Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
1
Előszó Rohan a történelem. Az utolsó félévben nagyobb szellemipolitikai változást értünk meg, mint annak előtte harminc éven át. Az igazság lávaszerűen ömlik elő föltartóztathatatlan sodrásával. Kiadónk Bulányi György piarista szerzetessel még akkor kötött szerződést erre a könyvre, amikor megpróbálták vaskapoccsal összepréselni az egyházi és állami ügyeket és hivatalokat. Amikor az alternatív katonai szolgálat bevezetése, a vallási kisközösségek működése, az egyházi hierarchiától való eltérés komoly gyanút keltő, egyháziasan: bűnös gondolatok voltak. Ma viszont ezt olvashatjuk például Várszegi Asztrik segédpüspök, bencés szerzetes, a központi szeminárium rektora, Budapest püspöki helynöke nyilatkozatában: „A vagyonától ,az iskoláitól, az utánpótlástól, a sajtóterrmékeitől megfosztott, megroppant gerincű egyházak a Rákosi, majd a Kádárrendszer hű kiszolgálói lettek..." "... a magyar egyház minden tiszteletre méltó vonásával együtt konzervatív, korszerűtlen." "Az Állami, Egyházügyi Hivatal léte szükségtelen és haszontalan volt. Az általa képviselt irányt kényszerpályának, vakvágánynak nevezném...A túlélésnek igen nagy ára volt: tönkrementünk." "... az egyház minden kisközösséget gyanakodva szemlélt. A lelkiségi vagy bázisközösségi mozgalmak nem illettek bele az egyházról addig kialakított, sémába: a hatalmat irritálta, így áttételesen az egyházi kormányzatot is…" ".. súlyos mulasztások terhelik mind az egyházi vezetőséget, mind pedig Bulányi atyá ékat. A jövő útja valamilyen emberi, testvéri megoldás lenne: megbékélni, kiengesztelődni... mely a magyar egyházra éppúgy vonatkozik, mint a Bokorra, Bulányi atya közösségére..." "Immár ebben a légkörben tehetjük le az olvasók asztalára Bulányi atya megrendítő vallomá sait, tanítványainak megnyilatkozásait, a tanítás néhány alapvető elemét és az egyházi "perek" néhány dokumentumát. Izgalmas, fölkavaró olvasmány e munka. Szakolczay Lajos irodalomkritikus értő kézzel szerkesztette és bontotta ki az anyagot, természetesen elsősorban a mester intenciója szerint. Megismerünk egy olyan papot, aki egyénisége vértezetében merte vállalni az önálló gondolkodást, az egyházban szokásos engedelmesség legvégső határáig. Hiszen Bulányi nem egyszerűen az állammal került szembe, hanem bizonyos mértékig saját egyházával is. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték 1952ben, koncepciós per alapján. A vád az volt, hogy kisközösségeket hozott létre, melyekben hatnyolc fővel próbálta megkeresni Isten országát. Ez természetesen államellenes cselekedet volt. 56ban kiszabadult, majd 58ban, hosszú bujdosás után, mivel nem akart kimenekülni saját hazájából,újra bebörtönözték, hogy összesen nyolc esztendőt töltsön az" ismerjük meg hazánk börtöneit" nevezetű mozga lomban. Ezután tíz évig volt nyolc nyelvet beszélő szállítómunkás, majd tíz évig fordításból élt, mert egyháza sem biztosította a hivataIos papi működését. Nyilván az akkori egyháziak nem akartak a langyos államiegyházi vizekbe ilyen érdemtelen és izgága követ dobni. Hiszen ahol a püspök szobájában lehallgatókészülék figyelt, s ahol a titkárságon ávós titkár ellenőrizte az iratokat, ott nem volt könnyű isteni igazságot képviselni. Bulányi mester azonban mindezt túlvészelte, hiszen nem ítélték halálra ("szociáldemokratát meg papot legfeljebb agyonverni lehetett, akasztani nem... "), kibírta a nyolcéves börtön büntetését és a további, embert nyomorító éveket. Azonban nem hagyott alább kisközösség szervezésével, tanainak életet adó terjesztésével, egyéni, az egyháziak által igencsak kétséges
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
2
szemléletének terjesztésével, így aztán utóbb nem is annyira az állami szervekkel, hanem az egyházi hatóságokkal gyűlt meg a baja. Egyáltalán nem volt örvendetes például az a következetesség, melyet a katonai szolgálat alternatív változata mellett kifejtett, e mellett sem kardoskodtak olyan nagyon egyházi elöljárói, hiszen a "megroppantott gerincű egyházak, a Kádárrendszer hű kiszolgálói lettek". Mindemellett Bulányi többkötetes üdvtanában nyilván olyan tételeket is hirdet, melyeket az egyház teológiaellenesnek ítélhet, így aztán a per, a Bulányiper sok súlyos ellentétet hordoz magában. A vallásüldözés nem új jelenség. Összefügg magának a szovjet hatalomnak létrejöttével. A papságra és a hívőkre hamar kiterjedt az ellenség vádja. Az 1922es évektől kezdve ugyanúgy lecsaptak rájuk, mint a burzsoákra vagy haszontalan értelmiségiekre. "A papi rend képviselői elmaradhatatlan részévé váltak a napi zsákmánynak: ősz hajuk, és szakálluk ezüstösen csillo gott minden Szoloveckre irányított transzportban..." írja Alexander Szolzsenyicin. Most voltunk Kárpátalján, ahol olyan hetvenhat éves pappal beszélgettem, aki tíz évet töltött rézbányában a kínai határszél sivatagában. " Nem csoda hát, hogy a rendszer hazai szálláscsinálói méltó tanítványoknak akartak bizonyulni nagy elődeikhez. A kultúra tudatalattijában azonban örökké tovább él a vallás, hiába festik be egységes piros festékkel a "felépítményt", ahogy egy kicsit felhólyagzik a festék, előbukkan az eredeti szín. Bulányi mester portréjában, írásaiban minden vallási vonáson túltalálkozunk egy emberi emberrel, nagy szívű, szellemes, eleven gondolkodású, heroikusan hétköznapi pappal, aki kedvenc Babitsa szavával: "vállalta a prófétáságot". Boldog ember Ön? Úgy érzem, azt az utat járom, amelyiken járnom kell.
