Steven Sora A Templomos Lovagok
ELVESZETT KINCSE Oak Island rejtélyének megfejtése Tartalom Köszönetnyilvánítások 9 Bevezetés 11 1. Oak Island rejtélye 15 2. Elméletek és gyanúk: Ki ásta a Pénzvermet, és mi rejlik a mélyén 26 3. Előjáték az expedícióhoz 46 4. A skótok felfedezik Amerikát 55 5. „... ha kettő közülük halott" 78 6. A templomos lovagok és Skócia 95 7. A templomosok titka 117 8. A francia kapcsolat 136 9. Rennes-le-Cháteau rejtélye 146 10. Az összekötő szál 156 11. A kincs Oak Islandre érkezik 179 12. Tölgykirályok, levágott fejek és az ősök titkai 195 13. A Grál védnökei és a modern világ 213 Epilógus: A Grál-kincs és Oak Island 229 Jegyzetek 239 Bibliográfia 257 Név- és tárgymutató Köszönetnyilvánítások Először is köszönet illeti családomat: feleségemet, Terryt, mérföldeken és éveken át tartó lankadatlan támogatásáért és nagylelkűségéért, fiaimat, Christiant és Mike-ot, kezdeti türelmükért és későbbi érdeklődésükért. Köszönet Bob Meledandrinak a fordításban, szerkesztésben és a kézirat
legkorábbi állapotaitól az elbírálásig nyújtott közreműködésért, valamint a kezdetektől tartó barátságért és támogatásért. Köszönet a számos könyvtár és könyvesbolt dolgozóinak, New Yorktól Pennsylvanián át ÚjSkóciáig, akik segítettek bizonyos nehezen hozzáférhető könyvek és anyagok megtalálásában. Külön köszönet jár a pennsylvaniai Bethlehem Közkönyvtárának, a massachusettsi Westford J. V Fletcher Könyvtárának és a Douglas V Harding Könyvritkaságok Boltjának a maine-i Wellsben. Elismerésem azoknak, akik életre keltették, és életben tartják a történelmet, különösen dr. Regis Courtemanche-nak, a C. W. Posttól és H. S. „Pete" Cummings Jr.-nak, a Prince Henry Projecttől. Rendkívül hálás vagyok mindenkinek az Inner Traditionsnél, leginkább Ehud Sperlingnek, Jon Grahamnek, Rowan Jacobsennek, Peri Champine-nek, Lee Woodnak és Blake Mahernek, valamint Marcia Merryman Means társszerkesztőnek, gondos munkájáért. És végezetül jár egy szó elismerés a történészeknek és íróknak, akik mialatt új felfedezéseket inspirálnak, vállalják az intellektuális szembenállást, nevezetesen Michael Baigentnek, Barry Felinek, Charles Hapgoodnak, Richárd Leighnek, Henry Lincolnnak és Fre-derick Pohlnak. Bevezetés Az angol király megbízottját ledöfik és hagyják elvérezni a szürke barátok távoli kápolnájának
oltáránál Skóciában. Egy dél-franciaországi hegyi falu plébánosa hirtelen rettenetesen meggazdagodik, miután pergameneket talál egy régi oltárban elrejtve. Királyok, egyházi vezetők és Párizs elitje érdeklődését kelti fel, hogy miközben vagyonát arra használja, hogy helyreállítsa templomát, olyan bizarr pogány motívumokat alkalmaz, hogy csak néhányan ismerik el kereszténynek az épületet. Halálának körülményei éppen olyan megmagyarázhatatlanok, mint a meggazdagodása. Az Ardennek sötét erdeiben titkos összeesküvők tartanak találkozót, hogy tervet eszeljenek ki egy nagyon sajátságos kincs megszerzésére Jeruzsálemből. Elit csoportjuk titokban működik egy katonai szervezeten belül, de küldetésük beteljesültével fedőszervezetük törvényen kívülre kerül, és vezetőit halálra ítélik. Egy ködlepte öböl a történelem legnagyobb kincsvadászatának központjává válik. A tervezet üzleti vezetőket, az Egyesült Államok egyik elnökét, hollywoodi színészeket, amerikai és kanadai milliomosokat egyesít egy vállalkozásban, mely az emberi életek mellett dollármilliókba fog kerülni. Mi a közös mindezekben az eseményekben? Egyetlen szál kapcsolja össze ezeket téren és időn keresztül. Ezer évvel ezelőtt megalakult egy titkos társaság, mely túlélte a hivatalos üldöztetést és még mindig halad célja elérése felé. E társaság időnként ellenőrzése alá vonta a világban
felhalmozódott legnagyobb vagyonokat, birtokolta a világ legnagyobb flottáit, forradalmakat robbantott ki és kormányokat buktatott meg. A társaság még ma is létezik. E könyv bemutat egy rendkívül komplex építményt, mely Új-Skócia közelében található, egy szigeten, s kétszáz éve dacol az emberekkel és a modern tudománnyal. A kicsiny, csupán 59 hektáros Oak Is-land a Mahone-öböl 350 szigetének egyike. Ma körülbelül egyórányira fekszik Halifaxtői, Új-Skócia déli felén. Jóval a modern idők előtt, amikor lellcdezték e g y elrejtett k i n c s bizonyítékát, még alig éltek a kői nyező területen. A rejtekhely egy hatvanméteres függőleges akna, •min tölgyfa padozatok mellett cement- és fémgátak védelmeznek. Magát a gödröt föld alatt futó, rejtett, átlós vágatok aknázzák alá, amiket arra terveztek, hogy ezer literével vezessék be a tengervizet. ('.éljük az, hogy bárkit megakadályozzanak abban, hogy rátaláljon a kincsre. A vízaknák több száz méteren át futnak egy hamis öbölbe, ahol a tengervizet szolgáltató csatornák elfedésére és védelmére máshonnan behozott rostokat és hínárt használtak. A bonyolult tervezésű rendszer minden betolakodót megállít, aki bizonyos mélység alá hatol. Ezt a tárolót több száz évvel ezelőtt sikerült valahogy, valakinek megépítenie. Több mint kétszáz éve fedezték fel, de a szénizotópos kormeghatározás elárulja nekünk, hogy sokkal régebbi lehet. Valahol Oak Island alatt hatalmas kincs heverhet: elásott kalózvagyon, span y o l I osztogatók
zsákmánya vagy a tengerentúlról, Európából hozott szent tárgyak. Egyik sem bizonyos. Az évek során csak néhány nyom került felszínre. A kincs megtalálására tett kísérlet már így is olyan sok pénzt emésztett fel, hogy az versenyre kelhet a kalózok valaha talált kincshalmával. A kísérlet számos ember saját vagyonát emésztette fel, s voltak, akik az életükkel fizettek. Mostanáig senki nem lett gazdagabb attól, hogy megpróbálta megszerezni. Hozta Isten a Pénzveremben! Ami elmúlt, történelem. Ma két dolog bizonyos. Jelenleg műszaki eszközök és források még bőségesebben férhetőek hozzá azok száma i a, akik a pénzüket a Pénzverem titkai felfedésére akarják költeni. I' . s van valaki, aki hajlandó elkötelezni magát. Egy vagyonos kanadai üzletember hozta létre a Triton Társulást ötvenkét kanadai és amerikai befektetővel, akik fedezik az ásatást. Dávid Tobias vezetése alatt még a nagy tiszteletben álló Woods Hole Oceanográfiai Intézet is bekapcsol ó d o t t . Oak Island ostrom alatt áll, hogy előadja titkait. És mekkora l e h e t a kincs értéke? Mr. Tobias szerint milliárdokra rúg. Oak Island alatt kincs fekszik. Létezik bizonyíték arra, hogy eredete ezer évre nyúlik vissza, és annyira értékes, hogy valaki (nem tud-juk, ki) számára semmilyen ár nem túl magas, hogy megóvja a fel-fedezéstől. A Pénzveremben a hatalmas anyagi érték mellett titkok is lehetnek, melyek még
elrejtésük után évszázadokkal is döntő jelentős e g g e l bírnak a világ számára. Egyesek szerint ezeknek rejtve kellene maradnia. Mások bármi árat megadnának érte, hogy a kincs felszínre kerüljön. E könyv előzetes feltételezése az, hogy van egy sok nev alatt le tezett titkos társaság, ami több mint ezer évig viselte a lelelősséget mindannak az összegyűjtéséért, amit Oak Island alatt elrejtettek. Ez a valaha gazdag és erős csoport kiesett a hatalomból és illegalitásba kényszerült. Legsötétebb órája elérkeztével kénytelen volt lemondani vagyonáról, bár a szervezet fennmaradt. A kincs és a csoport által védelmezett titkok egy skót elit családhoz vándoroltak, mely megörökölte a titkos társaság védnökségét. Ez a család részt vett a hatalmas föld alatti komplexum megtervezésében és megépítésében, és az Újvilág e távoli szigetét úgy használták, mintha magánbankjuk lenne. Valójában mi is az, amit védelmeznek? Az bizonyos, hogy hatalmas vagyon - arany, ezüst, szent tárgyak és koronaékszerek, melyeket kölcsönök biztosítékaként zálogosítottak el Európa első bankszervezetének. Ráadásul a dokumentumok némelyek ősi szövegeken alapulnak, melyek több mint ezer éve óvott titkokat tartalmaznak (Jézus családjának genealógiáját Dávidtól Jézusig és Jézus „örököseiig"). Ezeket a titkokat már elrejtésük idején is a katolikus egyházra irányuló fenyegetésnek tartották, és annak tartják most is. Mik ezek, és mi rejlik bennük számunkra? Ahhoz, hogy rájöjjünk,
olyan terület felé kell haladnunk, mely nincs feltérképezve. A régi hajósok tengeri térképein gyakran apró jegyzetek jelzik a széleken az ismeretlen területeket. Itt nem. Semmiféle jel nem nyújt segítséget a felfedezőnek abban a tekintetben, lehetséges-e, hogy föld fekszik előtte vagy a Föld peremének meredek szakadéka. Ehelyett tengeri kígyók és szörnyek rajzai kerültek ide, és a szigorú figyelmeztetés: „Itt szörnyek vannak". 1. Fejezet OAK ISLAND REJTÉLYE Új-Skócia a a XVIII. század végén kevés szórakozási lehetőséget kínált. Ezek egyikének az eltemetett kincsek utáni vadászat számított, hiszen a szigetet tengeri rablók és kalózok tanyájak é n t ismerték. 1 7 9 5 egyik vasárnap délutánján három fiatalember úgy d ö n t ö t t , hogy elmegy kalózkincset ásni.1 Egyikük, Dániel McGinnis bebarangolta Oak Island erdeit, és felfigyelt egy pontra, melyről úgy t ű n t , nemrégiben megtisztították. Ezen a területen vörös here és más, a szigeten idegen növények nőttek. Volt ott egy hajókötél is, négy és lel méterrel a föld felett lógott egy elfűrészelt ágról. A fán furcsa jelek voltak. Az igazi figyelmeztető jelzés egy bemélyedés volt a földben. A tizenhat éves Dánielnek nem okozott gondot, hogy rávegye két barátját, térjenek vele vissza a lakatlan szigetre. Nem ez lehetett
az első alkalom, mikor a fiúk abban reménykedtek és azon munkálkodtak, hogy arannyal teli ládát találjanak, de ez a nap másféle véget ért, mint a többi. Ásókkal és csákányokkal felszerelkezve Dániel McGinnis, a tizenéves Anthony Vaughn és a húszéves John Smith munkához láttak. Az ásást a bemélyedés közepén kezdték, és a földet a vártnál puhábbnak találták. Hatvan centiméter mélységben gondosan lerakott kőlapréteghez - a szigeten nincs ilyen kő értek. (Később meghatározták, hogy az Új-Skócia szárazföldi részén levő Golden Riverből származtak, három kilométerre onnan.) Mikor kiszedték, rájöttek, egy régi aknában ásnak. Három méter mélységben tölgy szálfákból épített padozathoz értek. Elkorhadtak, így könnyű volt elmozdítani. Ezeket a négy méter széles akna oldalaiba ágyazták, rossz állapotuk pedig azt a látszatot keltette, hosszú ideje ott vannak. Az akna falai korábbi ásásra utaló nyomokat őriztek. A fiatalemberek kiszedték a szálfákat, és folytatták az ásást. Hat méternél egy második tölgypadozat gátat vetett haladásuknak, de hitüket, hogy valami nagyon értékes lett eltemetve lejjebb az aknában, megerősítette. Miután eltávolították .1 padozatot, folytatták a munkát, de csak hogy Ujabbhoz érjenek .1 kilencméteres szinten. E p o n t o n rádöbbent e k , további segítségre van s z ü k s é g ü k , mind emberi erő, mind g é p i felszerelés l e i e n . A dolgos farmereket nehéznek
bizonyult rávenni napi munkájuk abbahagyására, é s évekig nem folyt sok munka az aknában. Az i s akadályozta a munkások toborzását, hogy már a szigetre jönni is k e v e s e n voltak hajlandóak. Az 59 hektáros sziget csak egy volt a Ma-l i o n e öböl 350 szigete közül, de híres. Evekkel ezelőtt fura fényeket l á t t a k rajta éjjel, a szárazföldiek közül pedig néhányan kieveztek, hogy megvizsgálják. Azt beszélik, többé sohasem hallottak róluk. A szige-tet kísértetek járták. A szükséges segítség híján az ifjú kincsvadászok ideiglenesen fela d l a k . J o h n Smith az év vége előtt birtokot vásárolt a szigeten, és mi-k o i megnősült, odaköltözött, s farmer lett. Dániel McGinnis szintén a sziget e g y részén gazdálkodott. Mikor John felesége teherbe esett első gyermekükkel, kimentek a szárazföldre, hogy felkeressék a család orv o s a t . Smith beszélt dr. Simeon Lyndsnek, kincsvadásztársa, Anthony Vaughll rokonának a felfedezésről, és dr. Lynds elkezdett érdeklődni o l y a n n y i r a , hogy úgy döntött, pénzt fektet az akna feltárásába. 179l-ben dr. Lynds létrehozta az első szindikátust, mely megprób á l t a legyőzni a Pénzvermet.2 Új-Skócia harminc másik prominens lakójától összegyűjtötte a szükséges tőkét, és nekilátott. A munkások e l ő b b kötelek és csigák segítségével eltávolították a tizenévesek elve-t e l i kísérlete után az aknába rakódott sarat, majd tovább ástak. Háromméteres intervallumonként újabb
tölgypadozatokra bukkantak. A d r . Lynds lakóhelyéről elnevezett Onslow Szindikátus faszén, gitt és egy barna, rostos anyag rétegeit is felfedezte, ami elégnek bizonyult a h h o z , hogy fenntartsa minden érintett izgalmát. Valaki nyilvánvalóan nagy gondot fordított arra, hogy elrejtsen valamit, ami nagyon nagy értékkel bírhat. Huszonhét méternél, éppen túl a várt tölgypadozaton, egy feliratos kőlapra bukkantak. A kőlap jeleit nem fejtették azonnal meg. Mik o r megmutatták egy közeli, halifaxi főiskola nyelvészprofesszorának, az azt mondta, hogy a felirat egy „tizenkét méter mélyen" eltemetett kincsről szól.3 A kód az igen közönséges fajták közé tartozott, Edgár Allan Poe is használta „Az aranybogár" című novellájában, melyben egy egyszerű titkosírást használnak az elásott kincs keresésében. Úgy t ö r t é k fel, hogy a leggyakrabban használt jelét behelyettesítették az angol nyelv leginkább használt betűjével, az e-vel. Az írott követ beépítették John Smith tűzhelyébe, később pedig egy halifaxi könyvesboltba vezetett útja, a h .»l egy másik szindikátus használta pénzgyűjtésre. A bolt bezárásakor n y oma veszett. Huszonnyolc méterrel a felszín alatt a kincskeresők új problémába ütköztek. Egy újabb padozat után rájöttek, hogy minden egyes kiemelt vödör föld után ki kell merniük két vödör vizet. Optimizmusuk mégis kitartott. A nap a vége felé járt, és lelkesen mentek haza, abban bízva, hogy
másnap biztosan feltörik a kincseskamrát. Mikor következő nap visszatértek, rádöbbentek, hogy víz szivárgott be, és elárasztotta az aknát. Az ásást meregetés váltotta fel, de a víz folyamatosan utántöltötte a huszonhét méteres üreget. Kísérletet tettek arra, hogy kiszivattyúzzák, de nem jártak eredménnyel. A szivattyú felrobbant és vonakodva abbahagyták a munkát. Az elárasztásra szolgáló alagút olyan rejtett csapdává vált, mely újra és újra vereséget mért a kincskeresőkre. Csel lett volna a felirat? A földmunkások nem találtak semmiféle kincsre, és tekintve a sok vizet, a tizenkét méter akár tizenkét kilométer is lehetett volna. A következő évben a szindikátus kiásta a számos, végül kitermelt akna közül a másodikat. Elérték a harminchárom métert, aztán pedig nekifogtak egy alagútnak az első akna felé. De a víz megint elárasztotta az új alagutat, majd pedig az új aknát. A türelem és a tőke hamarosan kimerült. A munka negyven évig nem kezdődött újra, de a „kincs" nem merült feledésbe. 1845-ben új társaság alakult, hogy hozzáférjen. Ehhez a második, jelentős vállalkozáshoz csatlakozottt egy újabb dr. Lynd, az új-skóciai Truróból, valamint egy bányamérnök, James Pitbaldo. Anthony Vaughn és John Smith már a hetvenéves korhoz közeledett, mikor az ásás megkezdődött, de a verem számukra semmit nem vesztett vonzásából, és mindketten közreműködtek a feltárásában. Tizenkét napig tartott, míg újra elérték a huszonegy métert (azóta a két másik akna beomlott), és
egy szombati napig folytatták az ásást. Vasárnap, istentisztelet előtt megvizsgálták a vermet, víz egyáltalán nem mutatkozott. A templomból visszatérve azonban újra elárasztva találták. A szindikátus felkészült erre az eshetőségre, mely kudarcát okozta a korábbi expedícióknak. Felállítottak egy állványzatot, és elhelyeztek rajta egy lóval hajtott fúrót. Harminc méternél a fúró keresztülment egy padozaton, melyről kiderült, hogy tizenkét centiméter vastag lucfenyőből készült. Újabb harminc centiméterrel lejjebb egy tölgypadozat... Bizonyosan elérték a kincset. Aztán, keresztül haladva ötvenhat centiméter fémen, felfedeztek még egy tölgyfa padozatot. A fúrási végzők ögy g o n d o l t á k , hogy egy dobozt átlyukasztottak, egy másodikban pedig benne v a n n a k . Egy második fúrás elérte a „tölgydobozt", melyről most úgy vélték, a kincseskamra, de a fúró csak azt a rostos anyagot hozta felszínre, amivel már korábban is találkoztak. A rost később kókuszdióhéjnak bizonyult. A fúró által már felszínre hozott fémtöredékeken kívül semmi mást nem találtak. A fúrást irányító Jotham McCully szerint ezek a töredékek „óralánc szemeire" emlékeztettek, a fúrást végzők pedig megpróbáltak szerezni az anyagból, amennyit csak lehet.4 E művelet közben a kimentett anyagot osztályozó munkások egyike észrevette, hogy a munkavezető, James Pitbaldo zsebre vág valamit, amit nem volt hajlandó megmutatni a többieknek. Bár azt
mondta, hogy addig megtartja, míg legközelebb összeülnek a szindikátus igazgatói, nem adta elő még akkor sem. Azzal viszont megpróbálkozott, hogy egy másik üzletember, Charles Archibald, az Acadia Vasművek tulajdonosa segítségével megvásárolja az aknát a többi igazgatótól, akik nem kívánták eladni. A munkavezető röviddel ezután meghalt egy másik bányaszerencsétlenségben, s titkos felfedezését magával vitte a sírjába. 1850-ben a szindikátus fúrt még egy 33 méteres aknát, és tett egy újabb kísérletet arra, hogy vágjon egy alagutat az eredeti aknába. Ez az új alagút jelentős felfedezésre vezette a fúrást végzőket. Tengervíz árasztotta el. A gödörben levő és a part menti víz megfigyelésével tulajdonképpen azt fedezték fel, hogy a vízszint a veremben az öbölbeli árapállyal emelkedik és csökken. Az egyetlen következtetés, amit le tudtak vonni, az volt, hogy természetes csatorna vezet a közeli tengerparthoz, és ez az oka az elárasztásnak. Az öblöt, a Smith's Cove-t ál kutatták ilyesfajta csatornák jelei után, és felfedeztek egy pontot, ahol a homokból víz tört elő. E csatorna környékén még több került elő a barna rostos anyagból.5 Egy réteg alatt hínár következett, a hínár alatt pedig nem homokot, hanem egy sziklahalmot találtak. Mindenki megdöbbent azon, hogy a „természetes" csatorna mesterséges. A szindikátus ez után épített egy jászolgátat, hogy csökkentse az öbölbe befolyó vizet, lehetővé
téve a további vizsgálatot. A próba bebizonyította, hogy tényleg ez a csatorna árasztotta el a gödröt. Hetek munkáját fektették kő- és agyaggát építésébe, és az emberek rájöttek, hogy összességében öt vízelvezetőt építettek a most már mesterségesnek tűnő partba. Ezt még ma is nagy volumenű vállalkozásnak tekintenék. Az építők egy olyan százötven méteres alagutat ástak, mely percenként 2700 liter tengervíz áramoltatására volt képes, és tartozott hozzá egy szűrőrendszer, mely évek vagy évszázadok során is megóvta a medencékéi az eltömődésektől. Ráadásul művükéi tovább álcázták egy mesterséges parttal, mely védelmezte a kidolgozón elárasztórendszert. 1850-ben nem számított kevésbé rendkívülinek az ötlet, és újabb bizonyítékául szolgált annak, hogy valami nagyon fontos van elrejtve Oak Island alatt. Az öt vízelvezetőt lecsapolták. Ezeknek az óceánhoz legközelebb eső pontja egymástól nagy távolságra helyezkedett el, de a parthoz közeledve egy irányba tartottak. Mindegyiket kettős sziklasorokból hozták létre, húsz centiméteres távolságban, kőlapokkal borítva. Ezután újabb balszerencse sújtott le az expedícióra. Egy atlanti vihar lerombolta a gátat. Mivel abban az évben már túl késő volt ahhoz, hogy újjáépítsék, az emberek úgy döntöttek, mélyítenek még egy aknát a part és a verem közé, mely elnyelne valamennyi vizet, ami az elpusztult vízelvezető rendszerből származik. Miután egy akna célt tévesztett, ástak egy másikat, ami szintén teleömlött. Az eredeti
aknától pontosan délre, tizenöt méteres távolságon belül kiásták a negyedik aknát, és szembesültek egy újabb kudarccal. Az új akna barlanggá szakadt be, aztán megtelt vízzel. Szerencsére ez munkaszünet alatt történt, és nem halt meg senki. Az emberek azonban megtagadták, hogy leszálljanak az aknákba, és minden munkát felfüggesztettek. 1859-re a szindikátus újra összegyűjtötte a munka folytatásához szükséges tőkét. Felfogadtak hatvanhárom embert, újabb aknákat ástak és a kézi szivattyúkat gőzszivattyúkra cserélték. A Pénzverem állta a sarat a kor modern technológiájával szemben. Az emberek egyikével végzett egy kazánrobbanás, és a munka újra leállt. A Pénzvermet körülvevő földeket John Smith és még sokan mások birtokolták, de a Trurónak nevezett szindikátus kudarca után Oak Island legnagyobb részét eladták Anthony Gravesnek. Graves helyi farmer volt, aki az ásásban sosem vett részt, bár a földeket bérbe adta a kincsvadászoknak. Megalakult egy új szindikátus, hogy bérbe vegye a földet, és újra megpróbáljon fúrni, de nem sikerült összegyűjteniük a szükséges pénzt. 1866-ban újabb társaság jött létre nagyobb gát építésére. A munka megkezdődött, de az Atlantióceán megtagadta az együttműködését, és a második gátat elárasztotta a víz. E rövid életű társaság ásott néhány további aknát, ami az újabb vállalkozások számára még bonyolultabbá tette a dolgokat,
de semmi újat nem talált. Ezalatt az Anthony Graves birtokában levő földet újra megművelték. 1880-ban a tulajdonos éppen szántott, mikor csupán huszonnégy méterre az eredeti gödörtől besüllyedt a föld. A földmunkások később arra tippeltek, hogy egy, a mélyben fekvő akna okozta .1 beomlást, de további kutatásra senki nem jelentkezett. Azt is beszélték, hogy találtak egy, a valószínűtlen i. sz. 1317 évszámos pénzérmét, de az írott kőhöz hasonlóan ez is eltűnt. Egyetlen modern numizmatikus sem kapott lehetőséget a lelet megvizsgálására. A Pénzverem kihívásának következő elfogadója az ambersti (Új-Skócia), huszonnégy éves Frederick Blair lett 1891-ben. Cégét, az Oak Island-i Kincstársaságot a részvényesek hatezer dollárnyi pénzével alapították meg, melynek fele a föld bérbevételéhez kellett. Modern technológiát alkalmazva arra, hogy megakadályozzák, hogy a vízcsapda elárassza az aknákat, az emberek befúrtak az alagútrendszerbe, és elrobbantgattak 70 kilogramm dinamitot. Az aknákat még mindig elöntötte a víz. Vörös festékkel folytatott kísérletek segítségével felfedezték, hogy létezik egy másik alagútrendszer is, egy olyan, mely átnyúlt a sziget túloldalán levő tengerpartra. Egy mélyebb, száznyolcvan méteres alagút a part déli oldaláról lett a második csapda, ami a Pénzverem titkát oltalmazta.
A csalódások mellett az 1890-es évek új felfedezéseket hoztak. Egy fúró folyton kifordult egy ponton 46 méter mélységben. Úgy vélték, az akadály egy láda, és a fúrást végzők átlyukasztották, és felhoztak valamit, ami pergamennek látszott. A fúró a pergament széttépte, és csak a „V I." betűket lehetett elolvasni. Egyéb próbálkozások egy csákányt, egy fókaolaj lámpát és egy baltafejet hoztak fel, melyeket Blair legalább az 1680-as évekből származóknak határozott meg. A Blair-expedíció szenvedte el a verem történetének második halálesetét is - egy munkás leesett egy emelőszerkezet padozatáról. 1897-ben még több fémet és betont hoztak fel, amiről úgy gondolták, hogy egy pincéből származik. A Halifaxben végzett analízis azt állította, hogy az anyag beton, tehát ember által készített. A „kevert anyag" analízise hasonlóképpen azt erősítette meg, hogy az nem különbözik attól, amit a bányászok a tizenhatodik és tizenhetedik századtól kezdődően használtak. Annak ellenére, hogy soha nem voltak ennyire meggyőződve arról, hogy odalent nagy kincs hever, a társaság tagjait személyi csőd fenyegette, és az új pénzinfúzió csalókának bizonyult. 1909-ben Franklin Delano Roosevelt, akkoriban a Carter, Ledyard és Milburn cég ifjú ügyvédje, New Brunswick partjánál nyaralt. Hallván a közeli ÚjSkócián folyó tevékenységről, csatlakozott a kutatáshoz. O is befektetett Blair-szindikátusába, és egyéb olyan tehetős felső körökbe tartozó
embereket is rávett, mint Duncan Harris, Albert Gallatin és J o h n Shíelds (gazdag családtagok és barátok), hogy lüktessenek be. Ro o s e v e l t meglátogatta a helyszínt, és n i ' - ; ' , a munkában is részt vett. Meglepő mó d o n nem idegenkedett a kincsvadászattól. 1896-ban, fiatalemberként négy napot töltött a Grand Manan-szige-ten Kidd kapitány kincse után kutatva. Elnökként egyszer elrendelte, hogy a tengerészet egyik cirkálója kössön ki a Cocos Islanden, Costa Ricától 560 kilométerre délnyugatra, ahol a kalóz Edward Davis állítólag a spanyol csendes-óceáni partvidék mentén végrehajtott kalandozásaiból származó zsákmányát elrejtette.6 Nem Franklin Roosevelt lett az utolsó híresség, akit megragadott Oak Island varázsa. A kincs keresésére szervezett jövőbeli szindikátusok John Wayne-től, Richárd Byrd tengernagytól, Erről Flynntől és Vincent Astortól kaptak még tőkét, de nem tették gazdagabbá neves befektetőiket.7 Blair csoportja folytatta erőfeszítéseit. Újra dinamitot használtak, és még több cementet fedeztek fel; pénzt és kincset egyáltalán nem adott a Pénzverem. Blair főmérnöke, Harry Bowdoin kijelentette, hogy „bármely hozzáértő mérnök tisztába tudná tenni a dolgot pillanatok alatt".8 Azzal vádolták meg, eszközül használja az expedíciót, hogy publicitást szerezzen saját mentőtársaságának, a kudarc után pedig egy cikkben jelentette ki, hogy hiszi, a Pénzverem nem más, mint egy részletesen kitervelt csalás.
Éveken át kisebb műveletek folytak, míg 1922-ben egy jelentős befektető-résztvevőt nem találtak. William Chappell és fia, Mel az új-skóciai Sydneyből csatlakoztak Fred Blairhez. Mel mérnök volt, és úgy döntött, hogy egy nyitott gödröt és centrifugális szivattyút fognak használni. A legújabb felszerelés, amit a modern technológia fel tudott mutatni, megint kudarcot vallott a Pénzverem titka felfedésében, de találtak egy ősrégi horgonyhegyet és még több betont. A szigetet körbejárva a veremtől távol Chappellnek újabb tantaluszi kínokat okozó nyomra bukkantak. Valaki egy kő háromszöget állított fel tájékozódási pontként, amit húsz évvel később nagyon fontosnak tartottak. 1937-ben Charles Roper, egy halifaxi földmérő, akit Hedden fogadott fel, összevetette bizonyos kifúrt sziklák és a háromszög között a méreteket, de felmérése nem adott magyarázatot a jelzésre. Az 1950-es években Fred Nolan, egy földmérő az új-skóciai Bedfordból azt állította, hogy számos követ helyeztek el méretjelzésként. Nolan, akinek jelenleg birtokában van a sziget egy kis része, úgy hiszi, hogy e háromszög a kulcs a kincs tényleges helyének meghatározásában. A jelzés mind a mai napig megmaradt csupán nyomnak; ahhoz azonban nem segítette hozzá Nolant vagy bárki mást, hogy válaszok.u találjon. A (Ihappell expedíció is, hasonlóan az összes előzőhöz, kifutott a pénzből. Az \l>.\0 as évek válsága nem vetett gátat két ki-sehh próbálkozásnak, de
a Pénzverem nem engedett át új titkokat a kincskeresőknek. 1934 ben Gilbert Hedden, aki egy családi tulajdonban levő acélüzletel igazgatott New Jerseyben, autókkal kereskedett, valamim polgármesteri tisztet töltött be a saját államában levő Cha-ih.imben, pontosan annak a gazdag befektetőnek bizonyult, akit Blair és ()happell keresett. Chappell, aki 1946-ban halt meg, hatvanhetedik évében járt, és fogytán volt az ideje. A társulás Heddennel elvitte a szigetre az elektromosságot és egy szerződéses fúróbrigádot Pennsylvania bányaövezeteiből, de minden eredmény nélkül. Három év elteltével az expedíció kudarca, valamint az otthoni üzleti kötelezettségek összecsomagoltattak Heddennel. Chappell és Hedden kincset nem talált, de a rejtélyes Oak Island kutatási anyagához hozzájárultak. Amellett, hogy felfedezte a kő háromszöget, Hedden talált más emlékműveket is. Ezek közé tartozott két távoli szikladarab horgonylyukakkal, hasonlóak azokhoz, amelyeket a viking tengerészek hagytak hátra Norvégiában - és némely történészek szerint még Maine-ben is. Hedden hozott egy földmérőt, aki nagy kövekre lelt, melyeket úgy helyeztek el ott, hogy nyílhegyet formáljanak. A sziget legmagasabb helyéről kijelölt még egy kiásni-való pontot az eredeti akna
közelében, de az új helyszín is csalódást okozott. Chappell halála után fia, Mel, aki tízéves volt, mikor 1895-ben először Oak Islandre jött, vitte tovább a tulajdonos és kincsvadász szerepét 1975-ig. Hedden után egy másik mérnök, Edwin Hamilton lépett be, de semmi újat nem sikerült felszínre hoznia. Ekkorra már annyi aknát ástak, hogy az eredeti helye bizonytalanná vált. Hamilton erőfeszítései csupán egy szempontból lehettek sikeresek - úgy hitte, sikerült meghatároznia a két vízalagút egyikét és az eredeti aknát. Az 1950-es években George Green olajmérnök Texasból és John Lewis aranybányász egy tízezer dolláros új fúróval próbálkozott és nem sikerült új felfedezésekre jutniuk. 1960-ban egy motoros kaszkadőr, Róbert Restall, a fia és két munkás került fel a kérlelhetetlen Pénzverem által megkövetelt halálos áldozatok listájára. Restall öt évet fordított arra, hogy megpróbáljon megbirkózni a víz problémájával, és hogy feltérképezze a szigetet. Egy augusztusi napon legyűrte a szén-monoxid az aknában. Fia leszállt, hogy segítsen neki, de nem tért vissza. Ujabb két ember tett hősies erőfeszítéseket az apa és fia megmentésére, de szintén odavesztek, a munka pedig újra megállt. Mint mindig, jöttek mások, hogy átvegyék a helyüket. 1965-ben egy kaliforniai geológus, Bob Dunfield és egy vállalkozó Mi ami b ó l , Dan Blankenship lett a következő. Dunfield k omo l y felszerelést h o z o t t , köztük két buldózert, hogy
megtisztítsa az eredeti gödör területét, és egy hetventonnás darut, hogy kimélyítse a lyukat, és árkokat ásson a vízfolyás megállítására. Még egy töltésutat is épített, mely jelenleg a szigetről ÚjSkócia partjaira vezet. Bírálói nem kis számban akadtak, működését pedig a városiak panaszai és megmagyarázatlan technikai problémák hátráltatták. Munkája elfedte a kő háromszöget, melyet azóta újraalkottak. IDŐREND 1795 A Pénzverem felfedezése 1802 Onslow Szindikátus 1849 Truro Szindikátus 1861 Különböző csoportok (Graves már nincs benne) 1893 Blair (a Chappellek 1897-ben csatlakoznak hozzá) 1909 Henry Bowdoin (Blair még benne van) 1931 Chappell/Blair 1934 Hedden először beszáll 1955 Greene (Chappell még benne van) 1959 Restall kiterjedt munkát végez a vízvezető rendszeren 1965 Dunfield töltésutat épít a szigetre, Blankenship pedig átveszi az ásatást 1970 Tobias létrehozza a Triton Társulást és megkezdi a jelenlegi feltárást 1966-ban lejárt Dunfield ideje, mivel megállapodását Mel Chappell-lel nem újították meg. Dunfield távozott, de Blankenship rabul esett. Attól a naptól fogva, hogy a Reader's Digest kincsről szóló cikke megragadta a figyelmét, megszállottjává vált Oak Islandnek. Eladta sikeres szállítócégét Miamiban, és állandó jelleggel Új-Skóciába költözött. Négy évvel később, 1970-ben, a montreali
Dávid C. Tobias megalapította a legújabb szindikátust, a Triton Társulást. A görög félistenről, Poszeidón tengeristen fiáról elnevezett Triton ma is folytatja Oak Island feltárását. Blankenship az első befektetők közé tartozott, kisebbségi társként kezdett Dimlielcldcl 1965-ben. ők ketten Dan Hanskee vei, egy New York i farmerrel azóta is dolgoznak iu. 1 9 9 0 -ben, első ( >ak island i látogatásom alkalmával Dan Hanskee körbevezetett a szigeten, mialatt folyi a munka. A jelenlegi aknának, melyről a fúrást végzők azt hiszik, hogy a legközelebb áll az eredeti próbálkozásokhoz, a I 0X furat nevel adták. Akkoriban, és egészen a közelmúltig a I 0X furatnál folytak a munkálatok. Mel Chappell azóta meghalt. Tóbiás, Blankenship és Nolan birtokában még mindig vannak telkek. Az. Oak Island-i ásatás kétszáz éves évfordulója után négy évvel még mindig mozgásban tartja a tervezetet a legfontosabb jelenlegi támogató befektetése. Tobiasnek, a montreali milliomosnak, aki n em e g y céget vezet, befektetnivaló pénze van, ideje nincs. Emiatt Blankenship és Tobias egyenlő partnerek lettek az utóbbi évek során. Részvények felajánlásával egyéb befektetőknek is tettek ajánlatot, de még a híres kincsvadász, Mel Fisher derekasan kifizetődő korlátozott partnerségének sikere után sem volt mindig könnyű új befektetőket találni. Tobias továbbra is saját tőkéjét süllyeszti a műveletbe, a pereskedés és a feltárás költségei együttesen meghaladták az egymillió
dolláros szintet. A Triton Társulás most ötvenkét amerikai és kanadai belektetőből álló konzorcium, melybe beletartozik George Jennison, a torontói értéktőzsde volt igazgatója; Charles Brown, bostoni fejlesztő; Donald Webster, torontói székhelyű pénzember; Bili Sobey, Kanada legnagyobb áruházláncától; Bili Parkin, aki fegyverrendszerek e t tervez a Pentagon számára; és Gordon Coles, Új-Skócia helyettes allamügyésze. A Triton a feltárás finanszírozására szövetségre lépett egy másik szindikátussal. A legújabb csoportot Oak Island Discoveriesnek hívják, ez a bostoni milliomos, Dávid Mugar, és a filmrendező Wil-I1.1111 Cosel közös vállalkozása. A Triton és az Oak Island Discoveries együttesen szponzorálnak egy tesztsorozatot, mely meg fogja határozni következő lépésüket. A tekintélyes Woods Hole Oceanográfiai Intézet irányítja a tesztelést a Titanic 1991-es feltárásához használthoz, hasonló felszereléssel. Amennyiben sikeresnek bizonyul, Tobias és Mugar azzal fogja folytatni, hogy újabb tízmillió dollárt kerít. Tobias hozzájárulása messze túlmegy a tőkeszerzés feladatkörén. Az ő vezetése alatt folyt mind a mai napig a legtudományosabb megközelítés, valamint az azzal kapcsolatos legkiterjedtebb történelmi kutatás, hogy pontosan ki is készíthette az aknát, és hogy egy szép napon mit lehet majd benne találni. Tobias felhasználta az ottawai Természettudományi Nemzeti Múzeum forrásait, ami megerősítette, hogy a rostos anyag valóban kókuszdió szála volt. A
Kanadai Acéltársasághoz fordult, hogy analizálják a jászolgátban talált szögeket, és kiderült, hogy azokat 1790 előtt kovácsolták.9 1990-ben Tobias azt mondta, az a meggyőződés alakult ki benne, hogy az angol tengerész és kalóz, Sir Francis Drake az első számú jelölt a Pénzveremért felelős személy szerepére; Drake a spanyol szárazföldet dúlta I. Erzsébet királynő megbízásából, a zsákmányon osztoztak, és Tobias azt állította, Drake-nek Anglián kívül kellett őriznie nyeresége egy részét. Úgy hiszi, ez Drake rejtekhelye volt az I. Erzsébet királynőnek szerzett zsákmány számára. Gondos kutatáson alapuló teóriája azonban nem az egyedüli figyelemre méltó. Kétszáz évnyi munka után vannak bizonyos kétségtelen tények. Először, a föld alatti építmények léteznek és emberkéz alkotta őket. Másodszor, akárki is építette, fejlett hidraulikai ismeretekkel rendelkezett. Harmadszor, a munkának, mely egy évet, vagy még többet vehetett igénybe, 1750 előtt kellett befejeződnie, mikorra a betelepedettség az építés titokban tartását lehetetlenné tette. Függetlenül attól, amiről tudjuk, hogy igaz, feltevéseket is felvethetünk. Amit elástak, jelentős értékkel kellett, hogy bírjon valaki számára, ha ilyen messzire elment azért, hogy elrejtse. A Pénzverem mind ez idáig minden titkát követelő kísérletet visszavert, és igen jó az esély arra, hogy hihetetlen értékű kincs vár még mindig felfedezésre. 2. Fjezet
ELMÉLETEK ÉS GYANUK: KI ÁSTA A PÉNZVERMET, ÉS MI FEKSZIK A MÉLYÉN Pénzverem több mint kétszáz éve dacol a mérnökökkel és földmunkásokkal, akárcsak az a rejtély, hogy ki is a felelős a létéért. A gyanúsítottak teljes listáján szerepel minden személy és népcsoport, mi i valaha a vidéken lakott. Az a nép, amelyre az antropológusok pa-leoindiánokként vagy a vörös festék népeként szoktak utalni, már i. e. N500 óta Kanada tengerparti tartományaiban élt. Bár keveset tudunk róluk, azt biztosan kijelenthetjük, hogy fejlett hidraulikai ismeretekkel nem rendelkeztek. Már i. sz. 700-tól egészen i. sz. 1100-ig egy fejlettebb kultúra népesítette be az atlanti partokat. Ezeket általában mikmek népekként emlegetik, mely név az ő saját nikmaq kifejezésükből ered, ami a „rokon barátaim" jelentéssel bír.1 A mikmekek nomádok voltak, évüket úgy osztották be, hogy a szárazföld belsejében teleltek, és az atlanti part mentén töltötték a nyarat. Jártasságra tettek szert az Atlantióceán part menti halászatában, és a tizennyolcadik századra írásrendszert fejlesztettek ki.2 Ezt a csoportot is kihúzhatjuk a gyanúsítottak listájáról, mivel sem indítékkal, sem eszközökkel nem rendelkeztek a Pénzveremhez hasonló, komplex föld alatti pinceboltozat építéséhez. Az Észak-Amerikáról szóló konvencionális történelemkönyvek gyakran kezdődnek az államilag
szponzorált újvilági felfedezőutakkal. Ez keskeny időhatárok közé szorít bennünket, ami 1497-tel veszi kezdetét, mikor az első európai felfedező elérte Kanadát, és valamivel 1795 előtt végződik, mikor a terület benépesült és ráakadtak a veremre. Az első felfedező John Cabot, egy olasz, aki angol zászló alatt hajózva öt e v v e l Ko l umb u s z után eljutotl a k a r i b i tél ségbe, I a h o i e l e l i a / érdem, hogy első európaiként elérte Kanada partját. 1497. június 24-én szállt partra, Keresztelő Szent János ünnepén. Gyarmatokai nem hozott létre, de talán hozzáférhetővé tette Új-Fundland és Labrador partjait az európai halászok számára. Ezek már minden valószínűség szerint jóval Kolumbusz előtt halásztak a gazdag partokon, bár a vidéket ők halászterületnek ismerték, nem „Újvilágnak" vagy a sokat keresett átjárónak Katajba, mely után Kolumbusz kutatott.3 Ot évvel Cabot után egy portugál expedíció indult Amerikába. Pedro de Barcelos - egy földbirtokos az Azori-szigetekről - vezette. A fedélzeten tartózkodott barátja és azori honfitársa, Joáo Fernandes.4 Mivel ha nem a tengert járta, Fernandes gazdálkodott, a Lavrador ragadványnevet kapta, ami portugálul „gazdát" jelent. Bár az expedíció partraszállásának pontos helye vitatott, Kanada Labrador tartománya az expedícióban részt vevő gazda, Joáo Fernandes beceneve után kapta a nevét.
A portugálok is csalódottságot éreztek, hogy csak jeges vizeket találtak, nem pedig Kelet egzotikus kereskedő kikötőit. Portugál zászló alatt hajózott Gaspar Corte Real is.5 Lehetséges, hogy elérte Új-Fundlandot, de úti feljegyzései gyérek és pontatlanok. Felfedező-útja időpontját és időtartamát egyaránt vitatják. Második útján teljes expedíciója eltűnt. Egyik testvére, Miguel kihajózott keresésére, de neki is nyoma veszett. Ha ÚjFundland és Labrador halban gazdag partjai valaha titkot is jelentettek, többé már nem számítottak annak. Breton, baszk, francia és angol halászhajók folytatták saját fel nem jegyzett felfedezéseiket. A halászok nem vezettek naplót, de hagytak hátra bizonyos jeleket. Egyes történészek szerint a portugálok az elfogadott időpontoknál A jóval korábban ott jártak, hisz Grand Banks északamerikai bennszülött neve - baccaloes - portugál szó, jelentése „tőkehal".6 Mikorra egy újabb olasz, Giovanni Verrazano francia zászló alatt hajózva elérte az Újvilágot, halászflottákat és halászkunyhókat lehetett látni a folyók és öblök mentén, melyet az európaiak később „felfedeztek". Expedíciójára 1524-ben került sor, és csupán néhány rövid hónapig tartott. Verrazanónak tulajdonították Új-Skócia egyik legkorábbi elnevezését, melyet állítólag mint „Árkádia" vezetett fel a térképre.7 Ez a név jelentős szerepet fog játszani annak a történetében,
hogyan is jutott el egy ősrégi kincs az Újvilágba és a Pénzverembe. Bár modern jelentése a be nem avatottak számára nem bír sok érdekességgel, bizonyos keveseknek az Árkádia-téma és egy földalatti tudásfolyam generációkon ál tartó továbbadása mindenekfelett való jelentőségű. Giovanni Verrazano is része lehetett egy elit csoportnak, hasonlóan sokakhoz .1 lontos világfelfedezők közül. Olyan világban élt, melyet meg, mindig az inkvizíció rettentő szorítása uralt. Az újszerű elméleteket, köztük a leifedezetlen földek lehetőségét gyanakvás övezte, és könnyen szolgálhattak börtönnel és kínzással, vagy jutalommal a tudomány emberének. A felfedezőknek és tudós embereknek csatlakozniuk kellett valamelyik társasághoz (melyekkel később találkozni fogunk) - tudjuk, hogy léteztek ilyenek a kérdéses korban -, amik bizonyos fokú biztonságot jelenthettek az üldözéssel szemben. Verra-zano családi címerében szerepel egy hatágú csillag, ami egyesek szerint arra utal, hogy nem lehetett keresztény. Az inkvizíció idején a vallás lontos szerepet játszott, és egy nem katolikust eltiltottak volna egy ilyen jelentőségű küldetés vezetésétől. Kolumbusz vallása még mindig heves viták tárgya.8 Pontosan hová is helyezte Verrazano az Árkádia nevet? A korai felfedezők és térképkészítők híradásai nem mindig egyeznek. Az egyik térképész Árkádiát a Hudson folyótól északra mutatja. Mások azt mondják, az észak-carolinai Outer Banks az, és helyesen megjegyzik, hogy Verrazano a
nevet Jacobo Sannazaro Görögországban játszódó igen népszerű irodalmi művéből vette.9 Sannazaro Arcadiájit tizenöt különböző alkalommal nyomtatták ki, mielőtt Verrazano Amerikába ért. Mivel Verrazano pontosan lejegyezte a szélességet, Morison például úgy hiszi, Maine és a kanadai tengerpart Árkádia.10 Árkádia, Sannazaro meghatározása szerint az idilli világ volt, egy, a modern (középkori) világ számára elveszett Édenkert. Az élet egyszerű formáját jelenthette, ahol gondolat és tett eltávolodhatott az egyház és az állam által kimért hivatalos büntetés fenyegetésétől. Sir Francis Bacon, angol filozófus, valamint mások úgy vélték, ez a világ csak Európán kívül létezhet. Flittek egy új ország megteremtésében, ahol biztosítani fognak bizonyos szabadságjogokat és tolerálnak minden vallást. Bacon ezt az országot ÚjAtlantisz című művében írta le. Meglehetősen érdekes, hogy Új-Skócia francia neve L'Acadie, mely a „föld" jelentésű mikmek szóból ered. A térképkészítők a két névből talán egyet csináltak, ÚjSkóciát pedig egy darabig L'Acadie-nak és Árkádiának hívták. Verrazano amerikai kirándulása 1524-ben rövid volt az ilyesfajta európai utazásokhoz képest. Január 17-én hagyta el a Madeira-szigeteket Afrika partjainál, és ugyanez év június közepe Franciaországban találta. Az egyetlen hely, ahol e l t ö l t ö t t valamennyi időt, .1 mostani Rhode Island
v i d é k e , ahol leírása szerint a bennszülöttek „szokásaikban a legcivilizáltabbak" és „inkább a fehérség irányába hajlanak" - a leírás egyaránt jelezhet korábbi kapcsolatot és házasodást a régebbi európai felfedezőkkel.11 Verrazano szerette a görög helyneveket, Rhode Islandet partjain tett látogatása után nevezte el, újra csak San-nazaro műve alapján. Jacques Cartier, a francia tengerész lett a következő, aki az Újvilágba hajózott.12 1534-ben Cartier flottája egy jókora francia halászhajóval találkozott, melyről Cartier, nyilvánvalóan a fölött érzett dühében, hogy nem ő érte el először a vidéket, azt állította, „eltévedt". Felkutatta UjFundland, a Prince Edward-sziget és a Gaspé-félsziget partjait. Utazásai során összefutott a mikmekek két, egyenként negyvenötven vízi járműből álló flottájával. Kereskedni akartak a magányos francia hajóval, de mivel ők voltak túlerőben, Cartier óvatos maradt. Végül mégis megengedte, hogy egy, kilenc nagy kenuból álló kis konvoj az árucseréhez megfelelő közelségben kikössön. Az eset bizonyítani látszik azt, hogy a bennszülöttek a múltbeli tapasztalatok alapján ismerték a kereskedelmet. Miközben Cartier tovább hajózott felfelé a Szent Lőrinc-folyón, újabb, ezúttal húron bennszülötteket szállító kenuflottával találkozott. A huronokat a mikmekekhez hasonlóknak gondolta, de sokkal szegényebbeknek látszottak; azt írta, egyedülálló, hogy otthonukul
csak felfordított csónakok szolgáltak. Nagyon valószínű, hogy az otthonától távol levő és ideiglenes tábort felütő húron halászflottára bukkant. Cartier visszaútja Európába csupán három hétig tartott, ami azt bizonyítja, hogy tapasztalt tengerészeknek milyen könnyű átkelni az Atlanti-óceánon. 1604-ben a francia felfedező, Sámuel de Champlain eljutott Új-Skóciába, és huszonnégy kilométerre Oak Islandtől, az új-skóciai La Have-nál ideiglenes települést hozott létre.13 Később másik helyre költözött át a Fundy-öbölnél, ahol három évig maradt. Champlain új-skóciai települései nagyobbrészt rövidéletűnek bizonyultak, és eltekintve a bennszülött népességgel zajló szőrmekereskedelemtől, nem sok tevékenységet folytattak. Franciaország és Anglia kapcsolata Európában ellenségesnek számított, és ezt átvitték az Újvilágba. A britek és a franciák vetélkedtek a terület tulajdonjogáért, de jelentős katonai műveletek nem zajlottak, eltekintve attól, hogy 1644-ben erődöt építettek Louisbourg-nál, a Cape Bretonszigeten, messze Oak Island vidékétől. Az erőd építéséhez mérnököket hoztak, ezért gondolják, hogy Oak Islanden „föld alatti bankot" építhettek. A zsoldot gyakran űzettek aranyban és ezüstben, és a szárazföldi portyák és a tengeri kalózakciók ves/.élye indokolhatja egy ilyen raktár létesítését. Az is alátámasztja ezt az elképzelést, hogy rendelkezésre állt a szükséges munkaerő. így aztán, az első gyanúsítottnak, a francia hadseregnek
indítéka és eszköze egyaránt volt ahhoz, hogy a Pénzveremhez hasonló, bonyolult „bankot" építsen meg. Az elméletnek van előnye, de mivel korábbról nem ismerünk precendenst ilyesfajta építményre, ez az előny pusztán annyi, hogy nem lehet egyszerűen mellőzni. A Louis-bourg-t építő franciák nem sokáig gyakoroltak ellenőrzést Oak Island és a Mahone-öböl fölött, és egy későbbi szerződésben átengedték a briteknek. 1606 és 1749 között Új-Skócia déli fele nagyrészt lakatlan. Az északi parton, a Fundy-öböl és a Minas-medence mentén hatvan francia acadiai család telepedett meg. 1632-ben e családok közül sok a sziget déli oldalára és La Have-ba költözött; a jelenlegi Lunenburg nincs messze Oak Islandtől. A folytatólagos ellenségeskedés Franciaország és Anglia között elvezetett az utrechti egyezményhez, mely Új-Skóciát 1715-ben átruházta Angliára. Ez nem állította meg a már itt levő francia települések növekedését. Új-Skócia gyorsabb ütemben kezdett angolokkal benépesülni, miután 1749-ben a Mahone-öböltől hatvannégy kilométerre megalapították Halifaxet. A briteket mindazonáltal aggasztotta, hogy az acadiai népesség akár tízezer is lehet, tehát arra biztatták a brit gyarmatosokat, költözzenek a vidékre. E telepesek közül sok a New England-i amerikai kolóniákról jött. Tíz évvel később, 1759-ben, a Shorehami Adománylevél juttatta földhöz ezeket a New Englandből érkezett telepeseket. Ekkoriban Oak Islandet, a 350 sziget egyikét a Mahone-öbölben,
felosztották és bejegyezték a tulajdonosokat, de még nem települt be. 1795-ben, mikor a három ifjonc nekiállt kincset ásni, még mindig lakatlanul állt. Azok számára, akik úgy hiszik, hogy a Pénzvermet kalózok építették, eléggé érdekes, hogy a Mahone név a francia mahonne szóból ered, jelentése alacsony merülésű kalózhajó, melyet főleg a mediterrán vizeken használtak. 1755-ben folytatódtak az angolok és franciák közötti ellenségeskedések. A francia túlerő miatti aggodalom arra vezette a briteket, hogy erőszakkal áttelepítsenek hatezer francia acadiait a Georgiától Louisianáig terjedő régióba. Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő Evangeline című költeménye teszi halhatatlanná ezt a kényszerű exodust. Sokan az amerikai délen maradtak, ahol az „acadiai" „ca-junná" torzult. Mások útjukat visszafelé vették új-skóciai otthonukba. A bennszülöttek és a gyarmatosok között vívott csetepaték, valamint a Franciák és angolok közötti háborúk mellett meg ott voltak a kalózok. Mivel Franciaország és Britannia szinte mindig háborúban állt, az engedélyes és közönséges kalózkodás nem szünetelt. Az arról szóló lista, hogy ki mindenki lehet felelős egy Oak Is-land-i elásott kincsért, nem éppen rövid. A tizenkilencedik századtól napjainkig, akik a nyár folyamán a kincs után kutattak, a teleket azzal töltötték, hogy útmutatásokat kerestek, végül is mi kerülhet felszínre a Pénzverem
mélységeiből. Az elméletek, hogy ki rejtette el, éppolyan nagyszámúak, mint a szigetek a Mahoneöbölben: Anglia és Franciaország királyságai koronaékszerei, kalózbankok, viking kincsek, Wil-liam Shakespeare eredeti kéziratai, sőt egy maja hajó zsákmánya is lehet. Még olyan teóriák is akadnak, hogy egyáltalán nem rejtett kincs tárolására ásták, hanem kifinomult hidraulikus liftek hajók tisztításához és javításához. Az alagutakat és vízelvezetőket egyszerűen a vízszint növelésére és csökkentésére használták. Ebben az elméletben, hasonlóan magához Oak Islandhez, van néhány lyuk. Először is a legésszerűbb becslések a megépítéséhez szükséges időt illetően úgy szólnak, hogy több mint egy évet és iszonyatos mennyiségű munkát vett igénybe. Tekintve, hogy a Fundy-öböl rövid hajóútra van a Mahone-öböltől, és hogy talán ebben az öbölben a legnagyobb a vízszintkülönbség dagály és apály között egész Észak-Amerikában, sokkal ésszerűbb módja is létezett a hajó úgynevezett „átfordításának". A hajót partra lehet vinni és kijavítani apálykor, és visszavinni a tengerre dagálykor. Nincs szükség semmiféle kidolgozott építményre. A másik „lyuk" az elméletben az, hogy olyan komplikált építmény, mint az Oak Island-i Pénzverem, sehol másutt a világon nem létezik. Az ilyen összetett hajótisztító eszköz léte példátlan, és a vidék igen valószínűtlen helyszíne lenne a feltalálásának.
Akadnak olyan állítások is, hogy természetes eredetű egy víznyelő, mely fatörzseket szippantott be, vagy amibe a lyuk eltömítése céljából egyszerűen bedobálták a köveket és a fatörzseket. Michael Bradley, egy, Fanthorpe Rennes-leChdteau titkai (Secrets of Rennes-leChdteau) című művében tárgyalt szerző felvetette a természet által létrehozott „mészkő szellőzőnyílás" elméletét. Ez figyelmen kívül hagyja, hogy a kőlapokat a szárazföldről hozták át, a tölgyfa padozatokat egyenletesen osztották be, az öböl vízelvezetőit idegen rostokkal rakták be a helyükre, mesterséges partot építettek és e kövek feliratosak. Az elmélet a felett is elsiklik, hogy a legelső ásatás előtt a sziget lakatlan volt, és egy víznyelő betömése egy lakatlan szigeten felesleges. A Pénzverem egyértelműen emberi kéz műve. Ennek a fényében szükségessé válik összeállítani azon jelöltek listáját, akik eláshatták a kincsei, és alaposabban megvizsgálni az időhatárokat. Míg kezdőpontnak gyakran a hivatalos és államilag szponzorált felfedezőutak számítanak, léteznek nem hivatalos és támogatást nem élvező utazások is. így első gyanúsítottaink a vikingek. A VIKINGEK Az északi utazók azért tekinthetők gyanúsítottaknak, mert ők az egyik olyan csoport, akikről most már bizonyossággal kimondhatjuk, hogy Kolumbusz előtt átkeltek az Atlanti-óceánon. A vikingek mellett szóló bizonyítékok közül az első, hogy milyen hírnévre tettek szert, mint tengeri martalócok.
Nem a képzeletünk lódul meg, ha azt hisszük, birtokolhattak elrejtenivaló kincset. Bár valaha vitás kérdésnek tekintették, most már tudjuk, a vikingek legkésőbb i. sz. 1001-re elértek ÉszakAmerikába. Hogy ez a dátum többé már nem kétséges, az Helge Ingstad (Kelet-Grönland és a Spitzbergák egy korábbi kormányzója) és Anne Stine Ingstad, egy régész elismert csapata állhatatos erőfeszítéseinek köszönhető.14 Egy 1590-re datált izlandi térkép és az északi sagákban talált iránymutatások miatt úgy döntöttek, Új-Fundlandot kutatják át. Itt viking romokat tártak fel a tartomány északi partján. L'Anse aux Meadowsnál végzett hosszas ásatások után Ingstadék bebizonyították, létezett itt egy nehéz körülmények között gazdálkodó közösség, mely 100-300 ember eltartására volt képes. Öt-hat szobás gyeptégla házak, kovácsműhely, égetőkemence, fürdőház és jó néhány hajószín került a felszínre, és számos tárgyi lelet, köztük vasszegek és szegecsek, zsírkő rokka, olajlámpás és bronz köpenytűk. Az 1960-as években kezdődött ásatás bebizonyította, hogy a vikingek legalább egy településsel rendelkeztek az Újvilágban ötszáz évvel Kolumbusz előtt. L'Anse aux Meadowst rekonstruálták, hogy bemutassák, milyen életet éltek az északi telepesek, és a terület jelenleg kanadai történelmi park. Egyéb viking tárgyak felfedezése New Englandben, északabbra és nyugatabbra Kanadában, és olyan messze nyugaton, mint Minnesota az Egyesült Államokban (e
tárgyak eredetisége kérdéses), nem olyan elfogadottak, mint az új-fundlandi tanyagazdaság, bár ahhoz kevés kétség fér, hogy Új-Skóciát elérhették viking hajók. A vikingeknek azonban sem eszközük, sem indítékuk nem volt a Pénzverem megkonstruálására. Azok, akik szigetről szigetre haladva az Atlantikum északi részén keresztül eleitek az Újvilágot, nem fosztogatók, hanem gazdálkodók voltak.15 Eltérően északi unokatestvéreiktől - a támadóktól, akik beutazták és végigportyázták a mediterrá-neumot, a Fekete-tengert, Európa hajózható folyóit és a közeli Írország partjait - ezek a vikingek még saját koruk európai mércéi szerint is szegények voltak, nem lehetett elrejteni való kincsük, és nem rendelkeztek azokkal az ismeretekkel, melyek egy ilyen bonyolult építmény és ilyen összetett hidraulikai rendszer felépítéséhez szükségeltettek. ÉSZAK-AMERIKAI BENNSZÜLÖTTEK Egy másik elmélet úgy szól, hogy a vermet északamerikai bennszülöttek készíthették. Az bizonyos, hogy sokkal többre voltak képesek, mint amennyit az európaiak elismernek. Komplex kormányzattal, kereskedelemmel és olyan fejlett tudományos ismeretekkel rendelkeztek, melyek meghaladták a korai felfedezők felfogóképességét. Csak most tudtuk értelmezni azokat a délnyugaton és Észak-Mexikóban talált sziklaépítményeket, melyek Nap- és Hold-naptárakként szolgáltak.
Hasonló, de grandiózusabb építményeket fedeztek fel New Englandben, ám ezek még mindig nem kapnak kellő figyelmet, mivel nem illenek bele az Észak-Amerika nagy részét Kolumbusz előtt benépesítő őslakos népekről alkotott elképzelésünkbe.16 Bár azt most már elfogadjuk, hogy zajlott kereskedelem Florida és New England bennszülött törzsei között, és hogy a délkeleti törzsek kereskedtek egészen a Sziklás-hegységig, a stonehengeivel azonos kifinomultságú kőnaptárak létét elutasítják, mivel sok történész tart a következményektől. Mégsincs annak semmiféle emléke, hogy az észak-amerikai bennszülöttek olyan nagyra becsültek volna bármiféle anyagi kincset, hogy ilyen nagy munkára szánták volna magukat azért, hogy rejtekhelyet építsenek neki. A nomád népek valójában a felhalmozást gyakran kellemetlennek tartották. Ennek szélsőséges ellentéte, a potlecs szokása a „jobb adni, mint kapni" hitet fejezi ki.17 Annak ellenére, hogy bonyolult naptárakat és földhalmokat találtak szerte Észak-Amerikában, senki nem mutatott fel bizonyítékot fejlett hidraulikai ismereteikre. Indíték és eszközök híján az amerikai bennszülötteket törölhetjük listánkról. SPANYOL MARTALÓCOK ÉS VÉDEKEZŐ INKÁK Talán a spanyolok az első olyan telepesek Amerikában, akiknek erőfeszítéseit hatalmas gazdagság
felhalmozódása koronázta. Arannyal és ezüsttel megrakott spanyol kincseshajók gyakorta estek hajótörés vagy a kincset maguk számára megkaparintani akaró kalózok áldozatául. Akik a Pénzveremnél kutattak, válaszukat keresve szó szerint minden követ megmozgattak - hogy többet tudjanak meg róla. Tudós o k é s mérnökök mellett varázsvesszős kutatókkal és médiumokkal is konzultáltak. Kevésbé konvencionális kísérleteik egyikében Frederick Blair é s Mel Chappell felfogadott egy „automatikus íróként" ismert l e l e k l .ítót, egy médiumot, aki által a holtak az élőkkel kommunikáln a k . K médium szerint a Pénzverem mélyén inka aranyat rejtettek el. A történet szerint a spanyol konkvisztádor, Francisco Pizarro 1524 táján eljutott Tumbes inka városába Peruban.18 Mivel még nem kapott engedélyt kincsük elprédálására, hátrahagyott két embert, hogy őrizz e k a várost. Négy évvel később, mikor megkapta felhatalmazását V Ka r o l y spanyol királytól, Pizarro visszatért, és a várost üresen és romokban találta. Áldozatul esett az Atahualpa király és féltestvére, a 111 mkövetelő Huascar közötti polgárháborúnak. Miközben Huascar a győzelemre tört, a várost kifosztották. John Wicksen, egy pap szelleme , aki egyike volt a Pizarro által Tumbesben hátrahagyott emberekn e k , a médium állítása szerint azt mondta Frederick Blairnek és Mel Chappellnek, hogy a kincset szárazföldi úton vitték Panamába, és inka hajókra
rakták. Ezeket észak felé tartó útjukon vihar rongálta meg, és Új-Skóciánál értek partot, ahol a különleges szerkezetű rejtekhely megépült. A legtöbben ostobának neveznék a történetet; tulajdonképpen teljes egészében kitalált. A történelem számon tartja, hogy a polgárháborúból Atahualpa került ki győztesen, aranyát és ezüstjét pedig ő tartotta Tumbesben. E kincset később átadta Pizarrónak, megtöltve egy szobát egyszer arannyal és kétszer ezüsttel, hogy megkísérelje megvásárolni a szabadságát. A spanyolok megfojtották. A spanyol arany mindig megfogta a kincsvadászok romantikus képzeletét. Az lehetséges, hogy mindama hajók közül, melyek zsákmánnyal terhelten átkeltek az Atlanti-óceánon, egyet egy gyarmati kormányzó titkos raktárához vittek, hogy tulajdonosai vagy a későbbi történészek soha rá ne akadjanak. Ha így történt, sokkal valószínűbb, hogy a hideg észak-atlanti területeken a spanyol konkvisztádorok ásták el kincset, nem pedig inka tengerészek. Spanyol hajók tényleg utaztak visszaútjukon az áramlatokkal, és gyakran elmentek me s s z e északra, Új-Skóciától mindössze hatszáz kilométeres távolságra. A Mexikó és Dél-Amerika spanyol meghódítása idején eltűnt hajók száma százakra tehető, és nem Florida partjainál vagy a karibi térségben süllyedt el mind. Ami azt illeti, az Atlanti-óceán északi részének jócskán kijutott az egyes hajótörésekből. Új-Skóciában Sable kicsiny szigeténél 250
ilyen hajótörést tartanak számon. Jó az esély arra, hogy vannak útjukról szél által letérített spanyol hajók azok között, melyek Üj-Skócia áruló vizei mélyén összetörve fekszenek. Lehetséges-e, hogy egy vagy több kikötött Oak Island apró szigetén, és hazatérni képtelenül kincsét egy ilyen masszív építményben temette el? A spanyolok dél-amerikai tevékenységük során valóban alkalmaztak bányászokat, és nem volt rendkívüli, ha bányamérnök is tartózkodott a fedélzeten. D'Arcy O'Connor/1 nagy ásás (The BigDig) című könyvében felvetette, hogy történhetett egy ilyen eset.19 A megrongált hajó javítás céljából kénytelen kikötni, és megszabadítják súlyos rakományától. A király megbízottja, aki a kincs biztonságos őrzéséért felel, elrendeli egy rejtekhely megépítését. Itt addig fogják tárolni a kincset, míg viszsza nem lehet küldeni egy jobb hajót. A munka elvégeztével a sérült hajó, a körülményekhez képest megjavítva újra kifut a tengerre, de csak azért, hogy elsüllyedjen. így aztán sem tanúk, sem bizonyítékok nincsenek - csak az igazán titkos kincs. A spanyolok által zsákmányolt arany és ezüst gondolata érdekes. Ha nem is maguk a spanyolok építették, annak a lehetősége akkor is fennáll, hogy a spanyol szárazföldet fosztogató engedéllyel vagy a nélkül működő kalózok egyike lehetett. A történelem egyik legismertebb engedélyes kalóza Sir Francis Drake volt. SIR FRANCIS DRAKE
1990-ben beszéltem Dávid Tobiasszel, Oak Island nagyobb része jelenlegi tulajdonosával, aki 1970 óta a legtöbbet tett az ásatásokért. Az ő elmélete az, hogy a vermet Sir Francis Drake készítette, hogy kalózzsákmánya egy részét elrejtse. Drake azzal szerzett nevet, hogy portyázott az újvilági spanyol területek csendes-óceáni partján, melyről a spanyolok azt hitték, oda angol nem teszi be a lábát. Hogy nem kötötték fel mint kalózt, az tanúbizonysága a koronához fűződő kapcsolatának. Pályafutását fiatalon kezdte, kis hajókat foglalt el amerikai vizeken. 1572-ben már készen állt a nagy idők eljövetelére, és egyesítette erőit William Le Testűvel, egy francia kalózzal, akit később felakasztottak Drake-kel közös vállalkozásaiért. Drakenek nemcsak élete maradt meg, de gazdag emberként is tért haza. Életrajzírója, James A. Williamson szerint 1576-ban Drake bizalmas találkozón vett részt I. Erzsébet királynővel, ahol előadott egy titkos terven belüli titkos tervet.20 Fedőtörténete úgy szólt, hogy azért hajózik a csendes-óceáni vizekre, hogy olyan földeket fedezzen fel, melyekre királynője igényt tarthat. Ez biztonságosan kiszivároghatott, hiszen a királynőnek semmilyen kellemetlenséget nem okozhatott. Az igazi titok egy egyezség lehetett, mely szerint a kalózkodás nyereségein osztozni fognak. Drake útján a hajója, a Gol-den Hind, azután, hogy huszonhat tonna spanyol aranyat vett a fedélzetére, körbehajózta a Földet. Mivel ez idő szerint Spanyolország és Anglia nem
állt háborúban, tetteit Erzsébet királynő nyíltan nem támogathatta. Azonban tudjuk, hogy hősként tért haza, és gazdag életvitelt folytathatott. Felvásárolta egy vetélytársa házát, és saját tőkéjéből költött szülővárosa, az angliai Plymouth vízellátása javítására.21 Miután néhány évig élvezte az életet, a királynő áldásával visszatért a tengerre. Anglia ekkorra már háborúban állt. 1585-ben kikötőket támadott meg és hajókat fosztott ki a Karib-tengertől az Azori-szigetekig. Tíz évvel később nekivágott utolsó portyájának. Alig egy évvel kifutása után meghalt Panamában, vérhasban. Tobias azt állítja, hogy egyik útja után sok cornwalli bányászt fogadott fel - tele volt velük a hajója -, hogy megépítsék a titkos kincslerakatot Oak Islanden. Az biztosan elfogadható, hogy Drake-nek módjában állt felállítani egy ilyesfajta expedíciót, mely a legtöbb kalóz számára túlságosan költségesnek bizonyult volna. Alkalmazhatta a technológiát is, amit közönséges kalóz nem tudott volna megtenni. Atgondoltam az elméletet, és elsőre elvetettem ironikus, de azért, mert túl jól összeillett minden. Úgy tűnt, hogy ez is csak egy újabb „Kidd kapitány"-teória, mely e rövid életű kalóznak tulajdonítja az atlanti partvidék kincsekről szóló történeteinek felét. További vizsgálódás után a történet hihetőbbnek tűnt, de az indíték még mindig hiányozni látszott. Drake-nek nem volt oka rejtegetni a gazdagságát; inkább az számított
jellemzőnek, mikor vetélytársa otthona felvásárlásával fitogtatta vagyonát. Nyíltan költekezett, és bár törvényes bocsánatot nem nyert kalózakcióiért, hivatalos jutalmat kapott értük. A királynő 1580ban még lovaggá is ütötte. A tizenhatodik században s o k a t j e l e n t e t t , h a v a l a k i n e k b e í o l v a s o s barátai voltak. 15 5 S t o l a z inkvizíció futótűzként söpört v é g i g Európán, I. Erzsébet p e d i g n em engedélyezte, hogy üldözzék a katolikus doktrínához nem ragaszkodókat, de aztán őt is kiátkozták. Egyik oka ennek az, hogy hitt abban, hogy a királyok és királynők érintésükkel gyógyítani tudnak. Még koronázása időpontját is megkonzultálta asztrológusával, John Deevel. Dee később megírta A tökéletes navigáció művészete (The PerfectArt ofNavigation) című könyvét, mely Drake-et arra a meggyőződésre juttatta, hogy a Földet körbe lehet hajózni. Míg a királynő szellemi vezetői a dr. Dee-hez és dr. Philip Sidney-hez hasonló mágusok és alkimisták voltak, kalandvágyát kalózai, Sir Francis Drake és Sir Walter Raleigh tevékenysége elégítette ki. Raleigh azonban kiesett a királynő kegyeiből, és száműzték udvarából. I. Jakab alatt Raleigh-t koronaellenes összeesküvésért börtönbe vetették, és 1616-ig ott senyvedett. Itt írta meg világtörténetét. Ebben kinyilvánította, hogy a filiszteusok tengeristene, Dagon azonos a görög Triton istennel. Hogy ezt pontosan miért is tekintette fontosnak, azt nem lehet
tudni, de a görög mitológia istene némi jelentőséggel bír Oak Island rejtélye szempontjából. Triton érkezett az argonauták segítségére, mikor az aranygyapjút keresték. Raleigh arról is írt, úgy hiszi, hogy a bölcsek köve, a hipotetikus anyag, melyről a középkori alkimisták úgy tartották, az alantas fémeket arannyá változtatja, azonos a Iaszón és argonautái által keresett aranygyapjúval. Mind Raleigh, mind Drake arra buzdította Erzsébetet, hogy érvényesítse az Újvilágban levő földet érintő jogait. Tekintve, hogy Erzsébet udvarához olyan mágusok és alkimisták tartoztak, mint dr. Dee, lehetséges, hogy azt hitték, a bölcsek köve, vagyis az aranygyapjú Amerikában van? Erzsébet udvara az intrika melegágya volt, és mivel a rejtélyes dr. Deehez hasonlók, valamint a Sir Francis Baconféle cselszövők arra sarkallták Erzsébetet, neki kellene Amerika királynőjének lennie, nem vethetjük el azt, hogy az udvar ügynökei működhettek az Oak Island-i építmény katalizátoraként.22 Mindamellett az a teória is érdekes, mely úgy tartja, Shakespeare eredeti munkái fekszenek a Pénzverem mélyén. SHAKESPEARE KÉZIRATAI Több mint száz évvel a Bárd halála után, az 1770-es években, egy brit egyházfi, James Wilmot úgy döntött, írni fog két kedvenc írója egyikéről.'5 lílment Stratlord-upon-Avonba, Hogy történeteket gyűjtsön, de csak arra jött rá, hogy egyáltalán nincsenek ilyenek. Ezután megpróbálta fellelni
Shakespeare könyveit, hiszen egy ekkora világi műveltségű embernek biztosan nagy könyvtára lehetett. Ezeknek szintén nem bukkant a nyomára. Amit v^zont Wilmot felfedezett, az az, hogy e megbecsült író ieg^ tfloczarőVfia volt, aki felcsapott színésznek, ami akkoriban nem számított éppen tiszteletreméltó pályának. Eljutott arra az eredményre is, hogy a -mészáros- fiáról szóló történetek java részét olyan emberek találták ki, akik hasznot reméltek a stratford-upon-avoni Shakespeare-kultuszból. Wilmot végül arra a következtetésre jutott, hogy e műveket egyáltalán nem is ő írta. Halálakor még csak nem is volt Shakespeare birtokában egy kézirat sem, arról sem szólt a végrendelete, hogy bármelyik barátokhoz vagy rokonokhoz kerüljön. Valójában, következtetett Wilmot, a Shakespeare által írt darabokat másik kedvenc szerzője, Sir Francis Bacon írta. Bacon rendelkezett azzal a világi műveltséggel, melyet Shakespeare csak birtokolni látszott. O olyan témákat tanulmányozott, mint a botanika, törvénykezés, kormányzás, történelem és orvostudomány, míg arra, hogy Shakespeare egyáltalán tudott volna írni vagy olvasni, semmiféle bizonyíték nincs. Mint Erzsébet udvara tagjának, Bacon-nek volt arra oka, hogy rejtegesse, hogy a színház számára ír. Legjobb esetben csökkent volna az őt övező tisztelet emiatt; a legrosszabban a királynő, aki nem értékelte Shakespeare műveit, gúnynak veszi.
A későbbiekben, 1857-ben, egy másik brit író, William Henry Smith publikálta Bacon és Shakespeare (Bacon and Shakespeare) című művét, mely mindkét ember életének krónikája, és ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott. Bacon széles körű ismereteivel meg lehetett írni e műveket, Shakespeare-éivel nem.24 Amerikában Delia Bacon (nem áll semmilyen kapcsolatban Sir Francisszel) iskolai tanár, író és előadó jutott ugyanerre a következtetésre. Az ő műve vezetett másokat arra, hogy megkérdőjelezzék Shakespeare szerző voltát; a lista végül addig bővült, míg magában nem foglalta John Greenleaf Whittiert, Ralph Waldo Emersont, Nathaniel Hawthorne-t és Olivér Wendell Holmest.25 Tíz évvel Smith könyve megjelenése után egy könyvtáros, akit Northumberland hercege bízott meg eredeti kéziratok felkutatásával és megőrzésével, kéziratokat fedezett fel, melyeket Bacon birtokolt, és egy listát más, nem a kötegben található művekről, melyeket állítólag Shakespeare írt.26 Ettől fogva egyéb könyveket is kibocsátottak a Bacon- és Shakespeare-témáról. Négyszázra is rúghat a vitával foglalkozó könyvek száma. A Bacon mint szerző tézist támogatók között olyan kimagasló írók találhatók, mini Wall Whitman és Benjamin Disraeli. A kéziratokra eddig senki nem lelt rá. A vita még ma is tart. William Shakespeare egy műveletlen mészéros-lia volt. Ismert, hogy gyermekei nem értettek a betűvetéshez, ő maga a legjobb esetben is „írástudatlan" volt, és Bacon
egyik támogatója fizetett neki neve használatáért.27 A Shakespeare-nek tulajdonított művek eredeti kéziratai rejtélye még mindig foglalkoztatja a Baconelmélet támogatóit. Míg a legtöbb fontos angol író kéziratai megtalálhatóak Nagy-Britannia múzeumaiban, Shakespeare-től egyetlenegy sem. Bacon tényként említette, hogy igazi valója halála utánig nem fog ismertté válni. De miért? A választ Erzsébet udvara légkörében lehet megtalálni. Bacon nagyon közeli rokonságban állt Henry Wriotheselyvel, Southampton earljével. Az earlt a történelem mint Shakespeare művei igen korai patrónusát ismeri. Tulajdonképpen ő tette lehetővé, hogy a Bárd egyik művét egy másik barát, Essex earlje birtokán előadják. A színmű a II. Richárd volt, melyben Shakespeare megkérdőjelezi a királyok (és királynők) isteni jogait. A királynő ezután elrendelte Essex és Southampton earlje letartóztatását, ők pedig megpróbáltak felkelést kirobbantani, hogy kitérjenek végzetük elől. Mind a felkelés, mind a halál elkerülésére tett kísérletük kudarcot vallott. Sir Walter Raleigh és Sir Francis Bacon egyaránt színvallásra kényszerültek - a királynő mellé álltak. A Bacon-elmélet támogatói ezt az eseményt hiszik a kéziratok Bacon általi elrejtése indítékának. 1911-ben dr. Orville Owen Detroitból érkezett Angliába, hogy Bacon titkos kéziratai után kutasson.28 Egy Bacon-szövegben talált nyomok alapján expedíciót vezetett Walesbe. Délkelet-
Walesben, a Wye folyó iszapja alatt kő és cement pinceboltozatot talált, rejtjeles feliratokkal. Maga a pincebolt üresnek bizonyult. Dr. Owen és mások is hitték, hogy a művek itt voltak, de később még biztosabb helyre költöztették. Ugyanaz a szöveg, mely dr. Owent elvezette Walesbe, tartalmazott egy formulát szövegek higanyban való konzerválására. Arra a tényre, hogy Bacon a művek higanyba rejtéséről és mesterséges források építéséről írt, Burrell Ruth, a Michigani Állami Egyetem diákja hívta fel 1939-ben az Oak Island-i kincskereső, Gilbert Hedden figyelmét. Hedden visszaigazolta, hogy tényleg találtak higanyos palackokat a szigeten egy szemétrakásban.29 Sir Francis Bacon hitt az Újvilág eszményében. Egyik legismertebb műve utópikus tanmeséje, az Új-Atlantisz (The New Atlantis). Ebben egy ideális társadalmat írt le, mivel sokan reménykedtek abban, hogy az Újvilágban ilyen lesz az élet. Bacon és baráti köre Erzsébet udvarából végül szerzett birtokol az Újvilágban, bár maga Bacon sosem utazott el Kanadába, hogy meglátogassa földjét. Annak az elméletnek, hogy Oak Island egy nagyon ismert ember titkos munkásságát rejtheti, vannak bizonyos pozitívumai. Az időhatárokba beleillik, tekintve, hogy Új-Skóciát Bacon idejében parcellázták fel. Hozzáfért az eszközökhöz is, hiszen Drake-nek rendelkezésére álltak bányászok és mérnökök. Indíték is akad, legalábbis magának Baconnek a részéről. A Pénzverem megépítésének
ötlete komoly költségekkel jár; mérnökök, bányászok és munkások százainak felfogadásával és titoktartásra esketésével; a járulékos transzatlanti úttal együtt mindazonáltal legalábbis bonyolultnak tűnik. Az az elmélet, hogy a Shakespeare-eredetiket egyszerűen egy már amúgy is hatalmas kincs mellé tették, akkor kezd megállni, mikor felbontjuk tényezőire, hogy kik játszottak össze Erzsébet udvarában. Bacon mint Erzsébet, és később mint utódja, I. Jakab udvarának tagja, képmutató életet élt. Amellett, hogy olyasmiben hitt, ami megkérdőjelezte a királyi személyek jogait, műveit élő személyek álneve alatt írta, barátokat árult el, hogy saját nyakát megmentse, a későbbi vádak szerint megvesztegetéseket fogadott el, s még az is hírlett róla, hogy homoszexuális (mint Southampton earlje).30 És ha még mindez nem elég, egy olyan korban, mikor rendszeresen végeztek ki embereket vallási meggyőződésükért, Bacon még egy Láthatatlan Kollégium nevű titkos szervezetnek is tagja lehetett. E csoportot olyanok alkották, akik a tudomány szabadságáért küzdöttek egy olyan világban, melyben a tudományt eretnekségnek és boszorkányságnak nyilvánították. Számos tudós, természettudós, biológus, orvos és filozófus összeköttetésben állt, de távol az egyház figyelő tekintetétől. 1660-ban a Láthatatlan Kollégium mint Királyi Társaság felfedte magát a világ előtt, de
Bacon idejében még gyanúsnak tekintették. A legkevesebb, hogy számos tagjával fennálló ismerettsége révén Bacon tudott a csoportról. Bacon kapcsolata Drake-kel, Raleigh-vel, dr. Dee-vel és másokkal nagy jelentőségű, de jócskán vannak egyéb teóriák is. A gyanúsítottak hosszú sorában a következő az a csoport, melyet acadiaiaknak nevezünk. AZ ACADIAIAK A britek folytonosan zaklatták ezeket a francia telepeseket, mert attól tartottak, a franciák számban az angolok fölé kerekednek. Egy elmélet felveti, hogy az a c . i d u i . i k , a gazdák és k e r e s k e d ő k , a k i k n e k v a l a h a jól ment a sora, építették a Pénzvermet, az angolok fosztogatásainak k i védésére. Az acadiaiaknak abban persze igaza lett volna, ha felkészülnek arra, hogy a britek támadni fognak, mihelyt hatalmukba kenuk Uj-Skóciát. Amint láttuk, a franciákat végül is erőszakosan evakuálták otthonaikból, és olyan távoli helyekre költöztették, mint Louisiana. Azzal, hogy az acadiaiakat gyanúsítjuk a Pénzverem-tervezettel, az a probléma, hogy semmilyen bizonyíték nem támasztja alá azt, hogy valaha is akkora vagyont halmoztak volna fel, ami igazolná a titkos komplexum megépítésére fordított időt és erőfeszítést. Az európai vallási üldöztetés egy másik elméletben is közrejátszik. AZ ANGOL KATOLIKUSOK; A FRANCIA KORONAÉKSZEREK ÉS SZÁMŰZÖTT HUGENOTTÁK
A tizenhetedik században felemelkedőben levő protestáns vallás elvetette a katolikus egyház külsőségeit. Szerte Britanniában elkobozták a bálványoknak kikiáltott szobrokat, valamint az aranyés ezüsttárgyakat a templomokból. I. Károly 1649-es kivégzését követően ezekből az elkobzott tárgyakból nagyon sok eltűnt. Az Oak Island-elméletek azt vetették fel, hogy ezek az Újvilágba és a Pénzverem fenekére kerültek. A francia királyság koronaékszerei, melyek a francia forradalom idején tűntek el, ugyanilyen alapon szintén eljuthattak az Oak Is-land-komplexumba. Romantikus ötlet, melyre semmiféle nyom nem utal, és semmiféle alapja sincs. Egy újabb, elfogadhatóbb lehetőség a francia hugenottákat veszi fel a jelöltek listájára. 1685-ben ötvenezer hugenotta hagyta el Franciaországot, hogy megmeneküljön az üldöztetés elől. Sokan Amerikába mentek. Franciaországi, La Rochelle-i kikötőjükből e telepesek útja New Yorkba és egy általuk Új-Rochelle-nek nevezett városba vezetett. 1928-ban Dunbar Hinrichs, történész ÚjSkóciából, azt mondta, hogy Franciaországban valaki előadott neki egy történetet, egy föld alatti pinceboltozatról, mely Haitin épült és a hugenotta vagyon tárolására használták.31 A meg nem nevezett ember azt is mondta, egy másodikat is építettek Új-Skócián. Egy titkos föld alatti tároló bizonyítékát Haitin feltehetőleg megtalálták 1947-ben. A feltárására tett kísérletek, melyet az újskóciai ásatáson résztvevők végeztek, kudarcot vallottak.
