang (Gtsang) tartomány, amelyeket délrıl és délnyugatról a hatalmas Himalája határol. Ü-Cangtól keletre terül el Kham (Khams) tartomány, az ország legtermékenyebb, következésképp legnépesebb vidéke. Khamtól északra fekszik Amdo. Kham és Amdo keleti része képezi a hagyományos tibeti–kínai határt. A születésem körüli idıkben egy bizonyos Ma Pufeng nevő mohamedán hadúrnak sikerült a Kínai Köztársasághoz hő helyi kormányt alakítania Amdóban. Szüleim nemesi rang nélküli önálló parasztok voltak, abban különböztek a jobbágytól, hogy nem függtek semmiféle földesúrtól. Apró földecskét béreltek, s maguk mővelték meg. Tibet legfıbb terménye az árpa és a hajdina, termesztettük is mindkettıt, a burgonyával egyetemben. Nem ritkán szüleim egész évi munkálkodása kárba veszett a súlyos jégesık vagy az aszály következtében. Számos állatot is tartottak, amelyek megélhetésünknek biztosabb alapot adtak. Emlékszem, öt-hat dzomótól kaptuk a tejet (ez az állat a jak és a szarvasmarha keresztezıdése), s jó néhány szabadon kapirgáló csirkétıl a tojást. Ott volt aztán a mintegy nyolcvan juhból és kecskébıl álló vegyes nyáj, s apámnak csaknem mindig volt egy-két, olykor három lova, ezeket nagyon szerette. Mindezeken kívül pár jakot is tartott a család. A jak a természet egyik legnagyobb ajándéka az ember számára. Háromezer méter fölött bármely magasságon megél, mintha csak Tibet számára teremtetett volna. Alacsonyabban fekvı tájakon könnyen elhullik. Igavonóként és tejelıként (utóbbi esetben a drinek nevezett nıstényekrıl van szó), ehetı húsával a jak a magasvidéki gazdálkodás legfontosabb állata, ahogy az árpa, amit szüleim is termesztettek, a legfontosabb tibeti növény. Belıle lesz a campa, ha megpörkölve finom lisztté ırölik. Alig van olyan étek, amelyben ne lenne campa, nekem még számőzetésemben is mindennapi táplálékom. Persze nem lisztként fogyasztjuk; elıbb valamilyen folyadékkal, általában teával kell elegyíteni, de lehet tejjel is (amit a leginkább kedvelek), de megteszi a joghurt vagy éppenséggel a csang (a tibeti sör) is. A keveréket ezután csészénkben ujjunkkal apró gombócokká gyúrjuk. Máskor kása alapanyagául

szolgál. A tibetiek fölötte kedvelik, az idegenek azonban, úgy tapasztaltam, kevésbé. A kínaiak meg éppenséggel hallani sem akarnak róla. Mindannak nagy részét, amit szüleim megtermeltek a földjükön, magunk fogyasztottuk el, olykor azonban apám el-eladott némi gabonát vagy egy pár birkát az arra járó nomádoknak, vagy odalenn Szilingben, a legközelebbi városban, Amdónak tılünk három óra lovaglásnyira fekvı fıvárosában. E roppant vidéki körzetekben a pénz nemigen volt használatos, az üzletek zöme cserekereskedelem formájában bonyolódott le. Így azután atyám az év fölöslegét teára, cukorra, vászonra, hébe-hóba egy pár ékszerre vagy vasszerszámokra cserélte el. Olykorolykor új lóval érkezett haza, ami mindig fölvillanyozta. Remekül értett a lovakhoz, s ismert lódoktor volt a környékünkön. Szülıházam olyan volt, mint a többi ház Tibet e vidékén; kıbıl és vályogból épült, lapos teteje egy négyzet alakú területet fedett. Egyedüli kivételességét csatornázata jelentette: borókagyökérbıl készült, ebbe vájták az esıvizet elvezetı mélyedést. Közvetlenül elıtte, a két oldala szélességében apró udvar terült el, közepén magas zászlóruddal. Az ehhez alul-felül rögzített zászlóra számtalan imádság szövegét írták. A legtöbb állatot a ház mögött tartottuk. A házban hat helyiség volt: a konyha, ahol idınk nagy részét töltöttük, ha benn voltunk a házban; imaszoba, kis oltárral, itt győltünk össze áldozatbemutatásra, amikor napunkat megkezdtük, azután szüleim szobája, egy külön szoba a mindenkori vendégek számára, raktárhelyiség készleteinknek, végül egy istálló a marháknak. Nekünk, gyerekeknek nem volt külön szobánk, csecsemıkoromban anyám mellett aludtam, azután meg a konyhában, a tőzhely mellett. Székünk, ágyunk nem volt, csak külön alvásra kijelölt terület, mind szüleim szobájában, mind a vendégszobában. Volt azután még néhány vidám színekre festett faszekrényünk. A folyosókat fapadló borította. Apám zömök, hirtelen természető ember volt. Emlékszem, jól kikaptam tıle egyszer, amikor megrángattam a bajuszát. Mindazonáltal kedves ember volt, aki senki iránt sem viseltetett rosszindulattal. Születésemkor érdekes történet keringett róla. Elıtte betegsége több hétre ágynak döntötte. Senki sem tudta, mi gyötörheti, s az emberek már az életéért kezdtek aggódni, ám születésem napján egyszercsak minden kézenfekvı ok nélkül lábadozni kezdett. Aligha azért, mert apa lett, hiszen addig anyám már nyolc gyermeknek adott életet, még ha csupán négy maradt is életben közülük. (A hozzánk hasonló parasztcsaládokat a szükség rákényszerítette, hogy nagy létszámú családokat tervezzenek; anyám összesen tizenhat gyermeket hozott a világra, de közülük csak hét nıtt föl.) Amikor ezt a könyvet írom, Lobszang Szamten, a sorban engem megelızı bátyám, és Cering Dolma, legidısebb nıvérem, már nincsenek az élık sorában, ám két bátyám, nıvérem és öcsém ma is jó egészségnek örvendenek. Édesanyám az egyik legkedvesebb ember volt, akit valaha is ismertem. Ezt a csodálatos lényt, bizonyos vagyok benne, mindenki szerette, aki csak egyszer is találkozott vele. Rendkívüli módon együttérzett mindenkivel; emlékszem, egyszer szörnyő éhínség pusztított a szomszédos Kínában, ezért sok szegény kínait hajtott át az éhség a határon. Egy nap kínai házaspár kopogtatott az ajtónkon, karjukon halott gyermekükkel. Enni kértek anyámtól, s ı készségesen ellátta ıket. Ezután a halott gyermekre mutatva megkérdezte, segítsen-e nekik eltemetni. Amikor a házaspár fölfogta, mire is gondol, fejüket ingatva jelezték, hogy ne, mert meg akarják enni a gyermeket is. Anyám elborzadva nyomban behívta ıket, s teljesen kiürítette kamránkat, mielıtt sajnálkozva útjukra bocsátotta volna ıket. Még ha saját családja élelmét kellett is odaadnia, bennünket fosztva meg tıle, akkor sem engedett el soha egyetlen koldust sem üres kézzel. Cering Dolma nıvérem, a legidısebb közülünk, tizennyolc évvel korábban született nálam. Születésemkor már segített anyámnak a ház körüli teendıkben, s ott bábáskodott akkor is, amikor világra jöttem. Amikor elıször karjába vett, észrevette, hogy egyik szememet nem

nyitom ki rendesen, mire hüvelykujjával gondolkodás nélkül szétfeszítette a lusta szemhéjat, szerencsére anélkül, hogy bármi bajt okozott volna. İ gondoskodott elsı táplálékomról is, amely a hagyománynak megfelelıen a környéken növı bokor kérgébıl készített folyadék volt. Azt tartották róla, hogy megırzi a gyermek egészségét, ami az én esetemben igaznak is bizonyult. Évek múltán nıvérem elmondta, hogy igencsak szutykos csecsemı voltam, így különösen etetés után nem szívesen vett a karjába. Három bátyámhoz nem sok közöm volt. Thupten Dzsigme Norbut, a legidısebbet akkoriban már fölfedezték, mint egy magas rangú láma, Takcer rinpocse reinkarnációját (a „rinpocse” cím a lelki vezetıket illeti, s annyit jelent szó szerint, hogy „becses, drága”), és a több óra lovaglásnyira fekvı, híres Kumbum kolostorba nevezték ki. Következı bátyám, Gjalo Thondup nyolc évvel volt nálam idısebb, s születésemkor az egyik közeli faluban járt iskolába. Csupán legifjabb bátyám, Lobszang Szamten élt otthon, ı három évvel volt idısebb nálam. Utóbb azonban a Kumbumba küldték szerzetesnek, így hát ıt sem igen tudtam otthon megismerni. Természetesen senki sem sejthette, hogy különböznék bármely közönséges csecsemıtıl; az csaknem elképzelhetetlen volt, hogy egy és ugyanabban a családban több tulku is szülessék, így szüleim gondolatai közt föl sem merülhetett, hogy személyemben találják majd meg a dalai lámát. Apám fölépülése ugyan jó jelnek számított, de senki sem tulajdonított neki túlságos jelentıséget. Magam sem sejtettem, mi is áll elıttem, legkorábbi emlékeim ugyancsak hétköznapiak. Sokan erısen hangsúlyozzák az ember legkorábbi emléknyomainak fontosságát, én azonban nem értek velük egyet. Amire magam emlékszem, annyi csupán, hogy egy verekedı gyerekcsapat láttán gyorsan a gyengébb csoport oldalára álltam. Az is eszemben van, amikor elıször láttam tevét, amely Mongólia bizonyos részein közönséges állat, s onnan olykor-olykor átkerül a határon. Hatalmas, fenséges jelenség volt, s ugyancsak rémisztı. Emlékszem még, amikor egy nap fölfedeztem, hogy férges vagyok, ami hétköznapos a keleti világban. Máig bennem él, milyen szívesen kísértem el anyámat a tyúkólba, s álldogáltam mögötte, míg ı a tojásokar szedegette össze. Szerettem fészkükön ülve kotyogásukat utánozni. Másik kedves gyerekkori foglalatosságom az volt, hogy egy táskába szórtam a holmimat, mintha csak hosszú utazásra készülıdnék. Lhászába megyek, Lhászába megyek! – mondogattam. Ezt, no meg ragaszkodásomat ahhoz, hogy mindig én ülhessek az asztalfın, utóbb nagy dolgokra való elhivatottságom korai megsejtésekent értelmezték. Számos gyerekkori álmom is efféle interpretációt kapott, noha magam nem jelenteném ki teljes bizonyossággal, hogv akkoriban ismertem volna egész jövıbeli életemet. Édesanyám késıbb több olyan történetet mesélt, amelyek a magasrangú születés elıjeleként értelmezhetık, mint például az, hogy csakis az ı kezébıl fogadtam el csészémet, vagy hogy soha nem féltem senki idegentıl. Mielıtt beszámolnék arról, hogyan is fedeztek föl, mint dalai lámát, szólnom kell néhány szót a buddhizmusról, s annak tibeti törtenetérıl. A buddhizmus megalapítója, Sziddhárta, történeti személy volt, akit késıbb Sákjamuni Buddhaként tartottak számon. Több mint kétezer-ötszáz éve született. Tanai – ma dharma, vagyis buddhista tanítás néven ismerjük – az i. sz. 4. században kerültek Tibetbe, s évszázadokba telt, mire átvette az ıshonos bon vallás helyét, s teljességgel gyökeret vert. Ekkorra azonban már olyannyira áthatotta az országot, hogy a társadalom minden szintjét buddhista elvek irányították. S mivel a tibeti máskülönben ugyancsak veszekedıs és hadakozó népség természete szerint, a vallási gyakorlat iránti növekvı érdeklıdésük jócskán hozzájárult országuk elszigetelıdéséhez. Korábban Tibet roppant birodalom volt, amely Belsı-Ázsián kívül uralta a tıle délre fekvı Észak-India, Nepál és Bhután nagy részét, sıt, jókora kínai terület is hozzá tartozott. 763-ban a tibeti seregek elfoglalták a kínai fıvárost is, ahol hadisarcot, s egyéb megváltást kényszerítettek ki. Amint azonban a tibetiek mindinkább hívei lettek a buddhizmusnak, szomszédaikhoz főzıdı

viszonyuk politikai helyett szellemivé vált. Különösen igaz ez Kínával kapcsolatban, amellyel kialakult a sajátos „papvédnök” viszony. A kínai mandzsu uralkodók, akik buddhisták voltak, a dalai lámákat a „terjedı buddhizmus királyai”-nak nevezték. A buddhizmus alapvetı tétele a kölcsönös föltételezettség, avagy az ok és a hatás törvénye, amely közönségesen annyit jelent, hogy az egyén valamennyi tapasztalata az indítékaiból eredı cselekvések révén alakul ki. Az indíték ekképpen mind a cselekvésnek, mind pedig a tapasztalatnak a gyökere, s e fölismerés az alapja a tudat és az újra-születés buddhista elméletének. Az elıbbi tanítás szerint a tudat semmiképp sem szakadhat meg, hiszen valamennyi ok bizonyos következménnyel jár, amely maga egy újabb következmény oka is egyszersmind. A tudat csak folyik s folyik, miközben pillanatonként tapasztalatokat és benyomásokat győjt. A testi halál pillanatában ezek szerint bármely élılény tudatában megvannak múltbeli tapasztalatainak és benyomásainak lenyomatai, az azokat megelızı cselekedetek emlékével egyetemben. Ezt nevezik karmának, azaz „cselekvés”-nek. A tudat tehát, no meg kísérıje, a karma, „újraszületik” valamely – állati, emberi vagy isteni – testben. Hogy egyszerő példával szolgáljunk, aki életében gonoszul bánt az állatokkal, következı életét könnyen olyan kutyaként töltheti, amelynek gazdája durva a jószágaival. S hasonlóképp: a jelen életünkben tanúsított erényes magatartás hozzájárul az eljövendı kedvezı újraszületéshez. A buddhisták továbbá úgy vélik, hogy a tudat alapvetı természete semleges lévén, megszabadulhatunk az élethez szükségszerően hozzá tartozó születés-szenvedés-halálújraszületés láncolattól, ám csak akkor, ha minden kedvezıtlen karmától, valamint valamennyi világi ragaszkodástól megtisztultunk. Csak ezen a ponton éri el a tudat a megszabadulást, s végezetül a buddha-állapotot. Csakhogy a buddhizmus tibeti hagyománya szerint a buddha-állapotot elért ember megszabadul ugyan a számszárától, vagyis a „szenvedés körforgásától”, amint a létezés jelenségét nevezik, ám vissza-visszatér, hogy mindaddig más élılények javára legyen, míg mindannyiuk hozzá hasonlóan szabadulást nem nyer. Mármost ami engem illet, személyemet tartják mind a tizenhárom eddigi tibeti dalai láma újraszületésének (az elsı közülük 1351-ben született), róluk pedig úgy vélik, hogy Avalókitésvara, tibetiül Csenrezig (Spyan-ras-gzigs) testetöltései; ı a könyörület bódhiszattvája, a fehér lótusz tartója. Így hát rólam is azt gondolják, hogy Csenrezig manifesztációja vagyok, mégpedig a hetvennegyedik abban a sorban, amely egy Buddha korabeli bráhmin fiúig követhetı vissza. Gyakran megkérdeznek, valóban hiszek-e mindebben, s erre nem könnyő válaszolnom. Ám ötvenhat éves fejjel, mostani életem tapasztalataira visszatekintve, no meg buddhista hitem birtokában könnyen el tudom fogadni, hogy szellemileg hozzákapcsolódom mind a korábbi tizenhárom dalai lámához, mind Csenrezighez, vagy akár magához Buddhához. Még hároméves sem voltam, amikor a kormány által a dalai láma újraszületésének fölkutatására útnak indított bizottság a Kumbum kolostorba érkezett. Számos jellel találkozhattak ott, így elıdöm, az ötvenhét évesen, 1933-ban elhunyt Thupten Gjaco, a XIII. dalai láma bebalzsamozott tetemével, amelynek dél felé fordított feje holtában északkeletnek fordult. Nem sokkal ezután a régens elıtt – maga is vezetı láma – látomás jelent meg. A déltibeti Lhamoi Lhaco (Lha-mo’i lha-mtsho) nevő szent tó vizébe pillantva tisztán meglátta a következı tibeti betőket: AH, KA és MA, majd világosan föltőnt elıtte egy kétemeletes, türkiz és arany színő tetıvel fedett kolostor képe, amelytıl ösvény vezetett egy dombhoz. Végezetül látott még egy kis házat, meghökkentı csatornázattal. A régens bizonyos volt

benne, hogy az AH bető csakis Amdóra utalhatott, vagyis az északkeleti tartományra, így hát ideküldték a kutató bizottságot. A Kumbum környékén a bizottság tagjai érezték, hogy jó úton járnak. Valószínőnek látszott, hogy amennyiben az AH bető valóban Amdóra utal, akkor a KA a Kumbum kolostort jelenti, amely csakugyan kétemeletes volt, s teteje türkiz színő. Most már csak az volt hátra, hogy megtalálják azt a bizonyos dombot és a sajátos csatornázatú házat. Így hát bejárták a környezı falvakat, és amikor megpillantották szüleim házának tetején a bütykös borókaágakat, bizonyosak voltak, hogy az új dalai láma sem lehet messze. A csoport nem fedte föl látogatása célját, csupán éjszakára kért szállást. Vezetıjük, Kevcang rinpocse, szolgának adta ki magát, s az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy a ház legkisebb gyerekeivel játszadozott. A gyermek azonban fölismerte ıt, s kiabálni kezdett: Szera láma, szera láma! Szera (Gse-ra) a rinpocse kolostora volt. Másnap a csoport fölkerekedett, hogy néhány nap múltán hivatalos küldöttségként térjen vissza. Ekkor már számos olyan dolgot hoztak magukkal, amely annak idején elıdöm birtokában volt, meg ezekhez hasonlókat, amelyek azonban soha nem voltak az övéi. A gyermek minden egyes esetben helyesen választotta ki azokat, amelyek a XIII. dalai lámáé voltak, e szavakkal: ez az enyém, ez az enyém! Mindez többé-kevésbé meggyızte a kutató küldöttséget, hogy valóban az új testetöltésre bukkantak. Igaz ugyan, hogy volt egy másik jelölt is, aki szóba jöhetett a végsı döntés elıtt, ám rövidesen mégis a takceri fiút ismerték el az új dalai lámának. Én voltam az a fiú. Fölösleges tán megjegyeznem, nem igazán emlékszem minderre, hisz túl apró voltam akkoriban. Igazából csak egy szúrós tekintető férfiút tudok magam elé idézni, akit, mint késıbb kiderült, Kenrap Tendzinnek hívtak. Utóbb ı lett a ruhatárnokom, aki írni is tanított. Amint a küldöttség eldöntötte, hogy a takceri fiúcska a dalai láma igazi reinkarnációja, üzenet ment róla Lhászába a régenshez. A hivatalos megerısítés csak hónapok múlva érkezett meg, addig otthon kellett maradnom. Mindeközben Ma Pufeng, a helyi kormányzó, intrikákba kezdett, csakhogy engem a szüleim a Kumbum kolostorba vittek, ahol egy hajnali szertartáson beiktatást nyertem. Erre azért emlékszem különösképpen, mert meglepett, hogy még napfölkelte elıtt fölébresztettek és felöltöztettek. Arra is emlékszem, hogy egy trónon ültem. Azután életemnek boldogtalanabb idıszaka kezdıdött. A szüleim rövidesen hazamentek, én pedig egyedül maradtam ebben az új és ismeretlen környezetben. Egy apró gyermeknek nagyon nehéz a szüleitıl elválnia, két vigaszra mégis leltem a kolostorban. Elıször is ott élt legfiatalabb bátyám, Lobszang Szamten, aki bár csupán három évvel volt idısebb nálam, mégis gondomat viselte, s hamarosan szoros barátságba kerültünk egymással. A másik vigaszom bátyám kedves, öreg szerzetestanára volt, aki gyakorta vett védıszárnyai alá. Emlékszem, egyszer egy barackkal örvendeztetett meg. Többnyire azonban igencsak boldogtalan voltam. Fogalmam sem volt, mit is jelent dalai lámának lenni. Úgy gondoltam, egyik vagyok a számtalan kisfiú közül, s gyakorta jöttek is kisgyerekek a kolostorba, s ugyanúgy viselkedtek velem, mint egymással. Különösen fájdalmas emlék él bennem az egyik nagybátyámról, aki a Kumbumban volt szerzetes. Az egyik éjjel, amint imáit olvasgatta, föllöktem a könyvét, amely – épp úgy, mint a mai tibeti könyvek – bekötetlen volt, így hát a lapok szanaszét szóródtak. Apám testvére megragadott s alaposan elnáspángolt. Rendkívül mérges volt, magam meg szörnyen rémült. Még évek múltán is a szó szoros értelmében kísértett himlıhelyes arca és ádáz bajusza. Ha azután bármikor megpillantottam, elfogott a rémület. Derősebben néztem a jövı elé, amikor kiderült, hogy alkalmasint visszatérhetek szüléimhez, s együtt utazhatunk Lhászába. Mint minden gyereket, engem is fölvillanyozott az utazás gondolata. Úgy tizennyolc hónapig azonban mégsem indulhattam el, mert Ma Pufeng nem engedett Lhászába mindaddig, míg jelentıs váltságdíjat nem fizettek értem. Amikor megkapta, még többet kért, de hiába. Így azután csak 1939 nyarán indulhattam el a fıvárosba.

Emlékszem, a nagy nap hajnalán, egy héttel negyedik születésnapom után, rendkívüli derőlátás töltött cl. Számosan keltünk útra, nem csak szüleim és a bátyám, Lobszang Szamten, hanem a fölkutatásomra küldött bizottság tagjai, és jó néhány zarándok is. Kíséretemben volt még számos kormánytisztviselı, öszvérhajcsár és felderítı katona, utóbbiak Tibet karavánútjain élték le életüket, s nélkülözhetetlenek voltak bármely hosszabb utazás alkalmával; pontosan tudták, hol kell átvágni egyik vagy másik folyón, mennyi idı alatt lehet megmászni valamely hegyi ösvényt. Néhány nap múlva elhagytuk azt a területet, amelyet Ma Pufeng tartott ellenırzése alatt, s ekkor a tibeti kormány formálisan is elismerte jelölésemet. Elértük a világ egyik legtávolibb és gyönyörőbb táját; a fennsíkot gargantuai hegyek szegélyezték, s mi bogarakként másztuk meg ıket. Olykor megolvadt gleccserek zubogó patakjaihoz értünk, s nagy locsogással keltünk át rajtuk, s hébe-hóba jutottunk csupán apró települések közelébe, amelyek a zöld mezı közepén világítottak, vagy a hegyoldalon lógtak, mintha tíz körmükkel kapaszkodnának. Néha föltőnt a távolban egy-egy hihetetlenmód a szikla tetejére épült kolostor. Zömmel azonban száraz, üres térségben jártunk, ahol a szilaj, port hordozó szél az úr, meg a jégzivatar, a természet élı s ható erıire emlékeztetve. Három hónapig tartott az út Lhászába. Kevésre emlékszem azon a roppant csudálkozáson kívül, amit a látottak ébresztettek bennem; a drongok (vadjakok) roppant csordái, amint átdübörögtek a földeken, a kisebb kjang (vadszamár)- csapatok, s olykor egy-egy feltőnı gova és nava, vagyis apró szarvas, amely oly hirtelen villant elénk és tőnt tova, mint a szellemek. Örültem a gágogó libák idırıl idıre fölbukkanó seregének is. Az út nagy részén Lobszang Szamtennel voltam együtt egy öszvérpár vontatta, dreldzsamnak nevezett hintófélében. Idınk nagy részét – mint a kisgyerekek mindenfelé – vitatkozással és civakodással töltöttük, amelynek gyakran verekedés lett a vége, s ez olykor a jármő egyensúlyát is veszélyeztette. Ilyenkor azután a kocsis megállította az állatokat, és anyám után kiáltott. Az meg szegény a hintóba pillantva mindig ugyanazzal a jelenettel találkozott: Lobszang Szamten könnyek között, míg magam gyızedelmes mosollyal az ajkamon üldögéltem ott. Hiába volt ı az idısebb, én voltam a karakánabb, s lehettünk bármily jó barátok, együtt képtelenek voltunk jól viselkedni. Egyikünk elıbb-utóbb tett egy olyan megjegyzést, amely azután vitatkozáshoz, majd pofonokhoz és könnyekhez vezetett, csakhogy a könnyek mindig az ı szemébıl patakzottak, soha nem az enyémbıl. Lobszang Szamten olyan jó természető gyerek volt, hogy nagyobb testi erejét egyszerően nem volt képes ellenem fordítani. Lassan Lhászába értünk, addigra ıszre járt az idı. Amikor már csupán néhány napi járóföld választott el célunktól, vezetı kormányhivatalnokok egész csapata jött elénk, s kísérte csoportunkat a Doeguthang fennsíkon, a fıváros kapuitól két mérföldnyire. Ott azután roppant sátortábort állítottak föl, közepén egy kék-fehér építménnyel, amelynek macsha cshenmo (rma-bya chen mo), „nagy páva” volt a neve. Roppant méretőnek tőnt a szememben, benne egy bonyolult faragású fatrón állt, amely a hazatérı gyermek dalai lámára várt. Az ezután következı szertartás, amelynek során rám ruházták népem szellemi vezetését, egész álló napon át tartott. Mégis csak homályos emlékeim vannak róla, a hazaérkezés nagyszerő érzése, a végeláthatatlan tömeg látványa eleven bennem. Mindent egybevetve a négyéves gyermekhez képest igazán megálltam a helyem, még azoknak az igencsak öreg szerzeteseknek a szemében is, akik azért jöttek, hogy meggyızıdjenek róla, vajon csakugyan én vagyok-e a XIII. dalai láma megtestesülése. A ceremónia után Lobszang Szamtennel együtt a Norbulingkába (Nor-bu glin-ka, „drágakıliget”) vittek, Lhászától nyugatra. Máskor ez a hely a dalai lámák nyári palotája volt, ám a régens úgy határozott, hogy a következı év végéig várnunk kell, míg a Potala palotában annak rendje-módja szerint a tibeti kormány élére állíthatnak. Addig pedig minek laknék a Potalában. A döntés igen kedvezınek

bizonyult, hisz a kettı közül a Norbulingka sokkal kellemesebb lakhely volt; kertektıl övezett kisebb, világos és levegıs épületek alkották. Ezzel ellentétben a Potala, amelyrıl láttam, milyen fenségesen terpeszkedik a város fölé, sötét, hővös és homályos termekkel fogadott. Így hát egy egész éven át élveztem a felelısség nélküli szabadságot, boldogan játszottam a bátyámmal, s idırıl-idıre találkoztam a szüleimmel is. Ekkor volt elıször és utoljára „szabadidım”.

MÁSODIK FEJEZET Az oroszlántrónus Az elsı télrıl alig vannak emlékeim, ám egy valami azért megmaradt az emlékezetemben. Az év utolsó hónapjának vége felé a Namgjal (Rnam-rgyal) kolostor szerzetesei hagyományosan bemutatták a csham (’chams) táncot, amely az elmúló évben támadt ártó erık jelképes kiőzésére szolgált. Csakhogy mivel hivatalosan még nem foglaltam el a trónt, a kormányzat úgy gondolta, nem volna helyénvaló, ha a Potalában magam is megtekinteném a szertartást. Lobszang Szamtent ugyanakkor anyánk magával vitte, ami miatt rendkívül féltékeny lettem. Amikor késı este visszatért, azzal bosszantott, hogy részletesen leírta a különleges jelmezbe öltözött táncosok ugrásait és az ártó erıkre mért csapásaikat. A következı évben, vagyis 1940-ben végig a Norbulingkában tartózkodtam. A tavaszi és nyári hónapokban gyakran lehettem együtt szüleimmel, akik miután engem dalai lámává nyilvánítottak, rögvest a legmagasabb nemesi címhez, s nem kis vagyonhoz jutottak. Ebben az évszakban mindig rendelkezésükre állt a palota területén egy ház is, ahová egyik kísérımmel csaknem mindennap átlopóztam, hogy találkozhassam velük. Ez ugyan tilos volt, ám az értem felelıs régens úgy döntött, hogy szemet huny e látogatások fölött. Különösképp ebédidıben szerettem odajárni, hiszen egy szerzetesnek szegıdött fiúgyereknek nem volt szabad tojást, vagy disznóhúst ennie, így hát ilyesmit csak szüleim asztalánál élvezhettem. Emlékszem, egyszer tojásevésen kapott Gjop Kenpo, egyik fıhivatalnokom. Éppúgy megrémült, mint én. Menj innen! – kiabáltam teli torokból. Arra is emlékszem, hogy egy másik alkalommal apám mellett ülvén kiskutyaként figyeltem, hogyan ropogtatja a disznóhúst, s kinéztem a szájából a falatot – sikerrel. Csodálatos íze volt. Mindent egybevetve tehát elsı lhászai évem nagyon boldogan telt. Még nem avattak szerzetessé, s tanulóéveim is elıttem álltak. Lobszang Szamten pedig egy év halasztást kapott a Kumbumban megkezdett tanulmányai folytatásához. 1940 telén vittek a Potalába, s neveztek ki hivatalosan Tibet szellemi vezetıjének. Az ezzel járó szertartás kapcsán semmi különös nem maradt bennem, azon kívül, hogy ekkor ültem elıször az Oroszlántrónuson, ezen a roppant, drágakı borítású, gyönyörően faragott faépítményen, amely a Potala keleti szárnyában fekvı fı állami teremben, a Szi si phuncogban (a szellemi és idıbeli világ minden jótettének csarnokában) állt. Rögvest ezután a város közepén emelkedı Dzsokhangba vittek, ahol novícius szerzetessé avattak. Ennek egyik része a taphue szertartás volt, vagyis a „hajvágás”; ezután borotvált fejjel kellett járnom, vörösbarna szerzetesi ruhában. Ebbıl a ceremóniából is csak arra emlékszem, hogy amikor megpillantottam a szertartás egyik-másik táncosának rikító színő öltözékét, magamról megfeledkezve izgatottan odaszóltam Lobszang Szamtennek: odanézz! Fürtjeimet jelképesen Reting rinpocse vágta le, ı volt a régens, s az állam fejeként nagykorúságomig ıt nevezték ki vezetı tanárommá is. Eleinte óvatos voltam vele, késıbb azonban nagyon megszerettem. Legfurcsább az volt nekem, hogy az orra mindig be volt dugulva. Nagy képzelıerejő, laza szellemi tartású ember volt, aki könnyedén vette a dolgokat. Szerette a társaságot, no meg a lovakat, így azután jó barátságba keveredett apámmal. Sajnos azonban régensségének évei alatt némiképp ellentmondásos szerepet játszott, s maga a kormányzat is korrupttá lett, olyannyira, hogy a magas tisztségek adásvétele például teljesen természetes dolognak számított. Szerzetessé szentelésemkor az a hír járta, hogy Reting rinpocse nem alkalmas a hajvágószertartás elvégzésére. Azt suttogták, hogy már nem is szerzetes, hiszen megszegte nıtlenségi fogadalmát. Nyíltan bírálták azért is, mert megbüntetett egy tisztségviselıt, aki szembeszállt

vele a Nemzetgyőlésben. Akárhogy is, a régi szokás szerint levetettem régi, Lhamo Thondup nevemet, s helyébe az övét vettem föl: Dzsamphel Jese, meg néhány másikat is, így aztán teljes nevem így hangzott: Dzsamphel Ngavang Lobszang Jese Tendzin Gjaco (Byangs-dpal Ngag-dbang Blo-bzang Ye-shes Rgya-mtsho). Reting rinpocse volt a vezetı tanárom, de kineveztek mellém egy ifjabb tanárt (junior tutor) is, Tathag rinpocsét, aki rendkívül kifinomult ember volt, melegszívő és kedves. Közös óráink után gyakran folytattunk kötetlen beszélgetést, tréfálkoztunk is, aminek nagyon örültem. Végezetül az elsı években nem hivatalosan harmadik nevelımmé Kevcang rinpocsét nevezték ki, a megtalálásomra küldött bizottság vezetıjét. İ helyettesítette a másik kettıt, amikor dolguk elszólította ıket. Kevcang rinpocsét különösen szerettem. Ezt a szintén amdói kedves embert sohasem tudtam igazán komolyan venni. Az órákon ahelyett, hogy fölmondtam volna, amit éppen kellett, a nyakába csimpaszkodtam és azt hajtogattam: „te mondd el!”. Késıbb, amikor tizenkilenc éves korom körül Tridzsang rinpocse lett az ifjabb tanítóm, arra intette ıt, ne mosolyogjon elıttem, ha nem akarja, hogy a fejére nıjek. Mindez azonban nem sokáig tartott így, mert alighogy novícius lettem, Reting rinpocse, fıképp népszerőtlensége miatt, leköszönt a régensségrıl. Noha mindössze hatéves voltam, mégis megkérdeztek, kivel gondolnám helyettesíteni ıt. Tathag rinpocsét neveztem ki, ı lett vezetı tanítómmá, míg az ifjabb tanító címét Ling rinpocse kapta meg. A nagyon kedves Tathag rinpocséval szemben Ling rinpocse teljesen visszahúzódó, komor ember volt, akitıl kezdetben ugyancsak megijedtem. Még szolgája látványa is megijesztett, s hamar fölismertem lépéseinek zaját, ilyenkor mindig elállt a lélegzetem. Végül azonban mégis nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. 1983-ban bekövetkezett haláláig ı volt legközelebbi bizalmasom. Nevelıimen kívül személyi gondozót is kineveztek mellém, ugyancsak szerzeteseket: a szertartásmestert (csöpon khenpo), a konyhamestert (szölpon khenpo) és a fıruhatárnokot (szimpon khenpo). Utóbbi Kenrap Tendzin lett, a fölkutatásomra küldött bizottság egykori szúrós tekintető tagja, aki olyan mély benyomást tett rám annak idején. Kicsi koromban a konyha mesterével alakítottam ki szoros kapcsolatot, olyannyira, hogy mindig a szemem elıtt kellett lennie, akár csak úgy is, hogy a ruhája alját lássam az ajtónyíláson át, vagy a tibeti házakban az ajtót helyettesítı függöny alatt. Szerencsére engedett kívánságomnak; rendkívül kedves, egyszerő ember volt, csaknem teljesen kopasz. Nem volt éppen a legjobb mesélı vagy játszótárs, de ez mit sem számított. A vele való kapcsolatomon gyakran gondolkoztam azóta. Olyan lehetett az, mint a kismacska, vagy valamely apró háziállat és az ıt etetı gazdája közötti viszony. Néha úgy gondolom, hogy az efféle ellátás, a táplálás minden emberi kapcsolat egyik legalapvetıbbike. Nyomban azután, hogy novíciussá avattak, megkezdıdött elemi oktatásom, amely egyedül az olvasás elsajátításából állt. Lobszang Szamtennel tanultunk együtt. Ma is nagyon jól emlékszem mindkét osztálytermünkre, egyik a Potalában volt, másik a Norbulingkában. A két szemben lévı falon egy-egy ostor lógott, az egyik sárga selyembıl, a másik bırbıl. Az elıbbire azt mondták, a dalai láma számára van rendszeresítve, míg a másik a dalai láma fivérére vár. Ezek a szerszámok mindkettınket rémülettel töltöttek el, elég volt ha tanítóm csak rápillantott valamelyikre, máris belém hasított a félelem. Szerencsére a sárga ostor soha sem állt munkába, s a bırbıl való is csak egyszer vagy kétszer került le a falról. Lobszang Szamten, sajnos, nem volt olyan jó tanuló, mint én, habár az a gyanúm, hogy az ütlegek alighanem a régi tibeti közmondás szellemét követve csattantak el: „Üsd a kecskét, hogy féljen a bárány”. Szegény feje szenvedett helyettem. Noha kettınk közül egyikünknek sem lehettek korunkhoz illı barátaink, társaságban sohasem szenvedtünk hiányt. Mind a Norbulingkában, mind a Potalában jó néhány takarító

vagy szobafelügyelı tüsténkedett (lakájnak nemigen nevezhetnénk ıket), zömükben alig vagy egyáltalán nem iskolázott emberek, többen katonai szolgálatuk után kerültek ebbe az állásba. Feladatuk az volt, hogy rendben tartsák a szobákat, s ügyeljenek, hogy a folyosók fényesre legyenek kenve. Utóbbit magam is szívügyemnek tekintettem, mert ugyancsak szerettem a padlókon csúszkálni. Amikor komisz viselkedésünk miatt egy idıre elválasztottak Lobszang Szamtentıl, ezek az emberek jelentették egyedüli társaságomat. De micsoda társaságot! Korukat meghazudtolva úgy játszottak velem, mint a gyerekek. Nyolcéves lehettem, amikor Lobszang Szamtent magániskolába küldték. Persze hogy búsultam miatta, hiszen ı volt az egyetlen kapocs családomhoz, s ezentúl csak a teliholdkor tartott tanítási szünetekkor láthattam. Emlékszem, amikor egy-egy látogatása után elment, keserő szívvel néztem utána az ablakból, míg csak el nem tőnt a távolban. A vele való havi találkozásokon kívül anyám esetleges látogatásaira várhattam csupán. Amikor eljött, rendszerint vele volt Cering Dolma nıvérem is. Különösen élveztem látogatásaikat, mivelhogy mindig hoztak magukkal valami nyalánkságot. Édesanyám csodálatosan fızött, süteményei és tésztái híresek voltak. Tízes éveim elején anyám magával hozta legkisebb öcsémet, Tendzin Cshögjalt is, aki tizenkét évvel fiatalabb mint én, s ha valaha létezett rakoncátlanabb gyerek nálam, akkor csakis ı lehetett. Legkedvesebb szórakozásainak egyike az volt, hogy a pónilovakat szüleim házának tetejére vezette. Arra az esetre is emlékszem, amikor egyszer odasompolygott hozzám, hogy bepanaszolja, anyám disznóhúst rendelt a mészárostól. Ez ugyanis tilos volt, mert lehetett ugyan húst vásárolni, megrendelni azonban nem volt szabad, hisz az az állat saját magunk céljára történı megöletését jelentette. A tibetiek különös viszonyban állnak a húsevéssel. A buddhizmus nem tiltja kifejezetten, csak annyit jelent ki, állatot nem szabad azért megölnünk, hogy táplálékunkul szolgáljon. A tibeti társadalom megengedte a hús fogyasztását, amely már csak azért is szükséges volt, mert a campán kívül olykor nemigen kínálkozott más, ám azt már tiltotta, hogy valaki az állat megölésében bárhogyan is részt vegyen. A mészárosmunkát másokra hagyták, így például a mohamedánokra, akiknek virágzó közössége még egy mecsetet is emelt Lhászában. Egész Tibetben több ezer mohamedán élhetett, egyrészük Kasmírból érkezett, a másik Kínából. Egyszer édesanyám húsétellel lepett meg (vagdalthússal és rizzsel töltött hurkával, amely takceri specialitás), s emlékszem, hogy egyszerre befaltam, tudván, ha a takarítók megneszelik a dolgot, meg kell osztanom velük. Másnap szörnyen rosszul voltam, s ez majdnem a konyhamester állásába került. Tathag rinpocse azt gondolta, az ı hibájából történt a dolog, így hát nem volt más választásom, mint elmesélni neki az igazságot. Jó lecke volt számomra. Bármily gyönyörő is a Potala, lakni nem valami kellemes benne. A Vörös Hegy nevő sziklás magaslat tetejére épült egy kisebb épület helyén, a nagy V. dalai láma korszakának vége felé, aki a keresztény naptár szerinti 17. században uralkodott. 1682-ben bekövetkezett halálakor a palota távolról sem volt még kész, így aztán Deszi Szangje Gjaco (Sde-srid Sangs-rgyas rgyamtsho), a hőséges miniszterelnök tizenöt éven át titokban tartotta a dalai láma halálát. Míg az építkezés be nem fejezıdött, annyit mondott csupán, hogy ıszentsége hosszas visszavonulásra szánta el magát. A Potala nem csupán egy palota; falai fogadják be a kormányhivatalokon, meg számos raktáron kívül a Namgjal (Rnam-rgyal), „A gyızedelmes” kolostort is, 175 szerzetesével, valamint számos kápolnát, s azoknak a fiatal szerzeteseknek az iskoláját, akik tanulmányaik befejeztével a cedrung tisztséget fogják betölteni. Gyermekkoromban a nagy V. dalai láma hálószobáját kaptam meg az épület hatodik, legfelsı emeletén. Kínosan hideg és rossz világítású lakosztály volt, s nem tudom, hozzányúltak-e nagy elıdöm halála óta. Minden avítt, használhatatlan volt benne, a négy falán függı szınyegek mögött évszázadok pora halmozódott föl. A szoba egyik végében oltár állott, rajta

apró vajmécsek (avas drivajjal töltött csészék, bennük égı kanóccal), meg tálak a buddháknak fölajánlott ételekkel és vízzel. Ezeket minden nap megdézsmálták az egerek; magam nagyon megszerettem e csöppnyi jószágokat. Gyönyörő szépek voltak, minden félsz nélkül vették magukhoz napi fejadagjukat. Éjszakánként ágyamból hallottam, amint az egércsapatok ideoda rohangásztak. Olykor az ágyamra is följöttek. Az oltáron kívül ez volt a szobámban az egyetlen igazi bútordarab; egy vánkosokkal telerakott nagy fadoboz alkotta, amelyet hosszú vörös függönyök takartak. Az egerek ezekre is fölszaladtak, vizeletük lecsöpögött, ahogy a takaróim alá bújtam. Hétköznapjaim egyformán teltek mind a Potalában, mind a Norbulingkában, noha utóbbiban az órákat egy órával elıre állítottuk a hosszabb nyári napok miatt, ez azonban semmi nehézséget nem okozott. Sohasem szerettem napkelte után kelni. Emlékszem, egyszer elaludtam, s amikor fölébredvén Lobszang Szamtent már nagy játék közben találtam, igencsak dühös lettem. A Potalában hat óra felé szoktam fölkelni. Öltözködés után rövid imába és meditációba merültem, úgy egy óra hosszan. Hét után hozták be a reggelimet, amely mindig teából és mézzel vagy karamellel ízesített campából állt. Ezután következett a tanulás elsı szakasza Kenrap Tendzinncl, ami attól fogva, hogy megtanultam olvasni, egészen tizenhárom éves koromig írásgyakorlást jelentett. A tibeti nyelv két fıbb írásfajtát használ, az u-csent és az umét (dbu-can, dbu-med). Az egyik a könyvek, a másik a hivatalos dokumentumok és a személyes érintkezés írása. Nekem csak az u-mét kellett volna megtanulnom, de amint ezzel hamarost végeztem, magamtól elsajátítottam az u-csent is. Ma is nevetnem kell, ha eszembe jutnak ezek a kora reggeli órák; miközben a ruhatárnok figyelı szeme elıtt ültem, a másik szobából áthallatszott a szertartásmester imája. Az „osztálytermet” tulajdonképpen a hálószobámhoz közeli veranda jelentette, amelyen cserepes virágok sorakoztak. Olykor igencsak hideg volt odakinn, de világos volt, no meg jól meg lehetett figyelni a dungkar nevő, apró fekete, fürge csırő madarakat, amelyek gyakran rakták fészküket fönn a Potalában. Mindeközben a szertartásmester a hálószobámban üldögélt, s reggeli imájának mormolása közben el-elszunyókált. Ilyenkor hangja úgy halt el, mint valami lemezjátszó, amelyik nem kap áramot, kántálása motyogássá lassult, míg teljesen el nem csendesült. Ezután szünet következett, majd amikor fölébredt, az egész elölrıl kezdıdött. Baj csak akkor volt, ha nem tudta, hol hagyta abba, ilyenkor gyakran többször is megismételte a már elmondottakat. Mindez rendkívül mulatságos volt a számomra, de amikor késıbb nekem magamnak kellett ezeket az imádságokat megtanulnom, már kívülrıl tudtam mindet. Az írásgyakorlat után a memorizálás következett, megtanultam egy-egy buddhista szöveget, s a nap folyamán többször fölmondtam. Bár gyorsan tanultam, roppant unalmasnak találtam az egészet. Hozzá kell tennem, bármily gyorsan tanultam is meg valamit, gyakran épp olyan gyorsan el is felejtettem. Tíz órakor szünetet tartottunk a reggeli tanulásban, amikor összeült a kormány, amelynek ülésein már egészen fiatalon is részt kellett vennem. Kezdettıl fogva fölkészítettek arra a napra, amelyen egyszer a szellemin kívül Tibet világi vezetését is el kell majd látnom. A győlés helye a Potalában rögtön az én szobám mellett volt, a tisztségviselık az épület elsı és második emeletén elhelyezkedı kormányhivatalokból jöttek föl. Maguk a tanácskozások teljesen formális események voltak, fölolvasták kinek-kinek a napi feladatát, természetesen szigorúan betartva a protokoll rám vonatkozó elıírásait. Fıkamarásom, a donjer cshenmo jött értem a szobámba, s vezetett be a terembe, ahol elıször a régens köszöntött, majd a kasag négy tagja, rang szerint. A kormánnyal való délelıtti találkozás után visszatértem lakosztályomba, hogy folytassam tanulmányaimat. Ezúttal ifjabb tanítóm szegıdött mellém, akinek fölmondtam a reggel megtanult szöveget. İ ezután fölolvasta a másnapra szánt részletet, közben tüzetesen el is

magyarázta. Ez az óra eltartott délig, akkor megszólalt egy harang (mint minden órában, kivéve azt az esetet, amikor a szórakozott harangozó tizenháromszor ütötte el az órát), s még egy kagylókürtöt is megfújtak. Ezután következett az ifjú dalai láma napjának legfontosabb szakasza: a játék. Nagyon szerencsésnek mondhattam magam, mert jókora játékgyőjteményem volt. Még egészen apró koromban mőködött egy tisztviselı Dromóban, az indiai határnál fekvı faluban, aki importált játékokat küldözgetett nekem, meg dobozokban almát, amikor hozzájutott ilyesmihez. Aztán meg a Lhászába látogató külföldi vendégektıl is kaptam ajándékokat. Az egyik legkedvesebb közülük az a Meccano-készlet volt, amit a fıvárosban irodát nyitó brit kereskedelmi kirendeltség vezetıje adott nekem. Ahogy cseperedtem, több különbözı Meccano-készletre tettem szert, míg tizenöt éves koromra össze nem győjtöttem valamennyit a legegyszerőbbtıl a legösszetettebbig. Hétéves koromban két amerikai tisztviselıbıl álló küldöttség érkezett Lhászába. Roosevelt elnök levelén kívül magukkal hoztak még egy csodálatos énekesmadárpárt, meg egy gyönyörő aranyórát. Mindkettınek nagyon örültünk, nem úgy, mint a kínai delegáció ajándékának; egy kisfiú nemigen tudja örömét lelni több vég selyemben. Másik kedves játékom egy mechanikus vasútmodell volt. Jó néhány ólomkatona is sorakozott a szobámban, ezeket nagyobb koromban megtanultam beolvasztani s szerzeteseket készítettem belılük. Rengeteg idıt töltöttem a katonák csatarendbe állításával, amikor háborúsdit játszottam. Azután a csata kitörésekor percek alatt összekeveredett az alakzat, amelybe elrendeztem ıket. Máskor campatésztából, azaz pából apró tankokat és repülıket formáltunk, ezekkel is ugyanez történt. Versenyt rendeztem felnıtt barátaim között, ki tudja a legszebb modelleket készíteni. Mindenki ugyanannyi tésztát kapott, amibıl, mondjuk, fél óra alatt egy egész hadsereget kellett kiállítania. A végén én bíráltam el az eredményt. Nem fenyegetett az a veszély, hogy elvesztem a játékot, hiszen elég ügyes voltam. Némelyeket olykor kizártam, mert csúf modelleket formáztak. Saját figuráimat gyakran elcseréltem kétszer annyi tésztáért az ellenfeleimmel, így azután az enyém lett a legerısebb sereg, és még a csereberével is jól jártam. Ezután kirobbant a háborúskodás, s mivel eddig minden úgy történt, ahogy én akartam, általában ilyenkor maradtam alul, hiszen a takarító személyzet nem kegyelmezett. Gyakran megpróbáltam kihasználni, hogy végül is én vagyok a dalai láma, de hiába. Erıszakosan játszottam, türelmemet vesztve gyakran öklömet is használtam, de a többiek nem engedtek, olykor meg is ríkattak. Másik kedves idıtöltésem a katonai gyakorlatozás volt, amelyet legkedvesebb takarítómtól, Norbu Thonduptól tanultam, aki szintén a hadseregbıl szegıdött ide. Kisfiúként akkora energia lakott bennem, hogy mindent élveztem, ami testi erıkifejtéssel járt. Különösen szerettem azt a – hivatalosan egyébként tiltott – játékot, amelynek során teljes erıbıl föl kellett rohanni egy szekrényre, úgy negyvenöt fokos szögben, majd a tetejérıl le kellett ugrani. Agresszív megnyilvánulásaim egyszer csaknem komoly bajt hoztak a fejemre. Elıdöm dolgai között fölfedeztem egy elefántcsontfejő sétapálcát, meg is tartottam magamnak. Egyik nap erısen megpörgettem a fejem fölött, amikor egyszercsak kirepült a kezembıl és Lobszang Szamten arcába csapódott, aki végigvágódott a földön. Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy meghalt, ám néhány szörnyő másodperc múlva fölállt, arcán könny patakzott, s a jobb szemöldökén ütött mély sebbıl ömlött a vér. Ez a seb utóbb elmérgesedett, s sokáig tartott, míg begyógyult; az erıs heg elkísérte szegényt egész életében. Röviddel egy óra után általában könnyő ebéd következett. Dél körül, a Potala tájolása okán, a termet clözönlötte a napfény, ilyenkor értek véget reggeli óráim. Ám kettıkor a fény már halványult, s a helyiség mindinkább elsötétedett. Utáltam ezt az idıszakot, ahogy szobámban sötétedni kezdett, a szívemre is árnyék telepedett. A délutáni tanórák nem sokkal ebéd után

kezdıdtek. Az elsı másfel órában a fiatalabb tanítómtól kaptam általános oktatást; ı tudta figyelmemet leginkább ébren tartani. Máskülönben fölötte kelletlen diák voltam, mindegyik tárgyat egyformán utáltam. Tanulmányaimat ugyanazok a tárgyak alkották, mint bármely szerzetesét, aki buddhista doktorátust akar szerezni. Ugyancsak egyenetlen anyag volt, s nem éppen annak való, aki a huszadik század derekán egy ország vezetıjévé akart válni. A tananyag öt nagyobb és öt kisebb tárgyból tevıdött össze, az elıbbiek: logika, tibeti mővészet és kultúra, szanszkrit nyelv, orvoslás és buddhista filozófia. Ez utóbbi a legfontosabb (és legnehezebb), s öt tárgyra oszlik: a bölcsesség tökéletessége (pradnyápáramita), a középút filozófiája (mádhjamika), a szerzetesi fegyelem kánonja (vinaja), metafizika (adhidharma), valamint logika, illetve episztemológia (pramána). Az öt kisebb tárgy a következı: stilisztika, zene és dráma, asztrológia, versmérték és versclés, valamint lexikográfia. Magát a doktorátust lényegében a buddhista filozófiai, a logikai és a dialektikai stúdiumokra építve lehetett megszerezni, így aztán csak a hetvenes évek közepétıl tanultam a szanszkrit grammatikát, és néhány más tárgyat, mint például az orvoslást, addig csakis magánszorgalomból tanulmányoztam. A tibeti kolostori oktatás alapvetı eleme a dialektika, vagyis a vita mővészete. A vita során a két fél fölváltva tesz fel egymásnak kérdéseket, különös kézmozdulatok kíséretében. Amikor a kérdezın van a sor, feje fölé emelt jobb kezével kinyújtott baljába csap, miközben bal lábával dobbant egyet. Ezután jobb kezét ellenfele feje felé nyújtja. A megkérdezett ezenközben mozdulatlan marad, s arra összpontosítja a figyelmét, hogy lehetıleg ne csupán a kérdést válaszolja meg, hanem egyszersmind a folyvást körötte lépkedı ellenfelét is nehéz helyzetbe hozza. A szellemesség fontos szerephez jut ezekben a vitákban, s nagy a becsülete annak, aki ellenfele állítását könnyedén a maga javára tudja fordítani. Mindez a dialektikát még a tanulatlan tibetiek között is népszerő szórakozássá tette; ık ugyan aligha tudják követni a gondolatmenetet, ám ugyancsak élvezik a dolog tréfás és látványos voltát. Régebben nem volt szokatlan a nomádok és egyéb, Lhászától távol lakó falusi népek föltőnése a városban, amint napjuk jó részét azzal töltötték, hogy a kolostorudvarokban folyó magasröptő vitákat hallgatták. A szerzetes számára a vitában való helytállás teszi lehetıvé, hogy szellemi fejlıdését bizonyítsa, így azután nekem, mint dalai lámának, nemcsak a buddhista filozófiában és logikában kellett alapos tudásra szert tennem, hanem érvelni is tudnom kellett. Már tízévesen komolyan nekiláttam e diszciplínák tanulmányozásának, s tizenkét éves koromban két censapot neveztek ki mellém, vagyis olyan szakértıt, aki bevezetett a dialektika tudományába. Délutáni tanulmányaim elsı szakasza után mesterem a következı órát azzal töltötte, hogy elmagyarázta, miképp is kell az aznap esedékes tárgyról vitatkozni. Négy óra felé teát szolgáltak föl. Ha valaki több teát iszik az angoloknál, a tibetiek biztosan. Egy nemrégiben kezembe került kínai statisztika szerint, a megszállás elıtt Tibet évente tízmillió tonna teát importált Kínából, ami csak akkor lehetne igaz, ha minden egyes tibeti évente két tonnányit fogyasztana. Ez a szám nyilvánvalóan azt volt hivatva bizonyítani, hogy Tibet gazdaságilag Kínától függ, ám a tea iránti szeretetünket azért mégis jelzi. Magam ugyanakkor mégsem osztom honfitársaimnak ezt a szenvedélyét. A teát a tibetiek hagyományosan sósan és drivajjal, nem tejjel isszák, ami – föltéve, hogy jól készítik el – kellemes és tápláló ital, bár az íze ugyancsak függ a fölhasznált vaj minıségétıl. A Potala konyháiban általában friss, finom vajat használtak, így hát az azzal ízesített tea is kitőnı volt. Ekkor ízlett nekem utoljára a tibeti tea, ma már inkább angol módra iszom, reggel és este. Délutánonként sima langyos vizet iszom, ezt Kínában szoktam meg, az ötvenes években. Biztosan furcsának tőnik, de rendkívül egészséges; a meleg vizet a tibeti gyógyászat a legfontosabb orvosságként említi.

A tea után jött hozzám a két censap-szerzetes, s a következı órát az olyanféle kérdéseken folytatott vitával töltöttük, mint például: milyen is az elme természete? A nap megpróbáltatásai úgy fél hat felé fejezıdtek végre be. Az idıpontokat nem tudom egészen pontosan megadni, hiszen mi, tibetiek, nem tartjuk olyan tiszteletben az órát, mint némely más nép, így hát a dolgok akkor kezdıdnek s fejezıdnek be, amikor azt alkalmasnak találjuk. Mindig is kerültük a kapkodást. Amint a tanítóm elment, nyomban kirohantam a távcsövemmel a tetıre. Gyönyörő látvány tárult elém a Potalából, a fıvárosnak a Dzsokhang körüli szent körzete a Cshakpori Orvosi Iskolával. Engem azonban inkább távolabb, a Vörös Hegy lábánál fekvı Söl falu érdekelt. Itt emelkedett ugyanis az állami börtön épülete, s a rabokat ilyentájt engedték ki sétálni az udvarra. A barátaimnak tekintettem ıket, s erısen figyeltem mozdulataikat. İk tudtak errıl, s meghajoltak, ha megpillantottak. Mindegyiküket ismertem, s azt is mindig észrevettem, ha valakit szabadon engedtek közülük, vagy éppen új rab érkezett. Az udvaron fekvı tőzifarakást és takarmányhalmot is megvizsgáltam olykor. Szemlém után maradt még idım, hogy vacsora elıtt játsszam odabenn, például rajzolgassak. A kevéssel hét után föltálalt esti étkezést az elmaradhatatlan tea, leves – olykor egy kis hússal – és joghurt, vagyis so alkotta, meg tömérdek különféle kenyér, amelyet anyám sütött s küldött föl nekem azon frissiben minden héten. A legjobban az amdói módra sütöttet szerettem, ezt az apró, kerek, ropogós kérgő, puha és omlós bélő cipót. Gyakran úgy intéztem, hogy takarítóim egyikével-másikával költhessem el a vacsorát. Mindannyiuk roppant falánk volt, egy-egy csészéjükbe egész kanna tea belefért. Máskor a Namgjal kolostor szerzeteseivel étkeztem. Leggyakrabban azonban három szerzetesfelügyelımmel osztottam meg az estebédet, olykor meg a cshikjab kenpóval, személyzetem vezetıjével, akinek távollétében lármás és vidám estéket töltöttünk. Különösképp megmaradt bennem, amint téli estéken a tőz mellett ülve esszük forró levesünket a vajmécsesck reszketı fényénél, s hallgatjuk, hogyan süvölt odakint a havat hordó szél. Vacsora után le kellett volna mennem a hat emeleten át az udvarra, s ott séta közben az írásokból illett volna idéznem, meg imádkoznom. Csakhogy gondtalan ifjúságomban inkább azzal töltöttem az idıt, hogy különféle történeteket találtam ki, vagy azokon töprengtem, amelyeket elalvás elıtt mesélnek majd nekem. Ezek a történetek nagyon gyakran természetfölötti dolgokról szóltak, így hát egy ugyancsak megrettent dalai láma lopózott be kilenckor sötét, férgektıl nyüzsgı szobájába. Az egyik legijesztıbb történet olyan hatalmas baglyokról szólt, amelyek sötétedés után kisfiúkat ragadnak el, s az egész egy Dzsokhang-beli régi freskón alapult. A történetre gondolván ügyeltem rá, hogy sötétedés után épületen belül legyek. Mind a Potalában, mind a Norbulingkában meglehetısen egyhangú volt az életem, s változatosságot csak a fontosabb ünnepek, vagy a magányba való visszahúzódásaim jelentettek. Az utóbbiakra elkísért valamelyik tanítóm, olykor mindkettı, vagy a Namgjal kolostor egyik-másik idısebb lámája. Általában évente egyszer vonultam vissza, telenként. Három hétig egyetlen rövid tanítási órám volt, s nem volt szabad odakinn játszanom, csak imádkoztam és meditáltam, ellenırzés mellett. Gyerekként, persze, nem mindig leltem ebben örömet, sok idıt töltöttem azzal, hogy kibámultam hálószobám valamelyik ablakán. Olykor az északra nézın, ahonnan a Szera kolostort láthattam, mögötte a hegyekkel, máskor a délin, amely a reggeli kormányülések nagy csarnokára nyílott. A csarnok falain felbecsülhetetlen értékő, régi thangkaképek lógtak, hímzett selyem tekercsképek, amelyek Tibet szellemi élete legnépszerőbb alakjának, Milaarepának (Mi-la ras-pa) életét ábrázolták. Gyakran elgyönyörködtem e csodálatos festményeken, nem tudom, azóta mi lett velük.

Visszavonultságomban az esték még rosszabbak voltak, mint a nappalok, hiszen a magam korabeli fiúk ilyenkor hajtották vissza marháikat a Potala tövénél fekvı Söl faluba. Jól emlékszem, amint a lassan kihunyó fényben üldögélve mantrákat mormolva hallgattam a közeli legelırıl visszatérı pásztorok dalait, olykor-olykor bizony szívesen cseréltem volna velük. Lassacskán azonban ráébredtem az ilyen visszahúzódások hasznos voltára, ma már azt szeretném, ha több idım volna az effélére. Tulajdonképpen valamennyi nevelımmel jól kijöttem, hisz gyorsan tanultam. Jó eszem volt, s ezt némi megelégedéssel fedeztem föl, amikor Tibet néhány „szupertudósával” kerültem össze. Többnyire azonban keményen meg kellett küzdenem, hogy ne kerüljek bajba. Egyszer aztán tanáraim mégis aggódni kezdtek szellemi fejlıdésem üteméért, és Kenrap Tendzin egy álvizsgát szervezett meg, amelynek során kedvenc takarítómmal, Norbu Thonduppal kellett vitatkoznom. Azt persze nem tudtam, hogy elıtte Kenrap Tendzin elárult neki egy-két dolgot, így azután én veszítettem. Rendkívül megviselt a dolog, különösen azért, mert nyilvánosan szégyenültem meg. A csel sikerült, s ezután egy ideig már csak a bennem dúló düh is kemény munkára késztetett. Végül azonban visszasüppedtem a régi kerékvágásba. Csak nagykorúságom elérése után ismertem föl, milyen fontos is a tanulás, s ettıl fogva immár igazi érdeklıdéssel fordultam tanulmányaim felé. Ma már sajnálom akkori komiszságaimat, s naponta legalább négy órát tanulok. Azt hiszem egy dolog hiányzott korai tanulóéveimbıl, mégpedig az igazi verseny. Mivel nem voltak osztálytársaim, soha nem tudtam senkivel összemérni magam. Kilencéves lehettem, amikor elıdöm hagyatéka között fölfedeztem egy kézzel tekerhetı vetítıgépet és néhány tekercs filmet. Eleinte senki nem akadt, aki mőködésbe tudta volna hozni, mígnem kiderült, egy öreg kínai szerzetes, a Norbulingka állandó lakója, akit szülei a XIII. dalai lámának ajándékoztak, amikor az 1908-ban Kínába látogatott, jó mőszaki érzékkel megáldott ember. Az öreg nagyon kedves és ıszinte volt, szigorúan ragaszkodott vallási elhivatottságához, noha természete, mint annyi más kínainak, neki is elég komisz volt. Az egyik film az V. György koronázásáról szóló híradó volt, s óriási hatást tett rám a benne szereplı, a világ minden tájáról egybegyőlt, csillogó egyenruhákban pompázó katonák tömegével. A másik film érdekes trükkfelvétellel azt ábrázolta, ahogy táncosnık kikelnek egy tojásból. A legérdekesebb azonban az aranybányászatról szóló dokumentumfilm volt; ebbıl tudtam meg, micsoda veszélyekkel jár a bányászat, s milyen nehéz körülmények közt mővelik. Késıbb, valahányszor a munkásosztály kizsákmányolásáról hallottam (ebbıl magam is gyakran kivettem a részem az elkövetkezendı években), mindig ez a film jutott az eszembe. Sajnos, az öreg kínai szerzetes, akivel egyébként nagyon gyorsan jó barátságba keveredtem, nem sokkal e fontos felfedezésem után meghalt. Addigra azonban már magam is elboldogultam a vetítıvel, s mindeközben megszereztem elsı tapasztalataimat az elektromosságról, a dinamó mőködésmódjáról. Mindez akkor bizonyult fölötte hasznosnak, amikor egy modern elektromos vetítıt kaptam ajándékba, saját generátorral – történetesen éppen a brit királyi családtól. A brit kereskedelmi képviselet utján jutott el hozzám, és Reginaid Fox, a helyettes kereskedelmi biztos mutatta meg, hogyan kell használni. Földrajzi magassága miatt Tibetben számos, a világ más tájain dúló betegség ismeretlen, ám állandó veszélyt jelent a himlı. Tízéves lehettem, amikor egy új, meglehetısen testes orvost neveztek ki mellém, aki importált vakcinával beoltott himlı ellen. Fájdalmas élmény volt, négy feltőnı heget hagyott a karomon, s vagy két hétig tartó lázt okozott. Emlékszem, mennyit panaszkodtam erre „a kövér dokira”. Másik személyes orvosom ekkoriban, akit kecskeszakálla miatt Lenin-doktornak neveztünk, apró, de roppant étvágyú és remek humorérzékkel megáldott ember volt. Különösen történeteiért szerettem. Mindkét orvosom a hagyományos tibeti orvosi képzésben részesült, amelyrıl egy késıbbi fejezetben még szólni fogok.

Tízéves koromra az öt éve pusztító világháború véget ért. Nagyon keveset tudtam róla azon kívül, hogy befejezésekor kormányom ajándékokkal és jókívánságokkal küldöttséget menesztett az indiai brit kormányhoz. A tisztviselıinket Lord Wavell alkirály fogadta. A, következı évben újabb tibeti delegációt küldtünk Indiába, hogy részt vegyen az ázsiai kapcsolatokról tartott konferencián. Nem sokkal ezután, 1947 kora tavaszán, nagyon szomorú esemény történt, amely jól példázza, hogy a magasrangú tisztviselık önzı cselekedetei miként üthetnek vissza egész országukra. Egy nap, valami vitát figyelve, lövéseket hallottam. Észak felıl, a Szera kolostor irányából jöttek a hangok. Izgatottan kirohantam, hogy most végre igazán tudom használni valamire a távcsövemet. Ugyanakkor nagyon zavart a felismerés, hogy a fegyverropogás emberölést jelent. Kiderült, hogy Reting rinpocse, aki hat évvel korábban be jelentette, visszavonul a politikától, ismét a régensségre tör, s ebben támogatja ıt néhány szerzetes és világi tisztviselı, akik puccsot szerveztek Tathag rinpocse ellen. Az ügy Reting rinpocse letartóztatásával s jó néhány követıjének halálával végzıdött. Reting rinpocsét ezután a Potalába hozták, ahol kihallgatást kért tılem. Ezt a nevemben, sajnos, visszautasították, ı meg nemsokára meghalt a börtönben. Kiskorúként persze nemigen nyílt lehetıségem, hogy jogi dolgokba beleszóljak, ám az esetre visszagondolva olykor fölmerül bennem, nem tehettem-e volna valamit az ügyben. Ha valamiképp közbelépek, tán megakadályozhattam volna, hogy Tibet egyik legrégibb s legszebb kolostorát, a Retinget elpusztítsák. Összeségében az egész ostoba egy história volt. Reting rinpocse iránt, hibái ellenére, máig mély személyes tiszteletet érzek; ı volt elsı tanítóm és gurum. Halála után nevét törölték az enyémbıl, míg magam, egy jóslat tanácsára, jó pár év múlva vissza nem helyeztem. Nem sokkal e szerencsétlen események után Tathag rinpocsével fölkerestük a Drepung és a Szera kolostort (Lhászától az elıbbi öt mérföldnyire nyugatra, az utóbbi három és fél mérföldre északra fekszik). A Drepung az idı tájt a világ legnagyobb kolostora volt, a maga hétezernél is több szerzetesével. A Szera sem volt sokkal kisebb nála, itt ötezer szerzetes élt. E látogatásom során léptem föl elıször nyilvánosan dialektikai tudományommal. A három drepungi és két szerai iskola apátjával kellett vitában megmérkıznöm. A közeli zavargások miatt különleges biztonsági óvintézkedések történtek, amelyek erısen feszélyeztek, ráadásul ugyancsak szorongással töltött el, hogy életemben elıször látogatok ezekbe a tudományos központokba. S mégis, mindkét hely fölötte ismerısnek tőnt, s meggyızıdésemmé vált, hogy valamilyen kapcsolatban lehetnek elızı életeimmel. A viták idegességem ellenére egészen jól sikerültek a több száz fıs szerzetesi hallgatóság elıtt. Ez idı tájt Tathag rinpocse átadta nekem az V. dalai láma tanát, amelyrıl azt tartják, hogy csupán magukhoz a dalai lámákhoz szól, s a Nagy Ötödik (ahogy máig nevezik a tibetiek) egy látomása során jutott birtokába. A rákövetkezı hetekben számos szokatlan élményem volt, különösképp álmaimban, amelyeket – még ha akkoriban nem is vettem észre jelentıségüket – ma már nagyon fontosnak tartok. Potalabeli életem egyik vigaszát a jó pár raktár adta, lent a pincékben, amelyek sokkal érdekesebbek voltak egy kisfiú szemében, mint az arannyal, ezüsttel vagy felbecsülhetetlen értékő vallási tárgyakkal zsúfolt termek, de még a korábbi dalai lámák drágakıvel díszített sírjainál is érdekesebbek. Leginkább a fegyverraktárt szerettem, telis-tele régi kardokkal, kovás puskákkal, páncélöltözetekkel. De még ezt sem lehetett összehasonlítani azokkal a minden képzeletet fölülmúló kincsekkel, amelyekre elıdöm hagyatékában bukkantam. Találtam köztük ósdi légpuskát, munícióval és céltáblával együtt, a már említett távcsövet, hogy az elsı világháborúról szóló csomó angol nyelvő könyvrıl ne is szóljak, amelyek

roppantmód érdekeltek, s tervrajzokat szolgáltattak játékhajóim, tankjaim és repülıim számára. Idısebb koromban e könyvek egy részét lefordítottam tibetire. Rábukkantam továbbá két pár európai cipıre is, amelyeket hordani kezdtem, s hogy ne lötyögjenek rajtam, jóval kisebb lábamat vászonba tekertem. Büszkességgel töltött el vasalt sarkuk súlyos csattogása. Gyerekkorom egyik legnagyobb élvezetét az jelentette, hogy szétszedhettem, majd újra összerakhattam valamit. Ügyességre tettem szert ebben, még ha eleinte nem is mindig jártam sikerrel. Elıdöm hagyatékából kezembe került egy régi zenedoboz, amelyet még az orosz cár adott neki, akivel egyébként barátságos viszonyban volt. Mivel nem mőködött, hozzáláttam, hogy megjavítsam. Rájöttem, hogy a rugóját túlhúzták, s ezért megakadt, s amint csavarhúzómmal megpiszkáltam, a masinéria egyszercsak elszabadult, s a hangot adó fémtüskéket szerteröpítette a szobában. Soha nem felejtem, micsoda démoni szimfóniával járt mindez, s visszagondolva azt hiszem, szerencsém volt, hogy a szemem épségben maradt, hiszen miközben a szerkezetet babráltam, egészen közel hajoltam hozzá. Könnyen úgy nézhetnék most ki, mint Mose Dajan. Nagyon hálás voltam Thupten Gjacónak, a XIII. dalai lámának ezért a tömérdek gyönyörő ajándékért. A Potala takarítói közül sok szolgált már alatta is, s tılük megtudtam egyet-mást életérıl. Így azt is, hogy nem csupán remekül fölkészült lelki tanító volt, de igen tehetséges, messzire látó világi vezetı is. No meg azt, hogy idegen hódítók kétszer emigrációba kényszerítették; elıször az angolok, akik Younghusband ezredes vezetésével 1903-ban küldtek csapatokat az országba, azután meg a mandzsuk, 1910-ben. A britek még maguktól vonultak vissza, ám a mandzsu hadsereget erıszakkal kellett kiebrudalni 1911–12 telén. Az elıdöm a modern technológia iránt is élénken érdeklıdött, többek között villamoserımővet, pénzverdét (amely az érmék verésén kívül az ország elsı bankjegyeit is nyomtatta) és három autót is behozatott Tibetbe, mindezek szenzációként hatottak. Akkoriban szinte semmilyen jármőforgalom nem volt az országban, még a lóvontatta kocsikat sem igen ismerték. Tudták persze, hogy létezik ilyesmi, ám a tömeg maradisága azt sugallta, hogy a teherhordó állatok jelentik az egyetlen alkalmas szállítási módot. Thupten Gjaco más dolgokban is igen elırelátó volt. Második emigrációja után négy fiatal tibetit Nagy-Britanniába küldött tanulni. A kísérlet sikerrel járt, a fiúk megálltak a helyüket – még a királyi család is fogadta ıket –, csakhogy a folytatás, sajnos, elmaradt. Pedig ha rendszeressé válhatott volna a gyerekek külföldi iskoláztatása, amint azt elıdöm tervezte, bizonyos vagyok benne, hogy Tibet mára egész más helyzetben lenne. A XIII. dalai láma a hadsereget rendkívül fontos elrettentı erıként kezelte, s katonai reformjai is sikeresek voltak, csakhogy ezek is folytatás nélkül maradtak halála után. Egy másik terve az volt, hogy Kham tartományban megerısítse a lhászai kormány fennhatóságát. Tudta, e tartományt a Lhászától való távolsága miatt teljesen elhanyagolja a központi igazgatás, így azután javasolta, hogy az ottani vezetık gyermekei a fıvárosban végezzék tanulmányaikat, majd küldjék ıket vissza szülıföldjük kormányhivatalaiba. A hadsereget sorozásokkal is támogatni akarta. Sajnos, az általános tehetetlenség miatt egyik szándéka sem vált valóra. Politikai éleslátása sem volt mindennapi. Utolsó írott üzenetében utódait radikális változtatásokra bátorította. „Megtörténhet, hogy itt, Tibetben a vallást és a kormányt mind külsı, mind belsı támadások érik. Ha nem ırizzük meg országunkat, a dalai és a pancsen láma, az atya és a fiú, s hitünk valamennyi tiszteletreméltó ırzıje eltőnik s névtelenségbe süpped. A szerzetesek kolostoraikkal együtt elpusztulnak. A törvény ereje meggyengül. A kormányhivatalnokok földjeit és jószágait elragadják, maguk pedig ellenségeiket kell, hogy szolgálják, avagy

koldusként kell elhagyniuk országukat. Minden lény nagy bajba és roppant félelembe zuhan, az éjszakák és nappalok lassan alámerülnek a szenvedésbe.” A szövegben említett pancsen láma a dalai láma után a második legmagasabb szellemi méltóság a tibeti buddhizmusban. Hagyomány megállapította székhelyük a Tibet második legnagyobb városában, Sigacében álló Tasilhunpo kolostorban van. A XIII. dalai láma nagyon egyszerő ember volt, aki számos régi szokással fölhagyott. Korábban, amikor a dalai láma elhagyta a lakosztályát, minden szolgának, akinek éppen arra volt dolga, szintén nyomban távoznia kellett. Elıdöm úgy vélte, ez a szabály fölöslegesen zavarja az embereket, akik emiatt nem szívesen mutatkoznak, így hát eltörölte ezt az elıírást. Gyerekkoromban nem egy történetet hallottam róla, s mindbıl az csengett ki, mennyire mindkét lábával a földön járó ember volt. Az egyiket egy nagyon öreg ember mesélte, akinek fia a Namgjal kolostor szerzetese volt, s arról az idırıl szólt, amikor a Norbulingka területén egy új épületet emeltek. Sokan mentek el oda, hogy szokás szerint egy-egy követ dobjanak az alapokra, ezzel fejezvén ki tiszteletüket és jókívánságaikat. Az egyik nap egy távolról jött nomád ember (a történet mcsélıjének apja) érkezett tiszteletét tenni. Amint ez az ember elfordult, hogy áldozatát bemutassa, zabolátlan öszvére elszabadult. Szerencsére éppen jött valaki szemben, s a nomád megkérte, hogy kapja el a kóborló állatot, amit az idegen meg is tett, s odavezette hozzá. A gazda elıször nagyon örült, majd elképedt, mert kiderült, hogy megsegítıje nem más, mint maga a dalai láma. De tudott nagyon szigorú is lenni az elıdöm. A dohányzást mind a Potalában, mind a Norbulingka területén megtiltotta. Ám egyszer kinn sétálgatván olyan helyhez ért, ahol kımővesek dolgoztak. A munkások nagyban beszélgettek, s nem vették észre ıt. Egyikük éppen a dohányzási tilalmat panaszolta föl, mondván, hogy jól esik a bagó, különösen ha valaki fáradt vagy éhes, s nyomban nekilátott az élvezetéhez. Ezt hallván a dalai láma mégis megfordult, s elment anélkül, hogy jelezte volna ottlétét. Természetesen nem mindig volt ilyen elnézı; ha valamiben elmarasztalhatnám, hát azt mondanám róla, hogy túlságosan is autokratikus volt. Legszigorúbban magasabb rangú hivatalnokaival bánt, legkisebb hibájukért is rájuk rontott. Nagyvonalúságát inkább csak az egyszerő néppel szemben gyakorolta. Szellemi téren legnagyobb eredménye az volt, hogy megemelte a kolostorokbéli tudományosság színvonalát (több mint hatezer kolostor mőködött akkoriban Tibetben), elınyt biztosítván a legtehetségesebb szerzeteseknek, bármily fiatalok is voltak. Több ezer novíciust maga szentelt föl, a harmincas évekig az idısebb szerzetesek zömét ı avatta bhiksuvá. Amíg húszas éveim elejétıl állandó lakóhelyemmé nem lett, minden évben kora tavasszal elköltöztem a Norbulingkába, s úgy fél év múlva, a tél beálltakor tértem vissza a Potalába. Az év nagy napja volt számomra, amikor elhagyhattam végre potalabéli sötét szobámat. A költözködés kétórás szertartással kezdıdött (amely örökkévalóságnak tőnt), majd hosszas fölvonulás vette kezdetét, amellyel nemigen törıdtem. Szívesebben sétáltam volna, élvezve a környezı tájat, ahol már ki-kipattantak a természet gyöngyörő új hajtásai az apró zöld rügyek. A Norbulingkában számtalan szórakozásra nyílott lehetıség. Magas falakkal határolt gyönyörő, hatalmas park volt az egész, rajta néhány épület, amelyekben a személyzet lakott. Volt egy belsı, az úgynevezett Sárga Fallal határolt terület is, ahová a dalai lámán, meg szőkebb kíséretén és néhány szerzetesen kívül senki sem léphetett be. Ennek túloldalán állt néhány épület, köztük a dalai láma gondozott kerttel övezett rezidenciája. Boldog órákat töltöttem a parkban, sétáltam a gyönyörő kertekben, s figyeltem az ott élı állatokat; a szelíd pézsmaszarvas csapatot, a dogkhjiket, ezeket a hatalmas tibeti mastiffeket, legalább hat volt belılük, s ırkutyaként használták ıket, a Kumbumból kapott pekingi

palotakutyát, néhány hegyi kecskét, a szamarat s a majmot, a Mongóliából hozott tevéket, két leopárdot és az öreg, búslakodó tigrist (utóbbiak persze ketrecben voltak), a papagájokat, a fél tucat pávát, a darvakat, az aranyliba párt, s azt a mintegy harminc boldogtalan kanadai ludat, amelyeknek szárnytollait levágták, hogy ne tudjanak elrepülni. İket nagyon sajnáltam. Az egyik papagáj igen jó barátságba keveredett ruhatárnokommal, Kenrap Tendzinnel, aki dióval szokta ıt etetni. Amint a madár az ujjai közül csipegetett, ı simogatta a fejét, mire az egyfajta eksztázisba esett. Nagyon szerettem volna magam is hasonló baráti viszonyba kerülni a madárral, többször is megpróbáltam, de hiába, mire botot ragadtam, hogy megbüntessem. A papagáj azontúl, persze, már akkor is elrepült, ha csak meglátott; jó lecke volt ez arra, hogyan szerezzünk barátokat: semmiképp sem erıvel, inkább együttérzéssel. A majom hasonló jó viszonyban volt Ling rinpocséval, de csakis vele. A rinpocse a zsebébıl etette, s ha a majom meglátta, hogy közeledik, hozzászaladt, s matatni kezdett ruhája redıi között. Valamivel több szerencsém volt a nagy, szépen kiépített tóban élı halakkal. A partról hívtam ıket, s ha hozzám úsztak, apró kenyér- és padarabokat kaptak jutalmul. Sokszor azonban nem hallgattak rám, nem törıdtek velem. Ilyenkor dühbe gurultam, s táplálék helyett kavicsok és szildadarabok záporát árasztottam rájuk. Amikor mégis fölbukkantak, nagyon ügyeltem rá, hogy az apróbbak is megkapják a nekik járó részt, s ha másképp nem ment, pálcával hessegettem el a nagyobbakat tılük. Egyszer a tóparti játék közben egy közelben úszó fadarabra lettem figyelmes, s megpróbáltam azt elsüllyeszteni a halfegyelmezı botommal. Utána csak arra emlékszem, hogy a füvön fekszem és csillagokat látok; az egyik takarítóm, egy messzi Nyugat-Tibetbıl származó valamikori katona szerencsére rajtam tartotta egyik szemét és segítségemre sietett. A Norbulingka másik vonzereje közelsége volt a Kjicshu folyó egyik mellékágához, melyet a külsı faltól néhány perc sétával lehetett elérni. Kisfiúként inkognitóban, valamelyik kísérımmel gyakran lementem a partjára. Eleinte senki sem törıdött a dologgal, ám egyszer Tathag rinpocse megtiltotta a kirándulást. Sajnos, a dalai lámára vonatkozó etikett nagyon szigorú volt, arra kárhoztatott, hogy magam legyek, mint a bagoly. A tibeti társadalom akkori konzervativizmusa olyan erıs volt, hogy még a magasabb rangú kormánytisztviselıknek sem illett mutatkozniuk az utcán. A Norbulingkában, akárcsak a Potalában, idım jó részét a takarítókkal töltöttem. Már egész kis koromban sem szívelhettem a protokollt vagy az etikettet, sokkal inkább elidıztem a szolgálók között, mint mondjuk, a kormány tagjainak társaságában. Különösen szívesen tartózkodtam szüleim szolgálóinak körében, mindig sok idıt töltöttem velük, ha meglátogattam a házukat. A szolgák zöme Amdóból való volt, élveztem a falunkról, meg a környezı falvakról szóló történeteiket. Azt is nagyon szerettem, amikor velük együtt rátörtem a szülıi ház éléskamrájára. Ilyenkor persze ık sem bánták, hogy ott vagyok, hiszen jelenlétem kölcsönös elınyökkel járt. A fosztogatás igazi ideje késı ısszel jött el, ilyenkor mindig találhattunk új készleteket a pompás szárított húsból, amit aztán csiliszószba mártogatva faltunk be. Annyira szerettem ezt az ételt, hogy egy ízben túl sokat fogyasztottam belıle, s ugyancsak rosszul lettem. Amint végemet járva hányni próbáltam, Kenrap Tendzin megpillantott, s valahogy így sietett bátorítani: „Ez az, add ki mind, jót fog tenni!” Kínosnak éreztem a helyzetet, s nem köszöntem meg neki, hogy törıdött velem. Hiába voltam én a dalai láma, a szüleimnél szolgálók csak úgy tekintettek, mint bármely másik kisfiút, mint egyébként mindenki, kivéve a hivatalos rendezvénvcket. Semmilyen megkülönböztetı bánásmódban nem részesültem, s mindenki nyugodtan elmondta elıttem, ami az eszében járt, így aztán korán megtanultam, hogy népem élete nem valami könnyő. Takarítóim is gátlás nélkül beszámoltak mindennapjaikról, s mindazokról az

igazságtalanságokról, amelyeket a tisztviselık és a magasabb rangú lámák miatt el kellett szenvedniük. Általuk értesültem a napi pletykákról is, amelyek gyakran munka közben énekelt dalok és balladák formájában öltöttek testet. Így azután gyermekkorom olykor magányosan telt ugyan, és tizenkét éves korom táján Tathag rinpocse még azt is megtiltotta, hogy meglátogassam szüleimet, mégsem úgy cseperedtem föl, mint Sziddhárta herceg, vagy Pu Ji, Kína utolsó császára. Késıbb azután magányom enyhült, számos érdekes emberrel is találkoztam. Gyerekkoromban legfeljebb tíz európai élhetett Lhászában. Nem sokat ismertem közülük, az elsı indzsivel, ahogy a tibetiek a nyugatiakat nevezik, akkor találkoztam, amikor Lobszang Szamten elhozta hozzám Heinrich Harrert. Akkoriban a fıvárosban élt Sir Basil Gould, a brit kereskedelmi kirendeltség vezetıje, majd utóda, Hugh Richardson, azóta számos Tibetrıl szóló könyv szerzıje, akivel számőzetésemben sok hasznos beszélgetést folytattam. Aztán meg Reginaid Foxon kívül volt ott még egy egészségügyi tisztviselı, akinek a nevére nem emlékszem, de sohasem feledem, amikor a Norbulingkába hívták, hogy gyógyítsa meg azt a pávát, amelyiknek ciszta nıtt a szeme alatt. Erısen figyeltem tevékenységét, s jót mulattam a lhászai nyelvjárást a tiszteletteljes tibeti beszédmóddal keverı (mely kettı végül is két különbözı nyelv) nyugtatgató szavain. Rendkívüli hatással volt rám, amikor ez a különös férfi így szólt a madárhoz: Tiszteletreméltó páva úr! Heinrich Harrer nagyon kedves embernek bizonyult. Szıke hajú volt, amilyet én korábban még sohasem láttam, rá is akasztottam a gopsze (mgo-ser), „sárga fejő” gúnynevet. A második világháborúban az indiai brit csapatok fogságába esett osztrák volt, akinek Peter Aufschnaiter nevő fogolytársával sikerült megszöknie, s együtt érkeztek Lhászába. Ideérkezésük nagy eseménynek számított, hiszen Tibetbe hivatalosan csak a rendkívüli engedéllyel rendelkezı külföldiek léphettek be. Öt évig élték az itteni nomádok életét, mire eljutottak a fıvárosba. Érkezésükkor a lakosság olyannyira csodálta bátorságukat és kitartásukat, hogy a kormányzat megadta nekik a tartózkodási engedélyt. Magam az elsık között értesültem jöttükrıl, s nagyon kíváncsi lettem, hogyan is nézhetnek ki, különösképp Harrer, akirıl gyorsan elterjedt, hogy érdekes és barátságos ember. Remekül beszélt tibetiül és pompás humorérzéke volt, ugyanakkor maga volt a tisztelet és udvariasság. Ahogy jobban összeismcrkedtünk, elhagyta a formalitásokat és ha a tisztviselıim nem voltak jelen, teljesen közvetlen lett, amit igencsak becsültem benne. Ha jól emlékszem, 1948-ban találkoztunk elıször, s a következı másfél évben, amíg Tibetben maradt, rendszeresen, többnyire hetente egyszer találkoztunk. Tıle hallhattam a külvilágról, fıképp Európáról, s az épp dúló háborúról. Segített angol tanulmányaimban is, amelyeket éppen akkoriban kezdtem el egyik tisztségviselımmel. Addigra már ismertem a latin betőket, amelyeket átfordítottam a tibeti kiejtésnek megfelelıen, s alig vártam, hogy többet is megtanulhassak. Harrer számos gyakorlati kérdésben is segített rajtam. Így például annak a generátornak rendbehozásában, amelyet a vetítıvel együtt kaptam. Kiderült, hogy ócska, öreg masina, s föl-fölötlik bennem, vajon a brit tisztviselık nem a saját, használt gépüket adták-e oda a nekem szánt helyett. Másik szenvedélyemet az idı tájt az a három autó jelentette, amelyeket a XIII. dalai láma hozatott Tibetbe, s élete végéig használta ıket szállításra, igazi utak híján fıként Lhászában és környékén. Halála után senki nem tartott igényt rájuk, s nem is gondozta ıket, ott álltak a Norbulingka egyik épületében. Az egyik autó egy amerikai Dodge volt, a másik kettı Baby Austin, valamennyi a húszas évek végérıl. Volt még egy Willys dzsip is, amelyet az 1948-ban Amerikában járt tibeti kereskedelmi küldöttség szerzett, de azt is alig használták. Az autókkal is úgy jártam, mint a vetítıvel, némi idıbe került, míg találtam valakit, aki értett hozzájuk, merthogy elhatároztam, így vagy úgy, de ismét mőködniük kell. Egyszercsak

elıkerült egy Tasi Cering nevő sofır, majd egy másik, ugyancsak lobbanékony természető ember, aki a déli, indiai határnál fekvı Kalimpongból származott. Közösen bütyköltük a kocsikat, s végül az egyik Austin teljes szétbontásának az árán mőködıképessé tettük a másikat. A Dodge és a dzsip jobb állapotban voltak, s apróbb javítgatások után mindkettı elindult. De miután megjavítottuk a kocsikat, nyomban megtiltották, hogy akárcsak a közelükbe is menjek. Hiába, mert egyik nap, amikor tudtam, hogy a sofır távol van, elhatároztam, kocsikázok egyet valamelyikkel. A Dodge és a dzsip elindításához kulcsra volt szükség, ám az a sofırnél maradt, a Baby Austinnak viszont mágneses gyújtása volt, így kurblival is el tudtam indítani. Izgatottan hajtottam ki a pajtából, hogy tegyek egy kört a kertben. Igen ám, de Norbulingka parkja teli van fával, s bizony hamarosan nekirohantam az egyiknek. Rémülten fedeztem föl, hogy egy lámpaüveg eltörött, s ha másnapig meg nem javítom, sofıröm rájön, hogy kocsikázgattam, aminek kellemetlen következményei lesznek. Sikerült további károk nélkül a helyére vinnem a kocsit, s nyomban nekiláttam a sérült üveg megreparálásának. Rémületem csak nıtt, amikor észrevettem, hogy nem közönséges, hanem színezett üveggel van dolgom. Így aztán hiába találtam egy beleillı üvegdarabot, hátra volt még a feladat, hogy hasonlóvá tegyem az eredetihez, amit úgy oldottam meg, hogy bekentem szörppel. Végül egészen meg voltam elégedve a munkámmal, ele azért rossz volt a lelkiismeretem, amikor másnap találkoztam a sofırrel. Bizonyos voltam benne, hogy ha még nem tudná, hamarosan rájön a történtekre, ı azonban soha nem említette a dolgot. Tasi Ceringet mindig megırzöm emlékezetemben; ma is él, Indiában, s noha ritkán találkozunk, jó barátomnak tartom. A tibeti naptár eléggé bonyolult dolog. A holdhónapok képezik az alapját, az éveket meg nem századokban tartjuk nyilván, hanem hatvan éves ciklusokban. Minden évhez hozzá rendeljük az öt elem (föld, levegı, tőz, víz, vas) és a tizenkét állat (egér, ökör, tigris, nyúl, sárkány, kígyó, ló, birka, majom, madár, kutya, disznó) valamelyikét. Minden elem kétszer egymás után kerül sorra, férfi, majd nıi elemként, így azután a tizedik évben készletünk kimerül. Ekkor az elsı elemet a tizenegyedik s tizenkettedik állattal kapcsoljuk össze, a másodikat a tizenharmadikkal és tizennegyedikkel, s így tovább. A 2000. esztendı például a tibeti naptár szerint a vas-sárkány éve lesz. A kínai uralom elıtti évszázadokban az évszakváltást számos ünnep jelezte minálunk, amelyeknek ugyan vallási jellege volt, de világi ember éppúgy megülte ıket, mint szerzetes. Utóbbiak egy-egy ima között ettek, ittak, énekeltek, táncoltak, játékokkal mulattak. A jeles napok egyik legfontosabbika az újév (loszár, lo gsar) volt, amelynek megünneplésére a nyugati naptár szerint februárban vagy márciusban került sor. Különös jelentıségét számomra az adta, hogy minden évben ilyenkor találkoztam nyilvánosan Necsunggal, az állami jóssal. Róla egy késıbbi fejezetben lesz még szó, a dolog lényege annyi, hogy ezen alkalmakkor nyílt módom nekem és a kormánynak egy médium, vagyis kuten (sku rten) révén szót váltanunk az elıttünk álló évrıl Tibet védıistenével, Dordzse Drakdennel. Az egyik ünnephez ugyancsak vegyes érzések főztek. A mönlam (smon-lam) volt ez, vagyis a nagy ima ünnepe, amelyre közvetlenül a loszár után került sor. A baj ott kezdıdött, hogy mint dalai lámának már egész kis koromtól kezdve részt kellett vennem az ünnep legfontosabb szertartásán, s azzal folytatódott, hogy a portól minden egyes alkalommal náthát kaptam. Épp úgy, ahogy manapság, valahányszor az indiai Bódh Gájába megyek. A náthát az okozta, hogy a Dzsokhang szentélyben, ahol a rezidenciám volt, még a potalabélieknél is elhanyagoltabbak voltak a szobák.