Gyurkovics Tibor
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
4
1. Gyökerek... Honnan indult a pályája?, Hetven éve születtem, Budapesten, hétgyermekes családból. Édesapám szabadgondol kodó volt. Olyan hatesztendős kisfiú lehettem, amikor egy májusi litánia élménynek a hatá sára megtért. Jött haza délután, a Bakáts téren keresztül, a templomból kiszűrődött az orgona szó, bement, és ott egy álltó helyében, hosszú szabadgondolkodó pálya után megtért: úgy, ahogy az a francia Íróknál nemegyszer olvasható. Ennek hatására hamarább lettem elsőáldo zó, és a négy elemi után bekerültem a pesti piaristák gimnáziumába. Volt ott egy csodálatos magyartanárom. Sík Sándornak az egyik legjobb rendtárs tanítványa. Én is piarista akartam lenni, és magyar szakos. Hogy hívták a magyartanárt? Báthori József doktor. Később az amerikai magyar provinciának lett a feje, mert 48 után kiment. Aztán az egyetemen Horváth János volt, ismét, csak rajongva szeretett, tanárom, és nagyon biztos voltam abban, hogy életem a gyerekeké lesz, de a magyar irodalomtörténet szolgálatáé is. Kezdjük a legelején, minden a gyermekkorban gyökeredzik... Jó volt Bulányi gyereknek lenni. Az első lakás, amire emlékszem, a Mester utca és a Ferenc utca sarkán volt, a három szobának az ablaka a Ferenc utcára nézett. Magasföld szinten laktunk, a gyerekszobában rács is volt az ablakon, s nekem szabad volt oda fölállnom, s nézni, hogy a Ferenc utcán hogyan fociznak rongylabdával a gyerekek. Egyszer annyira beleéltem magam ebbe, hogy berúgtam az ablaküveget is. Vasárnaponként elmentünk a Lipót körútra, ahol anyai nagyapám és nagymamám lakott. Amíg a szülők a nagypapával és a nagy mamával a belső szobában kártyáztak, mi, unokatestvérek egy nagy előszobában játszottunk, ez volt a mi társadalmi életünk. Kérem, mutassa be a családot! Kezdeném anyai nagyszüleimmel. Stück nagypapa, Stück Ferenc jól ismert cukrász volt. Úgy tudom, ő volt a Cukrász Ipartestület első elnöke. A várban van valami állandó tárlat, ahol ki van állítva egy családi fénykép, amelyen nagypapa, nagymama és az öt életben maradt gyerek látható, köztük az én édesanyám is. Ő német volt! Úgy volt német, ahogy akkoriban Budapest lakosságának a fele, német, vagyis: kétnyelvű volt. A nagymamával csak azért beszélt németül, hogy a gyerekek ne értsék, amit mond. Én is sokszor hallottam gyerekkoromban: Nicht vor den Kindern, magyarul, a gyerekek előtt ne! – és ilyenkor németül folyt a gyermekfülnek nem kívánatos beszélgetés. Érdekvilág volt az. Nagy cukrászdájuk volt a Nyugatival szemben, valamikor 19ben, vagy 20ban leégett. A jómódú polgárcsalád ezzel tönkre is ment. És apai nagyszülei? Édesapám apja 1915ben meghalt tuberkulózisban. Pesti, belvárosi kiskocsmáros volt, a Magyar utca, és a Reáltanoda utca sarkán volt a kocsmája, amelyet, aztán a nagymama vezette tovább. Ott laktak a Magyar utcában, egy pici kis házikó első emeletén. Tehát se apai, se anyai ágról, nem vagyok értelmiségi. Édesanyám négy Polgárit végzett, Édesapám is, de ő utána kijárta a felsőkereskedelmit. 19ben a frontra került, 16ban fejlövést kapott, emiatt hosszabb ideig itthon volt betegszabadságon, ekkor nősült meg. Hol harcolt? 14tól 16ig a Doberdón, ott kapta a fejlövést, a félesztendős betegszabadság (és a házasságkötés) után az orosz frontra került, onnét jött haza az alakulatával18 őszén, fő
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
5
hadnagyként szerelt le. A 20as évek elején banktisztviselőként dolgozott, később elvégezte a közgazdasági egyetemet. A Fővárosi Takarékpénztárnál (a későbbi Községi Takarék” pénz tárnál) állt alkalmazásban. A 40es évek elejére már az igazgatóságig vitte, ám 4647 táján kényszernyugdíjazták. Ő is belekerült a Magyar Közösség néven ismert per nem tudom hányadik csoportjába. Az elkötelezetten vallásos embert elítélték fél évre, abból három hónapot le is töltött a Gyűjtőfogházban. Egy ideig kapta a nyugdíjat, majd azt is megvonták. Mivel korábban is szenvedélyes amatőr fotós volt, soksok pályázatot nyert a képeivel, elhelyezkedett a Mosolyalbum nevű vállalatnál. Egy hátizsákba belerakta a felszereléseit, és megrendelés alapján járta a falvakat. Sok érdekes történetet mesélt. Például: egy rendőr meg a párttitkár felöltöztette kislányát első áldozási ruhába, és fényképet készíttetett róla, mert a kisgyerek első áldozni csak a nagymamánál tudott, ki tudja, hányadik határban. A Mosolyalbum államosítása után újból kezdte Szolnokon, közel hatvan évesen a közgazdasági pályát, egy kis vállalatnál könyvelősködött. Később, Pestre kerülvén a Paplangyárban lett főkönyvelő. Hetvenesztendős koráig dolgozott, 77. évében halt meg. Térjünk vissza, a gyermekkorhoz! Ön nagy családban élt. Édesapám megtéréséig, 1924ig, csupán ketten voltunk testvérek, de utána, sorban jöttek a gyerekek. Tehát, Kamilla nővérem 1917ben született, én 19ben. A következő öt gyerek: Lívia 25ben látta meg a napvilágot, 28ban Ágoston, 30ban Imre, 33ban László és 37 ben Mária. A sűrű gyermekáldás a családi gyóntatónak köszönhető, aki egyszer azt mondta apámnak és anyámnak: "Kedveseim, én nagyon szeretem magukat, de maguk miatt nem akarok a pokolba kerülni." Mit jelentett ez? Nem volt szabad a születést szabályozni, akkori kifejezéssel élve: szabad utat kellett engedni Isten akaratának. Nem éltek a sok gyerek következtében szegénységben? Mikor én kisdiák voltam, emlékezetem szerint édesapámnak 360 pengő volt a fizetése. Akkor ez jó fizetésnek számított, 36ban az összeg már 650 pengőre nőtt. Ekkor hol dolgozott az édesapja? Ugyanott, bank aligazgatóként. Furcsa, de az, akkor horribilisnak számító összeg csak szűkös szegénységet biztosított, mert a két nagymamát is támogatni kellett, közülük az egyik mindig nálunk lakott. A pénzt tíz felé kellett osztani. Tehát a mai pocsékoláshoz képest egy hallatlanul szűkös és tisztes szegénységet éltem gyerekkoromban. Bizonyos középosztályi elvárásoknak (lakáskultúra, öltözködés stb.) eleget kellett tenni. Egyedül a hason lehetett spórolni. Mi került az asztalra? Anyuka hetenként legföljebb kétszer vett húst. Az egész nagy családnak hatvan dekát Ahogy a Pesti nyelven mondták, vékonyra kiklopfolta és kirántotta. Ez volt az ünnepi étel. Tésztát minden mennyiségben ettünk. A liszt olcsó volt. Mátyásföldön a cinkotai dinnye termelő parasztok a pesti piacról jövet a házunk előtt mentek el délután, s ami sárgadinnyét nem tudtak eladni, mi megvettük darabját 10 fillérért, és leraktuk a pincébe. Semmiféle étel pocsékolás nem volt, a legkisebb darab kenyér sem veszhetett el. Tízóraira egy karéj kenyeret kaptunk, hozzá öt szem szilvát pontosan kiszámolva. Egyébként a családban mindenben fejadag volt. Én az anyagi bőséget csak piarista koromban tapasztaltam meg. Ott a szerzetes rendben magasabb volt az étkezési színvonal, mint nálunk odahaza. Minden fizetéskor apuka és anyuka órákra összeült, anyukának borítékai voltak: erre, arra, amarra kell a pénz. Egy nagy családban élmény lehetett az ünnep… A karácsony volt számunkra az igazi ünnep, mert húsvétkor nálunk nem volt ajándékozás. A karácsonyt azért is szerettük, mert akkor apuka és anyuka feltétlenül játszott velünk valami féle társasjátékot. De ünnepnek számítottak míg Pesten laktunk a vasárnapok is, mert apuka gyakran vitt bennünket kirándulni. Az is előfordult, hogy focizott velem a Haller téren, s a kihúzott ebédlőasztalon elég sokat pingpongoztunk. A kirándulások és labdajátékok ugyancsak ünnepet jelentettek számunkra.
