5. mese
mári néne vadmalaca
Z
sombor, a messze földön híres, szorgalmas és nagy szívő kertész nagyon meghatódott, ahogyan a kis palántákat nézegette. Ott sorakoztak szép rendben a kerti asztalon, ahová Kázmér kitette ıket a hóna alá csapott ládácskából, és halványzöld levélkéikkel vidáman integettek vadonatúj tulajdonosuknak. – Mári néne azt mondta, nagyon várod már ezeket a zöld izéket – mondta Kázmér, miközben igen bizalmatlan pillantásokat vetett a kis növénykékre. Zsombor levette fejérıl széles karimájú kalpagját, ami Napherceg túlzottan tüzes sugaraitól óvta kobakját, és orrát a kis hajtások közé dugva mélyet szippantott illatukból. – Két hetesek, sőrőn voltak locsolva, és jelenleg nagyon jól érzik magukat. Kázmér egykedvően nézett rá. – Gondolom, ezt ık mondták el neked. Zsombor elmosolyodott. – Nem, dehogy! Nézz rájuk: visszanevetik rád a napsugarakat! Szagold meg ıket: csodálatosan friss aromákat ontanak magukból! Ha közel hajolsz, látni fogod, hogy nedves a földjük. Ennyi az egész. Kázmér nem túl értelmes arccal csak ennyit mondott: – Aha! Zsombor kimondhatatlanul örült a palántáknak. Mári néne a falu füves- és bábaasszonya volt. Idıs kora ellenére olyan fürgén mozgott, mint a legharmatosabb menyecskék, és olyan jószándékú, vidám mosollyal járta Isten teremtett világát, mint a csetlı-botló, mindenre rácsodálkozó gyermekecskék. Senkinek eszébe nem jutott róla az, ami más falvakban az ı mesterségét őzı asszonyokról mindenkinek eszébe jut: mindenki tudta, az ı portáján a seprő pusztán a kosz eltakarítására szolgál, véletlenül sem közlekedésre való. De azért nem volt minden dolgában ilyen hétköznapi Mári néne. A kedvenc állata például nem egy fekete macska volt, hanem egy elanyátlanodott csíkos vadmalac, akire a néne tavasszal, a születések nagy idején lelt rá az erdıszélen. Kanocska volt az árva állat. A néne nem vette azonnal magához, inkább egy teljes napot kint töltött a sőrőben, hátha elıbukkan a gondatlan anyakoca, amelyik elhagyta keservesen uiui-zó fiacskáját de annak híre-hamva sem volt. A magányos, elhagyott, apró, csíkos hátú állatka riadt tekintettel bizonytalankodott a világban, és cérnahangú röffentéseiben ott volt minden árvák panaszának fájdalma. A nap elteltével aztán Mári néne aztán így szólt: – Malac, malac, gyere velem, majd én gondoskodom rólad! És a vadmalac, mintha értené, elsı szóra ment, és félelemtıl remegı lábacskáin, reménykedı szívvel követte a nénét a falu felé. – Gyere bátran, kicsi állatka! – biztatgatta Mári néne, aztán a gyorsaság kedvéért végül egyszerően a hóna alá csapta a riadt kis jószágot. – Lásd meg, jövı tavaszig jó helyen leszel nálam, akkor meg úgyis meg fog történni… A malac aztán igen meghálálta Mári néne szánalmát: hívebben követte minden léptét, mint egy hőséges kutya, hangosabb visítással jelezte, ha idegen jártak a kertje alatt, mint a
46