Az oly igen félt szertartásra, vagyis pudzsára tehát délután került sor, a kéthetes mönlam elsı hetének végén. Több mint négy órán át tartott, azt követıen pedig egy hosszú és nehéz szövegrészt kellett emlékezetbıl fölmondanom. Annyira ideges voltam, hogy a pillanattal elıbb elhangzottakra sem emlékeztem, nemhogy a fölmondandó szövegre. Idısebb és ifjabb nevelım, a régens, szertartásmesterem, ruhatárnokom és a konyha mestere szintén nyugtalankodtak, a szertartás alatt ugyanis olyan magasan trónoltam, hogy egyikük sem tudott volna súgni nekem, ha elakadok. De az, hogy elfelejthetem a szöveg sorait, csak az egyik gondomat jelentette. Attól is rettegtem, hogy húgyhólyagom nem fogja kibírni a rendkívül hosszú ceremóniát. Végül aztán mindig minden rendben zajlott, a legelsı alkalommal is, amikor pedig még egészen apró voltam. Máig megmaradt bennem azonban, hogy ilyenkor a félelem teljesen megbénított; annyira tompította érzékeimet, hogy azt sem tudtam, mi folyik körülöttem. Még az épületben röpdösı, az áldozati tálakat dézsmáló galambokat sem láttam, csak akkor vettem észre ıket ismét, amikor túljutottam mondókám felén. Amikor a dolog véget ért, igen boldog voltam, nemcsak azért, mert egy évre megszabadultam ettıl a szörnyőségtıl, hanem mert a dalai láma egész esztendejének egyik legszebb pillanata következett: kisétálhattam az utcára, s megtekinthettem a thormákat, ezeket a hatalmas, tarka vajszobrokat, amelyeket e napon hagyományosan fölajánlottak a buddháknak. Volt azután ott még bábszínház, katonazenekar, s az egész ünnepen mindenütt a nép nagy-nagy boldogsága áradt. A Dzsokhang templom egész Tibet legszentebb épülete. A 7. században építtette Szongcen Gampo (Srong-brtsan Sgam-po) király, hogy benne helyezze el azokat a szobrokat, amelyeket egyik felesége, a nepáli Ansuriaruam király lánya, Bhrikuti Dévi hozott magával. (Szongcen Gampónak négy másik hitvese is volt, három tibeti és egy kínai, aki nem volt más, mint a Tang-dinasztia második uralkodójának a lánya, Vengcsen Kongjo hercegnı.) A szentély az évszázadok során jelentısen kibıvült és megszépült. Egyik legjelentısebb emléke a bejáratánál álló kıoszlop, amely Tibet történelmi nagyságáról tanúskodik. A tibetiül és kínaiul rávésett fölirat a két ország 821–22-ben kötött örökérvényő szerzıdését rögzíti: „Tibet nagy királya, a varázslatos isteni úr és a hatalmas kínai császár, Huang-ti kínai uralkodó, akik mint unokafivér és nagybátyja, rokoni viszonyban állnak egymással, közösen úgy döntöttek, hogy birodalmuk szövetségre lép. Roppant egyezséget írattak s kötöttek, amelyet isten és ember egyaránt ismer s tanúsít, így hát soha nem lesz megváltoztatható. Ezen egyezségnek egyik pontja vésetett e kıoszlopra, hogy a késıbbi korok és nemzedékek értesülhessenek róla. Triszong Drecen, a varázslatos isteni úr és a kínai császár, Ven-vu hsziao-te Huang-ti, unokafivér és nagybátyja, messzetekintı bölcsességükben megkísérlik megoltalmazni birodalmaik jólétét mindenféle bajtól most s a jövıben, és mindenkire egyaránt kiterjesztik jóindulatukat. Azon egyetlen vágytól vezérelve, hogy alattvalóik békéjét és hasznát szolgálják, a tartós boldogulás biztosításának magasztos céljában egyeztek meg, s roppant egyezségüket azért kötötték, hogy végrehajtsák elhatározásukat, amely szerint helyreállítandó a korábbi barátság, az érdekek kölcsönös figyelembe vétele, valamint a régi jószomszédi viszony. Tibet és Kína megmarad a most uralma alatt álló területek határainál. Minden, mi keletre fekszik, az a nagy Kína országa, s minden, mi nyugatra, az a nagy Tibet országa, ehhez kétség nem fér. Ilyeténképpen egyik fél sem folytathat háborút, avagy foglalhat el területet. Bárki személy kapcsán e gyanú fölmerülne, az tömlöcbe vetendı, s ügye kivizsgáltával kitoloncolandó. Most, amikor a két birodalom e roppant egyezmény révén szövetségre lépett, a régi úton ismét követeket kell küldeni, hogy általuk kapcsolatok létesülhessenek, s unokafivér és

nagybátyja jó viszonyát igazoló barátságos üzeneteket lehessen váltani. A régi szokás szerint lovakat kell cserélni egymással a Csiang-csun hágó lábánál, a Tibet és Kína közötti határon. A Szuj-jung határállomásnál kell a kínaiaknak a tibeti küldöttséget fogadniuk, s azontúl minden szükségessel ellátniuk. A tibetieknek Csing-sujnál kell a kínaiakat fogadniuk, s mindennel ellátniuk. Mindkét fél a szokásos tisztelettel és megbecsüléssel kezeltessék, unokafivér és nagybátyja baráti viszonyának megfelelıen. A két ország között füst, por ne legyen látható. Titkos mozgósítások ne történjenek, az „ellenség” szó el ne hangozzék. Még a határırök se érezzenek félelmet vagy aggodalmat, és kedvükre élvezhessék a földet s ágyat. Mindenki békében éljen és részesüljék tízezer évig a boldogság áldásában. Mindennek híre járja be mindazon helyet, ahol a nap és a hold süt. Ezen ünnepélyes megállapodás hatalmas korszaknak jelenti kezdetét, amelyben a tibetiek boldogan élnek majd Tibet földjén, a kínaiak pedig Kína földjén. Hogy ezt senki, soha meg ne változtathassa, tanúul hívtuk a vallás Három Drágaságát, a szentek gyülekezetét, a napot, a holdat, a bolygókat és csillagokat. Ünnepélyes eskü tétetett állatáldozattal, az egyezséget megkötöttük. Ha a felek nem cselekednének e megállapodás szerint, avagy megsértenék azt, bármelyikük, Tibet vagy Kína legyen is az, a másik fél a maga részérıl csakis szerzıdésszegésnek tekintheti az esetet. Tibet és Kína uralkodója és miniszterei letették erre az elıírt esküt, s megállapodásukat írásban részletesen rögzítették. A két uralkodó rányomta pecsétjét is. A megállapodás végrehajtásával megbízott miniszterek aláírásukkal látták el a dokumentumot, melynek példányait mindkét fél a maga királyi levéltárában helyezte el.” A Dzsokhangban a szobám az emeleten volt, vagyis a templom lapos teteje alatt. Az ablakból nemcsak az épület központi szárnyára láttam, hanem megfigyelhettem a lenti piacteret is. A déli ablak a templomcsarnokra nézett, ahol a szerzetesek egész nap imáikat kántálták. Az itteni szerzetesek mindig fegyelmezettek voltak, és szorgosan látták el feladataikat. A keleti ablakból elém táruló kép már egészen másféle volt, arra az udvarra nézett, ahol a magamfajta novíciusok gyülekeztek. Meghökkenve bámultam, ahogy a dolgukkal mit sem törıdve játszadoztak, sıt olykor-olykor egymásnak is estek. Kisebb koromban sokszor leszaladtam, hogy közelebb legyek hozzájuk, ilyenkor alig hittem a szememnek, fülemnek. Elıször is nem mormolták kijelölt imáikat, inkább csak dúdolgatták ıket, már amelyikük vette egyáltalán a fáradságot, hogy kinyissa a száját, amit sokuknál egyáltalán nem tapasztaltam. A legtöbbjük játékkal töltötte az idıt. Igen gyakran nagy verekedések törtek ki, csak úgy koppantak a fejeken a facsé-szék. Kettıs érzés töltött el ezekben a helyzetekben; egyrészt úgy gondoltam, igencsak buták ezek a legények, másrészt mégiscsak irigyeltem ıket, mert úgy tőnt, semmi gondjuk a világon. Amikor azonban a verekedés eldurvult, megijedtem és elszaladtam. Nyugatról a piacteret figyelhettem meg, ami persze kedvenc idıtöltésem volt. Kár, hogy inkább csak leskelıdnöm volt szabad, mintsem nyíltan kiállni az ablakba, mert ha valaki véletlenül meglátott, az egész tömeg földre borult elıttem. A függönyön át pillantgattam ki, s közben úgy éreztem magam, mint valami bőnözı. Emlékszem, hogy úgy hét-nyolc évesen, elsı vagy második dzsokhangi tartózkodásom idején alaposan lejárattam magam. A lent nyüzsgı tömeg látványa óriási izgalomba hozott, nagy merészen kidugtam a fejem a függönyön, s ez még nem volt elég, köpködni kezdtem rájuk; ma is látom, amint köpéseim nyálbuborékjai az odalenn földre boruló emberek fején csattannak. Örömmel kijelenthetem azonban, hogy azóta a dalai láma önfegyelme némiképp megszilárdult.

Nagyon szerettem a piaci bódékat bámulni, s emlékszem, hogy az egyikben egyszer megpillantottam egy fából készült apró játékpisztolyt. De se pénzem nem volt, se lemennem nem volt szabad, ezért úgy jutottam hozzá, hogy valakit leszalasztottam, vegye meg nekem. A zarándokoktól kapott pénzbıl fizettem érte, ehhez nyúltam hozzá olykor, hiszen hivatalosan nem kezelhettem pénzt. Tulajdonképpen máig sincs közvetlen kapcsolatom a pénzzel, minden kiadásomat és bevételemet személyi titkárságom kezeli. A dzsokhangbéli tartózkodásaim másik öröme az volt, hogy összebarátkozhattam az ottani takarítókkal is. Szokásom szerint minden szabadidımet az ı körükben töltöttem, s úgy hiszem, távozásomkor épp oly szomorúak voltak, mint én. Emlékszem azonban, hogy az egyik évben hiába kerestem azokat, akikkel az elızı ünnepen kötöttem szoros barátságot. Nagyon csodálkoztam és csalódott voltam, hisz úgy vártam már a találkozást. Az egyetlen ottmaradt alkalmazottól aztán megtudtam, mi történt. Elmondta, hogy a másik tízet lopás miatt elbocsátották. Amikor a legutóbbi ünnep után eltávoztam, a tetıablakon át bemásztak a lakosztályomba és különféle dolgokat, például aranyból készült vajlámpásokat és efféléket vittek magukkal. Nos, hát ennyit akkori társaságomról… A mönlam ünnep utolsó napja a szabadban telik. Elıször is az eljövendı buddha, Maitréja hatalmas szobrával az élen menet indul a régi város határai mentén, ezt az utat nevezik Lingkhornak. Úgy hallottam, hogy „hála” a kínai városfejlesztésnek, ez az útvonal már nem létezik, áll viszont még a Barkhor, a Dzsokhang közvetlen környékét körbeölelı belsı körút. Annak idején az odaadó zarándokok hitbéli jámborságuk jeleként az egész Lingkhort lépésenként földre borulva járták végig. Miután a Maitréja szobrát hordozó körmenet befejezıdött, általános izgalom támadt, a tömeg figyelme ugyanis a sporteseményekre irányult. A népszerő küzdelmek lóversenybıl és futóversenybıl álltak, amelyekre mindenki benevezhetett. A lóversenyek furcsaságát az adta, hogy az állatokra nem ültek lovasok, hanem a Drepung kolostor mögött szabadon eresztettek és a Lhásza központjában kitőzött cél felé hajtották ıket a lovászok meg a nézık. Mielıtt a lovak megérkeztek, a futóverseny résztvevıi, a leendı atléták egy közelebbi starthelyrıl szintén nekiiramodtak a városközpont felé. A két versenyzı csoport mulatságos zőrzavarban egyidıben ért a célhoz. Az egyik évben azonban sajnálatos eset történt. Néhány futó belekapaszkodott a mellettük elfutó lovak farkába, s huzattá magát. A versenyek végén a fıkamarás azonnal vádat emelt a csalókkal szemben, akik jórészt az én környezetembıl kerültek ki. Lesújtott, amikor megtudtam a hírt, hogy komoly büntetés vár rájuk, s kivételesen közbeléptem az érdekükben. A mönlam fesztivál lényegében Lhásza egész lakosságát közelrıl érintette, mert a régi hagyomány szerint a város polgári közigazgatását ilyenkor a Drepung kolostor apátjára bízták. İ pedig azután a szerzetesek közül állított rendırséget a törvényes a közrend biztosítására. Az ırség erélyesen járt el, minden kihágást elég szigorú büntetéssel sújtottak. Az apát leginkább talán a tisztaságra ügyelt, azért aztán az emberek ebben az évszakban meszeltek ki a házaikat és söpörték föl az utcákat. Nekem, gyereknek a khabsze, vagyis loszársütemény elkészítésének hagyománya volt az újévi ünnep egyik legfontosabb mozzanata. Az ünnepen a konyhamester pompás tésztából különös alakú gombócokat gyúrt, majd jól átsütötte ıket. Az egyik évben elhatároztam, hogy magam is megpróbálkozom a sütéssel. Minden jól ment, meg is voltam elégedve a kézügyességemmel, így hát szóltam a konyhafınöknek, hogy másnap is átmennék hozzá, néhány gombócot készíteni. Így is lett, csakhogy ez alkalommal friss, kellıen át nem sütött olajat adtak, ezért aztán amikor a tésztát az edénybe dobtam, akkorát robbant, mint egy tőzhányó. A bal karomat elborította a sistergı olaj, s a bıröm nyomban fölhólyagzott. Az egyik idısebb, folyton tubákoló szakács, akit nehéz volt kizökkenteni nyugalmából, hozzám rohant, s valami fölvert

krémszerőséggel kenegetni kezdte a karomat. Egyébként fölötte kedélyes ember volt, ám ezúttal rendkívül izgalomba jött. Emlékszem, igen mulatságosnak találtam, ahogy az orrából dohánydarabkák és takony csöpögött, miközben himlıhelyes arcára rettentı aggodalom ült ki. Az egész történetbıl az ı különös ábrázatán kívül ma már nem is tudok mást fölidézni. Az összes ünnepség közül azt az álló hétig tartó operafesztivált élveztem leginkább, amely minden évben a hetedik hónap elsı napján vette kezdetét. Egész Tibetbıl fölléptek itt táncosok, énekesek és színészek. Elıadásaikat a Sárga Fal legtávolabbi végéhez kapcsolódó elkerített területen tartották. Magam egy erre az alkalomra biztonságosan lezárt helyrıl élveztem a látványt, a fal belsı oldalához támaszkodó egyik épület tetejérıl. A nézık között ott volt a kormány valamennyi tagja feleségestül, utóbbiak fölhasználták az alkalmat, hogy ékszereikkel és ruházatukkal versenyre keljenek egymással. A versengés azonban nem szorítkozott csupán a hölgyekre, merthogy erre az ünnepre vártak egész évben a norbulingkai takarítók is. Az ünnepséget megelızı napokat azzal töltötték, hogy innen-onnan ruhákat és – lehetıleg korall – ékszereket szereztek, hogy azután ezekben parádézhassanak. Az ı idejük akkor érkezett el, amikor a fesztivál keretében tartott virágversenyen fölvonulhattak a cserepekbe ültetett virágaikkal. Sohasem feledem azt a takarítómat, aki ilyenkor mindig egy igen különös kalapban jelent meg, amit roppant büszkén viselt. A fejfedınek hosszú, vörös selyem rojtozata volt, amelyet nagy mőgonddal tekert a nyaka köré és a vállára. Egyszerő emberek is megtekintették a látványosságot, noha nekik nem járt olyan ülıhely, mint a kormánytisztviselıknek vagy a nemességnek. Ha már egyszer ott voltak az elıadáson, hát megcsodálták a szertartási pompájukban díszelgı magas rangú tisztviselıket is, s nemkülönben éltek az alkalommal, hogy imamalommal a kezükben körbejárják a Sárga Falat. (Az imamalom olyan, lejegyzett imákat magába foglaló henger, amit a mantrák mormolása közben forgatnak.) A lhászaiakon kívül is volt vendég szép számmal; itt voltak keletrıl a magas növéső, hangoskodó khampák, akik hosszú hajukba hetykén vörös bojtot fontak, délrıl a nepáli és szikkimi kereskedık, s föltőntek az apró, vékony testalkatú nomád állattenyésztık is. Mindahányan a mulatságnak szentelték magukat, amit népünk felettébb kedvel. Mi, tibetiek, többségünkben egészen egyszerő emberek vagyunk, semmit sem szeretünk jobban a látványosságnál, vagy egy jó társaságnál. A mönlam ünnepeken így aztán még az is gyakran elıfordul, hogy a szerzetesi közösség egyik-másik tagja is csatlakozik a mulatsághoz, persze álruhában, hiszen nekik tiltott dolog az ilyesmi. Micsoda boldog napok voltak ezek! Az elıadások alatt az emberek üldögéltek és beszélgettek, olyan jól ismerték már a dalokat és táncokat, hogy minden jelenetet kívülrıl tudtak. Csaknem mindegyikük vitt magával valami harapnivalót, teát és csángót, s kedvükre jöttek-mentek. A fiatalasszonyok csecsemıiket szoptatták, a gyerekek sikongatva és nevetve rohangáltak föl-alá, csak egy-egy új szereplı színreléptekor torpantak meg, hogy tágra nyílt szemmel bámulják színes, vad jelmezét. Ilyenkor a magányosan üldögélı öregemberek egyébként rezzenéstelen arca is föl-fölragyogott, az anyókák pedig egy-egy pillanatra abbahagyták a fecsegést, hogy azután minden folytatódjék, mint addig. S mindeközben a nap csak sütött, sütött az égbıl, s perzselt a ritkás magaslati levegın. Az egyedüli alkalmat, amikor bizonyosan mindenki figyelt, a vígjátékok bemutatása jelentette, amelyekben a színészek szerzetesnek, apácának, magas rangú hivatalnoknak, vagy éppen állami jósnak öltözve gúnyolták ki a közélet szereplıit. Az év másik fontos ünnepsége a Mahákála-fesztivál volt, a harmadik hónap nyolcadik napján, amikor a nyár hivatalosan is kezdetét vette. Ezen a napon minden kormánytag nyári öltözéket öltött, e napon költöztem magam is a Potalából a Norbulingkába. Az ötödik hónap tizenötödik napján tartották a Dzamgling csiszang („egyetemes ima napja”) nevő ünnepet,

amely egy egész hétig tartó fesztivál kezdetét jelentette. Ilyenkor mindazok a lhászaiak, akik sem szerzetesként vagy apácaként, sem kormánytisztviselıként nem voltak eltiltva ettıl, sátrakat állítottak, és a fıváros melletti síkságra költöztek, hogy egyenek-igyanak, szórakozzanak. Egyébként biztos vagyok benne, hogy sokan, akiknek nem lett volna szabad, szintén így tettek. Azután jött a tizedik hónap huszonötödik napja, Congkhapának, a tibeti buddhizmus nagy reformátora és a Gelugpa (Dge-lugs-pa) rend megalapítója halálának napja, amely külön ünnepet jelentett. Fáklyás felvonulásokat tartottak és számtalan vajmécsest gyújtottak szerte az országban. E nevezetes nap jelölte a tél kezdetét is, ilyenkor öltötték föl a tisztviselık téli öltözéküket, magam pedig, ha nem is lelkesen, de visszatértem a Potalába. Szerettem volna, ha olyan öreg vagyok már, mint az elıdöm, aki megengedhette magának, hogy a felvonulás után inkább az általa is sokkal jobban kedvelt Norbulingkában maradjon. Számos világi eseményt is rendeztek az év folyamán, így például az elsı hónapban tartott lóvásárt. A nomádok ugyancsak az év bizonyos szakaszában, nevezetesen ısszel hozták föl jakjaikat, hogy eladják a mészárosoknak. Ilyenkor mindig nagyon szomorú voltam, nehéz volt elviselni a gondolatot, hogy minden egyes szerencsétlen jószág az utolsó óráit éli. Valahányszor azt láttam, hogy állatokat vezetnek a Norbulingka mögött a piac felé, leküldtem valakit, hogy vásárolják meg a nevemben ıket, ily módon sikerült az életüket megmentenem. Az évek során, azt hiszem, legalább tízezer állatot menthettem meg, ha ugyan nem többet. Amikor ez eszembe jut, kissé megnyugszom, hogy az a komisz kölyök talán valami jót is mővelt.

HARMADIK FEJEZET A lerohanás: Kitör a vihar Az 1950-es esztendıben, a szokásos nyári operafesztivál elıtti napon, éppen a norbulingkai fürdıszobámból leptem ki, amikor egyszercsak azt éreztem, hogy a lábam alatt mozog a föld. Késı este volt, s lefekvés elıtti tisztálkodásom közben egyik szolgálómmal beszélgettem. A fürdıszobát akkoriban a lakosztályomtól néhány méterre, egy kisebb épületben rendeztük be, így aztán épp a szabadban voltam, amikor a dolog történt. Elıször újabb földrengésre gyanakodtam, hisz Tibetben gyakoriak a földmozgások. A szobámba visszatérve észrevettem, hogy néhány kép elmozdult a falon, s ugyanabban a pillanatban hatalmas csattanás hallatszott a távolból. Néhány takarítóval együtt kirohantam az épületbıl, s az égre pillantottunk; a csattanások egyre-másra követték egymást. Olyan volt az egész, mint valami tüzérségi össztőz, s azt gondoltuk, hogy a rázkódást és a zajt a tibeti hadsereg gyakorlata okozhatja. Összesen harminc-negyven robbanást lehetett összeszámolni. Másnap tudtuk meg, hogy nem hadgyakorlat volt, hanem egy különös természeti jelenség. Némelyek arról is beszámoltak, hogy furcsa, vöröses izzást láttak az égen abból az irányból, ahonnan a robajlás jött. Lassanként kiderült, hogy Tibet egész területén észlelték a jelenséget: Csamdóban, négyszáz mérföldnyire keletre éppúgy, mint Szakjában, amely háromszáz mérföldre délnyugatra fekszik a fıvárostól. Még azt is beszélték, hogy Kalkuttában is hallható volt. Ahogy ez a különös esemény keltette félelem elült, az emberek, persze mindjárt mondogatni kezdték, hogy nem egyszerő földrengés volt, hanem valamiféle baljóslatú jel. Engem nagyon korán érdekelni kezdett a tudomány, így hát természetesen meg akartam találni a rendkívüli esemény tcrmészettudományos magyarázatát, s amikor néhány nap múlva találkoztam Heinrich Harrerrel, megkérdeztem tıle, hogy ı miben látja az okát, nem is annyira a föld remegésének, mint inkább a különös égi jelenségnek. Bizonyos volt benne, hogy a kettı kapcsolatban állt egymással; a földkéreg repedhetett meg a hegységek megemelkedése nyomán. Magyarázata eleinte kézenfekvınek, aztán mégis valószínőtlennek tőnt. Ugyan, miért járna a földkéreg megrepedése éjszakai égi tőzijátékkal, meg aztán hogy lehet az, hogy ilyen nagy távolságokból is látható volt? Nem hittem, mint ahogy ma sem hiszem, hogy Harrer elmélete mindenre magyarázatot adott. Lehet, hogy van a dologra tudományos magyarázata, de úgy érzem, hogy az akkor történtek még ma is túl vannak a tudomány határain, s igazi misztériumnak voltunk tanúi. Lehetséges, hogy valamiféle metafizikum nyilatkozott meg elıttem. Bárhogy is legyen, a fölülrıl jövı intés, akár alulról érkezı dübörgés volt is, annyi bizonyos, hogy a tibeti helyzet utána hamarost megromlott. Említettem már, hogy az eset közvetlenül az operafesztivál elıtt történt. Két nap múlva az ómen – ha ugyan az volt – kezdett beteljesülni. Estefelé, az egyik elıadás alatt észrevettem, hogy egy hírnök rohan felénk. Amint a közelünkbe ért, rögvest odavezették a másik oldalt elfoglaló régenshez, Tathag rinpocséhoz. Mindjárt láttam, hogy valami baj van, hisz rendes körülmények között kormányzati ügyekkel várni kellett volna a következı hétig. Persze, igencsak furdalt a kíváncsiság: mit jelenthet mindez? Biztosan valami szörnyőség történt. Ám túlságosan fiatal voltam, politikai hatalom nem volt a kezemben, így hát meg kellett várnom, míg Tathag rinpocse elérkezettnek látja az idıt, hogy beavasson a dolgokba. Azt azonban már korábban fölfedeztem, hogy egy láda tetejére állva a magasan fekvı ablakon át tudok kukucskálni a régens szobájába.

Ahogy bement a szobába, fölpattantam és lélegzet-visszafojtva leskelıdni kezdtem. Láttam, ahogy a régens arca elkomorul a futártól átvett levél olvastán. Néhány perc múlva kiment, s hallottam, amint elrendelte a kasag összehívását. Rövidesen rájöttem, hogy a régensnek szóló levél voltaképpen távirat, amelyet a Csamdóban székelı khami kormányzótól kapott, s arról szólt, hogy kínai katonák rátámadtak egy tibeti helyırségre, s megölték az ott szolgálatot teljesítı tisztet. Nos, ez csakugyan ijesztı hír volt. Már az elmúlt ısszel is át-áttörtek a határon a kínai kommunisták, akik régen ígérgették, hogy egyszer kiszabadítják Tibetet az imperialista agresszorok kezei közül (nem igazán tudom, mit is jelenthetett ez), s mindez annak ellenére történt, hogy valamennyi kínai tisztet 1949-ben eltávolították Lhászából. Most aztán úgy tőnt, hogy a kínaiak beváltják fenyegetésüket, aminek következtében nagy veszélybe kerül az ország, s ez elıttem is világos volt, hiszen összes tisztünk és katonánk száma nem haladta meg a nyolcezer-ötszázat. Az újabban diadalmas Népi Felszabadító Hadsereg (NFH) útjában nem jelenthettünk akadályt. Az az évi operaünnepbıl alig maradt meg több bennem, mint a lelkemet átjáró csüggedtség emléke. Még a lassú dobütések között eljárt varázslótáncok sem érdekeltek, amikor a táncosok pazar jelmezeikben (volt olyan is, aki a halált játsszva csontváznak öltözött) komoran és ritmikusan mozogtak a régi-régi koreográfiára. Két hónapra rá, októberben bekövetkezett, amitıl legjobban tartottunk. Hírek jöttek Lhászába, hogy nyolcvanezer kínai katona átlépte a Csamdótól keletre folyó Dricshu folyót. Rádiójuk azt jelentette, hogy a kínai kommunista hatalomátvétel évfordulóján megkezdıdött Tibet „békés fölszabadítása”. „Lezuhant hát a fejsze”, Lhásza sorsa beteljesedett. Nem állhatunk ellen ekkora támadásnak, hisz nemcsak emberekben szőkölködünk, de a seregnek sem elegendı modern fegyvere, sem megfelelı kiképzése nincs. Ilyesmivel a régcnsség alatt nemigen törıdtek. A tibetiek, történelmük tanúsága ellenére, alapvetıen békeszeretıek, szemükben a katonai szolgálat az emberi élet leghitványabb formája volt, a katonákra úgy tekintettek, mint a mészárosra. S hiába küldtek nagy sebesen valahonnan segédcsapatokat, s hiába állítottak föl egy új alakulatot, a kínaiak ellen küldött sereg ugyancsak gyenge maradt. Haszontalan dolog azon töprengeni, lehetett-e volna másképpen alakítani az eseményeket. Annyit érdemes csak megemlíteni, hogy a kínaiak sok embert veszítettek a harcban, sok körzetben heves ellenállásba ütköztek, s a háború közvetlen nehézségein kívül még az utánpótlással és a zord idıjárással is sok gondjuk akadt. Többen éhenhaltak közülük, másokat a magaslati betegség döntött le a lábáról, amely mindig is megtámadta, olykor végzetesen meggyötörte a Tibetben járó külföldieket. A küzdelem azonban, függetlenül attól, mekkora volt és milyen felkészültségő a tibeti hadsereg, végül is hiábavalónak bizonyult, elvégre Kína népessége százszorosa a miénknek. A Tibet szabadságát ért támadás nem maradt észrevétlen a világban. Az indiai kormány, akiket a britek is támogattak, tiltakozott a Kínai Népköztársaságnál, leszögezvén, hogy a támadás nem szolgálta a béke ügyét. 1950. november 7-én a kasag és a kormány fölhívással fordult az ENSZ-hez, hogy lépjen közbe érdekünkben, csakhogy Tibet a maga békés elkülönülést célzó politikájának megfelelıen soha nem kérte fölvételét a szervezetbe, így hát semmilyen választ nem kaptunk sem erre a fölhívásunkra, sem arra a további két táviratra, amelyeket még az év vége elıtt elküldtünk. Ahogy a tél közeledett, s mind rosszabb hírek érkeztek, az emberek arról kezdtek beszélni, hogy a dalai lámának meg kellene adni a nagykorúságot; úgy vélték, két évvel hamarabb kellene rám ruházni a teljes világi hatalmat. A takarítóim beszámoltak róla, hogy Lhászában mindenfelé plakátok jelentek meg, amelyek szidták a kormányzatot, s az én beiktatásomat követelték. Hasonló célú dalok is születtek.

Két irányzat volt; az egyik engem kívánt vezetınek a válságban, míg a másik túl fiatalnak tartott ahhoz, hogy ilyen nagy felelısséget rakjanak a vállamra. Magam az utóbbival értettem egyet, csakhogy, sajnos, engem senki nem kérdezett. A kormány úgy határozott, hogy a kérdést a jósnak kell föltenni, amire egy feszültségteli rítus végén került sor. Akkor a szertartásokon viselt roppant fejdísz súlya alatt támolyogva a jós ülésemhez jött és egy katát, vagyis fehér selyembıl készült áldozati sálat helyezett az ölembe, ezekkel a szavakkal: thu-la bap, „eljött az ı ideje!” Dordzse Drakden, Tibet védıistene tehát megnyilatkozott. Tathag rinpocse nyomban kész volt lemondani a régensségrıl, s már csak az állami asztrológusokon volt a sor, hogy kijelöljék beiktatásom napját. 1950. november 17-ére esett a választásuk, mint az év hátralévı napjai közül a legszerencsésebbre. A rám váró feladatok engem inkább elszomorítottak. Még egy hónapja is gondtalan fiatalember voltam, aki alig várta az évente megrendezett operafesztivál kezdetét, most pedig nemsokára egy háborúra készülı országot kell vezetnem. Ám a dologra visszagondolva tudom, hogy nem voltam meglepve, hisz a jós akkor már évek óta leplezetlen megvetéssel viseltetett a kormány iránt, míg velem mindig rendkívül tisztelettudó és figyelmes volt. November elején, beavatásom elıtt úgy két héttel legidısebb bátyám Lhászába érkezett. Alig ismertem rá, Takcer rinpocse néven annak a Kumbum kolostornak volt most az apátja, ahol fölfedeztetésem után azt a magányos másfél évemet töltöttem. Elsı pillantásra láttam rajta, hogy sokat szenvedett; szörnyő állapotban volt, rendkívüli feszültség és szorongás bujkált benne. Dadogva mondta el, mi is történt. Amdo tartomány, ahol mindketten születtünk, s ahol a Kumbum is áll, oly közel fekszik Kínához, hogy igen hamar kommunista ellenırzés alá került. Bátyámat nyomban fogságba vetették, gyakorlatilag házi ırizetben tartották saját kolostorában, a szerzetesek mőködését pedig korlátozták. Megpróbálták átnevelni ıt az új, kommunista gondolkodásmódra, s rávenni, hogy szakítson eddigi világnézetével. Az volt a tervük vele, hogy szabadon Lhászába engedik, ha vállalja, hogy rávesz engem a kínai uralom elfogadására. Ha ez nem sikerül neki, meg kellett volna ölnie, s megkapta volna érte a jutalmát. Furcsa javaslat volt ez! Bármely élılény megölésének még a gondolatát is szigorúan tiltja a buddhizmus, de hogy éppen a dalai lámát ölje meg bárki valamilyen személyes haszon fejében, olyan képtelen ötlet volt, amely már önmagában jelzi, milyen kevéssé ismerték a kínaiak népünk jellemét és kultúráját. Bátyám egy álló éven át kénytelen volt végignézni, miként forgatják föl közössége életét a kínaiak, s napról napra érlelıdött benne az elhatározás, el kell menekülnie, hogy Lhászában figyelmeztessen engem és a kormányt, mi is vár országunkra, ha meghódítanak bennünket. A menekülés egyetlen útjának az látszott, ha látszólag enged nekik, így azután végül is elfogadta az ajánlatukat. Mindennek hallatán gyorsabban kezdtem szedni a levegıt. Eddig szinte semmit sem tudtam a kínaiakról, a kommunistákról meg csak annyit, hogy szörnyő károkat okoztak a mongol népnek. Összes többi tudásomat a Life címő képeslap olykor-olykor kezembe kerülı számaiból szereztem. Most azonban bátyám szavaiból világossá vált, hogy ezek az emberek nem csupán vallástalanok, hanem kifejezetten a vallás ellenségei. Nagyon megrémültem, amikor Takcer rinpocse azt mondta, hogy szerinte csak abban bízhatunk, ha segítséget hívunk külföldrıl és fegyverrel szállunk szembe a kínaiakkal. Buddha ugyan megtiltotta az ölést, de utalt rá, hogy bizonyos körülmények között mégis igazolható. A bátyám szerint ezek a körülmények megnyugtatóan igazolják az efféle terveket, ezért aztán elhatározta, hogy visszavonja szerzetesi esküjét, leveti papi ruháját és Tibet követeként külföldre megy. Az amerikaiakkal kívánt kapcsolatot teremteni, biztosra vette, hogy támogatni fogják a szabad Tibet eszméjét.

Megrémültem ennek hallatán, de mielıtt tiltakozni tudtam volna, sürgetni kezdett, hogy mielıbb hagyjam el Lhászát. Noha voltak, akik korábban is ezt tanácsolták, az ötletnek még nem sok támogatója volt. Bátyám azonban egyenesen könyörgött, hogy fogadjam meg a tanácsát, ne törıdjek vele, mit gondol a többség. Nagy veszélyben vagyunk, mondta, s te semmiképp se kerülhetsz a kínaiak kezére. Takcer rinpocse ezután több kormánytaggal is találkozott mielıtt elhagyta volna a fıvárost. Egyszer-kétszer még láttam, de semmit sem tehettem, hogy elhatározásának megváltoztatására bírjam. Az elmúlt évben szerzett szörnyő élményei meggyızték róla, hogy ez az egyetlen járható út. Nem töprengtem azonban sokáig, hisz megvoltak a magam tennivalói is. Közelgett a beiktatásom napja. Az esemény alkalmából elhatároztam, hogy általános amnesztiát hirdetek, hivatalba lépésem napján minden rabot szabadon engedünk. A Sölben lévı börtön is kiürül; örültem a szabadulásuknak, bár olykor sajnáltam is, hogy vége a távoli barátkozásoknak. Legközelebb, amikor távcsövemet arra fordítottam, a tábor már üres volt, néhány hulladék után szaglászó kutyát lehetett csak látni. Úgy éreztem, hogy életem valamivel szegényebb lett. Tizenhetedikén reggel egy-két órával korábban keltem a megszokottnál. Még sötét volt. Öltözködés közben ruhatárnokom egy zöld vászondarabot nyomott a kezembe, hogy kössem a derekam köré; az asztrológusok tanácsára történt ez, akik a zöldet szerencsés színnek tartják. Úgy döntöttem, hogy aznap nem reggelizem, mert tudtam, hogy hosszú szertartás elé nézek, s nem akartam, hogy szervezetem természetes folyamatai bármiképpen is megszakítsák azt. Az asztrológusok azonban ragaszkodtak hozzá, hogy megegyek egy almát a ceremónia elıtt, emlékszem, alig tudtam legyőrni. Miután mégis sikerült, bementem a szentélybe, hajnali fölszentelésem színhelyére. Ragyogó eseménynek ígérkezett, amelyen jelen volt a kormány, s a Lhászában tartózkodó külföldi képviselık, mindenki hivatalos alkalmakkor használt, színpompás kitüntetéseivel. Sajnos, igencsak sötét voltvígy hát nem sok részletet tudtam kifürkészni. A szertartás alatt az aranykereket tartottam a kezemben annak jeleként, hogy fölvettem a világi hatalmat. Ezen kívül nem sokra emlékszem, azon a mind hevesebb vágyamon kívül, hogy kiüríthessem hólyagomat. Magamban a csillagjósokat szidtam, hisz az ı ötletük volt, hogy almát egyek, s ez lett aztán a bajom oka. Soha nem bíztam bennük igazán, ez az eset csak megerısítette gyanakvásomat. Mindig is úgy gondoltam, ha egyszer az ember életének a legfontosabb napjait – a születéséét vagy a haláláét – nem egyeztetheti az asztrológussal, a többivel kár törıdnie. Ez persze csak személyes véleményem, s nem jelenti azt, hogy a tibeti asztrológiai tradíciót el kellene vetni. Kultúránk szempontjából ez nagyon is fontos. Ezúttal azonban a helyzetem mind elviselhetetlenebbé vált, míg végezetül üzennem kellett a fıkamarásnak, gyorsítsa föl az események menetét. Hosszú és bonyolult szertartásaink ismeretében már attól féltem, hogy soha nem ér véget. Amikor azután a beiktatás hirtelen befejezıdött, egyszer csak én lettem hatmillió, háború fenyegetette lélek elvitathatatlan jogú vezetıje, miközben még csak tizenöt éves voltam. Képtelen állapot volt, de kötelességemnek éreztem a vállalását, hogy ezáltal is elkerüljem a katasztrófát. Elsı feladatom a két miniszterelnök kinevezése volt. Azért kellett kettıt kineveznem, mert kormányzati rendszerünkben minden poszt, kezdve a miniszterelnökségtıl meg volt kettızve, az egyiket világi ember töltötte be, a másikat szerzetes. Ez még a nagy V. dalai lámától származott, egyébként ı volt az elsı, aki az állam szellemi vezetése mellett a világi hatalmat is magára vállalta. Amilyen jól mőködött ez a berendezkedés a múltban, sajnos, épp annyira volt alkalmatlan a huszadik században. No meg, mint már említettem, a csaknem húsz éves régensi uralom alatt a kormány teljesen korrumpálódott.

Fölösleges hozzátennem, hogy reformokat alig vezettek be. Még a dalai láma sem volt erre képes, hisz bármit javasolt is, az elıször a miniszterelnökök elé került, majd a kasaghoz, aztán a végrehajtó szervek alacsonyabb rangú tagjai kapták meg, s végül a Nemzetgyőlés. Ha bárkinek bármi baja támadt a javaslattal, szinte lehetetlen volt továbbvinni. Ugyanez történt a Nemzetgyőlés javasolta reformokkal, csak épp a fordított irányban. Ha bármely törvényjavaslat legvégül mégis a dalai láma elé került, akkor az általa javasolt módosításokkal együtt – amelyeket pergamencsíkokra jegyezve hozzáragasztottak az eredeti irathoz – átnézés céljából úgyis visszaküldték végig az egész vonalon, s valahol megint csak elakadt. Ami még nehezebbé tette a reformok meghozatalát, az a vallási közösség félelme volt minden idegen befolyástól; határozottan állították, hogy ilyesmi kárára lenne a tibeti buddhizmusnak. Szerzetes-miniszterelnöknek Lobszang Tasit választottam, mellé pedig a közigazgatásban jártas Lukhangvát. Ezek után velük meg a kasaggal elhatároztuk, hogy delegációkat küldünk Amerikába, Nagy-Britanniába és Nepálba, hátha rá tudjuk venni ezeket az országokat, hogy a mi oldalunkon avatkozzanak be az ügybe. Egy másik küldöttség pedig Kínába ment, annak reményében, hogy tárgyalhat a csapatok visszavonásáról. Valamennyi küldöttség az év végén utazott el. Nem sokkal ezután úgy döntöttünk, hogy mivel a kínaiak megvetették a lábukat keleten, magam a legidısebb kormánytagokkal Dél-Tibetbe költözöm. Ily módon, ha romlana a helyzet, könnyebben kereshetnénk menedéket az indiai határ túloldalán. Mindeközben Lobszang Tasi és Lukhangva Lhászában tovább mőködik, de az állami pecséteket magammal viszem.

NEGYEDIK FEJEZET Menedék délen Sok elintéznivaló akadt, több hétbe telt, mire elutaztunk. Az elıkészületeket titokban kellett megtenni, miniszterelnökeim attól tartottak, ha csak egyetlen hír is kiszivárog arról, hogy a dalai láma utazásra készülıdik, pánik tör ki a nép között. Ugyanakkor sok embernek nyilván tudnia kellett, mi történik, hiszen számos teherkaravánt indítottak útnak elıttünk, némelyiknek magam sem ismertem a rakományát: ötven-hatvan erıs kincsesládában szállították el a Potala pincéjébıl az aranytömböket és ezüstrudakat. A korábbi ruhatárnokom, Kenrap Tendzin ötlete volt ez, akit akkoriban neveztek ki csikjab kenpóvá. Amikor a dologról tudomást szereztem, nagyon dühös lettem, nem mintha sajnáltam volna a kincseket, de megsértették ifjonti büszkeségemet. Úgy éreztem, azzal, hogy Kenrap Tendzin nem avatott be a dologba, továbbra is gyerekként kezel. Elutazásom napját félelemmel vegyes kíváncsisággal vártam. Egyrészrıl nagyon sajnáltam, hogy el kell hagynom népemet, hisz komoly felelısséget éreztem az itt élı emberek iránt. Másrészt azonban vonzott az utazás. Izgalmamhoz hozzájárult, hogy a fıkamarás úgy határozott, inkognitóban, világi öltözékben kell utaznom. Attól tartott, a nép esetleg nem engedi, hogy elutazzam, ha megneszeli a dolgot. Így aztán azt tanácsolta, hogy álruhát öltsek, aminek nagyon örültem, mert így nemcsak hogy megfigyelhettem valamelyest az országot, de úgy tehettem ezt, mint bármely közönséges halandó, s nem mint a dalai láma. Éjfél tájt hagytuk el Lhászát, emlékszem hideg, fényes éjszaka volt. Tibetben úgy világítanak a csillagok, hogy annak nem láttam még párját a világon. Mély csönd volt, s a lélegzetem mindannyiszor elállt, amikor póniaink meg-megbotlottak, miközben a kertek alatt lopóztunk kifelé a Potala lábánál fekvı udvaron át a Norbulingka és a Drepung kolostor mögött. Valójában azonban nem féltem. Végcélunk Dromo volt, amely kétszáz mérföldre fekszik tılünk, a szikkimi határnál. Ha nem történik semmi baj, akkor is legalább tíz napig tart az út, nekünk azonban nem kellett sokáig várnunk, hogy nehézségbe ütközzünk. Néhány nappal Lhásza elhagyása után egy Dzsang nevő faluba értünk, ahol a Ganden, Drepung és Szera kolostorok szerzetesei győltek egybe, s ütötték föl téli vitatkozó táborukat. Ahogy meglátták menetünket, tudták, hogy nem hétköznapi utazók vagyunk. Legalább kétszázan voltunk, köztünk ötven magas-rangú hivatalnok, ugyanennyi teherhordó állat volt velünk, úgyhogy a szerzetesek rögvest megsejtették, nekem is ott kell lennem valahol. Szerencsére a menet legelején haladtam, és öltözékem is hatásosnak bizonyult. Senki nem állított meg, de amint elhaladtam mellettük, láttam, hogy a szerzetesek ugyancsak fölindultak, többjüknek könny csillogott a szemében. Néhány pillanat múlva megállították a mögöttem haladó Ling rinpocsét. Körülpillantottam, s észrevettem, hogy arra kérik, térjen vissza velem együtt. Feszült pillanat volt, az érzelmek már-már kirobbantak. A szerzetesek oly mélyen hittek bennem, mint drága védelmezıjükben, hogy képtelenek voltak belenyugodni, elhagyom ıket. Ling rinpocse elmagyarázta nekik, hogy nem leszek sokáig oda, mire a szerzetesek húzódozva bár, de utunkra engedtek, majd magukat az ösvényre vetve kértek, hogy térjek vissza mihamarabb. E szomorú epizódon kívül különösebb gond nélkül folytattuk utunkat, s minden alkalmat megragadtam, hogy – persze, továbbra is álruhában – szóba elegyedjek az emberekkel. Rájöttem, remek alkalom ez, hogy megismerjem népem életét, és több beszélgetést kezdeményeztem anélkül, hogy fölfedtem volna kilétemet. Ezekbıl aztán megtudtam valamit

a kisebb-nagyobb igazságtalanságokról, s elhatároztam, amint lehet, reformokkal próbálom meg orvosolni azokat. Egyhetes utazás után értünk Gjancébe, Tibet negyedik legnagyobb városába, ahol már nem lehetett titkunkat megıriznünk, s százak özönlöttek az utcára köszöntésemre. Egy ütöttkopott, ám lelkes indiai lovascsapat, az indiai kereskedelmi kirendeltség kísérete, még fegyvereket is ajándékozott nekünk. Formaságokra azonban nem volt idınk, siettünk tovább és csaknem két hét után, 1951 januárjában megérkeztünk Dromóba. Mindannyian nagyon fáradtak voltunk, engem mégis fölvillanyozott a környezet. Magában a helyben semmi különös nem volt, több egymáshoz közel épült faluból állt voltaképpen, de gyönyörő tájba illesztve. Pontosan ott feküdt a város, úgy háromezer méter tengerszint fölötti magasságban, ahol az Amo-cshu völgye kettéágazik. A völgyön egy folyó szaladt végig, elég közel a faluhoz, így éjjel-nappal odahallatszott a morajlása. Nem messze a folyótól már meredeken tornyosultak a hegyek. A folyó partját néhol a kristálytiszta kék égbe nyúló függıleges sziklák képezték. A távolban pedig a roppant hegycsúcsok, amelyek Tibetet egyszerre teszik fenségessé és fenyegetıvé. Itt-ott egy-egy fcnyıcsoport, rododendron bozótok, zöld legelık elszórt foltjai. Az éghajlat, ahogy már késıbb tapasztaltam, meglehetısen nyirkos. Dromo közel fekszik az indiai síksághoz, így aztán eléri a monszunesık hatása, ám a nap gyakran még a monszun idején is süt, a nagy felhıtömbökön áttörve misztikus, szikrázó fénnyel vonja be a völgyet. Nagyon szerettem a környéken csatangolni, megmászni néhány könnyebben megközelíthetı hegyet, különösen késıbb, amikor már tavaszi vadvirágok borították ıket; no de egyelıre még több hónap volt hátra a télbıl. Dromóba érkezésemkor elıször egy helyi tisztviselı (ı küldött nekem annak idején játékot és almát) házában szálltam meg, majd a Dungkhar kolostorba költöztem. Ez az apró kolostor egy hegyen állt, ahonnan az egész Dromo-völgyre rá lehetett látni. Nem sokkal beköltözésünk után visszazökkentem az imák, meditációk, visszavonulások és tanulmányok régi kerékvágásába. S noha jobb lett volna tán valamivel több szabadidı, meg aztán a Lhaszában megszokott szórakozásaim is hiányoztak, úgy éreztem, valami megváltozott bennem. Talán az eddig ismeretlen szabadságérzésnek volt ez a következménye, végül is megszabadultam a lhászai életem jó részét kitevı formalitásoktól és protokolltól. S miközben hiányoztak a barátaim, a takarítók, hiányukat betöltötte szívemben az újféle felelısségérzet. Az utazás egy dologról bizonyosan meggyızött, arról, hogy keményen kell tanulnom, amennyit csak lehetséges. Népem belém vetett hite hozta ki belılem a tılem telhetı maximumot. Nem sokkal azután, hogy Dromóba értünk, jelentıs esemény történt; egy Sri-Lankáról érkezett szerzetes fontos relikviát hozott magával, s megindító szertartás kíséretében nyújtotta át nekem. Tekintve, hogy Lukhangva és Lobszang Tasi Lhászában maradt, itteni fı tanácsadóim a kasag, a fıkamarás, Ling rinpocse (akkorra már ı volt az idısebb nevelım) és Tridzsang rinpocse voltak (utóbbit akkoriban nevezték ki másik, ifjabb tanítómmá). Ott volt még legidısebb bátyám, Takcer rinpocse is, aki India felé vezetı útján néhány héttel korábban érkezett. Az elsı odaérkezı rossz hír az volt, hogy azok közül a delegációk közül, amelyeket annak idején még Lhászából indítottunk útnak, csak egy érte el úticélját, a Kínába küldött csoport, a többit nem fogadták. Ez a fejlemény lesújtó volt; Tibet mindig is ıszinte baráti viszonyban állt Nepállal és Indiával, végtére is ık a közvetlen szomszédaink. Ami Nagy-Britanniát illeti, Younghusband expedíciójának köszönhetıen csaknem fél évszázadig mőködött Tibetben brit kereskedelmi kirendeltség, amely még India 1947-ben elért függetlensége után is folytatta munkáját ugyanannak az angol Hugh Richardsonnak a vezetésével. Így aztán alig tudtam

elhinni, hogy a brit kormány elfogadná Kína bármiféle uralmi igényét Tibet fölött. Úgy tőnt, megfeledkeztek róla, hogy a múltban, például amikor Younghusband egyezményt kötött a tibeti kormányzattal, még jónak látták, hogy Tibetet teljesen szuverén államként kezeljék. 1914-ben sem így gondolkoztak még, amikor egy konferencia megrendezésekor (ez volt az ún. Szimla-konvcnció) Tibetet és Kínát külön felekként hívták meg. Ráadásul az angol és a tibeti nép mindig is jó viszonyban volt egymással. Honfitársaim az illem, az igazság és a humor iránti érzéket fedezték föl az angolokban, s ezt nagyon tisztelték bennük. Amerika pedig 1948-ban Washingtonban örömmel fogadta kereskedelmi küldöttségünket, amely még az alelnökkel is találkozott. Így hát nyilván az ı véleményük is megváltozott. Emlékszem, micsoda szomorúság fogott el, amikor ráébredtem, mindez annyit jelent, hogy Tibetnek egyedül kell szembenéznie a kommunista Kína roppant erejével. Miután egy kivételével az összes küldöttség egy-két héten belül visszatért, a következı fejlemény Csamdo kormányzójának Ngabo Ngavang Dzsigmének a jelentése volt. Csamdo tartomány jó része akkor már kínai kézre került, így a jelentést a környék egyik vezetı kereskedıje juttatta el Lhászába. İ csak Lobszang Tasi és Lukhangva kezében tudta biztonságban az irományt, akik meg eljuttatták hozzám. A hosszú jelentés fájdalmas, komor részleteket közölt a kínai veszedelem természetérıl, s világossá vált belıle, ha csak nem kötünk velük valamilyen egyezményt, a kínai csapatok rövidesen Lhásza ellen vonulnak. Márpedig ha ez megtörténik, nagy emberáldozattal jár, amit mindenáron el akartam kerülni. Ngabo szerint nem volt más választásunk, mint hogy tárgyaljunk. Fölajánlotta, hogy amennyiben a kormánynak nincs ellenérc, s tılünk is kap néhány embert maga mellé, személyesen megy el Pekingbe, hogy párbeszédet kezdeményezzen a kínaiakkal. Kapcsolatba léptem a Lhászában lévı Lobszang Tasival és Lukhangvával, hogy megtudjam, mi a véleményük. Azt válaszolták, hogy szerintük ilyen tárgyalásokat Lhászában kellene folytatni, ám a reménytelen helyzetre való tekintettel beleegyeznek a pekingi színhelybe is. Mivel Ngabo bízott a fölajánlott közvetítés sikerében, és én magam is megfontolt állami hivatalnokként ismertem ıt, úgy döntöttem, hogy fogadjuk el ajánlatát, utazzon a kínai fıvárosba, s kijelöltem két dromói és két lhászai tisztviselıt kísérıjeként. Reméltem, hogy meg tudja értetni a kínai vezetéssel, Tibetnek nincs szüksége „felszabadításra”, megelégszik a nagy szomszéddal fönntartott további békés kapcsolatokkal. Eközben kitavaszodott, s a természet újraéledt. A hegyeket hamarosan színes virágmezık tarkították, a fő zöldje mélyebb, dúsabb lett, a levegıt friss, szokatlan illatok töltötték meg: jázmin, lıne, levendula. Kolostorbeli szobáimból lepillanthattam a folyóra, ahová a parasztok hordták itatni juhaikat, jakjaikat és dzomóikat. Irigykedve néztem a piknikezık csapatait, csaknem naponta megjelentek a parton, hogy a maguk rakta tőzön fızzenek valamit. Olyannyira elbővöltek a látottak, hogy összeszedtem minden bátorságomat, s megkértem Ling rinpocsét, hadd menjek ki egy kicsikét. İ is úgy érezhetett mint én, mert meglepetésemre engedélyezett számomra egy pár szabadnapot. Nem emlékszem, voltam-e valaha is boldogabb, mint amikor azon a környéken barangoltam néhány napon át. Az egyik kirándulásom közben meglátogattam egy bonkolostort. Szívemet csak az szorította, hogy tudtam, cudar idık elıtt állunk, nemsokára hírt kapunk Ngabótól Pekingbıl. Félig-meddig fölkészültem a rosszra, arra a rémületre azonban, amit az igazi hír váltott ki belılem, lehetetlen volt fölkészülni. A kolostorban egy hatvoltos elemmel mőködı Bush típusú rádión hallgattam esténként a pekingi rádió tibeti nyelvő adását, olykor egyik-másik tisztviselım társaságában, de többnyire egyedül. Az adások zömét elöntötte a „Diadalmas Anyaországról” szóló propaganda, ám meg kell mondanom, hogy így is nagy hatással voltak rám a hallottak. Folyvást az ipari haladásról folyt a szó, meg arról, hogy Kína minden polgára egyenlı, ami akkor az anyagi és lelki haladás tökéletes összekapcsolásának tetszett. Az egyik este azonban, amint egyedül

üldögéltem, egészen másféle mősort sugároztak. Nyers, recsegı hang adta hírül, hogy Tibet békés felszabadítása tárgyában egy tizenhét pontos „egyezményt” írt alá aznap a Kínai Népköztársaság kormánya és Tibet – ahogy ık nevezték – „helyi kormánya”. Nem hittem a fülemnek. Ki akartam rohanni, hogy mindenkit odahívjak, de mozdulni se tudtam. A bemondó azt ecsetelte, hogy az „utóbbi száz évben, vagy még régebben” agresszív imperialista erık miképp hatoltak be Tibetbe, s „vittek ott végbe mindenféle csalást és provokációt”. Majd hozzátette, hogy „ilyen körülmények között Tibet népe a rabszolgaság és a szenvedés szakadékába zuhant”. Fizikailag rosszul lettem, ahogy a hazugságoknak és képzelıdéseknek ezt a hihetetlen elegyét hallgattam. S még csak most jött a java. Az „egyezmény” elsı cikkelye azt mondta ki, hogy „a tibeti népnek egyesülnie kell a kínaival, s ki kell őznie Tibetbıl az imperialista erıket”. „A tibeti népnek vissza kell térnie az anyaország, a Kínai Népköztársaság nagy családjának kebelére.” Ugyan mit jelenthet ez? Idegen katonák, akik legutoljára Tibet földjére léptek, a mandzsuk voltak, 1912-ben. Akkoriban úgy sejtettem (most meg már tudom is), hogy maroknyi európai, ha lehetett az idı tájt Tibetben. Ami pedig azt az ötletet illeti, hogy „Tibet térjen vissza az anyaországhoz”, hát az nem más, mint szemérmetlen ferdítés: Tibet soha nem volt Kína része. Mint már említettem, Tibet valójában réges-régi kapcsolatban áll Kína jó részével, ezen kívül viszont, népeink etnikailag és antropológiailag teljesen különbözık. Más-más nyelvet beszélünk és írásunk is egészen eltérı. Ahogy a Nemzetközi Jogászbizottság egy késıbbi jelentésében leszögezte: „A kínaiak kiőzése után Tibet helyzete 1912-ben joggal nevezhetı de facto függetlenségnek,… így hát kijelenthetı, hogy az 1911–12-es események jelzik Tibetnek, mint teljesen szuverén államnak az újbóli megalakulását, mely állam tény és jog szerint független a kínai ellenırzéstıl.” A legriasztóbb azonban az volt, hogy Ngabónak nem volt felhatalmazása a nevemben bármit is aláírni, ı csak tárgyalhatott. Magamnál tartottam Dromóban a pecséteket is, nehogy valami hasonló eszébe jusson. Nyilván kényszer alatt tette. Ám az egész történetet csak hónapokkal késıbb ismertem meg, addig be kellett érnünk a rádió adásával (amelyet többször is megismételtek). Hallgattuk az öntömjénezı dicshimnuszokat a kommunizmus örömeirıl, Mao elnök dicsıségérıl, a Kínai Népköztársaság csodáiról és mindarról a sok remek dologról, amely a tibeti népre vár most, hogy sorsunk összekapcsolódott. İrület volt az egész. Hasonlóképp dermesztı volt a tizenhét pontos „egyezmény” többi részlete is. A 2. cikkely például kimondta, hogy a tibeti „helyi kormány tevékenyen hozzájárul a Népi Felszabadító Hadsereg behatolásához Tibetbe, valamint a nemzeti ellenállás lecsillapításához”. Amennyire meg tudom ítélni, ez annyit jelent, arra számítottak, hogy hadseregünk nyomban megadja magát. A 8. cikkely ugyanezt a témát folytatja, amikor kijelenti, hogy a tibeti haderınek be kell olvadnia a kínaiba, amennyiben ez lehetséges. A 14. cikkelybıl megtudjuk, hogy ezentúl Tibetnek nincs szava külkapcsolatait illetıen. Ezek közé az árulkodó cikkelyek közé azután beépítettek néhány olyat is, amely rögzíti Tibet vallási szabadságát, biztosítja az én helyzetemet és a fennálló politikai rendszert. Ám mindezen közhelyek ellenére világos volt: a Kínai Népköztársaság kivetette hálóját a Hó Országára. Ahogy helyzetünk mind reménytelenebbé vált, többen sürgettek, hogy azonnal utazzam Indiába, különösen Takcer rinpocse, aki hosszú levelet küldött Kalkuttából. Azzal érveltek, hogy Tibet egyedüli reménye, ha szövetségeseket talál a Kína elleni harchoz. Amikor emlékeztettem ıket, hogy India, Nepál, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nem fogadta küldöttségeinket, azzal válaszoltak, hogy ha ezek az országok észreveszik a helyzet súlyosságát, nyilván támogatni fognak bennünket. Hangoztatták, hogy az Egyesült Államok

kérlelhetetlen ellensége a kommunista terjeszkedésnek, éppen ezért folytat háborút Koreában. Láttam rációt az érvelésükben, mégis úgy éreztem, az a tény, hogy Amerika már lekötötte magát egy háborúban, csökkenti annak esélyét, hogy egy másikat robbantson ki. Néhány nap múlva hosszú távirat érkezett a pekingi küldöttségtıl. Nem volt benne sokkal több annál, amit már a rádióból is tudtunk. Ngabót nyilvánvalóan megakadályozták abban, hogy az igazat írja. A delegáció tagjai közül néhányan újabb kelető visszaemlékezéseikben leírják az egész históriát, miképp is vették rá ıket testi kényszerrel és hamisított állami pecsétekkel, hogy aláírják az „egyezményt”. Akkoriban azonban, Ngabo táviratából még csak sejthettem, mit is történt. Annyit azért közölt velem, hogy Tibet kormányzó-tábornoka, Csiang Csin-vu Indiából útban van Dromo felé, s rövidesen megérkezhet. Nem tehettünk mást, mint hogy várakoztunk. Közben fogadtam a három nagy egyetemi kolostor, a Ganden, a Drepung és a Szera apátjait, akik épp akkor érkeztek meg. Amint szóba került a tizenhét pontos „egyezmény”, sürgetni kezdtek, hogy mielıbb térjek vissza Lhászába, mivel mondták, a tibeti nép igen nagyon várja ezt. Véleményüket megerısítette Lukhangva és Lobszang Tasi, akik követeket küldtek az apátokkal. Néhány nap múlva ismét hallottam Takcer rinpocsérıl, akinek, úgy tőnt, sikerült fölvennie a kapcsolatot a kalkuttai amerikai követséggel, s látogatási engedélyt kapott az Egyesült Államokba. Újra csak sürgetett, hogy utazzam Indiába, mert, mint írta, az amerikaiak nagyon szeretnének kapcsolatba kerülni Tibettel, s ha számőzetésbe vonulnék, valamilyen támogatási szerzıdést biztosan köthetnénk az amerikai kormánnyal. Azzal zárta levelét, hogy amilyen gyorsan csak tudok, Indiába kell utaznom, s hozzáfőzte, hogy a Dromóba tartó kínai delegáció már járt Kalkuttában. Azt sugallta ezzel, hogy ha nem lépek rögtön, túl késı lesz. Ez idı tájt hasonló tartalmú levelet kaptam Heinrich Harrertıl, aki közvetlenül elıttem hagyta el Lhászát, s Kalimpongban tartózkodott. Határozottan megírta, hogy szerinte Indiában kellene menedéket keresnem, amivel néhány tisztségviselım is egyetértett. Ugyanakkor Ling rinpocse épp oly hajthatatlanul állította, hogy errıl szó sem lehet, mint korábban. Így hát dilemma elé kerültem; ha bátyám tanácsát követem, valami halvány reményünk talán nyílik a külföldi segítségre. Ám, ha meg sem próbálom az egyezkedést a kínaiakkal? Mit jelentene ez népem számára? Szabad-e úgy elmennem, hogy nem is találkoztam velük? Ha meg elmegyek, új szövetségeseink vajon minden rosszban kitartanak-e mellettünk? Amikor ilyen gondolatok jártak a fejemben, végül mindig ugyanarra a két következtetésre jutottam. Elıször is, nyilvánvaló volt számomra, hogy ha Amerikával vagy bárki mással szövetségre lépünk, annak háború lesz a vége, vagyis vérontás. Másodszor pedig úgy gondolkoztam, hogy bármekkora hatalma legyen is Amerikának, mégiscsak több ezer kilométerre van tılünk, míg Kína a szomszédunk, s hiába kisebb az anyagi ereje, számbelileg azért ı van fölényben. Tehát évekig tarthat, ha a vitát fegyverekkel akarjuk megoldani. Ezen kívül pedig nem tartottam elképzelhetınek, hogy egy demokratikus társadalom – mint amilyen az amerikai – polgárai beleegyeznének egy vége-hossza nincs háborúskodásba. S ha mégis, akkor is sokkal valószínőbbnek tőnt, hogy mi, tibetiek a végén úgyis megint magunkra maradunk. Akkor pedig ugyanaz lesz az eredmény, mint nélkülük. Kína szabad kezet kap ismét, csakhogy addig számtalan ember, tibetiek, kínaiak, amerikaiak veszítik életüket értelmetlenül. Így arra a következtetésre jutottam, hogy legjobban teszem, ha maradok s megvárom a kínai tábornokot. Végül is ı is csak ember… 1951. július 16-án a kínai delegáció valóban megérkezett Dromóba. Egy hírnök szaladt a kolostorba, hogy jelentse, itt vannak. Izgalommal vegyes szorongással fogadtam a hírt. Vajon hogyan nézhetnek ki ezek az emberek? Félig-meddig bizonyos voltam benne, hogy a fejükön szarv nıtt. Kimentem az erkélyre és kíváncsian pillantottam le a völgyre a város felé, távcsövemmel végigpásztázva az épületeken. Szép napunk volt, emlékszem, noha az esıs évszak kellıs közepén jártunk, ahogy a nap átmclegítette a földet, csak úgy gızölgött a

párától. Egyszer csak mozgásra letten figyelmes, tisztjeim egy csapata közelgett a kolostor felé, köztük fölfedeztem három szürkésbarna öltözető férfit. Teljesen jelentéktelenek voltak a tibetiek között, akik a magas ranguak hagyományos vörös-arany selyemruháját viselték. Találkozásunk hővösen udvarias volt; Csiang Csin-vu tábornok elıször arról kérdezett, hallottam-e már a tizenhét pontos „egyezmény” felıl. A legteljesebb tartózkodással feleltem neki, hogy hallottam. Ekkor átadta egyik példányát két másik dokumentummal együtt. Eközben föltőnt, hogy arany Rolex órát hord. A két külön dokumentum közül az egyik a tibeti hadseregre vonatkozott, míg a másik azt taglalta, mi történik akkor, ha úgy döntök, hogy számőzetésbe vonulok. Alapgondolata az volt, hogy hamarosan úgyis rájönnék, a kínaiak igaz barátsággal jöttek hozzánk, ekkor pedig bizonyosan vissza kívánnék térni hazámba, ahol tárt karokkal fogadnának. Ha pedig ez így van, minek is kellene elmennem? Ezután Csiang tábornok megkérdezte, mikor szándékozom Lhászába visszatérni. Hamarosan, válaszoltam nem éppen sokatmondóan, s továbbra is a lehetı legtartózkodóbb maradtam. Kérdésébıl világos volt, hogy azt szeretné, ha vele mennék Lhászába, és mintegy jelképesen, együtt lépnénk be a városba. Tisztviselıimnek végül sikerült ezt megakadályozniuk, úgyhogy a tábornok csak egy-két nappal utánam indult útnak. Róla szerzett elsı benyomásaim tehát megfeleltek elızetes elképzelésemnek; függetlenül attól, hogy gyanakodtam rá, s tartottam is tıle, elsı találkozásunk során kiderült, hogy – bár úgymond az ellenségem – ugyanolyan emberi lény, hétköznapi személy, mint jómagam. Ez a fölfedezésem tartós hatással volt rám, újabb fontos leckét jelentett. Ha nem találkoztam volna Csiang tábornokkal, valamivel vidámabban tértem volna vissza Lhászába. Tisztségviselıimmel együtt fölkészültünk az útra, s a hónap vége felé vágtunk neki. Már nem akartunk inkognitóban maradni, sokkal díszesebb öltözékben utaztam, mint idefelé. Gyakorlatilag minden útba esı nagyobb falunál megálltunk, hogy meghallgatásokat tartsak és rövid tanításban részesítsem a helybélieket, így lehetıségem nyílott, hogy személyesen mondjam el az embereknek, mi is történik Tibetben, miként rohant le bennünket egy idegen hadsereg, de azt is, hogy a kínaiak kinyilvánították baráti szándékaikat. Egyszersmind rövid elıadást tartottam valamelyik vallási szövegrıl, amelyet általában úgy választottam ki, hogy kapcsolatban álljon az idıszerő mondandómmal. Ezt egyébként mindmáig így csinálom, mert jól meg lehet ezen a módon mutatni, hogy a vallásnak bármely élethelyzetben van mondanivalója a számunkra. Mára persze nagyobb gyakorlatra tettem szert, akkor még önbizalmam sem volt, noha nyilvános elıadásaim alkalomról alkalomra javultak. Mint minden tanár, magam is megtapasztaltam, a tanítás során értjük meg leginkább, mennyire fontos, hogy magunk is tanuljunk. Örültem, hogy ennyi dolgom akadt az úton, s nem jutott idım a búslakodásra. Egész családom külföldön volt, kivéve atyámat, aki tizenkét éves koromban meghalt és a most is velem lévı Lobszang Szamtent. Udvartartásom tagjain kívül csak Tathag rinpocse tartott velem, aki még Dromóban látogatott meg, hogy néhány fontos tanításban részesítsen, s most visszatérıben volt a Lhásza melletti kolostorába. Ugyancsak megöregedett a múlt tél óta, amikor utoljára láttam, mostanra már kiütközött rajta több mint hetven éve. Nagyon örültem a társaságának, nemcsak azért, mert rendkívül kedves ember volt, hanem mert egyúttal nagy tudású lelki vezetı is. Kétségtelenül ı volt a legjelentısebb gurum, aki számos hagyományba és titkos tanításba avatott be, amelyeket ı maga az akkori idık legkiválóbb mestereitıl sajátított el. Dromóból lassan Gjancébe értünk, ahol az indiai lovascsapat ismét fegyvereket ajándékozott nekünk. Ezúttal nem volt olyan sietıs, s itt tölthettem néhány napot. Azután elindultunk a Szamding kolostor felé, ahol Dordzse Phagmo, az egyik legnagyobb bódhiszattva élt. Kevés ennél szebb kolostor van Tibetben, már a hozzá vezetı út is gyönyörő; kobaltkék tavacskák partján buja zöld legelık foltjai, rajtuk juhok ezrei legelésznek. Az éles tiszta nyári fényben

úgy éreztem, e látvány a legcsodálatosabb mind közül, amit valaha is láttam. Olykor-olykor megpillantottam egy-egy szarvascsapatot vagy gazellanyájat, ezek az állatok akkoriban még mindennaposak voltak egész Tibetben. Szívesen elnéztem, ahogy idegesen figyelik közeledtünket, majd inas lábukkal tovafutnak. Ez egyszer a lovaglás örömeit is kipróbáltam, különben eléggé tartok a lovaktól. Okát nem értem, hiszen – a hernyók kivételével – minden más teremtménnyel jó viszonyban vagyok. Habozás nélkül megfogom a pókot vagy skorpiót, a kígyóktól sem tartok különösebben, de a lovakban nem lelem örömöm, a hernyók pedig hidegen hagynak. Ezúttal azonban élveztem, hogy végiglovagolhatok a nyílt síkságon, egyre gyorsabb vágtára ösztökélve hátaslovamat. Nem volt tiszta fajta, Szürke Keréknek hívták, s egykor Reting rinpocse volt a gazdája. Roppant gyorsan és kitartóan futott, hamar megbarátkoztam vele. Csak a fılovász nem értett egyet a választásommal, kicsinyellte az állatot, nem tartotta méltónak a dalai láma számára. A Szamding kolostor a Nangarce nevő kisváros közelében állt, a város pedig a Jamdrok tó közelében feküdt, melynél szebb tavat talán még tényleg nem láttam életemben. Mivel sem lefolyása, sem természetes utánpótlása nemigen van a vízének, a Jamdrok tónak varázslatos türkiz színe lett, amely szinte fölpezsdíti az érzékeket. Ahogy nemrégiben értesültem róla, sajnos, a kínaiak a vizét egy erımőhöz akarják fölhasználni; hogy ennek milyen távolabbi hatása lesz, arra gondolni se merek. Akkoriban Szamding még virágzó közösség volt. Kolostorának élén – meglepı módon – hagyományosan nı állt. Annyira azonban mégsem különös ez, mint elsı pillanatban gondolnánk, hiszen Tibetben sosem volt szokás a nık hátrányos megkülönböztetése. Élt például egy Lhászához közeli remetetanyán egy jelentıs lelki tanító, akit az én gyermekkoromban még Tibet-szerte ismertek, s bár nı volt és nem is tulku, tisztelete máig él. Számos apácakolostor is mőködött, de a szamdingi volt az egyetlen olyan szerzetesi kolostor, amelynek nı állt az élén. Érdekes, hogy a Dordzse Phagmo név a szanszkrit Vadzsravárahí istennı nevének fordítása, ami annyit tesz „gyémánt emse”. A legenda szerint Vadzsravárahí megtestesülésének törzse asszonyé, feje pedig egy disznóé. Egy történet azt meséli el, hogy a 18. században mongol rablók támadtak Nangarcére, s vezérük magához parancsolta az apátnıt. Udvarias visszautasításban részesült, amin földühödve megtámadta a kolostort, harcosaival betört az épületbe. A gyülekezési terem szerzetesekkel volt tele, s fejük magasságában egy trónon hatalmas, ijesztı vaddisznó terpeszkedett, mely elriasztotta ] a támadókat. Amikor én ott jártam, a Szamding kolostor élén egy velem egykorú leány állt. Érkezésemkor elém járult, hogy kifejezze tiszteletét. Félénk, hosszú copfos fiatal lány volt, aki utóbb Indiába menekült, ám késıbb számomra ismeretlen okok miatt visszatért Lhászába, ahol új uraink éveken át kihasználták. Szörnyő, hogy a kolostor és melléképületei azóta éppúgy porrá lettek, mint az ezernyi többi szentély és rendház az ötvenes évek óta. İsi tradíciójuk így foszlott semmivé… Két-három napig maradtam Szamdingben, majd nekivágtunk Lhászába vezetı utunk végsı szakaszának. A Norbulingkába való visszatérés elıtt még elkísértem Tathag rinpocsét a kolostorába, amely néhány órányira esett a fıváros kapuitól. A rinpocse nagyon elızékenyen átengedte nekem a szobáját, s maga arra a füves területre költözött ki, ahol általában a vitákat tartották. A következı napokban többször találkoztunk hivatalosan. Szomorú voltam amikor elváltunk, tiszteltem és becsültem ezt az embert, s fölötte sajnáltam, hogy régenssége alatt folt esett a nevén. Máig sem tudom, nem tette-e volna jobban, ha megmarad lámának, s nem keveredik a politikába. Végül is a kormányzáshoz éppúgy nem értett, mint a közigazgatáshoz. Nem volt okos dolog olyasmiben várni tıle eredményt, amiben sohasem jeleskedett, amibıl semmilyen képzést nem kapott. De hát Tibet már csak ilyen volt. Tathag rinpocsét mélyen

tisztelték spirituális képzettsége miatt, így aztán természetesnek tőnt, hogy ıt nevezzék ki az ország második közjogi méltóságának. Ekkor láttam ıt életében utoljára. Utolsó találkozásunkkor arra kért, ne haragudjak azokért a tiltásokért, amelyeket ı írt elı számomra gyerekkoromban. Mélyen megindított, hogy egy ilyen idıs és tiszteletben álló mester szükségét érzi az efféle vallomásnak, és persze megértettem ıt. Augusztus közepén értem vissza Lhászába, kilenc hónap után. Lelkes fogadtatásban volt részem, úgy tőnt, mintha az egész város lakossága eljött volna, hogy láthasson és kifejezze visszatérésem fölött érzett örömét. Csakhogy nagyon jól tudtam, sok minden megváltozott a múlt tél óta, semmi sem ugyanaz már, mint egykor volt. Úgy láttam, a nép is ekképp érzi ezt, mert kitörı örömükben a hisztéria nyomait is föl lehetett fedezni. Távollétemben hírek érkeztek a fıvárosba, melyek szerint atrocitások érték az amdói és khami tibeti lakosságot. Az emberek természetesen tartottak a jövıtıl, ugyanakkor tudtam, néhányuk azt hiszi, hazatérésemmel most már minden rendbe jön. Személyes dolgaimról annyit, hogy nagyon szomorú lettem, amikor megtudtam, abban az évben meghalt legkedvesebb takarító barátom, Norbu Thondup. İ volt az, aki a legnagyobb kedvvel játszott velem. Ez az ember egész gyerekkorom remek pajtása volt, a tréfák kifogyhatatlan forrását jelentette számomra. Kölyökkoromban szörnyő grimaszokkal rémisztgetett, ahogy nagyobb lettem, vad, kamaszos játékaimban is társam volt. Csúfolódásaink során gyakran pofonok is csattantak, s emlékszem, milyen gonosz voltam vele, amikor játékos civakodásaink közben ólomkatonáimmal úgy felsértettem a karját, hogy még a vére is kiserkent. İ azonban mindvégig kedves maradt velem, egy pillanatra sem vesztette el nagyszerő humorérzékét. Most már, persze, semmiben sem tudtam segíteni neki, de szolgálatára lehettem lányának és fiának. Buddhistaként nagyon jól tudtam, hogy a gyásznak nincs sok értelme, ugyanakkor arra is rádöbbentem, hogy Norbu Thondup halála valamiképpen gyerekkorom végét jelzi. Oda már nincs visszaút. Néhány napon belül a kínai küldöttséggel találkoztam ismét. Minden tılem telhetıt meg kellett tennem népemért, bármi legyen is az, miközben mindvégig annak tudatában éltem, hogy a vallás követése az élet legfontosabb feladata. Tizenhat éves voltam akkor. A hagyományoknak megfelelıen a testırség fıhadiszállásán fogadtam Csiang Csin-vu tábornokot, ami felbıszítette ıt, s rá is kérdezett, miért ott fogadom, s nem egy kevésbé hivatalos helyen. Nem idegen ı – hangoztatta –, s nem szeretné, ha úgy kezelnénk. Láthatóan zavarta, hogy nem tud tibetiül. Eleinte riasztott, ahogy kidülledt szemmel és vörös arccal, öklével az asztalt ütve, akadozó nyelvvel szitkozódott, utóbb észrevettem, hogy gyakran vannak ilyen dühkitörései. Azután arra gondoltam, hogy ettıl még legbelül rendes ember is lehet, s mint kiderült, az is volt, sıt még ıszinte is. Hamarosan azt is fölfedeztem, hogy az efféle dühkitörések mindennaposak a kínaiak köreiben. Sokan alighanem ezt elkerülendı bánnak velük olyan tisztelettel, különösen az európaiak és amerikaiak, akik sokkal inkább uraik érzelmeiknek. Vallásos nevelésem szerencsére hozzásegített, hogy bizonyos távolságtartással figyeljem viselkedését, s láthattam, hogy sok szempontból nem is baj, ha az ember ki tudja adni mérgét; ha nem is mindig helyénvaló, azért általában még mindig jobb, mint udvariasságot színlelni, s haragunkat eltitkolni. Nekem nem volt gyakran dolgom Csianggal, tán havonta ha egyszer láttam a kínai megszállás elsı egy-két évében. Lukhangva, Lobszang Tasi és a kasag tagjai találkoztak vele többnyire, nekik hamar elegük lett a viselkedésébıl. Panaszkodtak is, hogy arrogáns, erıszakos és semmit sem ért a mi eltérı világszemléletünkbıl. Én is láthattam, amikor találkoztam vele, hogyan sérti meg – honfitársaihoz hasonlóan – minden pillanatban a tibetieket.