MINDENKI KEDVENCE: KIDD KAPITÁNY A legáltalánosabban elfogadott jelölt arra, hogy ki is rejtette el a kin-esei a Pénzveremben, William Kidd kapitány. Mielőtt 1701-ben kivégezlek volna gyilkosságért és kalózkodásért, Kidd tett egy végső erő-feszítést élete megmentésére. Közölte a brit hatóságokkal, százezer Imii sterling értékű kincs helyét hajlandó felfedni. Bár azt mondta, hogy a Dél-kínai-tengeren van, a kincsvadászok szerint bárhol lehet a meleg karibi tengerpartoktól a kanadai Atlantikum hidegebb vizeiig. Kidd kalózként viszonylag rövid pályát futott be.32 Mint New York i székhelyű sikeres és gazdag kereskedő hajóskapitány a fran-ciák, és 1689-től a kalózok ellen vezetett portyákat. 1691-ben Massa-chusetts állama őt fogadta fel, hogy fogjon el egy csoport Új-Skóciába menekült kalózt. Mivel jutalmul a zsákmány egytizedét kapta, úgy találta, hogy ez egy jövedelmező üzlet. És így, hasonlóan Sir Francis 1 >rake-hez, engedélyes kalóz lett. Kidd II. Vilmos, Anglia királya alkalmazásában állt, feladata a kalózkodás visszaszorítása lett. Területe New Knglandtől a karibi térségig terjedt. Amint tengerre szállt, Kidd válogatás nélkül mindent megtámadott, köztük angol zászló alatt vitorlázó hajókat is. Ha ez nem volna elég, azzal is megvádolták, hogy meggyilkolta a fedélzeten legénysége egy tagját. 1699-ben, míg az Indiai-óceánon telelt, Kidd hírét vette, hogy engedély nélküli kalózzá nyilvánították, és számíthat arra, hogy letartóztatják.
Nehogy mindent elveszítsen, úgy döntött, elővigyázatossági rendszabályokat foganatosít. A Quedagh MerhantxóX szerzett zsákmányát átszállította egy másik hajóra, a St. Anthonyrz. A St. Anthony először 1 .cwesben, egy delaware-i városban állt meg, ahol elásták a kincs egy részét. Aztán kikötött az Oyster-öbölben, Long Island északi partj a i n , ahol Kidd elrejthette zsákmánya egy részét. A Long Island-öböl-töl keletre vitorlázva a hajó Gardiner szigetére ment, Long Island legkeletibb csücskére, és még több kincset ásott el. A többi megálló közé tartozott Block Island és Rhode Island. A korona megbízottai csup á n Gardiner szigetén lelhettek kincsre, és csak innen szállíthatták el. Kidd New York városi kikötése előtti utolsó megállása arra szolgált, hogy átadjon egy ékköves nyakláncot Bellomont earlje feleségének. Bellomont, New York kormányzója, aki nem örült a megvesztegetési kísérletnek, Bostonba küldte Kiddet, ahol letartóztatták, és Angliába vitték, hogy pert indítsanak ellene. Kiddet az earl pénzelte, és jogosult volt zsákmánya hetvenöt százalékára. Bellomont úgy hitte, nem elég, hogy nem jut hozzá a neki járó részhez, de Kidd tettei még veszélybe i s sodorják. Ezalatt a ()ucdagh Merchant, Kidd másik hajója, a Nyugat-Indiákra vitorlázoli. In az az ember vehette birtokba, akit Kidd bízott meg a megvásárlásával. Valaki azt állította, hogy leégett Santo Domin-go kikötőjében. Arra nézve soha, semmilyen bizonyíték nem
bukkant fel, hogy Kidd kincset ásott volna el ÚjSkóciában, de a zsákmányáról szóló legendák elterjedtek. 1935-ben Gilbert Hedden elolvasott egy Kidd kapitány és Csontváz-szigete (Captain Kidd and His Skeleton Island) című könyvet.33 A könyv tartalmazott egy térképet, s Heddennek úgy tűnt, hogy Oak Islandet ábrázolja. A szerző azonban azt állította, a sziget a Dél-kínai-tengeren fekszik. Nagy költségek és sok idő árán Hedden végül is Angliában elérte a szerzőt, aki viszont csak azt közölte vele, hogy a térképet ő maga kreálta. Annak ellenére, hogy kalózkincs ritkán maradt hosszú időre elásva, és általában nem került mélyre, a „kalózbank" elméletét Dunbar Hinrichs - ugyanaz, aki a hugenották gondolatával állt elő - tovább vitte. A Pénzverem állítólag bonyolult rejtekhelynek épült, ahol a kóborló kalózok védett helyen tárolhatták lopott holmijaikat. Az építmény nemcsak kívülállókkal, de más kalózokkal szemben is védelmet biztosíthatott. Bár ilyen bankok létét Haitin és Madagaszkáron is feltételezték, nyomukra sosem akadtak. Miután Kiddet Angliában kivégezték, a kincskeresés világszerte divatba jött. Komoly bizonyíték arra, hogy Kidd valaha is járt volna Oak Islanden, nem bukkant fel, de ez senkit nem tartott vissza attól, hogy azt higy-gye, ásott el kincset a szigeten. KATONAI ZSOLDLAJSTROM Az Újvilág zavaros tizennyolcadik századi történelme szolgál még nekünk néhány ötlettel, hogy mi
lehet elrejtve a Pénzveremben. A franciák louisbourg-i erődje hatalmas összegeket kapott Franciaországból, hogy újjáépítse az erődítményt, és fizesse katonáit. Az erőd építése milliókba került, a katonák, mérnökök és egyszerű munkások mindennapos kifizetése pedig használhatóbb pénzforrást igényelt. 1744-ben Louisbourg két hónapos ostrom után az angolok kezébe került, de csak azért, hogy újra visszafoglalják a franciák. Világossá vált, hogy az erőd nem bevehetetlen, és ki van téve az eljövendő háborúkban a támadásoknak. Egy elmélet felveti, hogy az erődtől távolabb titkos raktárt építettek. Bár ez a teória indítékkal és eszközökkel szolgál, ki-vizsgálhatatlan és bizonyítatlan. Újabb lehetőség az eltévedt zsoldszállító hajó elmélete. Sok hajó .süllyedi el a Szent Lőrinc-folyÓ vízi útján és Sable sziget veszélyes partjainál. Más hajók egyszerűen viharokban tűntek el, s helyükről n i n c s feljegyzés. Voltak, amiket elfoglaltak. Azonban nincs olyan incidens, mely a Pénzverem építésére, vagy annak pénzraktárkénti használatára mutatna. 1746-ban hatvanöt hajóból álló flottára csapott le a vihar az Atlanti-óceánon. Sok hajó eltévedt, közülük számos elsüly-lyedt az új-skóciai Sable sziget partjainál. Rengeteg túlélővel betegség végzett. Az egyik hajó fedélzetén kész vagyonnak kellett lennie pénzérmékben, hogy ki lehessen fizetni a flotta által szállított háromezer katonát. Ez a megmaradt zsoldszállító hajó juthatott el Oak Islandre, ahol elásták a francia katonák
fizetését, nehogy az angolok kezére kerüljön. Ugyanezt a hipotézistípust később a halifaxi britekre alkalmazták. Úgy mondják, 1775-ben George Washington azt fontolgatta, intézzen-e támadást a város ellen. Állítólag ekkor építették a britek Oak Islandet, hogy elrejtsék a zsoldra szánt pénzüket. A Pénzverem (The Money Pit) című könyvében Rupert Furneaux azt mondja, hogy a halifaxi királyi műszaki hadtest megépíthette az aknát, de seregének hadipénztárát sosem ásta el. A sereget és fizetésüket feltehetőleg egyaránt elküldték haza.34 Ekkorra azonban egy ilyen tervezet már azzal a veszéllyel járt volna, hogy a közeli Mahone-öböl lakói felfedezik az akár egy évet is igénybe vevő építkezést. 1775 után nem sok lehetőség nyílott a Pénzverem titkos megépítésére. UFÓK ÉS ŐSI CIVILIZÁCIÓK Ha nem érjük be a kalózokkal és zsoldszállító hajókkal, hugenottákkal és acadiaiakkal, Shakespearerel és a spanyol konkvisztádorokkal, Wil-liam Croocker Az Oak Island-i kutatás (The Oak Island Quest) című könyvében másutt fel nem lelhető teóriákat tár elénk. Összekapcsolja a Húsvétszigeteket, a Bermuda-háromszöget, az ókori Egyiptomot és az ufókat, hogy arra a végkövetkeztetésre jusson, a Pénzverem egy ősi civilizáció bizonyítéka.35 Logikusan nézve, ha már más bolygóról származó idegenek azzal töltötték idejüket, hogy a vermet megépítsék, lehetett volna több képzelőerejük is, mint hogy építőanyagnak lucfenyőt, tölgyet és követ válasszanak.
A PÉNZVEREM TITKA Mel Chappell érdeme, hogy nincs az az elmélet, tartozzon akár a „mellbevágó" kategóriába, amely megvizsgálatlanul maradt volna. Egy ilyen teória a Charles B. Thomas, a montanai Great Falls lakosa tollából származó, 1934-es dátumú levélben körvonalazódott. Thomas, egy YMCAmenhelyen lakó nyolcvanéves biztosítási ügynök azt mondta, a kalózkincsnél vagy zsoldszállító hajónál „jóval nagyobb értékű kincs Jeruzsálem temploma aranyából és szent dolgaiból" áll. Nem lehet tudni, hogyan jutott Mr. Thomas állítólagos ismerete birtokába, de Mr. Chappellnek tett kijelentése juthatott végül is a legközelebb az igazsághoz. A fennálló elméletek között sok a tetszetős, de a Pénzverem kincsének igazi története még különösebb lehet. Jeruzsálemben veszi kezdetét, ahol Salamon király kincsét egy föld alatti komplexumban tárolták. A római uralom alatt Titus légiói kifosztották a templomot, a zsákmányt pedig Rómába vitték, hogy onnan újra csak ellopják mások. A Rómát feldúló vizigótok Franciaország déli részébe vitték a kincset, és a föld alá rejtették. Franciaországban titkos társaság jött létre a megóvására, és a király és egyház jelentette veszedelem miatt, a kincset a skóciai Rosslynba vitték, ahol egy családot kineveztek állandó védnöknek. Évekig tartott, míg Skóciában megépítettek egy föld alatti komplexumot; mire elkészült, az angol király seregei jelentettek
fenyegetést rá. A frissen függetlenné vált Skócia elleni támadás réme újra csak megkövetelte a kincs átköltöztetését, ezúttal Új-Skóciába. Feltehetőleg a skót védnök család építette a Pénzvermet. Még különösebb, hogy mind a titkos társaság, mind a védnök család, mely megépítette az Oak Island-i Pénzvermet és elrejtette benne a kincset, ma is létezik. Létük és működésük bizonyítéka az Atlantióceán mindkét partján megtalálható, kincsükről pedig még mindig úgy hírlik, hogy érintetlen. 3. Fejezet ELŐJÁTÉK AZ EXPEDÍCIÓHOZ Ezerháromszázkilencvennyolc júniusában, kilencven évvel az előtt, mielőtt elérte Amerikát, egy skót earl, Henry Sinclair partra szállt Uj-Skóciában.1 Nagyon valószínű, hogy a bennszülöttek először haboztak előjönni, de az új föld felfedezésével töltött idő során elkerülhetetlenül szóba elegyedett néhányukkal. „Hogyan nevezitek ezt a földet?" - ez a legtermészetesebb kérdés, amit egy európai egy Új helyen feltehet. Ez a nagyon furcsa nyelven előadott egészen köz ö n s é g e s kérdés gyakran produkált komikus eredményeket. A Mexikó egyik félszigetén partra szálló konkvisztádorok is ezt kérdezték. A maják, akiket faggattak, azt felelték: „Mit beszéltek?" - majául ez ol\ asléleképpen hangzik, mint „Yucatan", így a spanyolok a dél-mexikoi félsziget nevét Yucatannak hitték. Égy spanyol felfedező Peruban rámutatott egy általa sosem látott illáira, és így szólt: „Mi a neve
annak az állatnak?" Az inka azt felébe, „láma?", elismételve a név jelentésű spanyol szót, úgy ahogy ő hallotta. A félreértésből kapta a láma a nevét. Alaszkában egy korai lelíedező feltette a tipikus kérdést: „Hogy nevezitek ezt a helyet?" Az eszkimó így felelt: „Nem tudom", ami az ő nyelvén úgy hangzóit, hogy „Ka-No-Me", és így kapta nevét Nome nemsokára létrejövő városa. Mikor Sinclair azt kérdezte Új-Skócia mikmek lakosaitól, hol is van, azt válaszolták: „Termékeny földön". Mikmek nyelven ez úgy hangzott: „Acadie". Az európaiak számára „Árkádia" az „ígéret Földje" megfelelője volt. Bár számunkra a huszadik században ez a név nem sokat jelent, a középkori Európa idilli helyet, háborítatlan földet, egy Edent értett alatta. Henry Sinclair számára az arcadiai ígéret földje rejtett jelentőséggel bírt. A későbbi fejezetekben meg fogunk ismerkedni Henryvel és családjával, a Sinclairekkel, akik az expedíció idejére örökletes védnökeivé váltak egy vallási és anyagi értékű kincsnek. Henry és a Sinclairek menedékükké tették Új-Skóciát, valamint olyan hellyé, ahol meg tudjak őrizni a rájuk bízott titkokat. Manapság lassan rájövünk, hogy az európaiak képesek voltak hajózni az Atlanti-óceánon. 1992ben megünnepeltük Kolumbusz útjának ötszázadik évfordulóját. 1997-ben új-skóciai útjának ötszáz éves évfordulóját jelezve Cabot hajójának életnagyságú másolata átkelt az Atlanti-óceánon.2 Egyéb
utak, melyeket breton, portugál és bristoli halászok tettek meg korábban, bizonyíték híján nem kerültek megismétlésre. A kérdés, hogy jelentek-e meg európaiak Amerikában Kolumbusz előtt, többé már nem képezheti vita tárgyát, bár a Skandinávián kívüli felfedezők gondolatát kissé nehéz még elfogadni. Annak a ténye, hogy az északiak eljutottak az észak-amerikai kontinensre, 1837-ben kezdett sokak számára elfogadottá válni, mikor Carl Rafyn dán történész az északi sagákat történelemnek nyilvánította. A sagák együttesen azoknak az északi embereknek a feljegyzései, akik hazájuk határain kívül utaztak. Izlandon sokat megőriztek e mesék közül, de fikciónak tekintették. A sagák kutatása során Rafyn rájött, hogy valós norvég, izlandi és grönlandi családokról szólnak. Némelyik egyszerűen emberek és javaik unalmas felsorolása. Mások beszámoltak atlanti útjaikról, a bennszülöttekről, akikkel találkoztak és arról a nehéz életről, amit azok az északiak éltek, akik nem fosztogatni és hódítani indultak, hanem gazdálkodni és kereskedni. A sagák több mint egy évszázadig heves viták forrásává váltak, mivel Amerika jóval Kolumbusz előtti felfedezésének történetét mondják el.3 Annak a megértése, milyen hétköznapinak számított egy transzatlanti hajózás négyszáz évvel korábban, arra szolgál, hogy elfogadjuk, egy skót earl képes volt elérni Új-Skóciát 1398-ban. A vikingek amerikai utazásait rögzítő sagáknak a
legrégebbike 1137-ben íródott, és Islendinabok a címe.4 A könyv Észak-Amerikát „a jó Vinlandnak" nevezi, és Ari Thorgilsson útjait eleveníti fel. Thorgilssonról azt mondja egy másik saga, a Landanamabok, hogy letért a Hvitramannalandba („Nagy-Írországba") vezető útjáról.5 Az ír szerzetesek (mivel Izlandot el kellett hagyniuk) megelőzték a vikingeket Amerikában,6 hiszen éppen az ír szigetek elleni viking támadások elől menekültek nyugatra. Kolostoraik egyre távolabb költöztek, az egyik Írországtól legtávolabbi pedig, egy Izlandhoz közeli szigeten volt, a Papayson ez a katolikusoknak a pápa iránti engedelmességükre utaló, viking neve a szigetnek. Izlandtól az írek még messzebbre is elvitorláztak nyugatnak. Annak a története, hogy a vikingek és az írek ötszáz évvel Kolumbusz előtt járták az atlanti vizeket, elképesztőnek tűnik, de e történet forrása nem jelentett szenzációt. A Landanamabak például háromezer viking telepes nevét és tanyáik elhelyezkedését tartalmazza. Nem mitikus feljegyzésnek szánták. Egy másik vikingről, Gudleif Gudlaugsonról is lejegyezték, hogy elhajózott egy helyre Nagy-Írországba, Eyrbyggjába, és ír nyelvet beszélő emberekkel találkozott.7 Gudlaugson kereskedő volt, Dublin pedig az általa látogatott kikötők közé tartozott, emiatt ismerte fel a nyelvet. A legismertebb persze Leif Ericsson. I. sz. 1001-ben történeteket hallott egy másik kereskedőről, Bjarni Herjolfsonról, akit a szél letérített útjáról, és aki az első viking lehetett, aki ténylegesen
megfordult Amerikában.8 Her-jolfson kereskedőként rendszeresen járta a jeges észak-atlanti vizeket Izland és Skandinávia között. Mikor egyik évben kikötött Izlandon, megtudta, hogy apja messze nyugatabbra költözött, újabb telepekre Grönlandon. Grönlandra vezető útján egy vihar hajóját célirányától nyugatra és délre fújta. Mivel kikötni félt, csupán Grönlandra próbált visszatérni, apját meglátogatni. Leif Ericsson később szidta is amiatt, hogy teljes mértékben hiányzott belőle a kalandvágy. Ericsson a színesebb északi famíliák egyikéből származott. Apját, Vörös Ericet (vagy Eriket) számos gyilkosság miatt száműzték izlandi otthonából. A sagák, azon kívül, hogy megtelepedett Grönlandon, kevés részlettel ismertetnek meg vele kapcsolatban. Az, hogy az új földet Grönlandnak, „Zöld földnek" nevezte el, reklámtrükknek tűnik, hiszen a szigeten nagyon nehéz gazdálkodni. A név és maga Eric még több vikinget vonzott ide, hogy letelepedjenek, és Grönland népessége növekedni kezdett. Míg az északiak többsége a gazdálkodók közé tartozott, azok, akik tudtak kereskedni, prosperáltak, fontossá és gazdaggá váltak. Mind az Ericssonok, mind a Herjolfsonok ezek közé a kereskedők közé tartoztak. Ericsson úgy döntött, hogy megnézi a Herjolfson által leírt földeket. Megvette Herjolfson hajóját, és elutazott Labradorra, amit a vikingek Hellulandnak, a „Lapos Sziklák Földjé"-nek hívtak.
Innen tovább ment Új-Skóciára, melyet Mark Landnak, azaz az „Erdők Földjének" nevezett. Végül délnek fordulva megérkezett Vinlandba, ami akár Virginia is lehetett, de napjaink Massachusettse valószínűbb. I. sz. 1002-ben Leif testvére, Thorvald szintén tett egy vinlandi utat, és feltehetőleg elérte Massachusettset, ahol elnevezett egy fokot Kiarlanesnek, ami óskandináv nyelven „Hajógerinc-fokot" jelent. Skandináv és amerikai történészek úgy hiszik, hogy ez a hajógerinc formájú Cape Cod.9 Egy másik hegyfoknál Thorvaldot és legénységét bennszülöttek támadták meg; egyetlen vikinget öltek meg, magát Thorvaldot, a támadók közül pedig nyolcan estek el. Thorvaldot egy kereszt alá temették el, és a legénység az ő emlékére a Krossanes nevet adta a helynek. LAnse aux Meadowson, az Ingstadék által felfedezett új-fundlandi településen kívül nincs bizonyítékunk semmilyen állandó településre az Újvilágban. A viking sagák számos vinlandi kirándulásról számolnak be, de három évnél hosszabb egy sem akadt köztük. New England és Grönland megállapodottabb településeinek távolsága gátolhatta a vikingek rendszeres kapcsolattartását és hosszú távú kereskedelmét. ÚjSkócia és Labrador legalább sokkal közelebb estek. A vikingek három évszázadig tartották fenn jelenlétüket Észak-Amerikában, bár meglehet, hogy Leif Ericsson csupán három évet töltött ott. Itttartózkodása alatt Leif nővérének, Gudridnak,
és férjének, Thorfinn Karlsefninek fia született. A gyermek a Snorri nevet kapta, és ő az első dokumentáltan Amerikában született európai. Egyik oka annak, hogy a történészek habozva fogadták a számos viking utazáson kívüli egyéb felfedezésekre vonatkozó állításokat az, hogy egészen jelen századunkig az ilyen állításokat területiigény-bejelentések kísérték. A kérdés sosem egyszerűen arról szólt, hogy egy bizonyos csoport átszelhette-e az óceánt, inkább az számított, hogy ki ért oda előbb. Ezért fontos, hogy a viking sagák mellett egy semleges fél is feljegyezte az újvilági útjaikat. Még a különféle sagák publikálása előtt, i. sz. 1070-ben egy német történész, Brémai Ádám (Desc-riptio Insularum Aquilonis) egy Vinlandnak nevezett földről írt, ahol vadszőlőt és búzát találtak.10 Ma nem tudjuk bizonyosan, hogy miért is haltak ki a viking települések Amerikában. Az amerikai bennszülöttektől elszenvedett vereség igen valószínű - a vikingek valóban beszámoltak arról, hogy zajlottak csetepaték a bennszülöttekkel, akikkel találkoztak. Egy másik eshetőség lehet a bubópestis, mely Európában a népesség egyharmadát söpörte el. Az ok, ami miatt új földekért kellett nyugatra hajózni, már nem állt fenn, hiszen azután, hogy a pestis megtizedelte Európa népességét, rengeteg föld állt a rendelkezésre. A pestis a kereskedelemnek is okozhatott kárt. A nyugati kereskedelem visszaesése is elvághatta Vinland és Grönland kolóniáit, új gyarmatosok érkezésére pedig nem
lehetett számítani. Azok a vikingek, akik maradtak, otthonuktól elszigetelten összeházasodhattak az észak-amerikai bennszülöttekkel, vagyis skraelingekkel, ahogy az inuit népeket hívták. Az is lehetséges, hogy azok elsöpörték őket.11 A sagák és Brémai Ádám szövege mellett a római katolikus egyház is őrzött meg írásos feljegyzéseket messzire előretolt bázisairól Grönlandon és Vinlandon. I. sz. 1112-től kezdődően tizenhárom püspök teljesített szolgálatot Grönlandon. E püspökökre a Vatikánban mindig Grönland és Vinland püspökeiként utalnak. Legalább egyiküket pedig, Erik Gnupssont (Henricusként ismert) elküldték, hogy keresztelje meg a viking telepeseket Amerikában.12 Henricus 1112-ben misszionáriusként 500 kilométer szárazföldi utat tett meg Maine-től Rhode Islandig. Egy másik püspök, Olav, a sarkvidéki földekre látogatott el a keresztény nyáj gondozása végett. A későbbiekben a pápát Rómában elkezdték foglalkoztatni misszionáriusai az északi földeken, mivel elterjedt a kalózkodás. Utasította Magnus királyt, hogy küldjön expedíciót nyugat felé, és erőfeszítéseiért felajánlotta neki Svédországban és Norvégiában begyűjtött egyházadója felét. A király Paul Knutson nagyurat küldte el megvizsgálni, hogy mi történt velük. Knutson 1354-ben indult útnak, ám soha nem hallottak többé felőle. A következő évben Haakon király, Magnus utódja vette át a kutatást. Újabb expedíciót küldött ki, mely kalózokkal került szembe Grönland inuit népei
között. Ez a második expedíció két kajakkal érkezett haza, melyeket Oslo püspöke a vissza nem tértek emlékére felakasztott a város székesegyházában. A grönlandi északi előőrsök eltűntével a kereskedés megszűnt, és a hideg, kopár nyugati szigetek feledésbe merültek. Ha az 1837-ben publikált viking sagák és a Vinlandra utaló korábbi írások nem erősítenék meg, amit Észak-Amerika történelméről tudunk, az, hogy Helge Ingstad és Anne Stine Ingstad 1960-ban felfedezte L'Anse aux Meadowst, sokkal hihetőbbé teszi az irodalmi bizonyítékot a további tényeket követelő kritikusok számára. Követve a grönlandi településeket leíró Flatey Könyvként ismert saga történeteit, Ingstadék arra a meggyőződésre jutottak, hogy Új-Fundlan-don megtalálhatják egy viking kolónia nyomát. Egyik messzi faluból a másikba utaztak, míg a helyiek egyike, George Decker nem mesélt Helgének az általa látott romokról. Ott, L'Anse aux Meadowsban Ingstadék nyolc építmény alapjait tárták fel, köztük számos hatszobás „hosszúház" stílusúét. A közelben olyan kőhalmok voltak, melyeket fölöttébb valószínű, hogy primitív számolási eszközként a vikingek használtak időmérésre. Találtak egy viking tengelyes fonóorsófejet is, egy szövéshez használt zsírkő orsót.13 Az új-fundlandi a grönlandi települések jellegzetességeit mutatta, melyek házai szintén öthat szobásak voltak, egy központi teremmel a hosszúházban.
1981-ben egy másik régész, Péter Schledermann, arról számolt be, hogy egy láncpáncélra bukkantak az Ellesmere szigeten, valamint egyéb viking leletekre Kanadában.u A Sarkvidéken és 1 abradoron ta Iáit tárgyakhoz h a s o n l ó leletek alátámasztották az irodalmi bizonyítékot, és lehetetlenné vált annak a tagadása, hogy viking, telepesek és kereskedők utazták be az ú j földeket. Flogy vajon meddig j u t o t t a k , az még vita tárgyát képezi. Bár a történészek most már elfogadják, hogy a vikingek ötszáz évvel Kolumbusz előtt elérték és betelepítették Új-Fundlandot és Labradort, annak elfogadása, hogy jártak Massachu-settsben, Rhode Islanden, New Yorkban, vagy még nyugatabbra, további bizonyítékot igényel. A távolabbi felfedezések pártján álló tábor olyan közelmúltbeli nyelvészeti tanulmányok dokumentációjának van birtokában, melyek jelzik, hogy nemcsak elérték ezeket a területeket, de itt is maradtak, sőt beházasodtak a helyi törzsekbe. Legalább két író, Arlington Mallery és Barry Feli jutott különálló tanulmányokban arra a végkövetkeztetésre, hogy az északkeleti bennszülött törzsek már Kolumbusz előtt kereskedtek az európaiakkal. Arlington Mallery tengerész és mérnök volt.15 Műve, az Elveszett Amerika újrafelfedezése (The Rediscovery of Lost America) 1951-ben jelent meg, és részletesen foglalkozik az amerikai indián népek és északiak közötti kapcsolatokkal. Tézise szerint az irokéz és a szomszédos húron népek
találkoztak a vikingekkel, és technológiát, sőt szavakat is átvettek. Az északi „ördög" (loki) és a húron szó ugyanez. Egyik kultúra sem a kereszténység szarvas, farkas démonát látta benne, hanem a gonosz, bár időnként komikus „furfangos" istent. A tengerjáró vikingek számára a tengeristen Niord elsőrendű fontossággal bírt az istenségek tömkelegében. A huronban Niyohként maradt fenn. Barry Feli, Az időszámításunk előtti Amerika (America, B. C.) című művében terjedelmes listát állít össze kelta és algonkin szavakból, ami véleménye szerint bármiféle véletlenszerű hasonlóságot kizár a nyelvek között.16 Úgy hiszi, hogy a viking kereskedők és ír szerzetesek által végrehajtottak előtt is zajlottak le átkelések. Még az is lehetséges, hogy az irokézek az északiaktól kapták lakóházuk stílusát. Az irokézek az északiakhoz hasonlóan építették közösségi hosszúházukat, ami megkülönböztette őket az Egyesült Államok és Kanada egyéb törzseitől. A nyelvészeti adatokat magukban nem lehet bizonyításnak elfogadni, mivel ez nem egzakt tudomány. Bőséges bizonyíték támasztja alá, hogy a Kolumbusz előtti európaiak át tudtak hajózni Amerikába; az út megtételére nemcsak a vikingek voltak képesek, de ír tengerészek is, akár már korábban is. Ezt illetően az elsődleges információforrás maguk a vikingek. A sagákban számos utalás található szerzetesekre és ír nyelven beszélő emberekre, akik elsőnek érték el Amerikát. A Landanamabok mesél az izlandi Ari Marsonról, akit a vihar elsodort Hvitramannalandba, vagyis
Nagy-Írországba. A föld a leírás szerint Vinland közelében fekszik, Marson pedig ír katolikusokat talált ott.17 Egy másik írásos feljegyzés az írek atlanti átkeléséről a Navigatio Sancti BrendaniAbbatis, vagyis a Szent Brendan utazása. Ez a mű a British Museum könyvtárában maradt fenn, és Szent Brendan, ragadvány-nevén a „Tengerész", történetét mondja el, aki i. sz. 539-ben átszelte az Atlantióceánt. Brendan Írország legfontosabb szentjei közé tartozik, életének fő vonulatai és utazásai pedig bőségesen dokumentáltak.18 Szent Brendan elvitorlázott a Shetland-szigetekre, a Feröer-szigetekre és Bretagne-ba. Legnagyobb kalandja, hogy átszelte az Atlanti-óceánt. A Navigatio szerint County Kerrynél hagyta el Írországot tizennyolc szerzetessel. Félelmetes leírásokkal is szolgál a modern olvasó számára mindarról, amelyekkel e középkori szerzetesek szembekerültek. Bár fantasztikusnak tűnnek, azoknak a szerzeteseknek, akiknek korábban fogalma sem volt a Sarkvidékről, annak a jéghegyei, gleccserei, bálnái, vulkánjai és bennszülött eszkimói tényleg különösek lehettek. A Brendan által hátrahagyott beszámolóból megtudjuk, hogy ő és szerzetesei először Saint Kildán kötöttek ki, a Külső-Hebridák szigetén, azután pedig elhajóztak a „Birka-szigetekre". Ezeket a szigeteket ma Feröer-szigeteknek ismerjük, és még mindig a birkatenyésztésről híresek. Innen Izland csak egy ugrásnyira van, annyira, mint a Skócia és a Feröer-szigetek közötti távolság.
Mindazonáltal veszélyes bőrből készített hajókon vitorlázni a hideg atlanti vizeken, de hát a szászok ilyen járműveken hajóztak Nagy-Britanniába, a régészek pedig kimutatták, hogy az emberek ötezer év óta használtak ilyesmiket. A Skóciától északra eső szigetektől az út a becslések szerint két napig tartott nyílt tengeren. Izland csúcsait félúttól látni lehetett. Izlandon Brendan és csoportja először figyelhetett meg vulkánt. A vulkanikus tevékenység ma is élénk Izlandon, ugyanolyan felejthetetlen látvány a ma utazója számára, mint e középkori szerzetesnek. Az Izlandtól Grönlandig tartó ugyanolyan rövid ugrás nem mentes a veszélyektől. A bálnák és az óriási úszó jégtáblák csodás panorámája halálos kockázatot is jelent bármely erre járó számára. Hol szállt partra Brendan? Az ősi térképeken megőrződött érdekes helyek egyike Icaria szigete, mely azóta eltűnt (bár Görögországban létezik egy másik ugyanezen a néven).19 Bár számtalan teória felvetődött Icaria elhelyezkedésével kapcsolatban, a név maga lehet hozzá a kulcs. Írországban Kerry, azaz „I Caria" volt Brendan otthona, és ez lehetett a név, melyet annak a helynek adtak, ahol Brendan és csoportja partot ért. Brendan idejében az egyház Kómában attól tarlóit, hogy a kelta keresztény egyház vallása nem alkalmazkodik mindig az ő dogmájukhoz. A kelta papok például régicsen viselték a hajukat, ami közeli hasonlóságot mutatott a kereszténység előtti druidákkal,
lon-tosabb ünnepnapjaikat pedig a Róma által meghatározottól eltérő napokon ülték meg. Rossz néven vették, hogy Róma tolakodóan erőszakos az ír szokásokkal szemben. A későbbiekben a Celi Dei, egy szerzetesi szervezet kelta papjai azt tartották, hogy ők közelebbi követői Istenüknek, mint a korrupt püspökök és a pápa Rómában. Elkülönítették magukat a fő egyháztól, és egyéb szerzetescsoportokhoz hasonlóan távoli helyekre menekültek. A Vinlandon talált írek ruházatáról szóló viking leírások alapján úgy tűnik, hogy a Celi Dei követhette Brendant az Atlanti-óceánon túlra. Brendan utazása fektethette le a többi ír keresztény számára az Izlandra vezető utat. A vikingek észrevették, hogy az íreknek voltak ott települései, és megőrizték az írek emlékét Izlandon. A sagák utalnak egy Izland déli partjánál levő szigetre, Papayra, ami a paparok után kapta a nevét. Kpapar kifejezést a vikingek olyan keresztények meghatározására használták, akik a római pápa tanaihoz kötődtek. Az ,,-ay" vagy ,,-ey" képző szigetet jelent. A vikingek feljegyzései alátámasztják az írek évkönyveinek hitelességét. Izland és a nyugatra levő szigetek megélték a maguk tündöklését és bukását. 1347-ben a fekete halál (bubópestis) elérte Izlandot. Megtizedelte a lakosságot, annak a híre pedig, hogy Európa egyharmada meghalt a pestisben, néhány telepest kelet helyett még inkább nyugatra vethetett. A
pestis és a félelem miatt Izlandnak jóval kisebb népessége maradt. Egy második, 1402-es pestisjárvány után Izland kolostorait kiürítették. De az ország nem merült feledésbe, és Kolumbusz amerikai útja előtt ellátogatott Izlandra. Mire 1477-ben Kolumbusz Izlandra hajózott, már tudnia kellett a vikingek nyugati földekre tett útjairól szóló történetekről. Ugyanabban az évben megfordult Írországban is, és mialatt Galwayben tett látogatást, két lapos arcú testet mosott partra a víz. Halászás közben megfulladt inuitoknak vagy északamerikai bennszülötteknek kellett lenniük, de Kolumbusz ázsiaiaknak vélte őket. Portugáliában töltött évei alatt Kolumbusz térképeket készített és árusított, és gyűjtötte a kormányosok és tengerjárók történeteit a világ minden tájáról. Még az Atlanti-óceán közepén fekvő Azori-szigetekre is ellátogatott, melyet felesége családja kormányzott, azonban nem jobb halászterület vagy épületfa után kutatott; az általa Katajként ismert Kína gazdagságát hajszolta. Mások, viszont, akik nyugatra utaztak, tényleg a labraclori és újfundlandi Grand Banks jobb halászterületeit keresték. Új-Fundland (Newfoundland) című művében Harold Harwood azt mondja, hogy a baszkok 1450 óta vadásztak ott bálnára.20 Orkneybeliek 1371 óta halásztak „Estotilandon", amit Kanada tengerparti tartományainak hisznek. Bristoli brit hajók az 1400-as évektől járták hálóikkal az izlandi vizeket, és bár a feljegyzések hiányoznak (a halászok nem írásos feljegyzések
vezetéséről híresek), Bristol története elmeséli, hogy 1480-ban felkutatták az Írországtól nyugatra eső tengereket halban gazdagabb vizek után. A La Have-i francia hajók, melyekkel Jacques Cartier felfedezőútja során találkozott, évek óta hajóztak nyugatra. Az, hogy az európaiak tudtak Izlandról és a nyugati helyekről, töretlenül megmaradt legalább i. sz. 1000 óta. Voltaképpen egy Feröer-szigeteki halász volt az, aki először beszélt egy skót earlnek és egy velencei hajótulajdonosnak Estotilandról, mely ezerhatszáz kilométerre nyugatra feküdt Frislandiától (északi Skót-szigetek). Nagy hatást tett a skót earlre, és annak új barátjára, a velencei hajótulajdonosra. Úgy döntöttek, hogy megkeresik ezt az új földet. Meg is találták. 4. fejezet A SKÓTOK FELFEDEZIK AMERIKÁT alamikor régen az észak-atlanti partok távoli szigetei lakosai egy különösen brutális szokást gyakoroltak. Ha a vihar a partra sodorta az utazókat, a szigetlakók elősiettek otthonaikból, meggyilkolták a túlélőket, és megosztoztak a zsákmányon. Ez új dimenzióba helyezi a „turistacsapda" kifejezést. E szörnyű következményekből jött létre az a véletlen találkozás, mely összehozta a Kolumbusz előtti tengerjáró világ két legnagyobb famíliáját, a Sinclairt és a Zénót. Henry Sinclair az Orkney-szigetek earlje volt. Ezeket a Skócia legészakibb pontjánál fekvő
szigeteket skótok, piktek és - Sinclair ideje előtt - viking telepesek népesítették be.1 Családja örökség és házasság útján jutott a földekhez. A Sinclairek már rendelkeztek nagy földterületekkel Skócia északi vidékein és stratégiai fontosságú birtokokkal Edinburgh közelében, melyeket jutalmul kaptak, mert Hódító Vilmos oldalán harcoltak i. sz. 1066-ban. 1390-ben Henry Sinclair úgy demonstrálta erejét új szerzeményein, hogy odahajózott flottájával. Nic-colo Zeno, egy, az északot kalandorként járó királyi vérből származó itáliai számára épp a kellő pillanatban érkezett. Zeno apja nemesember volt, aki Velence egyik legerősebb, leggazdagabb családjából származott. Testvére, Carlo, a tengeri háború hőse megmentette Velencét egy genovai támadástól. Nem lévén az a fajta, V aki testvére dicsősége árnyékában él, Niccolo nekivágott, hogy nevet szerezzen magának. Fer apró szigetén azonban majdnem életét vesztette. Felhajózott Velencéből északra az atlanti vizeken Britannia partjai mentén, és azt tervezte, hogy felfedezi a még messzibb északot. Ezen a Shetland- és Orkney-szigetek között fekvő kis szigeten Zeno hajója a part közelében zátonyra futott. Az ottani szigetlakók még gyakorlatban tartottak egy szokást, melynek neve grindadrap, ami bálnavadászatot jelent, de a kifejezés közelítőleg sem adja leírását a hátborzongató jelenetnek.2 Ha akár egy maroknyi, akár egy százas csoportnyi kalauz hálna
úszott a part közelébe, agrint csatakiáltás bejárta a szigetet. Perceken belül az egész lakosság megjelent a helyszínen, a huszonöt centiméteres késektől a szigonyokig mindenfélével felfegyverkezve. A modern korban motorcsónakos emberek kényszerítik partra a bálnákat. Ha az esemény lejtős parton zajlik, akkor a bálnák közül sok szorul ki a partra, ahol a csoportok már várnak rájuk. Egy maroknyi ember rárohan a partra vetett bálnára, késeikkel beledöfnek a gerincvelőjébe, amitől az olyan vad rángatózásba fog, hogy saját gerincvezetékét szakítja el. Aztán még többen rontanak neki a bálnának, és támadnak neki késekkel, míg az öböl tajtékzani nem kezd forró, rózsaszín vérétől. Az esemény modern változatát Lawrence Millman írja le Utolsó helyek (Last Places) című könyvében, a hozzá tartozó képen a helyi gyerekek bálnavesével és szívvel játszanak, míg szüleik a mészárosmunkát végzik. Minden szigetlakó jót eszik, hiszen mindenkivel nagylelkűen osztoznak. A Lonely Planet Feröer-szigetekre vonatkozó útikalauza az eseményt a „Greenpeace-szimpatizánsok rémálmának" írja le, és a továbbiakban elmondja, hogy „[ez] a feröeriek számára ugyanolyan része az életnek, mint a karácsony."3 Ma a bálnák, pár száz évvel ezelőtt a felfedezők és szélsodorta halászbárkák jelentették a szabad prédát. A szigetlakók huszonöt centiméteres késeikkel készen álltak arra, hogy végrehajtsák a grindadra-pot Zénón és legénységén, mikor Orkney earlje az utolsó pillanatban megérkezett.
Névleges uruk, Henry Sinclair szétzavarta a tömeget, és meghagyta a tengerészek életét. Niccolo Zeno és Henry Sinclair e véletlenszerű találkozása mindkettejük számára nagy jelentőségű eseménnyé vált. A két tengerjáró kicserélte a kalandjaikról szóló történeteket és modern hadviselésről szerzett ismereteit. Sinclair hallott Niccolo híres testvéréről, Carlóról. A genovai-velencei háborúban játszott szerepe miatt „Velence oroszlánjának" nevezték, híre bejárta az egész világot.4 A keresztes háborúk is kapcsolatba hozták Henry Sinclair nem túl távoli őseit a Zeno családdal - a skótok és britonok velencei hajókon tették meg szentföldi útjuk utolsó szakaszát. Sinclairre elég komoly benyomást tett a Zeno név ahhoz, hogy kinevezze Niccolót tengernagyának. Niccolo hazaírt egy másik testvérének, Antoniónak, arról, hogy Henry Sinclair „herceg" kinevezte őt, és azt parancsolta neki, hogy csatlakozzon hozzá Skóciában.5 Sinclair és Zeno egyesítette erőit, hogy érvényesítse a Sinclairjogokat a Skócia körüli szigeteken. Niccolo, a felfedező beutazta a földeket, amiket Sinclair Skócia környékén örökölt, még Grönlandra is tett egy kirándulást patrónusa nevében, ahol is feltérképezte a partvonalat. Henry Sinclair a ( Irönlandtól nyugatra elterülő földek létéről egy feröeri halásztól szerzett tudomást, akit a Grand Banks felé tartó úton ejtettek foglyul. A halász figyelemreméltó történetet
adott elő. Ecsetelte, hogyan ejtették foglyul a bennszülöttek ezen a furcsa földön, és hogyan találkozott egy, a foglyulejtőivel élő emberrel, aki beszélt latinul, és rendelkezett könyvekkel. Dél felé haladt hat másik halásszal, akik vele voltak, mikor hajójuk összetört. Délen kannibálok áldozatául estek, akik társait rituálisan megölték, de őt megkímélték, mert megtanította őket hálóval halászni. Megengedték neki, hogy egy Dro-giónak nevezett földön keresztül visszatérjen északra, és végül visszatalált Estotilandba. Itt épített egy bárkát, mely elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy kelet felé átvágjon Európába. A halász Estotilandot kisebbnek írta le Izlandnál, ahonnan eredeti flottája útnak indult. Azt mondta, hogy ennek az országnak egy nagy hegy van a közepén, és négy folyó. Az ottaniak kereskedtek „Engrouelanddal" (Grönland), a saját hazájukból hozott prémekért és szurokért árukat kaptak. Sinclair 1397-ben hallotta a történetet, és a következő évben elhajózott nyugatra, hogy lássa ezeket a Grönlandon túli földeket. Grönland léte nem számított újdonságnak számára. IX. Bonifác pápa 1394-ben Orkney püspökét küldte oda, akinek átkelését egy Sinclair-hajó biztosította. Az egyház grönlandi központja Gardarban, egy, a sziget nyugati partján levő településen volt. A NyugatGrönland és Kanada közötti távolság nem nagyobb az Izland és Nyugat-Grönland közöttinél. Mire Henry Sinclair készen állt az indulásra, csatlakozott hozzájuk Niccolo testvére, Antonio is.
Mielőtt sor került volna az útra, Niccolo meghalt, így Antonio kísérte Sinclairt Amerikába, és jegyezte le az egész út történetét. Antonio megörökölte testvére titulusait és vagyonát, bár a tengernagyi címet sosem kapta meg az earltől. Ennek az örökségnek képezték részét a térképek és beszámolók, melyeket Niccolo szerkesztett, aki élete utolsó néhány évét azzal töltötte, hogy egy három hajóból álló expedícióval felkutatta és feltérképezte a partot. Henry Sinclair és Antonio Zeno útját azok az Antonio által Velencébe küldött térképek és levelek őrizték meg az utókor számára, melyeket 1558-ban publikáltak. Megörökítették az első expedíciót az északiak atlanti átkelése óta. Zeno még egy Újvilág-térképet is küldött haza. Lehetséges, hogy Sinclair már ismerte a Grönlandtól nyugatra eső földeket. A Sinclair család házasságai révén rendelkezett északi kapcsolatokkal, az északiak pedig tudtak a nyugati területeken lévő viking telepekről. Sinclair már azelőtt tudhatott az Amerikában levő földekről, hogy a halász beszélt volna neki fogságáról. Ennek legérdekesebb része a melegebb klíma leírása, mely ellentétes a vikingek által benépesített és felfedezett fagyos északi szigetekkel. Amerika felfedezésének története veszít izgalmából azok nélkül a mesék nélkül, melyekben a tengerész attól fél, hogy a hajók lebucskáznak az ismert és lapos föld pereméről. Annak a tényét, hogy a Föld gömbölyű, legalábbis a rómaiak kora óta ismerték. Az idősebb Plinius az első században szerkesztett
Természetrajza őrzi a Föld kerületének meghatározásával kapcsolatos vitát. Az ilyesfajta kalkulációk már több mint ezer évvel korábban vita tárgyát képezték. Henry Sinclair korára a rettenthetetlen viking tengerészek már több száz éve elérték Kanada keleti partját. Ami azt illeti, a tudás e lánca töretlenül megmaradt, mint azt a viking sagák, valamint a Róma és az egyház messzire eljutott püspökei közötti érintkezések tanúsítják. A felfedezés így relatív kifejezéssé válik. SINCLAIR ÉS ZENO ÚTJA 1398-ban Henry Sinclair és Antonio Zeno készen állt az útra, de csupán három nappal azelőtt, hogy ki akartak futni, a halász halála vetette vissza az expedíciót. O a középkori tengerjárók számára érthető kifejezésekkel adta meg útmutatását Zenónak és Sinclairnek. A megtett távolságot a Nap magassága segítségével mérték, amit egy asztrolábiumnak nevezett eszközzel számítottak ki. Ez egy árnyéktáblával kombinálva lehetővé tette a szélesség megállapítását. Az utazás folytatódhatott. Az expedíció Skóciából indult, és ahogyan az az ilyen nyugati utazásoknál szokásban volt, egyik szigettől a másikig haladtak előre. Skóciából az Orkneyszigeteken keresztül elhagyták a parányi Fer-szigetet, aztán tovább mentek északnak. A Feröerszigetek, egy szigetcsoport, két napra északra volt a legvalószínűbb első tervezett megállóhely. Az utat nyomon követni próbáló későbbi
történészek nem értenek egyet mindenben helyesírásbeli eltérések miatt. Antonio térképén a Fersziget, ahol Sinclair megmentette Niccolót, „Ferls-landának" volt írva, később pedig „Frislandnak". A Fer-sziget csupán egy napra van az Orkneyszigetektől, és bár a tengerészek szerették a tájékozódási pontokat, honi bázisokhoz ilyen közel szükségtelen megállni. Egy, az útról 1951-ben írt cikkben William Herbert Hobbs azt állította, hogy Izlandot Frislandnak is nevezték.6 Tim Severin, a Brendanexpedíció (Brendan Voyage) szerzőié, tanulmányozta a Kolumbusz előtti atlanti átkeléseket, és kijelentette, hogy a Feröer-szigetek az, amiről Zeno azt állította, hogy ott jártak.7 A faer birkát jelent az óészaki nyelvben, és az északiak a „Faer-Eyjaer" nevet adták a Fe-röer-szigeteknek, ahol, mint azt korábban megjegyeztük, a birkatenyésztés a fő iparág.8 A Hebridák halászai a Feröer-szigeteket „Farawaysnek" (angolul „Messzeségnek") nevezték, ami fölöttébb valószínű, hogy szójáték lehetett a nyelvükben, az óészaki és az óangol keveredése. A „Faraway" Feröerek igazából csak két nap hajózásra feküdtek. A hatodik századtól fogva hajóztak ír remeték birkáikkal a nyugati szigetekre, hogy békében és az északi támadásoktól háborítatlanul élhessenek. A vikingek a kilencedik században érkeztek. Ezek a régi írek Izlandot is elérték, a vikingek pedig könnyedén felcímkézhették Izlandot is Faer-
Eyjaernak. A Fer-szigettől északra eső Shetland-szigetek sokkal alkalmasabbak raktárak felállítására vagy rossz idő elleni menedéknek. Antonio levele szerint rossz idő miatt egy hétig a Shetland-szigeteken maradtak, mielőtt tovább mentek volna északnak. Mikor jobb szelet kaptak, útnak indultak a Feröerszigetek felé, de a vihar újra közbeavatkozott. A Sinclairexpedíciónak a vikingek nyugati útvonalát kellett követnie. A Feröer-szigetek elhagyása után elérhették Izlandot, ahol készleteket és élelmet lehetett találni. Sinclair legénysége eléggé értette a dolgát ahhoz, hogy Izlandról közvetlenül UjFundlandra hajózzon a nélkül, hogy előbb északra fordulna, Grönlandra. A rossz idő megváltoztatta a terveket, a hajók elhagyták Izlandot, és megejtettek egy be nem tervezett rövid megállást úton Észak-Amerikába, ami az egész utazást kétségessé teszi. A kérdéses szigetet Icariának nevezték.9 Ma vagy nem létezik, vagy a modern történészek egyszerűen nem képesek azonosítani. A Zeno-expedíció története feljegyzi, hogy Izland és Grönland között megálltak Icarián, ahol egy király uralkodott. A király csapatait nyíltan ellenségesnek találták, közöttük csupán egy ember, egy izlandi beszélt olyan nyelvet, melyet Sinclair megértett. Az izlandi megmondta nekik, nem kaphatnak engedélyt arra, hogy partra szálljanak. A tolmácson keresztül Sinclair megtudta, Icaria „királya" elutasítja, hogy kereskedésbe bonyolódjon bármiféle külföldiekkel, legjobb esetben
egynek engedi meg közülük, hogy maradjon. A csoport többi része vagy elhagyja Icariát, amit meg is tettek, vagy olyan csatával néz szembe, melyben Icaria minden lakosa kész mindhalálig harcolni. Icaria lakossága olyanokból állt, akik a vallási üldöztetés és a viking fosztogatás elől menekültek el, és nem akartak újra menekülni. Az expedíció tagjai pedig nem akartak harcolni. Sinclair utasította hajóit, hogy kerüljék meg a szigetet, és keressenek másik kikötőhelyet. A szigetlakók azonban követték Sinclair hajóit. Úgy döntöttek, hogy továbbmennek készletek nélkül. Icariáról az expedíció egyenesen a grönlandi partokon levő Cape Race felé hajózott, ahol a múltban a viking hajók készleteket felvenni álltak meg. Zeno hírül adja, bár csekély készlettel haladtak, azt nem gondolták, hogy messzire kell menniük, hogy biztonságos kikötőbe érjenek. Két nappal később elérték az új-fundlandi partot, de a viharos időjárás miatt a kikötést nem merték megkockáztatni. Az idő kitisztult, és két újabb nap után elérték Új-Skóciát. Ott, William Hobbs szerint, a Tor-öböl lehetett a legvalószínűbb megállóhelyük.10 Következtetéseit azokra a leírásokra alapozza, melyeket Zeno haza, Velencébe küldött levelei őriztek meg. A kikötőbe hatolva a távolban egy hegyet láttak meg (Új-Skócia nagyon lapos, egyetlen messziről látható magas hegye van, a jelenlegi Antigonish, Pictou megyében). Partraszállás után halászással és madártojásgyűjtögetéssel
szereztek élelmet (még ma is nagy a hal- és madárállomány itt). Sinclair elküldött száz embert, hogy vágjanak keresztül a „szigeten". Visszatérve jelentették, láttak egy másik tengert (a Northumberland-szorost) és egy forrást, ahonnan szurok folyt a tengerbe (igen ritka aszfalt található az új-skóciai Stellartonban). Hobbs mutatta ki először, hogy „az olyan forrás, mely bizonyos szurokhoz hasonló anyagot bocsát ki", szinte egyedülálló.11 Ami azt illeti, Stellartonon kívül csupán egy hely van, ahol az Atlanti-óceántól pár napi járásra létezik, Trinidadon, a karibi térségben. Sőt, a szurok Trinidadon tavat formál, nem „forrást". Stellarton a Stella szén után kapta a nevét, egy olyan olajtartalmú szén után, mely igen vastag érben szeli át a területet. Zeno leírt egy hosszú időn át parázsló „füstölgő lyukat" is, melyet villámcsapás vagy ember által gyújtott tűz hozhatott létre. A katonák arról is jelentést tettek, hogy nagyon alacsony emberek szöktek el és rejtőztek barlangokba előlük. A mikmekek alacsonyabbak a legtöbb amerikai bennszülöttnél, Stellarton környéke pedig fő központjaik közé tartozott. Más európai kereskedők félénknek ismerték őket, de nagy távolságokat tudtak megtenni, és hozzáértő kereskedőknek számítottak. Sinclair fura kinézetű csapataiból egy nagyobb számú kétségkívül meglephette a mikmekeket, és menekülésre bírhatta őket. A tény, hogy barlangokban rejtőztek el, további támasszal szolgál a földrajzi elhelyezkedéssel
kapcsolatos elméletnek, hiszen Új-Skóciában igen kevés a barlang, a Stellartont közvetlenül körülvevő vidéken viszont igen sok. Frederick Pohl, aki sokat írt az Újvilág korai európai felfedezéseiről, kiegészítette Hobbs megfigyeléseit, és még pontosabban rögzítette a Sinclair-Zeno utazás helyszíneit és időpontjait. Annak a felismerésnek az alapján, hogy a tengerészek gyakran a felfedezéskori vallásos ünnep után adták a helyneveket, Pohl ki tudta számítani Sinclair kikötésének időpontját. A Sinclair-Zeno expedíció kikötőjét „Trinnek" nevezték el, a hónap pedig, Zeno levelei szerint, júniusra esett. Pohl rájött, hogy régebben mindig a húsvét után nyolcadik vasárnap volt a Szentháromság, angolul Holy Trinity, megünneplésének időpontja, és ezt Szentháromság vasárnapjának nevezték (angolul Trinity Sunday). A Vatikán igazolta, hogy e napot tényleg megülték a tizennegyedik században, Pohl pedig szűkítette a lehetséges dátumokat. Mivel a húsvét akár márciusban is lehet, és Zeno feljegyzései szerint az expedíció júniusban érte el a kikötőt, nagyon kevés ünnepnap illeszkedne Zeno levelei időpontjaihoz. A Szentháromság-vasárnap és Sinclair új-skóciai partraszállása 1398. június 2-ra kellett hogy essen - kilencvenhat évvel a következő európai Új-Skóciába, és kilencvennégy évvel Kolumbusz Újvilágba érkezése előtt. Henry Sinclairnek tetszettek az új földek, amiket felfedezett. Hal és vad bőséggel akadt, az
éghajlat mérsékelt volt, a kikötőhelyek pedig hajózási szempontból jónak tűntek. Kijelentette, egy nap majd épít itt egy várost, és az új otthon kedvéért odahagyja Skóciát. Ám legénységének más tervei voltak. Még azelőtt haza akartak térni, hogy bekövetkezne az évszakváltás, és az atlanti átkelés veszélyesebbé válik. Abban egyeztek meg, hogy az expedíció és a Skóciába visszatérni vágyók fölött Antonio lesz a kapitány, míg Henry egy kisebb csoporttal marad, és folytatja felfedezéseiket. Zeno elhajózott Skóciába, először a Feröer-szigeteken állva meg. Feljegyzést készített az útról, és azonnal elküldte bátyjának Velencébe. így maradt fenn az út a történelem számára. Zeno hazaküldött leveleitől eltekintve semmilyen egyéb írásos feljegyzésünk nincs erről az expedícióról, vagy arról, mi történt a legénységgel, miután Skóciába értek.12 Sinclair folytatta az Újvilág felfedezését, és Zeno egyik levele azt mondja, épített „egy várost az általa felfedezett sziget kikötőjében". Mivel fölöttébb valószínű, hogy Zeno nem látta a várost, ez csupán feltevés. Sinclair szárazföldi utazásainak fennmaradtak egyéb bizonyítékai is. Amennyiben Sinclair a parti utat követve haladt tovább, hogy felderítse a későbbi New Englandet, New Brunswick partvonala mentén haladhatott, és hamarosan oda érhetett, ahol most Kanada és az Egyesült Államok közötti határ húzódik Saint Stephennél. Épp ezen a helyen léphetett be Maine-be, a Machias-öböl vidékén.
Felfedeztek egy bálnahát alakú szirtet, mely a „maine-i Clark's Pointnál szögellik be a Machiasöbölbe", melyen „egy tizennegyedik század végi európai hajó vésete mellett egy kereszt petroglifája" állt. A történész Andrew Sinclair, egy kései leszármazott szerint e kő alátámasztja az utat.13 Lehetséges, hogy Sinclair talán nem elsőnek kötött ki a Machias-öbölben. Saját, Mainepartvidékén tett felfedezőutamon tudomást szereztem arról a meggyőződésről, hogy a vikingek is járhattak ott. A maine-i Cutler kisvárosa közelében van egy mesterséges tavacska, kőfalakkal, melyre a helyi legendán kívül, miszerint a vikingek építették, senki nem képes magyarázatot adni. Egy Manana nevű kicsiny szigeten, a Monhegan-sziget partjainál, Maine-ben, rúnaírásos feliratokat találtak.14 Bár a Zeno-expedíció saját nyelvén (nyelvein) hagyhatott volna feliratokat, Monhegan az európaiak Kolumbusz előtti útjai további bizonyítékaival szolgál. Délebbre még több közvetlen bizonyíték bukkan fel. Westford kis massachusettsi városában fekszik egy gránitmagaslaton egy skót lovag faragott kő emlékműve.15 A szikla léte a gyarmati időktől fogva ismert, bár hagyták, hogy benője a bozót. Frank Glynnben, egy connecticuti amatőr régészben felébredt az érdeklődés a sziklafaragvány iránt, és nekiállt feltárni az emlékművet.16 A jelenlegi westfordi Depot Streeten megtalálta, és megtisztította
a bozóttól. A megviselt és elhalványult szikla előkerült a vésettél együtt, és azonnal viták kereszttüzébe került. Egyesek szerint a faragás tomahawkos indiánnak tűnik, nem lovagnak. Hogy kiemelje a faragványt, Glynn krétát szórt a beleütött lyukakba és belemetszett vonalakba. Egy páncéllal és címerpajzzsal felszerelt lovag alakja vált láthatóvá. Glynn küldött egy lenyomatot a megviselt kőről T. C. Leth-bridge-nek, a brit írónak, régésznek és az angliai Cambridge Régészeti és Etnológiai Egyeteme kurátorának. Lethbridge 1954-ben kutatásokat végzett mind a címerpajzs, mind maga a figura után Walesben és Skóciában. Arra a következtetésre jutott, hogy a rajz egy lovagot ábrázol, és hogy ez a bizonyos lovag fontosnak számított. Az emlékműbe faragott lovag rajzának teljes mérete száznyolcvanhárom centiméter. A faragvány része egy „basinet" sisak, ami az I 160 as évek ben került használatba, és a tizenötödik században meni ki a divatból, ami segített meghatározni az időkeretet. Lethbridge azt is elmondta Glynn-nek, hogy ilyesfajta kő képmások gyakorta készültek abban az időszakban Írországban és Britannia nyugati szigetein. Azon a helyen faragták ki ezeket, ahol a lovag elesett, általában a csata helyén. A részletes faragvány tartalmaz egy kardmarkolatot a lovag mellkasa felett és egy pajzsot, címerrel. A címer egy csatot, egy félholdat, egy ötágú csillagot és egy hajót ábrázolt.
Egy Lethbridge-től Glynn-nek küldött magánlevél 1956-ban a fegyverzetet és címert Skócia külső szigeteiről, 1350 tájáról származónak írja le. A csat (tulajdonképpen melltű) a pajzson olyan jelvénynek számított, mely kevés családnak volt osztályrésze; a korai Orkney-medálok vizsgálata után Lethbridge jelentékenyen le tudta szűkíteni családlistáját. Kijelentette, hogy a címerpajzs „nyilvánvalóan a Sinc-lairek valamely anyaági rokonaié" kell, hogy legyen. További kutatás újabb információval szolgált a skót címereken előforduló gályaábrázolásokkal kapcsolatban. Azok, akik ezt a heraldikai jelvényt viselték, vagy a szigetek viking királyaitól származtak, vagy Orkney „viking jarljainak" családjából - a Sinclairektől. A további kutatás még többet csiszolt le a listából. A középkori Skóciában azok a családok, amelyek egy fontos család szolgálatában vagy védelme alatt álltak, védelmezőjük klánja után kaphatták vezetéknevüket. A pajzs és a címer a Sinc-laircsoport egyik ágához, a Gunn-klánhoz tartozott, és a lovaghoz, aki Henry Sinclair első hadnagya volt, Sir James Gunnhoz. 1973-ban Sir Ian Moncreiffe, a heraldika legelső szakértőinek egyike, megerősítette Lethbridge következtetéseit.17 A Gunn-klánnal való kapcsolat és a westfordi kőfaragvány lovagja kilétének jelentősége abban rejlik, hogy a Gunn- és a Sinclair-klán szoros kapcsolatban állt Skóciában. A Gunnok voltak észak „caithnessi koronázói", a hagyomány pedig úgy tartotta, hogy jóváhagyásuk nélkül senki nem
uralkodhatott tartományukon, az északi skót földeken. Ezt a jogot erősítette meg a melltű jele címerpajzsukon. A Sinclairek örökléssel szerezték meg a földeket, de mégis a Gunn-klán jóváhagyásával uralkodtak. Mindkét családot erős szálak fűzték a vikingekhez, és ez a két család közötti szövetség a tizenegyedik század óta állhatott fenn. A Gunn-klán története még a Sinclairekénél is messzebbre nyúlhat vissza Skóciában. Az Orkneyszigetek első viking telepeshullámával állnak rokonságban, akiket együttesen „délszigeti embereknek" vagyis Sutherlandeknek neveznek. A wcstfordi faragott szikla mellett egy másik jel is előkerült a szirt környékén az 1960-as években. Ezt egy farmer találta a mezején, de nem tudta, hogy van-e egyáltalán bármiféle jelentősége az írott kőnek, és egyszerűen otthagyta a csűrében. A kő nem sok szerepet játszott a fejtörő megoldásában, de ugyanabban a lyukasztásos stílusban faragták meg, mint a Sir James Gunnt ábrázolót. A lyukak mélysége és átmérője azonos volt az első kövön levőkével. A rejtélyes „184"-et és egy nyilat utasításnak szánhatták a megtaláló számára; azonban a sziklát elmozdították, így bármilyen ilyesfajta utasítás értelmét vesztette. Ezen a második faragott kövön egy újabb hajót ábrázoltak, megint csak gálya formájút, ami beillene az 1350-1400-as évek skót hajóstílusába. A második követ a westfordi Fletcher Könyvtár előcsarnokába vitték, nem messzire a Depot Road-i
gránit emlékműtől. Egy huszadik századi kutatás, mely a tizennegyedik századi tábort kereste, semmilyen egyéb bizonyítékot nem talált arra, hogy a Sinclairexpedíció ezen a vidéken járt volna. Westford környékéről Sinclair még délebbre utazhatott. A Taunton folyó a massachusettsi Fali River közelében ömlik az Assonet-öbölbe. Az öböl keleti oldalán van egy szikla egy kétszáztíz centiméterszer háromszázharmincöt centiméteres területtel, melyre jelek vannak vésve. A rúnaírásosnak leírt „Dighton-sziklát" csalásnak kiáltották ki. Mivel Cotton Mather, a gyarmati Amerika tüzes-kénköves prédikátora volt az, aki 1690-ben feljegyezte a szikla létét, a csalás legalábbis nagyon régi. A GlynnLethbridge levelezés leírása szerint ugyanolyan „lyukasztásos" stílusú, mint a westfordi véset. Fali Riverben 1831-ben súlyos lemezes fémpáncélt viselő férfi csontvázát ásták ki az Ötödik utca és a Harley sarkán. Lehetséges, hogy Sinclair hátrahagyta helyettese vagy valamelyik katonája testét egy, a helyiekkel vívott csetepaté után? Henry Wadsworth Longfel-low írt egy verset a rejtélyes „páncélos csontvázról", akiről azt hitte, hogy ő építette a közeli viking tornyot „szépséges hölgye" számára. Egy tűzvész 1843-ban megfosztotta az utókort a lovag csontvázától. A harvardi Peabody Múzeum antropológusai és szakértői előálltak néhány szokatlan találgatással. Legjobb magyarázatuk szerint a páncél egy wampanoag indiáné lehetett, bár az ismeretek szerint azok nem
viseltek ilyesfajta páncélzatot. Egy Sir James Gunnhoz hasonló lovag azonban várhatóan felkészülten indult csatába, a páncélzat pedig tipikusan tizennegyedik századi lovagra utalt. Fölöttébb ellentmondásos eredetű építészeti darab az a lábboltozatokra helyezett kerek gránittorony, mely a Rhode Island-i Newportban áll őrt. A Lábboltozatok teteje három méterrel a földfelszín fölött található, a p a d l ó p e d i g c boltozatok lölé é p ü l t . E p a d i o n tűzhely maradványait találták, melyet a newporti kikötő jelzőfényekénl használhattak. A torony belső átmérője öt és fél méter, de tekintve, hogy a falak igen vastagok (kilencven centiméter), a falak külsejétől számított átmérő hét méter harminc centimétert tesz ki. Történészek évszázadok óta próbálnak magyarázatot adni a newporti torony funkciójára. Néhányan azt az ötletet pártolják, hogy régi viking felfedezők építették, és hogy a közeli Dighton-sziklával áll kapcsolatban.18 A torony, úgy hiszik, templom volt, melyet Henricusnak, az egyház által az Újvilágba küldött viking katolikusnak szenteltek.19 Mások azt állítják, hogy Benedict Arnold kormányzó (nem összetévesztendő az amerikai forradalom Benedict Arnold tábornokával) használta gabonamalomnak, figyelmen kívül hagyva annak a tényét, hogy korábbi térképek jóval azelőtt feltüntetik, hogy Arnold tulajdonába került volna a birtok.
Az első térképet, melyen jelölik, a Verranzanoexpedíció készítette, ezen mint „normann kastély" van jelezve - bizonyosan korábbi az amerikai forradalom koránál, ez elkerülte azok figyelmét, akik nem hajlandók elfogadni, hogy jártak korábbi látogatók az Újvilágban. Ver-ranzano feljegyzése azt is szóvá teszi, hogy e vidék lakosai „inkább fehérségbe hajlók", mint a többi New England-i bennszülött. Fennmaradt volna egy település, melyet az európaiak és észak-amerikaiak egymás közötti házasodásának leszármazottai népesítettek be? Egy másik elmélet, melybe egy ottani látogatásom során botlottam, úgy szólt, hogy pogány vikingek építették, akik a kör alakú szerkezet és a nyolc lábboltozat sora segítségével ki tudták kalkulálni az időt. Voltak rajta kimondottan fáklyák éjszakai megtartására tervezett párkányok, ahonnan a földfelszín felettről figyelhették meg a Hold és a csillagok helyzetét. Alkalmas lehetett a napfordulók és a nap- és holdfogyatkozások kiszámítására is - egy Rhode Island-i Stonehenge? Andrew Sinclair azt az észrevételt tette, hogy ez egy második új-világbeli Sinclair-település jele.20 Felépítése egyező a templomos lovagok kerek templomaiéval, melyek kör alakúak és nyolc lábbolto-zatúak. Ritkák az ilyen templomok, Skóciában az egyetlen Orkneyn épült, Henry Sinclair otthonában. A Sinclair család Skóciában a szabadkőművesség, a törvényen kívülivé vált templomosok utódai védelmezőjeként tevékenykedett. Hjalmar Holand harminc évvel Sinclair
munkája előtt hasonló és még érdekesebb következtetésre jutott. A torony egy első századi „keresztelőkápolnát" modellezett le, melyet Jézus Krisztus követői építettek.21 Ilyesfajta keresztelőkápolnák nem sokáig épültek, de a keresztes háborúk után a lovagok hazavitték a mintát a Szentföldről. Ezután nekiálltak megépíteni a maroknyi ilyen kápolnát Európában. Bár ez felvetheti, hogy a minta felhasználásával akár a Sinclair, akár egy viking expedíció megépíthette a tornyot, Ho-land tovább, a cisztercita szerzetesrendig vezeti vissza az építkezést. E rend befolyása indította meg mind a keresztes háborúkat, mind a templomos rend megalapítását. Ez az információ a mérleg nyelvét a Sinclair kezdeményezte építkezés felé nyomja. A templomos az olyan katonákból álló rendek közé tartozott, akik a szerzetesekhez hasonlóan szegénységi és erényességi fogadalmat tettek. E tizenkettedik században alapított rend egy kétszáz éves perióduson át növekedett hatalomban és vagyonban, és hasonlóan Szent Bernát cisztercita rendjéhez, sokat építkezett. Európát még mindig e korszak hidjai és templomai tarkítják. Sinclair észak-amerikai műveleti bázisa valószínűleg Új-Skóciában állt. Lehetséges, hogy akár háromszáz embert is elvitt Amerikába. Flottája, mint azt az előzőekben említettük, nagyobbnak számított Norvégia viking királyáénál. Az szintén lehetséges, hogy Sinclair többet tett meg egy útnál. Hogy meddig maradhatott az Újvilágban, arról nincs tudomásunk. Még halála évében sem
vagyunk bizonyosak. Hay atya, az életrajzairól híres skót genealógus azt írta, hogy Henry 1400-ban halt meg egy angol rajtaütés következtében. Egy másik életrajzíró, Raphael Holinshed szerint a végzetes rajtaütés 1404-ben történt.22 Sinclair és útja egy korunkhoz közelebb eső életrajzírója, a néhai Frederick Pohl szerint Sinclair szinte teljes életével el lehet számolni az 1400-1404 közötti évek kivételével, de ő úgy hiszi, hogy 1400-ig maradt Észak-Amerikában, és hazatérve Skóciába még ugyanabban az évben elesett egy rajtaütésben. Arra is van bizonyíték, hogy Antonio Zeno haza szeretett volna térni 1400-ban, de nem kapott rá engedélyt skót munkaadójától - ez az elképzelés hazaírt, leveleiből származik. Végül 1404-ben tette meg Poi J a hazavezető utat Velencébe, ami arra szolgálhat bizonyítékul, hogy Sinclair halála ebben az évben szabadította fel kötelmei alól. Az is lehetséges, hogy Henry Sinclair 1400-ban hazatért, tett egy második kirándulást az Újvilágba, aztán pedig visszatért Skóciába, hogy 1404-ben halálát lelje. Bármelyik forgatókönyvet is vesszük, kevés ideje és még kevesebb oka volt arra, hogy utazásait a világ elé tárja, és rá fogunk jönni, hogy erőteljes motivációval rendelkezett, hogy a titkot családon belül tartsa. 1558-ban Antonio Zeno egy leszármazottja rekonstruálta a régi térképeket és az utazás leveleit, és elbeszéléssé alakította ezeket. Akkoriban széles körben ellogadták, a térképeket és vetületeket pedig a kor nagy térképészei publikálták. De a mi korunkban
kétség merült fel az utat illetően. A hitetlenség elsődleges oka egy sziget, ami már nem is sziget. ICARIA PROBLÉMÁJA A Sinclair-Zeno expedíció legkeményebb kritikusa Sámuel Eliot Mo-rison, legerősebb kritikával pedig azt illeti, amit cinikusan „FlyAway szigeteknek" („Elrepült szigetek") nevez. A Frisland és Fer-sziget azonosítása körüli zavar lehet a fordítás, vagy egyszerűen téves írásmód eredménye. Icaria és a király története miatt azonban Morison mind a térképeket, mind a teljes utat csalásnak bélyegezte. Még rosszabb, hogy továbbmenve, az elkövetkező felfedezők balszerencséjéért a Zenotérképek használatát tette felelőssé.23 Ha a Zeno-út története pontosan került lejegyzésre, akkor mi történt Icariával? Arlington Mallery és más modern térképészek egy meghökkentő felfedezés megtétele után végül is bebizonyították a Zeno-térkép pontos voltát.24 Valaha létezett egy szigetcsoport Grönland és Izland között, mely ma már nincs meg. Ezek az úgynevezett FlyAway- (Elrepült) -szigetek, melyek Gunnbiorn zátonyai néven is ismertek, és igazából nem repültek el. Egy Gunnbiorn nevű viking kereskedőről nevezték el őket, akit a szél i. sz. 920-ban letérített útjáról, és Grönlandba jutott. Gunnbiorné Grönland felfedezésének érdeme, és az ő leírása vezette Vörös Ericet arra, hogy telepet hozzon létre azon a barátságtalan vidéken.25 A keleti partnál általa talált szigetek megkapták a
nevét. Nem fér kétség hozzá, hogy léteztek. Ténylegesen megrajzolásra kerülnek a Grönland leírásában (Description of Greenland), ami 1873-ra datálódik, és az Egyesült Államok Hidrográfiai Hivatala térképei ma is mutatják.26 Az egyedüli probléma az, hogy megsüllyedtek, és jelenleg víz alatt állnak. Most víz alatti fennsíkot képeznek, ennek okát a tengerfenék süllyedésében határozták meg. 1456-ra a zátonyok fő szigete legnagyobb része víz alá került, bár a szigeteket a térképek egészen 1600-ig mutatják. 1456-ban a fő sziget száz kilométer hosszú és negyven kilométer széles volt, és a Gombár Skaare nevet viselte. A Grönland partvonalát illető kiterjedt kutatásai miatt William Herbert Hobbsot is belevonták a Sinclair-Zeno utazás körüli vitába. Michigan Egyetem geológiaprofesszoraként ő került a grönlandi expedíció élére. Ó töltötte be a Nemzetközi Gleccserbizottság elnöki tisztét 1936-ig. Amint megpillantotta a Zenotérképet, azonnal az a teljes meggyőződés alakult ki benne, hogy az Grönland partvonalának pontos rajzolata. Hibájának a rajta meghúzott hosz-szúsági ás szélességi vonalak bizonyultak. „A sziget hossztengelye a helyes szög körülbelül felével elfordultnak látszott."27 E vonalakat azonban nem Zeno rajzolta rá, egy rokon későbbi kiegészítései voltak. Charles Hapgood a Régi tengeri királyok térképei (Maps of the Ancient Sea Kings) című művében a szerző szintén védelmébe veszi a Zeno testvérek eredeti munkáját, és
arra a következtetésre jut, hogy a hibát az a családtag okozta, aki 1558-ban kiadta a térképeket és a történeteket.28 Ez a „karosszék-utazó", az ifjabb Zeno volt az, aki elhelyezte a pontatlan hosszúsági és szélességi vonalakat ősei térképén. Arlington Mallery kapitány, a tengerész és mérnök, tanulmányozta a modern térkép és a Zenotérkép eltéréseit Izland partvonalában. Munkája elvezette egy Cornelius Worford által 1879-ben írott könyvhöz, melynek címe Özönvizek és áradások (Floods and Inundations) és egy beszámolóhoz Izland vulkanikus tevékenységéről T. Thorold-son tollából. Ezek és egyéb Izlandra vonatkozó utalások tárgyalták Izland „számos tartománya" elmerülését, ami egy 1340-től 1380-ig tartó negyvenéves „borzalmas vulkanikus robbanássorozat" időszaka után ment végbe; kihatásai benyúltak a következő évszázadba. Saját művében, Az elveszett Amerika újrafelfedezésében (The Rediscovery of Lost America), melyet szerzőtársként Mary Roberts Harrisonnal írt, így következtet: A tudósokat főleg az akadályozta, hogy figyelmen kívül hagyták a természeti jelenségek okozta hatalmas változásokat a Grönland-Izland térség természeti sajátságaiban. Nem tudván, hogy ennek következtében föld süllyedt el, és hogy tenger alatti sziklahátak formálódtak, amint a földfel' szín megcsuszamlott a gleccserjég súlya alatt, nem jöttek rá, hogy a viking út némely tájékozódási pontja el is tűnt a jég és víz alatt.29
Nem Mallery és Hobbs volt az egyetlen, aki dokumentálta az Atlanti-óceánfenék kéregmozgásait. A történelem feljegyezte azt a földrengést, mely romba döntötte a portugáliai Lisszabont. Hat perc alatt hatvanezer ember pusztult el, a kikötő pedig száznyolcvan métert süllyedt az Atlanti-óceánba. 1811-ben jókora vulkanikus sziget emelkedett az Azori néven ismert szigetlánc közé. A Sabrinának elnevezett sziget felkerült a térképekre, de csak hogy a tenger újra visszakövetelje magának. 1963b.ui egy sziget nőtt ki egy tűzhányóból Izland partjainál. Nevet a viking tűzisten után kapott, és ez nem „repült el", hanem helyette a hírek szerint az elképesztő napi fél hektár ütemben növekedett. Martinique-től a mediterráneumig szó szerint tucatjával tűntek el parti városok, kikötők és szigetek a változó óceánfenék miatt. A Zeno-térképek és -expedíció hitelét vesztette már a modernebb térképészek és természettudósok munkája előtt. Morison Zeno térképét tette felelőssé Mercator és Ortelius, akik a tizenhatodik század vége felé Zeno-térképek alapján dolgoztak, hibáiért, valamint Fro-bisher problémáiért, aki 1576-os expedíciójára elvitt egy Zenotérképet.30 Frobisher elérte Grönland keleti partjait, és azt hitte, Frislandon van. Ki hibája volt ez? Mikor Frobisher tizenhat nap távolságra jutott a Shetland-szigetektől, akkor meg egy, a Baffinsziget partjainál levő szigetet nézett Labradornak, és semmiképpen nem Zenóék hibájából. Azután északnak hajózott, ahol a kajakban ülő
inuit bennszülötteket előbb fókának nézte, később meg tatárnak. Nem tudván megtalálni a Katajba vezető tengeri utat, általa aranynak gondolt vaspirittel és egy később tüdőgyulladásban meghalt, elrabolt inuit bennszülöttel tért haza. Morison véleménye, aki Frobisher hiányosságaiért Zénót teszi felelőssé, legalábbis megalapozatlan állításnak tűnik, és bizonyosan nem helyénvaló. A felfedező John Davis, akiről a Davis-szoros a nevét kapta, 1586-ban nem ismerte fel a Baffinsziget egyik öblét, Grönlandnak hitte. Morison a hibát megint csak a későbbi térképkészítőkre hárította, mert Zeno-térképeket használtak.31 Azonban a francia térképész, Ale-xandre Lapie, egy 184l-re datálódó térképre szintén berajzolt egy DélGrönlandot átszelő széles szorost. Lapie nem tett utalást Zeno-térkép-re. A levelek, melyeket Antonio Zeno testvérének küldött Velencébe, az icariai kikötésről és az e szigeten talált emberekről szólnak. Mivel a sziget már nem létezik, Morison az egész utat fikciónak bélyegzi. A bizonyítékok alapján, melyeket a Hapgoodhoz és Malleryhez hasonló írók - akik egy, a valaha pontosan a Zeno szerinti helyen létező igen nagy földtömegnek határozták meg a Gombár Skaarét - citáltak elő, nagyon is lehetséges, hogy ez a sziget volt Icaria. Brendan is leírta Icariát, és még azt is elismerte, hogy az ő útja nem az első, hiszen ír keresztény szerzetesek is megtették, akik azért menekültek a szárazföldről, hogy gyakorolhassák vallásukat és
megszabaduljanak a parti településeket gyötrő kalózoktól és vikingektől. Sinclair és amerikai útja legújabb életrajzírója egy távoli rokon, Andrew Sinclair. E modern történész számára az út személyes érdekesseggel bír, és sokat hozzátett a skóciai Sinclairekkel kapcsolatos ismeretekhez. Neki is támadt problémája Icariával, és úgy próbálta magyarázni, hogy a történet e része kikerült az időrendből. Azzal érvel, hogy az expedíciónak meg kellett állnia Kerryn vagy Saint Kildán, a Zeno-levelek sorrendje pedig valahogy összekeveredett. A probléma azonban az, hogy sem Kerryre, sem Saint Kildára nem illik sem Icaria, sem e távoli sziget lakosai leírása. Morison szerint, nem lehet „király" egy ilyen „Elrepült szigeten". Zeno Sinclairt már „hercegnek" címezte, ennek a fényében, ha tévesen „királynak" nevez egy vallási vezetőt, az nem hitelteleníti az egész expedíciót. A Zeno-elbeszélés megjegyzi, hogy jókora zátonyok veszélyeztették az Icariát elhagyó hajót. Ilyen zátonyok Kerrynél nem fenyegetik a tengerjárókat. Mivel Gombár Skaare egy süllyedőiéiben lévő láncolat fő szigetének számított, ilyen veszedelmes zátonyok léte nem lenne meglepetés, és e leírás hitelt kölcsönözne az útinaplónak. Gombár Skaare (I Caria) lakosai végül elhagyták elszigetelt helyőrségüket, de nem ők lettek Gunnbiorn zátonyai utolsó lakói. Mallery állítja: „1476-ban Didrik Pining, akit Norvégia királya küldött ki, hogy vessen
véget a kalózportyáknak a grönlandi vizeken, állította fel főhadiszállását e hegyes szigeten, melyet ő Hvitserknek hívott."32 Pining később maga is felcsapott kalóznak. Amszterdami térképészek továbbra is feltüntették a szigetet egészen i. sz. 1600-ig, az Egyesült Államok Hidrográfiai Hivatala pedig feltette térképére 1932-ben, megjegyezve, hogy 110 méterrel a tenger szintje alatt található. A történészek, akik szkeptikusak a Sinclair-úttal kapcsolatban, azt állítják, hogy az Antonio Zeno által hazaküldött leveleknél és térképeknél több bizonyíték kellene. Felteszik azt a kérdést is, hogy a felfedezés miért nem keltett meglepetést Európában. Száz évvel később Kolumbusz útja lázba hozta az arany- és dicsőséghajhász spanyol kalandorokat. Számos válasz létezik. Az első az, hogy az expedíciót nem „küldték". Nem adott rá pénzt a spanyol korona, a francia király vagy bármely más ország. A Sinclair-expedíciót egyszerűen azért vitték végbe, mert Henry Sinclair fel tudott szerelni egy ilyen expedíciót. A másik ok az, hogy e földeket az északi tengerészek már körülbelül kis híján négyszáz éve ismerték. Nem „Katajba vezető tengeri úton" jártak, és nem volt valószínű, hogy felhajtják a spanyolok által kutatott aranyat és ezüstöt. Ezek egyszerűen új földeknek számítottak, lehet, hogy halban és jó erdőkben gazdag, de túl északi ahhoz, hogy gazdálkodáshoz ígéretes legyen. ír és viking tengeri utazók tudtak arról, hogy a nyugati szigeteken
túl Grönland fekszik, még nyugatabbra pedig még több hasonló terület. A földek rendelkeztek kedvező tulajdonságokkal, de nem valószínű, hogy a kivándorlók vagy aranykeresők megrohannák. Ahelyett, hogy feltüzelték volna a vagyonra éhes spanyolok képzeletét, a mogorva skótok megtartották az új földek titkát. A harmadik ok az, hogy mikor Henry visszatért az Újvilágból, még nem találták fel a nyomdászatot. De az a legfontosabb ok, hogy Henry Sinclair titokban akarta tartani felfedezését. Mert Henry Sinclair és családja számára az angol királytól és a római egyháztól oly távoli föld menedéket jelentett, amit a legjobb titokban tartani. AZ ÉSZAK-AMERIKAI BIZONYÍTÉKOK Másfajta bizonyítékok is találhatók Új-Skóciában. Sinclairrel a mikmek törzs tagjai találkoztak. Szólnak mikmek legendák egy „Nagy Hercegről", aki „bálnák hátán" hozta el embereit a világukba.33 Ez a herceg fél évet maradt, aztán elment. A legendák szerint egy második alkalommal is visszatért földjükre. A mikmekek szerint egy „Tél" nevű wigwamban lakott. A wigwam szó az egyik legjelentősebb az észak-atlanti terület Kolumbusz előtti történetében. Bár probléma nélkül elhisszük, hogy Skócia és Írország régi tengerészei, de akár a szászok is, hatalmas víztömegeken tudtak átkelni törékeny bőrcsónakokban, azt nem hisszük, hogy észak-amerikai bennszülöttek is megtették. Igencsak lehetséges, hogy inuit, pikt és mikmek népek, meg az észak meg nem nevezett
lakosainak tömege, jócskán Kolumbusz, Leif Ericsson, sőt Brendan előtt keletre is és nyugatra is egyaránt hajóztak. A szubarktikus Grönland inuit bennszülöttei otthonaikat az időjárás elleni védelem gyanánt a földbe ásva építették. A piktek, a „törzs", amit a rómaiak Skóciától északra találtak, ugyanígy tettek. Az inuit nép otthonait gammesnek nevezte; a piktek, akik az ilyen földépítményeket csak tárolásra használták, weemsnek hívták ezeket (mint a „kicsiny" jelentésű wee szó). A két szóból levezethetjük a „wigwamokat", vagyis „kis házakat". A fagyos ÉszakAmerika indián törzsei ugyanilyen módon építették házaikat, és használtak kevésbé állandó sátorszerkezeteket is otthonként. Nyelvünkbe mindkettő „wigwamként" került. Az amerikai indián törzsek és a szomszédos inuit népek egymással közvetlen kapcsolatban lehettek, a mikmekek és a piktek közötti kapcsolat pedig talán csak a két csoport között élő inuitokon keresztül jött létre. A piktek és az inuitok rendelkeztek ugyanazzal az „ulo penge" szerszámmal - egy kőkéssel -, mindketten készítettek különféle anyagokból csónakokat. Bórcsónakokat a prehistorikus időktől fogva használtak, és még a tizennegyedik században is. Orkneyi örökségük folytán a Gunn-klán számára nem lehetett idegen a bálnák (orkák) vadászása ezekből a pici vízi járművekből. Ezek a „tengeri disznók", ahogyan a bálnákat hívták, és a másik fajta „tengeri disznók", a delfinek adták nevüket az Orkney-szigeteknek az ókorban. Hogy milyen
régóta bocsátják a piktek, orkneyi tengerészek, kelták és a viking kor előtti skandinávok e törékeny vízi járműveket a hullámos, hideg észak-atlanti tengerekre, talán sosem tudjuk meg. Az viszont szinte biztos, hogy tengerjáró képességük kapcsolathoz és árucseréhez vezetett, jóval azelőtt, hogy bármiféle történetíró feljegyzést készíthetett volna ilyesfajta kereskedelemről. Orkney uralkodói, a nyugati és északi szigetek tengeri királyai a feljegyzések szerint régtől fogva használtak rácsszerkezetes vízi járműveket, bőrborítású csónakokat és később fahajókat, melyeken akár tizenhat evezősnyi legénység is szolgált. Valószínű, hogy ilyen Orkneyról származó halászok elérték Amerikát, akár szándékosan, akár mert a viharok eltérítették őket útjukon. És egyéb kapcsolódási pontok is léteznek. A kelta, viking és északamerikai indián nyelvek számos közös szóval rendelkeznek. A kelta és észak-amerikai nyelvek egyik legérdekesebb szóhasonlósága igen korai kommunikációt sugall. Ez a szó a mac. ÚjSkócia mikmek törzse osztozott a skóciai piktek matriarchális szokásaiban. Minden törzstag maqq volt, „a törzs gyermeke". A vagyont anyai ágon örökölték a gyermekek. A maqq felvette a „barát" jelentést, úgy, mint az „egy közülünk" esetében. A piktek ugyanilyen értelemben használták ugyanezt az előtagot. A vagyon a pikteknél is az anyáról szállt a gyermekre. A nők a férfiakkal egyenlőnek számítottak, még uralkodhattak is. A
nevelőség gyakorlata az Atlanti-óceán mindkét partján a matriarchátus szokásából sarjadt. A fiú gyermekeket az anya férfitestvére nevelte. A természetes apa semmiféle szociális fontossággal nem bírt gyermekei számára. A maqq Skóciában, ahol a transzatlanti kapcsolatok révén ugyanilyen matriarchális szokások uralkodtak, macké válhatott. A mac Skóciából mint mc vándorolt Írországba, mikor a skótok nagyon korai időszakokban megtelepedtek ott. A közös előtag, mely a törzshöz, a klánhoz, vagy a legkisebb részegységhez, a családhoz „tartozót" jelölt, „valaki gyermeke" jelentést nyert, mikor a patriarchális szokások és egyéb római keresztény gyakorlatok érték el a keltákat. A „rokon" (kin) a másik olyan fogalom, melyben Európa viking és kelta népei és Észak-Amerika északkeleti atlanti partja amerikai indián népei osztoztak. A rokon (kin) szó a rokoni kapcsolatban álló személyre vonatkozott, azzal a laza jelentéstartalommal, hogy az illető a nagy család tagja. A szó (kin) egyik változata szinte ugyanúgy hangzott, de „fejet" jelentett - vagy a rokonság fejét, vagy szó szerint a nyakon ülő fejet. A kelta és óskandináv népek régi szokásának számított, hogy háborúban fejét vették az ellenségnek. Kiszedték a koponyát és ivóedényt készítettek belőle. Ez a büszkeség kimutatása, háborús trófea volt; spirituális értelemben pedig olyasmi, ami azt jelezte, hogy tulajdonosa megszerezte a megölt személy erejét. A koponyákat ivó- és főzőedényeknek
használhatták. Bár közülünk nem sokan étkeztek koponyából, a főzőedényeknek használt koponya szava fennmaradt. Az óskandinávban a főzőedényre és koponyára alkalmazott kifejezés azonos - canna; modern angol megfelelője a „can".34 Főzésre, valamint vallási és mágikus gyakorlatok céljaira egy jóval nagyobb fazekat használtak. Állatokat áldoztak fel, és betették ebbe a nagy fazékba, melyet viking nyelven ketillnek neveztek, ez pedig „szent üstöt" jelent. A kereszténység és a civilizáció később elérte a primitívebb észak-európaiakat, és megváltoztatta az eszközre és használatára alkalmazott szót. A ketillből kettle (magyarul üst) lett, és többé már nem készült benne rituális módon gőte-szemfőzet, csak étel. Hogy mennyire korán is jött létre az észak-amerikai indiánok és kelta európaiak közötti kapcsolat, arról nem szólnak az ismeretek, de az északatlanti indián szó az üstre a kannaken, ami európai földön „nagy koponyát" jelenthet, bár kelta nyelven a kenn (írországi helyesírással ceann) „fejet" jelent. A kelta nyelvek szétválásakor apenn ugyanezt a jelentést öltötte a „P" keltául beszélő csoportok (ezek a „p" hangot használják) körében, mint a kenn a „Q" keltául beszélő csoportoknál (ezek a „q" hangot használják). Korábbi elnökünk, John Kennedy vezetékneve szó szerint „csúnya fejet" jelent. A Canmore (más betűzéssel Kenmore) „nagy fejet" jelent, ami utalhat egy törzsfőre, vagy lehet egyszerűen leíró kifejezés.