legjobb házırzı eb, és jobban tudott törleszkedve hízelegni, mint a legselymesebb szırő, nyolcélető cirmos. Sokan bizony furcsálkodva néztek a nénére, amikor a malacnak – méghozzá igen hamar – bejárása lett a házba is; noha a tisztaszobába azért még ı sem tehette be bizony néha kétes tisztaságú csülköcskéit. Mári néne amolyan lelki anyja volt Zsombornak. Ha nagy ritkán találkoztak, hosszúhosszú órákat elbeszélgettek egyes füvek gyógyhatásairól, nevelgetésérıl, gyógyításáról, és hosszú-hosszú órákat pepecseltek azzal, hogy különféle ázatok, krémek hatását próbálgassák. A malac ilyenkor is ott volt mellettük, de hihetetlen fegyelemmel csak ült egy sarokban, fényes gombszemeit le nem vette gazdasszonyáról, és csak akkor zavarta meg ıket, ha már semmiképpen nem bírt a szükségének parancsolni. Zsombor figyelmét kezdetben el-elterelte a furcsa háziállat, de aztán hamarosan hozzászokott a jelenlétéhez. Sıt, utóbb már maga is úgy kezelte, mintha világéletében süldı állatkák puha bırő füle tövét vakargatta volna, hogy lehunyt szemő, elégedett röffenttései hallatán arra gondolhasson: milyen kis dolgokon múlik néha az elégedettség. Rövid idı elteltével Malac, aki a helyi, házi keresztségben nem kapott semmi más becsületes nevet, már ugyanúgy hallgatott Zsomborra, mint Mári nénére. Néha egészen az erdı széléig elkísérte, s a búcsúzó vakargatás után csak onnan kocogott vissza vidáman lebegı fülekkel a gazdasszonyához. Kurta lábacskáin úgy szaporázta, mint egy furcsa, aprócska paripa. Kezdetben elıfordult, hogy a falu vadabb kutyáinak némelyike meg-megkergette, de Malacnak mindig szerencséje volt: a malacok sorskönyvében nem az volt megírva róla, hogy kutyavacsoraként fejezi be derős röffentgetéső életét. Hol így, hol úgy, de mindig megmenekedett a vicsorogva csattogó agyarak elıl. Aztán idıvel ezek a kutyák is megbékéltek a ténnyel, hogy Malac személyében új házırzı lakója van a falunak. Sokan nevették Mári nénét Malac miatt, már csak a neve okán is. – Teringettét, de ha egyszer olyan Maaaalac, és semmi más! – nevette el a néha bántó szót ártatlan képpel a füvesasszony, és olyan hangsúllyal mondta, amit mondott, hogy a bántani akaró ember elvesztette bántó szándékát, és együtt nevetett vele. Aztán egy idı után már nem nevették a malacot. Látták a hőségét, látták, milyen jó szolgálatot tesz a nénének, és szép lassan úgy hozzátartozott a faluhoz, ahogyan a községi kerekeskút a kisbíró udvara elıtti téren. Megszokták, ahogy a nyakába kötözött levelekkel a postára döcög, már nem nevették, sokkal inkább dicsérték, amikor oldalára kötött kosárkákkal, elégedett, vidám uii-uiii-zással hozta Mári nénének a boltból a szükséges ezt-azt, amit egyre gyarapodó sódara és kurta lábacskája csak elbírt. – Zsombor – szólt csendesen Kázmér a Mári nénétıl hozott növénykék felett –, a néne üzent is neked, a zöldségek mellé. – Néne, néne, tudom, hogyan, mit kell tennem kis zöld barátaimmal! – nevetett fel Zsombor, de lehervadt képérıl a mosoly, ahogy Kázmérra pillantott. – Ugyan, csak nincs valami baj? Kázmér nem szólt, tekintete összekapaszkodott Zsomboréval, abban a csendes reményben, hogy nem kell kimondania, amit ki kell mondania. Értette Zsombor, nagy vonalakban persze, hogy értette, de pontosan akarta tudni, amit nem akart tudni, nem elégedett meg Kázmér szemének beszédes szomorúságával. – Vár rád, mielıbb, úgy tetszik, nagy a baj. Legalábbis hamarosan nagy lesz – bökte ki a gátır. Zsombornak nem kellett kétszer mondani. Rögvest kalapja, botja után nyúlt, nagy zsákjába hamari mozdulatokkal friss zöldségeket, almát, körtét, meggyet rakott, befogta Samut, és a Csiga rosszalló pillantásától kísérve („Ej, ej, mindig csak ez az ostoba rohanás!”) a bakra kapott, és leszólt Kázmérnak: – Gyere, visszaviszlek a faluba, ha nincs dolgod a gáton! Kázmér elhárította a hívást.
