SALLAI JÓZSEF: GAZDAGÍTÓ HELYI ÖRÖKSÉG A természet mindenkit elbûvölõ tökéletességeivel nem versenyezhetnek a nyelvek – mondhatjuk Petõfi szavaival. Örökségünk kincsestárában azonban mindezekkel a varázsos ajándékokkal együtt ott sorakoznak az emberi léthez és tevékenységhez köthetõ becses szellemi értékek is. Az élet dolgain elgondolkodva ugyan sok mindent magától értetõdõnek hiszünk abból, ami körülvesz bennünket, pedig már az a felismerés is mennyi bölcsességet, tapasztalati igazságot sûrít magába, hogy a jelen múlttá válik, a jövõ viszont csupa múltból tevõdik össze. Ugyanúgy csodálkozunk rá újra és újra Szophoklész (Kr. e. 496–406) ismert megállapítására is, mely szerint „az embernél nincs semmi csodálatosabb”, mert a múlt, jelen, jövõ felfogása is egyedül csak emberi tulajdonság. A történelemszemléletben a Kr. e. II. században alkotó Polübiosz (Kr. e. kb. 201– kb. 120), tehát az ókor óta jelen van, a kereszténység elterjedésével pedig általánossá vált az egyetemesség eszméje. Ennek szellemében fogalmazhatnánk úgy, hogy csak egy történelem van, az emberiség története, a világtörténet. Ezt erõsíti bennünk az emberiség közös jövõjének a keresése vagy európaiságunk megjelenése, kifejezõdése közgondolkodásunkban, valamint a világra, az európai integrációra való nyitottságunkat bizonyító szavaknak, fogalmaknak az elterjedése nyelvünkben. Ha mindezekhez társítjuk még azt a sokakban visszhangot keltõ értelmezést, amely szerint a modernizációt és a haladást a globalizáció, valamint a fejlõdés motorjának tekintett csúcstechnológia jeleníti, illetve valósítja meg, akkor az elõttünk álló gondolatsor alapján esetleg arra a következtetésre juthatunk, hogy századunk anyagelvû, profitorientált világában kevesebb figyelmet igényel a múlt, azon belül is különösen a helyi közösségek sajátos értékeket õrzõ hagyománya. Vagy más szemszögbõl tekintve: a világfolyamatok áramába való bekapcsolódás, a távlati és a konjunkturális igények kielégítése – mint korunk kihívása – olyan megváltozott módszert kíván tõlünk, amely a levedlett kígyóbõrhöz hasonlóan nyit teret a hagyományt mellõzõ új elõtt. Csak akkor – mint a globalizálódás érintettjei – hogyan viszonyuljunk a helytörténethez? Kell ilyet írni vagy tanítani? Milyen rangja, haszna van és lesz a helytörténetnek? A kérdésekre több megközelítésbõl is kereshetjük a választ. Az emberiség és a történetével foglalkozó tudomány ugyan egységes, de térben és idõben egyaránt tagolt. Nem ragadható meg, nem beszélhetõ el egyetlen, egységes történelemként az egyetemes, de még a magyar múlt egymást követõ nemzedékeinek egymásra települõ nemes öröksége sem, sõt ezek minden részével sem foglalkozhatunk egyszerre. Természetes igényt elégít ki tehát a nagy folyamatok, az egész bemutatása és a részek feltárása is. Mindkettõnek van létjogosultsága, sõt kiegészítik egymást. A világról ugyanis mondhatjuk, hogy globalizált, de az ember igazán a lakóhelyén van otthon benne. Ha 29
Sallai József
a globalizáció a különbségek és a sokféleség megmaradása ellen hat, akkor az uniformmal szemben felértékelõdnek a kisebb térségek hagyományai, jellegzetességei. Így a transzkontinentális régiók, a nagy hadászati zónák stb. mellett továbbra is van és lesz értelme a kultúrák pluralizmusának, lesz varázsa az egyedinek, a különlegesnek, a szabolcsi, beregi, szatmári szokásokról vagy a Krúdy világáról szóló tradicionális ismereteknek, az ezeket feltáró helytörténetnek, függetlenül attól, hogy a mindennapi gyakorlatban egyszer szûkebb, máskor tágabb értelemben találkozunk vele, vagy hogy e múlt