Sólyom László Mit szabad és mit nem?
Mit szabad és mit nem? Elvileg mindent szabad, ami nem tilos. A gyakorlatban azonban mintha fordítva lenne: mindenütt és mindenhez engedélyt, felhatalmazást, valamilyen kifejezetten jogosító paragrafust vagy legalább igazolást és igazolványt követelnek. A felhasználható konkrét jogosítványok száma óriási, tömegük áttekinthetetlen és ellentmondó – meglétük mégis esetleges. Tilosban járok, ha nem tudok valamely konkrét jogra hivatkozni? Hiszen vannak általános szabályok is: a törvénykönyvek bevezető részeiben deklarált alapelvek, az alkotmányos szabadságjogok, az emberi jogok! Ám minél általánosabb a szabály, amelyre hivatkozhatnék, annál bizonytalanabb a jogom. Még az elméletben is vitás, hogy az állampolgári alapjogok közvetlenül jogosítják-e a polgárt (alanyi jogok-e), vagy csupán az államot kötelezik arra, hogy egész tevékenységével, s ebben az egyre konkrétabbá ágazó jogszabályalkotással is, megvalósítsa őket. Ha tehát valamely magatartásomhoz nem találnék megfelelő jogszabályt, meg kell várnom, míg a jogalkotási tervek egyszer majd arra a témára is sort kerítenek? Vagy bízzam magam a "felsőbbségre", hátha úgy találja, hogy amit tennék, mégiscsak megengedhető? Létezne a jogbizonytalanságnak egy szürke zónája, mely számomra befolyásolhatatlanul – hol kegyes arcát mutatja, hol a "féllegalitással" tart sakkban? Ez tűrhetetlen és élhetetlen állapot lenne – a szó mindkét értelmében. Szükség van arra, hogy szabadságom határai a kis, mindennapi ügyekben is egyértelműek legyenek, és hogy megvédhessem őket. Itt tehát nem a kétségtelenül fennálló jogok érvényesítéséről van szó, hanem a határesetekről. Az általában megígért szabadság érvényesülésének egyik biztosítéka, a normakontroll (nem veszett-e el a szabadság az egyre alacsonyabb szintű jogszabályi konkretizálás során?) nálunk épp a kezdet kezdetén tart – s az alkotmányjogi tanács az állampolgár számára közvetlenül nem is hozzáférhető. Igazi alkotmánybíráskodás, vagyis az állampolgár konkrét ügyében való döntés közvetlenül az alkotmány alapján, s akár más, annak ellentmondó jogszabállyal szemben is, egyelőre nincs kilátásban (s mint utaltam rá, elvi alapjai is vitatottak). Mindennapi szabadságának kivívásában a polgár ma a rendes bíróságokra, s különösen a polgári bíróságokra támaszkodhat, a bíróság pedig – akármeddig is tartson mai, ambivalens hozzáállása – fel kell hogy vállalja ezt a feladatot. A határok egyébként is elmosódnak a között, mikor van szó "kétségkívül" fennálló jog alkalmazásáról, s a között, mikor lesz egy jog az ítélkező bíró számára (s így majd a feleknek is) "kétségen felüli". A polgári jognak ma is megvannak azok az intézményei, amelyek általános szabadságok konkretizálására szolgálnak, sőt erre kötelezik a bírót. Ilyen különösen az "általános személyiségi jog" generálklauzulája. Bár itt nincs szó sem szervezeti, sem elméleti problémákról, mint például az alkotmányos jogok esetében, mégis számos gyakorlati nehézséggel kell számolnunk. A hagyományos polgári jognak ez a feladat idegennek tűnik. Valójában azonban nem a polgári jog feladata változik, hanem csupán az autonómiát hordozó intézmények között folyik átrendeződés. A tulajdon szerepének változásával a "tulajdonosi autonómia" mellett egyre nagyobb szerepet kap a vagyoni vonatkozásoktól független és közvetlenebbül politikus személyiségi jog. Ennek a világméretű és objektív folyamatnak a tudatosítása ma fontos feladat – s mivel itt a demokráciáról van szó, nemcsak szakmai körökben.
1. A szagláshoz való jog "Orrommal szagolok már esztendők sora óta. Joggal, jogtalanul? Döntsd el, jogtudomány!" Így gúnyolódott Schiller korának jogászain, akik fáradhatatlanul állapították meg az ember újabb és újabb természetes jogait az élet minden elképzelhető területén. Kétszáz évvel ezelőtt például jogi közhelynek számított, hogy az "élethez és testi épséghez való jogban" benne foglaltatik "a tagok szabad használatához való jog", amelyből többek között "a haj és körmök tetszés szerinti vágásához való természetes jog" is következik. Minden tankönyv kifejtette "az érzék- és beszélőszervek szabad használatának jogát". Az osztrák Általános polgári törvénykönyv tervezete (1753) a pedagogikus korszellemnek megfelelően megmagyarázta, hogy a saját haszon és kényelem akadálytalan keresésének elvéből folyóan a "napvilágot, bolygó szellőt és hulló esőt" ki-ki kedvére használhatja – másnak kára nélkül. 1790 és 1848 között aztán ezek a jogok átadták helyüket a polgári alkotmányok absztrakt szabadságjogainak, illetve az ugyancsak nagyon elvont és formális modern polgári jognak. A múlt századvég liberálisai önelégülten mentegették az elődöket: az abszolutizmus korában igenis óriási jelentősége volt annak, hogy a számtalan korlátozó rendelkezéssel az apró szabadságok tömegét szegezték szembe. Így készítették elő az azóta megvalósult "általános cselekvési szabadságot". Újabb száz év telt el, s ma a schilleri "kisebb szabadságok" ismét aktuálisak. És nem sápadt kísértetük lengi be az elméletet, hanem nagyon is valóságosan betörtek a bíróságokra, kikezdhetetlennek hitt dogmákat döntöttek meg, sőt társadalmi mozgalmak zászlóira kerültek. Persze, a stílus és hangerő országonként más és más. De az tény, hogy ezeknek a (mai nevükön) "személyiségi jogoknak" a jelentősége világszerte rendkívül megnőtt. Úgy látszik, hogy a régi és a mai jogok sokszor szó szerint megfelelnek. A haj és körmök tetszés szerinti vágásához való jog? Ma már tankönyvi klasszikus egy amerikai rendőr pere, aki annak a megállapítását kérte, hogy joga van bajuszt viselni (azaz a szolgálati szabályzat tilalma alkotmányellenes). Mi lett volna, ha nálunk az "arany hatvanas években" csak egy szakállas fiatalember is a bírósághoz fordul a hatósági és hatóságosdi (például munkahelyi) zaklatások miatt, amelyek a szakállviselés miatt érték? Megtehette volna – a szakállhoz való jog a Ptk 75.