47
– Éppen amiatt jártam erre, ellenıriznem kell, az ıszi esık nem tehetnek-e kárt majd a falu házaiban. Zsombor nem udvariaskodott, egy gyors istenhozzád után hosszúra eresztette a gyeplıt, és olyat tett, amit eddig soha: mogyorófa vesszıjével kicsit megsuhintotta a csacsi fenekét, hogy a lehetı leggyorsabb iramra bírja. Egykettıre bent volt a faluban, és a kis kordé nagy port kavarva állt meg Mári néne háza elıtt. A néne döngölt tornácának lépcsıjén ült, és szilvát magozott. Sápadt volt, de jókedvően mosolygott Zsomborra. – Elnagyoltam volna az üzenetemet, hogy máris itt vagy, Zsombor fiam? – Kázmér azt mondta… – Igazat mondott, de ennyire azért nem hajt a tatár! Zsombor lehuppant mellé a lépcsıre. Gyöngéd, simogató tekintettel kérdezte: – Mi a baj néne? Mári néne tovább magozta a lekvárnak és kisüstinek valót, miközben egy pillanatra állt csak meg, hogy lecsúszott fejkendıjét megigazítsa szilvahúsos kézfejével. – Az orvosok, különösen ez az új, fiatal Kenéz doktor, tudod, milyenek! Riogatják az ember öreg lányát mindenfélével, hogy gyızzek csak ijedezni! Azt mondja Kenéz, be kell mennem a városba, abba a nagy hodály gyógyítóba… – Kórházba? – …na, persze, hogy oda! Azt mondja, nagy baj van a ketyegımmel – mutatott a szívére –, és ott segíteni tudnak, mielıtt túl nagy lenne a baj. Zsombor nem tudott mit mondani. Az utóbbi idıkben többször észrevette, ahogy Mári néne ijedt arccal megtántorodik, a melléhez kap, levegı után kapkod, de szóba hozni sohasem engedte ezt Zsombornak. – A dolgodra ügyelj, kertész, ne engem ajnározz! – legyintett mindig. – Elmúlik mindjárt. – Csak nehogy veled együtt, néne, csak nehogy veled együtt múljon el! Mári néne ilyenkor csak rálegyintett: – Eriggy’ már! Nincs dolgod, Zsombor? Pedig kiszámítható volt, hogy ebbıl elıbb-utóbb, de nagy baj lesz. Ahogy lett is. Még szerencse, hogy Kenéz, amennyire tıle telt, idıben felismerte a közelgı sötétséget, és minden fortélyt bevetett annak érdekében, hogy Mári néne végre összecsomagolja legszükségesebb motyóit, amire a kórházban szüksége lesz. – Biztos, hogy szükség van erre, Kenéz fiam? – nézett a néne bizalmatlanul a fiatal doktorra. – Nem, nem feltétlenül – vont vállat látszólagos könnyedséggel Kenéz. – Ha a jövı tavasszal már alulról akarja ápolgatni a növénykéit, vagy ha a felhık fölül akarja simogatni a csíkos malackáját néne, akkor semmi szükség erre az útra! Mári néne elgondolkodott. – Biztos? – Bizony, az, drága néne! – nézett rá könyörgı szeretettel Kenéz. – Aztán hosszú lesz? Kenéz egy pillanatra eltöprengett, de úgy döntött, Mári néne megérdemli, hogy ıszinte legyen hozzá. – Hát, nem lesz rövid. Meglesz tán két újholdnyi idı is. Az aggódás, amivel a doktor, majd a szomszédai, pletykatársai körülvették, meggyızte Mári nénét. „Nem tehetem meg, hogy nem gondolok velük – töprengett. – Úgy tetszik, hiányoznék, és nem akarok fájdalmat okozni nekik! Egye fene, megyek hát!”
