SARWAT CHADDA
AZ ÖRDÖG CSÓKJA
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011
Írta: Sarwat Chadda A mű eredeti címe: The Devil's Kiss A művet eredetileg kiadta: Puffin Books, Penguin Group Published by arrangement with Rights People, London Fordította: Gazdag Tímea A szöveget gondozta: József Aranka Copyright © Sarwat Chadda, 2009 From DEVIL'S KISS by Sarwat Chadda. Cover image by David Eustace © 2009. Reprinted by permission of Disney • Hyperion. All rights reserved. A könyv megjelenését az Európai Unió Kultúra 2000 programja támogatta www.kulturpont.hu ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 239 5 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektor: Szécsényi Tibor, Széli Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Feleségemnek és lányaimnak
Kicsoda tett téged fő emberré és bíróvá mi rajtunk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint megöléd az égyiptomit? 1 Mózes II. könyve 2. rész 14.
1
Károli Gáspár fordítása
1. FEJEZET KÖNNYŰ LESZ MEGÖLNI, hiszen csak hatéves. Akkor mi ez a keserű, görcsös érzés a gyomrában? Miért verte ki a hideg verejték? Csak hatéves. Billi a park vége felé gázolt a magas, szúrós fűben. Az őszi éjszakai szél suttogott neki a Veremben. Micsoda név egy játszótérnek! Itt azonban senki sem akart játszani. Már évek óta nem. A játszóteret körülvevő alacsony kerítés régen összedőlt, korhadt deszkái úgy álltak ki a földből, mint csámpás, elfeketedett fogak. Az állat formájú rugós hinták üreges szemekkel figyelték, s a régi rugók nyikorogtak, ahogy üdvözlésképpen biccentettek neki. A fiú a három hinta közül a középsőn ült. Csak hatéves. Billi zseblámpával a kezében közeledett, melynek fényéhez hozzáadódott a telihold és a Crystal Palace világító, piros lámpái az adótornyon, mely hatalmas, fekete tüskeként meredt az égbe. A rozsdás lánc megcsikordult, ahogy a fiú előre-hátra hintázott, miközben őt figyelte. Talán nem ö az. Lehet, hogy csak egy hétköznapi gyerek. Talán nem kell megölnöm. Hétköznapinak látszott. Elnyűtt Nike edzőcipőt, gumis derekú farmert és bordó-kék csíkos Crystal Palace pólót viselt. Egy helyi srác. Átlagos, ha figyelmen kívül hagyjuk a nyakán lévő nyomokat. Fehér nyakán sötétlila véraláfutások éktelenkedtek. Billi mély levegőt vett, és kalapáló szívvel átmászott a régi kerítésen. A játszótér kavicsos volt, és csupa szemét: régi konzervdobozok, penészes újságok és a dombtetőn álló csontvázszerű fákról idesodródott száraz, barna falevelek
borították. De ez a romlás több volt, mint szelíd öregedés. A pusztítás minden nyoma felfedezhető volt. Gonosz hely. Ártatlan vért ontottak ki itt, és bemocskolták vele a földet. Billi azt gondolta, hogyha összeszedné a bátorságát, és odafigyelne, még mindig hallaná a halálsikolyok visszhangját a szélben és egy gyermek utolsó sóhaját a levelek suhogásában. A földből édes, olajos pára szállt fel. Átitatta a levegőt. Ahogy azonban Billi átlépte a határt, a duplájára sűrűsödött, s pár lépés után a tüdeje fulladásig megtelt vele. Az a néhány virág és gaz, aminek sikerült áttörnie, szürke volt és torz. Fényes, fekete, páncélos testű bogarak menekültek a köveken, és kövér, fehér, foszforeszkáló hernyók vonaglottak a lába alatt. – Szia! – mondta a fiú. – Szia! – felelt Billi. A fiú ránézett, és bár hiányzott alul az egyik első foga, ennek ellenére a mosolya lágy és természetes volt. Pont olyan volt, mint a fényképen. Még mindig lehet, hogy tévedek. Ám ahogy közeledett, minden lépéssel biztosabb lett abban, hogy nem téved. A véraláfutás tanúsította. Billi néhány méterre a fiútól megállt. Még ennyi idő után is látszottak az ujjnyomok a nyakán. – Játszani jöttél? – kérdezte. „Nézz a szemébe!" Ez volt az utasítás. Hát nem ez volt az egyik első dolog, amit megtanult a Rendben? A lélek tükre. Elégszer bámult saját fekete szemébe, azon tűnődve, hogy valójában mi lehet mögötte. Talán csak még több sötétség. A fiú leszállt a hintáról, s most a telihold tökéletesen megvilágította duci arcát, foghíjas mosolyát. A szeme tükörként csillogott, mint a macskáé. Billi belebámult, de nem látott mást, csak üres tükröződést. Ő az. – Sajnálom, Alex. Azért jöttem, hogy visszavigyelek. – Honnan tudod a nevemet?
Mi az, amit nem tud róla? Elolvasta a régi újságokat, egy álló hétig keresgélt a könyvtári archívumban. Még azt a kifakult 8 milliméteres amatőr filmet is megnézte, ami csupán az élet hunyorgó sárga illúziója volt a fehér lepedőn. Alexander Weeks. Hatéves. Bartholew utca 25. A St. Christopher Általános Iskola tanulója. Penny testvére. Utoljára 1970-ben látták. – De még csak most jöttem. Az anyukámat akarom látni! Jennifer és Paul Weeks egyetlen fia. Billinek eszébe jutott, amikor az apukájával a templomban ültek, és a szülők a régi fényképalbumukat mutatták nekik. Elmesélték, hogy még most is álmodnak Alexről. Hogy vannak éjszakák, amikor látják az arcát az ablaküvegen túl. – Tudom. De nem maradhatsz itt! Billi arra hivatkozott, hogy még csak tizenöt éves, egy évvel fiatalabb a kelleténél. De az apja ragaszkodott hozzá. Eljött az ideje. A Próba. Az utolsó vizsga, mielőtt felvennék a Rendbe. Arthur SanGreallal senki nem ellenkezik. Számított valami kis lázadozásra. Veszekedésre, hangzavarra és dühre. Különben mi szükség volt arra a sok vívásórára Percyvel? A karja és a lába, mint egy vágásokból és véraláfutásokból álló térkép, amivel már amúgy is eléggé felkeltette a figyelmet a suliban. Arra számított, hogy párbajoznia kell egy igazi Istentelennel. Egy Elmebeteggel, Agyarassal, vagy akár egy Alvilágival. De erre nem! Hogy egy kisgyereket kelljen megölnie. – De miért? Ez nem igazság! – A gyerek két oldalán levő hinták idegesen csörögtek láncaikon. Billi megdermedt. Még a termo-pulóver alatt is libabőrös lett a karja. Alexből csak úgy áradt a hideg. – Tudom, fiam. Billi megpördült.
Az apja lépett át a törött kerítésen, és feléjük közeledett. Öltönyt viselt, az egyetlen öltönyét. Sötétkék volt, és fényes a sok viseléstől. Bal kezében kardhüvely, jobbjában kard. Másfél méter hosszú, a markolata vastag vaskorongban végződött, rajta a Rend szimbóluma: két lovag egy lovon. A széles penge kísértetiesen csillogott a holdfényben. Brutális, kaszabolásra való fegyver volt. A fiú a férfira tekintett. – Te is azért jöttél, hogy megölj? Arthur megállt, félúton köztük és a kerítés között, és elhajította a hüvelyt. Rámosolygott Alexre, de fáradt, halovány mosoly volt. Hideg, kék szeméből pedig hiányzott minden gyengédség. – Nem, fiacskám. Tudod, hogy nem tehetem. – Billire pillantott. – Te már halott vagy. – Ez nem igazság! A hinták ide-oda csapódtak, összeverődtek, a körhinta nyikorogva életre kelt, lassan forogva csikorgott rozsdás tengelye kopott üregében. – Az a férfi azt mondta, megetethetem a madarakat. Azt mondta... – Büntetést kapott a tettéért – közölte Arthur. – A Pokolban van? – kérdezte Alex. – Azt garantálom. A fiú feljajdult. – Én nem akartam meghalni! – nyújtotta a kezét. – Hadd maradiak! – Kristálykönnyek peregtek le az arcán, a szája és az álla titokzatos ráncokba torzult a szenvedéstől. – Sötét van, és teljesen egyedül vagyok. Sötét van és félek! – Könyörögve lépett közelebb. Csak egy kisfiú... – Billi, ne! – kiáltott rá Arthur, de elkésett. Billi térdre esett, és magához ölelte Alexet. A szívéhez húzta, és...
A hideg beszűrődött a pórusain, jéggel itatva át a bőrét. Fekete genny árasztotta el az ereit, mint a méreg, telepumpálva Alex elkeseredésével, irigységével és GYŰLÖLETÉVEL, amiért izzadt kezek és szorongató ujjak elhurcolták a napfényről a mocsokba és a lehullott levelek közé. Hogy soha többé ne érezze a MELEGET, ami annyira hiányzik neki, és amire mindennél jobban vágyik. így hát tőle szívja el, s nem hagy meg mást, csupán a csontig hatoló hideget, kiszívja a tüdejéből a levegőt, zúzmara lepi be, és a HÚSA felhólyagosodik, könnyei az arcára fagynak, ahogy Alex szemébe mered, mely fekete és csupa rosszakarat, mert nem emlékszik másra, mint a GYÖTRELEMRE, melyet képtelen elfelejteni, és feneketlen vírusként rágja, amit nem tud elfojtani, így hát Billinek SZENVEDNIE kell, és a hideg égeti a szívét, ahogy Alex egyre mélyebbre fúrja magát, belékapaszkodva, hogy csatlakozzon hozzá a sötétségben, messze, messze... Erős kezek markolták meg tiszta erőből Billi vállát, és kiszabadították. Arthur eltaszította a fiú közeléből, amitől elgurult a kavicson, és nagyon megütötte az arcát. Moccanni sem tudott, mintha jéggé dermedt volna. Ujjai karmokká görbültek, és megdermedtek a hidegtől. Birtoklás. Birtokba akarta venni őt. Nem Alex volt az. Már nem. Billi megpróbált felállni, de a lába nem hajlott, úgy érezte, olyan törékeny, akár egy jégcsap. – Billi! – kiáltott Arthur. A hinta fából készült ülőkéje hangos reccsenéssel tört szét, és a két elszabadult lánc ostorként csapkodott. Billi elhajolt előle, amikor az egyik fölötte csapott át, de Arthurt homlokon találta. A kard elrepült, a férfi megtántorodott, aztán elemelkedett a földtől, ahogy a lánc a nyaka köré tekeredett.