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
6
Szoktake énekelni? Milyen zenei élményei vannak a gyermekkorból? Édesapám és édesanyám az operett virágkorában voltak fiatalok. Azokat a dalokat dúdol ták, amelyeket a tánciskolában hallottak. Így, hát az én gyerekkorom nem Kodály Zoltán, hanem Lehár, Strauss, Kálmán Imre jegyében telt. Emlékszem, a korszakból egy, a háború végén született giccses nótára, amelyik arról szól, hogy aranyhaja s nagy kék szeme volt a Janikának, és hát Janika a gyakorlótéren van, és Janika kilenc órakor megszökik a gyakor lótérről, és másnap az ezredes úr elé kerül, és Janika az ezredes úr előtt elmondja, hogy az anyika csak azt engedte meg neki, hogy kilenc óráig játszhat a gyakorlótéren. Az első világ háború utolsó erőfeszítései voltak ezek, már a 18 évnél fiatalabbakat is vitték a harctérre. Szóval anyuka ilyenféle nótákat énekelgetett nekünk. A testvérei mivel foglalkoznak? Kamilla nővérem a Sacré Coeurbe járt, nagyon szeretett volna orvos lenni, de a család anyagi körülményei ezt nem tették lehetővé, úgy hogy zöldkeresztes meg vöröskeresztes védőnői tanfolyamokat végzett. Szinte 70 esztendős koráig, nyugdíjazása után is az egészség ügyben dolgozott. Lívia húgom a felsőkereskedelmiben szerzett képesítést, és a bank szakmában dolgozott nyugdíjas koráig, és azután is. A 28ban született Ágoston, sajnos, 16 esztendős korában meghalt, egy HÉVszerelvény elütötte. Ötödik testvérem, Imre, köz gazdasági doktor és előadó a közgazdasági egyetemen. László öcsém nemrég halt meg, kultúrpályán mozgott, különféle művelődési házaknak volt vezetője, és igazgatója. A leg kisebb testvérem, Mária, cukorbajos volt, és a második gyermeke szülése közben halt meg a szülőágyon. Így aztán a hétből most már csak négyen vagyunk életben. A családban voltake könyvek? Szépirodalmi könyveket édesapám módszeresen nem épített be a könyvtárába. Az, az érzésem, csak az kerülhetett hozzánk, amit egyegy ügynök ügyesen rásózott. Volt egy Knut Hamsunsorozatunk, egy Mikszáth Kálmánsorozatunk, egy Petőfi összes... Pár száz könyvünk lehetett. A könyvtár dandárját a katolikus teológiai irodalom jelentette. Például, Prohászka Ottokár összes művei, 25 kötetben. De már akkor minden gyerek elkezdte a maga könyvtárát építeni. Nekem, mint nagydiáknak már nem kicsiny saját könyvtáram volt. Napi 12 fillér volt a zsebpénzem. Két tantuszt lehetett érte kapni, de én soha nem költöttem el villamosra. Tizenkét fillérért már lehetett jó könyveket kapni? Negyvenhatvan fillérért az antikváriumokban már értékes könyveket lehetett vásárolni, így Például Babitsnak valamelyik irodalmi tanulmány gyűjteményét, amelyikben a Három Vörösmarty című tanulmánya is szerepelt, Szerb Antalnak a Magyar irodalomtörténetét ugyancsak így vettem meg. Hogy ment a tanulás? Abszolút szabály volt nálunk, hogy délután 3 órakor, egy perccel se később, az asztalnál kellett ülni. Sohasem nyúlhatott a tanulás az éjszakába. Mivel 3/4 7kor vacsoráztunk, 1/4 7 3/4 7 között mindennel késznek kellett lenni a csomagolást is beleértve. Reggel a táskát csak kézbe kellett venni, és irány az iskola! Szüleim semmiféle rendetlenséget nem engedtek meg. A tanszereket az ebédlő szekrény fiókjaiban tartottuk. Ha apám kihúzta, és rendetlenséget tapasztalt, gyorsan lekevert egykét pofont. Idejében le kellett feküdnünk. Nálunk 14 eszten dős korig, ha tetszett, ha nem, 8 órakor lámpaoltás volt. Próbáltunk elemlámpával a paplan alatt olvasgatni lebuktunk. Később, ez valamennyire megváltozott, de nem eléggé. Nagy diákkoromban rakásra írtam az önképzőköri pályázatokat különböző témakörökből. Mindig csak vacsora után tudtam papírhoz ülni, de tíz óra után soha nem engedték meg a szüleim. A pályázatokon mi volt a téma? Gárdonyi Géza és Móra Ferenc magyar parasztábrázolása, például. Az angolfrancia viszony alakulása az, utolsó száz évben. Nagyon érdekes, hogy, szüleim este kilenckor már ágyban voltak. Anyuka ¾ 7kor kelt föl, apuka 7 órakor. Olyan életmódot folytattak, amely
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
7
nem merítette ki az idegrendszert, és erre neveltek bennünket is. Szükség is volt erre, mert az iskola komoly megterhelést jelentett. Én ma is a középiskolás éveimet életem nehéz szakaszá nak tekintem. Nem, volt könnyű helyt állni. Nagyon szerettem volna folyamatosan jó tanuló lenni, de csak az érettségin sikerült minden jelesre. Nem voltam olyan tehetséges, hogy a napi három óra tanulással színjeles tanuló lehettem volna. Kik voltak a tanarái? Kisdiák koromban öreg bácsik tanítottak, akiknek nem volt elég idegük ahhoz, hogy a ficánkoló kisgyerekeket elviseljék. Soha nem csináltam semmiféle törvénybevágó disznó ságot a nyolc esztendő alatt, de ezek az öreg tanárok elég rossz véleménnyel voltak rólam, mert az órák alatt folyton izegtemmozogtam. A tanáraim közül Sík Sándor volt a legis mertebb. Második gimnáziumban ő tanította nekünk a hittant. Édesanyám bement a fogadó órára, és nagyon boldogan jött haza, mert Sík Sándor, anyám akkor még nem tudta, hogy Sík Sándor az mekkora név azzal fogadta: Asszonyom gratulálok a fiához! Hát végre valaki, aki nem szomorította el őt, hanem jókat mondott rólam. Volt egy másik, egyetemi szintű tanárom is, Miskolczy István, aki a pesti egyetemen egyetemi nyilvános rendkívüli tanár volt, az An jouk korát adta elő. Báthori Józsefen kívül akit már említettem kedveltem még Kozáki Andrást, ő a németet tanította. Sokszor úgy éreztem, hogy nem tudok megbirkózni a feladatokkal. Nem értettem igazából se, a görög nyelvtant, se a latin mondattant, se a németet. Időnként elhatalmasodott rajtam az érzés: legjobb szándékaim mellett is elveszek. Apám pedig nem bírta elviselni azt, hogy az ő fia hitvány legyen. Sokszor volt olyan jelenet közöttünk, amely azzal végződött: válassz magadnak mesterséget! Mert egy ilyen szerencsétlen, Trianontól tönkretett országot azzal is, védeni kell, hogy ne neveljen szellemi proletárokat. Mikor azt mondta: válassz valami becsü letes mesterséget, ha nem akarsz tanulni, a szívemet hasogatta. Anyámnak panaszkodtam is, ha apuka elküld inasnak, én akkor is tanulni fogok éjszaka. Pedig már 12 éves korában megvan a füzet latin nyelvtant írt. Ennek ellenére, képzelje, nem tudtam megérteni, hogy miről van szó, tulajdonképpen abban a mondattanban. Úgy véltem; hogy a nyelvtankönyvek szabályainak fogalmazása nem veszi tekintetbe a gyerek felfogóképességét. Amikor azután később magam is tanítottam, az egész nyelvtankönyvből semmi mást nem kérdeztem vissza a gyerekektől, csak azt, ami vastag betűvel volt nyomtatva. Egyszóval: sokat kínlódtam a középiskolában. Udvarolte? Minden mennyiségben.
Emlékszike a diákkori szerelmeire? Nyilván verseket is írt hozzájuk, hiszen az önképző körben szorgalmasan gyakorolta a betűvetést. Még iskolába se jártam, amikor a Ferenc téren a nővérem egyik iskolatársa, egy hatesz tendős kislány, elmondhatatlanul megtetszett nekem. A szívem elkezdett bizseregni, amikor megláttam. Ez végig jellemző volt reám, mindig volt valaki kislány, akinek közelébe kerülve melegség töltött el. Írtame verset? Méghozzá az általam kitalált titkosírással. Fölhasítottam a kabátom bélését, és abban rejtettem el. Egyszer lebuktam: anyuka meg találta, elvette, s a szerelmes verseim közül egy sem maradt meg. Más jellegű verseim gimna zista koromból pedig azért nem maradtak az utókorra, mert bár én ezeket gépelve sokáig őriztem 52ben, mikor letartóztattak, mindenemet elvitték. A Zászlónkban azt hiszem, ’36 őszén megjelent egy rímfaragásom. Poétának ez jó idő címmel, egyébként pedig semmi. Emlékszik a diákkori szerelmei nevére? Mindnyájan mátyásföldi kislányok voltak. Hallhatnánke bővebbet róluk? Én piarista szerzetes vagyok. Hát most hogy a csudába. De a tizenegynéhány éves gyerek még nem volt piarista szerzetes. A többi diákkal együtt
örült, nevetett, udvarolt.
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
8
Rendben van, csakhogy én ma is ismerem őket. Van, aki külföldön van, némelyikkel kapcsolatban vagyok... És ez titok? Mátyásföldön mindenki tudja...