48
Nagyot sóhajtott, és másnap kezdte elrendezni a dolgait. A locsolást, a metszést, a szellıztetést volt kire hagynia. Hamar gazdát talált az utca rendben tartása és a szárnyas jószág ellátása is. – Aztán téged kire hagyjalak, te csíktulajdonos? – nézett egyszerre döbbenten Mári néne a folyton a lába körül sertepertélı apróvadra. – Vajon ki az, aki méltó hozzád, akit szívesen fogadsz, Malac? A malac félrebillentett fejjel nézett fel rá, okos szemecskéi hálásan csillogtak gazdaszszonyára. Melegbarna tekintete szinte sugallta, kire is gondol, kit tudna elképzelni maga fölött ırzıgazdának. – Menyhért gazda, itt a szomszédban megbízható, jó ember, de vásáros lélek, keveset van itthon. Katica asszony, a másik házszomszédom meg olyan gyengén lát már, hogy kutya, macska vagy kismalac, neki egyremegy. Még a csőrben kószáló patkányokat etetné meg helyetted, neked meg, mint tévesztett rágcsálónak, tán kisbalta lenne a végzeted – csóválta a fejét Mári néne. Malac riadtan visszahıkölt, így tudatta, a néne egyre messzebb járt az ı ideájától. – Bízzalak a boltos Hajnalra? Jószívő, szorgos teremtés a kismadaram, de az meg olyan szélbillentett mostanában, hisz tavaszjárta szívébe annyira csak az derék, jóravaló Bendegúz fiú fér bele, hogy a múltkor is nem az alvó kandúrt csomagolta be a molnárnénak az oldalszalonna helyett! Képzeld magad a kandúr helyébe! A kis vaddisznónak azonmód kiegyenesedett a kunkori farka ijedtében, és heves pislogással bújt a néne szoknyája alá, mert sokkal inkább az oldalszalonna helyébe tudta magát elképzelni, de az biz’a nem volt derős képzet. – Hát, akkor talán, igen, maga a molnár? Helye is van, el is tudna látni… Jól van, no, gyere már ki a szoknyakorcomból, te bolondos, tudom, az meg nagybelő ember, mindene az evés-ivás, s egy rossz pillanatában… Jó, jó, nem folytatom. Nagy gondban volt Mári néne, nagyon nagy gondban. Sorra vette a falucska lakóit, de egyikre sem merte volna teljes bátorsággal rátestálni a szívéhez nıtt jószágot. Ki ezért, ki azért esett ki a rostán. A szabó túl pepecs ember volt, a kondás túl szeleburdi, az orvos túl elfoglalt; barátnıit, Virág asszonyt és Katica mamát nagyon is lekötötték a helyi történések, és így tovább, és így tovább. – Hanem Malac, magammal már mégsem vihetlek oda, a nagyvárosba, abba a hodály gyógyítóba! Mit tegyek hát veled, jaj, mit tegyek? – keseredett neki végül Mári néne. Éppen ekkor járt a kertek alatt Kázmér, aki a gát esetleges likait ment ellenırizni, javítgatni. Vidáman fütyült a gátır, kajla bajuszát csak úgy rezgették harsány dallamai. – İ sem jó, Malac, túlságosan sokat van a falun kívül, és túl sokat dolgozott egyedül, talán el is feledkezne arról, hogy vele vagy. Aztán jönne az ordas vagy a róka, jaj, nem jó, Kázmér sem jó… Malac eszeveszett, vad pattogásba, forgásba kezdett, orrával vadul tépte, túrta maga körül a földet, és vidáman röfögött hozzá. – Mi az, megvesztél, te lábasjószág? Ekkora hajlandóság van benned Kázmér iránt? Vagy netán a feleségének, Rózsácskának a korpájára fened a fogadat? Igaz is, az olyan jótét lélek, hogy azért nem tart jószágot, mert nem lenne szíve a maga nevelte vér kiontásához! Mondasz valamit, Malac! Olyan hevület jött rá a megoldás meglelésétıl, hogy azonmód felpattant, és nem törıdve az ölébıl szanaszét gördülı, éppen kifejtett borsóval, a kerítésnél termett, és utána kiáltott a serény léptő Kázmérnak. – Hé, te gátır, gyere már vissza, kérlek! Valamit mondanom kell neked! Kázmér megállt a kiáltásra, megfordult, és a füttyét még cifrábbra kanyarítva, lendületébıl mit sem veszítve, kackiásan lebegı bajusszal, ahogy eddig ment, most úgy jött. – Miben segíthetek, drága néne, mondjad! – Arra gondoltam, Kázmér, hogy megkérnélek valami nagy szívességre!