A pelikánt, egy jellegzetesen hosszú csőrű madarat a görögök pele (jelentése baltaszerű) canja (jelentése fej) nevezték el. A pelikán szó szerint „baltafejűt" jelent. A walesi nyelvben, ami „P" kelta, a „Penndragon", Arthur király apja neve, szolgál példaként arra, mikor a „penn" fontos személyiségre, főnökre utal. O a „sárkányfőnök" vagy „sárkányfej", mely kifejezés a mágia gyakorlója mellékjelentéssel bír. Sir Francis Drake az Antarktika partjai mellett elhaladó leghíresebb útja tengerészei voltak azok, akik nevet adtak azoknak a furcsa madaráknak, amelyeket a jégtáblákon láttak. Jobb szó híján a walesi és cornwalli tengerészek a fehér (walesiül gwynn) fejű (penn) madarakat „pingvineknek" (angolul penguin) nevezték el. Ezek a fura kinézetű jéglakók a szó szoros értelmében „fehérfejűek". A skót nyelvben a MacCan név úgy vette fel a „főnök fia" jelentést, ahogy az apa szerepe és a patriarchális szokás emelkedett ki az ősibb pikt hagyományokból. A Duncan név barna (dun) főnök (can) jelentésűvé vált. A kelta írásmód Donnacaidh volt, és mindenki, aki a Duncan nevet viseli, feltehetőleg az eredeti barna főnök leszármazottja. Mikor 1534-ben Cartier amerikai indiánokkal találkozott a Szent Lőrinc vízi útján, megismertették bizonyos Donnacanával. E személyiség a „főnökök főnöke" címet viselte. A Donnacaidh és a Donnacana kapcsolatát tekinthetjük véletlenszerűnek, de ez sok olyan közös szó egyike, mely hasonló, vagy teljesen azonos jelentésű a
két szemközti parton. Mikor a fehér európaiak átkeltek az Atlanti-óceánon, nagy hatást tehettek a mikmekekre a magasabb civilizáció jeleivel. Mivel a feröe-ri halász azt mondta neki, életét az mentette meg, hogy megtanította hálóval halászni a bennszülötteket, Sinclair, a későbbi felfedezőkhöz hasonlóan, mindig hozott magával csecsebecséket. A civilizáció jeleit nagyra tartották. Mint az a korábbiakban említésre került, a mikme-keknek van egy legendája arról, hogy egy herceg bálnák hátán érkezett világukba. Sok embert hozott magával, és megtanította, hogyan kell hálókkal halászni. A herceg adott nekik egy zenét csináló mágikus eszközt is, egy furulyát. És megmutatta nekik „éles kardját".35 A hittérítő és nyelvtudós Silas Tertius Rand az 1800-as évek közepén a mikmek nép között élt. Saját angol nyelve mellett tudott görögül, latinul és héberül, végül pedig megtanult mikmekül, mohikánul és maliszitül is. Neki köszönhető a mikmek nyelvről szóló ismereteink legnagyobb részének feljegyzése. A mikmekeknek civilizációt hozó herceg nevét ő Glooskapnak fordítja. Frederick Pohl Glooskapot Sinclairrel azonosítja és rámutat arra is, hogy a Rand által feljegyzett mikmek dalok nagyon hasonlóak a skót tengerészdalokhoz. A Glooskap szó szerint „csalót" jelent, de ez a cím tulajdonképpen tiszteletet fejezett ki az észak-atlanti népek körében az óceán mindkét partján. A vikingek Loki istene a csaló istenek közé
tartozott, a görög Prométheuszhoz hasonlóan ellopta a tüzet az istenektől és az egyszerű embereknek adta. A tűzlopás legendája sokaknál közös, és a kőkori emberek és civilizáltabb népek közötti kapcsolatra mutat. Glooskap tudta, hogy hogyan kell tüzet gyújtani. Mikor az óidők emberei meggyújtottak egy tüzet, amíg csak lehet, égve tartották, i n n i n em tud hatták, mikor tudnak másikat gyújtani. A mikmekek Ni n e l a i i t „pazarlónak" tartották, mert éjszakára eloltotta tüzét. A mikmekek szerint Glooskap épített egy várost Sinclair pedig azt mondta Zenónak, hogy szándékában áll építeni egyet. E település a mikmekek által Piktooknak, ma Pictou-nak nevezett helyen lehetett. Ez a mikmek nép központjaként szolgált, és mikor az európaiak maradási szándékkal érkeztek, nekik is. Sinclair-Glooskapot első találkozásuktól fogva jelentős főnökként üdvözölték a bennszülöttek. A legenda mitikus színezetet adott neki, de a földhözragadtabb mesék szerint a főnök evett, ivott és aludt mikmek barátai között. A skót gyermekjátékokhoz hasonló játékokat és új szavakat tanított nekik, és megtanult egy párat az övéik közül. Piktooki táborából indult felfedezőutakra. A mikmekek emlékezetében megőrzött utazásai a Minas-medence környékéről indultak el és áthaladtak egy, a Fundy-öböl és a Parrsboro vidék közötti keskeny ponton és nyugatnak tartottak a Cape d'Orhoz. Ezen a területen, egy ma Advocate-öböl
néven ismert kis horgonyzóhelyen építhetett Sinclair új hajókat, hogy pótolja a Zenóval Európába vitorlá-zottakat. 1957-ben Pohl alaposan átvizsgálta nyomok után a környéket, de a vidék nagy részét kifejtették és lebuldózerezték útépítéskor. A mikmek mese szerint Sinclair-Glooskap ezután elhagyta ezt a hegyfokot, és nyugatnak tartott az óceán felé. Az igazi Sinclair, ha ettől a ponttól nyugat felé vitorlázott, New Brunswickot, Maine-t és aztán Massachusettset és Rhode Islandet érhette el. Rhode Islandből vagy Massachusettsből aztán az áramlat újra elvihette Uj-Skóciába, később pedig ugyanez az áramlat vissza az Atlantióceánon át haza Skóciába. Minél hosszabb ideig maradt Sinclair, annál valószínűbb, hogy emberei beházasodhattak a bennszülött népek közé. Az ilyen házasságokból született gyermeket nagy tisztelettel és megbecsüléssel kezelhették, ha az első európai-északamerikai kapcsolat barátságos volt. A mikmekek a vabanaki törzshöz tartoznak. A vabanakik viszont az algonkin csoport tagjai, mely inkább nyelvi konföderáció, mint törzsszövetség. A vabanaki azt jelenti, hogy a „hajnal népe" - a hajnal szó a „keletet" jelöli, a helyet, ahonnan a nap minden reggel felkel. Közeli rokon törzs a vampanoag, törzsnevük szó szerint „fehér emberek". A világukban partra szállt fehér ember leszármazottjának lenni megtiszteltetést jelentett, s a fehér emberek leszármazottai nyilván részben
európai származásúak is voltak. A „páncélos csontváz" a massachusettsi l'ali Riverberi azt jelezhette, hogy egy Sinclair-katona a „fehér emberek" törzsénél maradt, és beházasodott nemzetségükbe. A nőt jelentő gael szó a ban, az algonkin nyelv bizonyos dialektusaiban pedig a nő „bhanem". 36 Érdekes, hogy a kisütött kenyér egy fajtáját, mind a skótok, mind a mikmekek abenaki ága bannocknak hívja. Az algonkin asszonyok egy különleges nevet alkalmaznak még emlőről táplált csecsemőikre -papoose vagy papisse. Saját angol pépet jelentő szavunk, a pap az emlőre utal, a nő emlője pedig csecsemője etetéséhez szolgál táplálékkal. A mikmekek nem Glooskapot tartották legfőbb istenüknek; ez az. isten Mn'tu, kiejtés és a gyakori írásmód szerint Manitu. A kelta tengerészek magukkal hozták isteneiket, ezek között a legfontosabb tengeristenük, Manannan. A kelta tengerészek a csillagképek, köztük a Nagymedve, másképpen Ursa Major szerint navigáltak. Silas Rand és Cotton Mather felfedezte, hogy mind a mikmekek, mind a nati-kok (Massachusettsben) ugyanezt a csillagképet ugyanezzel a névvel illették. Az európai tengerészek Tejútját a mikmekek a Tej Utjának nevezték. A földi helyek is hasonló jelentésű nevűek. A Penobscot egy szent vízesés Maine-ben, és az e vízesésről elnevezett törzs a faluját a „hegy alján" jelentésű Pennacooknak nevezte el. A brit és skót Pennycook vezetéknév szintén „hegy alján" élő embereket jelöl. Az „oc", „ock" és „ook"
szóvégződések az amerikai bennszülött dialektusokban gyakorta jelentenek „hegyet" vagy „helyet". Skóciában a hegy uck a felföldi nyelvjárásban, és ook az alföldiben. A knock és a cnoc Írországban szintén „hegyet" jelent. A gael Mor-riomach „mély helyről való". A még mindig Merrimackként számon tartott New Hampshire-i folyó jelentése algonkinul „mély halászhely". A Morrisonok skót klánja vitát folytat neve eredetéről. Mindkét vitázó fél tudomásul veszi, hogy azt jelenti, hogy a „Mély Fiai", és mindkét oldal egyetért abban, hogy olyan embereket jelöl, akik hajótörés révén kerültek Skóciába. Véleményük csupán abban tér el, hogy eredetileg Írországból vagy Skandináviából hajóztak-e ki. A New Hampshire-i folyó, mely térképeinken algonkin neve, a Merrimack alatt marad, azon a helyen, ahol a legszélesebb, rendelkezik egy második névvel is - Kaskaashadi, vagyis „lassan mozgó vizek". Gaelül a G-uisge-siadi ugyanezt jelenti. Egy másik folyót New Hampshire-ben Quechee-nek neveznek, mely a bennszülöttek nyelvén „torkot" jelent; e szó a cuithéra, a „torokra" alkalmazott gael kifejezésre emlékeztet. Hasonlóképpen a Piscataqua, Seminenal, Amoskeag és Cabassauk folyók, valamint a Cohas patak rokon jelentésű a gaelben. Az irokéz olyan nagyon nagy hatalmú törzsszövetség volt, mely az algonkinoktól nyugatra és délre élt. Szerveződésük, mely hatalomra emelte őket, az európai látogatókkal, a vikingekkel
létrejött korai kapcsolat eredménye lehetett? Mint azt korábban említettem, a vad vikingek által kedvelt hosszú csarnokok hasonlítottak az irokézeket a bennszülött törzsek között egyedivé tevő hosszúházaihoz.37 Az irokéz „kövek" szó, az ariesta, „heréket" is jelent. A vikingek is azonos névvel illették mind a köveket, mind a heréket - eista. Az „eszik" óskandináv szava eta, az irokéz pedig ate. A „jégre" alkalmazott óskan-dináv szó az iss, az irokéz szava pedig oise. Az „asszonyra" használt óskandináv szó a kvenna (később ebből kaptuk női uralkodót jelentő szavunkat, a queent), másképpen kona. Az irokéz nyelvben a wa-konnyh, akonkwa és iskwe szavak mind „asszonyt" jelentenek. Az Atlanti-óceán két partjának közös kifejezései sokasága fontos nyom, mely e csoportok közötti korai kapcsolatra mutat. Az, hogy ebből az egymásrahatásból mennyi köszönhető a gael tengerjáróknak, északi vikingeknek vagy Sinclair szívós skótjainak, az nem is annyira fontos, mint az, hogy a kapcsolat egyáltalán létezett. Ami még szintén fontos, nagyon valószínű, hogy viszonylag állandó kontaktus létezett hosszú időszakon át, akár ezer évvel Kolumbusz előttig. Azok, akik elutasítják annak az elfogadását, hogy feröeri bálnavadászok, baszk halászok, viking gazdálkodók és ír szerzetesek már Kolumbusz előtt elértek az Atlantióceán nyugati partjaira, tévednek. Az Atlantióceán északi részén jóval Kolumbusz előtt keltek át tengerészek. A Sinclair-Zeno út csak egy, a
számos Kolumbusz előtti átkelés közül. Ez az első lépése a Pénzverem megépítésének is Oak Islanden. A jövő Sinclairjei az elkövetkezendő években vissza fognak térni. Az újonnan meglelt Árkádia egyszerű új földeknél nagyobb jelentőségű számukra. Menedékévé és rejtekhelyévé vált egy erre rá is szoruló családnak. 5. fejezet „...HA KETTŐ KÖZÜLÜK HALOTT" an egy mondás, ami szerint „hárman akkor tudnak egy titkot megtartani, ha kettő közülük halott". Ha Henry Sinclair úgy is érezte, hogy egy új világot fedezett fel, akkor is úgy döntött, hogy titokban tartja. Épp annyi ideje maradt, hogy az új földekről szóló tudást továbbadja családjának, mielőtt a konfliktus Angliával elvette az Újvilág „hercege" életét. Sosem kapta meg a lehetőségét annak, hogy településeit növekedni lássa, mivel meghalt északi földjei védelmében. Fia, Henry, Orkney második earlje, Jakab herceg, akiből később I. Jakab, Skócia királya lett, kísérete fontos tagja volt.1 Egy franciaországi küldetése során elfogták a tengeren és a londoni Towerbe V küldték. Később szabadon engedték, és utolsó napjait a skóciai családi birtokokon töltötte. Henrynek maradt arra ideje, hogy az Újvilágról szóló ismeretet átadja fiának, Williamnek, az első earl unokájának, akinek felelőssége egyedülálló az Oak Islandre érkezendő szent kincsek megőrzésében és védelmezésében.
Még ketten játszottak elsődleges szerepet az 1398-as expedícióban - Sir James Gunn és Antonio Zeno. Sir James Gunnt hátrahagyták egy sekély sírban Massachusettsben, és senkivel nem osztotta meg az új földek titkát. Orkneyról származó legénysége körében lehettek olyan messze földet bejárt tengerészek, mint a feröeri halász, de az ilyen egyszerű emberek számára a jó halászterületeken túl az új földek nem rejtettek gazdagságot. Okkal lehet hinni, hogy a Zeno család nem látott értéket az Izlandtól nyugatra fekvő földekben. Új földekre akkoriban nem volt szükség. Zeno Velencébe visszatérésének éve a pestisjárvány legvégét jelentette. A pestis Itáliára még keményebben sújtott le, mint a messzi Izlandra, akár a lakosság kétharmad részével is végezhetett. Az észak-atlanti vidék jeges vizeinek új földjei nem sok értékkel bírtak. Maga Antonio 1405-ben meghalt, csupán hónapokkal azután, hogy hazatért Velencébe.2 Andrew Sinclair családi életrajza, a Kard és a (rrdl (The Sword and the Grail) szerint a SinclairZeno expedíció teljes e g é s z é b e n „ t i t k o s küldetésnek" számított; de nincs az állítását alátámasztó bizonyíték/ Az expedíció főleg egyszerűen kaland volt, melybe az izgalmak és a lehetőségek miatt vágtak bele. A bizonyíték, hogy a két család háromszáz évvel korábban, mikor a keresztesek velencei hajókon utaztak Jeruzsálembe, ismerte egymást, közvetett, de ez annál, hogy egy esemény közös a családok történelmében, nem jelent többet.
A Zeno család nem titkolta az utat; egyszerűen hiányzott az ok a publicitásra, figyelembe véve azt, hogy bizonyítékok utalnak arra, hogy ezek a földek egyáltalán nem tartoztak az „újak" közé. Az izlandi utakat nem tekintették rendkívülinek Zeno idejében. Mint azt már láttuk, a római pápa püspököket küldött Izlandra és Grönlandra, Kolumbusz előtt kétezer évvel pedig a rettenthetetlen görög tengerész és csillagász, Pütheász hajózott el „Thuléra".4 A Zeno-utazás felfedezését csak sokkal később kezdték fontosnak tartani, mikor is az európai országok harcolni kezdtek a Kínába vezető tengeri út keresése során véletlenül talált földek felett. Mikorra Zeno levelei és térképei előkerültek, az Óvilág már az újvilági terület miatt veszekedett. A két, Sinclairrel hajózó tengerjáró Zeno testvér egyik leszármazottja 1558-ban szerkesztette a testvérek által hazaküldött leveleket - Niccolo Antoniónak szóló leveleit, melyben arra kérte, hogy jöjjön el Skóciába, és a két testvér által Carlónak Velencébe írottakat. Egy szintén Niccolo nevű ükükdédunoka gyűjtötte össze a leveleket. Ez az ifjabb Niccolo Zeno akkor akadt rá a levelekre és térképekre, mikor ifjoncként a Zeno család palotája raktárterületén játszott. Az ötéves gyermek sok mindent tönkretett az ott levő holmiból. Később, amikor megtudta, hogy az apja a leveleket megmutatta egy rokonnak, aki azt tervezte, hogy beleveszi azokat saját kiadványába, a Discendenza
Patriziébe, rádöbbent ostobaságára.5 Felnőttként újra rábukkant a papírokra, és megóvta a maradékot. A Niccolo gyermekkorát átvészelt levelek és térképek állapota rossz volt, és sok esetben Niccolo saját kezűleg másolta át ezeket. Az érthetetlent modernizálta, és mindaz, ami rosszul ültetődött át a százéves nyelvből, szerkesztésre került. Ahol úgy tűnt, hogy részletek hiányoznak, ő maga tett hozzá. És ő rajzolta felül a hosszúsági és szélességi körökkel a térképet.6 Nem meglepő, hogy a részletek némelyike, köztük hely- és személynevek, megsínylette a fordítást. Ennek eredményeképpen sosem fogjuk megtudni, hogy ki is a felelős a térképek és kéziratok pontatlanságaiért. 1558-ban, egy olyan korban, mikor a kérdés, hogy ki ért először partot, elkezdett monumentális jelentőséget ölteni, az állítás, hogy a levelek eredetiek, vita tárgyát képezhette. Mielőtt a földeket gyarmat i >síiották, a szembenálló állítások folytonos kihívásokhoz vezettek. A pápa főhatósága alapján hozott határozat eredményeként létrejött a „pápa demarkációs vonala", mely annyira pontatlanul osztotta fel a világot Spanyolország és Portugália között, hogy kudarcot is vallott, mint a növekvő konfliktus megoldása.7 Az angolok, franciák és svédek nemsokára nekiálltak kisajtolni követeléseik minden négyzetkilomé-i erét ÉszakAmerikában, ha ért valamit, ha nem.
Antonio Zeno életében az elnéptelenedett Európának nem volt szüksége új földekre. Azonban a pestis megszűntével a nyílt tér, gazdálkodásra alkalmas földek és az arany és ezüst lehetősége nagy figyelmet irányított Amerikára. Kelet-Kanada ugyanazon távoli előőrsei, melyeket száz évvel korábban kiürítettek, élet-halál küzdelem okává váltak Európa nemzetei között. Valami elkésett Giovanni igényét csak kikacagták volna, mint álságos próbálkozást olyan földek megszerzésére, melyeket követelni semmiféle reális indoka nincs. Mivel Velence apró városállama sosem állt elő ilyen követeléssel, a tizenhatodik századi térképkészítők sokkal többre tartották Zeno útját, mint a tizenkilencedik és huszadik század történészei. A tengerészek és a térképészek mohón lecsaptak a Zeno-térkép példányaira, melyek hamarosan széles körben elterjedtek Európában. Gerardus Mercator, akinek Mercator vetülete a modern térképkészítés minden tanulmányozója számára ismerős, német volt, aki a kor tudósai szokása szerint latinosította nevét. A kartográfiát egyetemen tanulta, de azután, hogy végzett, rögtön nekiállt tudományát üzleti téren kamatoztatni. Pályafutása azzal kezdődött, hogy a Szentföld térképeit árulta a hívőknek. Ma is használatban levő technikáját kifejlesztve újrarajzolta a világ térképét, újra csak felhasználva tudományos zsenijét és üzleti tehetségét. Új térképének az „Új és továbbfejlesztett... rajzolata a világnak" címet adta,
létrehozva egy marketing szlogent, melyet a hirdetők még négyszáz év múlva is használtak.8 Térképe eredetileg görög térképek alapján kikövetkeztetett óriási Ausztráliát mutatott. Ezenkívül megnövelte az összes, sarok közeli föld méretét, ami zavart kelthetett a kevésbé művelt tengerjárók körében. Térképei „Szt. Brendan szigetét" és egy bizonyos „Brazilt" ábrázoltak az Atlanti-óceán északi részén Írországtól egyenesen nyugatra. Korának térképkészítői láthatólag inkább olyan helyre is tettek szigetet, ahol nem volt, mint hogy elszalasszanak egy olyat, ami van. Ábrahám Ortelius, MercatOl barátja Antwerpenből más, ősibb forrásokkal egyetemben szintén felhasználta a Zenotérképet saját térképeihez.9 Mercatorral együtt Orteliusé az első atlasz megalkotásának érdeme. Az, hogy lehettek pontatlanságok a Zeno-térképek akár eredeti, akár másolt változataiban, ugyanúgy nem fosztja meg hitelétől Zeno utazását, mint ahogy az a tény sem hitelteleníti Cabot útját, hogy ő Észak-Amerikát Cipangunak (Japán) címezte.10 Modern szakértők, köztük Hapgood és Mallery sok, korábban pontatlannak tartott dolgot megerősítettek, különösen Grönland partvonalát és a még nyuga-tabbi pontok részletes rajzolatát. A Zenókat jól ismeri a történelem, mind gazdagságukról, mind arról, hogy hosszú ideig fontos szerepet töltöttek be szülő városállamukban, Velencében. A tizenhatodik század során Velence lehetett a világ leggazdagabb városa, mivel minden, Ázsiával folytatott kereskedelem a szárazföldön
zajlott, egy olyan úton, mely áthaladt a városon. Az ilyesfajta kereskedelem jókora gazdagságot hoz létre, a Zeno-palo-ta pedig Velence egyik hatalmi központja lett. A Zeno család története ezer évre tekintett vissza Európa történetében.11 Padovából származtak, egyikeként annak az első huszonnégy családnak, mely a nyolcadik században megépítette Velencét. A tengeri kereskedelem központját jelentő Velence egyik legnagyobb flottáját birtokolták. Hajóik Európa városaiból Konstantinápolyba, a Levantéba jártak. A római egyház és a katolikus királyok kénytelenek voltak megfizetni a Zeno-flottát, hogy eljussanak Konstantinápolyba és végül Jeruzsálembe. A Zeno család képviseltette a magát Velencét a tizennegyedik század óta vezető Tízek Tanácsában. Két alkalommal lett a család érdeme városállamuk fennmaradása - először 1253-ban, mikor Renier Zeno visszahozta az üzleti életbe a kereskedelmet bénító felkelésektől gyötört Velencét. Diplomáciája segítségével véget vetett a küzdelemnek és visszaállította Velence üzleti elsőségét. Az ő flottája verte meg a genovait a Levantéért folyó kereskedelmi háborúban, őt pedig a dózse címmel jutalmazták. Bár Velence dózseját egy nagy város polgármesterével lehet összevetni, Velence számított a leggazdagabb városnak, és a dózse felhatalmazást kapott arra, hogy meghozza a világkereskedelmet irányító szabályokat, és hasznot húzzon belőlük. Mikor ez az első Zeno
megmentette a várost, az igazi jutalma a gazdagság lett, és mikor meghalt, a vagyon, amit hátrahagyott, óriásira rúgott. Második alkalommal 1380-ban mentette meg a Zeno család Velencét. Ekkoriban még mindig Velence képviselte a legnagyobb erőt . i megosztott Itália Fejedelemségei között, úgy is, mint a keletet és nyugatot összekapcsoló világkereskedelem szíve. Mindaz, ami száraz-földön érkezett, keresztülhaladt Velencén, ahol illetékdíjat szabtak ki rá, néha az áruk teljes értékének egyharmad részét. Az ilyesfajta világkereskedelmi monopólium felkeltette a Velence árnyékában élő egyéb államok irigységét. Velence két ellensége, Padova és Genova összefogott Magyarországgal ellene. A konfliktus kezdete a lélekszámban gyengébb város számára rosszul indult, és a genovai flotta elfoglalta és megszállta Chioggiát a velencei lagúnában és az egész város bevételére készült. Velence ekkoriban két jelentős flottával rendelkezett. A Vit-tor Pisani által vezetettet Genova megverte. A második Cario Zeno parancsnoksága alatt állt. A kon 1 liktus kezdetén a Zeno-flotta keleten tartózkodott. Hírvivőket küldtek a városból, hogy kutassák fel a flottát, és tájékoztassák a Velencét fenyegető szörnyű veszélyről, de még annak sem lett bizonys a ; ; . ! , hogy az üzenet eljutott Zenóhoz. A város éhezett a genovai blokád alatt, és mindenkinek az a kérdés járt a fejében: „Hol van Zeno?" Szavazást tartottak, és azt a döntést hozták,
hogy Velence 1381 újév napján meg fogja adni magát. Épp mikor már úgy tűnt, hogy a háború véget ért Velence számára, feltűnt a Zeno-flotta. „Carlo, az Oroszlán", ahogy nevezték, rögtön megtámadta és legyőzte a genovai flottát. Az egyik hajón öccse, Niccolo parancsnokolt. Bár a háború a következő júniusig folytatódott, a genovaiak súlyos vereséget szenvedtek. Bár pénzügyi érzéke és hadi vitézsége a Zenókat Velence történetének egyik legfontosabb családjává tette, kritikusaik egy olyan hiányossággal vádolják meg őket, mely az egész amerikai utat kétségessé teszi: gyenge a helyesírásuk. Nem minden a Zénók hibája, hiszen ők arra is rákényszerültek, hogy a normann-angolt saját olasz dialektusukra fordítsák, és arra is, hogy mondanivalójukat írásban továbbítsák. A történet szövege és térképei némely esetekben megsemmisültek, és gyakran kivehetetlennek bizonyultak; új életre aztán a fordítást szabadon értelmező Zeno leszármazott által keltek. Egyik példája annak, hogy távolság, idő és nyelv mi módon tudja megváltoztatni a szöveget, az utazás kiindulópontjának neve. A Shet-land-szigetek nevüket a „bazaltot" jelentő óskandináv szó, a Het-land után kapták.12 Az idők folyamán a névből Shetland lett. Az ifjabb Niccolo egyiket sem ismerte, így azzal helyettesítette be, hogy „Es-te-land", mely név az itáliai félsziget északi részén, otthonához közel levő Este városától ered. Az e nevet viselő családok családfája ugyanolyan hosszú
és nemes, mint a Zenóké. A Niccolo és ősei által „hercegnek" nevezett Henry Sinclair otthonául Rosslyn szolgált, e nevet sok különféle módon betűzték; a skót „Sinclairek" eredetileg normann „St. Clairek" voltak, a különböző fordítások írásmódja pedig inkább számít művészetnek, mint tudománynak. Ebben a szövegben a normann családra „St. Clairként", a skót ágra pedig „Sinclairként" fogunk utalni, bár kivételek léteznek. A ros jelentése vörös, a Un, vagy gyakrabban lynn, pedig „patak" jelentésű. Megint csak lehetséges, hogy az ifjú Niccolo a „rost" „sor" írásmódra invertálta, és a herceg otthonaként a „Soranóval" állt elő. Velence másik fontos családja, mely osztozott a város vezetésében a Zeno családdal, a Soranzáké volt. Niccolo írásai idején Velence legfőbb vezetője, a dózse a Soranzák közül került ki. Niccolo őséhez hasonlóan Soranza a velencei flotta admirálisaként szolgált, és szintén diadalmaskodott a genovaiak felett. Olaszul a Sorano azt jelentené, „Sorból származó". Ha Niccolo a „Rost" „Sornak" fordította, annak természetes eredménye lenne a Sorano. Sinclair családról szóló művében Andrew Sinclair azt állította, Niccolo ezt a nevet a Caithnessből vette, mely földeket a Sinclairek északon örököltek; a Caithnesst azonban még nehezebb lenne Soranónak fordítani. Henry Sinclair műveleti bázisául gyakran szolgált egy Bressay nevű sziget. Az ifjabb Niccolo a
sziget nevét Bresre rövidítette le, de ez egyszer ez tulajdonképpen pontosabbnak bizonyult. Az „-ay" toldat az északszerte uralkodó óskandináv nyelven „szigetet" jelöl - szükségtelen lenne a helyet „Bressay szigetének" nevezni. Fontos szigetnek számított az Orkney- és Shetland-szigetek között félúton levő Fer-sziget. E sziget, a korábbiakban említettek szerint különböző írásmódokban, köztük Ferisland, és később Frislandia, került fordításra a térképeken. Mikor Zeno története Porlandáról, egy, a Hebridáktól délre levő jóval benépesültebb szigetről beszél, nem erőltetett az a találgatás, hogy Skye szigete, nagy városával, Portree-vel, a tökéletes jelölt. Skye délre esett a Hebridáktól, és nagyobb népességű, legnagyobb települése pedig Portréé. Ezek az írásmódbeli és fordításbeli problémák sok gondot okoznak a modern történészeknek. Pohl szerint Porlanda egyszerűen Pentland volt, Skócia egy jókora területe; más írók a már semmilyen térképen nem szereplő Portlandet kínálják. A történelem úgy jegyzi Portlandet, hogy volt egy hercege, aki szintén írt a rosslyni earlökről. A Zeno-történet beszél halászhajókról, melyeket „Sanestolban" ejtettek foglyul, ami lehet a szintén Skye-on levő Stenscholl. Bár az ilyen erőltetett fordítások nem járultak hozzá Niccolo hiteléhez, eszünkbe idézhetnénk egyéb történelmi fordításokat is. Londont például különböző urak alatt különbözőképpen nevezték.
Ere-detileg Lúgnak, az ugyanilyen nevet viselő hatalmas kelta isten után. Mikor római legionáriusok értek Lug városába, azt Luguvaliumnak, „Lug városának", vagy Lugdunumnzk, „Lug erősségének" nevezték el.13 Mikor a vikingek hátrahagyták norvégiai Jarvik városukat, megőrizték szívükben a nevét. Egy helyet, ahol Angliában megtelepedtek, szülővárosuk után neveztek el. Ezt az új Jarvikot az angol nyelv átfordította „Yorkra", és ez így is maradt.14 Az angol telepesek Amerikában saját szeretett városuk után új településüket „New Yorknak" nevezték el. Nem sok New York-i ismerte fel, hogy városuk neve egy viszonylag kis tengeri kikötőtől származik. London és New York példázza, hogy az idő, távolság, fordítás és modernizálás megváltoztathatja az eredeti írásmódot. A Zeno-történet esetében tovább akadályozta a folytonosságot az, hogy az eredeti levelek megcsonkított állapotban voltak, mikor végül szerkesztésre kerültek. A helynevek zűrzavara mellett, az kavarta a legnagyobb vitát, ahogyan az ifjabb Niccolo Henry Sinclair nevét visszaadta. Niccolo ősei hibáját, mellyel Henryt hercegnek nevezték, azzal súlyosbította, hogy elnevezte őt Zichmni hercegnek. Ezt Johann Reinhold Forster előtt senki sem tudta megmagyarázni.15 Ez a tizennyolcadik századi író azzal a kijelentéssel kezdte, hogy bár hercegek egyáltalán nem voltak az Orkney-szigeteken, de egy earl az igen — Henry Sinclair.
Velencében earlök nem lévén Niccolónak szüksége lett egy szóra, mely a címet az olasz nyelven érthetőre fordítja. Henry címe úgy hangzott, hogy az Orkney-szigetek és Caithness earlje. Forster arra is rámutatott, hogy a hercegi címet sohasem a vezetéknév követte, hanem a herceg birtokának nevezett helység. Úgy vélte, az Orkney hercegét próbálta az idősebb Niccolo testvérei felé továbbítani leveleiben. A fordítás mindazonáltal problémát jelentett. Az „ey" végződésnek nem akadt az olasz nyelvben megfelelője; „i"-vel kellett helyettesíteni. Azt pedig, hogy a „D'Orkney" (orkneybeli) „D'O" kezdete mint „Z" jelenik meg, egyszerűen a csúnya kézírás okozta. Bár Forster történészi munkája értékes, ezt a magyarázatát nem könnyű elfogadni. Segítséget jelenthet, ha vetünk egy pillantást a Sinclairek történetére. 1392-ben II. Richárd angol király menlevelet adott Henry Sinclairnek (akkoriban St. Clair), hogy országába jöhessen. Levelében Sinclairt „Comes Orchadie, et Dominus de Roslyne"-nak írja. A családnevet „Seintcler"-nek betűzte. Nem csak a tanulatlanok fordították a tizennegyedik század írott nyelvét nem túl egyszerűen érthetővé. Maguk a Sinclairek szolgáltak további bizonyítékkal arra, hogy ki lehet csavarni egy nevet. 1658ban a Sinclair család egy egyenes ági leszármazottja elment Amerikába.16 Amint új otthonra talált New Hampshire-ben, neve írásmódját „Sinklerre" változtatta. Az ezer évre visszavezethető, valaha
büszke és tiszteletben álló családnevet olyan stílusban tolmácsolták, melyről szabadon egy horgászeszközre lehet asszociálni. [A „sinker" angolul horgásznehezéket jelent. A ford.] A többi amerikai egyenes ági leszármazott még több kárt tett. Számos egyéb változat mellett az új írásmódok közé tartozott a „Sain Clair", „Cinclair", „Sinklee", „Sinklir" és „Synkler". Az 1896-ban kiadott A Sinclair család története Európában és Amerikában {The History of the Sinclair Family in Europe and America) című könyvben találtam olyan aláírásfakszimiléket, melyek további zavarokat okoztak a családnév körül. Az eredeti emigráns „Sinkler" fia aláírása „Sink Pornak" tűnik. Bizonyos tizennyolcadik századi Joseph Sinkler azzal torzította vezetéknevét, hogy a név első „S"-éből a többi betűtől különálló „Z"-t csinált. Egészen 1800-ig tartott, míg a variációk nagy többsége elkezdett eltünedezni, és a leszármazottak a pontosabb „Sinclairt" vagy „St. Clairt" vették fel. Bár lehet, hogy egy észak-európai herceg inkább hajlott affelé, hogy országát vagy tartományát használja címe gyanánt, a modern Olaszországot alkotó bármely állam hercege bizonyosan családnevét használta volna. Valószínű, hogy a Sinclair herceget, ahogyan Niccolo munkaadóját hívhatta, fordította Zichmni hercegnek, ha az „S"-ből „Z" lett, és a magánhangzó végződést az olaszban gyakoribbra cserélte. A leglényegbevágóbb tény az, hogy csupán egy ember uralkodott az
Orkney-szigeteken a tizenötödik század fordulóján, és csupán egy, a leírásnak megfelelő, elég nagy flotta akadt. Az uralkodó és a flotta birtokosa egy személy volt, és a képbe senki más nem illik bele. Az Orkney-szigetek earlje tisztét Henry Sinclair töltötte be. A Zeno-történetek másik fordítását Richárd Henry Major állította össze. Az ő 1873-ban publikált változata szintén úgy szólt, hogy Zichmni és Sinclair azonos, és e ponton a tárgyalást és vitát befejezettnek tekintette. A megfontolt Nemzeti életrajzi szótár (Dictionary of National Biography) azt állította, hogy Henry Sinclair vezette a Zenoexpedíciót. Nem sokkal Major kiadványa után előállt egy új kritikus, Fred Lucas, egy új felvetéssel. Kijelentve, hogy Zichmni valójában a balti kalózok egyike volt, nem pedig az Orkney-szigetek earlje, újra kételyt ébresztett a Zeno-történetek iránt. A balti kalózt tulajdonképpen „Wichmann"-nak hívták, de tekintve, hogy a tizenötödik századi helyesírás olyan volt, amilyen, a vitát ez nem zárta le.17 Lucas elméle-i é n e k az a legnagyobb hibája, hogy nem adott magyarázatot arra, hogy .1 hihetetlenül gazdag és hatalmas családból származó két tehetős hal i it ulajdonos miért toborozna egy balti-tengeri kalózflotta köreiben, iragy miért jelentenék büszkén testvérüknek, Carlónak, a háborús hősnek, hogy egy kalóz „lovag" szolgálatába szegődtek. A L'Anse aux Meadows és a kanadai viking telepesek 1960-as fel-ledezése előtt az Újvilágba
tartó akár megtervezett, akár nem, expedícióról szóló bármiféle mese a kritika szabad prédájának számított. Amint a felfedezés köztudomásra jutott, a régi iskola pozíciója elkezdett teret veszíteni. A Zeno-történetek és -térképek hitelességét azonban addigra széles körben elutasították. A történészek és térképészek pedig egészen az utóbbi időkig nem voltak hajlandók elfogadni a Zénók történetét és térképeit. Maguk a Sinclairek semmiféle segítséget nem nyújtottak a Zeno-térképek elismertetéséhez, mivel szerették volna, ha az új földjeik titokban maradnak. Mire az ifjabb Zeno 1558-ban a világ elé tárta a térképekből és levelekből álló művét, a Sinclairek már legalább még egy, de fölöttébb valószínű, hogy több utat tettek új földjeikre. A SINCLAIR-KLÁN A tizenhatodik században a Sinclairek belekeveredtek a saját és velük szövetséges honfitársaik földjeiért folyó élet-halál küzdelembe. Skócia nemzete csak mint fogalom létezett, legnagyobb családjai többsége pedig csak saját maga iránt érzett hűséget. Az egységes Anglia azonban agresszorként elkezdte egyesíteni a skótokat a kényuraikkal szembeni megtorlásban. A Sinclairek hamarosan rájöttek, hogy az angolok célpontjává váltak, és szükségük van egy menedékre, ahová visszavonulhatnak, ha nagy nyomás nehezedik rájuk. Cselekedeteik a skót történelem legerősebb vezetőjével és a Skócia forradalmát vezető családdal állította őket szövetségbe. Szövetséget kötöttek
egy másik, erősebb titkos társasággal is, melyet Európában törvényen kívül helyeztek, de melyet Skócia felszólított, hogy csatlakozzon az angolok elleni harchoz. Hála a Sinclairek védelmének, e titkos társaság a modern időkig fennmaradt! Ahhoz, hogy megértsük, e titkos szövetség hogyan kelt életre, és hogyan is lettek a Sinclairek mind a társaság védelmezői, mind az Anglia elől elrejteni kívánt kincs gondviselői, az időben még messzebbre kell visszakövetni a Sinclairek történetét. Az az ember, aki a későbbi évek Cabotjai és Cartier-i előtt elhajózott Amerikába, legalább olyan ősi és fontos családból származott, mint a Zénók. Henry Sinclair és a Sinclair család igazán Skócia történelmében jelentős, de származásukat sokkal régebbi időkig vezetik vissza - a vikingek bevándorlásáig Franciaországba, aztán pedig északra, a Brit-szigetekre. A kilencedik és tizedik század során a skandináv vikingek között nyugtalanság támadt. Norvégiából, Svédországból és Dániából kiindulva, ahol csak tudtak, portyáztak, gyarmatosítottak és megtelepedtek. Franciaország északi részén a legelőkelőbb nemzetségek közé tartozott a Rollóé, aki az északi megszállókat új földek utáni kutatásokra vezette. Fia, Rognwald, találkozott a francia királlyal, Károllyal, akit a történelem Együgyű Károlynak nevez. Földet követelt tőle, valamint a lányát, hogy feleségül vegye. A találkozó helyén a vikingek várat építettek. Ezek a
Franciaországban megtelepülő vikingek lettek a normannok. A St. Clair (nevük francia változata) egyszerűen a legfontosabb normann család. E család birtokolta az i. sz. 912-es szerződés színhelyén épült várat. Nevüket tulajdonképpen egy szent mártír után kapták, aki remeteként élt egy szentnek tekintett kútnál, az Epte folyó közelében, Párizstól északra.19 A szent embert egy általa megfeddett „kegyetlen asszony" parancsára meggyilkolták. Szobra úgy ábrázolja ma, hogy levágott fejét kinyújtott kezeiben tartja. A „levágott fej" újabb jelentőségteljes szimbólummá vált azok körében, akik tudnak a szent tudás „földalatti folyamáról". A szent ember meggyilkolását követően a kutat körülvevő vidék St. Clair néven vált ismertté, a várban lakók pedig felvették a nevet vezetéknevüknek. A viking megszálló Rollótól származó családból St. Clairek lettek. A normannok vezették be adózási és közigazgatási célokból a vezetéknevek használatát Európában, a Domesday felméréshez hasonló népszámlálásszerű dokumentációkkal.20 Európa a római uralom kora óta nem használt vezetékneveket. A St. Clairek házasság útján rokonságban álltak Hódító Vilmossal és nagy számban vettek részt a hastingsi csatában, amivel Vilmos normannjai birtokba vették Angliát. Vilmos is Franciaországban megtelepült viking családból származott. A kilenc Sinclairt, akik családnevüket erre az írásmódra változtatták Angliában megtelepülve,
Hastingsnél tanúsított bátorságukért földadományokkal jutalmazták. Az egyik Sinclair, Walderne, jó házasságot kötött. Felesége Richárd normandiai herceg lánya, Margit lett. Walderne megkapta a Sinclair earlje címet, fia, William pedig megalapította a család rosslyni ágát, melybe később Henry „herceg" is született. Egy másik Sinclair, Ágnes, a majdan Angliát kihívó Bruce-klán fejéhez ment férjhez. A Bruce-klán Angliába érve a francia „De Brus-ről" változtatta meg nevét.21 A Bruce-klán és William Sinclair családja ismeretlen okból összeveszett királyával, és északnak, Skóciába vette útját, ahol III. Makóimmal léptek szövetségre. A „királyság" akkoriban mást jelentett, mint ma. Skócia és Anglia számos fontos és hatalmas családból állt, melyek .1 királlyal együtt uralkodtak. Ezek a klánok gyakran több hatalommal és vagyonnal rendelkeztek, mint a király. Malcolm első felesége egy észak-skóciai viking uralkodó özvegye volt, a házasság pedig inkább politikai szövetségnek számított, melyet Malcolm ereje konszolidálására használt fel. A normannokra világszerte hódító imperialistákként tekintettek, és soha nem nemzetként. Malcolm halála után fiai, Sándor és Dávid az északiak hűsége segítségével uralkodtak. Elfordultak a kelta szokásoktól, hogy normann stílusú feudális urakká váljanak. Ez új társadalmi struktúrát jelentett, a kelta népekénél sokkal komplexebbet. Az új társadalmi struktúra magában foglalta az adózást, ami
azt jelentette, hogy minél több földet mondhat magáénak a király urai által, annál több adót szedhet a királyságában. E folyamat mozgásban tartásához a királynak folyamatosan új, betelepedő normannokra volt szüksége. Két évszázad után elmosódott a különbség a normannok és a skótok között. 1268 márciusában III. Sándor, a Skóciában uralkodó király, vad ivá-szaton vett részt lovagjaival.22 Bár könyörögtek neki, hogy maradjon, és aludja ki a túlzásba vitt ivás hatását, a sötétben ellovagolt hazafelé, és amilyen részeg volt, hamarosan eltévedt. Útközben valahol leesett lováról, és nyakát kitörve meghalt, anélkül hogy utódot hagyott volna. Skócia számára ez az éjszaka végzetesnek bizonyult, olyan problémákat okozott, melyek megoldásához évszázadokra volt szükség. A közvetlen eredmény egy, az utódlásért vívott bonyolult csata lett. Anglia királyában bárki máshoz hasonlóan tombolt a mohóság, hogy kiterjessze akaratát északra. A szövetségek miatt, melyek egyben tartották az országot, a normann családok a csatatér különböző oldalain találták magukat. Wishart glasgow-i és Fraser Saint Andrews-i püspökök egy püspökökből, apátokból, earlökből és bárókból álló tanácsot hívtak össze, és e csoportból kijelöltek egy hat „gyámból" álló régenstanácsot, akik közül majd kiválasztanak egyet királynak. Ez nem szüntette meg a
gyámcsaládok közötti súrlódást, és ennek folyamán templomokat, iskolákat, zárdákat és egész falvakat égettek fel. Az angol katonai portyák először vezettek a nemzeti érzés növekedéséhez a népek skótokat alkotó ötvözete körében. Azzal, hogy a franciák és a pápa John Balliolt támogatták, a skótok rádöbbentek arra, hogy saját érdekeik az idegen érdekek mögött háttérbe szorultak. Nemsokára a carricki Róbert Bruce emelkedett ki a frissen inspirált nacionalizmus akarata jelképeként. Róbert Bruce a normann eredetű francia De Brus családból származott. Szembenállt John Balliol kiválasztásával, és ezzel sok más normann család, köztük a John of the Red Comyné körében szerzett ellenségeket. Mivel Skócia nem alkotott nemzetet, bizonyos családok vagy Angliával, vagy Franciaországgal kötöttek szövetséget. A legtöbben viszont csak saját családjuk iránt tápláltak hűséget. Skócia korai történetének egy másik végzetes éjszakáján született a terv, hogy ösz-sze kell hozni Róbert Bruce-t és John Red Comynt, hogy elrendezzék nézeteltéréseiket. Ők ketten 1306 februárjában találkoztak a minorita barátok dumfriesi templomában.23 Azért választották ezt, mert mindkét oldal úgy érezte, hogy ilyen környezetben el lehet kerülni az erőszakot. A szürke barátok temploma azonban az ellenfelek egyikére sem gyakorolt nyugtató hatást. Csak Bruce és Comyn lépett be a templomba, embereik azt az utasítást kapták, hogy odakint
várjanak. Róbert Bruce volt a fiatalabb, és korábban Comyn erőszakosan viselkedett vele szemben más skót vezetők előtt, s a sérelem nem merült feledésbe. A történelem nem jegyezte fel, hogy pontosan mi is történt az elsötétített templomban, de Bruce nemsokára kirohant, és azt mondta, leszúrta Comynt a dirk-jével, vagyis rövid skót tőrével, és azt hiszi, meghalt. Roger de Kirk-patrick, Bruce bizalmas barátja így felelt: „Azt hiszed? Akkor majd én megbizonyosodok róla!" Beszaladt a templomba, és látta, hogy a barátok közelebb vonszolják a testet az oltárhoz. Bruce többi híve elzavarta őket, míg Kirkpatrick saját tőrével bevégezte a munkát. A test összevérezte a templom oltárát. Comyn nagybátyja belevetette magát a küzdelembe, de csak hogy végezzen vele Christopher Seton, Bruce egyik támogatója. Bruce most két választás előtt állt - visszavonul, és a bizonyosan elkövetkező kiátkozás következtében kitaszított módjára él, vagy megragadja a pillanatot, és még ha rövid időre is, de övé lehet a hatalom. Eldöntötte, hogy befejezi, amit elkezdett. Utasította embereit, hogy vegyék be Dumfries várát, míg ő ellovagol Wishart püspökhöz feloldozásért. Öt héttel később e püspök királlyá koronázta Robertet a scone-i kőnél, Skócia szent egyesítő jelképénél. A püspöki jóváhagyás Bruce pontosan kiszámított lépése volt, s azt a célt szolgálta, hogy megossza a skót egyházat és a római
egyházat, valamint meghúzza a választóvonalat a délen élő angolok, és az északi skótok között. A gyilkosság a szürke barátoknál arra szolgált, hogy Bruce ügyét Skócia ügyévé tegye. A támogatására felkeltett nemzeti érzelem ellenére problémái messze nem oldódtak meg. Angliai Edward felvonult Bruce és Skócia ellen, és Bruce közvetlen családtagjaival bujdosni kényszerült. Ahogyan felesége megjegyezte, Bruce csak a nevében volt „király", a koronázása utáni első idők pedig alátámasztották az asszony jövendölését. Bruce szigetről szigetre vándorolt nyugaton, gyakran üres gyomorral és parasztruhában. Egy végzetes éjszakán egy barlangban próbált aludni. Az Anglia elleni háború rosszul alakult; Bruce látta, amint barátait és családját elfogják és megölik. Ébren feküdni a sötét barlangban sötét pillanatnak bizonyult Bruce számára. Nem volt bizonyos abban, hogy tudja-e folytatni. Felnézve egy pókot látott hálójáról himbálózni. A pók igyekezett elérni a falat, lendülete minden alkalommal közelebb vitte, de csak hogy célja előtt hirtelen megálljon. Miközben Skócia királya alatta feküdt, a pók folytatta a próbálkozást. Végül elég szélesen lengett ki ahhoz, hogy megragadhassa a falat. Róbert Bruce e pillanatban úgy döntött, hogy ő is tovább küzd. Csak az angolokkal vívott kis csetepaték erejéig bújt elő rejtekéből, ezeket általában megnyerte, de egy nyílt csata végzetessé válhatott volna. Afölötti csalódásában, hogy nem képes Bruce-t nyílt harcra bírni, a
király végül személyesen jött Skóciába, hogy emberei oldalán harcoljon. A koros Edward nem élte túl a nehéz utazást, a skótokkal való találkozáshoz vezető úton meghalt. Ez lélegzetvételnyi időhöz juttatta Bruce csapatait és a skót nacionalizmust, ő pedig az időből tőkét kovácsolt. Bruce arra használta az elkövetkezendő néhány esztendőt, hogy bosszút álljon skóciai ellenfeleinéselragadja birtokaikat és váraikat. 1314-ben JírEdward király fiáTvezetésével visszatértek az angolok, hogy felújítsák Skóciára támasztott igényüket. Seregüket százezer fő erősségűre becsülték. Bár számukat eltúlozhatták, a jobb fegyverzettel ők rendelkeztek. A skótok legalább három az egyhez maradtak alul, és a fegyverzetüket gyengébbnek hitték.24 Az angol sereg jól felszerelt és kiképzett lovagokból és tapasztalt gyalogságból állt. A skót erőket rosszul finanszírozták és fegyverezték fel. Arra kényszerültek, hogy a nyugatról jött, csak lándzsával felszerelt gallgaelekre; a kőkorból éppen hogy csak kiemelkedett, északról jött piktekre és a gyakran házi készítésű fegyvereket használó, Orkneyról érkezett kemény szigeti harcosokra támaszkodjanak. A legjobb, amit a csatamezőn felmutatni tudtak, a könnyűfegyverzetű lovasság volt. Az érkező angolok oszlopa három kilométerre nyúlt. Attól tartva, hogy egy ilyen erőbemutató hatására saját csapatai elmenekülnek a csatatérről, Bruce nagy kockázatot vállalt, mely híressé tette.
Elfogadta egy nehézfegyverzetű lovag gúnyos kihívását, hogy küldjék ki legjobb emberüket, hogy magányos küzdelemben nézzen szembe a lovaggal. Rémült testvére könyörgése ellenére Robert Bruce kilovagolt a mezőre. Az alak, aki a leírások szerint kis lovon ült, úgy tűnt, nem jelent kihívást az ellene rögtön támadásba lendülő lovagnak. Bruce emberei számára, akik figyelték a teljes páncélzatú, harci dárdával felfegyverzett, nagyobb lovon ülő termetes lovagot, úgy látszott, a harc már a kezdete előtt elveszett. Bruce azonban rájött, hogy méretét előnyére tudja fordítani. Mikor a lovag támadott, Bruce egy helyben maradt, hogy gyorsan oldalra lépjen, mikor az angol eléri őt. Ügyesen kitért a nekiszegezett fegyver elől, és elfordulva kihívója koponyája felé lendítette bárdját. A lovag, Henri de Bohun holtan zuhant a földre. Az, hogy a nehézfegyverzetű lovag ilyen gyorsan elbukott könnyűfegyverzetű vezetőjük előtt, fellelkesítette embereit, ahogy azt Bruce remélte is. Amint a csata ténylegesen kezdetét vette, végrehajtották ravasz tervüket. A nyeregben ülő lovagokat először egy gödrökhöz és vassulymokhoz hasonló rejtett csapdákkal előkészített mezőre csalták. Mikor a lovagok lovai a földre zuhantak, a primitív felföldieknek kellett lándzsáikkal befejezni a munkát. Az angoloknak még mindig voltak tartalékban csapatai, és sok egy időben támadott. Egy ponton, mikor a skótok összes csapata harcban állt, egy angol lovagokból álló új szárny tűnt fel a színen. Amint feltűnt ez a friss erő, mely a
szerencsét a skótok ellen fordíthatta volna, előlovagolt az ő „titkos fegyverük" is. Az angolok a csatatérről mindaddig visszatartott háromszáz lovaggal kerültek szembe, és vereséget szenvedtek. Ez a kiváló csapat Thomas Randolph parancsnoksága alatt állt. A legenda szerint Randolph az angolokat megfutamító és Skóciát megmentő roham során csak egy embert veszített.25 A szerencse a skótoknak kedvezett. Másnap, Keresztelő János ünnepén Bruce csapatai utolérték II. Edward visszavonuló seregét. Bruce ellenezte az angolok üldözését, mivel érezte, hogy katonái nem elég erősek ahhoz, hogy újra ütközetbe bocsátkozzanak az ellenséggel, de lovagjai egyike, Alexander Seton, akit a történelem dezertőrként tart számon, de valószínűbb, hogy kémkedett, azt mondta Bruce-nak, hogy az angolok hajlandók megadni magukat. Néhány tényleg megadta magát, de a többi harcolt és vereséget szenvedett. A vereség azzal az eredménnyel járt, hogy Skócia elnyerte függetlenségét. A bannockburni csata után sok skót család lépett szövetségre Bruce-szal és egymással, a legjelentősebbek a Setonok, Grahamek és Sinclairek. A nacionalizmus zászlaja alatt egyesültek. Ugyanez a nacionalizmus szolgált arra, hogy megossza Skócia püspökeit, akik rákényszerültek, hogy vagy a pápaság, vagy saját honfitársaik oldalára álljanak. Wishart püspök, aki Bruce-t a scone-i kőnél megkoronázta, valamint William Sinclair püspök volt az a kettő, aki szilárdan kiállt, annak
ellenére, hogy ez az egyháztól való elszakadásukat eredményezte. Skócia ügye a Sinclairek ügyévé vált, és a Sinclair család története ettől kezdve szilárdan kötődni fog a forrongó Skócia kibontakozó történelméhez. A Sinclair és Bruce család különböző házasságok útján rokonságba került, ami megerősítette szövetségüket. A szövetség Sinclair vagyonát is gyarapította. William Sinclair Róbert Bruce melletti kiállása jutalmául további Edinburgh környéki és pentlandi földeket kapott. Fia, William, Isabelt, Malisé, Orkney earlje lányát vette feleségül, ami újabb földekhez juttatta a hatalmas családot. William második fia, Henry lett az első Sinclair, aki az Orkney earlje címet viselte, és az a Sinclair, aki Zenóval Új-Skóciába hajózott. Hay atya, a pontatlan genealógus, nevezte később Henry unokáját hercegnek, bár a Zeno-leveleken kívül nincs dokumentált oka annak, hogy így címezze.26 Lehet, hogy a Hay atya-féle elkapkodott genealógia rendelkezett egyéb forrással is, melyet Zeno is ismert? A skóciai forrongás nem sok időt hagyott a Sinclair családnak arra, hogy élvezze újsütetű felvirágzását, mivel a konfliktus Angliával, a szembenálló normann családok és a felföldi klánok folytonos fenyegetést jelentettek. Bannockburn után Anglia nem indított nagyszabású támadást Skócia ellen, de zaklatta a határ menti földek normann családjait. Ez ahhoz vezetett, hogy sok család
szövetségest váltott. A normann klánok általában csak klánjuk érdekében szövetkeztek, igen hasonlóan ahhoz, ahogy a felföldi klánok csakis saját klánjukat látták szövetségük valódi tárgyának. Egyik oldalról a másikra átállni nem számított árulásnak - hiszen a család és klán mindig előtte állt bármiféle nemzetnek. Itáliában Tankréd normann fiai ugyanezt a sémát ismételték, mikor alkalomadtán testvér testvér ellen harcolt a megosztott föld fölötti hatalom megszerzését megkísérelve.27 A normannok csak külső erővel szembekerülve egyesültek. A Brit-szigeteken, ahol az angol királyhoz és a Róbert Bruce-hoz fűződő szövetségesek osztották meg az országot, az összecsapás mindkét oldalán felbukkantak Sinclairek, még Bannockburnnél is. A Rosslyn-ágnak nem okozott problémát angol unokatestvéreik ellen harcolni. A függetlenségi háború követelt áldozathozatalt a Sinclair családtól, de gazdagságot is hozott. Koruk Skóciájához viszonyítva a régi rosslyni Sinclair lovagok országukra nem jellemző fényűzésben éltek. William, a tengerjáró felfedező Henry unokája, Orkney és Caithness earljeként hallatlan gazdagságban élt.28 Udvartartásának tagjai közé tartozott Lord Dirleton, Lord Borthwick, Lord Fleming és egyéb jelentős földbirtokosok. William a Douglas-klánból nősült, felesége, Elizabeth (akit az életrajzíró Hay hercegnőnek nevez) pedig hetvenöt szolgát - közülük ötvenhárom
„nemesi születésűt" - és kétszáz „úti komornát" tartott szükségletei ellátására. Az aranyedények, selyemruhák és keleti kánhoz illő kíséret alig elképzelhetőnek tűnik azon a földön, melyet az odalátogató II. Pius pápa olyan vad helynek írt le, ahol az emberek a fák kérgét eszik. Mivel William Sinclair birtoka nem csupán Edinburgh környéki földjeiből állt, hanem Skócia északi részén levő földeket és a szárazföld melletti szigeteket is magában foglalt, gyakran utazott flottájával. Mikor nem a tengeren tartózkodott, rosslyni kastélyában élt, melyet Edinburghon kívül eső földjei vettek körül. Neki tulajdonítják a rosslyni kápolna megtervezését és építése megkezdésének érdemét. A William terve részét képező komplex föld alatti alagút- és pincerendszer Oak Islandhez hasonlóan makacsul őrzi titkait. E században a pletykák szerint a föld alatt levő sírokat végül feltárták, de az olyan sajátosságok, mint a sehová sem vezető lépcső még mindig zavarba ejtik az ásatást végzőket.29 Nagyapja nyomdokait követve 1436-ban Williamet a király kinevezte Skócia főadmirálisának. Megörökölve Orkney earlje tradicionális szerepkörét, William valószínűleg szintén megörökölte nagyapja amerikai térképeit. A Sinclairek meg akarták őrizni e földek titkát, mivel igen fontos célt szolgálhattak. És meg is tették. Hogy mi történt térképeikkel és vetületeikkel, az nem ismeretes. A tizennyolcadik században a Sinclair-birtok elszenvedett egy hatalmas tűzvészt, ekkor tűnhettek el. A
tizenötödik században azonban, alig negyven esztendővel Henry útja után még valószínűleg hozzáférhetőek voltak az admirális számára. Mivel William Sinclair főadmirális lett a család feje, a Sinclairek már egy saját gazdagságuknál jóval értékesebb kincset óvtak. Sinclair úgy alkotta meg Rosslyn kápolnáját, hogy rejtett alagútjai biztonságot nyújtsanak egy fontos kincsnek, William magánhadseregének mindig jelenlevő ellenségeikkel szemben. A fenyegető angol invázió azonban arra a meggyőződésre vezette Williamet, hogy az átjárók és pincék föld alatti labirintusa nem elég biztonságos. A Sinclairekre bízott szent kincshez még bonyolultabb rejtekhelyre és sokkal biztonságosabb helyszínre volt szükség. William Sinclairnek, Skócia admirálisának és az Orkney-szigetek tengeri királyának meg volt az eszköze és indítéka megépíteni a legnagyobb kincseskamrát Salamon király temploma óta. Es ő azon nagyon kevés európai közé tartozott, akik pontos ismerettel rendelkeztek az Újvilág elhelyezkedéséről. 6. fejezet A TEMPLOMOS LOVAGOK ÉS SKÓCIA háború tekintetében Szun-cu a történelem legnagyobb és legrégibb szerzője. Klasszikus munkáját, A háború művészetét kétezerötszáz éve írta helyi kínai nyelvjárásban, de még ma is széles körben publikálják és olvassák. Altalános alapelve, hogy a csatát jóval megvívása előtt
megnyeri a magasabb színvonalú hírszerzés és tervezés. Bannockburn döntő csatája jó példája a magasabb színvonalú hírszerzésnek és tervezésnek, mely lehetővé tette, hogy a számban kisebb, rosszabbul felfegyverzett erő győzelmet arasson a nagyobb felett. Skócia történetében azonban a skót csapatok is vereséget szenvedtek az angoloktól. A jól felfegyverzett egyenruhás angolok légióival szembenéző lándzsadobáló felföldiek és mezítelen walesiek képei nem pusztán képek. A skótok egy kétségbeesett, éhes serege még a tizennyolcadik században is arra kényszerült, hogy kővel dobálja a britek tizenhat gyalogoszászlóalját, három lovasezredét és egy vérteshadosztályát Cullodennél.1 Bannockburnnél azonban másként alakult. Mint általában, gyengébbnek a skót csapatok számítottak, de magasabb rendű tervezéssel és hírszerzéssel megnyerték a csatát. Egyik döntő tényezőnek az a friss erő bizonyult, mely látszólag a semmiből tűnt elő, és eldöntötte a harcot. A skótok kétségbeesett csatában mindig mindent bevetettek, de Bannockburnnél Róbert Bruce visszatartotta ezt a csapatot, s a kockázat igencsak megtérült Skóciának.2 Vajon az tartotta vissza a skótokat attól, hogy elmeneküljenek a csatatérről, mikor először szembekerültek az ellenség tömött soraival, hogy tudtak erről a szárnyakon tartott seregről? A történetet, hogy Róbert Bruce milyen személyes bátorságot tanúsított a nehézfegyverzetű
normann lovaggal szemben, az előző fejezet úgy írta le, hogy ez hatott ösztönzőleg a skótok bátorságára. Tudomást szerezhettek-e a lándzsaforgató felföldiek a híres Dávid és Góliát-csata előtt arról, hogy az angolokkal és normann zsoldosokkal pontosan egyformán rátermett és képzett modern európai csapatok állnak mögöttük? Nem egy modern történész állítja, hogy az tartotta össze az ellenséggel szembenálló kisebb skót erőt, hogy tudtak erről az elrejtőzött szövetségesről.3 Szintén kulcstényező, hogy ez a titkos csapat Keresztelő Szent János napján fordította meg Skócia szerencséjét. Hol talált a skót csapat olyan jól képzett szövetségest, mely képesnek bizonyult döntő győzelmet aratni az angolok fölött? A skótok titkos fegyvere a templomos lovagrend volt. Június 24-ét pedig ezek a lovagok szentnek tekintették. A A TEMPLOMOS LOVAGOK A templomos a harcos-szerzetesekegy_rendje volt, mely valaha bátran harcolt a Szentföldet megszálló szaracénok ellen. Csoportként arro-! gánsnak, egyénenként dölyfösnek tartották őket. Vagyonuk irritálta a kritikusaikat, de amíg tartották a Szentföldet, úgy tekintettek rájuk, mint küldetéses hősökre. Miután rákényszerültek, hogy a Szentföldet a szaracénoknak hagyják, elvesztették létük legfontosabb okát. A frMgÍgJ^ály.és_a keresztény egyház vezetője, a pápa
egyaránt elárulta őket. 1307-ben Fülöp^Franciaország királya elrendelte letartóztatásukat. A következő néhány év folyamán börtönbe vetették, megkínozták, és sokukat máglyán megégették. Rendjüket feloszlatták, földjeiket és birtokaikat pedig elkobozták. Három hónappal a Bannockburnnél vívott híres csata előtt égették meg a francia király parancsára Jacgues de Molayt, a templomosok nagymesterét, a rend legmagasabb rangú vezetőjét?1 Ez alkotta az utolsó fejezetet a templomosok hatalmának megtörésére és vagyonuk megszerzésére folytatott évtizedes hadjáratban. Maguk a templomosok számára azonban nem ez jelentette az utolsó fejezetet. A templomosok története a keresztes háborúkkal kezdődik. Az Európa által szaracénoknak hívott muszlim uralkodók elfoglalták Jeruzsálemet, az egyház pedig harcba hívta Európa népeit a Szentföld visszaszerzésére. Jeruzsálem visszafoglalásakor szervezték meg a rendjüket. A felszínen az volt az első templomos lovagok feladata, hogy védelmezzék a szentföldi zarándokokat.5 Olyan utazásnak számított ez, mely bővelkedett a zsebtolvajok, kalózok és útonállók jelentette veszélyekben. Mihelyt Jeruzsálemet megmentették a szaracénoktól, egész Európa meg akarta tenni a legszentebb zarándoklatot, de kevesen álltak készen a várható nehézségekre. Be c s t e l e n hajótulajdonosok gyakran adtak el rabszolgának Észak-Afrikába keresztény zarándokokból álló utasaikat. Még ha a
zarándokok elég szerencsésnek bizonyultak, és becsületes ember hajójára kerültek is, akkor is meg kellett küzdeniük betegséggel, tengeri betegséggel és földközi-tengeri kalózokkal. Úgy tűnt, hogy a templomos lovagok igazán nemes vállalkozásba fogtak. Magukat harcosszerzeteseknek nevezték, életüket az önfeláldozásnak szentelték. Hajukat nyírták, szakállukat pedig hagyták megnőni. Fogadalmat tettek arra, hogy erényesek és szegények maradnak. Mivel elkötelezték magukat a cölibátusnak és a bűntelen életnek, ruhástul aludtak, hogy elkerüljék a kísértést. Saját javaikat eladományozták, a gazdag családokból érkezettek átruházták vagyonukat rendjükre. Alapítójuk Hugues de Payens volt.6 A templomosok és a keresztes háborúk történészei mindig rámutatnak arra, hogy De Payens a franciaországi Champagne egy kisebb jelentőségű nemesének a fia, ami nem sejtet túl magas származást. A templomosok alapítója, bár „kisnemesi" családba született, élete során rangban felemelkedett. Házasság útján rokonságba került a normann St. Clair családdal.7 Harcos-szerzetesei rendjét Krisztus és Salamon Temploma Szegény Lovagjai Rendjének keresztelte. Mikor 1118-ban először Jeruzsálembe érkezett, rendje teljes erejét magán De Payens-en kívül nyolc férfi jelentette. Csapatát bemutatta I. Balduinnak, a Jeruzsálem királya címet viselő keresztesnek. Hugues de Payens beszámolt a keresztesnek missziójáról, bár arról nem szólnak a
feljegyzések, hogyan tervezték ezek a lovagok, hogy kilenc emberrel megvédik a keresztényeket a több ezer kilométeres úton. Aztán azzal a kérelemmel állt elő, engedjék meg, hogy kis csapatát Salamon temploma romjaiban szállásolja el. Megkapta rá az engedélyt. A lovagok felütötték szállásukat Salamon templomában.8 Kilenc éven át maradtak ott, új lovagokat a rendjükbe nem vettek fel. E hosszadalmas ott-tartózkodás után visszatértek Franciaországba, hogy fogadják Clairvaux apátjának dicséretét, aki a történelem számára a keresztes háborúk Szent Bernátjaként vált ismertté. Bernát érdemeik elismerése és rendjük „hivatalossá" tétele végett 1128-ban összehívta a troyes-i zsinatot. A későbbiekben II. Ince pápa a rendet autonómmá nyilvánította, mely fölött csak a pápa gyakorolhat hatalmat. Valójában egy korlátok nélküli katonai rendet hoztak létre. Bernát számított a keresztes hadjáratok szószólójának. Szónoki tudománya állítólag bárkit tűzbe hozott. Beszédei miatt férjek és fiak seregei csatlakoztak mind a keresztes hadjáratokhoz, mind a templomos szervezethez. Úgy mondják, hogy mikor egy városba érkezett, az asszonyok elrejtették férjeiket, vagy elragadta őket tőlük a háború. Az, hogy Bernát a templomos lovagok mögött állt, nem kis támogatást jelentett. Bernát felfogása arról, hogy mit is jelent keresztény katonának lenni, még saját korában is
radikálisnak számított. Kijelentette, hogy Krisztus katonája akkor szolgálja „saját javát, mikor meghal, és akkor Krisztusét, mikor öl". Azt mondta, egy keresztény katonának „Krisztus törvényes ítélet-végrehajtójaként" kell szolgálnia. Bernát a templomosokból katonai rendet faragott, keresztény katonákét, akik hajlandók ölni a békéért. Az ifjú nemesek Európa minden tájáról siettek csatlakozni a kalandhoz. A lovagok által felajánlott pénzek és földek eredményeképpen a rend vagyona méretével együtt nőtt. Mikor a rend visszatért Jeruzsálembe, szerte Európában birtokolt földeket, és háromszáz lovagból állt nemes harcos serege. A templomosok erő és bátorság vonatkozásában magasrendű csapattá váltak, a sokszor bűnös szent háborúban pedig magasabb rendű morális hatalommá. A történelem gyakran lekicsinyli annak a tényét, hogy a keresztes háborúkat gyakorta manipulatív és mohó uralkodók indították kegyetlenkalandos tervekkel és fosztogatásra és erőszakra inkább hajlamos parasztok vívták. Azt mondták a keresztény katonáknak, hogy semmi sem bűn, amit Isten hadseregében cselekszenek, hiszen ügyük nemes.10 Az első csata, melyet a nyugateurópai keresztények a keresztes háborúk velejárójaként a magyar keresztények ellen vívtak, a tizenegyedik század vége felé kezdte lángba borítani Kelet-Európát. Az eredeti küldetés hazájuk elhagyásának pillanatával elferdült. Egy Remete Péter vezette hadsereg, mely 1096 áprilisában
indult útnak Kölnből, májusban felégette Belgrád keresztény városát. A német keresztesek felgyújtották a parasztok házait, miután ellopták javaikat. Az egyik kormányzó ellentámadást rendelt el a keresztesekkel szemben, és végzett tízezer emberrel - mindezt az előtt, hogy a sereg a közelébe került volna a jeruzsálemi szaracénoknak, akikkel harcolniuk kellett volna. Remete Péter végül elvesztette az ellenőrzést a harmincezer ember felett, akik túlélték a keleti keresztényekkel vívott harcot. A harcoló sereg folytatta támadásait a keresztény falvak ellen. Mikor végül is elértek egy szembenálló török csapatot, már kimerültek keresztény társaik fosztogatásában és gyilkolásában. Meggyengült seregük olyan súlyos vereségei szenvedett, hogy csupán háromezren kerülték el a halált vagy fogságot. A túlélők egy tenger melletti várba menekültek, ahol egy újabb támadás véget vetett az úgynevezett „népi keresztes hadjáratnak". Itáliában az egyesített államok fölött egy másik olyan normann gyakorolt uralmat, akinek gyökerei Franciaországba és még messzebb, Norvégiába nyúltak vissza, bár a család a Sinclairekkel nem állt szövetségben. A normann Tankréd saját keresztes hadjáratot indított. Mikor serege 1099 júniusában elérte Jeruzsálemet, foglyokat nem ejtve legyilkolt ötvenezer szaracént és zsidót.11 Tankréd emberei végigmentek minden egyes házon a szent városban, és addig öldösték, erőszakolták és fosztogatták a szerencsétlen lakosokat, hogy a vér már elöntötte az utcákat. A kopt keresztények
azt hitték, hogy biztonságban vannak. Tankréd elrendelte, hogy űzzék ki őket a városból, de előbb sokakat megkínoztak, megkísérelve ellopni képzelt vagy valóságos vagyonukat. Tankréd konkurense, Balduin lovag azt tűzte célul maga elé, hogy annyi keleti nagyvárost raboljon ki, amennyit csak tud. 1099-ben Balduin Edesszát vette be, míg Tankréd Betlehemet. Azonban Balduin lett az, aki 1100-ban Jeruzsálem királyává nyilvánította magát. Ebbe az erkölcsöket nélkülöző háborúba vonult be az eredeti kilenc templomos lovag 1118-ban. Mint azt már láttuk, engedélyt kaptak arra, hogy a Salarnonjtem^bm fölé épült királyi palotát használják főhadiszállásuknak. Mielőtt kilenc évvel később megtették volna visszaútjukat Európába, többet áshattak, mint harcolhattak. Róbert VzyneAzAlom és a Sír (The Dream and the Tomb) című művében ezt állítja: „Ugy tűnik, hogy Payens-i Hugó a kezdetektől fogva nagyobb céllal rendelkezett".12 E kilenc év során egyedüli dokumentált teljesítményüknek az ilyesfajta ásási munka bizonyult, bár állítólag az utakat is védelmezték a zarándokok számára. Megtalálva az ókori király istállója falát, áttörték azt, és visszatértek Franciaországba. Jobban érdekelte a fosztogatás a templomosokat, mint az utak zarándokainak védelme? Úgy látszik, az eredeti csapat bűnös a vádban. A feladat lehetetlensége és furcsa cselekedeteik egyaránt
arra utalnak, hogy Róbert Payne helyesen állapította meg, hogy teljesen más volt a céljuk. A későbbiekben a templomos seregek kitüntették magukat a szaracénok ellen vívott küzdelemben, gyakran magukra vállalták annak a szerepét, hogy az utolsó leheletig harcoljanak a többiek megmenekülése érdekében, és jóval nagyobb ellenség ellen indultak öngyilkos támadásokra.13 A templomosok egyik nagymestere 130 embert vezetett a szaracénok hétezres serege ellen. A közrendűek komolyan vehették küldetésüket, és a Krisztusért való halált a mennyekbe vezető biztos útnak láthatták. A keresztesek vezetői - kevés kivétellel - azonban csak korruptságban, kegyetlenségben és önérdekük szolgálatában tűntek ki. Velence - a Zénók hatalmának honi bázisa - dózséja csak azután támogatott egy keresztes hadjáratot, hogy előbb kényszerítette őket, hogy megtámadják a mai Jugoszlávia területén lévő Zárát, hogy lerendezzék a dózse egy adósságát. A velencei keresztes hadjárat egy másik keresztes sereg ellen harcolt, végül pedig felégette Konstantinápolyt, Kelet legfontosabb keresztény városát. A gyermekek keresztes hadjárata (i. sz. 1212) egy európai tizenéves, Cloyes-i István víziója eredménye. Gyermekekből álló sereget toboroztak, hogy harcoljon a szaracénokkal a KözelKeleten. Tűnjön ez a keresztes hadjárat bármilyen nevetségesnek is előszörre, egy gátlástalan
flottatulajdonos a gyerekek teljes seregét eladta rabszolgának Afrikába. II. Frigyes, Barbarossa Frigyes unokája, a szaracénokat sokkal civilizáltabbnak találta, mint saját európai honfitársait, és az ellenséggel vette magát körül. Esküdt ellenségei iránti szeretete rávitte arra, hogy megtámadjon egy templomos csapatot Akkóban, emiatt a pápa kiátkozta. Az európaiak közötti ilyesfajta belharc és mohóság közrejátszott bukásukban. Brutalitásban és borzalomban azonban semmi sem versenghet azzal, amit az egyház és Franciaország saját népére szabadí-1 tott. A keresztes háborúk történetéből gyakorta kifelejtik, hogy Róma indított egy keresztes hadjáratot Franciaország Languedoc vidékére. Mielőtt az egyház és talpnyalói belefáradtak volna abba, hogy öldössék a zsidókat, kopt keresztényeket, szaracénokat és mindenki mást, aki útjukba kerül a szent városba vezető úton, elkövették a népirtáI sok talán legrosszabbikát, melyet Európa Hitler idejéig megtapasztalt. Franciaország déli részét a katharok lakták.14 Nevüket purista hitük után kapták, mely a földön mindent gonosznak tekintett. Isten terem; tette meg a bolygót, de az ördög munkája mindenütt nyilvánvaló. Vallásuk korlátozta étrendjüket és szexuális életüket (szintén gonosznak tekintették, mivel még több embert teremt egy gonosz földre). A katharok nagyobbrészt kedves, vallásos emberek voltak, még a háborúra buzdító Szent
Bernát szerint sem jelentettek fenyegetést. „Nincs keresztényibb igehirdetés az övékénél", mondta róluk vizsgálata után. Bár a katharok vallásos hite igen közeli rokonságot mutathatott az esszénus hittel és a korai kereszténység hitével, az új római politikai entitással nem voltak összhangban. Abban hittek, hogy senkinek sem kellene ember és Isten közé állnia, és hogy a papok nem tudják megmenteni a bűnösöket. Eletüket annak szentelték, hogy utánozzák az apostolokat. Ezzel kivívták Róma ellenségességét, azzal pedig különösen, hogy rámutattak, Roma, Róma olasz neve pontosan a fordítottja a krisztusi üzenetnek, ami franciául Amor. Az egyház vizsgálatot indított ellenük. Először ítéletet mondtak a katharok fölött, de tenni nem sokat tettek. Azután az elvakult Dominic Guzman és dominikánusai elhozták az inkvizíciót Európába. Az egészen a modern korig tartó oktalan őrület kezdetben lehetővé tette, hogy bárki, aki bűnvádi eljárást kezdeményez egy eretnek ellen, megkaphatja aztán annak a vagyonát. A mohóság a vallás nevében még a halottakat is perbe fogatta az egyházzal. 1209-ben egy harmincezres sereg csapott le Franciaország déli részére. Béziers-t, Perpignant, Narbonne-t, Carcassone-t és Toulouse-t egymás után támadás érte, lakosságukat pedig lemészárolták Róma erői. A mészárlás az elkövetkező huszonöt évben rendületlenül folytatódott. Csúcspontját Montségur ostrománál érte el. Az ellenük folytatott
irtóhadjáratot túlélő katharok ott kerestek menedéket egy mészkőhegyen álló várban. Négyszáz ember - katharok és a katharokat védő templomos lovagok - tíz hónapig tartott ki a pápai erők ellen. A pár száz fővel szemben blokádot állító képzett katonák ezreivel egyenlőtlennek tűnt a küzdelem, de a vidék bővelkedett katharszimpatizánsokban, akik segítettek élelemhez és vízhez jutni az ostromlottaknak. Az erődítmény végül megadta magát, de kértek egy kis időt a fegyverszünet megkötésére. Mivel megadták magukat, a lovagokat futni hagyták. A híveknek is szabad elvonulást engedtek, ha megtagadják hitüket. Ha nem, elevenen megégetik őket. A fegyverszünet rövid ideje alatt a legenda szerint három hívő és egy vezető egy, a katharok számára szent kincset csempészett ki, kötélen mászva le az éj leple alatt Montségur háromszáz méteres sziklafalain.15 Küldetésük az volt, hogy elvigyék; egy részét már elrejtették az erdőkben, a Sabarthes barlangjaiba. Ezt sosem találták meg. Aztán véget ért a fegyverszünet. A lovagok némelyike a fegyverszünet alatt kathar hitre tért. A többieket az ígéret szerint engedték elmenni. A hívők, köztük néhány új tag, azt mondták, hogy nem tudják megtagadni hitüket. Őket börtönbe vetették, és elevenen megégették. Hogy mi is volt a katharok kincse, arra nem derült fény. Hogy mennyi arany és ezüst lehetett az elnyomóik által levadászott és kiéheztetett emberek birtokában, az kérdéses. Franciaország déli
része valaha virágzott, és legalábbis a földbirtokosok nagyon gazdagnak számítottak. A kincs legendája szerint valami jóval értékesebbet védelmeztek. Sokan hiszik, hogy a Szent Grál a kincs.16 Gyakran nevezték Szent Grálnak azt a kupát, amelyből Jézus az utolsó vacsorán ivott. Szerves részét képezi a mitológia Arthur-ciklüsának és a legendáknak Franciaországban és Nagy-Britanniában. A modern kor kincsvadászai még mindig átkutatják a közeli barlangokat. Az egyikben található a Lombrives gigantikus grottája, az egyik legnagyobb Európában. A barlang egyik nagy falába mélyen bele van vésve egy ötágú csillag, a pentagram. A barlang tartalmaz egy hatalmas dolment is, egy asztalszerű sziklaépítményt, jókora lappal három kőlábon. A kelták Nyugat-Európa atlanti partjai mentén hagytak hátra ilyesfajta építményeket, de talán ez az egyetlen olyan, amelyet barlangban állítottak fel. A kincs sosem került elő. Az egyház legyőzte ellenfeleit Dél-Franciaországban és Keleten, de a Szentföldön nem bizonyult tartósnak a sikerük. A szaracénok 1188-ban visszafoglalták Jeruzsálemet és a háború elveszett Európa számára. A templomosok és egy másik rivális rend, az ispotályos lovagok (Szent János lovagjaiként is ismertek) azok közé az európaiak közé tartoztak, akik hazatértek. A keresztes háborúk végére a templomos egy igen erős renddé vált, Európának csak a kormányzatai vetekedhettek
velük. A Szentföldre utazó zarándokok védelmezőiként végrehajtott kötelességeik nyomán alakították ki és fektették le azokat a gyakorlatokat, melyek a modern banktevékenységhez fognak vezetni. Egy párizsi nemes letéti összegeket helyezhetett el Párizsban a templomos „banknál" és felvehette egy velencei vagy jeruzsálemi templomos „banktól". Ez védelmet jelentett a nemes pénzkészletének az úton töltött idő alatt, a templomosoknak pedig lehetőséget biztosított, hogy a letéti összegekből kölcsönt nyújtsanak királyoknak és nemeseknek egyaránt. A letétekkel a templomosok jövedelemre tettek szert, a templomos földekkel pedig bérleti díjakra. Növekvő erejük azonban felkeltette a vagyonra és hatalomra irigyek ellenségességét. Legnagyobb ellenségüknek IV Fülöp, Franciaország királya számított. Megtagadták tőle a felvételt a rendbe, és sok pénzzel tartozott nekik, melyeket nem tudott visszafizetni. Elhatalmasodó anyagi gondjai miatt magasabb adókat vetett ki saját népére, ennek következményeképpen menekülni kényszerült a tömegek elől, és egy időre egy párizsi templomban lelt rejtekhelyre. Eladósodása nagy része okát pedig abban látta, hogy nem képes megadóztatni a templomosok földjeit, melyek nem tartoztak a király alárendeltségébe. Ez a király rendelte el 1306-ban a zsidók minden földjének elkobzását Franciaországban, hogy pénzre tegyen szert. Mosi új bűnbakr . i l e n s / n k s e g e .