Lhászai visszatérésem elsı öt-hat hetét ma már aranykornak látom, amely 1951. október 26án hirtelen véget ért. Ekkor ugyanis a kínai hadsereg tizennyolcadik gyalogos hadosztálya bevonult Lhászába. Legénysége abból a hadosztályból verbuválódott, amely az elızı évben Csamdóban legyızte a mi csapatainkat. Az egységgel együtt megérkezett Tan Kuan-szen és Csiang Kuo-ha tábornok, akiket a találkozókra elkísért egy nemzeti viseletbe öltözött, prémes kalpagot viselı tibeti is. ó a terembe lépvén háromszor elıírásosan meghajolt, amin ugyancsak csodálkoztam, hiszen szemmel láthatóan a kínai küldöttséghez tartozott. Kiderült, hogy ı a tolmács, a kommunisták hő támogatója. Utóbb megkérdeztem tıle, miért nem társainak Maoegyenruháját viselte akkor, mire teljesen jóindulattal azt felelte, hogy a forradalom nem az öltözködés, hanem a gondolkodás forradalma volt. Ugyanez idı tájt bátyám, Gjalo Thondup visszatért Lhászába. Rövid ott-tartózkodása idején többször is találkozott a kínai vezetéssel, majd bejelentette szándékát, hogy délre utazik, arra a családi birtokra, amelyet beiktatásomkor kaptunk a kormánytól. Ez azonban valójában meg sem fordult a fejében, mint nem sokkal késıbb megtudtam, sikerült átjutnia Asszámba, amit akkoriban Északkeleti Határkörzetnek neveztek. Az volt a szándéka, hogy mindenáron megpróbál külföldi támogatást kapni, de terveibe nem avatott be, attól tartva, hogy mivel fiatal vagyok, egy óvatlan pillanatban még elárulom a titkát. Rövid idın belül újabb nagy kínai egység érkezett Lhászába. Jól emlékszem a bevonulásukra; mivel Tibetben, a ritka magaslati levegıben szinte akadálytalanul terjed a hang, potalabeli szobámban már rég hallottam a harci dobok kitartó dübörgését, mielıtt egyetlen katonát is láttam volna. Távcsövemmel kirohantan a tetıre, s onnan kémleltem a porfelhıbıl kibukkanó hosszú, kígyózó hadoszlopot. Amint a városfalhoz értek, vörös zászlókat lengettek, meg Mao elnököt és helyettesét, Csu Tét ábrázoló plakátokat. Azután fölharsantak a trombiták és a tubák. Mindez igen hatásos volt, akárcsak a csapatok, amelyek igazán démoni látványt nyújtottak. Azután, amikor végre sikerült leküzdenem a vörös zászlóik láttán támadt rossz érzésemet (a vörös a természetben valójában a veszély színe), észrevettem, hogy a katonák igencsak szegényesek, egyenruhájuk rongyos, ık maguk meg egytıl egyig alultápláltak. Ez volt hát, no meg a tibeti fennsíkon állandóan kavargó, s most az arcukra telepedı por, ami olyan félelmetes külsıt kölcsönzött nekik. 1951–52 telén folytattam szokásos tanulmányaimat, csak épp szorgalmasabban. Ekkoriban kezdtem el a lam-rim-meditációkat; ezek olyan szövegekre épülnek, amelyek azt írják le, miként lehet a szellemi edzés révén lépésrıl lépésre a megvilágosodáshoz eljutni. A szerzetesi képzés mellett nyolcéves korom óta részesültem efféle tantrikus oktatásban, amely a szent iratok mellett titkos, beavatottak által továbbadott szóbeli hagyományokból áll. Ahogy múltak a hónapok, lelki fejlıdésem megalapozásán munkálkodva már a haladás jeleit is észleltem. Ekkor egyik évente megtartott visszavonulásom idején értesültem róla, hogy Tathag rinpocse eltávozott közülünk. Nagyon szerettem volna résztvenni a hamvasztásán, de nem lehetett, ezért külön imákat szenteltem neki. Ezen a télen másik fı foglalatosságom az volt, hogy megpróbáljak lelket önteni miniszterelnökeimbe és a kasagba. Emlékeztettem ıket a mulandóság buddhista tanára, rámutatván, hogy az adott helyzet nem tarthat örökké, még ha a mi életünk tartamán túl is nyúlik. Lelkem mélyén azonban mind növekvı aggodalommal követtem az eseményeket. Örömre az adott okot egyedül, hogy küszöbön állt a pancsen láma lhászai látogatása. Közben újabb húszezer katona érkezett, s komoly élelmiszerhiány jelei kezdtek mutatkozni. Lhásza lakossága hetek alatt csaknem megkétszerezıdött, s csekélyke készleteinkbıl már nem sokáig futhatta. A kínaiak eleinte betartották az „egyezménynek” azt a pontját, hogy a kínai hadsereg tagjai „csak a tisztességnek megfelelıen vásárolhatnak vagy adhatnak el bármit, s

egyetlen tőt, vagy gombolyag cérnát sem vehetnek el önkényesen a lakosságtól”. Megfizették a kormánytól kapott gabonát, s kártalanították a tisztjeik számára rekvirált házak gazdáit. Csakhogy ez a fizetési rendszer nem sokáig mőködött, a kínaiak pénze elfogyott, s az élelmet és a szállást mint valami nekik kijárót kezdték követelni. Igen hamar válság alakult ki, infláció keletkezett, márpedig ilyet népem eddig soha sem tapasztalt, így hát nem is tudta megérteni, miként emelkedhet a búza ára egyik napról a másikra a kétszeresére. A megsértett nép addigi passzív utálata egyik percrıl a másikra a betolakodók nyílt gúnyolásába csapott át. A gonosz kiőzésének hagyományos tibeti módja az, hogy az emberek tapsolnak és kiköpnek, ezt kezdte a nép mővelni most is, amikor csak kínai csapatokat látott. A gyerekek kavicsokat és szikladarabokat dobáltak, s még a szerzetesek is ruhájuk összecsomózott szárnyával csapkodták az arra járó katonákat. Ekkor születtek a gúnydalok Csiang Csin-vu tábornok aranyórájáról is, s amikor kiderült, hogy sok kínai tiszt látszólag szegényes egyenruhája alatt drága prémbélés lapul, a tibetiek megvetése nem ismert határokat. Mindez rendkívüli módon fölmérgesítette a kínaiakat, az a gyanúm, elsısorban azért, mert látták ugyan, hogy nevetnek rajtuk, de azt már nem értették, hogy mit mondanak rájuk. Büszkeségükben lettek megsértve, ami annyit jelentett, hogy elveszítették arcukat, s ez a legrosszabb, ami csak egy kínaival történhet. Ennek lett eredménye Csiang tábornok mulatságos fellépése. Egyik nap meglátogatott, s arra kért, adjak ki egy olyan felhívást, amely megtiltja, hogy a kínaiakat akár dalokban, akár plakátokon bírálják, hiszen ez „reakciós” dolog. Azonban a Kína-ellenességet tiltó új törvények dacára is hallatszottak ellenük tüntetı megjegyzések az utcán, s kialakult egy népi ellenállási mozgalom. Végezetül hatpontos memorandumot állítottak össze, s egyenesen Csiang tábornokhoz küldték, felsorolván benne a nép panaszait, és követelték a helyırség kivonását. A dokumentum felbıszítette a tábornokot, azt mondta, hogy az „imperialisták” mőve, a két miniszterelnököt meg azzal vádolta meg, hogy szervezkedés élére álltak. A feszültség nıttön nıtt, a kínaiak meg, azt gondolván, hogy megkerülhetik Lobszang Tasit és Lukhangvát, közvetlenül hozzám fordultak. Eleinte csak két miniszterelnököm társaságában voltam hajlandó fogadni ıket, ám egyszer Csiangot Lobszang Tasi egyik megjegyzése olyannyira dühbe hozta, hogy neki akart esni, mire habozás nélkül kettejük közé vetettem magam, s rájuk ordítottam, hogy azonnal fejezzék be. Meg voltam rémülve, sohasem láttam még felnıtteket így viselkedni. Ezután beleegyeztem, hogy a két felet külön-külön fogadjam. A kínai vezetık és a miniszterelnökeim közötti viszony egyre inkább elmérgesedett, ahogy mind több hivatalnok és katonatiszt érkezett Kínából, akik korántsem biztosították a tibeti kormánynak a tizenhét pontos „egyezményben” rögzített önkormányzati jogát, hanem folyvást beavatkoztak ügyeibe. Csiang tábornok számtalan találkozót szervezett köztük és a kasag között, fıképp azért, hogy megvitassák a tisztek elszállásolását, meg a katonákét és a sok ezer tevéét és egyéb málhás állatét. Lobszang Tasi és Lukhangva számára lehetetlen feladatnak bizonyult, hogy megértesse velük, kéréseik nemcsak túlzóak, de teljesíthetetlenek is. Amikor Csiang tábornok újabb kétezer tonna árpát követelt, a tibetieknek el kellett magyarázniuk neki, hogy ennyi gabona nincs is az országban, a lakosság már így is nélkülözik, s ami kevés mag megmaradt a kormány raktáraiban, abból legfeljebb további két hónapig lehetne ellátni a hadsereget. A tibeti tárgyalófél közölte a tábornokkal, semmilyen ésszerő okát nem látja annak, hogy ekkora haderı állomásozzék Lhászában. Ha az országot hivatottak megoltalmazni, akkor küldjék ıket a határra, s csak a tisztek maradjanak a fıvárosban, mondjuk egy-két század védelmében. A tábornok, mint késıbb elmondták nekem, csendesen tudomásul vette ezt, udvariasan is válaszolt, csakhogy nem tett semmit. A katonák áthelyezésére vonatkozó javaslatuk után pedig mind kevésbé szerette a két miniszterelnököt. Haragja leginkább Lobszang Tasira összpontosult, aki tudott valamennyire kínaiul, s ez

bizony zavarta a tábornokot, ezért aztán hamarosan minden elképzelhetı bőncselekménnyel is megvádolta a szerzetest. Ezzel szemben viszont gyakran dicsérte Lukhangvát, akiben potenciális szövetségest látott. Közben kiderült, hogy fiatal kora ellenére éppen Lukhangvát faragták keményebb fából, aki még csak meg sem próbálta eltitkolni igazi érzéseit a tábornok elıtt, olyannyira, hogy mély megvetését is kimutatta iránta. Így aztán kettejük kapcsolata igencsak megromlott. Nevettem, amikor hallottam egy történetet, ami viszonyukat jól jellemezte. Egyszer Csiang amúgy mellékesen megkérdezte Lukhangvát, hogy mennyi teát iszik, mire Lukhangva célzottan csak annyit felelt: „Attól függ, milyen az a tea”. Ellentétük nem sokkal késıbb elérte a csúcspontját, amikor Csiang győlést szervezett a két miniszterelnök, a kasag és a kínai tisztek részvételével. Ennek megnyitásaként bejelentette, azért jöttek mindannyian össze, hogy megvitassák a tibeti hadseregnek a kínaiba való beolvasztását. Ez azonban már túl sok volt Lukhangva számára, azonmód kijelentette, hogy az ötlet elfogadhatatlan, még ha része is a tizenhét pontos „egyezménynek”. Különben is az „egyezményt” annyiszor megszegték már a kínaiak, hogy semmi értelme arra hivatkozni. Elképzelhetetlen – jelentette ki –, hogy a tibeti katonák fölesküdnének a kínai hadseregre. Csiang csöndben figyelt, majd ezt mondta: „Pedig a tibeti zászló helyett úgyis a kínait fogjuk használni”. „Akkor azt le fogják tépni és elégetik” – válaszolt Lukhangva és hozzátette: „meg fog lepıdni”. Majd kifejtette, képtelen elvárás, hogy a Tibet önállóságát lábbal tipró kínaiak barátságos megnyilvánulásokra számítanak a tibetiektıl. „Miután betörték valaki fejét – mondta – s a seb még be sem gyógyult, korai barátságra gondolni.” Ezt hallván Csiang kirohant a találkozóról, amelyet három nappal késıbbre újra összehívtak. Természetesen nem voltam jelen valamennyi tárgyaláson, de mindrıl részletes tájékoztatást kaptam. Úgy tőnt, hamarosan fontosabb szerephez jutok, ha nem javul a helyzet. Az említett találkozó idıpontját aztán a tervezettnél még három nappal késıbbre tőzték ki, s a megbeszélést ráadásul egy másik tábornok, Fan Ming vezette. Azzal a kijelentéssel kezdte, biztos benne, hogy Lukhangva elnézést akar kérni a legutóbb mondottakért. A miniszterelnök azonban nyomban közbeszólt, mondván semmiféle bocsánatkérési szándéka nincs, vállalja a felelısséget azért, amit mondott, majd hozzátette, hogy különben is kötelességének érzi a kínaiakat tökéletesen tájékoztatni a tibeti álláspontról. A résztvevıket nagyon zavarta a teremben jelenlévı számos kínai katona, meg aztán amiatt is gondban voltak, hogy Csamdo tartomány sem került vissza a központi kormány igazgatása alá. De annak sem volt semmi jele, hogy a kínai hadsereg Tibet bármely más részét el készült volna hagyni. Ami meg a tibeti hadseregre vonatkozó javaslatokat illeti, nagy bajok származhattak volna abból, ha elfogadásra találnak. Fan Ming dühöngött. Azzal vádolta Lukhangvát, hogy szövetkezett a külföldi imperialistákkal, s azzal fenyegetızött, kérni fogja a dalai lámát, váltsa ıt le tisztségébıl. Lukhangva azzal válaszolt, hogy ha a dalai láma kéri, nem csak hivataláról, de életérıl is boldogan lemond. Ezzel a megbeszélés káoszba főlt. Nem sokkal ezután a kínaiak írásban jelezték, hogy számukra világossá vált, Lukhangva reakciós imperialista, akinek nem érdeke a Kína és Tibet közötti viszony megjavítása, s fölkértek, hogy mozdítsam el hivatalából. A kasag, szóban, szintén azt javasolta, hogy az volna talán a legjobb, ha mindkét miniszterelnököt lemondásra szólítanám föl. A dolog nagyon elszomorított, hisz mindketten lojális, meggyızıdéses híveim voltak, ıszinték és tisztességesek, s igazán szerették a népet, amelyet szolgáltak. Amikor egy-két nap múlva fölkerestek, hogy benyújtsák lemondásukat, szemükben könny csillogott – az enyémben nemkülönben. Ám megértettem, ha nem vonom le a helyzetbıl a nyilvánvaló következtetéseket, az ı életük kerül veszélybe, így azután nehéz szívvel elfogadtam lemondásukat. Csakis a rám nehezedı feladat járt az eszemben, nevezetesen, hogy

megjavítsam a kapcsolatunkat a kínaiakkal, akikkel ezután magamnak kell közvetlenül tárgyalnom. Elsı ízben értettem meg, mit is jelent a szó: „megfélemlítés”. Ekkoriban érkezett a pancsen láma Lhászába. Szerencsétlenségére a kínaiak rajta tartották szemüket az ifjú neveltetésén, így csak most mehetett a Tasilhunpo kolostorba, hogy elfoglalja az ıt illetı tisztségét. Amdo tartományból Lhászába újabb kínai egységek kíséretében érkezett (ezek voltak a „testırei”), családja és nevelıi társaságában. Nem sokkal megérkezése után elıször hivatalos találkozón fogadtam a fiatal pancsen lámát, majd egy magánebéden a Potalában. Emlékszem, hogy volt vele egy fölöttébb tolakodó kínai biztonsági tiszt, aki megpróbált közelünkbe férkızni, amikor kettesben maradtunk, ám saját (szertartásokon szolgáló) testıreim azonnal megállították, amibıl csaknem ostoba baleset lett, merthogy emberünk föl volt fegyverezve. Végül is sikerült elérnem, hogy egy ideig egyedül maradhassak a pancsen lámával, akit becsületes, hívı fiatalembernek találtam. Három évvel fiatalabb volt nálam, meg aztán nem is volt hatalmon, így megırzött valamit ártatlanságából, s meglepett boldog és kellemes személyiségével. Nagyon közelállónak éreztem magamhoz, akkor még egyikünk sem sejtette a rá váró tragikus életutat. Kevéssel a pancsen láma látogatása után visszahívtak a Tathag kolostorba, ahol egy tizenöt órás szertartás során rendkívül alapos és részletes módon felszenteltem egy sztupát (emlékmővet) gurum tiszteletére. Szomorúságot éreztem, amint földre borultam elıtte. Ezután a környékbeli hegyekben tettem kirándulást, elszakadván egy idıre szerencsétlen sorsú országunk gondjaitól. Látogatásom érdekes mozzanata volt, amikor megmutatták Tathag rinpocse koponyájának azt a darabját, amely hamvasztása után is épen maradt. Tisztán látszott rajta az a tibeti bető, amely védıistenének jele. Ez a misztikus jelenség egyébként egészen gyakori a magasabb rangú lámák között. Csontjaik bető alakúvá olvadnak, máskor képeket formáznak, megint máskor – így elıdöm esetében is – a jelek egy ideig magán a testen is láthatók. Lukhangva és Lobszang Tasi kierıszakolt lemondatása után, 1952 kora tavaszán egyfajta feszült béke korszaka köszöntött be a kínai hatóságokkal, amelyet arra használtam föl, hogy megalakítottam a több mint egy évvel azelıtti dromói utazásom óta tervezgetett reformbizottságot. Az egyik fı törekvésem arra irányult, hogy független bíróságot hozzak létre. Ahogy már Reting rinpocséval kapcsolatban említettem, régi szándékom volt a kormánnyal konfliktusba keveredett szerencsétleneken segíteni, kiskorúként azonban ez nem állt módomban. Szomorúan gondolok vissza az egyik, közigazgatásban dolgozó tisztviselım esetére, akirıl kiderült, hogy megdézsmálta a thangkafestéshez használatos aranyport. Távcsövemen át figyeltem, amint összekötözött kézzel fölültették egy öszvérre és kihajtották a városból. Az efféle bőnöknek ez volt a hagyományos büntetése. Néha úgy érztem, közbeavatkozhattam volna. Tanúja voltam egy másik hasonló esetnek a Potalában. Már egészen kis koromban fölfedeztem számos olyan helyet, ahonnan különféle ablakokon és nyílásokon átkukucskálva ki lehetett kémlelni, hogy mi folyik azokban a szobákban, ahová egyébként nem léphettem be. Egy ízben így voltam tanúja, amint a régensi titkárság kihallgat egy földesurára panaszt tévı bérlıt. Tisztán magam elıtt látom az apró, hajlott hátú, nyomorúságos ısz öreget a gyér bajuszával. Balszerencséjére ura családja baráti kapcsolatban volt a régensével (akkoriban még Reting rinpocse volt az), így hát ügyét elutasították. Lélekben vele voltam, ám semmit sem tehettem érte. Valahányszor ilyen igazságtalanságokról hallottam, mindegyre erısebbé vált a meggyızıdésem, hogy szükség van a jog megreformálására. Az oktatás ügyében is szerettem volna valamit tenni. Akkoriban nem volt általánosan elterjedt oktatási rendszer; néhány iskola mőködött Lhászában, egypár vidéken, ám zömmel a

kolostorok voltak az oktatás központjai, de csak a szerzetesi közösség számára. Ezért aztán utasítottam a kasagot, hogy terjesszen be javaslatokat egy jó oktatási program kidolgozásához. A következı terület, ahol sürgıs reformok szükségét éreztem, a közlekedés volt. Akkoriban egyetlen út sem volt Tibetben, de kerekes jármő sem igen, a XIII. dalai láma három autója kivételével. Könnyő volt belátni, hogy mindenki számára roppant hasznos volna egy úthálózat szállítási célokra. Csakhogy az oktatáshoz hasonlóan ez is a távoli jövı terve volt, jól tudtam, hogy fejlıdés csak évek múlva mutatkozhat. Voltak azonban olyan tennivalók is, amelyek azonnali eredménnyel kecsegtettek. Az egyik ilyen az örökölhetı adósság megszüntetése volt. Errıl a törvényrıl annak idején már takarítóimtól meg a Dromóba utaztamkor folytatott beszélgetéseim során is kiderült, hogy a tibeti parasztok és falusi közösségek életének megnyomorítója. A dolog lényege az, hogy a gazdánál – talán az egymást követı rossz évek gyenge termése miatt – eladósodott jobbágy halmozódó adóssága mindig a következı nemzedékre száll, aminek eredményeképpen számos család szinte örökre meg van fosztva a tisztes emberi élet lehetıségétıl, nem is szólva a jobbágysorból való megszabadulásukról. Csaknem ekkora romboló hatása volt annak a gyakorlatnak, amely lehetıvé tette, hogy a kistulajdonosok szükség esetén kölcsönt vegyenek föl a kormánytól, adósságuk azonban szintén utódaikra szállt. Így aztán elhatároztam, hogy elıbb az öröklıdı tartozás elvét szüntetem meg, majd leírom a kormány minden olyan követelését, amelyet nem tudnak visszafizetni. Jól tudtam, hogy ezek a reformok nem lesznek éppenséggel népszerőek a nemesség és az örökölt jogok tulajdonosai körében, így hát rávettem a fıkamarást, hogy a rendelkezéseket ne a hagyományos módon, vagyis utcai plakátokon hozza nyilvánosságra, hanem a szent iratok kiadásához használt fanyomatokhoz hasonló nyomtatással, papírlapokon terjesszék, így talán szélesebb körben elterjed, s ha bárki bele akarna szólni a dologba, már csak túl késın ébreszthetné föl az érdekeltek gyanúját. A tizenhét pontos „egyezmény” különben világosan kimondta, hogy „a helyi tibeti kormány saját jogkörében végrehajthat reformokat”, és ezek nem lehetnek „a hatóságok (értsd: a kínaiak) kényszerének tárgyai”. A földreform e kezdeti lépései több ezer tibetinek hoztak ugyan közvetlen hasznot, ám csakhamar kiderült, hogy felszabadítóinknak egészen más elképzeléseik vannak a mezıgazdaság megszervezésérıl. A téeszesítés Amdóban már meg is kezdıdött, majd egész Tibetben bevezették. Ez lett aztán a közvetlen oka a mindenfelé terjedı éhínségnek és a sok százezer tibeti éhhalálának. A hatóságok pedig hiába enyhítettek a rendeletek szigorúságán a kulturális forradalmat követıen, a kollektivizált mezıgazdaság hatásai máig érzıdnek. Számos Tibetbe látogató külföldi tette szóvá, hogy a rossz táplálkozás miatt milyen aprók és fejletlenek vidéken az emberek. De ne szaladjunk elıre, akkoriban még arra ösztökéltem a kormányt, hogy tegyen meg mindent a régi, haszontalan szokások fölszámolására. Elhatároztam, minden erımmel azon leszek, hogy Tibetet bevonszoljam a huszadik századba. Ha jól emlékszem, 1953 nyarán kaptam meg a kálacsakra („idıkerék”) beavatást Ling rinpocsétól. Ez a tantrikus hagyomány egyik legfontosabb beavatása, amelynek különleges jelentısége van a világegyetem békessége szempontjából, és a többi tantrikus rítussal ellentétben nagyobb nyilvános közönség elıtt kapja meg az ember. A szertartás a legapróbb részletekig ki van dolgozva, az elıkészítése egy hétig, tíz napig tart, míg bemutatása három napot vesz igénybe. Egyik jellemzı eleme a színes homokszemekbıl készült hatalmas mandala („kozmosztérkép”), vagyis egy háromdimenziós jelkép két dimenzióba való leképezése. Amikor elıször pillantottam meg egy mandalát, olyan gyönyörő volt, hogy a csodálkozástól csaknem orra buktam. A beavatás, amelyet aztán egyhónapos visszavonulás követett, máig megindító élményem, s nemcsak rám volt hatással, hanem Ling rinpocséra is. Rendkívül kitüntetınek éreztem, hogy

részt vehetek egy olyan hagyományban, amelyet messzire ért lelki vezetık számtalan nemzedéke követett. A felajánló ima utolsó versének elmondásakor megindultságomban fulladoztam föltörı érzelmeimtıl, amivel akkor nem törıdtem, késıbb azonban rájöttem, hogy kedvezı elıjel volt. Ma úgy gondolom, annak lehetett az elıjele, hogy sokkal több kálacsakrabeavatást volt alkalmam tartani, mint bármely elıdömnek, s ráadásul a világ minden részén, annak ellenére, hogy korántsem én vagyok erre a legalkalmasabb. A következı évben, a mönlam ünnepen megkaptam a buddhista bhiksuvá való teljes fölavatásomat a Dzsokhang templomban, Csen-rezig szobra elıtt. Ez ismét csak megindító esemény volt, amelyet Ling rinpocse vezetett. Ezután nyáron világi asszonyok egy csoportjának a kívánságára bemutattam ebben az életemben az elsı kálacsakra beavatási szertartást. Nagyon örültem a kínai hatalommal kialakult törékeny békénk e korszakának, s arra használtam föl, hogy eleget tegyek vallási kötelezettségeimnek, s rendszeres elıadásokat kezdtem tartani kisebb-nagyobb csoportoknak, aminek eredményeképpen személyes kapcsolatba kerültem népemmel. Eleinte ugyan szorongtam a nagyobb nyilvánosság elıtt, önbizalmam azonban egyre nıtt. Bár Lhászában látszólag béke volt, tudatában voltam annak is, hogy a fıvároson kívül a kínaiak igencsak megnehezítik a tibeti falvak életét. A gyakori érintkezések ráébresztettek arra is, hogy miért vetette meg például két miniszterelnököm annyira a kínaiakat. Hogy mást ne mondjak, Csiang Csin-vu tábornok valahányszor fölkeresett, oly nagy figyelmet szentelt személyes biztonságának, hogy mindig két ırt állított a szobám elé. Holott tudhatta volna ı is, az élet szentségének tisztelete a buddhizmus egyik alapszabálya. De gyakran felidéztem Buddha tanítását, s ez valamelyest könnyített elviselni a helyzetet. Buddha azt tanítja, hogy becsüljük meg az ellenségünket, mert az olyasmire is ránevel bennünket, amire egy barát általában nem, ilyen például a türelem. Ehhez jött még az a szilárd hitem, hogy bármily rosszul is menjenek a dolgok, elıbb-utóbb feltétlenül rendbejönnek majd. A minden emberben lakozó vágy az igazság és megértés iránt végezetül diadalmaskodni fog a tudatlanság és a kétségbeesés fölött. Ha a kínaiak elnyomnak bennünket, attól csak erısebbek lehetünk.

ÖTÖDIK FEJEZET A kommunista Kínában Körülbelül egy évvel azután, hogy Lobszang Tasi és Lukhangva távozott hivatalából, a kínaiak azt javasolták, hogy a kormány küldjön néhány tisztviselıt Kínába, hadd lássák a saját szemükkel, milyen csodálatos az élet a dicsıséges anyaországban. Hamarosan ık maguk összeállítottak egy tibeti küldöttséget és körutazásra küldték ıket a népköztársaságba. Amikor több hónap után visszatértek, jelentést nyújtottak be, amely tele volt csodálattal, dicsérettel és hazugsággal. Rögtön észrevettem, hogy ellenırzés mellett írták a beszámolót, mert addigra már tudtam, hogy új uraink elıtt gyakran lehetetlen kimondani az igazságot. Nekem is meg kellett tanulnom a kommunikációnak azt a módját, hogyan keltsünk hamis látszatot, ha nehéz helyzetekben kínaiakkal tárgyalunk. Nem sokkal ezután, 1954 elején engem is meghívtak Kínába. Remek ötletnek látszott, mert ezáltal nemcsak hogy személyes találkozásra nyílik alkalmam Mao elnökkel, de a világban is körülnézhetek egy kicsit. Ám a tibetiek közül nem sokan örültek a gondolatnak. Attól tartottak, hogy majd esetleg Pekingben tartanak, s nem engednek vissza. Mások egyenesen az életemet féltették és sokan mindenáron megpróbáltak lebeszélni az utazásról. Jómagam mégsem féltem, s elhatároztam, hogy akárki akármit mondjon is, elmegyek. Ha nem lettem volna ennyire elszánt, semmi nem lett volna a látogatásból. Végül is elindultam, kíséretemben volt a családom, két nevelım, a két censap (az újabbat akkor nevezték ki, amikor Tridzsang rinpocse lett a fiatalabb tanítóm), az egész kasag és számos más tisztségviselı. Összesen mintegy ötszázan voltunk. Amikor a nyár derekán egy reggel fölkerekedtünk, hivatalos búcsúztatásban volt részünk a Kji-cshu folyó partján, zenekarral, katonai parádéval. Több tízezer ember jött el, többen vallási zászlókat lobogtattak és tömjént égettek, ekképp kívánva nekem jó utat és boldog visszatérést. Akkoriban még nem volt híd a Kji-cshu fölött, így hát a szemközti parton várakozó Namgjal kolostorbeli szerzetesek kántálása kíséretében állatbır csónakokba szálltunk. Amikor beültem a nekem szánt külön csónakba, amelyet két közönséges csónakból szíjaztak össze, s megfordultam, hogy búcsút intsek népemnek, mindannyian rendkívül elérzékenyültünk. Észrevettem, hogy többen sírnak, már-már attól lehetett tartani, némelyikük a vízbe ugrik, mert meg van róla gyızıdve, hogy most lát utoljára. Bennem szomorúság és izgalom keveredett, épp úgy, mint négy évvel korábban, amikor Dromóba indultam. Rossz volt látni, hogy népemet ennyire felizgatja a búcsúzás, ugyanakkor a kalandos utazás ígérete nagy vonzást jelentett a tizenkilenc éves fiatalember számára. A Lhásza és Peking közötti távolság csaknem kétezer mérföld. 1954-ben még nem voltak a két ország között utak, habár a kínaiak tibeti kényszermunkásokkal már elkezdték a Csinghajút építését. Elsı része már el is készült, ezen a XIII. dalai láma Dodge-ában egy rövid szakaszon én is utazhattam. A kocsit szintén áthozták a folyón. Elıször a Lhászától úgy harmincöt mérföldnyire fekvı Ganden kolostornál álltam meg, s megragadtam az alkalmat, hogy ott is eltöltsek néhány napot, ami ismét csak nagy élmény volt. Ganden Tibet harmadik legnagyobb egyetemi kolostora. Amikor tovább indultam Kínába, valami nagyon furcsára figyeltem föl. Tibet egyik védelmezıjének, a bivalyfejő istenségnek a szobra jól láthatóan megmozdult. Amikor elıször láttam, a legyızöttek tekintetével bámult lefelé, azután pedig keletnek fordult, dühödt tekintettel. (Késıbb azt is hallottam, hogy amikor számőzetésbe vonultam, a Ganden egyik szentélyének falát vér borította el.)

Innen autón folytattam utamat, ám ezt a tekintélyt parancsoló utazási eszközt rövidesen föl kellett cserélnem egy öszvérrel, mert alighogy elértük a Kongpo-medence vidékét, az utakat már elmosta a víz és több híd leszakadt. A gyors haladás igencsak veszélyessé vált, a hegyekbıl egyre csak áradt az olvadt havat hozó víz és gyakoriak voltak a földcsuszamlások. Körülöttünk szikladarabok és kövek zuhantak mennydörögve az útra. Késı nyár lévén hatalmas felhıszakadások áztattak bennünket és hosszú szakaszokon térdig gázoltunk a sárban. Nagyon sajnáltam idısebb útitársaimat, akik olykor az életükért küzdöttek. Mindent összevetve a körülmények igencsak próbára tettek minket. Tibeti kalauzaink minden eszközzel igyekeztek rávenni a kínai kísérıket, hogy változtassuk meg az útvonalat, s inkább a hagyományosan használt magashegyi utakon menjünk tovább, mivel látható, hogy ez az út járhatatlan. A kínaiak azonban ragaszkodtak hozzá, mondván, hogy amazon még ilyen ösvényt sem találunk. Így azután folytattuk az utazást, és csoda, hogy közben csak három ember lelte halálát. Mindhárman ártatlan, fiatal kínai katonák voltak, akiket az ösvény szélére állítottak, hogy megoltalmazzanak bennünket a lezúduló omladéktól. Nagyon sajnáltam ıket, nem tagadhatták meg a parancsot. Néhány öszvér egy szakadékba zuhant s ott pusztult, szétzúzódva a mélységben. Egyik este azután Csiang Csin-vu tábornok, aki szintén velünk utazott, odajött sátramhoz, s azt mondta, hogy másnap még nehezebb útszakasz vár ránk, le kell szállnunk az állatokról és gyalog kell tovább mennünk, ezért aztán a központi népi kormány képviselıjeként ı maga fog engem karon, és kísér majd az úton. Ahogy ezt mondta, az jutott eszembe, alighanem azt képzeli, nemcsak a két miniszterelnököm fölött van hatalma, de a természeten is erıszakot tehet. A következı napot így aztán Csiang védıszárnya alatt töltöttem, és mivel sokkal idısebb volt nálam, meg beteges is, eléggé fárasztó megoldásnak bizonyult a védelemnek ez a formája. Ezen kívül az is foglalkoztatott, hogy a fölülrıl folyvást az útra zuhanó szikladarabok esetleg nem tudnak majd kettınk között különbséget tenni, ha esetleg úgy alakul, hogy eljön a tábornok ideje. Az egész úton végig mindenütt a kínai hadsereg vörös zászlókkal földíszített állásainál pihentünk meg. Ilyenkor a kínai katonák teával kínáltak bennünket. Egy ízben már olyan szomjas voltam, hogy nem kerestem meg saját ivóedényemet, hanem az ı bögréjükbıl ittam, és csak miután szomjamat csillapítottam, vettem észre, milyen undorítóan mocskos is, ételmaradékok és rászáradt nyál díszítették az oldalát. Fölháborított a dolog, de eszembe jutott, hogy még ennél is finnyásabb voltam gyerekkoromban. Ma már persze csak nevetek az eseten, ha visszagondolok rá. Úgy két hét múlva elértük a Demo nevő kisvárost, és egy folyó partján ütöttünk tábort. Gyönyörő idınk volt, és emlékszem, mennyire elbővölt a sárga boglárkáktól és mályvaszín kankalinoktól hullámzó folyópart látványa. Tíz nap múlva elértük Pojül körzetét, ahonnan az út már gépjármővekkel is járható volt, így aztán a társaság dzsipre és teherautóra ült. Nagy megkönnyebbülés volt, mert már mindenem fájt a lovaglástól, igaz nemcsak nekem. Soha nem felejtem el egyik hivatalnokom különös mutatványát: annyira fájt már a hátsó fele, hogy rézsút ült a nyeregben, ülepének hol az egyik, hol a másik felét pihentetvén. Lhászától ekkora távolságra a kínaiak sokkal biztosabban tartották már ellenırzésük alatt az országot, katonáiknak már barakkokat, tisztjeiknek pedig házakat építettek. Minden városban és faluban hangosbeszélı volt, amelyekbıl áradt a kínai harci zene, no meg a néphez szóló fölhívás, hogy dologozzon keményen „az anyaország dicsıségére”. Nemsokára Kham fıvárosába, Cshamdóba értünk, ahol díszes fogadást adtak a tiszteletemre. A kínaiak ezt a területet már közvetlenül irányították, így a dolognak különös íze volt; egy katonazenekar Mao elnököt és a forradalmat dicsıítı himnuszokat játszott, a tibetiek meg vörös zászlókkal a kezükben álldogáltak ott.

Cshamdóból dzsip vitt Csengtuba, az elsı igazi kínai városba. Útközben Dhar Ce-dhónál átmentünk azon a hegyen, amely Tibet és Kína történeti határát képezi. Ahogy a túloldalon leereszkedtünk a síkságra, föltőnt, mennyire más a táj. Lehet, hogy a kínai emberek is épp annyira különböznek a tibetiektıl, mint az ı földjük a miénktıl? Csengtuból nem sokat láttam, mert belázasodtam, ami több napra ágyhoz kötött. Ahogy helyrejöttem, kíséretem legidısebb tagjaival együtt Sinkangba vittek, ahol csatlakozott hozzám a pancsen láma, ı néhány hónapja jött el Sigacébıl. Innen Hszienbe repültünk. A repülıgépünk igencsak öregecske volt már, még én is meg tudtam állapítani, hogy látott jobb napokat is. Belül az ülései nagyon kényelmetlen acélkeretekbıl álltak, mindenféle párnázat nélkül. Én azonban olyan izgatott voltam attól, hogy repülhetek, nem törıdtem a nyilvánvaló hiányosságokkal, s egyáltalán nem is féltem, noha azóta jóval óvatosabban viszonyulok a repüléshez. Manapság már nemigen szeretek repülıgépen utazni, s ha mégis rászánom magam, elég savanyú útitárs lehetek, inkább imádkozom, mintsem beszélgetek. Hszienben ismét jármővet váltottunk, és az út hátralévı szakaszát vonaton tettük meg, ami újabb csodálatos élményt jelentett. A pancsen lámával együtt számunkra lefoglalt kocsi minden elképzelhetı kényelmet fölülmúlt, volt ott minden, az ágytól a fürdıszobán át egészen az étkezıig. Utazásomat egyedül a rossz elıérzet zavarta, amely a kínai fıvároshoz közeledve egyre erısödött bennem. Amikor végül megérkeztünk a pekingi pályaudvarra, rendkívül ideges voltam, ami aztán csökkent egy kicsit, amikor megláttam, hogy rengeteg fiatal győlt össze üdvözlésünkre. Csakhogy nem tartott sokáig, míg észrevettem, hogy mosolyuk és vidámságuk megjátszott, utasításra cselekszenek, erre aztán szorongásom ismét föltámadt. Ahogy leszálltunk a vonatról, Csou En-laj miniszterelnök és Csu Te, a népköztársaság elnökhelyettese üdvözölt bennünket, mindketten igen barátságosnak tőntek. Velük volt az a középkorú tibeti is, akit Lhászában Tan Kuan-szen tábornok társaságában láttam. A kölcsönös udvariassági formulák után ez az ember, név szerint Phuncog Vangjal kísért szállásomra, egy csodaszép kertben álló kis házba, amely korábban a japán követségé volt. Itt azután ismertette a következı napok programjait. Rövidesen szoros barátságot kötöttem Phuncog Vangjallal, aki sok évvel ezelıtt kötelezte el magát a kommunizmus mellett. Mielıtt Kínába jött volna, kommunista ügynök volt, a kínai követség lhászai iskolájában tanított. A követséget munkatársai kiutasítása után 1949-ben bezárták, ekkor ı is elhagyta Tibetet, feleségével együtt, aki történetesen tibeti mohamedán nı volt. Phuncog Vangjal Khamból származott, gyerekkorában szülıvárosában, Bathangban a keresztény misszionáriusok iskolájába járt, s némi angolt is tanult. Találkozásunkkor már kínaiul is remekül tudott, s kitőnı tolmácsnak bizonyult Mao elnökkel folytatott megbeszéléseim során. Jó képességő embernek találtam, nyugodt volt és bölcs, jói vágott az esze. Ugyanakkor egyenes volt és becsületes, nagyon élveztem a társaságát. Láthatóan tetszett neki, hogy hivatalos tolmácsommá nevezték ki, nem utolsó sorban azért, mert így Mao elnök közelébe juthatott, akit bálványozott. Ugyanakkor irántam is erıs érzelmeket táplált. Egyszer, amikor Tibetrıl esett szó, megjegyezte, hogy derőlátó a jövıt illetıen, mert látja, hogy nyitott vagyok a világra. Elmesélte, hogy sok évvel azelıtt részt vett a Norbulingkában egy nyilvános fogadáson, s egy kisfiút látott a trónuson üldögélni. „Ma már nem vagy kisfiú, és itt vagy velem Pekingben.” Ez a gondolat annyira fölkavarta, hogy elsírta magát. Néhány perc múlva folytatta csak, ekkor már igazi kommunistaként. Azt mondta, hogy a dalai lámának országa vezetése közben nem szabad az asztrológiára támaszkodnia, meg azt is, hogy a vallás nem lehet életünk szilárd alapja. Mivel tudtam, hogy ıszintén beszél, figyelemmel hallgattam. Azzal kapcsolatban, amit babonás praktikáknak nevezett, elmondtam neki, maga Buddha hangsúlyozta, hogy mindent meg kell vizsgálnunk, mielıtt igaznak vagy hamisnak fogadnánk el. Azt is megmondtam neki, hogy szerintem a vallás lényeges dolog, különösen azok

számára, akik politikával foglalkoznak. Beszélgetésünk végén úgy éreztem, hogy mindkettınkben tisztelet ébredt a másik iránt. Nézetkülönbségeink személyes eredetőek voltak, így hát nem volt helye a vitának, végül is mindketten olyan tibetiek voltunk, akik komolyan gondolkoztak az ország jövıjérıl. Megérkezésünk után egy vagy két nappal értesítettek, hogy a tibeti küldöttség valamennyi tagját várják egy fogadásra. Délután még el is kellett próbálnunk a közös esti fellépés jelenetét. Kiderült, hogy vendéglátóink rendkívüli módon ügyelnek a protokollra (mint késıbb észrevettem, ez a népköztársaság tisztviselıire általában jellemzı), összekötı tisztjeink aggodalmaskodása pedig egyenesen félelmetes méreteket öltött. Rettegtek, hogy valami bajt okozunk a rendezvényen, amivel nevetségessé tesszük ıket, ezért aztán mindannyian alapos és szigorú oktatásban részesültünk, egészen olyan részletekig, mint hogy mikor hány lépést tehetünk, majd utána jobbra vagy balra forduljunk-e. Olyan volt az egész, mint valami díszszemle. Pontos rend szerint vonultunk be; én mentem elöl, mögöttem a pancsen láma, azután két nevelım, a négy kalon (a kasag tagjai), kor szerinti sorrendben, s mögöttük a többiek, rangjuk szerint. Mindannyiunknak kellett valamilyen ajándékot vinnie, méghozzá olyat, amely jelezte státuszát. Rendkívül bonyolult volt mindez, még nekünk, tibetieknek is, pedig az arisztokrácia mifelénk sem veti meg az etikettet. Vendéglátóink izgatottsága ránk is átragadt, hamarosan mindannyian reszkettünk, kivéve Ling rinpocsét, aki utált minden formalitást, s nem törıdött az egésszel. Ha jól emlékszem, másnap volt a bemutatkozó látogatásom Mao elnöknél. Nyilvánosan zajlott, hasonló szellemben, mint az elızı estély. Rangunk szerinti rendben lépkedtünk be, s a csarnokban elıször azt a fényszórósort pillantottam meg, amelyet a seregnyi hivatalos fényképész kedvéért állítottak föl. Ez alatt állt Mao nyugodtan, minden izgalom nélkül. Nem sugárzott belıle semmiféle rendkívüli értelem, ám kézfogásunkkor úgy éreztem, valamilyen magnetikus erı közelébe kerültem. Barátságosan és természetesen lépett oda, mintegy ellentétben az esemény ünnepélyes jellegével. Úgy tőnt, hogy rossz elıérzetem alaptalan volt. Összesen legalább egy tucatszor találkoztunk, többnyire nagygyőléseken, néha azonban négyszemközt is, ilyenkor csak Phuncog Vangjal volt jelen. Mind a fogadásokon, mind a tárgyalások során mindig közvetlenül maga mellé ültetett, egyszer még az ételt is ı tette elém, amitıl egy kicsit megriadtam, mert az a hír járta, hogy tüdıbetegségben szenved. Lenyőgözı személyiséget ismertem meg benne, akinek testi tulajdonságai is rendkívüliek. Sötét arcbıre szinte csillogott, mintha olajjal kenték volna be, gyönyörő keze volt, tökéletesen formált ujjakkal, remekbe szabott hüvelykujjai, s kezének is ugyanaz a különös ragyogása volt. Azt is észrevettem, hogy nehezen lélegzik, erısen zihál, ami hatással lehetett beszédére is; mindig nagyon lassan és pontosan fogalmazott. Elıszeretettel használt rövid mondatokat, aminek talán ugyanez volt az oka. Mozdulatai, gesztusai hasonlóképpen lassúak voltak. Több másodpercbe is beletelt, míg fejét balról jobbra fordította, ez egyfajta méltóságot és öntudatosságot kölcsönzött neki. Viselkedésének elıkelıségével éles ellentétben állt teljesen kopott öltözete. Ingeinek madzsettája mindig foszlott volt, zakója rongyos. Ugyanazt a kabátot hordta, mint bárki más, csak épp a szürkésbarna némiképp eltérı árnyalatában. Öltözékének egyetlen gondozott darabja a mindig fényesre tisztított cipı volt. Ám Maónak nem volt szüksége elegáns öltözékre, bármily toprongyosan is a tekintély és az ıszinteség aurája övezte, puszta jelenléte is tiszteletet parancsolt. Magam is éreztem, hogy teljesen ıszinte és határozott ember. A Kínában töltött elsı hetekben a tibetiek között fıként arról folyt a szó természetesen, miként tudnánk a legjobban összeegyeztetni szándékainkat Kína kívánságaival. Én voltam az összekötı a kasag és a kommunista vezetés között. Számos elızetes megbeszélést tartottunk, amelyek nagyon jól haladtak. Elsı négyszemközti találkozásom Maóval újabb lökést adott a

tárgyalásoknak. E találkozások során egyébként Mao elmondta, hogy arra a következtetésre jutott, túl korai volna még a tizenhét pontos „egyezmény” valamennyi cikkelyének érvényt szerezni. Különösen az egyiket tartotta még idıszerőtlennek, azt, amelyik egy hadügyi bizottság fölállítását írja elı Tibetben, ennek révén az országot gyakorlatilag a Népi Felszabadító Hadsereg kormányozná. „Helyesebb volna – mondta Mao – a Tibeti »Autonóm Terület« Elıkészítı Bizottságát létrehozni”, amely azt ellenırizné, hogy a reform üteme megfelel-e a tibeti nép elképzeléseinek. Ragaszkodott hozzá, hogy az „egyezményben” foglaltak olyan ütemben valósuljanak meg, ahogy azt mi jónak látjuk. Amikor beszámoltam errıl a kasagnak, mindenki nagyon megkönnyebbült. Valóban úgy látszott, mőködıképes kompromisszumra juthatunk, most hogy közvetlenül az ország elsı emberével állunk kapcsolatban. Mao az egyik késıbbi négyszemközti beszélgetésünk során megvallotta, mennyire örül annak, hogy elmentem Pekingbe. Azzal folytatta, hogy Kína csupán segíteni jött Tibetbe. „Tibet hatalmas ország – mondta –, csodálatos a történelme, régen még Kína jó részét is elfoglalta. Csakhogy mára lemaradt, s ezen akarunk mi segíteni. Húsz éven belül önök ismét elıttünk járhatnak, s akkor majd önök segíthetnek Kínán.” Alig hittem a fülemnek, de úgy tőnt, meggyızıdésbıl beszél. Nem pusztán a hatás kedvéért. Lelkesedést kezdtem érezni a Kínai Népköztársasággal való egyesülésünk iránt. Minél jobban megismertem a marxizmust, annál inkább tetszett. Végre egy rendszer, amely a mindenkit megilletı egyenlıségen és igazságosságon alapul, s amely a világ minden bajára tud gyógyírt. Elméleti szempontból az volt az egyetlen hátránya a szememben, hogy ragaszkodik az emberi egzisztencia tisztán materialista szemléletéhez, amivel nem tudtam egyetérteni. Azok a módszerek is zavartak, amelyekkel a kínaiak eszményeiket meg akarták valósítani. Hajthatatlanságot éreztem bennük. Ugyanakkor kifejeztem kívánságomat, hogy a párt tagja lehessek. Biztos voltam benne, és ma is az vagyok, hogy meg lehetne valósítani a buddhista és a tiszta marxista tanok olyan szintézisét, amely azután igazán hatásos módja lehetne a politikai tevékenységnek. Ekkor kezdtem el kínaiul is tanulni, és az új kínai biztonsági tisztem javaslatára – aki megnyerı ember volt, és a koreai háború veteránja – némi testedzésbe is belefogtam. Reggelente átnézett hozzám, hogy lássa, miként haladok. Csakhogy egyáltalán nem volt hozzászokva a korai keléshez, s képtelen volt megérteni, miért kelek föl már öt óra elıtt imádkozni. Gyakran kócosan, mosdatlanul jelent meg nálam. Az étvágyamra mindenesetre hatással lehetett a torna, mert az addig inkább csontos és szők mellkasom jelentısen kikerekedett. Már vagy tíz hete voltunk Pekingben, idım nagy részét politikai győlésekkel és tanácskozásokkal töltöttem, hogy a számtalan fogadásról ne is szóljak. Az itteni hatalmas lakomákon fölszolgált ételek túlnyomórészt nagyon finomak voltak, de ma is kiráz a hideg, ha a rendkívüli ínyencségnek tartott százéves tojásra gondolok. Átütı, tartós szaga volt, ha az ember már megette, nem tudta megmondani, vajon az ízét érzi-e vagy a szagát, megbénította az érzékeket. Ahogy észrevettem, néhány európai sajtnak van ilyen hatása. Vendéglátóink nagyon fontosnak tartották ezeket a fogadásokat, úgy tőnt, hogy meggyızıdésük, igazi barátság csak az ebédlıasztal mellett ülı emberek között alakulhat ki, ami persze nagy tévedés. Amikor a kommunista párt ez idı tájt megtartotta elsı győlését, azon engem neveztek ki a Kínai Népköztársaság Irányító Bizottságának alelnökévé. Névleges cím volt ez, amely némi tekintéllyel járt ugyan, de tényleges politikai hatalommal nemigen. (Az Irányító Bizottság politikai kérdéseket vitatott meg, mielıtt fölterjesztette volna azokat az igazi hatalomhoz, a Politikai Bizottsághoz.)

Az Irányító Bizottság győlései és megbeszélései, bár sokszor véget nem érınek tőntek, mégis sokkal több hasznos tapasztalattal szolgáltak, mint a fogadások. A szónok olykor öt-hat, vagy akár hét órán át is beszélt egyfolytában, ami rendkívül unalmas tudott lenni. Azok az ülések azonban, amelyeken Mao is részt vett, egészen másképp zajlottak le, ı ugyanis remek szónok volt. A legjobban az tetszett, hogy beszédét befejezvén megkérdezte közönsége véleményét. Bármirıl volt is szó, mindig megpróbálta kifürkészni a nép valódi véleményét, s nyitott volt bármilyen megjegyzésre. Addig is elment, hogy többször önkritikát gyakorolt, egyszer pedig, amikor nem érte el a kívánt hatást, elıvett egy levelet, amelyet szülıfalujából kapott, s amelyben a helyi pártvezetıségre panaszkodtak. Mindez igen hatásos volt, ám idıvel észrevettem, hogy e győlések zömét elıre megrendezték. Az emberek féltek elmondani igazi gondolataikat, különösen a pártonkívüliek, akik mindig a párttagok kedvét keresték, és nagyon udvariasan viselkedtek velük. Fokozatosan világossá vált elıttem, hogy a kínai politikai élet tele van ellentmondásokkal, bár ennek okát nem ismertem. Valahányszor találkoztam Maóval, mindig ösztönzıen hatott a személye. Emlékszem, egyszer elızetes jelzés nélkül keresett föl lakosztályomban. Négyszemközt akart velem beszélni valamilyen ügyrıl, hogy pontosan mirıl is, azt már nem tudom, de ma is fel tudom idézni, milyen kedvezıen nyilatkozott azon a beszélgetésen Buddháról. Dicsérte, mert „kaszt-, korrupció- és kizsákmányolás-ellenes volt”. Meglepett ezzel a véleménnyel. Említést tett Tára istennırıl is, a közismert nıi buddháról. Egyszerre a vallás barátjának mutatkozott. Egy másik alkalommal a Nagy Kormányossal – ahogy gyakran nevezték – szemben ültem egy hosszú asztalnál, melynek két végén egy-egy tábornok foglalt helyet. Mao rájuk mutatott, és azt mondta, hogy ı nevezte ki ıket Tibetbe, majd keményen a szemembe nézett és így szólt: „ha nem fogadnának szót Önnek, hát tudassa velem, majd visszahívom ıket”. Miközben ilyen kedvezı benyomásokat szereztem, azt is láttam, micsoda paranoiában végzi napi feladatát a párttisztviselık többsége. Állandóan rettegtek az állásukért, ha ugyan nem az életükért. Maón kívül sokszor találkoztam Csou En-lajjal és Lu Zsao-csivel is. Ez utóbbi kevés szavú, mosolytalan ember volt. Egyszer jelen voltam, amikor U Nuval, a burmai miniszterelnökkel találkozott egy közös megbeszélésen. A találkozó valamennyi tagját jóelıre tájékoztatták, hogy melyik részterület, milyen kérdések tartoznak hozzá. Én a vallást kaptam, ha a burmai vezetı e tárgyról akart volna szót váltani, nekem kellett volna válaszolnom. Valószínőtlennek tőnt, hogy U Nu ilyesmirıl kívánna tárgyalni, és csakugyan egész más érdekelte, nevezetesen azt szerette volna megtudni Lutól, meddig támogatja Kína a kommunista felkelıket országában. Ám amikor erre terelte a szót, megjegyezve, hogy a gerillák gondot okoznak kormányának, Lu egyszerően félrenézett. Nem akarta a témát meghallani, így hát U Nu kérdése megválaszolatlan maradt. Meghökkentett a dolog, de azzal nyugtatgattam magam, hogy Lu legalább nem hazudott, s nem is próbálta partnerét félrevezetni. Csou En-laj biztosan valami nagyon elméset mondott volna a helyében. Csou egész másféle ember volt, a józan és megfontolt Luval szemben csupa mosoly, elbájoló, gyors esző. Valójában túlságosan is udvarias volt, ami mindig annak a jele, hogy valaki nem igazán megbízható. Rendkívül figyelmes volt, emlékszem amint az egyik fogadáson, amelyen magam is jelen voltam, éppen valamelyik külföldit vezette az asztalhoz, amikor az megbotlott egy alacsony lépcsıben. Csou egyik karját nem tudta mozgatni, ám a másikkal nyomban elbukó vendégéért kapott, és még csak abba sem hagyta közben a csevegést. A nyelve is éles volt. U Nu pekingi látogatása után Csou ezer pártfunkcionáriusnak tartott elıadást, ahol nyíltan pocskondiázta a burmai miniszterelnököt, amit rendkívül különösnek találtam, hiszen nyilvánosan igen udvariasan és elızékenyen viselkedett vele.

Pekingi tartózkodásom alatt fölkértek, hogy részesítsek néhány kínai buddhistát tanításomban. Tolmácsom ez alkalommal egy kínai szerzetes volt, aki, mint megtudtam, Tibetben tanult és egy tibeti lámától kapott képzést. (Annak idején számos kínai szerzetes jött Tibetbe tanulni, különösen dialektikát.) Ez a szerzetes mély benyomást gyakorolt rám, meglepett, mennyire elkötelezett, ıszinte híve a vallásnak. Több kommunistával is találkoztam, akik rendkívül kedves emberek voltak, önzetlenül szolgálták a többieket, nekem személyesen pedig rengeteget segítettek. Sokat tanultam tılük. Egyikük Liu Ka-ping volt, a Kisebbségi Hivatal magas rangú hivatalnoka, aki azt kapta feladatául, hogy leckéket adjon nekem marxizmusból és a kínai forradalomból. Igazából mohamedán vallású volt, én meg azzal bosszantottam, hogy mindig faggattam, evett-e már disznóhúst. Emlékszem, hiányzott egyik ujja. Élveztem a társaságát és jó barátságba kerültünk. Felesége pedig, aki annyival fiatalabb volt nála, hogy akár a lánya is lehetett volna, anyámmal és nıvéremmel barátkozott össze. Amikor Kínából elutaztam, Liu úgy sírt, mint egy gyerek. Az októberi ünnepek végéig maradtam Pekingben, amelyeket a népköztársaság megalapításának ötödik évfordulójára rendeztek és számos magas rangú külföldit hívtak ez alkalommal Pekingbe. Így eljött Hruscsov és Bulganyin, akiknek engem is bemutattak. Egyikük sem tett rám különösebb benyomást, akkorát semmiképpen sem, mint Nehru pandit, aki szintén Pekingben járt ott-tartózkodásom idején. Egy fogadás díszvendége volt, amelyen Csou En-laj elnökölt. Persze, mindenki Nehru körül nyüzsgött, hogy alkalma nyíljék a bemutatkozásra, s ı távolról nagyon barátságosnak látszott, mindenkihez volt pár szava, aki odament hozzá. Amikor azonban rám került a sor és kezet ráztunk, úgy láttam, zavarba jött. Mereven maga elé nézett és egy szót sem szólt, ami nagyon meglepett. Azzal törtem meg a csendet, hogy elmondtam neki, mennyire örülök találkozásunknak, s hogy sokat hallottam már felıle, pedig Tibet igencsak elszigetelt ország. Végül ı is megszólalt, de csak néhány felszínes mondat erejéig volt hajlandó társalgásba bocsátkozni velem. Nagyon csalódott voltam, hiszen fontos lett volna a beszélgetés, különösen országa álláspontját szerettem volna megtudakolni Tibettel kapcsolatban. Összességében eléggé kínosra sikeredett a találkozásunk. Utóbb saját kérésére az indiai nagykövettel is folytattam megbeszélést, amely csaknem akkora kudarccal végzıdött, mint a Nehruval való találkozás. Noha velem volt egy angolul kiválóan beszélı tisztségviselım, a kínaiak ragaszkodtak hozzá, hogy inkább az ı egyik tolmácsukat vigyem magammal, ami azzal járt, hogy az indiai nagykövet angol szavait elıször kínaira kellett üggyel-bajjal lefordítani, majd abból tibetire. Kényelmetlen helyzet volt, hiszen néhány olyan dolgot is föl akartam vetni, amit a kínaiak jelenlétében nem lehetett. A délután kellemesebb része akkor következett, amikor egy szolgáló a teát töltögetvén mindannyiunknak, egyszer csak fölborított egy bizonyára igen drága egzotikus gyümölcsökkel teli tálat. A földön guruló barackok és szilvák láttán az egyébként nagyon komor kínai tolmács és kísérıje (egyetlen tisztviselı sem ment sehová egyedül) négykézlábra ereszkedve próbálták összeszedni a gyümölcsöket a szınyegrıl. Alig álltam meg nevetés nélkül. Sokkal jobban éreztem magam az orosz követtel, akivel egy fogadáson kerültünk egymás mellé. Akkoriban Oroszország és Kína még jó barátok voltak, így hát nem kellett attól tartanom, hogy bármiféle kifogás merülhetne föl a társaságommal szemben. A követ felette barátságos volt és érdekelték a benyomásaim a szocializmusról. Amikor elmondtam neki, hogy nagy lehetıségeket látok benne, megkérdezett, miért nem látogatok el a Szovjetunióba. Remek ötletnek tőnt, s azonmód erıs vágyat éreztem, hogy lássam ezt az országot, ha lehet, valamely küldöttség egyszerő tagjaként. Ezzel a képzeletbeli delegációval minden felelısség nélkül bárhová elmehetnék, csak a magam dolgára figyelnék, és így bıven lenne idım

körülnézni. Sajnos, az ötlet meghiúsult, és csak húsz év múltán látogathattam el a Szovjetunióba, de ekkor már a körülmények sokban különböztek attól, amit egykor naivan elképzeltem. Egészében véve a kínai hatóságok nagyon engedékenyen viszonyultak ahhoz, hogy melyik külföldi vendéggel találkozom. Sok dolguk a kapcsolataim megfigyelésével nem volt, azt hiszem, csalódást okoztam nekik. Tibet lerohanásakor a kommunistákat a világ számos országa elítélte, ami igencsak sértette ıket, s mindent megtettek, hogy javítsanak a róluk alkotott képen és megmutassák, Tibet megszállása történetileg is igazolható, de különben is csak arról van szó, hogy egy nagy nemzet segít a gyöngébben. Csakhogy észre kellett vennem, mennyire másképp viselkedtek vendéglátóink, amikor külföldiek is jelen voltak. Általában ellenségesen viszonyultak az idegenekhez, jelenlétükben azonban rögvest szerények és alázatosak lettek. Ami csalódásukat illeti, annak közvetlen oka az volt, hogy valójában nagyon kevés Pekingbe érkezett külföldi vendég érdeklıdött a velem való találkozás iránt. Ezek között volt egy magyar tánccsoport, akik autogramot kértek tılem – meg is kapták. Néhány ezer mongol is eljött a kínai fıvárosba, hogy láthasson engem és a pancsen lámát, ami nem nagyon tetszett a kínai hatóságoknak, talán azért, mert a tibetiek és a mongolok egyaránt kellemetlen történelmi emlékeket ébresztettek bennük. Nemcsak a tibeti seregek sarcolták meg ugyanis Kínát a 8. században, hanem 1279 és 1368 között a mongolok is uralmuk alá hajtották az országot Kubiláj kán sikeres hadjárata nyomán. Akkoriban történt, hogy Kubiláj buddhistává lett és tibeti guruja rávette a mongol vezért, szüntesse meg a népesség növekedésének azt a sajátos szabályozását, ami abból állt, hogy kínaiak ezreit ölte a tengerbe. Ezzel a tibeti láma kínai életek sokaságát mentette meg. 1954 telén egész kíséretemmel együtt, köztük édesanyámmal és legkisebb öcsémmel, Tendzin Cshögjallal nagy kínai országjárásra indultunk, hogy megismerkedhessünk az ipari és anyagi haladás csodáival. Én nagyon élveztem a dolgot, ám tisztviselıim közül sokan teljesen közömbösek maradtak a megmutatott látnivalók iránt, s boldogan vették tudomásul, ha azt hallották, hogy valamelyik nap elmarad a „városnézés”. Legkevésbé édesanyám érezte jól magát Kínában, különösen amikor egy kiránduláson belázasodott, amibıl azután elég súlyos influenza fejlıdött ki. Szerencsére orvosom, gyerekkorom „dagi dokija”, aki ide is velünk tartott, jól képzett szakember volt és anyám igazi barátja. A leghatásosabb orvosságot írta föl, amelyet ı nyomban be is vett, csakhogy, sajnos, félreértette az orvos utasítását és egyszerre szedte be a két napra elıírt adagot. Ennek az lett a következménye, hogy már nemcsak a láz gyötörte szegényt, hanem komolyan megbetegedett. Néhány napig nagyon gyönge volt, már aggódtam érte, ám egy hét múlva jobban lett, s azután még több mint negyedszázadot ért meg. Ling rinpocse is ágynak dılt, ám ı nem gyógyult meg ilyen könnyen, csak a számőzetésben tért vissza régi ereje. Tendzin Cshögjal, a nálam tizenkét évvel fiatalabb öcsém mindenki számára a vidámság és a rettegés forrása volt, még a kínaiakat is ideszámítva, akik egyébként ıszintén kedvelték a fiúcskát. Rendkívül értelmes volt, néhány hónap múltán folyékonyan beszélt kínaiul, ami egyszerre jelentett elınyt és hátrányt. Öcsém kedvét lelte a felnıttek meghökkentésében, így aztán amikor anyánk vagy bárki más valamilyen megjegyzést tett az egyik vendégre, ı gondolkodás nélkül a tudomására hozta azt. Mindannyiunknak ügyelnünk kellett, mit beszélünk elıtte, de még így is megérezte, ha valaki homályosan, kertelve szólt. Mégis, olyannyira kedves gyermek volt, hogy csupán ifjabb nevelım, Tridzsang rinpocse tudta megtartani komolyságát vele szemben, ı is csak azért, mert Tendzin Cshögjal folyamatosan rémületben tartotta. Öcsém állandóan a bútorokon ugrált, a rinpocse pedig attól tartott, nem tudja majd okát adni a kínaiaknak, hogyan törtek darabokra a berendezési tárgyak. Ling

rinpocse ezzel szemben mindenkor önfeledten játszott a fiúval. Én magam az utazás során nem sokszor találkoztam vele, bár éppen ı mesélte nemrégiben, hogy egyszer pont akkor bukkantam rá, amikor pekingi szállásunkon a kerti dísztóból kihalászott pontyokat helyezgette szépen egymás mellé a főbe, mire, mint mondta, alaposan fültövön vágtam. Jóllehet a kínai gazdasági fejlıdés iránti érdeklıdésemet sok tisztségviselım nem osztotta, mégis mély benyomást tett rám mindaz, amit a kommunisták a nehézipar terén elértek, és szerettem volna mindazt a saját orzságomba is átültetni. Különösen a Mandzsúriában bemutatott vízierımő ragadott meg. Nem szükségeltetett túlságosan nagy képzelıerı annak belátásához, hogy mekkora lehetıségei volnának az efféle erımőveknek Tibetben. Az egész látogatást annak a kísérınek a megdöbbent arckifejezése tette emlékezetessé, aki végigvezetett a létesítményen, s akinek néhány hozzáértı kérdést tettem föl. Az egykori lhászai dízelgenerátornak köszönhetıen elég jól ismertem a berendezés alapelveit, ı pedig, azt hiszem, ugyancsak meglepıdött, hogy egy szerzetesi öltözéket viselı idegen ifjú kilowattórákról és turbinaméretekrıl kérdezgeti. Kirándulásunk egyik csúcspontja volt, amikor egy öreg hadihajón Mandzsúriába is elvittek. Az utazást rendkívüli módon élveztem, pedig annyira régi volt a hajó, hogy egyetlen berendezésérıl vagy mőszerérıl sem tudtam megállapítani, vajon mi célt szolgálhat. De nekem elég volt annyi, hogy rajta lehetek ezen a szürke, olaj- és tengerszagú, roppant fémtákolmányon. Sajnos, azt is észre kellett vennem, hogy a kínai hatóságok nem szándékoznak közvetlen kapcsolatba engedni az egyszerő kínai néppel. Akárhányszor megpróbáltam, hogy az elıírt programtól eltérjek, a magam útját járjam, a mellém rendelt tisztek a biztonságomra hivatkozva megakadályoztak benne. A „biztonság” volt állandó ürügyük. Ám nemcsak engem tartottak távol a hétköznapi emberektıl, hanem valamennyi Pekingbıl jött kínait is, akik szintén semmit sem tehettek szabadon. Az egyik censapom, Szerkon rinpocse mégis mindig meg tudott szökni. Soha nem törıdött a kínaiakkal, a maga feje után járt. Mivel sántított, és különben is jelentéktelen külsejő ember volt, nem nagyon figyelt rá senki. Egyedül neki sikerült közelebbrıl megismernie a szép új világot Kínában. Szomorú képet festett a lakosságot sújtó szegénységrıl és félelmekrıl. Valamelyik ipari körzetben tett látogatásom során érdekes beszélgetésbe elegyedtem egy munkásszálló portásával. Elmesélte, hogy látott néhány fotót a lhászai indulásomról, s boldogan értesült róla, Tibet népe mennyire örül kínai látogatásomnak. Amikor közöltem vele, hogy ez bizony távolról sincs így, igencsak meglepıdött. „De hát ezt írták az újságok!” – mondta, mire azt válaszoltam, hogy alighanem rosszul értelmezhették a látottakat, ugyanis a tibetiek zöme valójában igen-igen el volt keseredve a búcsúzáskor. Újdonsült barátomat meglepte és elgondolkoztatta a hír, én pedig elıször értettem meg igazán, hogyan torzítja el a kommunista sajtó a valóságot. Úgy látszott, a hazudozás a hatóságok vérében van. Kínai kırútunk elvezetett a mongol határ közelébe is, ahol meglátogattuk Szerkon rinpocse szülıhelyét. Váratlan, sıt megrázó élmény volt fölfedezni, a mongolok lakta falvak mennyire hasonlítanak a tibetiekhez. 1955 januárjának végén tértünk vissza Pekingbe, a tibeti újév, a loszár kezdetére. Az ünnep fontosságát kiemelendı, elhatároztam, hogy fogadást adok, amelyre meghívom Mao elnököt és a „Négy Nagy” másik három tagját: Csou En-lajt, Csu Tét és Lu Zsao-csit. Mindannyian elfogadták a meghívásomat. Az est során Mao rendkívül barátságos volt, egyszer odahajolt hozzám és megkérdezte, mit jelent, amikor egy csipet campát a levegıbe pöccintek. Elmagyaráztam neki, hogy jelképes áldozatról van szó, mire maga is ugyanígy tett, majd egy újabb adagot fölcsippentve gonoszkodó ábrázattal a földre pöckölt. Ez az apró gúnyolódó gesztus volt az egyetlen visszás mozzanata ennek az egyébként emlékezetes estnek, amely – úgy látszott – az országaink közötti valódi barátság ígéretével

kecsegtet. Legalább is a kínaiak így tálalták az eseményt a sajtónak, amelyre a szokásos számú fényképészt rendelték ki, hogy megörökítsenek bennünket az utókor számára. Egyik-másik fénykép a találkozóról hamarosan meg is jelent az újságokban, lelkes, az elhangzó beszédeket méltató beszámolók kíséretében. Ezek a képek Tibetben is nyilvánosságot kaptak, miután Lhászába visszatértem, láttam egyiket a kínaiak által kiadott helyi lapban. Én voltam rajta, ahogy egy egészen különös kézmozdulattal Mao elnök felé fordulok. A tibeti képszerkesztı nekieresztette a fantáziáját, azt írta a kép alá, hogy a dalai láma ıszentségét ábrázolja, amint épp az újévi khabsze sütemény elkészítési módját magyarázza a Nagy Kormányosnak. 1955 tavaszán, egy nappal hazaindulásom elıtt Tibetbe, részt vettem az Irányító Bizottság egyik ülésén. Az elnöklı Lu Zsao-csi éppen szónoklata közepén tartott, amikor a biztonságomra felügyelı tiszt betört a terembe és hozzám rohant. „Mao elnök azonnal látni akarja magát” – mondta. Nem tudtam, mit feleljek, kínos lett volna csak úgy fölállni és kimenni a tanácskozásról, Lu pedig nem tartott egy lélegzetvételnyi szünetet sem. Ezért azt kértem a tiszttıl: „Ha így áll a dolog, menjen s mentsen ki Lunál”, amit nyomban meg is tett. Ezután egyenesen Mao irodájába mentünk, ott várt rám. Ez volt az utolsó találkozásunk. Kijelentette, hogy néhány kormányzásra vonatkozó tanácsot akar nekem adni, mielıtt visszatérnék Tibetbe, majd azt kezdte taglalni, miképpen kell találkozókat szervezni, hogyan lehet megismerni az emberek véleményét, s utána hogyan kell a legfontosabb kérdésekben döntést hozni. Csupa fontos információ volt ez, buzgón jegyezgetve ültem mellette, mint valahányszor, amikor csak találkoztunk. Azzal folytatta, hogy a gazdasági haladás bármely formájának alapvetı feltétele a közlekedés és a hírközlés olajozott mőködése, s hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy minél több tibeti fiatal nyerjen képzést ezen a területen. Hozzátette, ha csak lehet, tibetiek közvetítésével szeretne érintkezni velem. Végül pedig közelebb húzódva így szólt: „Tudja, a maga álláspontja helyes. A vallás méreg. Elıször is csökkenti a népesség növekedését a szerzetesek és apácák cölibátusa miatt, másrészt pedig nem törıdik a gazdasági haladással.” E szavaknál egész arcom lángba borult és hirtelen nagyon megijedtem. „Így állunk hát – gondoltam magamban –, végül mégiscsak a dharmát akarod fölszámolni”. Már késı estére járt. Mao e sorsdöntı szavainál, hogy arcomat elrejtsem, elırehajoltarn, mintha le akarnék jegyezni valamit. Reméltem, hogy nem fedezi föl félelmemet, elveszíthettem volna a bizalmát. Szerencsére ezúttal nem Phuncog Vangjal volt a tolmácsunk, elıtte biztosan nem maradtak volna titokban a gondolataim, már csak azért sem, mert utóbb rendre meghánytuk-vetettük a megbeszéléseken elhangzottakat. Még így sem tudtam volna sokáig leplezni érzéseimet, ám nagy megkönnyebbülésemre Mao néhány perc múlva befejezte a beszélgetést. Fölállt, hogy kezet rázzunk. Meglepı módon, bármily késıre is járt, a szeme tele volt élettel, sugárzó volt a tekintete. Együtt léptünk ki a csöndes éjszakába. Az autóm ott várt, Mao nyitotta ki elıttem az elsı ajtót, majd csukta be utánam. Mikor elindultunk, megfordultam, hogy búcsút intsek. Ekkor láttam utoljára Maót, amint kabát nélkül, fedetlen fıvel integet a hidegben. A félelem és a meglepetés zavarrá változott bennem. Lehetséges-e, hogy ennyire félreismert? Hogyan gondolhatta, hogy nem vagyok lényem legmélyéig vallásos? Mi sugallhatta neki az ellenkezıjét? Tudtam, hogy minden lépésemet figyelik, azt is, hogy mennyit alszom, hány csésze rizst eszem, mit mondok a találkozókon. Egészen bizonyos, hogy a viselt dolgaimról készített jelentéseket elıször elemzésnek vetették alá, majd eljuttatták Maóhoz. Márpedig, ha ez így volt, nem kerülhette el a figyelmét, hogy naponta legalább négy órát töltök imádkozással és meditációval, mint ahogy az sem, hogy kínai tartózkodásom során nevelıimtıl végig vallásos oktatásban részesültem. Azt is tudnia kellett, hogy keményen készültem kolostori záróvizsgáimra, amelyektıl akkoriban legföljebb hat vagy hét év választott el csupán. Egy szó mint száz, megzavart a dolog.

Egyetlen lehetséges magyarázatul az kínálkozott, hogy Mao félreértette a tudományos dolgok és a gazdasági haladás iránti élénk érdeklıdésemet. Kétségtelenül modernizálni akartam Tibetet, együttmőködve Kínával, s az is igaz, hogy észjárásom alapvetıen tudományos jellegő. Így csak az történhetett, hogy a buddhista filozófiát nem ismerı Mao nem hallott Buddha azon tanáról, hogy a dharma követıjének minden tantételt magának kell ellenıriznie. Ebbıl fakadóan azután mindig nyitott voltam a modern tudomány minden felfedezésére és megállapítására. Tán ez csapta be Maót, ezért gondolta vallásgyakorlásomról, hogy az csak támasz a számomra, vagy a hagyomány követelménye. Akárhogy is gondolkozott, világossá vált elıttem, hogy tökéletesen sikerült félreismernie. Másnap elindultam Pekingbıl vissza Tibet irányába. Gyorsabban haladtunk, mint elızı évben idefelé, elkészült ugyanis idıközben a csinghaji országút. Tibetbe érve egy-két napra meg-megálltam az úton, hogy minél több honfitársammal megoszthassam a Kínában szerzett élményeimet és a jövıre vonatkozó reményeimet. Bár Maóról alkotott véleményemet módosítanom kellett, továbbra is nagy vezetınek tartottam és legfıképpen becsületes embernek. Nem volt képmutató, ezért meg voltam gyızıdve róla, hogy mindaddig, amíg Tibetbe küldött tisztviselıi az ı utasításai szerint cselekszenek, van okunk a derőlátásra, különösen, ha szilárdan kézben is tudja tartani ıket. Ami engem illetett, úgy gondoltam, csakis a nyíltság lehet az egyetlen értelmes alapállás, másképp a már amúgy is rossz helyzet csak súlyosbodhat. Optimizmusomat nem sokan osztották kíséretem tagjai közül, kevesen szereztek csak kellemes benyomásokat Kínában. Általános volt a félelem, hogy a merev kommunista módszerek elnyomáshoz vezetnek. Egy magasrangú kínai kormánytisztviselırıl, Kan Kungról az a hír járta közöttük, hogy mivel bírálta Lu Zsao-csit, a legszörnyőbb módon végeztek vele. Nemsokára bennem is új kétségek támadtak. Amikor a Tibet távoli, keleti részében fekvı Tasikielbe érkeztem, hatalmas tömeg fogadott; több ezren utaztak oda, hogy hazatérıben láthassanak és kifejezhessék tiszteletüket. Rajongásuk mélyen megindított. Lesújtott, amikor utóbb arról értesültem, a kínai hatóságok úgy tájékoztatták népemet, hogy csak egy héttel késıbb érkezem. Azért hazudták ezt, hogy ne találkozhassanak velem, így több ezren csak akkor értek Tasikielbe, amikor én már továbbutaztam onnan. Annak a paranoiának sem örültem, amellyel a kínai kísérık személyes biztonságomra ügyeltek. Amikor fölkerestem szülıfalumat, ragaszkodtak hozzá, hogy csak saját szakácsaimtól fogadhatok el ételt, tehát vissza kellett utasítanom – még Takcerben élı családtagjaim kezébıl is – a nekem fölkínált áldozatokat. Mintha ezek az egyszerő, odaadó, jámbor emberek azon törnék a fejüket, hogy megöljék a dalai lámát. Anyám nagyon izgatott volt, nem tudta, mit mondjon nekik. Amikor kérdezgettem az itteni tibetieket életükrıl, azt válaszolták: „hála Mao elnöknek, a kommunizmusnak és a Kínai Népköztársaságnak, nagyon boldogok vagyunk”. Csak épp könny csillogott a szemükben. Útközben Lhásza felé annyi embert fogadtam, amennyit csak tudtam. Kínával ellentétben itthon ez nem volt nehéz. Ezerszámra jöttek betegek és öregek is, csak hogy egy pillantást vethessenek rám. Sok kínai is összegyőlt ilyen alkalmakkor, s így elmondhattam nekik, mennyire fontos lenne megérteniük a tibetiek észjárását. Eközben azt találgattam, ki lehet párttag közülük, és ki nem. Frissen szerzett tapasztalataim szerint az elıbbiek általában becsületesebbek. A Tibetben mőködı kínai hatóságok furcsa kettısséggel viszonyultak hozzám. Az egyik tiszt egyszer például így szólt: „a kínai nép nem szereti annyira Mao elnököt, mint a tibeti a dalai lámát”. Másszor egy szörnyen lesoványodott kínai lépett a dzsipemhez, s megkérdezte, hol a dalai láma. Mikor megmondtam neki, hogy éppen vele beszél, lekapta a sapkáját és áldásomat kérte. Csengtut elhagyva pedig, a kínai katonatisztek közül, akik egész Kínán végigkísértek,

nem egy sírva fakadt a búcsúzáskor. Én is szerettem ıket, hiába volt más a véleményünk, erıs, személyes kötıdés alakult ki köztünk. Most, hogy oly sok hónap után viszontláttam Tibet vidéki lakosságát, más szemmel vizsgáltam meg a köztük és a kínaiak közötti különbséget. Már külsıre is látszott, a tibetiek sokkal kiegyensúlyozottabbak, ami, úgy hiszem, több kulturális körülménnyel magyarázható. Elıször is úr és szolga viszonya Tibetben sokkal közvetlenebb, mint Kínában, a szegények életfeltételei jóval kevésbé szigorúak. Másodszor, Tibetben soha nem is hallottak afféle kegyetlenségekrıl, mint a nık lábának elkötése, vagy a kasztráció, amelyek egész Kínában a legutóbbi idıkig ismertek voltak. Ám ezeket a tényeket a kínai politika nem vette figyelembe, úgy tekintette a mi feudális rendszerünket, mint a sajátjuk másolatát. Nem sokkal Lhászába érkezésem elıtt találkoztam Csou En-lajjal, aki egy Kham közelében történt földrengés helyszínére repült. Különös találkozás volt, Csou mondott néhány kedvezı dolgot a vallásról, amin máig csodálkozom, hisz ez egyáltalán nem illett a felfogásához. Talán Mao utasításait követték szavai, megpróbálta jóvátenni azokat a károkat, amelyeket utolsó találkozásunkkor okozott.