49
Na, ettıl Kázmér már nem volt annyira elragadtatva. Segíteni szívesen segített, de a szívesség mindig több volt, mint amit elsıre adni tudott, ahhoz már erıfeszítést is kellett tenni. – Hát, ha tudom, megteszem; mi lenne az, néne? A néne vett egy nagy levegıt, és a malacra nézett. – Malacról lenne szó. Be kell mennem a városba, a gyógyítóba, vagy hová…, kórházba, hogy rúgja ötször szügyön a medve-kergette bakkecske fiának sánta unokahúga! – Ej, be’ szépen elıkanyarítottad néne! – ismerte el Kázmér. – Arra gondoltam, hogy… – folytatta Mári néne zavartalanul, de Kázmér ismét közbevágott. – Ó, csak ennyi? Éppen Zsomborhoz megyek – kapott a szón Kázmér, minek hallatán Malac vidáman letarolta a salátaágyás felét, örömteljes ide-oda gurulásában –, szólok neki, hogy rá akarod bízni! Persze, nagyon szívesen szólok neki, néne! A néne a homlokára csapott, miközben Malac a boldogságtól irtóztatóan hamis örömuiiii-ba fogott. – Köszönöm, Kázmér, persze, ez a megoldás, nagyon köszönöm! Ó, én balga! Nagyon köszönöm! Kérlek, szólj neki, hogy mielıbb beszélni akarok vele! Kázmér nem értette pontosan sem Malac vad, hangos hempergését, sem a néne homlokcsapkodását, de annyit mindenesetre felfogott, hogy Zsombor portája felé kell ma kerülnie. – Persze, néne, persze, szólok neki! Így történt, hogy Zsombor hamarosan ott állt elıtte, miközben ı csak másnapra, vagy harmadnapra várta a jöttét. – És miben tudok neked segíteni, drága néne? A növényeid mellé kellek, vagy a jószágot kell etetnem? – kérdezte a kertész. – Egyik sem, Zsombor, egyik sem. Ezekre találtam vállalkozót. Malacnak lenne rád szüksége. Nagyon hozzám nıtt, de a gyógyí…, kórházba, hogy a súly álljon belé, a kórházba nem vihetem magammal semmiképpen sem. Zsombor a vadmalacra nézett, aki ott szuszogta déli álmát a néne lábainál. – No, hajlandóság az volna bennem, de vajon benne is van irántam? – bökött zsebébıl elıkotort pipájával az állatka felé. – Úgy tőnik, Zsombor, nagyon úgy tőnik. Megkérdeztem tıle, és helyeselte. Egyedül téged helyeselt – felelte a néne. Zsombor leguggolt Malac mellé, és megvakargatta a füle tövét. Az lustán, álompisla szemekkel ráemelte súlyos pillantását, majd elégedett nyöszörögéssel rábólintott: ezt biz’a még órákig hajlandó elviselni. – Hát, ha így kell lennie, legyen így! – egyezett bele igen könnyő szívvel Zsombor, és hogy a nénének könnyebb legyen a búcsú, még aznap kis háncspórázt kötött Malac nyakába, és magával vitte erdıszéli kis házába. Malac egy fikarcnyit sem tiltakozott, Zsombor tehette vele, amit akart. De amikor a néne udvarának kertkapuja megnyikordult, fátyolos szemmel fordult vissza, és három keserveset visított. A néne utána intett. – Menj csak menj, Malacka! Hamarosan látjuk egymást! Zsombor jó gazdád lesz addig. Egyedül csak Malac tudta hármójuk közül, hogy a néne téved. Malacösztöne megsúgta neki azt, amit az emberösztön nem volt hajlandó tudomásul venni. Vidáman teltek Zsombor és Malac napjai. Zsombor bemutatta ıt minden virágnak, minden zöldségnek, bokornak és fának a kertben. Azok kétség és tétovázás nélkül szembedicsérték a kis állatot illemtudásáért, kedvességéért. Aztán Zsombor bemutatta Malacnak Csigát, akinek összement a háza, és Orsolyát, a megszelídült mesterkulcsot. Levitte ıt a tó partjára is, ahol Hubával, a visszatért manóval találkozott, és megmutatta neki a tisztást, ahol Töhötöm, a nagy hitő elé lépett a sőrőbıl. Elvitte Malacot a Gombák Völgyének
50