Ha nem titok, akkor beszéljünk róla... No, a neveken még gondolkodom. Az egyik valahai kislány, Kati, ma Belgiumban él, öt gyereknek a mamája, és nem tudom, hány gyereknek a nagymamája. A papája édesapám sakkpartnere volt. A szülők kölcsönös jóindulattal szemlélték, hogy mi én 14 éves voltam, Kati 12 szivárványos érzelmekkel viseltettünk egymás iránt. Egy másik szerelmemnek, Ági nak a papája nagy irodalmár volt, tőle kaptam kölcsön Weöres Sándor első verseskötetét, amelyet valamelyik szerkesztőségből hozott haza. Ágiból irodalom szakos tanárnő lett. Húsvétkor, már nagydiák voltam, elmentem hozzájuk locsolkodni, és ma is előttem van a nagy jelenet: hogy megköszönjem a kapott likőrt. Áginak kezet csókoltam. Hányban volt ez? ’36 tavaszán. Tehát akkor, amikor már piaristának készültem. A szerelmes alaptermészet mindig kell egy kislány, akinek udvarolni lehet és a piaristának való készülés ellentmon dásnak látszik. Amikor június 2án leérettségiztem, s a rákövetkező nap beadtam a kérvénye met a piarista rendbe, hazajővén elmentem a borbélyhoz, és nullás géppel lenyírattam a hajamat. Nagyhullámos hajam volt, melyet kedveltek a kislányok. Ma is előttem van egy katonatisztnek a lánya, Editke, aki azt mondta: Babuka, magában a haja a legszebb. Ezzel a mátyásföldi lányok körében ismert becenevemet is elárultam. Öncsonkítás volt ez? Igen. Ezt később, papkoromban is megismételtem. Szóval akkor, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok, helytállni a vállalt hivatásban. Büntetésjellege is volt a hajnyírásnak? Igen. És erőnyerés jellege is volt.
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
8
2. „ Mindenkit az élet asztalához” Az egyetemen csak magyar szakot végzett? Magyarnémet szakos voltam, 43ban elkezdtem tanítani különböző rendi gimnáziumok ban, ’44 őszén kerültem Debrecenbe. Kevéssé fűtött szobákban éltünk. Itt gépeltem soha el nem készült disszertációmat, Arany János és a magyar versritmus címmel, "Horváth Jánosnak készítettem. Szállást kapott a rendházban, egy horvát jezsuita, aki igazolta magát, az akkori debreceni prépost plébánosnál, Bánáss Lászlónál, a későbbi veszprémi püspöknél. Bejött egyszer a szobámba, és megkért, hogy menjek ki vele holnap délután a Nyilastelepre, van ott, egy munkásleány csoportja. Ő nem tud magyarul, tolmácskodnom kellene. Kimentünk. Másfél, vagy két órát töltöttünk együtt, 1618 esztendős munkáslányokkal, és beszélgettünk szerelem ről, fiúkról, házasságról. Egy hónap múlva, a jezsuita újra bejött a szobámba, most azzal, hogy búcsúzik, megy tovább a Szovjetunióba. 45 februárjában vagy márciusában vagyunk. Egy hónap alatt, amíg itt élt Debrecenben, létrehozott négy kisközösséget: egy munkásfiú, egy munkásleány, egy diák, és egy felnőtt csoportot. A diákcsoportot szeretné rám bízni, csináljam tovább. Kérdeztem, miért kell ezt csinálni. Azért, felelte, mert hamarosan olyan idők fognak jönni, hogy az egyház, csak ezekben az egészen kicsi közösségekben tud tovább élni. Vajon miért gondolta ezt? Így ítélte meg a politikai helyzetet. Meddig kell nekem ezt, csinálnom? Azt mondja, addig, amíg azok, akikkel én foglalkozom, föl nem nevelődnek annyira, hogy ők maguk is tudják ezt másik hat emberrel folytatni. Annyira odaadó embernek ismertem meg, ezt a talán a negyvenes évei elején járó, ősz halántékú horvát papot, hogy hitele volt előttem, s elkezdtem munkálkodni. Debreceni középiskolás fiúkkal, lányokkal, később egyetemistákkal foglalkoz tam. Aztán, 48ban sorra jöttek azok az intézkedések, amelyek az iskoláink államosításával, az egyesületek betiltásával, a diákotthonok elvételével, igazolták előttem a horvát jezsuitának a szavát. Valóban, az egyház csak ezekben a kisközösségekben tudott tovább élni. Mi lett az első csoportokkal? Tude róluk valamit? Nem kevesen azokból, akikkel akkor én foglalkoztam, ma is megvannak, a mostani csoportjaimban. Mind nagyapák És van köztük olyan, aki saját maga vezet csoportot? Hát persze. Az ember hatvanesztendős koráig nem játszik egyfolytában iskolapadban ülő kisdiákot, aki figyel a tanító bácsi szavára. Akik a régi debreceni fiatalokból ma is meg vannak, csak azért vannak meg, mert nekik is életformájuk lett az, amit én a horvát jezsuitától tanultam. Ők tőlem látták. Mi ez az életforma? Miben különbözik egy vallásos ember, mondjuk egy katolikus, vagy református életformájától? A formai mozzanatot nagyon könnyű megjelölni: a vallásos ember elmegy a maga templomába, beül a padba, meghallgatja azt, amit a pap mond, és rábólint: ámen. Ez nálunk másképpen van. Aki hetenként, vagy kéthetenként, netán havonként elmegy a kisközösségbe, nem egy órára megy el, hanem három órára, vagy öt órára, esetleg hat órára. Hat órán keresz tül együtt van a csoport, és ott az történik, hogy valaki, akármelyik, mond valamit. S utána, az mondatik: erre megy a kör. Balra megy, vagy jobbra, s a beszélgetésnek mind a nyolc részt vevője elmondja, amit gondol. Miután a nyolcadik is nyilatkozott, megint én szólok. Tehát itt is van szükségképpen vezető, az akit a társaság elfogad. Ez megint élesen különbözik a
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
9
kialakult templomi rendtől. Ott az a vezető, aki kijelöltetett, itt az a vezető, aki össze tud szedni, és össze tud tartani embereket. Éveken vagy évtizedeken keresztül. De ez csak úgy lehetséges, hogy az összejöveteleken mindenkinek azonosak a hozzászólási lehetőségei, mindegyikük érvényesülhet. Az olyan világ, amelyikben semmiféle mesterséges tekintély nincs. Olyan világ, ahol egyegy beszélgetésben részt vehetnek laikus férfiak, laikus nők, és papok is, sőt lehet, hogy a közösségnek a vezetője éppen egy laikus nő. S ez természetes. Ez a laikus lehet egy tanárnő (a negyvenes években Debrecenben diák volt, és most hatvanéves nagymama), akinek sok tapasztalatkincse, teológiai tudása van. Ha ő a csoportjába be tud halászni, mondjuk, egy harmincöt éves papot, nem az a harmincöt éves pap lesz ennek a közösségnek tekintélye, középpontja, hanem ő, aki ezt a dolgot már akkor is csinálta, amikor az a pap még meg se született. Ez a formai része. De ez nem jelentéktelen, mert arra mutat reá, hogy nincsen olyan: ez így van, mert én mondom. A templomban a dolgok úgy vannak: mert a pap mondja. Aztán ha valakinek nem tetszik, hát legföljebb többet nem megy el oda. Egy hatóság által kinevezett személy azt prédikálja, amit kell. Erre lehet azt mondani, hogy igen, meg ki lehet menni a templomból. Csak éppen azt nem lehet mondani, kérem, én ezt nem így gondolom. Ez a formai oldala. És a tartalmi? A tartalmi oldalra az események hatására jöttem rá, még a negyvenes években. Lehet, hogy voltak felnőtt emberek is, akik hittek a marxizmusban, de az ifjúság körében nem keve sen. Már harminc felé közeledtem, de én is eljutottam gondolatban addig, hogy ennek a marxizmusnak a szándékai különbek, mint azok a szándékok, amelyeket a teológián, és az egyházban, s a rendemben megismertem. Konkréttá teszem a dolgot. A történelmileg