Majd egyre jobban megszorult. Arthur a hinta A alakú vázán himbálódzott, mint egy perverz játszótéri akasztófán. Hiába karmolta a hurkot, arca egyre sötétebb és vörösebb lett. – Engedd el! – sikoltott Billi. Előrehajolt, talpra küzdötte magát. A lába remegett, akár a kocsonya. De Alex nem hallgatott rá. Fekete, vérszomjas tűz lobogott benne, és vadállati üvöltés szakadt ki belőle, ahogy Billi apja ott himbálódzott a lánc végén. A kiáltást a lány a bőrén érezte, mintha tőrrel hasogatták volna. Alex képtelen lett volna ilyen hangot kiadni. Egyetlen gyermek sem tudna. A kard ott állt kettejük között, hegyével a talajba fúródva, egyenesen, akár egy acélkereszt. – Kérlek, Alex! – könyörgött Billi. Arthur keze lehullott, a teste elernyedt. De Alex, vagy az, ami élő fiúnak adta ki magát, csak nevetett, és a karját mozgatta, mintha tébolyult bábjátékosként játszana a lány apjának testével. Billi nekilendült, majd föld- és rovarzápor kíséretében kirántotta a földből a kardot. Alex megfordult, mire ő mellbe rúgta, amitől a fiú elesett. Billi a markolatot megfordítva, Alexnek szegezte a kard hegyét. – Istenem, bocsáss meg nekem! – suttogta, majd a gyermek szívébe mártotta a pengét. A sikoly felverte az eget, Billi beleremegett, de szorosan markolta a drótfonattal díszített kardmarkolatot. A sebből, mintha valami élőlény lenne, fekete epe tört elő, ami átáztatta a ruháját, és összefröcskölte az arcát. Amikor az ektoplazma a szájába fröccsent, és lefolyt a torkán, fulladozni kezdett. Mélyebbre nyomta a kardot, a földhöz szegezve Alexet. A kard gombjára támaszkodva fél kézzel keresgélt a zsebében, ahonnan egy apró ezüstfiolát vett elő. Izzadt kezével képtelen
volt levenni a kupakját, ezért leharapta, aztán az ujjaira kente a tiszta olajat. Alex tágra nyílt szemmel bámult, amikor Billi eldobta az üres üvegcsét. Kihúzta a kardot, és térdre esett mellette. – Ne, Billi! Kérlek! Nem akarok elmenni! – Miközben Billi megpróbálta mozdulatlanul tartani a fejét, hogy egy keresztet rajzolhasson rá, a fiú csapkodott, visítozott, karmolt, cibálta a lány rövid, fekete haját, és bűzös, olajos, alvadt vért köpött. – Exorcizo te, omnis spiritus immunde, in nomine Dei Patris omnipotentis – zsolozsmázta Billi. Bal kezével még mindig leszorítva a gyerek fejét, jobb kezének mutató- és középső ujját a homlokához, az állához, majd végül mindkét orcájához érintette. – Kérlek, Billi! Hadd maradjak! Csak még egy kicsit! – nyöszörögte a gyerek. Billi igyekezett figyelmen kívül hagyni az Alex hangjából kihallatszó kétségbeesést. El kellett végeznie a feladatot. – Ego to linio oleo salutis in Christo Jesu Domino nostro, ut habeas vitám aeternam! Amikor Alex teste görcsbe rándult, Billi félreugrott. Epe ömlött a szeméből, az orrlyukain, a füléből, a száján, nagy sugárban áradt a bugyborékoló, undorító folyadék, ami a borzalmas halál bűzével töltötte meg a levegőt. Alex kiáltásai gyengültek, ahogy az áradat alábbhagyott, s teste a lány szeme előtt kezdett szertefoszlani. – Mit tettél? – sziszegte a fiú, démoni őrülettől izzó szemekkel. – Deus vult!– suttogta Billi. Ez volt a Rend csatakiáltása, de most inkább átoknak hangzott. Isten akarata! Alex egy utolsót sikoltott, majd teljesen megsemmisült. Halvány körvonalai még látszottak egy pillanatig, mielőtt egy szellősóhajtással eltűntek. Billi bámulta az üres helyét, ahol nem maradt más, csak fekete folt és orrfacsaró bűz. Tenyerét az arcára szorította. Megöltem.
Átment a próbán, meg kellett volna könnyebbülnie. Olyan sokáig és annyira keményen készült erre. Ehelyett csupán émelygést és ürességet érzett. Arthur, miután megszabadult a most már élettelen láncoktól, a földre zuhant. Száraz, reszelős köhögés rázta, majd lassan talpra állt. Odatántorgott Billihez, és megállt mellette, szemügyre véve a sötét körvonalat. – Ügyes vagy! Hibátlan szúrás volt. Ebből szépen jöttél ki – mondta reszelős hangon, sérült nyakát dörzsölve. Aztán észrevette, hogy Billi csupa undorító ragacs. – Mármint átvitt értelemben. Megfogta a kardját, és addig rángatta ide-oda, amíg ki nem szabadította. Egy ronggyal letörölte a pengét, és centiméterről centiméterre átvizsgálta, hogy nem csorbult-e ki, vagy repedt meg. Végül elégedetten bólintott, felszedte a hüvelyt, és belecsúsztatta a fegyvert. – Mi volt a suliban? – kérdezte. – Tessék? – Az iskolában. Voltál, nem? – Suliban? Hogy vagy képes erről beszélni azok után, amit az előbb tettem? – Tettél? Megszabadítottál egy szenvedő lelket! Bárminek látszott is, bármit mondott, az nem Alex Weeks volt, hanem egy gonosz lélek, ami a legsötétebb érzelmekkel rontotta meg annak a gyermeknek a lelkét. – A tönkrement hintára pillantott. – A holtaknak nem lenne szabad maradniuk. – Jézusom! Hogy lehetsz ennyire hidegszívű? – Ne sértegess, Billi! A talaj mintha megmozdult volna, amikor Billi felállt. Felfordult a gyomra. Mélyen beszívta a hideg, éjszakai levegőt, de valami undorító bugyogott a gyomrában. Arthur félszegen a vállára tette a kezét. – Hogy érzed magad? Billi legszívesebben felnevetett volna. Hogy érzi magát? A történtek után? Kezét a hasára szorítva a játszótér széle felé
botladozott. Az ektoplazma úgy kavargott a gyomrában, akár a kígyók, és felfelé siklott a torkában. – Úgy érzem... Térdre esett és hányt. Feketét. Teste minden egyes rohamra meggörnyedt, Arthur pedig leguggolt mellé, és egy gyűrött csomag cigarettát vett elő. – Először én is így éreztem magam – szólt, miközben rágyújtott. – Üdvözöllek a templomos lovagok között!
2. FEJEZET BILLI BEZUHANT apja ütött-kopott Jaguárjának hátsó ülésére. Amint arca megérintette az ismerős kopott bőrt, a szeme kezdett lecsukódni. Ahogy a motor életre kelt, az ülés megremegett, mintha az öreg autónak szüksége lenne egy kis ébresztő remegésre, mielőtt elindul. Apja még mindig beszélt, de Billi nem értett belőle egy szót sem. A rádió is recsegett, a motor pedig tompán zúgott. Amúgy is csupa templomos dologról beszélt, abból pedig elege volt erre a napra. Több mint elege. Üdvözöllek a templomos lovagok között! Mintha lett volna más választása. A jármű ritmusosan ringott, Billi pedig lehunyta a szemét, és végül megadta magát a kimerültségnek. Üdvözöllek a templomos lovagok között! Úgy tesz, mintha aludna. Hallja, ahogy nyikorogva kinyílik az ajtó, és ezüstös fénypászma vetül a padlóra, át a szobán az ágyáig. Billi csukva tartja a szemét, és nagyon finoman lélegzik ki-be. Megnyikordul a padló, annak ellenére, hogy a vendég igyekezett zajtalanul mozogni. Nem kell látnia, hogy ki az. Egy kéz félresimítja a haját az arcából, ö pedig megérzi az izzadság, az olaj és a bőr ismerős illatát. Apa. – Várnak, Art – hallatszik a hangos suttogás az ajtó mellől. Mély, kellemes hang. Percy az, a keresztapja. A kéz megigazítja a takaróját, és egy pillanatra megpihen a vállán. Aztán az apja felsóhajt és elfordul. Pillanatokkal később az ajtó becsukódik, újra sötét lesz, és kattan a zár nyelve. Billi mozdulatlanul vár egy percig, majd kicsusszan az ágyból. Korához képest magas, de vékony. A parketta meg sem nyikordul, amikor rálép. Aztán már ott is van az ajtónál, és fülel.
Odaátról tompán szűrődik be a mormolás. Egyetlen szót sem tud kivenni, a széklábak csikorognak a padlón, és folyik a víz a csapból: a lenti konyhában vannak. Billi tudja, hogy helytelen, amit tesz, de tudnia kell. Az apja hazudott neki. Miért? Miért vannak félig elégett kötszerek a kandallóban? Véres géz. Hová megy; amikor azt hiszi, hogy ő alszik? És ő vajon miért fél attól, hogy az apja egy éjjel nem tér vissza? Kinyitja az ajtót, és kisurran a keskeny résen. Végigsiet a szűk folyosón, majd lekuporodik a lépcső tetején. És fülel. – Ha a fiúnak igaza van, esélyünk sincs. Az apja az. Fáradtnak hangzik. Milyen fiúnak? Nem lehet senki a suliból – nincs szülő, aki megengedné a gyerekének, hogy vele játsszon. Talán az a fiú, akit Balin atya hozott a múlt héten. Az a sovány gyerek, akinek hatalmas kék szeme és fehér haja van. Hogy is hívják? Eszébe jut. Kay. – Egy lányt? A Rendbe? Ez nem ostobaság, hanem szentségtörési A hang kemény, és csupa düh: Gwaine. Miért olyan mérges mindig? Ő és Billi apja valamikor barátok voltak. – Art, legalább néhány év szabadságot adj neki! Még csak tízéves! – mondja Percy. Őróla beszélnek! Billinek eláll a lélegzete. Mindent hallani akar. Egyik lábát az első lépcsőfokra teszi, és lassan ráhelyezi a testsúlyát. Újabb hangtalan lépést tesz, majd még egyet és még egyet, hamarosan leér a lépcső aljára, és az ajtó mellett vár. Folyik a víz a csapból, és bugyborékol a forró víz a teafőzőben. – Tudod, mit mondanak a jezsuiták? – szólal meg másvalaki gyerekfelügyelője, az enyhén walesi tájszólású Balin atya. – Adjatok nekem egy hétéves fiúgyermeket, és egy férfit adok vissza! Gwaine felhorkant. – Nem vagyunk nyavalyás jezsuiták! Mi... – Elég legyen! Döntöttem – mondja Billi apja, mire mindenki elnémul. Mintha félnének tőle. Miért? Nem fontos személy. Csak gondnok itt a Középső Templomban, úgy, mint Percy és Gwaine.
Megjavítja, ami elromlik. Ápolja a kertet, és locsolja a növényeket a folyosókon. Vagy nem? Talán Billi egyáltalán nem ismeri az apját? – Szerintetek én örülök ennek? Hiszen annyi mindenen kell majd keresztülmennie! Miért beszélnek róla? Vajon már megint másik iskolába kell mennie? Bekukucskál a keskeny résen, és látja, ahogy Balin atya felteszi a régi, acél teáskannát az elektromos tűzhelyre. Percy, Gwaine és az apja a konyhaasztal körül ül. Billi megpillant valami fémeset az asztalon, de ekkor Percy, akinél nagyobb darab embert Billi még sosem látott, elmozdul, és eltakarja előle. Most azonban valami más tűnik fel neki. Valami, amit fekete nejlonzacskóba csomagoltak. Amiből vér csepeg. Gwaine a fejét csóválja. – Az, hogy te vagy a Nagymester, nem jogosít fel egy ilyen döntésre, Art. Nagymester? Miről beszél Gwaine? Minek a mestere? – A helyzet az, Gwaine, hogy az, hogy én vagyok a Nagymester, pontosan erre jogosít fel. Gwaine hirtelen előrehajol. – Az elmúlt kilencszáz évben, Bemard de Clairevaux óta a rend a templomos lovagok reguláját, rendi szabályzatát követi. Ezt nem dobhatod ki csak úgy ukmukfukk, és állíthatod fel a sajátjaidat! Arthur hátradől a széken, és összefonja a karját maga előtt. – Megtehetem, és meg is tettem – mutat a papra. – Balin! Billi latint, ógörögöt és okkult tudományokat fog tanulni tőled. – Aztán Percy széles vállára csap. – Percival, tőled pedig fegyverforgatást. Billi némi kis mosolyt lát Percy ajkán. – Hát persze – mondja. – Mire tegyük a hangsúlyt: kard, tör, bot? – Minden – feleli Arthur. – En majd fegyvertelen küzdelemre tanítom. – Arthur, könyörgöm, gondold meg! – Gwaine nem adja fel. – Megfeledkeztél arról, ami Jamilával történt?