eseményei az emlékezet egyéni, hivatalos, esetleg tudományos formájában kerültek-e átörökítésre. És különben is: nem csupán az aranyozott tollal aláírt központi döntések, a nagy események ismerete a fontos, hanem mindezeknek a kisebb térségekben való megnyilvánulásai, hatásai is. Amint az sem lehet közömbös számunkra, hogy a helyi természeti adottságok, gazdasági, népességi mutatók vagy egyes személyek, különleges pillanatok milyen szerepet játszottak valamely település fellendülésében, esetleg az egész országra kiható változások befolyásolásában. Nem lehet tehát a véletlen mûve, hogy az új évezredben és a globalizálódó környezetben éppen annak lehetünk a tanúi, hogy az idõ, a feledés egyáltalán nem üríti ki azoknak a kisebb térségeknek, városoknak, falvaknak a múltját, amelyek nem a fejlõdés fókuszában alakíthatták sorsukat. Erre utal a helyi jelenségek iránt tapasztalható folyamatos, sõt növekvõ érdeklõdés, amelynek számos jelét látjuk az új tv- és rádióstúdiók mûködtetésében, a változatos sajtótermékek (lapok, folyóiratok, évkönyvek, helytörténeti kiadványok, útikalauzok) megjelentetésében, honismereti gyûjtemények létesítésében. És akkor még nem is szóltunk az évfordulók megünneplésérõl, a jeles személyiségek emlékének az ápolásáról, a helytörténeti napokról, vetélkedõkrõl, kiállításokról, a védettséget nyert értékeknek a világörökség listájára kerülésérõl, a hely ihlette mûvészeti alkotások, pályamunkák gyarapodó számáról, az emlékhelyek látogatottságáról, újabban pedig az örökkévalóságnak szánt internetes naplók közös vezetésérõl. A helyi kultúra példaként felsorolt értékeinek a jelenben való velünk élését természetesen nem tarthatjuk a globalizálódás átmenetileg érvényesülõ ellenhatásának. Másról, a születési és lakóhelyünkhöz fûzõdõ, a hozzá bennünket örök hálára késztetõ lelki kapcsolatunkról – mint eloldhatatlan kötelékrõl – van szó. Igen, mert a nekünk biztonságos, meleg otthont adó táj, település szinte a minden széppel, jóval kényeztetõ világ közepét jelenti számunkra, amely mágnesként vonz bennünket, ezért oda mindig visszavágyunk, visszatérünk, miként – Ady Endre hasonlatával – a „föl-földobott kõ” lehull a földre. Abból indulunk ki, hogy a történelemnek mi is részei vagyunk, és elõször e szûkebb pátriánkban leszünk azzá, ahol nyelvben és lélekben az a bizonyos bölcsõ – Arany János szavaival – „magyarrá ringatott”. Itt kezdjük el alapozni, építeni tapasztalatokon nyugvó tudásunkat a világról, jogainkról és kötelességeinkrõl, miközben találkozunk az átélhetõ, sokszínû valósággal, kialakul meggyõzõdésünk a jóról és a rosszról, az emberi együttmûködés megtartó erejérõl, a nevelõ közösség erényeket nemesítõ, magatartást formáló, 30
Gazdagító helyi örökség
tettekre és áldozatokra ösztönzõ, egész életre szólóan motiváló értékeirõl. Ez a szíveket egyesítõ és erõsítõ, életközeli tájélmény tágul majd késõbb országossá, hazafias, édes érzésekké, hazaszeretetté. Az élet hagyományos terét jelentõ kisközösségek tehát nem zárkóznak önmagukba, még nem is csupán egymás mellett léteznek, hanem összetartozó egészet alkotnak, a nemzetet, míg a kisközösséget szervezõ lokális szellemi örökség a nemzeti identitás alakítójává lép elõ. A hagyomány egyidõs a társas viszonyban élõ emberrel, mert a közösség teremti azt és fordítva: a hagyomány teremt közösséget. Ez a kölcsönös egymásra hatás táplálta a múltról szóló közös ismeret egyre nagyobb szerephez jutását. A hagyománykincs ugyanis gyökereket, identitást adott, erõsítette az összetartozás érzését, mozgósító és megtartó erõt kölcsönzött