-ából levezethető. A tetszés szerinti ruházkodáshoz való jog sem csak a XVIII. században merült fel. A "farmernadrág viseléséhez való jog" miatt 10–15 éve még dulakodás folyt az ifjúgárdisták és az Ifjúsági Park látogatói, valamint nyilvános levélváltás egy országgyűlési képviselő és a KISZ KB között. Kinevette volna-e Schiller a szagláshoz való jogot, ha a tekintélyes városi tanács kényszeríti rohadt almát szagolni? (Mert például "gazdasági okokból" a professzor új jénai háza tövébe hordatja a szemetet.) Ha pedig ma egy magyar bányaváros tanácsa építési engedélyt, a főhatóság pedig egyedi felmentést ad a város közepébe telepítendő veszélyes hulladékégetőre, az bizony sérti a lakosság szagláshoz való jogát vagy, ha tetszik, az egészséges – vagy legalább belélegezhető – levegőhöz való jogát; sőt, úgy is fogalmazhatjuk, hogy az emberhez méltó környezethez való jogát, amelyet a szocialista irodalom is általában elismer személyiségi jogként. Láthatjuk, hogy ugyanazt a jogot egész konkrétan és az általánosság különféle lépcsőin is megfogalmazzák. Ma – ott, ahol kellő számú döntés volt már – ezek a jogok általában "középszinten" kristályosodnak ki. Így beszél az amerikai, és nyomában már a német jog is például az "egyéni életstílushoz való jogról". Másrészt az elnevezések mögé kell néznünk. Az "iváshoz való jog" az abszolutizmusban a létminimum biztosítására vonatkozott, a XIX. századi Amerikában viszont arra, hogy az állam egyáltalán szabályozhatja-e a szeszfogyasztást. Minél újabb és minél kialakulatlanabb egy-egy terület, annál számosabb és furcsább "joggal" találkozunk; a szabad–nem szabad határainak kitűzése az egyes esetek véletlen körülményei, erőviszonyai stb. szerint először még nagyon cikcakkosan folyik. Ezért érdemes még egy pillantást vetni a ma oly jelentős "biológiai" jogokra is. A XVII-XVIII. században mindenféle életműködést és biológiai fázist külön-külön jogokkal bástyáztak körül a felsőbbség beavatkozása ellen. A még "természetes" kor általában az egészséghez, táplálékhoz, testedzéshez, orvossághoz, a tagok és szervek szabad használatához való jogokról beszélt. Ami a születést és halált illeti, már Hobbes úgy osztályozta e jogokat, hogy autonóm egyéni döntésre tartozik "minden, ami a hitvesi szerelmet érinti". Az öngyilkossághoz való jogban viszont nem tudtak megegyezni, ez még a XIX. században is kedvenc téma maradt. (De hogy a stílusból ki ne essünk, íme, néhány "felvilágosult"
probléma: van-e joga a fiatal lánynak az – egészségtelen! – fűzőviselésre? Szabad-e az emberi hullát iparilag fölhasználni: bőrét kikészíteni, hajával matracot tömni, zsírjából szappant főzni?) Azóta a biológiai területen az erkölcsi szabályok ereje meggyengült, másrészt a technikai lépések rendre megelőzik a probléma erkölcsi tisztázását, ezért itt inkább a mai kor részletező. Sőt, a modern személyiségi jogok egyik fő forrása az a kérdés, hogy az állam beavatkozhat-e olyan döntésekbe, mint a fogamzásgátlás módja, az abortusz vagy éppen az eutanázia. Az elterjedőben lévő megfogalmazások a barokk képzeletnek is díszére válnának. Lásd például "a házastársi hálószoba szentségének jogát" vagy "a magzat jogát a megszületéshez". Laikus számára ezek még hagyján, bár jogilag rendkívül nehéz kérdések. Ezután viszont logikusan következik a kémcsőben megtermékenyített pete "joga" arra, hogy egy anyaméhbe be is ültessék. (Avagy a keletkezett fölösleget ki szabad önteni a csapba, vagy fagyasztva kell tárolni, amíg fel nem használják?) S nemcsak a már megfogamzottak jogairól esik szó, hanem a még létre sem jöttek, a "jövendő generációk jogairól" is. (Az utóbbi a környezetvédelmi irodalomban mindenütt elfogadott kategória.) Visszatérve előbbi hazai példánkhoz: Dorogon a fejlődési rendellenességgel született gyerekek aránya az országos átlag kétszerese. Vajon nem sérti-e már a jelen állapot is a majdani gyerekek "egészségesen születéshez való jogát."? Persze, ha meggondoljuk, ezek a jogok semmivel sem képtelenebbek, mint a "saját hanghoz való jog" – amelynek szintén a technika adott önálló létet –, csupán ez utóbbit már megszoktuk. A halottak jogain sem ütközik meg senki.1 Nagyon elkalandoztunk? Íme, még két égető s nem megnyugtatóan eldöntött magyarországi probléma. Miért csak a férjezett nő részesülhet mesterséges megtermékenyítésben? Van-e joga az embernek ahhoz, hogy művileg terméketlenné tétesse magát? Jogerős bírói ítélet nemrégiben úgy döntött, hogy egy háromgyermekes apának, akinek a felesége egészségügyi okból semmiféle fogamzásgátlást nem alkalmazhat, nincs joga az ondóvezeték átvágásával (vasectomia) sterilizáltatnia magát. Az ügy példa értékű mind az önrendelkezés szabadsága elvi szempontjait tekintve, mind pedig a hivatalok és bíróságok magatartását illetőn, ezért több vonatkozására még visszatérek.2 Végül is mihez van jogom? Ez a kérdés az életünk minden területén felvetődik. Írhatja-e a kritikus, hogy a műszaki könyv szerzője "a fizika alaptörvényeivel sincs tisztában"? Szabad-e hangfelvételt készíteni a beszélő beleegyezése nélkül? Szerepelhet-e bizonyítékként az ilyen titkos felvétel hatóság előtt? Visszavonhatja-e a riportalany hozzájárulását a tv-felvétel sugárzásához? Mit kérdezhet tőlem (mire kell válaszolnom) a népszámlálás kérdezőbiztosa, a rendőr, a vámos, a személyzetis, a házmester, a portás? Elrendelheti-e az iskola igazgatója, hogy a tanulóknak fel kell állniuk, ha ő a hangosbeszélőn át megszólal? Másrészt: mihez kell engedély? Indokolt-e a társadalmunkra oly jellemző "legalizálási kényszercselekvés"; vajon csak akkor érezheti aggálytalanul megengedettnek magát egy célját tekintve természetesen nem jog- és társadalomellenes közösség, ha valamely intézmény (üzem, KISZ, népfront vagy legalább egy művelődési ház) árnyékába húzódhat? Csak társadalmilag, vagy jogilag is indokolt-e a mai egyesületalapítási hullám? 2. Törésvonalak Ha az eddig felhozott összes példát áttekintjük, láthatjuk, hogy ezek az "apróbb szabadságok" törésvonalak mentén jelennek meg: a jog birodalmának határán, ott, ahol a jog az erkölccsel, az államilag szabályozható a társadalmi önszabályozással érintkezik; illetve egyszerűen ott, ahol a jog egy adott társadalmi berendezkedéshez kötött alkalmazásának vége szakad, s egy másik társadalom más jogfelfogása által megvont más határok kezdenek fölsejleni; s végül ott, ahol kétséges, hogy a jog egyáltalán képes-e technikailag megragadni fontos társadalmi problémákat. Ezek az átmenetek és állandóan változó senki földjei azok a területek, ahol a társadalom pillérének számító alapelvek, alkotmányos jogok és garanciák sem önmagukban, sem szokásos alkalmazásukkal nem segítenek, ahol a szabadságot konkretizálni s mintegy újra és újra megalkotni kell (míg megszilárdulva be nem épül a problémátlanabb rendbe). a) E kisebb szabadságok vagy személyiségi jogok első nagy modern korszaka például épp ahhoz a