Billi összerezzen édesanyja neve hallatán. A konyha elcsendesedik, ö pedig az apját figyeli. Még most, öt évvel anyukája halála után is látja az apja arcát eltorzító fájdalmat. Arthur Gwaine-re mutat. – Történelem és arab! Gwaine pipacspirosan ugrik talpra. – Az önteltséged ölte meg a feleségedet, és az önteltséged fogja megölni a lányodat is! Billi felsikolt, amikor Arthur ökle villámgyorsan megteszi a rövid távolságot az asztal felett, és behúz egyet Gwaine-nek, amivel ledönti a székről. Gwaine hatalmasat puffan, meglökve Balint, amitől a bögrékkel megrakott tálca a levegőbe emelkedik, majd a konyhakövön landol. Billi újra felsikolt, amikor a bögrék ripityára törnek, és a tea szanaszét fröccsen. A többiek azonban ügyet sem vetnek az összetört edényekre. Mindannyian öt bámulják. Széklábak csikordulnak fülsértően a padlón, amikor Arthur feláll. Arca hűvös, kifejezéstelen és félelmetes. Egy pontra mutat maga előtt. – Ide! Most! Gwaine igyekszik feltápászkodni, ügyet sem vetve Percy segítő kezére. – A kis sunyi! Mióta hallgatózik? – Pofa be, Gwaine! – mordul rá Percy. Billi és Gwaine összenéz, s a lány mellkasában vörösen izzik fel a düh. Gwaine téved. A mamája haláláról nem az apukája tehet; szerette. Sosem ártott volna neki. És neki sem ártana. Tudja, mit suttognak az iskolakapuban, de nem igaz. Az apukáját felmentették. A bíró is megmondta, hogy ártatlan. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg keresztülmegy a helyiségen. Felnéz Percyre biztatásért – ha ő is itt van, semmi rossz nem történhet –, de a nyugat-afrikai férfi barátságos arca megváltozott. Érzelmektől mentes, olyan, mint a kemény kőszikla. Billi megáll az apja előtt, és rákényszeríti magát, hogy szigorú szemébe nézzen. A lába remeg, mint a kocsonya. – Miért kémkedsz? – kérdi. Furcsa, hogy milyen halk és színtelen lesz a hanga, amikor dühös.
– Én... csak tudni akartam. – Mit? Billi nagy levegőt vesz. Mindent. Mindent tudni akar. De hol kezdje? Miért mondta ezt Gwaine? Miért beszélnek így őróla? Ezzel fogja kezdeni. Vele. – Hogy hová mész mindig? Hogy mit csinálsz? Arthur rettenetesen sokáig nézi némán. Mintha a szemében keresne valamit. Végül kurtán bólint. – Akkor nézd meg, mit csinálok! – szól, és ellép az asztaltól. Billinek a lélegzete is eláll. Egy kard fekszik a sötét diófa asztalon. Hatalmas. A pengéje szélesebb, mint a tenyere, és az egész olyan hosszú, mint amilyen magas ö. A gombja van hozzá a legközelebb, amire egy képet gravíroztak: két lovagot egyetlen ló hátán. Bár a pengét megtörölték, vérnyomok mocskolják be a fényes acélt. A kard mellett nagy, hosszú csövű revolver hever. Mellette három lövedék egy sorban. Ezüstből. Billi csak bámulja a fegyvereket, majd az apjához fordul. – Ugye nem vagytok... bankrablók? Arthur szemrehányóan néz, és egy szót sem szól. Kibontja a fekete műanyag zsákot. Billi alig tudja elfojtani a sikolyát, amikor meglátja a benne levő, levágott végtagot. Egy kutya mellső mancsát. Izmos, szürke bundájú, durva, sárga karmokkal, amelyek olyan hosszúak, mint az ő ujjai. Az a kutya legalább akkora volt, mint egy oroszlán! – Megöltél egy kutyát? – Farkast – felel Arthur. – Mutasd meg neki, Balin! Balin óvatosan felemeli az ezüst feszületet a nyakából, és miközben jobbjával szorongatja, bal tenyerével megérinti a mancsot. – Exorcizo te2 – suttogja, majd elhátrál. Billi a mancsot figyeli. Nem történik semmi. Ez valami vicc? Tudták, hogy leskelődik? Kicsit arra számít, hogy mindjárt kitör belőlük a nevetés, amiért sikerült így megijeszteniük.
2
Ördögűző ima kezdete
A mancs begörbül. A vastag karmok visszahúzódnak a húsba, a drótszerű szőr megritkul és belesüllyed a bőrbe. A láb megperdül, majd változni kezd a formája és a színe. Most már jóformán teljesen szőrtelen, s nem maradt más, csak holtsápadt bőr. A mancs ötujjú kézzé változik, és a végtag már nem egy hatalmas farkasé, hanem egy férfi alkarja. Billi egész testében remeg, és tetőtől talpig kiveri a hideg veríték. Legszívesebben elszaladna, és a párnája alá dugná a fejét, de képtelen levenni a szemét a letépett karról. – Érintsd meg! – mondja Arthur. – Nem! – Érintsd meg! Billi nézi. Már nem változik tovább. Látja a körmöket, melyek túl hosszúak és mocskosak, de normális körmök, nem karmok. A kar is hétköznapi. Attól tartva nyúl a leszakított testrész felé, hogy az életre kel, és megragadja. De nem teszi. Billi lejjebb ereszti a kezét, majd a kar bőrén pihenteti. Halottnak érzi... mint a nyers húst. Nem sokban különbözik a hentesnél vett friss csirkétől. Hideg, egy kicsit kemény, de nem kar, csak holt anyag. Szíve, ami másodpercekkel ezelőtt százötven kilométer per órával száguldott, most lelassul, és fokozatosan alábbhagy a reszketés is. Csak halott hús. Billi hátrál egy lépést, Arthur pedig visszacsomagolja a kart, majd a lány vállára teszi a kezét, és mélyen a szemébe néz. – A félelem nagyobbnak mutatja a farkast – mondja. A hajnalt megelőző hideg mardosta Billi tarkóját, és kirángatta az álomból. Nem, ez nem álom volt, hanem egy régi emlék. Öt évvel ezelőtti és még mindig pengeéles. Emlékezett, hogy utána Gwaine dühösen meredt Arthurra, és csupán fél szívvel kért bocsánatot, amiért megvádolta. A gyűlölködés azonban mind a mai napig megmaradt kettejük között. Korábbi emlékei nem nagyon voltak; mintha az az éjszaka lett volna életének a kezdete. Felnyögött, és összegömbölyödött az ülésen, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a nyitott ajtón beáramló huzatot.
– Itthon vagyunk – szólt Arthur. – Egyél valamit reggelire! Egy óra múlva hajnali zsolozsma. Billi az órájára pillantott: 5.33. Még a madarak sem ébredtek fel, az apja meg azt akarja, hogy pirkadatkor imádkozzon? Nem volt elég, hogy az éjszakát egy szellemmel harcolva töltötte? Figyelte, ahogy Arthur felnyitja a csomagtartót, és kiveszi a templomos kardot, félig kihúzza a hüvelyből, majd zajosan visszatolja. – Nem kaphatnék kivételesen felmentést? Tudod, a próbatétel után. Arthur a fejét rázta. – Annál inkább ott kellene lenned, hogy hálát adj! Hálát? Hálát, amiért kis híján megszállta egy démon? Hálát, azért, amit tett? Igyekezett emlékeztetni magát arra, hogy nem egy hatéves kisfiút ölt meg, s megpróbált hinni abban, hogy megkeseredett, rosszindulatú szellem volt az, egy gyermek képében, de nehezen ment. Billi lecsusszant az ülésről, karját maga előtt összefonva felállt. Még mindig sötét volt, és a hideg fuvallat a tél üzenetét hozta. Megborzongott. – Hagy ezt abba! – szólt rá Arthur. – Egy templomos lovag nem reszket. Egymás szemébe néztek. Már nem nézhetett le Billire olyan fentről, ahogy régen, ahhoz túl magasra nőtt. Talán nem is ő az igazi apja. Ez sok mindent megmagyarázna. Jobban nem is különbözhettek volna egymástól. Billi pakisztáni anyukájára hasonlított: magas volt, sovány és sötét szemű. A férfi széles vállú, és sápadt, csontos arcát, ami megkeményedett a sokéves harcban, lélekbehatoló kék szeme uralta. A haja erősen őszült, már nem volt olyan fekete, mint régen. Alig láthatóan csóválta a fejét, aztán megfordult és elment. Billi küzdött a vággyal, hogy felmutassa neki a középső ujját. – Jövök – motyogta. A néhány még mindig ott parkoló autót kerülgetve átment a King's Bench Walk macskaköves udvarán, majd az apja után iramodott, Middle Temple Lane-i házuk felé. A templomos
lovagoknak még mindig volt néhány ingatlanjuk a Temple kerületben, s a keskeny Edward-korabeli ház volt az egyik. Az ablakkeretekről mállott a festék, a téglafalakat újra kellett volna fugázni, a tetőcserepek pedig egyenetlenek és fokozottak voltak. A vörösre festett ajtó fölött volt egy kis beugró. Ebben ült Sárkányölő Szent György fából faragott szobra. Arthur kinyitotta az ajtót, Billi pedig beslisszolt a nyomában. Apja felkattintotta a folyosói világítást. A lágy, arany fény megvilágította a sötét parkettát, és melengette a kifakult szőnyeget, amely a túlsó végén levő kovácsoltvas lépcsőhöz vezetett. – Mi van, sehol egy lufi? – kérdezte Billi szárazon. – Ha léggömböt akarsz, állj be a cirkuszba! Jellemző. Megtette, amit akart. Mégsem hagyja el az ajkát egyetlen dicsérő szó sem. Az összes többi templomos lovagot felnőttként toborozták, csak ő meg Kay állt be gyerekként. Kay, akin kívül soha nem volt egyetlen barátja sem. De most már ő sincs itt, Billi apja küldte el. Végigment a rosszul megvilágított előszobán, a rend régi-régi nagymestereinek portréi és a híres csaták képei előtt. Megállt az utolsó templomos nagymesternél, Jacques de Molay-nál, és felakasztotta a kabátját a közelben levő kampóra. Ott állt a nagymester páncélban és fehér lovagi köpenyben, rajta az élénkvörös színű kereszttel, kezét a kardján nyugtatva. Vajon mit szólna most a Rendhez? Maroknyi harcos, akik jóformán nyomorognak, apja vezetésével, aki ex-bűnöző, és teljes mértékben pocsék szülő. Billi a fejét csóválta. Nem tartaná valami sokra őket. A régi Rendnek már régen vége, megszűnt Jacques de Molay-vel, akit eretnekként és sátánimádóként elevenen égettek el az inkvizíció máglyáján. Arthur eltűnt a földszinti konyhában, de Billi továbbment az emeletre, lerúgta a bakancsát, és továbbment a fürdőszobába. A csövek zörögni kezdtek, amikor teljesen kinyitotta a fürdőkád meleg vizes csapját.