kialakult kereszténység szerint a siralom völgyében élünk. Nem lehet megoldani az emberiség többségének alapvető egzisztenciális, problémáit. Még középiskolás diák voltam, mikor megjelent Kovács Imre könyve, A néma forradalom. A hárommillió magyar koldusról. Én egy nagybirtokos rend tagjaként olvastam ezt a könyvet. A piarista rend volt ez a gazdag rend? Hát nem a leggazdagabb, de azért volt valamennyi földje. Igaz, tízegynéhány iskolát fenntartottunk belőle. A negyvenes években számomra az volt megkapó a marxizmusban, hogy nemet mondott erre a gondolatra, mert azt sugallta, igenis van megoldás arra, hogy mindenkit odaültessünk az élet asztalához. Azt kellett éreznem, hogy a marxizmus eszmeileg különb, mint az, amit én, kereszténység címén megismertem. Számomra ez a legsúlyosabb identitás zavart hozta. Egy katolikus pap, egy szerzetes, úgy érzi, hogy mindent odaad egy Ügyért. Ez a minden lényegében a család, a családi élet, ami, egy huszonéves férfi életében igen jelentős. És az ember csak a legkülönbért tudja odaadni, ami egy ember részéről. Tehát a kiscsaládot, a saját családot egy nagyobb család érdekében... Lemondani a szerelemről, lemondani asszonyról, családról, gyermekről, a legnagyobb áldozat. Csak az tudja megélni ezt, aki becsületesen gondolja. Egy katolikus pap azért tudja megvalósítani, mert úgy véli, a legkülönb ügyért hozza meg az áldozatot. Az identitás válságot számomra az jelentette, hogy hát ez a legkülönb ügy? Akkor, amikor a marxizmus azt beszéli, hogy elsősorban az egyház az akadálya annak, hogy a társadalom egészét oda lehessen ültetni az élet asztalához. A nagybirtok. S a többi … Ez az a történelmi szituáció, amikor elő kell vennem az Újszövetségi Szentírást, illetőleg a négy Evangéliumot, hogy megnézzem végre a saját szememmel, hogy mit is akar Jézus Krisztus. És ekkor visszanyerem az identitásomat, mert eljutok a következő eredményre: igaz, hogy a marxizmus oda akar juttatni mindenkit az élet asztalához, de átmenetileg osztályharcot csinál, és olyan világot hoz létre az ember elnyomásával, és gyilkolásával, amely a jézusi koncepciótól idegen. Mert Jézus kimondja azt a hallatlan mondatot, amit a marxizmus nem ismer: Szeressétek az ellen ségeiteket! S rájövök arra, hogy a Jézuson kívüli világ ismer szövetségest, ellenséget meg
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
10
közömböst, ezzel szemben a jézusi világ csak, felebarátot ismer. S ebben, a pillanatban én, a katolikus pap, újra mondanivalóval rendelkezem. Mi vagyunk az emberiségen belül az a társaság, amelyik elfogadja azt a tételt, hogy ne ölj. Amelyik magáévá teszi, hogy embernek embert meggyilkolnia soha, semmiféle körülmények között nem szabad, s ezt mint a marxizmusnál magasabb rendű eszmei mondanivalót éljük meg. Teljességgel tisztában lévén azzal, hogy aki ezt képviseli, az mindenfajta hatósággal szembekerül. Minden hatóság léte azon áll, vagy bukik ez a feltétele a létének, hogy gyilkole. A társadalom bármikor bármelyik tagját rá tudjae kényszeríteni arra, hogy szolgálatába álljon, hogy gyilkoljon. Ha nem hajlandó gyilkolni, akkor őt ölik meg. Ez számunkra azt jelenti, hogy ha nem tudunk semmiféle politikai párt, szolgálatára felesküdni, nem kétséges, bennünket mindenki üldözendő és likvidálandó, elemnek fog tekinteni. Ezek a gondolatok már a negyvenes évek végén alapjaiban készen vannak, de csak az elkövetkezendő évtizedek során bontakoznak, ki a maguk teljességében. Ebből adódik az, az elszántság, amelyet mi annak idején úgy fogalmaztunk meg: Ha Szent Pál számára jó volt a rabszolgatársadalom, hogy Krisztus örömhírét hirdesse, nekünk is jó a kolhoz társadalom, Krisztus örömhírének hirdetésére. Annak ellenére, hogy a párt elkiáltotta magát, el a kezekkel az ifjúságtól, mi... Melyik párt, és mikor? A kommunista párt, 48ban... Tehát. el a kezekkel az ifjúságtól! mi ebben a konspiratív nak és illegálisnak minősített formában megpróbáltuk egyegy lakásban összehozni 68 fős közösségekbe azokat, akik úgy érezték, keresztény voltuk kötelezi őket arra, hogy ne nézzék tétlenül azt a rombolást, amit a diktatórikus terror minden eszközét igénybe vevő ateista államhatalom a maga monopolhelyzete következtében a társadalomban el tud végezni. A tanítványaim 48 őszétől kezdve, ahogy a különböző városok egyetemeire kerültek, elvitték ennek a Jézus Krisztust újrafelfedezésnek a hírét, úgy hogy a negyvenes évek végén az összes egyetemi városban, Sopronban, Pécsett, Szegeden, Miskolcon, megindult ez a munka, Budapesten persze még inkább. És hát növekedett, ahogy növekedni tudott. A párt ezekben az években az egyházi hierarchia megfegyelmezésével volt elfoglalva, 48 végén letartóztatták Mindszentyt, 50ben volt a szerzetesek ezerszámra való elhurcolása, éjszaka teherautókon. Ezzel a kommunista párt rákényszerítette a hierarchiát arra, hogy tárgyaljon vele. A szerzetesek megmentése érdekében 1950 nyarán létrejött az első tárgyalás a Grősz kalocsai érsek által vezetett püspöki kar, és a Rákosi által vezetett kommunista párt között. Rá egy évre letartóztatták Grőszt, mert ő is "elárulta a hazát", jóllehet megegyezett a hatalommal, és a püspöki karnak a derekukat be nem adó tagjait internálták Hejcére. S Czapiknak az irányítása alatt kaptak egy olyan püspöki kart, amelyik nemcsak azt nyilatkozta, amit nyilatkozni kellett, hanem azt is elviselte, hogy minden püspöki aulába beültessenek egy ávóst. Minden levelet ő bontott fel, és minden kimenő levél csak akkor mehetett ki, ha az ávós ráütötte a pecsétet. S amikor ezt a püspöki karral véghez lehetett vinni, a rákövetkező nyáron, 1952ben az állam hatalom megcsinálta az első kisközösségi pert. Ez volt az úgynevezett Bulányiper, amelyikben tízegynéhány papot, apácát, civilt ítéltek el, engem életfogytiglanra, a többieket tizenöt, tizennégy, tíz esztendőre… Mi volt az indok? A népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének a bűntette. A tár gyalás a tízegynéhány ember számára másfél óra alatt lezajlott, abban ügyészi vádbeszéd, kijelölt ügyvédeknek a hozzászólása, a mi utolsó szó jogán mondott szavunk, minden benne volt... Tehát ezért börtönt is kellett vállalni... Még jó, hogy akasztás nem történt. Mert ha valamelyikünk szekrényébe beraktak volna a letartóztatáskor egy pisztolyt, ennek a bűnnek a felső büntethetőségi határa az akasztás. Erre, gondolom, azért nem került sor, mert szociáldemokratát meg papot legfeljebb agyonverni
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
11
lehetett, akasztani nem. Súlyos nemzetközi bonyodalom támadhatott volna ebből, s a kormányzat ezt nem óhajtotta a maga számára "beszerezni", " Ön, és társai, meddig voltak börtönben? 52 augusztusában tartóztattak le bennünket…. Összesen tíz embert? Tízegynéhányat. Több részlete is volt ennek a letartóztatási hullámnak... Fiatalok is voltak közöttük? Önnél is fiatalabbak? Inkább papok és apácák voltak, de volt diák is, országos vezetők voltak ezek... 1956ig nem szabadult közülünk senki.