HATODIK FEJEZET Nehru úr fájlalja 1955 júniusában Lhászában a szokásos, több ezer fıs tömeg fogadott. Hosszas távollétem nagy bánatot okozott a tibetieknek, s most megkönnyebbültek, hogy ismét maguk között tudhattak. Én is megnyugvást éreztem. A kínaiak errefelé sokkal visszafogottabban viselkedtek, mint Kelet-Tibetben. Hazaérkezésemkor mégis jó néhány egyénileg vagy küldöttség élén érkezett panaszost, helyi vezetıt is fogadtam, mindegyikük arra kért, járjak közben új urainknál, hogy változtassák meg politikájukat a vidéki körzetekben. Úgy látták, a kínaiak közvetlenül fenyegetik a hagyományos tibeti életmódot, s ez nagy aggodalommal töltötte el ıket is. Magában a fıvárosban viszonylag rendben zajlott az élet, leszámítva a sok személykocsit és teherautót, melyek megjelenésével az ipari civilizáció zaja és a környezetszennyezés Lhászát is elérte. Az élelmiszerhiány enyhült, a harag hangos megnyilvánulásait elkeseredés és csendes ellenállás váltotta föl. Visszatértemmel pedig még a derőlátás csírái is mutatkoztak. Mivel Mao elnök nyilvánosan kifejezte irántam érzett bizalmát, megnıtt a tekintélyem a helyi kínai vezetıség szemében, így továbbra is óvatos optimizmussal néztem a jövıbe. Ugyanakkor tudatában voltam annak is, hogy a világ hátat fordított Tibetnek, s ami a legrosszabb, közvetlen szomszédunk és szellemi példaképünk, India is hallgatólagosan elismerte Kínának Tibet területére kinyilvánított igényét. 1954 áprilisában Nehru új kínai– indiai egyezményt írt alá, ebben szerepel az a pancsa síla néven ismert memorandum, amelyben rögzítették, hogy India és Kína semmilyen körülmények között sem avatkozik egymás „belügyeibe”. Az egyezmény szerint tehát Tibet már akkor Kína része volt. Kétségtelenül 1955 nyara volt a legjobb idıszaka a kínai hatóságok és a tibeti kormányzat évtizedes kényszerházasságának. Csakhogy a nyár rövid Tibetben, és alig néhány hét múlva ismét zavaró hírek érkeztek a khami és amdói kínai hatóságok mőködésérıl. Nem hagyták, hogy a nép megszokott mindennapjait élje, különféle „reformokkal” zaklatták az embereket. Új adókat vetettek ki házra, földre, jószágra, s hogy a jogtalanságot még gyalázattal is megtoldják, a kolostori javakat is megadóztatták. Hatalmas birtokokat sajátítottak ki a helyi kínai káderek, hogy azután a maguk politikai érdeke, ízlése szerint osszák szét újra. A földbirtokosokat „népellenes bőneikért” nyilvánosan megvádolták és elítélték, rémületemre többet közülük kivégeztek. Ezzel egy idıben összeterelték a termékeny khami és amdói területeken vándorló nomádok ezreit. Új uraink szemében a nomadizálás nagyon is barbár életforma volt, s ezért idegenkedtek tıle. (A kínai man-ce szó eredetileg valóban barbárt jelent.) Igencsak nyugtalanító volt az a hír is, hogy a kolostorok életébe durván beavatkoztak, s a helyi lakosságot a vallás ellen hangollak. A szerzeteseket és apácákat zaklatták, sıt nyilvánosan megalázták. Arra kényszerítették ıket, hogy részt vegyenek rovarok, patkányok, madarak és különféle élısdiek irtásában, noha a kínai hatóságok jól tudták, hogy bármilyen élet kioltása ellenkezik a buddhista tanítással. Ha a szerzetesek megtagadták a „munkát”, összeverték ıket. Mindeközben a Lhászában élı kínaiak úgy viselkedtek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A fıvárosban valóban nem avatkoztak a vallás ügyébe, nyilván arra számítottak, engem majd elringat a hamis biztonságérzet, ık meg az ország más részeiben azt tehetnek, amit csak akarnak. 1955 ıszén megkezdıdött a Tibeti Autonóm Terület Elıkészítı Bizottságának (TATEB) megszervezése; ezt javasolta Mao a katonai irányítás helyébe. Ám ahogy az ısz télbe fordult, még rosszabb hírek érkeztek keletrıl. A legteljesebb szabadsághoz szokott khampák nehezen

viselték a kínaiak módszereit. Amikor a helyi káderek éppen a legnagyobb becsben ırzött személyes tulajdonukat képezı fegyvereiket akarták elkobozni tılük, a khampák erıszakkal válaszoltak. A téli hónapokban egyre csak romlott a helyzet. A kínai elnyomás elıl mind több menekült érkezett Lhászába, és hátborzongató történeteket meséltek a kegyetlenkedésekrıl, a megaláztatásokról. Könyörtelenül leszámoltak például a khampa ellenállókkal. Nemcsak nyilvános veréseket és kivégzéseket rendeztek, de gyakran mindezeket az áldozat önnön gyermekének kellett elvégeznie. Bevezették a nyilvános bíráskodást is, a kínai kommunisták különösen kedvelt módszerét. A „bőnözıt” kötéllel úgy összekötözték, hogy a válla kiugrott a helyébıl, majd a tehetetlen, fájdalmában üvöltı emberhez a tömegbıl odaszólítottak egyeseket – köztük asszonyokat és gyerekeket –, akiknek újabb és újabb szenvedést kellett a bőnösre mérniük. A kínaiak szemmel láthatóan úgy vélték, hogy ez elég lesz egy nép gondolkodásának a megváltoztatásához, s hogy ez a módszer segíti a politikai átképzés folyamatát. 1956 elején, a loszár idején nagyon érdekes találkozásom volt a Necsung jóssal, aki kijelentette, hogy „a Vágytöltı Kincs (a tibetiek ezzel a névvel is gyakran illetik a dalai lámát) fénye nyugaton fog ragyogni”. Ezt akkor úgy értelmeztem, hogy abban az évben Indiába utazom, ma már azonban tudom, hogy a jóslásnak mélyebb értelme volt. A legégetıbb gondot a Khamból és Amdóból újabban érkezett számos menekült jelentette. A város csak úgy fortyogott, az újév megünneplése elsı ízben kapott politikai színezetet. Kínaellenes plakátok tőntek föl mindenfelé, röplapokat osztogattak, nyilvános győléseket tartottak, az emberek megválasztották saját vezetıiket. Ilyesmi Tibetben még sohasem történt. A kínaiak persze dühöngtek, és sebtiben letartóztattak három férfit, akik, úgymond, antidemokratikus bőnökre uszítottak. Ezzel azonban nem csendesítették le az ellenük támadt népi megmozdulást. A mönlam ünnepe során amdói és khampa üzletemberek pénzt kezdtek győjteni a késıbb megtartandó Sze-tri cshen-mo szertartásra, amelynek alkalmából áldozatot mutatnak be Tibet védıisteneinek, azért könyörögvén nekik, hogy a dalai láma boldog és hosszú élető legyen. A győjtés olyan sikeresnek bizonyult, hogy az esemény emlékére egy roppant, drágakövekkel borított aranytrónust adományoztak nekem. Amint azonban késıbb megtudtam, sikeres mőködésüknek volt egy másik motívuma is. Ekkor alakult meg ugyanis a Cshusi Gangdruk (chu bzhi rgyang drug), „Négy folyó, hat vidék” (hagyományosan így említik együtt Kham és Amdo tartományokat) elnevezéső szövetség, amely utóbb a kiterjedt gerillaharc összefogó szervezete lett. A mönlam után folytatódtak a TATEB fölállításának elıkészületei, a bizottság élére én magam kerültem volna. A kínaiak rövid pár hónap alatt tibeti munkaerıvel három nagy középületet emeltek: a hivatalosan idelátogató kínaiak vendégházát, egy fürdıt és a városi nagycsarnokot. Ez utóbbi modern, emeletes épület, hullámlemez tetıvel, amelyben egy megemelt dobogóval szemben ezerkétszáz ember fért el a földszinten, további háromszáz pedig az emeleten. Az épületet közvetlenül a Potala elé építették. 1956 áprilisában Csen Ji marsall, kínai miniszterelnök és külügyminiszter, feleségével együtt, nagy küldöttség élén Pekingbıl Lhászába érkezett. Még emlékeztem rá Kínában tett látogatásom idejébıl. Személyesen nagyon kedves ember volt, különben hírhedt szónok, egyszer hét teljes órán át tartott beszédet. Nyakkendıben jelent meg Lhászában, s erre annak ellenére rendkívül büszke volt, hogy szemlátomást nemigen tudta, hogyan is kell hordania. A pocakja pedig alig fért a kabátja alá. Az effélék azonban nem zavarták, kedélyes, kényelemszerctı férfi volt, akibıl nem hiányzott az önbizalom. Érkezésével nagyszabású rendezvények sorozata vette kezdetét. A kínaiak a legváltozatosabb szórakozási lehetıségeket szervezték számára, számos fogadást és beszédet tartottak Mao elnök képviselıjének a tiszteletére. Amikor az új városi nagycsarnokban sor került a TATEB hivatalos beiktatására, a

hatalmas belsı teret Mao elnök és vezetı társai arcképével díszített zászlók és táblák színesítették, kínai katonazenekar játszott és kommunista dalokat énekeltek, ami igen ünnepélyes jelleget kölcsönzött az egésznek. Ezután Csen Ji (viszonylag rövid) beszédben tájékoztatott bennünket, hogy bevezetik a „szükséges reformokat”, amelyek révén „megszabadítják Tibetet hátrányos helyzetétıl”, majd arról szólt, elkerülhetetlen, hogy a tibetieket a „fejlett kínai népesség szintjére” emeljék. Majd egy sor dicshimnusz következett mind kínai, mind tibeti szónokoktól, valamennyien a szocializmust és a pártot magasztalták, s örömmel üdvözölték a kínai jelenlétet Tibetben. Még nekem is szólnom kellett: nyomatékkal említettem meg, bizonyos vagyok benne, hogy a kínaiak, megtartván ígéretüket, csakis a nép által kívánt ütemben vezetik be a reformokat és garantálják a vallásszabadságot. A TATEB alapokmánya számos új kormányhivatali osztály megalakulását rögzítette, így pénzügyi, oktatási, mezıgazdasági, közlekedési és távközlési, orvosi, vallásügyi és biztonsági hivatalokét, amelyek élén túlnyomórészt tibeti vezetı állt. Csamdo tartomány közigazgatása is visszakerült a fıvárosba, így alakult ki az úgynevezett Tibeti Autonóm Terület, ugyanakkor Kham egy része és Amdo egész területe továbbra is Peking közvetlen irányítása alatt maradt. A Bizottság maga ötvenegy helyi küldöttbıl állt, akik közül csak öt volt kínai. Fönnmaradt a kasag és a Nemzetgyőlés, noha világos volt, hogy a kínaiak megpróbálják kiszorítani és alkalomadtán teljesen fölszámolni ezt a két intézményt, a hagyományos kormányzat minden megmaradt nyomával egyetemben. Bár papíron a TATEB ígéretes lépésnek látszott a függetlenség felé, a valóság egészen másképp festett. Amikor Csen Ji elénk tárta a kinevezéseket, kiderült, hogy az ötvenegy küldött közül (egyiküket sem választották) tényleg csak alig néhányan kötelezték el magukat az elnyert tisztségért a kínaiaknak, ám valamennyien csak addig tarthatják meg a megbízatásukkal járó hatalmat és vagyonukat, amíg nem emelnek szót a központi intézkedések ellen. Vagyis csalás volt az egész. De voltak azért meglepetések is. Például az újonnan fölállított biztonsági osztály egyik tagjának Lobszang Szamtent nevezték ki, aki annyira kedves és finom ember volt, hogy erre a posztra nála alkalmatlanabbat keresve sem lehetett volna találni. Sohasem felejtem el, milyen arcot vágott, amikor visszatért kínai kollégájával folytatott egyik megbeszélésérıl. Addig a pillanatig, amíg a kínai oda nem fordult hozzá (Lobszang Szamten tudott valamennyire kínaiul), s meg nem kérdezte tıle, hogy mondják tibetiül, „öld meg”, bátyám igazán kedvesnek és ıszintének találta új hivatali társát, ám ezt a kérdést hallván, szinte elakadt a lélegzete. Még egy bogár megölésének a gondolata is oly távol állt tıle, hogy nem talált szavakat. Amikor aznap este megérkezett a Norbulingkába, az egész ember maga volt a zavarodottság. „Na, most mit tegyek?” – kérdezte. Az ı története is meggyızıen példázza, mekkora a különbség a kínaiak és a tibetiek világszemlélete között: az egyiknek az élet kioltása hétköznapi eset, a másiknak teljes képtelenség. Nem sokkal a TATEB mőködésbe lépése után arról értesültem, a kínai hatóságok Khamban összehívták és megkérték a helyi vezetıket, hogy szavazzanak a „demokratikus reformok” bevezetésére. A „reformok” ott azt jelentették, hogy Garcshu és Kardze körzetében több mint százezer kisgazdaságból néhány ezer mezıgazdasági szövetkezetet szerveznek. Az egybehívott háromszázötven ember közül úgy kétszáz ráállt, hogy támogatja a reformokat, ha azokkal én és kormányom is egyetértünk. Negyvenen rögtön késznek mutatkoztak a támogatásra, míg a többiek kijelentették, hogy sohasem akartak ilyenféle úgynevezett reformokat. Ezután mindannyian hazamentek. Egy hónap múltán a szembeszegülıket újra összehívták, ezúttal a Dzsomdha Dzong nevő várba, amely Csamdo északkeleti részén áll. Amint mindannyian belül voltak, ötezer fıs kínai alakulat vette körül a várat, a foglyokkal pedig közölték, hogy addig nem engedik el ıket, míg bele nem egyeznek a reformokba, sıt nem ígérik meg, hogy közremőködnek mihamarabbi

megvalósításukban. Két hét fogság után a khampák nem láttak más kiutat, beleegyeztek. Csakhogy azon az éjjelen csökkentett létszámú ırség volt szolgálatban. A foglyok észrevették ezt, s élve a lehetıséggel, mindannyian kiszöktek és bevették magukat a hegyek közé. A kínaiaknak ezzel egy csapásra sikerült egy olyan kemény ellenállási magot létrehozniuk, amely miatt aztán a következı években gyakran fájhatott a fejük. A Dzsomdha Dzong-beli eset akkoriban történhetett, amikor eljuttatták hozzám a kardzei és khami kínai hatóságok kiadásában megjelenı újság egyik példányát. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megpillantottam benne egy fényképet, amelyen levágott fejek egész sora volt látható. A képaláírás a hatás kedvéért még hozzátette: a fejek egykori tulajdonosai „reakciós bőnözık” voltak. Saját szememmel a kínaiak rémtetteinek ezt a bizonyítékát láttam elıször. Ez után már bármiféle szörnyőséget is hallottam új uraink módszereirıl, el tudtam hinni. Késıbb a kínaiak ráébredtek, nemigen szülhet ez az újságcikk rokonszenvet a tibetiekben, s megpróbálták visszavonni, fölvásárolták a lap példányait. Ennek a friss értesülésnek, meg annak a fölismerésnek a birtokában, hogy a TATEB puszta szemfényvesztés (cuma, sgju-ma), kételkedni kezdtem a jövınkbe vetett hitemben. Elıdöm jóslata mindinkább beteljesülni látszott. Nagyon megviselt a reménytelenség, életem kívülrıl nézve mégis úgy telt, mint máskor; imádkoztam, meditáltam és keményen tanultam a nevelıimmel. Ezután is ott voltam valamennyi vallási ünnepen és szertartáson, s idırıl idıre vallási tanításokon is részt vettem. Ezeken hol én tanítottam másokat, hol engem tanítottak. Észrevettem, hogy tekintélyem, jelenlétem jótékony hatással van környezetemre, ezért olykor fölkerestem egy-egy Lhászától távolabb fekvı kolostort is. Az egyik ilyen kirándulásom a korábbi régens egykori székhelyére, a Reting kolostorba vezetett, a szent hely Lhászától északra néhány napi járóföldre esett. Elutazásom elıtt levelet kaptam egy számőzetésben élı jeles tibeti személyiségtıl. A helyzet már Lhászában is annyira komollyá vált, hogy még az én bizalmam is megrendült, gyanakodni kezdtem az emberekre. Nem nyitottam föl a borítékot, egész nap magamnál tartottam és éjszakára a párnám alá dugtam. Rejtegettem, míg el nem indultam a Retingbe. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, ahogy elhagytam a várost. Az ırületet, amit egy kis idıre végre magam mögött tudhattam az okozta, hogy egyszerre próbáltam meg együttmőködni a kínai hatóságokkal és határt szabni rombolásuknak. Utazásom során most is kerültem minden feltőnést, megpróbáltam megırizni inkognitómat, hogy alkalmam nyíljon közvetlenül is találkozni helybéliekkel és megismerni a véleményüket. Már nem messze Retingtıl, egy csordással elegyedtem beszélgetésbe. „Ki vagy te?” – kérdezte. Magas, erıteljes férfi volt, hosszú haja bozontos, akárcsak a jak szıre. „A dalai láma szolgája” – feleltem. Kinn, a legelın töltött életérıl beszélgettünk, majd a jövırıl, reményeirıl és aggodalmairól. Nemigen ismerte a kínaiakat és még sohasem járt Lhászában. Elfoglalta a munka, hogy a soványka földbıl kicsikarja a megélhetést. Nem volt ideje azzal törıdni, mi történik a városokban, vagy azokon túl. Ez az ember, minden egyszerősége ellenére, mély vallásos meggyızıdésben élt; örömmel töltött el, hogy Buddha tanítása ily távoli vidékre is eljutott. Egyébként olyan volt az élete, mint bárhol másutt a parasztoké. Természeti lényként, összhangban a környezetével, keveset ügyelt a látóhatáron túli világra. Amikor a helyi tisztviselıkrıl szerzett tapasztalatairól kérdeztem, azt felelte, hogy legtöbbjük igazságos, néhányan azonban fölényeskednek közülük. Ez a férfi semmiféle iskolát nem járt, minden anyagi biztonság és kényelem híján tengette napjait, mégis meg volt elégedve. Erıt merített abból a biztos tudatból, hogy ugyanazt az életet éli, mint elıdeinek számtalan nemzedéke, meg amit gyermekei és azok gyermekei fognak élni. Ugyanakkor arra is ráébredtem, hogy ez a szemlélet immár idıszerőtlen, és hogy Tibet nem maradhat meg többé önkéntes, békés elszigeteltségében, függetlenül attól, mi lesz a kínai kommunistákkal húzódó történet vége. Úgy váltam el ettıl az embertıl, mint egy

jóbaráttól, nagyon élveztem a beszélgetést, sok hasznos dolgot tanultam tıle. De nem ez volt az utolsó találkozásunk. Másnap meghívtak az utunkba esı elsı faluba, szóljak pár szót a helybéliekhez és adjam rájuk áldásomat. Több száz ember győlt össze, valami trónfélét is összetákoltak a számomra. Akkor váratlanul megpillantottam a résztvevık között elızı napi barátomat. Szörnyő zavar ült ki az arcára, nem hitt a szemének. Rámosolyogtam, de kifejezéstelen arccal meredt rám. Sajnáltam már, hogy nem mondtam igazat neki. Amikor megérkeztem a Reting kolostorba és tisztelegtem a rinpocse szobra elıtt, emlékszem, minden különösebb ok nélkül elérzékenyültem. Hatalmába kerített egy érzés, mely azt súgta, hogy valamiképp régóta kapcsolatban állok ezzel a hellyel. Azóta gyakran arra gondolok, egy remetetanyát kellene építeni Reting közelében, ahol eltölthetném hátralévı éveim. 1956 nyarán történt életem eddigi legnagyobb megrázkódtatása. A khami és amdói szabadságharcosok mind nagyobb sikereket értek el: május-június táján több hidat leromboltak, járhatatlanná tették a kínai katonai felvonulási utak nagy részét. Ekkor a kínai hadsereg negyvenezer fıs erısítést kapott, s én pontosan ettıl féltem. Számítottunk rá, hogy bármilyen eredményeket ért is el az ellenállás, számbeli fölényük és jobb katonai felkészültségük következtében a kínaiak végül úgyis fölülkerekednek, arra azonban, hogy légitámadás érheti a khambeli Lithang kolostort, nem gondolt senki. Amikor ez mégis megtörtént, sírva fakadtam. Addig el sem tudtam képzelni, hogy bárki emberfia ilyen kegyetlenségre legyen képes. A bombázást az ellenállási mozgalomhoz csatlakozott férfiak és asszonyaik, gyermekeik irgalmatlan megkínzása és kivégzése követte, majd – alig hihetı – a szerzetesek és apácák embertelen meggyalázása. Miután letartóztatták ıket, arra kényszerítették ezeket a jámbor, a Tanítás szellemében nevelkedett testvéreket és nıtársaikat, hogy a nyilvánosság elıtt egymással szegjék meg szüzességi fogadalmukat, sıt embert is öljenek. Valamit föltétlenül tenni kellett, csak azt nem tudtam, hogy mit. Azonnal találkozót kértem Csiang Kou-ha tábornoktól, és közöltem vele, hogy magának Mao elnöknek szándékozom megírni a történteket. „Mit gondolnak, hogy bízzanak a tibetiek a kínaiakban, ha azok így viselkednek?” – kérdeztem tıle. Fehéren-feketén megmondtam neki, nagyon rossz fényt vet rájuk, amit elkövettek. Ám az egészbıl csak vita támadt, fellépésemet az anyaország megsértésének minısítette, az iránt az ország iránt kinyilvánított barátságtalanságnak, mely csupán oltalmazni és segíteni kívánja népemet. Ha egyik-másik honfitársam nem akar reformokat (amelyek a tömegek javát szolgálják, hiszen elejét veszik a kizsákmányolásuknak), azt joggal büntetik meg. Csiang ırült módjára érvelt, hiába mondtam neki, hogy mindez nem igazolja ártatlan emberek megkínzását, az ellenük intézett légitámadást. A tábornok azonban megmakacsolta magát, s nekem egyetlen reményem maradt: Mao elnök tudomására hozni alárendeltjei engedetlenségét. Nyomban el is küldtem a levelet, de semmilyen válasz nem érkezett. Küldtem hát egy másikat, ismét a hivatali úton. Ezzel egyidıben rávettem Phuncog Vangjalt, hogy személyesen is adjon át egyet Maónak, ám ezt a harmadikat sem méltatták figyelemre. Ahogy múltak a hetek és Pekingbıl még mindig nem érkezett semmilyen válasz, immár igen komoly kételyeim támadtak a pekingi vezetés szándékait illetıen. Meglepett a hozzáállásuk, hiszen kínai látogatásom után, számos kellemetlen benyomásom ellenére, a kommunisták eszméit még mindig érteni véltem. Most azonban Mao elnök szavai csak gyönyörő, levegıvel teli buborékoknak látszottak. Phuncog Vangjal a TATEB hivatalba lépésekor Lhászába érkezett, én pedig nagyon boldog voltam, hogy újra láthatom. Elkötelezett kommunista volt még akkor is, épp úgy, mint annak

elıtte. Az áprilisi ünnepek után néhány kínai tisztségviselıt kísért el távolobbi körzetekbe, s mikor visszatért, érdekes történetet mesélt. Valamelyik magas rangú kínai tiszt az egyik távoli gazdaságban megkérdezett egy parasztot, mi a véleménye az új rendszerrıl. A paraszt igen elégedett volt mindennel, „kivéve egyetlen dolgot: az új adót”. „Miféle új adót?” – kérdezte a tiszt. „Hát a tapsadót! Akármikor idevetıdik egy kínai, mindannyiunknak össze kell győlnünk, hogy tapsoljunk.” Úgy éreztem, amíg Phuncog Vangjal élvezi Mao elnök bizalmát, addig Tibet helyzete nem reménytelen. Ezért aztán mielıtt visszautazott Pekingbe, kéréssel fordultam Csiang Csin-vu tábornokhoz, hogy ıt nevezzék ki Tibet pártvezetıjévé. Az ötletet elvben elfogadták, de sokáig nem hallottam a dolog felıl semmit. 1957 végén egy kínai tiszttıl megtudtam, Phuncog Vangjal nem jöhet többé Tibetbe, mivelhogy közellenség. Meglepıdtem, mert tudtam, hogy Mao elnök nagyra tartotta ıt. A tiszt azután elmagyarázta, a döntésnek több oka van, az elsı és legfontosabb, hogy Phuncog Vangjal még lhászai és pekingi évei elıtt Khamban élt, ahol külön pártszervezetet alapított kommunista tibetieknek, és ide kínai nemzetiségőek nem léphettek be. Ez volt a bőne, ezért váltották le és tiltották meg neki, hogy visszatérjen Tibetbe. Szomorúan hallottam mindezt, és még szomorúbban a következı évben azt, hogy öreg barátomat letartóztatták. Hivatalosan is „nemkívánatos személynek” nyilvánították, majd elítélték és a hetvenes évek végéig börtönben tartották, noha minden kétséget kizáróan becsületes és elhivatott kommunista volt. Az ı története is igazolta felismerésemet, hogy a kínai vezetés nem a marxizmus mellett kötelezte el magát, hanem valójában velejéig nacionalista. Ezek az emberek kínai soviniszták voltak, akik a szebb világról álmodó igazi marxisták pózában tetszelegtek; szőkagyú fanatikusok voltak mindahányan. Phuncog Vangjal ma is él, nagyon idıs már. Szeretném még egyszer viszontlátni, máig nagy tisztelıje vagyok az öreg, tapasztalt tibeti kommunistának, Kína mai vezetıi is tudják ezt. Talán van remény, hogy egyszer még találkozhatom vele. 1956 tavaszán nagyon kedves vendég érkezett Lhászába, a szikkimi kumár maharadzsa, Thondup Namgjal, annak a piciny államnak a koronahercege, amely Tibet és India között terül el, nem messze Dromótól. Igazán kellemes társaság volt ez a nagyfülő, magas ember; nyugodt volt, finom, csöndes. Remek híreket is hozott a vezetése alatt álló indiai Maha Bódhi Társaság levelében. Az indiai félsziget buddhistáit tömörítı szervezet meghívott, vegyek részt a Buddha születésének 2500. évfordulóján tartandó Buddha Dzsjanti ünnepségen. Majd kiugrottam a bırömbıl. Nekünk, tibetieknek India az árjabhúmi, a szent föld, egész életemben vágytam rá, hogy elzarándokolhassak oda. Ez volt az egyetlen ország, ahová szívbıl kívánkoztam. Az indiai utazás azzal a lehetıséggel is kecsegtetett, hogy találkozhatok Nehru elnökkel és Mahátma Gandhi eszméinek örököseivel. Alig vártam, hogy kapcsolatba kerüljek az indiai kormánnyal, ha másért nem, hát lássam, miként mőködik a demokrácia. A kínaiak, persze, könnyen meghiúsíthatják az utazást, de miért ne reménykedjek addig is? Így hát levélben bejelentkeztem Fan Ming tábornoknál. Sajnos, éppen Fan Ming volt a legkellemetlenebb figura a helyi kínai vezetık között. Mégis udvariasan fogadott. Ám amikor rátértem látogatásom céljára, kertelni kezdett. Nem lelkesedett az ötletért. Indiában nyüzsögnek a reakciósok, meg különben is veszélyes hely. Itthon pedig az Elıkészítı Bizottság emberfeletti munkát végez, és ilyen idıkben aligha nélkülözhet engem. „Meg aztán – tette hozzá – ez úgyis csak egy vallási közösség meghívása, ami azért mégsem az indiai kormányé. Szóval, semmi gond, nem kell elfogadni.” Elkeseredtem. Nyilvánvaló volt, hogy a kínai hatóságok még vallási kötelességeim gyakorlásában is akadályozni akartak.

Eltelt néhány hónap, közben szóba se került a Buddha Dzsjanti. Azután egyszer csak, úgy október közepén Fan Ming megkeresett, hogy megtudakolja, kit neveznék ki a küldöttség élére, az indiaiak szeretnék már tudni. Azt válaszoltam, hogy ifjabb nevelımet, Tridzsang rinpocsét, és hozzátettem, a csoport nyomban útnak is indul, ahogy megkapjuk tıle a végleges engedélyt. Újabb két hét telt el, lassan-lassan megint feledésbe merült minden, amikor a Pekingbıl épp akkor visszatért Csiang Csin-vu meglátogatott, és közölte, a kínai kormány úgy döntött, helyes volna, ha elutaznék. Alig hittem a fülemnek. „De azért legyen óvatos – intett Csiang –, Indiában nagyon sok a reakciós elem meg a kém. Ha velük próbálkoznék, figyelmeztetem, Tibetben is elıállhat a magyarországi vagy a lengyelországi helyzet!” (Az ezekben az országokban kirobbant fölkelések brutális orosz leverésére célzott.) Mire intelmei végére ért, már tudtam, örömömet helyesebb lesz elleplezni, így minden erımmel arra törekedtem, hogy aggályoskodónak látszódjék. Jeleztem, hogy az imperialistákról és a reakciósokról szóló hírei ıszintén meglepnek és aggasztanak, mire Csiang békülékenyebb hangon így folytatta: „Túlságosan ne aggódjék. Ha bármi baj történne, nagykövetünk mindig ott lesz, hogy a segítségére siessen.” Ezzel megbeszélésünk véget ért, a tábornok fölállt és a szokásos udvariassági szabályok betartásával távozott. Ahogy kitette a lábát, fülig érı szájjal én is kirohantam, hogy közöljem személyzetemmel a hírt. Az indulásra néhány hét múlva került sor, addig megismertem a történetét annak, miért is változott meg ilyen váratlanul a kínaiak álláspontja. Kiszivárgott, hogy a lhászai indiai követség érdeklıdött tisztviselıimnél, végül is elmegyek-e Indiába az ünnepségekre. A nemleges válaszról értesítették kormányukat, aminek eredményeképpen Nehru úr személyesen interveniált az érdekemben. A kínai hatóságok azonban még ekkor sem akartak kiengedni, egészen addig, míg Csiang tábornok Lhászába visszatérve nem értesült róla, hogy az indiai nagykövet többeknek elmesélte Nehru kijelentését, miszerint a kínaiaknak meg kell változtatniuk álláspontjukat, ha nem akarják veszélyeztetni a kínai–indiai kapcsolatokat. Végül is 1956 novemberének végén elindultunk Lhászából. Boldog voltam, hogy Indiában majd kínai tisztviselık ellenırzése nélkül utazhatok. Kíséretem nem volt nagy, és a Tibetet Kínával immár összekötı észak–déli és kelet–nyugati katonai utaknak köszönhetıen csaknem Szikkimig autóval mehettünk. Sigacében megálltunk, hogy csatlakozhassék hozzánk a pancsen láma, majd folytattuk utunkat Csumbithangba, amely a határon fekvı Nathu-hágó elıtti utolsó település. Itt az autókat lovakra cseréltük és elköszöntem Tin Ming-ji tábornoktól, aki Lhászától idáig kísért bennünket. Igazán szomorúnak látszott, azt hiszem, komolyan féltette az életemet a külföldi imperialistáktól, kémektıl, revansistáktól és a kommunista démonvilág egyéb rémeitıl. Csiang tábornokhoz hasonlóan ı is kért, legyek óvatos, hívjam föl minden külföldi reakciósnak a figyelmét arra az óriási haladásra, amelyet Tibet a „felszabadítása” óta elért. Ha hitetlenkednének – tette hozzá –, eljöhetnek Tibetbe, hogy a saját szemükkel gyızıdjenek meg róla. Megnyugtattam, hogy minden tılem telhetıt megteszek, majd fölszálltam pónimra és nekivágtam a ködbe veszı útnak. A Nathu-hágó tetején színes imazászlókkal díszített kıhalom állt, mi pedig a szokás szerint egy-egy követ dobtunk rá, teli torokból ezt kiáltva: lh gjal lo! (lha rgyal-lo), „gyızelem az isteneknek!” Elindultunk lefelé a hegyrıl a szikkimi királyságba. A hegy másik oldalán, mindjárt a hágó alatt a ködben hirtelen egy fogadásunkra érkezett csapatba botlottunk, amely a tibeti és a kínai himnuszt játszó katonazenekarból és néhány tisztbıl állt. A tisztek egyike Apa B. Pant úr volt, a korábbi indiai nagykövet Lhászában, utazásunk idején pedig politikai tiszt Szikkimben. Ott volt a szikkimi Szönam Topgjal Kazi, aki aztán mindvégig tolmácsként dolgozott mellettem, és természetesen eljött a barátom, Thondup Namgjal, a kumár maharadzsa is. A határtól egy, a Congo-tó partján fekvı apró településig kísértek, ahol az éjszakát töltöttük. Estére itt már nagyon sötét és hideg lett, vastag hó borította a földet. Megérkezésemkor igazán

kellemes meglepetés ért: Takcer rinpocse és Gjalo Thondup vártak rám, egyiküket sem láttam már évek óta. Lobszang Szamten és a kis Tendzin Cshögjal velem voltak, így azután életünkben elıször együtt voltunk, mind az öt fivér. Másnap a szikkimi fıvárosba, Gangtokba indultunk elıbb póniháton, majd dzsipen, az út végsı szakaszát pedig luxusautón tettük meg. A szikkimi és tibeti lobogóval feldíszített autó tulajdonosa Szikkim maharadzsája, Sir Tasi Namgjal volt, akivel itt találkoztunk. Ezután egy sajnálatos, ám jellemzı esemény történt. Ahogy Gangtokba értünk, menetünk megállt az összegyőlt tömeg közepén. Több ezer ember, köztük vidám kisiskolások fogtak körül bennünket, katakendıket és virágokat szórtak felénk, nem is tudtunk tılük továbbmenni. Akkor hirtelen egy ismeretlen kínai ifjú lépett ki a tömegbıl, szó nélkül letépte a kocsi oldalára tőzött tibeti zászlót, és a kínait tette a helyére. Ezt az éjszakát Gangtokban töltöttük, másnap kora hajnalban autóztunk ki a Bagdogra repülıtérre. Nagyon kényelmetlen utazás volt, Lhászától a több napos út is igen kimerített, ráadásul elızı este egy állami fogadáson is részt kellett vennem. Mindezt pedig betetızte a reggelire kapott tészta és a fullasztó hıség a kocsiban, miközben leereszkedtünk az indiai síkságra. A repülıgép viszont sokkal kényelmesebbnek bizonyult, mint amivel Kínába repültem. Alláhábádig vitt bennünket, ahol megebédeltünk, majd a Palam repülıtérre érkeztünk, ÚjDelhibe. Ahogy több ezer méter magasan repültünk India tájai, nyüzsgı városai fölött, azon töprengtem, mennyire különbözik ez az ország Kínától. Életemben elıször voltam itt, mégis éreztem, a két nép életmódja egészen más. India sokkal nyitottabbnak és elégedettebbnek látszott. Ez a benyomásom csak erısödött, amikor leszálltunk a fıvárosban. Roppant díszırség fogadott bennünket, elıttük állt Nehru úr, a miniszterelnök és dr. Radhakrisnan, az alelnök. A látványosság és pompa nagyobb volt mint Kínában, ugyanakkor minden elmondott szó ıszintén hangzott, akár a miniszterelnök szájából hangzott el valamely ünnepi alkalommal, akár valamelyik alacsonyabb rangú hivatalnokkal folytatott magánbeszélgetés során. Az emberek itt a valódi érzéseiket fogalmazták meg, nem pedig azt, aminek kimondását kötelességüknek vélték. Mesterkéltségnek nyoma sem volt. A repülıtérrıl nyomban a Rastrapathi Bhavanba vittek, hogy találkozzam India elnökével, dr. Rádzsendra Praszáddal. Nagyon idıs volt már, lassú és igen szerény külsejő, éles ellentétben magas, fess, pompás egyenruhában feszítı szárnysegédjével és megtermett, ünnepélyes viselkedéső testıreivel. Másnap elzarándokoltam Rádzsghatba, a Dzsamuna folyó partjára, ahol elhamvasztottak Mahátma Gandhi holttestét. Gyönyörő, nyugodt hely volt, és boldog voltam, hogy itt lehetek, egy olyan nép vendégeként, amely, mint az enyém, sokáig idegen uralom alatt élt. És boldog voltam, hogy ez az ország mégis az ahimszá elvének, a Mahátma erıszakmentességrıl szóló tanának a bölcsıje. Amint ott állva imádkoztam, egyszer csak nagy szomorúság fogott el amiatt, hogy nem találkozhattam személyesen Gandhival, de ugyanakkor nagy öröm is, életének csodálatos példájára gondolván. Számomra ı volt – és maradt – a tökéletes politikus, aki magasabbra helyezte az önzetlenséget minden személyes megfontolásnál. Arról is meg voltam gyızıdve, hogy az erıszakmentességhez való ragaszkodás a politikai cselekvés egyetlen lehetséges útja. A következı napok a Buddha Dzsjanti ünnepség jegyében teltek, amelynek során arról a meggyızıdésemrıl szóltam, hogy Buddha Urunk tanításai nem csak az egyes ember életében teremthetnek békét, de a nemzetek között is. Megragadtam az alkalmat, hogy Ghandi követıivel megbeszéljem, hogyan érte el India a függetlenségét az erıszakmentesség útján. Az indiai életet figyelve, ekkor az egyik leglényegesebb fölfedezésem az volt, hogy a fogadások és az estélyek, amelyekre gyakran meghívtak, jóval kötetlenebbek voltak, mint

Kínában, s a nyílt légkör igazi barátságok megszületését tette lehetıvé. Mindez éles ellentétben állt azzal, amit a népköztársaságban tapasztaltam, ahol minden arra a feltételezésre épül, hogy az emberek gondolkodását az erıszak meg tudja változtatni. Immár nekem is volt összehasonlítási alapom és rájöttem, hogy nagy tévedés ez; csakis a kölcsönös tisztelet kialakulásával, az igazság szellemében születhet barátság. Ezekkel az eszközökkel irányítható az emberi gondolkodás, és sohasem erıszakkal. E megfontolás eredményeképpen, meg annak a tibeti szólásnak az ismeretében, mely szerint a szökött fogoly nem tér vissza, barátkozni kezdtem a gondolattal, hogy végleg Indiában maradok. Elhatároztam, fölvetem a politikai menedéknyújtás lehetıségének a kérdését, ha találkozom Nehru pandittal, amire nemsokára sor is került. Valójában többször is találkoztam a miniszterelnökkel; magas, jóképő férfi volt, nordikus vonásait csak kiemelte kis Gandhi-sapkája. Maóhoz képest kevesebb önbizalma lehetett, de nem is volt benne semmi diktátori. Becsületesnek tőnt, be is csapta késıbb Csou En-laj. Mindjárt elsı találkozásunkkor megragadtam az alkalmat és részletesen elmondtam neki annak a történetét, hogyan támadt békés országunkra Kína, mennyire fölkészületlenek voltunk az ellenség fogadására, és hogy mekkora erıfeszítéssel próbáltam alkalmazkodni a kínaiakhoz, miután kiderült, a világon senki nem ismeri el jogos függetlenségi igényünket. Nehru eleinte figyelmesen hallgatott és udvariasan bólogatott, ám szenvedélyes elıadásom alighanem túl hosszú volt neki, egy idı után figyelme ellankadt, mintha el akarna bóbiskolni. Végül rám pillantott és némileg türelmetlenül így szólt: „Értem, amit mond, de be kell látnia, India nem támogathatja önöket.” Ahogy gyönyörő, tiszta angolságával megszólalt, széles alsó ajka szinte együtt rezgett a hangjával. Kedvezıtlen állásfoglalás volt ez, de nem váratlan. S bár tisztázta viszonyunkat, én mégis azzal folytattam, hogy foglalkoztat a gondolat, ne kérjek-e menedéket Indiában. Ezt is kifogásolta: „vissza kell mennie hazájába és meg kell próbálnia együttmőködni a kínaiakkal a tizenhét pontos egyezmény alapján”. Ellene vetettem, hogy ennek érdekében én már eddig is mindent megtettem, de a kínai fél magatartása az együttmőködés minden reményét szertefoszlatta. A kelet-tibeti megtorló hadjárat kiterjedése pedig egész népemet elpusztíthatja. Miképp hihetnem hát, hogy a tizenhét pontos „egyezmény” alapján együttmőködhetnénk? Nehru azt mondta, személyesen fogja fölvetni a kérdést Csou En-lajnak, akit másnap európai útja elıtt Delhibe várnak. Megígérte, hogy a találkozót számomra is megszervezi vele. Állta is a szavát, reggel együtt mentünk a Palam repülıtérre, ahol a tervek szerint este találkoztam Csouval. Amikor viszontláttam, régi barátom épp olyan volt, mint emlékeimben: kedves, csupa mosoly, fortélyos ember. Ezúttal azonban nem vettem tudomást modorosságairól, egyenesen a tárgyra tértem, és kifejeztem aggodalmamat a kínai hatóságok kelet-tibeti mőködését illetıen. Arra is utaltam, hogy észre kellett vennie a különbséget az indiai parlament és a kínai kormányzati rendszer gyakorlata között, nevezetesen, az elıbbi javára írandó, hogy Indiában a nép szabadon bírálhatja a kormányt, ha úgy tartja szükségesnek. Csou – szokása szerint – figyelmesen hallgatott, mielıtt megfogalmazta mézesmázos válaszát. „Ön az elsı Országos Népi Győlés idején volt Kínában – mondta –, azóta összeült immár a második is, és minden összehasonlíthatatlanul jobbra fordult.” Nem hittem ugyan egy szavát se, de nem lett volna értelme a vitának. Ezután elmondta, hírét vette, hogy esetleg Indiában szándékoznék maradni. Nagy hiba lenne, figyelmeztetett, hisz országomnak szüksége van rám. Ez talán igaz is volt, de az is, hogy ezúttal sem oldottunk meg semmit. Két fivérem, Takcer rinpocse és Gjalo Thondup szintén találkozott Delhiben Csou En-lajjal, akit egyébként az egyik indiai lap „Chew and Lie” („kérıdzik és hazudik”) néven mutatott be. Testvéreim ıszintén a szemébe mondták, hogy nem áll szándékukban visszatérni Lhászába, hiába is kéri ıket. Eközben jómagam megkezdtem zarándokutamat India szent helyeire és

megpróbáltam megfeledkezni a politikáról. Képtelenség volt azonban előznöm az országom sorsáért támadt félelmeimet. A mindenhová velem tartó pancsen láma folyvást eszembe idézte a szörnyő otthoni helyzetet. Most már nem az a kedves, szerény fiúcska volt, akit annak elıtte ismertem, kamasz értelmét a kínaiak hatásosan élénkítették. Néhány pillanatra azért mégis teljesen átengedhettem magam az öröm és a tisztelet mély érzéseinek, miközben az országot jártam Száncsitól Adzsantáig, Bódh Gájától Szárnáthig, s úgy éreztem, megtértem végre szellemi otthonomba. Valahogy minden ismerısnek tőnt. Bihar államban ellátogattam Nálandába, az egykor legnagyobb és leghíresebb buddhista egyetem helyszínére, ahol évszázadok óta már csak romok állnak. Sok tibeti tudós tanult itt annak idején, és most, ahogy végigpillantottam az oszlopok szomorú romjain, a legmélyebb buddhista gondolatok születésének megtépázott tanúin, ismét döbbenetként hatott a mulandóságról szóló tanítás igazsága. Végül Bódh Gájába értem, s mélyen fölkavart a hely látványa, ahol Buddha Urunk elérte a megvilágosodást. Csakhogy ez a boldog izgalom nem tartott sokáig. Még itt üzenetet kaptam a kínaiaktól, hogy Csou En-laj visszatért Delhibe és találkozni szeretne velem. Szárnáthban pedig táviratot kaptam Csiang Csin-vu tábornoktól, aki arra kért, nyomban térjek vissza Lhászába, mert a reakciós felforgatók és az imperialista ügynökök felkelést terveznek, és jelenlétemre feltétlenül szükség van. Vonattal tértem vissza Delhibe, a kínai nagykövet a pályaudvaron várt. Fıkamarásom és testıröm rémületére ragaszkodott hozzá, hogy az ı autóján vigyen a nagykövetségre, ahol majd Csouval találkozom. Mindketten attól féltek, hogy elrabolnak, s mikor ık is a követséghez értek, fölküldtek valakit hozzám egy pulóverral, hogy a válaszból lássák, vajon tényleg bent tartózkodom-e. Mindeközben ıszinte megbeszélést folytattunk Csou En-lajjal. Közölte velem, hogy a tibeti helyzet romlott, és kilátásba helyezte, hogy a kínai hatóságok erıszakot alkalmaznak a népfelkelés elfojtására. Ekkor kertelés nélkül újra megemlítettem aggodalmaimat a kínaiak tibeti viselkedését illetıen, elıadtam, hogy nem kívánt reformokat erıltetnek ránk, jóllehet biztosítottak bennünket, hogy ilyesmi nem fordulhat elı. Megint csak kedvesen válaszolt, mondván, Mao elnök határozott ígéretet tett, hogy legalább is az elkövetkezı hat évben semmilyen reformot nem vezetnek be Tibetben, ha pedig még annak utána sem leszünk fölkészülve ilyesmire, szükség esetén akár ötven évvel is el lehet halasztani a dolgot; Kína csak azért van ott, hogy segítsen nekünk. Errıl ezúttal sem sikerült meggyıznie. Azzal folytatta, hogy tudja, Kalimpongba kívánok látogatni. Ez igaz is volt, megkértek, tartsak elıadásokat az ott élı nagyszámú tibetinek. Hangsúlyozottan óvott ettıl, arra hivatkozva, hogy a hely „tele van kémekkel és reakciós elemekkel”. Hozzátette, a tekintetben is óvatosnak kell lennem, hogy melyik indiai tisztviselıben bízok meg; némelyikük rendes ember ugyan, mások azonban veszélyesek. Csou ezután témát váltott. Megkérdezte, hajlandó volnék-e visszatérni Nálandába, hogy a Kínai Népköztársaság képviselıjeként átnyújtsak az ottaniaknak egy csekket és átadjam a nagy kínai mester, Tang-szen relikviáit. Tudván, hogy Nehru pandit is jelen lesz az eseménynél, elfogadtam a megbízást. Amikor ismét találkoztam az indiai miniszterelnökkel, nála volt a tizenhét pontos „egyezmény” egy példánya. Ismét csak arra buzdított, hogy térjek vissza Tibetbe és mőködjek együtt a kínaiakkal ennek az „egyezménynek” a szellemében. Nincs más választásunk, mondta és hozzátette: világosan le kell szögeznie, India nem nyújthat segítséget Tibetnek. Azt is közölte velem, hogy úgy kell tennem, ahogy Csou kívánja, tehát vissza kell térnem Lhászába anélkül, hogy Kalimpongban megállnék. Kitartásomat látva azonban egyszer csak megváltoztatta véleményét: „India végül is szabad ország. Ön pedig semmilyen törvényünket nem sérti meg ezzel”. Ezután minden szükséges intézkedést megtett a látogatás elıkészítésére.

1957 februárjában kis létszámú kísérettel Kalkuttába utaztam vonaton. Emlékszem, anyám útközben minden szabálynak fittyet hányva egy kis tőzhelyen csodálatos thugpát (tibeti gombóclevest) fızött. Megérkezésünk után néhány napig ottmaradtunk Nyugat-Bengália fıvárosában, majd északra, Bagdográba repültünk, ahol a Himalája sziklás nyúlványai kezdenek emelkedni a roppant kiterjedéső forró indiai síkságból. A Kalimpongba vezetı út utolsó szakaszát dzsippel tettük meg. Odaérvén ugyanannak a bhutáni családnak a házában szálltam meg, ahol elıdöm lakott indiai számőzetésében. Szállásadóim azt a szobát bocsátották rendelkezésemre, ahol ı is meghúzódott. Furcsa érzés volt ıutána ott lakni, szinte változatlan körülmények közt. A barátságos háznép a késıbb gyilkosság áldozatául esett bhutáni miniszterelnök családja volt. Három fia közül a legkisebb tanúsította a legnagyobb érdeklıdést a vendégek iránt. Gyakran följött, mintha csak ellenırizni akarna, majd nevetve lecsúszott a korláton. Nem sokkal érkezésem után találkoztam korábbi miniszterelnökömmel, Lukhangvával, aki akkor érkezett Lhászából egy állítólagos zarándokútra. Nagyon örültem, hogy láthattam, de aztán kiderült, hogy miért jött. Határozottan ellenezte hazatérésemet, s két fivérem, akik szintén eljöttek Kalimpongba, egyetértettek vele, majd gyızködni kezdtek, hogy maradjak én is. Még a kasagot is megkérték ık hárman, hogy ne engedjen hazatérni. Fivéreim Bódh Gájában találkoztak néhány ügyünkkel együttérzı indiai politikussal, akiknek egyike, név szerint Dzsaja Prakás Narajan ígéretet tett, hogy alkalomadtán fölemelik hangjukat a tibeti szabadság védelmében. Fivéreim, Lukhangva és néhányan mások, bizonyosak voltak benne, ha ez megtörténik, Nehru rákényszerül Tibet függetlenségének támogatására. Akárhogy is, Indiának semmi jó nem származhat abból, hogy északi határánál kínai csapatok állomásoznak. Engem azonban mindez nem gyızött meg. Megkérdeztem a kíséretemben lévı Ngabo Ngavang Dzsigme véleményét is. (İ volt annak a küldöttségnek a vezetıje, amelyiket a tizenhét pontos „egyezmény” aláírására kényszerítettek.) Azt tanácsolta, ha ki lehetne dolgozni valamiféle konkrét tervet, akkor érdemes volna fontolóra venni az elgondolást. Érzése szerint azonban terv hiányában nem marad más hátra, mint hazatérni. Jóslatot is kértem. Három olyan jós van, akinek a tanácsát a dalai láma kikérheti, közülük kettı, Necsung és Gadong velem voltak. Mindketten azt mondták, hogy vissza kell térnem. Az egyik megbeszélésünkre betoppant Lukhangva, mire a jós dühbe jött és rászólt, hogy menjen ki. Mintha tudta volna, hogy ı már döntött. A volt miniszterelnök azonban rá se hederítve leült. Késıbb odajött hozzám és súgva mondta: „a kétségbeesett emberek az isteneket kérdezik, a kétségbeesett istenek pedig hazudnak”. Két fivérem is elszántan érvelt a visszatérésem ellen. Lukhangvához hasonló erıs, határozott férfiak voltak, akik nem ismerték a kételyt. Úgy vélték, ha Tibetet kínai támadás fenyegeti, szembe kell szállni a kínaiakkal. Ha Indiában maradok, lehetıség nyílik külföldi támogatás után nézni, amit, szerintük, könnyen meg is kapunk. Meg voltak gyızıdve róla, hogy Amerika segít rajtunk. Noha akkoriban nem volt szó a kínaiak elleni fegyveres harcról, fivéreim tudtom nélkül már fölvették a kapcsolatot az amerikai Központi Hírszerzı Szolgálattal (a CIA-vel). Az amerikaiak nyilván úgy gondolták, hogy érdemes valamiféle korlátozott segítséget nyújtani a tibeti szabadságharcosoknak, no nem mintha szívükön viselték volna a tibeti függetlenség ügyét, hanem mert ez is része volt annak a tervnek, hogy a világon minden kommunista rendszert destabilizáljanak. Ezért vállalták, hogy légi úton ellátják a szabadságharcosokat bizonyos számú egyszerőbb fegyverrel. Arról is születtek tervek, hogy a CIA gerilla hadviselésre képez ki néhány felkelıt, akiket azután visszadobnak Tibetbe. Fivéreim persze, ezeket az információkat titokban tartották elıttem, hisz tudták, mi lett volna a válaszom rájuk. Amikor elmondtam nekik, hogy bár látom a rációt érveikben, mégsem tudom elfogadni azokat, Gjalo Thondup kezdett izgatott lenni. Fivéreim közül mindig is ı volt a leghevesebb

hazafi. Kemény jellem, nyakas, egészen a konokságig, ám nagyon jószívő. Késıbb ıt érintette legfájdalmasabban anyánk halála, rengeteget sírt. Takcer rinpocse hajlékonyabb modorú nála, a nyugodt és kedélyes felszín azonban szilárd belsıt takar. Válságos pillanatokban is jól megállja a helyét, most mégis nekikeseredett. De hiába volt minden, nem tudtak meggyızni. Elhatároztam, visszatérek Tibetbe, hogy még egy lehetıséget adjak a kínaiaknak, Nehru tanácsában és Csou En-laj biztosítékaiban bízva. Kalimpong elhagyása után egy teljes hónapon át Gangtokban kellett maradnom, mielıtt újra átkelhettünk a Nathu-hágón. Nem volt kárbaveszett idı, elıadásokat tartottam a helybéli tibetieknek. Végül, nehéz szívvel indultam Lhászába 1957 máciusának végén. Szomorúságomat csak fokozta, hogy az utolsó pillanatban Lobszang Szamten is úgy döntött, rossz egészségi állapota miatt (nemrégiben vették ki a vakbelét) Indiában marad. A határhoz érve búcsút intettem indiai barátaimnak, ık sírtak, én pedig komoran továbbmentem. A színes tibeti imazászlók között ott lengedezett jó tucatnyi vérvörös kínai lobogó is, hirdetve a Kínai Népköztársaság jelenlétét. Egyáltalán nem vigasztalt, hogy Csin Zsao-zsen tábornok jött a fogadásomra. Rendes, becsületes ember volt ugyan, de mikor az egyenruhájára pillantottam, mindig a „felszabadítás” jutott eszembe.

HETEDIK FEJEZET Menekülés a számőzetésbe Átléptük a tibeti határt, majd Dromo, Gjance és Sigace érintésével végre Lhásza közelébe értünk. Mindenütt győléseket tartottam, amelyekre tibeti és kínai tisztviselıket egyaránt meghívtam. A rövid lelki gondozást és tanításaimat ezúttal is összekapcsoltam politikai aktualitásokkal. Arra helyeztem a hangsúlyt, hogy minden tibeti kötelessége a becsületes és helyes magatartás a kínai hatóságokkal szemben. Rámutattam, hogy éppúgy mindenkinek kötelessége a hibák kijavítása is, bárhol és bárki követte el ıket. Kértem a népet, hogy szigorúan tartsa magát a tizenhét pontos „egyezményben” foglalt elvekhez. Beszámoltam a Nehruval és Csou En-lajjal folytatott megbeszéléseimrıl, és idéztem Mao elnököt, aki február elsı hetében nyilvánosság elıtt jelentette ki, hogy Tibet még nem érett a reformokra. Végül emlékeztettem arra a kínai állításra, mely szerint azért vannak Tibetben, hogy segítsenek nekünk. A hatóságok tehát, amennyiben vonakodnának az együttmőködéstıl, a kommunista párt politikájával helyezkednek szembe. Hozzátettem még, mások fújhatnak dicshimnuszokat az eredményeikrıl, nekünk azonban Mao elnök útmutatása szerint önkritikusnak kell lennünk. Ezt hallván a jelenlévı kínaiak érezhetıen feszengeni kezdtek. Mindezt el kellett mondanom, hogy népem érezze, minden tılem telhetıt megteszek érte, idegen, új uraink pedig tudják, hogy ezentúl habozás nélkül nevén nevezzük túlkapásaikat. Csakhogy derőlátásom minden egyes, a keleti harcokról érkezı hír után egyre indokolatlanabbnak látszott. A harcok kiterjedtek és Tan Kuan-szen, a politikai biztos arra kért, küldjék megbízottat a szabadságharcosokhoz, hogy tegyék le a fegyvert. Mivel én is ugyanezt akartam, elküldtem egy lámát, tárgyaljon a felkelıkkel. İk azonban szóba sem álltak vele. Így amikor 1957 április elsején Lhászába értem, már tudtam, hogy a tibeti helyzet nem csak a kínai ellenırzés alól, de az én kezembıl is hamarosan kicsúszik. Nyár derekán valódi háború pusztított egész Amdóban és Khamban. A Gompo Tasi vezette szabadságharcosok száma napról napra gyarapodott, rajtaütéseik mind vakmerıbbek lettek, ám a kínaiak sem sok önmérsékletet tanúsítottak. Városokat és falvakat bombáztak rommá, egész vidékeket tett pusztasággá tüzérségük. Ennek következtében emberek ezrei menekültek Khamból és Amdóból Lhászába, s a város körüli síkságon vertek tábort. A harcokról hozott történeteik olyan iszonyatosak voltak, hogy évekig nem is igazán hittem el ıket. A kínaiak olyan módszereket használtak a lakosság megfélemlítésére, amelyek szörnyősége meghaladta a képzelıerımet. Csak a Nemzetközi Jogászbizottság 1959-ben közzétett jelentését olvasva fogadtam el igaznak a hallottakat. A keresztre feszítés, élve boncolás, kibelezés, az áldozatok végtagjainak levágása mindennapos dolog volt, épp így a lefejezés, megégetés, agyonverés, élve temetés. Másokat vágtató ló után kötöttek, lábuknál fogva akasztottak föl vagy összekötözve jeges vízbe dobtak. Azért pedig, hogy vesztıhelyükre menet ne kiálthassák: „sokáig éljen a dalai láma!”, mészároshoroggal kitépték a nyelvüket. Mivel a mindent elsöprı katasztrófa közelinek látszott, bejelentettem, hogy tizennyolc hónap múlva, az 1959-es mönlam ünnep alatt megpróbálom letenni utolsó szerzetesi vizsgáimat. Éreztem, hogy ezen minél hamarabb túl kell lennem, különben kifutunk az idıbıl. Eközben Nehru panditot vártam Lhászába; elfogadta (a kínai követ által is megerısített) meghívásomat. Azt reméltem, hogy megjelenése civilizáltabb viselkedésre készteti majd a kínai hatóságokat. A fıváros élete úgy folyt, mint a kínaiak hat évvel azelıtti megjelenése óta rendesen, noha a vendégek érezhetıen agresszívabbak lettek. A tábornokok pisztollyal jelentek meg nálam, nem nyíltan viselték, hanem a ruhájukba dugva, ami ülı helyzetben kellemetlen viselet volt, általában furcsa pózba kényszerítette ıket. A fegyvercsı ilyenkor mindig tisztán kivehetı volt.

Szóban továbbra is megadták a szokásos biztosítékokat, ám arcuk izzása elárulta igazi érzéseiket. Az Elıkészítı Bizottság is rendszeresen összeült, hogy jelentéktelen politikai módosításokról tárgyaljon. A kínai hatóságok rendkívüli erıfeszítéseket tettek, hogy kialakítsanak egy olyan díszletet, amely mögött azután az ország más részein folytathatják gyalázatosságaikat. Tehetetlennek éreztem magam, de bizonyos voltam benne, hogy sem a félreállás (sokat töprengtem a lemondásomon), sem a nyílt szembefordulás nem megoldás. Nem engedhettem, hogy Lhászát és Tibet többi, addig még megóvott területeit is háború pusztítsa. Már legalább nyolc kínai hadosztály harcolt keleten. Több mint százötvenezer kiképzett katona, fejlett harctéri technikával, velük szemben lovasok és hegyi harcosok szervezetlen csapatai. Minél többet gondolkoztam a jövın, annál kevésbé bíztam benne. Úgy látszott, bármit tesz Tibet népe, hazája elıbb-utóbb a kínai birodalom vazallus állama lesz, vallása, kultúrája odavész, anélkül, hogy szabadságát számonkérhetné. Norbulingkában, amely ekkor állandó lakóhelyem volt, az élet még nem változott. De a számtalan vajmécses halovány fényében vibráló aranyozott buddhaszoborok ezrei arra figyelmeztettek, hogy a mulandóság és a káprázat világában élünk. Napirendem ugyanaz volt, mint egykoron, csak épp valamivel korábban keltem, általában már öt óra elıtt, hogy imádkozzak és tanulmányozzam a kijelölt szövegeket a reggel elsı óráiban. Késıbb eljött hozzám egyik nevelım, és megvitattuk az olvasottakat. Ezután csatlakozott hozzánk az immár négy censap közül valamelyik, és a nap jó részét vitatkozással töltöttük. Így zajlik majd a vizsga is. Késıbb, szokás szerint, a naptár bizonyos napjain egy-egy pudzsát vezettem a palota valamelyik szentélytcrmében. A fıváros külsı képe – az élet belsı rendjének viszonylagos változatlansága ellenére –, teljesen átalakult a kínai lerohanás óta. Egy egész új kerület nıtt ki a földbıl, ez adott otthont a kommunista tisztviselıknek és hozzátartozóiknak. Már feltőntek a modern kínai város csírái, amely elnyeli egyszer az ısi fıvárost. Építettek egy új kórházat és iskolát is (ezeknek, sajnos, nem sok hasznát látta a tibeti lakosság), valamint több új barakkot. A katonaság – tekintettel az egyre bizonytalanabbá váló helyzetre – megkezdte körleteinek megerısítését, árkokkal és homokzsákokkal vették körbe magukat. Kizárólag csoportosan hagyták el a laktanyákat, korábban biztonságban érezték magukat párosával is (egyedül azonban soha). Ezzel a világgal azonban nemigen érintkeztem, információimat zömmel takarítóim és tisztviselıim szomorú beszámolóiból merítettem. 1958 tavaszán új palotába költöztem a Norbulingkán belül, a hagyomány szerint minden dalai láma megépítette a maga épületét a Drágakı-ligetben. A többiekéhez hasonlóan az enyém is meglehetısen kicsinek készült, csupán egymagam szállásául szolgált. Ami mégis különlegessé tette, modern felszerelése volt. A régi fadoboz helyére modern vaságy került, és folyóvizes fürdıszobám is lett. A vizet föl lehetett volna melegíteni, de sajnos, mire a berendezést mőködésbe hozták, már nem tartózkodtam a Norbulingkában. Mindkét folyosón villanyvilágítás égett, a tárgyalószobámba pedig (külföldi látogatóim kedvéért) a hagyományos tibeti párnák helyett székeket és asztalokat állíttattam, s volt még ott egy nagy rádió is, amit, ha jól emlékszem, az indiai kormánytól kaptam ajándékba. Tökéletes otthon volt. Kint egy apró tó és csodálatos sziklakert tartozott hozzá, meg egy virágoskert, amelynek beültetését személyesen felügyeltem. Lhászában minden növény jól érzi magát, kertem rövidesen szebbnél szebb színekben pompázott. Nagyon boldog voltam ott, ám nem sokáig. A harcok mind hevesebbé váltak Khamban, Amdóban és most már Közép-Tibetben is. Nyár elején több tízezer szabadságharcos egyesült, és noha fegyverzetük kezdetleges volt, készleteik pedig szőkösek, mind közelebb és közelebb jutottak Lhászához. A fegyverek egy részét a kínaiaktól, másik részét a tibeti kormány Tasilhunpo közelében fekvı lıszerraktárából zsákmányolták, és kaptak valamennyit a CIA-tıl, Mindez azonban reménytelenül kevés volt.

Az emigrációban hallottam történeteket arról, hogyan segítették repülıgéprıl Tibetet pénzzel és fegyverekkel, ám ezek az akciók csaknem több kárt okoztak a tibetieknek, mint a kínai erıknek. Az amerikaiak nem akarták, hogy segítségük bizonyítható legyen, ezért vigyáztak rá, nehogy Amerikában gyártott felszerelést juttassanak ide. Így aztán csak néhány összetákolt páncélöklöt és ósdi angol puskát dobtak le, amelyeket egykor egész Indiában és Pakisztánban használtak. Ezeknek a származási helyét – ha kínai kézbe kerültek –, nyugodtan le lehetett tagadni. Különben is, mire földet értek, a fegyverek szinte használhatatlanná váltak. Én magam soha egyetlen harcot sem láttam, ám a hetvenes években az egyik idıs, Tibetbıl akkoriban menekült láma, Amdo egyik távoli részén, a magas hegyekben megbúvó remetelakából megfigyelt egy összecsapást. Egy folyókanyarulat közelében hat lovas rátámadt egy több száz fıs kínai katonai táborra. A pánikba esett kínaiak összevissza lövöldöztek, aminek következtében jó néhányan áldozatul estek saját soraikból is. Eközben a folyón át menekülı lovasok megfordultak és másik irányból újra támadtak, majd eltőntek a hegyek között. Megrendültem ekkora bátorság hallatán. A válság akkor tetızött, amikor 1958 második felében a szabadságharcosok szövetségének, a Csusi Gangdruknak a tagjai rátámadtak egy fontos kínai garnizonra Cethangban, alig két napi járóföldre Lhásza kapuitól. Ezután gyakrabban találkoztam Tan Kuan-szen tábornokkal. Parasztos külseje volt, sárga fogai és tüske haja, szemtelen tolmácsai kíséretében hetente meglátogatott, hogy sürgessen, gyızködjön és szidalmazzon. Addig havonta egyszer, ha megjelent. Látogatásai következtében egyre kevésbé éreztem jól magam új tárgyalószobámban, amelynek levegıje megtelt az indulatok feszültségével, már-már féltem belépni oda. Eleinte a tábornok arra kért, hogy mozgósítsam a tibeti hadsereget a „lázadók” ellen. Ez az én feladatom, mondta. İrjöngött, amikor felvilágosítottam, hogy a mozgósítást a katonák a legjobb alkalomnak tekintenék, hogy átálljanak a szabadságharcosok oldalára. Panaszkodott a tibetiek hálátlanságára, figyelmeztetett, hogy számunkra nagyon rossz vége lesz ennek. Végezetül Takcer rinpocsét, Gjalo Thondupot és számos egykori tisztviselımet (akik már egytıl egyig emigrációban voltak) bőnösnek nevezte, és követelte, hogy fosszam meg ıket állampolgárságuktól. Ezt meg is tettem, számításba véve, hogy elıször is mindannyian biztonságban vannak külföldön, másodszor pedig, hogy nem kerül semmibe. Helyesebb ezt vállalni, mint provokálni a tábornokot, ami akár nyílt katonai összetőzéshez vezethet Lhászában. Ezt minden áron el akartam kerülni. Ha a lhászai katonaság belekeveredik a harcokba, minden remény elvész a béke helyreállítására. Közben a szabadságharcosok nem mutattak semmilyen hajlandóságot a megegyezésre, sıt, akcióikhoz még az én jóváhagyásomat is meg akarták szerezni. Ezt, sajnos, nem adhattam meg nekik, noha magam is ifjú és hazafi lévén, olykor erre is gondoltam. Még mindig bíztam Nehru küszöbönálló látogatásában, a kínai hatóságok azonban az utolsó pillanatban lemondták. Tan Kuan-szen tábornok kijelentette, nem tudja garantálni az indiai miniszterelnök biztonságát, a meghívást vissza kell vonni. Úgy éreztem, tragédia történt. 1958 nyarának végén kolostori záróvizsgáim letételére elıször a Drepung, majd a Szera kolostorba utaztam. A vizsga abból állt, hogy több napon át vitatkoztam e két egyetem legkitőnıbb tudósaival. Drepungban több ezer szerzetes gyönyörően egybecsengı kántálása nyitotta az elsı napot a győlésteremben. Ahogy Buddhát, szentjeit és követıit (zömükben indiai bölcseket és tanítókat) dicsérték, könny szökött a szemembe. Mielıtt elhagytam volna Drepungot, a hagyománynak megfelelıen, fölmentem a kolostor mögött fekvı legmagasabb hegy tetejére, ahonnan a szó szoros értelmében több száz kilométerre el lehetett látni. Ez a magasság még a tibetieknek is szokatlan volt, nem így a fennsík fölött fészkelı gyönyörő madaraknak, a tömérdek vadvirágnak, amit tibetiül upelnek

nevezünk. Ezek a pompás növények világoskék színőek, magasra nınek, tüskések, alakra meg olyanok, mint a szarkaláb. Szemlélıdésemet, sajnos, zavarta egy kissé a katonai kíséret, mely biztonságomat ırizte a hegyekben. Azért jöttek velem, mert közvetlenül Drepung elıtt szögesdróttal és bunkerekkel körülvett kínai katonai helyırség állomásozott, s a csapatok kisebb fegyverekkel és tüzérséggel naponta gyakorlatoznak. Miután a kijelölt vizsgákat letettem, visszatértem Lhászába. Értesítettek, hogy eddig jól szerepeltem, az egyik apát, a kiválóan képzett Pema Gjalcen véleménye szerint, ha ugyanolyan körülmények között készülhetek, mint egy átlagos szerzetes, kimagasló teljesítményt értem volna el. Nagyon boldog voltam, hogy egy ilyen lusta diák is végül nem maradt szégyenben. Amikor a tiszta szellem e birodalmából visszatértem Lhászába, sokkal rosszabb volt a helyzet, mint távozásom idején. Ismét több ezren menekültek a fıvárosba a kínai rémtettek elıl, és vertek tábort a környéken. A város tibeti lakossága legalább kétszeresére nıtt. Érzett a feszültség a levegıben, de a fegyverek még nem szólaltak meg. Ennek ellenére, amikor ısszel a vizsgák folytatására a Ganden kolostorba mentem, tanácsadóim arra biztattak, hogy utazzam tovább délre, ahol az ország nagy része még a „Buddha-Tan védelmezıinek” kezén volt. Tervük szerint ott fölmondtam volna a tizenhét pontos „egyezményt”, és visszaállítottam volna a saját kormányomat az ország élére. Komolyan meghánytam-vetettem a javaslatukat, ám ismét beláttam, hogy semmit nem érnék el, ha így cselekednék. Egy ilyenféle deklaráció azonnal kihívná az általános kínai támadást. Így hát csendben hazautaztam Lhászába, hogy a hosszú, hideg téli hónapokban folytassam tanulmányaimat. Már csak egyeden vizsgám maradt, a következı év elején, a mönlam ünnepen kellett letennem. Nem volt könnyő a tanulásra összpontosítani, csaknem minden napra jutott egy hír a kínai katonák és a békés lakosság összecsapásáról. Más hírek – külföldiek – olykor kedvezıek voltak Tibet szempontjából, mégsem nyugtattak meg. Egyes egyedül az a gondolat adott erıt, hogy felelıs vagyok hatmillió tibetiért. No meg a hitem. Kora reggelente, amikor szobámban, a csendes áldást sugárzó apró szobrokkal telizsúfolt régi oltár elıtt imába merültem, arra összpontosítottam, hogy bensımben minden lény iránt könyörület támadjon. Folyvást fölidéztem magamban Buddhának azt a tanítását, mely szerint bizonyos értelemben az ellenségünk a legjobb nevelınk. Valójában sohasem kételkedtem benne, hogy ez így is van. Végül elérkezett az újesztendı és ez alkalomból áttettem székhelyemet a Dzsokhangba. Utolsó vizsgám elıtt fogadtam Csiang Csin-vu tábornokot, aki szokása szerint újévi üzenettel keresett föl, és azt is bejelentette, hogy Kínából egy tánccsoport érkezik Lhászába. Érdeklıdött, szeretném-e látni ıket. Igennel feleltem. Azt mondta, bárhol fölléphetnek ugyan, ám mivel a kínai fıhadiszálláson van egy megfelelı világítással rendelkezı színpad, legjobb lenne, ha én is odamennék. A dolog logikusnak tőnt, hisz a Norbulingkában nem volt ilyesmi, így hát boldogan beleegyeztem. A Dzsokhangba érve nem csalódtam: ez alkalommal több ember tolongott a szentélyben, mint valaha. A Tibet legtávolabbi szegleteibıl összegyőlt világi hívıkön kívül huszonötharmincezer szerzetes lehetett a tömegben. A Barkhor és a Lingkhor útjait minden nap megtöltötték a jámbor körüljárásukat végzı hívık. Sokan imamalommal a kezükben az om mani padme hum szavakat, szinte már „nemzeti mantránkként” kántálták. Mások csendesen homlokukra, torkukra és szívükre tették kezüket, mielıtt teljes hosszukban elnyúltak volna a földön. A templom elıtti piactéren is nyüzsgött a nép: földig érı ruhájú asszonyok színes kötényekben, vidám khampák, akik hosszú hajukat fénylı vörös zsinórral kötötték föl és puska lógott a vállukon, apró hegyi nomádok, s mindenütt vidám gyerekek.

Elıször láttam életemben ekkora tömeget, amikor kikukkantottam a lakosztályom függönye mögül. Bármennyire el voltam szigetelve, én is éreztem az óriási várakozást, ami abban az évben megtöltötte a szíveket. Mintha mindenki tudta volna, hogy valami nagy dolog van készülıben. Röviddel azután, hogy a legfontosabb (hosszú recitálást is magába foglaló) mönlam szertartás véget ért, két fiatal kínai tiszt állított be váratlanul, hogy megismételjék Csiang Csin-vu tábornok meghívását a táncosok elıadására. Megkérdezték, hogy mikor tudnék odalátogatni, mire azt válaszoltam, legszívesebben csak az ünnepek után. Egyelıre fontosabb dolgokon járt az eszem, mindenekelıtt a záróvizsgámon. A vizsga elıtti éjszakán elmélyülten imádkoztam, s közben minden korábbinál teljesebben átéreztem a hivatalommal járó roppant felelısséget. Másnap reggel azután megjelentem a több ezer ember elıtt megtartandó vitákon. Délelıtt logika és episztemológia volt a tárgyunk, vitatkozó társaim hozzám hasonló vizsgázók voltak. Délután áttértünk a mádhjamikára és pradnyápáramitára, hasonló ellenfelekkel, este azután az öt fı tárgy került sorra, ezúttal jóval idısebb és tapasztaltabb partnerekkel. Úgy este hét óra felé végre befejezıdött az egész. Kimerült voltam, de boldog és megkönnyebbült, mert bírálóim egyöntetően alkalmasnak találtak a gese (dge-bshes), vagyis a buddhista tudományok doktora fokozatra. Március ötödikén a Dzsokhangból visszaköltöztem a Norbulingkába a szokásos, pompázatos menet kíséretében. Egy több mint ezer éves, megszakítatlan mőveltség mutatkozott meg itt utoljára a maga teljes látványosságában. Élen a testıreim, ragyogó ünnepi egyenruhájukban, mögöttük az én gyaloghintóm, nyomunkban a kasag és a lhászai nemesemberek fényőzı, szerteomló selyemöltözékben, lovaik is úgy emelgették lábukat, mintha csak tudnák, hogy a zabla a szájukban aranyból készült. Ezután lépkedtek az ország legkiválóbb apátjai és lámái, némelyikük véznán, mint egy aszkéta, mások viszont inkább dúsgazdag kereskedıre emlékeztettek, mintsem valódi önmagukra: kifinomult szellemi vezetıkre. Végül pedig polgárok ezrei és ezrei vonultak az úton, amelynek a két épület közötti négymérföldes szakaszát kíváncsi nézelıdık állták végig. Egyedül a kínaiak hiányoztak, mióta Lhászában voltak, most elıször nem küldtek senkit az eseményre. A testırség és a hadsereg gyanakvással figyelte a helyzetet. A kínai katonaság is gyanakodott, ık megfigyelıket küldtek a közeli hegyekbe azzal a feladattal, hogy „megvédjenek” bennünket a szabadságharcosoktól. Valójában azonban ki tudja, mire gondoltak. Mindenesetre testıreim közül néhányan nyílt állást építettek ki, és Bren típusú fegyvereiket a kínai fıhadiszállás felé fordították. Két nap múlva kerültem ismét kapcsolatba a kínai hatóságokkal. Azt akarták véglegesen rögzíteni, mikor tudok idıt szakítani az elıadás megtekintésére. Azt feleltem, hogy március tizedike alkalmas volna. Ismét két nap múlva, a bemutató elıtti este a kínaiak fölhívták otthonában a kuszun depont, vagyis testırparancsnokomat. Fu tábornok, a katonai tanácsadó fıhadiszállására kérették, eligazítást kívántak tartani neki a másnap esti látogatásommal kapcsolatban. Fu tábornok elıször is elıadta a parancsnoknak, hogy a kínai hatóságok szeretnék, ha ezúttal eltekintenénk a látogatásaimmal járó formaságoktól és ceremóniáktól. Hangsúlyozta, jó volna, ha egyetlen tibeti katona sem kísérne el, csak két-három fegyvertelen testır. Az is csak akkor, ha feltétlenül muszáj. Hozzátették, az egész ügyet a legteljesebb titoktartással szeretnék kezelni. Mindezek meglehetısen különös kéréseknek tőntek, tanácsadóim vitatkoztak is a dologról késıbb épp eleget. Abban mindenesetre egyetértettek, lemondani a látogatást, diplomáciai ballépés lett volna, esetleg súlyos következményekkel. Így azután beleegyeztem, hogy a lehetı legkisebb feltőnéssel és mindössze néhány emberem társaságában látogatom meg a kínai fıhadiszállást.

Öcsémet, Tendzin Cshögjalt ugyancsak meghívták. A Drepung kolostor szerzetesdiákja volt, ı tehát onnan jött. De idıközben az a hír járta, hogy épp másnap forgalmi korlátozásokat léptetnek életbe a kínai fıparancsnoksághoz közeli folyóhíd környékén. A látogatás tervét természetesen lehetetlen volt titokban tartani a város elıtt. Ahogy viszont kiszivárgott a hír, hogy a kínaiak szokatlan titokzatossággal akarják vendégül látni a dalai lámát, biztonságomért amúgy is aggódó népem teljesen kétségbe esett. A helyzet valóban aggasztó volt. Másnap a reggeli ima és az étkezés után sétára indultam a kertben. Hirtelen távoli lövés riasztott meg, mire berohantam a házba és megkértem néhány emberemet, derítsék ki, honnan jött a zaj. Visszatérvén beszámoltak róla, hogy Lhásza népe a városból felénk tart, meg akarnak oltalmazni a kínaiaktól. A reggeli órákban a tömeg egyre gyarapodott; némelyek a Drágakı-liget bejáratainál csoportosultak, mások meg körbejárták a parkot. Délre már harmincezerrc becsülték az összegyőltek számát. Az emberek mindenkivel ellenségesek voltak, akirıl feltételezték, hogy együttmőködik a kínaiakkal. Reggel a kasag három tagja is alig tudott bejutni hozzám a fıbejáraton. Az egyik idısebb tisztet, akit autójában egy testır is kísért, kıvel hajigálták meg. Súlyos sérüléseket szenvedett, azt hitték róla, hogy áruló. Tévedtek. (Fia, aki tagja volt annak a delegációnak, amely kénytelen volt aláírni a tizenhét pontos „egyezményt”, a nyolcvanas években Indiába látogatott, s részletes jelentést írt az eseményekrıl.) Késıbb aztán meg is öltek valakit. A hírek megdöbbentettek. Tenni kellett valamit, mert azt sem láttam kizártnak, hogy a tömeg dühében megtámadja a kínai helyırséget. Vezetıket választottak maguk közül, és fölszólították a kínaiakat, hogy adják vissza Tibetet a tibetieknek. Én magam a nyugalomért imádkoztam, de közben arra gondoltam, szó sem lehet róla, hogy este átmenjek a kínai fıhadiszállásra. Fıkamarásom áttelefonált a nevemben, hogy kifejezze sajnálkozásomat és abbéli reményemet, hogy a rend hamarosan helyre áll, a tömeget rá lehet bírni, hogy szétoszoljék. A Norbulingka kapuinál összeverıdött sokadalom azonban nem mozdult. A nép és vezetıi szemében a kínaiak a dalai láma életét veszélyeztették, így hát mindaddig ott maradtak, míg egyik tisztviselım meg nem nyugtatta ıket afelıl, hogy nem megyek át este a kínai fıhadiszállásra. Csakhogy késıbb már ez sem volt elég. Azt követelték, hogy soha többé ne tegyem be a lábam a parancsnokságra. Ezt is megígértem, mire a vezetık többsége visszatért a városba, ahol különben újabb tüntetéseket rendeztek. Ám sokan ott maradtak a Norbulingka körül. Sajnos, nem fogták föl, hogy ez nagyobb veszéllyel jár, mintha elmennének. Még aznap elküldtem három legidısebb miniszteremet Tan Kuan-szen tábornokhoz. Amikor a fıhadiszállásra értek, Ngabo Ngavand Dzsigme, aki most is vállalta a közvetítést, már ott volt, de a tábornok még nem. A kínaiak eleinte udvariasan viselkedtek, ám Tan Kuan-szen rosszul leplezett dühvei érkezett meg. Két idısebb tisztjével együtt órákon keresztül szónokolt nekik az „imperialista lázadók” árulásáról, azzal vádolta a tibeti kormányzatot, hogy a kínai hatóságok ellen lázított, szembeszállt intézkedéseikkel, és nem volt hajlandó lefegyverezni a lhászai „lázadókat”. Fel lehetünk rá készülve, hogy drasztikus intézkedések történnek az ellenállás megfékezésére. Este a Norbulingkában tájékoztattak a tábornok üzenetérıl, a napnál is világosabb volt: a kínaiak ultimátumot adtak át. Ezt megelızıen, még hat óra körül, vagy hetven fiatal kormányzati tisztviselı megbeszélést tartott a tüntetık helyszínen maradt vezetıivel és testırségem tagjaival. A Drágakı-liget szomszédságában tartott tanácskozásukon jóváhagyták egy nyilatkozatot, amely felmondta a tizenhét pontos „egyezményt”, és kijelentette, hogy Tibet nem ismeri el többé a kínai fennhatóságot. Amikor tudomást szereztem a dologról, üzenetet küldtem nekik, hogy a vezetık feladata a meglévı feszültség enyhítése és nem fokozása lenne. Figyelmeztetésem azonban süket fülekre talált.