lankájára is, de a meggyfához már nem vitte le. Ott, a lankán ülve szomorú csendességgel azt mondta a Malacnak, aki okosan csillogó szemmel hallgatta, hogy majd egy szép napon végig elmeséli, hogyan is volt, ami volt. Ha nem is egy asztalnál, de együtt reggeliztek, együtt tettek-vettek a kertben: Zsombor az ágyások között, Malac a neki kijelölt területen, vagy valahol a kert közvetlen közelében. Aztán együtt ebédeltek, együtt szunyókáltak koradélután, és együtt jártak egy nagyot minden vacsora elıtt. Így telt sok-sok nap, és már kétszer is kigömbölyödött a Hold képe, már hővösbe fordult az idı, a vacsora elıtti sétákra jócskán elkelt már egy vastagabb kiskabát, de a néne hazatértérıl semmi hírt nem kaptak. Aztán már sárga levélesıket zokogtak a fák, de a nénérıl még mindig nem jött semmi hír. Aztán egy hideg reggel ropogóssá váltak a lépteik a frissen hullott havon, de a nénérıl még mindig nem tudtak semmit. Aznap Zsombor lecsavarozta a kordé kerekeit, és szántalpakat szerelt a helyükre. Malacon nem látszott, hogy mélyebben megviselte volna Mári néne távolléte, de Zsombor már a nyár múltával többször azon kapta, hogy ott ácsorog az erdıszélen, és vágyakozó tekintettel bámul be a fák közé, a falu felé, mintha csak tekintetével akarná áttörni az erdı sőrőjét. Zsombor ilyenkor tapintatos játékossággal megpróbálta elterelni Malac figyelmét valamivel, de be kellett ismernie magában, hogy bármekkora is Malac iránta érzett szeretete, a nénét nem pótolhatja az állat számára. Kemény, hideg volt az a tél. A hegyekbıl éhes farkasok üvöltését hozta esténként a szél. A vastag hótakaró templomi csendet parancsolt a tájra. A télre ittmaradt madárkák már az elsı hónapban elcsipegették a számukra félretett szalonnahéjakat és kenyérbéllel összegyúrt zsírlabdacsokat. Fáztak, és kellett a meleget adó étel. Ezen a télen történt, hogy Zsombor, szokásától és az ı szokásaiktól eltérıen, már a Megváltó azévi születése elıtt is engedett be állatokat a házába. Meghívását elsısorban didergı, vacogó ızek fogadták el; ide őzte ıket a hideg, de elsısorban a vidéken régen nem hallott farkasüvöltés. Jöttek mókusok, nyulak, nyestek, egérkék, cickányok, néhány sün, de csodák csodája, még egy kósza szalamandra is. Az istállóban, Samu mellé bejáratos volt a zord éjekre egy királyi szarvaspár is, akiknek Zsombor mély tisztelettel adott utat a szénával telt etetı felé. Malac méltó volt az ıt befogadó házigazdához: még akkor sem akadéskodott, amikor egy didergı nyúl elfoglalta a kemence mellé terített pokrócának kellıs közepét. Lassan teltek-múltak a napok. Már a tél derekát taposták, amikor egy nap Zsombor körülnézett a kamrában, és amit látott, illetve, amit nem látott, az elkerülhetetlenné tette, hogy bemenjen a faluba. Befogta Samut, a kordét megtöltötte a még ısszel szedett, aprított, eladni, cserélni való fával, meleg kabátba bújt, vastag kesztyőt, sapkát húzott, és útra kelt. Malac olyan könyörögve nézett rá, hogy végül engedékenyen odabólintott neki: – Jól van, gyere! A vastag hóban, süvöltı szélben hosszú lett a máskor füttyös út. Zsombor nem szállt fel a bakra, nem akarta még nehezebbé tenni Samu dolgát, és a Malac is ott döcögött a nyomában. Igaz, minden lépésnél el-elnyelte a hideg takaró, s egykettıre úgy vacogott, mintha nem is egymaga, hanem egy egész konda járna Zsombor nyomában. A kertész egyszer csak felnyalábolta, és óvatos gyöngédséggel behajította a bakra elıre odakészített takarók alá. – Még megfagysz itt nekem, buta Malac! A kis állat hálásan pislogott ki a vastag, bolyhos takarók alól. Zsombor a piactér helyett elıbb Mári néne háza felé irányította Samut. Semmi különöset nem látott, ahogy a bakról belesett a kerítésen. Az udvaron rend volt, a ház ajtaja, ablak-