1307 b e n barátai ellen fordult. Jacqucs de Molay keresztapja voh Fülöp egyik fiának és koporsóvivője a király sógorának, Valois Károlynak. Az ilyes fajta hűség Fülöp szemében nem jelentett érdemet. Mivel nem kobozhatta egyszerűen el a templomosok földjeit és törvényesen birtokolt javait, más stratégiára kényszerült. Újra csak a keresztények és zsidók támadására és vagyona ellopására alkalmazott kipróbált és megbízható módszerekhez folyamodott. Eretnekséggel és az ördög imádásával vádolta meg őket, és ráadásul szexuális perverzióval is. A francia királynak kellett egy szövetséges ahhoz, hogy megszabadulhasson a templomosoktól és megtarthassa vagyonukat. A világ egyetlen emberéhez fordult, akinek hatalma volt a templomosok felett, a pápához. Rávette őt, hogy átkozza ki a templomos lovagrendet, amit 1312-ben egy pápai dekrétum meg is tett. Miért hagyhatta a pápa, hogy saját erői ellen támadjanak? A történészek vitatják V Kelemen pápa szerepét. Védelmezői azt mondják, hogy a francia király becstelen tettei és eretnekséggel való vádaskodásai sarokba szorították. A francia király támogatott egy katonai akciót Kelemen elődje, VIII. Bonifác ellen, aki kiátkozta őt. A következő pápát megmérgezték. Nagyon valószínű, hogy V Kelemen félt Fülöptől.17 Becsmérlői azt mondják, hogy a pápának is megvoltak a maga céljai, köztük olyan apró bűnök, mint hogy mindent áruba bocsátott, a bűnbocsánattól az útlevélig, de ami ennél fontosabb, Róma és
a pápa hatalmának védelme a sokkal erősebb Franciaországgal szemben. Legyen akármi is a pápa indítéka, engedte, hogy Fülöp ezt tegye. 1307-ben, péntek tizenharmadikán elrendelte, hogy az összes templomost letartóztassák.18 Ekkoriban összesen kétezer megmaradt templomos lehetett. Kevés ellenállást tanúsítottak, mivel nagymesterük feltételezte, hogy bármely vád alól tisztázni tudja őket, amit egy király támaszthat. Fülöp terve azonban letartóztatásuknál többről szólt. A templomosokat a legrosszabbnak vetették alá, amivel csak az inkvizíció előállhatott. A kínzás eredményeképpen sokan meghaltak, sőt öngyilkosságot követtek el. A kínvallatás hatására az elfogott százharmincnyolc francia templomos közül csupán négy nem vallotta be a kínzóik által kitalált bűnöket. A bevallott bűnök közé tartozott az ördög imádása; a nők magzatelhajtásra tanítása; gyermekgyilkosság; a keresztény kereszt le-köpése, megtagadása és összetaposása; homoszexualitás, valamint egy Baphomet nevű koponya (vagy szakállas fej) imádása. A vádak némelyike olyasmire alapozódott, amit a római egyház eretnekségnek hitt. Az ördög imádása nyilvánvaló vádnak számított egy eretnekkel szemben. A kereszt leköpése bűne azon kathar hiten alapulhatott, hogy a kereszt, Jézus kínszenvedésének gyilkos eszköze, gonosz szimbólum. Homoszexualitással bármely csoport férfit meg lehetett vádolni, akiket ilyen hosszú időn keresztül elválasztottak a nőktől.
Fülöp terve nem lett volna hatásos, ha a templomosokat csak Franciaországban átkozzák ki; nyomást kellett gyakorolnia a pápára, hogy zászlóvivője legyen az ő templomosellenes keresztes hadjáratának. Anglia csak a pápai dekrétum után lépett fel a templomosok ellen, és még akkor sem olyan eréllyel, mint a franciák. II. Edward, Anglia királya megvárta, hogy egy másik parancs érkezzen 1307. december tizenötödikén. Ez után várt még három hetet, mielőtt elrendelte a templomosok letartóztatását. Ekkor már csak két templomost lehetett megtalálni. Okét nem vetették alá annak az inkvizíciós stílusú tortúrának, aminek a francia templomosok kitétettek. Angliában, ahol a kínvallatás törvénytelennek számított, nem vallották be a levágott fej imádását, a szent kereszt mocskolását vagy a homoszexualitást. A pápa továbbra is nyomást gyakorolt Edwardra, hogy több letartóztatást és vallomást csikarjon ki, de ő szilárdan a kínvallatás ellen foglalt állást. Ezzel az állásponttal szembefordulva a pápa utasította II. Edwardot, hogy engedje be az ő saját kínvallatóit a bebörtönzött templomosokhoz. Karácsony estéjén írta alá Isten nevében a kínvallatást elrendelő parancsot. Annak ellenére, amit a pápa tett, nem sok angol templomos szenvedte el francia lovagtestvéreik végzetét. Franciaországon kívül vegyesen reagáltak a pápa rendeletére. Bár Nápoly és Szicília
királyságaiban zajlottak le letartóztatások és kínvallatások, de a templomosok többsége megmaradt. Német földeken (egységes Németország nem létezett, csak fejedelemségek folyton változó hálózata) a lovagok felfegyverkezve vonultak be merészen az udvarba. Elszánták magukat arra, hogy hadba szálljanak az anti-pápa és vádlóik ellen. Nem volt, aki dacoljon velük. Mikor feloszlatták a templomos rendet magát, a német templomosok a Teuton Lovagrendnél leltek menedékre. Csak Skóciában és Portugáliában hagyták teljesen figyelmen kívül a francia király követeléseit és a pápa utasításait. Azok a templomosok, akik elég szerencsésnek bizonyultak ahhoz, hogy elmeneküljenek Franciaországból, és ilyen biztos menedékekbe szökjenek, életben maradtak. Az Angliával ellenséges viszonyban álló Skócia a menekülő templomosok egyik legbiztosabb menedékének számított, s o k a n menekültek oda, és Róbert Bruce és a századokkal korábbi megszel vczé-sükben alapvető szerepet játszó Sinclair család tárt k a r o k k a l logadta őket.19 Bár a templomosok kiátkozásával a pápa keresztülvitte az akaratát, de sokan életben maradtak és vagyonuk javát elrejtették. A templomosok vagyontárgyait, földjeit és pénzük egy részét Fülöp megszerezte, és persze úgy elöntött, hogy ezek mind az övéi. A templomosvagyon legnagyobb részének azonban nyoma veszett. Miközben a francia király és megbízottai a városokat és a vidéket
kutatták a templomosok és vagyonuk után, az ellenállás szervezettebbé vált. Míg háborút vívtak, a templomosok olyan jelentős hajóhadat építettek, hogy néhány kikötő ki is tiltotta, mert a polgárok attól féltek, hogy saját flottájuk kereskedelmi riválisává válnak. Az atlanti kereskedelemben később jelentőségre szert tevő La Rochelle és a közeli Le Havre alapvető fontosságú kikötői lettek az utolsók abból, amit a menekülő lovagok közül sok utoljára látott Franciaországból. Mikor a francia király megbízottai a párizsi templomos preceptó-riumba értek, arra számítottak, hogy óriási aranyhalmokat, a templomos bank vagyona javát találják majd. Ehelyett alig találtak valamit. A templomosok figyelmeztetést kaptak, és egy szekérkaraván, mindazzal, amit Párizsban tároltak, titokban és gyorsan La Rochelle-nek vette útját. A kikötővárosban ezt templomos hajókra rakták, és eltűnt a kapzsi király kezei közül és a történelemből. Csak a legenda árulja el nekünk, hogy hová is mehetett a templomos lovagok flottája. Ami azt illeti, ezek a legendák egymásnak ellentmondanak, szerintük a kincs mediterrán tengeri kikötőkbe, Portugáliába, Skóciába vagy esetleg Skandináviába jutott. Mindegyik lehetséges. Bár a Skóciában elfogott templomosok elismerték, hogy tengeren menekültek, azt megtagadták, hogy elárulják a kikötők bármelyikét, mely szabad átvonulást vagy kikötést engedett nekik. A történelem sem tart nyilván semmiféle hivatalosan
garantált menlevelet, melyet bármely nemzet kibocsátott volna. Az egyedüli kikötők, ahol a templomos flottát és a menekülő templomos lovagokat szívesen látottnak tekinthették, a pápával ellenséges viszonyban álló helyek lehettek. Skóciát ebben az időben kavarta fel John Red Comyn meggyilkolása a szürke barátok templomában, és Bruce és a többiek kiátkoztattak a szentségtörő tett miatt. De Skócia nagyobb kikötőit, Edinburghot, Glasgow-t, sőt Aberdeent angol kémek figyelték. Ezek a kikötők tulajdonképpen az idő egy részében az angol király blokádja alatt álltak, aki Róbert Bruce-t próbálta megtalálni és elfogni. A templomosok ellenségei Angliában is csalódtak. A londoni templom kincstára is eltűnt. Hogy e vagyonból mennyi jutott el biztonságban Skóciába és a Sinclair család őrizetébe, azt nem lehet tudni, de egy részét felhasználták arra, hogy fegyvereket vásároljanak Róbert Bruce számára. Hol kereshetett egy kinccsel megrakott flotta és több száz lovag menedéket? Nagyon valószínű, hogy ugyanazokon a helyeken, ahol Róbert Bruce is rejtőzködött. Bár a „rejtőzködő király"-legendák újjáalakulás terén felérnek a Robin Hoodéival, akad néhány nagyon valószínű jelölt Bruce menedéke gyanánt. A legvalószínűbb helyek Kintyreon, egy Argyllból kinyúló félszigeten, valamint a skót partvidék egyes szigetein, köztük Jurán és Islay-en voltak. Ezeket a Bruce-hoz hű és
a megszállókkal nyíltan ellenséges MacDonald-klán tartotta a kezében. Michael Baigent és Richard Leigh, a Templom és a Páholy (The Temple and the Lodge) szerzői Bruce támogatói és a templomosok rejtekhelyét keresve átkutatták a Felföld nyugati részét.20 Az egyik „sziget a tóban"-mese Loch Awe-hoz és modern sírokhoz vezette őket, de a közeli Kilmartinban találtak egy eldugott temetőt, tele templomos módra díszített ősrégi kövekkel. Északabbra a Hebridák és az Orkney-szigetek még megfelelőbbnek bizonyulhattak egy teljes flotta elrejtéséhez. Scapa Flow az Ork-ney-szigeteken lett az a hely, ahol a németek az első világháború végén inkább meglékeltek egy hetven saját hajójukból álló flottát, mint hogy átadják a briteknek.21 A második világháborúban, hatszáz évvel azután, hogy a templomos flotta élvezhette e távoli szigetek elszigetelt kikötői menedékét, maga a brit flotta rejtőzött ott el. Van Scapa Flow-n túl egy Szent János Fejének nevezett tájékozódási pont, ahol egy egyedi sziklaképződmény emelkedik ki 348 méterre a tengerből, ami a Britszigetek egyik legnagyobb sziklaszirtje. Szent János, a lefejezett próféta nagyon jelentős szerepet töltött be a templomos legendákban. A szent próféta ünnepnapja az ő megszentelt dátumuk, és az maradt a templomosokat követő szabadkőművesek és kőművesek köreiben is. Több száz évvel később, mikor az angol és skót
páholyok végül kiléptek a nyilvánosság elé, alapító okiratuk dátumait Szent János ünnepnapjához, június 24-hez igazították. Mivel Keresztelő Szent János ilyen fontos szerepet játszott a templomos ikonográfiában, érdekes megjegyezni, hogy Jézus ezen elődjét, a pusztába kiáltó hangot, vallása miatt fejezték le. A templomosokat azzal vádolták meg, hogy bálványt imádnak, egy Baphomet nevű koponyát.22 Egyes történészek azt állították, h o g y e z Mo h ame d , az iszlám prófétája. Mások azt, hogy a Baphomet az ahufihamet torzulása lehet, ami arabul „Bölcsesség atyját" jelent - vagy a torinói leplen ábrázolt személy vagy istenség.23 Az ahhé titka (Holy Blood, Holy Grail) publikációja után dr. Hugh Schonfield felfedezte a titkosírás egy igen komplikált formáját, melyet Atbash sifrének nevezett el.24 E módszert alkalmazva a Baphomet szót „Sophiának" fordította le. A titkosírás ezen formája arra utalhat, hogy a nazarénusok, a világi Jézus követői és a templomosok kapcsolatban álltak egymással. A levágott fej szerepre emelkedett a templomos mitológiában. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a Jézus, a názáreti a Jézus, a nazarénus téves megnevezése lehet, a nazarénus pedig esszénusokkal kapcsolatban álló vallásuk szigorúbb betartására vágyó csoport volt. E csoport maradékai között Keresztelő János nagyobb tiszteletnek örvendhetett, mint maga Jézus. Vannak olyanok, akik úgy hiszik, hogy Jánost lefejezése miatt Jézusnál is nagyobbra
tartották. Szent János ünnepe, június 24. a templomos év legszentebb napja. Az Orkney-szigetek 1307-ben még nem tartozott a Sinclair-klán birtokába. Malise-hoz, a viking törzsfőhöz tartoztak, akinek lányát William Sinclair később feleségül vette. A vikingek már jóval azelőtt portyáztak a Skócia és Írország körüli szigeteken, hogy az Írország partja elleni nyolcadik századi támadásuk ismertté vált. A viking por-tyázókból lettek a viking telepesek; egyik csoportjuk a More volt, egy hatalmas viking család, mely betelepítette a szigeteket és a tizedik században egy ágát Franciaországba küldte. A More-klán francia ágából lettek a St. Clairek, később pedig a skót Sinclairek. Akkoriban, mikor a templomosokra vadászott az egyház és az állam, Skócia első családjaira az angolok vadásztak. Ekkortájt döntött úgy a Sinclairek klánja, hogy megszerzi más tengeri királyok, a Gunn-klán támogatását. A GUNN-KLÁN ÉS A SINCLAIREK 1136-ban Geoffrey of Monmouth az első történészek közé tartozott, aki megszerkesztette a Britszigetek történetét. Az Arthur oldalán a szászok ellen harcoló hat király felsorolásában bizonyos Gunhpar (latinosítva Gunuasius) királyt nevez meg Orcadum régenseként.25 Geoffrey a kor európai gyakorlata szerint latinizálta királyai nevét. A „Gunuasius" ezekben a régi időkben válhatott „Gunn"-ná. Talán ez a Gunn volt Sir James Gunn lovag őse. Ennek az ősi tengeri királynak
bizonyosan tartozott a birodalmához egy, a Skóciát jeges szalagban körülvevő változékony északatlanti tengereken való átkelésben járatos hajóhad. A nevek és címertan tudományában az az uralkodó hit, hogy minden család egy híres őstől ered. Róbert Bain szerint a Gunn-klán ösz-szes tagja Fekete Olave-tól ered. Ez az Olave az ötödik század után hajózhatott a viking terminológia szerinti „Sutherlandsre" (déli földekre) . A Skócia klánjai és tartánjaiban (Clans and Tartans of Scotland) Bain kijelenti, hogy Olave Gunnar nevű fia volt az, aki a Gunn-klánt alapította.26 A Gunnar név a gunn szóból származik, melynek jelentése „hosszú, erős nádszál". A gunn érdekes módon „dárda" is. Egy harmadik történelmi szöveg Geoffreyvel ért egyet. A Skót klánok és tartanokban (Scottish Clans and Tartans) Ian Grimble azt írja, hogy a Gunn név már ősinek számított, mikor a vikingek az Orkney-szigetekre érkeztek.27 Tulajdonképpen a pikt nevek közé tartozott. A pikt nyelv még mindig túlnyomórészt megfejthetetlen és a világ számára lényegileg elveszett. A piktek eredete bizonytalan, a történelem e név alatt nem is dokumentálta őket i. sz. 279-ig, mikor Eumenius Caesar és Róma Skócia meghódítására tett kísérletével összefüggésben készített róluk feljegyzést. I. sz. 305-ben Constantius Chlorus viselt hadat a „kaledóniaiak és egyéb piktek" ellen, Constantius fia pedig i. sz. 343-ban.28 A kékre festett aprócska harcosok elűzték a római légiókat.
Mikor a rómaiak elhagyták Britanniát, a „skótok", egy tulajdonképpen ír nép, gyarmatosította Skóciát. Ezután a piktek és skótok más, a történelem számára elveszett törzsekkel, mint az attacotti és verturiones, éltek együtt. Bár Róma minden erőt, mellyel összeütközésbe került, primitívnek tekintett, ugyanúgy ahogy az amerikai telepesek a bennszülötteket, akik ellen háborút viseltek, ez a szemléletmód sok mindennel nem számol. A piktek ezüstművességének híre járt, és miután római légiókkal kerültek csatában szembe, átvették a szekereket. Asszimilációs képességük lett az, ami megakadályozza a történelmet helyes megértésükben. Értettek a tengerészkedéshez is, képesek voltak bőrhajókat építeni, és bennük nagy távolságokra utazni. Igen valószínű, hogy a piktek és a vikingek nagyon korai időktől fogva kapcsolatban álltak egymással. Akár a piktek, akár a vikingek közé tartozott a Gunn-klán, olyan tengeri hatalomnak számítottak, mellyel számolni kellett északon. Arthur királyról és a Szent Grál-románcok személyeiről kutatók hada írt. Norma Lorre Goodrich szerint Guinevere pikt királynő volt.29 Ebben az időben a matriarchális piktek megadták asszonyaik nak azt az előjogot, hogy kedvük szerint választhassák ki, és vethessék el férjüket. Az, hogy hiányzott belőle a férje iránti hűség, a Grál-iroda-lomban erkölcstelennek tekintik, de Goodrich ebben egyszerűen szokást lát. A piktek királynői a királyaikhoz hasonlóan vonultak csatába. A királyok pedig a
királynőkhöz hasonlóan azért házasodtak, hogy megszilárdítsák a politikai szövetségeket. A pikt Orkney egy Guinevere királynője Arthurral szövetkezve a britonok ellen szoros összhangot mutatna egy pikt Gunn királlyal, Geoffrey orcadumi Gunuasiusával abban, hogy őseiknek, a Gunn-klánnak adnák a Caithness ko-ronázói címet. Évszázadokkal később, mikor a normann Sinclairek Skóciát és az északi szigeteket birtokba vették, Malisé, a viking törzsfő már rokonságban állhatott a Gunn-klánnal. Egy Sinclair-viking házasság segítségével a szövetség még inkább megerősödött. Mikor William Sinclair felvette a Caithness earlje címet, és hozzácsatolta az Orkneyszige-teket a Sinclair-uradalomhoz, azt a piktviking klánok beleegyezésével tette északon. E nagy hatalmú tengerjáró szövetség engedte be a templomosokat birodalmába. A TEMPLOMOSOK ÉS SKÓCIA A templomos flotta a Sinclairekkel megegyezve Franciaországból egyenesen az Orkney-szigetekre hajózott. Orkney tengeri királyai szövetsége ellenséges viszonyban állt Franciaország folytonosan növekvő hatalmával, valamint az Európa gazdagságából a neki kijárónál többet követelő pápával. Azon felül a független Skóciának éppen annyira kellett a szövetséges, mint a templomosoknak a biztos menedék. Röviddel azután, hogy Bruce Róbert király néven megkoronáztatta magát (hetekkel John Red
Comyn meggyilkolása után és hat évvel a bannockburni győzelem előtt), Róbert király és Skócia serege súlyos vereséget szenvedett el az angoloktól a methueni csatában, 1306 júniusában. Bruce bujkálásra kényszerült, ami egész télen át tartott.30 Egy rivális, Balliol earl foglyul ejtette Róbert Bruce feleségét, beteljesítve ezzel azt, amit az asszony akkor jósolt, mikor az év korábbi szakaszában látta férje koronázását: „Nekem úgy tűnik, mi csak amolyan egynyári király és királynő vagyunk, akiket a gyerekek tréfából koronáztak meg". A jóslat rosszabb következményekkel járt, mint azt gondolta. Róbert Bruce lányát, Marjorie-t foglyul ejtették, csakúgy, mint bátyját, Nigelt, aki szökésben volt Róberttel - neki fejét vették.31 Mikor Róbert előjött rejtekéből, a személyét ért csapások sora még nem ért véget. Thomas és Alexander testvéreit szintén elfogták. Bruce támogatóiból a törvényen kívüliek bandája lett. Rongyos ruhákban és nyersbőr lábbeliben koplaltak, hacsak a lopás vagy idegenek és barátok kedvessége nem juttatta ellátáshoz őket. 1307-ben Skócia teljes nacionalista mozgalmát egyszerűen a Bruce-klán maradványai és néhány segítséget nyújtó nemzetség alkotta. A mozgalom többi része is osztozott a Bruce-t sújtó katasztrófákban. Atholl earljét felakasztották, mert segítséget nyújtott Bruce-nak. Simon Frasert, aki csatlakozott Sir William Wallace királyellenes felkeléséhez, karóba húzták a London Bridge-en. Wishart püspököt és
Lamberton püspököt, akik erkölcsi támogatást nyújtottak az ügynek, láncra verték. Isabel of Buchant és Róbert Bruce nővérét rácsos ketrecekbe tették, és mindenki nevetségére kiakasztották Berwick városa mellett.32 Skócia függetlensége ügye szempontjából ez a tél ahhoz hasonlítható, amelyet George Washington és rongyos bandája Valley Forgeban töltött el. Bruce esetében azonban hatalmán kívül eső erők szolgálhatták megmenekülését. Ugyanez évben Franciaországban a templomosok felfedezték, hogy romlik a kapcsolatuk a francia királlyal. Az írás már megjelent a falon, és a letartóztatásokat csak a pápa Fülöp parancsaival szembeni ellenállása késleltette. Mikor végül kiadták a titkos parancsokat, már sok templomos állt készen. A Sinclairekkel - akik lélekben már szövetségre léptek St. Clair rokonaikkal, és akik fontos szerepet játszottak a templomosok rendjének megalapításában - folytatott tárgyalások taposták ki az utat. A templomos flotta elhajózott a Skóciát körülvevő szigetekre. Amilyen váratlannak bizonyult a templomosok letartóztatása, olyan váratlan lett az angol Edward király halála is Skóciába vezető útján. A király halála időleges könnyebbséget jelentett Bruce-nak; a templomosok által Skóciába hozott pénz és fegyverek megmentették. A templomos legenda szerint a flotta Skócia megsegítésére hajózott, de néhány történész kétli.33 A templomos legendán kívüli fő-bizonyíték annak a ténye, hogy az angol király arról panaszkodott,
a templomosok legalábbis pénzelik Skócia a semleges Írországon keresztül zajló fegyvervásárlásait. Akárhogy is, Bruce újra országa serege élén állt, és nem számított többé törvényen kívülinek. Családtagjai, barátai, vagyona legnagyobb része és az őt támogató harcosok közül sok elvesztése után a skót függetlenségi mozgalom vezetője elképesztő visszatérést hajtott végre. Bruce hirtelen keresztülmenetelhetett Skócián, támogatását megszilárdítva, ellenségeit pedig megbüntetve. Legnagyobb ellenségeit kivégezve elragadta földjeiket és elfoglalta erődjeikét. Az új király alatt félszívvel végrehajtott angol betöréseket vagy kikerülték, vagy visszaverték. 1313-ra Bruce Angliát fosztogatta és egy tengeren végrehajtott támadás eredményeképpen elfoglalta Man szigetét. Ez az öt év figyelemreméltónak bizonyult. A következő évben Bannockburn eldöntötte a skót függetlenség kérdését, csakúgy, mint a templomos lovagokét, akik harcoltak Skócia és vezető (a Bruce és a Sinclair) családjai ügyéért. Skócián kívül Fülöp és a pápa irányítása alatt tovább folyt a templomosok üldözése. Csúcspontját a nagymester Jacques de Molay megégetésével érte el, melyet az egyes templomosok tömeges kivégzése követett. Mikor a nagymester végül a máglyához ért, megátkozta a pápát és Franciaország királyát, ami szerint egyikük sem fogja túlélni a halálát követő egy évet. Nem is sikerült egyiküknek sem.
A rend nem pusztult el Molayval. Spanyolországban a Calatrava-és Montesa-rend hagyta, hogy a templomosok országukat és vallásukat szolgáló erőként folytassák munkájukat. Portugáliában a templomosokat bevették az újonnan létrehozott Krisztus Lovagjai Rendjébe, kiknek soraiból került ki a rettenthetetlen Tengerész Henrik herceg. Vasco da Gama szintén tagjai közé tartozott. Egyedül Anglia nyújtott segítséget az üldözésben, mivel Edward király rájött, hogy a templomosok támogatják vele szemben a skótokat. Elrendelte, hogy Skócia fogja le a templomosokat az uralma alatt álló területen; a dekrétumot persze viccnek foghatták fel, hiszen a templomosok lettek a skót függetlenség mögött álló mentő sereg. Skócia viszonylagos békében élt Bannockburn döntő csatája után. A templomosok kaptak otthont, földet és kőműves céheknek „álcázták" szervezetüket. Végül is Európától Jeruzsálemig ők játszottak alapvető szerepet az erődépítésben. Az ifjú templomosok munkához jutottak, az idősebbek pedig szerény adományok jövedelmét elnyerve visszavonultak. Két örökükbe lépő rend létezett, melyekhez csatlakozhattak a templomosok. Az egyik a titkos Skócia Királyi Rendje volt, melynek nagymesteri tisztét a király töltötte be. A másik Andrew Sinclair szerint a „menedék" jelentésű Heredom Rendje. A Sinclair család védnökként elnökölt e második rend felett. Az iszlám hitű mórok ellen nyugaton és a szaracénok ellen keleten folytatott háború miatt
Európa békében élt. 1329-ben meghalt Bruce. Utolsónak azt kérte, hogy szívét Jeruzsálemben temessék el. A mórok ellen keresztes háborút viselve Sir William Sinclair, a Fekete Douglas-klánbeli Sir James Douglas és Sir William Keith együtt szálltak csatába. Sir James, aki azt hitte, minden elveszett, belehajította Bruce szívét a küzdelembe, azt kérve, hogy mint mindig, a szív vezesse őket. A mórok súlyos vereséget mértek a skót keresztény egységre. Keith, aki a három lovag közül egyedül maradt életben, visszaszerezte a szívet, és hazavitte Skóciába, ahol a Melrose apátságban temették el. A lovagság legnagyobb pillanata lehetett ez. E lovagok leszármazottai tovább vezették a harcot a Skócia függetlensége megőrzéséért vívott soha véget nem érő háborúban. Tovább erősítették saját vagyonukat és hatalmukat is, hódítás vagy szövetség segítségével. E folytonos háborúk során a Douglas-klán óriási földterületek birtokába jutott. Walter, Skócia főudvarmestere feleségül vette Bruce lányát, Marjorie-t, hogy tovább vigye az új királyi ágat. Mar-jorie, akit előbb toronyba zártak, később kegyelemből apácazárdába, nyolc évet töltött fogságban, mielőtt húszéves korában hazatért. Bruce testvére, Edward, életben maradt, és később Írország királya lett. Nigelt, Alexandert és Thomast lefejezték. Négy évvel Walter és Marjorie házassága után a skótok komoly vereséget szenvedtek el Halidon Hillnél, ám a Douglasklán
sosem hagyott fel a szomszédai ellen viselt háborújával, és nem szűnt meg a klán klán elleni küzdelem sem. Fülöp király halála után Franciaország szövetségre lépett Skóciával, ami veszélyeztette Skócia függetlensége megőrzését. A szövetség azt jelentette, hogy Franciaország Anglia elleni folytatólagos háborúi hadba kényszerítették Skóciát. A Skóciát uraló bárók a vagyon miatt, vagy a miatt, hogy támogassák-e Franciaországot, álltak harcban egymással. I. Jakab, Skócia királya a Stuartok közé tartozott (tulajdonképpen egy Douglas, aki azért vett fel új családnevet, mert famíliája Skócia „udvarmestere", azaz „Stuartja" lett). Vele királyok új dinasztiája kezdődött, mely időlegesen rávette a klánokat, hogy rendezzék nézeteltéréseiket. Módszerei azonban ellenségeket szereztek neki. Sir Róbert Graham és nyolc embere skót módra, tőrrel ölte meg királyát. Jakab gyermeke, II. Jakab örökölte meg a trónt. A gyermek természetesen csak névleg uralkodott. A Sinclaireken kívül, akik hagyományosan a^ mellett döntöttek, hogy nem vállalnak nyilvánosan vezető szerepet, az ez idő szerint „Fekete" és „Vörös" pártokra oszlott kelta Douglas-klánok számítottak a leghatalmasabb uraknak. Skócia átkának az bizonyult, hogy a csatamezőn nehezen megszerzett győzelmeket gyorsan elvesztegették árulás, belharc és orgyilkosság útján. Az északi MacDonaldok és MacLeanek Bruce
oldalán hai coltak, de a háború bevégeztével saját királyuk, a megosztott I louglas klán egyik tagja ellen fordultak. A Douglasck hatalma akkor tort meg véglegesen, mikor William Crichton, az egyik párt vezére legyilkolta a fiatal Douglas gyermekeket, agyonszúrta a tizennégy éves earlt és öcs-csét. 1449-ben II. Jakab azt színlelte, hogy meg akar békélni korábbi Douglas-klánjával. A klán fejét Stirling várába invitálta, ahol végzett vele. Jakab maga is árulás áldozata lett. Miután a rózsák háborúja egyik csatájában ledobta a lova, papért küldetett. A csuklyás alak tőrrel érkezett megadni a végtisztességet. Bár a frissen függetlenné vált Skócia a rivalizáló Douglas-klánok önös tervei alatt láthatólag önmagát pusztította, északon Sinclair és a templomosok konszolidálták hatalmukat. A templomoshoz hasonló rendeket a lovagság Európát rabul ejtő romantikus képzete ösztönözte. A keresztes háborúk idején Arthur királyról és a Kerek Asztal lovagjairól szóló romantikus szövegek íródtak és íródtak újra, a katonai vallásos rendeknek pedig fel kellett nőnie rendjeik heroikus vízióihoz. A templomosok birtokait hivatalosan rivális rendjük, az Ispotá-lyos Lovagrend szerezte meg 1312-ben. Nem hivatalosan a birtokok elkülönítve maradtak. Harminc évvel a templomosok feloszlatásáról szóló dekrétum után a templomosok birtokai nem voltak a rivális rend kezében. Mikor végre a kezükre jutottak, még mindig megmaradtak elkülönítettnek. A rend szemben találta
magát a helyi urakkal. 1324-ben és 1334-ben arra kényszerültek, hogy a parlamenthez folyamodjanak a jogcímért. Skóciában a zűrzavar még nagyobbnak bizonyult. Szent János lovagjai 1338-ra még egyetlen birtokra sem tettek szert. Ötszáznál több olyan birtok létezett, melyet a skót feljegyzések „terra Templariae" címszó alatt soroltak, és a helyi urak igazgattak. A skót függetlenségi háborúban vezető szerepet játszó néhány lovag alatt a templomos szervezet maradékai más formában maradtak együtt. Maroknyi család örökölte a templomosok vezetése és megőrzése szerepkörét. E családok egyike a Seton volt. Egy Seton viselte az ispotályosok mestere címet 1346-ban. Egy másik feleségül vette Róbert Bruce nővérét, miután részt vett John Red Comyn meggyilkolásában a szürke barátok templomában. A tizenhatodik században, mikor a templomos rend örökébe lépő kőművesrendet újra árulás fenyegette, egy Seton vezette a megmentésükre irányuló akciót.34 A megmaradt kőműveseket a reformáció nyomán Európaszerte fellángoló vallásháborúk sodorták veszélybe. Franciaország katolikus próbált maradni, mivel Anglia protestánssá vált. Skócia újra csatatér lett. A Setonok megpróbálták a francia-skót egységet megőrizni, országukat a katolikus hiten, a kőművestemplomos szervezetet pedig a háttérben tartani. Ez nagy munkát jelentett.
Mária, a skótok királynője a franciaországi Guise Mária és a skóciai V Jakab lánya volt. Az ő házasságukat azok támogatták, akik vissza akarták tartani Skóciát attól, hogy visszahulljon az angolok karmai közé. V Jakab másik két gyermekét megmérgezték, hogy megakadályozzák azt, hogy elfoglalják a trónt. Skócia új királynőjét (születése után hat nappal vált királynővé, mikor apja 1542ben meghalt) 1548-ban a háborúk miatt biztonsági okokból Franciaországba költöztették. A protestáns brit betörések megállítása és kivédése olyan csapatokra hárult, melyek a katolikus Franciaország oldalán harcoló német és olasz zsoldosokat is magukban foglaltak. A Setonok védték Máriát ellenségei, akik közé gyakran saját családja is odatartozott, árulásával szemben franciaországi tartózkodása alatt. Mikor Mária 1558-ban hozzáment II. Ferenchez, George Seton és francia felesége egyik leánya szolgált nyoszolyólányukként. Két hónappal az esküvő után a király, II. Henrik egy lovagi tornán életét vesztette, II. Ferencből pedig király lett. Figyelemre méltó, hogy Nostradamus sebeit pontosan leírva megjósolta a király halálát. II. Ferenc az elkövetkező évben halt meg. Ferenc anyja Medici Katalin volt, aki nem lelkesedett azért, hogy Mária Franciaország királynője legyen. Ehelyett utasította őt, hogy adja vissza a koronaékszereket, és térjen haza skóciai birtokára. Anglia sem látta szívesen Máriát. Idegennek számított, sőt rosszabbnak, Guise-nek. A
Guise-család a hitbuzgó katolikusok közé tartozott, protestánsok elleni védekezésük során pedig rossz hírre tettek szert. Később, 1562-ben Guise hercege belelövetett egy protestáns imagyűlésbe, nyílt háborút robbantva ki ezzel a két keresztény vallás között. Míg a királyi család, Guise és Lotaringia vezető házai meg kívánták tartani Franciaországot katolikusnak, protestáns lelkészek az egyház ellen hangolták a népet. A Skócia prominens családjait összefűző szál később Skót Gárda néven vált ismertté, ami egy olyan nyíltan katonai intézmény, amit a haza mellett kétségtelenül a kőművesség fogott össze, beletartoztak a Setonok, Sinclairek, Stuartok, Lindsayk, Hamiltonok, Douglasek és Montgomeryk. E sereg Bannockburn óta együtt harcolt mind Skóciáért, mind Franciaországért, de leginkább talán önmagáért. Egy Montgomery lándzsája döfte át az ifjéEeteöC szemét a Nostradamus által megjövendölt módon, és vált okává a Guise-Lotaringia szövetség és a Valois-dinasztia francia trón miatti szembenállásának. Franciaországot még mindig nem olyan királyság uralta, mely hatalmasabb mindenkinél. A király rákényszerült, hogy a nem kis erőt képviselő vezető családok együttműködésére támaszkodjon. A Guise- és a Valoiscsaládok között Franciaország ellenőrzéséért folyó küzdelem mindkettőjüket meggyengítette, és a Bourbon-dinasztiának juttatta a trónt. A Sinclairek franciaországi rokonaikon, a St. Claireken keresztül mindig szoros kapcsolatot
tartottak fenn a Guise-családdal. De Mária, a skótok királynője sorsát ellenségei, és nem a családja határozták meg. A Sinclairek harcoltak Skócia királyaiért, de az első királyok egyik leszármazottja lett Skócia és a saját anyja cserbenhagyója. Tudomást szerezve a Sinclairek Franciaországot Mária mellé állítani kívánó összeesküvéséről, a fennálló hatalmak elrendelték Mária kivégzését. Nem lehet kijelenteni, hogy akár Anglia királynője, Erzsébet, akár Mária fia, Jakab tudott volna a kivégzésről, de hozzájárulásuk nélkül soha nem mehetett volna végbe. Erzsébet aláírta Mária halálos ítéletét, pedig először ódzkodott kivégzésétől. Börtönőrei Fotheringhay várában állítólag maguktól folytatták le a kivégzést. A SINCLAIREK ÉS A TEMPLOMOS KINCS A folyamatos háborúskodás és küzdelem ellenére, és talán éppen e miatt, a Sinclairek gyarapodtak, virágoztak Skóciában, figyelemre méltó akciókat hajtottak végre a templomosok és a szervezet fölötti védnökségük megőrzése végett. A templomosok vagyonát nem merítette ki az Anglia elleni háború, a templomos relikviák őrzésének felelőssége pedig a Sinclairekre hárult. A vár és kápolna-komplexum Rosslynban a középkori világ csodái közé tartozik, Sir William Sinclair építette a tizenötödik század közepén. Ajnellett, hogy ez a kőművesség legfőbb temploma a világon, rejtekhelyül is szolgált a templomosok által londoni és párizsi templomaikból elhozott
kincseknek is.35 A modern korokban titkos pinceboltokra leltek, és sehová sem vezető lépcsőkre sőt, vízesések mögötti barlangbejárókra is -, de kincsre nem. Úgy mondják, hogy mikor Sir William Sinclair eldöntötte, hogy megépíti a kápolnát, kőműveseket hozatott a munkához. Még valószínűbb, hogy ezek a „kőművesek" a már amúgy is a védelme alatt álló templomosok voltak. Ez az igen szokatlan épület templomnál sokkal többnek bizonyult, és sok időnek kellett ahhoz eltelni, hogy bárki is rájöjjön, hogy szerkezete mennyire bonyolult. Kincset és sereget rejthetett, és valószínűleg rejtett is. Sinclair maga szerkesztette és tervezte meg a művet, ami rangja és kötelezettségei fényében szokatlan. ^ A kapcsolat a világszerte erődöket építő templomosok és a szabadkőművesek, akiknek céhei először Edinburgh környékén 1475-ben jöttek létre, nyilvánvaló. E „mesterségbeli" céh tagjai közé tartoztak a keresztes háborúkban harcoló lovagok, valamint azok a lovagok, akik Bruce-ért küzdöttek: Sinclairek, Setonok, Stuartok, Hamiltonok és Montgomeryk, közülük egyik sem közönséges „kőműves". A templomosok a mesteremberek céhe álcája alatt fennmaradtak, a valaha a templomosok alapítói közé tartozó Sinclairek pedig a céh örökletes védelmezői lettek. A vállalkozáshoz egyaránt tartoztak ezer éve őrzött titkok és egy, az ellenség kapzsi kezeitől óvott
hatalmas kincs. 7. Fejezet A TEMPLOMOSOK TITKA Sinclair-klán megörökölte a templomos lovagrend túlélőit rejtő szabadkőművesek védnöki szerepkörét. Megörökölték e szervezet valaha a párizsi és londoni pincéiben tartott kincseinek őre szerepét is. A templomosokra bízott birodalmi érmékkel megpakolt szekérkaravánok most Skóciában rejtőztek, a Rosslyn kápolnájába beépített titkos folyosókon. A kincs monumentális jelentékenyebb, mint amit azzal lehetne szerezni, ha valaki teljesen kifosztaná a világ egyik legnagyobb bankját. Európa egyetlen bankja volt ez, és eltűnt. A templomos szervezet eszközéül szolgálhatott annak, hogy az egyik városban megőrzésre letétbe helyezett pénzt a másikban lehessen felvenni. Nyújthatott kölcsönöket is. A kamat felszámítását még uzsorának tekintették, így a templomos bank a kölcsön visszafizetéséig zálogul szolgáló birtok jövedelmét kapta.1 Okiratok, csekkek vagy kötvények egyáltalán nem léteztek. Arany és ezüst, rúdarany és érme, sőt koronaékszerek voltak azok, amiket Európa leggazdagabb családjai némelyike rábízott a templomos bankra. Ezeket lehetett szállítani, és eléggé terjedelmes ahhoz, hogy szekérkaravánokat igényeljen. Ha eltűnésük nem volna elég, nagyobb értékeket is bíztak a templomosok gondjaira - kincseket,
melyek semmiképpen nem kerülhettek a francia király kezére. A legenda szerint ezek közé tartozott A az, amit a katharok Montségurből csempésztek ki.2 Ott, a katharok utolsó erősségében a templomosok az üldözöttekért harcoltak, és az ellen az egyház ellen, melynek engedelmességet esküdtek. Montségur sok arany- és ezüstérmét őrzött, de sok arany- és ezüsttárgyat is, melyek közül számosat szentnek tartottak. Ott volt az utolsó vacsora kelyhe, mely Jézus Krisztus vérét tartalmazta, a csodás Szent Grál. A pénzügyi értelemben jelentékeny, vallási és történelmi értékét tekintve fontos egyéb kincsekről szóló legendák szerint a vizigótok római zsákmánya és a görögországi Delphoi orákuluma szintén ide tartozott. A Rómából a vizigótok által az ötödik században elvitt dolgok részét képezték azok, amiket Titus légiói raboltak el Salamon templomából az első században.3 A Salamon templomából elhozott, a francia templomban tartott talán legfontosabb a renden belüli rend által végrehajtott titkos küldetésből származott. Az évekkel ezelőtt szövetkezett leghatalmasabb családok kicsiny elit csoportja legalább részben érintetlen maradt. A feudális időszak vége felé a családok még őrizték uralmukat helyi földjeik felett. E csoport a királlyal versengett a hatalomért. Az általuk birtokolt kincs többet jelentett anyagi értéknél. Jellegét tekintve
ez Jézus, a Messiás családtörténete volt. Jézus Áron és Dávid papi családjával induló családfája nem ért véget a keresztre feszítéssel. Az abbé titka (Holy Blood, Holy Grail) egyik tézise az, hogy a papkirály Jézus leszármazása folytatódott.4 Egy, a templomosokon belüli elit rend birtokába jutott e titoknak. Őrzése pedig a Sinclairekre várt. A SINCLAIR CSALÁD ÉS SKÓCIA Ez a Sinclairek őrizetére bízott kincs lehetett tizenötödik és tizenhatodik századi gazdagságuk forrása, de nem a hatalmuké. Mindig tettek szert jelentőségre, és bármely földet is választották otthonukul, az uralkodóval mindig közeli kapcsolatot építettek ki. Ősi norvégiai otthonuktól normann franciaországi földjeiken keresztül skóciai birtokaikig, mindig hatalmas klánnak számítottak. Megértették, hogy a király névleg uralkodó, de célpontja is azoknak, akik elégedetlenek szerepével. Az igazi hatalom mindig azok birtokában lesz, akik közel állnak a királyhoz, de előtérbe sosem kerülnek. Franciaországban az ő várukban aláírt St. Clair-i egyezmény odaadományozta a viking családoknak franciaországi földjeiket, de hagyta, hogy a király, Együgyű Károly megmaradjon királynak.5 Angliában a hastingsi csatában Hódító Vilmos learathatta a diadal dicsőségét, de a Sinclairek megkapták zsákmányukat. Míg Skóciában a Bruce-család barlangokban bujkált és rácsos ketrecek börtönébe került, addig a Sinclairek hatalma a háttérben növekedett. Nekik teremtett
szerep volt ez, és fel is nőttek hozzá. A színfalak mögött ők mozgatták a bábokat. Bannockburn után a Sinclaireknek kétszáz évük volt vagyonuk és hatalmuk megszilárdítására, védnöki felelősségüknek pedig eleget tettek. Ők gyakorolták a patrónusságot a szabadkőműves iparos céhek felett, melyekben a templomos lovagrend túlélői fennmaradtak. II. Jakab skót király őket nevezte ki a szabadkőművesség védnök (saládjá nak, e szerepkör segítségével vigyázhatták a templomosok titkait és gazdagságát. A skót szabadkőművesség örökletes nagymestereiként tovább vihették az ősük, Henry által 1398-ban megkezdett felfedezést - mindezt pedig a színfalak mögül. 1545-re azonban a Sinclairek rivaldafénybe kerültek. IV Jakab király mögött Olivér Sinclair állt katonai hatalomként. Ám az, hogy Jakab meghalt a floddeni csatában, előtérbe kényszerítette Sinclairt. Az új király, V Jakab, csupán kétéves volt, mikor király lett. Sinclair lett az ő és a skót haza gyámja. Később V Jakab feleségül vette Guise Máriát, aki abból a katolikus francia családból származott, amelyhez a Sinc-laireket mind házasság, mind titkos elit csoportjuk politikája révén szövetség fűzte.7 Bár a házasság Skóciát és Franciaországot egyesítette, de Angliára fenyegetést jelentett, és egyik katalizátorává vájt a solwayi csatának. A skótok súlyos vereséget szenvedtek, Olivér Sinclair pedig fogságba esett.8 V Jakab gyermekkorától őrá támaszkodott. Gyámja nélkül azt hitte, minden veszve
van. Napokkal azután meghalt, hogy eljutott hozzá Olivér fogságba esése híre. Lánya, Mária hat nappal korábban született, mialatt apja a halálához vezető összeomlástól szenvedett. Jakab azt jövendölte, hogy Mária születése a Stuart-leszármazás végét jelenti. Solway után Olivér Sinclairt is megérintette a kétségbeesés, a király meghalt, a trónon pedig egy leánycsecsemő ült. A francia rokonok lehettek gazdagabbak a skót Sinclaireknél, de az eltökéltség hiányzott belőlük. Nem jöttek a segítségére az angolok elleni küzdelemben. Olivér Sinclair gondjaira a Sinclair-földeknél sokkal több volt bízva. Jóval nagyobb érték védnökségére szólt a megbízatása. Rövid eltávozást kapva börtönéből, Olivér Sinclair akcióba lépett. Eltűnt Skóciából és a történelemből. A Sinclairek igazi hatalma már a templomos lovagrend legkorábbi időszakában is rejtve maradt. 1982-ben Angliában jelent meg Az abbé titka (Holy Blood, Holy Grail). Michael Baigent, Richárd Leigh és Henry Lincoln kiterjedt kutatómunkával merült bele egy rejtély és kincs utáni kutatásba Franciaország déli részén. A templomos lovagrend legkorábbi időszakához és egy, a renden belüli titkos rendhez vezette el ez őket.9 A Sion-rendet valamikor 1090 és 1099 között alapította Bouillon Gottfried. Ez a rend a templomosokkal egyszerre létezett, csak elrejtőzött a felszín alatt. Belső
küldetése eltért a templomosokétól, akik fedőszervezetként szolgáltak, míg a szükség úgy kívánta. A titkos renden belüli másik titkos rend terve tette lehetővé, hogy a templomosok, és elit megalkotóik, a Sion-rend a mai napig fennmaradjanak. Bouillon Gottfried lett később Jeruzsálem meghódítója. A titkok fedte és az idők homályába burkolt történelemben a Gottfried nagynénje által birtokolt földek kalábriai szerzetesek egy csoportja menedékéül szolgáltak. Egy apátságot építettek a földjére. Az abbé titka felveti, hogy ugyanekkor megépítették az eljövendő templomosokhoz vezető hidat. Mikor eltávoztak, Gottfried a Jeruzsálem szent városát 1099ben elpusztító keresztes hadjáratba vezette őket. Meghódította a várost, és egy újabb kalábriai szerzetes koronázta királlyá. Ezután egy romos templom helyén apátságot épített, a Notre Dame de Siont. Az eredeti templomos rend, a kisnemes Hugues de Payens vezetése alatt álló kilenc lovag csoportja 1118-ban érkezett Jeruzsálembe. Mint azt már láttuk, kilencévi ott-tartózkodásuk Salamon temploma istállójának néhány kivert falán kívül nem sokat produkált. Franciaországba visszatértükkor a kis csoportot mégis hősnek kijáró tisztelettel fogadta ura és Clairvaux-i Bernát.10 Bernát gyűlést hívott össze a szegény lovagok szervezete elismerése és támogatása végett, saját cisztercita rendje pedig megalkotta viselkedési kódexüket. Bernátot egy olyan mai
teleevangelistához lehetne hasonlítani, aki a szaracénok elleni harcot mozdítja elő, pénzt gyűjtve gazdagtól és szegénytől egyaránt. Ami az ő szerepét illeti, neki adták az orvali apátságot, melyet a kalábriai szerzetesek Bouillon Gottfried birtokán építettek, amit átalakítottak cisztercita rendházzá. A rend is nagyobb haszonhoz jutott. Szent Bernát rendje igen rövid idő alatt vált szinte nincstelenből nagyon gazdaggá. Az elmélet, mely szerint a kilenc lovag kincs után kutatott Salamon templomában, nem forrása Bernát rendje új vagyonának. A cisztercita rend hirtelen meggazdagodása alapja, hogy Bernát fel tudta buzdítani a tömeget, és Franciaország leggazdagabb családjai közül számos támogatását nyújtotta. A templomos lovagrend azonban nem tette biztonságossá az utakat a zarándokok számára. Valójában azzal a titkos küldetéssel mentek, hogy felszínre hozzák Salamon temploma titkát és kincseit. SALAMON KIRÁLY ÉS JERUZSÁLEM Nem kérdés, hogy Salamon temploma valaha nagy kincset őrzött. Dávid király lett az, akit a filiszteusokkal való együttműködése a megosztott Izrael trónjára emelt. Jeruzsálemet tette királysága központjává. Már amúgy is a gazdagság központjának számított a jebuziták városaként, ők Jerusalajimnak nevezték, ami „Salem isten által alapítottat" jelentett. Salem a jólét istene szerepét töltötte be náluk.11 És már akkor szentnek tartották. Egy, a város mögötti Mória nevű asztalszerű
sziklát már az izraeliták előtti időben szentnek tekintettek. Miután Izrael vette birtokba, a sziklaasztal új nevet kapott, a Ciont. Egy je-buzita pap, Cádok, kente fel Salamon királyt. Salamon király idejéig pedig egy jebuzita gazda, Araunah birtokolta Sión (Cion) szikláját. Salamon a várost és templomát egy győzedelmes Izrael központjává építette. A templom megépítéséhez szükséges munkaerő száznyolcvanezer főre rúgott, melybe beletartozott harmincezer Föníciából behozott munkás. A föníciai építészek jóval nagyobb tapasztalattal rendelkeztek városépítésben, mint az egykori pásztorkodó nomádok, az izraeliek. Jeruzsálem városa az építés kezdetekor már létezett. A város alatt futott Gihon alagútja - egy jókora akna, mely egy alagútba, majd Gihon forrásaiig vezetett. Az alagút csak vízforrásul szolgált Jeruzsálemnek, mikor a város az ellenség ostroma alatt állt. De a vízvezeték tette lehetővé a hébereknek Jeruzsálem elfoglalását. Mivel a termékenységet jelképezték, a források mindig is bírtak bizonyos vallásos jelentőséggel a pogány népek számára. A víz, különösen sivatagos vidéken, az élet forrását jelentette. Salamon király elrendelte, hogy az építendő masszív templomkomplexumban legyen egy kincstárként szolgáló épületszárny. Jeruzsálem zivataros történelme során sokszor kifosztották a templomot, de rejtélyes módon mindig tudtak még kincset fellelni benne. A héberek Jeruzsálemé
még nagyobb központjává vált a gazdagságnak, mivel a filiszteusokkal kötött béke a kereskedelem növekedését hozta.12 Az olyan helyekről, mint Sába (Arábiában), érkező hajók keleti árukat szállítottak. A dáni - egy föníciaiakkal kereskedő mediterrán tengeri nép országa - hajók nyugatra egészen Spanyolországig, és egy Spanyolország közelében levő Tartésszosz nevű királyságig hajóztak. Salamon még saját hajóhaddal is rendelkezett. Salamon kora után azonban Jeruzsálem gazdagsága ellenségeket is vonzani kezdett. Sesonk, egy líbiai fáraó váltságdíj fizetésére kényszerítette Jeruzsálemet, mikor Reheboám uralkodott a héberek felett. Unokája, Asa arra használta a kincstárat, hogy leverjen egy trónriválist. Mikor Joás átvette a hatalmat, a kincstárat teljesen kifosztva találta. De amíg Jeruzsálem megmaradt hatalmasnak, a kincstárat mindig újra lehetett tölteni. I. e. 716-ban Ezekiás bővítette a város alatti alagútrendszert, később pedig ellenállt az asszírok ostromának. Az ezeket az időket követő babiloni fogság (mely i. e. 586-ban kezdődött) véget vetett a dávidi királyok uralmának, Izrael története pedig külső hódítók felsorolásává vált. A lerombolt és újjáépített templom Heródes számára szinte folytonos jövedelemforrásként szolgált.13 Heródes rendszeresen fosztogatta a templom környéki épületeket a vagyon rejtekhelyei után kutatva. Mikor végül behatolt a sírba, ahol Salamon és Dávid koporsói nyugodtak, a legenda
szerint testőrei egyikére lángnyelv sújtott le, mely el is emésztette. Heródes nyugtalan arroganciája végeredményben fellázította a zsidókat a pogány uralom ellen. Róma úgy döntött, hogy egy sast emel a templom bejárata felé, hogy egyaránt jelképezze a nagy város és pogány istenük, Zeusz (Jupiter) hatalmát. Két zelóta vállalta magára ennek a leszaggatását - Heródes kivégeztette őket. Egy dühös Jézus kelt ki az ellen, hogy a szent templomot kereskedők és pénzváltók pultjai helyéül használják, asztalaikat felborogatta, és kiűzte őket a megszentelt területről.14 Egyesek szerint ez volt Jézus legnagyobb politikai fenyegetése, és hozzájárulhatott kivégzéséhez. Római megszállók folytatták a templom prédálását, és amennyit csak tudtak, elvittek magukkal Rómába. Róma legnagyobb szégyene i. sz. 6-ban a zsidók felkeléseinek elfojtására tett kísérletei alkalmával érkezett el, ezek tömeggyilkossághoz és Jeruzsálem héber lakosainak elűzéséhez vezettek. Az eredeti templomnak, melynek helyét az iszlám Sziklamecset jelöli, ma már nyoma sincs.15 Az abbé titkában előadott elmélet szerint létezett egy tényleges kincs, melyet a titkos Sion-rend (Prieuré de Sionnak is nevezik) keresett, az a rend, mely rejtve maradt a templomos álca mögött. Maga a kincs jelentékenyebb lehetett Jeruzsálem anyagi gazdagságánál. Nem ezek az egyedüli szerzők, akik tanulmányozták a templomosok alapítása mögötti rejtélyes rendet. A jel és a pecsétben
(The Sign and the Seal) Graham Hancock azt mondja, hogy a frigyláda kutatása hozta ezt a kis embercsoportot Salamon templomába. Hancock egy fölöttébb érdekes műben mesél a különleges ládáról és annak hatalmáról. Isten utasította Mózest a láda pontosan behatárolt sajátosságok szerinti megépítésére. A precíz instrukciók, melyek között akácfa vesz-szőket, aranygyűrűket és fedélként egy színarany lemezt lehet találni, a Kivonulás könyve 25. fejezetében lelhetők fel. Miután Mózes beavatta Józsuét hatalmába, a frigyládát arra használták, hogy csatákat nyerjenek, embereket öljenek, és betegségeket okozzanak. Erőforrását két mennyből hullott kő alkotta. Ezek vagy azok a kövek, melyekre a Tízparancsolatot véstek, vagy még rejtélyesebb eredetűek, melyekel állítólag a mennyből hoztak a földre. Csak azok maradtak biztonságban pusztító képességétől, akik misztikusan képzettnek és titkaiban jártasnak számítottak. A frigyláda köré szerveződött egy különleges papság, és csak a léviták, az ókori héberek egy vallási kasztja kapott engedélyt arra, hogy birtokában tartsa. A frigyláda hamarosan eltűnt a Bibliában feljegyzett történelemből. Jósiás (i. e. 609 körül) utasítást adott a lévitáknak, hogy szolgáltassák vissza, de sosem került elő.16 Hancock úgy hiszi, hogy a mágikus tárgyat Etiópiában helyezték biztonságba, és mind a mai napig ott van. Kutatása során felfedezte, hogy az etiópiai zsidó közösség szerint birtokukban van a frigyláda, melyet
„tabotnak" neveznek. Számos templomos stílusú kerek templomukban találhatók tabot-másolatok, de csak egyetlen Tabota Zion van, a frigyláda. Hancock azt állítja, hogy az első templomosok, Franciaország északi része kilenc családja képviselői a frigyláda után kutattak. Mindkét mű egyetért abban, hogy az eredeti templomosokat inkább lehetne régészekhez, mint hadsereghez hasonlítani. Salem tényleges alapját az asztalszerű sziklán Setijjának nevezik héber nyelven. Ez az alap a templom i. e. 950-es építése előtt már a helyén volt. Középkori legendák egy olyan történetet mesélnek, melyben a babiloni fogság előtt a frigyládát ennek az alapnak egy barlangjába rejtették. Az ilyen legendák vezették az alapba alagutakat fúró templomosokat a keresésére. De a frigyláda sosem került elő. Hancock összehasonlítást tesz a Grál és a frigyláda között.17 Akárcsak tabotjuk etiópiai őrzői, akik úgy hiszik, hogy a még élő védnöknek meg kell találnia az újat, a templomosok is kinevezték magukat a Grál védnökeivé. Az etiópiai védnök másik feladatának az számított, hogy óvja a laikusokat a frigyládától, mely a Biblia állítása szerint nagy károkat tehet a be nem avatottakban. Az 1 Krónikák 15:2 így szól: „Nem szabad másnak hordozni az Isten ládáját, hanem csak a Lévitáknak", a Számok 10:8 pedig így: „Ugyanakkor elkülönítette a Lévi törzsét, hogy ők hordozzák a frigyládát". A figyelmeztetések világosak.
Nincs arra bizonyíték, hogy a védnök családok Skóciában valaha is birtokolták volna a frigyládát. Tulajdonképpen az ellenkezőjére van. 1768ban James Bruce, aki állítólag egyenes ági leszármazottja Róbert Bruce-nak, a királynak, saját kutatást végzett. Frigyláda-kutató expedíciója Etiópiába vitte. Lévén szabadkőműves is, és mélyen belemerült a kőművesség spekulatív (azaz: „vallási-misztikus") oldalába, Bruce Hénokh könyvével tért haza. E könyvet a kőművesek szentnek tekintik, mivel Hénokhot Tothtal azonosítják, az egyiptomi istennel, akitől az építés művészete származik. Az abbé titka hipotézise, hogy az első templomosok által keresett kincs nem a frigyláda volt. Egy királyi származás továbbélése dokumentumát kutatták, mely Salamontól és Dávidtól Jézuson át Jézus utódaiig ért. Az abbé titka szerint a Grál ezt a vérvonalat reprezentálja.18 Lehet a kincs annak a bizonyítéka, hogy ez a vérvonal túlélte a keresztre feszítést és valami módon élve és sértetlenül Franciaországban van. Ez az elmélet, ha van alapja, káros lehet a szigorú dogmákra épült egyháznak. Bizonyítéknak lehet tekinteni, hogy a Jézus mint ember ariánus felfogása helyesebb a római egyházénál. Arius egy alexandriai vallásos férfiú volt, aki i. sz. 318-355 között hirdetett igét. Prédikációja arról szólt, hogy Jézus a halandók közé tartozott, nem Isten fia vagy Isten. Bár a Legfelsőbb Istent nem tagadta, Jézust csak úgy tekintette, mint a küldöttét. Ez a teória jól illett a
judaikus felfogásba, és a királyságok és katonaság, akik gyenge vagy szelíd Istent nem tiszteltek, szintén elfogadhatóbbnak látták. De hogy egy ilyesfajta „igazság" miért lenne kifizetődő egy, a Bernát cisztercitáihoz hasonló katolikus rendnek, megmagyarázatlan marad. És az olyan pénzben kifejezett érték is valószínűtlennek tűnik, ami az egyház esetleges zsarolásából származna, hiszen az egyház sokkal erőteljesebb módokon védelmezte dogmáit. Akkoriban kevesen tudtak írni és olvasni, és az inkvizíció miatt az ilyen „praktikák" ismerése eretnekség vádjával járhatott.19 Az Isten szava fölötti monopóliumát őrző egyház azt sem hagyta jóvá, hogy valaki Bibliát tartson. A nép csak annyit tudott vallásáról, amennyit a papjuk a misén elmondott nekik. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus a dávidi ágból származott. Ez a vérvonal nem tartozott a kihaltak közé, csupán királyságát vesztette el a babiloni fogság alatt. Ahogy az angolok várják Arthur király visszatérését, úgy keresték a héberek annak a napját, hogy egy héber király felszabadítsa őket az idegen elnyomás járma alól. A próféták megmondták, hogy a megváltójukká váló király egyaránt fog származni Dávid és Áron vonalából és házából.20 Máté állítja, hogy Jézus vérvonalát tekintve az arisztokraták közé tartozott, és hogy ezt a zsidók közti vezetők elismerték. Evangéliuma leírja, hogy Jézus születéséhez ellátogatott három király. Mikor
Jézus végül belépett Jeruzsálem városába, a tömeg „Hozsánna Dávid fiának" kiáltásokkal üdvözölte. A többi evangélium háttérbe szorította Dávid háza e hercegének származását és földi trón iránt támasztott igényét. E helyett Jézust e g y ács fiának jelenítik me g , . De az „ács" kifejezés n em közönséges munkásra utal, p o n t o s a n a h o g y a „kőműves" kifejezés is t ö b b e t tártai maz felszíni jelentésénél.21 A gnosztikus szövegek ma g á t a z Istent I N mint a „készítőt" és az „építészt" emlegetik. Hogy Jézus a „Világegyetem Építésze", az ács fia volt, szándékosan kaphatott kettős értelmet. Középkori és modern kori kőművesek olyan folklórt kreáltak, mely a Salamon templomával megbízott építők leszármazásából eredőknek láttatja őket. Az ókori világ építőinek jócskán társaik átlagos műveltségét meghaladó ismeretekkel kellett rendelkeznie. Egy olyan korban és időszakban, mikor íráshoz a kiváltságos kevesek értettek, egy építőnek a geometriához hasonló magasabb matematikában jártasnak és igen jól képzettnek kellett lennie. Egy építésznek olyasmiben kellett hozzáértésre szert tennie, amit sokan a mágiához hasonló rejtélyes területnek tekintettek. Az a mágia ma semmivel sem rejtélyesebb a tudománynál. Az ősi világ építményeinek legtöbbje, mint Stonehenge prehistorikus, monumentális oszlopkonstrukciója és a középkori templomok, égi tevékenység szerint orientálódtak. A templomok helyét egészen a modern
korokig mindig gondosan mérlegelték és tájolták be. Az építész ugyanúgy ismerte a látható világegyetem működését, mint bármely sámán vagy druida. Kénytelen volt megismerni. A távolságot ugyanúgy mérték, mint az időt - a nappal és az árnyékokkal. Ez a „szent geometria", amit a mesterségbe be nem avatottak ugyanúgy misztériumnak tekinthettek.22 Jézus „építész" vagy „ács" szerepe a Salamon által épített templom helyreállítása allegóriája lehet. Jézus mint király földi hatalomként visszahozná a héber nép dicsőségét. Az ács, az építész, a kőműves templomát sziklára építi. Bár az egyszerű zsidó tényleg várta a Megváltót, a szadduceusok és farizeusok, az arisztokrata és középső osztályok nem akartak olyan Megváltót, aki megzavarná a megállapított rendet. Jézus, a nazarénus Galileából jött, a lázadóiról és útonállóiról ismert vidékről.23 Képzése egy esszénus közösségben zajlott, ahol radikális zelóták keresték annak a módját, hogy megszabaduljanak mind a megszállók uralmától, mind önelégült és készséges zsidó vendéglátóiktól. Kumrán (ma Khirbat Qumran), a közösség, ahol Jézus tanult és élt, távol esett az események fő sodrától. A kumráni közösség misztikusokat és lázadókat egyaránt vonzott, és bár a történelmi Jézust megérintette az esszénusok világának magas erkölcsisége, szigorú fegyelmükhöz nem ragaszkodott. Keresztelő János szintén tett látogatást Kumrán közösségében. Valószínű, hogy ott mutatták be
először Jánosnak a keresztelés esszénus szokását.24 Az esszénusok mindennapos gyakorlattá tették a kereszte-lést, eltérően a János szerinti egyszeri szentségtől. János ezután „megkeresztelte" Jézust, az esszénusok módjára. Vagy „királlyá" kente fel? A későbbi evangéliumok szerint e felkenés adja „Krisztosz", görögül „felkent", címe alapját. A görögök valami mássá alakították Jézus vallását, mint ahogyan azt Jézus eredeti követői felfoghatták. Lukács, a görög orvos, és Pál, a nem zsidó pogányok „apostola" inkább láthatták Jézust isteni szerepben, mint saját családja és a többi apostol.25 Saját népe Jézusnak a „Messiás" címet adta, ami inkább jelentett Dávid királyi vérvonalából való királyt, mint egyszerűen valamiféle királyt vagy vallási vezetőt. A Messiás a papkirály megkülönböztető értelemmel bírt. A különbség Jézus címei között a modern olvasó számára elveszett, ahogyan azt sem értjük, hogy Jézust „galileai embernek" nevezni egy másik módja volt annak, hogy azt mondják róla, lázadó. Galilea hegyei Heródes idején az eltérő vélemény, sőt egy széles körű gerillamozgalom melegágyává váltak, mivel a diktátor acélos uralma elűzte a hatalomellenes zsidókat. A Bibliát olvasva azon törjük a fejünket, hogy Jézus vajon Betlehemből, Galileából vagy Názáretből származotte. Az állítás, hogy Jézus szülőhelye Betlehem, azért számított fontosnak, mert beteljesítette a Biblia jóslatát, mely szerint a Megváltó Király, a Messiás, Dávid városából fog származni.
Bár Jézus betlehemi eredete lehetséges, az valószínűtlen, hogy Názáretből jött volna - ez a város még csak nem is létezett az ő korában. Jézust a cím politikai színezete miatt nevezték nazarénusnak. A naza-rénus egy olyan szekta volt, mely abban hitt, hogy saját héber hite helyesen vezérli át a korrupt időkön. Egy számukra szent tudásanyagot is őriztek, e fölött pedig az írott történelem és a konvencionális vallás egyaránt elsiklott. A „nazarénus" az arameus natzar szóból származik, mely jelenti azt is, hogy „őrizni", és azt is, hogy „figyelni". A nazarénusok többnek számítottak saját hitük őrzőinél, olyan tudomány fölött gyakoroltak védnökséget, mely értette a csillagok közti viszonyt, az idő és távolság kiszámítását és az emberiség relatív helyét a világegyetemben.26 Egyaránt töltötték be a világegyetem titkai vigyázói és megvilágosult tudományuk őrizői tisztét. Őrködésük visszanyúlik a sumerok koráig, akik hirtelen bukkantak fel a termékeny félholdban, Mezopotámiában. Nyelvük az isteneket tartotta „felvigyázóknak", a világegyetem felügyelőinek. E védnökség a történelem során átörökítésre került .1 Kö z e l Ke let sivatagos földjein élő esszénus szektára hagyományozódott. Ugy hitték, hogy ők az utolsó generáció részesei, a végső csata a lény - .1 |o - és a sötétség - a gonosz - erői között koráé.27 Vallástörténészek úgy vélik, közvetlenül befolyásolta őket Zoroaszter perzsa vallása. A kőművesszervezet történészei hasonlóképpen
ugyanehhez a perzsa v a l láshoz vezetik vissza e csoport bizonyos jellemző vonásait. Mind az esszénusok, mind a kőművesek vallási parafernáliájához hozzátartozik egy kötény és egy kis balta, melyek nagyobb jelentőséggel bírhatnak az építőművészetek megörökölt tudásanyaga számára, mint bármi inkább mágikuséra. Maga Jézus legalább részben elutasíthatta az esszénus tant. Jézus élete, ahogyan azt az evangéliumok megőrizték, úgy tűnik, nem helyez ugyanakkora hangsúlyt a fanatikus tisztaságra, mint amilyennek a történelem az esszénusok dogmáját lefesti. Jézus együtt evett az adószedőkkel, prostituáltakkal és bűnösökkel. Ugyanakkor, csakúgy, mint azokat, akikkel kapcsolatot tartott fenn, egyaránt tekintették pacifistának és harciasnak. Pétert, Jézus jobbkezét tulajdonképpen nem Péternek hívták. A „Péter" „sziklát" jelentett, e nevet ereje és elszántsága miatt kapta. Történelmi neve Simon bar Jona, ami azt jelzi, hogy a Barjonim, más néven Dühödtek elnevezésű lázadó erő tagjának számított.28 Ma terroristának lehetne nevezni, bár a minősítés talán nem pontosan illene rá. A „Júdás Iskariót" a Júdás Sicari félrefordítása. A Barjonimhoz hasonlóan ez is egy lázadó csoportot jelentett, szó szerinti fordításban „késelő", gyilkos vagy orgyilkos. János és Jakab volt az a két apostol, akiket Jézus boanergésznek hívott, ami arameus anyanyelvén a „vihar szelének fiait" jelentett. Az eredeti csoport másik Simonja „zelóta", ami az olyanok elnevezése, akik szilárdan
szembefordultak azzal, ahogyan a szadduceusok és farizeusok megrontották zsidó hitüket. A Jézus által toborzott csapat túlnőtt az eredeti tizenkét apostolon. Bár a Jézus történetének megszerkesztésére és megőrzésére gyakorolt görög befolyás ezt lekicsinylette, de a nők jelentős szerepet játszottak. A Mária Magdolnához hasonló asszonyok erőteljesen megjelentek a korai csoportban és együtt utaztak az apostolokkal, ami szintén megsértése a zsidó szokásnak. Valóban úgy tűnik, hogy Jézus olyan vallás létrehozásán dolgozott, mely eltér attól, amivé a bevett vallási szokás változott. Lehetséges, hogy a többségnél tanultabbnak számított, mivel egy rabbinikus iskolában tanult. Az is valószínű, hogy egyedi volt, a szadduceusok és farizeusok nem tudták elfogadni üzenetét, de a politizáló zelóták és esszénusok sem. Ez lehetett annak az oka, hogy a fanatikus Keresztelő János Jézus után kutatott, hogy felrója neki, hogy megsértette az illemet. A kölcsönös keresztelés összebékülésük szempontjából lehetett jelentős, valamint megerősítette köteléküket a mindkettejük által korruptnak vélt hatalom elleni harcban. Keresztelő János az esszénus tradíció híve és egy igen exkluzív nazarénus szekta tagjai közé tartozott. Michael Grant a Nazoraioszt „védnököt" jelentő szóként tolmácsolja, a netsert „hajtás" vagy „ág" jelentésűnek. E kapcsolat jelentősége abban áll, hogy mind Jézus, mind János olyan
szektákhoz tartozott, melyekbe bele kellett születni, Dávid vérvonalának „hajtásai" ezer évvel azelőttől töretlenül őrizték ezt a leszármazást. János és Jézus nem csupán Dávid exkluzív vérvonalának, de a „mágus" Áronénak, a papénak is tagjai voltak. Grant szerint az NTR egyiptomi szó ugyanezt jelenti - „aki figyel". A nyelvvel magánhangzók nélküli formában találkozunk. N(e)T(sa)R lehetett a kiejtés, úgy, mint a nazareus esetében (a z és a ts ugyanúgy hangzik). Mikor Jézust nazareusnak írják le, nem tételezhetjük fel, hogy az Názáretre vonatkozik, hiszen az a város akkor talán nem is létezett. E címet az ősi bölcsességben (Sophia) elmélyedt papkirályok kasztja viselte. Jézus a „felülvigyázók" közé tartozott, az ősi szokás megtartója, a titkos tudás őrizője. A héber hagyomány várja a Dávid és Áron házából való Messiást. Korai keresztény tanítások és az eredeti evangéliumok hangsúlyt helyeznek Isten Fia családfájára, bár Jézus isteni természetének tanításával egy emberi családfa jelentéktelennek tűnhet. Létezik közvetlen bizonyítéka annak, hogy Jézus és János egy elit csoport tagjai közé tartozott. Mindkettejükre nyíratlan hajúként emlékeznek. Ez Grant szerint jellemzője a védnököknek; a hajban erő lakozott, mint azt Sámson legendája feljegyzi. A hajban őrzött erőben való hit nem korlátozódott erre a szektára. A „hajkoronát" jelentő kaisear szó „Caesarként" és oroszul „cárként" is megőrződött. A korai egyházi író, Euszebiosz, mikor azt fejtegeti, hogy Jakab, Jézus testvére
nagyon szent ember, azt mondja, „borotva egyáltalán nem érintette fejét".29 A védnökök jellemzői közé tartozott a víz általi megtisztulás. Az esszénusok ezt naponta végezték, az első keresztények pedig mint beavatási szertartást gyakorolták. Keresztelő János igazán pusztában kiáltó szónak bizonyult, a tömeg felkeltője hangjának, akit annyira felháborított Heródes második házassága, hogy azt törvénytelennek, részeseit pedig még rosszabbnak mondta. Folyamatosan gyötörte Heródest és annak családját. Ez a fajta radikális kritika vezetett lefejezéséhez. Mint arra már rámutattunk, június 24-i ünnepnapja és a levágott fej relikviája fontos szerepre tett szert a későbbiekben a szabadkőművességben. Egy évvel János kivégzése után Jézus is mártírhalált halt, olyan módon, amit azok számára tartogattak, akik a kormányzatot próbálták megdönteni. A „zsidók királyának" nyilvánította magát, vagy legalábbis ezt mondták vádlói. A római törvény elrendelte, hogy a szenátus határozata nélkül senki nem lehet isten.30 Jézus követői bujkálásra kényszerültek, ami súlyos terhet jelentett a csoport egységére és Jézus üzenete tanítására. Saját családja, mely életében kétségeket érzett, tisztelőjévé vált, de csak héber vallásuk figyelembevételével. Izrael római és görög jelenléttől beszennyezett népe tisztaságának volt ő a hírvivője. Jakab és Jézus családja üzenete szerint tanítása csakis a „kiválasztott" népnek,
azaz a zsidóknak szólt. A valaha Saulként ismert Pál, Jézus és első követői üldözői egyike, megtért. O úgy hitte, a Messiás üzenete egyaránt vette célba a zsidókat és pogányokat. A kezdetektől Jézus nyomában járt, és értette a törvény felett álló szeretet radikális felfogását, ám a tanítást Jézus családja átformálta a konzervatívabb törvény tisztasága koncepciójává. Jakab és Pál között ingadozva Péter végül Jézus üzenetét prédikálva ment tovább az úton. Jézus eredeti követői és az apostolok némelyike valóban a hegyek és az esszénus szekta - melyet tisztábbnak tekinthettek - biztonsága felé vette az irányt. Péter és Pál mediterráneum-szerte terjesztette az igét. De a Jézus, mint király, Salamon trónjának örököse elképzelés meghalt a kereszten. Vagy mégsem? Az evangéliumok jelzik, hogy Jézusnak voltak fiú- és lánytestvérei, akik ugyanebbe a vérvonalba tartozhattak. Márknál négy fiútestvér kerül felsorolásra: Jakab, József, Júdás és Simon.31 A legfontosabb Jakab, aki megörökölte, vagy átvette a kis csoport vezetését. Céljának azt tekintette, hogy megőrizze a Dávid-Áron vérvonalból származó zsidó papkirály királyságát. Osz-szetűztek Pállal a körülmetélés rítusa miatt, melyet Pál a pogányok megtérítése jelentős akadályának érzett. Jakabot nem érdekelte a pogányok megtérítése. Végül nyűggé vált Pál számára, aki megtalálta azokat, akiktől Jakab megtagadta a felvételt. Jakab és Jézus családja, mely
annak idején elutasította Jézus szerepét, mintha a halála után tőkét kovácsolt volna helyzetéből, bár valószínűbb, hogy inkább politikai, mint vallási értelemben. Pál komoly befolyást gyakorolt az egyházra, az egyház azonban háromszáz évvel később igyekezett eltüntetni Jakabot a történelmi feljegyzésekből, Mária státusát pedig a szűzére emelte. Az egyik magyarázat a „Mária mint szűz"-koncepcióra az, hogy ez megfelelt a mediterrán vidék megtértjei igényeinek, akikre vonzó hatást gyakoroltak a görög misztériumvallások. Nem Jézus az első isten, aki szűztől született. Ott volt a görögöknek Iaszón, Perszeusz, Milétosz, Tammuz és Adonisz. Másik magyarázat Mária szűzi voltára, hogy egyszerűen fordítási hiba. Egy „hajadont" jelentő szó, mely helyesebben férjhez menő korban levő nőre utal, a fordításban „szűz" lett. Ez a magyarázat kevésbé valószínű. A harmadik magyarázat az, hogy politikai kompromisszum. Utal Jézus fiú- és lánytestvéreire mind Máté evangéliuma, mind Pál gala-taiakhoz írott levelei. A keresztény egyház kezdeti története idején Jézus családja leszármazottai állítólag még az i. sz. második században is léteztek.32 Akkor mi értelme tagadni? Pál egyháza nem szándékozott világi királyt megkoronázni, és el kívánta kerülni azt, amit Róma tévesen fenyegetésnek értelmezhet, Jézus családja és leszármazottai kerülendő téma
lett, és hamarosan elutasították. Jézus Isten Fia volt, nem emberé, akinek örökösei lehetnek. Igen szokatlan lehetett Jézus idejében, ha egy zsidó nőtlen maradt. Még közvetett bizonyíték is található az evangéliumokban arra nézve, hogy Jézusnak volt felesége. Jézust „rabbinak" címezték, ebbe benne foglaltatik, hogy a vének által okított tanítók közé tartozik - a feltevést az evangéliumok megerősítik. Egy rabbi papi pályafutását harmincéves korában szokta kezdeni, amit szintén igazolnak az evangéliumok. E cím azt is magában foglalja, hogy megnősült, ahhoz, hogy valaki rabbi legyen, a szükséges feltételekhez tartozott, hogy megházasodjon. Egy tanítónak nős embernek kellett lennie. Ennek az elméletnek a támogatói további bizonyítékként azzal állnak elő, hogy a kánai menyegző valójában Jézus házassága volt.33 Ha, kérdezik, nem Jézus menyegzője zajlott, miért foglalkozott az anyja annyit azzal, hogy a házigazdának fogytán a bora? Ahhoz eléggé foglalkoztatta a dolog, hogy rávegye fiát, Jézust, arra, hogy csodát tegyen. Etellel és itallal szolgálni a menyegző házigazdája dolga, aki a vőlegény lehetett. De az ilyesfajta bizonyíték közvetett. Lehetett Jézus húga vagy unokaöccse az, akinek menyegzője Kánában zajlott, és apjuk, József távollétében a felelősség az idősebb testvérre hárulhatott, Jézusra. Hasonlóképpen, a „rabbi" megszólítás a tisztelet kifejezése
lehet annak irányában, aki csoportja tanítója, akár végbement felszentelése, akár nem. A Jézus lehetséges házassága és potenciális örökösei kérdése körüli vita mindkét oldala erőteljes szószólókkal rendelkezik. Azok, akik tagadják a házasság lehetőségét, ezt eretnekséggel tekintik egyenértékűnek. Ugyanakkor papok és laikusok egyaránt hozzáfűzték, hogy házas volta nem vonna le Jézus üzenete értékéből, hanem erősítené azt, hiszen férjként és esetleg apaként több emberi felelősséget viselt volna. Jézus házasságának az evangéliumokból kihagyásakor az egyházat nem házasság- vagy nőellenesség vezérelte; ez a szempont később került előtérbe. Kétezer évvel ezelőtt a házasságot nem vallási kérdésként tárgyalták - a politikai kérdések közé tartozott. A keresztény egyháznak elfogadhatóvá kellett tennie magát a harcias Róma számára, aki nem akart új riválist. Jézus házasságában vagy akár testvéréjében benne foglaltattak potenciális örökösei, és az örökösök veszélyt jelenthettek Róma világi királyságára. Az abbé titka tovább bővíti Jézus házas voltának teóriáját, valószínűsíti, hogy Mária Magdolna lett az asszonya.34 Kevés bizonyítéka akad ennek az állításnak. Mária tényleg együtt utazott Jézussal, és ott tartózkodott, mikor kivégezték; valamint ő lett az első, aki látta Jézus üres sírját. Mindazonáltal ezek egyike sem bizonyít semmit. Egyszerűen az elkötelezett hívek közé tartozott. Másrészt ott vannak a gnosztikus szövegekben található Jézus és Mária kapcsolatával foglalkozó
történetek. A legsúlyosabb érv, mely a mellett szól, hogy Mária Magdolna felesége lett Jézusnak, az a hadjárat, melyet az egyház ellene indított. Történetéhez sokat hozzátettek - állítólag „ördögök" szállták meg, és ördögűzést kellett alkalmazni rajta, és prostituált volt. Az evangéliumokban Mária nem azonos azzal a nővel, akit prostituáltként említenek abban a szakaszban, ahol Jézus úgy menti meg őt, hogy arra okít, hogy az vesse az első követ, aki bűn nélkül való. Az egyház tanaiban azonban valahogy ráosztódott ez a szerep. Politikai felhangok nélkül is befolyásolhatta a házas Jézus kérdését az a mód, ahogyan Pál prédikált. Pál keresztény doktrínája egy hellenisztikus szűrűn rostálódott át. Jézus pásztorként került bemutatásra, hasonlóan a görög Tammuz istenhez, akinek feladata nyája gondozása. A görög misztériumvallások rendelkeztek néhány tabuval, de a szexualitás nem tartozott a bűnök közé, hiszen a termékenységet fontosnak tekintették. Azonban a vallás olyan területről származott, ahol a szexet tabunak tartották, vagy legalábbis tisztátalannak, és csupán a nemzés érdekében történhetett. Pál úgy próbálta megőrizni a Jézust követő zsidók erkölcsének ezt az oldalát, hogy a mondanivalót elfogadhatóvá tegye nem zsidó társai számára. A cölibátus azonban nem számított követelménynek Jézus követői vagy az általa apostoloknak és egyháza védelmezőinek kijelöltek számára. Péter házas, felesége mártírsága dokumentált. Saját
indítékai alapján az egyház ezer év múlva rákényszerítette papjait, hogy lemondjanak asszonyaikról; az alapító sohasem támasztott ilyen követelményt. Az egyház a római világhoz asszimilálódása során hamarosan teljesen elvesztette gyökereit. Konstantin, Róma császára Sol Invictus, a győzedelmes Nap kultuszát támogatta - egy határozottan pogány hím uralta harcos kultuszt, mely a Nap „születésnapját" december 25-én ünnepelte (a napfordulókor vagy annak közelében).35 Új szerepében, Róma államvallásaként az egyháznak módosításokat kellett végrehajtania az első niceai zsinaton, i. sz. 325-ben. Úgy, mint magának a Napnak, Isten Fiának a születésnapját is december 25re tették. A pihenőnapot, a szabbatot, a szombatot, áttették vasárnapra (ami a Nap napja). A vallás új és továbbfejlesztett változatában a nőkre kisebb szerepet osztottak, a pápa pedig jóval nagyobbra tett szert. Jézus üzenete a szeretet volt; a római egyházé a hatalom. Ha a római kereszténység megváltoztatta Isten mondanivalóját, mi lett Jézus, az ember követőiből? Jézus nem akart forradalmat és koronát önmaga számára, de követői közül sokan kutattak egy inkább földi királyság után. E követők a hegyekbe mentek, mikor a római üldöztetés és a vele járó csatározás még több háborúhoz vezetett. Harminc évvel Jézus kivégzése után a megszállt zsidók és a római kényúr ellentéte a csúcspontjára hágott. I. sz. 65-67 és i. sz. 133 zsidó felkelései
egy olyan reakciót indítottak be, mely pusztuláshoz és tömeges halálhoz vezetett Maszada esszénus erődjében a Holt-tenger partján. Számos megmaradt szekta a világ négy tája felé vette útját, néhány pedig más név alatt maradt fenn. Középkori szövegek elmondanak egy további történetet.36 Arimateai József, Jézus tehetős támogatója azon kereskedők közé tartozott, akik hajói egész a messzi Angliáig vitorláztak, hogy az ónhoz hasonló árucikkekkel kereskedjenek. Egymaga vállalta fel Jézus teste visszaszerzésének feladatát a római zsidó hatóságoktól. Azt akarta, hogy Jézust méltó sírba temessék, és ezzel felfedte magát a hatóságok előtt, hogy a támogatók közé számít. Tudván, az, hogy így elárulta magát, könnyedén belekerülhet vagyonába, vagy akár életébe, összegyűjtötte a Jézushoz legközelebb állókat, és elhajóztak az ő saját hajóján. A középkori szövegek lehetnek újszerűek, de a Biblia nem kínál alternatívákat. A középkori szövegeken és a Grál-románcokon kívül nincs semmiléle leijegyzésünk Mária Magdolna vagy Arimateai József haláláról. A ha gyomány és e szövegek szerint Arimateai József Jézus családját a franciaországi Marseillebe vitte, majd egyedül utazott tovább Angliába. József állítólag Glastonburybe érkezett és megalapította az első keresztény templomot Angliában. Józsefet „titkos tanítványnak" nevezvén még egy olyan neves történész is, mint Barbara Tuchman, mikor az angliai Glastonbury apátsága és
Arimateai József kapcsolatáról kérdezik, ezt mondja: „Talán az a válasz, hogy tényleg megtette a Palesztinából Britanniába vezető utat."37 Azok a történészek, akik gúnyosan elvetnek bármiféle irodalmi hagyományban fellelhető igazságot, gyakran bizonyíthatóan tévednek. Heinrich Schliemann, a német „amatőr" régész, aki megtalálta Tróját, figyelmen kívül hagyta az intézményi történészek azon állítását, hogy Trója csak mese. Eletében azért kritizálták, amit hitt, ma pedig módszereiért. A hatalom történészei nem szeretik, ha bebizonyosodik, hogy tévedtek. Ma Tróját és a trójai háborút elfogadjuk valóságnak, de még mindig elutasítjuk a hosszú konfliktusból visszatértek beszámolóit. Ha Homérosz első meséjét, az Iliászt ma elfogadjuk, akkor a másodikat, az Odüsszeiát miért tekintjük fikciónak? A trójai partok földig rombolt városaiból származó vándorló menekültekről szóló középkori történeteket teljességgel kitalációnak tekintik. Itáliában, Franciaországban és Európa egyéb részein állítólag telepedtek meg trójaiak. Franciaországban a Troyes nevű várost az állítások szerint trójaiak alapították, bizonyos Priamosz pedig a hírek szerint tizenkétezer telepest vitt oda. Elfogadjuk, hogy a föníciai kereskedelem elérte ÉszakEurópát és Britanniát. Miért elképzelhetetlen, hogy a mediterráneumból való emberek NyugatEurópába utazhattak? És miért lenne nehezen hihető, hogy József, egy kereskedő elhajózhatott oda?