Másnap, március 11-én a tömeg vezetıi bejelentették a kormánynak, hogy ıröket állítanak a kabinetiroda ele, amely a Norbulingka külsı falán belül helyezkedett el. Ennek az volt a célja, hogy egyetlen miniszter se hagyhassa el a palota területét. A tömeg attól tartott, hogy ha nem tartja kezében a helyzetet, a kormány arra kényszerülhet, hogy kompromisszumot kössön a kínaiakkal. A kasag összeült a népi vezetıkkel és fölkérte ıket, hogy vessenek véget a tüntetésnek, mert az már-már nyílt összeütközéssel fenyeget. A vezetık eleinte hajlottak a megegyezésre, ám akkor két újabb levél érkezett Tan Kuanszen tábornoktól; az egyiket hozzám intézte, a másikat a kasaghoz. A nekem írottra, amely hasonlított az elızıre, ismét udvarias választ adtam, elismervén, hogy csakugyan vannak veszélyes elemek a tömegben, akik a Tibet és Kína közötti jó viszony aláásásán munkálkodnak. Azt is jó ötletnek tartottam, hogy biztonságom érdekében átköltözzem a fıhadiszállásra. (Igazából, persze, egyáltalán nem.) Másik levelében a tábornok fölszólította a minisztereket, utasítsák az embereket, szedjék föl a Lhászából Kínába vezetı úton emelt barikádokat. Ez, sajnos, meggondolatlan követelés volt, a nép vezetıi ugyanis arra következtettek belıle, hogy a katonák erısítést várnak Kínából, amellyel aztán a dalai láma ellen vonulnak. Természetesen visszautasították a kérést. Mindezeket hallván elhatároztam, hogy személyesen beszélek a tömeg vezetıivel. Elmondtam nekik, ha nem hagyják el hamarosan a Norbulingkát, a kínaiak katonai erıt vetnek be. Némelyek hallgattak rám, elvonultak Sölbe, a Potala lábánál fekvı faluba, de ott megint több dühödt demonstrációt tartottak. Az emberek nagyobb része azonban, sajnos, ott maradt a Norbulingka környékén. Ebben a helyzetben tanácskoztam a sebtében meghívott Necsung jóssal; a kérdés már az volt: maradjak-e vagy meneküljek el? A jós kinyilvánította, hogy maradnom kell és fenn kell tartanom a párbeszéd lehetıségét a kínaiakkal. Ezúttal nem voltam biztos benne, hogy ez a legjobb megoldás, eszembe jutottak Lukhangva szavai: az istenek hazudnak, amikor ık maguk is kétségbeesnek. Így aztán a délutánt a jóslás egy másik módjával, a móval töltöttem; az eredmény ugyanaz lett. A következı napok szédült gyorsaságban és rémisztı bizonytalanságban teltek. Hírek jöttek kínai katonai elıkészületekrıl, erre a tömeg hangulata csaknem hisztérikussá lett. Újból megkérdeztem a jóst, de ugyanazt a választ adta, mint korábban. Tizenhatodikán azután egy harmadik, utolsó levelet kaptam a tábornoktól, benne mellékletként egy másikat is Ngabótól. Tan tábornoké ugyanaz volt, mint az elızı kettı, Ngabóéból viszont kiderült, hogy a kínaiak a tömeg megtámadását tervezik, a Norbulingka lövetését. Erre már számítottunk. Ngabo azt kérte tılem, jelöljem meg egy térképen azt az épületet, ahol tartózkodni fogok, hogy a tüzérek megkímélhessék. Az igazság szörnyő pillanata volt ez; nem csak a saját életem volt veszélyben, de az is bizonyossá vált, hogy tibetiek ezrei pusztulnak majd. Bárcsak rá lehetne bírni ıket a távozásra. Térjenek vissza otthonaikba. Beláthatnák, hogy többet úgysem érhetnek el: megmutatták a kínaiaknak érzéseik erejét. De hasztalan volt az érvelés, olyan düh lobogott bennük, olyan győlölet a hívatlan idegenek és kegyetlen módszereik iránt, hogy képtelenek voltak békében hazamenni. Ki fognak tartani mindvégig, és életüket adják majd – értem. Vonakodva bár, de válaszoltam Ngabónak és Tan tábornoknak. Valami olyasmit írtam, hogy elrémiszt a lhászai lakosság reakciós elemeinek szégyenletes viselkedése. Biztosítottam ıket, továbbra is jó ötletnek tartom, hogy átköltözzek a kínai fıhadiszállás menedékébe, csak épp az adott idıpontban ez nem menne könnyen. Kifejeztem továbbá reményemet, hogy nekik is lesz türelmük a zavargások végét kivárni. Bármi áron, csak idıt nyerjünk! A tömeg nem képes a végtelenségig ott maradni. Gondosan figyeltem rá, nehogy eláruljam, hol tartózkodom, ezzel is bizonytalanságot reméltem támasztani és némi haladékot nyerni. Miután elküldtem válaszomat, nemigen tudtam, mit is tegyek. Másnap ismét kikértem a jós tanácsát. Meglepetésemre kiabálni kezdett: „Menj, menj! Ma éjszaka!”. A médium pedig, még

mindig transzban elıtámolygott, és papírt, tollat ragadva világosan fölvázolta az útvonalat, amelyen a Norbulingkából az indiai határnál fekvı utolsó tibeti faluig érhetek. Tanácsai váratlanok voltak. Mindezek után a médium, egy fiatal szerzetes, akit Lobszang Dzsigmének hívtak, elájult, ez volt a jele annak, hogy Dordzse Drakden isten elhagyta a testét. Abban a pillanatban, mintha csak a jós utasításait akarná megerısíteni, két mozsárágyú-lövedék csapódott be a Drágakı-liget északi kapuja mögötti mocsárba. Több mint harmincegy év távlatából visszapillantva, biztos vagyok benne, Dordzse Drakden nagyon is jól tudta, hogy már aznap el kell hagynom Lhászát, de ezt nem mondta ki, nehogy híre menjen. Ezért rajzolt a médium. Ha nem mondunk semmit, nem hallja meg senki. Mégsem kezdtem nyomban a menekülés elıkészítéséhez, újabb mo-jóslással ellenırizni akartam a jós döntését. Azonos választ kaptam, noha a szabadulás esélye roppant csekély volt. Nemcsak azért, mert a tömeg mindenkit kikérdezett és megmotozott a palota kapujában, akár befelé vagy kifelé igyekezett, de azért is, mert Ngabo levelébıl tudtam, a kínaiak számolnak a menekülési kísérlettel, és nyilván megelızı lépéseket tesznek. A természetfölötti eredető tanács mégis egybevágott saját elgondolásommal: meg voltam gyızıdve róla, hogy semmi más, csakis távozásom oszlathatja föl a tömeget. Ha már nem vagyok odabent, semmi értelme továbbra is ott maradniuk. Ezért döntöttem úgy, hogy elfogadom a jós tanácsát. Csak nagyon kevesekkel közöltem elhatározásomat. Elıször fıkamarásommal és a csikjab kenpóval, a személyzet vezetıjével, az ı feladatuk volt megszervezni a csoport kijutását a palotából. Amint a részleteket megbeszéltük, a menekülı csapat összetételében is megállapodtunk. Csupán legközelebbi tanácsadóimat, köztük két nevelımet akartam magammal vinni és közvetlen családtagjaim közül az épp ott lévıket. Délután egy teherautó platóján, ponyvával letakarva, elhagyta a palotát két nevelım és a kasag négy tagja, este pedig anyám, Tendzin Cshögjal és Cering Dolma lopózott ki álruhában, azzal az ürüggyel, hogy a Kji-cshu folyó déli partján álló zárdába igyekeznek. Ezután összehívtam a népi vezetıket, és elmondtam nekik tervemet, hangsúlyozva, hogy együttmőködésre és titoktartásra számítok. (Tökéletesen megbíztam bennük.) Nyilvánvaló volt, hogy a kínaiaknak kémeik vannak a tömegben. A vezetıknek késıbb egy levelet is hagytam, amelyben fölsoroltam távozásom okait, és arra kértem ıket, hogy csakis önvédelembıl nyissanak tüzet. Abban bíztam, hogy üzenetemet továbbítják a népnek. A levelet másnap kézbesítették. Esteledvén, utoljára még elmentem személyes védıistenemnek, Mahákálának a szentélyébe. Ahogy beléptem a súlyos, nyikorgó ajtón, egy pillanatra megtorpantam, s csak ezután mélyültem el az elém táruló látványban. Egy seregnyi szerzetes ült az Oltalmazót ábrázoló jókora szobor talapzatánál és imát mormolt. A teremben nem volt villanyvilágítás, csak az arany és ezüst tálakon sorba állított fogadalmi vajmécsesek pislákoltak. A falakat freskók borították. Az oltáron egy tányéron kis campafölajánlás hevert. Egy szolga, akinek fél arcát árnyék takarta, nagy kanna fölé hajolva merte ki a vajat a mécsesekbe. Senki sem pillantott föl, noha tudták, hogy ott vagyok. Jobbra egy szerzetes fölemelte a cintányérjait, miközben egy másik a trombitáját emelte a szájához és hosszú, szomorú hangot csalt ki belıle. A cintányérok összeverıdtek és sokáig rezegtek. Hangjuk megnyugtatott. Elıre mentem és fehér selyembıl készült katasálat ajánlottam föl az istenségnek. Tibetben hagyományosan ilyet nyújtanak át távozáskor és nemcsak az elválásért kiengesztelésül, de jelzi a visszatérés szándékát is. Néhány pillanatig csöndes imába merültem. A szerzetesek ekkorra már bizonyosan gyanították, hogy elhagyom ıket, de meg voltam gyızıdve hallgatásukról. Mielıtt távoztam volna a terembıl, néhány percre leültem, hogy Buddha szutráiból olvassak. Annál a résznél álltam meg, ahol azt írja, tetteinkhez „bizodalmat és bátorságot kell magunkban ébresztenünk”.

Távozásomkor megkértem az egyik szerzetest, hogy mielıtt lemennék, oltsa el a fényeket az épület többi részében. Lent az egyik kutyámba botlottam. Megsimogattam, és nagyon örültem, hogy sohasem volt különösebben barátságos velem, így elválásunk nem volt igazán nehéz. Sokkal szomorúbb voltam, hogy ott kell hagynom testıreimet és a takarítókat. Ezután kiléptem a csípıs márciusi levegıbe. Az épület fıbejáratánál volt egy kiszélesedés, ahonnan lépcsık vezettek le mindkét oldalon. Körbejártam, és távolabbi végén azt képzeltem magam elé, hogyan érkezem meg rendben, biztonságban Indiába, majd visszaérvén a kapuhoz azt, hogyan térek vissza Tibetbe. Tíz óra elıtt néhány perccel, számomra szokatlan viseletben, nadrágban és hosszú, fekete kabátban puskát akasztottam a jobb vállamra, a balra pedig egy összegöngyölt régi thangkát, mely még a II. dalai lámáé volt. Ezután szemüvegemet a zsebembe csúsztatva kiléptem az épületbıl. Nagyon meg voltam ijedve. Két katona csatlakozott hozzám, csöndben elkísértek a belsı fal kapujához, ahol a kuszun deponnal találkoztam, velük együtt vágtam át a parkon, alig-alig láttam valamit. A külsı falnál találkoztunk a csikhjab kenpóval, aki – ahogy ki tudtam venni – kardot viselt. Halk, biztató hangon szólt hozzám, mindenáron meg kellett ıriznie biztonságomat. A kapun kilépve merészen odaszólt az összegyőlt népnek, hogy engedjék, mert szokásos ellenırzı kırútjára indul. Erre aztán át is eresztettek bennünket. Több szó nem esett. Az emberek közt botorkálva roppant tömeg jelenlétét éreztem, de szerencsére senki sem figyelt ránk. Néhány percnyi séta után ismét egyedül maradtunk. A neheze azonban még hátra volt. Rettegtem attól a gondolattól, hogy elfognak a kínaiak. Életemben elıször féltem igazán; nem is annyira magamra gondoltam akkor, inkább a hitüket belém helyezı milliókra. Ha elfognak, mindennek vége. De annak is fönnállt a veszélye, hogy a mit sem sejtı szabadságharcosok kínai katonáknak gondolnak bennünket. Az elsı akadályt a Kji-cshu folyó mellékága jelentette, ahová kiskoromban járogattam, míg Tathag rinpocse meg nem tiltotta. Át kellett lépkednünk a kavicsos sekély medren, ami szemüveg nélkül nem volt könnyő, többször is egyensúlyomat vesztettem. Ezután értünk a Kji-cshu fıágához, elıtte az ellenállók nagyobb csoportjába ütköztünk. A fıkamarás röviden szót váltott a vezetıikkel, majd a folyó partjára mentünk. Több csónak várt ránk a révészek társaságában. Az átkelés simán folyt, noha biztos voltam benne, hogy minden evezıcsapásra géppisztolytőz lesz a válasz. Több tízezer kínai katona állomásozott Lhászában és környékén, elképzelhetetlen, hogy nem voltak kint járıreik. A túlparton szabadságharcos csapat várt ránk néhány pónival. Itt csatlakozott hozzánk anyám, fivérem és nıvérem, valamint a nevelıim. Be kellett várnunk az utánunk jövı idısebb tisztviselıimet is, ezt az alkalmat használtuk ki arra, hogy fojtott suttogással megvitassuk a kínaiak gonosz viselkedését, ami erre az utazásra kényszerített bennünket. Nem tudtam tovább elviselni, hogy nem látok semmit, ezért visszatettem a szemüvegemet, amit rögvest meg is bántam, mert megpillantottam a tılünk néhány száz méterre fekvı kínai helyırség védıinek fáklyáit. Szerencsére a holdat alacsonyan szálló felhık takarták, sőrő sötétség borult ránk. Amint a többiek megérkeztek, tovább indultunk a Cse-la nevő hágó felé, amely a Lhászavölgyet a Cangpo völgyétıl elválasztja. Hajnali három óra táján egy parasztháznál álltunk meg, ez volt az elsı menedékünk sok közül, amit a következı hetekben igénybe kellett vennünk. Nem maradtunk azonban sokáig, s rövidesen el is értük a hágót. Nem sokkal azelıtt, hogy odaértünk, a hajnal elsı sugarainál meglepetéssel láttuk sietségünk eredményét. A pónik, szerszámzatuk és lovasaik teljesen összecserélıdtek. Mivel a kolostor, ahol az állatokat kaptuk, már nem ért rá figyelmeztetni bennünket, meg aztán sötét is volt, a legjobb pónikra kerültek a legrosszabb nyergek és a legigénytelenebb emberek, míg a kócos és öreg öszvérek

gyönyörő szerszámokban pompáztak, a legméltóságteljesebb és legidısebb tisztségviselıket zötyögtetve a hátukon. A hágó ötezer méter magasan fekvı tetején – Cse-la (bye-la) annyit tesz, Homok-hágó – a pónimat vezetı lovász megállt és körbe járt az állattal. Aztán odaszólt nekem, hogy ez utunk utolsó pontja, ahonnan Lhásza még látható. A messze lent elterülı ısi város most is ugyanolyan békésnek látszott, mint mindig. Néhány percig imádkoztam, mielıtt leszálltam volna a nyeregbıl, hogy gyalog menjünk le a homokos lejtın, amelyrıl a hely a nevét kapta. Azután ismét rövid pihenı következett, majd folytattuk utunkat a Cangpo folyó felé, amit röviddel dél elıtt el is értünk. Egyetlen helyen lehetett átkelni rajta komppal, és csak remélhettük, hogy nem a kínai katonák érnek oda elıbb. Szerencsénk volt. A túlparton megint egy kis faluban álltunk meg, a lakosság kiszaladt a köszöntésemre, többen sírtak. Tibet egyik legnehezebben megközelíthetı vidékén jártunk, alig találtunk néhány települést. Ez volt a szabadságharcosok igazi otthona. Tudtam, hogy ettıl kezdve száz meg száz gerilla követ bennünket észrevétlenül, akiknek az a feladatuk, hogy vigyázzanak ránk utazásunk során. A kínaiak nehezen követhettek volna ezen a környéken, esetleg tervezett útvonalunk egyik távolabbi állomásán foghattak volna el. Ez se lett volna könnyő, közvetlen védelmünkre már vagy háromszázötven tibeti katona sereglett egybe és további ötven önkéntes harcos. A menekülı csapat akkorra mintegy száz fıre nıtt. Rajtam kívül csaknem mindenki alaposan föl volt fegyverkezve, még a szakácsom is, aki roppant páncélöklöt cipelt és egy töltényekkel megtömött övet hordott. İ volt az egyik, akit a CIA képzett ki, és annyira akarta már használni a fegyvereit, hogy egyszer a földre vetve magát tüzelni kezdett valamire, amit ellenséges állásnak vélt. Az újratöltés azonban annyi idejébe tellett, hogy igazi ellenséggel szemben nem sok esélyt adtam volna neki. Bemutatója nem volt túlságosan meggyızı. Volt egy másik CIA-ügynök is a csoportunkban, a rádiós, aki láthatólag végig kapcsolatban állt a parancsnokságával, ám hogy pontosan kivel is, azt máig sem tudom. Az egész úton nagy komolyan morze-távírón pötyögött. Aznap éjjel a Ra-me nevő kolostornál álltunk meg, ahol sebtében levelet írtam a pancsen lámának, beszámoltam neki menekülésemrıl és arra buzdítottam, ha csak tud, jöjjön utánam Indiába. A tél dereka óta nem hallottam felıle, akkor újévi jókívánságait küldte el, és egy külön, titkos záradékban megjegyezte, hogy az ország egyre romló helyzete miatt valamilyen stratégiát kellene kidolgoznunk a jövıre. Ez volt az elsı jelzése, hogy immár nem kínai uraink rabja. Sajnos, üzenetemet nem kapta meg és Tibetben maradt. A következı hegyszorost két-három nap múlva értük el, Szabo-la hágónak hívták. A tetıre jutva majd megfagytunk, hóvihar is tombolt. Komolyan aggódtam egyik-másik társunkért. Én magam fiatal voltam és egészséges, de kíséretem néhány idısebb tagjának nehezére esett a menetelés. Mégsem csökkenthettük az iramot, nehogy a kínai erık elfogjanak bennünket, könnyen a Gjancéban és a Kongpo vidékén állomásozó egységek harapófogójába kerülhettünk volna. Eleinte az volt a szándékom, hogy az indiai határhoz közeli Lhunce Dzongban megállván hatálytalanítom a tizenhét pontos „egyezményt”, visszahelyezem jogaiba a kormányt Tibet egész területén, és megpróbálok tárgyalásokba bocsátkozni a kínaiakkal. Utunk ötödik napja körül azonban utolért bennünket egy lovascsapat, akiktıl szörnyő híreket hallottunk. Elindulásom után két nappal a kínaiak lıni kezdték a Norbulingkát, gépfegyvertüzet nyitottak az ott maradt, fegyvertelen tömegre. Legrosszabb félelmeim igazolódtak. Beláttam, nem lehet olyan emberekkel tárgyalni, akik kegyetlen bőnözıkként viselkednek. Egyetlen lehetıségünk maradt, minél messzebbre kerülni tılük. De India még mindig több napi járóföldre feküdt, számos hágó várt ránk.

Amikor több, mint egyhetes utazás után elértük Lhunce Dzongot, csupán két éjszakát töltöttünk ott. Érvénytelenítettem a tizenhét pontos „egyezményt” és bejelentettem saját kormányunk megalakulását, amely az ország egyetlen törvényes vezetıje. A beiktatáson több mint ezer ember vett részt. Szerettem volna tovább is maradni, ám közeli kínai csapatmegmozdulásokról kaptunk híreket. Ezért aztán, nehéz szívvel ugyan, de továbbindultunk az indiai határ felé, amely légvonalban hatvan mérföldre húzódott onnan, az utakon azonban mintegy kétszer ekkora távolságot kellett megtennünk. Még egy hegyláncot is megmásztunk, s nem kis idıbe telt, mert pónijaink igencsak fáradtak voltak már, és táplálékot is alig tudtunk adni nekik. Gyakran megálltunk, hogy takarékoskodjunk erejükkel. Induláskor néhány rátermettebb útitársunkat elıre küldtem, hogy Indiába érve mielıbb tájékoztassák a megfelelı hivatalokat jövetelemrıl és közöljék, menedéket szeretnék kapni a kormánytól. Lhunce Dzongból a Dzshora nevő kis falucskába mentünk, onnan pedig a határ elıtti utolsó hágó, a Karpo irányába. Mielıtt fölértünk volna a tetıre, szörnyő ijedtségben volt részünk. A semmibıl hirtelen egy repülıgép jelent meg és szállt el közvetlenül fölöttünk. Mindez olyan gyorsan történt, hogy mi a felségjelét sem láthattuk, ám annál könnyebben láthattak meg bennünket a fedélzetrıl ık. De kik lehettek vajon? Nem volt kedvezı jel. Ha kínaiak voltak, ami valószínő, akkor most már tudják, merre járunk és ránk támadhatnak a levegıbıl. Ez ellen semmit sem tehettünk volna. De bármiféle gép volt is, megint csak arra figyelmeztetett, hogy Tibetben nem vagyok biztonságban. India az egyedüli reményünk. Nem sokkal késıbb a Lhunce Dzongból elıreküldött csapat azzal tért vissza, hogy az indiai kormány kifejezte készségét a befogadásomra. A hír hallatán megkönnyebbültem, kínos lett volna engedély nélkül maradni Indiában. Utolsó éjszakámat Tibetben egy Mangmang nevő kis faluban töltöttem. Amikor elértük a Hó Országának ezt a legszélsı csücskét, esni kezdett az esı. Már csak éppen ez hiányzott. Az idıjárás utazásunk egész hetében kíméletlen volt, olyan hóviharok törtek ránk, hogy a fehérség szinte elvakított, alig botorkáltunk. Mindannyian kimerültünk már, de az esı csak zuhogott, zuhogott egész éjszaka. Átázott a sátram, akárhová feküdtem, elért a patakként becsorgó víz. A láz, mely akkor már több napja gyötört, éjjel elhatalmasodott rajtam, s a vérhas tünetei jelentkeztek. Reggelre olyan beteg lettem, hogy nem tudtam folytatni az utat. Ott kellett maradnunk. Kísérıim egy közeli parasztházba költöztettek át, de az sem adott sokkal több védelmet, mint a sátram. Zavart az istállóból fölszálló tehénszag is. Még aznap a magunkkal hozott kis hordozható rádiót hallgattuk éppen, amikor az All-India rádióállomás bemondta, hogy útban vagyok India felé, csak leestem a lovamról és súlyosan megsérültem. Mulatságosnak találtam a dolgot, mert ez volt az egyetlen veszély, amit sikerült elkerülnöm, s most mégis ezzel a hírrel ejtik aggodalomba barátaimat. Másnap elhatároztam, hogy továbbmegyünk. Elıtte azonban még elköszöntem a katonáktól és a szabadságharcosoktól, akik Lhászától idáig kísértek, és akik most visszatérve ismét szembetalálják magukat a kínaiakkal. Az egyik tiszt azt mondta, semmi hasznát nem vennénk Indiában, ezért inkább Tibetben marad és harcol. Csodáltam eltökéltségét és bátorságát. Könnyes búcsúnk után fölsegítettek egy dzomo széles hátára, egészségem nem engedte még, hogy lovon utazzam. Ilyen szerény külsıségek közt, a búcsú nagy fájdalmával szívemben hagytam magam mögött szülıföldemet.

NYOLCADIK FEJEZET Reménytelen esztendı A megpróbáltatásoktól testileg-lelkileg kimerült nyolcvan vándor szánalomra méltó látványt nyújthatott az indiai határon. A ránk váró testırök közt jó érzés volt megpillantani egy tisztet, akit két évvel azelıtt tett látogatásomkor ismertem meg. Azzal a paranccsal jött elénk, hogy az egy heti járóföldre esı Bomdila városába kísérjen, ahol kipihenhetjük magunkat. Szinte örökkévalóságnak tőnt a lhászai indulásunk óta eltelt három hét, amikor végre megérkeztünk ide. Egykori összekötı tisztem, Menon úr és tolmácsom, Szönam Topgjal fogadott. Egyikük átadta az indiai miniszterelnök táviratát: „Munkatársaim és jómagam üdvözöljük Önt Indiában, örülünk, hogy jó egészségben érkezett hazánk földjére. Megelégedéssel tölt el bennünket, hogy az Ön, valamint családja és kísérete számára biztosíthatjuk országunkban a szükséges feltételeket. India népe fölötte tiszteli Önt és minden bizonnyal hangot fog adni hagyományos nagyrabecsülésének. Tisztelettel üdvözlöm, Nehru.” Tíz napig Bomdilában maradtam, ahol nagyon gondos ellátásban részesített a helyi körzeti biztos és családja. Teljesen fölépültem a vérhasból, így 1959. április 18-án kora reggel dzsippel egy Foothills nevő táborba vittek, ahol az igazgató házához vezetı futószınyeg két oldalán kisebb díszırség fogadott. Ez a ház szolgált aznap délelıtt szállásomul, bent reggelit is kaptam, többek között banánt, amibıl túl sokat ettem, s ez nem tett jót az emésztésemnek. Itt közölte velem Menon úr azokat az intézkedéseket, amelyeket az indiai kormány hozott az érdekemben. Még délután Tezpurba visznek, mondta, onnan pedig különvonattal Masszuriba utazunk, a Delhi közelében lévı hegyi állomásra, ahol rendelkezésemre bocsátanak egy házat. Ahogy a foothillsi házból kilépve egy nagy piros autóba szálltam, hogy a harminc mérföldnyire fekvı vasútállomásra menjünk, váratlanul fotóriporterek és operatırök serege fogott körbe. A nemzetközi sajtó képviselıi voltak, azért jöttek, hogy beszámoljanak, ahogy ık mondták: „az évszázad eseményérıl”. A városban késıbb még több lett belılük. Tezpurban az elöljáróság épületében fogadtak, ahol több száz üzenet, távirat és levél várt rám, üdvözlet és jókívánságok a világ minden részébıl. Hosszan, elfogódottan hallgattam, megtöltötte szívemet a hála érzése, de a körülmények nem engedtek sokáig elérzékenyülni. Elsı teendım volt, hogy rövid nyilatkozatban világosan, de óvatosan fogalmazva fölvázoljam az újságíróknak azokat az eseményeket, amelyekrıl a legutóbbi fejezetben beszámoltam. Ezután rövid ebéden vettem részt, majd az egy órakor induló vonathoz mentünk. Útközben százak, ha ugyan nem ezrek győltek össze, több helyen is, integettek és köszöntéseket kiáltoztak végig, egészen Masszuriig. Volt ahol úgy kellett szabaddá tenni a síneket az üdvözlık tömegeitıl, hogy tovább tudjunk haladni. A hír gyors lábon jár a vidéki településeken. Úgy látszott, mindenki tudja, hogy azon a vonaton vagyok. Ezrek és ezrek özönlöttek elı az üdvözlésemre: „Dalai lama ki dzsaj! Dalai lama dzinda bad” („Éljen a dalai láma, sokáig éljen a dalai láma!”), ami nagyon megindított. Útközben a három nagyobb városban, Sziliguriban, Benáreszben és Laknauban ki kellett szállnom, hogy szóljak néhány szót a ránk virágokat szóró sokaságnak. Az egész út olyan volt, mint egy álom, és akárhányszor idézem föl magamban az emlékét, mindannyiszor hálás vagyok az indiai népnek, hogy ilyen áradóan fejezte ki a rokonszenvét irántam.

A vonat az ezerötszáz mérföldes, több napos utazás után végül befutott a Dehra Dun pályaudvarra, ahol újra nagy fogadtatásban részesültem. Onnan a mintegy órányira fekvı Masszuriba hajtottunk, ahol a Birla House-ba kísértek, India egyik vezetı ipari családjának rezidenciájára, amelyet az indiai kormány foglalt le a számomra. Elıször úgy volt, csak a letelepedés hosszabb távú terveinek elkészültéig maradok itt, aztán mégis teljes egy évet töltöttem a hegyi birtokon. Megérkezésem után egy-két nappal megkaptam az Új Kína Hírügynökség beszámolóját, mely szerint a Tezpurban közzétett nyilatkozatom nem lehet valódi, mert harmadik személyben íródott, „durva hamisítvány, sántító érvekkel, teli hazugsággal és mentegetızéssel”. Azt is megállapították, hogy engem elraboltak és fogva tartanak bizonyos „lázadók”. A kínai változat szerint a tibeti népfelkelést „egy reakciós felsıosztálybeli klikk” szervezte, ám „hazafias érzelmő tibeti szerzetesek és világiak támogatásával a Népi Felszabadító Hadsereg teljesen fölszámolta a lázadást.” Ez mindenekelıtt annak köszönhetı, hogy „a tibeti nép hazafias érzelmő, támogatja a központi népi kormányt”, valamint „lelkesen szereti a Népi Felszabadító Hadsereget”. Külön erénye még, hogy mindenkor „szembeszáll az imperialistákkal és árulókkal”. Válaszul erre újabb kommünikét adtam ki, amelyben leszögeztem, hogy az elızı közlemény tılem származik. Április 24-én Nehru pandit személyesen jött el Masszuriba. Négy órán át beszélgettünk, egyetlen tolmács jelenlétében. Elıször is beszámoltam neki mindarról, ami indiai látogatásom óta történt Tibetben, ahová – mint emlékeztettem rá – tulajdonképpen az ı kívánságára tértem haza. Azzal folytattam, hogy tanácsát követve, türelmesen és becsületesen viselkedtem a kínaiakkal, csak szükség esetén bíráltam ıket és szilárdan tartottam magam a tizenhét pontos „egyezmény” betőihez. Ezután elmondtam, hogy eredetileg nem kívántam igénybe venni India vendégszeretetét, hanem Lhunce Dzongban saját kormányt szándékoztam alakítani, amitıl csak a Lhászából érkezı hírek tántorítottak el. Ennél a pontnál Nehru felhördült: „India akkor se ismerhette volna el a kormányát, ha ön megalakítja azt.” Többször úgy éreztem, hogy Nehru szemében olyan kamasz vagyok, akit idırıl idıre ráncba kell szedni. Beszélgetésünk közben olykor az asztalt is csapkodta. Máskor, egy-egy történet végén felháborodottan kiabált: „Hát hogy lehetséges mindez?” Ilyenkor nem volt könnyő folytatni, Nehru erıszakos megnyilvánulásai gyakran kizökkentettek. Végezetül határozottan elıadtam, hogy a jövıt illetıen kettıs célom van: „Tibet függetlenségét akarom kivívni, és követelem a vérontás azonnali beszüntetését.” Nehru itt sem tudta visszatartani az indulatait. „De hát ez lehetetlen! Ön azt mondja, függetlenséget akar, majd nyomban hozzáteszi, hogy ellenzi a vérontást. Ez lehetetlen!” Alsó ajka csak úgy remegett a dühtıl, ahogy ezt mondta. Késıbb világossá vált, hogy a miniszterelnök rendkívül kényes és szorongatott helyzetben van. Lhászai menekülésem hírére az indiai parlamentben újabb heves vita robbant ki. Nehrut évek óta többen bírálják a tibeti helyzet ellentmondásos kezeléséért. Úgy láttam, velem szemben is rossz a lelkiismerete, mert 1957-ben ı ragaszkodott hozzá, hogy visszatérjek Tibetbe. Ugyanakkor az is érthetı volt, hogy fönn akarta tartani India jó kapcsolatait Kínával és a pancsa síla memorandum elveihez is igyekezett tartani magát, még akkor is, amikor Ácsárja Kripalani indiai politikus úgy jellemezte azt, mint ami „bőnben született és beleegyezésünk pecsétjét tette rá egy ısi nemzet elpusztítására”. Nehru nem hagyott kétséget afelıl, hogy India továbbra sem húzhat ujjat a kínaiakkal a tibeti jogok ügyében. Most tehát nyugton kell maradnom és fölösleges a legközelebbi jövıvel kapcsolatban bármilyen tervet is fontolgatnom. Késıbb lesz még alkalmunk további megbeszélésekre. Mindezeket hallván rá kellett ébrednem, hogy népem jövıje, éppúgy, mint sajátomé, meglehetısen bizonytalan. Találkozónk szívélyes hangulatban ért véget, a miniszterelnök távozása után mégis nagy csalódást éreztem.

Hamarosan az is kiderült, hogy nemcsak Tibet függetlensége jelent égetı kérdést számunkra. Alighogy elhelyezkedtünk Masszuriban, nagyszámú tibeti menekült indiai és bhutáni érkezésérıl kaptunk híreket. Azonnal elküldtem néhány tisztviselımet, hogy fogadják ıket az indiai kormány által sebtiben fölállíttatott táborokban. Az újonnan érkezettektıl hallottam, hogy a kínaiak, miután lıtték a Norbulingkát, a Potala és a Dzsokhang felé fordították ágyúik csövét, s ott is ezreket mészároltak le vagy sebesítettek meg. Mindkét épület súlyosan megsérült, a Csakpori Orvosi Iskola teljesen romba dılt. Senki sem tudja, hányan estek a támadás áldozatául; a hatvanas években egy tibeti szabadságharcos kimenekített egy hivatalos kínai katonai dokumentumot, mely szerint 1959 márciusa és 1960 szeptembere között nyolcvanhétezren vesztették életüket katonai akciók eredményeképpen. (S ez a szám még nem tartalmazza azokat, akik öngyilkosok lettek, a kínzások vagy az éhség áldozatául estek.) A pusztítás elıl a tibetiek tíz-, késıbb százezrei próbáltak elmenekülni országukból. A menekülık legtöbbjét a kínaiak azonnal megölték, mások késıbb haltak bele sebesüléseikbe. De gyilkolt az éhínség, a hideg és a járvány is. Néhány nyomorult átjutott a határon, kaptak enni, fedél is került a fejük fölé, ıket meg a könyörtelenül tőzı indiai nap kezdte tizedelni. Két fıbb menekülttáboruk volt, az egyik Misszamariban, Tezpur közelében, a másik Buxa Duarban, a korábbi brit hadifogolytábor területén, északkeleten, a bhutáni határ mentén. Mindkét hely jóval alacsonyabban feküdt Masszuri kétezer méteres tengerszint fölötti magasságánál, így aztán rettentı hıség uralkodott ott. Bár Tibetben is olykor forró a nyár, az emberek hozzászoktak az ottani magasságon a száraz levegıhöz, míg az indiai síkságon a forrósággal magas páratartalom jár együtt, ami nem pusztán kényelmetlenséget jelent a tibetieknek, de gyakran végzetes a számukra. Addig ismeretlen betegségek is felütötték fejüket a menekültek között, így például a napszúrás meg a tüdıbaj, ami könnyen fertız hasonló körülmények között. Bizony sokan meghaltak a táborokban is. Szerencsések voltak, akik Masszuriba kerültek. Mivel pedig a Birla House ventillátorokkal is föl volt szerelve, talán éppen én szenvedtem a legkevésbé. De a ventillátorokkal is volt baj elég. Éjszaka rendszerint bekapcsolva hagyták ıket, s hővös huzatban kellett aludnunk. Eszembe jutott az egyik potalabeli takarítóm mondása: „Nyáron megszokja az ember a meleget, és télen is elfelejt betakarózni.” Másik apró megfigyelésem az volt ekkoriban, hogy az idıjárás változásával táplálkozási szokásaink is megváltoznak. Így például szervezetünk jobban kívánja a gyümölcsöt melegben, mint hidegebb idıben. A nyári hónapok során én is lementeni néha a forróság gyötörte síkságra. Az elsı ilyen eset júniusban történt, ezután a miniszterelnök hívására Delhibe utaztam, hogy megbeszéljük a mind szaporodó menekültek kérdését. Már akkor is húszezren voltak és számuk napról napra gyarapodott. Elıször is azt kértem, hogy az újonnan érkezıket valami olyan helyre telepítsék, amelynek éghajlata kevésbé ártalmas, mint Tezpuré vagy Buxa Duaré. A menekültek hosszú ruhákban, nehéz csizmákban érkeztek, fogalmuk sem volt róla, hogy a hegyeken túl, az indiai oldalon a forró évszakban találják magukat. Az elsı pár ezer érkezı, aki Tibet „felszabadítóinak” gyilkosságai elıl menekült, férfi volt ugyan, zömmel Lhászából és környékérıl, de késıbb már egész családok is érkeztek, fıleg a határvidékrıl, ahol a kínai ellenırzés még nem volt teljes. Nehrut komolyan aggasztotta az a meggyızıdésem, hogy ezekben a táborokban a menekültek többsége el fog pusztulni. Eleinte mintha bosszankodott volna, azt mondta, túl sokat kérek és nem szabad elfelejtenem, hogy India szegény, fejlıdı ország, de késıbb fölülkerekedett benne az emberi együttérzés. Már a kasag is tárgyalt indiai tisztségviselıkkel arról a tervrıl, hogy a menekülteket foglalkoztassák Észak-Indiában az útépítéseknél, és most

Nehru is megígérte, azon lesz, mielıbb valóra váljék a terv. Ezzel a menekültek megkeresnék az eltartásukhoz szükséges pénzt, ugyanakkor megfelelıbb éghajlaton élhetnének. Nehru ezután a menekültek gyermekeinek oktatási tervérıl kezdett beszélni, olyan lelkesen, mint aki a kérdést a saját, személyes felelısségének tekinti. Azt mondta, hogy amennyiben ez rajta múlik, a belátható jövıben mi India vendégei leszünk, s vendégként gyermekeink jelentik leggazdagabb hazai erıforrásainkat. Tehát jó oktatást kell, hogy kapjanak. Fontos, hogy a tibeti kultúra megırzése érdekében saját iskoláinkban tanítsuk ıket, s ehhez az indiai oktatásügyi minisztériumon belül meg kell alakítani a Tibeti Oktatási Intézetet. Hozzáfőzte még, hogy az iskolák fölállításának minden költségét az indiai kormány állja. (Mindmáig ık fedezik oktatási programunk költségeinek nagyobb részét.) Végül figyelmeztetett, lényeges ugyan az anyanyelvi kultúra ismerete, de az is életbevágó, hogy a gyerekek otthonosak legyenek a modern világban. Teljes szívembıl egyetértettem vele. Ezért aztán, tette hozzá, okos megfontolás volna, ha az angolt választanánk az oktatás nyelvéül, mert „ez a jövı nemzetközi nyelve”. Megbeszélésünket ebéd követte, miután Nehru bejelentette, hogy hívatja Srimali urat, az oktatásügyi minisztert, s ez alkalmat adott a beszélgetés folytatására. A délután folyamán Nehru közölte velem, hogy kormánya még aznap bejelenti az intézet létrehozását. Gyors reagálása mély benyomást tett rám. Sok év telt el azóta, és mi tibeti menekültek azóta is mindent megkapunk az indiai kormánytól, pénzbeli segítségként és egyéb formában, noha India maga is komoly gazdasági nehézségekkel küzd. Alig hiszem, hogy bántak valaha is jobban menekültekkel befogadóik, mint ık velünk. Amikor a tibetiek még több pénzt szeretnének, mindig eszembe jut, hogy több százezer indiai gyerek még alapoktatásban sem részesül. Másrészt viszont van alapja is annak, hogy India a segítségünkre sietett. A buddhizmus és számos egyéb kulturális hatás Indiából érkezett Tibetbe, ezért semmi kétségem az iránt, hogy több joga volna Tibethez, mint Kínának, amely mindig is csekélyke befolyást gyakorolt ránk. India és Tibet kapcsolatát gyakran hasonlítom a tanár és diák viszonyához; ha a tanítvány bajba kerül, a tanárának kell segítségére lennie. Az indiai nép nagylelkősége mögött nem sokkal maradt el egyik-másik külföldi segélyszervezeté sem. Sokat segítettek gyakorlati dolgokban, az egészségügyben és oktatásban. Az is nagyon fontos volt, hogy közremőködtek kézmőipari és egyéb olyan központok létrehozásában, amelyek értelmes munkát biztosítottak sok-sok embernek. Legelıször szınyegszövı mőhelyek létesültek Dardzsilingben, amely egy magasan fekvı, teatermelı város a nepáli határnál, valamint a Dharamszalához közeli Dalhouise-ban. Mindkettıt az indiai kormány alapította 1959 vége felé, s modellként szolgáltak a többi hasonló központnak, amelyeket késıbb külföldi segítséggel hoztak létre. Egyik-másik szervezet máig támogatja a mőködésüket. Ma, sok év után, valamennyi támogató, aki emigrációnk kezdetén segített nekünk, meg van elégedve a menekültek fejlıdésével, melyet irányításuk alatt elértek. A tibetiek ıszinte hálával fogadták a kapott segítséget, ami azért is fontos, mert tudatában vagyok, hogy az intézményeinknek juttatott pénz nem egyszer olyan emberek zsebébıl származott, akik maguk sem tehetısek. A Delhiben tett látogatás után Masszuriban úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megtörjem a magamra vállalt hallgatást és június 20-án sajtókonferenciát tartottam. Több újságíró odaérkezésünk óta arra várt, hogy végre megszólaljak. Noha a „sztorim” akkor már kéthónapos volt, százharmincan jelentek meg a világ minden részébıl. Azzal kezdtem, hogy ismételten elutasítottam a tizenhét pontos „egyezményt”, arra hivatkozva, hogy mivel Kína maga szegte meg a benne foglaltakat, semmilyen jogi alapja

nincs többé a számonkérésnek. Ezután részletesen kifejtettem a megérkezésemkor tett rövid nyilatkozatomat, hosszan beszámoltam több Tibetet és lakosságát ért szörnyő atrocitásról. Biztos voltam benne, hogy ráébrednek, az én történeteim sokkal közelebb állnak az igazsághoz, mint azok a képtelen mesék, amiket a kínaiak találtak ki. Legutóbb kiadott kommünikém nagy nyilvánosságot kapott ugyan, de a kínai kormány következetes kampánya sem volt hatástalan. Vagy az is lehet, hogy az embereket már nem érdekli az igazság annyira, ha a föltárásáért meg is kell dolgozni. Az mindenesetre valószínő, hogy a világ csak a kulturális forradalom pusztítását, majd az 1989-es Tienanmen téri vérengzést (saját képernyıjén) látva hitte el, a kínai kommunisták mennyire nyíltan hazudnak és milyen bátran kegyetlenkednek. Ugyanaznap este az indiai kormány nyilatkozatot adott ki, mely szerint nem ismeri el a dalai láma emigráns kormányát. Elıször meglepıdtem és bántott is ez a hang. Nagyon jól tudtam, hogy az indiaiak nem támogatnak politikailag, ekkora távolságtartás mégis szükségtelennek tőnt a szememben. Sértettségem azonban gyorsan elmúlt, amikor beláttam, hogy ilyen a demokrácia politikai stílusa. Az indiai kormány szilárdan szemben állt az én álláspontommal, de semmit nem tett azért, hogy változtassak rajta, sıt az ellen sem, hogy nézeteimet szabadon kifejtsem. Abba se szóltak bele Delhibıl, hogyan élek, és hogyan szervezzük az egyre gyarapodó tibeti népesség életét. Annál nagyobb volt irántunk a civil érdeklıdés. Ennek kielégítésére hetente tartottam tájékoztatást a Birla House kertjében, ezek alkalmat adtak arra, hogy sokféle emberrel találkozzam és bemutassam nekik Tibet helyzetét. Végre megkezdtem annak a protokollnak a leépítését, amely eddig annyira elszigetelte a dalai lámát népétıl. Úgy éreztem, nem szabad olyan hagyományokhoz ragaszkodnunk, amelyek nem felelnek meg az új helyzetünkben kialakított életvitelnek. Menekültek voltunk, gyakran emlékeztettem rá népemet. Azon voltam tehát, hogy lassanként minden formalitást elhagyjunk; bejelentettem, senkitıl sem kívánom meg ezentúl az addig kötelezı udvariassági gesztusokat. Úgy gondoltam, különösen a külföldiekkel kapcsolatban fontos ez, akik így sokkal fesztelenebbek és talán nyíltabbak lesznek. A távolságtartással könnyen elriaszthatjuk a partnerünket, ezért elhatároztam, hogy teljesen közvetlen leszek és semmit sem fogok az etikett segítségével elleplezni. Ezzel azt szándékoztam elérni, hogy úgy viselkedjenek velem, mint az egyik emberi lény a másikkal. Azt is bevezettem, hogy bárki is legyen a látogatóm, ugyanolyan magas széken üljön, mint én. Ezt kezdetben még magam is különösnek tartottam, de akkor még félszeg magabiztosságomnak jót tett a látogatóénál magasabb szék. Késıbb aztán önbizalmam is erısödött. Az új gyakorlat kizárólag a Tibetbıl újonnan érkezıket hozta zavarba, el sem tudták képzelni, hogy a dalai láma másképp is viselkedhet, mint ahogy megszokták. A tibetieken kívül azonban – idısebb tanácsadóim jövendölése ellenére – másokat nem zavart az érintkezésben. A Birla House-beli élet egyébként nem is csábított a formalitásokra. A ház sem nagy, sem elıkelı nem volt, gyakran pedig kifejezetten telezsúfoltuk látogatóval. Anyámmal és személyes szolgálóimmal laktuk, de a többi tisztségviselı is ott lakott a közelben. Életemben elıször találkoztam édesanyámmal ilyen gyakran, nagyon élveztem a társaságát. Sorsunk tragikus fordulata a külsıségek lefaragásával az életszemléletemet is sok mindenben egyszerősítette. Lhászában például számtalan haszontalanság volt a birtokomban, amelyektıl talán soha nem szabadultam volna, míg itt szinte semmim sem volt, így a megszerzett értékektıl is könnyebben meg tudtam válni, bárkinek támadt szüksége rá. Az igazgatás területén is radikális változtatásokat hajtottam végre, ekkor láttam például a különbözı tibeti kormányzati ügyosztályok megszervezéséhez, így az információs, oktatási,

rehabilitációs, biztonsági, vallásügyi és gazdasági hivatalok fölállításához. Az asszonyokat különösképpen biztattam, hogy vegyenek részt a kormány munkájában, újból és újból emlékeztettem az embereket arra, hogy a fontos tisztségek betöltésének nem az a feltétele, ki milyen nemő, hanem hogy milyen képességekkel és alkalmassággal bir. Amint már említettem, a nık mindig fontos szerepet játszottak a tibeti társadalomban és sokuk ma is kulcsszerepet tölt be az emigráns tibeti kormányzatban. Szeptemberben visszatértem Delhibe, akkorra már nem volt annyira nyomasztó a menekültek helyzete. Számuk már harmincezer körül járt, ám Nehru állta a szavát, többen észak-indiai hegyi táborokba települhettek. A diplomáciában pedig fı célom az volt, hogy Tibet függetlenségének kérdése mielıbb az ENSZ elé kerüljön. A munkát ezúttal is a miniszterelnöknél tett látogatással kezdtem. Az elsı percekben az új menekültek észak-indiai elhelyezésérıl beszélgettünk, Nehru korábban már több indiai állam vezetıjét is kérte, bocsássanak erre alkalmas földterületet a rendelkezésünkre. Nagy megnyugvásomra jobbnál jobb ajánlatok érkeztek, melyekért köszönetet mondtam. Ezután említettem csak meg azt a tervemet, hogy meghallgatást kérek az ENSZ-tıl, mire Nehru azonnal dühbe jött. Sem Tibet, sem Kína nem tagja a szervezetnek, mondta, ezért fölötte valószínőtlen, hogy sikerrel járhatnék. De tegyük föl, hogy mégis meghallgatnak, nagy hatást akkor sem érhetnék el. Azt válaszoltam, hogy tudatában vagyok a nehézségeknek, és csak azt szeretném, ha Tibetet nem felejtené el a világ. Életbevágó, hogy megnyomorított népem jelen legyen a világpolitikában. „Tibetet nem az ENSZ közremőködésével kell életben tartani, hanem gyermekeik helyes nevelése által. De hát ez az önök dolga, elvégre szabad országban élnek.” Így érvelt Nehru. Már több ország kormányának írtam a tibeti kérdésrıl, és most Delhiben találkoztam nagyköveteikkel. Nagy próbatétel volt; akkor huszonnégy éves voltam csupán, s magas rangú politikai tisztségviselıkkel csak Kínában és Indiában tárgyaltam. Más tapasztalatom nem volt. Szerencse, hogy ez nem tartott vissza a megbeszélésektıl, mert néhány követ nagy együttérzést mutatott és tanácsokat is kaptam tılük. Mindannyian biztosítottak róla, hogy megkeresésemrıl és támogatáskérésemrıl tájékoztatni fogják kormányukat. Végül Malaysia és az Ír Köztársaság októberben elızetes határozattervezetet terjesztett az ENSZ közgyőlése elé, amely 45 szavazattal, 9 ellenszavazattal, 26 tartózkodás mellett el is fogadta. India a tartózkodók között volt. A fıvárosban tett látogatásom során találkoztam még számos, ügyünkkel rokonszenvezı indiai politikussal, így Dzsaja Prakás Narajannal, aki 1957-es ígéretéhez híven megalakította a Tibetet Támogató Bizottságot. Úgy érezte, jó esélyünk van rá, hogy rávegyük a kormányt Tibettel kapcsolatos álláspontjának megváltoztatására. Lelkesedése rám is átragadt és igyekezete meghatott, noha lelkem mélyén tudtam, hogy Nehru pandit véleménye soha nem változtatható meg. Egy másik kedvezı fejlemény az volt, hogy a Nemzetközi Jogászbizottság, egy független szervezet, mely arra volt hivatott, hogy az egész világon ügyeljen az emberi jogok érvényesülésére, olyan jelentést adott ki Tibet helyzetérıl, amely teljességgel a mi álláspontunkat igazolta. Az ügyünket az év elején napirendjére tőzı bizottság ekkor teljeskörő vizsgálatot tervezett. Egy hónap múlva, miután visszatértem Masszuriba, komoly biztatást kaptunk az Afroázsiai Bizottság Delhiben tartott tanácskozásától, amely szinte minden idejét a tibeti ügy megvitatásának szentelte. A küldöttek nagy része olyan országból jött, amely egykor maga is gyarmati elnyomástól szenvedett, így természetesen érzékenyek voltak a tibeti kérdést illetıen. Ugyanabban a helyzetben láttak most bennünket, amelyben egykor ık maguk voltak, függetlenségük elnyerése elıtt. Megkaptam az egyhangú támogatásukról szóló beszámolókat, ami nagy örömmel és derőlátással töltött el; kezdtem úgy érezni, hogy mindebbıl elıbb-utóbb valami jónak kell származnia. Eközben azonban, sajnos, nagyon is jól tudtam, a

miniszterelnöknek igaza van, a tibetieknek kár volna azon gondolkodniuk, hogy hamarosan visszatérhetnek szülıföldjükre. Inkább arra kell összpontosítanunk, hogy az emigrációban erıs közösséget építsünk ki, s amikor eljön majd az ideje, új tapasztalataink birtokában otthon újrakezdhessük életünket. Márpedig ehhez a Nehru említette földfelajánlások tőntek a legígéretesebb lehetıségnek. Ezerkétszáz hektárnyi földet azonnal elfoglalhattunk volna Dél-Indiában, Maiszur környékén, ám bármily nagylelkő volt is az ajánlat, eleinte nem tudtam, hogy elfogadjam-e. Elsı országjárásom során arra a vidékre is eljutottam, és tudtam, hogy csöndes, ritkán lakott terület. Ez tetszett is, csakhogy arrafelé jóval nagyobb a forróság, mint északon, és attól féltem, hogy az idıjárási adottságok sokak számára megint elviselhetetlenek lesznek. Az is hátránya volt, hogy északon mőködı kormányomtól túlzottan nagy távolság választja el. Másrészt azonban arról sem feledkeztem meg, hogy adott helyzetünkben félig-meddig állandó letelepedésre kell berendezkednünk Indiában, csakis így indítható el oktatási programunk és így érhetjük el a tibeti kultúra kontinuitását. Végül úgy találtam, hogy ezek a célok és megfontolások háttérbe szorítják a földrajzi és pszichológiai gondokat, köszönettel elfogadtam a fölkínált területet. A telepesek elsı, 666 fıs csoportja 1960 újéven készült útnak indulni. Minden menekültre fél hektárt számolva háromezres lelkes közösséget terveztünk végül kialakítani. 1959 végén új szervezetekrıl kaptunk hírt: a Központi Segélybizottságról, amelynek Ácsárja Kripalani volt az elnöke és a tibeti menekültek megsegítésére szervezıdött, valarnint az Amerikai Szükségbizottságról, amelyet szintén kifejezetten a mi érdekünkben hoztak létre. Ezeket más országokban utóbb hasonló célú szervezetek követték, amelyek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak. Ezenközben néhány igazán érdekes ember is fölkeresett, köztük az az indiai szerzetes, akivel Dromóban ismerkedtem meg, éppen Buddha Urunk egyik relikviáját szállította. Örültem, hogy újra láthatom, tudós ember volt, különösen a társadalmi gazdaságtan érdekelte. Találkozásunk óta sok idejét és erejét fektette abba, hogy megpróbálja egyeztetni a marxista ideológiát a buddhizmus elveivel, s ez rendkívüli módon érdekelt engem is. Meggyızıdésem volt, hogy az ilyen munka életbevágóan fontos, hisz Ázsia nagy része – a thaiföldi partoktól föl egészen Szibériáig, ahol a buddhizmus ıshonos – újabban különösképp megszenvedi a marxizmus vallásellenességét. Ugyanez idı tájt meglátogatott egy balos érzelmő szingaléz szerzetes is, aki Masszuriban töltött utolsó napjaiban meghívott Sri Lankára, ahová mindig is nagyon vágytam, nem utolsó sorban azért, hogy megpillanthassam a Buddha-ereklyék közül a legfontosabbat, a fogakat. Amikor azonban néhány hónap múltán elkészültem az utazásra, komoly célzást juttattak el hozzám arra vonatkozóan, mit is engedhet meg magának egy menekült, és mit nem. A Sri Lanka-i kormány sajnálattal értesített, hogy utazásomat bizonytalan idıre el kell halasztani, mivel „a körülmények korábban nem várt alakulása” pillanatnyilag lehetetlenné teszi. Ezekrıl a körülményekrıl késıbb kiderült, hogy Pekingbıl alakítják ıket, ismét eszembe idézték hát a magas hivatalokban ülı nagy testvérek: ha akarják, hatalmukkal még tisztán egyházi mőködésemet is akadályozni tudják. A Kínával való értelmes párbeszéd megkezdésének sürgısségére akkor ébredtem rá, amikor a kommunista terjeszkedés más áldozataival is találkoztam; sorstársaink a kínaiak által 1949ben lerohant Kelet-Turkesztánból jöttek. Rengeteg megbeszélni valónk akadt, Órákat töltöttünk a tapasztalatok kicserélésével. Kiderült, hogy a kelet-turkesztáni menekültek jóval többen vannak, mint mi, és hogy vezetıjük jogászember, míg közöttünk nem hogy jogász, de még egy allopátiát ismerı gyógyító sem akadt. Hosszasan megvitattuk az országaink szabadságáért folytatandó harc különbözı módozatait, s végül megállapodtunk, hogy szoros

kapcsolatban maradunk. Mindmáig így is van, még ha a tibeti ügy néha nagyobb nyilvánosságot is kap az övéknél. Decemberben újra megtettem a hatórás utat le Delhibe, ezúttal egy újabb zarándoklat elsı szakaszaként; szerettem volna több idıt eltölteni azokon a helyeken, ahol 1957 elején már jártam. Útközben ismét találkoztam a miniszterelnökkel. Némiképp tartottam attól, amit az ENSZ döntésérıl mond majd nekem, úgy gondoltam, haragudni fog, valójában azonban melegen gratulált. Olykor-olykor megnyilvánuló zsarnoki vonásai mögött kezdtem észrevenni a nagylelkő embert, no meg újra eszembe ötlött a demokrácia lényege. Nem fogadtuk el egymás véleményét, de ettıl még Nehru magatartása mit sem változott a tibetiek irányában. Mindezt látva, sokkal inkább kíváncsi lettem nézeteire, mint eddig bármikor. Kínában ennek épp az ellenkezıje történt velem. Nehru nem mosolygott sokat, inkább csöndesen ülve figyelt remegı, kissé kiugró alsó ajkával, majd válaszolt, mindig ıszintén és egyenesen. A legfontosabb az volt, hogy teljesen az én lelkiismeretemre bízta a döntés jogát. A kínaiak viszont folyvást mosolyogtak és becsaptak. Dr. Rádzsendra Praszád indiai elnökkel is újra találkoztam. Rasztrapathi Bhavanban voltam a vendége egy dzsaina hívıvel, Ácsárja Tulszival együtt, akit nagyon tisztelek. Elsı találkozásunk során, még 1956-ban nagyon megragadott az elnök szerénysége. Volt valami rendkívüli és könnyekig megható a viselkedésében, olyannak látszott, mint egy igazi bódhiszattva. Utoljára rezidenciájának kertjében találkoztunk; igen korán indultam sétára, de ı már kint volt, nagy fekete tolókocsijában ült ez a hajlott hátú, csodálatos öregember. Delhibıl Bódh Gájába mentem, ahol több mint félszáz, szintén zarándokúton járó tibeti menekültet fogadtam. Megindító volt, amikor vezetıik hozzám lépve az életükre esküdtek, hogy folytatják a harcot Tibetért. Ezt követıen ebben az életemben elıször egy 162 fıs ifjú tibeti novíciusokból álló csoportot avattam bhiksuvá. Rendkívüli szerencsémnek tartottam, hogy mindezt a Mahábódhi templom közelében épült tibeti kolostorban tehettem meg, annak a Bódhi-fának a szomszédságában, ahol Buddha elérte a végsı megvilágosodást. Ezután Szárnáthba utaztam, a Gazella-ligetbe, ahol Buddha elsı beszédét tartotta. Egy kisebb csapat tartott velem, köztük volt Ling és Tridzsang rinpocse, no meg persze ruhatárnokom, szertartásmesterem és a konyhafınök. A szent helyen egy seregnyi, vagy kétezer, Nepálon át éppen akkor érkezett tibeti menekült várakozott rám, hírét vették, hogy elıadást fogok tartani. Nagyon rossz állapotban voltak, de nyomorúságukat nagy lelki tartással viselték. A tibetiek élelmes kereskedık, a nagy tömeget látva, sokan már föl is állították bódéikat. Némelyek azt a néhány holmit árulták, amit sikerült magukkal hozniuk, mások régi ruhákat, vagy csak teát. A szenvedéseik ellenére arcukról sugárzó életerı engem is bizakodással töltött cl. Nem a frissen megélt szörnyőségekre emlékezve, összetörtén álltak ott, hanem a zarándok boldogságával jöttek, hogy élvezzék azt a kevés jót, amit szőkös életük még nyújthatott. A Gazella-ligetben az elsı, egy hétig tartó elıadássorozat csodálatos élményt jelentett. Az sem volt csekélység, hogy ugyanott taníthatok, ahol maga Buddha tette kétezer ötszáz évvel ezelıtt. Mindvégig a megpróbáltatásainkból származó elınyökre helyeztem a hangsúlyt. Emlékeztettem a jelenlévıket Buddha szavaira, amelyek szerint a szenvedés az elsı lépés a megszabadulás felé. Van egy régi tibeti mondás is, mely azt tartja, hogy „az örömöt fájdalommal méri az ember”. Nem sokkal azután, hogy visszatértem Masszuriba, arról értesültem, hogy az indiai kormány egy Dharamszala nevő helységben szándékozik végleges lakóhelyünket kijelölni. Váratlan és eléggé nyugtalnító hír volt ez. Megkerestem Dharamszalát a térképen, ugyanolyan hegyi település, mint Masszuri, csak épp sokkal eldugottabb helyen. Amikor érdeklıdtem, az is kiderült, hogy a Delhitıl néhány órányira lévı Masszurival ellentétben, Dharamszala egy

egész napi utazásra fekszik a fıvárostól. Gyanú támadt bennem, hogy az indiai kormány szándékosan akar olyan távoli területre költöztetni bennünket, amellyel nem jók az összeköttetések. Így a tibetieket hamarosan szem elıl tévesztené a világ. Ezért aztán kérelmeztem, hogy elküldhessek egy tibeti tisztviselıt Dharamszalába, tájékozódni, csakugyan megfelel-e a hely igényeinknek. Kérésem megértésre talált, a kasag egyik tagja, Dzs. T. Kun-deling ment körülnézni. Amikor egy hét múltán visszatért, azt mondta, hogy „Dharamszalában jobb a víz, mint Masszuriban a tej”. Haladéktalanul készülıdni kezdtünk. Nem sokkal késıbb ellátogattam végre az északi tartományokba, ahol tibetiek ezrei dolgoztak az útépítéseken. Majd megszakadt a szívem, amikor találkoztam velük; gyerekek, asszonyok és férfiak dolgoztak csapatokban, régebben apácák, földmővesek, szerzetesek, tisztviselık, mind együtt. El kellett viselniük a tőzı nap alatt az egész napos kemény robotot, hogy azután apró sátrakban zsúfolva töltsék az éjszakát. Még senki sem akklimatizálódott közülük tökéletesen, s noha valamivel hővösebb volt, mint a menekülttáborokban, a hıség és a levegı páratartalma azért itt is szokatlan szenvedést okozott. A levegı bőzös volt, a szúnyogok betegségeket terjesztettek, sokan lelték itt halálukat, hiszen az emberek szervezete igencsak legyengült. Veszélyes volt a munka is: nagy részét meredek hegyoldalakon végezték és a robbantások is gyakran balesettel jártak. Néhány idıs ember máig viseli e szörnyő munka okozta sebek hegeit, vagy épp megbénult, nyomorék maradt. S habár munkájuk eredménye ma már jól látható, akkoriban olykor értelmetlennek tőnt az egész vállalkozás. Elég volt egyetlen felhıszakadás, hogy mindaz a föld, amit elhordtak, egyetlen vörös sártengerként visszafolyjon ugyanoda. Kilátástalan helyzetük ellenére a menekültek mély, lelkükbıl fakadó tiszteletet tanúsítottak irántam, és csak úgy itták a szavaimat. „Életbevágó számunkra, hogy derőlátók maradjunk” – mondtam. Nagyon fölkavart ez a látogatás. Az útépítı táborokban tapasztaltak egy újabb aggasztó körülményre hívták föl a figyelmemet. Az itteni munkások gyermekei nagyon rosszul táplálkoztak és halálozási arányuk is igen magas volt. Ezért aztán kapcsolatba léptem az indiai kormánnyal, mely azon nyomban fölállított egy minden igényüknek megfelelı menekülttábort, ugyanakkor elküldték az elsı, ötven fıs gyerekcsoportot Masszuriba, ahol elkészült az iskolánk. 1960. február 1-én megérkeztek az elsı telepesek a Maiszur állambeli Bjlakuppéba. Késıbb hallottam, hogy a vidéket megpillantván sokan sírva fakadtak, kivihetetlennek látszott az elıttük álló feladat: megteremteni a megfelelı életkörülményeket. Csupán sátrakkal és az alapvetı használati dolgokkal voltak ellátva, ezeken kívül egyedüli erıforrásuk elszántságuk volt a túléléshez. Alig egy hónappal ezután, még mielıtt a tibeti emigráns kormányt alkotó mintegy nyolcvan tisztviselıvel elindultam volna Dharamszalába, a tibeti népfelkelés évfordulóján közleményt tettem közzé, ami azóta hagyománnyá lett. Akkor, abban az elsı felhívásban is hangsúlyoztam, hogy népemnek hosszú távlatban kell gondolkoznia Tibet jövıjérıl. Az emigrációban élıkkel közöltem, hogy elsıdleges célunk a visszatelepülés és kulturális hagyományaink megırzése legyen. A jövıre nézve kifejtettem azt a meggyızıdésemet, hogy fegyvereink az igazság, a törvényesség és a bátorság, melyekkel vissza fogjuk szerezni Tibet szabadságát.

KILENCEDIK FEJEZET Százezer menekült Dharamszalába vonattal és gépkocsival utaztunk. Kíséretemmel együtt 1960. április 29-én este hagytam el Masszurit és másnap érkeztem meg a Himacsal Pradésban lévı Pathankot állomására. Jól emlékszem a vonatozás után következı autóútra. Egy órás utazás után fehér hegycsúcsokat pillantottam meg a messzi távolban, eközben India legszebb tájait szeltük át, buján zöld mezıket, imitt-amott fákkal és mindenütt rikítóan tarka virágokkal. Három órányi autózás után behajtottunk Dharamszala központjába, ahonnan dzsippel tettem meg a házamig vezetı utolsó kilométereket. A ház közvetlenül McLeod Ganj falu fölött állt, a széles völgyre tekintve. Hajmeresztıen meredek úton kapaszkodtunk fölfelé, a vidék Lhásza környékére, azokra a hegyekre emlékeztetett, amelyek tetejérıl több száz kilométerre is ellátni. Megérkezvén McLeod Ganj faluba, láttuk, hogy tiszteletünkre új bambuszkaput emeltek, a tetejére arany betőkkel köszöntı szavakat írtak. Innen már csak egyetlen mérföld volt új otthonom a Szvarg ásram, a korábbi Highcroft House, mely a brit uralom alatt a körzeti biztos rezidenciája volt. Erdık kerítette apróbb ház, körötte kisebb építményekkel, amelyek egyike a konyha. Három másik ház szolgált tisztviselıim elhelyezésére. Kevesebb szobánk volt, mint amennyire szükségünk lett volna, és bár terjeszkedésre nyílt lehetıség, mégsem éltünk vele, örültem, hogy végre beköltözködtünk. Sötétben jöttünk, így hát nem nézhettem körül, másnap reggel azonban alaposan. Amikor fölébredtem, egy addig ismeretien madár hangját hallottam, „karácsok, karácsok” – rikoltozta. Kinéztem az ablakon, de nem sikerült megpillantanom, ám a látvány elkápráztatott: szemem elé csodálatos hegyek tárultak. Egészében véve pompásan éreztük magunkat Dharamszalában, noha megjegyzendı, hogy Kundeling újra megkedvelte a masszuri tejet és néhány éve vissza is költözött. Dharamszala egyetlen hátrányát a gyakori esık jelentik, az itteni csapadék mennyisége a második legnagyobb az indiai szubkontinensen. Eleinte alig ezer tibeti menekült élt velünk, mára a népesség ötezerre duzzadt. Elköltözésre csak egyszer-kétszer gondoltunk komolyabban, legutóbb néhány éve, amikor egy súlyos földrengés nagyob kárt okozott az épületekben. Az emberek attól féltek, hogy túlságosan veszélyes itt maradni. A legutolsó komolyabb földrengés 1905-ben volt, amikor a britek nyári üdülınek használták a helységet. Ekkor plébániatemplomuk tornya ledılt, A nagyobb léptékő földmozgások tehát ritkák, de gyakorlati okokból is nehéz volna elköltözni innen. Amint már a Birla House-ban, itt is megosztottam új otthonomat anyámmal és azzal a lhászai apszó fajtájú kutyapárral, amelyet nemrégen ajándékoztak nekem. Ezek az állatok mindenkit folyvást jókedvre derítettek. Teljesen különbözı jellemük volt; a nagyobbikat Szangjének hívták és gyakran azt gondoltam, alighanem szerzetes lehetett elızı életében s talán éhen halt, mint oly sokan Tibetben. Azért mondom ezt, mert egyrészt semmi érdeklıdést nem mutatott a más nemő ebek iránt, másrészt rajongott az evésért, ha már teleette magát, akkor is talált valahol helyet az újabb falatoknak. İ rendkívül hőséges volt hozzám. Tasi, a másik kutya, mindenben különbözött tıle. Kisebb volt ugyan, mégis sokkal bátrabb, aminek talán köze volt ahhoz, hogy Tendzin Norgajtól, a Mount Everest megmászójától kaptam. Emlékszem, hogy egyszer megbetegedett és injekciókat kellett adni neki. Az elsı után nagyon megharagudott az állatorvosra, így aztán a következı alkalommal két embernek kellett lefognia, hogy megkaphassa a befecskendezést. Közben vicsorgott és morgott, olyan fenyegetıen, hogy az orvos munkája végeztével jobbnak látta azon nyomban elhagyni a házat.

Csak ezután lehetett az apró kutyust szabadon engedni. Ilyenkor mintha puskából lıtték volna ki, körbefutotta a házat, hogy rátaláljon szegény doktorra. De bármily vérengzınek is tőnt, inkább csak ugatott, mint harapott, állkapcsa ugyanis úgy zárult, hogy igazából semmibe sem tudta belemélyeszteni a fogait. Amikor Dharamszalába költöztem, velem jött az indiai kormány összekötı tisztje, Nair úr és a hadsereg néhány testıre. Nair úrral remek kapcsolatba kerültem, fölajánlotta, hogy angolul fog tanítani. A nyelvtudás fontosságát fölismervén már elintéztem, hogy Tendzin Cshögjal a dardzsilingi North Point angol iskolába járhasson, magam pedig már Masszuriban elkezdtem angolórákat venni. Az indiai kormányzat nagylelkően heti két-három alkalommal magántanárt rendelt hozzám, de kissé oktalan diák voltam, könnyen elmulasztottam az órákat, így aztán nem is igen haladtam a nyelvvel. Ezzel az új összekötı tisztemmel azonban szívesen dolgoztam és irányítása alatt gyorsan fejlıdtem, noha a tömérdek írásbeli feladat nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Sajnáltam, amikor két év múlva más feladatra küldték. Attól kezdve a foglalkozások jóval rendszertelenebbé váltak. Sokan segítettek, köztük tibetiek is, de alig hiszem, hogy ma sokkal jobban bírnám a nyelvet, mint huszonöt évvel ezelıtt. Kínos is a dolog, valahányszor csak külföldre utazom, gyakran elborzadok azoktól a hibáktól, amelyeket vétek és ma már bánkódom, hogy nem dolgoztam keményebben akkor, amikor még módom volt rá. A Dharamszalában töltött elsı éveim során az angol mellett újra foglalkozni kezdtem vallási tanulmányaimmal is. Elıször is újra átolvastam számos olyan tibeti szöveget, amelyet kamaszkoromban tanulmányoztam, emellett az emigrációban élı, különbözı hagyományokat követı lelki vezetık tanításait is kikértem. Noha a bódhicsitta (a lények üdvéért megvalósítandó buddhaállapot) elérése még odébb volt, most, hogy úgy találtam, semmi sem kényszerít a munkára, máris szívesebben vágtam neki és elég sok mindent végeztem. Sajnos, az idı hiánya hamarosan komoly akadályt jelentett ezen a területen. Annyi biztosnak látszik, ha szellemi téren valamit is elértem, az semmiképpen sem áll arányban az érte kifejtett erıfeszítéseimmel. Dharamszalába érkezésünk után két héttel sikerült megnyitnom a tibeti menekültek gyermekeinek elsı óvodáját. Egy korábban gazdátlan házban kezdett mőködni, amelyet azért kaptunk az indiai kormányzattól, hogy ott helyezzük el az újonnan érkezıkkel egyre szaporodó árvákat. Nıvéremet, Cering Dolmát bíztam meg a vezetésével. Nem volt éppen sok hely az ötven gyerekbıl álló csoport számára, de helyzetük mégis fényőzı volt ahhoz képest, ahogy késıbb, már az év végén laktak; számuk ugyanis addigra megtízszerezıdött és semmi esély nem volt rá, hogy gyarapodásuk megállna. Volt úgy, hogy százhúszan laktak egyetlen hálószobában és öten-hatan aludtak egy-egy ágyban; keresztben fekve, hogy mindüknek jusson hely. Bármily szerények voltak is a körülmények, mindig örömmel látogattam el nıvéremhez és hirtelen megszaporodott családjához. Ezek a szüleiket vesztett, nincstelen gyerekek olyannyira teli voltak mókával, vidámsággal, hogy úgy tetszett, önnön nyomorúságukat kacagják ki. Nıvérem remek vezetıjüknek bizonyult, aki soha nem esett kétségbe. Erıs, szigorú asszony volt, teljes mértékben örökölte családunk jellemvonásait, ám szíve csupa jóság, remek humorérzékkel. Fölbecsülhetetlen segítséget jelentett azokban a nehéz idıkben. Annak idején, egyszerő falusi lányként nem részesült semmilyen oktatásban, gyerekkora jórészt azzal telt, hogy segített anyánknak a házimunkában. Roppant munkabírású volt, ami szenvedélyes természetével kiegészülve kitőnı vezetıvé tette. Hamarosan kiderült azonban, hogy sem mi, sem az indiai kormányzat nem képes az árvák ellátásához szükséges források elıteremtésére, így arra a következtetésre jutottam, hogy legalább is néhányukat örökbe kell adnunk külföldre, ha mód nyílik rá. Ezért kapcsolatba

léptem dr. Aeschmann svájci barátommal és megkértem, nézne utána a lehetıségeknek. Svájc eszményi hely, kis ország, remek közlekedéssel, ráadásul az otthonira emlékeztetı hegyekkel. A svájci kormány a kezdetektıl együttmőködött velünk és azon nyomban kész volt kétszáz gyerek befogadására. Arra is hajlandóságot mutatott, hogy a svájci családokba kerülı gyerekeknek késıbb módjuk nyílhat megismerkedni származásukkal és kultúrájukkal. Az elsı gyerekcsoportot továbbiak követték, késıbb pedig nemcsak végzıs diákok mehettek Svájcba tanulni, de ezer felnıtt menekült is letelepedhetett ott. Helyzetünk javulásával nem vettük igénybe többé a svájciak nagylelkőségét, de továbbra is elmondhatatlanul hálásak vagyunk mindazért, amit népünkért tettek. Nem sokkal Dharamszalába érkezésünk után személyes kapcsolatba kerültem a Nemzetközi Jogászbizottság tagjaival, akiknek munkája az elızı években olyan nagy bátorítást jelentett a számunkra. Vizsgálóbizottságuk tanúként is meghallgatott, boldogan tettem eleget a kérésnek. Az eredményt Genfben tették közzé 1960 augusztusában. Eszerint egyértelmően a tibeti álláspont igazolódott; Kína szerintük is megsértette az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 16 cikkelyét és genocídiumot követett el Tibetben. A jelentés kitért néhány, itt már korábban említett jogsértésre is. Egy nagyon fontos gyakorlati dolgot is tanultam a bizottság tagjaival folytatott beszélgetésekbıl. Ha jól emlékszem, a bizottság angol tagja megkérdezte, figyeli-e valaki közülünk a pekingi rádió adásait. Amikor erre nemmel válaszoltam, igencsak meghökkent és részletesen elmagyarázta, milyen fontos lenne közléseikre odafigyelni. Jellemzı, mennyire óvatlanok voltunk, hogy nekünk ez eszünkbe se jutott. Valóban nem gondoltunk rá, hogy a kínai rádióból – a hazugságok és propaganda mellett – megtudhatnánk, mit terveznek a kínaiak. Ezt belátva nyomban utasítottam a kasagot, hogy szervezzen meg egy figyelı csoportot, amely a mai napig mőködik. Egész évben tovább dolgoztam a tibeti közigazgatás megreformálásán, a kasag tagjaival és más rangos tisztviselıkkel belevágtunk a teljes demokratizálás nehéz munkájába. Szeptember másodikán fölállítottam a tibeti nép küldötteinek bizottságát. A kormányzat e legmagasabb törvényhozói testületének bárki tagja lehetett, akit Tibet három tartományában, Ü-Cangban (Dbus és Gtsang), Amdóban és Khamban szabadon megválasztottak. A tibeti buddhizmus fıbb hagyományainak képviselıi is helyet kaptak benne, késıbb még a régi bon vallás követıi is. A bizottság, mai nevén a Tibeti Nép Képviselıinek Győlése (Bhö Mimang Cshetui Lhenkhang) a parlamentekhez hasonlóan mőködik; tagjai havonta egyszer megbeszélésre ülnek össze a kasaggal és a különféle osztályok (lhenkhangok) titkáraival. Különleges alkalmakkor a Győlés az egész Nemzeti Munkabizottsággal (Gjünlével) találkozik, amelybe a lhenkhangok vezetıi és a kasag tagjai tartoznak (utóbbi tagjait ma már nem én nevezem ki, hanem megválasztják ıket). Akármit szavaz is meg a Népképviselet, azt végre kell hajtani. Kezdetben nem volt valami sikeres az új rendszer; a tibetiek annyira radikálisnak találták a változásokat, hogy néhányuk szemében a dharamszalai kormány reformjai igazi kommunista reformok voltak! Különösen az idısebb, régen emigrációban élı tisztviselık fogadták idegenkedve a változásokat. Késıbb azonban belátták, hogy rendszerünk reformokra szorul, sokat és lelkesen dolgoztak bevezetésükért. Mindig szeretettel gondolok munkájukra. Három évtized múltán ugyan még mindig sok nehézséggel kell szembenéznünk, ám az idı haladtával a dolgok változnak, javulnak. Annyi bizonyos, hogy jóval elıtte járunk Kínában élı testvéreinknek, akik rengeteget tanulhatnának tılünk. E sorok írásának idején is az emigráns tibeti kormány további, a demokráciát erısítı intézkedések bevezetésén dolgozik. Az emigráció elsı éveiben az én viszonylagos kényelmemmel ellentétben a kormánytisztviselık többsége, köztük egészen idıs emberek is nyomorúságos körülmények között éltek, néhányuk például istállóban aludt. Mindezt azonban derővel, panasz nélkül viselték, még azok is, akiknek rendkívül jól ment a soruk Tibetben. Amikor

konzervativizmusuk nem engedte, hogy egyetértsenek az általam képviselt iránnyal, akkor is mindannyian segítettek azokban a nehéz napokban. Elszántan és nyugodtan néztek szembe a tennivalókkal, önzetlenül dolgoztak azért, hogy talpra állítsák elgyötört népüket. Akkoriban bérük havonta nem volt több, mint 75 rúpia (3 angol font), máshol sokkal jobban fizetı állásokat is találhattak volna. Azt se mondhatjuk, hogy a közigazgatási munka olyan könnyő lett volna az idı tájt. A menekültek természetesen össze-összekülönböztek, jó pár perpatvar volt közöttük; az emberi természet már csak ilyen. Ám mindenki, mindenütt teljes erejébıl dolgozott a többiek javáért. Mindjárt a kezdetektıl fogva másik fı törekvésem az volt, hogy megırizzem és folytassam vallásos hitünket, enélkül kultúránk forrása elapadna. Indulásként az indiai kormány vállalta egy háromszáz szerzetes befogadására képes, a skolasztika tanulmányozására alapított iskola fölállítását a bhutáni határ közelében fekvı Buxa Duar-i egykori háborús fogolytábor területén. Miután azonban meggyıztük ıket, hogy a buddhizmus jövıje szempontjából rendkívüli fontosságú a magas tudományos színvonalon folyó képzés, megkaptuk a hozzájárulásukat másfél ezer, a legkülönbözıbb hagyományokat követı szerzetes továbbképzéséhez. Az emigrációban élı hatezernél is több szerzetes között ennyi ifjú és tehetsége szerzetes, valamint tapasztalt mester volt. Buxa Duarban, sajnos, még mindig rendkívül kedvezıtlenek voltak a feltételek. Éghajlata különösen forró és nedves, terjedtek a betegségek, amit csak súlyosbított, hogy a gyógyszert messzirıl küldték, s mire odaért, az emberek már nagyon legyengültek. Hónapok sem teltek bele és tudós szerzeteseink százai kapták meg a tüdıbajt, de amíg el nem hatalmasodott rajtuk a betegség, tovább dolgoztak és tanultak. Én magam, sajnos, nem tudtam a táborba látogatni, ám igyekeztem levelekkel és magnóra vett üzenetekkel tartani bennük a lelket. Ez ugyan nem változtatott a körülményeiken, de a túlélık életerıs szerzetesi közösség magvává lettek. Az elsı években az egyik legnagyobb gondunkat természetesen a pénz hiánya okozta, ami, hála az indiai kormány és a számos alapítványt tevı különféle külföldi szervezetek nagylelkőségének, nem volt akkora, hogy oktatási és letelepítési programunkat is veszélyeztesse. Nem éreztem volna helyesnek, ha minden szervezeti gondunk megoldásához segítségért folyamodunk, ilyen volt például az igazgatás. Önkéntes adó kivetésébıl, ami havi két rúpia volt fejenként, meg a fizetett munkások ugyancsak önkéntes két százalékos kereseti adójából össze tudtunk győjteni ilyesmire csekélyke összeget. De volt egy mentıövünk is, nevezetesen az a vagyon, amelyet még elırelátóan Kenrap Tendzin helyezett letétbe Szikkimben, 1950-ben, s amely ott azóta is elérhetı volt. Elıször azt fontolgattam, amit Nehru is javasolt, hogy ezt a kincset közvetlenül az indiai kormánynak adom el. Tanácsadóim azonban amellett kardoskodtak, hogy a szabadpiacon kellene értékesítenünk, ott jóval magasabb árat lehetne kapni érte. Így végül Kalkuttába vittük, ahol számomra hatalmasnak tőnı, nyolcmillió dollárnak megfelelı összegért kelt el. A pénzt számos vállalkozásba fektettük, többek között olyan, jól jövedelmezı vállalkozásokba, mint egy vascsıgyár és egy papírüzem. Sajnos azonban csak a kezdet volt ilyen biztató. Rövidesen a tıkénk gyarapítására létrehozott valamennyi vállalkozás tönkrement. Sokan, akik látszólag a mi érdekeinket képviselték, a saját hasznukra dolgoztak, így aztán vagyonunk nagy részét elveszítettük. A csikjab kenpo elgondolása nem vált be. Az eredeti összegnek alig egynyolcadát lehetett átmenteni az 1964-ben megalapított „İszentsége a Dalai Láma Jótékonysági Alapítvány”-ba. Szomorú történet ez, de mégsem alakulhattak másképpen a dolgok. Világos, hogy illetéktelenül kezeltük a vagyont, a kincs Tibet egész népéé volt, s nem csupán az elmenekült kévéseké. Nem volt rá kizárólagos jogunk tehát, a „karmatörvényt” tekintve sem. Ling rinpocse példája ötlik föl emlékeim között, aki azon az éjszakán, amikor elhagytuk Lhászát, hátrahagyta kedves óráját is, mert úgy érezte, hogy menekülésével elveszítette a jogát rá. Ma már úgy gondolom, neki volt igaza.

Ami saját anyagi helyzetemet illeti, korábban két hivatal is foglalkozott a dalai láma pénzügyi dolgaival, 1959 után azonban csak egy, a Személyi Hivatal; ez kezelte minden bevételemet és kiadásomat, így azt az ellátmányt is, amelyet az indiai kormánytól kaptam, s melynek összege (folyamatosan) napi húsz rúpia volt, alig több, mint egy dollár és valamivel kevesebb egy fontnál. Elméletileg ez volt hivatva fedezni étkezésemet és ruházkodásomat. Ahogy korábban, most sem volt közvetlen kapcsolatom a pénzzel, azt hiszem, szerencsémre, mert könnyen költekezem, bár gyerekkoromból emlékszem, hogy kisebb összegekkel gyakran fösvénykedtem. Természetesen van beleszólásom olyan díjakkal (mint például a Nobelbékedíj) járó összegek elköltésébe, amelyeket nekem ítéltek. Dharamszalában az elsı nyáron kikapcsolódásra is jutott idım, esténként általában tollaslabdáztam. (Gyakran nem viseltem a szerzetesi öltözékemet.) Télen pedig, ami igen hidegnek bizonyult, mindannyian szívesen játszottunk a hóban. Nıvérem és édesanyám, koruk ellenére, rendkívül élvezték a hógolyózást. A pihenés komolyabb formáját jelentették a közeli Dhauladar fennsíkon való túrázások, az itteni legmagasabb hegyek meghaladták az ötezer métert. Mindig szerettem a hegyeket. Egy ízben elég magasra fölmásztam tibeti testıreim kíséretében. A csúcsra érve mindannyian igencsak kifáradtunk, ezért azt javasoltam, fújjuk ki magunkat. Ahogy a lélegzetelállítóan szép tájban gyönyörködtünk, egyszercsak észrevettem, hogy a távolból egy helybéli hegylakó figyel bennünket, apró, sötét bırő, alamuszi külsejő ember. Néhány percig bámult bennünket, majd nagy hirtelen valami fadarabfélére ült, és sebesen lecsúszott a hegyoldalon. Kíváncsian bámultam utána, amint egy-két kilométerrel lejjebb lassan apró ponttá zsugorodott. Javasoltam, hogy mi is így ereszkedjünk le. Valaki kerített egy kötelet, s mind a tizen egybekötöttük magunkat vele, majd szótlan barátunk példáját követve egy-egy fadarabra vagy simább sziklatöredékre ülve végigszáguldottunk a lejtın. Nagy móka volt, noha veszélyes is, kékre-zöldre vertük magunkat, ahogy össze-össze csapódtunk a zubogó hóban. Szerencsére egyikünk sem sérült meg, ám az eset után kíséretem több tagja húzódozott attól, hogy elhagyja táborunkat. Különösen testıreim tanúsítottak csekély lelkesedést, amikor egy-egy újabb kirándulást jelentettem be. Ezekben az elsı idıkben egy másik szabadidıs tevékenységem az volt, hogy a David Howarth nevő angol íróval a Földem és népem címő könyvemen dolgoztam, amelyben elsı ízben számoltam be életemrıl. 1961-ben a kormány közzétette Tibet alkotmánytervezetét és minden tibetit fölszólítottunk, hogy mondja el véleményét, illetve bírálatát róla. Rengetegen meg is tették. Többnyire a dalai láma hivatalát illetı fontos cikkely kapcsán szóltak hozzá; a teokráciából a teljes demokráciába történı átmenet legfıbb lépéseként azt a javaslatot tettem a Nemzetgyőlésnek, hogy bármely tisztség betöltıje kétharmados szótöbbséggel elmozdítható legyen. Sajnos, az a gondolat, hogy a dalai láma esetleg leváltható lesz, sok tibetit megdöbbentett, nekem kellett megmagyaráznom, hogy a demokrácia sok mindenben a buddhista elveket követi, és némileg talán a tekintélyemet fölhasználva elértem, hogy a cikkely az alkotmánytervezetben maradt. Ugyanannak az évnek az eleje táján újból meglátogattam az útépítı táborokat, majd megtettem elsı látogatásomat a Bjlakuppéban létesült új településen. Csupa szomorú, lesoványodott telepessel találkoztam, s azt is nyomban megtudtam, miért olyan levertek. A tábor néhány erdıszéli sátorból állt csupán, és noha a táj épp oly gyönyörő volt, mint zarándoklatom idején, a föld maga nem sok jót ígért. Ezen kívül az égı törmelék, meg a nap melege csaknem elviselhetetlen volt. A telepesek számomra külön, bambuszfalu, vászontetejő sátrat készítettek, de bármily alapos munkát is végeztek, nem nyújtott semmilyen védelmet a terep megtisztításából származó

szörnyő por ellen. Minden reggel füst- és koromfelhıbe burkolózott a környék, majd esténként leszállt a por és minden apró nyíláson behatolt. Reggel az ember arra ébredt, hogy finom porréteg fedi. Ilyen körülmények között az erkölcsi tartás sem lehetett túl erıs. Én sem tehettem sokat, igyekeztem lelket verni az úttörıkbe; valami olyasmit mondtam nekik, hogy a reményt nem szabad föladnunk, és biztosítottam ıket arról, amit magam is erısen hittem, hogy egyszer jobbra fordul sorsunk. Megígértem nekik, legyızünk minden bajt, ami népünkre tört. Szerencsére hittek nekem, és helyzetük apránként tényleg meg is változott. India különbözı államainak vendégszeretete lehetıvé tette, hogy a hatvanas évek elsı felében több mint húsz település megalapításával fokozatosan visszahívhassuk embereinket az útépítı táborokból. Mára néhány százan maradtak ott csupán a százezernyit is meghaladó menekült közül, és azok is saját akaratukból. Mivel a számunkra átengedett területeknek csaknem a fele az északi vidékeknél jóval forróbb éghajlatú Dél-Indiában volt, úgy döntöttem, eleinte csak a legjobb fizikumú emberek telepedjenek oda. A napszúrás és a forróság idınként még így is annyi áldozatot szedett, hogy olykor nem voltam benne bizonyos, helyes volt-e elfogadni a trópusi éghajlaton fekvı földeket. Azt azonban tudtam, hogy népem idıvel alkalmazkodni fog a körülményekhez. Ugyanúgy hittem bennük, ahogy ık énbennem. Táboraikat járva gyakran meg kellett vigasztalnom a menekülteket. Nehezen viselték el a tudatot, hogy ily messzire élnek hazájuktól, s reményük sincs arra, hogy újra havat vagy jeget láthassanak, nem is szólva nagyszerő hegyeinkrıl. Megpróbáltam elfeledtetni velük a múltat, inkább arról beszéltem nekik, hogy Tibet jövıje rajtunk, menekülteken múlik. Ha meg akarjuk ırizni kultúránkat és életmódunkat, annak egyetlen útja, hogy erıs közösségeket alakítsunk ki. Szóltam az oktatás fontosságáról, de még a házasság intézményének jelentıségérıl is. Noha nem éppen szerzeteshez illı dolog ilyesmit tanácsolni, mégis azt mondtam az asszonyoknak, ha csak lehet, tibeti férfiakhoz menjenek nıül, s születendı gyermekeik is tibetiek legyenek majd. A települések zömét 1960–65 között alapítottuk, akkoriban igyekeztem minél gyakrabban látogatni ıket. Soha nem gondoltam a kudarc lehetıségére, mégis voltak pillanatok, amikor úgy láttam, nehézségeink megoldhatatlanok. A Mahárástra állambeli Bandhárába például tavasszal érkezett meg a telepesek elsı csapata, közvetlenül a forró évszak kezdete elıtt. Néhány hét alatt százan haltak meg közülük (vagyis minden ötödik) a forróságtól. Elsı látogatásomkor könnyes szemmel kértek, hogy telepítsük át ıket valami hővösebb vidékre. Csupán annyit tehettem, hogy elmagyaráztam nekik, rosszul idızítettük érkezésüket, ám a nehezén immár bizonyosan túl vannak. Meg kell tehát tanulniuk úgy alkalmazkodni a körülményekhez, ahogyan azt az itt élık teszik, s meg kell próbálniuk a helyzetet elınyükre fordítani. Kértem, hogy próbáljanak egy évig kitartani, s megígértem, ha addigra sem javul a helyzetük, a következı télen visszatérek és elköltöztetjük ıket innen. Mint kiderült, a dolgok attól kezdve jól mentek. Tizenkét hónap után visszatértem hozzájuk és azt tapasztaltam, hogy a telep virágzásnak indult. „Szóval, nem mindenki halt meg” – mondtam a tábor vezetıinek, mire nevetve azt válaszolták, minden úgy alakult, ahogy elıre megmondtam. Annyit azonban hozzá kell tennem, bármily sikeres is azóta ez a közösség, azért a forróság miatt hétszáznál több telepest mégsem tudott magához vonzani. Bjlakuppéhez hasonlóan itt is 1200 hektárnyi földterületet kaptunk, telepesenként fél-fél hektárt. Mivel azonban kevesen érkeztünk, elveszítettünk 900 hektárt, amelyet más menekültek kaptak meg, de ık sem maradtak ott sokáig. A letelepítési program egyik legnagyobb gondja az volt, hogy noha sok nehézséget elıre láttunk ugyan, több olyan is fölmerült, ami teljesen készületlenül ért bennünket. Az egyik helyen nagy gondot jelentettek a földeken át-átcsörtetı vaddisznók és elefántok. Nem csupán a termést tették tönkre, de olykor kunyhókat sodortak el, embereket tiportak agyon.