Miközben a fürdőszoba egyre jobban megtelt gőzzel, szemügyre vette a ma éjszakai sérüléseket. A véraláfutás az arcán élénklila volt. Kizárt, hogy ezt alapozóval el tudná tüntetni. A fenébe! Már így is eléggé gyanakszik az iskolai gyerekvédelmis. A hétfői vívásedzésen szerzett vágás a térdén már majdnem begyógyult – szerencsére nem kellett varrni–, de Percynek és a botjának köszönhetően durva, lila csík húzódott keresztben a bordáin, lassan megfordult, s az arca megrándult, ahogy fényes, barna bőre alatt megmozdultak az izmai. Legalább egyetlenegy bordája sem tört el! Csak nézte magát a tükörben, míg az teljesen bepárásodott, és el nem tűnt benne. Aztán megfordult, és sajgó csontokkal bemászott a kádba. Miután felöltözött és evett, elindult a zsolozsmára. A szobájában talált egy doboz bonbont, amit Percytől kapott, amolyan „gratulálok, hogy túlélted a Próbát és még életben vagy” - ajándékot. Apától semmit – quelle surprise.3 Remélte, hogy kap valamit Kaytől. Több mint egy éve nem hallott felőle semmit, de azt gondolta, legalább most, a történtek után megpróbál majd kapcsolatba lépni vele. De még egy képeslap vagy SMS sem jött. Belerúgott egy üres üdítős dobozba, ami épp átrepült az udvaron. Semmi szüksége barátokra! Felnézett a Templomosok templomára, és megállt, mint mindig. Ott állt, hajnali párába burkolózva, halványsárga és narancsszínű falai tojáshéjként virítottak az őszi pirkadatban. A macskakő csillogott a dértől, és a nyúlánk, íves ólomüveg ablakok úgy sorakoztak a magas falakon, mintha az alvilág fényesre csiszolt fekete márványkapui lennének. – Erre! Gyorsan, Mrs. Higgins! Billi skarlátvörös villanást vett észre a Church Court zárda oszlopai mögött. Váratlanul tucatnyi alak sietett elő egy magas, piros esőkabátot viselő nő vezetésével. A Templomosok oszlopa, 3
Mily meglepő!
egy tíz méter magas, a Rend jelképét viselő kőoszlop felé igyekezett. Fél hét. Ez nyilván az Uralkodó túra, csak ilyen korán indultak. Az idegenvezető sietve megszámolta őket, majd tapsolt, mintha egy csapat iskolás gyerekkel lenne dolga, nem pedig egy csoport ősz hajú turistával. Megköszörülte a torkát. – A hátunk mögött látható épület a Templomosok temploma, és egykor a Londoni Közösség központja volt: Jézus Krisztus Szegény Lovagjainak főhadiszállása. A Templomos Lovagrend Hugues Payens vezetésével 1119-ben, a Szentföldön alakult. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak. Kardforgató szerzetesek voltak, akik felesküdtek, hogy megvédik a Szentföldre érkező zarándokokat. Eredetileg csupán kilencen voltak, de a rend hamarosan Európa egyik legbefolyásosabb szervezete lett. Kezek emelkedtek izgatottan a magasba. Egy halványkék hajú, ezüstkeretes szemüveget viselő nő hadonászva tört utat magának a csoportban. – Mindjárt találunk önnek toalettet, Mrs. Higgins – mondta az idegenvezető. – Ezt a templomot 1185-ben szentelték fel, de azóta jócskán megváltozott, nem kevéssé a Luftwaffe 194l-es bombatámadásának köszönhetően. Ez azoknak a helyeknek az egyike, melyeken a rend kihirdette keresztes hadjáratait és szent háborúit. Igen, Mrs. Higgins? Az asszony felszegte a fejét. – Állítólag kincset találtak a Szentföldön. Igaz ez? Az idegenvezető felhorkant. – Százával léteznek összeesküvés-elméletek és legendák a templomosokkal kapcsolatban, a valóság azonban nagyon is e világi. Ez egy jól kiképzett, fanatikus katonai alakulat volt, mely nagyon meggazdagodott, ezért nagyon sok lett az irigye.
Billi elfojtotta a nevetését. A fanatikus kissé enyhe kifejezés volt. A templomos lovag nem hátrál meg, amíg háromszoros túlerővel nem kell szembenéznie. Nem fogadna el váltságdíjat, és nem hagyná, hogy élve elfogják. – Mi lett velük? – kiáltotta valaki a tömegből. Az idegenvezető felpillantott az oszlop tetején álló két vaslovagra. – A kezdetektől mindennapos volt a Templomosokról szóló szóbeszéd. Egyesek szerint fekete mágusok voltak, mások szerint lepaktáltak az ördöggel és más természetfeletti lényekkel. Mi mással magyarázhatták volna üstökösszerű felemelkedésüket? Istenem, ezt a marhaságot! Billi képtelen volt elhinni, hogy az emberek még mindig beveszik ezt. A Templomosok arra esküdtek fel, hogy harcolnak a Gonosz ellen, nem pedig arra, hogy szövetséget kössenek vele. Az idegenvezető a templomra mutatott. – Az azonban világos, hogy a Templomosok hajlottak az eretnekségre. Ez lett a vesztük – fordult újra a csoporthoz. – 1307. október 13-án, pénteken letartóztatták az egész Rendet. Nagymesterét az inkvizíció elé állították, a Templomosokat pedig bűnösnek találták eretnekségben, valamint ördögimádásban. Ki is végezték őket. – Pedig azt hittem, néhányan közülük megszöktek – folytatta Mrs. Higgins, körültekintve az udvaron. Billi erre a kérdésre felkapta a fejét. Vajon csupán képzelődik, vagy az öregasszony tényleg őt figyeli? – Csak pletyka. Szóbeszéd. A Templomosok már rég nem léteznek. – Az idegenvezető újra tapsikolt, majd elindult a csoporton át, vissza a rendház felé. – Siessünk! Harminc perc múlva a Buckingham palotánál kell lennünk. Hányszor hallotta ezt a történetet? Százszor? Ezerszer? Egy része persze igaz volt. A rendet a Szentföld védelmére alapították, de ez a csata rég elveszett. Már nem Jeruzsálemért küzdöttek, hanem az emberiség lelkéért. Harcuk a
természetfeletti gonosz ellen folyt, amely szemet vetett az emberiségre. Ezt a háborút Sötét Csatának nevezték. A Bataille Ténébreuse. Billi figyelte, ahogy a csoport a Fleet Street felé távozik, ahol a busz várta őket. Mind biztonságban voltak tudatlanságuk védőburkában, s fogalmuk sem volt az árnyékháborúról, mely körülöttük folyt. Hideg fuvallat lökte odébb a nyugtalan szellemeknek tűnő, kavargó ködöt a macskakövek felett. Billi egyedül álldogált az udvaron, de a régi idők lovagjainak jelenléte érezhető volt hatalmas rendházukban. Vajon rajta, az apján és még egy maroknyi emberen kívül ki emlékszik az okokra, amelyekért az életüket adták, és az áldozatra, amit hoztak? Szorosan összehúzta magán a kabátot. Vajon egy nap az ő lelke is itt fog kísérteni, ezek között a kövek között? Elvégre mit ígérnek minden Templomosnak? A mártírok közé fogsz tartozni.
3. FEJEZET UNDORMÁNY. Legjobban így lehetett volna jellemezni a napot, és még csak ebédidő volt. Elaludt földrajzon, amivel újabb büntit érdemelt ki. Kitalált valamit arról, hogy miért nincs kész a matek házija, ami még mindig jobb volt, mintha elmondta volna Clarké tanárnőnek, hogy arra sem emlékszik, hogy egyáltalán feladták. Hogy ne feledkezne meg róla? Minden este azt a rohadt latint, ógörögöt, okkult tudományokat meg a Pokol hierarchiáját kell magolnia, reggelente pedig kivétel nélkül fegyveres és fegyvertelen harctechnikákat gyakorol. Talán az elmúlt öt évben a fejére kapott ütések miatt feledkezik meg állandóan az iskoláról. Tizenöt éves, és a folyamatos agyrázkódástól mintha részeg lenne. És állítólag ezek a legszebb évei. Először tetszett neki, hogy részese lehet valami nagynak és titokzatosnak, valami legendásnak. Hogy a templomos lovagokhoz tartozik, és részt vehet titkos háborújukban a Gonosz, az emberiség ellensége ellen. A legbelül rejtőzködő szörnyeteg ellen. Halandók, akikben vadak szíve rejtőzik. Az éhes holtak. A dögevők és vérszívók ellen. A szellemek, a fájdalom lelkei ellen. Az ördögök, az emberiség megkísértői ellen. A grigorik, a Sötét Angyalok ellen. De hamarosan már hazudozott a barátainak, lógott az órákról, tele volt véraláfutásokkal, vágásokkal, és egyre távolabbra sodródott a többi gyerektől. Kegyetlen pletykák kaptak szárnyra az apjáról és az anyja meggyilkolásáról, amelyek gyorsan elterjedtek a magányos játszótereken. Igyekezett, hogy lehetőleg ne keltse fel a tanárai aggodalmát. Legdurvább sérüléseit elrejtette, már nem volt olyan gyakran lila a szeme alja, és általában sikerült elérni, hogy ne bóbiskoljon el a padban. De Billi úgy élte át az iskolaéveket, mint valami kísértet. Alig tudott
ébren maradni az órákon, és az egész életét lekötötték az egyéb kötelezettségei. Vajon visszakozhatott volna, és mondhatta volna, hogy ki akar szállni? Hogy normális életet akar? Barátokat? Hogy ne legyen többé tetőtől talpig csupa véraláfutás? Hogy ne legyenek rémálmai? Nem. Sosem volt választása. Végignézett a menza kiszolgálópultja előtt álló soron. A gyomra lázadozott az áporodott, langyos szagok ellen, amik a sápadt, főtt répából, a szürkés árnyalatú szószból és a különböző, olajban sült, bundázott moslékokból áradtak. A csomagolt szendvicsek sem tűntek étvágygerjesztőbbnek, a sarkuk felkunkorodott, s tartalmuk rákenődött a fóliára. Nem maradt más, mint a gyümölcskosár: néhány ráncos alma és megnyomódott banán. Otthon kellene lennem! Erezte, hogy kipirult, és elönti a hideg verejték, talán még maradt benne abból az ektoplazmából, s ott bugyog a beleiben... A sor lassan csoszogott előre, s Billi a szendvicsek között válogatott. A legkevésbé az uborkás fehér kenyértől undorodott. Elvett egyet, meg a két megmaradt banánt. Választott még egy buborékmentes ásványvizet, majd a tálcát fél kézzel egyensúlyozva a pénztárcája után kezdett kutatni blézerének zsebében. – Nini, itt az ingyenkajás! – mondta valaki bal felől. Felismerte a hangot. Csúcs! Mintha nem lenne eléggé pocsék napja már e nélkül is. Billi a hang felé fordult. – Örülök, hogy látlak, Jane – felelte. – Látom, veled vannak a gorilláid. Nem tudtam, hogy kimenőt kaptak az állatkertből. Jane Mulville az egyik ebédlőasztalnak dőlt, s vékony lábával elzárta Billi útját. Michelle Durant és Katié Smith, szőkített klónjai kétfelől vették közre. – Te jó ég, mi történt a képeddel? – kérdezte Jane. Az alapozó ellenére Billi arcán jól látható volt a véraláfutás.