váltáshoz kapcsolódik, amikor az önszabályozó liberális társadalom (kísérlete) csődöt mondott, és szükségessé vált az állami beavatkozás.3 Az iváshoz való jog, a kiskereskedő joga arra, hogy a nagykereskedő szállítson neki, a sztrájkoló munkások feketelistájának szétküldését nem "becsületsértésnek" minősítő ítélet, a gátlástalan reklámipar ellenében megalapított "képmáshoz való jog", a pletyka-sajtó elleni védelemre létrehívott "magánszféra joga" stb. abból a XIX. század végi folyamatból valók, ahogy a szerződési szabadságon és szabad tulajdonon nyugvó szabad piacot a gazdaság aprólékosan szabályozott rendje váltotta fel; és a régi, tulajdonosi önvédelem feltételeinek romlását jogi védelem felkínálásával egyenlítették ki. És ez nemcsak úgy volt eminens politikai kérdés, hogy mennyi szabadságot szavatol az állam a munkásnak, illetőleg a vállalkozónak érdekeik érvényesítéséhez, hanem úgy is, hogy egyáltalán mit szabályozhat az állam. A köz- és magánszféra új és új elhatárolása azóta is fő kérdés maradt – de ma már a beavatkozásmentes "polgári társadalomról" az egyén "magánszférájának" mint végső azílumnak a biztosítására ment át a hangsúly. A személyiségi jogok elterjedésének a második világháború után két tényező adott nagy lendületet. Egyrészt az "egyéniség kibontakozásának" jogi garantálása a fasizmus autonómiaellenességére adott válasz volt. Másrészt: a személyiség fenyegetettsége mégis fennmaradt, sőt nőtt; mert a beavatkozás, a manipuláció technikai lehetősége szinte kivédhetetlenné vált, s emellett az állam jóléti szolgáltatásainak a totális igazgatás volt az ára. Ezekhez az általános okokhoz nálunk még hozzájött, hogy a nem szerves modernizáció, valamint a szocialista államfejlődés történeti sajátosságai miatt az állam mértéktelenül sok társadalmi funkciót bekebelezett. A személyiségi jogok ennek a folyamatnak a réseibe, illetve (újabban) feladott területeibe fészkelik be magukat. b) Ma különösen a jog és erkölcs törésvonala drasztikus. A szakadékban a meg nem születettek, a többség felé haladó egykori szexuális kisebbségek, egzotikus szekták, gyógyíthatatlan betegek és az ő halálukról döntő családtagok és kórházi bizottságok stb. jogai tenyésznek. De "személyiségi jogi" elismerést követelnek a hagyományos házasságtól és családtól eltérő együttélési formák, egészen a kommunák mai utódaiig, a különféle "alternatív" életmódok stb. Általában az ilyen kirívó, "érdekes" esetek kapnak nyilvánosságot; éppen ezért figyelmeztetnünk kell a probléma komolyságára és átfogó voltára. Legáltalánosabban is a türelem társadalmi erénye forog kockán. Ha az állam idevágó "kis jogokat" megtagad, azzal az uniformizáltságot és az eltérővel, a mással szembeni ösztönös agresszivitást bátorítja. Másrészt útját állja olyan pozitív kezdeményeknek is, amelyek a mai dezorientáltságból kiutat jelenthetnek. Az a jog, amelyre valaki személyes kedvtelése vagy hóbortja betöltése végett támaszkodik (és miért ne?), másnak életfontosságú lehet – mint például a standardtól eltérő szokások gyakorlása egy nemzeti kisebbség identitásának fönntartásában. Ha ettől a szemponttól a tartalmi kérdések felé fordulunk, úgy látszik, hogy a probléma az erkölcsben van. A hagyományos erkölcsi válaszokat elfogadók egyre kevesebben lesznek (főleg a szaporodás és a halál kérdésében – de életstílus-ügyekben is). A különféle erkölcsi rendszerek egyenjogúságot követelnek, illetve érnek el. Szaporodnak az olyan tényállások, amelyekre egyszerűen nincs még kielégítően megalapozott és többségileg legalább megtűrt válasz. Különösen a technika lehetőségei, a fejlődés sebessége múlja felül azt, amit a társadalom erkölcsileg feldolgozni képes. Ezt az űrt a jog tölti ki – sokszor kényszerül kitölteni. Bárhogy is szeretné, csak ritkán teheti meg, hogy visszavonul. Ezzel ugyanis csak elodázza a döntést, és ez a taktika társadalmilag nem mindig sikeres. Amerikában a fogamzásgátlás és abortusz ügyét teljesen privátnak nyilvánítva, "visszaadták" a döntés terhét az egyéni lelkiismeretnek. Ám a joggal élő polgárok és az őket segítő intézmények elleni konzervatív kampány végül is ki fogja kényszeríteni, hogy a védelem terén építsék ki az aprólékosabb jogi határokat: ahol a szabad nem szabad már nem csupán egy jog puszta deklarációjára (right to privacy), hanem a társadalmi kontextusra, a joggyakorlás feltételeire is vonatkozik. A fogamzásgátlás-, illetve abortusztilalom feloldása ugyanis gyakorlatilag mindenkinek, azaz a szegényeknek is lehetővé tette a középosztály számára korábban is (más államba utazás, privát klinikák révén) elérhető születésszabályozást. Az új határokat
tehát végig meg kell húzni, a társadalombiztosítási és szegényjogon járó ellátástól kezdve az abortuszklinikák engedélyezéséig és finanszírozásáig. – Ott, ahol valamelyes tűrt gyakorlat korábban nem volt, mint például az eutanázia kérdésében, nem is gondolnak az alapkérdés ilyen igen–nem eldöntésére, hanem eleve a konkrét határokat tervezik meghúzni. Nálunk is gyakori, hogy az erre hivatott szervek menekülnek a nehéz döntéstől, s ha már nem tudják hatáskörük hiányát kimutatni, valamely generális tilalomra hivatkozva magát a problémát teszik mintegy fölvethetetlenné, vagyis tárgyalás- és megegyezésképtelenné. Példaként a vasectomia-esetet említhetem, amelyben az igazgatási szervek és a bíróságok is az egészségügyi törvény egy olyan általános szabályából vezették le a vasectomia tilalmát – ti. hogy műtétet végezni csak gyógyító célból szabad –, amely szerintem erre, mint "rendkívüli orvosi tevékenységre", nyilvánvalóan nem vonatkozik. Esetünk ugyanis sokkal inkább a szervátültetéssel analóg, amennyiben a vasectomia itt egy másik személy, a feleség egészségét szolgálná, s tőle venné át a fogamzásgátlás terhét a férj. (De egy másik érvelés is hatálytalaníthatná a "tilalmat": a férj – vagy a házaspár! – pszichikai egészsége éppúgy indokolja a műtétet, mint a "megengedett" plasztikai műtétek esetében.) A döntés elhárítása tehát nem megoldás – de látnunk kell, hogy a kikényszerített ítélet sem jobb, ha egyszer sem közmegegyezés, sem a kor színvonalán álló elvi megalapozás sincs mögötte. Ez utóbbi kísérlete is óriási terhet ró a bíróra. De számos külföldi példát tudok felhozni, ahol a bíró teljen személyisége bevetésével – és nagy munkával – kidolgozott egy-egy megoldást. 