Euszebiosz, az egyik legkorábbi író a keresztény egyház történetében, ír Jézus családja közvetlen leszármazottai és más dávidi vérvonalba tartozók hivatalos üldöztetéséről, mielőtt az ilyesfajta történelmet cenzúrázták.38 Róma okkal vette komolyan a Dávid vérvonalából kiemelkedő király jelentette fenyegetést - tényleges összecsapások zajlottak le. Az i. sz. 62. évben a Szanhedrin kivégezte Jakabot. Halála után Clopas, Jézus földi apjának, Józsefnek a testvére vehette át a csoport vezetését. Az bizonyos, hogy Clopas fia, Simeon, Jézus unokatestvére lett Jeruzsálem első püspöke. Persze egyéb megmaradt tagok és rokon is lelhetett menedékre a római elnyomás elől, amiről az evangéliumok nem adnak hírt, de mind az egyházi, mind a nem egyházi történelemkönyvek dokumentálták. I. sz. 65-ben Simeon magukat nazoreusoknak nevező követőit elvezette Jeruzsálemből. Ok alapíthatták Názáret városát. Tudunk róla, hogy i. sz. 66-ban bujkálásra kényszerültek. Jézus az „örökösök" néven ismert családja egy másik Nazarának nevezett városban és Co-chabában élt és vészelte át az üldöztetést. A nazareus egyház teljesen különállóvá vált a Pál-féle keresztény egyháztól. A későbbiekben Ves-pasianus császár megpróbált nyomozni Jézus leszármazottai és követői után, bár a feléjük irányuló fenyegetés a zsidó kereszténység lassú kihalásával halványulni látszott. Euszebiosz megvetéssel fordult Jézus zsidó követői e csoportja felé, mert sosem fogadták el
Jézust istennek, csak egy Isten által inspirált embernek, prófétának. Még Vespasianus után is bukkantak fel utalások Jézus családja további leszármazottaira. Júdásnak, egy másik testvérének két unokája volt, akiket Domitianus császár színe elé vittek. Az egyházban vezetőnek számítottak, Jézus életéről pedig tanúbizonyságot tettek, de Domitianus mint Rómára nem veszélyeseket elengedte őket. Euszebiosz írásai és egyéb korai szövegek, köztük a gnosztikus evangéliumok ellenére az egyház a leszármazottakról nem vett tudomást, az írások nagy részét pedig legjobb esetben lényegtelenként, legrosszabb esetben megtévesztésként kezelte. Mikor kétszáz évvel később a niceai zsinaton a keresztény egyház arról hozott döntést, hogy mi kerüljön bele az Ujtestamentumba, sokat engedtek megmaradni az esszénus tanításokból adoptáltakból. Az olyan tevékenységek, mint a közösségi ünnep, keresztelés, a pünkösd megtartása és az ördögök kiűzése az egyház korai napjaiból maradtak meg. Az esszénus tanítások meghirdetett „Új Szövetség" kifejezése Jézus tanításaira alkalmazottá vált. Egy másik esszénus tant, mely szerint a földet a szegények fogják örökölni, szintén adoptáltak, de az egyház ekkorra a követők előkelőbb osztályára gyakorolt vonzást. Egy, csak a szegényekre alkalmazott tan többé már nem számított elfogadhatónak. A Jézus által alapított egyház az alsó osztályokra tett hatást. Róma egyházának más jelleget kellett öltenie, hogy befogadhassa az
uralkodó osztályt is. A „szegény keresztényekként" ismert nazoreusok és ebioniták ekkorra Dél-Libanonban és az Eufrátesz folyó közelében bujkáló apró szektákká váltak csupán. Maga az egyház többé már nem ismerte el az esszénus közösséget, sem e közösség az egyházat. A Jézus életében szerepet játszott emberek életéről Euszebiosz adott hírt. Heródest megfosztották trónjától, és száműzték Franciaországba, Vienne lett az otthona. Zsidó kalmárok és kereskedők zsidókai és keresztényekel egyaránt hozzásegítették az átkeléshez, és az egyház korai időszakában mindkettőből lehetett találni Franciaországban. (Euszebiosz utal a „Krisztus szolgáira a galliai Vienne-ben és Lyonban".) Jézus családja fennmaradt a római Galliában, pedig rákényszerültek a rejtőzködésre, hiszen a dávidi királyság űzött örököseinek számítottak. Ok voltak Dávid szőlőtöve „hajtásai", „sarjadékok" papi származási vonalában. A Lévi név szó szerint „sarjadékokat" jelent, mezőgazdasági kontextusában (levy) pedig „hajtásokat". Kódszó lett belőle, mely a templomosok és később a magas rangú szabadkőművesek körében maradt fenn. Nagy fontosságra tett szert azok számára, akik hittek a dávidi származás királyságában, különösen egy titkos társaságban - a Prieuré de Sionhan -, mely a templomosok és kőművesek mögött állt. Létezésük állítólagos céljának Jézus és Mária Magdolna vérvonala megőrzése és előre juttatása számított.
Az abbé titka olyan dokumentumokat használt fel, melyeket e csoport (a Prieuré de Sión) szolgáltatott a forrásanyag nagy részéhez. E dokumentumok egy részét nem sikerült hitelesíteni; más részük nyilvánvalóan történelmi pontatlanság. De más kutatók megerősítették, hogy a társaság létezik, és különböző korokban különböző formákat vehetett fel. Róbert Anton Wilson úgy hiszi, hogy a csoport a tizenkilencedik század óta aktív, de mintha korai történetük másról árulkodna.40 Kényszerítő erejű annak a bizonyítéka, hogy a tudás bizonyos „földalatti áramát" tényleg megőrizte egy csoport, mely az elmúlt ezer év alatt ilyen vagy olyan nevet öltött. E tudás egy része csupán egy kiválasztott elit számára tartogatott titok. A Prieuré de Sión titkait és kincsüket azoknak kellett védelmezni, akik a szent tudás épen tartása és a titkos társaság életben tartása feladatát megörökölték. Védnökei a skóciai Sinclairek lettek. 8. Fejezet A FRANCIA KAPCSOLAT z idő tájt, mikor Az abbé titka szerzői belefogtak kutatásukba, holttestek, gyilkosságok és gyilkossági kísérletek sora került felszínre Franciaországban. A könyvhöz információval szolgáló egyik kiadványt, melyet Titkos dossziénak (Secret Dossiers) neveznek, Leo Schidlof írta. Lehetséges, hogy Schidlofot kémkedés vagy más titkos tevékenység miatt nem engedték belépni az Egyesült Államokba.1 Mi köze van a huszadik századi kémkedésnek kétszáz évesnél öregebb
dokumentumokhoz? Az abbé titka erre a kérdésre nem ad választ, de röviddel Schidlof halála után állítólag Franciaország Rennes-le-Chá-teau vidékére vonatkozó dokumentumokat tartalmazó aktatáska Fak-har ul Islam birtokába került, aki KeletNémetországba próbált eljutni, de Párizs után kidobták egy vonatból és meghalt. Három héttel később egy, A vörös kígyó (The Red Serpent) című magánkiadásban megjelent mű bukkant fel a párizsi Nemzeti Könyvtárban. Ez is Rennes-le-Cha-teau vidékéről tartalmazott információt. Mindhárom szerzőjére felakasztva találtak rá különböző időpontokban 1967. március 6. és március 7. között, két héttel Fakhar ul Islam halála után. Valaki nyilvánvalóan nem örült annak, hogy kutatják Rennesle-Cháteau titkát. Az abbé titka kiadása viharos vitát kavart 1982-ben, egy olyan időszakban, mikor a katolikus egyház már amúgy is támadás alatt állt. Az egyház visszavágására számítani lehetett, mivel a könyv számos vitatott lehetőséget vetett fel - például Jézus mint férj, és Mária Magdolna mint gyermeke anyja. Ami sokak számára még rosszabb, a könyv szerint Jézus túlélhette kivégzését. Az a felfogás, hogy Jézus mind kitervelte, mind túlélte a keresztre feszítést, már megjelent nyomtatásban, bár Az abbé titka, különösen európai népszerűsége jóval nagyobb érdeklődést irányított a témára.2 Megkomponálhatta Jézus kivégzését? Megmenekülhetett Jézus családja Jeruzsálemből?
Jézus, az ember tettei legalábbis alkalmasak lehettek arra, hogy felbujtsanak egy felkelés egy gondosan eltervezett fokáig, ha nem is egészen a felkelésig. Nem sokkal azután dobta ki a bankárokat és a pénzváltókat a templomból, hogy két zelótát kivégeztek a római sas leszedése miatt. Minduntalan provokálta a római állam zsidó bábjait, a szadduceusokat. Szamárháton lovagolt be Jeruzsálembe, beteljesítve a Biblia azon jóslatát, hogy Dávid sarja ezen a módon fog belépni a városba. Ő tagadta, hogy király lenne, de a tömeg éljenzése semmi kétséget nem hagyott a felől, hogy az azt akarja, hogy a királya legyen.3 Ezek a tettek vezettek el halálához, egy olyan kivégzéshez, melyet a történelem feljegyez, és csak kevesen kérdőjeleznek meg. A négy elfogadott evangélium, a gnosztikus evangéliumok és egy világi történelemkönyv, a Zsidó háború, Josephus tollából, melyek mind az első században íródtak, egyike sem céloz arra, hogy Jézus túlélte kivégzését. Az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei azt azonban feljegyzik, hogy Jézus követői elmenekültek Jeruzsálemből. Ha Mária Magdolna férjhez ment Jézushoz, és gyermekét viselte, nyomós oka lehetett szökésének a római Jeruzsálemből. A történelem nem dokumentálja a többi Jézust körülvevő sorsát - a következő legenda által megerősített forgatókönyv lehetséges. Arimateai József vezetése alatt Mária Magdolna, társai, és esetleg meg nem született gyermeke tengeren
A Franciaországba menekülhetett.4 Jézus családja Marseille kikötővárosában vagy annak közelében léphetett Franciaországba. Marseille elismerten a legrégibb város a kelta gallok országában.5 Kikötőit legalább hatszáz évvel Krisztus születése előtt látogatták a görög és föníciai tengerészek. A közeli Monacót háromszáz évvel Marseille előtt alapították a föníciaiak, de a kikötőváros jelentősége gyorsabban növekedett. Kétezer-hatszáz évig tekintették Marseille-t Franciaország legfontosabb tengeri kikötőjének. A második fejezetben említett első dokumentált izlandi utazást az író és felfedező Pütheász hajtotta végre, aki Marseille-ből hajózott ki i. e. 330ban. Franciaország déli része hamarosan keresztútjává vált a tengeri és szárazföldi kereskedelemnek, ezért jelentős szerepre tett szert a politikai és vallási történelemben. I. sz. 117-ben Róma egy Rómától Marseille-ig terjedő Via Aurelia-nának nevezett főútvonallá építette ki a már a kelta idők óta létező kereskedelmi utakat.6 A főútvonal megerősítette Marseille kereskedelmi központi pozícióját. Semmiképpen sem távoli előőrsnek számított, hanem egy igen népes városnak, és egy igen népes vidék kapujának. A római történész Sztrabón, mikor arról ír, hogy hogyan emelkedett Palesztina státusa a világkereskedelemben a hellenisztikus periódusban, mielőtt
Róma meghódította volna, azt állítja, hogy nincs a vi lágon olyan város, ahol zsidót ne lehetne találni. Salamon kora óta kiváló kereskedők, amint azt a Biblia is feljegyzi. Ha Salamon flottái Tarszisszal, amit ma Spanyolországgal azonosítunk, kereskedtek, Marseille útba esett.7 Marseille tengeri kereskedelme eredményeképpen a szárazföldi út is fejlődött, Rómától Marseille-en át Spanyolországig a kereskedelmi utak mentén pedig számos város keletkezett, köztük sok őriz legendákat Jézus családjáról, és arról, hogy partra szálltak e városokban, átutaztak rajtuk vagy lakoztak bennük. Marseille közelében van Aix kisebb városa, melyet most Aix-en-Provencenak hívnak.8 Akkoriban, ahogy most is, gyógyászati központ - meleg forrásai Rómából, sőt még keletebbről is vonzották az embereket. A kereskedelmi út mentén lehetett találni ilyen központokat Franciaországban és a spanyol Pireneusokban. Ezeket a forrásokat a Föld termékenysége jelképének tartották, és gyakran szentnek tekintették. Toulon, szintén kis távolságra Marseille-től, jóval az előtt vált a bíbor festékek föníciai forrásává, hogy Görögország és Róma elkezdett volna ott településeket létrehozni. A parton távolabb található Cannes - neve talán kánaáni tengerészektől és telepesektől származik - és Nizza, melyet görögök alapítottak és neveztek el győzelmi istennőjük, Niké után.9 Annak ismeretében, hogy aktív kereskedelem zajlott a Levante és Franciaország déli partja között, megkönnyíti annak a
megértését, hogy Franciaország megközelíthetőnek számított Jézus követői számára. Arimateai József rendelkezett eszközökkel - hajókkal és vagyonnal - és indítékkal - saját, valamint hívőtársai biztonsága -, hogy elmeneküljön és odautazzon. Az egyik gnosztikus szöveg azt írta, hogy Jeruzsálemből kiűzetéseként kitették hányódni egy hajóban; más szövegek szerint egyszerűen elvitorlázott saját hajóján. Mindkét esetben ott van a közös nevező a Palesztinából elvezető tengeri útja bizonyítékában. Egyéb bizonyíték is létezik arra nézve, hogy nagyon korai keresztények utaztak el Franciaországba. Lyon püspöki tisztét Irenaeus töltötte be a második században.10 Ez az egyházatya azt írta, hogy Dél-Galliában Jézus olyan követői alapozták meg a kereszténységet, akik életében ismerték. Bár az időpontot nem szűkíti le, de utal arra, hogy olyan emberekről van szó, akik éltek i. sz. 30-ban, és fölöttébb valószínű, hogy i. sz. 60 előtt Franciaországban tartózkodtak. Arimateai József, akit ugyanaz a Szanhedrin fenyegetett halállal, amely Jézus kivégzését is akarta, lehetett egyike ezeknek a korai keresztényeknek. A történelem további Franciaországba és egyéb országokba irányuló vándorlást is feljegyez a Levantéból, ugyanannak a római elnyomásnak az eredményeképpen, mely katalizátorul szolgált Jézus kivégzéséhei is. További lázadások zsidók nagy csoportjai meneküléséi hozták Tuniszba, Marokkóba, Spanyolországba és Franciaországba. Bar Ko c h b a küzdelme és
Maszada ostroma után a menekültek száma tízezrekre rúgott.11 Olyan nagy számban tartózkodtak zsidók Marseille-ben, hogy úgy tekintettek rá, mint „zsidó városra". Sokan a Józsefhez hasonló tehetős kereskedők és hajótulajdonosok közé tartoztak. A Franciaország korai története alatt elszenvedett széles körű üldöztetés ellenére Nagy Károly idejében még mindig nagy számban maradtak zsidók. Egy, a korból származó dokumentum „zsidó és más kereskedőkre" utal, alátámasztva a középosztályba olvadásukat.12 A Józsefet és a korai zsidó-keresztény bevándorlókat említő gnosztikus szövegek mellett vannak egyéb, elismertebb beszámolók is. A római teológus Tertullianus kijelentette, hogy ez az új vallás, a kereszténység, olyan területeket érhet el, melyeket még Róma sem. Marseille-ből származik a legenda, hogy Jézus csoportja partra szállt kikötőjükben. E csoportba állítólag beletartozott Arimateai József, Jézus és családja védelmezője; Lázár, egy közeli barát; Márta; és a „három Mária".13 Szent Lázár, ahogyan ma nevezik, és Mária Magdolna azonnal nekiállt igét hirdetni Diana templomában, ami nem kis nyugtalanságot okozott az istennő kelta hívei körében. Ma egy Mária Magdolnának szentelt katedrális áll e korábbi pogány templom helyén, de a keresztény vallás győzelme a pogány rítus fölött korántsem bizonyult könnyűnek.14
Lyon olyan régi keresztények üldözése színteréül szolgált, akik ugyanakkor érkeztek, mint József és csoportja. Vienne, ahová Heródesnek kellett költöznie, szintén színterévé vált a keresztényüldözésnek. Saint-Tropez, ez az elragadó vidéke a francia vakációzóknak, nevét Torpes, Nero légiója egyik keresztény tisztje után kapta, akit i. sz. 68-ban végeztek ki hite miatt. A közelben, Aix-en-Provence-ban szenteltek még egy templomot Mária Magdolnának. Szent Maximinus, aki csatlakozott Máriához, ott szenvedett mártírhalált. A valaha fontos zarándokhelynek még mindig fő jellemzője egy Saint Maximin la Sainte Baume nevű apátság. A baume a „barlangot" jelentő baoumo provanszál szóból származik.15 Mária és Maximinus ott rejtőzködött egy barlangban a partot övező erdős hegyekben. A templom egy koponyát őriz, melyet úgy tisztel, mint Mária Magdolnáét. Aix-en-Provence kedvenc helye volt René dAnjou-nak (1408— 1480), aki jelentős szerepet töltött be egy középköri csoportban, mely megőrizte a Jézus család franciaországi történetét. A férfi a reneszánsz művészetek megbecsült híve, ismerte a latin, görög és a héber nyelveket; tanulmányozta a vallást és a történelmet; és jártasnak számított a misztikusabb művészetekben is. Az ő uralma alatt élte Aix aranykorát. Gazdagsága lehetővé tette, hogy René nagyszerű művészeti megbízatásokat adjon, általában vallásos témákról. Az egyik festmény Aix-ben a Szüzet és
gyermekét ábrázolja „égő bokorban" ülve. A gyermek egy tükröt tart, melyben ő maga és anyja tükröződnek vissza. A háttérben Beaucaire és Tarascon várai állnak, mint valaha. Jelentőségét illetően csaKTalálgathatunK, de René és mások azt a mítoszt terjesztették, hogy a szent család az ő földjein tartózkodott Franciaországban. Egy másik megbízásra készült munka Gábriel arkangyalt ábrázolja, amint hírt ad Máriának fogantatásáról. Szárnyai bagolytollakból állnak, és egy Isten kezéből áradó fénysugár megy át egy majom fején e furcsa művön. A baglyok és majmok egyaránt a fekete művészetekkel kapcsolatban álló baljós előjelek. A képet elzárva tartják Mária Magdolna templomában.16 Aix-től nyugatra fekszik Tarascan.17 Mária és társai legendái ott bizarr fordulatot vesznek. Mártának, akinek házában Jézus röviddel halála előtt látogatást tett, tulajdonítják egy sárkány, mely e város lakóit üldözte, elűzésének érdemét. Minden év júniusa utolsó vasárnapján még mindig lezajlik egy, a legendáról megemlékező felvonulás. A Lyontól és Carcassone-tól nyugatra eső régióból a család Franciaországon át vezető útja Bordeaux felé folytatódik, abba a városba, melyet Dagobert frank király a hetedik században aquitániai fővárosának nevezett. Bordeaux-ban a Place des Martyrs-de-la-Resistance-t, egy híres temetőt, állítólag maga Jézus szentelt fel. Bordeaux ma híres bortermelő vidék, hasonlóan a közeli SaintEmilionhoz.18 Saint-Emi-lionban helyezkedik el
Európa legnagyobb fökjjdatti_t£mploma, melyet a sziklába vágtak. Termékenységi kultuszok tartottaFvaTaha itt saját rítusaikat; később bizonyos fokig kereszténnyé vált. Van Saint-Emilionban egy templomos szeretetház és gazdaság is. Saint-Emilionnak Pomeralban egy másik sziklába vágott temploma zodiákusa keresztény kegyhelyen nem éppen tipikus, hiszen az asztrológiát a katolikus egyház megbélyegezte. Ez nem akadályozta meg Bazas népét abban, hogy egy székesegyházat a Csillagász Házának hívjanak. Erről a néhány igen furcsa faragású templomról azt tartják, hogy ereklyegyűjteménye között ott található Keresztelő Szent János vére. További különös hely még Soulomes. Soulomes-nak, egy újabb templomos szeretetháznak és gazdaságnakTépeTábrázolásai vannak Mária Magdolnáról és Jézusról , Tamás a p o s t o l r ó l és Jézusról egy templomos társáságáBán. E helyek olyan „történelemről" tanús kodnak, ami igencsak különbözik az állam és az egyház, által egyaránt elfogadott történelemtől. A kereszténység története bővelkedik az abból származó erőszakban, hogy egy szervezett központi hatalom rá akarta erőltetni kiszolgálóira, hogy ragaszkodjanak a hit szigorú doktrínájához. Ironikus módon Franciaország déli része, ahová igen korai időpontban juthatott el a kereszténység üzenete, vált a vallási üldöztetés legszörnyűbb vérontása színterévé. Még ironikusabb, hogy az
egyháznak hittársai ellen indított támadásai a legrettentőbb események a vallási üldöztetés történetében. A VIZIGÓTOK Franciaország déli része, csakúgy, mint a mediterráneum egyéb területei, története megszállókról és hódítókról szól. A kelták körülbelül Jézus születése idején engedtek a római befolyásnak. Toulouse a kelta városok közé tartozott, melyet a tektoszagéknak nevezett csoport népesített be, akik uralták Franciaország déli része nagyját, mielőtt Róma visszaszorította őket.19 A tektoszagék Görögországban portyáztak i. e. 279-ben, és kifosztották a szent orákulum templomát Delphoi-ban. A későbbiekben ez a törzs háborúzott a ligurokkal, Róma pedig azok segítségére sietett. Róma kifosztotta a tektoszagé kincstárat, mely állítólag 50 kilogramm ezüstöt és kétezer-nyolcszáz kilogramm aranyat tartalmazott. Mielőtt elmenekülhettek volna, megtámadták őket és zsákmányuknak nyoma veszett, mielőtt Marseille-be értek. A vidék bővelkedik elásott kincsek legendáiban. Konstantin idején a Római Birodalom hanyatlása veszélye előre látható volt. Barbár hordák tartottak a sztyeppékról Európába, őket pedig még erősebb hordák tolták maguk előtt. A keleti és nyugati gótokra, vagy osztrogótokra és vizigótokra oszlott gótok alkották egyik csoportjukat.20
Megütköztek Rómával. I. sz. 332-ben a vizigótok vereséget szenvedtek Constantiustól, Konstantin fiától. Ugyanekkor esett a fogságukba Wufila, egy vallásos férfiú, aki sokukat áttérítette a kereszténységre, míg rabságban tartották. De az áttérés nem lett teljes. A vizigótok megőrizték pogány szokásaikat, és bár a felszínen elfogadták a kereszténységet, zaklatták azokat, akik nem voltak hajlandók imádni a régebbi isteneket.21 Ezek a vizigótok a fosztogatásból élő pogány keresztények szokatlan egyvelegének számítottak. Vallási polgárháború fenyegette megosztottsággal őket, de az erősebb hunok támogatása megóvta őket a fejlettebb civilizációkba való asszimiláló-dástól. I. sz. 390-re újra hadba léptek, és súlyos vereséget szenvedtek a rómaiaktól. Ekkorra a rómaiak nem tudtak ugyanolyan kaliberű hadsereget kiállítani, mint annak előtte, de zsoldosként más barbárok segítségével győztek. I. sz. 408 és 410 között a vizigótok I. Alaric vezetésével kifosztották Rómát. Első támadásukat váltságdíjjal váltották meg, de újabb támadást indítottak. A második támadás során Rómát teljesen kifosztották; a zsákmány részét képezte az, amit a Jeruzsálemet kirabló római centuriók hoztak prédaként haza. A Rómából zsákmányolt javaknak részét képezték a jeruzsálemi Salamon temploma kincsei. Itáliából kivonulva a barbárok észak felé tartottak.
Alaric, aki túlélte a szárazföldi kalózként gyilkolással és fosztogatással töltött éveket, nem bírta ki nászéjszakája viszontagságait. Elke-rülendő, hogy teste ellenségei kezébe essen, hadnagyai rabszolgákkal téríttették el a Busentót, és építettek egy kriptát a folyómeder alá ve- p zetőjük eltemetéséhez. Utána a rabszolgákat is megölték, hogy min- -f" denképpen elkerüljék, hogy bárki is megtalálja, hol nyugszik. Ezután \ a folyót visszaengedték természetes folyásába. Bár nincs nyoma, hogy f létezik kapcsolat a vizigótok és az Oak Island-i kincs között, érde- t kes megjegyezni, hogy miféle eszközöket voltak képesek és hajlandók igénybe venni ezerhatszáz évvel ezelőtt egy kripta megvédelmezésé-hez. Hasonló víz alatti kriptákat találtak a Wye folyóban Délkelet-Walesben - az egyiket, mely valaha állítólag Shakespeare kéziratait tartalmazta, üresen fedezték fel 1911-ben. Maga Shakespeare - vagy Bacon - egy, a Soar folyó alá temetett királyról írt Angliában. Tudván, hogy a vizigótok kincseket raboltak Rómából, melyekbe beletartoztak a Jeruzsálemből elhozottak, nem lenne meglepő, ha a királyuk kriptája védelmére alkalmazottaknál is komolyabb eszközöket vetettek volna be ezek óvására. Alaric sógora, Ataulf egy Galla Piaci- . dia nevű foglyot vett feleségül, aki a római Honorius testvére volt.22 Honorius számított a nyugat-római birodalom örökösének, a házasság pedig magasabbra emelte Ataulf státusát. Házasságát és új helyzetét teljes
római szertartással ünnepelte meg a dél-franciaországi Nar-bonne-ban. Ataulf választott városa, Narbonne neve „jó hajadont" vagy „jó szüzet" jelent, és talán ez lehetett a hely, ahol a Lévik, Jézus családja, találkoztak a vizigótokkal. A történész Origenész Mária Magdolnát rejtélyesen „mindannyiunk anyjának" nevezi, és szintén arról ír, hogy Dél-Franciaországba Marseille kikötővárosán keresztül l e p e t t be.23 Ha Mária Jézus gyermekét hordta, az Dél-Franciaországban jö-hetetFa világra. A narbonne-i zsidók még a tizenkettedik században is azt állították, hogy királyuk (az ő örököse) közöttük él.24 Az ariánus , vizigótok és a Jézus család zsidó-keresztényei a királyt egyaránt Dá-| vid ágából származó királynak tekintették, nem pedig istennek. Mind a zsidók, mind a vizigótok abban hittek, hogy csak egyetlen mindenek felett való Isten létezik. A vizigótok később Róma szövetségesei lettek, és évszázadokig tartó békét hoztak Dél-Franciaországnak. A következő csoport, melyet a keleti barbárok nyugatra taszítottak, a frank volt. A hunok, legendás vezérük, Attila alatt sokkal erősebb vetélytársnak bizonyultak. Ez okból a frankok úgy döntöttek, hogy Franciaországban keresnek zöldebb legelőket. Míg a vizigótok Franciaország déli részében, addig a száli frankok északon léptek szövetségre Rómával. Ez a szövetség Moiry síkjain állt ki a hunok ellen. A csata a hunok második súlyos vereségét hozta, és rábírta őket7"hogy
visszavonuljanak kelet felé (i. sz. 451). Egy darabig béke uralkodott, mivel az északi frankok és a déli vizigótok megosztoztak Gallián. Gazdagabb földnek a vizigótok területe számított, Euric, a vizigótok vezetője i. sz. 470-ben nekiállt kiterjeszteni királyságát Spanyolországra a hanyatló római kolóniák rovására. Északon a germán frankokban növekedni kezdett az irigység déli szomszédaik gazdagsága miatt. Egy „hospitalitas"-nak nevezett rendszer alapján a római fegyveres erőkben szolgálatot teljesítő vizigótok nagy földbirtokokat kaptak viszonzásként. A germán zsoldosok ugyanezt akarták. Ahogy Róma osztogatta a birtokokat, úgy lettek a vizigótok egyre gazdagabbak, legközelebbi frank szomszédaikkal, a Merovingokkal pedig elkerülhetetlenné vált a konfliktus. Bár a feudális rendszer szabályai biztosítékul szolgáltak a konfliktussal szemben, a vallás ürüggyé, a konfliktus katalizátorává vált. A vizigótok elfogadtákaz ariánus keresztény hitet, mely egy legfőbb~ I7tentn fölé. Ezt a hitet elfogadta a korai keresztény egyház, csakúgy, mint Jézus zsidó követői. Később a római egyház megtartotta a niceai zsinatot (i. sz. 325), és azt az álláspontot tette a magáévá, hogy Jézus Isten fia volt, és egyenlő az Istennel. Bevették a Szentháromság fogalmát is, mely közeli hasonlóságot mutat a görög
misztériumvallásokkal - de női istenség nélkül. A zsinat kinyilvánította, hogy bármely eltérő hit bún I. Klodvig, a frank vezető meglátta a lehetőségetTbban, ha Róma oldalán marad. Magát kereszténynek nyilvánította, és haladéktalanul felvette a keresztségét. Közvetlenül megtérése után próbát tett gazdag déli szomszédai meghódításával. A vizigótok birtokában lévő virágzó gazdaságokból eredő vagyon mellett Euric tartott a birtokában Rómából rabolt kincseket is, közelebbről a Salamon templomából származókat. Euric Toulouse-t választotta támaszpontjának, és ott rejtette el a kincsét. Euric uralkodása után fia, II. Alaric vette át a hatalmat. Alaric nem örökölte apja és nagyapja harci készségét, és folyamatosan engedett Klodvignak északon. A gyenge Alaric beletörődött abba, hogy a Me-rovingok meghódítják területét, mivel a frankok az egyház és Róma támogatását élvezték. Inkább további területeket engedett át, minthogy harcoljon, és kiadott egy menekülő galloromán királyt Klodvignak. A lekenyerező stratégia csak annyit ért el, hogy növelte Klodvig önbizalmát, és 507-ben saját kezűleg ölte meg Alaricot, hogy Franciaország királya lehessen. Egyetlen utolsó terület maradt, melyért még csatázhatott a yizigót Spanyolország és a frank (Meroving) Gallia, a közöttük levő Septimania néven ismert határterület;iTHrzcíelern éve-kig tartott.25 A vidék folytonos hadakozásnak adott otthont, látszólag a vallás miatt. A vizigót nemesek
makacsul tartották Narbonne-hoz hasonló fontos központjaikat, a baszkok pedig, akik még mindig uralták a két ország közötti hegyes vidéket, támogatták őket. A KERESZTES HADJÁRAT A KATHAROK ELLEN Aix-től nem messze esik Béziers városa.26 Hogy hány keletről érkezett települt ott meg, az sosem fog kiderülni, de Béziers központja lett annak, amit ariánus eretoeksé^nek neveztek, és a kathar keresztény hívők szektájának, mely tagadta Róma központi főhatóságát. A Krisztus földi természete - ember volt, vagy isten? - fölötti vita részeként a római egyház célpontjává váltak. A zsidó keresztényekhez hasonlóan a katharok abban hittek, hogy Jézus, a földön embernek számított, prófétának. Jézus vérvonalának sarjai szintén embernek tartották őt. Az egyház azonban azt tanította, hogy Jézus még a földön is isten volt - a kérdésről nem nyitott vitát. 1209.-ben az egyház a város teljes lakosságát lemészárolta. Hétezer kathajrt_ölt£k meg Madaleine templomában. A keresztény seregek vezére megkérdezte a pápa által kiküldött prelátust, hogy honnan fogja tudni, hogy kik a katharok. Az egyházi vezető ezt válaszolta: „Öld me g mindet; Isten majd megismeri az övéit!" Ettől fogva katharokat és keresztényeket egylormán lemészároltak a környező varosokban és falvakban a Franciaország gazdag Languedoc vidékét elnéptelenítő népirtó akció során.
A katharok erődje montséguri erősségükben állt.28 A montscgu ri templom, melyet „hitük világi képmásának"29 tekintettek, Guy de Levis birtokában volt. A katharok kitartottak Róma egyháza melyre úgy tekintettek, mint az Antikrisztusra, akire János figyelmeztet az Apokalipszisben ostromával szemben. Róma végül is a szeretet (amor) visszafelé olvasva, és így antitézise mindannak, amit Jézus tanított. A Jelenések Könyvében János kinyilvánította, hogy ő is királyi vérvonalból származik: „Gyökere és hajtása vagyok Dávidnak." Az egyháznak minden vágya az volt, hogy széttiporja a dávidi gyökeret és nemzetséget ilyen vérvonal már korábban is jelentett fenyegetést Rómára. Az egyház vált a római állam túlélőjévé. Miközben a szent vérvonal, Dávid ága „hajtásait" ejtu2ort;ák, bekerültek-e Jézus családja leszármazottai az áldozatok közé? Szól a mellett bizonyíték, hogy igen, és talán valóban a család számított ennek a keresztes hadjáratnak az igazi célpontjának. Eközben a Római Birodalom széthullása egy folyamatosan hadrendben álló Európát hagyott hátra maga után. Nem voltak bankok, sem templomosok, sem másfélék, a barbár királyok és nemesek vagyonukat pedig gyakran hordozható értékekben, aranyban és ezüstben tartották. Még a félelmetes várak és falakkal körülvett városok sem jelentettek védelmet a barbár hordák támadásával szemben. Munkával szerzett vagyont és lopott zsákmányt egyaránt el kellett ásni. A bankok
elődeiként barlangok, grották és ember által készített építmények szolgáltak. Olyan feljegyzés nagyon kevés létezik, ami a kincsvadászokat útba igazítaná a rejtekhelyekhez, melyek csatában elesett nemesek után maradhattak, de van arra bizonyíték, hogy maradtak hátra ilyen kincsek, hogy a szerencsések évszázadok múltán megtalálják. 9. fejezet RENNES-LE-CHÁTEAU REJTÉLYE alamikor 1885 és 1891 között valakit nagy szerencse ért, és milliókat érő kincsre bukkant. Egy Béranger Sauniére nevű plébánost helyeztek Rennes-leChateau igen apró hegyi falujába. Sauniére 1852-ben született egy közeli faluban, pappá pedig 1879-ben szentelték. Ez a falu lett a második megbízatása. Ez nem számított jó posztnak a tanult fiatal pap számára, aki a leírások szerint szerette a jó életet. Bár első állomáshelyénél, Clat falujában, ahol gyülekezete huszonhárom hívőből állt, nagyobb település, Rennes-le-Cháteau Párizstól messze esett, és akkoriban még mindig csak öszvércsapáson lehetett megközelíteni.1 Sok „jóra" nem tellett jövedelméből, mely alig bizonyult saját maga és egy házvezetőnő ellátásához elégnek. Egy olyan falu esetében, ahol alig kétszáz léleknek kellett gondját viselnie, az ifjú Sauniére-nek maradt ráérő ideje. Akár unalomból, akár egyéb okból, Sauniére atya úgy döntött, hogy idejét az elhanyagolt állapotú falusi templom rendbehozatalához használja fel. A templom
1059-ben épült egy Mária Magdolnának szentelt vizigót templom romjaira, mely hatszáz évvel korábbra, i. sz. 41 l-re datálódott vissza. A fiatal pap a rendbehozatal elkezdéséhez az oltárt választotta. Elmozdította az oltárt és az azt alátámasztó két pillért. Döbbenten vette észre, hogy a két pillér egyike üreges, és három lepecsételt tubust tartalmaz, melyek mindegyike pergamenre írt dokumentumokat rejtett. A szövegek latinul íródtak - kettő közülük 1244-ben és 1644-ben. Két másik vallásos szöveg volt, de nyilvánvalóan kódolt. Sauniére nem először bukkant olyan dokumentumokra, melyek fordítást igényeltek. Mielőtt felfedezte volna a pergameneket az oltárban, Sauniére egy általa talált iratot egy helyi lakos segítségével fordított le, ez feltehetőleg birtokcímeket tartalmazott. Ez latinul íródott, de igen régiesen, s a pap nem rendelkezett gyakorlattal olvasásában. A jegyző, akihez fordult, közismerten jártasnak számított Vergilius kora nyelvezetének loitlulataiban és bonyodalmaiban. Talán ez az okmány indíthatta útnak Saunière-t a kincs megtalálása felé. Olyan dokumentum lehetett, .unit a papnak el kellett titkolnia. A történet szerint röviddel azután, hogy egy jegyző a közeli Quil-lanból lefordított bizonyos iratokat Sauniére atya számára, ők ketten túrázni mentek a sziklás hegyre néhány falusi gyerekkel. Sauniére és a quillani jegyző megelőzték a gyermekeket a meredek, bozót takarta ösvényen, ahol
baleset történt. Sauniére atya megsérült, a jegyző pedig meghalt. A rendőrségi vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a halált valóban baleset okozta, ahogyan azt Sauniére állította. Papok szavát nemigen kérdőjelezték meg, de nem ez lesz az utolsó furcsa haláleset Sauniére életében.2 Mikor Sauniére rátalált az oltár üreges oszlopában az elrejtett dokumentumokra, kapcsolatba lépett Carcassone püspökével, Monseigneur FelixArsene Billard-ral. Püspöke elküldte őt Párizsba, Bieil abbéhoz, a Saint Sulpice igazgatójához.3 Párizsban három jelentőséggel bíró festmény utáni gondos kutatásba is belefogott. A képek egyikét, a Les Bergers d'Arcadie-t (Árkádia pásztorai) Nicolas Poussin készítette; három pásztort ábrázolt, amint belenéznek egy sírba, és rámutatnak. A felirata: „Et in Arcadia Ego". A sír a Pous-sin-festményen és egy bizonyos sír Rennes-le-Château közelében egy és ugyanaz volt. Maga az üzenet fordítása ez: „És én Árkádiában vagyok." Ennek az üzenetnek a lényege bizonytalan, de ez, és a pergamenek szövegeiben találtak fontosak lehettek Sauniére számára. Viszszatérve a pap ellátogatott a helyi temetőbe, és eltávolította a feliratot. Ma csak azért tudjuk, hogy mi állt rajta, mert a város nyilvántartotta a sírkövet. A három festményen kívül nem ismert, hogy pontosan mit is fedezett fel Sauniére; azonban nem kétséges, hogy a festmények valami nagyon értékeshez vezették el. Évi harmincdolláros jövedelmű
falusi plébánosból milliomos lett. A pénz örökre megváltoztatta életstílusát és Rennes-le-Château-t, V és egyesek szerint leletének (Jézus Krisztus családfákban megőrzött vérvonala) vallási-történelmi jelentősége olyan erővel bír, mely meg tudja változtatni a világot. Elszegényedett falusi plébánosból hirtelen átalakult emberbaráttá, aki milliókat költ faluja közműveire. Utakat épített oda, ahol azelőtt csak taposott ösvények voltak. Sáncokkal övezte faluját, bár nem számított ostromra. Vagy igen? Modernizálta az ősi falu vízellátását. Alapított egy állatkertet, helyreállította a templomot, épített magának egy könyvtárat és felállított egy Mária Magdolnának szentelt tornyot. Összesen a becslések szerint öt- és húszmillió mai dollárt költött el. Kezdett fontos vendégeket is vendégül látni Európa minden tájáról, királyi személyektől művészekig. Hogy mi vonzotta a Habsburgokhoz és operaénekesekhez hasonló személyiségeket Rennes-le-Cháteau-ba, azt csak találgatni lehet. A Sauniére által talált dokumentumok családfák voltak, melyek bizonyos emberek származását követték nyomon a vizigót-Meroving időkig és még messzebb. Még Dávid Jézusra kiterjesztett vérvonalát is, Jézustól pedig a Franciaországban élő leszármazottakig. Bármit is fordított le a szerencsétlen jegyző, az elvezette Sauniére-t az oltárban lévő pergamenekhez, amik viszont a kicsiny falu temetőjébe vitték, és végül a Poussin festménye tárgyát képező sírhoz - bizonyos Marié
de Negri D'Ables sírjához, aki január tizenhetedikén halt meg, az 1781. évben. Marié de Negri D'Ables e sírja fedte fel az „Et in Arcadia Ego" üzenetet, amit Bigou abbé, Rennes-le-Cháteau előző plébánosa írt rá, aki a templomban talált rejtjelezett pergameneket is szerkesztette.4 E pergamenek egyike ezzel az üzenettel szolgált: „Ez a kincs II. Dagoberthez és Sionhoz tartozik, és ez a halál." Sión természetesen azonos Cionnal, vagyis Izraellel. II. Dagobert a Merovingok francia trónja utolsó örökösei közé tartozott, Marié pedig a királyi ágból származott. Marié Hautpouli Ferencnek, Rennes és Blanchefort urának volt az özvegye. Három leánya maradt életben; fia ifjan meghalt. Amennyiben egy megszakítatlan sor utolsójának számított, kellemetlen helyzetben találta magát, nem lévén férfiörököse, akinek átadhatná a kincset. Lányaihoz fűződő kapcsolatát „keserűnek" írták le, és egyáltalán nem bízott bennük.5 Neki pedig kellett valaki, akiben megbízhat. Ez száz évvel azelőtt történt, hogy Sauniére megérkezett volna a faluba. Elődje tisztét Bigou abbé töltötte be. Marié titkos genealógiája és családfája Bigou abbéra szállt. Marié halálakor titka biztonságban volt. Ha a család birtokolt kincset, nyilvánvalóan nem olyat, melyet Marié felhasználni kívánt. Lányai továbbra is bizonytalanságban éltek, a családi birtokot pedig elvesztet-1 ték jelzálogügyletben. Ha Marié birtokolt titkot vagy kincset, Bigou ahhoz csak nyomokat hagyott. A
kincs, szólt az üzenet, Dagoberthez tartozott. Ez az, mely Sauniére kezeibe került. A dokumentumok és üzenetek jó része zavarba ejtő. Egyesek a Biblia szakaszai, de a szavak továbbvezettek, és a Bibliában nem található szavakat adtak hozzájuk. Biztosan sokat rejtjeleztek. Az egyik üzenet kódolásában annyira tökéletesnek bizonyult, hogy egy, a hadsereg által használt számítógép nem tudta feltörni; ezt fejthette meg Sauniére. 1 .egyen barmi is a jelentése, úgy tűnik, Sauniére atya megtalálta a kulcsot. Számunkra ő Is csak nyomokat hagyott hátra, ezek némelyike temploma bizarr restaurációjában fedezhető fel.6 A templom bejárata felett van egy latin nyelvű felirat: „Terribilis est föcüs iste", ami azt jelenti, hogy „E hely rettenetes". A felirat figyelmeztetőül szolgál a látogató számára, akit a következő lépésben a pogány közel-keleti démon, Asmodeus szobra üdvözöl, aki állítólag Salamon templomát építette, és titkok őrzőjének és kincs védnökének tekintettek - nem egy tipikus jellemző keresztény templomban. A következő szobor Szűz Máriáé, talapzatán a MISSION (KÜLDETÉS) szóval; a betűk külön vannak választva, hogy a MIS SIÓN írásmódot adják ki, talán a Prieuré de Sionra. utalva. Az oltáron két gyermek Jézus néz szembe, ami lehet utalás a kathar dualisztikus hitre, vagy az egyik gnosztikus szerző szerint arra, hogy Jézusnak volt egy ikre. Sauniére temploma rendelkezett a keresztre feszítés stációinak egy igen szokatlan ábrázolássorozatával is. Az egyik stációban Marié
egy barlangba néz. Arról beszél nekünk, hogy Marié tudta, hogy hol helyezték biztonságba a Meroving-kincset? Egy másik stáció egy skót plédbe öltözött gyermeket mutatott. Arra utaló üzenetet hagyott hátra Sauniére atya, hogy valami Jeruzsálemből származót őriztek, és hogy valaki Skóciában örököse lehet ilyen titkoknak? Sauniére magának is épített házat, melyet Villa Bethaniának nevezett el. Mai értékben kifejezve belekerült közel ötszázezer dollárba, és a vidék legnagyobb háza lett. Maga a név újabb kulcs lehet. Arameus nyelven a beth házat jelent, azania pedig „eget" vagy „mennyet". Jézus közeli barátja, Lázár, aki csodálatos módon sírjából menekült meg, Bethániában lakott Mártával. Márta azon hívek egyike, aki állítólag Franciaországba ment Jézus menekülő társaival. Sauniére házát és titkait házvezetőnőjére hagyta. Sauniére atya temploma és otthona hordozza a kulcsokat - ő maga nem árult el valami sokat senkinek sem. Saját feljebbvalói meg akarták ismerni gazdagsága forrását, ő pedig megtagadta, hogy elárulja. Mikor Carcassone új püspöke felfüggesztette, a Vatikán közbeavatkozott, és visszahelyezte. Mindenki tudta, nyíltan együtt élt házvezetőnőjével. Az egyház fenyegetőzött, de semmit nem tett. Valaki más talán olyasmivel fenyegetőzött, amit komolyabban vettek. A közeli Coustaussa falujában 1893-ban meggyilkoltak egy papot, Gellis plébánost paplakában. Meggyilkolása brutális módon történt
(egy baltával végeztek vele), azután pedig „ünnepélyes és tiszteletteljes" módon kiterítették. Bár egyháza sok pénzét őrizte, azokat érintetlenül hagyták. Csupán egy lezárt irattartó dobozt törtek fel. Nem ez az egyetlen rejtélyes haláleset a vidéken Sauniére halála előtt vagy után. Boudet abbé, Sauniére közeli barátja és a kelta kőépítmények szakértője segített neki megfejteni a helyi emlékművek jelrendszere némelyikét. Hogy mit osztott meg Sauniére Boudet-val, az nem ismeretes, de Boudet jó egészségnek örvendett, mikor „baljós idegenek" látogatták meg, távozásuk után néhány órával pedig meghalt.7 A modern korban három további testet emeltek ki a földből Sauniére otthona mellett. Sauniére halála szintén okot adott a gyanakvásra. Január 12-én, mikor házvezetőnője megrendelte és előre kifizette koporsóját, tevékeny és egészséges volt. Azután, Saint Sulpice ünnepnapján szélütést kapott. A január 17-i dátum azért érdekes, mert azonos azzal, melyet Sauniére törölt ki D'Hautpoul de Blanchefort márkinő sírkövéről. Saint Sulpice az a hely is, ahová Sauniére atya elment, hogy kutatás folytasson az oltárban találtak kérdésében. Halála előtt hivatott egy helyi papot, hogy hallgassa meg utolsó gyónását. Úgy mondják, hogy Riviére atyát sokkolta, amit hallott, megtagadta Sauniére-től az utolsó kenetet, és utána beteg lett. Hónapokig nem tért vissza a munkához. Január 23-án meghalt Sauniére.
A házvezetőnő, Marié Dénarnaud évekig élt Sauniére halála után. Vagyona forrásának természetesen a Sauniére által talált kincset tekintették. 1946-ban a francia kormány rendeletet adott ki, hogy a régi pénznemet a pénzügyi rendszer német megszállás utáni újjáépítése részeként újjal kell lecserélni. Látták Marie-t nagy címletű bankjegyeket égetni. Nem akart magyarázatot adni. Pénz híján eladta a Villa Betha-niát, a Sauniére-től örökölt házat egy barátnak. Barátjának és közeli társának azt mondta, hogy halála közeledtekor fel fogja fedni a titkát a vevőnek. A vevőnek, Noéi Corbunek ezt mondta: „Barátom, te nem is tudsz róla, hogy aranyon járkálsz". Marié azt is mondta neki, amit fel fog fedni neki, „hatalmas" emberré fogja tenni. Az egyik író rámutat a rejtélyes szóválasztásra - nem „gazdagot" mondott. Később szélütést kapott és beszédképtelenné vált. Állítólag úgy szállt a sírjába, hogy nem derített fényt semmire. Corbu 1968-ban halt meg egy gyanús autóbalesetben.8 Rennes-le-Cháteau és Sauniére atya hirtelen gazdagsága rengeteg teóriához vezetett. Csupán az elásott kincs forrása számos lehetőséget vet fel. Lehet az Európában portyázó, majd Franciaországba visszavonult kelták zsákmánya? Vagy barbár vizigótok kin< se, akik Rómái fosztogatták, és aztán letelepedtek Rennes-le-Cháteau vidékén? Vagy kathar kincs, amit az utolsó pillanatban helyezett
biztonságba egy maroknyi túlélő és barlangokban van elrejtve? A carcassone-i püspök, a párizsi Saint Sulpice igazgatója szerepe, valamint a Vatikán későbbi beavatkozása az aligha ortodox pap érdekében nagyobb titokra mutat. Mi kerülhetett felszínre az apró hegyi faluban, hogy ilyen nagy érdeklődést irányított Rennes-le-Cháteau falujára? A MEROVING-DINASZTIA ÉS JÉZUS CSALÁDJA II Dagobert lett a Meroving Franciaország utolsó királya.9 Mikor apja halála után megingott a Meroving-hatalom, Dagobertet elküldték, hogy az írországi Slane-ben éljen egy kolostorban. I. sz. 666-ban feleségül vett egy kelta hercegnőt, Matilde-ot; ő meghalt, mikor Dagobert harmadik leányát hozta a világra. Második felesége Giselle de Razes lett, Razes grófjának leánya és a vizigót király unokája. A menyegzőt Rennes-le- Cháteau-ban ülték meg, az asszony otthonában és hűbérbirtoka fővárosában. A vizigót számít az első népnek, mely a galliai kelták után közös területen élt a szentföldi száműzöttekkel. Jézus arameus nyelvet beszélő követői beházasodhattak vizigót családokba - a Razes név a „titkom" jelentésű razi arameus szóra emlékeztet. Máig sok falu maradt a környező vidéken, melynek nevében szerepel a Razes. Róma bukásakor a vizigótok megszállták Franciaország déli részét. Őket a Merovingok követték, és II. Dagobert halála után a Karolingok nyerték el a Franciaország fölötti uralmat.
A nyolcadik században írt Wilfred élete az egyik olyan forrás, mely megemlíti Dagobertet; ezenkívül kevés utalás található róla. A Mero-vingkirályságok (The Merovingian Kingdoms) szerint „A források általános hallgatása... felveti, hogy az epizód azok közé tartozott, melyre a Merovingok és Karolingok egyaránt fátylat kívántak borítani."10 Ha Sión és Dagobert közös kinccsel rendelkezett, akkor feltételezhető, hogy az a Salamon templomából származó zsákmány volt. Az abbé titka tézise - akár titokban is osztozhattak -, hogy Jézus családja a franciaországi száműzetésben örökösökre és egy évszázadokon át fennmaradt dinasztiára tett szert. A Karolingok terve volt a Meroving-dinasztia elpusztítása II. Dagobert halálával. 674. december 23-án meggyilkolták, miközben a ste-nay-i északi hatalmi központját körülvevő erdőségben vadászott. II. Dagobert fia törvényesen követelhette a hatalmat, mivel a királyok vérvonala egyenes ágába tartozott. A bitorlók által lebocsátott lepel nem szakadt fel a tizenhetedik századig, mikor is II. Dagobert életének újabb bizonyítékai kerültek felszínre. Míg ma az ilyesfajta genealógiák léte és jelentősége túlzottnak tűnhet, de rengeteg bizonyíték létezik, ami kimutatja, hogy mekkora értéket tulajdonítottak az ilyen feljegyzéseknek. Máté evangéliuma nagy súlyt helyez arra, hogy Jézus családfáját egészen Dávidig nyomon kövesse.11 Ez
számított királysága alapjának és a próféciák beteljesülésének. Az Ótestamentum is bemutat olyan családfákat, melyek Ádámtól Noén át Ábrahámig és Dávidig terjednek. Euszebiosz ugyanabban a fejezetben jegyzi fel, hogy Jézus családja részletesen ismerteti családfáját, amelyben Heródes száműzetéséről is beszél.12 A rómaiak kutattak e családfák után, de nincs arról ismeretünk, hogy rájuk akadtak volna. Azért akarták megszerezni, hogy megsemmisítsenek minden ezek létére alapozható trónigényt. Egy másik korai történész, Hégeszipposz, Jézus családjáról írva \azt mondja, hogy az életben maradt rokonok azzal vádolták a római uralkodókat, hogy üldözik, foglyul ejtik és legyilkolják Dávid ága örököseit, valamint hogy megsemmisítik a zsidó nemesek családfáit is.13 Világos, hogy a családfák nagy fontossággal bírtak. Úgy tűnik, hogy eltűntek, ugyanakkor pedig megsemmisítésükről nincs feljegyzés. Könnyen lehet, hogy e történelmi dokumentumokat elrejtették. Sauniére rájuk talált? Sauniére csupán a nagy rejtélyhez vezető nyomokat hagyott a világ számára. A Rennes-leCháteau kincse természetéről az egyik nyomot a Sauniére által megsemmisített sírkövön találták. „Reddis Regis Cellis Arcis" szólt a sírkő felirata, ami nyersfordításban azt jelenti, hogy „A királyi Reddisnél, az erőd barlangja". Az abbé titka szerint a kelták a Reddis (vagy Rhedae) nevet adták a
későbbi Rennes-le-Cháteau-nak. A rede szótő azt is jelenti, hogy „őrizni". E feliratot másképp is lehet fordítani, hogy ezt jelentse: „a barlangok [Arquesnál] őrzik az uralkodót". Franciaország déli része a rejtett kincsek legendái mellett tele van barlangokkal és ember alkotta alagutakkal. Sauniére gazdagsága forrása lehetett olyasvalami, amit a környéken bárki felfedezhetett volna. Csupán harminckét kilométerre volt a montséguri erődtől, ahonnan az utolsó pillanatban kimenthették a kathar kincset. Egy Jean Blum nevű szerző hírül adja, hogy ráakadtak egy rejtekhelyre, és elvitték az aranytárgyakat egy ékszerészhez. Az ékszerésznek problémát okozott az arany tisztaságának pontos meghatározása, mivel .idalékként olyan anyagot tartalmaztak, amit még sosem tapasztalt. Odaadott egy karperecet a fiának, aki nukleáris mérnök volt. A fiú meghatározása szerint az aranyhoz adott elem kobaltnak bizonyult. Mivel kobaltot csak afrikai aranyhoz adtak hozzá, Blum arra következtet, hogy ez részét képezte Salamon ellopott kincseinek. Bár bármely felfedező vagy kincskereső rálelhet ilyen rejtekhelyre, csak Sauniére férhetett hozzá az oltárkőhöz, a családfákhoz és a kódolt sírkőhöz, mely elvezette őt a kincshez - a kincshez, melyet talán Cion és a Meroving-király, II. Dagobert birtokolt. A frank Merovingok azzal a hatalmas barbár hullámmal érkeztek, akiket a hunok toltak nyugatra Közép-Ázsiából. Történelmüket és gyökereiket
legenda takarja. A Meroving-királyok a maguk módján adták elő Clodio királytól való származásuk történetét. Miután a király teherbe ejtette királynéját, az elment úszni az óceánban. Ott találkozott egy tengeri teremtménnyel, ami másodszor is teherbe ejtette. A tengeri teremtmény egy „kvino-taur" volt; ilyen lényről nincs semmiféle leírás.14 A királynénak olyan gyermeke született, aki a királyok vérét és egy tengeri lény vérét hordozta magában. A Merovee nevet kapta, ami hasonlóan a Mária névhez, tengerre utaló másodlagos jelentéseket hordoz. A legenda irodalmi eszköz lehet két nagy hatalom keveredésének magyarázatához. Ahogyan Jézus a pap Árontól és a király Dávidtól származott, úgy Merovee is nagy és hatalmas ősökkel rendelkezett az egyik egy király, aki a francia forradalom előtti Európában tipikus módon isteni jogon követelte magának az uralmat, a másik egy természetfölötti teremtmény. E szokatlan vérvonal eredményeképpen a Merovingok azt állították, hogy képesek „kézrátétellel" gyógyítani, akárcsak mint állítólag az esszénusok vagy Jézus, akinek gyógyító tevékenységét az evangéliumok feljegyezték. A Merovingok abban is hittek, hogy erejük a hajukban lakozik, melyet sosem vágathattak le. Sámson esetében is a haja jelentette ereje forrását. Mikor a valaha hosz-szú hajú spártaiak i. e. 564-ben legyőzték az argivokat, elismeréseképpen, hogy nincs többé joguk a Peloponnészoszhoz, arra kényszerítették őket, hogy vágják le a hajukat. A haj Jézus testvére, Jakab
esetében is fontos szerepet játszott, akit Euszebiosz szentnek tekintett, mivel „borotva fejét egyáltalán nem érintette". Arra is emlékezünk, hogy a caesar és a cár szavak a hajkorona jelentésű germán „kaiser"-ből erednek. A Merovingok tehát Jézushoz hasonlóan pap-királyoknak számítottak, mind természetfölötti képességgel, mind földi királyoktól származó királyi vérvonallal. Merovee-nak, a dinasztia félig ember, félig hal alapítójának lett az unokája Klodvig, a vizigótok legyőzője.15 A Jézussal való összehasonlítás további egyezéseket nem mutat ezzel a brutális uralkodóval. Nem hiányzott a képzelőereje annak a megtervezéséhez, hogy hogyan szilárdítsa meg szerepét Franciaország királyaként. Egy másik király, Sigibert fiának azt mondta, hogy gyilkolja meg apját, amit a fiú, Chol-deric meg is tett. Cholderic ezután megmutatott Klodvignak egy láda aranypénzt, amit apjától vett el. Míg Cholderic a láda fölé hajolt, Klodvig széthasította a fejét egy baltával. Egy másik kisebb királyt fiával együtt lefejeztek, mert szembeszállt Klodviggal. A történelem szerint Klodvig azért tért a katolikus hitre, hogy megbékítse feleségét, de sokkal valószínűbb, hogy az ördögi Klodvignak egy erős szövetséges kellett, a római egyház pedig ilyen hatalmas barátnak bizonyult, és igazolással szolgált a szomszédos vizigótok elleni támadáshoz. Házasság útján hozzájutott Burgundiához. Valaha ariánus létére ezt mondta: „Elszomorít, hogy ezek
az ariánusok birtokukban tarthatják Gallia egy részét".16 Megkapva a támogatást hamarosan történelmi határaiig terjesztette Franciaországot. Klodvig halála után királyságát négy fia között osztották fel. A Merovingok története a gyilkosságok és árulások története. Klodvig unokái gyilkolás segítségével tartották fenn uralmukat, a Meroving asszonyokon pedig kegyetlenség tekintetében férjeik nem tehettek túl. Chilperic meggyilkolta első feleségét, hogy elvehesse a másodikat. Úrnője, Fredegund, még megölni is megpróbálta saját lányát, Rigunthot, aki folyton dühítette.17 Klotild, az özvegy királyné választás elé került, levágatja unokái haját, vagy megöleti őket. Úgy döntött, hogy ha a hajukat levágatják, úgysem uralkodhatnak, tehát akár meg is ölhetik őket. Az uralkodás később II. Dagobertre szállt, arra a királyra, akit a rennes-le-cháteau-i sírkövön említenek. Mint arra emlékszünk, kelta hercegnőt vett feleségül, annak halála után pedig a renneslecháteau-i vizigót hercegnőt, Giselle-t. A Dagobert életéről szóló rövid feljegyzés elárulja nekünk, hogy hatalmas vagyont gyűjtött, ami segítette a Franciaország nagy része fölötti hatalom átvételében.18 A vizigót kincskészletből származó öröksége képezhette hadipénztára alapját, de uralma nem tartott örökké. Északi fővárosa, Stenay környéki vadászkirándulása során lándzsával ledöfték. Stenay a mai Lotaringia, és Lotaringia egyik későbbi hercege lett Bouillon Gottfried
nagyapja, akiből később Jeruzsálem meghódítója és királya lett. Később a Meroving-királyok elvesztették vezetői szerepüket, és amint a család elvesztette a hatalmat, a palotagrófok, a királyság régensei ragadták meg. A római egyház nem maradt a Merovingcsalád ügye mellett, ahogy azt Klodvig alatt tette, Nagy Károlyt támogatta. A Merovingok uralkodása végéhez érkezett. Akadt egy örökös, IV Sigisbert, aki túlélte a stenay-i vadászkirándulást. Megörökölte a Meroving-trónt (névleg), miután megmentették apja ellenségei elől. Úgy mondták, hogy Rennes-le-Cháteau-ban helyezték biztonságba. A korona megszerzésének esélye híján Sigisbert a Reddis grófja, Razes hercege címet kapta meg. Nem ő lett az utolsó a Meroving-királyok közül, de az egyenes ági leszármazottnak ő számított. Sigisbert utódja a Plantard vezetéknevet vette fel, melynek jelentése „hevesen virágzó hajtás".19 Sigisbert a Meroving-dinasztia sarjává vált, ahogyan a Lévik a dávidi királyság sarjai voltak. A szőlőinda egyik ága VI. Berán keresztül származott le. Berát építésznek kezdték nevezni, mely nevet a szabadkőművesek nagyra becsültek. Az északi családok még mindig nagy gondot fordítottak arra, hogy beházasodjanak a Meroving-családba, hiába nem ők tartották birtokukban a hatalmat. A Lotaringiai-ház és a Merovingok közötti házasodás biztosította, hogy Bouillon Gottfried ereiben a francia királyok szent vérvonala fusson össze. Jeruzsálemet a Meroving-örökö-sök hódították meg.
Titkos tervezettel rendelkeztek? Az abbé titka egyik hipotézise úgy szól, hogy a Meroving-dinasztia a dávidi származás folytatása, mely Jézus családján, vagy akár magán Jézuson keresztül folyt át. Jézus Franciaországban élő örökösei összeházasodtak a vizigótokkal. A Meroving- és Karoling-dinasztiák későbbi uralkodócsaládjai hangsúlyt helyeztek arra, hogy beházasodjanak Jézus örökösei családjaiba. Marié de Negri D Ables a dávidi ág örökösei közé tartozott. Sauniére titka sokkal jelentősebb lehetett a világ számára, mint egyszerűen a Rómából és Jeruzsálemből elprédált zsákmány vagy a vizigót kincsek más ősi rejtekhelyei. A titok az lehetett, hogy Jézus örökösei élnek és jól vannak, és készek hatalomra lépni, mikor az idő alkalmassá válik. 10. fejezet AZ ÖSSZEKÖTŐ SZÁL clue (nyom, kulcs) angol szavunk egy jóval régebbi szóból, a clewe-ból ered, melynek jelentése fonalgombolyag. A görögök mítoszai szerint minden évben gyerekeket vittek Krétára, ahol a gonosz király, Minósz feláldoztatta őket egy szörnyűséges félig ember, félig bika lénynek, Minotaurosznak. A Minotaurosz a föld alatt élt folyosók útvesztőjében, a labirintusban. A gyerekeket, hét fiút és hét leányt minden évben belökték az útvesztőbe, a Minotaurosz pedig megölte és megette őket. A görög hős, Thészeusz azt kérte, hogy az éves felajánlás részeként
küldjék el Krétára. Krétán Thészeuszon megakadt a király leánya tekintete, aki beleszeretett. Szerelme arra vezette Ariadnét, a hercegnőt, hogy kieszeljen egy tervet, ami megszabadítja Thészeuszt a haláltól. Adott A neki egy fonalgombolyagot, amit az útvesztőben haladva le tud tekerni, hogy megtalálhassa a visszavezető útját.1 A szó új értelmet nyert, mikor a „clewe" „clue-t" szolgáltatott a labirintus rejtélye megfejtéséhez. Oak Island rejtélyénél hosszú letekert szálat kell követnünk a történelem labirintusán keresztül, hogy felleljük a Pénzveremben elrejtett kincs forrását. Az út Salamon és Dávid Jeruzsálemében kezdődik. DÁVID ÉS SALAMON Jeruzsálemnek, mely tagadhatatlanul egyike a világ legszentebb helyeinek, tulajdonítják az érdemet, hogy központja és szülőhelye három különböző vallásnak - a kereszténységnek, a judaizmusnak és az iszlámnak. E három vallást együttesen a bolygó népessége többsége vallja - emberek milliárdjai hiszik úgy, hogy Jeruzsálem a bölcsőjük. E szent város ironikus módon mint a pogány istentiszteletek helye kezdte, mielőtt ez a három nagy világvallás igényt nem jelentett be rá. A Jeruzsálemet körülvevő vidék a kánaániták és más, a területet a tenger felől betelepítő n é p e k otthona.2 A kánaánita vallás sok istent foglalt magában - a jólét istenét, Salemet Jeruzsálemben imádták.
Dávid, Izrael tizenkét törzse egyikének királya, rájött, hogy ha bázisa egy megerősített város, a tizenkét törzset nemzetté tudja egyesíteni. Jeruzsálemet választotta ki ilyen egyesítő fővárosnak.3 Az ifjú királynak voltak már hadi tapasztalatai, a háború művészetét a filiszteusoktól, Izrael ellenségei szövetségeseként tanulta. Tudta, hogy a Jeruzsálemhez hasonló szilárd, falakkal rendelkező erődítmény ostroma éveket vehet igénybe, de kémek segítségével felfedezte, hogy a város vízkészlete egy Gihon nevű forrásból származik. A város építői előre betervezték, hogy egy ostrom megakadályozhatja, hogy külső kutakból szerezzenek vizet. Hatalmas alagutat építettek a város alatt, egy kútig. Dávid saját stratégiájukat alkalmazta ellenük, embereit végigküldte a föld alatti vízvezető alagúton, és fel a kútaknán. A város megadta magát.4 Dávid azután felkenette magát Izrael királyának. Népe megmentője lett, ő volt a messiás. A héber nép „Pásztornak" nevezte. A címet nem tekintették szó szerintinek, hiszen Dávid harcos volt és király, de egészen a sumerok idejéig visszamenő szokásnak számított a királyokat „pásztoroknak" nevezni.5 Istent is pásztornak tartották, a keresztények pedig Jézushoz, Isten Bárányához imádkoznak, aki magára veszi a világ bűneit. A monoteisztikus hitek épp csak kezdtek fölébe kerekedni a szó szerint istenek százait tisztelő vallásoknak. Dávid az irányzat részét képezte; megpróbálta nyáját ebbe az irányba terelgetni,
valamint leszoktatni a premonoteista vallásra jellemző bálványimádásról és a többnejűségről. Saját magától azonban nem kívánta meg a túl gyors változást. Ó sok feleséget tartott.6 Legfontosabb felesége Batseba, egy jebuzita asszony, akitől született egy fia. A kapcsolat házasságtörő viszonyként indult. Dávid megígérte Batsebának, hogy az ő fia fog uralkodni azok fölött, akiket Dávid korábban, többi feleségével nemzett. Fiukat „Salamonnak" nevezték el. A standard fordítás szerint jelentése „béke", de hitelesebb az „On napistene".' Az istenek tisztelete még nem került szabványosításra, mint most, és így a vallási alakok letisztult nevei, nem sok utalással az istentisztelet pogányabb formáira, jóval később terjedtek el. Mivel ilyen fontosnak tartották a vérvonalat és a családfát, furcsa, hogy a fiú, akire Dávid az izraelita nép királyságát bízta, félig a zsidók, félig pedig a jebuziták közé tartozott. A jebuziták olyan népcso* Barbara Walker szerint az „On" az ókori Egyiptom városára, talán Héliopoliszra utal. portok voltak, akik évszázadokkal korábban mint megszállók kezdték betelepíteni a vidéket. Ezek a „tengeri népek", ahogyan az egyiptomi szövegek nevezik őket, olyan törzseket foglalnak magukban, mint a sardan és a peleszet. A peleszet torzult filiszteussá; a jebuziták a tengeri királyok e nagyobb családja rokon alcsoportjának számítottak. A támadó tengeri királyok jelentették a hettita birodalom,
a térség egyik legerősebbje végét. Talán Egyiptomot is megdöntik, ha a fáraók nem elég bölcsek ahhoz, hogy felfogadják őket zsoldosoknak.7 így hát Salamon vérvonala a héberek királyi ága, valamint egy másik, tengerről jött néptől származó családé. Jézus vérvonala Aron papi kasztjától és Dávid királyi kasztjától ered. Egy pap értékét gyakran azzal mérték, hogy mennyire képes a mágiát alkalmazni. A keletről jött papkirályokat, akik meglátogatták Jézus születési helyét, mágusoknak nevezték, hiszen a mágia valóban papi művészetnek számított. A Merovingdinasztia vérvonala örökösei hasonlóképpen azután születtek, hogy a királynőt előbb a király termékenyítette meg, aztán egy, a tengerből származó rejtélyes teremtmény - egy „másvilági" apa és egy földi apa. Dávid arra fordította energiáit, hogy a héber világ központjához illő nagy templomot tervezzen a terv kivitelezése Salamonra maradt. Egy jebuzita gazda birtokolta a szent helyet - ami egy Mória nevű szikla volt - körülvevő földet. Mivel Salem istent már felváltotta a ká-naánita Él isten, egy még hatalmasabb lény, a héberek most Élt fogadták el magukénak. Él valaha „bikaistennek" számított, akit a tengeri népek a mediterráneumon túli kapcsolatokból adoptáltak. E ponton Él egyszerűen Atyaistenné vált.8 Salem szent helyét Móriát - a gazda eladta a zsidóknak, akik Cionnak nevezték el.