Ehhez semmi kedvem, ma tényleg nem – gondolta Billi. Minimális erőfeszítéssel átrendezhetné Jane arcát, s néha jóformán képtelen volt ellenállni a vágynak, hogy kilapítsa azt a cuki kis nózit. – Fogadjunk, hogy az örege volt! – heherészett Katié. – Totál elmeroggyant. Billi Jane lábaira pillantott, amik még mindig elzárták az útját. – Szabad lesz? – kérdezte. – Nem lesz, SanGreal. Lövésem sincs, hogy miért nem rúgtak még ki a suliból. Jellemző a színvonalra, hogy felveszik a hozzád hasonlókat – nézett végig Billin tetőtől talpig. – Hiszen még a többi elvarázsolt figura sem áll szóba veled. – Ismered a faterját? Nem csoda, hogy ilyen a csaj – mondta Katié. Jane elmosolyodott. – Figyu, SanGreal! Igaz, hogy az apád kinyírta az anyádat? Szépen felsliccelte a nyakát... Billi tálcája csörömpölve zuhant a padlóra, s az éles zaj azonnal lecsendesítette a zsivajgó termet. Még mindig elhiszik azt a régi hazugságot, hogy a papája meggyilkolta a mamáját! De vajon az igazságot elhinnék? Hogy az Éhes Holtak ölték meg? Hogy őt védte, amikor meghalt, és csupa véres kéznyom volt a hálószoba ajtaja, ahová elbújtatták? Ezt az igazságot sosem hinnék el. – Mondtál valamit? – kérdezte Billi. Hangja alig volt több suttogásnál. Szabaddá vált kezét szorosan ökölbe szorította. A csendben mintha zihálva vette volna a levegőt, és hallotta, ahogy robajlik a vér a fülében. – Ne haragudj, Jane, de nem hallottam kristálytisztán! – Lassan, jól artikulálva beszélt. Felmérte Jane vonásait, nem úgy, mint együttes egészet, hanem különálló és törékeny részek összességeként. Az orrát, a fogait, az állkapcsát. Olyan könnyű lenne! Katie és Michelle egy apró lépéssel eltávolodott Jane-től, ahogy megérezték a Billiből sugárzó erőszakot. A már amúgy is elnémult ebédlőben ekkor már senki sem mert levegőt venni.
Jane keze remegett, de belekapaszkodott az asztalba, sötétvörösre lakkozott körmeit a fehér laminált felületbe vájta. – Billi! Billi a kiáltás hallatán megperdült, miközben valaki szorosan átölelte. Megpróbált kiszabadulni, de csak egy nagy boglyányi ezüstszőke hajat látott, ahogy az illető megölelte. Végül sikerült eltolnia a magától. – Hiányoztam? – kérdezte a fiú. Magas volt, vékony, mint a penge, és albínófehér. Ha ennél egy kicsivel is sápadtabb lett volna, Billi karót döfött volna a szívébe. – Kay? A fiú kacsintott. Billi hátrált egy lépést. Az nem lehet! Olyan kis nyüzüge volt, amikor elment. Állán a serkenő szakáll leheletnyi jele, fehér szempillái pedig zafírkék szemeket kereteztek. – Látjátok, ki van itt? A Cingár Fehér Okádék – szólt közbe Jane. Kay odafordult. – Jane, micsoda kellemetlen meglepetés! – nézett rá rosszallóan. – Híztál? Jane elsápadt. Ennél nagyobb sértést valószínűleg senki sem mondhatott volna neki. Kay gonoszul elvigyorodott. – Felszaladt néhány kilócska a csípődre a terhességtől? – Mi van? – kapott a hasához Jane. Katié és Michelle közelebb hajolt. A szomszédos asztalnál ülő hat ember ugyanígy tett. Jól hangzott. Kay folytatta. – Dave Fletchertől van, igaz? Jane hátratántorodott, leverve egy tányér babot és krumplipürét. A szoknyája csupa ragacsos, narancssárga szósz lett. Lassan csorgott le fekete harisnyáján, ami csupa zsír lett. Kay kezet nyújtott neki. – Gratulálok! Szép pár lesztek. Jane sikítva rohant el. Katié és Michelle tátott szájjal bámult, majd megfordultak és utána rohantak. Hosszú csönd
következett, majd hangorkán robbant ki az ebédlőben. Jane Mulville terhes! Kay lehajolt, hogy felvegye Billi szendvicsét. – Komolyan gyereke lesz? – kérdezte Billi. – Néhány hónap múlva – adta át Kay a kissé megnyomódott dobozt. – Kajálsz velem? Úgy tesz, mintha el se ment volna. Kay vállat vont. – De most már itt vagyok. – Megfordult, és a terem sarkában levő asztal felé indult. Billi az ajkát rágta. Ostoba hiba volt. Kay nem csupán templomos lovag, hanem orákulum is. Van egy csomó képessége. A gondolatolvasás a leghétköznapibb közülük. Billi kiguberálta az aprót az ebédjére, majd követte Kayt, miközben fájdalmasan tudatában volt annak, hogy az egész ebédlő őt figyeli. A tálca az asztalra csapódott, ő pedig kihúzta a Kayjel szemközti széket. – Neked nem mondta senki, hogy neveletlenség leselkedni? – kérdezte. – Nem feleltél a kérdésemre, Billi! – Melyikre? – Hogy hiányoztam-e? – Egy évig nem voltál itt, Kay. – Billi nem nézett fel a tálcájáról. Csak így tudta megőrizni a hidegvérét. – És megpróbáltál akár egyszer is kapcsolatba lépni velem? – Billi, jól tudod, miért küldött Arthur Jeruzsálembe – mondta Kay. Összeszorította a száját, csak azután folytatta. – Meg kellett tanulnom uralkodni a képességeimen. – És ez felemésztette a nap minden percét? Miért? Kisegítő osztályba jártál? – kérdezte Billi, és feltépte a csomagot. A szendvics így még élettelenebbnek tűnt. Felsóhajtott. – Nem. Nem hiányoztál. Talán meglep, de nem körülötted forog a világ. Billi a szottyadt kenyeret rágta. Fincsi, kartonízű volt. – Mikor jöttél meg?
– Néhány napja. – Nem nagyon törted magad, hogy jelentkezz. – Dolgom volt. Arthurnak. Szóval az apja sem szólt. – Volt idő, amikor a barátságunk fontosabb volt, mint az, Templomosok vagyunk. – Billi az ennivalóról Kayre emelte pillantását. A fiú megváltozott, de nem az előnyére. Átkozott Kay! – gondolta. A fiú felállt. – Te nem változtál – mondta Kay.
4. FEJEZET AZNAP ESTE BILLI FELMASÍROZOTT Balin atya házának lépcsőjén. Szóval Kay visszajött. Vagyis már nem kell egyedül ülnie az osztályban. Nagy cucc! Egész jól kibírta nélküle az elmúlt tizenkét hónapot. Muris, hogy Kayt a családsegítőn keresztül találták. Billi emlékezett arra, amikor megérkezett, épp azelőtt, hogy a kiképzése elkezdődött. Olyan volt, mint egy botsáska, csupa ideg, aki még az árnyékra is ugrott. Minden éjjel rémálmai voltak, valamilyen lényekhez beszélt, amelyek ott sem voltak, vagy legalábbis normális emberek nem látták. És rohamai voltak, amikor mindenfélét össze-halandzsázott – isten tudja, milyen nyelveken –, amire soha nem emlékezett. A frászt hozta Billire, amikor elmondta neki, hogy szellemekkel beszélt. Billi hálószobájában! Nem csoda, hogy egyik nevelőszülőtől a másikhoz toloncolták. Ez azonban nem volt szokatlan. A nagy tehetségű látnokoknak mindig zavaros volt a gyermekkoruk, hiszen a víziók, a kopogó szellemek aktivitása, a furcsa jelenések a legtöbb családot kiborították. Ha nem tanították meg nekik, hogy hogyan lehetnek úrrá a képességeiken, előbb-utóbb megőrültek. Vajon hány potenciális orákulumot vesztettek el a Templomosok az évek során? Hányan végezték bolondokházában üvöltözve, éjt nappallá téve, úgy, hogy a fejükben megszólaló hangok túlharsogták saját gondolataikat? Balin atya a Chaplain's House-ban, egy fehérre festett falú, György-korabeli, elegáns épületben lakott, amelyet magas vaskerítés védett, mindjárt a Templomosok temploma mellett. Billi végigment a kerti úton a két sor rózsabokor között, és bekopogott a feketére festett ajtón. Amint kinyílt, megcsapta a fokhagyma és a sült paprika illata. Balin atya elmosolyodott, amikor meglátta.
– Olasz lesz? – kérdezte Billi. – Milyen alkalomból? – Mintha nem tudta volna, hogy átment a próbán, és ő csak egy doboz bonhont kapott. Kay hazatért egy év vakáció után, és bulit rendeznek. – Miss SanGreal! Kíváncsi voltam, mikor kerülsz elő – lépett oldalra a férfi. – Itt van Kay. – Tudom. Balin feltolta szemüvegét hosszúkás, kopasz fejére. Ö volt a Templomosok nyilvános arca. A Templomosok templomának papjaként ő mutatta be a normál miséket, és ő intézte a világi tennivalókat. Hivatalos címe szerint ő volt a templom püspöke. De a lovagok számára a lelkész, aki a vallási kötelességeket teljesítette. – Azt hittem, ennél jobban fogsz örülni Bilqis. – Balin volt az egyetlen, aki a rendes, mohamedán nevét használta. A konyhából lábos- és tányérzörgés, evőeszközcsörgés hangja szűrődött ki. Percy lépett az előszobába egy tál gőzölgő spagettivel. Billire kacsintott, majd lehajtotta a fejét a csillár alatt, és bement az ebédlőbe, ahol csevegés és további csörömpölés fogadta. Billi követte. Az udvarra néző ablakokon besütött a hold, de a lovagokat túlságosan lefoglalta a forró étel ahhoz, hogy megcsodálják a növények, cserjék és virágok színes kollázsát, mely a pap műalkotása volt. Billi befurakodott egy székre, Percy és Kay közé. Balin atyán kívül csak négyen voltak: Gwaine, Percy, Kay és az apja, de így is összeért a könyökük az asztalon. Billi tudta, hogy a többiek Dartmoorban vannak, és egy vérfarkast üldöznek. A Bodmin Egyezmény óta, miután Arthur legyőzte a vérfarkas falka alfahímjét, a farkasok nem öltek mást, mint birkát, és nagy ritkán egy-egy tehenet. Azonban egy közülük fellázadt, és hátizsákos turistákra támadt. A Templomosok elmentek, hogy levadásszák. Billi apja csendben ült, és a jobb kezénél levő újságkivágások között lapozgatott, közben pedig időnként lepillantott a bal
oldalán levő laptopjára. Gwaine felnézett, de nem reagált Billire, csak átnézett rajta, mintha nem is létezne. Gwaine a sénéchal, a Nagymester helyettese, a második legfontosabb ember volt a rendben. Őszbe csavarodott öreg harcos, rövidre nyírt, acélszürke hajjal, ritkás szakállal és mélyen ülő, ráncok keretezte szemekkel. Jog szerint neki kellett volna nagymesternek lennie Uriens halála után, nem pedig Billi apjának. Gwaine volt az, aki Arthurt eredetileg beszervezte, és képtelen volt elfogadni, hogy fegyvernöke most a felette álló Nagymester. Billi tudta, hogy az öreg ugrásra készen vár, s amint lehetősége nyílik, átveszi a templomos lovagok vezetését. Csak ahhoz Arthurnak előbb meg kellene halnia. Észrevette Kay pillantását, aki a szemét forgatta; ő sem volt valami jóban Gwaine-nel. Gwaine azt gondolta, hogy az orákulumokat csak egy lépés választja el a boszorkányoktól, a sénéchalnak pedig ótestamentumi nézetei voltak a boszorkányokkal kapcsolatban. Varázsló asszonyt ne hagyj életben! – Van valami hír Pelleasról? – kérdezte Arthur, szemét le sem véve a képernyőről. Percy beszippantott egy szál spagettit, mielőtt felelt. – Eddig csak egy csomó döglött birka. Borsszal együtt a tanyákat ellenőrzi, Berrant és Gareth pedig a turisták táborhelyeit. Gondolom, nomád, egyfolytában átutazóban van, és mindig máshol okoz bajt. Az emberben rejtőző szörnyeteg. Akár egyetlen vérfarkas is életveszélyes, ezért küldte utána az apja a fél lovagrendet. A felét! Pillantását körüljáratta az asztalnál ülőkön. Balint kivéve, aki nem tartozott a harcoló rendhez, csak kilencen voltak. Kilencen a Gonosz ellen, a természetfeletti gonosz ellen, ami ott bujkál az árnyékban! A templomos lovagok egykor több ezren voltak. Elég lenne egyetlen nap, és vége. Eltűnnének. Majdnem megtörtént tíz éve, a Vas éjszakái idején. Amikor az anyukája meghalt.