4 Az ilyen ítéletek hatása akkor is jelentős, ha nem válik többségi véleménnyé, és utóbb a joggyakorlat más irányt vesz. A vasectomia-ügyben ellenben még a felperes érvei közül sem minddel foglalkoztak bíráink. Többek között nem vették figyelembe, hogy a férj és feleség nemcsak Szent Pálnál egy test, egy lélek, hanem családjogunk szerint is egység, a családjogi törvény egymás támogatására kötelezi őket. Ha emellett az egyenjogúságot is komolyan veszi a bíróság, össze kellett volna mérnie a férfi- és női fogamzásgátlás veszélyességét, továbbá mérlegelnie azt is, hogy – ha már a vasectomiát "rossz"-nak tartja – a férj itt egy nagyobb rossz (a feleség betegsége, esetleg egy atbortusz) elhárítása végett vállalná a műtétet. Ehelyett megmaradtak a "saját testi épség károsítása" körében és egy elavult orvosi véleménynél a vasectomia visszafordíthatatlanságáról – feleséget, szakértőt nem is hallgattak meg a perben. c) Végül a harmadik általános törésvonal: a jog nagyon korlátozott technikai alkalmassága arra, hogy alapvető társadalmi és egyéni értékeket közvetlenül megragadjon. Ebben a bonyolult kérdésben csak jelzésekre szorítkozhatom.5 Természetesen a jog mindig dolgozott filozófiai és erkölcsi kategóriákkal (szabadság, bűn) – de mindig szűkebb, technikai fogalmakat formált belőlük, és egyben átlagosítva általánosított is, kihagyva az egyéni árnyalatokat. Így keletkezik a "bűn"-ből a szándékosság és gondatlanság számos válfaja – a polgári jogban például nem is a konkrét károkozó vétkessége, hanem az adott helyzetbe képzelt értelmes embertől elvárt magatartás dönti el, hogy felróható-e a károkozónak a kár. Így lesz az "emberből" "jogalany". A becsület, méltóság értékei aprólékosan behatárolt rágalmazási tényállásokban (egyes jogokban akár a sértő szavak listájában) tárgyiasultak. A nagy célok, a szabadság, az autonómia a konkrét jogintézmények rendszerén keresztül valósulnak meg. Szerencsés az a történeti kor és az a jogterület, amely rátalál egy univerzális "átírási kulcsra" amellyel ezeket a kategóriákat a valódi jogi eszköz- és fogalomvilágba transzponálhatja. Ilyen volt például a liberális polgári jog "tulajdon"-fogalma, amely – a belőle következő intézményekkel együtt – nemcsak egy anyagi alappal is garantált autonómiát, hanem még egy önállóság- és felelősségközpontú erkölcsöt is szolgálni tudott (abban a mértékben, amennyire az eredeti liberális modell egyáltalán megvalósult). A mai polgári jogból éppen az ilyen közvetítő hiányzik. A liberális szabad kistulajdon már száz éve háttérbe szorult. A "polgárból" egyre inkább fogyasztó lett. Ha szabadságának nem szerez újabb biztosító jogintézményt, autonómiája elcsökevényesedik. De ebben a folyamatban a klasszikus polgári jog tiszta vagyonjog jellege, a vagyoni viszonyokra való korlátozottsága is megszűnik. Ezért van az egyrészt, hogy a jog és erkölcs közvetlenül érintkezik, és erkölcsi kérdések direkt jogi megoldást követelnek. (A tulajdon mint közvetítő a jogot harmonikusan ágyazta be egy teljes társadalomelméletbe, amelynek megvolt a
maga erkölcse is.) De ezért van másrészt a jogban még sohasem volt értéktúlkínálat, amely már értékinflációval fenyeget. Régen a jog egyes javakat védett szolidan; majd a liberális jog – a maga rendszerében – már a szabad polgári lét anyagi alapjainak biztosítását ígérte. Ma már messze túllicitálják ezt: "az emberi méltóság megvalósítása", "a személyiség szabad kibontakozása" szerepel a második világháború utáni alkotmányokban, illetve kerül be folyamatosan az alkotmányokba és polgári törvénykönyvekbe – miközben az alkotmányos jogok az állam programjából, ígéretéből egyre inkább az állampolgár által közvetlenül érvényesíthető, bíróság előtt követelhető alanyi joggá válnak. De hogy ígérheti meg nekem a jog személyiségem önmegvalósítását? Hiszen a "kibontakozás", az "autonómia" kivételes és egyben a legszemélyesebb teljesítmény, amelyre csak kevesen képesek ("szentek foglalkozása", mondta Eliot) – mint ilyen, a jogtól teljesen független. Elnyomásban, börtönben éppúgy elérhető, mint a demokráciákban, sőt mindkettő ellenére. A törvényhozók itt nyilván a mindenkori közfelfogásban élő, külsődleges és átlagos "emberhez méltó lét" feltételeinek biztosítására gondolnak: a klasszikus szabadság–egyenlőség folytatására és alkalmazására a fenyegetettség új formáihoz. (Itt is kiütközik a "közvetítő" hiánya, amely meghatározná, milyen szinten és milyen értelemben használja a jog az érték-fogalmakat. Mennyivel világosabb volt – legalább elvileg és jogilag – az autonómia mint vagyoni önállóság!) A ma hangoztatott értékekhez azonban nem tartozik a liberálishoz hasonló teljes társadalommodell – legföljebb egy negatív program: a totalitarizmus-ellenesség. De a méltóság, a kibontakozás, a sérthetetlen személyes szféra jogának így is fontos funkciója van: állandó kritikai mérce és hivatkozási alap a szabadságot korlátozó jogszabályokkal, hatóságokkal és a saját szabadságukkal mások terhére visszaélőkkel szemben. Kimeríthetetlen védelmi forrás, éppen e jog általánossága és közvetlensége folytán: az akárhogy is elnevezett "általános személyiségi jog" generális klauzulája e jog tartalmi nyitottságát fejezi ki. Mindig levezetheti belőle a bíróság a konkrét helyzethez szükséges különös személyiségi jogot, amellyel a szabad–nem szabad határait meghúzza. Egyes különös jogok azután formalizálva önállósulhatnak is. Ilyen például Magyarországon az 1977-ben törvénybe iktatott jog arról, hogy "a számítógéppel történő adatfeldolgozás nem sértheti a személyhez fűződő jogokat" (Ptk. 83. ). Természetesen 1977 előtt sem sérthette, mint ahogy ez a tilalom a hagyományos dossziékra is érvényes és érvényes is volt. (Más kérdés, hogy miért volt szüksége a bíróságoknak törvényhozói konkretizálásra.) A méltóság, önmegvalósítás, autonómia generálklauzulája tehát az állandó konkretizálás folyamatában érvényesül – és szakadatlanul termeli a cikk elején bemutatott apró szabadságokat. Ugyanakkor hiába igyekszik a jog itt az egyéniesítésre. Technikai lehetőségei is, de a feladat is – a senki földjén a szabadság sáncait kiépíteni – az általánosításra és így az átlagosításra kényszerítik. Ebből fakad az a paradoxon, hogy minél inkább eltér valaki az átlagtól – mondhatnám, autonóm módon él –, annál kevésbé számíthat az autonómiához való jogának elismerésére. (Az "ésszerűség" polgári jogi mércéje itt is érvényesül, hiszen az egyén szabadságát mások szabadságával és a társadalom funkcionálását biztosító közérdekkel is egyeztetni kell: nem az extrém hanem csak a normális érzékenységű sértett kap biztos védelmet a korlátozásokkal, például becsületsértéssel szemben. Ha paradox módon állami szolgáltatássá válik is az autonómia, bizonyos terhek az önvédelemre hárulnak továbbra is.) Mégis, a személyiségi jogok gyakori igénybevétele, azaz a sok per – mely egyben a társadalmi érzékenység súlyponteltolódását jelzi – elmozdítja a "normális" határait, és növeli a szabadság terét. Egyben persze a nonkonformistákat integrálja is. A személyiségi jog tehát nem csupán a nyilvánvaló korlátozások, hanem a "normalitás" állandó kritikája is, amennyiben leleplezi a "haladás ára", "modern igazgatás", "közérdek" és hasonló ideológiákkal a többség számára elfogadhatóvá tett korlátozásokat. Látványos példája ennek a nyugatnémet népszámlálás meghiúsítása a túl sok és személyes kérdés miatt, vagy a géppel olvasható személyi igazolvány elleni küzdelem. – Az adatvédelem és információáramlás ügye nálunk a fent idézett paragrafussal távolról sincs elintézve. Hiszen még azt sem lehet tudni, hol és hányféle nyilvántartást vezetnek a polgárról, nem is szólva az információ megtagadására feljogosító "állami vagy közbiztonsági érdekről". Ki dönti el, hogy ez tényleg fönnáll-e? Bíróság elé vihető-e a
kérdés? A védelem "végigvitelébe" ez is beletartozna? Az, hogy e három általános törésvonal mentén (tehát a más társadalmi paradigmára szabott jogi megoldás és az új viszonyok ütközése; a jog és erkölcs határa; illetve a jog technikai képtelensége a személyesre) milyen személyiségi jogok jönnek létre, hol, és milyen szilárdan épülnek ki a szabad–nem szabad határai, az már a konkrét társadalmi helyzettől, másrészt az adott jog stílusától és technikájától függ. Mielőtt hazai problémáinkkal foglalkoznánk, még egy általános kérdést kell tisztáznunk. 3. Rövid normatani kitérő Ha egyszer a mai helyzetben a szabad-nem szabad határát mindenképpen a jog húzza meg (s ebben a lehető legnagyobb konkrétságra törekszik), akkor ez a határ elvileg mindkétfelől megközelíthető és értelmezhető. Tehát: vagy minden szabad, ami nem tilos; vagy pedig minden tilos, kivéve azt, amire kifejezetten engedély van. Az első esetben a személyiségi jogok arra szolgálnak, hogy megerősítsék a szabadságot a jogosulatlan és indokolatlan korlátozással szemben. A másodikban a kis szabadságok csupán kis szigetek a tiltás tengerében. A két pozícióhoz más indokolási mechanizmus is társul. A kérdés más szociológiai, és más logikai szempontból. Szomorú tapasztalat, hogy nálunk a második attitűd uralkodik: mindenhez engedélyt, felhatalmazást kérnek, vagy legalább a hivatalosság (látszatát) követelik meg. Az önmagában álló, "autonóm" tevékenység, ha túllépi a banális fogyasztás világát – gyanús. (Joggal. Egyedül felelősséget vállalni nem szokásos. Ez az említett "legalizálási kényszer" másik oldala.) Persze, a kifejezett felhatalmazás – az ún. "erős engedély" – aggálytalan hivatkozási alap, s egy etatista vagy paternalisztikus beidegződés számára szinte az egyedüli. Ezzel szemben a tilalom hiányából levezetett "gyenge engedéllyel" élni – erős jellemet, felelősséget kíván meg. Hisz ez voltaképpen nem norma, hanem csupán más normák logikai következménye: egyáltalán nem biztos, hogy a törvényhozó tudja, hogy megengedte! S ezért a hivatalnok számára a kérdés: döntsek-e, vagy terjesszem föl döntésre? A férfi sterilizálásáról szóló példánkban az igazgatási szervek (és részben a bíróságok is) erős engedélyt követeltek – a fordított érvelést egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Egyik fő érvük az volt, hogy a vasectomia azért tilos, mert nincs olyan jogszabály, amely megengedné. (De megalkotása napirenden van, biztatta a későbbi felperest az egyik hivatal – nem is tervezzük, hűtötte le a minisztérium. E kérdésben nem dönthetünk, jogszabályt kell hozni, mondták a bíróságok.) Ha egy tényállásnak csak egy részvonatkozása is szabályozva van, ebből örömmel vezetik le, hogy az adott tevékenység biztosan nem tiltott. Pedig ilyesmi megléte teljesen esetleges. Képtelenség lenne azt állítani, hogy a szervátültetés Magyarországon azóta megengedett, amióta az egészségügyi törvény egy sor garanciális szabályt állapított meg, vagy hogy a vasectomiánál elvileg semmivel sem problémátlanabb plasztikai műtéteket egy, a költségviselést vagy a páciensek sorrendjét szabályozó alacsony szintű rendelkezés tehetné "szabaddá". Ugyanez áll a számítógépes nyilvántartásokra is. Egy-egy tilalom az erős engedélyt éppúgy megszünteti, mint a gyengét. Egy-egy pozitív generálklauzula viszont – mint az általános személyiségi jog, az emberi méltóság stb. – éppen azt nehezíti meg, hogy a szabadságnak ezt a terét akadálytalanul el lehessen venni: egyszer csak kiderül, hogy az, amit senki földjének véltek, valójában különböző alanyi jogok felségterülete.6 Szemlélet: nevelés vagy elhatározás kérdése, hogy a gyenge engedély területén bűntudattal óvatoskodunk-e, vagy öntudattal élünk jogainkkal. Minden sugalmazás ellenére: nem áll, hogy ez "féllegális" szféra. Ilyen ugyanis nincs. Olyan állapot, amikor minden szabadsághoz, minden tényállás legalitásához kifejezett engedély kell, társadalmilag is csak a félelem szürke zónájával közelíthető meg – logikailag viszont meg sem
konstruálható.7 Amit ugyanis nem vennének fel a megengedett dolgok abszurd és gyakorlatilag megvalósíthatatlan leltárába annak mind megtevése, mind elmulasztása tiltott lenne – ez pedig képtelenség, (Viszont valaminek tevése és nem tevése lehet egyidejűleg megengedett!) 4. A jóra való restség A fent leírt törésvonalak problémái Magyarországon speciális nehézségekkel tetéződnek. Ahhoz, hogy a szabad–nem szabad határai egyrészt a szabadság javára épüljenek ki, másrészt egyértelműek, biztosak (és a közérzet számára is "legálisak") legyenek, arra is szükség van, hogy az autonómia mint érték emancipálódjon az eddigi, nyomasztóan államközpontú korszak beidegződései alól. E szemléletváltás össztársadalmi problémáiba itt nem bocsátkozhatunk, még a szükséges jogi (intézményi) garanciák kérdésébe sem, csupán a polgári jog és polgári bíróságok sajátos feladatait és az ezzel szemben ható erőket kíséreljük meg felvázolni.