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
8
3. „ Ismerd meg hazánk börtöneit!” Hol voltak börtönben? Az "Ismerd meg hazánk börtöneit!" mondtuk akkoriban mozgalomban megismertük szépen, sorban mindegyiket: Fő utca, Gyűjtő, Vác, Márianosztra. Mindenütt voltam, ahol csak lehetséges volt. Hol és mikor tartóztatták le Önt? 1951. november 30ig kellett végrehajtania a katolikus egyháznak az 1950. augusztus 31 én aláírt úgynevezett megegyezést. Ez annyit jelentett, hogy 1951. november 30ig teljesen ki kellett "pucolni" a debreceni rendházat. Én egy ideig, amíg nem találtam lakást, a templom ban, a sekrestye mögötti szobában laktam, aztán elkerültem egy idős házaspárhoz albérletbe. 1952. augusztus 2án úgy 10 óra tájban feküdtem le. Gyorsan, mélyen elaludtam. Homályosan hallottam a csöngetést. Az öreg bácsi kiment ajtót nyitni. Az idegenek beléptek a szobámba, meggyújtották a villanyt, odajöttek az ágyamhoz, megfogták a csuklómat, és megkérdezték, hogy vane nálam fegyver. Aztán mondták, öltözzem föl. Kérdeztem: az órámat elteheteme? Amit akar, azt hozhatja magával. A breviáriumot is? Azt is. Aztán megbilincseltek. Belém karoltak két oldalról, beraktak egy kocsiba, és elhajtattak a debreceni rendőrségre. Az alagsorban az őr rám mordult: "Csak nem imádkozik?" A kezemet föltartottam, hiszen nem tudtam, hogy kell bilincsben közlekedni. Nemsokára belöktek egy zárkába. Körülbelül két órát töltöttem ott. Ekkor nézhettek körül a lakásomban, kiemelve, mindazt, amire szükség volt. A lakást odaadták egy debreceni ávósnak, nemzeti ajándékként. Az öreg házaspárt pedig elköltöztették. Két óra múltán kihoztak a cellából, betuszkoltak egy Pobedába, elindultunk. Debrecenben ismerős vagyok, a Csonka templomnál van a Széchenyi út; arról balra kanyarodván Budapest, jobbra fordulva pedig Záhony felé lehet menni. Izgultam, hogy balra menjünk már, az Istenért, és ne jobbra, hiszen azokban az években sosem lehetett tudni, hogy a magyarországi börtönök mélyén tűnike el az áldozat, vagy pedig valami szovjet táborban. Nálam volt a breviárium, s amikor már pirkadt megengedték, hogy elővegyem, breviáriumoz zak. Később mondta is az egyik előadó, hogy kevés ember vonult be breviárium szóval a Fő utcára. Csak később tudtam meg, mivel lefüggönyözött autóban szállítottak, hogy a Fő utcai börtönbe kerültem. Kiszedtek az autóból, egy folyosóra vittek és, "kezeket hátra!" felkiáltás sal a falhoz állítottak. Ez alapállás lehetett az összes magyarországi kommunista börtönökben. Vagy másfélkét órát álltam. Aztán egy csajka levessel is megkínáltak, de hát az nem ment le a torkomon. (Több nap telt el, amíg, a gyomoridegességem megszűnt, és tudtam valamit enni.) Egyszer csak megragadtak, és bevittek egy szobába, ahol rengeteg ávós volt. Derék szíjuk le volt dobva, s rám ordítottak, hogy vetkőzzem le. Na, gondoltam, most jön a verés. A verés szerencsére elmaradt. A cipőmből kiszedték a cipőfűzőt, lefeszítették a sarokvasat, a nadrágot összehúzó kis csatot is kivágták. Nadrágtartót, nadrágszíjat, mindent elszedtek, és fölvették az adataimat. S miért vetkőztették le, hogy megfélemlítsék? Hogy ellenőrizzék, nincsene valami olyasmi a ruhámban, amivel ártani tudok magamnak, amivel az ereimet felvághattam volna, vagy amire felakaszthattam volna magamat. Az alsó nadrágból is kihúzták a pertlit, a nadrágot is csomóra kellett kötnöm... Minden le akart esni az emberről. A megszégyenítésnek ez volt az első foka. Ezután kivittek a szobából és beraktak egy szekrénybe. Sok ilyen vékony furnérlemezből készült szekrény állt egymás mellett. Olyan volt a méretük, hogy éppen belefért az ember. Nem tudtam, hogy ez micsoda. Hamarosan kinyitották az ajtót, megint megfogtak a grabancomnál, és bevittek a fürdőbe. "Nyissa meg!"
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
9
"Ott a szappan!'! "Szappanozzon!" "Mossa le!" "Törülközzék!" A felszólító mondatok között 1520 másodperc telt el. "Siessen, ne gatyázzon!" Hosszú szárú alsónadrágot, és gomb nélküli inget kaptam. Ezt, aztán hetenként cserélték. Amikor a folyosón a fordulóhoz értűnk, az őr pisszegett, ez annyit jelentett, hogy a fordulón túl meglátott egy másik rabot. Nem mehettünk tovább, amíg az el nem tűnt. Hogy ne találkozzanak egymással? Hogy a rabok ne láthassák egymást. A zárkán rendes ablak nem volt, csak valami vastag, homályos üveg, amelyen alig jött be a fény. A cella két és fél méter hosszú és 1,66 széles. Mi volt, a berendezés? Jobbról és balról volt egy legfeljebb 70 cm széles priccs, amelyen kétkét embernek el kellett férnie. Mindenki kapott egy pokrócot. Tehát négyes zárkában voltak? Olyan zárkában, ahova négy embert lehetett bezsúfolni. Egész éjszaka háton kellett aludni, hogy a csuklódra és az arcodra az őr a lyukon keresztül mindig ráláthasson. Ha véletlenül elfordultál, belerúgott egyet a vasajtóba, így alig volt alvás. Visszhangzott az egész folyosó. A nappal reggel 5től este 9ig tartott, végig vigyázz ülésben kellett ülni a priccs végén. Ez annyit jelentett, hogy nem könyökölhettél, és a falhoz nem támaszkodhattál. Tehát egyenesen... Igen. Viszont néha kérhettem engedélyt, hogy fölálljak. Ekkor sétálhattam az egy méterszer egyhatvanas területen, meg azon a 20 cm vékony sávon, amelyik a két priccs között húzódott. Mindennap volt egy 15 perces séta az udvaron, három méter magas palánkokkal körülvett bokszokban. Míg te egyedül köröztél, fönt a szabad ég. Napjában háromszor adtak enni. Kik voltak a zárkatársai? Úgy emlékszem, hogy amikor belöktek a zárkába, az üres volt. De hamarosan beraktak mellém egy "rabot", aki közölte velem, hogy másnap szabadul, nem akaroke valakinek vala mit üzenni. S ki volt ez? Gondolom, egy besúgó, általa akarták megtudni, hogy nekem mi a fontos ügyem. Én ezt akkor nem értem föl ésszel, de később megmagyarázták, ezt így csinálják, ez "normál technika". Mindenem elvesztése nagyon megrázott, úgy éreztem, hogy nincs nekem olyan ügyem, amit még közölnöm kellene a világgal. 1952ig sok mindent hallott már az ember, pl. hogy egy Mindszentyféle személyiségből, hogyan lesz, a tárgyalásra rongy. Ennek az volt a hatása az emberre, hogy tudta: itt mindennek vége! Ez később feloldódott, de a letartóztatás pillanatában, és a letartóztatást követő időben, majd a kihallgatások alatt ez az élmény még nagyon erősen élt bennem. Másnap természetesen eltűnt a bedobott ember? Egykét óra múlva eltűnt. Első rabélményem egy angyalföldi munkásgyerek. Gyerek? Huszonhét éves fiatalember, akit elkaptak, amikor disszidálni akart. Kérdezem tőle, mért akartál disszidálni. Azt mondja, nem lehet a melóssal úgy kitolni, ahogy ezek kitolnak. Van ennyi és ennyi fizetésem, munka után meg akarok inni egy fröccsöt 1,20ba kerül. De hiába megyek be a kocsmába, mindig csak 2,10es van. Hát nem tudok megélni. Együtt csücsült velem egy hajóskapitány is, a nevére nem emlékszem, aki hosszú éveken keresztül élt illegalitásban, amíg végül is lebukott. Nyugati kapcsolatai miatt! Hallatlan jó kedvű, nálam olyan 1O15 esztendővel idősebb ember volt. Vég nélküli mesélőképességgel. Harmadik társam egy tábori fő esperes, apámnál is idősebb, Berta Lali bácsi, akivel később, a Gyűjtőben is együtt voltam. Ő is sokat mesélt, azzal telt az idő. Őt miért fogták le? Azt gondolom, hogy a magyar katolikus papságnak körülbelül húsz százaléka került börtönbe. Lehet, hogy több, de nem hiszem, hogy sokkal kevesebb. Berta ezredes volt a