Vajon miért nem emlékszik rá? Ötéves volt, ezért valamire emlékeznie kellene. De csak homályos képek és távoli érzések voltak, meg az elképzelés, hogy boldog volt. De semmi kézzelfogható. A többiektől tudta, hogy a Vas éjszakái tizenkét rettegéssel teli napig tartottak. A templomos lovagokat sorban vadászták le a vámpírok, kezdve az öreg nagymesterrel, aztán folytatták Lottal, az orákulummal, és még sok mással, míg végül nem maradt más, csak Arthur és még egy maroknyian. Arthurt vezetői képességei emelték alacsony rangú hűbéres lovagból nagymesterré, de iszonyú árat kellett fizetnie érte. Néhány vámpír, akik túlélték Arthur tisztogatását, megtalálta az otthonát, és meggyilkolta a feleségét. Talán annyira borzalmas volt, hogy ezért törölte ki az emlékezetéből. – Mi az? – kérdezte Percy. Arthur néhány fényképet nyújtott át neki az asztal fölött. Billi belelátott. Harapásnyomok egy ember nyakán. – Ezt egy gyógyító testvérünk készítette tegnap éjjel. Gondolta, érdekelhet bennünket. – Egy lány elájult az éjszaka az Autó de Fe Nightclub előtt. Arthur és az idősebb lovagok a St. John's Kórház sürgősségi osztályán levő kapcsolataikat még mindig „testvérként" emlegették, bár a Szent János Lovagrend már rég nem vett részt a harcban. Ha azonban szokatlan támadásokról, vagy sérülésekről volt szó, hasznos információforrást jelentettek. Például vámpírharapás esetén. Na, tessék! Már megint jöhet a „karóval átdöf ük a szívét" játék – gondolta Billi. Nem bánta, amíg nem neki kellett megtennie. Semmi kedve sem volt egy egész éjszakát arra vesztegetni, hogy az éhes holtakra vadásszon valami elhagyatott temetőben. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy megcsinálja a matekot, különben karácsonyig büntiben lehet. Percy megvizsgálta a fotókat. – Él a lány? – Éppen hogy. – Arthur körültekintett az asztalnál. – Ezt még csírájában fojtsuk el! Percy továbbadta a képet Gwaine-nek.
– Art, van valami elképzelésetek arról, hogy hol tanyázik? – kérdezte Gwaine. Arthur csak a fejét ingatta. – Nem. De azt akarom, hogy te és Percival találjátok meg! Ma éjjel. – Azzal Billihez fordult. – Most, hogy Kay újra itt van, elkezdjük az edzésedet pszichikai védekezésből. – Kayre pillantott. – Holnap megfelel? – Ideális, uram. – Rendben. Nyolc órakor a Finsbury parkban! Tudod, hová vidd, Kay. Pszichikai védekezés? Kayjel? Már tényleg annyira jó? – De apa, megegyeztünk, hogy a próba után kapok három szakid éjszakát! Hogy utolérjem magam, megcsinálhassam az elmaradt házi feladataimat – mondta Billi. Szó sem volt arról, hogy szórakozni szeretett volna. A szórakozásnak semmi helye sem volt a Templomosok szabályai között. – Az nem fontos. Kayjel fogsz gyakorolni. – Arthur összeszedte az újságkivágásokat, és becsúsztatta a dossziéjába. – Van még valami? Gwaine kurtán megrázta a fejét, Balin néma „nem"-et mondott, de Percy felállt. – Csak két dolog, Art – mondta, és magasra emelte a kupáját. – Először is üdvözlünk itthon, ifjú Kay! Az élet elviselhetetlenül unalmas volt nélküled. Alig várom már, hogy mindent elmesélj Jeruzsálemről! – Billi figyelmét nem kerülte el az, ahogy a többiek Kayre néztek. A bölcs és nagy hatalmú orákulumra. Meglepte, hogy nem borultak valamennyien térdre az áhítattól. Nevetséges! Aztán Percy Billire mosolygott. – És szeretnék pohárköszöntőt mondani Rendünk legújabb tagjára! Még csupán tizenöt éves, de máris igazi kemény legény. Vagyis leány. Mire felocsúdunk, Nagymesternek fogjuk szólítani. – Erre Gwaine felhorkantott, de Percy nem zavartatta magát. – Bilqis SanGrealra! Jó öreg Percy! Mindig törődik vele. Nemegyszer kívánta, hogy bárcsak ő lenne az apja, nem csupán a keresztapja. A többiek
felálltak, Gwaine utolsóként. Arthur is megemelte egy kissé teáscsészéjét. – Billire! Ekkor Arthur hangosan becsukta laptopját, és a dossziét az újságkivágásokkal a tetejére tette. – Nos, ha ennyi volt, akkor hagyom, hadd menjen mindenki a dolgára. – Azzal mindkettőt a hóna alá szorította, és kisétált. Balin és Gwaine néhány pillanat múlva követte. Percy segített Billinek és Kaynek összeszedni a tányérokat. Felemelt egy kupacot, de megállt. Feje majdnem a mennyezetet súrolta, majd lehajolt a két fiatalhoz. – Jók legyetek, gyerekek! – mondta, majd egy hosszú pillanatig Billire szegezte a szemét, mielőtt távozott volna. Kay nekilátott, és a tálcára sorakoztatta a kék porcelán teáscsészéket. Billi nem segített. – Szóval megtanítasz néhány gondolati Jedi trükköt? – kérdezte. – Hallottad, amit a papád mondott. Ne aggódj, óvatos leszek! Utána segíthetek a háziban, ha akarod. – A helyzet az, hogy nem akarom. – Kay nem fogja ilyen könnyen megúszni. Annyira hiányzott neki!
5. FEJEZET HÉT ÓRA VOLT, mire Billi másnap este feljött a metróból a Finshury parknál. Hideg eső szitált, a csatornák pedig tele voltak ázott levelekkel, így az utca mindkét oldalán felduzzadtak a pocsolyák. Egy mozdulattal hátratolta a kapucniját, és észrevette Kayt a buszmegállóban. Fekete kötött sapkáját egészen a szeméig behúzta, ezüstös haja azonban mintha világított volna a buszmegálló pavilonjának erős, fluoreszkálóan fehér fényében. – Késtél – jegyezte meg. – Büntetésben voltam. Már megint – felelte Billi vállat vonva. – Nem kaptad meg az üzenetemet? – kérdezte, és megveregette a halántékát. – Pedig nagyon erősen gondoltam, hogy „Kay, késni fogok. Kay, késni fogok..." – Azt hiszed, ez vicces? – állt fel a fiú, és felhajtotta a kabátgallér-ját. – Na, húzzunk! Elég időt elpazaroltam már itt. Elindultak a főúton, amit fémrácsok és csupa graffiti redőnyök mögött megbúvó üzletek vettek közre mindkét oldalról. Nem volt már nyitva, csak egy italbolt. Kopasz, tetovált karját sörhasán összefűző férfi állt az ajtóban, a sarkában morgó pitbullal. Megugatta őket, amikor elmentek előtte, és a nyakán levő vastag láncot rángatta. Befordultak a sarkon, és Billi azonnal észrevette Elaine bazárját, amit egy magányos utcai lámpa világított meg. Zálogház volt, már a tizenkilencedik század óta. Pergett a festék a bejárat fölött függő három aranygömbről, de még az eredetiek voltak. A hifiberendezést, DVD lejátszókat, egy pár króm súlyzót és egy gyerekbiciklit, vagyis az ezer csőd és lefoglalás üledékét felvonultató poros kirakatokat vastag acélrudak védték. Itt őrizték a Templomos rend relikviáit is.
Itt rejtették el Salamon király kincseinek maradékát. Billi alig tudta elhinni, hogy ez a vénséges patkányfészek az ókori világ egyik legcsodásabb varázstárgyának ad otthont. De éppen ez volt a lényeg. Kinek jutott volna eszébe? A földszinten sötét volt. A felette levő lakásnak egyetlen ablaka volt világos. Kay csengetett, mire néhány pillanat elteltével kinyílt az ablak, és egy kócos, ősz hajú öregasszony dugta ki rajta a fejét. – Húzz a sunyiba! Kay tett egy lépést hátra, az utcai lámpa fénykörébe. – Elaine, én vagyok az, Kay. A nő tátott szájjal bámult. – Kay? – vigyorodott el hirtelen. – Kay! Egy perc és lent vagyok. Billi az ajtóban várt, míg Elaine lejött, és kinyitotta az ajtót, majd az acélrácsos kaput is. – Édes angyalom! Na, gyere, és adj egy puszit! – Azzal csontos karjával átölelte Kayt, és hatalmas, nyálas puszit nyomott az arcára. Billi észrevette, ahogy megmerevedik, miközben Elaine cuppog– Szia, Elaine! – mondta Kay elpirulva. Ott álltak a lepusztult, régi üzlet kivilágítatlan ajtajában. A tapéta kifakult és mállott, a mennyezetről a festék apró pelyhekben pergett, a szőnyeg pedig a drótszerű szálakig kikopott. Elaine terpeszben állva, csípőre tett kézzel csodálta Kayt, mint valami kalózkapitány. – Te egyre jobb képű leszel! A lányok biztosan hegyekben hevernek a lábad előtt. Billi Kayt kikerülve benyomakodott a zsúfolt üzletbe. – Aha, ájultan – jegyezte meg. Billit rettentően bosszantotta, hogy Elaine, aki mindenki mással házsártos, vén banyaként viselkedett, Kay láttán elolvadt. Csak azért, mert kezdetben ő volt a felelős a képzéséért. – Látom, őnagyságát is hoztad! – morgolódott Elaine savanyú képpel. Az arca pont megfelelt hozzá: elnyűtt, ráncos és foltos volt, nyomot hagyott rajta az ötven év erős dohányzás.