1. A bajok egyik gyökere polgári jogunk féloldalas modernizálása. 1945 után a "szocialista szektor" és a központi tervutasításos gazdasági rendszer az egész "nagy gazdaságot" de facto kiragadta a hagyományos polgári jog hatóköréből, s a formálisan továbbra is alkalmazott polgári jogi intézményeket teljesen összefonta az államigazgatással. Ez a terület a polgár szempontjából többé nem volt polgári jog. Számára a "személyi tulajdon" a szükségletkielégítés" világa maradt meg: erre a passzív fogyasztói létre szűkült a polgári jog szférája, amely pedig valaha par excellence az egyéni szabadság területe, sőt a polgár politikai létének is alapja volt. Mind a legprimitívebb árumozgásra szorítkozó szocialista szektorban, mind a fizetés elköltésére és némi ingatlanforgalomra redukált egyéni autonómia körében természetesen jól funkcionálhattak a legelemibb, "klasszikus" polgári jogi szabályok: a szocialista polgári törvénykönyveket bátran kibocsáthatták volna 1820-ban is. Ugyanígy tovább élt az a 150 évvel ezelőtt találó nézet, hogy a polgári jog önmagában politikailag semleges. Mialatt a "nagy gazdasággal" folytatott modernizálási kísérletek a Polgári törvénykönyvön kívül játszódnak le, a polgárok számára megmaradt polgári jog rezervátum-állapotát a vagyoni viszonyok szempontjából is, és politikailag is sokáig megfelelőnek tartották. Ezzel együtt a polgári jog alapvető autonómia-biztosító feladata és az ehhez szükséges változások is a legutóbbi időkig a háttérben maradtak. Csakhogy az autonómia és kistulajdon egykori megfelelése nem jelenti sem azt, hogy az autonómiát ma is csak a tulajdonnak kellene hordoznia; sem azt, hogy a tulajdon szerepének teljes átalakulásával az autonómia mint érték és cél lehanyatlik; s végül azt sem, hogy a polgári jog kora liberális társadalommodellre illő semlegességét és tiszta vagyonjog jellegét fönn kellene tartani. Mindezt pozitívra fordítva: a polgár számára megmaradt polgári jog igenis hordozója és garantálója marad az autonómiának mindazokban a viszonyokban, amelyben a polgár se nem alattvaló, se nem munkaszervezeti beosztott, hanem a maga ura; és ehhez ma nem kell feltétlenül "tulajdonosnak" lennie; továbbá ezek a viszonyok többé nem semlegesek hiszen például a személyiségi jogok területén éppen az alkotmányos szabadságjogoktól elválaszthatatlanok.8 Hol állunk most? A gyakorlat megint megelőzi a tan- és hivatalos véleményt. Forrongnak a nem vagyoni közvetítésen alapuló autonómia-hordozó intézmények, mint például a személyiségi jogok vagy az egyesületi jog. Új vonásuk, hogy mindkettő túllép azon a semlegességen, amelyet a törvényhozó és még a tegnapi gyakorlat is nekik szánt: a polgári jog politizálódik. A személyiségi jogok esetében a kodifikáció idején (1959) és utána vagy 15 évig csakis egy valójában múlt századi még személyes világ belső ügyeire gondoltak: rágalmazásra, pletykákra. (A szocialista vonást legföljebb a társadalmi bíráskodás képviselte volna – de az nem vált be.) Ennek megfelelően a bíróságok csakis a klasszikus jogokat alkalmazták: sem a Ptk-ba bekerült
politikai jogoknak (például lelkiismereti szabadság, a diszkrimináció tilalma, Ptk 76.), sem az általános személyiségi jog generálklauzuljának (Ptk 75.) nincs gyakorlata. Az igazán modern feladat, a politikai vagy szervezeti túlsúly kivédése, csak most kezd szóhoz jutni. Sorsa még bizonytalan. A sajtóperek a hatvanas évek végétől élénkültek meg, ahogy a sajtó korábbi kvázihatósági szerepe elhalványult. A televízióval szemben nehezebb az egyén helyzete – különösen, ha a műsort más szervek is magukénak vallják. (Lásd például a Jogtudományi közlönyben kibontakozott vitát a Kék fényben szerepeltetett vádlott jogairól.) 9 S legnehezebb a polgár helyzete, ha szabadságát egy hatóság korlátozza önkényesen vagy vélt jogon. Ezek a perek a bírót is új helyzetbe hozzák. Nem tekintett túl Don Bartolo kisvilágán az egyesületi jog sem. A horgászok, kaktusz- és kertbarátok egyesületei bátran elérhették a ma büszkén emlegetett több ezres nagyságrendet. Az egyesületekkel akkor támadtak bajok, amikor túllépték a nekik rendelt hobbi-jelleget (a "fogyasztói szükségletkielégítést") – vagy egyszerűen csak szokatlan hobbihoz akarták a szervezeti keretek nyújtotta "legalitást" és más előnyöket élvezni (például a naturisták). Ekkor derült ki, hogy a Polgári törvénykönyv (hibátlan) egyesületi jogát szinte megfojtja a járulékos igazgatási szabályok folyondárja, amely illuzórikussá teszi az egyesülési jog autonóm kiindulópontját: azt ti., hogy az egyesület alapításához nem kell engedély. Itt az alkotmányos szabadság, a polgári jog, az igazgatási jog szétválaszthatatlan. Ha polgári jog és igazgatás ütközik, sokszor lehet bújtatott megoldást találni arra, hogy a bíróság a számára indokolhatattlan igazgatási beavatkozást visszaszorítsa az autonóm-szférából. (lásd alább.) Jobb persze, ha a bíróság előtti eljárás (a maga összes garanciájával együtt) kifejezetten az igazgatás kontrolljára szolgál – erre nálunk csak korlátozott lehetőség van. Épp az egyesületi jogban is: a bejegyzés megtagadása miatt a felügyeleti szervet perelni lehet – de a helyzet kulcsa mégis az igazgatásnál marad: a szervezés megtiltása már nem vihető bíró elé. A szabályszerűen bejelentkező egyesületszervezések esetében az igazi probléma egyébként sem az államellenes szervezkedések veszélye (amely ellen pedig az – állampolgári jogok szempontjából nem aggálytalan – igazgatási jogi védekezés formálisan irányul) – hanem az autonómiáé. Az egyesületi cél ugyanis gyakorlatilag mindig megengedett, sőt a megvalósításában való társadalmi közreműködés gyakran törvényes kötelesség is. (Például a környezetvédelmi törvény 2. és 3. §.) Amíg a társadalmi részvétel témáit vagy legalább biztos leállítását az igazgatás kézben tartja, az egyesületalapítás "szabad". A valóban önálló egyesület ezzel szemben a hivatal monopóliumát megtöri. Nemkívánatos témában is nyilvánosságot, alternatív javaslatokat, sőt bírálatot hoz: mindez a kormányzást nehezíti (de csak annyira, mint általában a demokrácia). Ahol az egyesületi céllal nem lehet manipulálni, ott az igazgatás a jog peremén lévő színvonalatlan praktikákra szorul (a felügyeleti hatáskör hiányának megállapítása, illetékességi okokból való áttétel más szervhez: viselje a felelősséget ő!) Ezekkel szemben a polgári jog majdnem tehetetlen. Csak a teljes igazgatás bírói kontroll alá helyezése segítene. E szempontból mindegy, hogy polgári, közigazgatási vagy alkotmánybíróságról van-e szó. A lényeg az, hogy az ügy kikerül az igazgatásból: a hatóságnak az állampolgár fölé rendeltsége a bíróság előtt nem érvényesül, nemcsak maga az ügy kerül nyilvánosságra, hanem a hatóságnak a nyilvánosság előtt is tartható érveket kell felhoznia, az eljárás diskurziv: ezekre az érvekre a polgár (a citoyen) válaszolhat – és viszont. Az elnevezéstől függetlenül: ez a polgári jog világa.