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
10
Horthykorszakban, hát ezt már csak el kellett ítélni. Kapott tizenöt esztendőt. Ezekre emlékszem, de nyilván sokkal több társam volt, hiszen jó két hónapot töltöttem a Fő utcában, amíg november első napjaiban át nem kerültem a Markóba. A Fő utcában az első három napon az hallgatott ki, aki a letartóztatásomat intézte. Ez számomra emberileg nagyon ellen szenves valaki volt. Kultúrember, kiáltóan zsidó fizimiskával. Annak ellenére, hogy kultúr embernek hitte magát, egyetlen célja volt: önérzetembe belegázolni, lelkileg összetörni. Nem tudom, hogy mi volt közvetlenül az előzmény, én valami olyasmit mondtam, hogy nem vagyok hajlandó erre, vagy arra, ameddig csak az emberi teljesítőképességem határai ezt lehe tővé teszik. Egy ilyen megnyilatkozásra ő azt mondta: "Na, Bulányi maga egy szar alak, fölmenti előre magát, hogy köphessen." Bármennyire szerényen óhajtottam is fogalmazni, nem tudtam olyasmit mondani, amire ne az lett volna a válasz: maga egy abszolút senki, egy abszolút nulla. Elkezdtek záporozni a kérdései, s amikor megpróbáltam rájuk felelni, azonnal leintett, ez hülyeség, ne arról beszéljen. Borzasztó az emberi lélek! Három nap után arról kezdtem el gondolkodni, hogy miként fogom én, mégis teljesíteni azt, amit ez az őrnagy kíván, hogy ne bántson. Én jó kisfiú akarok lenni! Tudtam, hogy ezt nem szabad, mégis úgy éreztem, hogy nem tudok mást csinálni. Szerencsére jött, úgy kell mondanom, az isteni segítség, negyedik nap megyek kihallgatásra, és egy ismeretlen, egészen más ember ül velem szemben. Fiatalabb volt a társánál, de ő is őrnagyi rangban volt. Nyugodt, higgadt, lehet vele beszélgetni. Kérdéseimre elmondja, hogy pár esztendővel idősebb, mint én, csepeli munkás, esztergályos, most ezt a munkát kell végeznie. Később azt is elárulta: alig várja, hogy visszakerüljön a szakmájába, ne kelljen neki fasiszták kihallgatásával töltenie az időt. Na, ezt már nem ettem meg, tudtam, hogy ez csak jól hangzó szöveg. Napi 10 órát hallgatott ki ez az ember engem. A vallatás elkezdődött reggel nyolckor, kilenckor, eltelt a délelőtt, és mindig hidegen találtam az ebédemet. Estefelé újból hívott magához, éjfélig, éjfél utánig beszél gettünk. És ez így ment 60 napon keresztül. Minden nap. Talán a vasárnap kimaradt, a szombat nem volt munkaszüneti nap. Úgy gondolom, délután beszámolt a főnökeinek, és kapta az új utasításokat. Hát mit, össze nem dolgozott ez az ember! Reggel korán kellett bejönnie és éjfél után ért haza, akkor is, ha autóval közlekedett. Azt kívánta, hogy őrnagy úrnak szólítsam őt, mert mint mondta, Bulányi atyának mégsem szólíthat, Bulányi, mesternek nevezett. Úgy, ahogy annak idején az inasok hívták a mestert. Nem beszélt gunyorosan, tisztelet nélkül, de hát tisztelet se volt nagyon a hangjában. Egy kicsit előreszaladok: mikor Lékai László bíborosnak megírtam, hogy több emberi megbecsülést tapasztaltam én Péter Gábor pribékjei részéről, mint az engem kihallgató professzoroknál, erre az őrnagyra gondoltam. Eleinte óvatoskodtam, de nyilvánvalóvá vált, számukra tudott, hogy én vagyok Debrecenben az egyetemi lelkész, és az is, hogy kik azok, akik középiskolás koruktól fogva az én népemet alkotják. A közösségbe tartozókról előbbutóbb a keresztnevükön beszéltünk, ő is ezen a fokon ismerte őket. Hogy mehettem ebbe bele? Tudtam, hogy semmi mást nem csináltunk, mint amit csináltunk. Teológiát tanultunk, a szentírásból olvastunk, és görögül tanultunk. Fiatal koromban szenvedélyes fényképész voltam, nyilván a népemet is fényképeztem, nem csak a családot. Most azzal szórakoztattak, hogy a fotókon számozzam be a fejeket, és írjam alá az emberek nevét, amit egyébként ők is tudhattak! Megtettem, nem is lett belőle, senkinek sem olyan baja, hogy börtönbe került volna, hiszen, hogy kik a csoportvezetők, azt ők is tudták. Kialakult közöttünk valamiféle együttműködés, amely csak időnként volt viharos. Én azt mondtam, hogy csoporttalálkozó, ő azt mondta, hogy demokráciát megdönteni akaró illegális találkozó. S ezt is írta be a jegyzőkönyvbe. Bulányi, ne ragaszkodjunk szavakhoz! Maga rágalmazza a marxizmust. Gondolom, mások hivatottabbak arra, hogy megrajzolják az ÁVO világát. Csak annyit: az, az ellenség, aki nem lelkesedik attól, amit ők akarnak. Egy szép napon aztán az egyik őr azt mondja, hogy vetkőzzem le, dobjam ki a ruhámat. És beadnak helyette, egy összevissza szakadt, véres ruhát. Ebben járok kihallgatásra. Mikor
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
11
megkérdezem, hogy miért nem kaphatom vissza, a magamét, a válasz: majd megkapja a végén. De a végén nem kaptam semmit, ugyanabban a rongyban kerültem át a Markóba, mint amiben kihallgattak. Új „ időszámítás", átkerült a Markóba... A szállítás az "ökör úr" módszerrel történt, mert nem volt nekik mindig fülkés rabszállító kocsijuk. Általában egy pernek a vádlottjait egyszerre szállítják. Minket is így vittek át Egy piszkos, vastag rongyot a fejünkre dobtak és leszorították egy autós szemüveggel, hogy létre jöhessen a tökéletes vakság állapota. Bal vállunk megragadták a grabancunkat, s így, "ökörúrnak" nevezve irányítottak bennünket. S az "ökör úrnak” ki kellett találnia, hogy mikor ér a teherautó végéhez, éreznie kell, hogy mikor léphet föl a teherautóra. A Markóban nagy szobák voltak. A közbűntényesek világába kerültem, nem csak politikai akat őriztek itt. Az átjövetel óriási emelkedést jelentett életszínvonalban. Itt szalmazsák volt a földön, és volt pokróc, s úgy aludhattam, összehúzódzkodva, a fejem a takaró alá dugva, ahogy akartam. Volt viszont, negatívum a Markóban, méghozzá a flammóztatás. Ez börtön béli szakkifejezés, éheztetést jelent. Olyan kevés ennivalót adtak, hogy jól megkarcsúsodtunk. Azért, hogy a közbűntényesek (zsiványok) mielőbb kikerüljenek munkára, mert ők a zárkában akartak kitelelni, hogy tavasszal szabadulván élhessék világukat. Bizonyos idő eltelte után elvittek ügyészi kihallgatásra. Az ügyésznő a kezében tartotta a 60 X 10 óra alatt készült vég nélküli jegyzőkönyvekből készített 20 oldalas rövidletet. Abból a húsz oldalas rövidletből, amit annak idején én is aláírtam a Fő utcán, fabrikált magának egy még rövidebb változatot, és ennek alapján kérdezett. Ez az ügyésznő, a nevére már nem emlékszem, de a beszélgetésnek egy mozzanatára igen, sehogyan sem tudja fölfogni, hogy egy olyan művelt, és fiatalember, mint amilyen én vagyok, hogy hivatkozhat ilyen régi dolgokra, mint például Jézus Krisztus. Nagy jóindulattal, a férfit érteni akaró női lélekkel mondta ezt. Miért, mire kellett volna Önnek hivatkoznia? Hát Marxra vagy Leninre, vagy Rákosi apánkra. Nem Jézus Krisztusra. Új dolgokra. Hogy kihallgatóim mennyire élték át őszintén, amit csináltak, nem tudom. Annak az őrnagynak, aki csepeli munkásnak mondotta magát, én hajlamos voltam elhinni, hogy ő átél valamit Az ügyésznőnél már sokkal inkább bizonytalan voltam, a letartóztatást vezető őrnagynál pedig eszembe sem jutott, hogy hisz abban, amit cselekszik. Mikor volt a tárgyalás? 