Billi felkapcsolta a villanyt. Odabent minden dugig volt szeméttel, amit a szervezés teljes hiánya engedett felszaporodni: ütött-kopott régi ládák, ajtó nélküli szekrények, fabatkát sem érő kerékpárok és ezer más hasznavehetetlen kincs, amitől Elaine nem volt hajlandó megválni. Valószínűleg generációk óta ott voltak a boltban. – Milyen volt Jeruzsálemben? – érdeklődött Elaine. – Kivel dolgoztál? Levison rabbival? Billi elmosolyodott a gondolatra, hogy a korai Templomosok mit szólnának ahhoz, hogy a titkaikat egy zsidó őrzi. Az utolsó Templomos orákulum azonban gyilkosság áldozata lett, s nem volt senki, aki pszichésen megfelelően képzett lett volna, hogy őrizze az ereklyetartót. Gwaine idegrohamot kapott, amikor Arthur Elaine-t javasolta, de Arthur volt a Nagymester. – A régi vallásháború már nem érdekli a Templomosokat – mondta Arthur csakis a Bataille Ténébreuse számít. – Neki és másoknak is – felelt Kay. – Például? – szűkült össze Elaine szeme kíváncsian. – A nyugati parti szúfiknak. Egy hónapot töltöttem a Sínaifélszigeten a nesztoriánus szerzetesekkel. Sokat tanultam, Elaine. – Kay feszengve fordította el a tekintetét. – Arról, hogy az érzelmek hogyan tudják elhomályosítani az éleslátásomat. – Ez több, mint amit én valaha megtaníthatnék neked – mondta Elaine. Voltak neki is okkult képességei, de nem volt egy súlycsoportban Kayjel. Vele senki sem volt egy súlycsoportban. Elaine jártassága a tarotban, az asztrológiában és az okkult tudományokban hosszú évek kemény munkájának gyümölcse volt. Kayben mindezek veleszületetten megvoltak. – De gondolom, nem cseverészni ugrottatok be hozzám – mondta, és kifakult, rózsaszín köntöse zsebéből előhalászott egy foszlott csomag Bensőn&Hedgest. – Jól sejted – szólt Billi. Elaine rágyújtott, és ráncolta a homlokát az első, keserű szippantásra. – Akkor ki vele! Nem érek rá egész éjszaka. – Félretolt egy poros, kitömött medvét, mire feltárult egy mélyen az ajtóba
épített, alacsony ajtó. Nyakából előhalászott egy madzagon lógó kulcsot. Mindkét kezére szüksége volt, hogy elfordítsa a zárban. Az ajtó nyikorogva tárult ki. Lépcső vezetett le a hideg és nyirkos pincébe, amit betöltött a lassú, ősrégi pusztulás szaga. Elaine felkattintotta a barna bakelitkapcsolót, mire a villanykörte hosszan és halkan zúgni kezdett, mielőtt életre kelt volna, lassan bevilágítva a katakombát halvány, aranyos fényével. Nagy, fekete szekrény állt előttük. A sápadt fény megvilágította bronz pántjait és a felszínét díszítő cifra mintákat, melyek leheletvékony aranylevelekből, ezüstből és gyöngyházból álltak össze. A képek elhalványodtak, de Billi azért ki tudta venni az ébenfa csatamezőn viaskodó manókat, démonokat, állatfejű szörnyeket, szárnyas lidérceket és mennyei csapatokat. Középen, ahol a két ajtó találkozott, nagy, hatágú csillagos, félbetört, elzöldült rézkorong. Salamon pecsétje. A misztikus oltalmazó, s az első védelem a természetfeletti ellen. A Magas Művészet, a Földöntúli tartomány varázsának fő szimbóluma. De a pecsét csak védelmül szolgált. Az ellen, ami a szekrényben volt. Billit kirázta a hideg, ahogy ránézett. Olvasta a legkorábbi Templomos feljegyzésekben, hogy Hugues de Payens hogyan talált rá a szekrényre és a benne levő kincsre, nem sokkal az első keresztes hadjárat után. Hogy hogyan vitte magával, és tette a templomos lovagokat a középkor legrettegettebb szervezetévé. Sokszor elmerengett azon, hogy milyen izgalmas lenne a saját szemével látni a kincset. Most azonban, amikor karnyújtásnyira volt tőle, rájött, hogy nem izgalom zsibong a szívében, hanem félelem. – Odabent van, igaz? – suttogta. A fekete szekrény úgy fénylett, mintha belülről világítana. Még hűvösebb lett, mire Billi összefonta a karját. Az, ami az ébenfa ajtók mögött megbújt, nem csupán a Rend hatalmának forrása volt, hanem egyben az inkvizíció általi, jóformán tökéletes megsemmisítésük oka is.
– A Tükör? – Elaine bólintott. – Hát persze. Hol máshol lehetne? – fordult Kayhez. – Na és, lesz egy kis szerencsénk a jövő heti lottószámokkal? Esetleg a lóversenyen? Kay a fejét rázta. – Tudod, hogy nem megy. A jövendőmondás nem az én asztalom. Elaine némán és kíváncsian figyelte. – Hát persze, hogy nem. Kay leporolt egy széket, és ráhajította a kabátját. – Ez megteszi – nyújtotta ki a karját. – Köszönjük, Elaine. Szólunk, ha végeztünk. – Erre Elaine végignézett rajtuk, majd egy bólintással távozott. Billi megvárta, hogy elmenjen. – Miért itt? – Hogy könnyebb legyen – felelt Kay, majd a szoba sarkaira mutatott. Billi a szemét meresztette a sötétben, és csak nagy nehezen tudta kivenni a legfelső téglasoron, az egész helyiségen körbefutó jeleket. Rovásírás volt, a világ legrégebbi írásjelei, és hasonlítottak a fekete szekrényen levőkre. Bűvös védelem a maleficia, a fekete mágia ellen. Kay a kabátzsebében kotorászott. – Ez a kamra fizikailag szigetelt. Senki sem fedezheti fel azt, ami ebben a helyiségben van. Ez tompít is minden természetfeletti vagy okkult erőt. Hogy legyen egy kis esélye az embernek. – Mire? Kay egy kis, piros csomagot dobott oda neki. Billi elkapta: egy csomag játékkártya volt. – Keverd meg! – mondta a fiú. – Nem tudtam, hogy a bűvészmutatványaidat fogjuk gyakorolni. – Nem mutatvány. Billi lehámozta a fóliát, és úgy nagyjából megkeverte a paklit. – Ne úgy! Keverd meg rendesen! Használd az asztalt!
Billi kelletlenül engedelmeskedett. Kiterítette az egész paklit a kis dohányzóasztalon, és addig túrta a lapokat, amíg teljesen összekeveredtek. – Ennek pontosan mi az értelme? – tudakolta. – A Gonosz különböző típusai képesek... befolyásolni a gondolatokat. Parancsolhatnak az érzékeinknek és az emlékezetünknek. Emlékszel, mi történt veled és Alex Weeks szellemével? – Honnan tudsz róla? – Orákulum vagyok, elfelejtetted? Billi dühbe gurult. Nyilvánvalóan már egyáltalán nincs magánélete. Kay intett, hogy szedje össze a kártyalapokat, és elfordult. Megtanítalak megerősíteni az elmédet a nem kívánt behatolás ellen. – Mint a tiéd? Kay felsóhajtott. – Csak válassz egy lapot! Tartsd magad elé, de próbálj ne gondolni rá! Gondolj bármi másra, és ne engedd, hogy lássam a kártyát a gondolataidon keresztül! Billi véletlenszerűen kiválasztott egy lapot az asztalról. – Szólj, ha kezdjük! – Treff hármas. Következő! – Még nem álltam készen! – dobta le a földre a hármast. Felemelte a következőt, és maga elé tartotta. – Káró ötös. Következő! Várj! – Káró négyes. Nem keverted össze rendesen, ahogy mondtam? Billi újra megkeverte. Na, jó! Bármire gondolhatok, csak a kártyára nem. – Kör királynő. Következő! A francba! Nem megy. – Ne káromkodj, koncentrálj a kártyára!
Kétszer elfelezte a paklit, majd a harmadiknál felfordított egy lapot, és... – Pikk ász. Következő! – Esélyt sem adsz! Kay megfordult. – Miért adnék? Ez nem játék, Billi. Ha harcolnánk egymással, meghátrálnál? Lazítanál? Nem. Ölni akarnál. – Összehúzott szemmel, az arcát kutatva nézett Billi szemébe. – Hát persze. Kezdjük elölről! – Nem játszom ilyet! – horkant fel Billi. Mit képzel ez magáról? Ki ő? Az apja? Billi felborította az asztalt, amitől a kártyalapok szétszóródtak a helyiség minden sarkába. – Hogy te milyen gyerekes vagy! – jegyezte meg Kay. – Nem tetszik, ezért fogod magad, és elmész. így van? – Még te kérded, amikor mindenkinél többet tudsz arról, hogy milyen elmenni? Na tessék! Most kibökte. – Szóval ez a baj? Kay Billi karjára tette a kezét, de a lány elhúzódott. – Ha még egyszer megpróbálod, eltöröm! – mondta. – Amíg te vakációztál, tudod, mivel töltöttem az időt? Összevertek, csupa vér-aláfutás voltam, kék-zöld, és csupa vágott seb. S mindezt az átkozott Templomosok dicsőségére! Emlékszel, milyen rossz volt apámmal? Na, miután elhúztál – az egyetlen ember, akire valóban számíthattam –, ezerszer rosszabb lett. – Biztos vagyok abban, hogy jó oka volt rá, Billi. Oka? Az ok egyszerű volt: Billi Templomos. Harcolnak, küszködnek, és a vérüket adják. De ő sosem adja eléggé a vérét. Legalábbis az apja szerint nem. Csak egyre tovább erőlteti, neki pedig nincs választása. Nem úgy, mint a többieknek, mint Kaynek, aki maga választotta ezt az életet. De Billi nem. Neki nem volt választása, nem kapott dicséretet, szeretetet, indoklást meg végképp nem. Billi felhúzta a cipzárját a dzsekijén. Nem pazarolja tovább az idejét!
– Hová mész? A fejére húzta a kapucnit. Ha siet, éjfél előtt hazaér. – Te vagy az orákulum. Nem tudod? Állj! – Az ajtó becsapódott a lány orra előtt. A mellette álló asztal remegni kezdett, fel-alá ugrált, és a falon lógó régi kardok összecsörrentek. A fiú vad tehetsége. A telekinézis. Ezzel hívta fel elsőként a Templomosok figyelmét a képességeire. Amikor gyerekként feldühödött, a tárgyak repkedtek a szobában. – Hagyd abba, Kay! Az asztal megállt, a kardok nem csörömpöltek tovább. Billi ránézett. Kay álla megfeszült, és törölgette az izzadságot a homlokáról. Elveszítette az önuralmát. – Mit akarsz tőlem, Billi? – Miért gondolod, hogy szükségem van tőled bármire is? Átmentem a Próbán. És te? Kay úgy elvörösödött, mintha pofon vágta volna. – Tudod, hogy az orákulumoknak nem kell átmenniük a Próbán. Túlságosan... – Azt a szót keresed, hogy „félnek"? – Nem félek – felelt Kay, de látszott rajta, hogy feszeng. Fájt neki. Helyes. Most legalább tudja, milyen érzés! – gondolta Billi. Annyiszor rettegett az elmúlt évben, amikor szüksége lett volna rá, és nem volt ott. Hát most nincs rá szüksége, amikor ő vámpírsírokat keresett, és vérfarkas nyomokat követett, Kay pedig otthon ücsörgött. És félt. – Mondtam, hogy nem félek! – Az asztal megugrott, és a falnak csapódott. Billi a felé repkedő szilánkok ellen a feje fölé tartotta a karját. Amikor leengedte, Kay a fekete szekrény előtt állt. Ujjaival követte a pecsét körvonalát. – Nem tudod, mire vagyok képes – mondta, szemét le nem véve a hatágú csillagról. – Azt hiszed, csak az számít, ha valaki
egy fémdarabbal hadonászik, és összever másokat. – Ujjai begörbültek az ajtó szélén. – Fogalmad sincs! – Kinyitotta a szekrényt. Mi a csudát művel? Billi elkapta a karját. – Ez őrültség! – figyelmeztette. – Ne csináld! Kay elrántotta. – Ez a helyiség biztonságos, Billi. Az őrök vigyáznak ránk – mutatott a falakra vésett szimbólumokra. – Nem engedik, hogy bármi is kijusson innen. Elővett egy lapos, sötétkék bársonydobozt, olyat, amiben nyakék lehet. Felpattintotta a tetejét. Egyszerű, fényesre polírozott rézkorong volt benne, úgy húsz centiméter átmérőjű. A hatágú csillagot finoman belevésték a felületébe, és a széle egy kissé bezöldült, de egyébként fénylett a halvány fényben. Kay csak nézte, és lassan leült egy zsámolyra, alulról tartva a dobozt. Az ölébe tette, és óvatosan megérintette a réz felületet. Fodrozódni kezdett. Az Elátkozott Tükör. A Templomosok utolsó kincse. A legenda szerint Salamon király ennek segítségével vitte végbe nagy varázslatait. A mohamedán tanok szerint a lelkek ura volt, parancsolt az angyaloknak és az "dögöknek. S mindezt a tükrön keresztül. John Dee, az Erzsébet korabeli varázsló és Templomos orákulum, nyilvánvalóan a tükör segítségével vette fel a kapcsolatot a földöntúli világgal.4 Megnyílt előtte a menny és a pokol. De ma már senkinek sincs ilyen hatalma. Senkinek! Kay nem fog elérni semmit. Pillantásának rideg ürességét látva azonban Billi hátán végigfutott a hideg. – Nem viccelek, Kay. Tedd vissza! Azonnal! – Csak megnézem – suttogta, inkább magának, mint Billinek. Hátrahajtotta a fejét, miközben ujjai a fémfelületet simogatták, a 4
John Dee valós személy. (1527-1608) mágus, alkimista, geográfus, matematikus, I. Erzsébet tanácsadója.