A modern szabadkőművesek azt állítják, hogy Salamon lényegi szerepet töltött be mesterségük hagyományai elindításában.9 Nem a templom az ókoriak első jelentős munkája, ilyen nagy épületek létrehozása pedig magas fejlettségű szakembereket igényelt. Őket általában specializálódott céhekben lehetett megtalálni. A héber pásztorkodó emberek hagyományosan sátrakon kívül sok mást nem építettek; mindig is nomád népnek számítottak. Olyanokkal kellett tanácskozniuk, akik építészet terén több képességgel és tapasztalattal bírtak. Salamon Hiram kánaánita királytól kért tanácsot. A kőművestanban, mely a tizenhetedik és tizennyolcadik században indult nagy fejlődésnek, mikor a kőművesség egyértelműen okkult fordulatot vett, Hira-mot tekintik a mester építőnek. A valóságban Hiramnak mesteri szakemberek álltak a rendelkezésére. A massacbusettsi Westfordban talált véset. A krétával fotóítótt bevésések a Gunn-klán címerét fedik fel. [Terry Sora fotója) Hiram azt mondta Salamonnak, hogy küldjön harmincezer munkást, hogy tanuljanak a föníciai mesteremberektől. Hiram magára vette a kivitelező szerepét is, pénzt fektetett a nemsokára száznyolcvanezer munkást foglalkoztató munkába. Salamon húsz várost adott cserébe Hiramnak. A templom hatalmas építménnyé nőtt, homlokzata a keleten felkelő nap felé nyitott volt. Ez az
előcsarnok éppúgy, mint a többi Írországtól Ázsiáig, úgy épült, hogy fogada a nap első sugarait. A történelem és a vallás nagyobbára azért nem fordít az ilyen építmények fontosságára kellő figyelmet, mert nem értik funkcióikat teljes mértékben.10 Az építészként működő tanult emberek a sumer időktől fogva hittek abban, hogy a mennyországot ilyen monumentális építmények formájában lehet és kell a Földön lemásolni. Ezt szem előtt tartva emlékművek és teljes városok épültek és szerveződtek Sumertői Stone-henge-ig, ami a vallás és a tudomány legmagasabb ötvöződése. Később a „modern" vallás elkezdte fenyegetve érezni magát ettől a tudománytól, melyre valaha úgy tekintettek, mint egy másik vallás funkciójára, vagy még rosszabbra, „mágiára". Az építőmesterek, építészek vágya, hogy a Földön leképezzék a mennyországot, a „Mint fenn, úgy lenn" kőműves kinyilatkozásban jelenítődik meg.11 A tudomány e földalatti árama rákényszerült arra, hogy titokban maradjon, hogy elkerülje a középkori vallás haragját. A keresztény katedrális Chartres-ban egyike a pogány tudománynak és Istennek enalHtTegfontosabb emlékműveknek. A nap fényét abban az időpontban befogadó stratégiailag elhelyezett kőlapok segítségével méri a nyári napforduló dátumát. Az egyik Chartres-ral kapcsolatos rejtély az, hogy nem a Szűz Máriának, hanem Mária Magdolnának szentelték.12 Mindkettejük a
„Miasszonyunk" jelentésű kétértelmű „Notre-Dame" címet kapta. De követőik számára különböző jelentéseket hordoztak. Mikor a keresztény vallást a kelta népre erőltették, az egyháznak az Indiától Írországig uralkodó istennőimádatot kellett kiirtania. Az istennő helyére megpróbálták behelyettesíteni a Szent Szüzet, Jézus anyját, de ő nem ugyanaz volt, mint a pogány istennő. A pogány istennő három aspektussal rendelkezett, ezek pedig a hajadon (szüzesség), anya (termékenység) és banya (halál). Maga is szentháromság, aki hozott életet és halált egyaránt.13 Hívták egyéb nevek mellett ízisznek, szimbólumának pedig a galambot tekintették, akárcsak Mária Magdolnának, a katharoknak és Keresztelő Szent Jánosnak. A „földalatti áramlat", a szent égi tudás szintén ősi vallásából maradtak fenn. Ennek az ősi tudásnak részét képezte a világegyetem megértése. A „Mint fenn, úgy lenn" kőműves mondás példázza, hogy a kőműves feladata, hogy megalkossa a mennyország képmását a földön. Ez az égi világról szóló tudásanyag segített olyan építmények megalkotásában, melyek legsötétebb zugaiba is be tud hatolni a nap az év egy szent napján. Ilyen tudást építményekben a prehistorikus New Grange-től és Stonehenge-től Jeruzsálemen át Chartres-ig alkalmaztak. Az eredeti építészmester, Hiram a kőművestan szerint e szerint az égi vázlat szerint építette Salamon
templomát. Északon, nyugaton és délen kiegészítő templomok épültek egy Ulam nevű terület körül. A homlokzat felől belépve az ember először a tizennyolc méter hosszú templomhajóba ér. A főcsarnokot Hekalnak nevezték. Legnyugatabbra a Debir, a Szentek szentje, egy kilencméteres tökéletes kocka. Csak a kiváltságosok léphettek be, az utat pedig aranyláncokkal zárták el. Itt tárolták a Tízparancsolatot tartalmazó frigyládát.14 Salamon semmit sem bízott a véletlenre. Templomában áldoztak a pogány isteneknek és istennőknek, arra az esetre, ha saját Istene cserbenhagyná. Hitt a legfőbb istenben, Élben (vagy Jehovában), de ugyanakkor akadtak más megbékítenivaló istenek és istennők is. A türoszi napisten, Melek (a Biblia Molochja), Szidón Asztarté nevű istennője és Szin holdistennő (akiből férfi lett, és a „Sinai" szó forrása) mind ide tartoztak. Salamon épített egy másik templomot Khámosz-nak, Moáb bálványának, és két templomot a nagy anyaistennőnek.15 Magát a templomot kánaánita templomok formatervét használva alakították ki. Két masszív, tíz és fél méter magas és öt és fél méter átmérőjű oszlopot építettek a bejárathoz. Egyesek azt mondták, hogy ezek az oszlopok a Napot és a Holdat reprezentálják. Mások szerint az Élet és a Tudás Fáját. Salamon az oszlopokat Boáznak és Jákinnak nevezte el.16 A szabadkőművesek beavatási
ceremóniáján azt tanítják az újoncnak, ezek az oszlopok üregesek voltak, hogy titkos dokumentumokat óvjon meg tűztől és ártól. Rennes-le-Cháteau oltára oszlopait szintén titkos iratok tárolására építették, melyek az idő és támadások dúlásai ellenére megőrződhettek, míg Sauniére bele nem fogott a templom renoválásába. Salamon palotája is óriási mérnöki teljesítménynek bizonyult. Föld alatti hidraulikus műveket alkalmaztak, mivel az, hogy Dávid bevette a várost, megtanította neki, hogy drága árat kell fizetni a kútvíz hozzáférhetővé tételéért. Gihon forrását álcázták, és megterveztek egy ciszternát, a külső víz megnövelésére és a vidék termékennyé tételére. A gazdálkodás és kereskedelem felvirágoztatta Jeruzsálemet. A város gazdagságát a 3Királyok 10:18-21 írja le. Eszerint nem akadt semmi a templomban, amit ne borított volna arany. „Kétszáz arany-pajzsot, hatszázhatvanhat talentum aranyat" hoztak neki minden évben. Elefántcsont trónusát arany borította, akárcsak a többi bútort és eszközt. A Biblia írja, hogy Sába (Etiópia) királynője mind magát, mind királysága kincseit felajánlotta neki. Salamon flottái keleten egészen Indiáig kereskedtek, ahol kínai dzsunkákkal találkoztak, nyugaton pedig Spanyolországig, ahol Tarszisz bányái ezüstöt termeltek.17 Bár lehetett Salamon idejében Jeruzsálem a világ leggazdagabb városa, a folytonos háborúskodás a későbbiekben elpusztította az eredeti
templomot. Amit ma a templomról tudunk, az a Bibliában feljegyzett leírásból származik. Az eredeti építményből nem áll semmi. A templom masszív oszlopairól olvashatunk a Bibliában, de a történelem számára elvesztek. Tényleg tartalmaztak üreget? Más forrás nem áll rendelkezésünkre ezeknek az állításoknak a megerősítésére. Amennyiben üregesek voltak, tartalmazták a héber királyi család genealógiáit? Bár tény, hogy a rennes-le-cháteau-i vizigót oltár oszlopait rejtekhelynek használták, de e lelet önmagában nem igazolja a kőművesek tanait. Kőművestanokon kívüli bizonyítékok azonban szólnak a Jeruzsálemet Dél-Franciaországgal összekötő szálról. Ezt lehet igazolni a Rennes-leCháteau temploma üreges oszlopaiban elrejtett családfákkal, és megerősítik a Franciaország Languedoc vidéke legendáiban. A tétel részben támogatást nyer a középkorban népszerűvé vált Grálirodalom tömegéből. A Grál-irodalom rejtett üzenete, hogy egy király megsebesült, de életben maradt, vagy hogy egy király csak azért hagyott el bennünket, hogy újra visszatérjen. A Messiás volt ez a király, akire a világ várt, de csak korai halálát látta? JÉZUS ÉS A SZENT GRÁL Maga a Grál a Jézus vérét vagy vérvonalát hordozó edényt helyettesítő irodalmi eszköz lehet. Az egyik Grál-romancban Anmateai József az, aki biztonságba helyezte a Grált.18 Maga Mária
Magdolna lenne az edény, hiszen a kivégzett Messiás gyermekét hordta? A Szent Grál pontos természete az Arthur-románcok kutatói kedvenc témája. A legtöbb elfogadja azt, hogy egy kupa volt. Néhányan sokkal régebbi korokig mennek vissza, mikor az üstöt szentnek tekintették. A kelta , és északi mitológia tele van ilyesfajta példákkal. Mások úgy vélik, hogy I a Grál az a kupa, melyből Jézus az utolsó vacsorán ivott, mikor az ál-, tala hozandó áldozatról beszélt az apostoloknak.19 A kupa tartalmazta a vérét. Lehetett a Grál Jézus szent vérvonala allegóriája? Az abbé titka központi tézise az, hogy a „Sangreal" Jézus családjának királyi vére. A dávidi királyság generációkon keresztül Jézusig terjedt, és feleségén, Mária Magdolnán át tovább a római Galliába száműzött leszármazottakig. Jézus családja asszimilálódott a vizigót kultúrába, aztán pedig a Meroving-dinasztiába, melynek királyai igyekeztek vizigót hercegnőket venni feleségül, hogy továbbvigyék saját leszármazásukat és a dávidi vérvonallal keverjék. Felállítván e tézist, a szerzők azzal folytatják, hogy a vizigótok és Merovingok, és később Nagy Károly dinasztiája a keresztény dominancia és üldöztetés miatt titkolták ezt, hiszen a dávidi vérvonal zsidó. E titkos csoport azonban tudatában maradt küldetésének, ahogy ma is. Azért, hogy megvizsgálhassuk, hogy ez lehetséges-e, vissza kell térnünk az ókori Franciaországba, a Július
Caesar által meghódított Galliába. Franciaország korai történetének legnagyobb része Reimsben összpontosul. Caesar e várost tette helyi fővárosává, miután i. e. 57-ben meghódította a kelta Galliát és a remi törzset.20 Reims még mindig fontos, mikor Klodvig i. sz. 496-ban megkeresztelkedett, ez pedig megerősítette a város királyok koronázására alkalmas szent helykénti legitimációját. Reims központja lett nyolc jelentős szárazföldi kereskedelmi útnak is. Reimsi fővárosából aztán a Meroving-dinasztia meghódította Galliát, benne a vizigót DélFranciaországot, ahonnan a rómaiak kivonultak. Mikor legyőzték a vizigótokat, módot kereshettek arra, hogy a dinasztia kincseit birtokba vegyék, bár az elásott vizigót kincsek legendái szerint nagy részük biztonságban maradt. Vizigótokra és Merovingokra egyaránt jellemzőek az ariánus tendenciák, hiszen mindkettő keletről vándorolt be, és Galliának mind északi, mind déli része még mindig vonzotta a betelepülőket és menekülteket Ázsiából és Kelet-Európából. Ez a vándorlás már ezer évek óta folyamatban lehetett. Görög és föníciai kereskedők hagyták kézjegyüket NyugatEurópán. Cannes lehet, hogy a kánaániták után kapta a nevét, akik átkeltek a Földközi-tenger déleurópai partjaira keletről. A föníciai Baál istennek szikla emlékműveket emeltek Monacóban; imádták ezt az istent a Brit-szigetektől Skandináviáig és Portugáliáig.21
Szemita személynevek és vezetéknevek szintén tipikusnak számítottak a Meroving-vizigót Franciaországban. Az Auvergne közelében levő Mons Judaicus .1 zsidó befolyás cllog.ul. i s . i l vagy legalábbis elismerését jelzi. Az ariánusok felé hajló vizigótok és Merovingok békében éltek a zsidókkal, míg a Rómával kötött szövetség Klodvigot mind ariánus társai, mind a zsidók ellen nem fordította. A zsidók az elé a választás elé kerültek, ami elé az európai intolerancia sokszor állította őket - áttérni vagy elmenekülni.22 Sokan áttértek, de lélekben zsidók maradtak, ahogy sok ariánus is. Ez a paraszti osztályra talán nem lehetett igaz, akiknek sok választása nem lehetett, mint egymás mellett létezni a hatalmas, erőszakos szomszédokkal. Tudatában lehettek-e mind a vizigót, mind a Meroving-királyok annak, hogy közöttük van Dávid vérvonala? Akad olyan bizonyíték, ami alátámasztja az elméletet. Dávid és Jézus zsidó leszármazottai családja nagy tiszteletben állhatott saját népe körében. Az ariánus keresztény vizigót uralkodók tolerálhatták őket, mivel azok hite nem különbözhetett túlságosan az övéktől. Mindkét nép egy felső Istenben, egy bibliában és egy messiásban hitt. Még az is lehet, hogy túlmenve tolerancián és elfogadáson ténylegesen tisztelték zsidó szomszédaikat és némelyikük magas születésű vérvonalát. Mikor a spanyolországi vizigótok engedtek a Merovingoknak északon, egy Septimaniának nevezett határterület választotta el Franciaországot
Spanyolországtól. E vidéken élt a legnagyobb zsidó populáció, és mindennapossá váltak a zsidók és gótok közti házasságok. Az olyan szemita nevek, mint Bera, gyakoriak a vizigót arisztokrácia köreiben. Mikor a Meroving és vizigót nemesség házasodott össze, az egyesített családoknál még több szemita nevet találunk. Néhány írásban a „gót" és „zsidó" szavakat szinonimaként használták. A Merovingok Száli néven ismert törvénykönyve (komplikált szabályok arról, hogy hol élhet, hogyan nem szánthat stb. valaki), legalább egy teljes szakasszal rendelkezik, mely közvetlenül a Talmudból származik. A hit, hogy van a zsidók között egy királyi ág, és hogy házasság útján kapcsolatban állnak a vizigótokkal és Merovingokkal, még általánosabban elfogadottá vált a Karoling-időkre. Miután Martell Károly frank uralkodó fia, III. Pipin a nyolcadik században letette a trónról a Merovingkirályt, megpróbálta saját magát Meroving-származásúnak beállítani.23 Héber rítus szerint kenték fel királynak, és felkérte Septi-mania zsidó népességét, hogy ismerjék el utódlását. Cserébe helyben hagyta, hogy Dél-Franciaország septimaniai zsidó erősségének Theo-doric a jog szerinti királya és Dávid családjának örököse. Nagyon valószínű, hogy II. Dagobert fiának, IV Sigisbertnek volt egy fia, és belőle lett Theodoric. Amennyiben IV Sigisbert túlélte apja meggyilkolását, életben maradása azon múlhatott,
hogy névtelen maradjon. A törvényes örökösnek azonban ő számított, és mikor a Karoling Pipin rátalált, megkötötték az alkut. Megengedhették, hogy Theodoric egy korlátozott királyi szerepben éljen és prosperáljon Dél-Franciaországban.24 Theodoric feleségül vette Pipin nővérét, Aidát, ami további legitimációt kölcsönzött a két család közötti vérségi köteléknek. A történelem keveset jegyez fel II. Dagobertről, IV Sigisbertről pedig semmit, de Theodoricról esik szó. Az életrajzában folytatott kutatás kimutatja, hogy Bagdadból érkezett, leszármazottja egy csoportnak, mely állítólag a babiloni száműzetés zsidóiból áll, és a legegyenesebb királyi származással kapcsolódik Dávidhoz. Miért állítaná egy Meroving, hogy Dávid legtisztább vérvonalából származik, ha legalább részben nem zsidó? És miért fogadnák el ezt az állítást a Merovingok, hacsak népként nem rendelkeznének közös háttérrel az ázsiai szemitákkal? Theodoric, a septimaniai zsidók elfogadott királya feleségül vette Nagy Károly nagynénjét (Aidát) és délen uralkodott. Ugyanekkor Franciaország különböző részein hatalmas birtokokat adományoztak zsidóknak. Tudományos iskolákat létesítettek északon Troyes-ban, délen pedig Narbonne-ban. A Rómából érkező tiltakozások ellenére (hiszen még egyházi földeket is odaadtak zsidóknak) a tolerancia uralkodott. Theodoricnak és Aidának lett egy fia, Guillem de Gellone, aki
egyebek mellett felvette a Razes (Rennes-le-Chateau és környéke) grófja címet - olyan címeket, melyek jogosan Dagobert örököseit illették.25 Egyaránt zsidó és Meroving, és elfogadták Dávid királyi vérvonalából valónak. Mivel már nem számítottak Franciaország leghatalmasabb családjának, ezek a korábbi Meroving-királyok társadalmi hanyatlásnak indultak, de vagyonuk egy részét és földjeiket megtartották. Pár generációval később a család megkapta Blanchefort-t, egy Rennes-le-Cháteau-tól másfél kilométerre eső birtokot. Ezután De Blanchefort-okként nevezték őket, és ez a család Sauniére idejéig nyomon követhető. Elbitorolva a Merovingok hatalmát, Franciaország legnagyobb részén a Karoling-dinasztia uralkodott. Nagy Károly észak-franciaországi uralma lett a leghíresebb az új dinasztiából. Nagy Károly úgy tett lépéseket hatalma törvényesítésére, hogy házasságokat hozott létre családja és Franciaország régebbi dinasztiái között. Tudva, hogy Meroving és vizigót elődei ereiben zsidó vér folyt, Franciaország egyik legtoleránsabb királyává v.ílt. De toleranciája kivívta III. István pápa haragját, aki panaszt emelt az elveszett egyházi földek és amiatt, hogy zsidók keresztény rabszolgákat birtokolnak. Azonban nem állt hatalmában lépéseket tenni Nagy Károly ellen, aki a zsidó Septimania, sőt Róma védelmezőjének számított. Nagy Károly túlment puszta tolerancián, és
mindent megtett, hogy még több zsidó bevándorlót vonzzon Dél-Franciaországba.26 A felszínen egyértelműen a keresztények közé tartozott, ugyanakkor Nagy Károly pecsétjén az állt: „Salamon király". Nagy Károly fia, Lajos császár (uralkodott i. sz. 814840) még nagyobb hatalmat és szabadságot adott a zsidóknak, és saját védnöksége alá helyezte őket. Közösségeik alapítólevelei közvetlenül a királytól származnak, és ő oltalmazta jogaikat is. Bíróság előtti tanúvallomásaikat a keresztényekével egyenértékűnek tekintették. Lajos második felesége, Judit nem leplezte zsidó nevét, vagy azt, hogy a judaizmus kegyben áll nála, ami nem tipikus az európai monarchiákban. Lajos küzdött a római egyházzal, hogy fenntartsa a Karolingok által a zsidóknak adományozott egyenlő jogokat, de két incidens hátráltatta törekvéseit. Az egyik egy keresztény rabszolga esete volt, aki megszökött zsidó gazdájától, ami ráirányította az egyház és a köz figyelmét a tolerancia politikájára, a másik pedig az, hogy Lajos egyik saját minisztere áttért a judaizmusra, amiben a gyengeség jelét látták. Az egyház elszánta magát arra, hogy véget vet az ilyesfajta türelemnek. Lajos halála után fiai felosztották királyságát. Kopasz Károly folytatta a zsidók védelmének politikáját, sokat pedig vezető beosztásokba helyezett. Küzdött az egyházzal, és nem tűrte, hogy a papság bitorolja hatalmát. Királysága alatt béke uralkodott Franciaországban. A keresztes háborúkig
nem kezdődött meg a zsidók üldözése.27 Azzal vádolták őket, hogy miattuk szegények a keresztények, és hogy ők az okai a mohamedánok felemelkedésének. 1095-ben teljes nemzetek veszítették el józan eszüket, miután II. Orbán pápa felkorbácsolta dühüket. Mielőtt a keresztesek elvonultak volna a Szentföldre, a csőcselék ÉszakFranciaországban és szerte Németországban a zsidók ellen vonult. 1099. július tizenötödikén, mikor Jeruzsálem elesett, a frank keresztesek megöltek minden muszlimot a városban, akárcsak az ösz-szes zsidót. Véget ért a vallási tolerancia korszaka. Észak-Franciaországban Reims szent területe a champagne-i kerületbe tartozott. Ott keresztelték meg Klodvigot, a frankok királyát és koronázták meg Franciaország első királyait. Champagne a Meroving-uralom alatt megosztott volt, a vezetésben pedig mindig az egyház és Champagne grófjai osztoztak. Champagne grófja az erőegyensúlyt akarhatta átbillenteni a maga javára. A templomosok majdnem hogy úgy kezdték, mint a grófot körülvevő privát klub.28 Bár korai történetüket kilencszáz év által védelmezett titkolózás rejti, azt tudjuk, hogy a templomos lovagrend első tagjai mind a champagne-i gróf vazallusai közé tartoztak. Az egyik első nagymester nagybátyja volt Clairvaux-i Szent Bernátnak, egy nagyon erőteljes, karizmatikus vezetőnek, akinek cisztercita rendjébe tartozott Honorius pápa.
A templomos lovagrend mögött állt a még titokzatosabb elit csoport, a Prieuré de Sión.29 E kicsiny, de igen erős körnek a célja állítólag nem kevesebb mint Jeruzsálem királyságának restaurációja. Az északi Merovingok szándékosan házasodtak a déli vizigótokkal, azután az örökükbe lépő Karolingokkal. Ha Jézus családja, a Dávidtól tartó királyi leszármazás törvényes örökösei elkeveredtek a vizigótokkal, akkor a Sion-rend tudatosan próbált ennek eredményeként jeruzsálemi trónigényt lefektetni? Az abbé titka szerint a válasz igen. Egy ilyen célt nem vett volna jó néven a római egyház, hiszen ekkoriban nem tudhatott a magáénak ilyesfajta törvényes vérvonalat. Az egyház csupán az üzenetének védnöki jogát örökölte azáltal, hogy Jézus megbízta e szereppel Pétert. Az egyház, ahogy azt Konstantin elrendelte, megpróbálta elpusztítani a leszármazottak minden világi ágát, mely fenyegetést jelenthetett hatalmára. Az egyház és Róma Konstantin uralma alatt állt, Jézus követői pedig, akik előállhattak volna egy földi királlyal, Franciaországban bujdostak. Megértve, hogy az egyház milyen súlyosan reagálna egy ilyen fenyegetésre, a Prieuré de Sión illegalitásban maradt. A királyi vérvonalról szóló tudás e „földalatti árama" volt a rend mögötti titok. Mikor Jeruzsálemet bevették, Bouillon Gottfriedot, ha emlékszünk, a város királyává választották.30 Állítólag beletartozott a törvényes királyok vérvonalába, és végül cím szerint is
király lett belőle. 1100-ban meghalt, örökébe pedig öccse, Balduin lépett, aki szintén felvette a Jeruzsálem királya címet. Balduin volt az, aki megadta a templomosoknak hivatalos státusukat. A Merovingok végül visszafoglalták városukat és visszakövetelték a nekik, mint Dávid királyi családjába tartozó királyoknak kijáró címet. De a templomosok és királyuk semmi egyébre nem jelentettek be nyilvánosan igényt, mint egy politikai titulusra egy zavaros területen. Másik, kisebb céljuk, Salamon templomának kifosztása. A templomot már kifosztották és lerombolták. Kutatásuk tárgya ezért valami több lehetett, mint pénzben kifejezhető kincs, például az elveszett frigyl á d a , Jézus vagy a z e l s ő a p o s t o l o k r e l i k v i a i , v a g v a dávidi családfák. Az első templomosok által Franciaországba v i s s z a h o z o t t legnagyobb zsákmánynak a relikviák számíthattak. Az ilyesfajta ereklyéket s o k ra tartották, az ereklyegyűjtés pedig ekkortájt virágkorát élte NyugatEurópában. Adták, vették, cserélték a jelentős személyiségek k ü lönböző csontjait, koponyáit és hajdarabkáit; az Igazi Kereszt és Noé bárkája töredékeit, sőt még a Jordánból származó vizet is. Ha Dávid Meroving-örökösei arattak is bizonyos politikai győzelmet, az rövid életűnek bizonyuk. A szaracénok 1187-ben visszaverték a kereszteseket, a templomos lovagok pedig veszíteni kezdtek befolyásukból. Az abbé titka forrásai szerint titkos szervezetük, a Prieuré de Sión
is elhagyta őket.31 A templomos szervezet mögött álló francia családok elit magja elkülönítette magát a „fedőszervezet"-től, bár egyesek aktívak maradtak a templomos lovagrendben és a titkosabb Prieuré de Sionbzn egyaránt. St. Clairek mindkét szervezetbe tartoztak, hiszen Hugues de Payens Marié St. Clair férje volt. Bertrand de Blanchefort, II. Dagobert örököse a templomosok között maradt, és ő parancsnokolt egy templomos erődítményben Bezuben, Rennes-le-Cháteau közelében. A Sion-rend új nevet kapott, a Prieuré de Siont. E titkos csoport az, mely azt állítja, hogy birtokában van Salamon temploma kincse egy része, és hogy visszaadja Izraelnek, ha eljön az ideje. Hangsúlyozzák, hogy „kincsük" legfontosabb része nem pénz, hanem titkok, melyek, ha napvilágra kerülnek, megváltoztatják a társadalmat. Feltehetőleg az autentikus családfákkal alátámasztott folyamatos vérvonal létének ténye képezi királyi szerepre támasztott igényük alapját. Egy agg Habsburg képzeletéhez tűnik inkább méltónak azt hinni, hogy egy ilyen igény, akár támogatják megfelelő családfák, akár nem, rá tudná venni a modern világot, hogy akár csak névleges szerephez is juttasson egy ilyen igénylőt. Ujabb, a science fiction világába tett lépésnek tűnik (bár nemzlz abbé titka szerzői számára) abban hinni, hogy a modern világ átadná a hatalmat egy ilyen igénylőnek. És mi van a kinccsel? Azt tudjuk, hogy a templomosok úgy tűntek el Franciaországból, hogy szekérszámra vitték a
rájuk bízott aranyat és ezüstöt. Azt is tudjuk, hogy francia templomosok bukkantak fel Skóciában, ahol segítettek az ország védelmében Bannockburnnél. Harmadszor, láthattuk, hogy a skóciai Sinclairek vállalták a védnökséget a templomosok utódszervezete, a szabadkőművesek felett. A Bannockburn és a reformáció közötti békés közjáték alatt a Sinclairek megszilárdították hatalmukat Skócia szigetein, Henry herceg pedig elhajózott ÚjSkóciába. Családja irányítása alatt állt ÉszakEurópa legnagyobb flottája, valamint hatalmas birtokok és egy hadsereg, hogy keresztülvigyék akaratukat. Lehetett-e a Sinclair-hatalom alapja a szervezet, mely védnöksége alá került? Fölöttébb valószínű. A szabadkőművesek védnökségét a továbbiakban nem kisebb hatalom legalizálta, mint a skót király. A védnök szerepe magában foglalta annak a feladatát, hogy védelmezzen bármilyen még meglevő kincset. E küldetés valóságos építési lázat gerjesztett, benne akkora föld alatti folyosókkal és alagutakkal, hogy azok egy hadsereget elrejthettek. És végezetül, láthattuk, hogy a Sinc-lairek ostrom alatt álltak, a családfő pedig eltűnik a Rosslyn falai között elrejtett kincsekkel. E ponton úgy tűnik, hogy a Sinclaireket világi célok motiválták, de a család francia ágát, a St. Claireket vizsgálva megmutatkozik, hogy az egyenletnek létezik egy rejtélyes oldala is. Frissen elnevezett Prieuré de Sión második nagymestere Marié St. Clair lett.32 O egy másik Henry St.
Clairtől származott, aki Bouillon Gottfried mellett harcolt a keresztes hadjáratokban. Leánykori neve Levis volt, a Meroving-vizigót név júdeai eredetet sejtet. Ismerve, a St. Clairek osztályukon belül házasodtak, ésszerű Marié Levis-t ahhoz a Levis családhoz kapcsolni, mely a montséguri kathar erősséget tartotta birtokában. A Levis család szövetsége Nimes-től, ahol a denimet, a farmeranyagot feltalálták és elnevezték (a denim jelentése a „fabrique de Nimes"-ből ered) egy modern Levi által (mint a Levi-Straussban) Narbonne-ig terjedt. Bertrand de Blanchefort családjához hasonlóan a katharok közé tartozott. Felszínesen úgy tűnik, mintha ez csökkentené a Blanche-fort-ok, Merovingvizigót ősökön átfolyó zsidó vérvonalának jelentőségét. Egy ilyen vérvonal jelentőséggel inkább csak történelmi, nem pedig vallási értelemben bír. Ha a vizigótok ariánusnak számítottak, akik csak egy legfelsőbb Istenben és egy világiasabb Jézusban, azaz egy prófétában hittek, akkor vallásuk nem különbözött túlzottan a katharokétól.33 Nem különbözött nagyon a zsidókétól sem, akik Jézusban mint földi Messiásban hittek. Bertrand leszármazottai harcoltak a katharok mellett Montségurben, de rövidesen abbahagyták, nem áldozták fel magukat hitükért. A St. Clairek és a De Blanchefortok feltűntek évszázadokkal későbbi languedoci eseményekben. Marié Levis St. Clair családja házasságon keresztül kapcsolódott a De Gisors-okhoz, a
családhoz, melyből a Prieuré de Sión első és harmadik nagymestere származott. Nem kérdés, hogy a Prieuré de Siont St. Clairekkel rokon személyek hozták létre és vezették. A harmadik nagymester állt az élen abban az évben, mikor elrendelték a templomosok letartóztatását, és .1 kincsesflotta elindult Skó< la felé, h o g y elmeneküljön a francia király megbízottai elől. Az egyik St. ( )lair (Franciaországból) levelet váltott a másik Sinclairrel (Skóciából) ezzel a sürgető céllal? Fölöttébb valószínű, hogy a válasz igen. A Sinclair család jól beilleszkedett Skóciában, a Rosslyn-ág pedig valami okból eltávolodott Hódító Vilmos családjától, francia rokonaiktól viszont nem. Skócia története során a Sinclairek gyakran álltak át a másik oldalra, néha pedig egy konfliktus mindkét oldalán feltűnnek. Nem mintha önzők vagy hűtlenek lettek volna - inkább azoknak az időknek jellemzője ez, melyekben éltek. Hűségük klánjukhoz fűzte őket, ami nagyon tipikusnak számított úgy Észak-Európában, mint Skóciában. Amint a klán nagyobb egységgé vált, a hűség az egy, ezen egységen belüli kisebb részre összpontosult. A lovagság törvénye ellenére, mint azt az irodalomból tudjuk, Európa történetének sötét kora és feudális időszaka olyan királyokat és papokat szerepeltet, akik ritkán lojálisak alattvalóikhoz vagy nyájaikhoz. A nacionalizmus még nem létezett. A Sinclairek megértették, hogy a szövetségek mennyire képlékenyek, és leginkább önmaguk iránt voltak lojálisak. Felismerték az
alkalmat is. 1307-ben, mikor a francia templomosok flottája elhagyta La Ro-chelle-t, és eltűnt a történelemből, a St. Clairek szövetkeztek a Sinclairekkel, hogy hatalmukba kerítsék. A kinccsel megrakott hajók a Sinc-lair-birodalom védelmébe menekültek Skócia külső szigetein. A skót Sinclairek, akik a trón mögötti hatalmat jelentették, jócskán megnövelték erejüket. A történelembe hősként bevonult Robert Bruce mögé felsorakoztak, de általában a színfalak mögött maradtak. A Sinclairek nem vágytak a mártír szerepére. A templomosoknak nyújtott védelmük jutalmaként a Sinclairek elnyerték a királytól a kőművesek védelmezői örökletes címet. Örökölték a mítoszt is? Fölöttébb valószínű, hogy nem. Kétszáz évvel Bannockburn - a csata, melyben kiátkozott skóciai király érdekében vetették be erőforrásaikat - után, a skóciai Sinclairek megőrizték katolikus hitüket, ha nem is voltak a korrupt pápák hívei. Akkoriban ez nem számított népszerű pozíciónak. A reformáció végigsöpört Skócián, és emberek vesztették el mindenüket vallásgyakorlási formájuk védelmében. Ha a Sinclairek az ariánus kereszténységben hittek, vagy saját Dávid családjából való származásukban, ilyesfajta eretnekségnek nem adták jelét. A rosslyni Sinclairek tulajdonképpen mindenüket elvesztették a római katolikus egyház iránti lojalitásuk miatt. A francia St. Clairek még jobban belebonyolódhattak saját mitológiájukba. A középkorban néha
az ilyen elit családok gondosan kidolgozott lépéseket tettek, hogy egészen istenig visszavezessék származásukat. A családfákat megvásárolt és lefizetett történészek állították össze - ez a tünemény nem illant el a történelemből, bár a modern családfák kevésbé hivalkodó célokra készülnek. Olyan ős felmutatása, aki a Mayflowerről szállt le, realistább cél, mint olyan királysághoz való isteni jogot bizonygatni, mely arra alapul, hogy az illető őse a zsidó papkirályok közé tartozott. Míg ahhoz nem fér kétség, hogy a Sinclairek kitartottak katoli-kusságuk mellett, a szabadkőművesek, akik templomosok voltak, bizony belebonyolódtak a reformációba és a saját maguk számára kreált mitológiába. Mielőtt felöltötték volna annak jelmezét, hogy ők egy szent tudásanyag - mely egyszerre pogány és keresztény örökösei, egyszerűen katonai, és később ennek helyén inkább polgári célokkal rendelkező szervezetnek számítottak. A templomos lovagrend és utódszervezete, a szabadkőművesség egy olyan Európában jelent meg, melyet szinte teljesen meghódítottak a normannok. Ma nehéz megérteni, hogy mennyire teljes is volt a normann hódítás, de alaposan átformálták a világot, melyben éltek, Nagy-Britanniától Itália csúcsáig. Többé már nem számítottak északi vikingeknek, akik rabolva és fosztogatva viharzottak át az ír partvidéken, betelepítették a nyugati szigeteket és elhajóztak Törökországba és Oroszországba
is, ahol befolyásuk állandósult. Mikor felállították politikai bázisukat Franciaországban, az „északi emberek" második hullámát többé már nem vikingeknek, hanem normannoknak hívták, ami „északi embereket" jelent. A normannok hatalmas földterületeket hódítottak meg Európa-szerte. Újra bevezették a vezetékneveket, a birtokukba jutott földek népessége megadóztatása eszközeként. Magukkal hozták saját törvényszékeiket, melyek saját francia-normann nyelvükön üléseztek. Ha egy britont bűncselekménnyel vádoltak meg, olyan bíróság elé került, melyet ezen a nyelven vezettek, nem pedig az övén. Egészen 1352-ig nem lett az angol a nép nyelve mellett a törvénykezésé is. A menekülő templomosok (most szabadkőművesek) francia-normann nyelvüket a modern kőművességig fennmaradó kódszavakként őrizték meg. John Robinson Vérben született (Born in Blood) című műve egyaránt jó forrás a kódnyelv fejlődéséhez és megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a templomosok iparoscéhként bujkáltak.34 Míg a kőművesek valóságos iparoscéhének nemigen lehetett szüksége arra, hogy találkozóin örökéi állítson, addig egy állam és egyház által I n - tiltott földalatti szervezetnek igen. A szabadkőművesek még mindig alkalmaznak őrt gyűléseiken, ezt Angliában ,,'lylcr"-nek nevezik. De az angol „tailor", vagyis szabó (a francia tailleur-ből, vagyis „vágóból") jelentésétől eltérően a szabadkőműves találkozókon őrködő Tyler kardforgató volt. Maga
a szabadkőműves, vagy angolul freemason kifejezés is afrere-bő\ (ami franciául „testvért" jelent) ered, mely nevet a templomosok egymás megszólítására tartogattak, és a maconból, egy másik lovagot jelentő szóból. Egy másik, a Vérben születettben vizsgált név a „Lewis". A szerző szerint ezt a címet nem lehet pontosan lefordítani, de egy másik kőműves fiára utal. Douglas MacArthur tábornok a kőművesek közé tartozott, és viselte a „Lewis" címet. Ha a beavatandó apja kőműves volt, a fiút Lewisnak lehetett tekinteni. Meglehetősen érdekes, hogy a Lewis angol változata a francia „Levis"-nek, ami szintén azt jelenti, hogy „valaki fia", „sarj" és így tovább. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy a kőművesség titkos összefüggésre alapozódik, és a dávidi szőlőindára utal, mely „hajtásait" titokban nőve hozza Dél- és később Észak-Franciaországban. Míg az kétes, hogy bármely átlagos fezviselő modern búcsújáró Izrael istenkirályai örökösének hiszi-e magát, egyéb kőműves-templo-mos-judaikus külsőségek elfogadottnak és közönségesnek számítanak a kőművesek körében. A beavatási mese, melyet a modern tag felvételekor adnak elő és játszanak el, felidézi a Salamon templomán végzett munka közben megölt kőművesmester nevét. A történelemben soha fel nem jegyzett név Hiram Abiff, melynek jelentése Hiram, „akivel végeztek". A modern kőműveseknek azt mondják, hogy olyan hagyományok örökébe jutnak, melyek ezzel a meggyilkolt férfival kezdődtek.
Az egyik szó, mely dacolt a fordítással, a skót kőműves kifejezés, a Mababone. Titkos „kőművesszónak" tekintik, és lehetett valami köze a kalózkodáshoz. Túlesve a beavatáson közlik a frissen beiktatott kőművessel, hogy ő most már a „kalózok és korzárok testvére". Robinson megemlít egy keresztes háborúk idején használatos észak-afrikai kalózkikötőt, melyet „Mahdiá"-nak hívtak. Rámutatva, hogy az arabok birtokában levő Madridot Mahadridnak nevezték, azt mondja, hogy a Mahadia torzulhatott Mahabone-ná. A Jó Mahadia pedig franciául Mahadia le Bon lenne. A szerző bemutat egy példát is a franciaangol nyelvi torzulásra - a „Mary the Good" „Marylebone-ná" vált, egy londoni kerületté. A Grál-irodalom sugallhat egy másik jelentést - a Grálprózában a „Mahadia" a „vágyott lovagra" utalt. Galahad egy ilyen vágyott lovag volt, atyja, Lancelot reinkarnációja, aki egy évig uralkodott a Kerek Asztal fölött, és azután meghalt az oltárnál, éppen azt követően, hogy megjelent neki a Szent Grál látomása. A Grál-irodalmat áthatja mind a keresztény, mind a kelta miszticizmus, néhány törzsben pedig a „király" csupán egyetlen évre szolgált, hogy utána feláldozzák. A háborúra sarkalló szent, Bernát, miséin a szentföldi Galaad hegyet Krisztussal reprezentálta. Ez a kifejezés alkalmazásra került egy francia hozzájárulásban a Grálirodalomhoz, a Queste del Saint Graalnak nevezettben, ahol Galaadot „Krisztus lovagnak" hívják. Az A Grál: A kelta mítosztóla keresztény
szimbólumig (The Grail: From CelticMyth to Christian Symbol) című művében Roger Sherman Loomis meghatározta, hogy a Galaad forrásszóból származó Galahad név „utalás a Messiásra". Szerinte Galahad volt a „régen várt gyógyító", és Krisztushoz hasonlítja. így Galahad, a „vágyott lovag" és Mahadia egy és ugyanaz lehet.35 Jelen szerző a kalóz-magyarázat felé hajlik. A mahonnes kifejezés egy, a kalózok által kedvelt alacsony merülésű francia korzárt jelöl. A kőművesek az ilyen „kalózok és korzárok" testvéreinek számítottak. A kalózoknak tulajdonított Oak Island-i rejtekhely pedig a francia kalózhajóról elnevezett Mahone-öbölben fekszik. Még érdekesebb egy másik kőműves kifejezés, mely dacol a magyarázattal - a „Here-dom", egyaránt jelöli a szabadkőművesség anyját és egy mitikus hegyet.36 Csábító ezt összekapcsolni a Sheerdom Cove-val, az Oak Is-land-i Smith's Cove elődjével. A Sheerdom Cove a szigetnek azon a peremén van, mely a kincskeresőket évszázadokon át gyötrő rejtett csapdás vízelvezető rendszert tartalmazza. A „Smith's Cove" nevet csak azután kapta, hogy a kincskereső Smith megvette a szigetet. A skóciai Sinclairek egy olyan szervezetet örököltek, mely arra szolgált, hogy fedőszervként haladjon előre francia rokonaik, a St. Clairek céljaival. Bannockburn után királyuk, Róbert Bruce, elismerte a templomosok segítségét, iparoscéhkénti „álcájukat" pedig a Sinclairek védelmére bízták,
akik befolyása hozta őket Bruce (és Skócia) megsegítésére. 1441-ben, több mint száz évvel később, II. Jakab kinevezte a Sinclaireket a szabadkőművesek védelmezőivé, és e címet örökletessé tette.37 Sir William Sinclair ekkoriban építette rosslyni templomát, amihez szükség volt az ilyen kőművesek munkájára. II. Jakab ezt használta fel a kinevezés indoklására. A kőművesek már egy évszázada a Sinclairek védelme alatt álltak, Jakab pedig ilyen formában csak megbékéli .1 Sun km é k k e l . Ekkortájt háborúban állt a Livings-ton-klánnal, és szüksége lehetett arra, hogy a Sinclairek semlegesek maradjanak. A helytörténet arról mesél, hogy a „kőművesek" beözönlése a Sinc-lair-városba 1441-ben kezdődött, bár a kápolna építése 1446-ig nem kezdődött el. Mi szükség volt a munkásokra öt évvel a tervezet megkezdése előtt? Most már magától értetődő, hogy Rosslyn kápolnáját álcának használták a masszív föld alatti munkák építéséhez. Ez alatt az idő alatt egy hadsereg elrejtésére kialakított alagutakat és bejáratokat építettek vagy bővítettek ki. A kápolnán elkezdett munka negyven évig folytatódott és soha nem fejeződött be. Mi mást is csinálhattak a kőművesek ez alatt a negyvenöt éves időszak alatt? Az egy hegyszurdokban elhelyezkedő kápolnát átitatja a kőműves-szimbolizmus, melybe beletartozik egy faragott férfifej, koponyáján vágással (Hiram Abiff) és egy kép az őt meggyilkoló
emberről. A harmadik fej egy „özvegy anyáé", ami egy újabb olyan kőműves-szimbólum, ami azt sugallja, hogy a kőművesek mind egy „özvegy anya fiai".38 (Az egyik kőműveskézjel azt a frázist mutatja, hogy „Nincs segítség az özvegy fia számára?" ami egy segélykérés.) Ez a tényleg bizarr „kőbe vésett hallucináció" eltérő minden keresztény templomtól, de példa a Salamon templomában bemutatott ősi művészetre.39 A mondanivaló talán az, hogy nem csak egy istent lehet tisztelni - ami olyan kőművestétel, amely biztosan nem katolikus. Salamon építménye juttatott helyet a pogány szemita isteneknek; a Sinclairek ugyanannyi időt szenteltek Zöld George-ra, a kelta növényzetistenre. A rosslyni kápolna közelében van egy barlang egy vízesés mögött, ahol egy viharvert fej tűnik elő a sziklába faragva. A sziklahomlokzaton pedig van egy „kifaragott ablak", ami mögött található egy „alagúthálózat, mely jelentős számú ember elrejtésére alkalmas". Hogy be lehessen lépni ebbe a titkos rejtekbe, az illetőt le kellett ereszteni egy kútba, és keresztül kellett mennie egy alagúton. Ugyanilyen mérnöki munka hozta létre a kutat és alagútbejáratot Jeruzsálemben majdnem kétezer évvel Sinclair Rosslynja előtt. És ugyanezt az akna- és alagút-formatervet használták nagyobb léptékben Új-Skócián.40 A Sinclair család valami olyan nagy értéket képviselőt birtokolt, amit el kellett rejteni.
Semmiféle tárházként szolgáló Bank of Scotland nem létezett; helyette a sziklák és barlangok, valamint a kőművesek által épített alagutak lettek titkos pinceboltozataik. Minden lehetséges eszközt bevető modern kincskeresők próbálták felfedezni, hogy mit is rejtegettek a Sinclairek. Pincék alatti pincék és titkos lerakatok kerültek felszínre, de semmit nem találtak.41 Akkor hová vezetnek nyomaink? Egy elit család, mely Dáviddal kezdődő vérvonalra formál jogot. Egy szent szőlőinda, mely kinyújtja hajtásait DélFranciaországba, ahol a vizigótok, Merovingok és Karo-lingok láthatólag dávidi származásra pályáznak. Egy fedőszervezet, a templomosok, akik egy titkot és egy elit belső kört rejtenek. Egy utód fedőszervezet, mely a pogány szimbolizmust titkos kézfogásokkal kombinálja. És egy hatalmas kincs, mely magában foglalja Európa a templomosok őrzésére bízott gazdagságát, egy skót család pincéjében, mely esetleg megtartotta magának. Végül mind egy üres pincéhez vezet. 1441 és 1482 között a Sinclairek által vigyázott kincsek elhagyták rejtekhelyüket az alagútrendszerben a Rosslyn közeli és alatti sziklákon. Újra tengerre szálltak, ezúttal a Sinclairek nyugati földjei felé. 11. fejezet A KINCS OAKISLANDRE «ÉRKEZIK Sinclair család gyarapodott és virágzott az azt követő években, hogy Róbert Bruce kivívta a
függetlenséget Skócia számára. 1320-ban aláírták az arboathi nyilatkozatot, ami Skóciát független nemzetté nyilvánította.1 Ez a fontosságnak ugyanolyan jele, mintha valaki az amerikai Függetlenségi nyilatkozatot írta volna alá, és rávilágít a Sinclair család jelentőségére. Szokatlan ez a dokumentum, abban a tekintetben, hogy a skót népet ázsiai eredetűnek állítja, Róbert Bruce-t pedig a zsidó szabadságharcosra utalva Makkabeusnak nevezi. Maguk a Sinclairek templomos szervezetükért harcoltak, ellenállva a pápa próbálkozásainak, hogy az összes skóciai templomos földeket az ispotályosoknak adományozza. Azt állították, hogy a templomosok semmiféle földet nem birtokoltak Skóciában, bár igenis volt több mint ötszáz különálló birtokuk. Amint templomos földek jutottak a szervezet ellenségei birtokába, a Sinclair család lépéseket tett védelmükben. A Sinclairek kapcsolatban álltak francia megfelelőikkel, de a templomosok elleni elnyomás és a Franciaországot Skóciától elválasztó ellenséges Anglia éket vert a két elit család közé. Ahogy az ék szélesedett, úgy került a skót Sinclair család a kincs birtokába. Harminc évvel az utolsó amerikai viking expedíció után Henry Sinclair és velencei másodkapitánya, Zeno, megtették első útjukat az Újvilágba. A A VÉDNÖK CSALÁD SKÓCIÁBAN 1398 és 1400 között Henry Sinclair talán két kirándulást tett az Újvilágba, és lefektette egy gyarmat
terveit. Ő birtokolta a világ legnagyobb flottáját, és védnöki szerepében a világ legnagyobb kincsét. De mikor visszatért Skóciába, a folytonosan hadakozó klánok közötti ellenségeskedés korlátok nélkül tombolt. Szembekerült az angolokkal, akik támadást intéztek Edinburgh, majd az Orkneyszigeteki fő Sinc-lair-birtok, Kirkwall ellen egyaránt. Kirkwall egy tengeri portyák ellen védő fallal körülvett kikötőjű vár volt. Henry ennek az erősségnek a védelmében vesztette életét.2 Mivel Skócia függetlensége veszélybe került, Henry fia (szintén Henry) megkapta a király fiának gyámja feladatát. III. Róbert azzal bízta meg Henryt, hogy hajózzon el Franciaországba és a biztonságba, de mind Jakab koronaherceg, mind az ifjabb Sinclair fogságba esett, és később váltságdíj fejében engedték szabadon őket.3 A következő a Sinclairek és Skócia felé egyaránt irányuló fenyegetés belülről jött. Norvégia feladta uralmát az északi szigetek fölött, melyek közül sok a tizedik század óta állt a vikingek ellenőrzése alatt. A Donaldklán erőszakkal kísérelt meg uralkodni az észak fölött, magukat erő-sebbnek vélvén a Sinclaireknél és egyéb szövetséges klánoknál. Felfegyverkezve kardokkal, bárdokkal és íjakkal, a Donaldok felállították a legnagyobb sereget, mely valaha is harcolt felföldi klánháborúban. Miután megverték a McKay-klánt, észak vad férfiai délnek vonultak Aberdeen felé, mindent kifosztva útközben.4
1411-ben Mar earlje jött a Donaldok ellen saját harlow-i földjei védelmében. A Felföld legvéresebb csatájában kilencezer klántag vesztette életét, és talán ugyanennyi a védők közül. E rémületes csata következtében és feldühítve a folytonos északi háborúskodás miatt I. Jakab király, a herceg, aki Henryvel raboskodott, gyorsan reagált.5 1428-ban Jakab negyven klán fejét rendelte maga elé. A többségüket lefogatta és börtönébe vetette, hármat pedig kivégzett. Ez egy merész lépés volt, és tett egy még merészebbet, mikor elutasította a pápa hatalmát. A pápát korruptnak nyilvánította, és azzal, hogy bátran szembefordult Rómával, elidegenítette magát más országoktól. Néhány röpke év alatt a király sokat tett Skóciáért, és sok ellenséget szerzett. 1436-ban Róbert Graham, egy fizetett orgyilkos követett el merényletet ellene hálókamrájában.6 Huszonnyolc tőrdöféstől halt meg, királynéja pedig bosszúra szomjazott. Róbert Stuartot, Atholl earljének fiát, aki biztosította, hogy bejusson a hálókamrába, és Grahamet megkínozták és kivégezték. Ugyanebben az évben Henry herceg unokáját, William Sinclairt kinevezték tengernagynak. Már így is megörökölte a világ legnagyobb flottáját és a templomos kincset is, így a kinevezés jobbára névlegesnek bizonyult, mely úgy tűnik, veleszületett járandósága volt a Sinclaireknek.7 A Jakab elleni merénylet után az ország egy gyermekkirály és egy hadakozó régens kezébe
került. A Douglas-klán összefogott a Livingston családdal a Crichton-klán ellen, az ellenségeskedés központja pedig ezúttal Stirling és a rosslyni Sinclairhatalmi bázis környékére esett. Az új háború, és az, hogy a gyermekkirály képtelennek bizonyult uralkodni, ürügyként szolgált, hogy az angolok északnak vonulóinak, Edinburghnak és a Sinclairek ősi otthonának. William Sinclairt börtönbe vetették, apja váltságdíjának soha ki nem fizetett része miatt. I Ienry Sinclairt (nem a herceget) fogva tartották a londoni Towerben, de szabadon engedték, mikor beleegyezett, hogy váltságdíjat fizet - de mikor szabad lett, nem fizetett. A Sinclairek számára ez kétfrontos háborút jelentett; egyaránt néztek szembe az angolok folytonos irritációjával és a klánok közti szakadatlan belharccal, ami még Sinclairt Sinclair ellen is fordított. Fölöttébb valószínű, hogy ez lett az az időpont, mikor Sinclair admirális megtette saját útját Észak-Amerikába, hogy megnézze a nagyapja által felfedezett földeket. A messze nyugati atlanti vidéken fekvő földek titka apáról fiúra szállhatott, a templomos vagyon és a szabadkőművesek fölötti védnökség szerepével együtt. Jó idő esetén háromheti hajózással meg lehetett tenni a Skóciából Új-Skóciába vezető utat. Ha arra is hagyunk időt, hogy saját szemmel megbizonyosodjanak és vizsgálatot folytassanak a nagybátyja által lelt kikötőkkel kapcsolatban, az egész expedíciót három hónap alatt lehetett végbevinni. A tengernagyi kinevezése és 1441 közötti
években William elkészítette terveit. Rosslynban a védelme alatt álló kőművesekhez és más mesteremberekhez méltó épületeket szerkesztett meg.8 És épített kincse védelmére egy alagutakból és titkos lerakatokból álló hálózatot. Új-Skóciában szintén épített egy pincét a templomos kincs őrzéséhez, arra az esetre, ha ősi otthonára fenyegetővé válna a polgárháború és az Angliával vívott háború. William volt az, aki 1441-ben, öt évvel azelőtt, hogy elkezdte volna a munkát, melynek befejezése negyven évet vett igénybe, elkezdett munkásokat behozni.9 Dávid Tobias, a Pénzverem jelenlegi tulajdonosa egy telefonbeszélgetés során azt mondta nekem, hogy szerinte Sir Francis Drake hozatott cornwalli bányászokat Új-Skóciába. Ott kiásták a Pénzvermet, és létrehozták a kincseskamrát. Hol találhatott Sinclair bányászokat? Biztosan nem az angolok birtokában levő cornwalli vidéken. Jobban megvizsgálva Rosslynt, arra a felfedezésre jutottam, hogy ez valaha a bányászfalvak közé tartozott. Az, hogy öt évvel a kápolnáján és alagútrendszeren folyt tényleges munka elkezdése előtt hozott be munkásokat, Sinclair hátsó szándékát leplezte. Az új munkások tulajdonképpen az ÚjSkóciába küldött megbízhatóbbakat váltották fel. Csak egy olyan angol, aki hatalomban Sir Francis Drake-kel vetekszik, és magánflottának parancsol, lehetett képes egy ilyen tervezetet elleplezni. William Sinclair legalábbis egyenlőnek
számított Drake-kel. Rendelkezett hatalommal, parancsnokolt mind egy magánflottának, mind a nemzet tengerészetének, és össze tudta toborozni a szükséges szakértőket. Sinclairnek birtokában voltak az eszközök, a vagyon, a talán jóval megbízhatóbb munkaerő, és a biztosan erőteljesebb motiváció. Valamikor 1436 és 1441 között Sinclairhajók rosslyni szülővárosukból származó bányászokat vettek fedélzetükre, és Oak Island közelében létrehoztak egy települést, talán a Mahone-öböl egy nagyobb szigetén. Amellett, hogy lefektette a rosslyni és új-skóciai titkos pincékhez szükséges alapokat, Sinclair elindította harcos férfiak egy Skót Gárdának nevezett elit csoportját is.10 Hasonlóan az őket megelőző templomosokhoz, a Skót Gárda gazdag és nemes családokból származó fiatalemberekből állt. Nem Skócia, hanem Franciaország királyának kötelezték el magukat - és csak névlegesen. Hűségük közvetlenül a Valois-uralkodók, és a Valois-k egy alcsoportja, a Guise-ház felé irányult. William Sinclairt II. Jakab végül újra kinevezte a skóciai mesterségek, céhek és rendek nagymesterévé. Ez a hivatal megmaradt örökletesnek, míg háromszáz évvel később a Páholy létre nem jött. Ami elég furcsa, Sinclair kijelölte magát a cigányok védnökéül is. Nagy-Britannia cigányai májustól júniusig minden évben elvándoroltak a Sinclairek rosslyni otthonába. Földeket kaptak, ahol letáborozhattak, és megengedték nekik, hogy bemutassák nyári ünnepélyüket, egy Robin Hoodról és
a május királynőjéről szóló színjátékot. A protestáns kálvinisták úgy hitték, hogy ez nem egyéb álcázott pogány rítusoknál, és hevesen tiltakoztak.11 William Sinclair mindent megkaphatott, csak a békét nem. Mikor II. Jakabot hatévesen királlyá koronázták, Sir William Crichton és Sir Alexander Livingston gyámsága alatt állt. Stuartok és Douglasek versengtek a Skócia feletti uralomért, a két gyám pedig tartva a hatalomért folyó játszmától, megölette Douglas ifjú earljét. Mikor egy évtizeddel később Jakab nagykorúvá vált, kijelentette, hogy meg kívánja békíteni a Douglas-klánt. Megtudta, hogy William Douglas külföldre távozott, hogy találkozzon mind a pápával, mind az angolokkal, és attól tartott, hogy küszöbönáll egy angolok által támogatott felkelés. Ebédre hívta Douglast Stirlingbe, a királyi várba, és megkérdezte a klánfőt, hogy megtárgyalhatnák-e az ügyeket testőrei jelenléte nélkül. Douglas elutasította, Jakab pedig a nyakába döfött. Az udvar más tagjai is előlutottak, hogy megmártsák tőrüket Douglasben. Egy másik Douglas emelkedett William helyére, és hatszáz emberrel Stirling ellen vonult. A király megverte a Douglaseket, de az angolokkal vívott folytonos csatározások egyike során egy ágyú felrobbant, és megölte II. Jakabot. Fia, III. Jakab, 1460-ban vette át a Skócia fölötti uralmat.13 Nagyon valószínű, hogy a Sinclair-örökséget azalatt költöztették az Újvilágba, míg a Douglasklán
felkelése és a folytonos angol támadások zajlottak. A Sinclairek királyaik mellé álltak, de ugyanakkor azt is látták, hogy fokozódik az ellenállás. Az ifjú III. Jakabot elrabolták, miután megörökölte a trónt. Szökése után feleségül vette Margitot, Keresztély, Norvégia és Dánia királya lányát.14 A rákövetkező évben megegyezett egy újabb William Sinclairrel, Henry dédunokájával, hogy megvásárolja Orkney earlségét. A Sinclair tengeri királyok kirkwalli várát elcserélték az edinburghi Ravenscraigre, bár sok Orkney-birtok a Sinclairek kezén maradt. Bár jövedelmező birtokok maradtak meg a Sinclair-birodalom részeinek, ennek a Williamnek a „Tékozló" ragadványnév lett az örökrésze, mert elcsereberélte a családi birtokot.15 1475-ben az edinburghi kőművesek alapítólevelet kaptak a királytól, melyet a város Máriakápolnájában ratifikáltak. Később ez mint Első Páholy vált ismertté, de az autonómia e korai elismerése ellenére is még mindig úgy tekintettek a Sinclairekre, mint a kőművesek pat-rónusaira és védnökeire.16 1488-ban a Douglas-felkelés újra fellángolt. III. Jakab személyesen szállt csatába, megsebesült, és lebukott lováról. Róbert Bruce kardját viselte, de ez alkalommal cserbenhagyta. Attól tartva, hogy halála közeleg, sietve elhagyta a csatateret, és találkozott egy pappal. Utolsó feloldozást kért tőle, de helyette egy halálos döfést kapott.
A tizenhárom éves IV Jakab lett a király. Reneszánsz ember emlékét hagyta maga után, aki próbálta őrizni a békét Angliával. 1503-ban feleségül vette Tudor Margitot, VII. Henrik lányát, és a későbbi (1509) VIII. Henrik nővérét. A reformáció e ponton fordította a protestáns keresztényeket a katolikus keresztények ellen. A protestáns VIII. Henrik és a katolikus Franciaország háborúba kezdett. A Franciaországgal lojális Skócia 1513-ban támadást intézett Anglia ellen. A floddeni csata a skótok számára csúfos vereséget, a Sinclairek számára pedig jelentős személyi csapást jelentett.17 Negyven Sinclair vonult Floddenbe earljével és királyával; életben csak egy maradt. E katasztrofális nap óta Sinclair zöldet - mely színt aznap viselték többé nem vesz fel csatához.18 IV Jakab feltehetőleg szintén meghalt Floddennél, bár az, hogy a királyénak tartott testről hiányzott örökké viselt vezeklő vaslánca (a jámborság jeleként dereka körül hordta), sokakat vezetett arra a hitre, hogy Jakab életben maradt. A háború és a Sinclairek masszív építési és újraépítési tervezetei elkezdték apasztani a Sinclairek látszólag kimeríthetetlen forrásait. A Sinclairek valaha bábjátékosoknak számítottak, akik országuk ügyeit a színfalak mögül igazgatják, de gyenge királyaik előtérbe taszigálták őket, és saját életeikben és vagyonúkban kifejezve sokba került ez nekik. Olivér Sinclair V Jakab kedvence lett. Az, hogy Sinclair védelme alatt állt, és hogy Guise Máriát vette feleségül, biztosította katolikus
oldal iránti hűségét, de a reformáció vallási forradalma zavart okozott Anglia és Skócia között. VIII. Henrik próbálta áttéríteni rokonát protestáns oldalra, de Jakab nem hajlott arra, hogy megtagadja hitét. 1542-ben a solwayi csata Skócia vereségét és Olivér Sinclair fogságba esését látta. V Jakab megrémült, és kijelentette, hogy Olivér Sinclairrel minden elveszett. A solwayi vereséggel egy időben vette hírül lánya, Mária születését. Azt jósolta, hogy vége a dinasztiának, és ő maga rövidesen meghalt.19 Mária lánya a történelemben mint Mária, a skótok királynője vált ismertté. Bár az új királynő a Sinclairek védelme alatt állt, Olivér eltávozást kapott angliai börtönéből. Rövid hazalátogatásra kapott engedélyt, de e helyett eltűnt Skóciából és a történelemből mindörökre.20 1545-öt írtak. A régens, Guise Mária szorosan együttműködött (egy megint csak újabb) William Sinclairrel. Hajlandó volt messzire elmenni annak az érdekében, hogy megmutassa a Sinclaireknek, hogy szövetségük a Guise-Lotaringiaiházzal áll. Ugyanabban az évben, mikor Olivér Sinclairnek jelentkeznie kellett volna angliai börtönében, a református püspökök utasították a Sinclair családot, hogy adják vissza a skót katolikus egyház kincseit. Mivel e szent tárgyak közül sokra a család adott megrendelést, és ők is fizettek értük, oltalmuk alá vonták ezeket. A katolikus egyház vagyona olyan relikviákat is magában foglalt, köztük az igazi kereszt egy darabkáját,
amelyeket a Sinclairek a keresztes háborúkból hoztak vissza. A reformáció csőcseléke mindenfelé katolikus templomokat fosztogatott, az ilyen ereklyéket pedig ellopták vagy elpusztították. A Sinclairek nem engedték, hogy ez Rosslynban is megtörténjen.21 Olivér eltűnésének évében a Sinclair család gondjaira bízott szent tárgyak is eltűntek. William Sinclair egyedül a Guise-családot avatta be legnagyobb titkába. Guise Mária kinyilvánította, hogy „kötelezettség fűzi" William Sinclairhez, kijelentve: „Hű és igaz urai leszünk... Előadta nekünk tanácsát és titkát, a titkot őrizni fogjuk". Miféle titkot? Andrew Sinclair, ősei életrajzírója azt állítja, hogy a titok a rosslyni kápolna alatti teremről szólt, mely a szent ereklyék egy tárházát tartalmazta.22 A protestáns csőcselék pusztító vandalizmusa és a sok rejtett pincét felszínre hozó ásatások után semmiféle ereklyék nem bukkantak elő. Több mint valószínű, hogy a középkori időkben minden vár és minden székesegyház rendelkezett rejtett alagúttal vagy kamrával. Ennek a hiánya szokatlan lenne. William Sinclair és Sir Olivér Sinclair sokkal nagyobb titoknak adott otthont. Ez a titok Oak Island volt. Olivér, a hadsereg és a tengerészet parancsnoka 1545-ben tengerre szállt a Sinclairek rejtett pincéje és távoli országa felé, hogy soha vissza ne térjen. A skóciai Sinclairek és a franciaországi Guise-család vagyonai súlyos károkat szenvedtek az
elkövetkező vallási háborúkban. William Sinclairt Mária skót királynő legfelsőbb bírává nevezte ki, és oda-visz-sza utazott Franciaországba. Guise Mária 1560-ban meghalt. Fran-cois-t, Guise hercegét 1563-ban meggyilkolták.23 Máriát, a skótok királynőjét I. Erzsébet királynő 1587-ben kivégeztette, miközben saját fia lustán bámult. Az érdeklődés hiánya hozzájuttatta Skócia trónjához, és később, Erzsébet halálakor, Angliához is. Egy évvel Mária kivégzése után Francois de Guise fiát, az új herceget, és testvérét, Guise bíborost egyaránt meggyilkolták III. Henrik francia király parancsaira. 1589-ben viszont a Guise-család gyilkoltatta meg III. Henriket.24 A vallásháborúk elérték a rosslyni Sinclair családot is. 1615-ben a család fejét, William Sinclairt halálra ítélték, mert megengedte, hogy egy jezsuita pap katolikus misét tartson Rosslynban. A papot felakasztották, Williamet pedig kegyelemből Írországba száműzték; a csőcselék lerombolta a Sinclairek otthonát és kápolnáját.25 A Sinclairek e tette azt látszik jelezni, hogy ellenére Rosslyn po-gány-kőműves külsőségeinek, ragaszkodtak a katolikus valláshoz, és hűek maradtak hitükhöz. Hűek maradtak a titkok és kincsek, melyek gondját megelégelték, védnöke szerepéhez is. A hatalmas templomos kincset, mely magában foglalt valaha Jeruzsálemből prédált tárgyakat, nem herdálták el, és a teljes Sinclair-vagyont nem költötték el. Eltűnt. Az ereklyék, hasonlóan a skót egyház kincseihez, sosem kerültek elő. Nyoma
veszett mindennek; akárcsak Olivér Sinclairnek. A Sinclairek több mint fél századig szállítottak gondjaikra bízott tárgyakat új-skóciai pincéjükbe. 1545ben a szállítás végéhez ért. Az egyetlen birtokunkban levő dokumentum, mely említi a „titkot", az a Guise Máriától származó rendelet. Mennyit engedett Sinclair a Guise-család tudomására jutni? Bizonyos ponton a később Prieuré de Siónként is ismert Sion-rendet alkotó francia családok és a skót Sinclair család útjai elváltak. A szakadás nem számított teljesnek, de úgy tűnik, a skót csoportosulás birtokába vette a templomos kincskészletet. A VÉDNÖK CSALÁDOK FRANCIAORSZÁGBAN A Guise-család és a Sinclair család egy nagyobb kötelék, a titkos Prieuré de Sión által maradt egységben. E csoport igen kisszámú francia család igazi elit hálózata volt.26 Azután, hogy szakítottak a templomosokkal, a csoport első nagymestere Jean de Gisors lett. Hatalomra annak utána jutott, hogy 1118-ban „kivágták a szilfát", ami szimbolikusan elválasztotta a templomosokat a Prieuré de Siontól, és most első ízben, legalábbis névleg, nem egy személy állt a templomosok és a Prieuré de Sión élén. A második nagymester Marié de St. Clair lett, aki a rosslyni skót ágból származott. Lánykori neve Levisnek hangzott, ami jelzi, hogy St. Clair is beházasodott Dávid királyi családjába. Harmadik nagymesterré Guillaume de Gisors vált, aki elindított egy újabb titkos társaságot, a
Hajó és a Kettős Félhold Rendjét. Rokonságban állt a St. Clairekkel, és kapcsolatot tartott fenn a párizsi templommal, ahonnan a hatalmas templomos vagyon beleveszett a történelembe. Nővére a Des Plantard családba házasodott, akik a nevüket adták a Plantagenet-dinasztiának. A Plantard-ok is igényt tartottak a dávidi vérvonalból való származásra, a plantard szó franciául „virágzó hajtást" jelent. Az Apokalipszisben János azt mondta, hogy gyökere és törzse ő Dávidnak; így állt a helyzet a Levisekkel és Plan-tard-okkal is. Ezután a De Bar család két tagja viselte a nagymesteri címet. Egyikük, Jean de Bar birtokolta azt a földet Stenay környékén, ahol az utolsó Meroving-királyt meggyilkolták. A De Bárok rokonságban álltak René dAnjou családjával és a picardiai Coucy családdal. Picardia urai hol királycsinálókként, hol a trónnal dacolókként kerülnek leírásra Barbara Tuchman középkori világról szóló tanulmánya, a Távoli tükör (A Distant Mirror) tárgyaiként.27 A hatodik nagymester újra egy St. Clair lett, ezúttal a család francia oldaláról. Kis jelentőségű figurának bizonyult, de ez rámutat arra, hogy viszonylag szűk körből került ki a Prieuré de Sión vezetése. A kilencedik nagymester fontos alak a középkori történelemben, René dAnjou, akinek címei tömkelege közé odatartozik a Guise grófja. O képviselte az európai reneszánsz mögötti legfontosabb erőt, alattvalói pedig „jó René királynak" nevezték. Egy politikai szövetség keretében
tizenkét évesen feleségül vette Lotaringiai Izabellát. Bár az udvar által elrendezett esküvők legnagyobb része nem bizonyult tartósnak, René harminchárom évig, az asszony haláláig Izabellának szentelte magát. René zenét szerzett, nyelveket tanult, tanulmányozta a matematikát és geológiát, jogot hallgatott és reformokat vezetett be birtokain. Mint igazi reneszánsz ember, elhozta birodalmába a tanulás és tudomány új és modern irányzatait. Részt vett korának mániájában, az ereklyegyűjtésben. Nagyra becsült szerzeményei közé tartozott egy kupa, melyet a kánai menyegzőn használtak (ami Jézust és Mária Magdolnát egyesíthette). Azt állította, hogy Marseille-ben szerezte. René d'Anjou számos titkos rend tagságába tartozott, köztük De Gisors újjáéledt Hajó-rendjébe. E rend egyik tagja Leonardo da Vinci patrónusának apja volt. Da Vinciből is nagymester lett a Prieuré de Sionbzn. A lovagság e korában DAnjou támogatta a látványosságokat és lovagi bemutatókat. Részt vett a tarasconi fesztiválokon, melyekkel a város azt ünnepelte meg, hogy Márta elűzte a várost gyötrő sárkányt. Rendezett/ws d'armest is, ami színjátékok és tornák középkori kombinációja. A téma gyakran egy földi édenkert, Árkádia, és egy földalatti áramlás központi elképzelése körül bonyolódott. Az Árkádia-téma, jóval Jacopo Sannazaro költeménye publikálása előtt, fontosnak számított D'Anjou számára. Minden évben az ő hölgye játszotta a pásztorlány szerepét.
Nicolas Poussin munkája volt az, ami egy misztikus és idillikus élet külsőségeivel bővelkedően megragadta az Árkádia-téma eszményeit. Festménye, a Les Bergers dArcadie (Árkádia pásztorai) vitte el Sauniére atyát a párizsi Louvre-ba, nyomokat találni a rennes-le-cháteau-i kincs vadászatához. Ez elvezette egy sírhoz, melyet annyira fontosnak tekintett, hogy eltörölte a bevésést is rajta. Az üzenet, mely Párizsba vitte Sauniére-t, hogy Poussin munkája után kutasson, úgy szólt, hogy „Poussinnél van a kulcs". Ez a kulcs egy ötszögű geometriát alkalmazó kód volt, amit arra használtak, hogy leplezzék a kincshez vezető utat Rennes-le-Cháteau falujában. Az ötszöget formáló vonalak a pásztorlány homlokát tartják a középpontjukban. Mitől vált a pásztorlány olyannyira fontossá Poussin és René d'Anjou számára? Maga a kép három pásztort és egy pásztorlányt ábrázol, akik egy ősrégi sírra néznek. A pásztorok közül kettő kinyújtja ujját, és a sírnak arra a részére mutat, ahol „Et in Arcadia ego" üzenet látható. A pásztorlány Mária Magdolna lehet (hiszen Jézus, a pásztor felesége volt). Mária mutatta meg a sírt az apostoloknak, miután felfedezte, hogy Jézus nincs ott. Poussin képén azt mondja, itt van és halott (il est mort). Az a bizonyos sír 9,5 kilométerre található Rennes-le-Cháteautól, további titkos kódokkal és nyomokkal Sauniére atya rejtélyéhez.28 1448-ban, mikor DAnjou létrehozta Félhold Rendjét, a Hajó és a Kettős Félhold Rendje újjászületését, William Sinclair és a
rosslyni építkezés korai szakaszaiban tartott, és belekezdett Oak Island megkonstruálásába. Mivel házasság útján rokonságban álltak, összehozták őket a titkos társaságok, melyekben mindketten részt vettek, és egyesítette őket egy ostrom alatt álló vallás, csábító eltöprengeni azon, hogy William Sinclair levelet küldhetett D'Anjounak, melyben ír a bennszülöttek által „Acadie-nak" nevezett földről. Az a találgatás is csábító, hogy a Sinclair nyugati felfedezéseiről szóló beszámolók megtalálhatták útjukat egy másik DAnjou szolgálatában álló emberhez, az ifjú Kolumbusz Kristófhoz. És az is csábító, hogy nagyobb jelentőséget olvassunk ki egy másik egybeesésből. René d'Anjou lánya, Iolande de Bar vette át a Prieuré de Sión nagymesteri tisztét apja halála után. O Georges Antoine Vespuccit fogadta fel fia nevelőjének. Egy másik Vespucci, Amerigo adta nevét a Kolumbusz „felfedezte" Amerika térképéhez. Iolande fia szintén a René nevet kapta, és számos címet megörökölt, köztük a Lotaringia hercegéét. Az ifjabb herceg, hasonlóan a Vespucci családhoz, mind Leonardo da Vinci, mind a művész Sandro Botticelli patrónusai közé tartozott. Botticelli patrónusai a Medicik, Gonzagák és Esték, mind kortársai a velencei Zeno családnak. És azzal egyenrangúak. Botticelli belevette az Arkádiatémát saját munkájába, és aktív szerepet játszott a Prieuré de Sionban. Botticellihez hasonlóan Leonardo da Vinci is patrónusai között tartotta számon az Estéket és
Mediciket, és segítségükkel szellemben és jelentőségben gyarapodni kezdett.29 Küszködő festő korában kötött ismeretséget a gazdag firenzei Vespucci családdal - Amerigo Vespucci nagyapját követte az utcákon, hogy vázlatot készítsen arcáról. Tehetsége jutalmául Vespucci hozzásegítette Leonardót, hogy bebocsátást nyerjen Észak-Itália gazdag családjai belső köreibe. Az egyik ilyen család a Ludovico Sforzáé volt, akinek apja René d'Anjou rendjéhez tartozott. Leonardo szintén betöltötte a Prieuré de Sión nagymesteri tisztét 1510-től 1519-ig. 1515-ben Da Vinci Milánó és Languedoc ezen alkirálya alkalmazásában állt. Bár pályafutását művészként kezdte - a művészet pedig központi szerepet játszott nagyságában - feltaláló, fizikus, geológus és mérnök is volt. Alkalmazást utóbbi minőségeiben kapott. Hadmérnökként tervezett egy víz alatti öltözetet, és ügyesnek bizonyult a hidraulika művészetében. A víz mindig szerepet játszott tudományos foglalatosságaiban - energiaszolgáltatástól a mezőgazdasági felhasználáson át potenciális fegyverkénti alkalmazásáig. Da Vinci a botanikát is tanulmányozta.30 Töltött-e be Da Vinci szerepet a Pénzverem elárasztó alagutak, mesterséges partok és hínárral védett, akadálymentesített csatornák komplex rendszere tervezésében vagy építésében? E nagymester egyik találmánya az általa „tömítődúcnak" nevezett hordozható zsilip. Ezeknek a
zsilipeknek az elrendezése, mondta, az áramlás gátjaként szolgálhat. Emelni és süllyeszteni tudta a vizet. Zsilipek és gátak sora a legszélesebb víztömeget is uralhatja, függően attól, hogy hányat állítanak alkalmazásba. Kifejlesztett egy hordozható kotrógépet is, ami két tutajon úszott.31 1510-ben azt írta, hogy úgy döntött, megszakítja anatómiatanulmányait, hogy több időt fordíthasson mechanikai fejlesztéseire. írásai talán alaprajzul szolgáltak ahhoz, hogy megtervezzen egy ilyen bonyolult pincét és védelmező csapdát. Vissza lehet-e tartani egy, az új-skóciai Mahonehoz hasonló öblöt egy, az ő terve szerinti zsilippel? Halálát követően jegyzetkönyvei lapjainak ezrei szóródtak szét Európában a gyűjtőkhöz. Sok olvashatatlan, sok pedig rejtjelezett. Da Vinci gyorsírása csak általa ismert észjárás szerint osztotta fel vagy kombinálta össze a szavakat. Egyes jegyzeteket bal kézzel visszafelé írt, olvasásához tükörre volt szükség. Azt mondják, hogy ellenére mindama munkának, amit Leonardo da Vinci mérnöki és feltalálói minőségben végzett, nincs egyetlen műemlék, egyetlen befejezett építészeti munkája, mely nevét viselné. Egy, a katolikus történelem legellentmondásosabb szentképéről, a torinói lepelről szóló közelmúltban megjelent könyv kijelenti, hogy a szent ereklye mögötti művész Leonardo da Vinci volt. A lepel, melyről a katolikus egyház nem állítja, hogy valódi ereklye, a középkori időkre, vagy
még korábbra datálódik. A lepel eredete kérdéses; Franciaországba a keresztes háborúk után érkezett, de Troyes püspöke hamisítványnak bélyegezte. Ezután a Szavojai-háznak adták, és hirtelen újra feltűnt Franciaországban kiállítva 1492-ben. A Torinói lepel (Tu-rin Shroud) szerzői, Lynn Picknett és Clive Prince úgy hiszik, hogy Da Vinci kifejlesztett egyfajta előkamerát, mellyel saját képmását örökítette meg.32 A szénizotópos kormeghatározás fejlődése a lepelt ma korábbi időszakra datálja a korábbiakban gondoknál. Ám a Torinói lepel szerzői nagyon érdekes életrajzot mesélnek saját jelöltjükről az állítólagos hamisítvány kreálójára. Az alkimista és nekromanta Da Vincit zavarta szexuális identitásának hiánya. A férjezetlen kathar nő fia homoszexuális lehetett; fiatal férfiak egy csoportjával együtt eretnekséggel vádolták. Picknett és Prince szerint, akik irányultsága egyéb jeleit is említik, akkoriban egy ilyen vádat gyakran vettek a szodómia bűnét jelentőnek. A Medici családhoz fűződő kapcsolata mentette meg.33 A Torinói lepel azt is hangsúlyozza, hogy más alkimistákhoz hasonlóan Da Vinci is Izisz istennő, a Fekete Madonna hívői közé tartozott, akit titokban imádtak a keresztény Európában, és templomok, grották és barlangok százaiban tiszteltek. Legyenek bármiféle hiányosságai Da Vincinek, az nem kérdéses, hogy sokféle iparban lett mester, tudósként pedig olyasvalaki, akit az eretnek és mágus
határvonalán mozgónak lehetett tekinteni. Ugyanakkor nagymestere annak a rendnek, mely összefűzte Franciaország és Skócia gazdag elitjét. Ha a Sinclairek által őrzött kincsek szállítása Rosslyn építése idején zajlott, akkor lehetséges, hogy a században később, mikor végbement a nyugati földek további felfedezése, a Sinclairek és franciaországi Guise társaik úgy érezték, hogy ez megtalálásukkal fenyeget. 1497-ben, Keresztelő János ünnepén, hogy John Cabot, aki az angliai Bristolból hajózott ki, partra szállt Új-Skócián. Ha korábban nem is hajóztak európai halászok a kanadai Grand Banksbe, most már igen. A halászok nem tartoztak a potenciális gyarmatosítók közé, bár apró kunyhók tarkították a Szent Lőrinc vízi útját, de Cartier és mások megszállással fenyegették a titkolt földeket. Úgy tekinthették, hogy egy egyszerű bányaalagút és akna már nem jelent biztonságot a templomosok kincsének. Ha a hamis partokkal és elárasztó alagutakkal az egész komplexum nem készült korábban el, most hirtelen szükség lett rá. A Prieuré de Sión nagymestere és a hadmérnök kettős szerepkörében megtervezhette-e Da Vinci az elit családok ellenőrzése alatt álló kincsek védelmét? Azt mondják, a történelmet a győztesek írják. Európában a hatalmat maroknyi egymást közt házasodó, ha szövetségben nem is mindig álló elit család gyakorolta. Ok patronálták a művészeteket, és gyakran a művészekkel saját arcaikat ábrázoltatták a vallási személyiségek megjelenítéséhez.
Tőlük kaptak megbízatást a tudományok művelői, és ők támogatták az írókat, akik vigyáztak arra, hogy meg ne harapják a kezet, mely a közmondás szerint eteti őket. Fölöttébb valószínű, hogy teljes mértékében sosem fogjuk megismerni azt a hatást, melyet a történelem huszadik századi olvasó számára megőrződött formájára gyakoroltak. A PRIEURÉ DE SIÓN ÉS AZ ÚJVILÁG Ha ezek a válogatott családok olyan titkos társasággal rendelkeztek, mely rejtélyesen nagyra becsülte Keresztelő Szent Jánost, akkor nem véletlen, hogy John Cabot, Jacques Cartier és Sámuel de Champlain egyaránt az ő ünnepén érték el az Újvilágot. Tervezés eredménye az, hogy ÚjFundland fővárosa (Saint John's), a Prince Edwardsziget eredeti neve (Ile-St-Jean, vagy Szent János-sziget) és New Brunswick fővárosa és kikötője (Saint John) mind erről a szentről emlékeznek meg? Még az új kontinens névadása is vet fel kérdéseket. John Cabot fő támogatója Richárd Amerike seriff. Abban az évben, hogy Kolumbusz elérte Amerikát, volt munkaadója rokonai érdekei védelmében Sevillába küldték Amerigo Vespuccit. A Medicik alkalmazásában álló Vespucci terjedelmes térképeket rajzolt a frissen felfedezett földekről. A lotaringiai herceg szalonja SionVaudemont-ban, e szent zarándokhelyen úgy köttette be a térképeket, hogy két neves térképész szerepelt a borítón - a görög Ptolemaiosz és Amerigo Vespucci. Ennek az atlasznak a szerkesztője
megjegyezte, hogy a kontinenst Vespucciról, a nagy tehetségű emberről kellene elnevezni. A történelemkönyvek úgy tájékoztatnak bennünket, hogy az „Amerika" elnevezés véletlenül történt. Mivel valaki neveként került fel a térképre, az emberek értelmezték félre, egy hely tényleges nevének. A Kolumbusz titokzatos történetében (The Mysterious History of Co-lumbus) John Noble Wilford rámutat, hogy ki lehet a felelős egy ilyen véletlenért.34 „Akkoriban tudós klerikusok kis csoportja élt ismeretlenségben St. Die ősrégi falujában a Vogézek hegység lankáin Lota-ringiában." Ezek az „ismeretlen" klerikusok nem burkolóztak túlságosan az ismeretlenségbe, hiszen rendelkeztek egy nyomdagéppel a találmány beszerezhetőségének legkorábbi szakaszában, valamint volt egy patrónusuk, René, Lotaringia hercege. Lehetséges, hogy Amerika névadása inkább tulajdonítható Lotaringia hercege és rokonai, a „jó René király" örökösei tervezésének. Lotaringia hercege Bourbon con-netable, aki akkoriban a Prieuré de Sión nagymestere tisztét töltötte be, nővérét vette feleségül. Sógora alkalmazta Da Vincit. Megtörténhetett, hogy Kolumbusz, aki kilépett René d'Anjou és csoportja alkalmazásából, egy rivális spanyol dinasztia számára fedezte fel a kontinenst. És a büszkeség lehetett az, ami rávezette Lotaringia hercegét, hogy megfossza Kolumbuszt az érdemtől, és helyette odaadja szűk körük akkori alkalmazottjának.