51
táblája behúzva, a kémény fázósan, füst nélkül didergett a háztetın. Sehol semmi mozgás, az életnek semmi nyoma. Zsombor szomorúan huppant vissza a padra. – Nincs itt Malac, még mindig nem jött vissza. Aztán, miután eladta, elcserélte a tőzrevalót, megvette, amit kellett, benézett Kenéz doktor portájára. – Nincs jó hírem, Zsombor – mondta neki az orvos. – Valami csúnya megfázás húzódott a néne szívére, és valljuk be, ez az ı korában igen veszélyes már. Úgy tudom, ezt mondták nekem is utoljára, a tél végén lesz egy nagyon komoly mőtétje a „városi gyógyítóban”. – Nagyon komoly mőtétje? Kenéz bólintott. – Nagyon-nagyon komoly. Zsombor, fel kell készítened Malacot… – Fel kell készítenem? – Mindenre. A legrosszabbra – bólintott szomorúan a doktor. Aztán ahogy lepillantott a lábánál toporgó állatkára, megértette, az már mindent tud, mindent ért. Zsombornak és Malacnak nagyon csendes útja volt hazafelé. Olyan néma, ahogyan aztán a zord tél is eltelt. A ház melegében oltalmat keresı állatsereglet számára is egyértelmő volt, ezzel a téllel valami visszahozhatatlanul meghal, véglegessé válik. S mert ezt megértették, köszönettel elfogadtak mindent Zsombortól, de igyekeztek észrevétlenné válni, semmi gondot nem okozni. Ha nehezen is, de végre eljött aztán a nap, amikor a rét közepén, ahol elıbb csalt Napherceg melege nedves, fekete foltokat a hódunyhára, hatalmas erıfeszítéssel egy bátor hóvirág verekedte magát a felszínre. Körülnézett, nagyot nyújtózva széttárta szirmait és így kiáltott: – Hé, világ, itt vagyunk! Vége a télnek, örvendezzetek! Bátorságával jelt adott a többieknek, s azok hamarosan úgy belepték az egyre szaporodó hómentes foltokat, mint egy király csatarendbe állt serege. – Itt a tavasz, Malac! – szólt elszorult torokkal Zsombor, amikor meglátta a hóvirágok diadalittas seregét. A Malac vidáman röffentett egyet – hangja már vastagabban böfögött, lába már mélyebb, szélesebb nyomokat freccsentett ki a pocsolyák sarából, mint a fagyok kezdetén –, odarohant az egyik büszke virágszázadhoz, és harsogva megtizedelte a soraikat. Aztán széles jókedvében belevette magát egy frissen olvadt pocsolya sáros vizébe, s úgy hempergett benne, mintha a nyár hevétıl akarná lehőteni szúnyogok marta bırét. – Holnapután bemegyünk a faluba, jó? – kérdezte töprengve Zsombor. Malac vidáman táncoló állkapcsa megdermedt, megkeseredett szájában az elsı zöld friss íze. Nagy nehezen lenyelte a félig rágott hóvirág sereget, s jókedve a füle hasonlatosságához konyult. Csak akkor élénkült meg egy pillanatra, amikor a távolból vaskos röffentéseket hozott a vadonatúj tavasz enyhe szellıje. Felkapta a fejét, röffentett ı is néhányat, de csak egy-két pillanat múlva már vissza is hajlott a szomorú lehetıséghez a kíváncsisága. Nem kellett harmadnap bemenniük a faluba. A hóvirágok hírére Kázmér magára húzta elmaradhatatlan piros zekéjét, és útnak indult szeretett gátja felé. Természetesen nem kerülte ki Zsombor házát sem. Nem is tehette, mert hírt hozott. – A doktor járt a városban. Az arca elmondott mindent, s ha szándékában állt is szépíteni a tényeken, az ábrázatával képtelen lett volna mismásolni. – Értem – felelte Zsombor csüggedten. – Mikor történt meg? – Három napja. A mőtétet sikerült… – Hát akkor? – Tüdıgyulladás.