birtoklóinak. Közérdeknek tartották tehát az elsajátítását, ezért apáról fiúra, nemzedékrõl nemzedékre szállt – amint a közös származás, a vérrokonság tudata – a szájhagyomány útján. Így õrizték õseink is századokon át a turulmondát, a csodaszarvasmondát és a honfoglalást, amíg aztán leírták azokat. Könnyû volt nekik akkor, mondhatnánk ma. Õk nem a gyorsuló idõben éltek, az ismeretek még nem gyarapodtak olyan gyorsan. Az egymás közti állandó ismétléssel mindent el lehetett tapasztalati úton sajátítani a valós együttélés közösségében, amely nemcsak a lehetõséget biztosította ehhez, hanem ellenõrizte is az eredményt. De a hagyomány késõbb is meghatározó maradt, amikor már törvények születtek, mivel a központi szabályozás nem jutott el mindenkihez. A társadalom kis egységekre való osztódása, a közösségi kötelékek lazulása új helyzetet teremtett. Az új feltételek között azonban nem a helyi hagyomány szerepe változott meg, hanem csak az átadás módja, ami az írásba foglalt hagyomány térhódítását hozta magával. A történeti forrásokban rejtõzõ értékek feltárásával és közkinccsé tételével foglalkozó helytörténetírás hazánkban már több évszázados és sikeres múltra tekint vissza. Fokozatosan kialakultak szakmai mûhelyei is: levéltárak, múzeumok, könyvtárak, statisztikai hivatalok, egyetemi-fõiskolai tanszékek stb. Az idõk során szakképzett kutatók, történelemtanárok és – egyes változatait – a legkülönbözõbb felkészültségû amatõrök egyaránt mûvelték. De tekintettel arra, hogy a szakma teljesítményét eddig többen is összegezték, itt csak utalni szeretnék néhány jellemzõ, tartalmában Kelet-Magyarországot (is) érintõ alkotásra, illetve a helytörténet mûvelésének változó feltételeire. Közülük elsõként Bél Mátyás (1684–1749) Notitia Hungariae… címen megjelent nagy munkáját emelhetjük ki, amelynek kéziratban ránk maradt, Szabolcs megyére kiterjedõ gyûjtése 1979 óta – Balogh István jóvoltából – magyar nyelven is olvasható. Forrásértékû ismeretekkel gazdagította a helytörténeti irodalmat Fényes Elek (1807–1876), majd jöttek a jeles millenniumi kiadványok, az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, valamint a Borovszky-féle Magyarország vármegyéi és városai c. sokkötetes vállalkozások. 31
Sallai József
A két világháború között különösen a Tiszántúl vizsgálatában jeleskedett a Tisza István Tudományos Társulat, amely több debreceni egyetemi tanszék összefogásával végezte és irányította ezt a munkát. A második világháború után „a múlt eltörlésének” légköre nem kedvezett a hagyományok ápolásának. Inkább a marxista szövegek tanulmányozását helyzeték elõtérbe, mint a múltat, amelyet nem megérteni akartak, hanem ítélkezni felette. Eltûntek az intézmények, iskolák nevei, a történelmi utcanevek – mint a Malom sor, Ér utca, Piac utca –, amelyek aztán sorra Leninre, Felszabadulásra, Vörös Hadseregre változtak. Titkolni kellett a katona-múltat, a nyugati fogságot vagy rokonságot, a polgári tulajdont, párt- és egyesületi tagságot stb. Hatására a családban megszakadt a hagyományápolás fonala. Akik viszont közösségük elhagyására kényszerültek, hagyományaik iránt az új helyen érdektelenséget tapasztaltak, következésképpen aztán el is felejtõdtek. Az 1960-as évektõl az agrárpolitika még erõteljesen megritkította a határneveket, de a helytörténetírás némi lendületet is kapott. A Kossuth Lajos Tudományegyetem és a Déri Múzeum történészei Szabó István professzor ösztönzésére, máshol a szaktudomány pesti, szegedi mûvelõinek a kezdeményezésére stb., majd a Hazafias Népfront egy-egy hozzáértõ elkötelezettjének a támogatásával (mint Novák József, Morvay Péter, Töltési Imre) az egyetemi, fõiskolai oktatók, levéltári, múzeumi szakemberek és mások egész sora vett részt szerzõként, szerkesztõként, lektorként a helytörténetírásban. Sorra jelentek meg a hajdúvárosok monográfiái, a levéltári, múzeumi évkönyvek, a tanszéki „Acta” sorozatok, esetleg a honismereti pályamunkákat közreadó füzetek, mint a Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban c. sorozat. Benda Kálmán pedig rendszeresen felvállalta a folyamatosan gyarapodó kötetek szóban vagy írásban való ismertetését-értékelését. A Tájak–Korok–Múzeumok sorozatot több száz füzete tette ismertté. A rendszerváltást követõen újra megélénkült a helytörténetírás. Intézmények, egyházak, iskolák történetét, a gazdaság és gazdálkodás teljesítményeit, az ünnepek és hétköznapok hagyományait írták meg, sõt településmonográfiák sora készült el. A helytörténet iránt szinte folyamatosan olyan megújuló igény jelentkezik, amelyet nem múló divat táplál. Az önkormányzatiság kiépülésével párhuzamosan ugyanis erõsödtek a közösségek, amelyek felismerték, hogy jövõjük formálásában építhetnek saját múltjuk, hagyományaik értékeire. Megtartó és összetartó, önszervezõdésüket gazdagító, önazonosításukat fejlesztõ erõt látnak az élõ tradíciókban – joggal. Azt pedig már történelmi tapasztalatok igazolják, hogy a múlthoz így kötõdõ, azzal együtt élõ egyének sajátjuknak, otthonuknak érzik szûkebb hazájukat, amelyben õk nem csupán lakosok, adózó termelõk, hanem öntudatos polgárok, jövõjükben bízó, döntéseket hozó és vállaló emberibb emberek. A kulturális és más sikeres értékek szemléjét kínáló település ugyanis elõbb-utóbb gazdasági elõrelépésben is reménykedhet, mert ezáltal növelheti az idegenforgalmat, testvérvárosi kapcsolatokat építhet, különféle támogatásokhoz juthat stb. Az érveket még sorolhatnánk 32
Gazdagító helyi örökség
tovább, de az eddigiek is kellõen bizonyítják, hogy a helytörténet iránti érdeklõdés a jövõben sem szenved törést. Befejezésül megállapíthatjuk, hogy az elõdök szellemi hagyatéka egyszerre jelent számunkra velünk, bennünk élõ értéket és feladatot. Tudnunk kell ugyanis, hogy bár a múlt kulturális örökségének a szerepét, jelentõségét szinte alig lehet túlbecsülni, azt lehetetlen megörökölni, arra a nemzedékeket meg kell tanítani: elektronikus, nyomtatott médiumokban és nem utolsósorban az iskolában. A helytörténet magas haszonnal kamatozó közvetítõ lehet ebben, de nem elég, ha csak tantárgyként van jelen a nevelõ-képzõ intézményekben, hanem az oktatás egészét át kell hatnia. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a közösség, az identitás kialakítása nem egyszeri aktus, hanem azokat folyamatosan fejleszteni, tökéletesíteni szükséges, mert csak így kövezhetjük vele a jövõbe vezetõ utunkat.
JÓZSEF SALLAI: Local Heritage that Enriches Us In our century the concepts of modernity, advancement and progress are often associated with the spread of globalism and top technology. Besides economic growth and technical development we need cultural, emotional ’adhesive’, as well if we want to build our future. It can also help people to create communities. The past and traditions of the homeland can serve as a kind of uniting, spiritual link in forming public spirit. It is the task of local history to probe into the past and familiarize people with them. Thus local cultural heritage enriches national history and the nice and motivating feeling of belonging together at the same time so that people can feel themselves at home in the world.
33
Sallai József
34