1952ben, december 9én. Megbilincselve átvittek bennünket a Markó börtönrészlegéből a tárgyalóterembe. A folyosón civil ruhás emberek tartózkodtak. Úgy láttam, hogy az egyik vádlott rokona, barátja vagy ismerőse, egy apácaszerű, apácakülsejű hölgy ott sétálgatott a folyosón, nyilván rendtársát akarta látni, de a tárgyalásra nem engedtek be senkit. A Jónás tanács ítélkezett felettünk. A hírhedt Jónástanács. Nem hiszem, hogy az egész, az adatok kikérdezése, az ügyészi vádbeszéd, a bírónak a rabokhoz föltett kérdései, az utolsó szó jogán elmondottak, és az ítélet kihirdetés, másfélkét óránál tovább tartott volna. Mit számított, az a tizenkét ember! Futószalagszerűen ment minden. Hármunknak volt egyegy kijelölt ügyvédje, aki, a védelemért 20 forintot kapott. Mindegyikük kezében volt egy, brosúra, látni lehetett, hogy minden vádlottról szólt egy kis bekezdés, t.i. hogy mit kell tudnia róla. Az ügyvédem azzal védett, hogy vallásos családban születtem, ott nevelkedtem, egyházi iskolába jártam, nem véletlen, hogy teljesen klerikális meghatározottságú a személyiségem. Kérte, vegyék ezt figyelembe. Az ügyészi vádbeszéd azonban kemény volt, mely szerint én Mindszentyvel teljesen egy húron pendülök, Mindszentyvel, és társaival én is vissza akartam hozni a Habsburgokat. Szabad királyválasztóvá nevelődtem, a pesti piarista iskola kuruc levegőjében. Ezeket hallván majdnem elnevettem magam. Az ügyész a legsúlyosabb büntetést kérte reám: kötél általi halált. Nem ez következett be. Én tizenöt esztendőre számítottam. Mikor kihirdették az életfogytiglanit, egy
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
12
pillanatra megszédültem. Aztán már röhögve mentem vissza a zárkába. Na, megmértek? kérdezték. Ez egy kicsit drasztikus, de hadd mondjam el, hátha valaki művelődni akar: bele akasztják a mérleget a segge lukába a vádlottnak... Ezért a kérdés: na, megmértek? Mennyinek találták? Az esztendő mázsa: "Két mázsát pihent, a vére." Mondják, hogy Hóman Bálint a gyűjtőfogházban, haláláig jegyezgette ennek az alvilágnak a szókincsét. Nemcsak szókincse volt, hanem dallamvilága is. Emlékszik valamelyik dalra? Egyre emlékszem. El is tudom énekelni. Baracskáról szól. „Fehérvártól egy köpésre, Budapesttől egy lövésre terül el a szép Annamajor. Van ott politikai, mackós, csöves, mind azt mondja, hogy kőműves, s betette a levesbe a sót. Szegény vagány, öreg zsivány, befutott a csőbe valahány. Ki lehet a sittet bírni, nem kell azt úgy mellre szívni. Így dalol az igazi vagány. Szegény vagány, öreg zsivány..." S ekkor jön a refrén még egyszer. Vártuk az újabb szállítást. A zsiványok tudták, hogy munkára kerülnek, ide kerülnek, oda kerülnek, mi pedig bölcsen sejtettük, hogy jaj, a politikaiakat vissza fogja kérni az AVO. 1953. január 21én egy fülkés rabóba kerültünk. Piszok hideg volt. Télikabátot elfelejtettek ránk adni, és amíg a Markóból kiértünk, majd megfagytunk. S a Kisfogházban, miközben le szedtek bennünket, üvöltöztek velünk. Szegény Vadas Éva, Szalézia nővér is ott volt, hall hatta a trágár káromkodásokat, amiket máshol, korábban aligha hallott. Sajnáltam őt. A Kisfogház volt az első lépcső, itt kellett megtanulnia a rabnak, hogyan kell viselkedni, az AVO börtöneiben. Elég nagy a zárka, és egyedül van benne a rab. Priccs, rajta szalmazsák, talán még lepedő is. Szabad volt állni, járni, le lehetett ülni. Este érkeztünk, és az őrök egy hatalmas kenyeret tettek be az ajtón, egy tele csajka sárgarépa főzelék kíséretében. Ha valamivel, ezzel valaha ki lehetett kergetni a világból. Most, hatheti markós flammózás után, elnyeltem a főzelékből legalább egy litert, de az is lehet, hogy másfelet. Az őrök tudták, hogy mit csinálnak. "Kér még?" Igen. Három tele csajka főzeléket megettem, és mindhez kaptam kenyeret. Hogy ennek milyen durrogtatás lett a következménye, elképzelheti. De hát egyedül voltam. Nem tudtam, hogy meddig fog tartani ez a magánzárkás állapot. Hat hétig tartott. Ha hiszi, ha nem, hat hét volt életem emberileg legtökéletesebb korszaka. Miért? Napirendet tartottam, és megvalósítottam azt, amire kinti életemben mindig csak törekedtem. A külső világ a maga különféle hatásaival állandóan összezavarja az embert. Nem tudom, napi mennyi órát imádkoztam, de elmondtam a miseszöveget, a három rózsafüzért, elmélkedtem, adoráltam, ahogy, a „nagykönyvben" meg van írva. Hangosan? Teljesen csendben. Ami a "szentséghez" tartozik;" azt mind megcsináltam. A nap többi részét pedig beosztottam tantárgyakra: volt teológia, magyar irodalom, német irodalom, gyor sírás, népdal, minden. Olyan, halkan énekeltem, hogy az őr nem tudott belekötni. Melyik a kedvenc népdala? Kicsi madár, jaj de fenn szállsz, Rég megmondtam, bús gerlice... Említettem már: gyermekkoromban népdalkultúrát nem kaptam. De mire kispap lettem, addigra Kodály és Bartók betört a piarista teológiai és tanárképző főiskolára. Amikor Vácról, a noviciátusból
Szakolczay Lajos: PÁTER BULÁNYI
13
megjöttem, 37 szeptemberében bekerültem egy olyan világba, amelyikben minden héten egy szer, vacsora és imádság között egy fél órát népdalokat énekeltünk a zeneteremben. Ma is, ha leülünk a tábortűzhöz este nyolckor, és van ott még négyöt magamfajta, éjfélig sem fogyunk ki a népdalból, és egyiket sem énekeljük kétszer. Több száz népdalt tud? Rengeteget, rengeteget. Ragadt reánk. Teljes lelki harmóniába került önmagával a börtönben? Én ilyen szentül sem előtte, sem utána soha nem éltem. Ilyen békességben. Apró kis nya valyáim voltak, égett a gyomrom, fájt a fejem, de azt ki lehetett bírni. A könyv nélküli magánzárka viszont hosszú távra szörnyű volt. Akadt, aki "kegyelmesúrként" éveken keresz tül sínylődött ebben az állapotban. Kegyelmes úrnak nevezték azt, akit kötél általi halálra ítéltek, de azt nem hajtották végre. Volt, aki a kegyelmi kérvényét beadta, de nem tudta a sorsát. Ezért minden ajtónyitás számára azt jelenthette, hogy most viszik akasztani. És éveken keresztül élt ebben az állapotban, hiszen nem közölték vele, hogy kegyelmi kérvényét elfogadtáke vagy sem. Körülbelül hat hét letelte után egy szolgálatvezető törzsőrmester megkérdezi: tud cukor répát szedni? Igenis. Azt, hogy februárban hogyan lehet cukorrépát szedni, az ember ebben a szituációban nem gondolja végig. Végül is belekerültem egy templomszerű, számomra teljes séggel ismeretlen világba, ez, volt a Csillag. Bevágtak egy zárkába. Nem volt szalmazsák, nem tudtam elaludni, mert már elkényelmesedtem. Mi lehet vajon ez, Uramisten, minden kezdődik elölről? Másnap reggel éktelen zajokra ébredek. Egyedül volt itt? Egyedül. Kinyitja az őr az ajtót, s mondja, hogy menjek ide és ide, rohanok, millióan nyüzsögnek a trepnin. Hát ki van ott, mint Juhász Miklós valahai rendtársam, Ő volt az ügyünkben a másodrendű vádlott. És ott van Lakos Bandi, a harmadrendű vádlott, aki a szegedi egyetemisták lelkésze volt. Megláttam Berta Lali bácsit is, akivel együtt voltam a Fő utcán a kihallgatási időben. Elmondhatatlanul megörültünk egymásnak. Három fiatal, 33 év körüli pap és a 60on túli Lali bácsi, akit apánknak is tudhattunk, hát mérhetetlenül boldogok voltunk. Egy zárkába raktak bennünket. Volt egy operatív részleg, amely azzal szórakozott, hogy folyton cserélgette, a zárkák lakóit. Azt gondolhatták rólunk, hogy ezek egymásnak már úgysem árthatnak. Elveszett emberek. Mindörökre kinyírtuk őket, a társadalomba, nincsen visszaút. Butítsák, bolondítsák csak egymást, legalább mást nem butítanak. Sokáig ránk se néztek. Azonnal tervet készítettünk az együtt imádkozásra, közös napiren det fogadtunk el: mikor következzék a dogmatika, az egyháztörténet stb. Egész napokat ragyogóan elszórakoztunk. Atrocitás azért akadt. Volt egykét szadista őr, ha lehetőség adódott, belebelerúgott a rabba.