52
Zsombor lehuppant egy székre és lehunyta a szemét. A malac úgy törleszkedett, úgy szőkölt a lábánál, mint egy elnáspángolt kiskutya, aztán lógó orral kisomfordált a házból. Lefeküdt a széles táblájú bükkfa asztal alá, és napokig ki sem jött onnan, Zsombor hiába hívogatta. És egyszerre csak kicsattant a határban a tavasz minden frissessége. Majd rázúdult az erdıre is a születni akarás. Tombolt az élet mindenfelé, illatozva, döngicsélve, zöldellve, sárgállva, és elsısorban pár után kiáltva. Aztán a pezsgés, ami hirtelen betöltötte a világot, felsejlett Malac titkolt tekintetében is. Elıbb erısen ellenállt neki, mert méltatlannak érezte a hiányhoz, amit a néne örökül hagyott a világnak, de utóbb mégis csak-csak emelkedésre serkentette a lábait, érzékeit. Éles fülével tisztán halotta, mint élénkül meg az erdı mélye, finom orrába sáros testek vérpezsdítı, ellenállhatatlanul hívogató kipárolgásának szagát lopta be a kacér tavaszi szél. Maga sem vette észre, hogyan, mikor történt meg, de egy pillanatban azon kapta magát, hogy a kertkapun túl, az erdei ösvény sarában áll: pattanásig feszült érzékekkel, vágyakozva remegı lábbal. Azt végképp nem tudta, mikor tette meg az erdıbe vezetı lépéseket. Csak a mogyoróbokor mellıl fordult vissza, ami után nagyot kanyarodik a gyalogút, és végképp eltőnik Zsombor kertész házikója. Malac megállt, és visszanézett. Tett egy tétova lépést elıre, aztán amikor meghallotta, hogy nyílik a ház ajtaja, tett egyet hátra is. Keserves tanácskéréssel visított az égre. És Minden Malacok Teremtıje válaszolt neki: az erdıben mozgást támadt, és a széles lapulevelek felett egy széles, szırıs hát bukkant fel. A fej nem látszott, de hívogató hangja egyértelmően szólt: – Röf-röf, röf! Zsombor kilépett a házból, és ahogy nyújtózkodva körülnézett, a szeme azonnal megakadt a mogyoróbokor aljában tépelıdı malacon. – Mit csinálsz ott Malac? Gyere vissza szépen! – kiáltotta. Mondott volna mást is, de ekkor ı is meglátta a levelek közül elıdöcögı másik vaddisznót. Egy fiatal koca volt. Malac újra felvisított. Zsomborra nézett, de lábai a sőrőbıl elıbukkant koca felé vitték. Így tett meg néhány lépést, aztán megállt. Ránézett az idegen vaddisznóra, odafutott hozzá és összedörzsölték orrukat. Aztán Malac felkapta a fejét és visszavágtatott Zsomborhoz. Kétszer-háromszor vidáman körbeszaladta, fel-felugrált rá, aztán elfutott a kertkapuig, meg vissza, és ezt megtette néhányszor. Zsombor megértette a hívást. Leült a földre, hagyta, hogy Malac óvatosan megrágcsálja a fülcimpáját, de így szólt: – Menj csak, menj. Mári néne nincs már, nekem meg nem kell hálásnak lenned! Te oda tartozol, én ide, Mári néne meg a Teremtıhöz. Legyen mindenki a maga helyén, Malac, ahogy Isten azt elgondolta. A Malac nevő vadkan még egyszer felágaskodott, csülkeit az ülı Zsombor vállára tette, végignyalta annak nevetı képét, majd szilaj röffentésekkel a koca felé vágtatott. Zsombor csak ült ott a földön, és vidáman zokogó szívvel nagyságosat fohászkodott magában a Magasságos felé: – Mondd csak, miért akkor szeret igazán az ember, ha képes elengedni is? A két, egymáshoz dörgölıdzı vaddisznót lassan eltakarták a tavasz hívására boldogan elısurranó, halványzöld levelek.
53