Emlékszem, egy ottani öreg láma megkért, imádkozzak oltalmukért, s eközben az elefántot a szanszkrit hathi szóval nevezte meg, amelynek szó szerinti jelentése „becses teremtmény” és a jótéteményt jelképezı mitológiai elefántokra utal. Pontosan értettem ugyan, mire gondol az öreg, mégis nagyon meglepett, hogy ezt a kifejezést használta, addig ugyanis azt hittem, hogy az igazi elefántok is jóindulatú lények. Néhány év múlva úgy adódott, hogy az egyik svájci utam során meglátogattam egy gazdaságot, ahol villanypásztor mőködött. Vezetım nagyon meglepıdött, amikor megkérdeztem tıle, szerinte lehetne-e ilyesmit elefántok elkerítésére is használni. Azt válaszolta, miért ne lehetne, ha a feszültséget megfelelıképp emeljük. Rendeltem is belıle egyet az említett település számára. Ám nemcsak gyakorlati gondjaink voltak. Olykor éppen saját kultúránk nehezítette meg, hogy alkalmazkodjunk az új körülményekhez. Jól emlékszem, amikor elıször jártam Bjlakuppéban, a telepesek fölötte aggódtak, hogy a föld megtisztításához gyújtott tőz milliónyi apró állat és bogár halálát okozza. Ez a buddhisták szemében szörnyőséges dolog, hiszen mi úgy tartjuk, hogy az élet minden formája szent, nem csak az emberi. Néhány menekült még azt is kérte tılem, hogy állítsuk le a munkát. A külföldi segélyszervezetek közremőködésével elindított munkatervek közül is hasonló okok miatt hiúsult meg több, így például nem sikerült baromfi- és disznótelepeket létesítenünk. A tibetiek még szegényes körülményeik között sem voltak hajlandók közremőködni táplálékul szolgáló állatok tenyésztésében, amin néhány külföldi olykor gúnyolódott. Rámutattak arra az ellentmondásra, hogy szívesen eszik ugyan a húst, de az elıállításától már húzódoznak. Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy az említett szervezetek segítségével megindított vállalkozások zöme jól mőködjön, eredményeink nagy örömmel töltötték el barátainkat. A fejlett ipari államok népétıl kapott bıkező támogatás megerısített abban az alapvetı hitemben, amit én Egyetemes Felelısségnek nevezek, s amelyrıl azt hiszem, hogy az emberi nem fejlıdésének kulcsa. Enélkül csakis egyenlıtlenül fejlıdhet a világ. Minél több ember döbben rá, hogy nem elszigetelten élünk a földön, és hogy végül is mindannyian összetartozunk, annál többre jutunk, s nemcsak az emberiség egyik vagy másik része boldogul. Az idegenbıl érkezettek közül többen kiemelkedıen sokat tettek értünk, szinte életüket szentelték a menekültek ügyének. Egyikük Maurice Friedmann, Lengyelországból származó zsidó férfi, akivel 1956-ban találkoztam elıször, festı barátja, a szintén lengyel Uma Devi társaságában. Mindketten (egymástól függetlenül) Indiában telepedtek le, hogy az itteni módon éljenek. Amikor Indiába jöttünk, a legelsık között voltak, akik fölajánlották segítségüket. Friedmann elég idıs volt már akkoriban, egészsége is gyönge lábakon állt, görnyedten járt, vastag szemüvege rossz látásáról árulkodott, mögötte azonban szúrós kék szemek ültek, esze pedig rendkívül éles volt. Néha kissé idegesített, hogy konokul érvel teljesen képtelen tervek mellett. Összességében azonban tanácsai – különösen a gyermekotthonok fölállításával kapcsolatosak – fölbecsülhetetlenül hasznosak voltak. Uma Devi, aki Friedmann-nál sokkal inkább spirituális hajlamú volt, ám épp oly idıs, mint barátja, életének hátralévı részét szintén népem ügyének áldozta. Egy másik fontos résztvevı a svájci vöröskereszt munkatársa, Luthi úr volt, aki Pala néven emlegettünk (ez tibetiül annyit tesz, „papa”). Roppant lelkesedés és erı lobogott benne, igazi vezetı volt, aki rendkívül keményen hajtotta a keze alá került embereket. A dolgokat általában könnyedebben vevı tibetiek nehezen szokták meg, s tudom, hogy olykor morgolódtak a

módszerei miatt. Valójában azonban mindenki szerette. Emlékét megırzöm, mint mindazokét, akik oly sokat és önzetlenül dolgoztak népem javáért. A tibeti menekültek szempontjából a hatvanas évek elejének egyik fontos eseményét az 1962-ben kirobbant kínai–indiai háború jelentette. Természetesen rendkívül szomorú voltam, amikor a harcok megkezdıdtek, s szomorúságomba félelem is vegyült. Akkoriban a letelepítési folyamatnak még csak a kezdetén jártunk. Az útépítı telepek veszélyesen közel voltak a harcok színhelyéhez, így aztán bele is keveredtek azokba, néhány tibetinek másodszor is menekülnie kellett. Számunkra még szomorúbbá tette az egészet az a tény, hogy a bennünket megmentı indiaiakat tibeti földrıl támadta a kínai hadsereg. Szerencsére rövid háború volt, noha a végén mindkét fél komoly veszteséget, azonos számú emberáldozatot könyvelhetett el. Saját, Kínával kapcsolatos politikájáról Nehru kénytelen volt kijelenteni, hogy „India a saját maga alkotta álomvilágban élt”. Egész életében szabad Ázsiáról álmodott, amelyben minden ország összhangban él. Alig egy évtizeddel a pancsa síla aláírása után kiderült, hogy ez az ígéretes memorandum üres fazék csupán, hiába tett meg fönntartásáért mindent ez a rendkívül humánus ember. Nehru pandittal 1964-ben bekövetkezett haláláig kapcsolatban maradtam. Továbbra is nagyon érdekelte a tibeti menekültek helyzete, különösen gyermekeinké, akiknek oktatását mindig is a legfontosabb feladatnak tartotta. Sokan mondják, hogy a kínai–indiai háború következtében borult el az elméje, s azt hiszem, igazuk lehet. Annak az évnek a májusában láttam utoljára. Szobájába lépve észrevettem, hogy nagy megrázkódtatás érte. Szélütést kapott, erıtlenül, soványán ült karosszékében, két karja alatt párnákkal megtámasztva. Rossz testi állapotának jelei mellett érezhetı volt, hogy roppant szellemi feszültségben él. Rövid találkozónk után nehéz szívvel hagytam magára. Még aznap Dehra Dunba utazott, búcsúztatására kimentem a repülıtérre, ahol lányával, Indira Gandhival találkoztam. İt jól ismertem, mióta elıször találkoztunk Pekingben, 1954-ben, ahová atyját kísérte el (elıször azt hittem, hogy nem a lánya, hanem a felesége). Elmondtam neki, mennyire fájlalom, hogy apját ilyen rossz egészségben találtam, s hogy félek, utoljára láttam. Kiderült, hogy igazam volt, mert Nehru egy héten belül meghalt. Hamvasztásán nem tudtam részt venni, ám hamvai szétszórásának aktusán igen, amelyre az alláhábádi három folyó találkozásánál került sor. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra, hisz úgy érezhettem, közel állok családjához. Indirával is találkoztam ott, aki a szertartás után odalépett hozzám és mélyen a szemembe nézve csak azt mondta: „Ön elıre tudta”.

TIZEDIK FEJEZET A csuhás farkas Cering Dolma is meghalt 1964-ben. Munkáját Dzsecun Pema húgom vette át, aki hasonló bátorságot és elszántságot tanúsított, Ma már az óvoda a dharamszalai tibeti gyermekfalu részeként mőködik. A tibeti településeket behálózó gyermekfalvak intézménye napjainkban több mint hatezer gyermeknek biztosít fedelet és oktatást, közülük másfél ezernek Dharamszalában. Az elsı alapítvány az indiai kormánytól származott, ma már a költségek jó részét az SOS International jótékonysági alapja állja. Jólesı érzés harminc év múltán az oktatás területén kifejtett erıfeszítéseink eredményeit látni. Több mint kétezer fiatal tibeti menekült végzett felsıbb iskolákat, nagy részük Indiában, ám egyre többen Nyugaton is. Mindvégig szemmel tartottam ezt az oktatási programot, nem feledve Nehrunak azt a megjegyzését, hogy a gyermekek jelentik legbecsesebb erıforrásunkat. A kezdetekben ezek az iskolák rozoga épületek voltak, ahol indiai tanítók vegyes összetételő gyerekcsoportokat oktattak. Mára már elegendı számú képzett tibeti tanár áll a rendelkezésünkre, de azért jó pár indiai oktató is közremőködik. Szeretném kifejezni nekik és elıdeiknek a legmélyebb hálámat; nehezen tudom szavakkal megköszönni annak a számos nınek és férfinak a munkáját, akik életük nagy részét önfeláldozóan népem megsegítésének szentelték, gyakran nyomorúságos feltételek között, egészen távoli vidékeken. A dolog borúsabb oldala az, hogy sok gyerek, különösképp lány, nem fejezte be tanulmányait; olykor nem volt kedvük a tanuláshoz, máskor szüleik rövidlátása miatt. Amikor csak megfelelı alkalom kínálkozik, mindig elmondom a szülıknek, mekkora a felelısségük abban, hogy az apró gyerekkezeket ne önnön pillanatnyi hasznukra dolgoztassák. Ha így tesznek, olyan félmővelt ifjúság nı föl, mely látja ugyan az élet színes lehetıségeit, de éppen tanulatlansága miatt nem lesz képes megragadni azokat. Ennek pedig elégedetlenség, sıt irigység lesz a vége. India miniszterelnöki székében Lal Bahadur Sásztri követte Nehru panditot. Bár mindössze három évig maradt hatalmon, mégis gyakran találkoztam vele és mindig nagy tisztelettel tekintettem rá. Sásztri elıdjéhez, Nehruhoz hasonlóan nagy barátja volt a tibeti menekülteknek, de még Nehrunál is inkább érezhettük politikai szövetségesünknek. 1965 ıszén az ENSZ újra megtárgyalta Tibet ügyét, annak a határozattervezetnek a nyomán, amelyet Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Málta, Írország, Malaysia, Nicaragua és Salvador nyújtottak be. Sásztri ragaszkodott hozzá, hogy India ezúttal Tibet mellett szavazzon. Hivatali ideje alatt már-már úgy tőnt, hogy kormányzata talán elismeri az emigráns tibeti kormányt is. A miniszterelnök azonban nem élt sokáig. Eközben India újabb háborút viselt, ezúttal Pakisztánnal; 1965 szeptember elsején robbantak ki a harcok. Dharamszala alig száz mérföldnyire fekszik a pakisztáni határtól, így a magam szemével láthattam, milyen tragikus következményekkel jár az ilyen összeütközés. Alighogy kitört a harc, szokásos látogató körutamra indultam a dél-indiai településekre. Éjszaka volt és teljes elsötétítést rendeltek el, így a pathankoti vasútállomásig tartó három órás autóutat világítás nélkül kényszerültünk megtenni. Rajtunk kívül csak katonák jártak az utakon, emlékszem, azon töprengtem, milyen szomorú is, ha a hétköznapok emberének el kell rejtıznie és a „védelmi erık” veszik birtokba életterünket. Igazából persze ık is ugyanolyan emberek, mint mi, hozzánk hasonló lények. Amikor végre lehangoló utazás végén elértük az állomást, hallottam, amint a közelben Pathankot repülıterét lövik. A repülık elsüvítettek fölöttünk, majd néhány pillanat múlva a

légelhárítók lángnyelvei csaptak az égre. Rémisztı zaj volt, nagyon féltem, bár némi elégedettséggel mondhatom, hogy nemcsak én. Soha nem ültem még vonaton, amely olyan gyorsan hagyta volna el az állomást, mint az az éjszakai! Dél-Indiába érkezvén elsı utam Bjlakuppéba vezetett, szeptember 10-én értem ehhez a legelsıként alapított településhez, ahol akkorra már több mint háromezer kétszázan laktak. Téglaházak is álltak már, helyben készült cseréppel fedve, a kutak fúrása és a fák kivágása is befejezıdött, a mezıgazdasági munkának is akkor tájt vágtak neki igazából. Névlegesen mindenki kapott fél hektárnyi földet, noha valójában közös gazdaságban mővelték a területet, amelynek csak kis része maradt – apró konyhakertekként – saját tulajdonban. Ezeken zöldséget és gyümölcsöt termesztettek. A fıbb termények a tervek szerint a rizs, a kukorica és a ragi (köles) voltak. Örültem ekkora fejlıdés láttán, megerısített abban a hitemben, hogy ha remény és elszántság társul, a csodák sem lehetetlenek. Mindenütt sokkal jobb helyzettel találkoztam, nem kellett többé reményvesztett emberek panaszait hallgatnom, sem olyan jólétet ígérnem, amelynek eljövetelében magam sem hittem. A telepesek állhatatossága, úgy látszott, meghozta a gyümölcsét, de életük azért rendkívül nehéz maradt. Amikor a letelepítési program tervezésébe kezdtünk az indiai kormánnyal, azt reméltük, hogy a menekültek öt éven belül önellátóak lesznek. Azután meg úgy számoltunk, hogy mezıgazdasági termékfeleslegükkel a tibetiek hozzá is járulhatnak az indiai gazdaság teljesítményéhez. Derőlátásunk azonban alábbhagyott, amikor rájöttünk, hogy a munkaerı teljesen képzetlen. A földeken dolgozók közül csak néhánynak volt valami fogalma a gazdálkodásról. Az új munkára mindenkit mozgósítottak, tekintet nélkül arra, hogy korábban kereskedı, szerzetes, katona, nomád vagy semmihez sem értı falusi volt-e. A trópusi indiai területen, persze, egészen más a mezıgazdaság, mint a magasan fekvı Tibetben, így azután még azoknak is egészen új módszereket kellett elsajátítaniuk, akik korábban konyítottak valamit ehhez a munkához; az ökrökkel végzett munkától egészen addig, hogyan kell a traktorokat használni és karbantartani. Ezért öt év elteltével a feltételek még mindig kezdetlegesek voltak ezekben a táborokban. Visszatekintve mégis úgy találom, hogy a tibeti letelepítési program a hatvanas évek derekán érte el a fénykorát; a földek megtisztításának zöme befejezıdött, a menekültek nagy része – a nemzetközi vöröskereszt jóvoltából – hozzájutott az alapvetı orvosi ellátáshoz, a mezıgazdasági gépek még egészen újak voltak, noha mára elavultak már és újakra kellene ıket cserélni. Ekkor, 1965-ben egy hétig vagy tíz napig Bjlakuppéban maradtam, majd kocsival ellátogattam Majszurba, Utamakundba és Mádrászba, mielıtt India legmőveltebb államának, Keralának a fıvárosába, Trivandrumba értem volna. Ideérkezve a kormányzónál szállásoltak el. Végül több hétig ott maradtam, mert az északon folyó háború továbbra is fenyegetınek tőnt; két bomba is hullott Dharamszalára. Az idımet azonban itt sem vesztegettem. A kormányzó házában, a Rádzsbhavanban lévı szobám ablaka történetesen a szemben lévı konyhára nyílott. Egyik nap tanúja voltam, amint levágták az egyik, ebédre szánt csirkét, s láttam, hogy a szerencsétlen, elvágott nyakú állat mekkora szenvedést áll ki. Bőntudat töltött el és elhatároztam, itt az idı, hogy vegetáriánus legyek. Említettem már, hogy a tibetiek zömmel nem azok, hiszen ritka nálunk a zöldség, és a hús jelenti a legfıbb táplálékot, ám néhány mahájána szöveg szerint a szerzeteseknek és apácáknak csakugyan kerülniük kell a húsételeket. Ellenırizendı elhatározásom komolyságát, elıször elfogadtam a fölszolgált ételt. Amikor megkaptam, gondosan megvizsgáltam; angolosan elkészített csirke volt, hagymával és szósszal, szinte kicsordult a nyálam. Mégis nagy lelki erıvel visszautasítottam, s ezentúl

szigorúan betartottam a vegetáriánus szabályokat, és nem csak a hústól tartózkodtam, de a haltól és a tojástól is. Az új étrend megelégedésemre szolgált, nagyon is illett hozzám, szabályainak sikeres betartása örömmel töltött el. Még 1954-ben, Pekingben, valamelyik fogadáson vitatkoztam a vegetarianizmusról Csou En-lajjal és egy másik politikussal, aki vegetáriánusnak vallotta magát, noha tojást evett. Ezt szóvá is tettem, mondván, hogy a csirke a tojásból kel ki, így hát tojást sem szabadna ennie. Eléggé összekülönböztünk a dolgon, míg Csou diplomatikusan véget nem vetett a vitának. A Pakisztánnal vívott háború 1966. január 10-én ért véget. Ám ezzel együtt rossz hír is érkezett; meghalt Sásztri miniszterelnök, a Taskentben, Ajub Khán pakisztáni elnökkel folytatott tárgyalások során. A békeszerzıdés aláírása után néhány órával hunyt el. Lal Bahadur Sásztri mély nyomot hagyott emlékezetemben, apró, gyengécske, jelentéktelen külsejő ember létére elmeéle és lelkiereje páratlan volt; a törékeny külsı kiváló vezetıt takart. Sok más, nagy felelısséggel járó tisztséget betöltı emberrel ellentétben ı bátor és határozott volt, nem hagyta, hogy az események sodorják magukkal, hanem mindent elkövetett, hogy maga irányíthassa ıket. Nem sokkal ezután meghívtak a hamvasztásra, amelyen Trivandrumból hazatérıben részt is vettem. Szomorú esemény volt, számomra különösen, mert elsı ízben láttam életemben halott embert közelrıl, jóllehet buddhistaként naponta magam elé idéztem a halált. Emlékszem, ahogy a halotti máglyán fekvı testét nézve apró szokásaira és arra a kevés személyes dologra gondoltam, amelyet megosztott velem. Mint elmesélte, szigorú vegetáriánus volt, mert iskolás korában egyszer addig kergetett körbe-körbe egy sérült galambot, amíg az a kimerültségtıl el nem pusztult. Tettétıl olyannyira elborzadt, hogy megfogadta, sohasem veszi magához más élılény húsát. Így aztán nem csupán India veszítette el egyik legjobb politikusát, s nem csak a világ egyik fölvilágosult vezetıjét, de az emberiség is elveszített egy igazán együttérzı szellemet. Miután részt vettem a néhai miniszterelnök temetési szertartásán, visszatértem Dharamszalába, ám közben meglátogattam Delhiben néhány kórházat, ahol háborús sebesülteket ápoltak. Legtöbbjük tiszt volt, sokan komoly sérüléseket szenvedtek és szörnyő fájdalmakat álltak ki. Ahogy az ágyak között, a sebesültek zokogó hozzátartozói mellett elsétáltam, magamban arra gondoltam, hogy a háborúk egyetlen eredménye a roppant emberi szenvedés, s ez az egyetlen élmény, amit nem lehet elérni békés eszközökkel. Csekély vigaszt jelentett, hogy ebben a kórházban gondosan ápolták a sebesülteket, a harcok sok más sérültje aligha részesült ilyen ellátásban. Két hét múltán Indira Gandhi lett India miniszterelnöke. Mivel gyakorlatilag ı is mindig ott volt, amikor apjával találkoztam, már ekkor is közel éreztem magamhoz, s okkal gondolhattam, hogy ı is közelállónak tekint engem. Nem is egyszer a bizalmába avatott, amikor hivatali ügyei megoldásában segítségére lehettem. A magam részérıl úgy gondoltam, elég jól ismerem ahhoz, hogy elsı vezetıi korszakának vége felé figyelmeztessem, az irányító nem szakadhat el az egyszerő emberektıl. Magam korán megtanultam, hogy aki vezetni akar, annak közel kell maradnia népéhez, különben könnyen becsaphatják a tanácsadók, tisztségviselık és a többi körötte forgolódók, akik önös érdekekbıl meg akarják akadályozni, hogy tisztán lássa a dolgokat. Indira Gandhinak, India többi miniszterelnökéhez hasonlóan sokat köszönhetek, ı is hatékonyan támogatta a tibeti menekülteket. Beiktatásától kezdve tagja volt a Masszuriban székelı Tibeti Otthon Alapítványnak és különösen sokat segített az oktatás területén. Osztotta apja véleményét az iskola fontosságáról. Noha a szükségállapot bevezetése után kemény szavakkal illették, némelyek diktátort láttak benne, könnyedén lemondott a hatalomról 1977

márciusában, a választási eredmények kihirdetése nyomán. Számomra e lépés a mőködı demokrácia vonzó példájává vált; bármennyi küzdelem is folyt a parlamentben és azon kívül is a hatalomért, amikor eljött az ideje, Indira minden további nélkül távozott. Ugyanezt gondoltam Nixon elnökrıl is. A vezetés megváltozása gyakran jár vérontással, és csak az igazán civilizált országok jellemzıje, hogy a parlament határozata fölül áll az egyéni érdekeken. A Kínai Népköztársaság belpolitikája egészen más képet mutatott ez idı tájt. A hatvanas évek közepétıl Mao 1976-ban bekövetkezett haláláig az országban és gyarmatosított részeiben véres, erıszakos fölkelések sora robbant ki. Az úgynevezett kulturális forradalom igazi arca csak évek multán kezdett kivehetıvé válni. Kiderült, hogy nem pusztán a céltalan ırjöngés idıszaka volt ez, hanem a hatalmi belharcé is. Mao felesége, Csiang Csing úgy viselkedett, mint egy császárnı, és azok a kommunista vezetık, akikrıl úgy gondoltam, több testben egyetlen akaratot követnek, mindannyian egymás torkának estek. Akkoriban azonban még csak találgatni lehetett, mekkora lesz a fölfordulás Kínában. Sok tibetivel együtt világosan láttuk, hogy szörnyő dolgok történnek szeretett hazánkban. Kapcsolataink azonban teljesen megszakadtak, egyetlen hírforrásunkat azok a nepáli kereskedık jelentették, akiket olykor-olykor átengedtek a határon, a tılük származó tudósítások azonban mindig hiányosak voltak és nem is éppen frissek. Csak egy évvel késıbb értesültem például arról, hogy 1969-ben Tibet több részén tömeges fölkelés bontakozott ki, melynek megtorlása, a hírek szerint, több áldozatot szedett, mint 1959-es pusztítás. A pekingi vezetéssel, persze, semmilyen közvetlen kapcsolatom nem lehetett, a szemükben „csuhás farkas” voltam. Én lettem a kínai vezetés haragjának céltáblája, úgy beszéltek rólam Lhászában, mint aki a vallási vezetı szerepében tetszeleg, igazából azonban tolvaj, rabló és gyilkos. Még arra is célozgattak, hogy bizonyos meghökkentı szexuális szolgálatokkal álltam Gandhi asszony rendelkezésére! Így azután, csaknem tizenöt éven át a tibeti menekültekre a sötétség korszaka köszöntött. A hazatérés reménye ekkor még távolibbnak tőnt, mint amikor ideérkeztünk. Csakhogy az éjszaka a megpihenés, a feltöltıdés idıszaka is, s ezekben az években letelepítési programunk virágzásnak indult. Mind több és több embert vittünk át az útépítésekrıl az akkor már egész Indiában föllelhetı tibeti településekre. Néhány menekült Indián kívül, az egész világon szétszórtan alapított kisebb telepeket. Amikor e sorokat írom, ezerkétszázán élnek ÉszakAmerika különbözı tájain (egyik felük az Egyesült Államokban, a másik Kanadában), mintegy kétezren Svájcban, százan Nagy-Britanniában, maroknyi tibeti pedig csaknem minden európai országba jutott, az egyik fiatal család Írországban él. Az új letelepülési hullámmal egyidejőleg az emigráns tibeti kormány hivatalokat nyitott a legkülönbözıbb országokban. Az elsı Kathmanduban nyílt meg, a második New Yorkban, majd sorban következett Zürich, Tokió, London és Washington. Ezek a hivatalok amellett, hogy képviselik az ott élı tibetiek érdekeit, azért is mindent megtesznek, hogy információkat terjesszenek az országról, mőveltségérıl, történetérıl és életmódjáról otthon és a számőzetésben egyaránt. 1968-ban elterveztem, hogy a nyolc évig otthonomul szolgáló Szvarg ásramból átköltözködjem a Bryn-villának nevezett kis házba, amely ugyan nem volt nagyobb, mint az addigi, de megvolt az az elınye, hogy újabban egy melléképületet húztak föl mellette, ebben mőködött a személyi hivatalom és az Indiai Biztonsági Hivatal, s volt benne számomra tárgyalóterem és dolgozószoba is. A tibeti emigráns kormányzat több száz fıs intézménnyé nıtte ki magát, tisztviselıinek nagy része most átköltözött egy némileg távolabb fekvı irodaegyüttesbe. Az átszervezéssel egyidıben anyám is új házba költözött (még ha eleinte húzódozva is), a Kasmír-villába, ami lehetıvé tette számomra, hogy ismét igazi szerzetesi életet éljek.

Nem sokkal azután, hogy átköltözködtem a Bryn-villába, sikerült újra megalapítanom a Namgjal kolostort, amelynek egykori szerzetesei addig a Szvarg ásram fölött, egy apró házban éltek. A kolostor ma a rezidenciához közel fekvı épületben mőködik. Valamivel késıbb, 1970-ben befejezıdött az új templom, a Cuglakhang építése, ezután tehát megfelelı környezetben vehettem részt a hagyományos tibeti naptár ünnepeinek szertartásain. Ma a Namgjal épületei mellett áll a buddhista logika iskolájának a háza, itt tartják életben a szerzetesi közösségen belül a vitatkozás tudományát. Délutánonként a szentélyt körülvevı udvar vörösbarnába öltözött fiatal szerzetesekkel telik meg, akik vizsgáikra készülve tapsolnak, fejüket rázzák és nevetnek. 1963-ban összehívtam a különféle tibeti vallási iskolák és irányzatok vezetıit, ideértve a bon vallás képviselıit is. Megbeszéltük közös nehézségeinket és legyızésük módozatait, abból a célból, hogy megırizzük és terjesszük buddhista kultúránk többféleképpen megnyilvánuló értékeit. A több napos tanácskozás végén megelégedéssel állapítottam meg, a vallásgyakorlat eszközeinek, körülményeinek megteremtésével, vallásunk megmenthetı. Ennek jegyében, nem sokkal saját kolostorom újraindítása után, ismét megalapítottam a dél-indiai Karnátaka államban a Ganden, a Drepung és a Szera kolostort, amelyeknek kezdetben máris ezerháromszáz szerzetese volt – Buxa Duar túlélıi. Manapság, ahogy emigrációnk negyedik évtizedébe lépünk, virágzó kolostori közösségünk van, több mint hatezer szerzetessel; már-már azt mondhatnám, túl sokan vagyunk, hiszen végül is a szerzetesek esetében a képzettség és elhivatottság a lényeg, nem a létszám. Másik kulturális vállalkozásunk a hatvanas évek vége felé szervezni kezdett tibeti könyvtár és archívum (Library of Tibetan Works and Archives) volt, amelyben mára negyvenezer tibeti könyv győlt össze, s ezen kívül kiadóként angol és tibeti nyelvő mőveket jelentet meg. 1990ben adtuk ki a kétszázadik angolul írt kiadványunkat. A könyvtár épülete hagyományos tibeti stílusban épült, és amellett, hogy helyet ad az irodalomnak, egy múzeum is található benne, amelynek kiállított anyagát a menekültek hozták magukkal Indiába. A kevés dolog között, amiket elhozhattak, számos thangkakép van, a szent könyvek kötetei és más kegytárgyak. Jellemzı módon az emberek jó néhány értéküket fölajánlották a dalai lámának, ezeket azután én adtam tovább intézményeinknek. A Bryn-villába való átköltözés elıtt több hetet súlyos betegen töltöttem. Az indiai–pakisztáni viszály elülte után, 1966 elején visszatértem Dharamszalába és lelkesen betartottam új, vegetáriánus étrendemet. Sajnos, a tibeti konyha csaknem mindenhez használ húst is, így eltartott egy darabig, mire a szakácsok megtanulták, hogyan lehet hús nélkül is ízesen fızni. Végtére azonban sikerült nekik és remek ételeket készítettek, nagyon élveztem ıket. Közben néhány indiai barátom fölhívta a figyelmemet, milyen fontos, hogy étrendemet sok tejjel és különféle diókkal egészítsem ki. Hittem nekik és követtem tanácsukat, aminek az lett az eredménye, hogy húsz hónap után súlyos sárgaságot kaptam. Elsı nap rengeteget hánytam, majd két-három hétre teljesen elveszítettem étvágyamat és rendkívül kimerültem, a legegyszerőbb mozdulat is hatalmas erıfeszítésembe került. Mindezeken kívül bıröm ragyogó sárgává vált, úgy néztem ki, mint maga Buddha. Azt szokták mondani néhányan, hogy a dalai láma egy aranyketrec foglya, nos ezúttal testem is olyan volt, mint az arany. A betegség, amelyrıl kiderült, hogy hepatitis B, a sokféle tibeti gyógyszertıl múlt el (ezekrıl egy késıbbi fejezetben még részletesen szólok). Amint ismét megjött az étvágyam, orvosaim utasítottak, hogy szilárdabb ételeket kell ennem, el kell hagynom a diókat, csökkentenem kell a tejet, s ráadául újra el kell kezdenem a húsevést. Attól tartottak, hogy a kórt a máj idült károsodása okozta, ami – vélték – megrövidítheti életem. Számos indiai doktort is megkérdeztem, mind ugyanezen a véleményen volt, így hát vonakodva bár, de ismét nekiláttam a húsoknak. Ma azon különleges alkalmakkor fogyasztok húst, amikor lelki

gyakorlatom írja elı, s ugyanígy tesz sok más tibeti is, aki példámat követve hasonló sorsra jutott. Új otthonomban kezdettıl fogva nagyon jól éreztem magam. A Szvarg ásramhoz hasonlóan, ezt a házat is a britek építették; egy hegy tetején fekvı kis kertben áll, amelyet fák öveznek. Szép kilátás nyílik innen mind a Dhauladar hegyláncra, mind arra a völgyre, amelyben maga Dharamszala fekszik. Azon kívül, hogy közvetlen környékén elég hely van akár ezer ember fogadására is, a legjobban a kert nyerte meg tetszésemet. Rögvest munkához láttam benne, különbözı gyümölcsfákat és virágokat ültettem, sajátkezőleg, a kertészkedés ugyanis az egyik legnagyobb örömöm. Sajnos, csak kevés fa érezte itt jól magát, és azok is csenevész, kesernyés gyümölcsöket termettek, ám vigaszt nyertem az idelátogató sokféle állattól, különösképp a madaraktól. Még a kertészkedésnél is jobban szeretem a szabadon élı állatok megfigyelését, ezért aztán a dolgozószobám ablaka elé építettem egy madáretetıt, amelyet drótháló véd a ragadozóktól és a megter-mettebb madaraktól, amelyek könnyen elijesztik kisebb társaikat. Ám olykor ez sem elég a távoltartásukra, ilyenkor elı-elı kell vennem azoknak a légpuskáknak egyikét, amelyeket röviddel Indiába érkezésem után kaptam, s azzal tanítom móresre ezeket a kövér és mohó betolakodókat. Gyerekkoromban a Norbulingkában sokat gyakoroltam a Tizenharmadik ósdi légpuskájával, így aztán elég jól célzok. No persze, nem ölöm meg ıket, csak egy kis fájdalmat okozok nekik, hogy megtanulják a rendet. A Bryn-villában ugyanúgy folytak napjaim, mint korábban. Telente végiglátogattam a menekültek településeit, idırıl idıre pedig tanításokat tartottam. Folytattam vallási tanulmányaimat is, ráadásul valamennyire megismerkedtem a nyugati gondolkodással, fıként a természettudományokkal, csillagászattal és filozófiával. Fönnmaradó idımben pedig újra fölfedeztem régi kedvtelésemet, a fényképezést. Az elsı dobozos gépemet úgy tizenháromtizennégy évesen kaptam Szerkon rinpocse, a sánta censap raktárából. Eleinte ıt kértem meg, hogy hívassa elı az exponált tekercseket, s ı, mint sajátjait, valamelyik kereskedınek adta tovább ıket (meg akart óvni a kényelmetlenségtıl, ha valami olyasmit örökítettem volna meg, ami nem méltó a dalai lámához). A kereskedı aztán Indiába vitte ıket. Szerkon rinpocse mindig tartott ettıl a szenvedélyemtıl, mert ha valóban valami illetlenséget kapok le, ı viselte volna a felelısséget. Késıbb azonban kialakítottam egy sötétkamrát a Norbulingkában és egyik tisztviselım, Dzsigme Taring megtanított, hogyan hívhatom elı magam a képeket. Az átköltözés után egy másik hobbim is föltámadt; az órák javítása. Több helyem lévén, mint annak elıtte, az egyik szobát mőhelynek rendeztem be, s megfelelı szerszámkészletet is szereztem hozzá. Mióta az eszemet tudom, érdekelnek az órák és a kertek, ebben a tulajdonságomban hasonlítok a XIII. dalai lámához. Amikor elgondolkodom természetünk különbözıségén, arra a következtetésre jutok, lehetetlen, hogy az ı megtestesülése volnék. Ám az órák és a kertek iránti érdeklıdésünkre gondolva belátom, hogy mégis annak kell lennem. Egészen apró koromban az elıdöm zsebóráját hordtam, de mindig egy karórára vágytam, noha sokan lebeszéltek róla. Amint nagyobb lettem, meggyıztem Szerkon rinpocsét, hogy szükségem van rá és vett is nekem a lhászai piacon egy Rolexet meg egy Omegát. Bármily hihetetlen is, azokban a régi idıkben, mielıtt a kínaiak civilizáltak volna bennünket, svájci órákat is lehetett kapni Lhászában. Valójában alig volt olyan dolog, amit nem lehetett beszerezni a piacon: az angol Marmite és Yardley’s szappantól a Life magazin elızı havi számáig minden könnyen megtalálható volt. Talán kár is mondanom, hogy új szerzeményeimet elıször is szétszedtem. Amikor megláttam, milyen apró darabokból épül föl a szerkezet, már megbántam a sietséget. Ám nem telt bele sok idı, és újra össze tudtam állítani, és azt is megtanultam, miképp kell gyorsítani,

illetve lassítani járásukat. Így hát nagyon örültem, hogy végre lett egy alkalmas mőhelyem az efféle dolgokhoz. Meg is javítottam néhány olyan darabot, amelyrıl a családom vagy barátaim már lemondtak, s mindmáig szeretem, ha kéznél vannak a szerszámaim, jóllehet mostanában már nem túl sok idım jut ilyesmire. Meg aztán a manapság gyártott órák közül sokat nem lehet anélkül kinyitni, hogy közben össze ne karcolnánk ıket. Attól tartok, néhányan csalódtak is bennem, amikor visszakapták tılem az órájukat, amiket megjavítottam ugyan, de külsıre már egyáltalán nem olyanok voltak, mint egykor. Szóval többé-kevésbé megpróbáltam lépést tartani a korszerő technikával, ám a digitális óráknál föladtam, ezek meghaladják a képességeimet. A hagyományos szerkezetekkel mindössze néhány esetben vallottam kudarcot. Az egyik az a csodálatos arany Patek Philippe volt, amelyet Roosevelt küldött ajándékba. Külön mutatta a másodperceket és a dátumot, így aztán nemcsak nekem volt túl bonyolult, hanem azoknak a mestereknek is, akikhez elküldtem. Csak amikor a néhány évvel ezelıtti svájci utam során magam vittem el a gyártóhoz, akkor tudták jól beállítani. Szerencsére Lhászából való menekülésemkor éppen egy indiai órásmesternél volt. Másik kudarcom a kormány egyik tagjának órájához főzıdik, sajnálattal be kell vallanom, hogy borítékban küldtem vissza neki – darabokban. Most talán megemlíthetném azt a három macskát, amelyek már Indiában voltak a társaim. Az elsı a hatvanas évek vége felé csatlakozott háztartásomhoz. Fekete-fehér foltos nıstény volt, Ceringnek hívtuk. Sok jó tulajdonsága közül az egyik barátkozó természete volt. A házamban tartózkodó lényektıl nem várok el többet annál, mint amit bármely szerzetesnek vagy apácának be kell tartania, Ceringnek volt azonban egy olyan hibája, amelyet buddhistaként nem tőrhettem meg: képtelen volt lemondani az egerészésrıl. Gyakran próbáltam leszoktatni róla, épp az egyik ilyen alkalomkor teljesedett be sajnos a végzete. Rajtakaptam, ahogy a házban megölt egy egeret, mire rákiáltottam, ı meg fölszaladva egy függönyön elvétette a kapaszkodást és a földre zuhant. Végzetes sérüléseket szenvedett és bármekkora gonddal ápoltam, nem épült föl többé, néhány nap múlva meghalt. Nem sokkal ezután azonban fölfedeztem egy kismacskát a kertben, amelyet anyja láthatóan elhagyott. Fölemelve észrevettem, hogy hátsó lába ugyanolyan béna, mint a végét járó Ceringé volt. Bevittem az apró lényt a házba és gondját viseltem, míg csak össze nem szedte magát. İ is nıstény volt, mint Cering, de gyönyörő és talán még kedvesebb. A két kutyával is nagyon jól kijött, különösen Szangjével, szívesen heverészett szırös mellén. Amikor a két kutya után ez a macska is elpusztult, úgy döntöttem, hogy nem tartok többé állatot. Ahogy idısebb nevelım, Ling rinpocse, aki maga is nagy állatbarát volt, egyszer megfogalmazta: „A háziállatok végül is csak az aggodalom újabb forrását jelentik gazdáik számára”. A buddhista fölfogás szerint pedig különben sem elegendı, ha az ember egy-két állatot gondoz, amikor minden lénynek szüksége van a gondoskodásunkra és imáinkra. 1988 nyarán aztán megint csak az történt, hogy a házam bejáratával szemben fekvı konyhában fölfedeztem egy beteg cicát, anyjával együtt. Gondozásomba vettem. Meglepetésemre lába ugyanolyan béna volt, mint az elızı kettınek, ezért tibeti gyógyszert adtam neki és csöpögtetıbıl tejet, mindaddig, amíg el nem tudta magát látni, akkor aztán beköltözött hozzánk. Amikor ezt írom, még nincs neve, de hamarosan adunk neki. Egyébként nagyon kedves és bátor állatnak bizonyult, minden vendégemet megvizsgálja. Mindeddig önmérsékletet tanúsított más lények vadászatának terén, ugyanakkor alkalomadtán megmegdézsmálja az asztalon hagyott finomságokat. Megfigyeltem, hogy az állatok, még a mindennel ellátott háziállatok is, ha lehetıségük adódik, könnyen kóborolnak, ami azt a hitemet erısíti meg, hogy a szabadságvágy ezekben a lényekben is ott lakik.

Harmincegy éve tartó emigrációmnak egyik legfontosabb élménye, hogy az élet legkülönbözıbb területeirıl származó emberekkel találkozhattam. India szabad ország, ezért aztán semmi sem korlátozta kapcsolataim alakítását. Olykor egészen figyelemre méltó egyéniségeket fedeztem föl magamnak közöttük, máskor súlyos betegekkel kerültem közeli kapcsolatba, olykor zavart értelmőekkel találkoztam, a leggyakrabban azonban egészen hétköznapi férfiakkal és nıkkel. Bárkivel találkozzam is, az a célom, ha csak tehetem, segítsek rajta, és amennyit csak tudok, tanuljak tıle. Olykor kínosak ezek a meghallgatások, ám amennyire emlékszem, mindig barátságosan váltam el valamennyi látogatómtól, amit azt hiszem, az tett lehetıvé, hogy mindig az egyenesség vezérelt. Különösen szeretek olyanokkal találkozni, akiknek háttere, vallási hagyománya eltér az enyémtıl. Ilyen volt az ismert Dzs. Krisnamúrti, ez a megnyerı, éles elméjő, nagy tudású férfiú. Finom modora ellenére élesen megfogalmazott nézetei voltak az életrıl és annak értelmérıl. Utóbb sok követıjével is találkoztam, akik sok hasznot merítettek tanításaiból. Az egyik legkedvesebb emlékem ebbıl az idıbıl, hogy szerencsém volt fogadni az amerikai Benedek-rendi szerzetest, Thomas Merton atyát. 1968 novemberében jött Dharamszalába és három hét múlva Thaiföldön tragikus körülmények között elhunyt. Három egymást követı napon találkoztunk két-két órára. Az atya jókötéső, közepes termető férfi volt, nálam is kevesebb hajjal, holott ı nem borotválta a fejét, mint én. Nagy bakancsot hordott, súlyos fehér reverendáját vastag bıröv fogta össze. Önmagában is figyelemre méltó megjelenésénél is megragadóbb volt belsı élete, láttam rajta, hogy szerény, elmélyült ember. İ volt az elsı keresztény, akinek szellemisége megragadott, s bár azóta találkoztam másokkal is, mégis Merton volt az, aki megérttette velem, mit is jelent a szó: „keresztény”. Találkozóink baráti légkörben folytak, Merton nagyon szellemes és jól informált volt, katolikus gesének neveztem el. Mindkettınket érdeklı szellemi és lelki dolgokról beszélgettünk és kicseréltük tapasztalatainkat a szerzetességrıl. A lehetı legtöbbet szerettem volna megtudni a Nyugat szerzetesi hagyományairól, s ı számos meglepı ténnyel szolgált a számomra, például azzal, hogy a keresztény meditálók semmiféle sajátos testhelyzetet sem vesznek föl elmélyülésükkor. Márpedig azt hiszem, hogy a testhelyzet, sıt a légzés alapvetı fontosságú. Arról is beszéltünk, milyen fogadalmat tesznek a keresztény apácák és szerzetesek. Merton pedig a bódhiszattva-eszményrıl kivánt minél többet megtudni. Olyan mesterrel is szeretett volna találkozni, aki bevezethette volna a tantrizmusba. Összességében rendkívül hasznos eszmecserét folytattunk, már csak azért is, mert ebbıl vettem észre, mennyi hasonlóság van a buddhizmus és a katolicizmus között. Így azután még inkább lesújtott hirtelen halálának híre. Merton atya a híd szerepét töltötte be a két teljesen eltérı vallási hagyomány között, és segített ráébrednem, hogy minden nagy vallás, a szeretetrıl és könyörületrıl szóló tanításával megjavíthatja az embereket. Thomas Merton atyával való találkozásom óta gyakran kerültem kapcsolatba más keresztényekkel is. Európai útjaim során több országban is ellátogattam különbözı kolostorokba, s mindannyiszor mély benyomást tettek rám a látottak. A szerzetesek, akikkel találkoztam, irigylésre méltó elhivatottságról tettek tanúbizonyságot. Kevesen vannak ugyan, ám képzettségük magasfokú, elszántságuk erıs. Nálunk tibetieknél, még az emigrációban is éppen fordítva áll a dolog; rengeteg szerzetesünk van, a menekült népesség négy-öt százalékát teszik ki, az elhivatottságuk azonban csekélyebb. Mély benyomást tett rám az is, ahogyan a bármiféle felekezető keresztények az egészség- és oktatásügy területén tevékenykedı jótékonysági szervezetekben gyakorlati munkájukat végezték. Sok szép példát lehetne errıl Indiában említeni. Ez az egyik olyan dolog, amit

eltanulhatnánk keresztény testvéreinktıl, vagyis a buddhizmus számára is nagyon hasznos lenne, ha hasonlóképpen tudná segíteni a társadalmat. Úgy érzem, a buddhista szerzetesek és apácák szívesen beszélnek hosszasan a könyörületrıl anélkül, hogy bármit is tennének. Sokat vitatkoztam errıl tibetiekkel és más buddhistákkal, s aktívan támogatom az efféle szervezetek fölállítását. Sokat tanulhatunk tehát a keresztényektıl, de úgy érzem, az is igaz, hogy ık is tanulhatnának tılünk; így például meditációs technikáink és az elmét egy pontra összpontosító gyakorlataink, sokat segíthetnének nekik vallási életük egyéb területein. A hatvanas évek végén jelentkeztek az elsı jelei annak, hogy talán valóra válhat az álom, és mind a százezer menekültet le tudjuk telepíteni Indiában, Nepálban és Bhutánba. Így azután hiába jött az a kevés, de nagyon rossz hír Tibetbıl, mégis igazi és megalapozott derőlátással néztem a jövıbe. Két eseménysorozat azonban, amelybe nem volt közvetlen beleszólásom, ismét eszembe juttatta, milyen bizonytalan is a helyzetünk. Az elsı azzal a mintegy négyezer menekülttel volt kapcsolatban, akik Bhutánban telepedtek le. Bhután távoli királysága India keleti határánál fekszik, a központi tibeti tartománytól, ÜCangtól délre. Tibethez hasonlóan ez is a fenséges hegyek országa, lakói pedig hívı emberek, akik ugyanazt a buddhizmust követik, mint mi. Tibettel ellentétben azonban Bhután teljes jogú tagja az ENSZ-nek. A néhai bhutáni király nagyon kedvesen bánt az országában menedéket keresı tibetiekkel, s az indiai kormány segítségével biztosította számukra a lakóhelyet és az emberek odaszállítását, valamint segített a mezıgazdasági települések kialakításában. Kezdetben minden nagyon jól ment, a tibetiek boldogok voltak, amikor Bódh Gájában 1974ben az elsı kálacsakrabeavatást tartottam, találkoztam egy csoportjukkal és örömmel hallottam, hogy jól érzik magukat. Dicsérték vendéglátóikat, különösen Dzsigme Vangcsukot, az új királyt, aki akkoriban került trónra. Mindenkit megnyert azzal az érettséggel, ahogyan az állam ügyeit irányította. Néhány hónap múlva azonban rosszra fordultak a dolgok; a tibeti közösség huszonkét prominens tagját letartóztatták, megkínozták és tárgyalás nélkül a fıváros, Timphu börtönébe vetették. Személyes képviselım, Lhading (a néhai király egyik rokona) is közöttük volt. Nagyon elkeserítettek ezek a hírek és úgy éreztem, alapos kivizsgálásra lesz szükség (noha egyáltalán nem hittem abban, hogy ezek az emberek valóban összeesküvést szıttek volna). A vizsgálatra azonban nem került sor, soha nem derült ki az igazság. Azután rájöttem, hogy ezeket a tibetieket a bhutáni kormány egy nemzetközi ügye kapcsán kiáltották ki bőnbaknak. E szerencsétlen eset után sok menekült úgy döntött, hogy elhagyja Bhutánt. Azok, akik mégis ott maradtak, békében élnek azóta is, noha, azt hiszem, mindmáig él velük szemben némi gyanakvás és neheztelés. Akárhogy is, hálás vagyok Bhután népének és kormányának mindazért, amit értünk tettek, s bizonyos vagyok benne, hogy a jövıben teljességgel helyreáll hagyományos baráti kapcsolatunk. A másik szomorú epizód azokkal a gerillákkal volt kapcsolatban, akiket a CIA képzett ki és fegyverezett föl, és akik folytatták a harcot, hogy fegyverrel szerezzék vissza Tibet függetlenségét. Nem is egyszer próbáltam kideríteni a részleteket, megkérdeztem Gjalo Thondupot és másokat, de sohasem sikerült megtudnom a teljes igazságot. Annyit azért tudok, hogy 1960-ban gerillabázis létesült Musztangban, Nepál legészakibb körzetében, közvetlenül a tibeti határnál. A menekültekbıl több ezer fıs hadsereget toboroztak ott össze (akik közül csak keveseket képeztek ki az amerikaiak). A tábor utánpótlását, sajnos, rosszul szervezték meg, ez a felkelıknek sok nehézséget okozott, persze korántsem sodorta ıket akkora veszélybe, mint amekkora veszedelem a harcot Tibeten belül folytató szabadságharcosokra lesett. Amikor a tábor végül mőködésképes lett, a gerillák többször rátörtek a kínaiakra, egyszer sikerült megsemmisíteniük az egyik konvojukat; egyébként ekkor került birtokukba az a

dokumentum, amely szerint 1959 márciusa és 1960 szeptembere között nyolcvanhétezren haltak meg Lhászában. A gerillák sikeres akciói jól jöttek, mert valamelyest javítottak a közhangulaton, ám az a tény, hogy hosszabb távon hatásos eredményei nem voltak, csak a tibeti nép szenvedéseit gyarapította. Ezek a támadások lehetıvé tették a kínai kormányzatnak, hogy elítélje azokat, akik idegen hatalmak bevonásával kívánják visszanyerni Tibet függetlenségét és elítélték az ún. idegen hatalmakat is, miközben természetesen teljességgel tibeti kezdeményezés volt az egész. Végül az amerikaiak, miután a hetvenes években elismerték a kínai kormányt, beszüntették a gerillák támogatását, ami jelzi, hogy addigi segítségük is inkább kommunistaellenes politikájuk része volt, mintsem a tibeti függetlenség visszaállításához nyújtott ıszinte segítség. A gerillák azonban elszánták magukat a további harcra, ami arra indította a kínai kormányt (amelyet ugyancsak zavarhatott tevékenységük), hogy fölkérje Nepált, fegyverezze le a Musztángban lévı erıket, még akkor is, ha van valamilyen egyezmény az ottani tibetiek és a nepáli kormányzat között. A kísérletnek azonban a gerillák ellenálltak, mondván, hogy akkor is folytatják a harcukat, ha ezentúl a nepáli hadsereggel is szembe kell szállniuk. Noha mindig csodáltam a gerillák elszántságát, soha nem támogattam tevékenységüket, ekkor pedig létfontosságú volt közbeavatkoznom. Tudatában voltam, hogy egyetlen módon tudok hatni rájuk, ha személyesen fordulok hozzájuk. Utasítottam a korábbi kuszun depont, P. T. Taklát, hogy juttasson el egy magnóra vett üzenetet vezetıikhez. Ebben elmondtam, hogy nem volna értelme a nepáliak ellen harcolni, már csak azért sem, mert több ezer menekült él Nepálban, akik alaposan megszenvednék a háborúskodást. Inkább hálásnak kellene lenniük a nepáli kormányzatnak befogadásukért, ezért tegyék le a fegyvert és telepedjenek le békében. Tibet harcát hosszabb perspektívában kell megvívni. Takla utóbb elmondta, hogy sokan elárultnak érezték magukat, néhány vezetıjük inkább átmetszette saját torkát, mintsem hogy távozzék. Elborzadva hallgattam. A szabadságharcosoknak persze vegyes érzelmekkel üzentem; valahogyan nem volt könnyő ekkora bátorságot, hőséget és hazaszeretetet bírálni, ugyanakkor szívem mélyén tudtam, hogy mindezt helyesen teszem. A gerillák zöme letette a fegyvert, néhányan azonban, alig százan, nem vettek tudomást kérésemrıl, nekik nyomukba eredt a nepáli hadsereg, és egy összecsapásban azzal az erıszakos halállal haltak, amelyre fölkészültek. Így ért véget a tibeti diaszpóra történetének egyik legszomorúbb epizódja.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Keletrıl Nyugatra 1967 ıszén hagytam el elıször Indiát. Akkor Thaiföldre és Japánba utaztam, de azóta már igen sokfelé megfordultam a világban. Kínai testvéreim természetesen gyakran gördítenek akadályt utazásaim elé, pedig ezek nagy része magánjellegő (általában valamelyik külföldön mőködı tibeti vagy buddhista közösség hív meg). A kínaiak mégis politikai látogatásoknak tekintik, és bárki is találkozzék velem, a pekingi hatóságok politikai állásfoglalásként értelmezik. Ezért aztán volt idı, amikor vezetı közéleti személyiségek kerülték a megismerkedést velem, mert tartottak kormányuk vagy Kína nemtetszésétıl. Elsı útjaim idején tombolt a háború Vietnamban. Emlékszem, egyszer jóval fölszállás után, már nagyon magasan, észrevettem, hogy egy hatalmas repülıgép emelkedik mögöttünk. Ráismertem, a hírhedt B–52-es bombázó volt. Szomorúan gondoltam rá, hogy ez a gép a tenger túlsó partján ugyanolyan emberi lényekre zúdítja majd pusztító terhét, mint én. Lám, tízezer méterrel a föld fölött sem képes megszabadulni az ember a társai iránt érzett győlöletétıl. Tokióban leszállván örömmel fedeztem föl az ember jobbik természetének megnyilvánulásait. Elıször is a rendkívüli tisztaságra figyeltem föl, soha sehol nem láttam még ilyen tisztaságot. Hamarosan tapasztalhattam, hogy a szépség iránti igény még az ételek tökéletes tálalásában is megmutatkozik. Úgy vettem észre, hogy a japán érzékek számára fontosabb az étel ízléses elrendezése a tányéron, mint maga az íze. A másik, ami nyomban föltőnt, hogy a város utcáin éjjel-nappal föl-le száguldoznak az embereket és a legkülönfélébb árukat szállító kocsik és teherautók. Ámulattal néztem a modern világ igyekezetét, az óriási termelékenységet. Különösen az foglalkoztatott, hogyan sikerült Japánnak megıriznie hagyományos értékeit és kultúráját, miközben ilyen jólétet teremtett. Nagyon örültem, amikor ott tanuló fiatal tibeti diákokkal találkoztam, vagy olyan japánokkal, akik tudtak tibetiül és ismerték hazámat. Japán tudósok már a XIII. dalai láma idejében is folytattak tanulmányokat Tibetben, így aztán ha emigránsként is, de megújíthattam a kapcsolatot a két nép között. Thaiföldön egészen másféle tapasztalatokat szereztem. Az itteni emberek csodálatosan könnyedek, míg a japánok között olykor még a pincérek is riasztóan merevek voltak. Ugyanakkor több olyan viselkedési elıírással találkoztam Thaiföldön, amelyet igen nehezemre esett megtanulni. Például a thai szokás szerint a világi híveknek ki kell fejezniük tiszteletükét a szangha iránt (így nevezik valójában a buddhista szerzetességet), de a szerzetesnek nem szabad tudomást vennie a tiszteletadásról, még akkor sem, ha a világi hívı elıtte hajol meg. Ehhez a szokáshoz nagyon nehezen tudtam alkalmazkodni, hiszen én mindig arra törekszem, hogy viszonozzam a hozzám intézett köszöntéseket. S miközben mindent megtettem, hogy visszafogjam magam, a kezem gyakran önállósította magát. Ugyanez a szokás érdekes dilemma elé állított a következı thaiföldi látogatásomkor, amikor a királyhoz voltam hivatalos ebédre. Szabad-e vajon kezet ráznom vele? Meglehet, hogy nem találná helyes viselkedésnek egy szerzetestıl. Ezen törtem hosszan a fejem, de tanácsot nem kaptam, senki sem volt biztos a dologban. Amikor azután találkoztunk, a király elırelépett és melegen megrázta a kezem. Így szabadított meg végre a gondomtól. A másik gondot itt a dél-indiainál is perzselıbb hıség okozta, no meg a szúnyogok; mindkettı nagyon megnehezítette az alvást. A látogatás kellemes élményeihez tartozott, hogy szerencsém volt néhány idısebb szerzetessel találkozni, akik rendkívül nagy hatással voltak rám. Csakúgy mint Japánban, itt is az eltérı hagyományainkban fellelhetı közös jegyeket

vettük számba, ezek azt látszottak igazolni, hogy a tibeti hagyomány a buddhizmusnak eléggé teljes változata. 1973-ban utaztam elıször Európába. Több mint hat hét alatt tizenegy országot kerestem föl, az út végére teljesen kimerültem, mégis boldog voltam, hogy annyi új helyet és új embert ismertem meg. Néhány régi kapcsolatot is nagy izgalommal elevenítettem föl, különösen Heinrich Harrerral vártam nagyon a találkozást. Ugyanaz a joviális ember maradt, egyenes szókimondó kedve is a régi volt. Járt már nálam Dharamszalában, de azóta is évek teltek el. Szıke haja, amivel annyit ugrattam gyerekkoromban, mára ıszbe fordult, egyébiránt nemigen fogtak rajta az évek. Erıs hegymászóujjait megint megcsodáltam, s noha egy új-guineai expedíció során újabb sérüléseket győjtött, egészében jól tartotta magát. Elsı állomásom Róma volt, ahol a pápa ıszentségével találkoztam. Alig vártam, hogy a gépbıl megpillantsam a várost, izgatott, vajon elsı látásra föltőnik-e az a roppant különbség, ami állítólag Kelet és Nyugat között van. Noha számtalan fényképet láttam már az európai nagyvárosokról, különösen a két világháborúról szóló könyveimben, mégsem voltam biztos benne, mi is vár rám. Késıbb azután megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy a magasból a fák, a növényzet, az emberi települések legjellemzıbb jegyei itt is ugyanolyanok, mint Keleten. A dolgok végül is nem különböztek olyan nagyon. A földetérés után egyenesen a Vatikánvárosba mentem, ahol a Szent Péter katedrálist némiképpen hasonlatosnak találtam a Potalához, legalább is méreteit és régiségét tekintve. Ugyanakkor a svájci testırök mulatságosan festettek tarka egyenruhájukban, mintha puszta dekorációk lennének. VI. Pál pápával nagyon röviden beszélgettem, megragadtam az alkalmat, hogy kifejtsem elıtte, hiszek a szellemi értékek az egész emberi létezést meghatározó jelentıségében, bármily vallásból is származzanak. Teljességgel egyetértett velem, nagyon jó viszony alakult ki közöttünk. A következı napon egy hétre Svájcba repültem, ahol a kétszáz tibeti gyerek közül, akiket svájci családok fogadtak magukhoz, többel is találkoztam. Szégyenlısen, félszegen viselkedtek velem, legtöbbjük, sajnos, nem ismerte már az anyanyelvét. (Egy késıbbi látogatásom során azonban, 1979-ben, egészen mást tapasztaltam. A gyerekek órákat vettek, s inkább tibeti nyelven beszélgettek velem, bár ezt ık törték, mintsem az általam unt angolon.) Hat évvel azelıtti nyomorúságos helyzetükre gondolva még jobb volt mosolygós arcukat látni, örültem, hogy reményeink valóra váltak. Svájc népe szeretettel és megértéssel fogadta ıket, nyilvánvaló volt, hogy ennek a jegyében nevelkednek. Svájcból Hollandiába utaztam, ahol többek között találkoztam egy rabbival; különösképp megragadó élmény volt. Nyelvi nehézségeink miatt alig váltottunk egy-egy szót, ám szemébıl is ki tudtam olvasni népe minden szenvedését, kicsordultak a könnyeim. Hollandiában mindössze két napot töltöttem, Belgiumban pedig csupán pár órát. Azután Írországba, majd Norvégiába, Svédországba és Dániába repültem, mindenüvé egy-két napra. Túl rövid volt az idım ahhoz, hogy néhány röpke benyomásnál többet győjtsék össze ezekrıl az országokról. Mindenütt ugyanazzal a kedvességgel és vendégszeretettel fogadtak, és mindenütt csak úgy szomjaztak a Tibetrıl szóló hírekre. Kiderült, hogy a világon sokfelé érdeklıdnek országom iránt. Külön örömömre szolgált, hogy a feszes program ellenére is volt alkalmam személyesen köszönetet mondani azoknak, akik a tibeti menekültek segélyezését megszervezték. Sajnos, nem találkozhattam minden egyes segítınkkel, de például Norvégiában, Dániában és Svédországban ellátogattam azokba az intézményekbe, amelyek annak idején negyven fiatal tibeti férfinak és nınek tették lehetıvé, hogy mőszerész szakmát és mezıgazdasági ismereteket tanuljanak. Leghosszabban az Egyesült Királyságban maradtam. Tíz napot töltöttem ott, és örültem, hogy igazolódott a vélekedésem, a nyugati országok közül Nagy-Britanniának vannak a legszorosabb kapcsolatai Tibettel. Meglepett, hogy több idıs emberrel is találkoztam, akik

tibetiül szóltak hozzám. Kiderült, hogy ık, vagy néhány esetben a szüleik valamikor Tibetben szolgáltak; az egyikük Hugh Richardson volt, akivel úgy tíz évvel azelıtt már találkoztam Dharamszalában. Angliában fogadott Sir Harold Macmillan is, aki szintén mély benyomást tett rám. Rendkívül kedves ember volt, benne az ragadott meg leginkább, ahogyan tekintélyt parancsoló külseje szerény viselkedésével társult, ı is érdeklıdést tanúsított a spirituális értékek iránt. Egy másik ember, akivel akkor ismerkedtem meg, s aki azóta nagyra becsült barátom, Edward Carpenter westminsteri esperes, akinek felesége máig „fiam”-nak nevez. 1960-ban egy indiai újság riportot közölt, amelyben azt olvastam, hogy Eisenhower elnök kész fogadni a dalai lámát, ha az Amerikába látogat. 1972-ben azonban, amikor a lehetıségekrıl tájékozódtunk, azt tapasztaltuk, hogy gondok támadhatnak a beutazási vízumom körül. Természetesen nagyon szerettem volna látni a leggazdagabbnak és szabadabbnak mondott országot a földön, de erre csak 1979-ben nyílt módom. Amint elsı ízben megérkeztem New Yorkba, valóban érzıdött a szabadság levegıje. Az emberek nagyon barátságosnak, nyitottnak és nyugodtnak látszottak. Ugyanakkor azt is észre kellett vennem, hogy némely városrész mennyire piszkos és rendetlen. Sajnáltam a kapualjakban alvó csavargókat és hajléktalanokat, meghökkentett, hogy egy ilyen dúsgazdag, virágzó országban is vannak koldusok. Az „amerikai imperializmus papírtigrisére” gondoltam, amelyet oly gyakran emlegettek. A papírtigris igazságtalanságainak egyike a szegények kizsákmányolása a gazdagok javára. A másik meglepı dolog az volt, hogy mi Keleten azt hittük, az Egyesült Államok mindenütt a világon a szabadság bajnoka, ám kiderült, alig tudnak valamit is Tibet sorsáról. Ahogy egyre inkább megismerkedtem ezzel az országgal, tudatosult bennem, hogy az amerikai politikai rendszer nem követi önnön eszményeit. Mindez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna a látogatást, vagy hogy ne vettem volna észre számos olyan dolgot, amely igen pozitív hatás tett rám. Különösen szerettem egyetemi hallgatókhoz szólni, körükben állandóan érezhettem a jószándék megnyilvánulásait. Akármilyen rosszul fejezetem ki magamat angolul, válaszuk mindig meleg, baráti volt, akkor is, ha nem értették mondandómat teljes egészében. Mindez segített legyızni félénkségemet, amelyet akkor éreztem, amikor ezen a nyelven nyilvánosan kellett megszólalnom, növelte önbizalmamat is, s ezért külön hálás vagyok. Azt viszont nem tudom, ez az elnézı kedvesség nem csökkentette-e buzgalmamat az angol nyelv elsajátításában. Amerikában elhatároztam ugyan, hogy komolyabban veszem a tanulást, ám Dharamszalába visszatérve azt vettem észre, eltökéltségemnek nyoma sincs. Így aztán a németekkel, a franciákkal és a többi európaival, akik közül sokan hozzám hasonlóan beszélnek angolul, azóta is súlyos nyelvtani hibákat vétve és erıs akcentussal értekezem. Legkevésbé magukkal az angolokkal élvezem a társalgást, legtöbbjüket különben is tartózkodónak és merevnek érzem. Elsı látogatásom óta töbször is visszatértem ezekbe az országokba. Az utazásban azt szeretem leginkább, hogy módom van mindenféle emberrel találkozni és beszélgetni; szegényekkel és gazdagokkal, képzettekkel és tanulatlanokkal, hívıkkel és hitetlenekkel. Mindeddig egyre csak erısödött az a meggyızıdésem, hogy bárhová is megyünk, néhány felületi különbségtıl eltekintve az embereket alapvetıen hasonlónak kell látnunk. Akárcsak jómagam, mindannyian a boldogságot keresik, egyikük sem akar szenvedni. Mindannyian örülünk a szeretetnek, egyszersmind képesek vagyunk a mások iránt érzett szeretet kifejezésére. Mindebbıl arra következtetek, hogy kialakulhat a megértés és a barátság az emberek között. Sokfelé találkoztam a nyugati társadalom megkapó vonásaival. Különösen csodálom az emberekben rejlı erıt, a tudásszomjat és kreativitást. Másrészt azonban a nyugati látásmód

számos eleme töprengésre késztet. Az egyik ilyen, amit megfigyeltem, hogy az emberek szívesen gondolkoznak „fekete-fehér” és „vagy-vagy” kategóriákban, megfeledkezve a kölcsönös összefüggések és a viszonylagosság tényérıl. Könnyen szem elıl tévesztik azokat az átmeneti, szürke sávokat, amelyek két nézıpont között feltétlenül ott húzódnak. A másik észrevételem az, hogy Nyugaton igen sokan élnek hatalmas városokban roppant kényelmesen, ám eközben a városlakók gyakorlatilag el vannak szakítva az emberiség tömegeitıl. Igen különösnek találtam, hogy az ekkora anyagi jólétben és a felebarátai ezreinek szomszédságában élı ember, igazi érzéseit, úgy tőnik, csak macskái és kutyái iránt képes kifejezni, ami alighanem a lelki értékek hiányát jelzi. A probléma egyik összetevıje valószínőleg az, hogy ezekben az országokban erıs versenyszellem uralkodik, amely félelmet és bizonytalanságérzetet kelt. Számomra az elidegenedés fogalmát az jelképezi, amit egy dúsgazdag ember házában láttam vendégként, az egyik külföldi utam során. Hatalmas magánház volt, láthatóan a nyugodt életvitel reményében tervezték, minden elképzelhetıvel fölszerelték, ami csak kell a kényelemhez. Amikor azonban a fürdıszobába léptem, a kézmosó fölött két tablettás üvegcsét fedeztem föl; az egyikben nyugtatók voltak, a másikban altatók. Ez is bizonyítékául szolgál annak, hogy az anyagi gazdagság önmagában nem vezethet tartós boldogsághoz. Mint már mondtam, rendszerint mások meghívására utazom külföldre. Gyakran kérnek, hogy beszéljek nagyobb közönség elıtt, ilyenkor háromféle módon közelítem meg a feladatot. Elıször is, emberi lényként arról beszélek, amit Egyetemes Felelısségnek nevezek, s ami annyit jelent, hogy mindannyian felelısek vagyunk egymásért, minden élılényért és a természet egészéért. Másodszor, buddhista szerzetesként azon vagyok, hogy tılem telhetıen közremőködjem a különféle vallások közötti összhang és megértés kialakításában. Említettem már, hogy szilárd meggyızıdésem szerint minden vallásnak az emberek jobbá tétele a célja, és hogy olykor alapvetı filozófiai eltéréseik ellenére mind az emberiség segítségére kíván lenni a boldogság megtalálásában. Ez persze nem azt jelenti, hogy valamiféle világvallásnak vagy „szuper vallásnak” lennék a hirdetıje, hanem inkább azt, hogy a vallást orvosságnak tekintem. Az orvosok különbözı panaszokra más-más gyógyszert rendelnek, s mivel a mentális „betegségek” sem egyformák, különbözı orvosságok szükségeltetnek hozzájuk. Harmadjára pedig, tibetiként, és mint a dalai láma, országomról, annak népérıl és kultúrájáról szólok, ha valakit érdekel a dolog. S bármekkora erıt is ad, ha az emberek érdeklıdést mutatnak leigázott hazám és szenvedı honfitársaim iránt, bármennyire is megerısít abban, hogy folytatnom kell harcomat az igazságért, ügyünk támogatóit mégsem „Tibet-pártiaknak” tekinteni, sokkal inkább olyanoknak, akik az igazság pártján állnak. Útjaim során észrevettem, hogy a fiatalokat általában érdekli mindaz, amirıl beszélek, s ez, azt hiszem, annak köszönhetı, hogy megkapja ıket a teljes kötetlenségre való törekvésem. Én a magam részérıl nagyon kedvelem az eszmecseréket fiatalabb közönséggel; mindenfélét kérdeznek ilyenkor tılem, az Üresség buddhista elméletétıl kezdve, a kozmológiáról és a modern fizikáról kialakított képemen keresztül egészen addig, hogy mi a véleményem a szexrıl és az erkölcsrıl. Leginkább a váratlan és bonyolult kérdéseket szeretem, ezek sokat segítenek, mert rákényszerítenek, hogy olyasmivel foglalkozzam, ami egyébként eszembe se jutott volna. Egy kicsit olyan ez, mint a vitatkozás. Azt is észrevettem – különösen Nyugaton –, hogy hallgatóim közül sokan rendkívül szkeptikusan gondolkoznak, ami úgy hiszem, nagyon elınyös is lehet, föltéve, ha újabb vizsgálódás kiindulópontját jelenti. Leginkább az újságírók és a riporterek szkeptikusak, különösen utazásaim során gyakran van dolgom velük. Azt tartják ugyan, hogy a világ szabad sajtójának munkatársai erıszakosak és szemtelenek, én magam azonban általában nem így találtam. Többségükrıl kiderült, hogy

barátságos ember, még ha eleinte kicsit feszült is a légkör. Hébe-hóba fordul elı, hogy egyegy interjú komoly vitává fajul, ilyenkor, ha politikai kérdések okozzák, rendszerint abbahagyom a dolgot, megpróbálom a vitát elkerülni. Az embereknek joguk van úgy gondolkozni, ahogyan akarnak, és nem érzem feladatomnak, hogy megváltoztassam a véleményüket. Éppen ilyesmi történt az egyik legutóbbi külföldi utamon. A sajtókonferencia után némelyek úgy érezték, hogy a dalai láma nem adott „jó” válaszokat a feltett kérdésekre, engem ez azonban nem érdekelt. Mindenki maga döntse el, igazságos-e a tibeti ügy vagy sem. Az újságírókkal való néhány balsikerő találkozásomnál sokkal kínosabb esetek történtek velem, amikor televízióban szerepeltem. Egyszer Franciaországban egy élı hírmősorba hívtak meg. Elmondták, hogy a mősorvezetı franciául fog hozzám beszélni és mondandóját egy kis fülhallgatón keresztül fogják a számomra angolra fordítani. Amikor az adás elkezdıdött, egyetlen szót sem értettem az egészbıl. Más alkalommal, Washingtonban, hasonló dologra kértek, csakhogy ezúttal egyedül ültem a stúdióban. A kérdéseket New Yorkból tették tol, nekem pedig azt mondták, nézzek egyenesen egy képernyıre, amelyen azonban nem a kérdezı arca látszott, hanem az enyém, ami teljesen megzavart. Annyira furcsa volt saját magamnak beszélni, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. Külföldön mindig igyekszem minél több olyan emberrel találkozni, akik valamely más vallás követıi, abban a reményben, hogy így elımozdíthatom a vallások közötti párbeszédet. Hasonló szándékból találkoztam egyik utam során keresztényekkel, s a dologból szerzetescsere nıtt ki; néhány tibeti szerzetes pár hétre egy keresztény kolostorba látogatott, míg hasonló számú keresztény szerzetes Indiába jött. Mindkét fél számára rendkívül hasznosnak bizonyult a dolog, mert lehetıvé tette a másik gondolkodásmódjának mélyebb megismerését. Kiemelnék néhányat azok közül az egyházi személyiségek közül, akikkel találkoztam. A jelenlegi pápát nagyon tisztelem. Némiképp hasonló hátterünk mindjárt közel hozott bennünket egymáshoz. Elsı találkozásunkkor megragadott, mennyire gyakorlatias, széles látókörő, nyílt férfiú. Nagy szellemi vezetı, nem fér hozzá kétség; aki merénylıjét képes testvérének nevezni, mint II. János Pál, az bizonyosan nagy lelki-szellemi magasságokba jutott. Teréz anya iránt a legmélyebb tiszteletet érzem. 1988-ban Delhiben a repülıtéren találkoztam vele, hazatérıben egy oxfordi konferenciáról (amelyen ı is részt vett). Nyomban megkapott makulátlan szerénysége, buddhistaként bódhiszattvának nevezhetnénk ıt. Egy másik kiváló egyéniség, akit nagy spirituális tanítónak tartok, az a katolikus szerzetes, akivel a spanyolországi Montserrat közelében álló remetelakában találkoztam. Évek óta ott él, mint egy keleti bölcs, kenyéren és vízen kívül csak egy kis teát vesz magához. Rosszul beszélt angolul – még nálam is rosszabbul –, de szemébıl ki tudtam olvasni, hogy igazi vallásgyakorló társaságában vagyok. Amikor megkérdeztem tıle, mik meditációinak tárgyai, egyszerően azt felelte: „a szeretet”. Azóta gyakran úgy gondolok rá, mint egy mai Milarepára: ezen a néven ismerjük azt a tibeti mestert, aki életének nagy részét egy barlangban töltve meditált és misztikus verseket írt. A vallási vezetık közül több magvas beszélgetést folytattam még dr. Robert Runcie-val, a távozó canterbury érsekkel (akinek bátor követét, Terry Waite-et azóta is megemlítem imáimban). Az érsekkel egyetértettünk abban, hogy a vallás és a politika összetartoznak, vagyis a vallásnak úgy kell szolgálnia az embert, hogy ne feledkezzen meg a valóságról. Nem elegendı, ha a hívı ember csak imáiba temetkezik, erkölcsi kötelessége az is, hogy tıle telhetıen részt vegyen a világ gondjainak megoldásában. Emlékszem, egy indiai politikus ezt a kérdést szerényen így fogalmazta meg nekem: „Ó, mi csak politikánkkal szolgáljuk az embereket”. Ezt válaszoltam rá: „A politikusoknak nagyobb

szükségük van a vallásra, mint a visszahúzódó remetének. Ha a remete rossz szándékból cselekszik, csak magának árthat, ám ha olyan tesz így, aki cselekedeteivel az egész társadalmat közvetlenül tudja befolyásolni, az sok embernek lehet ártalmára”. Semmilyen ellentmondást nem látok politika és vallás között. Mert mi is a vallás? Az én szememben: minden jó szándékkal végzett cselekedet vallásos. Másrészt viszont: hiába győlnek össze az emberek bárhol, bármilyen templomban, hogy imádkozzanak, ha szándékuk nem jó, nem cselekszenek vallásosan. Bár nem kerestem rá az alkalmat, útjaim során több politikussal is megismerkedtem. Egyikük Edward Heath volt, Nagy-Britannia korábbi miniszterelnöke, akivel négy alkalommal találkoztam. Elsı magánjellegő találkozásunk idején még úgy láttam, neki is csak Nehruhoz hasonló fönntartásai vannak nézetemet illetıen. Az utóbbi három esetben azonban már hosszú, ıszinte megbeszéléseket folytattunk Tibetrıl és Kínáról, s kitőnt, Heath úr fölötte lelkesedik a kínai mezıgazdaság sikereiért. Elmondta, hogy emigrációba vonulásom óta ı járt Tibetben, s el kell fogadnom, hogy számos változás történt hazámban, különösen ami a dalai láma népszerőségét illeti, amely – szerinte – már csaknem szőnıben van, különösen a fiatalabb nemzedék körében. Érdekes vélemény volt ez egy tapasztalt politikus szájából, különösen olyanéból, aki hosszas tárgyalásokat folytatott Pekinggel. Azért elmondtam neki, hogy nem a dalai láma helyzete miatt aggódom, hanem az elfoglalt Tibetben élı hatmillió ember jogaiért. Majd hozzátettem, tudomásom szerint, a fiatalok eddig soha nem látott mértékben támogatják a dalai lámát, és emigrációm olyan szoros egységbe tömörítette a tibetieket, ami korábban elképzelhetetlen volt. Nézetkülönbségeink ellenére továbbra is kapcsolatban maradtunk, és nem csökkent Heath úr iránti nagyrabecsülésem sem, a világpolitika jeles szakemberének tartom. Éppen ezért döbbentett meg, hogy még egy ilyen tapasztalt politikusra is mekkora hatással vannak a kínai tájékoztatás hazugságai. Az utóbbi idık érdekes fejleménye a buddhizmus iránti érdeklıdés gyors növekedése a nyugati országokban. Nem vonok le ebbıl a jelenségbıl messzemenı következtetéseket, de nem is titkolom, mennyire örülök, hogy az elmúlt mintegy két évtizedben több mint ötszáz tibeti buddhista központ létesült, közülük sok Európában és Észak-Amerikában. Mindig boldogsággal tölt el, ha valakinek hasznára vannak a buddhista gyakorlatok, ám ha ezek elsajátítása korábbi vallásának elhagyásával jár, általában azt tanácsolom, alaposan fontolja meg a dolgot. Aki beleveti magát egy új vallásba, annak könnyen gondolkodási zavarai támadhatnak, nem beszélve a szinte mindig fellépı gyakorlati nehézségekrıl. Mindazonáltal a világ olyan részein is többször tartottam szertartásokat a résztvevık üdvéért, ahol a buddhizmus még új jelenség, így például több országban adtam meg a kálacsakrabeavatást, nemcsak azért, hogy némi bepillantást engedjek a tibeti élet- és gondolkodásmódba, hanem azért is, hogy a belsıkben tegyek valamit a világ békéjééit. A buddhizmus nyugati terjedését figyelve, sajnos, észre kellett vennem, hogy bizonyos szektariánus hajlandóság jellemzi, ami óriási hiba. A vallás sohasem lehet kizárólagosságok forrása, az emberi közösség újabb megosztó tényezıje. Én magam is többször vettem részt más vallások szertartásain, éppen azért, mert mindenféle hit közremőködését tisztelem az ember boldogságának megteremtésében. Az egykori és mai nagy tibeti lámák példáját tekintve, a tibeti hagyományon belül is minél több irányzattól igyekszem tanulni. Igaz ugyan, hogy egyik-másik gondolkodási rendszer kívánatosnak tartja, hogy a gyakorló buddhista maradjon meg saját hagyományának a keretein belül, az emberek azonban úgyis mindig szabadon megteszik, amirıl úgy gondolják, hogy elınyös számukra. Azután meg a tibeti társadalom sohasem volt türelmetlen más hitbéliekkel szemben; nem csak mohamedán

közösség virágzott Tibetben, de akadálytalanul mőködhetett számos keresztény misszió is. Így hát egyértelmően a liberális megközelítésmód pártján állok. A szektarianizmus méreg. Ami saját vallásgyakorlásomat illeti, életemet megpróbálom aszerint élni, amit bódhiszattvaeszménynek nevezünk. A buddhista gondolkodás szerint az a bódhiszattva, aki a buddhaállapot felé vezetı úton magát teljességgel annak szenteli, hogy valamennyi lényt hozzásegítsen a szenvedéstıl való megszabaduláshoz. A bódhiszattva kifejezést úgy érthetjük meg a legjobban, ha alkotórészeit (bodhi-sattva) külön-külön fordítjuk le: bodhi annyit tesz, mint a valóság végsı természetének megértése vagy tudása, míg a sattva az, akiben az egyetemes könyörület munkál. A bódhiszattvaeszmény tehát az a törekvés, hogy végtelen bölcsességgel gyakoroljuk a végtelen könyörületet. E próbálkozásom megsegítésének érdekében lettem buddhista szerzetessé. A tibeti szerzetességnek 253 szabálya van (364 az apácáknak), amelyek tılem telhetıen szoros betartásával az élet sok szenvedélyétıl és bajától megszabadulhatok. A szabályok némelyike lényegében udvariassági elıírás, mint például az, hogy a szerzetes csak egy bizonyos távolságra követheti kolostorának apátját, mások pedig a viselkedésre vonatkoznak. A négy alapfogadalom egyszerő tiltásokból áll: a szerzetes nem ölhet, nem lophat, nem hazudhat (szellemi-lelki fejlıdését tekintve) és szigorú cölibátust is kell tartania. Bármelyik szabály megszegésével kizárja magát a szerzetesek közül. Gyakran megkérdeznek, csakugyan szükséges-e a cölibátusi fogadalom, s egyáltalán, betartható-e. Ilyenkor elegendı annyit mondani, az önmegtartóztatás gyakorlata nem a szexuális vágyak tagadását jelenti, ellenkezıleg, teljességgel el kell fogadni e vágyak létezését és érveléssel kell túllépni rajtuk. Ha sikerrel járunk, nagyon jó hatással lehet elménkre. A nemi vággyal az a baj, hogy vak. Ha valaki azt mondja, „le akarok feküdni vele”, nem az értelem ellenırzése alatt álló kívánságot fejez ki. Míg aki így szól például: „meg akarom szüntetni a világban a szegénységet”, értelmes megfontolásból beszél. Azután meg a nemi vágy kielégítése mindig csak idıleges lehet. Ahogy a híres ind mester, Nágárdzsuna mondta: „Ha viszketsz, vakarózol. Ám jobb egyáltalán nem viszketni, Mint bármennyit vakarózni.” Napi vallási gyakorlatomról annyit, hogy legalább öt és fél órát töltök naponta imával, meditációval és tanulmányokkal, ezen kívül minden szabad percemben imádkozom, így étkezés közben vagy az utazások óráiban. Ennek három fı oka van: ez a rend elıször is hozzásegít napi penzumom elvégzéséhez; másodszor, lehetıvé teszi, hogy termékenyen múljék az idı; harmadszor pedig csökkenti a félelmet. De komolyabban szólva, buddhistaként nem látok különbséget vallásgyakorlás és mindennapi életvezetés között; a vallás huszonnégy órás elfoglaltság. Egyébként mindenféle tevékenységhez van elıírt ima, a sétálástól a mosakodásig, az evéstıl az alvásig. A tantrák követıi számára a mély alvásban és az álomképek jelentkezésének fázisában elvégzett gyakorlatok jelentik a halálra való fölkészülés legfontosabb módszerét. Az én számomra mégis a hajnal a gyakorlás legkedvezıbb idıszaka. Ilyenkor a legfrissebb, a legelevenebb az elme, ezért kelek már négy óra felé, és mantrák elmondásával kezdem a napot. Ezután meleg vizet iszom, beveszem gyógyszereimet, majd úgy fél óra azzal telik, hogy meghajlásokkal köszöntöm a buddhákat. Ennek két célja van. Elıször, gyarapítja érdemeimet (a helyes szándék elvállalása), azután meg testgyakorlásnak sem utolsó. A hajongást követıen megmosakszom, közben is imákat mondok. Késıbb általában sétára indulok, eközben is recitálva az imák szövegeit, s majd csak a negyed hat táján terített reggelire térek vissza. Erre a nagyon fontos étkezésre nagyjából fél órát szánok, s közben a szent iratokat olvasom.