Későbbi történészek azt állították, hogy Vespucci tényleg elhajózott az Újvilágba, és kijár neki bizonyos érdem saját felfedezéseiért, de ez gyenge alapon áll. A René birtokában levő „Soderini levél", ami Vespucci amerikai útját írja le, kitalációnak bizonyult. Vespucci sosem hagyta el Európát, de voltak hatalmas és jó kapcsolatokkal rendelkező barátai.35 Lehetséges, hogy ez a szorosan kapcsolódó csoport arra vágyott, hogy a földrész bárcsak titok maradna. DAnjounak és a Sinclaireknek nem fűződött érdeke ahhoz, hogy titkos földjeik napvilágra kerüljenek. Hasonlóképpen itáliai egységüknek - a Mediciknek, a Sforzáknak és az Estéknek sem. Ezek az olasz famíliák a Zeno családdal osztoztak az Észak-Itália fölötti hatalomban, mely ugyanúgy megtartotta a titkot. Kolumbusz útja mindezt megváltoztatta. A Prieuré de Sionnak hirtelen szüksége lett arra, hogy hangsúlyozza elsőbbségi jogát. Azt akarták, hogy ők adhassanak nevet az Újvilágnak, sőt ők is kontrollálják. 1524-ben egy, a Mediciek körébe tartozó olasz bankár, Bonacor-so Rucellai finanszírozott egy újabb expedíciót az Újvilágba. Rucellai Lyonban tartotta székhelyét, ahol a Karoling-dinasztia már nem tudta többé védelmezni a zsidókat mások vagyonukra törő mohóságával szemben. Sok zsidó áttért, gyakran inkább névleg, mint lélekben. Rucellai egy másik nemesi családból fogadott fel kapitányt, hogy fel-fedezőútja élére álljon. A kapitány Giovanni da Verrazano volt. A Ver-razanók
családi címere a hatágú Dávid-csillag, a zsidó király és a tőle származásra igényt tartók vérvonala jelképe. Verrazano magával vitte a Prieuré de Sión Árkádiatéma iránti rajongását az Újvilágba. A magas fákkal koronázott part mentén hajózva azt mondta, hogy ez őt Jacopo Sannazaro idillikus görög földjére emlékezteti, és elnevezte a helyet Árkádiának. A mostani Newport kikötőnek a Rhodes nevet adta, a görögországi kikötő után. Rhode Island modern kikötővárosa még mindig vitatkozik a „viking torony" eredete felett, melyet Verrazano „normann kastély"-ként jelzett térképén. A Sinclairek titkos földjei kevésbé titkosakká kezdtek válni. Mikor Olivér Sinclair 1545-ben vitorlát bontott, a nagymester Fer-rante de Gonzaga, a mantovai herceg és Isabella d'Este fia, Da Vinci patrónusa volt. Mind Ferrante, mind Leonardo da Vinci nyújtott segítséget Charles de Montpensier-nak franciaországi hadműveletekben.36 Franciaország és Anglia hadban állt, Skóciát pedig belerángatták a konfliktusba. Olivér Sinclair távozása után Somerset hercege támadást intézett Skócia ellen az Esk folyónál. A harcban tízezer skót nemest és közrendűt mészároltak le. Stuart Mária, küldöttje, William Sinclair útján Franciaország segítségét kérte, de az, bár még azt is kinyilvánította, hogy Skócia most már Franciaország részét képezi, elmulasztott segítséget
nyújtani szövetségesének.37 Anglia és Erzsébet királynő nem akarta, hogy francia királynő üljön a skót trónra, a szinte vezető nélküli Skócia pedig képtelennek bizonyult saját védelmére. Skóciát és a Sinclair családot sarokba szorították. VI. Jakab skót királyt, aki tiltakozás nélkül hagyta, hogy Erzsébet kivégezze az anyját, mint a skót korona örökösét rávették, hogy földeket adományozzon az Újvilágban udvara tagjainak. De ő egyáltalán nem érzett barátságot a katolikus Sinclairek iránt; ehelyett azoknak a protestáns tagoknak osztott földeket és báróságokat, akik később Erzsébet támogatóivá váltak Angliában. Sir William Alexander adománylevelet kapott Új-Skóciáról és még Sir Francis Bacon is azok közé számított, akik földadományt kaptak az Újvilágban. Sir Francis Bacon hivatalosan a lordkancellár és a nagypecsétőr tisztét töltötte be. Nem hivatalosan kapcsolatban állt a „Láthatatlan Kollégium"-mal, melyről már esett szó - a tudósok és alkimisták, fizikusok és írók gyülekezetével, mely csatornául szolgált a földalatti tudásfolyam számára. Akkoriban az ilyesfajta tudás kiátkozást vagy még rosszabbat hozhatott az emberekre.38 E csoport emlékeztetett a Prieuré de Sionrz, de a GuiseLotaringiai-családok katolikus nézetei nélkül. Bacon nem fedhette fel titkolt oldalát, míg ki nem lépett a kormányból, és miként arról már szó volt, nagyon valószínű, hogy vitatta a királyok isteni jogait és kritizálta általában a kormányzást a
Shakespeare-szövegek álcázott szerzőjeként. Saját neve alatt kiadott egy érdekes munkát, az Új Atlantiszt. Az úgynevezett Új Atlantisz sokban hasonlított a katolikus D Anjouk és St. Clairek Árkádiájára - egy utópia, ahol az igazi reneszánsz ember szabadon publikálhat és tanulhat természettudományt, anélkül hogy félnie kellene a cenzúrázó kormányt vagy az egyház inkvizícióját. Utópiájának a Bensalem nevet adta. A Jeruzsálem „Salem alapítását" jelenti, a Bensalem pedig „Salem fiát", egy második szent hely kontextusban. Itt „Új-Salemben", írta Bacon, egy titkos társaság lakozott, amelybe kevesen nyertek felvételt, és még kevesebben ismerték titkait. Hasonlított ez a kőművesszerű társaság a Prieuré de Sionrz} E titkos társaság alapítója egy bölcs király, és a bölcs király által elindított rendet Salamon Házának nevezték. Bacon kinyilatkoztatásának része, hogy a titkos szigeten megengedik a zsidóknak, hogy ott lakjanak, és gyakorolják művészeteiket és tudományaikat. Felfedezhető ebben a Meroving-dávidi dinasztiához fűződő kapcsolat, amit előbb Róma, aztán a római egyház kényszerített a föld alá. E titkos zsidó csoport még azután is félt Európa elnyomásától, hogy Anglia a protestáns reformáció felé fordult. A titkos társaság éppenséggel azoknak is szolgálhatott menedékkel, akik asztronómiával, anatómiával, geológiával vagy bármely más
természettudománnyal foglalkoztak, és akikre rásüthették volna az eretnekség vagy boszorkányság bélyegét - akik számára Európa a legkegyetlenebb büntetéseit tartogatta. Vagy talán egyszerűen a Láthatatlan Kollégium tagjai közé tartoztak, akik tudományos szabadságot akartak. Bár ez az érvelés hihetőbbnek tűnik, Bacon saját kinyilatkoztatásában, a titkos társaság és utópiájuk hátterében egyaránt nagyon is a zsidók és a tolerancia állt. írásaiban Bacon egy olyan, dokumentumok elrejtésére szolgáló rendszert tárgyalt, melynek higanyospalackok részét alkotják. Oak Islanden találtak ilyen üres higanyospalackokat.39 És persze ugyanígy rátaláltak egy fölöttébb komplex mérnöki teljesítményre, amelyet talán egy másik igazi reneszánsz ember, Leonardo da Vinci tervezett. Sir Francis Drake-nek rendelkezésére álltak az eszközök és a pénz ahhoz, hogy felszereljen egy expedíciót a Pénzveremhez a Láthatatlan Kollégium tagjaival, és még Leonardo da Vinci terveit is elhozhatták, hogy egy ilyen helyen alkalmazzák. A felszínt tekintve nem látszik valószínűnek, hogy hívő protestánsok és hívő katolikusok egymással szövetkezve cselekednének. Bacon írásai és a közös alap elfogadásának kőműves fogalma azt sugallják, hogy végbemehetett egy ilyen közös vállalkozás, különösen azért, hogy véget vessenek a tudomány, tanulás és szabad gondolat fölötti monopóliumnak, melyet a vallás láthatólag magának követelt. 12. fejezet
TÖLGYKIRÁLYOK, * LEVÁGOTT FEJEK ÉS AZ ŐSÖK TITKAI sötétség leszállt, az örömtűz fénye felragyog. Az egész falu körbeveszi a tüzet, a fiatal férfiak pedig sorjában keresztülugranak rajta. Az egyik megtántorodik és elbukik, nyilván az év során elkövetett bűnök súlya miatt. Kiválasztva a tehén- vagy kecskebőr viselésére, ő vonul az újév esti felvonulás élén a falun keresztül. A bárminek, csak szabályszerűnek nem nevezhető körmenet minden házhoz elmegy, míg a fiatal férfiak rácsapnak a bűnösre és minden házra, miközben körbejárnak. Háromszor vonulnak körül minden házon, az óramutató járásával megegyező irányban, a ház mindig a „vezető" jobb oldalán. Minden háznál adnak egy, a máglyától még meleg hússzeletet A a lakóknak. A Tél királyt, az emberáldozatot, akit azért választottak ki, mert nem sikerült átszökkennie a tűzön, újévig tartják életben. Akkor odaadják a tűznek, és ebből a tűzből minden falubeli visz haza, hogy újraélessze saját tűzhelyét. Hozott isten Hogmanayen, az északi kelták újév estéjén! Ezt az ünnepséget még mindig megtartják Skóciában és a part menti szigeteken, de némi változtatással - a Tél királyt már igazából nem verik vagy ölik meg.1 Sajátjaink közül sokban barbár szokások maradványait fedezhetünk fel. Ezt a rítust azért vezették be, hogy biztosítsák a Nap visszatérését, és hogy megünnepeljék az új Napot. Mikor még a
Julianus-naptárt használták, az újévet és ennek megfelelően a Nap halálát és újjászületését december 25-én ünnepelték. Az Aranyág (Golden Bough) szerint az ünneplők így kiáltottak: „A Szűz megszült!" Az istennő életet adott egy új Napnak.2 A világ fő vallásai - kereszténység, judaizmus és iszlám - mind megpróbálták régebbi hitekre ráépíteni saját dogmájukat, mítoszukat és tradíciójukat. Ennek érdekében nem változtattak meg mindent gyökeresen. Helyette a katedrálisokat ráépítik a pogány helyekre, a férfi isten szentháromságok felváltják a háromaspektusú istennőket, a folyamistenekből pedig szentek lesznek. A negyedik században a katolikus egyház döntött úgy, hogy meg kell ünnepelni Krisztus születésnapját. Bár azt nem tudták, hogy az év mely napjára esett, a Nap születésének pogány ünnepsége erre megfelelőnek tűnt. Az egyház gyámolítói úgy választották ki a karácsonyt, Isten fia születését, hogy egy napra essen azzal, mikor a nem keresztények a Nap születését ünnepelték. A római egyház leváltotta a mitraizmusnak nevezett római államvallást is. Ennek eredményeképpen a hét szent napja a „Nap" napja lett a zsidó szabhat helyett, ami hagyományosan szombatra esett. A történelmet a hatalom birtokosai íratják. A VÉDNÖKÖK ÉS A SZENT GRÁL Franciaország és Skócia elit családjai, a Prieuré de Sión a kontinensen és a templomos lovagrend életben maradottjai Skóciában megváltoztatták a világot. Megpróbálták alaposan felforgatni a vallást
és kormányzást is. Megpróbálták olyan stílusban megváltoztatni a kereszténység római változatát, hogy inkább domináljon benne az első keresztények tisztasága és elhivatottsága. A korrupt állam és a korrupt egyház hagyta, hogy a vallásra rányomja bélyegét a csalárd hatalom, szigorú adóztatás és még szigorúbb büntetések azok számára, akik a gondolat és kifejezés szabadságára törekedtek. Az ilyesfajta szabadság megtalálásának céljával a Sinclair család és európai társaik nemcsak az Újvilág felfedezésére gyakoroltak befolyást, hanem a középkori világ legnagyobb irodalmi anyagára is. Ami az Arthur és udvara Grál-románcaiként ismert mítosz történeteként maradt ránk, az valódi történeti események fölé helyezett sugalmazott fikciós anyag. Arthur egy kisebb „király" volt, aki leverte a szászokat, mikor a római kényuraival együtt a rend minden érzete elhagyta Angliát. Arthur családja római nemességből és kelta nemzetségből származott. Mikor Róma feladta Angliát, barbár hódítók érkeztek helyettük. Az elkövetkező harc Angliát a sötét korokba vetette.3 A történész Gildas az első, aki egy római-kelta család fiáról írt (kb. i. sz. 540), aki szembeszállt a támadókkal, de név szerint nem említette Arthurt. A második szöveg, a walesi Gododdin, megemlíti ugyanezt az eseményt, és királynak nevezi a hőst; neve itt nincs. Végül i. sz. 800-ban Nennius azonosította a királyt Arthurként. A generációkon keresztüli történetmondás formájában hagyományozódó walesi meséket végül ugyanebben a században vetették
pergamenre, és fejlődött ki az Arthur-történet az Annales Cambriae-ban.4 E ponton az Arthur-legenda legfőbbképpen egy, a támadó szászokkal csatázó vezető realisztikus meséje. Aztán Geoffrey of Monmouth mágiát és miszticizmust adott a valaha Észak-Angliában és Walesben zajló történethez, és áthelyezte mitikus változata helyszínét Anglia déli részébe. Bár néhányan úgy hiszik, hogy Geoffrey hű maradt bizonyos, az ő korában hozzáférhető forrásokhoz, melyek azóta elvesztek, valószínűbb, hogy ő adta hozzá a walesi és kelta hagyományok bőkezű elegyét „történelemkönyvéhez". Geoffrey Oxfordban alkotott, ami oka lehetett annak, hogy a történet az ő változatában miért játszódott délen.5 Franciaországban, Champagne grófja és Lotaringia hercege tartományában - a Prieuré de Sión elit családjai befolyása központja - mutatták be az erősen fikcionalizált elbeszélések Lancelot, Gawain, Per-ceval (vagy Parsifal), Galahad, Kay és Malegant lovagokat.6 Az Art-hur-irodalom francia változata csökkentette Arthur szerepét, és kelta mítoszdarabkákat adott az ott megrendelt és megírt Grál-románcokhoz. Marié de Francé lehetett Arthur első lefokozója. Maga a király kisebb jelentőségű lett; az Arthurt körülvevő férfiak és nők nagyobb hangsúlyt kaptak. Műve teljes mértékben fikció, kritikusai pedig úgy hiszik, hogy célja kora eszményei dicsérete. Románcai fő témáját „udvari szerelemnek" nevezzük. Egy olyan korban, mikor sok házasság politikai
szövetségeket jelentett, az udvar asszonyai éppolyan házasságtörők lehettek, mint a férfiak. Bár a laza erkölcsöket az egyház megbélyegezte, a közönségesnek számító érzelem nélküli házasságok természetes reakcióiként léptek fel. A Grál-románcok megpróbáltak hitelesíteni vagy kitalálni egy Jeruzsálemben született és Jézus követői csoportja által Dél-Franciaországba vitt vallást is. Az egyik francia Grál-író még azt is mondja, hogy Perceval lovag Arimateai Józseftől származott. A tizenkettedik században Róbert de Boron ezt írta, hogy Perceval, a Kerek Asztal lovagja zsidó volt.8 Ha a zsidó lovagok fegyveres csoportja nem elég meglepetésnek, akkor ott az újabb, De Boron genealógiája. Ebbe az új vérvonalba beletartozik egy bizonyos Laziliez (Lazarus), aki rokonságban állt Mária Magdolnával. Róbert de Boron írt a nyugat „három Érdemeséről": Arthurról, Nagy Károlyról és Bouillon Gottfriedról. Arthurt azért nevezte meg, mert ő az összes Grál-történet inspirációja, Nagy Károlyt pedig azért, mert egy Meroving hercegnővel kötött házassága révén örökössé vált a királyi vérvonalban. A harmadik „Érdemes" Gottfried lett, aki nemcsak a Meroving-vonal egyenes ági örököse, de a keresztes háborúk eredményeképpen Jeruzsálem királya is vált belőle. Míg Nagy Károly és Gottfried családjait a Merovingokig lehet visszakövetni, Arthur láncszemként illeszkedik a kelta tudás és legenda túléléséhez, melyet fölébe helyeztek a római egyháznak. Ha a titkos Prieuré
de Sión champagne-i és lotaringiai bázisról olyan irodalmi anyagot készített, ami a zsidó-keresztény vallás fennmaradását reprezentálta, azt nem arra szánták, hogy következetesen igazodjon a zsidó vallás fő áramához. A zsidó-keresztény egyveleg azt az ősi tudást és azokat a mítoszokat őrizte meg, amelyeket a modern római intézmény, az egyház olyan kétségbeesetten próbált eltörölni. Ahogy az egyház építményeit kelta szent helyek fölé emelte, ugyanúgy az Istenről, Jézus családjáról és a számos szentről szóló sok történetet úgy gondolták ki, hogy elleplezze az ősi páneurópai kelta mítoszokat. Magukat a mítoszokat arra szánták, hogy tudást közvetítsenek különböző szinteken. Az egyik szinten a vallásos történet erkölcsi leckét testesíthet meg, míg a beavatott számára az ezoterikus tudás átadása eszköze lehetett. Ilyen vagy olyan formában minden civilizáció rendelkezik a halál és újjászületés éves rituáléjával. Ez a fölöttébb fontos misztérium az egész életet betöltötte. Miért nőnek a termények tavasszal, és miért pusztulnak el ősszel? Miért születnek a csecsemők és miért halnak meg az öregek? A Nap felkelése és lenyugvása életet és halált jelez, azután pedig az újjászületés egy ciklusát. A Hold minden éjjel azt az utat követi, amit a Nap napközben.9 Az emberek már nagyon korai időszakoktól fogva felismerték, hogy a Hold ciklusa huszonnyolc napos - egy hónapig tartó élet. Elsőnek felbukkant a fehér újhold, azután a vörös telihold, és végül a
sötét haldokló Hold. Az emberek megértették a Hold ciklusa és a női termékenység közötti kapcsolatot is. A Nap szolgáltatta a meleget, a Hold pedig a tenger áramlását, a női menstruációs ciklust kontrollálta. Az égben naponta és rendszeresen végbemenő motívum a földön is lezajlott, az emberek pedig felismerték ezt a misztikus hasonlóságot. Az év évszakai születést, termékenységet és halált jeleztek. Róma egyháza sosem ismerte bizonyosan Jézus élete eseményeinek dátumait. Mindazonáltal azért küzdöttek, hogy a régi vallásokat beillesszék az újba. Jézus feltámadását, az egyházi év talán legfontosabb időpontját a tavaszi napfordulóra rögzítették - utána pedig egy olyan kelta pogány ünnep nevét adták neki, melyet az egyház eltörölni kívánt.10 Az Eastert (a húsvét angol neve) Eostre, a kelet, a tavasz, és persze a termékenység istennője után nevezték el. Egy nyúllal szokták ábrázolni. A karácsonyt szintén egy pogány ünnepre helyezték, megtartva régi külsőségeit. Az istennő tisztelői számára szent magyalt; a tölgyből virágzó (a druidák által különösen kedvelt) fagyalt; és a karácsonykor égetett farönköt, valamint a karácsonyfát egyaránt megtartották - bár funkcióikat megváltoztatták, hogy az új hiteket tükrözzék vissza.11 A keresztény egyház ezután megpróbálta azt végrehajtani, amit a zsidó vallás ezer évvel korábban kísérelt meg, a régit az újba asszimilálni. A zsidó vallás egy olyan időpontban virágzott fel, mikor mindenfelé az istennőkultuszok uralkodtak. A
holdistennő a Sin nevet viselte. Neve ma az Izraelt Egyiptomtól elválasztó Sínai-félszigetben létezik. A héber hit Sinből előbb férfi holdistent csinált, utána pedig teljesen eltörölte istent. A „Sin" valami gonosz jelentésűvé vált. A primitív emberek, és esetleg a modern korok primitív népei is, a Nap újjászületésének biztosítására egyéves királyválasztási szertartást vezettek le. Egy évig uralkodott királynőjével, ahogy a Nap is ciklusában. A rítus azt szimbolizálta, hogy a Föld, mint nő, feleségül megy a hímnemű Naphoz. Minden évben újraválasztottak királyt és királynőt. A király a királyi lét minden előnyében részesült, de csak tizenkét hónapig.12 Az éves rituálé Görögországban egy ünnepséggel kezdődött, amit a mítoszok részben megőriztek. Ötven versenyzővel futóversenyt tartottak; az ötven leggyorsabbikát kiválasztották főpapnőnek, a földistennő képviselőjének. Belőle lett a királynő és az év királyának társa. Az új királyt a papnő férfiassága alapján választotta. A főpapnő és választott királya egyesülése örömtelinek bizonyult, ha az istennő jól fogadta, jutalma pedig termékeny föld lett. A nyári király, aki az előző évben uralkodott, már nem érzett akkora örömet - uralkodása végéhez érkezett, sorsa halál lett. Ez vált a kelta év legfőbb ünnepévé, és június 24-én, nyárközép napján ment végbe.13 E dátum megünneplését Ázsiától Írországig megtaláljuk. A kelták i. e. 2000-ben indultak vándorolni,
szétterjedtek Indiától Írországig, de az éves királyválasztás gyakorlata még ennél is régibb lehetett. A bronzkor eljövetelével a modernebb férfi rájött, hogy az élet folytatólagossága és a termékenység szempontjából ő legalább annyira fontos, mint a nő. A Nap- (hím) -kultuszok fölébe kerekedtek a Hold- (női) -kultuszoknak, de a változás nem hirtelenszerűen zajlott. A korai Görögország akháj népei az olimpiai játékokban fennmaradt női dominanciájú kultúrával rendelkeztek. Az öreg királyt, akit gyakran Héraklésznek (Héra, az anyaistennő iránti elkötelezettsége után) neveztek, kivégezték. Az új király, „Zöld Zeusz" egyesült a futóverseny győztesével. Az öreg király (nem feltétlenül öreg ember) halála áldozat az istennőnek, és a termékenységi ciklus megőrzését szolgálta.14 Ahogy az ünnepet tovább modernizálták, a király már elsőszülött fiát áldozta fel maga helyett. Ábrahám és Izsák bibliai bemutatása az ősi judaizmus Hold-kultusszal való szakítását sejteti, melyek a király fiának meggyilkolását követelték meg. Isten (immár határozottan férfi) az utolsó pillanatban megállította Ábrahámot, és közölte, hogy többé nem tart igényt ilyesfajta szertartásra. A „civilizáltabb" világban állatáldozatot hajtottak végre az eleven személy rituális meggyilkolása helyett. Az emberek bűneiért vezeklésül meghaló állat kiengesztelte az istent vagy istennőt.15 A kelta Európában és a Levante korai kultúráiban a tölgyfa képezte a tudást. A természeti
vallások nyomai igazából sosem tűntek el. Az ábécé első betűi a kelta Európában a természet tárgyai alapján fejlődtek ki. Az Ogam-ábécé „£>"-je volt a hetedik betű, a duir. A „ű"-ből nyertük azt a szavunkat, a „doort" (magyarul ajtó), mely az erős tölgy termékét jelzi. Az első férfi istenek mind tölgykirályok voltak. Héraklész, Jupiter, Thor, sőt még Jehova is szentnek tartották ezt a hatalmas fát. Rómában Janus számított a tölgykirálynak. Ez a kétarcú isten reprezentálta a két év, a régi és az új közötti ajtót. Az egyik arc a múltba, a másik a jövőbe tekintett. Nevét első hónapunk, a két év közötti választóvonalat jelentő január elnevezése tette halhatatlanná.16 Az évben félútig előrehaladva június 10-én elkezdődött Jupiter hónapja, és eltartott július 7-ig. Félúton járva ebben az évközépi hónapban került sor a tölgykirály feláldozására. Megégethették, átszúrhatták vagy lefejezhették. Virrasztása június 24-én kezdődött, és július l-jén ért véget. Bármilyen bizarrnak is tűnik a szokás, ilyen vagy olyan formában a modern időkig fennmaradt. A középkor napjaiban a virrasztás hete Európa-szerte a munkaerő vásárra bocsátásának idejévé vált, amikor az emberek munkáért folyamodhattak az aratásra, vagy mesterségükben, mint kőművesek vagy iparosok. A kelták számára ez számított az év kezdetének. A kőműveshitben Keresztelő Szent János az öreg király, a tölgykirály.17 Őt röviddel azután feláldozzák (lefejezik), hogy lezajlik az új
király (Jézus) felkenése, aki nemcsak egy új évet, de egy új korszakot is elkezdett. A druidák i s az n o s fa, a duir neve után kapták elnevezésüket.18 A druidák szó szerint „Tölgyismerők" voltak, az istentisztelet egy ősi művészete gyakorlói. Szertartásaikat körökben vezették le, akárcsak Görögországban. A cyrkle-ök (magyarul körök) mágikus praktikáik szentélyeinek számítottak, melyeket gyakran Kirké (Kirk) istennőhöz rendeltek. A mágikus gyakorlatban a körre alkalmazott szóból lett később a kirk (skót nyelven templom), azután pedig a „churcb" (angol nyelven templom). A ma templomai (csak templomos építményekként kör alakúak) olyan szentélyek, ahol szertartásos formában imádhatjuk Istenünket. A chartres-i katedrális eredeti szerkezete kör alakú (női), amit később felülépítettek. Maga a kerek templom az istennő tiszteletének pogány színhelyére épült.19 A prekelta druidák fontosabbik istenségének az istennő számított.20 A nőiség képviselője, az istennő különböző aspektusai között osztotta meg a nőiség jellemző vonásait. Néha hajadon volt ifjú, szép, kész a nászra. Máskor anya, gyermekeinek életet adó, és azokat okító. Aztán pedig lehetett a banya, a nagymama - többé már nem képes vonzani a férfiakat vagy szülni, és féltékeny, veszélyes és megjelenésében rettenetes. Ahogy a férfi istenek a női fölébe kerekedtek, úgy változtak meg az istenre alkalmazott szavak. A Dia-Meter (istenanya) csupán Deu-vá (isten) vált. A Crone
(koros istennő) átváltozott Kronosszá (idő atyja).21 A földalatti áramlat hívei tudják, hogy a tudományokat akkor fejlesztették ki, mikor a legfőbb hatalmat az istennő jelentette. Az anyát jelentő mother szó és a „méter" mértékegység gyöke bizonyítéka ennek az egyezésnek. A matematikát, a számok tudományát is az anya után nevezték el. A tanultak matrikuláltak, ez a szó ma is használatban van. Az olyan titokzatos népek, mint a druidák számára az idő, tér és távolság mérése szent tudományt jelentett. Az ezekkel a tudományokkal kapcsolatos szavak bekerültek nyelvünkbe, és benne is maradnak. A kronológia (angolul chronology) az időt meghatározó istennő nevéből származik. E sötét istennő szerepét Indiától Írországig „Kali" töltötte be, aki egyaránt mérte az időt és az emberi életeket. Az ő időkönyvei, a Kalen-dek után nyerte nevét a kalendárium (angolul calendar).22 Magából az anyaistennőből ered a kalibrál (calibrate) szó, melynek jelentése „mérni", és a kaliber (caliber), ami az átmérő (egy lövedéké). A cirele (magyarul kör) Kirké istennőtől nyerte nevét, és a diaméter (DiaMeter) osztja ketté.23 Ennek közepében volt a core (magyarul mag), ami Kore istennőtől kapta a nevét. A radius (magyarul sugár) a nap (Rá) pályájából szerzi nevét, a kört közepéig, vagyis magjáig szeli át. Írországban az ég figyeléséért felelős Kali papnők zöldet (kelly zöldet) viseltek. Hónap (montb)
szavunk a holdból (moon) származik, ami az istennő idejében az időt mérte. Óra (hour) szavunk a babiloni templomi prostituáltakból ered, akik mindegyikét arra jelölték ki, hogy egy időszaknyit ügyeljen, és odaadja magát a járókelőknek és idegeneknek. Az „éjszaka hölgyei" azok, akiket esti templomi szolgálatra jelöltek ki, lettek a „kurvák" („wkores"). Horoscope (magyarul horoszkóp) szavunk az „idő" jelentésű horosból és a „figyel" jelentésű scope-bó\ származik. A horoszkóp az „időfigyelők" műve. Az éjszaka (night) Neith istennőről került elnevezésre, aki e néven ismert az atlanti vidéktől Egyiptomig. Mexikóban és Európában a termékenységistennő a Holdban és kötésben osztozik munkája szimbólumaként. Az istennő egyéb feladatokkal is rendelkezett a tudományok védelme mellett. Megáldotta az embereket jó szerencsével vadászaton és háborúban. Artemisz korai formájában vadásznőnek számított.24 A nők a vadászaton talán nem vettek részt, de a vadászat gyümölcsöző-ségéért az istennőt terhelte a felelősség. Artemisz számára, különösen a görögországi Árkádiában a medve szent volt. Arktosznak (arktikus-nak) nevezték, mivel északról jött. Egy medvét megölni nagy hozzáértést és szerencsét igényelt, és az istennő áldását. Mielőtt nekivágtak a medvevadászatnak, és miután befejezték azt, elvárták az emberektől, hogy rituálisan tiszteletet nyilvánítsanak a medve felé. Az Arduináról (a vadásznő germán neve) elnevezett Ardennektől Franciaország déli részéig a
medvevadászok patrónusnőjük szentélyeit hagyták hátra. Franciaországban szobrocskákat és medvekoponyákat találtak barlangokban, amik csak találgatni engednek bennünket arról, hogy miféle szertartást vezettek le. Egyfajta szokásnak számított medve (és emberi) koponyából inni. Háborúban a félelmetes Héra istennő oltalmazta az övéit. A hűségesek, akiket bátorsággal és erővel áldott meg, váltak „hősökké" (angolul „heroes"). Az istennő a gazdálkodókra is osztott áldást. Kore áldása volt a „cornncopia", azaz a „bőségszaru".25 A gabonát (corn) talán az istennőről nevezték el, a lisztnemű (cereal) pedig Ceres istennő szemes terménye. Dávid és Jézus ideje között a gabona-vadász mágiát elkezdte felváltani az államvallás, az intézményesített mágia. Nem hivatalosan a nem intézményesített mágia még mindig létezik különböző formákban és szokásokban: asztali áldások, madárijesztők, boszorkányjelek és lópatkók a csűrökön csak néhány példa erre. A király rituális lefejezésének és Szent János tényleges lefejezé-sének talán nincs köze egymáshoz, de a szimbolizmus vonzó a mágia világába beavatottak számára. Visszatérve az Ogam ábécéhez, ahol minden betű egy fának felel meg, a „D" után a „T* következik. Míg a UD* a júniust jelképezi, a tölgykirály kivégzése hónapját, addig a „T" a július helyett áll, amikor az új király a trónra lép. Ha a „D" Jánost ábrázolja, a „T" pedig Jézust, a tény, hogy a „T" a keresztet szimbolizálja, jelentős.
Jézus mint „Zöld király", ifjú király kezd, akinek a magyal a fája.26 Az ilyen famágia a magyal és a karácsony elválaszthatatlanságában él tovább. Jézus papi pályája röviddel János lefejezése után kezdődött. Június 24-e János halála napja, június 24. és június 30. között zajlik a „virrasztás"; Krisztus papi pályafutása azután július l-jén kezdődött a szimbolikus kőműves-misztériumban. Az esemény, úgy tűnik, még nagyobb kozmikus jelentőséget ölt. A korai keresztény történész Nennius írásai szerint a világnak hét kora lesz. A negyedik korszak Dáviddal és Salamon temploma építésével kezdődött. Az ötödik Keresztelő Jánossal, a hatodik pedig Jézussal indult. A héber vallás pogány gyökerekből nőtt ki, Jézus születése idejére pedig monoteisztikus lett. A héber nép nem egy másik istent keresett, hanem a földi Messiást, egy királyt, aki megszabadítja őket a római járomtól. Ahogy Mózes megszabadította őket Egyiptomból, és ahogy kiszabadultak Babilonból. Jézus istenkénti felfogását általánosságban a zsidó nép nem értette, vagy nem fogadta el, és többnyire még saját családja vagy faluja sem értette vagy követte. Jézus halála után Pál lett az a követőből lett vezető, aki megnyitotta az új vallás kapuját azoknak a pogányoknak, akiket Jézus testvére, Jakab ki akart zárni. Bár Pál egyháza gyarapodott és virágzott az európai uralom alatt, az ázsiai vallás ragaszkodott az egy istenben való hithez, és ahhoz az ázsiai-iszlám felfogáshoz, hogy
Jézus csak prófétaként számított fontosnak.27 Saját szavait használták annak bizonyítására, hogy nem volt isten: „Mert az én atyám nagyobb nálamnál" (János 14:28). Britannia még nem haladta meg pogány gyökereit, de rendelkezett egy Izraellel közös dologgal idegen elnyomással. Britannia és Izrael egyaránt szükségét érezte egy királynak. A zsidók egy földi királyt akartak, aki megszabadítja őket Rómától, ahogy Britanniának is szüksége volt egyre, aki megszabadítaná a britonokat a római és szász elnyomástól. A földi Jézus nem tudta megszabadítani Izraelt Rómától, és belehalt küldetésébe. Üres sírja visszatérése reményét keltette. Ar-thur Camelotjának sem sikerült fennmaradnia. A legendában Arthur megsebesült és elvitték, feltehetőleg hogy újra visszatérjen. Jézus és Arthur hasonlatosságai nem érnek itt véget. Ahogy a rejtélyes varázsló Merlin készítette elő Arthur útját, úgy készítette elő Szent János Jézusét. Arthur felesége, Guinevere egy nagy fehér istennő után kapta a nevét, és a Grál-írók hűtlennek ábrázolták. Jézus társát, Mária Magdolnát, akinek szimbóluma, a galamb, Izisz istennőre emlékeztet, a korai keresztény írók szintén bűnösnek és prostituáltnak tekintették. Ahogyan nők látogatták meg először Jézus sírját, és ők fedezték fel először, hogy eltávozott, úgy nők vitték ki a sebesült Arthurt az utolsó csatából, és szállították Avalonba.
Könyvek százait írták, hogy kimutathassák a kelta mítoszciklus, Arthur és Jézus élete hasonlóságait. Nem véletlen, hogy a Prieuré de .Szcwcsaládok és megbízott íróik törekedtek arra, hogy meghatározzák a kapcsolatot. A Grál-románcok arra szolgáltak, hogy visszahozzák az élet magasabb célját. Az arthuri Grál-keresést ahhoz lehet hasonlítani, ahogy a görög a személyes kiválóságot, az arétét keresi. A Grál keresése számított inkább fontosnak, nem a megszerzése. A görög rajongása sem teljesült be soha, bár mindig törekedett rá. Jézus hasonló szellemben tanított. A törvényt hozták létre a férfi és a nő kedvéért, nem a férfit és nőt a törvény kedvéért. Az ember legmagasztosabb céljának az Isten és felebarátja szeretete számított. A középkorban ezek az értékek nem képezték részét egyháznak vagy államnak; a Grálirodalommal felélesztésükre tettek kísérletet. Az egyik lépés minden vallás összehozása volt - példát jelentett a minden felsőbb istenség imádásának szabadkőműves krédója. Az igazi krisztusi üzenet világ elé tárása a Grál-irodalmon keresztül lett a másik. De létezett még egy harmadik lépés - a régebbi hitek beépítése a modernbe. A kelta kereszténység egyik lábával még mindig a druidák, növényistenek és rejtélyes varázslók világában állt. Merlin furcsa karaktere alkotott hidat a ködös kelta múlt és a középkor között. A valaha „vad ember", a Britanniák „Zöld George-a" Merlint majdhogynem keresztényesítették. Merlin
születésének története még furcsább, mint Keresztelő Jánosé, aki „meddő" anyától született. Krisztus pokol felett aratott győzelme miatti bosszú gyanánt egy démont küldenek, hogy gyötörjön meg egy vallásos családot.28 A már csődben levő család három lánygyermekén kívül nem rendelkezik semmivel. A két ifjabbat a démon kompromittálja erényében, de a harmadiknál ellenállásba ütközik. Ezt a még mindig szűz harmadik lányt a démon egy éjszaka, mikor megfeledkezett esti imádságáról, megerőszakolja. Megszületik a gyermek Merlin - emberi, de teljesen fekete szőr borítja. Az ilyen mesék szimbolikus eszközök, bár jelentésük teljessége elveszett az idők során. A frank Merovingok saját furcsa mesével rendelkeztek ősükről, Mcrovee-ról, aki csodálatos módon egyszerre fogant egy királytól és egy tengeri teremtménytől. A walesi védőszent Dávid (walesi nyelven Dewi), ami „vízi embert" jelent.29 A vízi ember hivatása a keresztény Walesben a walesi nép megkeresztelése volt. Szent János küldetése szintén a keresztelés. A János név a görög „Ioannész"-ból származik, ami viszont a babiloni „Oannész"-ból ered. Oannész félig ember, félig tengeri teremtmény volt, aki elhozta az ősöknek a civilizációt. A Merlin név szintén rendelkezik víz másodlagos jelentéssel, a mer „tenger" jelentésben, és a Un is gyakran jelent vizet (medencét). Miféle ősi tradíció egyesíti ezt a három vízi embert? A modern
emberek talán sosem tudják meg. Szinte minden kultúra rendelkezik egy legendával egy civilizációt hozó emberről, aki a tengerről érkezik. Az inkáktól és majáktól a bennszülött amerikaiakon át az egyiptomiakig és babiloniakig van egy idegen, aki a víz felől érkezik, és az emberi lényeknek adja az építés, írás, mezőgazdaság és gyógyítás művészetét. A vízi ember mindig civilizál. Merlin, Merovee és János a közös mítoszból nőtt ki? A kőművesek magyarázata hagyományukra az, hogy Salamon maga, a király, aki megépítette a templomot, alapított egy kőművesekből álló titkos társaságot, mely túlélt három évezredet. A szabadkőművesek, rózsakeresztesek, a Láthatatlan Kollégium és egyéb ilyen rendek valószínűbb célja egy szabadabb társadalom létrehozása lehetett. Európa a népek olvasztótégelyéül szolgált keresztény és pogány, ázsiai, iszlám hitű és kelta. Az ilyesfajta különbségeket az állami kormányzatok és vallások úgy próbálták kezelni, hogy gonosz elnyomó rezsimet helyeztek fölébük. A római egyház és a normann állam együtt igen veszélyessé tették az egyet nem értést. Európa éppen belépett a sötét korokba. A nyugati barbár támadókat végül visszafordították a troyes-i csatában, i. sz. 451-ben, a hunokat pedig megállították. De ez már elkésett a Római Birodalom számára, utat nyitott a vizigótok, vandálok és a frank Merovingok egymást követő hordáinak, melyek Nyugat-Európa fölött uralkodtak. Az északi vikingek és a normann megszállók
uralkodtak a Brit-szigetek és Európa egyes részei fölött. A hódítók halállal és csonkítással gyakoroltak uralmat, és bevezették a modern idők egyik legkegyetlenebb korszakát. Az államvezetés és egyházvezetés kínzást és halált jelentett mindazok számára, akik megtagadták az adózást és a kompromisszumok nélküli engedelmességet. A követelőző állam nem kínált törvény nyújtotta védelmet elnyomott polgárainak, csak háborút. Az egyház sem nyújtott földi jutalmat és kényelmet, helyette adófizetést és vallásháborúikba való besorozást erőszakolt az emberekre. Még az elnyomókat is elnyomták, hiszen még a királyok és az Európát kormányzó maroknyi elit család is könnyen száműzethetett rosszindulatú pápák által, akiknek kiátkozási dekrétumai támadási felhívásként szolgálhattak a szomszédos ellenségek számára. A királyok, akik úgy döntöttek, hogy megkérdőjelezik az intoleranciát is magukban foglaló vallási doktrínákat, sokat kockáztattak. De léteztek bizonyos helyek, ahol nem halványult a tudás gyertyája. Írország kolostorai vigyáztak rá, hogy a világ könyvei megőrzésre és másolásra kerüljenek. Az iszlám Spanyolországban sokat fejlődött az orvoslás, matematika és egyéb tudományok. Franciaország északi részén pedig Troyes városa valamiféleképpen a tudás központjává emelkedett, ahol szívesen fogadták az új eszméket. Lupus püspök olyan könyvtárat hozott létre, mely kétszázezer kötetet és háromezer eredeti kéziratot
őrzött. És ez a tudásközpont szabadságot jelentett a vallási üldöztetés alól is. Champagne grófjai a Spanyolországból menekülő zsidókat Franciaországban befogadták. Salamon Izsák rabbi, akinek a Talmud megőrzése érdemét tulajdonítják, ott született 1025-ben.30 Rasi, ahogyan nevezték, olyan jesivát alapított, mely a világ minden tájáról vonzotta a tudósokat. Iskolája nem korlátozódott a zsidókra, és azt mondják, hogy héberül énekeltette a francia papokat. A kor héber tanításai magukban foglalták a misztikus tanok egy ezoterikus sorát, a kabbalát, ami Franciaországba és Spanyolországba a diaszpóra útján jutott, a templomot leromboltató i. sz. 70-es felkelésükből menekülő zsidók vándorlásával. Izrael elhagyása leggyorsabb útjának a Földközitenger számított, a kabbala pedig először nyugatra, aztán észak felé terjedt. Nem arra szánták, hogy mindenkinek tanítsák, csak néhány tanultnak. Ez az elit kapta meg az írott nyelv mögötti titkokat, az értelme tolmácsolásának kulcsa a betűkben rejtőzött. A kabbala szoros szálakkal kötődik az esszénusok tanításaihoz. Az esszénusok között is csak néhány kiválasztott tudta befogadni a szent tanításokat. Központinak tartották az eszmét az „igazságosság tanítójáról", aki „nezer" volt - egy „hajtás" a szent vérvonalban. Max Dimont a zsidó nép múltjával és jelenével foglalkozó modern tudós, író és kutató a kabbalizmust a „Tóra alatti földalatti áramnak" nevezi. A hitet józan ésszel, logikával és
tudománnyal keveri, hogy közelebb vigye az emberi lényeket istenükhöz.31 De nem mindenkit. A tudomány és írás az elit kevesek foglalatosságának számított. A középkor idejében az írás egyház és állam által uralt mesterség volt. Azok, akik tudtak írni, vagy egyik, vagy másik alkalmazásában álltak. Azok az írók, akik kívül maradtak a fő vonulaton, azt kockáztatták, hogy eretneknek, árulónak vagy boszorkánynak bélyegzik őket. De még a hatalmon levők is hamarosan belefáradtak a korrupcióba. A nemesség osztálya, maga sem mentes a korrupciótól, adott megbízást az Arthurrománcokra. Ugyanazok a családok, melyek a Prieuré de Sion-ban csoportosultak, közreműködtek a templomos rend megalakításában, és adtak megbízást az Arthurról és egy idealisztikus, bár egyúttal rejtélyes világról szóló történelemre. Még Angliában Geoffrey of Monmouth sem esett kívül birodalmukon. Geoffrey lett az első, aki igazán kidolgozta Arthur király mondáját. Művét, a Britannia királyai történetét (History of the Kings of Britain), mely 1135 körül íródott, István angol királynak, Hódító Vilmos unokájának ajánlotta. Blois István hűséget esküdött Matildá-nak, I. Henrik lányának, de aztán a maga számára foglalta el az angol trónt. Matilda Anjou IV Geoffreyhez ment férjhez, és született egy fia (II. Henrik), akit később István örököseként neveztek meg. Ez a IV Geoffrey adta az Anjou grófok családjának vezetéknevét, a Plantage-netet - a királyi vérvonal virágzó hajtása.
Geoffrey of Monmouth az Arthur-történetet DélAngliába helyezte; később a francia írók és a riválisok az Arthur-románcokat áttették Franciaországba. Geoffrey 1155-ben halt meg.32 Röviddel ezután létrejött a Grál-irodalom teljes anyaga. A Grálművek legnagyobb részét egy ötvenéves periódusban 1180 és 1230 között alkották meg.33 A Chrétien de Troyes által írt Lancelotrz Marié de Champagne adott megbízást. Marié anyja Aquitániai Eleonóra volt, akinek második férje Plantagenet Henrik, Normandia hercege és Anjou grófja lett. Mikor Chrétien Marié diktátumait követte, mondja Norma Lorre Goodrich, a termékeny Grál-történész, szakított a forráshűséggel, az eredmény pedig nem „működött".34 Egy történeti walesi-brit királyt középkori környezetbe helyezni felforgatja mind a történelmet, mind a művészetet, mivel a történetet úgy ferdítették el, hogy illeszkedjen a megrendelő parancsaihoz. A valódi Guinevere harcos királynőként élt, de státusában addig a szintig vetették vissza, ami a champagne-i grófnő életéhez illett. Guinevere a piktek közé tartozott, az ő kultúrájában pedig kedvére válogathatott a férjek között, és ugyanolyan könnyen el is dobhatta őket. A troyes-i udvarban a grófnőket és királynőket egyaránt gyakran adták beleegyezésük nélkül férjhez, érzelem nélküli házasságokra kárhoztatva őket, képtelennek bizonyultak bármit is tenni helyzetükkel.
Guinevere-t, aki képes volt, hűtlennek tekintették, mikor szerelmi viszonyba keveredett Lancelot lovaggal. Azt, hogy elhagyta Arthurt, a Troyes-változat házasságtörésnek tekinti.35 Chrétien olvasója azt sem érti, hogy Lancelot lovag miért hoz levágott fejet hercegnőjének. Mint ahogy a vadászott medvék fejét szokták preparálni, úgy élt elevenen a kelták körében a fontos ellenséges törzsfők fejeinek preparálása. A tizenkettedik századi normann olvasó hétszáz évvel a történelmi Arthur után talán már nem értette a szokást. Chrétien esetleg megértette, hiszen közönségénél többet olvasott, és a forráshűség kedvéért illeszthetett be ilyen régi szokásokat. De az, hogy vagyonos patrónusa kielégítése végett felhígította a kelta misztikus történelmet, okává válhatott a Lancelot befejezetlenül maradásának. Goodrich úgy hiszi, hogy Chrétien egyszerűen elvesztette érdeklődését iránta. Vajon Chrétien de Troyes végül úgy döntött, hogy maga mögött hagyja Arthur-munkáit és Marié de Champagne alkalmazását? 1188-ban ismeretlen okokból meghalt, és egy rejtélyes tűzeset elpusztította munkája és forrásai legnagyobb részét. Csak találgathatunk, hogy a két esemény valamelyike a veszekedés eredményeképpen jöhetett-e létre. Egy évvel halála előtt, 1187-ben Jeruzsálem a szaracénok kezére került. Sokan a templomos rendet hibáztatták. A veszteség okozta stressz és a közvélemény hullámzása kárára vált a rendnek. A templomos lovagrend mögött álló
francia családok titkos szervezete szakított a lovagokkal. Fölöttébb valószínű, hogy a lotaringiai családok még gyakoroltak némi ellenőrzést, de a nyilvánosság előtt nem mutattak kapcsolatot a csoporttal. Egy nyolcszáz év előtti halálesetre nemigen lehet fényt deríteni, de azt tudjuk, hogy ha Chrétien patrónusainak nem tetszett, hogy nem hajlandó a megkövetelt módon befejezni a munkát, akadtak mások, akik lelkifurdalás nélkül folytatták. Könnyen lehetett pótolni. Pontosan halála előtt utasították, hogy helyezzen el bizonyos családfákat munkáiban. Ez később trenddé vált az elkövetkező Grál-románcokban. Két évvel halála után állt elő Róbert de Boron Perceval genealógiájával, akit Arimateai Józseftől származtatott.36 Róbert de Boronról, Chrétien utódjáról azt gyanították, hogy ő a Prieuré de Sión új eszköze a királyi és szent vérvonal örökösekénti legitimációja megteremtésének kísérletében. Róbert az, aki úgy hozza szóba a Szent Grált, mint szent ereklyét, amit ellenséges vidékről hoztak új védnökök oltalmába. Ettől a szerzőtől tudjuk meg azt is, hogy új Grál-kastélyt építenek a szent kupa védelmére. így dokumentálta a Prieuré de Sión, hogy birtokában van egy szent tárgy, melyet a jeruzsálemi templomból hoztak? Ha a Szent Grált szent vérvonalként tolmácsoljuk, akkor a Grál maga a Jézus-Dávid család dokumentumait, írott genealógiáit foglalhatja magában. De Boron azt mondja, hogy a Grált 454
évvel Jézus halála után vitték egy elszigetelt vidékre. Mivel bizonyos legendák úgy tartják, hogy Jézus családja közvetlenül a keresztre feszítés után menekült el, mi történt négyszáz évvel később? Ez abba a korba visz bennünket, mikor a vizigótok behatoltak Dél-Franciaországba. A vizigótok vittek Franciaországba olyan Rómából lopott tárgyakat, melyeket Jeruzsálemből zsákmányoltak el. Ezeket rennes-le-cháteau-i fővárosukban, vagy annak környékén helyezték biztonságba. A Kabbalát ugyanígy írták meg, hogy bizonyos olvasók a felszín szintjén értsék meg, a beavatottak számára pedig nagyobb jelentéssel bírjon, csakúgy, mint a Prieuré de Sión munkái. Perceval lovagot az „özvegy fiának" nevezik, mely kifejezés igen fontos jelentést hordoz a titkos kőművestársaság számára.37 Mint az említésre került, kőművestárs mellékjelentést hordoz, és akkor használják, ha az egyik kőműves a másik segítségére tart igényt. A Conte del Graalban, egy másik olyan Chrétien-mesében, melyet másik író fejezett be, Percevalt a szaracén „Mahdihoz" hasonlítják, a „vágyott lovaghoz", aki meg tud másokat gyógyítani. Mind Jézust, mind Percevalt vágyott lovagnak tekintették, és mindketten rendelkeztek gyógyító erővel. Mahdi mint „mahadia" él tovább titkos kőművesszóként.38 Pár évvel Chrétien és Róbert de Boron után Wolfram von Eschen-bach, egy lovag Németországból, a Parzivalban írt minden Percevalok legrejtélyesebbjéről. Történetét Poitou-ba
helyezi. Wolfram nagyon gondosan tervezte meg munkáját, egészen a fejezetek számának matematikájáig, ránk hagyva, hogy törjük a fejünket rejtett üzenetein. Poi-tou Aquitániai Eleonóra és Anjou Henrik birodalma részét képezte, Wolfram pedig úgy írt, hogy szem előtt tartotta patrónusait. O mondhatja a magáénak a Grál-románcok legbonyolultabb genealógiáját, ahol Perceval apja Arthurtól származik, anyja pedig két Grál-királytól, Frimuteltől és Titureltől. És elég nyíltan használja a „templomos" és a „templomos lovagrend" kifejezéseket ahhoz, hogy az ember elgondolkodjon rajta, hogy esetleg nem kései kísérletet tesz arra, hogy publicitással szolgáljon a kegyvesztett rendnek. Wolfram szól Perceval nővéréről, Sigunéról is, aki csodálkozik, hogy milyen keveset is tud a vágyott lovag. O látta a véres lándzsát, mellyel megbizonyosodtak arról, hogy Jézus halott, az ezüsttálat, melyen Krisztus teste, az ostya feküdt, és a Grált, mely a Krisztus vérével telt kelyhet jelképezte. Találkozott a Halászkirállyal, a sebesült Isten/Királlyal, aki többé már nem tudott uralkodni. Sigune csodálkozik, hogy lehet az, hogy testvére nem tudta megérteni, mi foglaltatik benne mindabban, amit látott. Nagybátyja, aki a leírások szerint remete, közölte Percevallal, hogy maga Krisztus jövendölte meg, hogy Perceval fogja örökölni a Grál őrzője feladatát. Wolframé lett a
legmerészebb Grál-történet abban a vonatkozásban, hogy informált bennünket a templomosokról, és arról, hogy az ő idejében a templom Franciaország déli részén lehetett.39 A Grál-szövetség szokásai úgy diktálták, hogy részeseiknek kell lenniük egy titkos társaságnak. Mivel a templomosokat ekkortájt még nem helyezték törvényen kívül, és nem számított „titkos" társaságnak, lehetséges, hogy a Prieuré de Sión, a renden belüli rend bizonyult ennek a „titkos társaságnak". Ebben a társaságban a néhány felvételt nyertnek sosem engedték meg, hogy családfáikról nyilatkozzanak. A tizenkettedik századi Európában a családfáról szóló nyilatkozat igen logikus akadályának számított, ha az zsidó származásban gyökerezett. Bár az, hogy ha valaki Dávidhoz vagy Arimateai Józsefhez fűződő kapcsolatra tarthatott igényt, tisztességnek tűnhetett, Franciaország legtehetősebb családjai némelyikét gyanúnak és üldözésnek tehette ki. Marié de Francé is azt hangoztatja, hogy a Grálőrzőknek el kell titkolniuk származásukat. Azért nem értette Perceval, mert nem sikerült felfognia vagy elfogadnia zsidóságát? Úgy tűnik, hogy Wolfram megerősítéssel szolgál e pontban. Közölte, hogy az eredeti Grál-kastély a Pireneusokban, Septimania földjén állt - olyan földön, melyet Gellone Vilmos birtokolt. Vilmos, emlékezzünk vissza, Nagy Károlynak, a Merovingokat felváltó trónbitorló Karoling-dinasztia tagjának volt a
kortársa. Ez az új régensi ág mindent megtett, amit csak tudott, hogy legitimálja királyságát. Nagy Károly fia Vilmos lányát vette feleségül. Ilyen stratégiai házasságok segítségével vált Vilmos családja a déli vizigót és Meroving-királyság és a Plantard-család, a Plantagenet-királyok gyökere közötti kapoccsá. További házasságok elzász-lotaringiai családokat is bevontak a vérvonalba.40 Vilmos családja birtokolta a Rennes-le-Cháteau-t és a Blanchefort várát körülvevő földeket. Wolfram továbblépve korrigálta a patrónusai kegyeiből kiesett Chrétien állításait. Saját DélFranciaországból és Spanyolországból származó forrásainak ad hitelt. Az egyik fontos forrásnak Provence-i Kyot számít (a Parzival IX. könyve jól ismert mestere), aki a spanyolországi Toledóban „talált rá" a Grál igaz történetére.41 A történetet egy héber tudós jegyezte fel, akiből keresztény lett, de akinek családja nem tűnt sem zsidónak, sem kereszténynek. A héber tudós, Flegeta-nis apja egy borjút imádott, Flegetanis pedig a kabbalát tanulmányozta. Értette a csillagok kelését és lenyugvását, és azt, hogy mi módon határozzák meg az emberi lények életét. A Grált, közölte, a konstellációkból olvasták ki. Wolfram azt is mondta, hogy létezett néhány kereszténnyé lett nemes a Grál szolgálatában, akiket azzal bíztak meg, hogy a Grál őrzői legyenek. Ha azt az ötletet, hogy a Grál egy kelta üst vagy egy kehely, azzal a felfogással cseréljük fel, hogy egy tudásanyag, a dolog értelmesebbé válik.
Ezt a tudást aztán egy védnökként ismert maroknyi elit őrizte meg és adta tovább a történelem során. A zsidók körében ez a tudásanyag asztronómiai titkokkal foglalkozik, és annyira komplex lehet, hogy csak néhány rabbi érti meg, akik éveken át tanulmányozzák és memorizálják ezt a szent tudást, így ők a védnök szerepében funkcionálhattak. Ugyanezek a titkok állhattak a judaizmus „ortodoxabb" formája mögött, és a mágusok földjéről származó asztronómiát, a buddhista doktrínát (amit az esszénusok örökölhettek) és az abból az időből származó kelta vallást, mikor a kelták Indiától Írországig elértek, kombinálhatták. Britanniában és Galliában az ilyen titkokat a druidák őrizték és tartották fenn, s elég komplexnek bizonyultak ahhoz, hogy az emlékezetbe bevésésük egy egész életet vegyen igénybe. A be nem avatottaknak a misztérium egy részét ugyanabban a formában mítoszokban, parabolákban és népmesékben - lehetett elmondani, ahogyan a vallás és történelem magja hagyományozódott. Máté azért írta evangéliumát, hogy bizonyítsa, hogy Jézus élete összhangban van az Ótestamentum próféciáival. Sión elit családjai az ő köreikből kikerülő Messiás számára kövezték ki az utat. Egy inkább földi királyságot tartottak szemük előtt? A Prieuré de Sión létjogosultságának számos lehetséges magyarázata vetődött fel. Az egyik a Jézus és Mária Magdolna vérvonala elő-revivése lenne. Ha egy ilyen vérvonal tényleg visszanyúlt
kétezer évre, az „örökösök" száma milliókra rúghat. Praktikus lenne-e az ezen örökösök egyike számára, ha bármiféle egyedi megkülönböztetésre tartana igényt, ami okot szolgáltatna milliók számára arra, hogy istennek vagy királynak higgyék őt? Egy másik, még titkosabb tervezet az lehet, hogy előmozdítsák egy ősibb isten tiszteletét. A cél talán az lehetett, hogy egy olyan vallás fejlődését gyámolítsák, melyben az istennőt Mária Magdolna reprezentálja, akit hozzápárosítanak egy isten-királyhoz, akit Szent János képvisel, egy templomos/kőműves stílusú felsőbb hatalom, mely egy szent birodalomban fogja egyesíteni a világot. Egy ilyen birodalom fölötti uralomra tarthatnak majd igényt az „örökösök". Egy titkos társaság intézményesítése számára maga a vég. A Prieuré de Sionboz, a kőművesekhez és mások százaihoz hasonló társaságokban gyakorta léteznek nagy számban „teljesítmény" és rang szintjei. Minél magasabbra emelkedik az illető, annál több titokkal ismerkedik meg. A tagság a P-2-ben a huszadik században kikövezhette az egyén csoporton belüli szerencséje útját. A P-2 egy olyan erős olaszországi kőművescsoport volt, hogy azt mondták róla, hogy aki a P-2-t uralja, az uralja Olaszországot. Azonban a szervezet állítólagos bűnei felfedése után a tagok hamarosan rájöttek, hogy az elit csúcscsoport egyaránt számít korruptnak és a tagság rettenetes nyűgének.
Hasonlóképpen, az egyes kőművesek, amint egyre mélyebben belebonyolódtak, szinte zsarolásnak tétettek ki, hogy maradjanak, leplezzék a bizarr vallások, elképzelések és gyakorlatok titkait. Azért konspirált a Prieuré de Sión és skót rokonságuk, hogy kőműves királyságot hozzanak létre a Földön? 13. fejezet A GRÁL VÉDNÖKEI ÉS A MODERN VILÁG itkos társaságok mindig léteztek, és mindig is ugyanúgy félték őket a királyok és elnökök, és a népesség általában. A mítoszból húztak hasznot, hogy megteremtsék az erő és hatalom illúzióját, és biztosítsák a tagok hűségét. A fő aspektus a kőművességben, mely eltér a többi titkos T társaságtól, az mítosztörténelme és beavatási létrája, melyet a tagoknak meg kell mászni, hogy jobban elmélyülhessenek a mítoszban. Kívülről nézve épp olyan ártatlannak látszik, mint a helyi Rotary Klub. Belülről nézve az a célja, hogy vallásra hasonlítson.1 A kőművesek titkos társasága több mint egymillió férfitaggal (és nővel eggyel sem) rendelkezik csak a Brit-szigeteken. Az Egyesült Államokban jelenleg tizenhatezer páholy és sok millió tag van. Anglia és Wales hatszázezer taggal bír, Skócia pedig talán még százezerrel. Stephen Knight,/! testvériségben (The Brotherhood) egy, a kőművesség angliai hatásairól írt tanulmányban írva
részletesen ismerteti mindazt a korrupciót, amit a kőművesség szabadított a rendőri szervekre és a bírósági rendszerre. Az alacsony szintű kőművesek legtöbbje számára a kőművesség egy szociális klub, önsegélyező egylet és kölcsönös segélynyújtási szervezet, mely hozzásegít a munkaszerzéshez és vásárlók, ügyfelek kerítéséhez. A tagokat a legalsó szintekbe avatják be, és közlik velük, hogy szám szerint három létezik ezekből. Mikor elérték azt, amit a legmagasabb foknak hisznek, rádöbbennek, hogy még harmincat kell teljesíteni. A szervezet egyik tanulmányozója és kritikusa azt mondta, hogy fölöttébb valószínű, hogy létezik három még magasabb szint, melyek sosem kerülnek említésre, és a titoktartás szigorú rendje védelmezi azokat. Néhányan hisznek abban, hogy Stephen Knight munkája volt az, ami annak publikálása után rejtélyes halálához vezetett.2 A beavatottak oktatásban részesülnek a Hiram mester korából származó ókoriak „szent geometriájában". A legkorábbi kőműveseknek ismernie kellett a szent geometriát ahhoz, hogy elvégezhessék munkájukat. Egy kőművesmesternek járatosnak kellett lennie a magasabb matematikában, hogy megtervezhesse és felülvigyázhassa a ka-tedrálisok és templomok építését. Ugyanezen a módon a beavatottak a titkok alacsonyabb fokán osztozhattak, előrehaladottabb szinteken pedig az ilyesfajta szent tudás magasabb formáiba nyerhettek beavatást. A tagok látszólag
elérhetik a harmincharmadik fokot, de ennek sok értelme nincs egy olyan misztikus tervezetben, ahol harminchat a fele a szent hetvenkét foknak.3 Gerald Ford, William Howard Taft, Franklin Delano Roosevelt és Harry Truman exelnökök, valamint olyan hírességek, mint J. Edgár Hoover, Melvin Laird, Nixon védelmi minisztere és Steven Bechtel (az építőipari mágnás) mind elértek a harmincharmadik fokra.4 Mit tudtak ezek az emberek, ami akkora titoknak számított? A Teremtésben (Genesis) Dávid Wood elmagyarázza, hogy a szabadkőművesek a harminchármat a tizennyolc (egy Izisz-szám) és a tizenöt (Ozirisz miatt) összegeként tekintik.5 Az ilyen szent kapcsolódások jelentősnek számítanak ebben a pszeudovallásban. Az ötös szám a női erő pentagramhoz kötődő jele. A nyolcas szintén szent Izisz, a talán legrégibb egyetemes istennő számára. A nyolc elismerten jelképezi mind a születést, mind a végtelenséget. Az ötvennyolcat (öt és nyolc) pedig a templomosok és a modern kor Prieuré de Sionja tartják szentnek. Az öt meg nyolc a tizenhármat adja ki, egy olyan számot, melyet istennőasszociációja fényében a keresztények balszerencsésnek tekintettek. Bár a nyolc lehet pozitív vagy „szerencsés" szám keresztények számára, a tizenhárom csak az istennőt reprezentálhatja. Az istennő betűje, az „m", az [angol] ábécé tizenharmadik betűje, és a Szűz női konstellációja jelölésére használatos. A péntek tizenharmadika
az 1307. évben nem bizonyult szerencsésnek azoknak a templomosoknak, akiket ezen a napon tartóztattak le. A számok e mágikus jelentősége csak butaság? Az ilyesfajta mítoszokra és mágikus számokra két magyarázat létezik. Fölöttébb valószínű, hogy az építészet mesterségében nem sok mindent írtak le. A jelentőségteljes számok mindegyike mögött olyan történetek álltak, melyeket emlékeztető eszközökül használtak, hogy egyszerűen megkönnyítsék a lecke felidézését. Mértékrendszerünket az általunk ismert legrégibb civilizációtól, a sumeroktól kaptuk. Ok a kört 360 fokra, az órát és a percet pedig hatvan egységre osztották. Ok határozták meg a tizenkét hüvelykes lábat, és hogy a tojást tucatjával számoljuk. Időt és területet ebben a hatvanon alapuló számrendszerben mértek. Időt területtel is mértek/' Az idő, melyet a Nap által vetett árnyék igénybe vett, hogy áthaladjon egy adott térségen, például lehetővé tette, hogy egy matematikus (vagy építész) meghatározza távolságát. Az ilyesfajta mérések kozmikus jelentőséget öltöttek.7 Az ekvi-nokciális nap a zodiákus mindegyik házát 2160 évig foglalja el. A Zodiakus teljes ciklusa 25 920 évet venne igénybe. A 360 fokos körön egyfoknyi előrehaladás hetvenkét évet vesz igénybe. A zodiákus teljes köre (25 920 év) elosztva 432-vel (egy olyan szám, melyet Berosz-szosz igen hasonlóan használ ahhoz, ahogy az
euklideszi geometria a 7T-t), a 60-at adja, azt a számot, melyen az egész matematikai rendszer alapszik. Bizonyos kulcsszámokra legendák segítségével lehetett emlékezni. Az északi Valhalla 540 ajtóval rendelkezett, melyeken nyolcszáz harcos léphetett be; e két szám szorzata 432 000. A kínai hagyomány azt állítja, hogy a Földet létrehozó kataklizma történetét 4320 kötetben írták meg. A babiloni misztikus és történész Berosszosz pedig azt mondja, hogy az első király és az özönvíz között 432 000 év telt el. India Rigvédában 10 800 egyenként negyven szótagos strófa van (vagyis 432 000 szótag). Az Újvilágban bizonyos számok szintén prominens szerepet töltenek be. A maja időmérték, egy katun 7200 napot jelentett, öt baktun pedig 720 000 nappal számított egyenlőnek. A számok mögötti legendák talán egyszerűen azt biztosították, hogy a tudás e fajtáját el lehessen rejteni, és ne merüljön feledésbe. A szent geometria tulajdonképpen egyszerűen olyan geometria volt, melynek tudására bárkinek szüksége lehetett az építőmesterségben. Más részről viszont később kiaknázták a kőművesség okkult természetét a tagok fölötti teljesebb ellenőrzés céljából. Az engedelmességi fogadalom pogány isteneknek és a titkos szertartásokban játszott szerepek még a nem távoli közelmúltban is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy az illető máglyahalált haljon. Tagság a kőművesszervezetben Olaszországban még ma is tör derékba politikai
pályafutásokat. Nyilvánvaló, hogy a manipulatív eszközök használata és a zsarolás igen hatékony módja lehet a tagok fölötti uralomnak. Bizonyos szervezetekben és mozgalmakban a titoktartás és ellenőrzés nagyon fontosnak számít.8 Manly E Hall, a kőműves-törvény és -történelem szakértője talán az első lehetett, aki rámutatott arra, hogy az Egyesült Államok alapítói közül milyen sok tartozott a kőművesek magas rangú tagjai közé.9 Ami azt illeti, az Egyesült Államok mint ország ötlete, úgy tűnik, európai kőművesektől származott. A függetlenség csúcspontja lett egy hosszú törekvésnek, melyet az a társaság vitt végbe, mely titokban támogatta és finanszírozta az Egyesült Államok megalapítását, és kívülről csatlakozott a fennmaradását biztosító katonai erőkhöz. Az amerikai Függetlenségi nyilatkozat és az Alkotmány megírói szinte mind a kőművesek közé tartoztak, akárcsak a tizenhárom gyarmat összes kormányzója. A hadvezetés, mind a szervezett, mind a földalatti, kőműves volt. És az első elnök jelentős kőművesnek számított. Még a függetlenségi háború katonai támogatói is, akik Európa különböző országaiból származtak és eljöttek Amerikába, hogy csatlakozzanak, a kőművesekhez tartoztak.10 Véletlen? Kétséges. A magvakat, melyekből az amerikai függetlenségi háború kivirágzott, akkor vetették el, mikor európai gyarmatokat hoztak létre az Újvilágban. Míg a bevándorlók java nem dédelgetett hátsó
szándékokat, a függetlenségi háború és az utópikus társadalom létrehozására irányuló mozgalmat egy válogatott európai elit hangszerelte. Az ilyen szabadgondolkodó világ ötletét a kortárs írók filozófiája támogatta, és a szavakat tettek követték. A függetlenségi háborúban részt vett kőművesek listája olyan, mint az amerikai történelem Ki kicsodája}1 Patrick Henry és Richárd Henry Lee állítólag a kőművesek közé tartoztak. John Hancock, dr. Joseph Warren és Paul Revére a Skót Páholy tagjai, mely Amerikában a „Templomos Lovagrend" nevet viselte. Paul Revére beletartozott a Szabadság Fiaiba is, mely a bostoni teadélután mögött álló Szent András-páhollyal állt kapcsolatban. Benedict Arnold és apósa, New Haven főseriffje ennek a kis városnak a páholyában kőműveskedtek. Benjámin Franklin a pennsylvaniai páholy nagymestere és egy olyan európai páholy tagja volt, melynek neve titkos társaságon belüli titkos társaságot sugall - a Carcassone Nyugati Temploma Parancsnokainak Királyi Páholya. Mint arra emlékszünk, Carcassone központi szerepet játszott az egyház ariánus katharok ellen vívott háborújában. A háború előkészítésére tett erőfeszítései során Benjámin Franklin ellátogatott Franciaországba. Küldetése céljának a Franciaországgal folytatott kereskedelem fenntartása számított, ami elláthatta a gyarmatokat a szükséges hadianyagokkal. Fogadta őt dr. Jacques BarbeuDubourg és Sieur Mountaudoin. Franklin találkozója a nantes-i, egy kőműves erősségbeli
Montaudoin családdal három generáción át kitartó üzlethez vezetett, hadianyagok és egyéb áruk Amerikába hajózásához. Mountaudoin a Királyi Tudományos Akadémia tagja és kőműves társ volt. A gyarmatok már a háború kitörése előtt fegyverkeztek az elkövetkező konfliktusra. 1775 januárjában a Jean Baptiste - kőműves vállalkozáshoz illő - nevű francia hajó fegyvereket szállított Portugáliába, melyeket aztán átraktak egy Amerikába tartó holland hajóra. A rakomány ezer muskéta, ötszáz pár pisztoly és puskaporos hordók. Mikor az éveken át tartó lázongó csetepaték után végül kirobbant a nyílt háborúskodás, sok külföldi kőműves sietett az új ország segítségére. Von Steuben báró, Kazimierz Pulaski és Lafayette márki a számos, a háborús erőfeszítésekhez csatlakozó nevezetesség közé tartozott. Akadtak kőművesek a brit oldalon is, és a függetlenségi háború tanulmányozásában felmerülhet a gyanú, hogy szabotálták a brit törekvéseket. A britek folytonos menekülésre kényszerítették Washingtont és az amerikai csapatokat általában - jobb fegyverzettel és több emberrel rendelkeztek -, mégis számos kulcsfontosságú csatát, és így az egész háborút elveszítették. Arthur St. Clair tábornok, aki a rosslyni William Sinclairtől származott, a brit katonai vezető Sir Jeffrey Amhersttel szolgált Új-Skóciában.12 Mikor az amerikai függetlenségi háború kitört, és Franciaország Nagy-Britannia ellenségévé vált, ő a brit oldalt választotta. Mikor felkérték, hogy
harcoljon az amerikai gyarmatok ellen, lemondott megbízatásáról, és tábornagyi rangot kapott az amerikai hadseregben. Később az indiánok ellen harcolt új hazája érdekében. Gazdag francia család leányát vette feleségül, de szegénységben halt meg. Sírkövén a következő felirat olvasható: „E követ eltávozott testvérük csontjai fölé a kőműves társaság tagjai emelték."13 Horatio Gates tábornok, aki harcolt Amherst alatt, és barátságban állt Washingtonnal, az újskóciai nagymester lányát vette feleségül. Ironikus módon egy, a virginiai Charles Lee-t és a massachusettsi John Adamset is magában foglaló politikai összeesküvés őt helyezte Washington fölé főparancsnoknak.14 George Washington 1752-ben, csupán húszéves korában esküdött fel kőművesnek és a katonai rangok mellett a kőművesekben is gyorsan emelkedett. Végül Virginia nagypáholyának nagymestere lett belőle. Maga Lafayette figyelte meg, hogy Washington milyen elkötelezett kőműves társai iránt, és megjegyezte, hogy önálló parancsnoksághoz ritkán juttat nem kőművest. Tábornokai, Horatio Gates, Henry Knox és Israel Putnam a kőműves társak közé tartoztak. Washington a kőműves-tradíciót és testvériséget a hadsereg egyben tartása eszközeként használta, és még Valley Forge-ban is tartott páholyszertartásokat. George Washington úrrá lett a brit és amerikai összeesküvők fölött, és hamarosan
megválasztották az új köztársaság elnökének. A New York-i nagymester, Róbert Livingston eskette fel, a New York-i Szent János-páholy Bibliájával.15 A dollár kőműves szimbólumokkal rendelkezett és rendelkezik még mindig, köztük a befejezetlen piramissal, a „mindent látó szemmel" és egy tekerccsel, mely „új világi rendet" hirdet. Az Egyesült Államok első igazságügy-minisztere, Edmund Randolph, kőműves volt, akárcsak a Legfelsőbb Bíróság főbírája, John Marshall. A kőművesség diadalmaskodott az Egyesült Államokban. Bacon utópiája meghozta ott gyümölcsét. BACON ÉS AZ ÚJ VILÁGREND Sok író játszott fontos szerepet a szabadság és demokrácia eszméjének fejlesztésében, de Bacon azon elit kevesek egyike, aki előre tudta vinni az Újvilág felfedezését és betelepülését. Mind politikai gondolkodás, mind tudomány vonatkozásában az igazi reneszánsz emberek közé tartozott. Könyvében, az Új Atlantiszban sürgette a nyíltságot a művészetekben és tudományokban, a zsidók üldözéstől megszabadítását és mindenben magasabb eszményeket. Egy ugyanebben az időben írt másik munka, egy színdarab, mely kétségbe vonta a királyok isteni jogát, az életébe került Bacon egy barátjának. Emiatt, a spekulációk szerint, nem publikálhatta minden művét saját neve alatt. Ez volt az indítéka annak, hogy a //. Richárdhoz hasonló művek érdemét állítólag átengedte egy írástudatlan színésznek.16
Amint azt láttuk, dr. Orville Ward Owen az Egyesült Államokból Angliába utazott, hogy kutasson az eredeti Shakespeare-Bacon kéziratok után. A Bacon és Shakespeare írásaiból származó nyomok alapján Owen tizenöt éven keresztül vizsgálta a vidéket. Bacon Sylva Syl-varumja dokumentumok higannyal való tartósítását írja le, a pergamenek higanyba helyezését hosszú távú megőrzés céljából. Owen romos várakat, rejtett lépcsőket és titkos kamrákat keresett, ahová higanyban elzárt dobozokat lehet elrejteni. Kutatása elvezette a Wye folyóhoz és egy közeli várhoz. A folyó iszapjában Owen talált egy szobanagyságú cement- és kőpincét, de üresen. Owen arra a következtetésre jutott, hogy Bacon használta ezt a pincét, de ő vagy másvalaki biztosabb helyre költöztette a kéziratokat. A Sylva Sylvarumban Bacon mesterséges források készítéséről is írt, kő, homok és páfrányok használatával. Bacon menedékhelye ÚjSkóciában volt? Bacon és két közeli barátja kapott földet Ke l e t ka nadában. Egyikük William Rawley volt, aki 1660-ban bekövetkezett haláláig óvta Bacon kéziratait. A másik pedig Thomas Bushncll, egy bányamérnök, akinek jártassága kiterjedt az érc elárasztott aknákból való kitermelésére.17 Mindketten játszhattak szerepet abban, hogy Ba con shakespeare-i művei nem kerültek napvilágra. Bacon és barátai szorosra zárt körében találjuk meg a Láthatatlan Kollégiumot alkotó csoportot.
Ők voltak Erzsébet udvarának g o n dolkodói és cselekvői. De ők olyan világban éltek, ahol a tudományt mágiának és eretnekségnek tekintettékkínzással és halállal büntetett bűnöknek. Mélyen vonzhatta őket egy olyan utópia eszméje, melyben nem tiltott a kísérletezés és elméletek gyártása. A tudomány és mágia közötti modern olvasók számára nyilvánvaló határvonal Erzsébet ko rában igen keskenynek számított. Az illető szép jutalmat is kaphatott egy új felfedezésért, meg oda is vethették az inkvizíciónak eretnek s e gért. Jó példával szolgál az orvoslás korai tanulmányozása. Maga Bacon tanulmányozta az emberi testet. Pontatlanul azt ál-lította, hogy nincs átlagos testhőmérséklet. A reneszánsz egy másik vele egyetértő úttörője a felfedező Sir Walter Raleigh. Körükhöz tartozott dr. Róbert Fludd, aki kijelentette, hogy a Biblia feljegyzi hőmé rő használatát emberi hőmérséklet mérésére.18 Míg az ilyen teóriákat ma kinevetik, a tudomány éppen sötét korból indult útjára, az igazság megtalálását pedig vad teóriák előzték meg. Szintén körükbe tartozott William Harvey, akit korában súlyosan kritizáltak, mert úttörőkeni használt holttesteket az orvosi és tudományos kutatásban, de akire a ma elismeréssel gondol vissza.19 Dr. Fludd rózsakeresztes volt.20 Ez a titkos társaság, mely elő ször a tizenhetedik század elején tűnt fel Németországban, azt állította, hogy alapítója Christian Rosenkreuz, aki az Alkímiai menyein
írta. Az ehhez hasonló alkímiáról szóló munkák hóhérkézre juttathatták szerzőiket. Az igazi szerző, Johan Valentin Andrea tartott az egyháztól, és álnév alatt írt. Az Alkímiai menyegző szövege a templo mosókat, Grál-irodalmat és az elveszett királyi származást tárgyalja. A „rózsakereszt" titkos tudományával való kapcsolata miatt a modern tudomány nem kedveli dr. Fluddot. Fludd apja I. Erzsébet kincstárnokaként működött és együtt szolgált annak udvarában Baconnel. Az udvar ekkoriban segítséget küldött Franciaországnak, melynek pénzügyminiszteri tisztét Louis de Nevers töltötte be. Maga Fludd tanította Lotaringiai Henrik gyermekeit, köztük Károlyt, Guise hercegét, Marseille-ban. Guise Károly, akinek családja adott megbízatásokat a Grál-románcokra, Henriette-Catherine De Joyeuse-t vette feleségül, aki a Rennes-le-Chäteau közeli Couiza faluját birtokolta. És Fludd, De Nevers és Andrea másképpen is kapcsolódott - mindannyian szolgáltak a Prieuré de Sión nagymestereként.21 Angliában Bacon és köre mintha nyomást gyakorolt volna Erzsébetre saját „Új Atlantisz"tervezete érdekében. Erzsébet királynő hallgatott dr. John Dee-re, a Láthatatlan Kollégium egy másik tagjára.22 Bár nem navigációs tudományáról híres, az ő műve, A tökéletes navigáció művészete (The PerfectArt of Navigation) vezette Sir Francis Drake-et arra a hitre, hogy a Földet körül lehet hajózni. Mindazonáltal dr. Dee nagyobb hírnévre tett szert varázslói munkája miatt. Egyéb feladatai
mellett ő szolgált Erzsébet királynő asztrológusaként. Csak azután választotta ki megkoronázásának napját, hogy dr. Dee megjelölte a szerencsés dátumot. Udvarhölgyeivel elutazott Dee mortlake-i birtokára, ahol az bűvös tükrét tartotta, mely a jövőbe tudott látni.23 Akik tanúivá váltak varázserejének, sosem tudták leírni, hogy mit láttak. Laboratóriumában dr. Dee alkímiai kísérleteket folytatott, és írt erről a titkos tudományról és a kabbaláról. Könyvtára a hírek szerint több könyvet tartalmazott, mint bármely más Európában - sok olyan tiltott művészetekkel foglalkozott, melyeket ma tudományoknak tekintenének. Mikor először felmerültek a Drake útjáról folyó tárgyalások, a tervezet támogatói igénybe vették Dee segítségét. Valamiféle nyakatekert logika használatával Dee meggyőzte Erzsébetet, hogy Arthur egyenes ági leszármazottjának számít, és jogosult arra, hogy Amerika királynője legyen (és ráadásul Skandináviáé és Oroszországé). Erzsébet és más támogatók teremtették elő a tőkét Drake titkos küldetéséhez. A Golden Hind útja 4700 százalékos visszatérülést hozott a befektetőknek.24 Dr. Dee gyűjteményébe beletartoztak a Zeno-Sinclair expedíció földvetületei és térképei is; a felfedező Sir Martin Frobisher Dee-től szerezte meg ezeket. Dr. Dee mágiája végül is nem mindig szolgált a javára - mikor híre kelt, hogy familiárisokat használ mágiája kivitelezéséhez, házára rátámadt a tömeg, könyvtárát tönkretették.
A Láthatatlan Kollégium egy másik tagja, a természettudós Robert Boyle Johan Andrea után vette át a Prieuré de Sión nagymesterségét. Mindketten tanulmányozták az alkímiát. Boyle kapcsolatban állt a Medici családdal, Isaac Newtonnal és a filozófus John Locke-kal. Locke a Guisecsaládhoz kötődött, és tudósa lett Rennes-le-Chäteau rejtélyes történetének (jóval Sauniére tizenkilencedik századi feliedé zése előtt). Boyle alkímiáról szóló munkája eljutotl Newton kezébe Newton írásai között szerepelt e g y tanulmány a judaizmusról, ami állítólag elveszett isteni tudást tartalmazott. Newton tudót! ai ról, hogy az egyiptomi, babilóniai és görög csillagászok úgy építel ték a templomokat, hogy a világegyetem modelljeként szolgáljanak, a kozmikus tudást mikrokozmoszban őrizve meg. Salamon v o h a / első Newton írt Salamon temploma dimenziói jelentőségéről, melyek ma guk felfedtek bizonyos titkokat. Szent János Apokalipszise és Ezékiel további tanítással is szolgált Newton számára, hogy milyen értekkel is bír a templom pontos tervének követése. Flitte, hogy a történelem során a bölcsek kövét kiválasztott kevesek birtokolták, és e b b e a CSŐ portba tartozott Salamon, Mózes, Platón, Hermész és Jézus. ( ) sze mély szerint hitt Istenben, de az ariánus doktrínát követte, me l y a z t állította, hogy Jézus nem egyenlő a teremtő Istennel.25 Newton saját hite azt a kőműves mitológiát tükrözi vissza, hogy Salamon tudatában állt annak,
hogy olyan építményt hozott létre, mely a világegyetemre hasonlít. Salamon az épületben csak kevesek értésére szánt titkok rejtett tudását őrizte meg. E kevesek közé tai toztak a perzsa mágusok, babiloni papok és görög filozófusok, a k i k továbbadták ezt a tudást a történelem során. Mikor Newton meghalt, írásai legnagyobb része szétszóródott és elveszett. Az angol közgaz dász John Maynard Keynes rábukkant Newton papírjaira 193.6 ' ' . i n egy árverésen, és részletesen tanulmányozta azokat. Arra a követkéz tetésre jutott, hogy Newton volt az „utolsó mágus". Száz év elteltével a Prieuré de Sión vezetése, mely valaha tudóso ké volt, a több politikai irányultsággal rendelkező emberekhez, kerüli. Angliában a katolikus Stuartok 1660-ban visszakerültek a trónra. Mi vei élvezték a szabadkőművesség támogatását, nyíltabb viselkedési en gedtek a titkos társaság számára. A skót szabadkőművességben aktív Charles Radclyffe lett a nagymester. Ő a Királyi Társaságban t e v e kenykedő Szép Károly herceg unokatestvére volt. A Királyi Társasa;;, a Láthatatlan Kollégium és a rózsakeresztesség mind az állam és a z egyház elnyomására, az egyházba bizalmát helyező népesség általános félelmeire való reakcióként jöttek létre. Hogy királyi családok tagjai patronálták az ilyen csoportokat, lehetővé tette, hogy a boszorkányság vagy eretnekség bélyegétől kevesebb félelemmel vigyék előre tudományos ideáikat.
És ezek a félelmek nem számítottak túlzottnak - Galileit bebörtönözték, kínzással fenyegették, bíróság elé állították és életfogytig tartó házi őrizetre ítélték, mert azt állította, hogy a Föld a Nap körül forog. A szabadkőművesség ebben az időszakban lépett a nyilvánosság elé. 1717. június 24-én (Szent János napján), négy londoni páholy vált nyilvánossá. 1725-ben egy írországi páholy követte a példát. Végül 1737-ben Andrew Ramsay, aki a francia Lázár rendjébe tartozott, vezetése alatt a Skót Páholy hivatalosan a világ elé lépett. Ramsay úgy kapcsolta össze a templomosokat és a szabadkőműveseket, hogy az új szervezetet „visszatérő kereszteseknek" nevezte. Ő okította Szép Károly herceget a szabadkőművesség ősi misztériumaira, amelyekről azt hitte, hogy Ceres, ízisz, Minerva és Diana istennőkkel állnak kapcsolatban. Tervezete inkább politikainak számított és a Sinclairekéhez hasonlított - újra egyesíteni akarta Franciaországot és Skóciát.26 Ekkorra már azonban a skót kőművesek nem tartoztak a katolikus egyház elkötelezett hívei közé. A római egyház megbélyegezte a szabadkőműveseket és kiátkozta minden katolikus tagjukat. XII. Kelemen pápa 1738-ban deklarálta, hogy a szabadkőművesek igazi célja a katolikus egyház felforgatása. Ez a pápa a kőművességet ariánus eretnekségnek értelmezhette. Ma tudjuk, hogy amint a kőműves az első három fokozat fölé emelkedik, beavatják egy vallásos természetű tanításba,
közlik vele, ahogy minden beavatandóval, hogy a szervezet bármely vallás tagjait befogadja, ha hisz a legfőbb Istenben. Később tájékoztatják, hogy csak egyetlen Isten létezik, Jézus pedig nem isten. Es a szabadkőművesek istene nem azonos a katolikus valláséval. Az isten Jabulon, egy misztikus kombinációja Jah-nak (vagy Jahve, a zsidók Jehovája), Baálnak (a föníciaiak és kelták istene) és Ónnak (egyiptomi isten, Ozirisz).27 Stephen Knight egy, „Az ördög álruhában" címet viselő fejezetben tárgyalta a szabadkőművesek istenét. A kőművesek istene a világegyetemet felépítő Nagy Építész volt. Minél előbbre jut az illető a kőművesek beavatási létráján, annál többet fednek fel neki ennek az istennek a természetéről. Erről kevesen beszélhettek Knightnak, hiszen szervezetükön kívül a kőművesek elfogadottabb vallásokhoz tartoznak. Nehéz valaki „látható" vallását egy olyan rend tagságával összehangolni, mely ugyanakkor héber és pogány istenekben hisz. Bacon nem tudta megvalósítani utópiáját, dr. Dee nem tudta megszerezni az egész Újvilág fölötti uralmat Erzsébet számára, Drake pedig nem jutott többre, mint hogy megtöltse a saját és a királynő kincsesládáit a spanyol gályákról származó zsákmánnyal. Az új utópia, mely láthatóan próbált véget vetni a vallási előítéletnek és a vallás minden tanulással kapcsolatos dologra gyakorolt szorításának, leimorzsolódott egy olyan világban, ahol keresztény keresztény ellen harcolt, a vallási üldözés pedig
a boszorkánypereknél újszerűbb formákat öltött. A szabadkőművesség intellektuális oldala kudarcot vallott. Újra a rend katonai oldala került előtérbe. Amerika a tizennyolcadik században a baconi eszmény felé haladt, de Európa távolodott tőle. A VÉDNÖKÖK SIKERE AMERIKÁBAN Egy skót szabadkőműves játszott alapvető szerepet abban, hogy elhozták az Újvilágba azt, amit gyakran „mesterségnek" neveznek, és hogy megőrizték Új-Skóciát. Sir Jeffrey Amherst egy királyi skót ezredet vezetett, és 1758-ban elűzte a franciákat Új-Skóciáról.28 Amherst volt az, aki mivel növelni kívánta a népességet, felosztotta a területet, és egy évvel később létrehozta a Shorehami Adománylevél néven ismert dokumentumot.29 Oak Island először került hivatalosan tulajdonos birtokába. Az amerikai függetlenségi háború fenyegetése sok New England-i családot vitt északra, ÚjSkóciába. Sok skóciai felföldi család is elvándorolt „ÚjSkóciába". A szabadkőművesség mindenütt Amherst nyomában járt. Az ő egysége alapította meg az első brit páholyt Amerikában, és olyan kőműves társnak nyújtott képzést, mint Ethan Allen, Benedict Arnold és George Putnam. Szolgált Amherst alatt bizonyos John Young alezredes. Youngot nem más, mint a rosslyni William Sinclair jelölte a skót páholy helyettes nagymesterének. 1761ben Young a páholyt egy másik alezredesnek, Augustine Provost-nak adta át. Pro-vost lett az összes amerikai skót páholy nagymestere.