2. Ha a polgári jog kitör a fogyasztói lét rezervátumából, a bírói és igazgatási hatalommegosztás status quója is meginog. Túl messze vezetne feleleveníteni a bíróságok társadalmi-politikai súlyának változásait az utóbbi 40 évben. Legyen elég annyi, hogy a helyzet 10–15 év óta javul. A nagy gazdaság, a szocialista szervezetek perei ismét a bíróság előtt folynak: az ügyészség többé nem gyakorol törvényességi felügyeletet a bíróság felett: ha lassan is, de bővül a bíróság előtt megtámadható igazgatási határozatok köre. A közvélemény tisztában van azzal, hogy egy járásbíró is mennyivel függetlenebb például egy tanácsi osztályvezetőnél, és hogy a korrupció és
a protekciózás a bíróságokat még nem lepte el. A legfelsőbb Bíróság is jelét adta a bíróságok öntudatának.10 Ugyanakkor a régi helyzetnek mégis erősebb állásai vannak: ti. a jogászok szemléletét uralja. Az igazgatás – teljes jóhiszemmel – nem is számol azzal, hogy a bíróság az ő ügyeibe beleszólhat. És a bíróság voltaképpen nem is akar: a hagyományos polgári kisvilág modelljébe nevelődött bele; nem tartja magát kompetensnek a peres felek vagyoni viszonyain túlnyúló, illetve egyáltalán nagyobb horderejű döntések hozatalára. Az ítélettel az adott jogvita végére akar pontot tenni, nem pedig szélesebb társadalmi folyamatok aktív alakítójává lenni. Jellemző például, hogy környezetvédelmi ügyekben a bíróságok a legkisebb hatásfokú, ám a maguk szempontjából leginkább támadhatattlan eszközt, ti. a kártérítést alkalmazzák; és elhárítják például a szennyező tevékenység betiltását vagy a kibocsátó és a károsultak együttműködésének megszervezését a károk csökkentésére. Ilyesmire csak egyes úttörő bírák vállalkoznak. Egy 10 évvel ezelőtti felmérés is a "hivatalnok" bíró típusát találta túlnyomónak a "politikus" bíróval szemben – és a helyzet azóta sem változott. Ezzel csupán a hagyományos szemlélet objektív korlátaira kívánunk rámutatni, és nem a bíróságot leértékelni A konzervatív, "vagyoni" felfogáson belül ugyanis a bíróságok nagy áttöréseket is végrehajtottak: például megítélik a kártérítést akkor is, ha a szennyezés az igazgatás szerint megengedett (határértéken belül) volt – azaz közvetetten felülbírálják az igazgatási normákat. Száz évvel ezelőtt a bíróságoknak a "parttalan kártérítés" vádjával megküzdve kellett kiépíteniük egy károsultpárti kártérítési jogot – nemegyszer a törvény betűin is túllépve, de a kor szellemében. Ma annyiban hasonló a feladat, hogy a bíróságnak ismét el kell hagynia egy azóta már természetessé vált "felvonulási terepet". A Ptk több, mindeddig kihasználatlan szabályt kínál támaszul az autonómia fenntartásához vagy kiépítéséhez. Nem kellene a bíróságnak rögtön visszavonulnia, ha valahol igazgatási szabályozással találkozik: ez – mint az igazgatásilag "megengedett" károkért való polgári jogi felelősség példája mutatta – a Polgári törvénykönyv biztosította alanyi jogoknak nem feltétlenül korlátja; és itt nem lehet elvileg különbséget tenni vagyoni és nem vagyoni jogok között. A bíróság és az igazgatás közötti homályos, ám a bíróság által saját hátrányára értelmezett viszony éppúgy a szocialista fejlődés egy már túlhaladott szakaszának a maradványa, mint a bírói hatalom felszabadulásának másik vélt gátja: a bírói jogalkotás tilalmának dogmája. Az, hogy az igazgatás állampolgárok jogait érintő kérdésekbe stencilezett körlevelekkel érdemben beleszól, már-már természetesnek tűnik – noha ez megengedhetetlen. A bírói jogalkotás "nem szocialista" volta viszont éppen olyan differenciálatlanul él tovább a bírák tudatában is, ahogy azt annak idején az egyetemen tanulták. Vasectomiás próbaperünkben nemcsak azt ismételték a különböző fokú bíróságok, hogy ilyen fontos kérdésben a döntésre az igazgatás hivatott (ez a fent tárgyalt rossz beidegződés), hanem azt is, hogy a bíróság nem alkothat jogot. Többszörös tévedés – a bírói jogalkotás fogalmát illetően is! A felperes jogának megállapítása ugyanis nem jelenti azt, hogy ugyanez a jog más feltételek között másokat is ugyanígy megillet. Másodszor, egy jog fennállásának megállapítása (akár az igazgatás ellenkező állításával szemben is) nem alkotja ezt a jogot. A fő hiba azonban az általános személyiségi jog természetének tudomásul nem vétele. Egy generálklauzula alkalmazása mindig egy adott tényálláshoz fűződő jog megállapítását jelenti. Csupán technikai kérdés, hogy hasonló tényállásokra vonatkozó jogok később egy nevesített joggá állnak-e össze. A lényeg az, hogy ilyen "új" jogok megállapítására a generálklauzula a bírót fölhatalmazza, sőt kötelezi – éppen ezért elvileg megindokolhatatlan, miért kellene a megoldást a törvényhozótól várni. c) Gyakorlatilag persze indokolható. Ehhez a fent tárgyalt objektív korlátok mellett még egy szubjektív tényezőt kell megvilágítanunk. A járt útról nem mindenki tér le szívesen. És különösen nehéz magunk mögött hagyni, ha az új utat a fent említett törésvonalak szélén (és fölött) kell
megépíteni, magunkra hagyva, és sokszor mások sorsát eldöntő állásfoglalásra kényszerítve olyan kérdésben is, amelyet enélkül még magunkban sem oldottunk volna meg. Ezért van óriási jelentősége az eldöntendő kérdések megfogalmazásának. 5. A próbaperek dicsérete Nincs olyan jogász az angolszász jog világbirodalmában, aki ne ismerné a Donoghue v. Stevenson (1932) ügyet. De még a kontinensen is tud róla mindenki, aki egy kicsit is foglalkozott összehasonlító joggal vagy kártérítéssel. 1928-ban Donoghue-né asszony egy edinburghi kerthelyiségben fagylaltozott ismerősével. A vendéglőssel gyömbérsört is hozattak, s azzal öntözték a fagylaltot. A második öntéskor az üvegből egy oszlófélben levő csiga maradványai csusszantak ki – Donoghue-né az undortól súlyosan megbetegedett, és a sörgyárat kártérítésért perelte. Az ügyet még az érdemi tárgyalás előtt a Lordok Háza elé terjesztették elvi döntésre, ti. hogy egyáltalán van-e jogalapja a keresetnek. Lord Atkin igenlő ítélete a széttöredezett, archaikus felelősségi tényállások helyébe modern, egységes felelősségi szabályt alkotott, s ezzel az egész angol kártérítési jogot új útra terelte. A Donaghue olyan fordulópont volt, amelynek következményeit akkor csak sejteni lehetett; a tényleges fejlődést az ítélet 50. évfordulóján, 1982-ben tanulmányok özöne elemezte az egész világon. Csak kevesen tudják, hogy nem is volt csiga az üvegben. Mrs. Donoghuen sem lett beteg. Mindenesetre ez a valószínű, hisz Skóciában soha nem tartottak tárgyalást a Lordok Háza elvi véleménye után. S amikor a bírák 1942-ben utánajártak a felröppent hírnek, a skót főügyész – szigorúan nem a nyilvánosság részére – úgy nyilatkozott, hogy ha nem a jogkérdést, hanem a ténykérdést vizsgálták volna, a sörgyár nyeri meg a pert.11 Lám, egy jól időzített próbaper, amely társadalmilag fontos kérdésekhez nyúlt – például a termelő felelőssége a hibás termék okozta kárért –, s károsultak nemzedékeinek teremtett kedvező jogi pozíciót. De nem ez az egyetlen tanulság. Lord Atkin unokája elbeszéli, hogyan fejtegette nagyapja nyári vasárnaponként az istentisztelet után, a népes családi asztalnál