Háromnegyed hattól nyolcig meditálok, amit csak hat óra harminckor szakítok meg, hogy meghallgassam a BBC World Service híreit. Nyolctól délig a buddhista filozófiát tanulmányozom, azután a fél egykor tálalt ebédig a hivatalos iratokat vagy az újságokat böngészem, hogy azután az ebéd alatt ismét a szent könyveket olvassam. Délután egykor átmegyek a hivatalomba, ahol kormányzati és egyéb ügyeket intézek, vagy meghallgatásokat tartok egészen öt óráig. Ezt, amint hazaérek, az ima és meditáció újabb rövid szakasza követi. Ha van valami megtekintésre érdemes a televízióban, akkor azt nézem, majd hatkor teázom, közben megint csak a szent könyveket olvasgatva. Végül a tea után imádkozom, mielıtt fél kilenc, kilenc táján nyugovóra térnék s mély álomba merülnék. Olykor természetesen eltérek ettıl a napirendtıl; van úgy, hogy reggel részt veszek egy pudzsán, vagy délután elıadást tartok. Egészében azonban ritkán kell változtatnom napjaim megszokott vallási gyakorlatain, vagyis a reggeli és esti imákon és meditációkon. E gyakorlat alapja igen egyszerő. Elsı szakaszában, miközben hajlongok, „oltalmat keresek” a Buddhánál, a Dharmánál (a Tannál) és a Szanghánál (a Közösségnél), Ezután kell kialakítanom a bóddhicsittát, azaz a jószívőséget, amit úgy tehetek meg, hogy elıször is átgondolom minden dolgok mulandóságát, majd átérzem, hogy a lét igazi természete szenvedés. E két megfontolás alapján ébreszthetı föl az önzetlenség. Hogy önzetlenség és könyörület támadjon a szívemben, elvégzek néhány lelki gyakorlatot, s ezek nyomán ébred bennem szeretet minden lény, köztük különösképp úgynevezett ellenségeim iránt. Fölidézem például magamban, hogy nem maguk az emberek az ellenségeim, hanem cselekedeteik; ha viselkedésük megváltozna, könnyen a barátaim is lehetnének. Meditációm hátralévı része a sunyával, vagyis az ürességgel kapcsolatos. Ennek során a kölcsönös függés tanának legrejtettebb értelmére összpontosítok. Ennek a gyakorlatnak a része az is, amit „istenség jógának” (lhai naldzsor, lha’i rnal-’byor) neveznek, amelyet végezve, különféle mandalák alkalmazásával úgy látom magam, mint egyik vagy másik „istenség” továbbélését. (Ez azonban, természetesen nem úgy értendı, hogy képes lennék valamilyen, a valódi énemtıl független, külsı lényként mutatkozni.) Mindeközben arra a pontra összpontosítom elmémet, ahol az már nem az érzékek közvetítette benyomásokkal foglalkozik. Semmiféle transzról nincs itt szó, hisz elmém teljesen éber marad, ez inkább a tiszta tudat gyakorlata. Nehéz megmagyarázni, pontosan mit is jelent, épp oly nehéz, mint a tudósnak szavakba foglalnia, mit ért a „téridı” kifejezésen. Sem a nyelv, sem a hétköznapi tapasztalat nem képes közvetíteni a „tiszta tudat” megtapasztalását. Legyen elég annyi, hogy nem éppen könnyő gyakorlatról van szó, elsajátítása évekbe telik. Mindennapi gyakorlataimnak fontos része a halál gondolatával való foglalkozás. Az ember, szerintem, kétféleképpen viszonyulhat életében a halálhoz; vagy úgy dönt, hogy nem vesz róla tudomást, ebben az esetben a gondolatát hosszabb-rövidebb idıre előzheti magától, vagy pedig szembenéz saját halálának tudatával, megpróbálhatja elemezni azt, ekképp enyhítve a reá váró elkerülhetetlen szenvedést. A halált persze egyik módszerrel sem gyızhetjük le, buddhistaként azonban különben is az élet természetes eseményének tartom, elfogadom olyan valóságnak, amely mindaddig létezik, amíg én a szamszárában (a lét körforgásában) tartózkodom. Tudván tudva, hogy nem menekülhetek elıle, úgy gondolom, félnem sem érdemes tıle. Azt tartom, meghalni olyan, mint elhordott, régi ruhánkat levetni, s majd újat ölteni. Nem végzetes, noha befejezünk vele valamit, s elıreláthatatlan, mert senki sem tudhatja, mikor s miképp következik be. Így hát csak annak van értelme, hogy megtörténte elıtt bizonyos elıkészületeket tegyünk. Buddhistaként abban is hiszek, hogy nagyon fontos a halál megtapasztalása, ebbıl származhatnak a legmélyebb és leghasznosabb élmények. Egyébként éppen ezért a nagy

szellemi mesterek közül sokan meditáció közben szakadnak el a földi léttıl. Ilyenkor gyakran elıfordul, hogy testük csak jóval a fizikai halál után indul bomlásnak. Lelki életem „napirendje” csak akkor módosul, ha visszahúzódom a világtól. Ilyenkor a máskor szokásos napi gyakorlatokon túl speciális meditációkat is végzek, méghozzá a közönséges meditációk és a buddhista filozófia tanulmányozása helyett. Ezeket átteszem délutánra, míg a reggeltıl délig tartó idıszakban végzem a speciális gyakorlatokat. Rendjüket nem írják elı szigorú szabályok, a külvilág szorításában néha még arra is rákényszerülök, hogy visszavonultságomban hivatalos ügyekkel foglalkozzam, sıt, olykor audienciát is tartok. Ilyenkor alvásidımbıl áldozok valamennyit, hogy az elmaradt gyakorlatokat pótoljam. A visszavonulásnak az a célja, hogy az ember képes legyen teljességgel önnön bensı fejlıdésére összpontosítani. Nekem nagyon kevés alkalmam nyílik rá, örülök, ha évente két hetet szánhatok ilyesmire, de elıfordult, hogy egy egész hónapot is így töltöttem. 1973-ban erıs vágyat éreztem, hogy három évre visszavonuljak, ám a balszerencsés körülmények megakadályoztak benne. Remélem, egyszer sikerül ez is. Addig beérem az ilyen rövid, párhetes „feltöltıdésekkel”. Egyetlen hét nem elég, hogy az ember bármilyen fejlıdést vagy haladást érjen el, de arra még ennyi is jó, hogy némiképp feltöltıdjék. Az elme akármilyen fejlesztéséhez sokkal hosszabb idı szükséges, többek között ezért vallom, hogy a spirituális fejlıdésnek még csak a kezdeti fokán állok. Fıleg azért jut ilyen kevés idım a visszavonulásra, mert újabban sokat utazom, amit viszont egy csöppet sem bánok. Amikor úton vagyok, sokkal több emberrel oszthatom meg tapasztalataimat és reményeimet. Mindezt természetesen a buddhista szerzetes megfontolásából végzem, de mégsem hiszem, hogy bárki is kizárólag a buddhizmus gyakorlásával érhetné el a boldogságot önmaga és mások számára. Épp ellenkezıleg, meg vagyok róla gyızıdve, hogy a teljességgel hitetlen emberek is eljuthatnak oda. A buddhizmust, mint eszközt, általában csak példaként emlegetem, mert eddigi életem minden mozzanata ebbe vetett hitemet erısítette. Hatéves korom óta vagyok szerzetes, így hát volt alkalmam tapasztalatokat győjteni e téren.

TIZENKETTEDIK FEJEZET „Mágia és misztika” Gyakran kapok kérdéseket a tibeti buddhizmus úgynevezett mágikus oldaláról. Sok nyugati érdeklıdik, vajon hitelesek-e az én szememben például Lobszang Rampa és más hasonló szerzık Tibetrıl írott könyvei, amelyek tele vannak okkult praktikákkal. Azt is megkérdik, csakugyan létezik-e Sambhala, ez a némely könyvben említett mesebeli ország, amely a föltevések szerint az észak-tibeti pusztaságok mögött bújna meg. A hatvanas évek elején egy kiváló tudóstól is kaptam levelet, amelyben azt írta, hogy hallott bizonyos kiemelkedı képességő lámákról, akik természetfölötti erıvel bírnak, s érdeklıdött, végezhetne-e néhány kísérletet a dolog földerítésére. Az elsı két kérdésre rendszerint azt válaszolom, hogy az afféle könyvek zöme puszta kitaláció, és hogy Sambhala valóban létezik ugyan, csakhogy nem a szó hétköznapi értelmében. Ugyanakkor hiba volna tagadni, hogy egyik-másik tantrikus gyakorlat valóban rejtelmes jelenségeket produkál. Ezért aztán bár fontolgattam, hogy azt válaszolom a tudósnak, igaz amit hallott, és támogatom a kutatást, végül azonban sajnálattal tájékoztattam, hogy az az ember, akin a kísérleteit elvégezhetné, nem született még meg. Akkoriban számos gyakorlati ok miatt nem tudtunk efféle vizsgálatokban részt venni. Késıbb azonban, több olyan kutatási programot is jóváhagytam, amelynek célja egyik-másik különleges gyakorlat természetének kifürkészése volt. Az elsıt dr. Herbert Benson végezte, aki ma az amerikai Harvard Egyetem orvosi fakultásán mőködı viselkedési orvoslással (behavioural medicine) foglalkozó csoport vezetıje. Amikor 1979-es látogatásain idején találkoztunk, elmondta, hogy éppen annak vizsgálatán dolgozik, amit ı „ellazult állapotban adott reakciónak” („relaxation response”) nevez, más szóval a meditatív állapotba került személyeken tapasztalható fiziológiai jelenségeket elemzi. Úgy gondolta, megkönnyítené a folyamat megértését, ha a meditáció területén már messzire jutott gyakorlókon végezhetne kísérleteket. Erısen hiszek a modern tudomány értékében, így hát hozzájárultam, noha nem minden fenntartás nélkül. Tudatában voltam, hogy sok tibetinek nem tetszik az ötlet, úgy érzik, a kérdéses gyakorlatokat bizalmasan kellene kezelni, mivel titkos tanításokból származnak. Ezzel azt a lehetıséget szegeztem szembe, hogy az ilyen kutatás eredményei nemcsak a tudománynak, de a hívıknek maguknak is hasznára lehetnek, s így az egész emberiség általános boldogulását szolgálhatják. A vizsgálatok eredményével dr. Bensın elégedett volt, mert rendkívüli dologra bukkant. Észrevételeit több könyvben és közleményben, köztük a Nature címő folyóiratban tette közzé. Kísérleteit – két munkatársával és bonyolult berendezéseivel – a Dharamszala környéki remetetanyák lakóin, valamint északon ladakhi és szikkimi szerzeteseken végezte. A kérdéses szerzetesek a tum-mo (gtum-mo) jógát gyakorolták, azzal a céllal, hogy bizonyítsák a tantrizmus bizonyos ágazataiban elért elımenetelüket. A tum-mo gyakorlója a csakrákon (energia központokon) és nádikon (energiacsatornákon) meditálva képes tudata durvább szintjeinek tevékenységét ellenırizni, sıt idılegesen meg is állítani mőködését, s ily módon megtapasztalhatja a finomabb szinteket. A buddhista elgondolás szerint a tudat több szintő; a durvábbak a szokásos érzékeléshez – a tapintáshoz, látáshoz, szagláshoz stb. – tartoznak, míg a finomabbak a halál pillanatában lépnek mőködésbe. A tantra egyik célja éppen az, hogy gyakorlója számára lehetıvé tegye a halál „megtapasztalását”, hiszen ebbıl származhatnak a leghathatósabb spirituális eredmények.

Amikor a tudat durvább szintjeit elnyomjuk, különféle fiziológiai jelenségek figyelhetık meg. Dr. Benson kísérletei szerint ezek közé tartozik a test hımérsékletének megemelkedése, akár 10 Celsius-fokkal is. (Ezt belülrıl a végbélben, kívülrıl a bırön mérték.) Hımérsékletük megnövekedésével a szerzetesek képessé váltak arra, hogy megszárítsák a hideg vízbe mártott és testükre csavart lepedıt, noha a külsı hımérséklet jóval fagypont alatt volt. Bensın doktor annak is tanúja volt, ahogy meztelen szerzetesek a hóban üldögéltek. Hasonló mérések igazolták, hogy az egész éjszakát képesek ott tölteni anélkül, hogy bármennyit is veszítenének testük melegébıl. Megfigyelései során azt is észrevette, hogy a gyakorlók oxigénbevétele percenként általában hét lélegzetvételre csökkent. Az emberi testrıl és annak mőködésérıl szerzett tudásunk ma még nem elegendı az ilyen állapotban zajló folyamatok magyarázatára. Dr. Benson úgy gondolja, hogy az elmének itt szerephez jutó folyamatai képesek a meditáló testében fölhalmozódott „barna zsír” tartalékok elégetésére, amirıl korábban azt vélték, hogy csak a téli álmot alvó állatokra jellemzı. Ám bármi is mőködjék itt, számomra az a legérdekesebb, hogy világossá vált, vannak olyan dolgok, amelyeket a modern tudomány a tibeti buddhizmusból tanulhat meg, sıt, azt hiszem, a tibeti kultúra tapasztalatkincsének számos más területét is haszonnal vizsgálhatná. Így például reményeim szerint egy nap megszervezhetünk valmiféle tudományos vizsgálatot a jóslás kérdésében is, amely a tibeti életmód szerves része maradt. Mielıtt részletesebben szólnék a jósokról, annyit feltétlenül el kell mondanom, hogy céljuk nem csupán – mint általában feltételezik – a jövendımondás, ez csak része a tevékenységüknek. Gyakran oltalmazókként is megidézik ıket, máskor gyógyítanak. Legfıbb céljuk pedig az, hogy a dharma gyakorlásához nyújtsanak segítséget. Egyébként maga a „jós” kifejezés is félrevezetı, mert azt sugallja, hogy vannak jósló képességgel bíró emberek, ami tévedés. Ezért nem helyes a jósokról úgy beszélnünk, mintha emberek volnának, ha mégis így teszünk, csak az egyszerőség kedvéért. A tibeti hagyomány szerint ık olyan nık és férfiak, akik a természeti és a szellemi világ között közvetítenek, tibetiül kutennek (sku-rten) nevezik ıket, ami szó szerint annyit tesz „testi alap”. Még pontosabban úgy lehetne körülírni ıket, mint olyan „szellemeket”, akiket kapcsolat köt valamilyen dologhoz (például egy szoborhoz), személyhez vagy helyhez. De ne higgyük azt, hogy külsı, ezektıl független lényekként is léteznének. Korábban több száz jós lehetett szerte Tibetben. Kevés maradt közülük, ám a legjelentısebbek – akik a tibeti kormány mellett mőködnek – máig megvannak. Ezek között is a legfontosabb a Necsung jós néven ismert közvetítınk, aki révén a dalai lámák egyik védıistene, Dordzse Drakden nyilatkozik meg. Necsung eredetileg Dharmapála indiai bölcs egyik leszármazottjával jött Tibetbe és BelsıÁzsiában telepedett le, egy Bta Hor nevő helyen. Triszrong Drecen király uralkodása alatt, az i.sz. 8. században Padmaszambhava, az Indiából származó tantrikus mester, Tibet legfıbb spirituális védelmezıje a Szamje kolostor oltalniazójául jelölte ki ıt. (Szamje valójában az elsı buddhista kolostor volt Tibetben, egy másik indiai tudós, Sántaraksita apát alapította.) Késıbb a II. dalai láma (1475–1542) közeli kapcsolatba került a Necsunggal, aki addigra már egy másik kolostor, a Drepung szolgálatában állt. Ekkor jelölték ki Dordzse Drakdent a dalai lámák személyes oltalmazójául. Immár négyszáz éve hagyomány, hogy a dalai láma és a kormány az újévi ünnepen kérdéseket intéz a Necsunghoz. Ezen kívül bármelyikünk megidézheti, ha valamilyen külön kérdése van. Magam többször is találkozom vele évente, ami furcsának tőnhet a huszadik századi nyugati olvasó szemében. Még néhány tibeti is, különösen azok, akik „halandóknak” tartják magukat, rosszallják, hogy folyvást igénybe veszem a hírek megszerzésének ezt az ısi módját. Csupán azért teszem, mert ha visszagondolok, az eddig föltett számos kérdésemre adott válasza egytıl egyig helyesnek bizonyult. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyedül a jós

tanácsaira hagyatkoznék, szó sincs róla. Épp úgy veszem számításba az ı véleményét, ahogy a kabinetét és a sajátomat is, lelkiismeretem szerint. Az isteneket tekintem a „felsıháznak”, míg a kasag alkotja az „alsóházat”, s mint minden vezetı, magam is tanácskozom mindkettıvel, mielıtt valamely államügyben döntést hoznék. Olykor Necsung tanácsa mellett egyéb jóslatokat is figyelembe veszek. Bizonyos tekintetben Necsung és a dalai láma ugyanolyan felelısséget viselnek Tibetért, csak épp más-más módon. Az én feladatom, a vezetés: békés. Az övé, a védelmezıé és oltalmazóé: haragos. Bár hasonló méltósággal bír mindkettınk funkciója, viszonyunk mégis olyan, mint a parancsnoké és a helyettesé; én soha nem hajolok meg elıtte, neki kell elıttem meghajolnia. De azért közeli kapcsolatban állunk, már-már barátok vagyunk. Kis koromban meghatóan viselkedett; nagyon szeretett és mindig gondomat viselte. Amikor például észrevette, hogy hanyagul vagy rosszul öltöztem föl, odajött hozzám és megigazította az ingemet, rendbe szedte a ruhámat, és effélék. Meghitt viszonyunk ellenére Necsung mindig tisztelettel viseltetett irányomban. Még amikor a régensség utolsó esztendei alatt megromlott a viszonya a kormánnyal, a rám vonatkozó kérdésekre akkor is lelkesen felelt, ugyanakkor a kormány politikáját érintıkre lesújtó válaszokat adott, olykor csak gúnyosan fölnevetett. Jól emlékszem arra az esetre, ami úgy tizennégy éves korom táján történt. Necsungot Kínáról kérdezték, mire a kuten nem közvetlenül válaszolt, hanem kelet felé fordulva sőrő hajlongásba kezdett. Elborzadva néztük, hisz tudtuk, hogy mozdulataival, a fején viselt roppant sisak súlya alatt, könnyen a nyakát szegheti. Legalább tizenötször hajolt meg, senkiben sem hagyva kétséget, merrefelé rejlik a veszély. Necsung nem éppen könnyen kezelhetı, minden föltett kérdés után türelemmel ki kell várni, míg megnyilatkozik. Visszahúzódó és merev, amilyenek a régi nagy öregek lehettek. Apróbb ügyekkel nem törıdik, csak a jelentısebb dolgok érdeklik, ezért aztán érdemes ennek megfelelıen fogalmazni a kérdéseket. Határozott véleménye van mindenrıl, de nem szívesen árulja el senkinek. Dharamszalában saját kolostora van, többnyire azonban nálam tartózkodik. Hivatalos alkalmakkor gazdag öltözéket visel; több rétegő ruházata fölé díszes, arannyal befuttatott selyem-brokát köntöst vesz föl, amelyet vörös, kék, zöld és sárga színő ısi minták díszítenek. Nyakában kerek tükör lóg, türkiz és ametiszt berakásokkal, a kifényesített acélkereten Dordzse Drakden isten mantrája villog. A megnyilatkozás ceremóniája elıtt még valami vértezetfélét is magára ölt, négy zászlóval és három gyızelmi jellel. A teljes fölszerelés nyomhat vagy harmincöt kilót, a médium, amikor nincs transzban, nem is igen tud benne mozogni. A szertartás invokációk és imák kántálásával kezdıdik, amelyet kürtök, cintányérok és dobok kísérnek. A kuten hamarosan transzba esik, ekkor kísérıi, akik addig támogatták, a trónusom elé állított kisebb zsámolyhoz vezetik. Amikor az imák elsı köre véget ér és kezdetét veszi a második, a transz mind mélyebb lesz, ekkor a fejére hatalmas sisakot helyeznek, amely úgy tizenöt kilós lehet, egykor azonban volt olyan, amely több mint nyolcvan kilót nyomott. Ekkor a kuten vad ábrázatot ölt, majd hogy ijesztı külseje legyen, pöffeszkedni kezd, szemét meresztgeti, arcát fölfújja. Légzése egyre rövidül, erıs sziszegésben tör ki. Akkor egyszer csak elakad a lélegzete, mire a sisakot olyan erısen a helyére csomózzák, hogy az bizonyosan megfojtaná a kutent, ha csak a valóságos fizikai körülményeket tekintenénk. A médium megszállottsága ekkorra teljes lesz, testének körvonalai szemmel láthatóan kiterjednek. Ezután hirtelen fölugrik, egyik kísérıje kezébıl kiragad egy rituális kardot és lassú, méltóságteljes, valahogy mégis fenyegetı lépésekkel táncolni kezd. Majd elém lép, s vagy egész testével a földre borul, vagy derékból oly mélyen meghajlik, hogy sisakja a földet éri,

aztán újra fölpattan, mintha nem is érezné öltézéke súlyát. Az istenség irtózatos ereje aligha rejtızhet a kuten porhüvelyében, aki úgy mozog és hadonászik, mintha gumiból volna a teste és roppant rugóra járna. Ezt követıen helyet cserélek Necsunggal, aki rituális áldozatot mutat be nekem, én meg föltehetem bármely személyes vonatkozású kérdésemet. Miután válaszolt, visszatér zsámolyához és meghallgatja a kormány tagjainak a kérdéseit. Mielıtt ezekre válaszolna, újból táncba kezd, kardjával a feje fölött vagdalkozva. Ilyenkor úgy néz ki, mint a régi, pompás, vad tibeti harcosok. Amint Dordzse Drakden nem szól hozzá többet, a kuten egy utolsó áldozatot mutat be, majd merev, élettelen testtel összeesik, ez jelzi, hogy megszállottságának vége. Ekkor a sisakját tartó csomót nagy sietve kioldják segítıi, majd kiviszik a színrıl, hogy magához térhessen, miközben a szertartás folyik tovább. Bármily meglepı is, a jós csak ritkán válaszol homályosan a föltett kérdésekre, gyakran pedig kifejezetten világosan, amint az a Lhászából való menekülésemkor is történt. Mindazonáltal, úgy hiszem, hogy elırejelzéseink érvényességét semmilyen tudományos vizsgálat sem tudná egyértelmően bizonyítani vagy cáfolni. Így van ez a tudomány és a tibeti tapasztalatok más területeinek viszonyában is, például a tulkuk esetében. Remélem, egy nap sor kerülhet mindkét jelenség földerítésére. A tulkuk (újraszületett lámák) azonosítása tulajdonképpen sokkal logikusabb, mint elsı pillantásra tőnhet. Elfogadván azt a buddhista meggyızıdést, amely szerint az újraszületés valóság, valamint azt, hogy nincs más célja, mint újabb lehetıséget adni valamely lénynek, hogy folytathassa – minden szenvedı lény boldogsága érdekében – a fáradozásait, ésszerőnek látszik, hogy az egyes újraszületéseket azonosítani lehessen. Csakis ily módon kerülhetnek aztán ezek a lények olyan környezetbe, ahol megfelelı nevelést kapnak ahhoz, hogy mőködésüket mihamarabb folytathassák. Elıfordulhatnak persze hibák az azonosításnál, ám a tulkuk többségének életvitele jól bizonyítja a módszer hatékonyságát. (Manapság néhány száz tulku ismeretes Tibetben, a kínai invázió elıtt több ezren lehettek.) Mint mondtam, a reinkarnációnak az a célja, hogy lehetıvé tegye valamely lény további munkálkodását. Ezért van tehát nagy jelentısége a folyamatosságnak, az utódok fölkutatásának. Az én erıfeszítéseim általában minden élılény megsegítésére irányultak, mégis a többi tibeti boldogulását célozták leginkább. Ily módon tehát, ha föltételezzük a tevékenység folytonosságát és azt, hogy mondjuk, Tibet szabadságának visszanyerése elıtt halok meg, arra kell gondolni, hogy Tibeten kívül születek majd újra. Az sincs kizárva persze, hogy népemnek akkor már nem lesz szüksége a dalai lámára, ezért nem is törıdnek azzal, hogy megtaláljanak. Ebben az esetben újraszülethetek akár bogárként, vagy bármilyen állatként is, attól függıen, hogy a lények többségének mi lesz a legnagyobb hasznára. Az azonosítási folyamat sem olyan rejtélyes, mint sokan gondolnák. Elıször is kizárunk bizonyos tényezıket. Ha például, mondjuk, egy szerzetes reinkarnációját keressük, akirıl tudjuk, mikor és hol halt meg, majd figyelembe vesszük azt a tapasztalatot, hogy az utód rendszerint körülbelül egy évvel elıdje halála után fogan meg, akkor már nagyjából tisztáztuk is az idıviszonyokat. Amennyiben X láma Y évben halt meg, újraszületése 18-24 hónapon belül látja majd meg a napvilágot, tehát Y+5 év múlva harmadik-negyedik életévében járhat. A számbavehetı gyerekek körét ezzel már le is szőkítettük. A következı feladat az, hogy megállapítsuk az újraszületés legvalószínőbb helyét, ami szintén általában igen egyszerő. Az elsı eldöntendı kérdés, vajon Tibeten belül vagy kívül történt-e? Ha az országon kívül, akkor is csak néhány helyszín jöhet számításba nagyobb valószínőséggel: vagy indiai, vagy a nepáli, vagy a svájci tibeti közösségek. Ezután azt kell

meghatározni, melyik város mellett szól a legtöbb érv, amit általában az elızı testetöltés életének eseményeibıl következtetünk ki. Mintán a fenti módon leszőkítettük a lehetıségek számát és megállapítottuk a jellegzetes mutatókat, általában össze kell állítani a fölkutatásra induló csapatot. Ez nem feltétlenül pár ember kincskeresı expedíciójához hasonlítható; gyakran például elegendı az is, ha a kiválasztott közösségben megkérdeznek néhány embert, van-e a három és négy év közötti gyerekek között olyan, aki alkalmas volna a jelöltségre. Gyakran adódnak a kutatásban segítı nyomok, mint amilyenek a gyerek születésekor tapasztalható furcsa jelenségek vagy különös tulajdonságai. Olykor két-három, vagy akár több jelölt is elıkerül, máskor elıfordul, hogy keresıkre sincs szükség, mert az eltávozott inkarnáció részletes leírást hagy hátra, amelyben még a gyermeknek és a szüleinek a neve is szerepel. Ez azonban ritka eset. Egyszer-kétszer az illetı szerzetes hívei vagy tanítványai látják meg álmukban vagy víziójukban, hol keresendı az új testetöltés. De olyan is volt már, mint nemrégiben, hogy egy magas rangú láma azt az utasítást hagyta, ne kutassanak reinkarnációja után, inkább azt tegyék meg utódjának, aki a leginkább rátermettnek tőnik Buddha tana és a közösség szolgálatára. Ilyenkor aztán senki sem törıdik azzal, vajon csakugyan a láma újraszületését találták-e meg. Nincsenek tehát merev, áttörhetetlen szabályok. Ha azonban úgy adódik, hogy több gyermek is jelölt lesz, akkor az elhunyt valamelyik jó ismerıse végzi el általában a végsı vizsgálatot. Ezt a személyt az új testetöltés általában fölismeri, ami hathatós bizonyítéknak számít, gyakran pedig a testi jegyek is segítik a tájékozódást. Megesik, hogy egy jóst vagy olyasvalakit is bevonnak az azonosítás folyamatába, aki a ngönse (mngon-shes, tisztánlátás) képességével rendelkezik. Az ilyen segítı a ta módszerét alkalmazza, ami abból áll, hogy egy tükörbe pillantva meglátja vagy magát a gyereket, vagy az épületet, amit keresniük kell, esetleg egy leírt nevet. „İsi tévének” szoktam ezt a jelenséget nevezni. Hasonló látomásban volt része a Lhamoi lhaco tó partján Reting rinpocsének, aki az AH, a KA és a MA betőket pillantotta meg, valamint azt a kolostort és azt a házat, ahol utánam kezdett kutatni. Néha engem is fölkérnek, hogy vezessem valamelyik reinkarnáció fölkutatásának munkáját, ilyenkor az én vállamon nyugszik a felelısség, hogy eldöntsem, helyesen választották-e ki a jelöltet. Meg kell itt jegyeznem, hogy nem rendelkezem a természetfölötti tisztánlátás (clairvoyance) semmilyen képességével; sem idım, sem módom nem volt ilyesmit megszerezni, de van némi okom azt hinni, hogy a XIII. dalai láma ezen a területen is kiváló képességekkel bírt. Annak illusztrálására, hogy miképp végzem ezt a feladatomat, hadd mondjam el idısebb mesterem, Ling rinpocse történetét. Mindig is a legnagyobb tiszteletet éreztem iránta, olyannyira, hogy kiskoromban elég volt a szolgálóját megpillantanom, máris megijedtem, amikor pedig meghallottam az ı jól ismert lépteit, még a szívverésem is elállt. Idıközben rádöbbentem azonban, hogy ı az egyik legjobb és legközelebbi barátom. Amikor nemrégiben meghalt, úgy éreztem, sokkal nehezebb lesz az életem, ha nem tudhatom ıt magam mellett; olyan szikla volt, amelyre nyugodtan támaszkodhattam. Svájcban voltam éppen, amikor 1983 nyarának végén értesültem halálos betegségérıl; agyvérzés érte és megbénult. A dolog nagyon fölkavart, bár buddhistaként jól tudom, a bánkódásnak nem sok haszna van. Amint tehettem, visszatértem Dharamszalába, igen rossz állapotban, de még életben találtam. Elméje friss volt, mint annak elıtte, amit az egész életén át folytatott szellemi tréningnek köszönhetett. Állapota néhány hónapra stabilizálódott, majd gyors romlásnak indult; kómába esett, amelybıl soha nem tért már magához, végül 1983. december 25-én meghalt. S mintha csak nagyszerőségének valami további jelére is szükség

lett volna, teste a forróság ellenére sem kezdett bomlani, egészen a holtnak nyilvánítását követı tizenharmadik napig. Úgy tőnt, hogy Ling rinpocse még mindig benne lakozik klinikailag élettelen testében. Fölidézve lemondásának körülményeit, teljességgel biztos vagyok benne, hogy hosszas betegségét önszántából vállalta. Engem akart ily módon lassan önnön hiányához szoktatni. Ám mindez csak a történet elsı, szomorúbb fele, tibetiekrıl lévén szó, most következik az örömteli folytatás. Azóta megtalálták Ling rinpocsc újraszületését, aki ma egy hároméves, ragyogó esző, pajkos fiúcska. Fölkutatása egyike volt azoknak az alkalmaknak, amelynek során a gyerek egyértelmően fölismerte a keresı csapat egyik tagját, akit – noha másfél éves volt még csupán – nevén nevezett és mosolyogva odaszaladt hozzá. Utóbb elıdje több ismerısét is fölismerte. Már elsı találkozásunkkor sem volt kétségem a fiú kiléte felıl; az is nyilvánvaló volt, hogy ismer engem, ugyanakkor tartózkodó tisztelettel viseltetett irántam. Nagy szelet csokoládét adtam neki, de a kis Ling rinpocse jelenlétemben mindvégig egykedvően álldogált, kitárt karral és lehajtott fejjel. Alig hiszem, hogy bármely más apró gyerek képes lett volna rá, hogy ne kóstolja meg a kezében tartott édességet, és hogy ilyen elıírásszerően álldogáljon. Amikor azután a rezidenciámon fogadtam a fiút és a kapuhoz vezették, éppen úgy viselkedett, ahogy elıdje. Szemmel láthatóan ismerte az utat. Dolgozószobámba lépve úgy tőnt, nyomban felismerte egyik szolgálómat, aki akkoriban törte el a lábát. Az apró emberke teljes komolysággal átnyújtott neki egy katakendıt, majd nagy kacagással fölkapta Lobszang Gava egyik mankóját és körbe-körbe szaladgált vele, mintha csak egy zászlórúd lett volna. Egy másik megkapó történet kétéves korából való, amikor Bódh Gájába vittük, ahol elıadást tartottam. Rátalált hálószobámra, noha senkitıl nem hallhatta, hol is van, négykézláb fölkapaszkodott a lépcsın és egy katakendıt terített az ágyamra. Ling rinpocse ma már a szent szövegeket mondogatja, noha azt még nem tudhatjuk, hogy mire megtanul olvasni, olyan lesze mint néhány másik fiatal tulku, akik úgy memorizálják a szövegeket, mintha csak folytatnák, amit egyszer abbahagytak. Több kisgyereket is ismertem, akik könnyedén idéztek több oldalnyit a szövegekbıl. Ha ezekre a történetekre gondolunk, persze, van valami rejtélyes az újraszületések sorában, mégis buddhistaként belátható, hogy például Mao, Lincoln vagy Churchill nem születhettek egészen véletlenül. A tibeti tudáskincs másik területe, amit nagyon szívesen vizsgáltatnék meg tudományosan, az orvoslás rendszere. Gyökerei ugyan több mint kétezer évre nyúlnak vissza és különbözı forrásokból, így az ısi Perzsiából táplálkoznak, mára alapelvei teljességgel buddhistává lettek, ami élesen megkülönbözteti a nyugati gyógyászattól. A tibeti medicina azt tartja például, hogy a betegségek fı oka a tudatlanság, a vágy és á győlölködés. E rendszer szerint a testet három fontosabb nöpa (gnod-pa) irányítja, ami szó szerint „ártót” jelent, ám általában „nedv”-nek fordítják. E nöpákról úgy tartják, hogy mindenütt jelen vannak a szervezetben, amely ennél fogva sohasem lehet teljesen mentes a különbözı kóroktól, vagy legalább is lehetıségüktıl. Ha azonban a nöpákat sikerül egyensúlyban tartani, a test egészséges marad, ám az egyik vagy másik fı ok által elıidézett egyensúlyzavar betegséget támaszt a szervezetben, amit általában a beteg pulzusának vagy vizeletének a vizsgálatából állapítanak meg. Összesen tizenkét olyan pont van a kézen és a csuklón, ahol az érverés mérhetı, a vizelet elemzésére pedig szintén számos mód kínálkozik (színe, szaga stb. alapján). Ami a terápiát illeti, elıször is az életmód és az étrend jön szóba, ezután a gyógyszerek, harmadjára az akupunktúra és a moxibuszció (egy sajátos, hıvel történı kezelés), végül negyedikként a sebészeti beavatkozás. A gyógyszerek természetes, szerves anyagokból

készülnek, amelyekhez olykor fémoxidokat és ásványokat (például porított gyémántot) kevernek. Eleddig nem sok klinikai kutatást végeztek a tibeti orvoslás jelentıségével kapcsolatban, noha dr. Jese Dönden, az egyik korábbi orvosom Amerikában részt vett a Virginia Egyetem laboratóriumi kísérletsorozatában, s úgy tudom, meglepıen jó eredményeket ért el rákos fehéregerek gyógyításában. Persze, rengeteg munkára van még szükség ahhoz, hogy a végsı következtetéseket levonhassák. Addig is elmondanám, hogy személyes tapasztalataim szerint a tibeti orvoslás rendkívül hatásos, rendszeresen alkalmazom, s nem csupán gyógymódként, de a betegségek megelızésére is. Úgy találtam, hogy erısíti az egész szervezetet, mellékhatásai elhanyagolhatók, aminek eredményeként hosszú és mély meditációim során szinte soha nem éreztem fáradtságot. A modern tudomány és a tibeti kultúra párbeszédének egy másik lehetséges területe inkább az elméleti, mintsem a tapasztalati tudáskincshez tartozik. A részecske fizika egyik legújabb felfedezése arra látszik utalni, hogy az elme és az anyag között nincsen lényegi különbség. Rájöttek például, hogy ha a vákuumot (vagyis az üres teret) összenyomják, akkor olyan részecskék keletkeznek, amelyek addig nem voltak ott jelen, vagyis mintha az anyag már valahogy eleve benne létezne. Ezek a felfedezések összefüggésbe hozzák a tudományt a buddhista mádhjamika filozófiának az ürességrıl szóló tanával, amely lényegében azt állítja, hogy az elme és az anyag külön létezık ugyan, ám föltételezik egymást. Nagyon is tudatában vagyok persze, hogy veszélyes dolog a hitet bármely tudományos rendszerhez hozzákapcsolni, hiszen míg például a buddhista tanítás – születése után két és fél évezreddel is – érvényes, a tudományos igazságok viszonylag rövid életőek. Ez nem jelenti azt, hogy a jósokhoz hasonlóan én is úgy gondolnám, az éjszakát kint a fagyban töltı szerzetesek mágikus képességekkel bírnak, ám kínai testvéreinkkel sem érthetek egyet, akik szerint hasonló gyakorlatokkal, mi tibetiek, elmaradottságunkat és vadságunkat bizonyítjuk. Ezt még a legrigorózusabb tudományos szemlélettel sem nevezhetjük tárgyilagos állásfoglalásnak. Ugyanakkor, valamely alapelv elfogadása nem jelenti azt, hogy igaznak tartunk minden vele összefüggı dolgot, mint ahogy mulatságos lenne Marx és Lenin valamennyi kijelentésére szolgaian bólintani, miközben tudjuk, hogy a kommunizmus tökéletlen rendszer. Mindenkor óvatosan kell viselkednünk, ha olyasmivel van dolgunk, amit nem értünk teljesen; ilyenkor persze a tudomány segítségünkre lehet. A dolgok végül is csak addig rejtélyesek, amíg nem értjük ıket. Az említett vizsgálódások eredményei mindkét fél hasznára voltak, ám azt is észrevettem, hogy az eredmények sosem lehetnek megbízhatóbbak, mint a hozzájuk vezetı módszer. Azért, mert nem találunk valamit, az még nem azt jelenti, hogy a dolog nem is létezik, csupán azt, hogy a fölkutatására tett kísérlet sikertelen volt. (Ha a fémkeresı detektor nem érzékel a zsebemben egy nem fémbıl készült tárgyat, attól még a zsebem nem üres.) Óvatosan kell hát eljárnunk vizsgálódásaink során, különösen olyan területeken, ahol korlátainkat maga a természet jelölte ki. Példának okáért abból a ténybıl, hogy gondolataimat semmiféle tudományos vizsgálat nem észlelheti, nem csupán az nem következik, hogy ezek a gondolatok nem is léteznek, de az sem, hogy valamilyen más vizsgálati módszerrel ne lehetne kifürkészni ıket, s ez az a pont, ahol a tibetiek tapasztalata jelentıséggel bír. Elménk edzésével olyan módszereket fejlesztettünk ki magunkban, amelyeket a tudomány egyelıre képtelen megfelelıen megmagyarázni. Ez hát a tibeti buddhizmusban az, amit „mágikusnak és misztikusnak” tartanak.

TIZENHARMADIK FEJEZET Hírek Tibetbıl 1959 elején, ahogy a növekvı feszültségben mind közelebb jutottunk a szörnyő véghez, eljutott hozzám a kínai hadsereg egyik Mao elnökhöz küldött jelentése. A jelentés szerint a tibetiek nyugtalankodnak jelenlétük miatt, s annyi köztük az ellenálló, hogy a börtönök már meg is teltek. Mao állítólag azt válaszolta, hogy nincs ok az aggodalomra, s nem kell törıdni a tibetiek érzelmeivel, ami pedig az engedetlenségüket illeti, föl kell készülni rá, hogy szükség esetén az egész lakosságot börtönbe csukják. Emlékszem, mennyire elborzadtam mindennek a hallatán; micsoda ellentétben volt ez azoknak a régi szép idıknek az emlékeivel, amikor még valamennyi lhászai foglyot fölismertem, sıt a barátomnak tekintettem. Ekkoriból való az a történet is, amely szerint mikor Maónak a márciusi fölkelés után jelentették, hogy helyreállt a rend, állítólag azt kérdezte: „És mi van a dalai lámával?” Amikor közölték vele, hogy elmenekültem, annyit mondott: „akkor elveszítettük a csatát”. Ezután a Nagy Kormányosról csak az újságokból és a BBC híreibıl hallottam, Pekinggel semmiféle kapcsolatom sem volt, ahogy az emigráns tibeti kormánynak sem, egészen Mao 1976 szeptemberében bekövetkezett haláláig. Akkoriban éppen India legészakibb részén, a Dzsammu és Kasmír tartományban fekvı Ladakhban tartottam kálacsakrabeavatást. A háromnapos szertartás másnapján Mao meghalt. A harmadik napon egész reggel esett, majd délután olyan csodálatos szivárvány tőnt föl az égen, amilyet még keveset láttam; tudtam, hogy ez csakis jó elıjel lehet. Ám a Pekingben bekövetkezendı drámai változásokra mégsem számítottam. Szinte azon nyomban letartóztatták a négyek bandáját, amelyet Csiang Csing, Mao özvegye vezetett. Hamarosan arra is fény derült, hogy a betegeskedı elnök háta mögül ténylegesen ık négyen vezették az utóbbi években Kínát, gonoszul radikális politikát követve és támogatva a kulturális forradalom továbbélését. 1977-ben azután bejelentették, hogy az akkori kínai elnök, Li Hszian-nien szerint a kulturális forradalom sok kimagasló eredménye mellett károkat is okozott; ez volt az elsı jele annak, hogy a kínai vezetés végre szembenéz a valósággal. Ezt egy Tibettel kapcsolatos, békülékeny hangú nyilatkozat követte, amikor is áprilisban Ngabo Ngavang Dzsigme (aki addigra a pekingi kormányzat magas rangú tagjává lett) nyilvánosan kijelentette, hogy Kína üdvözölné, ha visszatérne a dalai láma „és Indiába menekült követıi”. A hatvanas évektıl kezdve a kínaiak mindenkit visszahívnak Tibetbe, mondván, hogy tárt karokkal várják a menekülteket. Az említett nyilatkozat nagyszabású propaganda kampány kezdetét jelentette, amelynek az volt a célja, hogy visszacsalogasson bennünket. Mind többet hallhattunk „Tibet eddig soha nem látott boldogságáról”, majd Mao kijelölt utóda, Hua Kuo-feng hamarosan követelni kezdte a legkülönbözıbb tibeti hagyományok felelevenítését, így aztán húsz év óta elıször az idısebbek ismét körbejárhatták a Dzsokhangot és a nemzeti viseletet is újra föl lehetett ölteni. Sokat ígérı jelek voltak ezek, s nem is az utolsók a reményt keltı jelenségek közül. 1978. február 25-én legnagyobb meglepetésemre és örömömre a pancsen láma kiszabadult csaknem egy évtizedes fogságából. Az akkor politikai pályája csúcsa felé tartó Hu Jao-pang nemsokára módosította Li Hszian-nien értékelését is a kulturális forradalomról, kijelentvén, hogy az kizárólag negatív tapasztalatokkal járt és semmi módon nem szolgálta Kína hasznát. Mindez figyelemre méltó haladásnak tőnt, azt azonban tudtam, hogy ha a kínaiak csakugyan másképp kezdenek gondolkozni, akkor annak Tibet megnyitása lesz az igazi jele. Ezért a március 10-én (a tibeti népfelkelés 19. évfordulója alkalmából) tartott beszédemben fölhívtam a kínai hatóságokat, hogy bármiféle korlátozás nélkül nyissák meg Tibetet az idegenek elıtt,

és azt is javasoltam, engedélyezzék, hogy az emigráns tibetiek meglátogathassák az elfoglalt területeken élı hozzátartozóikat és fordítva. Úgy gondoltam, ha a hatmillió tibeti élete csakugyan olyan páratlanul boldog és virágzó, akkor egyedül efféle érvekkel tárgyalhatunk; csakis így nyílik módunk, hogy megvizsgáljuk ezeknek a kijelentéseknek az igazságát. Javaslataim, meglepetésemre, visszhangra találtak, mert az elsı külföldiek nemsokára Tibet földjére léphettek, és kívánságomnak megfelelıen arra is elıkészületek történtek, hogy az országon belül, illetve kívül élı tibetiek meglátogathassák egymást, noha nem minden korlátozás nélkül. Az ijedtség Kínában akkor tört ki, amikor Indiában is fontos változások történtek. 1977-ben Indira Gandhi elveszítette azokat a választásokat, amelyeket a szükségállapot után saját maga írt ki. Hivatalában Morardzsi Deszái úr követte, akinek Dzsanata pártja az indiai függetlenség kivívása óta elıször volt képes legyızni a Kongresszus Pártot. Gandhi asszony késıbb ismét hatalomra került, de még azt megelızıen roppant mód zavarta a kínaiakat a mi közeli és bizalmas kapcsolatunk Deszái úrral, akit már 1956-ban történt elsı találkozásunk óta kedveltem. Noha nagyon idıs már (e sorok írásakor is él), továbbra is közeli barátomnak tekinthetem. Megnyerı személyiség, csodálatos arccal, teli élettel, akit semmiféle gond nem gyötör. Bizonyára vannak hibái, ám lényegesebb az én szememben, hogy Mahátma Gandhihoz hasonlóan rendkívül szerény életet él. Szigorú vegetáriánus étrendet tart, nem fogyaszt alkoholt és nem is dohányzik. Mindenkivel nyíltan viselkedik, olykor fölmerült bennem, nem túlzottan ıszinte-e. Ha ez hátrány volt is a politikában, engem azonnal megnyert a tibeti nép iránt érzett ıszinte barátsága. Egyszer azt írta nekem, hogy az ind és a tibeti kultúra egyazon bódhifának két ága, ami teljességgel helytálló; ahogy már kifejtettem, a két ország közötti kapcsolatok igen mélyen gyökereznek. Sok indiai tartja Tibetet földi mennyországnak, vagyis az istenek és a szent helyek földjének. A Tibet déli részén magasodó Kailás hegység és a délnyugati Manaszarovár tó a hívı indiaiak zarándokhelye, mi tibetiek pedig mindig is Indiát tekintettük Árjabhúminak, azaz a szent földnek. 1978 vége felé újabb reményt keltı esemény történt: Teng Hsziao-ping lett Kína elsı embere, aki a mérsékeltebb irányzat vezetıje volt. Mindig is úgy éreztem, hogy Teng egyszer nagy dolgokra lesz képes országáért. Amikor 1954–55-ben Kínában jártam, többször találkoztam vele, s mély benyomást tett rám. Hosszabban soha nem beszélgettünk, közelebbrıl nem ismertem, de úgy emlegették, mint rendkívül határozott és tehetséges politikust. Emlékszem, amikor utoljára láttam, az apró ember a roppant karosszékben üldögélve lassú módszerességgel narancsot hámozott. Nem sokat szólt, de látszott, hogy élénken figyel mindarra, amit neki mondanak. Akkoriban is erıs embernek találtam, most pedig úgy tőnt, hogy ráadásul bölcs is. Jó néhány hatásos jelmondattal indított, mint: „Fontos, hogy a tényeken számon kérjük az igazságot”. „Mindegy, hogy fekete-e a macska vagy fehér, csak fogja meg az egeret”. „A rút ábrázatot hasztalan leplezi az ember”. Mindezeken kívül pedig úgy látszott, leginkább a gazdasággal és oktatással törıdik, mintsem az elmélettel és a szokásos üres frázisokkal. 1978 novemberében azután nagy ünnepség keretében, nyilvánosan szabadon bocsátottak Lhászában harmincnégy foglyot, zömmel egykori idısebb tisztviselıimet, akik úgymond az utolsó „lázadó vezérek” voltak. A kínai újságok szerint egyhónapos körutazásra vitték ıket az „új Tibetbe”, majd állást kínáltak nekik, vagy ha úgy kívánták, külföldre mehettek. Az új év beköszöntével sem apadt a rendkívüli események áradata. 1979. február 1-én, véletlenül épp azon a napon, amikor az Egyesült Államok formálisan is elismerte a Kínai Népköztársaságot, a pancsen láma tizennégy év óta elıször szólalt meg nyilvánosan, és azokhoz csatlakozott, akik hazahívták a dalai lámát és a többi emigránst: „Ha a dalai láma

valaha is jólétben és boldogságban akarta látni a tibeti tömegeket, most ne legyenek kétségei afelıl, hogy népe így él. Biztosíthatom, a tibetiek mostani életszínvonala sokszorosan meghaladja a régi társadalomban élıkét.” Egy hét múltán ezt a fölhívását megismételte a lhászai rádió is, közölvén, hogy különbizottságot hoznak létre a külföldrıl hazatérı tibetiek fogadására. Újabb egy hét múlva váratlanul az Uttar Prades állambeli Kanpurba érkezett Gjalo Thondup, jómagam ott egy vallási konferencián vettem részt. Meglepetésemre elmondta, néhány régi és megbízható barátjától úgy hallotta Hongkongban (ahol ma is él), hogy a Hszinhua, vagyis az Új Kína Hírügynökség, amely Kína hivatalos képviselete a brit gyarmaton, keresi velem a kapcsolatot. Ezután Teng Hsziao-ping személyes megbízottjával is találkozott, akitıl megtudta, hogy a kínai vezetı tárgyalásokat óhajt kezdeni a dalai lámával, és jószándékának jeleként megbeszélésre hívták Gjalo Thondupot Pekingbe, de bátyám ezt visszautasította, mert elıször az én véleményemre kíváncsi. Váratlan volt ez az egész, elıször szóhoz sem jutottam. Annak a két évnek a fejleményei nagyon ígéretesnek látszottak, csakhogy amint az indiai mondás tartja, „a kígyómarta ember a kötéltıl is fél”. Márpedig a tapasztalataim azt súgták, hogy a kínai vezetés, sajnos, megbízhatatlan. Nemcsak hazudoznak, de amikor ez kiderül, még csak nem is szégyenkeznek miatta. Míg zajlott a kulturális forradalom, „óriási siker”-ként emlegették, utóbb már tévedésnek minısítették, de a megbánás legapróbb jele nélkül. Arra sem utalt semmi, hogy a kínai vezetık valaha is betartották volna az ígéreteiket; noha a tizenhét pontos „egyezmény” tizenharmadik cikkelye leszögezte, hogy a kínaiak „egyetlen tőt, egy szál cérnát sem vesznek el önkényesen” a tibetiektıl, mégis, lám az egész országot kifosztották, nem is szólva arról, hogy az emberi jogokat is semmibe veszik. A kínaiak gondolkodásában, talán azért, mert olyan sokan vannak, az emberi életnek láthatóan nincs nagy értéke, különösképp, ha tibetiekrıl van szó. Ezért tartottam szükségesnek, hogy rendkívüli óvatossággal járjak el. Eközben, persze, jól tudtam, sıt ma is meggyızıdésem, hogy az emberek közötti konfliktusokat csakis a párbeszéd képes megoldani. Abból tehát semmi baj sem származhat, ha meghallgatom a kínaiak mondandóját. Reméltem, hogy mindketten kifejthetjük véleményünket, takargatni valója egyikünknek sem volt. Mi több, ha a pekingi hivatalos szervek tényleg komolyan gondolják a dolgot, még egy tényföltáró küldöttséget is kiküldhetünk, hogy tájékozódhassunk a valódi helyzetrıl. Ilyen megfontolásokból, valamint annak tudatában, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, megbíztam bátyámat, hogy találkozzon a kínai vezetıkkel, s majd azután meglátjuk, hogyan tovább. Úgy éreztük, ez a döntés felel meg leginkább a tibeti nép érdekeinek. Ezzel egyidıben Kína indiai követségén keresztül javasoltam Pekingnek, hogy Dharamszalában összeállított tényföltáró küldöttség látogasson Tibetbe, hogy az ottani helyzetrıl beszámolhasson nekem. Bátyám is megkértem, puhatolózzon Pekingben, vajon megvalósítható-e ez a terv. Nem sokkal késıbb újabb izgalmak értek, meghívás érkezett Mongólia és a Szovjetunió buddhista közösségeitıl. Tudtam jól, ha elmegyek, pekingi barátaim nem fognak ennek örülni, ugyanakkor buddhista szerzetesként, ráadásul dalai lámaként kötelességemnek éreztem, hogy vallásom híveinek a szolgálatára álljak. De különben is, hogyan utasíthatnám vissza annak a népnek a meghívását, amelyiktıl a címemet kaptam? Ráadásul ha egyszer magas rangú (bár mozgásában szigorúan korlátozott) kínai állami tisztviselıként nem valósulhatott meg az oroszországi utazás álma, miért mulasztanám el az alkalmat most, mint tibeti menekült? Boldogan elfogadtam a meghívást. Az utazással kapcsolatban semmilyen negatív visszajelzés nem érkezett, amikor pedig március vége felé Gjalo Thondup visszatért Dharamszalába, beszámolt róla, hogy a kínaiak elfogadták a Tibetbe küldendı tényföltáró bizottságra vonatkozó javaslatomat is, ami roppant

mód föllelkesített. Úgy tőnt, hogy Kína végre békés szándékkal közelít a tibeti ügy megoldásához. A bizottság látogatását augusztusra tőztük ki. Eközben június elején Moszkván át Mongóliába indultam. Moszkvába érkezve otthon éreztem magam, az elnyomásnak Kínából oly jól ismert légkörét tapasztalhattam ismét. A külsıségek azonban nem vezettek féle. Látnom kellett, hogy az emberek, akikkel találkoztam, alapjában véve kedvesek és jók, ráadásul meglepıen naivak. Ez utóbbira akkor ébredtem rá, amikor az egyik orosz napilap munkatársa interjút készített velem. Valamennyi kérdését azért tette föl, hogy bókokat csikarjon ki belılem, s ha bármit mondtam, ami nem a rendszer mellett szólt, vagy nem egészen arra számított, szúrós szemmel nézett rám. Egy másik újságíró, miután föltette elıre fölírt kérdései közül az utolsót is, szerényen és végtelen egyszerőséggel megkérdezte: „Ön szerint mit kérdezhetnék még?” Bárhol jártam is Moszkvában, az egyformaság máza alatt ugyanezt a kedvességet tapasztaltam. Ez is megerısített a hitemben, hogy senki a világon nem akar tudatosan szenvedést. Ismét ráébredhettem arra, milyen fontos az emberekkel való személyes találkozás; a saját szememmel láthattam, hogy az oroszok épp oly kevéssé szörnyetegek, mint a kínaiak, a britek vagy az amerikaiak. Különösen megindított az a meleg fogadtatás, amelyben az orosz ortodox egyház részesített. Moszkvából a Burját Köztársaságba utaztam, ahol az egyik buddhista kolostorban töltöttem egy napot. Közvetlenül senkivel sem beszélhettem ugyan, de az imákat megértettem, hiszen tibetiül mondták ıket, ugyanúgy használják ezt a nyelvet, ahogyan a katolikusok az egész világon a latint. A szerzetesek írnak is tibetiül, de azt is fölfedeztem, hogy nyelv nélkül is megértjük egymást. Belépvén a kolostorba feltőnt, hogy sok szerzetes és világi hívı könnyezik; érzelmeik efféle spontán kinyilvánítására a tibetiek is hajlamosak. Ezt a közös és jellemzı tulajdonságunkat a rokonság jeleként értelmeztem. Burjátföld fıvárosában, Ulan-Udéban áll egy kolostor, ami az egyik legérdekesebb látnivaló volt számomra a Szovjetunióban. Sztálin hatalmának csúcspontján, 1954-ben építették, aminek okára ugyan nem sikerült rájönnöm, azt azonban fényesen bizonyította a tény, hogy a spiritualitás mennyire mélyen gyökeredzik az emberben. Aligha lehetséges kiirtani belıle, vagy ha netán mégis, hát nagyon nehéz. Honfitársaimhoz hasonlóan a burjátok is iszonyatosan megszenvedtek a hitükért, sıt, szenvedéseik jóval hosszabb ideje tartanak a miénknél. Ám bárhová is mentem, mindenütt azt tapasztaltam, a legapróbb alkalom elég ahhoz, hogy lelki életük kibontakozzék. Mindez megint csak azt a meggyızıdést erısítette bennem, hogy alapvetıen fontos lenne a buddhizmus és a marxizmus, de végsı soron valamennyi vallás párbeszéde a materialista gondolkodás minden irányzatával. Hiszen kiegészítik egymást, még akkor is, ha általában, sajnos, úgy gondolják, hogy szemben állnak. Ha a materializmus és a technikai civilizáció valóban megoldást hozna az emberiség minden problémájára, akkor a legfejlettebb ipari országokban csupa mosolygó arcot kellene látnunk. S hasonlóképp, ha az ember egyedüli dolga az lenne, hogy lelki életével törıdjék, mindenki boldogan élne hitében. Csakhogy akkor nem volna fejlıdés, márpedig ez anyagi és szellemi téren is nélkülözhetetlen. Az emberi fejlıdés elakadása, az ember számára maga lenne a végzet. Ulan-Udéból Ulánbátorba, a mongol fıvárosba repültem, ahol szerzetesek egy csoportja kitörı lelkesedéssel fogadott. A nekem szóló örömnek és fölszabadultságnak nemigen örülhettek a hatóságok, mert míg az elsı nap mindenütt tülekedtek az emberek, hogy megérinthessenek, másnap reggelre mindenki szoborrá dermedt, a szemekben pedig könnyeket láttam. Senki nem lépett hozzám akkor sem, amikor meglátogattam azt a házat, ahol a század elején elıdöm megszállt. Késıbb egyvalakinek sikerült kijátszania az ellenırzést; kilépve az egyik múzeumból, valami különösen éreztem, amikor kezet fogtam a

kapunál álló férfival. Egy kis rózsafüzért adott így át, hogy áldjam meg azt. Nagy fájdalom és részvét töltött el. Ebben a múzeumban láttam egy képet: egy szerzetes hatalmasra tátott szájába nomádok vonulnak be állataikkal: nem volt nehéz kitalálni, a vallásellenes propaganda egyik eszköze volt ez is. Közelebbrıl is szemügyre szerettem volna venni, mire kalauzom idegesen megpróbált elvonszolni a kommunista hangulatkeltés e meghökkentı darabjától. Megnyugtattam, hogy nem jövök zavarba az ilyesmitıl, ezért nem szükséges elılem eltitkolni. Meg kell hagyni, valami igazság azért volt a kép mondanivalójában, s ezzel szembe is kell néznünk. Minden vallás okozhat kárt, hasznot húzhat az emberek szorgalmas munkájából, ahogy a kép sugallta. Csakhogy ez nem magának a vallásnak a vétke, hanem azoké az embereké, akik azt gyakorolják. Egy másik kiállítás is érdekes epizód színhelye volt. A kálacsakra-mandala egyik ábrázolását nézegettem, s észrevettem rajta néhány hibát. De az idegenvezetı ifjú hölgy nem tudott ezekrıl, s tovább magyarázta nekem a mandala jelentését, mikor közbeszóltam: „Nézze csak, ezekben a dolgokban én vagyok a szakértı, nem volna helyesebb, ha én magyaráznám el Önnek?” Ezután sorban rámutattam a mandalaábrázolás pontatlanságaira. Készséggel fogadta, engem pedig megelégedéssel töltött el az eset. Ahogy megismertem a mongolokat, észre kellett vennem, milyen erıs szálakkal kapcsolódnak össze országaink. Elıször is: egy a vallásunk. Említettem már, hogy valamikor számos mongol tudós járt Tibetben és nagyban gyarapították kultúránkat és vallásunkat. A tibetiek több olyan vallási szöveget olvasnak, amely mongol szerzıtıl származik. Sok közös szokásunk is van, például a katakendık ajándékozása (azzal az apró különbséggel, hogy míg a mi kendıink fehérek, a mongoloké halványkék vagy palaszürke). A párhuzamosságokat fürkészve azt is észrevettem, hogy történetileg Mongólia épp olyan kapcsolatban áll Tibettel, mint Tibet Indiával. E tényt szem elıtt tartva azután megszerveztem a közösségeink közötti diákcserét, felújítva ezzel a két ország között fönnálló régi-régi kapcsolatokat. Utam végére sok kedvezı tapasztalatot győjtöttem össze mind a Szovjetunióban, mind Mongóliában; ezek egy része a látható anyagi fejlıdéssel volt kapcsolatos. Különösen az utóbbi országra igaz ez, ahol az ipar, a mezıgazdaság és az állattenyésztés jelentıs haladást ért el. Azóta jártam még egyszer (1987-ben) Oroszországban, s úgy találtam, hogy a légkör rendkívüli mértékben javult. Kézzel fogható bizonyítéka ez annak, hogy a politikai szabadság közvetlenül összefügg az emberek mindennapi közérzetével. Most, hogy kifejezhették igazi érzéseiket, máris sokkal boldogabbak voltak. 1979. augusztus 2-án az emigráns tibeti kormány öt tagból álló küldöttsége Új-Delhibıl Pekingen át Tibetbe indult. Nagy gonddal válogattam ki a csoport tagjait. Fontos volt, hogy a lehetı legtárgyilagosabb beszámolót kapjam tılük, ezért olyanokat bíztam meg, akik nemcsak a kínai lerohanás elıtti Tibetet ismerték, hanem a modern világról is voltak tapasztalataik. Arról is gondoskodtam, hogy mindhárom tartomány szülöttei képviseltessék magukat. Bátyám, Lobszang Szamten is a delegáció tagja lett. Régóta levetette már a szerzetesi öltözetet, így egész családunkból egyedül én maradtam a szangha tagja. Új öltözékével és külsejével az akkori divatnak áldozott; hosszú haja és tömött, lecsüngı bajusza volt, „lezser holmikat” hordott. Picit féltem is, hogy Tibetben még azok sem fogják fölismerni, akik különben emlékeznek rá. Ma, tíz év múltán, még mindig nem egészen értem, mire számított a pekingi vezetés, milyen benyomásokat szerez majd az „új Tibetrıl” a küldöttség. Úgy hiszem, meg lehettek róla gyızıdve, hogy Tibet népét olyannyira elégedettnek, az országot pedig virágzónak találják majd, hogy belátják, az emigrációnak nincs többé értelme. (És csakugyan, a kínai hatóságok attól tartva, hogy a baloldali érzelmő helyi lakosság valahol még rátámad a delegációra,

meghagyta a tibetieknek, hogy tiszteletet tanúsítsanak a küldöttek iránt!) Azt is gyanítom, hogy a dalai láma és a tibeti emigráns kormány zavarta a világ vélekedése iránt egyre nagyobb érzékenységet tanúsító kínai politikai vezetést, így aztán mindenáron vissza akartak csalogatni bennünket. Szerencsénkre elbízták magukat, ami abból is látszott, hogy az elsı tibeti küldöttség még Pekingben tartózkodott, amikor beleegyeztek három újabb delegáció kiküldésébe. Öt képviselım két hetet töltött Pekingben, a tárgyalások eredményeképpen megtervezték négyhónapos útjukat, amelynek során keresztül-kasul bejárják Tibetet. Amikor Amdóba érkeztek, a dolog máris kezdett a kínaiak számára kényelmetlenné válni. Küldöttjeinket mindenfelé körülvette a tömeg, különösen a fiatalok áldást kértek, valamint felılem érdeklıdtek, ami bosszantotta a kínaiakat, s kétségbeesve jelezték a lhászai illetékeseknek, hogy mire számíthatnak. Azok válasza úgy szólt, hogy „hála a fıvárosi lakosság magas szintő politikai nevelésének, semmiféle zavargás nem törhet ki”. Mégis az öt emigráns, útja minden lépésénél, tomboló fogadtatásban részesült, és Lhászában is hatalmas tömeg várta ıket. A magukkal hozott fényképeken látható, sok ezernyi üdvözlı tolongott az utcákon, noha mindenkit fölszólítottak, hogy maradjon távol az eseménytıl. Egyik képviselınk a városban tanúja volt, amikor az egyik idısebb kínai káder így szólt a társához: „Ezen az egyetlen napon az elmúlt húsz év minden erıfeszítése odalett”. Parancsuralmi rendszerekben gyakran választja el szakadék a vezetéstıl a népet, itt mégis feltőnı volt, hogy a kínaiak mennyire rosszul számoltak a tibeti lakosság érzéseivel. Hiába állt rendkívül hatékony hírszerzés a rendelkezésükre, hogy az efféle megnyilvánulásoknak elejét vehessék, semmit sem tudtak a valós helyzetrıl. Mégis ragaszkodtak a tájékozódás és tájékoztatás addigi módszereihez. Amikor például a következı évben Hu Jao-pang, a kommunista párt akkori elsı titkára, Teng örököse Tibetbe látogatott, egy kínaiak által épített Potemkin-faluban járatták vele a bolondját. Hasonlóképp, mesélték, hogy amikor 1988-ban egy prominens kínai vezetı Lhászában járt, megkérdezett egy öregasszonyt, mi a véleménye a tibeti helyzetrıl. A néni persze hibátlanul elıadta a párt akkori irányvonalát, s a politikus meg volt róla gyızıdve, hogy a tibetiek igazi érzéseivel szembesül. Pedig tudhatta volna, hogy a szigorú büntetésektıl fenyegetve, senki sem kezd panaszkodni. Érthetetlen; mintha a kínai vezetık önmagukat akarnák becsapni. Hu Jao-pangot szerencsére nem sikerült teljesen félrevezetni. Nyilvánosan adott hangot megrendülésének a tibeti állapotok láttán, s még azt a kérdést is fölvetette, hogy vajon a Tibetnek juttatott pénzt mind a folyóba szórták-e, merthogy látszatja nincs sehol. Ezután megígérte, hogy az elfoglalt Tibetben tartózkodó elvtársak nyolcvanöt százalékát visszahívják Kínába. Ezekrıl a tervezett lépésekrıl utóbb nemigen lehetett hallani; Hu Jao-pang fölemelkedése nem tartott sokáig, nemsokára lemondatták a kommunista párt fıtitkári tisztjérıl. Én hálával gondolok rá, hisz nagy bátorsággal tárta föl a kínaiak Tibetben elkövetett vétkeit, ami jelzi, hogy még az ottani vezetık közül sem mindenki támogatta a kormány külföldön gyakorolt elnyomó politikáját. S ha Hu beismerése nem volt hatással a tibeti területek kínai tisztviselıire, hát bizonyára hatott rájuk a december végén Dharamszalába visszatérı elsı küldöttségünk jelentése. Amikor 1979 októberében megérkeztem két hosszabb utamról (Oroszországban, Mongóliában, Görögországban, Svájcban, s végül az Egyesült Államokban jártam), addigra a küldöttség öt tagja is hazatért. Több száz tekercs filmet, sok órás, szalagra vett interjúkat hoztak magukkal, elegendı általános értesülést ahhoz, hogy hónapokig folyhassék az egybevetés, kivonatolás és elemzés munkája. Több mint hétezer levél is volt a poggyászukban, amelyeket az emigrációban élı tibeti családoknak küldtek; több mint húsz év óta ez volt az elsı posta Tibetbıl.

A küldöttségnek az „új” Tibetben szerzett benyomásai, sajnos, roppant kedvezıtlenek voltak. Amellett, hogy könnyes szemő tibetiek követték minden lépésüket, azt is bıségesen megtapasztalhatták, milyen rendszeresen és könyörtelenül igyekeznek a kínai hatóságok ısi kultúránkat megsemmisíteni. Ezenkívül gyakori volt többfelé az évekig tartó éheztetés következtében a tömeges éhhalál, gyakoriak a nyilvános kivégzések, az emberi jogok visszataszító, durva megsértései. Ez utóbbiak közé tartoznak olyan esetek, amikor gyerekeket raboltak el, hogy kényszermunkára vagy „továbbképzésre” vigyék ıket Kínába, ártatlan polgárokat börtönöztek be, vagy szerzetesek és apácák ezreit ölték meg koncentrációs táborokban. Szörnyő litániába folyt össze ez ez egész jelentés, amelyet tucatnyi fénykép illusztrált rommá döntött, magtárnak, üzemnek vagy istállónak használt kolostorokról. Amikor a kínai hatóságok értesültek jelentésünkrıl, tájékoztattak, hogy semmiféle bírálatot nem kívánnak hallani sem a delegátusok, sem bármely tibeti emigráns részérıl. Amíg az országon kívül élünk, mondták, semmilyen jogunk sincs bírálni azt, ami az országon belül történik. Amikor Lobszang Szamten beszámolt nekem errıl, egy ötvenes években történt eset jutott az eszembe. Egy kínai párttag megkérdezte az egyik tibeti tisztviselıt, mi a véleménye a kínai uralomról, mire az így válaszolt: „Elıször engedjetek ki az országból, azután majd elmondom”. A küldöttség ugyanakkor reménykeltı híreket is hozott magával. Pekingben például találkoztak néhány pártiskolán tanuló tibeti hallgatóval, akik nem követték vakon a marxista, Kína-barát politikát, hanem kiálltak a tibeti szabadság ügye mellett. Annak alapján pedig, hogy hány és hány hétköznapi tibeti ember mutatta ki a kínai hatóságokkal dacolva a dalai láma iránt érzett szeretetét és tiszteletét, csak arra következtethetünk, hogy népünk lelke aligha tört meg. Valójában az elkeserítı körülmények csak elszántságukat növelték. Az elsı küldöttség másik kellemes élménye a pekingi találkozás volt a pancsen lámával. A kínaiak korábban kegyetlenül bántak vele, meg is mutatta öt honfitársának a kínzások nyomait a testén. Elmesélte, hogy miután elmenekültem, a kínai hadsereg egy ideig nem zaklatta tasilhunpói kolostorát, ám amikor ı maga is bírálni kezdte az új urakat, csapatokat küldtek ellene. 1962-ben aztán fölkérték, hogy foglalja el a helyemet az Elıkészítı Bizottságban, amit visszautasított, és egy hetvenezer kínai írásjegybıl álló panaszjegyzéket küldött Mao elnöknek. Erre megfosztották hivatalától (noha elızıleg Mao arcátlanul biztosította róla, hogy kivizsgálják észrevételeit), a Tasilhunpóba visszatért néhány idısebb gondnok-szerzetest pedig bőncselekmények elkövetésének vádjával letartóztatták és a büntetéssel egész Sigace lakossága elıtt megszégyenítették ıket. 1964 elején a pancsen lámának váratlanul lehetıséget adtak a kínai vezetéssel lojális szereplésre. Meghívták, hogy az egyetlen napra föltámasztott mönlam ünnepen tartson beszedet a lhászaiaknak, amibe bele is egyezett. Csakhogy, a kínaiak legnagyobb meglepetésére az összegyőlt tömeg elıtt a dalai lámát emlegette a tibeti nép igazi vezetıjeként, és a beszédét is ezzel a fölkiáltással fejezte be: „Sokáig éljen a dalai láma!” Rövidesen letartóztatták, majd egy tizenhét napos, titkos tárgyalás után eltőnt. Sokan attól tartottak, hogy ıt is megölték, ám kiderült, elıbb házi ırizetben volt, majd Kína legbiztonságosabb börtönébe zárták, ahol szörnyő kínzások és politikai „átképzés” várt rá. Olyan borzasztó körülmények között tartották, hogy többször is öngyilkosságot kísérelt meg. Most kiderült tehát, hogy a pancsen láma él és viszonylag jól érzi magát. Magának Tibetnek az egészsége viszont ugyancsak megrendült. Az ország gazdasága átalakult és mindenbıl több volt ugyan, csakhogy ebbıl a tibetiek semmit nem láttak, minden árú a megszállókat gazdagította. Voltak például már gyárak, szemben a korábbi idıkkel, ám az összes termékük Kínába került. A gyárakat különben kizárólag a gazdaságosság figyelembevételével telepítették, és így is üzemeltek, aminek természetesen meglett a hatása a környezetre. Ugyanígy építették a vízierımőveket is. A városok kínai negyedei fényárban úsztak, míg a

tibetiek lakta kerületekben jó, ha egy-egy 15-20 wattos égı pislákolt a szobában, s még ezek is gyakran kialudtak, különösen télen, amikor a megnövekedett fogyasztási igényeket csak a város másik felében tudták kielégíteni. Ami a mezıgazdaságot illeti, a kínaiak ragaszkodtak hozzá, hogy a hagyományos árpa helyett téli búza kerüljön a földbe, mivel ık szívesebben fogyasztották a búzát, mint az árpát. Az új, intenzív mővelési módszereknek aztán az lett az eredménye, hogy egy-két rekordtermést több éves éhínség követett. A változtatások következtében a vékony, gyöngécske fölsı földréteg hamarosan erodálódott és helyére több kilométeres mélységben a sivatag nyomult be. A föld többi erıforrását is kizsákmányolták, az erdıgazdálkodás például, a hírek szerint, 1955 óta csaknem ötvenmillió fát vágott ki és több millió hektárnyi területen teljesen kipusztult minden növényzet. Az állattenyésztés ugyan néhol rendkívüli eredményeket produkált, volt ahol tízszer annyi állat legelt ugyanakkora területen, mint korábban, másutt azonban a környezet kizsákmányolása oda vezetett, hogy a terület alkalmatlanná vált a legeltetésre, s egész ökológiai egységek semmisültek meg. Az egykor mindenfelé elterjedt szarvas, kjang- és drongcsordák mára mindenünnen eltőntek, a kacsák régebben oly megszokott csapatait ma már sehol sem látni. Az egészségügyrıl szólván, a kínaiak valóban annyi kórházat építettek, amennyirıl a hírek tájékoztattak, ám ezek nyíltan elınyben részesítették az idegen lakosságot. Ha egy kínainak vérátömlesztésre volt szüksége, a kellı vért tibeti „önkéntesektıl” vették le. Sokkal több iskola is nyílt, mint addig valaha, de az oktatási program a kínaiakat szolgálta. A küldöttség tagjai hallottak például olyasmirıl is, hogy a helyi hatóságok a tibeti oktatásban jelentett eredményeikért kapott pénzt saját gyerekeikre fordították. A tibetieket fıképp kínai nyelven tanították, s olyan célkitőzésekrıl is lehetett hallani, hogy „tizenöt éven belül” eltörlik magát a tibeti nyelvet is. Számos iskola valójában nem volt egyéb, mint gyerekek számára létrehozott munkatábor. Egyedül az a mintegy másfél ezer, kiemelkedı tehetségnek tartott gyerek részesült megfelelı képzésben, akiket erınek erejével Kínában mőködı intézetekbe küldtek, mondván, hogy ezzel is erısítik az „egységet”. A küldöttség tapasztalhatta a közlekedés megszervezését is Tibetben; keresztbe-kasul utak szelték át az országot, amelyek csaknem minden települést összekapcsoltak. Ezerszámra jelentek meg gépjármővek is, fıként súlyos teherautók, ám valamennyi a kínai kormány tulajdona. A közönséges tibeti csak engedéllyel utazhatott, s ha a szabályok veszítettek is újabban szigorukból, ennek nagyon kevés honfitársam látja csak hasznát. Az áruellátással is hasonló volt a helyzet; mint már szóltam róla, áru volt ugyan, de csak néhány tibeti tudta megvásárolni ıket, a többség nyomorult szegénységben tengıdött. A küldöttség arról is értesült, hogy egészen a legutóbbi idıkig olyan szigorú élelmiszerfejadagrendszer volt érvényben, amely egy-egy hónapra jelölte ki a a jegyekre kiosztható mennyiséget, de az húsz napra sem volt elegendı. Miután elfogyott, az emberek leveleket vagy füvet ettek. Az egy hónapra szóló vaj adag például annyi volt, amennyit annak elıtte egyetlen tea ízesítéséhez használtak, éppen hogy bekenhették vele az ajkukat. Az emberek lesoványodtak a hiányos táplálkozástól, és a szó szoros értelmében rongyokban jártak. Hol voltak már azok a vidám díszek és ékszerek, amelyekkel annak idején még a legkevésbé jómódú tibeti is büszkélkedhetett. A szörnyő nélkülözés mellett a népet még elképesztı adókkal is sújtották, noha azokat nem adóknak, hanem „bérleti díjaknak” és efféléknek nevezték. Még a nomádok is fizettek azért, hogy élhessék a maguk igénytelen életét. Összességében tehát a Tibet számára kidolgozott kínai gazdasági program maga is a kínzás egyik válfaja volt. Mintha mindez nem volna elég, a küldöttség megállapítása szerint brutálisan elnyomták a kultúrát is. Az egyeden engedélyezett dalfajta a kínai dallamra énekelt politikai dicshimnusz

maradt. A vallást betiltották, kolostorok és zárdák ezreit szentségtelenítették meg; küldötteink értesültek róla, hogy mindezt milyen módszerességgel hajtották végre. Az ötvenes évek végétıl kezdve minden szent helyet hivatalnokok látogattak meg azzal, hogy fölmérik a területet, majd munkások jelentek meg és teherautóra raktak mindent, amit értékesnek találtak. A zsákmány egyenesen Kínába ment, ahol beolvasztották, amit lehetett, vagy kemény valutáért eladták a nemzetközi piacon. Ezek után újabb munkások érkeztek, akik minden egyéb használható holmit elvittek, még a tetıcserepet és a gerendákat is. Végezetül egy a helyi lakosságból összeválogatott és odaterelt csoportot arra kényszerítettek, hogy „mutassák ki megvetésüket” a régi társadalom és a „korrupt” szerzetesek iránt. Heteken belül az egészbıl csak romok maradtak. E kolostorok értékei képezték Tibet csaknem egész mozdítható vagyonát, évszázadok alatt halmozódott föl családok egymást követı nemzedékeinek önzetlen adományaiból. S most mindez eltőnt a kínai nép feneketlen gyomrában. A kínai hatóságok azonban még ezzel sem érték be, elhatározták, hogy ellenırzésük alá vonják a népszaporulatot; házaspáronként legföljebb két gyermeket engedélyeztek Tibetben is (nemcsak Kínában, ahogy állították). A harmadik gyerekkel várandós asszonyokat olyan orvosi intézményekbe küldték, amelyek egyikét a gjanceiek egyszerően „mészárszéknek” nevezték, ahol a magzatot erıszakkal eltávolították majd az asszonyokat meddıvé tették. Sok nıt kényszerítettek fogamzásgátlásra, a Tibetbıl újabban érkezettek méhében durva rézeszközöket találtak. Amikor pedig a nép föllázadt, 1959 óta nem is egyszer, egész falvakat romboltak le, mészárlást rendeztek, s a maradék népesség tízezreit vetették börtönbe, ahol a legszörnyőbb körülmények között tartották ıket. Nappal kényszermunkán voltak, éjszaka thamdzingüléseket tartottak nekik és csak annyit kaptak enni, hogy ne haljanak éhen. Azóta több egykori fogollyal beszéltem, egyikük éppen dr. Tendzin Csödrak, aki személyi orvosom volt az ötvenes évek végén. Az elsı tényföltáró bizottságot Pekingbe indulása elıtt megbíztam, érjék el a hatóságoknál a szabadon bocsátását, és hogy csatlakozhassék hozzánk az emigrációban. Eleinte semmi foganatja nem volt a dolognak, ám egy év múlva végül is kiszabadult és 1980 végén Dharamszalába érkezett. Szinte hihetetlen, amit az általa is megélt kegyetlenkedésekrıl és megaláztatásokról mesélt. Börtönélete több mint húsz évében sokszor állt az éhhalál szélén, elmondta, rabtársaival együtt miként ették meg ruháikat, és hogy az egyik kórházi beteg a kübliben talált bogarat mosta meg és fogyasztotta el végsı szükségében. Nem indokolatlanul teszem közzé ezeket az értesüléseimet; buddhista szerzetes lévén nem lehet célom szembefordulni kínai testvéreimmel, csupán szeretném fölvilágosítani ıket. Nyilvánvalóan rengeteg a jószándékú kínai, akinek fogalma sincs róla, mi történik Tibetben. Nem is a keserőség íratja velem ezeket a rettenetes sorokat. Éppen ellenkezıleg, mindez már megtörtént, így hát nenv tehetünk mást, a jövıre szegezzük pillantásunkat. De hogy is fest a jövı? Az elsı tényföltáró bizottság visszatérése óta eltelt több mint tíz esztendı során az ı megfigyeléseiket számos más forrás is megerısítette, így további tibeti küldöttségek, külföldi újságírók és turisták, valamint néhány velünk együttérzı kínai polgár. A további anyagi gyarapodás ellenére az összkép mára, sajnos, több szempontból még rosszabb lett. Ma már tudjuk, hogy több mint háromszázezer kínai katona állomásozik Tibetben, sokan a még mindig vitatott indiai határ mentén, s legalább ötvenezren Lhászától egy napi útra. Ráadásul Kína nukleáris arzenáljának legkevesebb egyharmadát tibeti földön tartja. Tibet a világ egyik leggazdagabb uránlelıhelye, így aztán a kínaiak a kitermelés során hatalmas területeket fenyegetnek radioaktív szennyezéssel. Szülıföldemen, az északkeleti Amdo tartományban üzemel az emberiség legnagyobb Gulágja; ez a tábor becslések szerint tízmillió fogoly befogadására alkalmas.