A szabadkőművesek vezető szerepet töltöttek be a színfalak mögötti diplomáciában és az amerikai függetlenségi háborúvá váló fegyveres ellenállásban. A szabad ország, ahol vallás és állam különválik, utópikus álma megvalósult. Az amerikai függetlenségi háború sikere ilyesfajta forradalmi eszméket vitt Franciaországba. Az elit filozófiájával kezdődő forradalom Franciaországban a csőcselék vezette mészárszékké degenerálódott. Ekkorra már a Sinclairek titkos kincsei, a templomos kincstár, a Salamon templomából származó zsákmány és a skót katolikus egyház ereklyéi mind a titkos társaság, mely a harcias szabadkőművesség keretein belül működött, ellenőrzése alá kerültek. Az Oak Island-i tárház ÚjSkócia azon részét képezte, melyre fenyegetést jelentett a franciák és angolok ellenségeskedése. A VÉDNÖKÖK KUDARCA EURÓPÁBAN Európában a Prieuré de Siont alkotó családok nem tartoztak az olyan önfeláldozó hősök közé, akik kockára teszik vagyonukat és életüket, hogy előrevigyék eszményeiket. Az európai elitet olyannak látták, mely önmagával foglalkozik, hataloméhes és mohó. Á csőcselék első célpontjává az arisztokrácia vált, és hamarosan minden vagyonos egyént forradalomellenesnek tekintettek. A Lotaringiai-család forradalmat túlélő tagjai lettek a nagymesteri cím viselői, a túlélés pedig csak a nagyon tartózkodó viselkedés fenntartása eredménye lehetett. Eközben a nagymesteri címet
művészekre és írókra ruházták, akik fölöttébb valószínű, hogy olyan névleges vezetőknek számítottak, akiket patrónusaik azért fizettek, hogy elkerüljék a kockázatot, amit az ilyesfajta patrónusok kihívhattak. Charles Nodier, a tizenkilencedik századi Franciaország jelentős irodalmi alakja, kísérletet tett arra, hogy felélessze az érdeklődést a Merovingdinasztia és általában a titkos társaságok iránt.30 Utalt arra, hogy csoportja egyaránt alapozódott bibliai és püthagoreusi filozófiára. De az ilyen titkos társaságok elkezdték megszenvedni az amerikai kőművesekhez kötődő botrány és a forradalmi Franciaország vérontása okozta visszahatást. Nodier terminusa után az író Victor Hugo és a zeneszerző Claude Debussy lettek legalább névleg a földalatti Prieuré de Sión fejei. Victor Hugo bizonyosan beleillik a nem éppen ortodox iskoláztatású ismert művész profiljába. Családja Lotaringiából származott, őt pedig vonzották mind a titkos társaságok, mind az okkultizmus. Bár mélyen vallásosnak tekintették, nem hitt a Szentháromságban vagy Jézus isteni voltában. Esküvőjét a párizsi Saint Sulpice-templomban tartotta (ahová felfedezése után Sauniére-t küldték) és a Pireneusokban vakációzott. Pápaellenesnek és szabadkőművespártinak bizonyult, mikor az olasz hazafi Giuseppe Garibaldi és a kőművesek szembekerültek a pápával Olaszországban. Legismertebb
műve, a Nyomorultak még életében vagyonhoz juttatta, de legnagyobb irodalmi próbálkozásának az igen szokatlan La Légende de Siècles számított. Ez a kétszer újraírt munka egy kincses történet, mely Ádámmal és Évával kezdődik, és átlép Franciaország déli részébe, sok kutató szerint kimondottan Rennes-le-Château vidékére.31 Claude Debussy szintén belemerült az okkultizmusba, és ő volt az, aki bemutatta Emma Calvét Sauniere atyának. Mindkét nagymester, Hugo és Debussy érdekes társaságba járt. Körükbe tartozott Jules Doinel, a franciaországi Languedoc egy újkathar egyházának püspöke és Carcassone könyvtárosa. Eretnek egyházát 1890-ben avatták fel Lady Caithness, Caithness earlje, Lord James Sinclair felesége otthonában. Doinel, Debussy és Hugo társasági köreibe beletartozott Emma Calvé, kora híres dívája, aki szintén megmerült a fekete művészetekben és okkult tudományokban; ő gyakori látogatója lett Sauniére atyának, miután Debussyn keresztül összeismerkedtek.32 Debussy nagymesteri időszaka alatt (1885-1918) a katolikus modernista mozgalom kavarta fel az egyházat Európában, a pápa pedig úgy reagált, hogy a modernistákat kőműveseknek bélyegezte. A modernista mozgalom központja újra csak Saint Sulpice lehetett. Azok, akik úgy vélik, hogy a Prieuré de Sión nem tartott ki korokon át, ahogy azt Az abbé titka szerzői állítják, azt mondják, hogy a szervezet átalakult a Compagnie du SaintSacrament-ná.33 E csoport és tevékenysége jól
dokumentált, és tagjai közé tartozott Saint Sulpice szemináriumának alapítója. Debussy után Jean Cocteau francia író lett a következő nagymester. Kevés kapcsolatot tartott fenn a többi nagymesterrel, de a monarchia, és különösen a Habsburgok nagy hatást gyakoroltak rá. A Habsburgok és a kőművesek oly módon kapcsolódtak, hogy a család azt a szerepet töltötte be Németországban, amit a Sinclairek Skóciában. Ok működtek a Teuton Lovagrend, a templomos lovagrend Németországban uralkodó túlélői védnökeiként. Sauniére atya egyik legfontosabb látogatója Johann von Habsburg nagyherceg, Ausztria császára unokatestvére volt. Ez a kapcsolat egy, az uralkodók számára igen válságos időszakban jött létre. Amerika nem sokkal korábban űzte el az angol monarchiát, Franciaország pedig azzal követte, hogy lecsapta az uralkodók fejét. A legkevesebb, hogy a Habsburgok megijedtek a tizenkilencedik század folyamán Európa-szerte dühöngő polgárháborúktól. A huszadik századra a fenyegetés fokozódott. Á dinasztia, mely a tizedik században vette kezdetét, a huszadikban mindent elvesztett. A Habsburgok a Prieuré de Sión lotaringiai tartományával szomszédos Elzászban tettek szert jelentőségre. Csúcspontjukon ők birtokolták Ausztriát, Németországot, Spanyolországot, Itália és a Közel-Kelet egyes részeit, és még újvilági földeket is. Á Habsburg és a Lotaringiai-család
egyesülése 1735-ben zajlott, mikor Ferenc, Lotaringia hercege feleségül vette az ausztriai Mária Teréziát. Kőműves csoportok az európai antimonarchikus akciók mindkét oldalán felbukkantak, az Illuminátusoknak nevezett csoport pedig a francia forradalom alatt a Habsburg-dinasztia ellen szőtt összeesküvést. De a Habsburg-dinasztia hatalmon maradt a huszadik századig, mikor egy orgyilkos golyója leterítette Ferenc Ferdinánd nagyherceget, és kirobbantotta az első világháborút. Ferenc József császár halála 1916-ban unokatestvérére, Károlyra, és feleségére, Zita császárnéra hagyta a Habsburgok örökségét, de a háború előbb svájci, majd portugáliai száműzetésbe kényszerítette őket, miután a monarchia restaurálására tett két kísérletük megbukott. Mikor Zita 1989-ben meghalt, ezrek vettek részt bécsi temetésén, televízión pedig milliók nézték a négy és fél órás ceremóniát. Hangosan felolvasták címeit; a „Jeruzsálem királynője" ott volt az általa viselt ötvenkettő között. Elete munkája visszakövetelni a trónt fia, Ottó számára bevégzetlen maradt. Ottó most az Európa Parlament tagja, és viseli családja, melyet még mindig Habsburg-Lotaringiai-háznak hívnak, dinasztikus címeit.34 Cocteau 1963-ban bekövetkezett halála a nagymesteri tisztet látszólag betöltetlenül hagyta. A szervezet eleget tett a francia kormány szabályainak, melyek megkövetelték, hogy minden ilyen
társaság nyújtson be nyilatkozatot céljáról, és szolgáltasson listát tisztviselőiről. Az abbé titka azt mondja, hogy a következő nagymester Pierre Plantard de St. Clair lett. Eltérően elődeitől nem számított szokatlanul gazdagnak, vagy nem haladt a felé, hogy híres író, színpadi szerző vagy alkimista váljon belőle. Mellette szólt, hogy birtokolt földeket Rennes-le-Cháteau vidékén, csakúgy, mint északon, Stenay közelében, ahol II. Dagobertet megölték. Benne volt a francia ellenállásban a második világháború alatt, és Charles de Gaulle színfalak mögötti támogatójaként harcolt. Mikor végül is lehetővé tette, hogy interjút készítsenek vele, azt állította, hogy szervezete ténylegesen „birtokolja Jeruzsálem temploma elveszett kincsét". De nem az lett a sorsa, hogy egész életében nagymesterként uralkodjon. Az abbé titka publicitása és az egyidejűleg Rennes-le-Cháteau-ra irányuló médiafigyelem szerepet játszott abban, hogy St. Clair lemondott a posztról. A tisztet ma egy jogász tölti be Barcelonában, a szervezet pedig újra visszahúzódott a nyilvánosság elől.35 A TITKOS TÁRSASÁG HATALMA Akár jó, akár rossz, titkos társaságok mindig is léteztek. Gyakran jó ügyek érdekében dolgoztak, de némelyik rendelkezett fondorlatos oldallal is, ami korrupciót és részrehajlást szült, mely sajátosságok nem szükségszerűen tartoztak a szervezetek monopóliumába. A katolikus egyház körül számos olyan kultusszerű csoport keringett - nagy változás korszakában nem meglepő -, melyek
természete és mérete bizony felnyitja a szemet. Az Opus Dei (az „Isten Műve") egy olyan szélsőjobboldali csoport, mely nyolcvanhét országban hetvenháromezer tagot számlál.36 Míg méretük nem tekinthető nagynak, kötelezettségük jóval túlmegy bármi kőművestől elvártnál. A tagok feltétel nélküli engedelmességet és önmegtartóztatást fogadnak, valamint hogy saját maguk megkorbácsolását is magában foglaló napi rituálénak vetik alá magukat. Létezik legalább egy dokumentált esete annak, hogy egy szülő programozásfeloldót fogadott fel, hogy kiszabadítson egy gyermeket a csoportból. Az Opus Dei azzal büszkélkedik, hogy befolyással rendelkezik 487 egyetemen és főiskolán, ötvenkét rádió-és televízióállomáson, és majdnem hétszáz kiadvány esetében. Bár a legbefolyásosabbak Spanyolországban, Mexikóban, Kolumbiában és Peruban, képviseltetik magukat az Egyesült Államok jelentős városaiban is. A Comunión y Liberación (Áldozás és Felszabadulás) egy másik, kevésbé titkolózó csoport; célja az olasz társadalom megváltoztatása.37 Tagsága körülbelül egytizede a papok közül kerül ki. Jöttek létre káptalanjaik New Yorkban, Washingtonban és Bostonban. Ok tradicionálisabb katolikusok, akik elutasítják, hogy kevésbé tradicionális csoportokkal, mint a Katolikus Hatás (Catbolic Action), együtt dolgozzanak. A New York Times leírása szerint a „felfegyverzett, aktív és
kemény" Katolikus Hatás az abortuszellenes álláspontját tekintve annyira nem kemény, ami egyik oka annak, hogy elidegenedtek az Áldozás és Felszabadulástól. A katolikus világ legbefolyásosabb csoportja a Máltai Lovagrend. Penny Lernoux úgy jellemzi a csoportot, hogy az „öregfiúk klubja az európai arisztokrácia és az Egyesült Államok és LatinAmerika politikai jobboldala számára".38 A Máltai Lovagrendet az általa megsemmisített rend, a templomosok vagyonán alapították, főhadiszállását jelenleg Rómában tartja. Ezerötszáz amerikai taggal rendelkezik. Múltbeli és jelenlegi tagjai közé tartozik William Casey (Cl A-igazgató), William és James Buckley, Clare Boothe Luce (a Life magazin kiadója), William Simon (volt pénzügyminiszter), Frank Shakespeare (Szabad Európa Rádió és CBS), Lee Iacocca (a Chrysler vezető tisztviselője), Pete Do-minici republikánus szenátor, Walter Hickel alaszkai kormányzó és J. Péter Grace (konglomerátum mágnás). A Málta Független Katonai Rendje lovagjai szerepet játszottak a nácik védelmezésében a második világháborút követő háborús bűnös perek során, a Salvador Allende elleni államcsínyben Chilében, az olaszországi jobboldali puccsokban és a nicaraguai kontrák logisztikájának működtetésében. A katolikus egyház azonban nem rendelkezik monopóliummal a titkos társaságok felett. A
Rózsakeresztesek Amerikai Rendjétől az A. W. Waite Arany Hajnalához és Aleister Crowley Új Templomos Rendjéhez hasonló fekete mágiás okkult csoportokig a célok széles köre létezik. Mind olyan titkokkal hencegnek, melyeket sosem szándékoznak felfedni a be nem avatottaknak, és a politikai befolyásolás a céljuk. Sokban van rituális beavatás. Az ilyen csoportok mindig aktívak és jelenlevők voltak spirituális és kormányzati ügyekben. A Prieuré de Sión csupán még egy ilyen „elit" csoport, saját célokkal és saját történettel, legyen az valós vagy kitalált. A Prieuré de Sión igen fontos szerepet játszott Oak Island rejtélyében. Ok alkották a templomosok titkos magját, és lényegesen hozzájárultak e katonai rend szervezete és gazdagsága megteremtéséhez. De az Európában családokat és kormányokat szétszakító vallásháborúk okozhatták a szervezet kettéosztódását is. A Sinclairekből, a Prieuré valaha mindenekfölött fontos családjából a templomosok védnök családja lett. A skót egység védnöksége alatt zajlott a kincs elvitele az új Skóciába. És egy Sinclair lehet az, aki a kincshez vezető kulcsot őrzi. Epilógus A GRÁL-KINCS ÉS OAK ISLAND Sinclair család rendelkezett indítékkal és eszközökkel a kincs Észak-Amerikába viteléhez. És magát a kincset is ők birtokolták. Hogy Róbert Bruce a tizennegyedik század elején befogadta a
szökevény templomosokat és kincsesflottájukat, azt jelentette, hogy a párizsi templom gazdagsága eljutott Skóciába. A templom, akárcsak jeruzsálemi párhuzama, tárházául szolgált mindannak, amit a világ első bankja őrzött, sőt többnek - a kereszténység szent relikviáinak, melyeket a keresztesekvittek haza: az első századi Jeruzsálem Róma által elprédált tárgyai és a szent kincsek, A amiket a katharok őriztek Mont-ségur-ben, köztük a Szent Grál, amit vagy az utolsó vacsorán használt kupának tekintünk, vagy Jézus szent vérvonala családfájának. Mindezt a Sinclairek gondjaira bízták, amint azt a templomosok utódszervezete, a szabadkőművesek örökletes védelmezője szerepe azt megkívánta. Szerepükkel összhangban kidolgozott barlang- és alagúthálózatot építettek rosslyni valaha büszke erődítményük alatt és körül. Egy századdal később a vallási reformáció megfordította a Sinclairek szerencséjét. A kincset, együtt az újonnan a család gondjaiba került skóciai vallási tárgyakkal, Új-Skóciába költöztettek. Ezt sosem találták meg. Az Oak Island-i próbálkozások ma is folytatódnak. Konstrukcióját olyan bonyolultra tervezték, hogy dacoljon a behatolókkal, és olyan gondos erőfeszítéssel vitelezték ki, ami éveket vett igénybe. A ma tudományával és dollármilliókkal felfegyverzett modern betolakodók eddig arra jöttek rá,
hogy egy régebbi, sőt ősi tudomány és a tizenötödik századi kőművesek és bányászok munkája lefegyverzi őket. A Macleans magazin egy közelmúltbeli cikke úgy írta le a legutóbbi társulást, hogy a „végső" támadásra gyűjt pénzt, de az ilyesfajta optimizmushoz nem szolgált garanciával az elmúlt kétszáz év.1 Az utolsó támadás egy 10X furatnak nevezett nagy és mély akna. A fúrók úgy hiszik, hogy ez mellette van az eredeti aknának. A turisták egészen a közelmúltig tehettek látogatást a szigetre, és hallhatták a gépek csö-römpölését, amint követ és földet hoznak fel úgy hatvan méter mélységből. A jelenlegi kincsvadászok tudományosan képzettebbek, és nem használják a múlt ásás- és fúrásmetódusait, de a feladatot határtalanul megnehezíti a századok során ásott, fúrt és elárasztott számos akna. Ami a legrosszabb, a kincsvadászok talajt átmunkáló generációinak sikerült homályba burkolnia az eredeti Pénzverem helyét. Az egyik Föld Alatti Kutatásnak (Underground Research) nevezett társaság létrehozta egy hatalmas, huszonnégy méter átmérőjű és hatvan méterig lemenő akna ásatásának tervét. A tervvel együtt járna 28 000 köbméter föld és kő megmozgatása. Egy percenként 36 000 literrel működő szivattyúra volna szükség az aknában elkerülhetetlenül beömlő víz eltávolításához. Egy ilyen akna kiásásának esetleges legjobb eredménye az lenne, hogy lehetőség nyílna az oldalalagutak megkeresésére.
Az egyszerű kód - melyet huszonhét méter mélyen találtak a vésett táblán - felfedezése és fordítása arra utalt, hogy tizenkét méterrel lejjebb kincs található. Lehet, hogy ez csak egy kis további ásásra hívogatott, hogy az ásást végzők eltalálják a rejtett csapdát, ami a katasztrofális áradáshoz vezetett. Nagyon valószínű, hogy a pincébe vezető út az egyik oldalalagútban rejlik, mely huszonhét méter környékén ágazik el. Es mi történik, ha az új szuperakna kudarcot vall? Az egyik író szárazon megjegyzi, hogy maga a sziget lehet az igazi kincs, ingatlanértéke vonatkozásában. Az elmúlt években Új-Skócia földje értéke megnőtt; a teljes sziget most negyvenmillió dollárt ér. Bár a mérnökök és földmunkások azon dolgoznak, hogy a Pénzverem mélyére érjenek, a történelem talán ahhoz szolgáltat kulcsokat, hogy maga a rejtély mélyére lehessen jutni. JERUZSÁLEM Első megállóul Jeruzsálem szolgál. Tudjuk, hogy a Szent Várost pogány hely fölé építették, és hogy történetesen nagy kincset őrzött. A világ legjelentősebb vallási helyévé váló birtok pogány tulajdonosai olyan alagútrendszert építettek, mely úgy látta el vízzel a várost, hogy nem fedte fel láthatóan forrását. Ez a tény feljegyzésre került a Bibliában és egyéb forrásokban. Később felépítettek ott egy még bonyolultabb építményt, Salamon templomát, melyet leromboltak és újra felállítottak. Azt is tudjuk, hogy a templomba számos alkalommal betörtek, és ki is fosztották,
különösképpen a rómaiak - akiktől viszont a vizigótok vették el a kincset -, és a templomosok is. Salamon kincseskamrája hatalmas vagyont őrzött, a környező országok adója és a rövid ideig Izraelhez tartozó kereskedőbirodalom jövedelme eredményeképpen. Volt ott arany Afrikából, ezüst Spanyolországból és a zsidó nemzet által szentnek tekintett kegytárgyak, köztük talán a frigyláda. Ezeket a tárgyakat függőleges és vízszintes vágatok masszív hálózatában rejtették el, és felhasználtak álcázására mindent, amivel csak a természet szolgált. Ilyesfajta átjárók óvták mind a várost, mind a kincset, és tudjuk, hogy az ilyen rendszerek építése ismerete megelőzte a templom építőiét. A templomos lovagok, és belső magjuk, a Prieuré de Sión, tudták, hogy valamit ott meg kell találni, és éveket töltöttek a Salamon istállói alatti ásással. Hogy mit hoztak vissza, az bizonytalan marad. Jeruzsálem iszlám ellenőrzés alá esése idején a belső szentély használata nem ismert. A legszentebb mekkai iszlám kegyhely belső szentélye egy ma Kábának nevezett terület. A Kába tizenkét méter széles, tíz és fél méter hosszú és tizenöt méter magas. Bár állítják, hogy a Kábát Ábrahám építette, ez valószínűtlen annak a ténynek a fényében, hogy a templomot lerombolták és újjáépítették. E helyen persze nem fog ásatás zajlani nem lesz rá engedély. Héber vagy keresztény szentképek helyett a „Fekete Kő" talál védelemre e fölöttébb szent muszlim területen. A Szent
Grálhoz hasonlóan, melyet Wolfram Par-zivaljában égből hullott kőnek ír le, a húsz centiméter átmérőjű Fekete Kőről, az iszlám legfontosabb relikviájáról úgy hiszik, hogy Hágár, Sára szolgálólánya hozta Ábrahámnak. Ironikus módon a Fekete Kő valaha az istennő tiszteletében játszott szerepet, és ennek az iszlám előtti hitnek a papjait egy templomosokra emlékeztető néven ismerték- az Öregasszony Fiai. Itt bármiféle kincsvadászat nemzetközi incidenst okozna. ISTEN VÖLGYE Dél-Franciaország a második megálló. Rennes-leCháteau vidéke fővárosa lett a vizigótoknak, akik elhozták Salamon kincsét Rómából. Véletlenül-e vagy sem, ez a terület egy (legalább) ugyanilyen erőteljes kereszténység előtti építkezés színtere. Létezik itt egy másik hatalmas föld alatti és föld fölötti komplexum. Ez a komplexum egyaránt erős és láthatatlan.2 A föld fölött öt hegytetőn álló építmény van, melyek gigantikus pentagramot formálnak. Rennes-le-Château egy ilyen csúcs. Bezu templomos emlékhelye a másik. A harmadik az ősi Blanchefort-otthon, a másik két referenciapont, Serre de Lanzet és La Soulane pedig bezárja az ötszöget. A mérések pontosak, és párhuzamot mutatnak a Vénusz bolygó egy nyolcéves perióduson belüli mozgásaival. A sok néven ismert Vénusz istennő egyúttal ízisz is. Bolygója ötpontos sémát követ minden nyolc évben (emlékezzünk rá, hogy az öt és a nyolc számok ötvennyolcat jeleznek a templomos numerológiában).
Lehetséges, hogy a kelta tektoszagék, vagy a prekelta nép, akik az ötcsúcsú Rennes-le-Château pentagramot és a föld alatti alagutakat építették, ugyanazon a Földközi-tengeren i. e. 1800 és i. e. 1200 között jövő néphullámnak képezték részét. A filiszteusok, ahogy a Biblia nevezi őket, az egyiptomi feljegyzések szerinti peleszetek voltak. Ilyen „tengeri népek" lehettek felelősek az Európa partjai mentén végig lezajlott kőépítkezésekért. A lényeges kérdés nem is az, hogy ki építette a helyeket, hanem hogy létezik-e kapcsolat egy, az idők során továbbadott titkos tudással - tudással, mely kulcsát jelentheti ezeknek az építményeknek. Henry Lincoln, Az abbé titka három szerzője egyike külön útra lépett, hogy jobban elmélyedjen a rejtélyben, szerinte az ötszög Arques kicsiny normandiai falujára mutat. Az „És én Árkádiában vagyok" üzenet viszonylatában ez nagy jelentőséget hordozhat. Van Arques-ban egy vár, melyet egy hetedik századi erődítmény romjai fölé építettek. David Wood szerző úgy hiszi, hogy Arques térképen elfoglalt helyében van az ötszög geometriája megértésének kulcsa.3 Az ötágú csillag közepében van a pentagram „méhe", egy másik körrel körülvett kör. A Franciaország térképén kijelölt földrajzi elhelyezkedés (Le Cercle) jelentősége ne kerülje el figyelmünk. A méhen a Sals folyó folyik keresztül. Sal sumerul „méhet" jelent. Pontosan a csillag és a méh közepében van egy ősrégi bánya, bizonyosan olyan hely, ahol valaha kincset lehetett elrejteni.
Az abbé titka szerzői közlik, hogy egyszer német bányászokat hoztak a vidékre, és semmiféle érintkezést nem engedtek nekik a helybeliekkel. Kincs után kutattak? A valaha a környéken bányászott aranyat már kitermeltként tartották számon. Létezik egy másik lehetséges korábbi kincslelőhely is. Ez a hely egy emberkéz készítette medence, mely bejárata egy föld alatti alagútrendszernek. A medence egy Lavaldieu, az „Isten völgye" nevű helyen található, ami szerepel a mai térképeken, a pentagramon belüli terület, melyről úgy hírlik, hogy elásott kincset rejt. Tudtak egymásról Rcnnes-le-Chfuc.m ősi alagútrendszere és Salamon temploma építői? Nagyon is lehetséges, hogy vagy kortársak voltak, vagy megörökölték ezt a speciális építészeti tudást - „szent", különleges geometriát -, és továbbadták a modern építőknek. A természet által szolgáltatottat az emberiség építészeti tehetségével kombinálni koncepciója mind Jeruzsálem szent városában, mind a Rennes-le-Cháteau-t körülvevő vidéken nyilvánvaló. Ez a második kincses hely, Rennes-le-Chateau, az új Róma, a római katolikus egyház seregei előtt esett el. A „jó keresztényeket", ahogy a katharok magukat nevezték, szinte kiirtották. Toulouse-t és Carcassone-t újjáépítették a népirtó mészárlás után, de Montségur elhagyatott rész maradt, eltekintve a NewAge turistáktól és a fura új kathartól, aki alkalmanként magányos zarándoklatot tesz. Maga Rennes-le-Chateau a turisták Mekkája, közéjük
modern okkultisták, napimádók, neonácik, korosodó hippik és önjelölt druidák tartoznak. Az itt bimbózó a New Age-et kiszolgáló háziiparba beletartozik egy könyvesbolt (az Árkádia Center), melyet az Egyesült Államok nyolcadik elnöke egyik leszármazottja - Eliza-beth van Buren működtet.4 A kincskeresők titkos ásatásokat folytattak, sírokat romboltak össze és bosszúságot okoztak mindazoknak, akik nem húztak hasznot a térség új turistalátványosságkénti népszerűségéből. ROSSLYN Harmadik megállónk az a hely, ahol ugyanilyen föld alatti alagutakkal kiegészített építmény létezik. Bár a rosslyni kápolnát nem ősi időkben építették, de igazán „szent helynek" számít, ha valaki kőműves. Ez is a természet és emberiség által megteremtett, és emberiség által ráépített előnyeit kombinálja. Jeruzsálemhez hasonlóan Rosslynt sem rejtegették. A maga birodalmában mindkettő igen fontos hely. Es mindkettő megkülönböztetett figyelem tárgyává vált. Mindhárom hely alagutakat, vízrendszereket és ember készítette építményeket alkalmazott, hogy tárházzal szolgáljon a megóvott titkoknak és gazdagságnak. Mindhárom megszenvedte a változó idők és politikai hatalmak támadása hatásait. Rosslyn bukott el utoljára. A Rosslyn föld alatti alagúthálózatába elrejtett kincs bizonyosan a templomosokra bízott volt, emellett pedig a skóciai katolikus egyház ereklyéi. Beletartoztak a Jeruzsálemből származó vizigót
kincsek? Ebben kevésbé vagyunk bizonyosak. A templomosok furcsa módon több hűséget tanúsítottak a katharok ügye, mint a római egyház iránt. Ez bizonyult az egyetlen olyan dokumentált esetnek, mikor a rend szembefordult a pápával, talán azért, mert a Blanchefort család a katharok közé tartozott, vagy legalábbis szimpatizált velük. Az is lehetséges, hogy a templomosok vallási hite az ariánus természetű felé hajlott, így hasonlított a katharokéhoz. Ugyanez a család vizigót örökséggel is rendelkezett. A Blanche-fort-ok két kincset őrizhettek azt, amelyiket a katharok hoztak ki Montségurből, és azt, amelyiket a vizigótok hagytak hátra. E kincsnek legalább egy része a templomosok védelme alatt állhatott. Lehet, hogy Sauniére aranyat és ezüstöt talált, de nem szólnak arról feljegyzések, hogy életében vagy kicsivel utána történelmi jelentőségű kegytárgyak tűntek volna fel hirtelen. A kincsnek legalább a szent részét felpakolhatták a La Rochelle-t sok száz évvel korábban elhagyó templomos flotta fedélzetére. Rosslyn is támadóknak esett áldozatául. Mára urai eltűntek, mivel a Sinclairek férfi egyenes ági leszármazása elveszett, és váruk is. A modern kor kincsvadászai abban a reményben fésülik át a vár és a kápolna romjait, hogy megtalálják a templomos kincset, a katolikus Skócia szentképeit, az ősi szentek ereklyéit és a Szent Grált. A tizenhetedik században ráépítettek egy házat az ötszintnyi
összeroskadt romra, ami kemény munkává teszi az ásatást. A közelmúltban azonban egy talajsüppedés felfedett egy titkos eltemetett csigalépcsőt.5 A felfedezői azt remélték, hogy a templomos kincs lesz az alján, de Rosslyn nem adott ki ilyen titkot. A vár is sugall titkos helyeket, melyek arra várnak, hogy rájuk találjanak, de ezek a kincseskamrák eddig csalókának bizonyultak. Egy ősrégi ebédlőterem és egy frissen feltárt kémény tizenöt kamra és tömlöc felett található, melyeket az elkerülhetetlen ostrom esetén élelmiszer tárolására használtak. Andrew Sinclair, távoli ősei életrajzírója szerint az ételt kötélen húzták fel egy olyan szerkezetben, mely a világ első ételliftje lehetett. Maga a kápolna tartalmazza húsz teljes díszbe öltözött Sinclair lovag temetési kriptáját, ami ezt a helyet Skóciában nagyon szentté teszi a templomosköpeny örökösei, a szabadkőművesek számára. 1991 augusztusában a Templomos Lovagrend, egy kőműves szervezet Új-Skóciából megtette az Atlanti-óceánon átvezető zarándokutat, hogy megszenteljék ügyükért mártírhalált halt lovagtársaik sírjait. A sír közelébe a Szent Grál és egy kard van faragva. Egy másik sírt mint William Sinclairét azonosítottak, aki Bannock-burnnél harcolt, és a keresztes háborúkban halt meg. A kápolna fura tizenötödik századi képmásai legtöbbje eltűnt, de Rosslyn legendái megmaradtak elevennek. Az egyik legenda egy fehér hölgyről szól, akit egy nap trombitahang fog megidézni, és fel fogja
fedni a titkos kincshez vezető utat. De a kápolnában levő legértékesebb titok Sinclair amerikai útja megerősítése lehet. Az egyéb kőfigurák mellett nagyon pontosan felismerhető ábrázolása található az Amerikában őshonos kukoricának a kapuboltozatokba faragva. Egyéb amerikai növények is megörökítésre kerültek. A kincs, ha maradt valamennyi, inkább a korábban a kápolnából kinyúló rejtett folyosókban lehet. Akárcsak Salamon temploma vagy a Languedocban talált sziklán átvezető föld alatti átjárók, Rosslyn föld alatti komplexuma jókora volt. De nem sok olyasmi akadt ott, ami a kincskeresők számára hasznot jelentett volna. A valaha Rosslyn által őrzött kincset újra elköltöztették. OAK ISLAND Negyedik megállónk tehát Új-Skócia. Nincs semmiféle feljegyzés arról, hogy szent tárgyakat vittek volna el Rosslynból, mikor azt a katolikusellenes tömegek megtámadták és összerombolták. Ha Salamon templomából való ereklyék, a katharok egy „Szent Grálja" vagy akár a skót katolikus egyház evilágibb, modernebb tárgyai a tömeg kezére kerülnek, az nem maradt volna titok. Arról sem szól híradás, hogy a tömeg érmét, pénzt vagy aranyrudat zsákmányolt. Jeruzsálem, Mont-ségur és a párizsi templomos kincstár kincsei és a Sinclairek vallási ereklyéi mind felfedezetlenek. A védnök család, a skóciai Sinclairek jóval azelőtt felfedezték és feltárták Új-Skóciát, hogy az
bárki érdeklődését felkeltette volna. Nekik állt a rendelkezésükre indíték, hogy létrehozzák a rejtekhelyet, és eszközök és lehetőség, hogy a munkásokat és készleteket elhozzák. A család soha senkinek nem fedte fel az új földje elhelyezkedését, és ami még jelentőségteljesebb, a titkos tudást maroknyi családtagra korlátozva őrizték. Ez biztosíthatta, hogy Oak Island titok maradjon. Ez lehetett annak is az oka, hogy a Sinclairek sosem követelték a szigetet vagy kincsüket. A védnök meghalt, mielőtt továbbadta volna a titkot. Egy ponton az utolsó Sinclair talán egy új Rosslynt látott lelki szemei előtt, egy új kápolnával teljes új ősi otthont, lakhelyükön egy új Skóciában. De nem így kellett lennie. Az utolsó védnököt csatamezőn, börtöncellában vagy fel nem jegyzett tengeri úton ragadta el a halál, mielőtt a titkot továbbadhatta volna a következő Sinclair-nek. Új-Skócia menedékkel, a negyedik szent hellyel, Árkádiával szolgált a Sinclaireknek és szövetséges családjaiknak. Oak Island lett a szent kincshez szükséges raktár. Új-Skócia maga nem maradhatott titok, Oak Island igen - míg három fiatal rá nem talált. Kinek van a birtokában Oak Island titkának kulcsa? A Prieuré de Sión néhai nagymestere, Victor Hugo élete legnagyobb részét azzal töltötte, hogy megírja és átírja Légende des Siècles-jét. E munkájában azt közli az olvasóval, hogy csupán egy ember tudja, hogy hol van a kincs elrejtve. Túljutott a titok a Sinclair családon? Vagy elveszett egy idő előtti haláleset miatt?
Nagyon is lehetséges, hogy a végső titok nem jutott tovább, hanem a védnök családra tragikusan jellemző módon ismerője idő előtti halált halt. William, Caithness második earlje negyven másik Sinclair-rel együtt csatában esett el Floddennél. John Sinclair, a harmadik earl az Orkney-szigeteken halt meg csatában. John Sinclair, Caithness ura, fogságban halt meg Girnigo várában. George Sinclairrel, az earl uno-kaöccsével egy, az ellenség által megindított hegyomlás végzett egy norvégiai csatában. Elveszhetett így a titok? Miután a Sinclairek ősi otthonát a tizenhetedik század közepén lerombolták, túlélőik és bizalmas skót rokonaik - a Ramseyk, Dougla-sek, Setonok és Sutherlandek - tömegesen kivándoroltak az Újvilágba. A Sinclairek nevet szereztek ott maguknak, de vagyonuk miatt nem lettek híresek. Arthur St. Clair tábornok, kinek nevét számos földrajzi hely viseli Detroit közelében, szenvedte el a legcsúnyább amerikai katonai vereséget bennszülött indián törzsektől, míg George Armst-rong Custer ki nem kapott a Little Bighornnál. Csak kőműves társa, George Washington mentette meg a vizsgálóbizottságtól. Látható szegénységben halt meg Nyugat-Pennsylvaniában. Sámuel Sinclair őrnagy, a Ticonderogánál harcolt kőművesmester, akinek a New York állambeli Sinclairville tette halhatatlanná a nevét, szintén szegénységben halt meg. Sírját, melyet a derékszöghöz és iránytűhöz hasonló kőműves jelképek díszítenek, még Lafayette is meglátogatta,
hogy kimutassa tiszteletét a kőműves társ iránt.6 Az egyik érdekesebb Sinclair leszármazási ág bizonyos James St. Clairé volt, a tábornok rokonáé. Tizenkét gyermeke született, köztük egy Levi nevű fiú és egy Polly nevű lány. Polly Hezekiah Whitneyhez ment feleségül, és lett egy fia, akit Levi St. Clair Whitneynek neveztek el.7 Levi gyermekei közé tartozott Henrietta May Whitney, akinek tehetsége születésétől fogva megmutatkozott. May, ahogyan ismerték, háromévesen tudott olvasni, kilencéves korától pedig publikálta írásait. Álnévként az „Egyiptom"-ot használta, mivel szerette az egyiptomi dolgokat. Ő indította meg a Sancto Claro Társaságot, és támogatta azt az ötletet, hogy a vikingek fedezték fel Amerikát, amit „a család rokonsága és ősei" végeztek be. Egyik könyve A viking Arvel-kupa, vagy a Szent Grál eredete és története (The Origin and History of the Norse Arvel Cup, or Holy Grail) címet viseli.8 De sem ő, sem a Sinclairek százai, Mainetől Barbadosig, sosem mutatták olyan nagy vagyon jeleit, mely a Pénzverem kincse birtoklásából származhatna. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a Pénzverem titka elveszett. A Sinclairek, akik megépítették, és akik a kibővítését felügyelték, Grálőrzők is voltak. És a Grál-tudás, a titok, hogy mi is fekszik a veremben, és hogyan lehet hozzájutni a kincshez, elveszett, mert meghalt a titok hordozója. Ha nem egy Sinclair, akkor hát ki más ismerhetné Oak Island kulcsát?
Az építés dátumát, melyet a Sinclairek feltehetőleg a tizenötödik században kezdtek, a radiokarbonteszt megerősítette. A kincset utána következő intervallumokban vitték Oak Islandre. Az is igencsak lehetséges, hogy a gödröt aztán kibővítették, és Leonardo da Vinci tervezetei alapján védelmezték. Da Vinci 1510-ben írta Codex Atlanticusát, ahol is papírra vetette hadmérnöki és hidraulikai terveit. Hét évvel később teljesen mérnöki munkája elkötelezettjévé vált. Bár ő sosem utazott el Észak-Amerikába, a Prieuré képviselői, bányászai és mérnökei az ő terveit követték ÚjSkóciában. A két legvalószínűbb jelölt, akik elhozhatták a szükséges munkásokat Új-Skóciába, Sir Francis Drake és Sir Olivér Sinclair. Drake azért jelölt, mert szövevényes kapcsolatban állt Erzsébet udvarával és az azt körülvevő alkimisták, titkos társaságok, cselszövők és összeesküvők intrikáival. Ha játszott is szerepet Drake a munkások és a kincs Amerikába szállításában, az még mindig lehetséges, hogy egy Sinclair volt a védnök vagy kapuőrző. Olivér Sinclair 1545-ben eltűnt Angliából és a történelemből. Bár bujkálhatott az Orkney- vagy a Shetland-szigeteken, de még ezek a menedékhelyek is támadás alatt állhattak. Valószínűbb, hogy az ország hadserege e parancsnoka saját flottája Észak-Amerikába hajózott. Egy kis telep, egy időszakos tábor Oak Island közelében, de nem magán a szigeten, adhatott szállást a munkásoknak.
Egy ilyen tábor létére nem könnyű fényt deríteni. Vannak, akik azt állítják, hogy tulajdonképpen két Oak Island, azaz Tölgy-sziget létezik, melyeket beültettek tölgyfákkal, hogy meg lehessen őket különböztetni a Mahone-öböl számos egyéb szigetétől.9 Az északi „Oak Island" többé már nem sziget, mivel egy ember alkotta töltés félszigetté alakította az 1930-as években. Félúton a két Oak Island között fekszik egy ősrégi építmény romja, mely valószínűleg e Kolumbusz előtti felfedezők bázisa lehetett. A romos vár érdekes, akárcsak a két szigetről szóló állítások. (Meg kell jegyezni, hogy egy helyi szerző kijelenti, hogy tarkították tölgyfák a Mahone-öböl partját, valamint a partközeli szigeteket egészen a tizenkilencedik század végéig, mikor is a fekete hangyák pestisszerű elterjedése elkezdte pusztítani azokat.) A tény, hogy a munkások táborát nem találták meg, nem bizonyítja azt, hogy nem is volt. Viking települések léteztek Kelet-Kanadában, de csak egyet fedeztek fel, az pedig komplett gazdálkodó falunak bizonyult. Az első Sinclair-Zeno-utazás és a rákövetkező Sinclair-utak táborai még előkerülhetnek. Valaki igenis megépítette a Pénzvermet. És valaki kiásott egy elárasztó alagutakhoz kapcsolódó vágatot. Hasonlóképpen, valaki vésett a kövekre, elhelyezte az elárasztócsatornákat, lefektette a tölgyfa padozatokat és mindezt elrejtette a tekintetek elől. A legfontosabb kérdés ez lehet: „Elvitték-e valaha a Pénzverem őrei kincseiket?"
A Pénzvermet alkotó pince 1441-től, építése kezdetétől 1630-ig, mikor hugenotta családok kezdték benépesíteni a közeli Lunenbur-got, maradt hozzáférhető. Ezután a- növekvő népesség és az Anglia és Franciaország közötti növekvő feszültség az Oak Islandre tett kirándulásokat kockázatossá tették. Valamikor 1630 után a pince egyetlen őre elhalálozott. A két összekapcsolódó (de a folytonos háború miatt nem szorosan) titkos társaság tudott arról, hogy kincs van a birtokukban. A két csoport, az egyik skóciai és angliai szabadkőművesek közötti összeesküvés, a másik a francia Prieuré de Sión köreiben, kollektíven hitte, hogy közülük az egyik az őr, de mert az ilyen titkot meg kellett tartani titoknak, senki sem szerzett tudomást arról, hogy a kapuőrző halott, a titok pedig vele szállt a sírba. Amint nyomaink elvezettek bennünket Jeruzsálemből Rennes-le-Cháteau-n át Rosslynba és végül Oak Islandre, egész úton tűntek el kincsek és szent tárgyak. Sauniére atya figyelemreméltó gazdagsága kivételével semmi nem került elő. Míg a vagyon hirtelen megjelenését titokban tartani nehéz, addig egyéb ereklyék felfedezése elrejtése szinte lehetetlen. A templomosok kincseit még nem szerezték meg, pedig ott kell feküdniük valahol mélyen Oak Island földje alatt. JEGYZETEK 1. fejezet 1. D'Arcy O'Connor: The Money Pit: The Story of Oak Island and the World's Greatest
Treasure Hunt (New York: McCann and Geoghegan, Inc., 1978) és 1988-as bővített kiadása, a The Big Dig (lásd a 3. jegyzetet), mérvadó szövegekként szolgálnak a számos Oak Island-i ásatással kapcsolatban. 2. Robert I. Nesmith: Dig for Pirate Treasure (New York: Devin-Adair Co., 1959): 17. o. 3. DArcy O'Connor: The Big Dig: The $10 Million Search for Oak Island's Legendary Treasure (New York: Ballantine Books, 1988), 12. o. 4. William S. Crooker: The Oak Island Quest (Hantsport, Új-Skócia: Lancelot Press, 1978), 31. o. 5. Douglas Preston: „Death Trap Defies Treasure Seekers for Two Centuries", Smithsonian, vol. 19, no. 3 (1988. jún.): 52-62. o. 6. Nesmith: i. m. 117. o. 7. Cameron Platt és John Wright: Treasure Islands (Golden, Co.: Fulcrum Publishing, 1995), 1-39. o.; Steve Proctor: „Island of Controversy", Macleans, vol. 108, no. 34 (1995. aug. 21.): 54. o. 8. Crooker: 57. o. 9. Preston: i. m. 52-62. o. 2. fejezet 1. Ruth Holmes Whitehead: Stories from the Six Worlds (Halifax, Új-Skócia: Nimbus Publishing Ltd., 1988), 1-6. o. 2. Barry Fell: America B. C. (New York: Simon and Schuster 1976), 257. o.
3. Harold Harwood: Newfoundland (Toronto: Macmillan, 1969), 130-32. o. 4. Francis Parkman: The Jesuits in America (New York: The Library of America, 1983), 146-47. o. Parkman műve 1867-ben íródott. 5. Patrick Huyghe: Columbus Was Last (New York: Hyperion, 1992), 201. o. 6. Harwood: i. m. 130-32. o. 7. Parkman: i. m. 155-57. o. 8. John Wilford Noble: The Mysterious History of Columbus (New York: Alfred A. Knopf, 1991), 62-63. o. 9. Parkman, i. m. 150. o. 10. Samuel Eliot Morison: The Great Explorers: The European Discovery of America (New York: Oxford University Press, 1978), 147-51. o. 11. Barry Fell: Atlantic Crossings Before Columbus (New York: W W Norton, 1961), 190. o. 12. Parkman: i. m. 145-47. o. 13. Uo., 175-86. o. 14. Magnus Magnusson és Hermann Palsson: The Vinland Sagas: The Norse Discovery of America (New York: Penguin Books, 1965) 9. o. 15. Uo., 11-43. o. 16. Hans Holzer: Long Before Columbus (Santa Fe, N. M.: Bear and Co., 1992), xi-xiv. o. 17. Dean Snow: The Archeology of North America (New York: Viking Press, 1967), 196. o. 18. O'Connor: The Money Pit, 227. o. 19. O'Connor: The Big Dig, 220. o.
20. James A. Williamson: Sir Francis Drake (London: Crief, Lives-Collins, 1951) 49-59. o. 21. Derek Wilson: The World Encompassed (New York: Harper and Row, 1977), 199. o. 22. James Bailey: The God-Kings and the Titans (New York: St. Martin's Press, 1973) 29. o. 23. Colin Wilson: The Ecyclopedia of Unsolved Mysteries (Chicago: Contemporary Books, 1988), 237-48. o. 24. Uo. 25. Sir Edwin Durning-Lawrence: Bacon Is Shakespeare (New York: John McBride Co., 1910) 178. o. 26. Wilson: i. m. 237-48. o. 27. Durning-Lawrence: i. m. 137. o. 28. O'Connor: The Money Pit, 131-32. o. 29. Uo. 30. Catherine Drinker Bowen: Francis Bacon: Temper of a Man (Boston: Little, Brown & Co., 1963), 61-62. o. 31. O'Connor: The Big Dig, 81-82. o. 32. Robert C. Ritchie: Captain Kidd and the War Against the Pirates (Cambridge: Harvard University Press), 173-82. o. 33. O'Connor: The Big Dig, 98-102. o. 34. Wilson: i. m. 161. o. 35. William S. Crooker: The Oak Island Quest (Hantsport, Új-Skócia: Lancelot Press, 1990), 16987. o. 3. fejezet
1. Frederick Pohl: Prince Henry Sinclair (New York: Clarkson Potter, 1974), 130. o. 2. Peter Firstbrook: The Voyage of the Matthew (San Francisco: KQED Books and Tapes, 1997), 87-105. o. 3. Magnus Magnusson és Hermann Palsson: The Vinland Sagas (New York: Penguin, 1965), 8. o. 4. Uo., 22. o. 5. Frederick Pohl: Atlantic Crossings Before Columbus (New York: W W Norton, 1961), 38-39. o. 6. Tim Severin: The Brendan Voyage (New York: Avon, 1978), 11-35. o. 7. Patrick Huyghe: Columbus Was Last (New York: Hyperion, 1992), 142. o. 8. Magnusson és Palsson: i. m. 19. o., Hjalmar Holand: Explorations in America Before Columbus (New York: Twayne Publishers, 1958), 104. o. 9. Pohl: Atlantic Crossings Before Columbus, 137. o. 10. Hjalmar R. Holand: Explorations in America Before Columbus (New York: Twayne Publishers, 1958), 79-88. o. 11. Arlington Mallery és Mary Roberts Harrison: The Rediscovery of Lost America (New York: E. E Dutton, 1951), 138-40., 163-66. o. 12. Holand: i. m. 154-60. o. 13. Huyghe: i. m. 154. o. 14. Peter Schledermann: „Eskimo and Viking Finds in the Eligh Arctic", National Geographic,
vol. 159, no. 5 (1981. máj.): 575— 601. o. 15. Mallery és Harrison: i. m. xiii-xv. o. 16. Huyghe: i. m. 142. o. 17. Barry Fell: America B. C. (New York: Simon and Schuster, 1976), 283-84. o. 18. Severin: i. m. 13. o. 19. Charles H. Hapgood: Maps of the Ancient Sea Kings (New York: E. E Dutton, 1966), 124-32. o. 20. Harwood: i. m. 130-32. o. fejezet 1. Anna Ritchie: Viking Scotland (London: B. T. Batsford Ltd., 1993), 44-76. o. 2. Lawrence Millman: Last Places: A Journey in the North (New York: Vintage Books, 1990), 5460. o. 3. Deanna Swaney: Iceland, Greenland and the Faroe Islands (Hawthorn, Victoria: Lonely Planet, 1994), 528-29. o. 4. John Julius Norwich: A History of Venice (New York: Alfred A. Knopf, 1982), 254-55. o. 5. Frederick Pohl: Prince Henry Sinclair, 81-83 o. A néhai Frederick Pohl 1943 óta kutatott a Sinclair-expedíció után. Számos műben írt a SinclairZeno-utazásról, és ezek az út legszéleskörűbb modern forrásai. 6. William Herbert Hobbs: „The Fourteenth-Century Discovery of America by Antonio Zeno", Scientific Monthly, vol. 72 (1951. Jan.): 24-31. o. 7. Severin: i. m. 107-9. o. 8. Swaney: i. m. 518. o.
9. Pohl: Prince Henry Sinclair, 110-11. o. 10. Hobbs: i. m. 11. Uo. 12. Pohl: Prince Henry Sinclair, 130-31. o. 13. Andrew Sinclair: The Sword and the Grail (New York: Crown, 1992), 147. o. 14. Pohl: Atlantic Crossings Before Columbus, 196. o. 15. Lawrence F Willard: „Westíord's Mysterious Knight", Yankee 42 (1958. ápr.): 61-62. o. 16. Frank Glynn és T. C. Lethbridge személyes levelezése. 17. Herbert B. Livesay: The Gunn Salute, vol. 17, no. 3 (1987. marc). 18. North Ludlow Beamish: The Norse Discovery of America. Szerk. Rasmus Anderson. (London: Norroena Society, 1906), 239. o. 19. Hjalmar R. Holand: i. m. 216-18. o. 20. Sinclair: i. m. 144-47. o. 21. Holand: i. m. 216-18. o. 22. Pohl: Atlantic Crossings Before Columbus, 171-72. o. 23. Samuel Eliot Morison: The European Discovery of America: The Northern Voyages (New York: Oxford University Press, 1971), 504. o. 24. Arlington Mallery és Mary Roberts Elarrison: The Rediscovery of Lost America (New York: E. P Dutton, 1979), 154-59. o. az 1979-es kiadásban. 25. Arthur M. Reeves, in: Anderson, szerk., The Norse Discovery of America, 31. o. 26. Mallery és Harrison: 154-55. o.
27. Charles H. Hapgood: i. m. 124-32. o. az 1979-es javított kiadásban. 28. Uo. 29. Mallery és Harrison: i. m. 154. o. 30. Morison: The European Discovery of America: The Northern Voyages, 504. o. 31. Uo., 608. o. 32. Mallery és Harrison: i. m. 158. o. 33. Pohl: Prince Henry Sinclair, 132-54. o. 34. Mallery and Harrison: i. m. C függelék, 239-42. o. 35. Pohl: Prince Henry Sinclair, 132-54. o. 36. Barry Fell: America B. C, 247-51. o. 37. Mallery és Harrison: i. m., C függelék, 239-42. o. 5. fejezet 1. Leonard A. Morrison: A History of the Sinclair Family (Boston: Damrell and Upham, 1896), 37. o. 2. Frederick Pohl: Prince Henry Sinclair, 172. o. 3. Andrew Sinclair: i. m. 127-50. o. 4. Morison: The European Discovery of America: The Northern Voyages, 5-6. o. 5. Pohl: Prince Henry Sinclair, 178. o. 6. Charles H. Hapgood: i. m. 128-29. o. 7. Samuel Eliot Morison: The European Discovery of America: The Southern Voyages (New York: Oxford University Press, 1974), 97. o. 8. John Noble Wilford: The Mapmakers (New York: Alfred A. Knopf, 1981), 73-77. o. 9. Uo. 10. Morison: The European Discovery of America: The Northern Voyages, 157-80. o.
11. Christopher Hibbert: Venice: The Biography of a City (New York: W W Norton, 1989), 39. o. Lásd még John Julius Norwich: A History of Venice (New York: Alfred A. Knopf, 1982), 249., 252., 254-55. o. 12. Pohl: Prince Henry Sinclair, 82. o. 13. Jean Markale: Celtic Civilization (London: Gordon & Cremo-nesi, 1978), 69. o. 14. Inge Ingus: Baedekers Great Britain (London: Jarrold and Sons), 282. o. 15. Pohl: Prince Henry Sinclair, 86. o. 16. Morrison: i. m. 55. o. 17. Pohl: Prince Henry Sinclair, 179., 181. o. 18. Morrison: i. m. 17-30. o. 19. Uo., 17. o. 20. David C. Douglas: The Norman Achievement (Berkeley: University of California Press, 1969), 173-74. o. 21. Sinclair: i. m. 27-35. o. 22. Ronald McNair Scott: Robert Bruce: King of Scots (New York: Peter Bedrick Books, 1989), 15-16. o. 23. Uo., 73. o. 24. Uo., 145-65. o. 25. Sinclair: i.m. 45-50. o. 26. Morrison: i. m. 37. o. 27. Douglas: i. m. 35-36. o. 28. Morrison: i. m. 37. o. 29. Sinclair: i. m. 77-86. o. 6. fejezet
1. Michael Baigent és Richard Leigh: The Temple and the Lodge (New York: Arcade Publishing, 1989), 195-96. o. 2. Uo., 34-37. o. 3. John J. Robinson: Born in Blood: The Lost Secrets of Freemasonr y (New York: M. Evans and Co., 1989), 153-55. o. 4. Uo., 141-43. o. 5. Uo., 63-78. o. 6. Peter Partner: The Murdered Magicians (New York: Barnes and Noble Books, 1987), 3., 4., 8-10. o. 7. Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln: Holy Blood, Holy Grail (New York: Dell Publishing, 1982) 418. o. 8. Robinson: Born in Blood, 66. o. 9. Uo., 67-68. o. 10. Uo., 62-65. o. 11. Uo. 12. Robert Payne: The Dream and the Tomb (New York: Stein and Day, 1984), 125-26. o. 13. Malcolm Barber: The New Knighthood (Cambridge: Cambridge University Press, 1994), 64114. o. Barber szinte öngyilkos bátorságot mutató eseményeket ír le, köztük a hattimi csatát, ahol csak öt lovag maradt életben, és az aszkaloni csatát, ahol negyven lovag egy várost támadott meg. 14. Norman Cohn: Europe's Inner Demons (New York: Basic Books, 1975) 22., 55-58. o.
15. Zoe Oldenbourg: Massacre at Montsegur (London: Weidenfeld and Nicholson, 1961), 361. o. 16. James Henderson: „In the Steps of Unrepentant Heretics", Financial Times, 1995. marc. 18/19. 17. Robinson: Born in Blood, 123-26. o. 18. Uo. 19. Uo., 150-51. o. 20. Baigent és Leigh: i. m. 1-13. o. 21. RichendaMiers: Scotland (Chester, Conn., Globe Pequot Press, 1989), 473. o. 22. Partner: i. m. 138. o. 23. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 82-82. o. 24. Lionel és Patricia Fanthorpe: Secrets of Rennes-leChateau (York Beach, Maine: Samuel Weiser, 1992), 91. o. 25. Geoffrey of Monmouth: The History of the Kings of Britain (New York: Penguin, 1969), 222. o. 26. Robert Bain: Clans and Tartans of Scotland (London and Glasgow: Collins, 1938), 112., 280. o. 27. Ian Grimble: Scottish Clans and Tartans (New York: Tudor, 1973), 101-2. o. 28. Lloyd es Jenny Laing: The Picts and the Scots (Dover, N. H.: Alan Sutton, 1993), 5. o. 29. Norma Lorre Goodrich: Guinevere (New York: HarperCollins, 1991), 5., 50-58. o. 30. Scott: i. m. 81-85. o. 31. Uo., 85-89. o.
32. Baigent es Leigh: i. m. 63-76. o. 33. Uo., 117. o. 34. Uo., 101-2. o. 35. Miers: i. m. 148-49. o. 7. fejezet 1. Frances Gies: The Knight in History (New York: Harper and Row, 1984), 108-19. o. 2. Claude Marks: Pilgrims, Heretics and Lovers (New York: Macmillan, 1975), 286. o. 3. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 386. o. 4. Uo., 344. o. 5. Morrison: i. m. 20-21. o. 6. Sinclair: i. m. 167. o. 7. Uo. 179-80. o. 8. Fitzroy Maclean: Scotland (London: Thames and Hudson, 1970), 78. o. 9. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 111-30. o. 10. John J. Robinson: Dungeon, Fire and Sword (New York: M. Evans Co., 1991), 36-39. o. 11. Michael Grant: Jesus: The History of Ancient Israel (New York: Charles Scribner's Sons, 1984), 19. o. 12. Jerry M. Landay: The House of David (New York: E. P Dutton, 1973), 219-35. o. 13. Samuel Sandmel: Herod: Profile of a Tyrant (Philadelphia: J. B. Lippincott, 1967), 210-11. o. 14. Michael Grant: An Historian's Review of the Bible (New York: Charles Scribner's Sons, 1977), 153-68. o.
15. Graham Hancock: The Sign and the Seal (New York: Crown, 1992), 360-64. o. 16. Uo., 409-11. o. 17. Uo., 64-66. o. 18. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 306-9. o. 19. Malachi Martin: The Keys of This Blood (New York: Simon and Schuster, 1990), 519. o. 20. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 316-22. o. 21. Grant: Jesus: An Historian 's Review of the Bible, 68-77. o. 22. John J. Robinson: Born in Blood, 214-15. o. 23. Hugh J. Schonfield: The Passover Plot (Netherlands: Bernard Geis, 1965), 37-38. o. 24. Grant: Jesus: An Historian's Review of the Bible, 45-61. o. 25. Márk evangéliuma 3:34-35 (a Márk 6 szintén). 26. Grant: Jesus: An Historian's Review of the Bible, 68-77. o. 27. Uo., 7-29. o. 28. Hugh J. Schonfield: The Original New Testament (Rockport, Mass.: Element, 1985), 11. o. 29. Euszebiosz: The History of the Church (New York: Penguin Books, 1989), 59. o. 30. Uo., 38. o. 31. Schonfield: The Passover Plot, 52. o. 32. Euszebiosz: i. m. 79-82. o. 33. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 333-38. o. 34. Uo., 338. o.
35. Uo., 366-67. o. 36. Barbara W. Tuchman: Bible and Sword (New York: New York University Press, 1956), 13-21. o. 37. Uo., 14. o. 38. Euszebiosz: i. m. 65-104. o. 39. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 398-413. o. 40. Lynn Pickett and Clive Prince: Turin Shroud (New York: HarperCollins, 1994), 71. o. 8. fejezet 1. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 99-103. o. 2. Hugh J. Schonfield: The Passover Plot, 100. o. 3. Uo., 129-42. o. 4. Tuchman: Bible and Sword, 13-21. o. 5. Paul MacKendrick: Roman France (New York: St. Martin's Press, 1972), 18-21. o. 6. Uo., 73 o. 7. Tuchman: Bible and Sword, 7-12. o. 8. Rosemarie Arnold: Baedeker's France (Englewood Cliffs, N. J.: Prentice-Hall, 1992), 52-53. o. 9. MacKendrick: Roman France, 12. o. 10. Euszebiosz: i. m. 139. o. 11. Werner Keller: Diaspora: The Post-Biblical History of the Jews (New York: Harcourt Brace and World, 1969), 66-87. o. 12. Uo. 13. Susan Haskins: Mary Magdalen: Myth and Metaphor (New York: Riverhead Books, 1993),
218. o. 14. Uo., 119., 124-25. o. 15. Uo., 115-19. o. 16. Uo., 418. o. A Delphoi-kincs kérdésében lásd még Aedeen Cre-min: The Celts in Europe (Sydney: University of Sydney, 1993). 17. Claude Marks: Pilgrims, Heretics and Lovers (New York: Mac-millan, 1975), 309. o. 18. Dana Facaros és Michael Pauls: Southwest France: Dordogne, Lot and Bordeaux (London: Cadogan Books, 1994), 175. o. 19. Uo., 36-40. o. 20. Ian Wood: The Merovingian Kingdoms 450-751 (London: Longman, 1994), 6-14. o. 21. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 250-51. o. 22. Wood: The Merovingian Kingdoms 450-751, 6-7. o. 23. Haskins: i. m. 88. o. Origenészt a későbbiekben természetesen eretneknek tekintették, bár ez nem akadályozta Euszebioszt abban, hogy védelmébe vegye (VI. könyv). 24. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 389-97. o. 25. Uo. 26. John J. Robinson: Dungeon, Fire and Sword (New York: M. Evans and Company, 1991), 22324. o. 27. Uo. 224. o. 28. Marks: i. m. 282-95. o. 29. Zoe Oldenbourg: Massacre at Montsegur (angolra ford. Peter Green) (London: Weidenfeld
and Nicholson, 1961), 345. o. 30. Jelenések 22:16. 9.fejezet 1. Jean Blum: Rennes-le-Chdteau, Wisigoths, Cathares, Templiers: Le Secret des Heretiques (Monaco: Editions du Rocher, 1994), 13-18. o. 2. Uo., 53-55. o. A jegyző meggyilkolása és számos más helyi gyilkosság áttekintése ügyében lásd még Lionel és Patricia Fanthorpe: Secrets of Rennes-le-Chdteau (York Beach, Maine: Sámuel Weiser, 1992). 3. Wilson: Ecyclopedia of Unsolved Mysteries, 197209. o. 4. Uo. 5. Blum: i. m. 44. o. 6. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 31-47. o. 7. Fanthorpe és Fanthorpe: i. m. 139-42. o. 8. Uo. 9. Wood: The Merovingian Kingdoms 450-751, 221-22. o. 10. Uo.,223. o. 11. Máté 1:1-18. 12. Euszebiosz: i. m. 22-23. o. 13. Uo. 79-80. o. 14. Wood: The Merovingian Kingdoms 450-751, 37. o. 15. Uo. 41-50. o. 16. Gregory of Tours: The History of the Franks (London: Penguin Books, 1974), 151. o. 17. Uo., 123-24. o. 18. Uo., 231-34. o.
19. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 261-65. o. 10. fejezet 1. Norma Lorre Goodrich: Ancient Myths (New York: Penguin, 1994), 75-90. o. 2. Michael Grant: The History of the Ancient Israel, 1621. o. 3. Uo., 77-83. o. 4. Jerry M. Landay: The House of David (New York: E. E Dutton, 1973), 108-10. o. 5. Zecharia Sitchin: When Time Began (New York: Avon Books, 1993), 86-88. o. 6. Grant: The History of Ancient Israel, 77-83. o. 7. James Bailey: The God-Kings and the Titans (New York: St. Martin's Press, 1973), 130-31. o. 8. Landay: i. m. 203-17. o. 9. Robinson: Born in Blood, 111., 217-18. o. 10. Az ősi építmények tájolása kérdésében és azt illetően, hogy a közelmúltban hogyan kezdte a modern tudomány az „archeo-asztronómiát" elfogadni lásd: E. C. Krupp, szerk.: In Search of Ancient Astronomies (Oxford: Oxford University Press, 1994), ix-xv. o. 11. Robinson: Born in Blood, 274-76. o. 12. Hancock: i. m. 44-55. o. 13. Robert Graves: The White Goddess (New York: Farrar, Straus and Giroux, 1948), 406. o. 14. Hancock: i. m. 366-70. o. 15. Grant: The History of Ancient Israel, 89-90. o. 16. Robinson: Born in Blood, 178., 213. o. 17. Bailey: i. m. 94-95. o.
18. Norma Lorre Goodrich: The Holy Grail (New York: HarperCollins, 1992), 74-80. o. 19. Roger Sherman Loomis: The Grail: From Celtic Myth to Christian Symbol (Princeton, N. J.: Princeton University Press, 1991), 24., 28-29. o. 20. Julius Caesar: The Conquest of Gaul, angolra ford. S. A. Hand-ford (London: Penguin, 1988), 58-61. o. 21. Arnold: i. m. 154-55. o. 22. Keller: i. m. A középkori Franciaország zsidókkal szembeni álláspontjának és viselkedésének története a 112. oldalon kezdődik. 23. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 392-93. o. 24. Uo., 254-58. o. 25. Uo., 389-97. o. 26. Pierre Riche: Daily Life in the World of Charlemagne, angolra ford. Jo Ann McNamara (Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 1978), 126-30. o. 27. Steven Runciman: A History of the Crusades, vol. I (New York: Cambridge University Press, 1990), 10-11. o. I. sz. 614. május 5-én a perzsák a zsidók segédletével léptek be Jeruzsálembe. Keresztényeket mészároltak le, inkább a zsidók, nem a perzsa katonák, amit soha nem bocsátottak meg és soha nem felejtettek el. 28. Robinson: Born in Blood, 66. o. 29. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 11 l-l 8. o. 30. Runciman: i. m. 292-93. o.
31. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 119. o. 32. Uo., 131. o. 33. Marks: i. m. 235-49. o. 34. Robinson: Born in Blood, 224-34. o. 35. Loomis: i. m. 163-69. o. 36. Robinson: Born in Blood, 224-30. o. 37. Baigent és Leigh: i. m. 151. o. 38. Richenda Miers: i. m. 148-49. o. 39. Robinson: Born in Blood, 217. o. 40. Baigent és Leigh: i. m. 111. o. 41. Sinclair: i. m. 180-91. o. 11.fejezet 1. Gordon Donaldson, szerk., Scottish Historic Documents (Glasgow: Neil Wilson, 1974), 5558. o. 2. Pohl: Prince Henry Sinclair, 170-71. o. 3. Maclean: i. m. 49-50. o. 4. Uo., 52-53. o. 5. Rosalind Mitchison: A History of Scotland (London: Methuen and Co., 1970), 59-62. o. 6. Uo., 68. o. 7. Sinclair: i. m. 187-89. o. 8. Uo., 5-6. o. 9. Baigent es Leigh: i. m. 114-15. o. 10. Uo., 92., 94. es 104-5. o. 11. Uo., 118-122. o. 12. Maclean: i. m. 56-57. o. 13. Uo., 60. o. 14. Mitchison: i. m. 60-61. o. 15. Morrison: i. m. 65. o.
16. Baigent és Leigh: i. m. 116-17. o. 17. Maclean: i. m. 74-75. o. 18. Sinclair: i. m. 179. o. 19. Uo., 179-82. o. 20. Baigent és Leigh: i. m. 114. o. 21. Uo. 22. Sinclair: i. m. 182. o. 23. Baigent és Leigh: i. m. 109. o. 24. Uo. 25. Sinclair: i. m. 185. o. 26. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 415. o. Ez számít a Prieuré de Swn uralkodó családjai listája elsődleges forrásának. 27. Barbara W Tuchman: A Distant Mirror (New York: Ballantine Books, 1978), 343-64. o. 28. Henry Lincoln: The Holy Place (London: Corgi Books, 1991), 75-76. o. 29. Patrice Boussei: Da Vinci (New York: Konecky and Konecky, 1989), 5-18. o. 30. Uo. 31. Uo., 119. o. 32. Picknett és Prince: i. m. 148., 149., 151. o. 33. Boussel: i. m. 119. o. 34. John Noble Wilford: The Mysterious History of Columbus (New York: Alfred A. Knopf, 1991), 214. o. 35. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, All. o. 36. Uo., 424. o. 37. Maclean: i. m. 79-81. o.
38. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 144. o. 39. O'Connor: The Big Dig, 105-11. o. 12. fejezet 1. Clement A. Miles: Christmas Customs and Traditions: Their History and Significance (New York: Dover, 1976), 328-30. o. 2. Sir James Fraser: The Golden Bough (New York: Macmillan, 1922), 308-30. o. 3. Jean Markale: King of the Celts (Rochester, Vt.: Inner Traditions, 1994), 117-21. o. 4. Uo., 117 20. o. 5. Norma Lorre Goodrich: King Arthur (New York: I larper and Row, 1986), 13-25. o. 6. Roger Sherman Loomis: The Grail from Celtic Myth to Christian Symbol (Princeton: Princeton University Press, 1991), 1-19. o. 7. Norma Lorre Goodrich: The Holy Grail, 1-10. o. 8. Margaret Drabble, szerk.: The Oxford Companion to English Literature (Oxford: Oxford University Press, 1985), 118-19. o. 9. Krupp: i. m. 179-89. o. 10. Gale R. Owen: Rites and Religions of the AngloSaxons (London: Dorset Press, 1985), 140. o. 11. Miles: i. m. 15-28. o. 12. Fraser: i. m. 308-19. o. 13. Graves: The White Goddess, 176. o. 14. Fraser: i. m. 153. o. Lâsd még: Barbara Walker: Woman's Encyclopedia of Myths and Secrets (San Francisco: Harper and Row, 1983), 48-50., 503. o. 15. Graves: The White Goddess, 218-19. o.
16. Uo., 177-78. o. 17. Uo., 128., 132., 176. o. 18. A. MacCullough: The Religion of the Ancient Celts (London: Studio Editions, 191), 198-99. o. 19. Arnold: i. m. 96-97. o. 20. Graves: The White Goddess, 61-73. o. 21. Walker: i. m. 218. o. 22. Uo., 491. o. 23. Uo., 168-69. o. 24. Uo., 58-60. o. 25. Uo., 514-15. o. 26. Graves: The White Goddess, 179-80. o. 27. Thomas W Lippman: Understanding Islam (New York: Penguin, 1990), 7-9. o. 28. Norma Lorre Goodrich: Merlin (New York: Harper and Row, 1988) 41-44. o. 29. Walker: i. m. 212-13. o. 30. Joseph és Frances Gies: Life in a Medieval City (New York: Thomas Y Crowell, 1969), 93-95. o. 31. Max I. Dimont: Jews, God and History (New York: Simon and Schuster, 1962), 152-53. o. 32. Geoffrey of Monmouth: i. m. 51. o. 33. The Oxford Companion to English Literature, 408-9 o. 34. Goodrich: King Arthur, 117-19. o. 35. Uo., 113-50. o. 36. Uo., 202-3. o. 37. Robinson: Born in Blood, 217. o. 38. Uo., 229. o.
39. Goodrich: The Holy Grail, 264. o. Goodrich további információkkal szolgál nekünk arról, hogy a Grált Skóciába vihették: 309. o. 40. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 255-61. o. 41. Goodrich: Holy Grail, 218. o. 13.fejezet 1. Martin Short: Inside the Brotherhood (New York: Dorset Press, 1989), 33-40. o. 2. Stephen Knight: The Brotherhood (New York: Dorset Press, 1984), 16-25. o. 3. Robinson: Born in Blood, 214. o. 4. Fred Marks, szerk.: Marquis Who's Who (New Providence, N. J.: Reed Elsevier, 1997). 5. David Wood: Genesis: The First Book of Revelations (Kent, England: Baton Press, 1985) 218. o. 6. L. Resnikoff és R. O. Wells Jr.: Mathematics in Civilization (New York: Dover, 1973), 25. o. 7. Hildegard Wienke-Lotz: „The Origin of Time Measurements", in: Donald L. Cyr, szerk.: Full Measure (Santa Barbara: Stone-henge Viewpoint, 1990), 34-46. o. 8. Robinson: Born in Blood, 305-17. o. 9. Peter Tompkins: Secrets of the Pyramids (New York: Harper and Row, 1971), 38. o. 10. Baigent és Leigh: i. m. 252-55. o. 11. Uo., 222-29. o. 12. Uo., 228. o. 13. Morrison: i. m. 354. o.
14. Robert Leckie: George Washington's War (New York: HarperCollins, 1992), 445-51. o. 15. Baigent és Leigh: i. m. 261. o. 16. Wilson: The Encyclopedia of Unsolved Mysteries, 237-48. o. 17. Uo. 18. Baigent, Leigh és Lincoln: Holy Blood, Holy Grail, 425-26. o. 19. Uo. 20. Uo. 21. Uo. 22. Mary M. Luke: Gloriana: The Years of Elizabeth I (New York: Coward, McCann, and Geoghagen, 1973), 37-40. o. 23. Uo., 305. o. 24. Paul Johnson: Elizabeth I (New York: Holt, Rinehart and Winston, 1974), 246-47. o. 25. Picknett és Prince: i. m. 87. o. 26. Baigent és Leigh: i. m. 187-97. o. 27. Robinson: Born in Blood 305-16. o. 28. Baigent és Leigh: i. m. 204-29. o. 29. O'Connor: The Big Dig, 6. o. 30. Baigent, Leigh és Lincoln: i. m. 150-53. o. 31. Fanthorpe és Fanthorpe: i. m. 6-7. o. 32. Uo., 62. o. 33. Picknett és Prince: i. m. 72. o. 34. Michelle Green: „Europe's Heads, Crowned and Otherwise, Bury Zita, The Last Hapsburg Empress", People Weekly, vol. 31, no. 15, (1989. äpr. 17.): 50-54. o. 35. Picknett és Prince: i. m. 71. o.
36. Michael Walsh: Opus Dei (San Francisco: HarperCollins, 1989), 131-59. o. 37. Penny Lernoux: People of God (New York: Penguin Books, 1989), 324-37. o. 38. Uo., 283-301. o. Epilogus 1. John Daly: „Solving Old Mysteries: A New Shaft May Reveal Buried Treasure", Macleans, vol. 102 no. 12 (1989. marc. 20.), 45. o. 2. Henry Lincoln: The Holy Place (London: Corgi Books, 1991), 147-54. o. 3. Wood: Genesis: The First Book of Revelations, 98. o. 4. James Flenderson: „In the Steps of Unrepentant Fleretics", Financial Times, 1995. marc. 18/19., 8. o. 5. Sinclair: i. m. 180-91. o. 6. Morrison: i. m. 138-48. o. 7. Uo., 164., 246. o. 8. Uo., 247. o. 9. Fanthorpe es Fanthorpe: i. m. 144-45. o. Anderson, Rasmus B., szerk. The Norse Discovery of America. London: Norroena Society, 1906. Anonymus. The Secret Doctrine of Rosicrucians. New York: Barnes and Noble, 1993. Arnold, Rosemarie. Baedeker's France. Englewood Cliffs, N. J.: Prentice Hal, 1992. Arribas, Antonio. The Iberians. New York: Praeger, 1964. Ashe, Geoffrey. The Discovery of King Arthur. Garden City, N. Y: Anchor Press, 1985.
Ashe, Geoffrey et al. The Quest for America. New York: Praeger, 1971. Augstein, Rudolf. Jesus, Son of Man. New York: Urizen, 1972. Augur, Helen. The Secret War for Independence. Boston: Little, Brown and Co., 1955. Baigent, Michael, es Richard Lee. The Temple and the Lodge. New York: Arcade Publishing, 1989. Baigent, Michael, Richard Leigh, es Henry Lincoln. The Messianic Legacy. New York: Dell Publishing, 1986. — . Holy Blood, Holy Grail. New York: Dell Publishing, 1982. Bailey, James. The God-Kings and the Titans. New York: Harper and Row, 1977. Bain, Robert. The Clans and Tartans of Scotland. London and Glasgow: Collins, 1938. Barber, Malcolm. The New Knighthood. Cambridge: Cambridge University Press, 1994. Bingham, Caroline. The Kings and Queens of Scotland. New York: Tap-linger, 1976. Birmingham, Stephen. America's Secret Aristocracy. New York: Berkley Books, 1987. Blum, Jean. Rennes-le-Chäteau, Wisigoths, Cathares, Templiers. Paris: Editions du Rocher, 1994. Boland, Charles Michael. They All Discovered America. Garden City, N. Y: Doubleday, 1961. Boussel, Patrice. Da Vinci. New York: Konecky and Konecky, 1989. Bowen, Catherine Drinker. Francis Bacon: The Temper of a Man. Boston: Little, Brown, and Co., 1963.
Bright, John. A History of Israel. Philadelphia: Westminster Press, 1960. Caesar, Julius. The Conquest of Gaul. New York: Penguin Classics, 1988. Campbell, Grace. Highland Heritage. New York: Duell, Sloan, and Pierce, 1962. Childress, David Hatcher. Lost Cities of North and Central America. Stelle, Ille: Adventures Unlimited Press, 1992. Chretien de Troyes. Arthurian Romances. New York: Penguin Classics, 1991. Christiansen, Gale E. In the Presence of the Creator: Isaac Newton and His Times. New York: Free Press, 1984. Cohn, Norman. Europe's Inner Demons. New York: Basic Books, 1975. Collins, Roger. The Basques. Cambridge, Mass: Blackwell, 1986. Cremin, Aedeen. The Celts in Europe. Sydney: University of Sydney, 1993. Crooker, William S. The Oak Island Quest. Hantsport, Új-Skócia: Lancelot Press, 1978. Cummings, Pete, szerk. Nordic Expedition Communicator. Worcester, Mass.: magánkiadás, 1990. Daly, John. „Solving Old Mysteries: A New Shaft May Reveal Buried Treasure", Macleans, vol. 102, no. 12 (1989): 45. Daniel-Rops, Henri. Daily Life in the Time of Jesus. New York: Hawthorn Books, 1962.
Davidson, Hilda Ellis. The Lost Beliefs of Northern Europe. London: Routledge, 1993. Dimont, Max I.Jews, God and History. New York: Simon and Schuster, 1962. ■—. The Indestructible Jews. New York: World Publishing Co., 1971. Douglas, David C. The Norman Achievement. Berkeley and Los Angeles: University of California Press, 1969. Durning-Lawrence, Sir Edwin. Bacon Is Shakespeare. New York: John McBride, 1910. Edwards, Samuel. Victor Hugo. New York: David McKay Co., 1971. Euszebiosz. The History of the Church. Angoli.i l o r d . G. A. William son, New York: Penguin Classics, 1965. Fanthorpe, Lionel és Patricia. Secrets of Rennes-leChâteau. York Beach, Maine: Samuel Weiser, Inc., 1992. Fell, Barry. America B. C. New York: Quadrangle, 1976. —. Bronze Age America. Boston: Little, Brown and Co., 1982. Firstbrook, Peter. The Voyage of the Matthew. San Francisco: KQED Books, 1977. Fox, Robin Lane. Pagans and Christians. San Francisco: Harper and Row, 1986. Fraser, Sir James. The Golden Bough. New York: Macmillan, 1922. Friedlander, Walter. Poussin. New York: Harry Abrams, Inc., 1966. Geoffrey of Monmouth. The History of the Kings of Britain. New York:
Penguin Classics, 1966. Gies, Joseph és Frances. Life in a Medieval City. New York: Thomas Y Crowell, 1969. Glynn, Frank. Személyes levelezés. 1980. Goodrich, Norma Lorre. Ancient Myths. New York: Penguin, 1994. —. Guinevere. New York: Harper Perennial, 1991. —; King Arthur. New York: Franklin Watts, 1986. —. Merlin. New York. Franklin Watts, 1987. —. The Holy Grail. New York: HarperCollins, 1992. Grant, Michael. The History of Ancient Israel. New York: Charles Scribner's Sons, 1984. —. Saint Paul. New York: Charles Scribner's Sons, 1976. —.Jesus: An Historians Review of the Bible. New York: Charles Scribner's Sons, 1977. Graves, Robert. The Greek Myths. New York: Penguin, 1955. —. The White Goddess. New York: Farrar, Straus and Giroux, 1948. Gregory of Tours. The History of the Franks. London: Penguin Classics, 1974. Hancock, Graham. The Sign and the Seal. New York: Crown Publishers, Inc., 1992. Hannay, Margaret Patterson. C. S. Lewis. New York: Frederick Unger Publishing, 1981. Hapgood, Charles H. Maps of the Ancient Sea Kings. New York: E. P Dutton, 1966. Harwood, Harold. Newfoundland. Toronto. Macmillan, 1969. Haskins, Susan. Mary Magdalen: Myth and Metaphor. New York: Ri-verhead Books, 1993.
Henderson, James. „In the Steps of Unrepentant Heretics", Financial Times, 1995. marc. 18/19. Hibbert, Christopher. Venice. The Biography of a City. New York: W W Norton, 1989. Hobbs, William H. „The Fourteenth Century Discovery of America by Antonio Zeno", Scientific American vol. 72, (1951. Jan.). Holand, Hjalmar R. Explorations in America Before Columbus. New York: Fwayne Publishers, 1958. Holzer, Hans. Long Before Columbus. Santa Fe: Bear and Co., 1992. Huyghe, Patrick. Columbus Was Last. New York: Hyperion, 1992. Ingstad, Helge, et al. The Quest for America. New York: Praeger, 1971. Jenkins, Elizabeth. The Mystery of King Arthur. New York: Coward, McCann and Geoghegan, 1975. Johnson, Paul. Elizabeth I. New York: Rhinehart and Winston, 1974. —. A History of Christianity. New York: Atheneum, 1976. Jones, Gwyn. A History of the Vikings. New York: Oxford University Press, 1968. Josephus. The Jewish War. Angolra ford. G. A. Williamson, jav. kiad. E. Mary Smallwood. New York: Penguin, 1981. Keller, Werner. Diaspora: The Post-Biblical History of the Jews. New York: Harcourt Brace and World, 1969.
Klausner, Joseph. From Jesus to Paul. New York: Macmillan, 1943. Knight, Stephen. The Brotherhood. New York: Dorset Press, 1984. —. The Secret World of Freemasons. New York: Dorset Press, 1984. Krupp, E. O, szerk., In Search of Ancient Astronomies. Oxford: Oxford University Press, 1944. Kufferath, Maurice. The Parsifal of Richard Wagner. New York: Henry Holt, 1905. Ladurie, Leroy. Montaillou: The Promised Land of Error. New York: George Braziller, Inc., 1978. Laing, Lloyd és Jenny. The Picts and the Scots. Dover, N. H: Alan Sutton, 1993. Landay, Jerry M. The House of David. New York: E. P Dutton, 1973. Lernoux, Penny. People of God. New York: Penguin Books, 1989. Lethbridge, T. C. Személyes levelezés (läsd Glynn). Lincoln, Henry. The Holy Place. London: Corgi Books, 1991. Livesay, Herbert B. The Gunn Salute, vol. 17, no. 3 (1987). Loomis, Roger Sherman. The Grail: From Celtic Myth to Christian Symbol. Princeton, N. J.: Princeton University Press, 1991. Luke, Mary M. Gloriana: The Years of Elizabeth I . New Yo r k : ( !oward, McCann and Geoghagen, 1973. MacKendrick, Paul. The Iberian Stones Speak. New York: Funk and Wagnalls, 1969. —. Roman France. New York: St. Martin's Press, 1972. Maclean, Fitzroy:
Scotland. London: Thames and Hudson, 1993. Magnusson, Magnus. Vikings. New York: E. P Dutton, 1980. —. The Vinland Sagas. New York: Penguin, 1965. Markale, Jean. Celtic Civilization. London: Gordon and Cremonesi, 1978. —. King of Celts. Rochester, Vt.: Inner Traditions, 1994. Marks, Claude. Pilgrims, Heretics and Lovers. New York: Macmillan, 1975. Matthews, John. The Grail Tradition. Rockport, Mass.: Element, 1990. Mallery, Arlington, és Mary Roberts Harrison. The Rediscovery of Lost America. New York: E. P Dutton, 1979. Marsh, Henry. The Rebel King. New York: Coward, McCann and Geoghagan, 1975. McLeod, Roger D. „Comprehensive Evidence for Viking and Gaelic Sites in the Americas and Elsewhere (kiadatlan, a massachusettsi Medford Fletcher Könyvtárában őrzik). McGuigan, Dorothy Gies. The Hapsburgs. New York: Doubleday, 1966. McGinnis. Canada. New York: Rhinehart and Co., 1947. Miers, Richenda. Scotland. Chester, Conn.: Globe Pequot Press, 1989. Miles, Clement A. Christmas, Customs and Traditions. New York: Dover, 1976. Millman, Lawrence. Last Places: A Journey in the North. New York:
Vintage Books, 1990. Mitchinson, Rosalind. A History of Scotland. London. Methuen, 1970. Morison, Samuel Eliot. The European Discovery of America: The Northern Voyages. New York: Oxford University Press, 1971. —. The European Discovery of America: The Southern Voyages. New York: Oxford University Press, 1974. Morrison, Leonard A. A History of the Sinclair Family. Boston: Damp-rell and Upman, 1896. Nesmith, Robert I. Dig for Pirate Treasure. New York: The Devin-Adair Co., 1959. Nickeil, Joe. „Pollens on the Shroud: A Study in Deception", Skeptical Inquirer, vol. 18 no. 4 (1994). Norwich, John Julius. A History of Venice. New York: Alfred A. Knopf. 1982. O'Connor, D'Arcy. The Money Pit. New York: Coward McCann and Geoghegan Inc., 1978. —. The Big Dig. New York: Ballantine Books, 1988. Oldenbourg, Zoe. Massacre at Montsegur. London: Weidenfield and Nicholson, 1961. Olmstead, A. T. History of Palestine and Syria. New York: Charles Scribner's Sons, 1931. Owen, Gale, R. Rites and Religion of the Anglo-Saxons. New York: Dorset Press, 1985. Pagels, Elaine. The Gnostic Gospels. New York: Random House,
1979. Parkman, Francis. The Jesuits in North America. New York: Library of America, 1993. Partner, Peter. The Murdered Magicians. New York: Barnes and Noble, 1993. Payne, Robert. The Dream and the Tomb. New York: Stein and Day, 1984. Picknett, Lynn és Clive Prince. Turin Shroud. New York: HarperCollins, 1994. Piatt, Cameron, és John Wright. Treasure Islands. Golden, Col.: Fulcrum, 1995. Poertner, Rudolf. The Vikings: The Rise and Fall of the Norse Sea Kings. New York: St. Martin's Press, 1971. Pohl, Frederick J. Atlantic Crossings Before Columbus. New York: W W Norton, 1961. —. Prince Henry Sinclair. New York: Clarkson N. Potter, 1974. Prebble, John. The Lion in the North. New York: Coward, McCann and Geoghegan, 1971. Preston, Douglas. „Death Trap Defies Treasure Seekers for Two Centuries", Smithsonian, vol. 19, no. 3 (1988): 52. Proctor, Steve. „Island of Controversy", Macleans, vol. 108, no. 34 (1995): 54. Raleigh, Sir Walter. The History of the World. C. A. Patrides, szerk. Philadelphia: Temple University Press, 1971. Randall, Willard Sterne. Benedict Arnold: Patriot and Traitor. New York: William Morrow and Co., 1990.
Rees, Alwyn, és l' i mi r y Rees. Celtic Heritage. Lo n d o n : Thames and Hudson, 1961. Riche, Pierre. Daily Life in the World of Charlemagne. Philadelphia! University of Pennsylvania Press, 1978. Ritchie, Anna. Viking Scotland. London: B. T. Batsford, 1993. Ritchie, Robert C. Captain Kiddand the War Against the Pirates. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1986. Robinson, John J. Born in Blood: The Lost Secrets of Freemasonry. New York: M. Evans and Company, 1989. —. Dungeon, Fire and Sword: The Knights templar in the Crusades. New York: M. Evans and Company, 1991. Robinson, James M., szerk. The Nag Hammadi Library. San Francisco: Harper and Row, 1977. Rothovius, Andrew E. „»Sword of the New North«: A New Novel", The Milford Cabinet and Wilton Journal. Dec. 29., (1983) 24. o. Runciman, Steven. A History of the Crusades. New York: Cambridge University Press, 1990. Sandmel, Samuel. Herod: Portrait of a Tyrant. Philadelphia: J. B. Lip-pincott, 1967. Scherman, Katherine. The Birth of France. New York: Paragon House, 1987. Schiedermann, Peter. „Eskimo and Viking Finds in the Arctic", National Geographic, vol. 159, no. 5 (1981): 575-601.
Schonfield, Hugh J. The Passover Plot. Netherlands: Bernard Geis, 1965. —. The Jesus Party. New York: Macmillan, 1974. —. The Original New Testament. Rockport, Maine: Element, 1985. Scott, Ronald McNair. Robert Bruce. New York: Peter Bedrick Books, 1989. Seaholm, Charles. The Kelts and the Vikings. Philosophical Library, 1974. Sellier, Charles E. Mysteries of the Ancient World. New York: Dell Publishing, 1995. Severin, Tim. The Brendan Voyage. New York: Avon, 1978. Short, Martin. Inside the Brotherhood. New York: Dorset Press, 1989. Sinclair, Andrew. The Sword and the Grail. New York: Crown Publishers, 1992. Sitchin, Zecharia. When Time Began. New York: Avon, 1993. Snow, Edward R. True Tales of Buried Treasure. New York: Dodd, Mead and Co., 1952. Swaney, Deanna. Iceland, Greenland and the Faroe Islands. Hawthorn, Australia: Lonely Planet Publications, 1994. Tavell, Emillé. „Rock Sketch Hints Scottish Invasion", Christian Science Monitor, 1957. okt. 2. —. „A Fourteenth-Century Riddle and Its Conclusion", Geographical Review, vol. 54 (1964): 57376. o. Taylor, E. G. R. „The Fisherman's Story", Geographical Review, vol. 37 (1964): 709-12. o. Tomkins, Peter. The History of Obelisks. New York: Harper and Row, 1981.
Tuchman, Barbara. Bible and Sword. New York Ballantine, 1984. — . A Distant Mirror. New York: Ballantine, 1978. "walker, Barbara. Woman's Encyclopedia of Myths and Secrets. San Francisco: Harper and Row, 1983. Walsh, Michael. Opus Dei. San Francisco: Harper, 1992. Whitehead, Ruth Holmes. Stories from Six Worlds. Halifax, Új-Skócia: Nimbus Publishing, Ltd., 1988. Wilford, John Noble. The Mysterious History of Columbus. New York: Alfred A. Knopf, 1991. —. The Mapmakers. New York: Alfred A. Knopf, 1981. —. „Norsemen in America - Flourished Then Faded", New York Times, 1992. júl. 7. Willard, Lawrence F. „Westford's Mysterious Knight", Yankee Magazine, vol. 22, (1958): 60., 61., 84., 85. o. Williamson, James A. Sir Francis Drake. London: Crief, Lives-Collins, 1951. Wilson, Colin. The Encyclopedia of Unsolved Mysteries. Chicago: Contemporary Books, 1988. Wilson, Derek. The World Encompassed. New York: Harper and Row, 1977. White, Freda. West of the Rhone: Languedoc, Rousillon and the Massif Central. New York: W W Norton, 1964. Wood, David. Genesis: The First Book of Revelations. Kent: Baton Press, 1985.
Wood, Ian. The Merovingian Kingdoms 450-751. London: Longman, 1994. Wood, Michael. In Search of the Dark Ages. New York: Facts on File, 1987. „Az aranybogár" 16 A Grál: Kelta mítosztól keresztény szimbólumig 176 A háború művészete 95, 157 A Kard és a Grál 79 A régi tengeri királyok térképei 68 A Sinclair család története Európában és Amerikában 85 A Templom és a Páholy 106 A testvériség 213 A tökéletes navigáció művészete 37, 220 A zsidó háború 137 Ábrahám 200,231 Adams, John 217 Alaric, I. 142 Alaric, II. 144 Alexander, Sir William 193 Alkímiai menyegző 219 Allén, Ethan 223 Amerikai bennszülöttek 33, 49, 53, 71 Amerikai függetlenségi háború 216217, 223 Amherst, Sir Jeffrey 217, 223 Andrea, Johan Valentin 219 Annales Cambriae 197 Arany Hajnal 228 Arimateai József 132-133, 137-139, 165 Arius 124 Árkádia 27-28, 46, 77, 147-148,187188, 192-193, 202, 232-233, 236 Arnold, Benedict 65, 216, 223 Áron 118, 124, 128-129, 158 Arthur király 73, 124, 207 Astor Vincent 21
Ataulf 142 Az abbé titka 107, 118-120, 122, 124, 131, 135-136, 151-152, 155, 166, 170-171,225-226, 232 Az elveszett Amerika újrafelfedezése 51, 68 Az Oak Island-i kutatás 44 Bacon és Shakespeare 38, 218 Bacon, Delia 38 Bacon, Sir Francis 28, 37, 39, 193 Baigent, Michael 9, 106, 119 Bain, Róbert 108 Balduin, I. 97 Ballioljohn 89 Bannockburni csata 92 Bar, Iolande de 188 Bar, Jean de 186 Barbeu-Dubourg, Jacques 216 Barcelos, Pedro de 27 Batseba 157 Bechtel, Steven 214 Bera 167 Bernát, Szent 66, 100, 120 Bigou 148 Blair, Frederick 20, 34 Blanchefort, Bertrand de 171-172 Blankenship, Dan 23 Blum, Jean 152 Bohun, Henri de 91 Boron, Róbert de 197, 208-209 Botticelli, Sandro 188 Boudet150 Bouillon Gottfried 119-120, 154-155, 172 Bowdoin, Harry 21