elnökölve a csiga és a sörösüveg esetét, újra és újra felvetve a kérdést: "ki az én felebarátom?" Aztán évek múlva, már egyetemi hallgatóként Oxfordban, ugyanezeket a vitákat tananyagként látta viszont.12 Lord Atkin nagyon modern ítélete a felelősségről, a kötelező gondosságról és hatásairól ugyanis bibliai nyelven szól. A "szeresd felebarátodat" parancsának többszörös transzformációjával jut el az ésszerűen előre láthat károkért való felelősség kimondásához. Lord Atkin nem szégyellte gondolkodásmódját (bár a vallás az angol jogban e században nem divat) – teljes személyiségével, öntudatosan vett részt az ügyben. S mivel úgy érezte, hogy az agyontechnicizált joggal szemben csakis egy általános erkölcsi parancs alapján tud alternatívát állítani, ez esetben nyugodtan élt is vele. (Más ítéleteire nem ez a stílus jellemző.) Rólunk is szól a mese. A sikeres próbaperhez elkötelezett felperes és elkötelezett bíró kell. Ám kell-e próbaper? Igen. Fent már többször volt szó kihasználatlan jogszabályokról, amelyek a mindennapi szabadságok érdekében meg kell eleveníteni. De a bírói gyakorlat ezeken a feltűnő eseteken kívül is számtalan helyen megtalálhatja azt az archimédészi pontot (sokszor szempontot), amelyen megtámaszkodva a polgári jog összeszűkült világa kifordítható sarkaiból. A bírónak nem is kell mindig kész megoldást adnia. Fontosabb, s gyakran elég, ha az adott területet mozgásba hozza; bírótársainak példát ad már azzal, hogy a keresetet nem utasítja el, s a megoldás majd az ítéletek sorában lassan kikristályosodik. A bíróság gépezetét azonban "kívülről" kell megindítani: perelni kell. Ehhez bátorságra van szükség. De hogyan állunk civil kurázsival? Van bíránk, akinek úttörő környezetvédelmi ítélkezése hírnevet és
elismerést szerzett, s megengedi magának, hogy kisebb üzemet is bezárasson; van bírónőnk, akit úttörő és következetesen autonómia-párti személyiségi jogi ítélkezése miatt vagyoni perek tárgyalására helyeztek át. A bíró erkölcsi sikere hivatali úton el nem vonható – az ügy hivatalos sikere, azt hiszem, ma leginkább a szerencsén múlik. A magas rang, s persze az oda vezető út, nem kedvez az újító szellemnek. A sokat emlegetett vasectomia-ügyet legfelsőbb bírósági és minisztériumi kollégák rokonszenvvel követték, míg magánemberként nyilatkoztak; de erről hivatali énjük nem vett tudomást. Egyesület-alapítással kapcsolatban is tanúja lehettem a privát szimpátia és hivatali elutasítás egész sajátos módon megrendezett kinyilvánításának – államtitkári szinten. A másik oldalról nézve: próbaper és a szabadság határainak egyéb megpróbálása ritka. A helyes perbeli problémafelvetéshez egyébként is szakember kell. (Ez az elméleti jogászoknak is kínál cselekvési lehetőséget.) Vasectomia-példánk a felpereseknek szorongató egzisztenciális probléma – elvi jelentőségűvé a tematizálás teszi. Fontos, hogy a kudarcot is vállalni kell. Míg a kísérletek elején tartunk, maga a tett is olyan hasznos, mint az eredmény. A vasectomia-ügyet sok joghallgató kísérte figyelemmel, szemináriumokon vitatták meg. Talán nem volt haszontalan tapasztalat, s emlékezni fognak akkor is, mikor már nekik kell hasonló kérdésekben dönteniük. Az esetben felmerült problémák most kerülnek bele a szakirodalomba, illetve nyilvánosság elé. A napi politika érzékenyebb részét érintő, és egyben nagyobb tömegbázisú autonómiamegvalósító kísérletek a környezetvédelem területén az elutasítás ellenére is kézzel fogható eredménnyel jártak: a "hivatalos" oldalt lépéskényszerbe hozták. Például a KISZ és a népfront környezetvédelmi apparátusa nem jött volna (ilyen gyorsan) létre az autonóm mozgalmak nélkül. Másrészt ezek a fejlemények is megkérdőjelezték a cselekvési lehetőséggel kapcsolatos beidegződéseket. Úgy látszik például, hogy a cikk elején említett "legalitás-keresés" felhasználhatatlanná válik. (A spontán mozgalom integrálása társadalmilag már túlhaladott – nem a szelet kell kifogni a vitorlából, hanem az együtthajózás módját megtalálni. Másrészt arra is van tapasztalat, hogy az érdekek sokféleségében a felülről szervezettség, a fedőszerv megléte sem mindig fedezék.) Befejező példánk csak látszólag visz el szorosabb polgári jogi témánktól. Valójában azt bizonyítja, hogy szabad nem szabad feszegetése sosem elszigetelt kérdés.
JEGYZETEK 1. A történeti példákhoz és a forrásokhoz lásd Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete. Budapest, 1983. II. fejezet. – A "halottak" jogai" a mai magyar felfogás szerint "kegyeleti jogok", amelyek meghatározott hátramaradottakat, elsősorban a hozzátartozókat illeti meg az elhunyt emlékének megsértése esetén – de igen sok jog ezeket a halottat túlélő jogként kezeli. Hasonló a helyzet a szerzőt "túlélő" szerzői jogokkal. – A "biológiai jogoknak" – elsősorban az angolszász jogban – már áttekinthetetlenre duzzadt irodalma van. 2. A Vasectomia-eset (Fővárosi Bíróság, 47 Pf. XII. 23415/1984.) dokumentumaiból bő válogatást közöl Lenkovics Barna tanulmánya. Alkalmazkodás a változáshoz. Megjelenés alatt a Társadalomkutatásban. 3. Sólyom László: i. m. 21–30., 261–309. 1. 4. Ilyenek például a híres fogamzásgátlás- és abortusz-ítéletek Amerikában (Griswold v. Connectikut, 381. U.S. 557. (1969), és Roe v. Wade, 410. U.S. 113. (1973) és az NSZK-ban (az Alkotmánybíróság korlátozó ítélete, BVerfGE 39. 1–95. 1. 1975-ből), vagy a nemIét (a születés megakadályozása folytán) és a nyomorékon létezés értékének összehasonlítása a "wrongful life"-esetekben, például Gleitman v. Cosgrove, 227 A.2d.689 vagy Berman v. Allan, 404 A.2d.8 (1967-ből, illetve 1979-ből), avagy a már csak "vegetatív" életet élők életfenntartása feletti döntés jogáról Eichner v. Dillon, 426.N.Y.S.2d. 517, és persze a Quinlan-eset, 355 A.2d.647. 5. Bővebben lásd Sólyom László: i. m. 312–334., illetve Polgárjog és polgári jog. Jogtudományi Közlöny, 1984. 12. sz. 6. Különösen ügyelni kell arra, hogy a jogok és érdekek összeütközése, egymással szembeni mérlegelése során ne érvényesüljenek indokolatlan preferenciák. (A személyiségi jogok körében az ilyen mérlegelés tipikus: például a jó hírnévhez való joggal szemben általában a sajtószabadság joga áll.) A demokratikus hagyomány az, hogy az egyéni szabadság minden korlátozását konkrétan indokolni és elkerülhetetlenségét bizonyítani kell, "közérdek", "állami érdek", "közbiztonság" és hasonlók önmagukban ehhez nem elegendők. 7. G. H. von Wright: Norm and Action. A Logical Enquiry. London, 1963. 86. 1. 8. Lásd Sólyom László: Polgárjog és polgári jog. 9. 1 Felkay Andrásné – Kiss Daisy: A személyiség védelme és a bírói gyakorlat. Jogtudományi Közlöny, 1984. 1. sz. Ilkei
Csaba: Személyiség, társadalom, tömegkommunikáció. Uo. 1984. 12. sz. Székely László: A személyiségi jogok érdem szerinti elosztásáról. Uo. 1985. 5. sz. Sólyom László: Vojtina olvasólevele. Uo. 1985. 5. sz. 10. Lásd Kálmán György: Még egyszer az elvi irányításról. Jogtudományi Közlöny, 1985. 4. sz.; Törő Károly: Kényszerintézkedések az elmegyógykezelésben. Valóság, 1985. 5. sz. 11. Geoffrey Lewis: Lord Atkin. London, 1983. 52. 1. 12 Uo. 57. 1. 12. Uo. 57. 1.