A hajszolt betelepítési program következtében a kínaiak ma már létszámban fölülmúlják a tibetieket, akiket így az a veszély fenyeget, hogy saját hazájukban puszta turistalátványossággá lesznek.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Békekezdeményezések A második és harmadik tényfeltáró küldöttség 1980 májusban indult Indiából Tibetbe; az egyik csupa fiatalból állt, a másik pedagógusokból. Az elızı arról hozott volna híreket, hogy milyennek látszik a tibeti helyzet a fiatalok szemszögébıl, a második a tibeti ifjúság helyzetét mérte föl. A fiatalok delegációja, sajnos, nem fejezhette be a vizsgálatait. Amikor a lakosság az erıszakos fenyegetéstıl sem riadva vissza az emigránsok köszöntésére sietett, s azzal egyidejőleg elítélte a kínaiak jelenlétét az országban, a hatóságok azzal a váddal, hogy a küldöttség a tömegeket szembenállásra tüzelte, „az anyaország egységének” veszélyeztetése miatt kiutasította ıket Tibetbıl. Természetesen nyugtalanítottak ezek az események, mert azt olvastam ki belılük, hogy a kínaiak korántsem a „tényekben kutatják az igazságot”, hanem makacsul tudomást sem vesznek róluk. A kiutasítással annyit mégis jeleztek, hogy legalább egy pillanatra észrevették a tibetiek érzéseit. A harmadik delegáció azonban maradhatott. Ezt Dzsecun Pema nıvérem vezette, 1980 októberében tértek vissza Dharamszalába. Tájékoztattak, hogy az utóbbi húsz évben emelkedett ugyan valamelyest az oktatás általános színvonala, még sincs benne sok köszönet, mintha a kínaiak szerint a gyerekeknek azért kellene megtanulniuk olvasni, hogy tanulmányozhassák Mao elnök eszméit, írni meg azért, hogy „önkritikát” gyakorolhassanak. A küldöttségek értesüléseit összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy Kína lassan mindenébıl kiforgatja Tibetet, a lakosság a legnyomorultabb körülmények között tengıdik, s noha az elmúlt, szenvedésekkel teli húsz évhez képest az utóbbi idıben kétségtelenül javult a helyzet, a kínai hatóságok továbbra is „elmaradott, tudatlan, kegyetlen és barbár” népségként kezelnek bennünket. 1981-ben édesanyám agyvérzés következtésben, rövid szenvedés után elhunyt. Hosszú élete során (egyidıs volt századunkkal) mindvégig jó egészségnek örvendett, így azután a betegség, mely az ágyhoz kötötte szokatian volt neki, életében elıször szorult másokra. Addig reggeli teája elkészítésével sem terhelte személyzetét, inkább ı maga bajlódott vele, pedig sérült csuklója erısen akadályozta. Életének utolsó hónapjaiban az akkortájt vele lakó Tendzin Cshögjal nyíltan megkérdezte tıle, melyik a legkedvesebb gyermeke. Fivérem bizonyára azt remélte, hogy anyánk ıt fogja megnevezni, ám Lobszang Szamtenre esett a választása. Nemcsak azért mesélem el mindezt, mert amikor öcsém a történetet elıadta, egy pillanatra bennem is felvillant a remény, hogy anyánkhoz talán én állok legközelebb, de azért is, mert halálakor mindannyiunk közül egyedül Lobszang Szamten lehetett az ágya mellett. Így aztán azokban a percekben én sem voltam ott, kevéssel korábban láttam ıt utoljára kis házában. Amint meghallottam a hírt, imádkozni kezdtem, hogy jó újraszületése legyen. Bódh Gájában, ahol akkor tartózkodtam, valamennyi ott lévı tibeti imával csatlakozott hozzám, megindító volt látni mély bánatukat. A kormány is kifejezte együttérzését, ám a levelet Ling rinpocsénak címezték, mert úgy gondolták, ı közli velem a hírt. Valamilyen oknál fogva azonban nekem kézbesítették, ami roppant mód zavarba hozta Ling rinpocsét. Elküldtem neki, majd amikor ı is elolvasta, fölkeresett és tanácstalanul vakargatva a fejét ezt mondta: „Nekem kellett volna átadnom ezt a levelet önnek, s nem fordítva. De hát most már mit tegyek?” Ez volt az egyetlen eset, amikor Ling rinpocse nem talált szavakat.

Anyám halála természetesen nagyon elszomorított. Ahogy az évek múltak, munkám pedig szaporodott, mind kevesebbet láttam, ám lélekben közel maradtunk egymáshoz, ezért érintett olyan fájdalmasan a hiánya. A halál okozta veszteség mindig megrendített, ha olyasvalakit veszítettem el, aki régtıl fogva a környezetemben élt. Tudom persze, hogy ez a dolgok rendje, öregjeink idıvel elhagynak bennünket, jönnek helyettük a fiatalok. Engem is mind több és több, nálam fiatalabb ember vesz körül, tisztviselıim átlagéletkora 35 év alatt van, amit sok szempontból szerencsésnek tartok. A tibeti helyzetbıl fakadó kihívások friss elméket követelnek, no meg a régi Tibetben felnıtt nemzedék nehezebben is képes érteni mindazt, ami most történik hazájában. Jobb, ha az e kérdésekkel foglalkozók vállát nem nyomja az emlékezés terhe. Különben is gyerekeink kedvéért fogtunk a Tibet jogos függetlenségének visszanyerését célzó harcba, ık tehát azok, akik, ha úgy akarják, folytatják majd ezt a harcot. 1982 áprilisának elején három tagú csoport repült Dharamszalából Pekingbe, hogy Tibet jövıjérıl tárgyaljon. Vezetıjük Dzsucsen Thubten Namgjal volt, az akkori kasag legidısebb tagja; vele tartott a korábbi kuszun deponom, Phuncog Tasi Takla, aki 1951-ben Ngabo Ngavang Dzsigme egyik tolmácsa volt, valamint Lodi Gjalcen Gjari, a Tibeti Nemzetgyőlés (Csetui Lhenkhang) elnöke. Tárgyalásaik során magas rangú kínai kormánytisztviselıkkel próbálták meg tisztázni a két fél nézeteit. Küldöttségünk elıször is a tibeti történelem tényszerőségeit tőzte napirendre; emlékeztették a kínaiakat például arra, hogy a történelem során Tibet sohasem volt Kína része, amit hallgatólagosan Peking is elismert, amikor ránk kényszerítette a tizenhét pontos „egyezményt”. Másodjára felhívták a kínaiak figyelmét arra, hogy az országban nagy hangon és roppant túlzásokkal híresztelt „fejlıdéssel” a tibeti nép teljességgel elégedetlen. E tények alapján, hangsúlyozta a tibeti fél, Kínán a sor, hogy a valóságnak megfelelıbb alapokról és szempontok szerint vizsgálja a kérdést. Az egyik tibeti küldött azt is fölvetette, vajon a tibetieket, akik egészen különálló népességet alkotnak, nem illetné-e meg legalább ugyanannyi jog, mint amennyit Kína a tajvaniaknak ígért. A válasz az volt, hogy Tajvannak csak azért tettek ilyen ajánlatot, mert „még nincs fölszabadítva, Tibet viszont már a szocializmus diadalmas útján jár”. Sajnos, kiderült, hogy a kínai félnek semmi tényleges mondanivalója nincs a számunkra. Küldötteinket megrótták, bennünket pedig azzal vádoltak, hogy a tényföltáró bizottságok tapasztalatait a valóság elferdítésére használtuk föl. Egyetlen dolgot akartak komolyan megtárgyalni, a dalai láma hazatérését. Erre föl is készültek, leendı pozíciómmal kapcsolatban össze is állítottak egy ötpontos tervezetet: 1. A dalai lámának bíznia kell Kína új, hosszú távú politikai stabilitásában, amelynek az állandó gazdasági növekedés és a nemzetiségek egymás iránt kinyilvánított kölcsönös segítıkészsége a legalapvetıbb jellemzıje. 2. A dalai lámának és képviselıinek nyíltan és ıszintén kell viszonyulniuk a központi kormányzathoz, nem járhatnak titkolt utakon. Szőnjék meg az 1959-es események körüli csőrés-csavarás. 3. A központi hatóságok ıszintén üdvözlik a visszatérı dalai lámát és követıit, abban a reményben, hogy mindannyian hozzájárulnak majd Kína egységének megerısítéséhez, a han, a tibeti és valamennyi többi nép egységének megszilárdításához, valamint a modernizációs program elısegítéséhez. 4. A dalai lámát ugyanaz a politikai rang illeti meg és ugyanazt az életszínvonalat élvezheti, mint 1959 elıtt, de a központi hatóságok nem ragaszkodnak ahhoz sem, hogy a dalai láma mindenkor Tibetben éljen, vagy ott bármilyen tisztséget betöltsön. Természetesen alkalmanként tegyen látogatást az országban. Követıinek biztosítjuk állásukat és anyagi helyzetük rendezettségét. Magasabb életszínvonal vár rájuk, mint annak elıtte.

5. Amennyiben a dalai láma a visszatérés mellett dönt, tegyen közzé egy rövid közleményt a sajtóban. A közlemény tartalmát ı maga határozhatja meg. Miután a küldöttek megérkeztek Dharamszalába, a kínai kormányzat erısen eltorzított jelentést tett közzé a tárgyalásokról, álláspontunkat „szakadárnak”, „reakciósnak” nevezték, amellyel „szembeszáll az egész kínai nép, s még határozottabban a tibetiek”. Ekkorra már úgy látszott, a kínaiak „új” Tibet-politikája jóval csekélyebb eredményt hoz, mint amilyet a hetvenes évek vége ígért. Ahogy a régi tibeti mondást tartja: „A szemednek barna cukrot mutogatnak, de a szádba pecsétviaszt tesznek”. A személyemet illetı öt pont megfogalmazói nem tudom, miért gondolták, hogy politikai rangom olyan fontos volna a számomra. Egész harcunk során mit sem törıdtem magammal, hatmillió honfitársam jogai, boldogulása és szabadsága érdekelt. Az sem a határok meg effélék miatt, hanem mert hiszem, hogy az emberiség számára önnön kreativitása a legfontosabb, márpedig meggyızıdésem, hogy ennek gyakorlására csakis szabad emberek képesek. Én magam szabadságra leltem a számőzetésben, és a több mint harmincegy éve tartó emigrációban megtanultam becsülni is. Ezután aligha volna helyes visszatérnem Tibetbe mindaddig, míg valamennyi tibeti nem élvezheti ugyanezt a szabadságot saját országában. A kínai tisztviselıkkel folytatott megbeszélések eredménytelensége ellenére úgy döntöttem, ha Peking beleegyezik, rövid utazást teszek Tibetbe. Szólni kívántam népemhez és a magam szemével akartam látni a tényleges helyzetet. Kedvezı választ kapván létrehoztunk egy elıkészítı küldöttséget, amely 1984-ben indult volna útnak, az én tervezett látogatásomat megelızı évben. Idıközben az utazási korlátozások enyhítése következtében mind több és több tibeti érkezett Indiába, mindmáig jönnek még, ha egyre csökkenı számban is. E sorok írása idején tízezernyien vágtak neki az útnak, s több mint a felük itt is maradt, zömmel olyan fiatalok, akik iskoláinkban és kolostori egyetemeinken szeretnének tanulni. A visszatérık legtöbbjét körülményeik kényszerítették. Azon voltam, hogy lehetıleg minden Tibetbıl érkezıt személyesen köszönthessek. Az ilyen találkozások mindig teli voltak érzelmekkel, a letelepülni szándékozók és látogatók látványa is már szívbemarkoló: túlnyomó részt szomorú, szelíd, rongyos, nincstelen emberek voltak. Valahányszor életükrıl és családjukról kérdeztem ıket, mindig könnyes szemmel válaszolgattak, némelyikük teljesen összeomlott a szomorú emlékek súlya alatt. Ez idı tájt mind több Tibetet megjárt turistával is találkoztam. A történelem során elıször kaptak idegenek (fıképp nyugatiak) korlátozott utazási engedélyt a Hó Országába. A kínai hatóságok, sajnos, szigorú megkötésekkel akadályozták a tájékozódást. A nyitott ajtó politikájának kezdeti szakaszát követıen gyakorlatilag csak csoportosan, rögzített útitervvel lehetett az ország területére lépni, de még ott is megszabták, mely helyeket szabad fölkeresni. A tibetiekkel való kapcsolatteremtésre alig nyílott mód, hiszen a hozzáférhetı szállások túlnyomó többsége kínai kézben volt, az a néhány tibeti, aki ilyen helyeken dolgozott, kiszolgált vagy takarított. Mindez komoly hátrányt jelentett, és jelent máig. Még nagyobb baj, hogy a kínai idegenvezetık csakis újjáépített kolostorokat és épületeket mutogattak a turistáknak, akik így nem tudhatták, hogy ezer meg ezer romokban hever. Igaz ugyan, hogy Lhászában és környékén az utóbbi mintegy tíz év során sok mindent helyreállítottak, csakhogy – és nem a cinizmus mondatja velem – ezt is fıképp a turistacsoportok kedvéért tették. Erre utal, hogy az ezekben a kolostorokban elı szerzeteseket tudomásunk szerint a hatóságok eleinte gondosan ellenırizték, s azóta is tanulmányok helyett restaurációs munkákon dolgoznak (fıképp magánszemélyektıl kapott pénzen).

A jól képzett idegenvezetık ténykedése gondosan elkendızi a legtöbb turista szeme elıl a valóságot. Ha meg rákérdeznek, miért szükséges ennyi restaurálás, azt válaszolják, hogy a kulturális forradalom túlkapásai Tibetet sem kímélték, ám a kínai nép mélyen fájlalja a négyek bandája uralkodása alatt történteket, és ezért minden tıle telhetıt megtesz, hogy helyrehozza a szörnyő károkat. Arról sohasem esik szó, hogy a rombolás nagy részét jóval a kulturális forradalom elıtt követték el. Sajnos, számos utazó számára Tibet alig több, mint egzotikus látnivaló, újabb pecsét az útlevélben. Néhány kolostor meglátogatása kielégíti kíváncsiságukat, s ha elegendı tarka ruhás zarándokot látnak, akkor minden gyanakvásuk szertefoszlik. A legtöbb turista ilyen, ám szerencsére nem valamennyi. Éppen ebben rejlik a tibeti turizmus igazi haszna. Nem gazdasági vagy statisztikai szempontok szerint ítélhetı meg igazán, hanem a látogatóknak az a csekély hányada fontos számunkra, akiket igazi képzelıerı és bátorság főt. İk azok, akik alkalomadtán megszöknek kísérıiktıl, s meglátják és meghallják azt is, amit nem nekik szántak. A Tibetbe látogatók száma 1981 és 1987 között az évi ezerötszázról negyvenháromezerre ugrott. Azoktól, akik ottani látogatásuk után bennünket is fölkerestek az emigrációban, megtudtuk, hogy nem sok látszatja van a kínaiak „liberalizmusának”, Tibetben továbbra sincs például szólásszabadság. Az emberek magánbeszélgetéseik során elmondják ugyan véleményüket a kínai megszállásról, ám a nyilvánosság elıtt nem merik megtenni. Szigorú ellenırzés alatt áll mind az információk áramlása, mind a vallás gyakorlása. Csipetnyi tárgyilagosság szükséges csak annak fölismeréséhez, hogy Tibet rendırállam, ahol a népet megfélemlítéssel kényszerítik engedelmességre. Továbbra is rettegésben éltek tehát, hiába ígérgettek a kínaiak nyomban Mao halála után igazi reformokat. A népnek el kell viselnie a mind több kínai betelepedıt is, akik már-már elözönlötték az országot. Utóbb sok látogatóm elmondta, hogy eredetileg Kína pártján álltak, de az útjukon látottak az ellenkezı oldalon álló igazságról gyızték meg ıket. Többen arról is beszámoltak, hogy alapvetıen soha nem érdekelte ıket a politika, ám az utazás közben megváltozott a szemléletük. Emlékszem egy norvég férfira, aki megvallotta, hogy korábban csodálta, miként számoltak le a kínaiak a vallással, most azonban, második lhászai látogatása után már látja, mi is történt valójában. Meg is kérdezte, ugyan tudna-e valamiben segíteni népemen? Neki is ugyanazt válaszoltam, mint mindenkinek, aki tibeti látogatása után ezzel a kérdéssel fordult hozzám; a legtöbbet azzal teszi értünk, ha mindazt, amit látott, minél több embernek – hitelesen – elmeséli. Így aztán a világ mind inkább megismeri a tibeti állapotokat. Annak alapján, amit az újonnan áttelepült tibetiektıl és a turistáktól megtudtam, már nem is lepıdtem meg túlságosan, amikor 1983 szeptemberében arról értesültem, hogy az elnyomás új hulláma söpör végig Kínán és Tibeten. Kivégzéseket jelentettek Lhászából, Sigacéból és Gjancébıl, letartóztatásokat Csamdóból és Kardzébıl. A „bőnözıkre és antiszociális elemekre” csaptak le úgymond (Kínában is), ám ez nyilvánvalóan a másképp gondolkodókat jelentette. Mindez a kínai hatóságok magatartásának szigorodására utalt ugyan, mégis volt a híreknek jó oldaluk is; ez volt az elsı eset, hogy Kína Tibetben viselt dolgairól beszámolt a nemzetközi sajtó, amely ekkoriban küldhetett elıször tudósítókat Tibetbe. Az emigrációban élı tibetiek úgy gondolták, hogy ez az új terrorhullám visszatérést jelent a Mao-korszak egykori durva módszereihez, ezért határozottan válaszoltak. Tömeges tiltakozó fölvonulásokat tartottak Delhiben és egyéb általuk is lakott indiai településeken. A magam részérıl még korainak tartottam eldönteni, vajon az újabb kegyetlenkedések csupán a konzervatívok visszacsapását jelentik-e Teng Hsziao-ping rendszerével szemben, vagy Tibet újabb sötét korszakának kezdetét jelzik. Annyi azonban már bizonyos volt, hogy a látogatásomat elıkészítı bizottság nem indulhat útnak, így hát az enyém is meghiúsul.

1984 májusára kiderült, hogy Kína Tibet-politikájában csakugyan komoly változás történt. Hu Jao-pang még azt ígérte, hogy nyolcvanöt százalékkal csökkenti a Tibetben tartózkodó kínai alkalmazottak számát, valójában azonban mindent megtettek a bevándorlás elımozdításáért. A „fejlıdés” jelszavával hatvanezer képzett és képzetlen kínai munkással kezdték a sort, akik pénzbeli garanciákat, letelepedési segélyt kaptak, s megígérték nekik mindazt a kedvezményt, amelyeket az otthonuktól távol dolgozóknak biztosítottak. Ugyanakkor, a Kínán belüli utazási korlátozások enyhülésével sokan érkeztek magánemberként is, munkalehetıség reményében. Így azután a tibeti szólásnak megfelelıen, amely szerint ahol egy kínai föltőnik, ott tíz fogja követni, óriási beáramlás indult meg, s folyik máig szakadatlan. Az év ıszén meggyilkolták Gandhi asszonyt, akivel egy igaz barátot veszítettek el a tibeti menekültek. Mélyen megrendített a hír, amikor Londonból éppen Delhibe tartva a repülın meghallottam. Éppen aznap voltam hivatalos ebédre hozzá és Dzs. Krisnamurtihoz. A miniszterelnöki székben fia, Rádzsiv követte, ifjú vezetıként szilárdan eltökélte, hogy országa hasznára lesz és a menekült tibetiek közösségéért is megtesz minden tıle telhetıt. Rádzsiv Gandhi mindig barátságos, finom, nagyvonalú férfi volt, jól emlékszem elsı találkozásunkra. Amikor 1956-ban Indiában jártam, vacsorameghívást kaptam nagyapjától, Nehrutól a rezidenciájába. Amint a miniszterelnök körülvezetett a kertben, két fiúcskára lettem figyelmes, akik egy sátor körül játszadozva hasztalan próbáltak egy nagyobb petárdát a levegıbe röpíteni. Rádzsiv volt az és öccse, Szandzsaj. Néhány éve Rádzsiv fölidézte, hogy legnagyobb mulatságukra összekötöztem ıket a sátorban. Alig egy év múlva Tibet elveszítette egyik legfáradhatatlanabb támogatóját: meghalt Lobszang Szamten. Ötvennégy éves volt csupán. Mély gyászom ellenére nem igazán lepett meg korai halála, az elsı tényföltáró bizottság tagjaként szerzett élményei rendkívüli módon megviselték. Egyszerően képtelen volt felfogni, miként maradhatnak közömbösek a kínaiak ekkora szenvedés és boldogtalanság láttán. Míg korábban mindig vidám volt, állandóan tréfálkozott (remek, noha elég közönséges humora volt), a látogatás után hosszú depressziókba esett. Túlzás nélkül mondhatom, hogy megtört szíve vitte el. Nemcsak közeli társam halálán bánkódtam, de azt is nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem mellette halálos ágyánál. Utoljára Delhiben találkoztunk, ahol valamilyen üzleti ügyben járt a Tibeti Orvosi Intézet igazgatójaként. Nem buszozott vissza a feleségével Dharamszalába, inkább úgy döntött, hogy még egy napot a munkájának szentel s majd velem együtt tér vissza. A vasútállomáson aztán ismét megváltoztatta szándékát; nem végezte el a munkáját, ezért úgy érezte, még tovább kell maradnia, noha én hazavittem volna. Mindez nagyon jellemzı volt rá, soha nem önmagára gondolt elsısorban. Másnap hirtelen influenzás lett, ezt sárgasággal súlyosbított tüdıgyulladás követte, s három héten belül meghalt. Ha mostanában visszagondolok Lobszang Szamtenre, mindig szerénysége jut elıször eszembe. Mindig ugyanazzal a tisztelettel viselkedett velem, mint bárki más tibeti, nem úgy, mint testvér a testvérrel. Akárhányszor hazaérkeztem vagy éppen elutaztam valahová, ott volt a többiek között rezidenciám kapujában, hogy fogadjon vagy jó utat kívánjon. Nemcsak szerény volt, hanem nagyon együttérzı is. Emlékszem, egyszer említettem neki valamit a kelet-indiai Orisszában mőködı leprateleprıl. Hozzám hasonlóan ı is nagyon szívesen megtett bármit, ha mások szenvedését csillapíthatta. Így amikor elmondtam neki, azon töröm a fejem, nem tudna-e valamivel a leprásokon segíteni az emigráns tibeti közösség, könnyes szemmel válaszolta, hogy a maga részérıl bármire hajlandó, amire csak képes. Három amerikai látogatásomat (1979, 1981, 1984) követıen sokan ajánlottak segítséget Tibetnek a tengerentúlról. Ennek közvetlen folyományaként 1985 júliusában kilencvenöt kongresszusi képviselı levelet intézett a pekingi Népi Győlés akkori elnökének, Li Hszian-

niennek, sürgetvén a kínai kormány és az én képviselıim közötti közvetlen megbeszéléseket. A levélben fbiszólították a kínaiakat, hogy „figyelmesen tanulmányozzák ıszentségének a dalai lámának és népének nagyon is ésszerő és jogos kívánságait”. Tibet ekkor kapott elsı ízben hivatalos politikai támogatást, s ezt annak a biztató jeleként könyveltem el, hogy ügyünk igazságát végre-valahára nemzetközileg is elismerik. Ennek további bizonyítékául szolgált, hogy más országokban is érdeklıdés támadt irántunk és sokan hasonló lépéseket tettek. 1987 elején azután méghívtak Washingtonba, hogy számoljak be a tibeti kérdésrıl az amerikai kongresszus emberi jogi bizottságának. Boldogan beleegyeztem a látogatásba, amelynek idıpontját ıszre tőztük ki. Ekkor számos régi barátom azt javasolta, használjam föl az alkalmat arra, hogy Tibet ügyében körvonalazzak néhány határozott célt is, amellyel az igazság támogatói szerte a világon szívesen azonosulnak majd. Ezt jó ötletnek találtam, s neki is fogtam, hogy papírra vessek néhány gondolatot, amelyek az elmúlt években fogalmazódtak meg bennem. Az amerikai kongresszus éppen indulásom elıtt tett közzé egy új jelentést az emberi jogok Tibetben törént megsértéseirıl. A jelentés megemlíti, hogy az 1985-ben Li Hszian-niennek küldött levél visszhangtalan maradt: „semmi jele, hogy a Kínai Népköztársaság tekintetbe venné (a dalai láma nagyon is ésszerő és jogos kívánságait)”. Amerikába érkezvén, 1987. szeptember 21-én megtartottam elıadásomat a Capitol Hillen. Ott vázolt javaslataimat azóta ötpontos béketervként ismerik. Az öt pont a következı: 1. Tibet egész területének békeövezetté való átalakítása. 2. Kína hagyjon föl betelepítési politikájával, amely már a tibeti nép létét veszélyezteti. 3. A tibeti nép alapvetı emberi jogainak és demokratikus szabadságának tiszteletben tartása. 4. Tibet természeti környezetének helyreállítása és megóvása. Kína ne állíthasson elı többé Tibetben nukleáris fegyvereket és területén ne helyezhessen el nukleáris hulladékot. 5. Érdemi tárgyalások megkezdése Tibet jövendı státusáról, valamint a tibeti és a kínai nép viszonyáról. Miután röviden elıadtam fönti gondolataimat, kérdéseket kértem a hallgatóságtól. Ekkor vettem észre, hogy a közönség soraiban mintha kínaiak ülnének. Rá is kérdeztem, mire ık, némi habozás után elmondták, hogy valóban azok, az Új Kína Hírügynökség (Hszin-hua) munkatársai. Azóta is tapasztalom, hogy Kína mindenüvé megfigyelıket küld, ahol a nyilvánosság elıtt szólalok meg. Ezek a megfigyelık, férfiak és nık egyaránt, amikor magunk között vagyunk, nagyon barátságosak velem, csak bizonyos alkalmakkor kötözködnek vagy gúnyolódnak, ám arcuk ilyenkor bőnbánatot tükröz. Most pedig részletesebben is fölvázolnám az ötpontos béketervet. Az elsı pontban azt javaslom, hogy egész Tibet, beleértve Kham és Amdo keleti tartományokat is, ahimszáövezetté váljék, ami megfelelne annak a célkitőzésünknek, hogy Tibet népe békés, buddhista közösségként élhesse életét. (Az ahimszá egyébként hindi szó, amely békét és erıszakmentességet jelent.) Az ebben a pontban megfogalmazott elképzelés egyébként összhangban áll azzal a hasonló, s immár a kínaiak által is támogatott törekvéssel, hogy Nepált békeövezetnek nyilvánítsák. Elfogadása esetén Tibet ismét a földrész nagyhatalmai közötti semleges állammá válhatna, mint történelme során annyiszor. Az ahimszá-övezet legfontosabb jellemzıinek a megvalósításához a következık szükségesek: Az egész tibeti fennsíkot demilitarizálni kell.

Tibet területén meg kell tiltani a nukleáris és egyéb fegyverek összeszerelését, kipróbálását és tárolását. A tibeti fennsík legyen a világ legnagyobb nemzeti parkja, avagy bioszférája. Szigorú törvények óvják a területén élı állatokat és növényeket; a természeti kincsek kitermelését gondosan szabályozzák, hogy semmilyen kár ne essék a helyi ökoszisztémában. A lakott vidékeken megfelelı fejlesztéspolitikát kell alkalmazni. Tilos mindenfajta nukleáris erı elıállítása vagy alkalmazása, valamint a veszélyes melléktermékekkel járó technológiák fölhasználása. A nemzet erıforrásait úgy kell igénybe venni és politikáját arra összpontosítva kell irányítani, hogy elısegítsék a béke és a környezetvédelem ügyét. A békét, illetıleg az élet bármely formáját védelmezı szervezeteknek Tibet otthont kínál. Az emberi jogok kivívására és védelmezésére alakult nemzetközi vagy helyi szervezeteket Tibet támogatni fogja. Az ahimszá-övezet kialakítása lehetıvé tenné India számára, hogy Tibet határán, a Himalája térségében fölszámolja katonai állásait és csapatait visszavonja onnan. Mindez olyan nemzetközi egyezmény keretében történhetnék meg, amely kielégítené Kína jogos védelmi szükségleteit, egyszersmind bizalmat teremtene a tibetiek, a kínaiak az indiaiak és a térség többi lakói között. Ez a megoldás minden érintett érdekét egyformán szolgálja, de különösen Kínának és Indiának kedvezı, hiszen amellett, hogy növeli biztonságukat, még a vitatott himalájai határ mentén állomásoztatott katonai egységek ellátásának anyagi terhétıl is megszabadítja ıket. A történelemben Kína és India között soha nem volt feszült a viszony, a kapcsolatok akkor romlottak meg, amikor a kínai hadsereg bevonult Tibetbe, és létrehozta ezzel az elsı kínai–indiai határt. Ekkor fajult a két hatalom viszonya odáig, hogy 1962-ben háborúskodás tört ki közöttük. Veszélyes villongások a mai napig elıfordulnak. A világ e két legnépesebb országa közötti jó kapcsolat sokkal könnyebben lenne helyreállítható, ha kettejük között, mint a történelem során mindig is, egy nagy kiterjedéső, mindkettejükkel barátságos viszonyban álló terület húzódna. A tibeti és a kínai nép közeledésének legelsı követelménye a bizalom megteremtése. Az elmúlt három évtizedben, szinte hihetetlen, ám mégis tény, hogy csaknem egy és negyed millió tibetit pusztított az éhhalál, a kivégzések és a kínzások, menekültek öngyilkosságba, és tízezrek sínylıdtek büntetıtáborokban. E harmincéves holocaust után egyedül a kínai csapatok visszavonása jelentheti az igazi megbékélés felé tett elsı lépést. A Tibetet megszálló roppant katonai erı minden nap emlékezteti a lakosságot az átélt szenvedésekre. A katonaság visszavonása komoly jele volna annak, hogy Kínával a jövıben, barátságon és bizalmon alapuló, mindkét fél számára elınyös kapcsolatok alakíthatók ki. Sajnos, javaslatom elsı részét Pekingben úgy értelmezték, hogy az a különválás felé tett lépés, noha én nem így gondoltam. Csak annyit akartam mondani vele, ha igazi összhangot akarunk teremteni népeink között, akkor kézenfekvı, hogy valamelyik félnek engedményt, de legalább is békülékeny gesztust kell tennie. Mivel pedig Tibet a sértett fél, mi veszítettük el mindenünket, így hát semmit sem kínálhatunk föl a kínaiaknak. Logikus tehát, hogy a kölcsönös bizalom légkörének megteremtése érdekében el kell távolítani Tibetbıl a fegyvereseket. Ezt értettem békeövezeten; olyan területet, ahol senki nem hord (sem nyíltan, sem másképp) fegyvert. Kialakítása nem csupán a két fel közötti bizalmat táplálná, de komoly gazdasági elınyt is jelentene Kína számára, hisz fejlıdı ország lévén a Tibetben állomásoztatott hadsereg költsége igencsak megterheli államháztartását. Béketervem második pontja a tibeti nép fönnmaradását fenyegetı legnagyobb veszélyre mutat rá, nevezetesen a kínai lakosság Tibetbe telepítésének kérdésére. A nyolcvanas évek közepére világossá vált, hogy a pekingi kormány szándékosan folytatja elkínaiasító politikáját,

amelyet némelyek titokban „Endlösung”-nak neveztek. A terv lényege, hogy a tibeti lakosságot jelentéktelen, jogfosztott kisebbséggé tegyék saját országában. Ezt a folyamatot meg kell állítani. A kínai polgári személyek Tibetbe özönlése egyébként nyíltan megsérti a IV. genfi konvenciót. Az eredmény mára már az, hogy országunk keleti részeiben a betelepített kínai lakosság száma messze fölülmúlja a tibetiekét. Csing-haj tartományban például, amely ma magában foglalja Amdót, a szülıföldemet, a kínai statisztikák szerint két és fél millió kínai él, s mindössze hétszázötvenezer tibeti. Tudomásunk szerint még az úgynevezett Tibeti Autonóm Területen is (vagyis Közép- és Nyugat-Tibetben) több a kínai, mint az ıslakos. A betelepítési politikával Kína nem elıször próbál új területeket hódítani. Nem is olyan rég a mandzsuk még önálló népet alkottak, saját kultúrával és hagyományokkal, mára két-három millió maradt belılük Mandzsúriában, ahol hetvenötmillió kínai telepedett le. KeletTurkesztánban (mai kínai nevén Hszin-csangban) a kínai lakosság az 1949-es kétszázezerrıl mára hétmillió fölé nıtt, s így a népességnek több mint a felét alkotja. Belsı-Mongólia gyarmatosítása után nyolc és fél millió kínaival szemben két és fél millió mongol él ott. Becsléseink szerint Tibetben manapság hét és fél millió kínai élhet, számban fölülmúlva a hatmilliósra tehetı tibeti népességet. Ha azt akarjuk, hogy a tibeti nép fönnmaradjon, föltétlenül meg kell állítanunk a betelepítést, az itt élı kínaiak számára pedig lehetıvé kell tenni a hazatérést, máskülönben a tibetiek rövidesen a dicsı múlt emlékévé lesznek. Úgy látszik, manapság fıképp gazdasági megfontolások tartják itt a kínai bevándorlókat, hisz számukra az élet egyéb körülményei ugyancsak nehéznek mondhatók, a hegyi betegség például járványszerően terjed közöttük. Tervezetem harmadik pontja az emberi jogok helyzetével foglalkozik. Ezeket a jogokat Tibetben is tiszteletben kell tartni, a tibeti népnek ismét biztosítani kell, hogy szabadon kibontakozhassék gazdasága és kultúrája, lehetıvé kell tenni, hogy élhessen alapvetı demokratikus jogaival. Ahogy az Amnesty International és más hasonló szervezetek tanúsítják, az emberi jogok megsértésének legdurvább esetei tapasztalhatók Tibetben. Nyílt apartheidszellem, diszkrimináció jellemzi a politikai irányítást, amelyet a kínaiak „szegregáció és asszimiláció” néven emlegetnek. A tibetiek a legjobb esetben is csupán másodrangú állampolgárok saját hazájukban. Minden demokratikus szabadságjoguktól megfosztva a megszállók gyarmati igazgatása alatt élnek, a hatalom a kommunista párt és a hadsereg kezében van. A kínai kormányzat megengedi ugyan, hogy helyreállítsanak egy-két buddhista kolostort, ahol vallásukat gyakorolhatják, azt azonban már megtiltja, hogy komolyabban elmélyüljenek tanulmányozásában vagy tanítsák. Míg az emigráns tibetiek számára az 1963-ban kiadott alkotmánytervezetem biztosítja a demokratikus jogokat, addig Tibetben honfitársaim ezrei szenvednek továbbra is a szabadságba vetett hitük miatt börtönökben és munkatáborokban. Azt a tibetit, aki országában a kínai rend iránt mutat lojalitást, „haladónak” nevezik, aki azonban saját hazája iránt, azt „bőnözınek” mondják és börtönbe vetik. A béketerv negyedik javaslata a tibeti természeti környezet helyreállítására szólít föl. Itt is alapelv, hogy Tibet területére semmiféle nukleáris eszköz és hulladék nem kerülhet. Az élet minden formájának tisztelete, melyet buddhista hitünk is erısít, megtiltja, hogy bármely lénynek – embernek vagy állatnak – kárt okozzunk. A kínai invázió elıtt Tibet természeti környezetének páratlan tisztasága, üde szépsége valóságos rezervátumot alkotott. Sajnos, az utóbbi évtizedekben a vadon élı állatokat szinte teljesen kipusztították, sok helyütt pedig az erdıségekben is helyrehozhatatlan károkat okoztak. Az ország magas fekvése és száraz éghajlata miatt a növényzet sokkal lassabban fejlıdik, mint az alacsonyabb, nedvesebb területeken. Ezért kell megóvni azt a keveset, ami még megmaradt, és ezért kell sürgısen hozzálátni a természet rehabilitációjához azokon a területeken, ahol a kínaiak bőnös és könnyelmő pusztításának nyomai éktelenkednek.

Elsı feladatunk ismét és hangsúlyozottan a nukleáris fegyvergyártás leállítása és a hulladék kihelyezésének megakadályozása. Kína szemmel láthatóan azt tervezi, hogy nem csupán a maga hulladékát telepíti hozzánk, de keményvalutáért más országoktól is hajlandó lenne átvenni. Ennek pedig kézenfekvı a következménye: nemzedékek egész sora kerülne életveszélybe. A helyileg elkerülhetetlenül bekövetkezı balesetek pedig könnyen globális katasztrófához vezetiletnek. Aki hulladékát a hatalmas, ritkán lakott területekkel, ám kezdetleges technológiával rendelkezı Kínára bízza, az rövid idıre oldja csak meg a saját gondjait. Az ötödik pontban – ahogy jeleztem – Tibet jövendıbeli státusára vonatkozó tárgyalásokat javasoltam. Ezzel igyekeztem kifejezni, hogy az ıszinteség és a megbékélés szellemében kívánom a kérdést kezelni, olyan megoldás reményében, mely hosszú távon minden szóba kerülı érdeket figyelembe vesz. A tibetiekét és a kínaiakét éppúgy, mint végsı soron a világ valamennyi népének érdekeit. Szándékom szerint, a helyi béke megteremtésével a világ békéjéhez szerettem volna hozzájárulni. Semmit nem mondtam pusztán azért, hogy bíráljam a kínaiakat, épp ellenkezıleg, szerettem volna minden tılem telhetı módon segíteni nekik; azt reméltem, javaslataimat használni tudják majd. İk azonban, sajnos, szeparatizmusra való fölszólítást hallottak ki belılük (noha Tibet jövıjérıl szólván sehol sem említettem a szuverenitást), és hamarosan kemény szavakkal utasították vissza a tervezetet. Mindez nem lepett meg, ahogy az a lelkesedés sem túlzottan, amellyel a tibeti nép washingtoni beszédemet fogadta. Néhány napra rá hatalmas tüntetésekrıl jött hír Lhászából.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Egyetemes felelısség és bátorság Az ötpontos béketerv pekingi elutasítása után 1987 szeptemberében és októberében lhászaiak ezrei özönlöttek az utcára Tibet függetlenségének visszaállítását követelvén. A kínai hatóságok a tılük várható kegyetlenséggel válaszoltak; fölfegyverzett rendırök törtek a tüntetıkre, s úgy tudom, tizenkilenc embert megöltek és számosat megsebesítettek. A kínaiak eleinte tagadták, hogy akárcsak egyetlen lövés is eldördült volna. Egy fél év elteltével azonban annyit elismertek, hogy a biztonsági erık katonái közül néhányan figyelmeztetésként a tömeg feje fölött a levegıbe lıttek, talán egy-két ilyen lövedék tévedt a tömeg közé. (Ezt hallván fölvetıdött bennem, hogy nem valami új titkos fegyver lehetett-e az, amelynek lövedéke magától talált rá a tibeti áldozatokra?) A tüntetésekrıl és a kegyedenül véres leszámolásról szóló hírek bejárták a világot, Tibet 1959 óta elıször ismét a hírek élére került. Mégis késıbb ismertem csak meg a történtek valamennyi részletét, s azt is néhány nyugati turistától, akik éppen a fıvárosban tartózkodtak. Negyvenen közülük összeálltak és beszámolót készítettek az általuk tapasztalt atrocitásokról. Eszerint mindkét tüntetés hasonlóképp folyt le. Kezdetben a Dzsokhang elıtt összeverıdött egy maroknyi szerzetes és kiáltozni kezdett: „Bö rangcen!” (Bod rang-btsan, Függetlenséget Tibetnek!) Hamarosan világiak százai, majd ezrei csadakoztak hozzájuk s követelték velük együtt a szabadságot. Egyszer csak megjelent egy biztonsági osztag, ırizetbe vett mintegy hatvan szerzetest és járókelıt, s bekísérte ıket a rendırségre, amely mostanában a Dzsokhanggal szemben áll. Mielıtt beértek volna, alaposan összeverték a csoport tagjait, mindeközben a kívül maradtak követelni kezdték a tisztektıl a letartóztatottak szabadon bocsátását. Ekkor hirtelen tucatnyi biztonsági ember jelent meg és videókamerával filmezték a tömeget. Sokan megijedtek, hogy késıbb azonosíthatják ıket és kövekkel megdobálták a felvételeket készítı rendıröket. A pánik fokozódott, néhányan megpróbálták fölborítani és meggyújtani a rendırségi jármőveket, mire a fölfegyverzett biztonságiak tüzelni kezdtek. A tömegbıl többen megırizték önuralmukat, s amikor néhány rendır a fegyverét odahagyva elmenekült, ezek felszedték és a földhöz vágva összetörték ıket. Az 1987. október 1-i zavargások közben sajnálatos módon a rendırség egész épülete lángokba borult, amikor a tüntetık elkeseredett kísérletet tévén társaik kiszabadítására, fölgyújtották a kaput. Egészen addig a biztonsági erık emberei idınként kirohantak az épületbıl, és újabb tiltakozókat vonszoltak be, aztán kíméletlenül összeverték ıket. Amikor a tömeg végül szétoszlott, legalább tucatnyi tibeti, köztük nem egy gyermek feküdt holtan az utcán. Aznap éjjel és a rákövetkezı éjszakákon százakat hurcoltak el otthonaikból, végül több mint kétezren kerültek börtönbe. A letartóztatottakat megkínozták, az egyik jelentés negyven kivégzésrıl számol be. Szeretném kifejezni hálámat azoknak a külföldieknek, akik önzetlenül, az életük kockáztatásával is segítettek ezekben a napokban szenvedı embertársaikon. Az emberség efféle spontán megnyilvánulásai jelentik fajunk jövıjének egyeden zálogát. Ezek a férfiak és nık valóban életveszélyben voltak, amikor megpróbáltak segíteni a súlyosan sebesült tibetieken, s miközben szereplıi voltak a tragédiának, le is fényképezték a kínaiak barbárságának nem egy megnyilvánulását. Noha a kínai hatóságok nemcsak az újságírókat utasították ki haladéktalanul az országból, hamem minden Tibetben tartózkodó külföldit, a történtekrıl mégis értesült az egész világ. Ennek eredményeképpen több nyugati ország kormánya szólította föl Kínát, hogy tartsa tiszteletben az emberi jogokat Tibetben és bocsássa szabadon a politikai foglyokat. A pekingi

kormány válasza erre mindössze annyi volt, hogy az események Kína belügyei, s a bírálatokat visszautasította. Tibetet elzárták a külvilágtól, így hónapokig alig jutott el hír hozzám is. Csak jóval késıbb tudtam meg, hogy a tüntetések után a kínaiak nyomban hozzáláttak a politikai „átneveléshez”. Október végén még egy ellentüntetés szervezésével is megpróbálkoztak, melynek résztvevıi egyheti bérüknek megfelelı összeget kaptak volna. A vállalkozást azonban le kellett fújni, senki sem jelentkezett rá. Arról, hogy a hírek késıbb se szivároghassanak ki, a kínai hadsereg gondoskodott. Igyekeztek a határokat teljesen lezárni, s ha ez nem volt mindenütt sikeres, a pekingi kormány lépett mőködésbe. Így például rákényszerítették a szuverén Nepált huszonhat olyan tibeti letartóztatására és kiadására, akik mégis átjutottak a határzáron. Ekkoriban értesültem egy kínaitól (akibe a turistákhoz hasonlóan az együttérzés és a fölháborodás munkált), hogy a nevezetes napon alighanem tőzparancsot adtak ki a tüntetık ellen. 1988 elején a lhászai kínai hatóságok utasították a szerzetesi közösséget, hogy a szokásnak megfelelıen tartsák meg a mönlam ünnepet (amelyet húsz év után, 1986-ban ültek meg elıször). A szerzetesek azonban nem tartották helyénvalónak ünnepség rendezését, amikor annyi honfitársuk börtönben ül. A kínai központi kormányzat mégis elrendelte, hogy az ünnepséget meg kell tartani, ezzel akarták bizonyítani a világnak, hogy a tibeti helyzet rendezıdött. Így azután a szerzeteseket rákényszerítették a részvételre. Nem voltak azonban egészen nyugodtak, további zavargásoktól is tartottak. Február 28-án ezt jelentette a BBC: „Több ezer fıs kínai biztonsági különítmény vonult Lhásza térségébe, a városhoz vezetı utakat lezárták. Katonai jármővek hosszú konvojai ellenırzik éjszakánként a fıváros utcáit, a lakosságnak hangosbeszélın azt tanácsolják, hogy maradjanak otthonaikban. Az egyik közlemény nyíltan kimondta: »Ha nem maradtok nyugton, megölünk benneteket!«” Egy héttel a mönlam elıtt aztán az egyik Reuter-tudósítás hírül adta Pekingbıl, hogy ötven katonai jármő és több mint ezer kínai rendır, köztük többen rohamfelszerelésben, gyakorlatot tartott a Dzsokhang elıtt. Az ünnep erıs feszültségben kezdıdött, a nyitó szertartásokat jelentıs katonai készültség figyelte, minden jelenlévı szerzetesre legalább tíz biztonsági ember jutott. Ráadásul több civilruhás rendır is elvegyült a tömegben, némelyiknél videókamera volt. Valószínőleg a biztonsági erık egyik-másik tagja álcázta is magát, leborotválta a fejét, vagy éppen parókát tett rá, hogy szerzetesnek vagy vidéki látogatónak tőnjék. Eleinte még nyugodtabb volt a légkör, ám március ötödikén néhány szerzetes hangosan követelni kezdte a Julu Dava Cering nevő tulku szabadonbocsátását, aki egyike volt az elızı év októberében ítélet nélkül bebörtönzötteknek. Az ünnep utolsó eseménye az, amikor a Barkhoron végig hordozzák Maitréja szobrát. Az erre a felvonulásra összeverıdött tömeg, látván a közelben provokatívan föl-alá vonuló rendırséget, tiltakozni kezdett a kínaiak tibeti jelenléte ellen és kövekkel hajígálta meg ıket. Erre elıbb a biztonságiak botokkal és elektromos ütıszerszámokkal többször is nekitámadtak a tömegnek, majd a hadsereg kezdett tüzelni, ezúttal nem összevissza, hanem egy-egy kiválasztott tüntetıre célozva. Az ezt követı közelharcokban több száz tibeti sebesült meg. Éjfél felé a rendırség megrohamozta a Dzsokhang szentélyét és legalábbb tucatnyi szerzetest meggyilkolt. Egyiküket agyba-fıbe verték, szemét kiszúrták, majd levetették a tetırıl. Tibet legszentebb helye mészárszékké vált. Addigra Lhásza tibeti negyedének egész lakossága fölbolydult, az éjjel húsz kínai üzletet fölgyújtottak, amelyeknek tulajdonosai mindig is ellenségesen viselkedtek velük szemben. Ezzel egy idıben a biztonsági erık több rohamban támadtak, férfiak, nık és gyerekek százait hurcolták el.

Nyugatiak alig voltak akkor a városban, újságíró pedig egy sem, így aztán nemigen jutott át információ a hírzárlaton, s csak hetek múlva értesültem a részletekrıl. Az azonban addigra is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a zavargás nagyobb és súlyosabb volt, mint az elızı évi. Utána kéthetes kijárási tilalmat rendeltek el, eközben legalább kétezerötszáz embert tartóztattak le, Lhásza egész tibeti lakosságát rettegésben tartották. A tibeti nép kétségbeesésének újabb kitörésén ezúttal sem csodálkoztam túlságosan, ám mélységesen megrázott a kínaiak dühödt reakciója. A világ közvéleménye is fölháborodott és a kevés hozzáférhetı információ ellenére, a nemzetközi sajtó fél éven belül immár másodszor foglalkozott bıséges terjedelemben az eseményekkel. Kína hivatalosan ugyanúgy reagált mint eddig: a pekingi kormány belügyérıl van szó, mondták, a tüntetéseket maroknyi „reakciós szakadár” mőveként emlegették, engem pedig veszélyes bőnözınek neveztek. Azt állították, hogy a dalai láma szándékosan szít Tibetben fölkeléseket, s ezek kirobbantására ügynököket küld az országba. Ez persze várható volt, az azonban nyugtalanított, hogy a kínaiak ezúttal külföldieket vádoltak meg nyíltan a két zarvargás felelıseiként. A mönlam során kitört tüntetésrıl Lord Ennals brit politikustól kaptam elıször részletes beszámolót, aki nem egészen egy hónappal az események után járt Lhászában. İ volt annak a pekingi kormányzat beleegyezésével létrejött független küldöttségnek a vezetıje, amely az emberi jogok helyzetét kívánta Tibetben megvizsgálni. Csoportja többi tagjához hasonlóan ıt is megrázták a tibetiek elleni durva, erıszakos fellépések. A bizottság cáfolhatatlan bizonyítékokat talált arra, hogy a tüntetések után a letartóztatottakat bántalmazták és megkínozták, magáról a tüntetésrıl pedig szemtanúktól szerzett minden részletre kiterjedı leírásokat. Az International Alert címő kiadványban közzétett jelentésük „gyors és pozitív reagálást sürgetı válságról” beszél. Amikor ez a tényföltáró küldöttség Tibetben járt, én Nagy-Britanniába látogattam, több, a tibeti buddhizmus iránt érdeklıdı csoport meghívására. Megkapó volt, hogy mennyire érdeklıdik az ottani sajtó a tibeti nép sorsa iránt, s milyen mélyen együttérez velünk. Annak is örültem, hogy fölkértek, tartsak elıadást 1988-ban az Európa Parlamentben az illetékes politikusok tájékoztatására. Ezzel egyidejőleg számos nyugati vezetı fölszólította Kínát, hogy kezdjen tárgyalásokat velem Tibet jövıjérıl. A fölkérést az elıadásra boldogan elfogadtam, jó alkalomnak bizonyult, hogy ismét a világ elé tárjam ötpontos béketervemet, különösen az ötödik pont bıvebb kifejtésében láttam lehetıséget. Beszédemre Strasbourgban került sor, 1988 júniusában. Elıadtam, hogy bizonyos megfontolások mellett elképzelhetı Tibet és a Kínai Népköztársaság együttélése, így például a külügyet és a korlátok közé szorított védelmi politikát Pekingbıl irányíthatnák mindaddig, míg egy regionális békekonferencia nem nyilvánítaná Tibetet békeövezetté. Azt is világossá tettem, hogy a tibeti emigráns kormány bármikor hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, ha a kínai hatóságok erre készséget mutatnak. Hangsúlyoztam azonban, hogy az én elképzelésem csupán javaslat, mert az igazi döntést a tibeti népnek kell meghozni a jövıjérıl, nem nekem. A pekingi válasz ismét csak nemleges volt. Beszédemet elítélték és szigorúan bírálták az Európa Parlamentet, amiért egyáltalán meghallgatott. Az év ıszén azonban mégis rendkívül ígéretes jelzést kaptunk Kínából, arról jött hír, hogy meg kívánják vitatni Tibet jövıjét a dalai lámával. Elsı ízben nyilvánították ki készségüket, hogy magáról Tibetrıl tárgyaljanak, s nem pusztán a dalai láma státusáról. A tárgyalás színhelyét én választhattam meg. Nyomban kijelöltem a tárgyaló küldöttséget és azt javasoltam, hogy a két fél Genfben találkozzék 1989 januárjában. Azért esett a választásom erre a városra, mert itt szükség esetén én is nyomban bekapcsolódhattam volna a tárgyalásokba. Nem sokkal azt követıen, hogy elvileg támogatták a megbeszéléseket, sajnos, feltételekkel és ellenvetésekkel kezdtek elıállni. Elıször is Pekinget szerették volna színhelyül, majd kikötötték, hogy külföldi nem lehet a tárgyaló küldöttség tagja, sıt az emigráns tibeti kormány

tagjait sem fogadják el partnerként, mivel ezt a kormányt Kína nem ismeri el. Végül kijelentették, senkivel nem állnak szóba, aki valaha is szót emelt a tibeti függetlenségért, csak velem hajlandók tárgyalni. Ez megint nagy csalódást okozott. A kínaiak elıbb tehát egyértelmő jelét adták tárgyalási készségüknek, majd gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy a megbeszélések elkezdıdhessenek. Én persze nem húzódoztam a személyes találkozástól, de annak csak akkor láttam értelmét, ha képviselıimmel elızetes tárgyalásokat is folytatnak. Így azután, noha végül elfogadták a genfi színhelyet, 1989 januárja úgy múlt el, hogy mégsem végeztünk semmit. 1989. január 28-án jött a hír, hogy a pancsen láma meghalt. Pekingben élt, s akkor érte a halál, amikor épp Tibetbe látogatott, amit egyébként ritkán tett meg. Ötvenhárom éves volt csupán. Hosszan és ıszintén gyászoltam, úgy éreztem, a tibeti szabadság egyik harcosát veszítettük el. Kár volna tagadni, hogy a tibetiek közül többen is ellentmondásos személyiségnek tartják. Én is gyanítom, hogy egészen fiatal korában, az ötvenes évek elején gondolhatott rá, hogy elınyösebb a kínaiak oldalára állni, mégis hiszem, hogy hazaszeretete valódi volt. Noha bábként mozgatták, miután 1978-ban kiengedték a börtönbıl, mindvégig szemben állt Pekinggel. Közvetlenül halála elıtt elmondott beszédében, amelyet a Hszin-hua Hírügynökség is közölt, keményen bírálta a kínai hatóságokat Tibetben elkövetett „számos hibáik” miatt. Ez volt utolsó bátor tette. A beszéd után két nappal maglátogatta a Tasilhunpo kolostort, ahol megszentelte elıdjei sírját, majd alighanem szívroham érte. Sokan látják jelképes értelmét annak, hogy saját kolostorában halt meg, egy nagy szellemi vezetı szándékos jelzése ez. Személyesen már nagyon régen nem találkoztam vele, de háromszor is beszéltünk telefonon. Kétszer pekingi hivatalában hívtam ıt föl, ahol mint a Népi Győlés képviselıje mőködött, egyszer pedig külföldön. Telefonjait Pekingben lehallgatták, amit onnan tudok, hogy két héttel második hívásom után beszélgetésünk szépen gondozott szövege megjelent a kínai sajtóban. Amikor azonban Ausztráliában járt, sikerült ottani kísérıje segítségével tájékoztatnia engem, így aztán egy elıre egyeztetett idıpontban fölhívhattam Nyugat-Németországból. Nem beszélhettünk hosszan, ahhoz azonban eleget, hogy megállapíthassam, a pancsen láma hő maradt vallásához, népéhez és országához. Ezért nem is érdekelt nagyon, amikor Lhászából kedvezıtlen híreket kaptam felıle; kiterjedt üzleti ügyeit nehezményezték és azt is beszélték róla, hogy megnısült. Halála után a Kínai Buddhista Társaság meghívott a temetésére, ami hivatalos meghívással ért föl. Szerettem volna elmenni ugyan, mégis haboztam. Nem akartam a kínaiakkal Tibetrıl beszélni, mielıtt a tervezett genfi tárgyalások létrejönnek. Ha már benne lennénk, elınyös lett volna a találkozás, ám az adott körülmények között nem tőnt helyénvalónak elutazni. Sajnálattal utasítottam vissza a meghívást. A kínai huzavonának közben meglett az eredménye: 1989. március 5-én újabb, háromnapos tüntetés tört ki Lhászában. Ez volt az elégedetlenség egyik leghevesebb megnyilvánulása 1959 márciusa óta, tízezrek mentek az utcára. A kínai biztonsági erık az elsı nap ezúttal félrehúzódtak és csupán felvételeket készítettek, amelyeket még aznap éjjel be is mutattak a televízióban. Az elkövetkezendı napokon azután újra a gumibotokhoz és a fegyverekhez nyúltak, gátlás nélkül lıttek a tömegbe. Szemtanúk látták, hogy otthonaikban is egész családokat gyilkoltak le. Sajnos, a tibetiek minderre nem csupán a rendırség és a biztonsági erık megrohamozásával válaszoltak, de néha rátámadtak ártatlan kínai járókelıkre is. Nagyon elkeserített a dolog, értelmetlen a tibetieknek erıszakhoz folyamodniuk. Kína a maga egymilliárd emberével ha akarná, letörölhetné a föld színérıl mind a hatmillió tibetit. Többre jutnánk, ha megpróbálnánk megérteni feltételezett ellenségeinket. A megbocsátás hasznosabb, mint a

dühödt bosszú. Kár megdobni kıvel az ellenfelünket, különösen akkor, ha az erre vár, sıt provokál bennünket. Különben is a legnagyobb bajban tudjuk a legtöbb jót tenni egymásért. Tudom, hogy sokak számára a valóságtól elrugaszkodott szavak ezek, túl sokat követelnek. Végül is, nem várhatom el a mindennapjaikat nélkülözésben tengetı tibetiektıl, hogy szeressék a kínaiakat. Így aztán, ha nem is tudom megbocsátani, kénytelen vagyok belátni, hogy az erıszak, szükségszerően nyilvánul meg ilyen helyzetekben. Csodálom és tisztelem népem hısiességét. A tüntetésekhez sok nı és gyermek is csatlakozott; miután az elsı éjjel férfiak százait tartóztatták le, a második és harmadik napon asszonyaik és gyermekeik vonultak az utcára. Sokan közülük ma már talán nem is élnek, még többen lehetnek börtönben, ahol naponta összeverik, megkínozzák ıket. Néhány bátor külföldinek köszönhetıen, akiknek egyikét-másikát szintén bántalmazták a kínaiak, a legutóbbi brutalitásokról szóló beszámolók hamar kijutottak a világba. A korábbi esetekhez hasonlóan a tibeti nép ügye mellett most is többen kiálltak: az Egyesült Államok, Franciaország és az Európa Parlament elítélte a kínai megtorlást, amelynek legalább kétszázötven fegyvertelen tibeti esett áldozatául, és akkor a számtalan sebesültrıl még nem is beszéltünk. Sok más kormány „mély aggodalmának” adott kifejezést, és az események után, március 8-án bevezetett szükségállapotot is többen bírálták. Elborzasztott a gondolat, hogy Kína szükségállapotot vezet be Lhászában, amikor a város 1951 október huszhonhatodika óta katonai irányítás alatt áll (ekkor érkeztek meg az elsı kínai csapatok). Mit jelenthet ezek után a szükségállapot? Mintha a kínaiak mészárszékké, himalájai csatatérré akarnák változtatni országunkat. Ezért azután két nap múlva, a tibeti népfölkelés 30. évfordulóján fölhívással fordultam Teng Hsziao-pinghez, amelyben arra kértem, hogy személyesen járjon közben a szükségállapot föloldásáért és azért, hogy hagyjanak föl végre az ártatlan tibetiek meghurcolásával. Válasz nem érkezett. A lhászai tüntetéseket néhány héten belül követte a fölkelés Kínában. Hitetlenkedve és félve figyeltem az eseményeket, különösen akkor kezdtem aggódni, amikor néhány tüntetı éhségsztrájkba kezdett. Az okos, becsületes, ártatlan, egész életüket a demokrácia ügyére föltevı diákokkal szemben egy makacs, kegyetlen, közönyös kormányzat állt. Ugyanakkor valamiképp mégis csodáltam a kínai vezetésben üldögélı ostoba vénembereket, akik körömszakadtáig ragaszkodtak eszméikhez. Hiába vált nyilvánvalóvá, hogy rendszerük összeomlott, a kommunizmus az egész világon elbukott, hiába tüntettek milliók az ablakuk alatt; a meggyızıdésükbıl nem engedtek. Végül persze katonaságot vetettek be a tüntetés leverésére, ez azonban a demokratikus mozgalom ideig-óráig ható visszaszorítását jelentheti csupán. Az erıszak alkalmazásával a hatóságok csak fölkeltették a kínai nép szimpátiáját a diákok iránt, ezzel pedig jócskán csökkentették azt az idıt, ami a kommunizmusnak Kínában még hátra van. Ugyanakkor igazi módszereiket is leleplezték a világ elıtt; ezentúl senki sem vonhatja kétségbe az emberi jogok megsértését illetı tibeti panaszok megalapozottságát. Tulajdonképpen sajnálom Teng Hsziao-pinget, kiköszörülhetetlen csorba esett a nevén, pedig az 1989-es vérengzés nélkül országa nagy vezetıjeként léphetett volna a történelembe. Vezetıtársait is sajnálom, akik tudatlanságukban tönkretették külföldön azt a Kína-képet, amelyet korábban évtizedes szorgalmas munkával építettek. Propagandájukkal, úgy látszik, népük helyett saját magukat sikerült igazán meggyızniük. A világban történt sok esodálatos esemény durva ellentéteként Lhászában az 1989-es esztendıben végig életben maradt a szükségállapot. E szomorú tény azon az ıszön foglalkoztatott leginkább, amikor amerikai látogatásom idején arról értesültem, hogy nekem ítélték a Béke Nobel-díjat. A díjnak, mint meggyızıdhettem róla, óriási jelentısége volt a tibetiek szemében, hisz végül is ık „nyerték el” a kitüntetést. Nekem inkább az szolgált megelégedésemre, hogy tapasztalhattam a könyörület, a megbocsátás és a szeretet nemzetközi

megbecsülését. Annak is örültem, hogy ekkoriban fedezte föl sok nép a békés változtatás lehetıségét. Az erıszakmentes forradalom eszméje korábban talán ábrándnak tőnt, s most nagy megelégedéssel töltött el, hogy bebizonyosodott ennek lehetısége. Mao elnök egykor azt mondta, hogy a politikai hatalom a puskacsıbıl nı ki, amiben csak részben volt igaza: kinıhet onnan is, de az ilyen hatalom csakis tiszavirág élető lehet, az embereknek az igazság, szabadság és demokrácia utáni szomja erısebbé válik. Tehetnek a kormányok, amit csak akarnak, ez a szellem mindig diadalmaskodni fog. Ezt közvetlenül is tapasztaltam 1989 legvégén, berlini látogatásom során, épp azon a napon, amikor Egon Kranz megbukott. A keletnémet hatóságok együttmőködésének köszönhetıen elmehettem a Falhoz, s amint ott álltam egy elhagyott ırtoronnyal szemben, egy idıs hölgy egyszer csak kezembe nyomott egy vörös gyertyát. Megindulva gyújtottam meg s tartottam a magasba. Egy pillanatig úgy tőnt, hogy a táncoló lángocska ellobban, ám azután megerısödött, eközben körülvett a tömeg. Ahogy megérintették a kezemet, azért imádkoztam, hogy a könyörület és a bölcsesség fénye töltse be a világot, s őzze ki onnan a félelem és az elnyomás sötétségét. Erre a percre mindig emlékezni fogok. Valami ehhez hasonló történt, amikor néhány hét múlva Csehszlovákiában jártam Václav Havel vendégeként, aki politikai fogságból szabadulva lett országa elnöke. Megérkezésemkor lelkes tömeg fogadott, sokaknak könny ült a szemében, integettek és a gyızelem jelét mutatták felém. Látható volt, hogy a totalitariánus rendszer évei ellenére ezek az emberek teli vannak élettel és örülnek újonnan kivívott szabadságuknak. Nagyon megtisztelt a Csehszlovákiába szóló meghívás, nem csupán azért, mert – elsı ízben – egy államfı hívott meg, hanem azért is, mert olyasvalakitıl érkezett, aki következetesen tett tanúságot az igazság iránti elkötelezettségérıl. Az új elnököt kedves, nyílt, szerény és vígkedélyő embernek ismertem meg. Este a vacsoránál, kezében cigarettával és egy korsó sörrel, azt fejtegette nekem, hogy nagyon közel érzi magához a világiasságáról ismert VI. dalai lámát. A teljesebb hasonlósághoz azonban Csehszlovákiában egy második forradalomra is szükség lenne, amely után majd nem dohányoznak annyit étkezés közben. Havel elnökben a leginkább az kapott meg, hogy mindenféle póz hiányzott a viselkedésébıl, úgy látszott, semmit sem változtatott rajta újonnan kapott méltósága, tekintete és beszéde pedig érzékeny emberrıl árulkodott. Egy másik férfiú is eleven emlékeket hagyott bennem 1990 elején; Baba Amte volt, aki falut alapított Dél-Indiában. Az addig terméketlen földre virágzó települést varázsolt, fákkal, rózsaágyásokkal, zöldséges kerttel, kis kórházuk is volt, s öregek otthona, iskolák, mőhelyek. Mindez önmagában is komoly eredmény, ám igazán különlegessé az tette a települést, hogy kizárólag mozgássérültek számára épült. Ahogy körbesétáltam, semmi jelét sem fedeztem föl annak, hogy itt beteg emberek élnének. Beteltem egy fészerbe, ahol valaki egy biciklikereket javított. Kezében, már amit a lepra meghagyott belıle, vésıt és kalapácsot tartott és olyan ügyesen forgatta ıket, hogy már-már azt hittem, elıttem akar hencegni a tudományával. Ám öntudatos viselkedésébıl rá kellett ébrednem, hogy ilyesmirıl szó sincs a telepen. Lelkes munkával és megfelelı szervezéssel a leghátrányosabb helyzetben lévık is visszanyerhetik igazi emberi méltóságukat és a társadalom hasznos tagjaivá lehetnek. Baba Amte rendkívüli ember. Hosszú, tevékeny élete végén, amelynek során kijutott neki a nélkülözésbıl, gyakorlatilag maga is megnyomorodott, gerincbántalmai miatt csak állni vagy feküdni tud, s mégis annyi erı maradt benne, hogy én sem tudnám elvégezni a munkáját, még akkor sem, ha sokkal egészségesebb volnék. Ahogy az ágyán fekve beszélt hozzám, miközben én mellette ülve fogtam a kezét, éreztem, olyan valakivel van dolgom, akiben igazi könyörület munkál. Megvallottam neki, hogy az én könyörületességem puszta szó az övéhez képest. Az övé átragyog mindazon, amit csak életében tett. Válaszképp elmesélte, hogyan jutott arra az

elhatározásra, hogy életét mások segítésének szenteli. Egyszer megpillantott egy leprást, akinek férgek nyüzsögtek üres szemgödrében. Ennyi volt az egész. Az emberiességnek ehhez hasonló példái meggyıztek róla, hogy egyszer az én népem szenvedése is véget ér a Kínai Népköztársaságban. Sok százmillió kínai él ott, akik közül néhány ezer részt vesz olykor a kegyetlenkedésekben, ám kétségtelen, hogy mindeközben milliók visznek végbe jótetteket. Ám ettıl még, sajnos, nem feledkezhetünk meg Tibet jelenlegi helyzetérıl, ahol sem az elnyomás, sem az elégedetlenség nem korlátozódik Lhászára. 1987 szeptember végétıl 1990 májusáig nyolcvan különféle tüntetésrıl érkezett hír. Némelyiken csak egy-egy maroknyi csoport vett részt és vér sem folyt mindig, a terror mégis jelen van az utcákon. Újabban tankok tőntek föl a fıvárosban. De nemcsak a fıvárosban (ahol a kínai lakosság száma már messze meghaladja a tibetiekét) brutális az elnyomás, hanem az Amnesty International vagy az Asia Watch jelentéseibıl tudjuk, hogy az egész ország területén. Jogtalan letartóztatások, bántalmazások, kínzások tárgyalás nélküli bebörtönzésck, sıt kivégzések jellemzik továbbra is a terrort, ez a kínai hatóságok eszköztára. A bántalmazások és kínzások módszereibe, részleteibe enged bepillantást annak a néhány tibetinek a vallomása, akik valamelyik tüntetés után börtönbe kerültek, ám azóta sikerült Indiába menekülniük. Egyikük, aki névtelenségben kíván maradni, mert fél, hogy családján állnak bosszút, a következıket mondta el az emberi jogi vizsgálóbizottságnak. A cellájában többször részeg ırök törtek rá, összeverték, egy alkalommal pedig addig verték a fejét a falba, míg ömleni kezdett orrából a vér. Céltáblája volt az ırök gyakori önvédelmi gyakorlatainak is, máskor pedig napokra magára hagyták a jéghideg cellában megbilincselve, meztelenül, takaró és élelem nélkül. Letartóztatásának ötödik napján kora reggel fölébresztették és a börtönépületen kívüli kihallgató helyiségbe vitték. Két ır elıbb a földre szorította, miközben egy harmadik elıször a fejére térdelt, majd miután felállt, hosszú perceken át két kézzel csapkodta a földhöz a fejét. Ezután került sor a „függı-repülı”-nek nevezett kínzási módra, amelyrıl a volt fogoly így számolt be: „Fölemeltek a földrıl és két katona egy hosszú kötelet vetett a nyakamba. A közepén egy fémkarika volt, amit a kötél a tarkómhoz szorított, majd a kötelet a vaskarikától indítva a vállam elıtt elvezették és szorosan elıször az egyik, majd a másik karomra tekerték, végül az ujjaimat is gúzsba kötötték. Ekkor a kötélbıl még ezután is megmaradt, mintegy a karjaim folytatásaként lógó hosszú kötélvégeket az egyik katona visszafőzte a karikába, két kezemet ezáltal hátul a lapockáim közé húzva föl, miközben erısen beletérdelt a vesémbe, ami éles fájdalmat keltett a mellkasomban. Ezután a kötelet átdobták a mennyezetbıl kiálló kampón és úgy húzták meg, hogy a földtıl fölemelkedve csak a lábujjam hegye érjen le. Hamarosan elvesztettem az eszméletemet, nem tudom mennyi ideig lehettem ilyen állapotban, csak a cellámban tértem magamhoz. Meztelen voltam, a bilincs volt rajtam, meg bokámon a béklyó.” Négy nap múlva ismét kivezették cellájából a börtönön kívülre, meztelenül, megbilincselve, a lába azonban ezúttal nem volt megbéklyózva. Nem a kihallgatószobába vitték, odakötözték egy fához. „Az egyik katona a vastag kötelet végigtekerte a testemen a nyakamtól a térdemig, majd lábát a fának vetve szorosra húzta a kötést. A fa körül kínai katonák ültek és ebédeltek. Miután végeztek, egyikük fölállt és a csészéjében maradt chilis zöldséget az arcomba löttyintette. A chili égette a szememet, máig nem jött teljesen rendbe a látásom. Ezután kioldozták a kötelet

és visszavittek a cellámba. Mivel nehezen tudtam járni, folyton megbotlottam útközben. Akárhányszor elestem, mindannyiszor ütni kezdtek.” Volt foglyok egy másik csoportja arról számolt be, hogy azokkal az elektromos marhaösztökékkel sokkolták ıket, amelyeket a rendırség a tüntetık ellen is használt. Az egyik fiatalembernek a szájába dugták, súlyos sérülést okozva ezzel, egy apáca pedig elmesélte a vizsgáló bizottságnak, hogy ezt a szerszámot a végbelébe és a nemiszervébe erıltették. Noha az ember hajlana rá, hogy az efféle szörnyőségeket minden kínaira jellemzınek tartsa, ez azonban nagy hiba volna. Másrészt viszont mégsem mehet el az ember szó nélkül ilyen förtelmes kegyetlenkedések mellett. Én magam, bevallom, máig nem értem a kínai gondolkodást. Pedig némi személyes tapasztalatom is van róla, bár az is igaz, hogy életem nagyobbik felét immár tılük távolabb, emigrációban töltöttem. Amikor az ötvenes évek elején Kínában jártam, sokan mindenüket önzetlenül feladták, hogy hozzájárulhassanak a társadalom átalakításához. A legtöbben nemes eszményeket követve arra törekedtek, hogy a javára tegyenek a hatalmas ország minden lakosának. E céljuk megvalósításához aztán létrehoztak egy olyan pártrendszert, amelyben mindenkirıl mindent lehetett tudni, egészen odáig, hogy mennyi alvásra van szüksége naponta. Személyes szabadságukat föláldozva, közös eszményeiket oly szenvedéllyel kergették, hogy semmi sem állíthatta volna meg ıket. Vezérük, Mao Ce-tung nagy látnoki és képzelıerıvel megáldott férfiú, aki tudatában volt az építı bírálat fontosságának és gyakorta buzdított is rá. Ilyen ıszinte és áldozatkész volt a kezdet. Az új vezetést azonban pillanatok alatt megbénították a kicsinyes belsı harcok és civakodások, amelyek a saját szemem elıtt is folytak. A tények helyére rövidesen délibábok léptek, ha kellett, mindenki hazudott, hogy jobb színben tüntesse föl magát. Amikor 1956-ban találkoztam Csou En-lajjal Indiában és. megosztottam vele aggodalmaimat, azzal nyugtatott, hogy semmi okom a félelemre, minden a legnagyobb rendben lesz. Valójában azonban a dolgok még rosszabbra fordultak. 1957-ben Tibetbe visszatérve azt kellett látnom, hogy a kínai hatóságok nyíltan üldözik népemet, noha közben állandóan arról beszeltek, hogy nem avatkoznak a dolgainkba. Mint mindig, ezúttal is gátlástalanul hazudtak, s ami még rosszabb, a világ nagyobbik fele el is hitte a meséiket. A hetvenes években számos prominens nyugati politikus látogatott Tibetbe, s azzal tért vissza, hogy ott minden rendezett körülmények között zajlik. Az igazság ugyanakkor az, hogy a megszállás óta több mint egymillió tibeti esett áldozatául a pekingi politikának. Az ENSZ már 1965-ben, a Tibetrıl hozott határozatában nyíltan kimondja, hogy a kínai megszállást „gyilkosság, rablás és önkényes letartóztatások” kísérték, „a tibetieket tömegesen kínozták meg, kegyetlenül, emberhez méltatlanul bántak velük, megaláztatások sorát szenvedték el.” Nem tudom megmagyarázni, miként történhetett meg, hogy annyi kiváló kínai szellem utat tévesztett és a legnemesebb eszmények értelmetlen barbarizmusba váltottak. Azoknak a megfontolásait sem ismerem, akik a kínai vezetésben a tibeti nép teljes kiirtását javasolták. Úgy látszik, Kína minden hitét elvesztetté, ezért volt szüksége a kínai népnek a kommunizmus álarcára, mely mögött az elmúlt negyvenegy évben elmondhatatlan nyomorúságban élt… A kommunizmus azonban mégiscsak az emberiség egyik legnagyobb kísérlete volt, s nem tagadom, hogy eleinte rám is igen nagy hatást tett. A baj csak az vele, hamarosan én is fölfedeztem, hogy noha szándéka szerint a „népért” van (mint ahogyan a „népi szállodák”, „népi kórházak” és effélék), a „nép” fogalmába nem mindenki tartozik bele. Csak azok, akik azt vallják, amit egy kisebbség „a nép véleményeként” tüntet fel. A kommunizmus túlkapásai miatt a Nyugatot is egyértelmően felelısség terheli. Akkora ellenségeskedéssel fogadta az elsı marxista kormányokat, hogy az részben magyarázatot ad

emezek még gyakran nevetséges óvintézkedéseire is. Mindenre és mindenkire gyanakvással kezdtek tekinteni, márpedig a gyanakvás nyomában szörnyő boldogtalanság terem, mert szemben áll az embernek azzal az alapvetı igényével, hogy másokban bízhassék. Itt jut eszembe például, milyen képtelen helyzetben látogattam meg Leninnek a Kreml-béli szobáját 1982-es moszkvai utam során. Mosolytalan, civil ruhás biztonsági ember ırzött, aki bármely pillanatban kész lett volna tüzelni, miközben a vezetını gépiesen fölmondta az orosz forradalom hivatalos történetét. Ugyanakkor, ha egyáltalán szóba jöhet, hogy közöm lenne bármely politikai mozgalomhoz, akkor félig-meddig máig marxista maradtam. Semmi bajom a kapitalizmussal, míg az ember érdekeit figyelembe véve mőködik, ám vallásos meggyızıdésem alapján sokkal inkább a szocializmus és az internacionalizmus felé hajlom, amelyek igen közel állnak a buddhista elvekhez. A marxizmusnak az a tétele is nagyon vonz, amely szerint az ember maga felelıs saját sorsáért; ez pontosan megfelel a buddhista gondolkodásnak. Mindezekkel azonban szembe kell állítanom azt a tényt, hogy a demokratikus keretek között mőködı kapitalista politika sokkalta nagyobb szabadságot biztosít az embereknek, mint a kommunista eszményeket követı társadalom. Végsı soron tehát az emberközpontú kormányzás híve vagyok, amely az egész közösség javáért munkálkodik; a fiatalokért, az idısekért, a hátrányos helyzetőekért, no meg a társadalom értékeket létrehozó tagjaiért. Noha megmaradtam félig-meddig marxistának, ha bármely választáson le kellene adnom szavazatomat, valamelyik környezetvédı pártra szavaznék. A mai világ egyik legígéretesebb fejleményét jelenti, hogy mindinkább ráébredünk a természeti környezet fontosságára. Nem valami szentséges, szakrális dolog az, ha bolygónkra ügyelünk. Olyan, mintha saját házunkat tartanánk rendben. Az ember a természetbıl jött, így hát esztelenség a természet ellen fordulnia, ezért mondom, hogy a környezet kérdése nem függ össze a vallással, etikával vagy erkölccsel. Az utóbbiak az elıbbihez képest luxusnak számítanak, hiszen életben maradunk nélkülük, ám ha a természetet pusztítjuk, azt egyikünk sem éli túl. Mindezt tudomásul kell vennünk. A saját érdekünkben, és a következı nemzedékek érdekében. A tiszta környezet megkövetelése épp olyan emberi jog, mint az összes többi. Kötelességünk legalább olyan életfeltételeket hagynunk örökül, mint amilyeneket mi kaptunk. Lehetséges, hogy nem teljesíthetı könnyőszerrel ez a ránk háruló feladat, ám az egyetemes felelısség tudata legyızhet minden korlátot. Mindannyiunknak külön-külön kell megtennünk minden tılünk telhetıt, bármily csekélység legyen is az. Apróságnak látszik, de ha egy szobából kilépvén eloltjuk a villanyt, máris sokat tettünk a környezetünkért. Buddhista szerzetesként ebben a kérdésben is jeleznem kell a karmatörvény fontosságát a gyakorlatban, a mindennapi életben. Aki hisz abban, hogy valamely szándék, tett és annak következménye között összefüggés áll fönn, az érzékenyebb lesz önnön tetteinek saját magára és másokra kifejtett hatása iránt. Ennek jeleit pedig már többfelé tapasztaltam. Vigasztal, hogy Tibet nem enyhülı balsorsa ellenére jóra is bukkantam a világban. Örvendetes, hogy az öncélú fogyasztás és a pazarlás következményei sokakat ráébresztettek, meg kell ıriznünk a föld erıforrásait; ez alapvetıen fontos. Az ember bizonyos értelemben a föld gyermeke, s ha Földanyánk eddig eltőrte is felelıtlenkedésünket, újabban már jelzi, hogy türelmének végére ért. Azért imádkozom, hogy egy nap elvihessem a kínai néphez a környezet és a többi ember iránti törıdésnek ezt az üzenetét. A buddhizmus nem idegen a kínaiak számára, ezért hiszem, hogy a gyakorlatban is szolgálhatnám ıket. A néhai pancsen láma elıdje már tartott egyszer kálacsakra-beavatást Pekingben, így hát ha magam is megtehetném ezt, nem lenne példa nélküli. Elvégre buddhista szerzetesként az emberiség családjának minden tagjára, sıt minden élılényre ügyelnem kell.

Hiszem, hogy a szenvedés a tudatlanságból ered, s az emberek azzal okoznak másoknak fájdalmat, hogy önnön boldogságukat és megelégedésüket keresik. Csakhogy az igazi boldogság a belsı béke és egyensúly eredménye, ezt pedig az önzetlenség, a szeretet, az együttérzés gyakorlásával, a harag, az önzés és a mohóság elfojtásával érhetjük el. Némelyeknek bizonyára túlságosan naivnak tőnik mindez, ám hadd emlékeztessem ıket, bármely részén élünk is a világnak, mivel emberi lények vagyunk mindannyian, ugyanazt a boldogságot keressük és ugyanúgy igyekszünk elkerülni a szenvedést. Alapvetı szükségleteink és szándékaink azonosak. Minden emberi lény szabadságra törekszik és maga akarja megszabni önnön sorsát. Ha elveinket innen nézzük, egyet vallunk tehát. Mindezt jól jelzik azok az alapvetı politikai változások is, amelyek Kelet-Európától Afrikáig világszerte végbemennek. Korunk problémáit – az erıszakos konfliktusokat, a természeti környezet pusztítását, a szegénységet, éhínséget és a többit – mind fıként maga az ember okozta. Valamennyi megoldható, de csakis emberi erıfeszítéssel, megértéssel, a testvériség érzetének föltámasztásával. Ehhez pedig az egymás és közös bolygónk iránt érzett egyetemes felelısség érzését kell magunkban táplálnunk, amely belátáson és következetességen alapul. Noha én magam úgy találtam, hogy a buddhista vallás segít a szeretet és a könyörület fölkeltésében, meg vagyok róla gyızıdve, hogy ezeket bárki kialakíthatja magában, akár a vallás segítségével, akár anélkül. Az is nyilvánvaló, hogy minden vallásnak egy a célja: a jó mővelése és minden emberi lény boldoggá tétele. Lehet, hogy módszerük eltérınek látszik, céljuk azonban ugyanaz. A tudomány mind nagyobb helyet kap életünkben, így hát a vallásnak és a spiritualitásnak is mind fontosabb az a szerepe, hogy emlékeztessen bennünket ember voltunkra. Tudomány és vallás nincsenek ellentétben egymással, mindkettı segít bepillantanunk a másik lényegébe. A tudomány és Buddha tanításai egyaránt minden dolog végsı egységét hirdetik. Könyvem végén személyes köszönetet szeretnék mondani Tibet minden barátjának. Tibet ügyének nyújtott figyelmetek és támogatásotok minden tibetit mélyen megindított és ezentúl is erıt ad a szabadságért és igazságért folytatott harcunkban, amelyet nem fegyverrel vívunk, hanem az igazság és az elszántság erejével. Minden tibeti nevében beszélek, amikor köszönetünket hangoztatva arra kérlek benneteket, hogy ezután se feledkezzetek meg történetének válságos korszakát élı hazánkról. Mi magunk is szeretnénk hozzájárulni egy békésebb, emberibb, szebb világ megteremtéséhez. Egy jövıbeli szabad Tibet megkísérli majd, hogy segítse a rászorulókat, oltalmazza a természetet és elımozdítsa a békés, nyugodt életet a földön. Biztos vagyok benne, hogy a lelki értékek és a gyakorlatiasság egyeztetése iránti érzékünkkel mindehhez mi tibetiek is hozzáadhatunk valamit a magunk sajátos, szerény módján. Legvégül szeretném, ha az olvasó megismerné azt a rövid fohászt, amelybıl mindig nagy erıt és elszántságot merítek, akárhányszor ismétlem magamban: Amíg csak a tér fönnáll, Amíg élılény marad, Addig legyek én is itt, Enyhíteni a világ baját.

Kiadta az ÍRÁS KIADÓ Felelıs kiadó: Sári László Borítóterv: Fehérvári Ottó Szedı: Elisabeth von Cigeddin PRINTED IN HUNGARY ISBN 963041953 ALFA-PRINT 2000 nyomdaipari Kft. 06 (20) 412-898