szeme pedig fennakadt, s csak a fehérje látszott. Mélyen és hosszan sóhajtott. Aztán nem lélegzett. A Tükör vibrált, és Kay az ujjbegyével sziporkázó, halvány, szivárványszínű csíkokat húzott, ami olyan volt, mint az olaj a napfényben. A felület örvénylett, s Billi mintha sötét, távoli mélységekbe látott volna le, mintha egy végtelen örvénybe nézne. A fénysugarak gyorsan pörgő mintát vetítettek a falra, és a mennyezeten kaotikus színek táncoltak, mint valami falikárpit. Kay ajkán apró mosoly jelent meg. Billi a kaleidoszkópszerű látványt bámulta, egészen hipnotizálta a vörösek, sárgák, narancssárgák, zöldek, aranyak és annyi más kígyózó árnyalat megállás nélkül változó keveréke, hogy egészen beleszédült, mégsem tudta levenni róla a szemét. Egyszerre akart sírni és nevetni; még sosem látott ilyen szépet. Mintha a falak és maga a világ hullana szét a színek és a bűbáj univerzumában. Megfordult, hogy megpuszilja Kayt, amiért valami ilyen tökéletesen elképesztőt mutatott neki. Kay azonban csak ült, rázkódott a teste, és habzott a szája. A fogát csikorgatta, de annyira, hogy vérezni kezdett az ínye, rózsaszínűre színezve az állán lecsurgó habot. A levegő úgy hullámzott körülötte, mint egy sivatagi délibáb, és a színek egyre gyorsabban és gyorsabban pörögtek. Billi most alakokat látott kibontakozni a fény végtelen hurrikánjából. Nehezen lehetett kivenni őket, és alig volt emberi formájuk, de folyamatosan nőttek, és pillanatról pillanatra egyre kézzelfoghatóbbak lettek. Karokat, lábakat és fejeket látott, sőt, szilárd emberi arányokat, ujjakat, amik kézkezdeményekből nőttek ki. Ki idézett meg bennünket? A hangok a fejében visszhangzottak, és az alakok szeme fényesen és kíváncsian tekintett rá. Jövünk, üdvözöljetek! – Állj! – suttogta Billi. Elképedve nézett körbe. De Kay nem hallotta. Szorosan lehunyta a szemét, és elveszett valami távoli tartományban, ahová az elméje és a lelke
elbarangolt. Még többen kezdtek alakot ölteni, egyre kézzelfoghatóbban alakulva emberi formára. Hívj, és mi jövünk! Egyszeriben olyan forró levegő csapott ki a korongból, mint a kohó tüze. A falon végigfutó védőjelek elviselhetetlenül fehéren izzottak, és az alakoknak már arcvonásaik is lettek. Látta, ahogy a fekete körvonalaknak arcuk lesz, szemük, orruk, elragadó lelkesedéssel mosolygó szájuk, és emelt hangjuk is megsokszorozódott, míg a kakofónia egészen elviselhetetlenné fokozódott. Ekkor kivágódott az ajtó, és Elaine rontott be a helyiségbe. Billi látta, ahogy a szája sikolyra nyílik, de nem hallott mást, mint az agyát mardosó kiáltásokat. Elaine kiütötte a tükröt Kay kezéből, ami megperdült a levegőben, a falhoz csapódott, majd a földön pörgött csörömpölve, míg el nem nyugodott. Minden fény eltűnt, csak a Billi feje fölött világító villanykörte gyenge világossága maradt. Kay a hátán feküdt, és tágra nyílt szemmel bámulta a mennyezetet. Lihegett, mintha most futotta volna végig a maratont. Csurgott róla a verejték, fehér haja a koponyájához tapadt. Erőnek erejével felállt, bár a lába úgy tűnt, nem sokáig bírja. Körülnézett, mint akinek fogalma sincs, hová került. Elaine Ijedten figyelte. Megérintette Kay arcát, ellenőrizte, hogy rendben van-e, majd adott neki egy pofont. Piros ujjnyomai dagadtan ottmaradtak, de Kay alig vette észre. Körülöttük a bevésett oltalmazó varázslatok élénkvörösen izzottak, mint a tégla, ami most jött ki az égetőkemencéből, aztán elhalványodtak, és sziszegve hűltek ki szokásos barna, agyag színükre. Billi fülében visszhangzott a hirtelen jött csend. Tévedett. Azt hitte, ez az erő már nem létezik. Kayt figyelte, ahogy beletúr csatakos hajába. Egymás szemébe néztek, és Kay parázslott a lázas izgalomtól. Az elmúlt négyszáz évben senki nem fogott még egy rádióhullámot sem a Tükör segítségével. Senkinek nem sikerült Dee óta, aki a Templomosok legnagyobb orákuluma volt. A legnagyobb, mostanáig.
6. FEJEZET – EZT NEM HISZEM EL! – mondta Elaine, akinek a keze még akkor is remegett, amikor kitöltötte a teát. – Azoknak az oltalmazóknak ki kellett volna tartaniuk! Most odafent voltak a nappalijában, mely szöges ellentéte volt a lenti, szedett-vedett üzletnek. A bútor modern volt, sima fa, minden cicoma nélkül, mintha most vette volna a Habitatben. A világítást egy sor spotlámpa adta, ami szikrázott a tiszta fehér mennyezetről visszaverődve. Az egyetlen dekoráció egy menóra, egy hétágú gyertyatartó volt az ablakpárkányon és két nagy festmény reprodukció. Az egyik Caravaggio képe Ábrahámról, melyen feláldozni készül fiát, Izsákot. A kép bal oldalán egy angyal irányítja Ábrahám kést szorongató kezét. Billire nagy hatással volt az Ábrahám arcán látható rettenet és az elhatározás elegye. Vajon mit érzett, amikor Isten arra kérte, hogy ölje meg azt, akit mindenkinél jobban szeret? A második kép iszlám kalligráfia volt, melyen Allah neve fonódott össze, kört formálva. – A mamámnak is volt egy ilyen képe – jegyezte meg Billi. – Ez itt anyukádé – mondta Elaine, majd észrevéve Billi kíváncsi pillantását, folytatta: – Mit csodálkozol? Tudod, hogy barátnők voltunk. – Elaine mindenkinek adott egy bögrét, majd kihúzott magának i egyenes hátú ebédlőszéket. – Mi történt az előbb? – kérdezte Billi. Megfogta a bögréjét, s ekkor vette észre, hogy nem csak Elaine keze remeg. – Kay kinyitotta a Földöntúli Birodalom kapuját – mondta Elaine. – És majdnem átengedett rajta valamit. – De mit? – akarta tudni a fiú. – Mit tudsz a grigorikról? – kérdezte Elaine. Billi nem hitte volna, hogy Kay lehet még sápadtabb is, de tévedett. Hamuszürke lett.
– Hogy léteznek Sötét Angyalok – mondta. – Figyelők. – Énok Könyve említi őket – nézett mindkettejükre Elaine. – Hallottatok már róluk? Kay lassan, elgondolkodva bólintott. – Az egyik apokrif szövegben van – mondta. – őskeresztény tannak vélik... ami túlságosan veszélyes ahhoz, hogy belekerüljön a Bibliába. – Nem is olyan régen még máglyahalál várt volna rád, ha csak elolvasod – mondta Elaine. – Miért? – kérdezte Billi. Elaine folytatta. – Az angyalok valódi természetéről értekezik. Három osztályba sorolhatók – mutatott a Caravaggióra. – A malachimok, a Hírnökök. Őket Gábriel vezeti, s ők a leggyakoribb túlvilági lények. De van még két másik. Mindkettőnek saját szerepe van az emberiség próbára tételében – nézett Elaine Billire. – Anyukád elmondta neked valaha a Sátán mohamedán történetét? Ibliszről? Billi a homlokát ráncolta. Az elmúlt tíz évet azzal töltötte, hogy megtanuljon kereszténynek lenni, erre jön Elaine, és mohamedán múltjáról faggatja. Történetek százait hallotta, bár alig emlékezett közülük néhányra. Voltak azonban olyanok, amiket a csontjaiban érzett. – Amikor Isten megteremtette Ádámot, arra kérte az angyalokat, hogy hajoljanak meg az első halandó előtt. Sátán, vagyis a Koránban Iblisz, nem volt hajlandó erre. Azt mondta, ő csakis Isten előtt hajol meg. Nagyon helyesen. Sátán nemcsak engedetlenségét, hanem Isten iránti lojalitását is megmutatta. Ekkor kapta azt a feladatát, hogy kísértse meg a halandókat, tegye próbára őket. – Elaine felemelte a fejét. – Más angyalokat is magával vitt, akik hozzá hasonlóan úgy vélték, az emberi faj nem érdemel különleges helyet Isten teremtményei között. Ezek az angyalok lettek az ördögök. – És az angyalok harmadik csoportja? A grigorik? – kérdezte Kay.
– A Figyelők – pillantott Elaine az ajtóra, mintha félig-meddig arra várna, hogy valaki vagy valami berontson rajta, csak azért, mert kimondta a nevüket. – Ok voltak a bírák. Azért küldték őket a Földre, hogy az embereket becsületességre tanítsák, és megbüntessék, ha bűnt követnek el. Őket... maga a Halál Angyala vezette. – Felállt, és odament a Caravaggióhoz. Ujjával körülrajzolta a hátrafeszített kezű, halálra rémült fiatal fiú arcát, akire apja kést emel, készen arra, hogy elmetssze a torkát. – A grigorik Isten legrettenetesebb teremtményei. Közülük kétszázan szálltak alá a Földre. Csupán hárman kellettek ahhoz, hogy elpusztítsák Szodomát és Gomorrát. Ők szabadították az emberekre az özönvizet. A Halál Angyala volt az, aki bejárta Egyiptomot, és elvitte Isten legfélelmetesebb büntetését, a tizedik csapást: minden elsőszülött gyermek halálát. Billi beleborzongott a gondolatba. – Mi történt velük? – Visszahívták őket a Mennybe – felelt Kay. – De nem mentek mindannyian. Hetvenen fellázadtak. Hátat fordítottak a Mennynek, és levágták a szárnyaikat. Elaine elégedetten mosolygott. – Túlságosan megkedvelték az anyagi világot. Miért is ne? Szépek voltak, hatalmasok, halhatatlanok, és minden tekintetben a halandók felett álltak. Úgy vélték, a Földön kell maradniuk, és uralkodniuk kell fölöttünk. Szörnyetegekké váltak, zsarnokokká. Az emberek féltek tőlük. Szerették őket. Az imádat tárgyai voltak. – A kénköves pokolban! – mondta Billi. – Nem. Ez a kénköves földön történt. A Figyelők elveszítették az önuralmukat. A jogos ítélkezésből jogosnak hitt mészárlás lett. Azzal fenyegetőztek, hogy kriptává változtatják a Földet. – Elaine otthagyta a festményt, és leguggolt Kay előtt. – Salamon király volt az, aki képes volt legyőzni őket. Tökéletes bölcsességet kapott az Úrtól, s csak ő volt elég erős ahhoz, hogy csapdába ejtse a Figyelőket.
– Kört rajzolt a levegőbe kettejük között. – Az Elátkozott Tükörrel – mondta fejcsóválva. – És ott is vannak mind a mai napig. Mind, kivéve egyetlenegyet. – A Halál Angyalát – mondta Kay. – Isten jobb kezét. Elaine bólintott. – Ő még Salamon királynak is túl hatalmas falat volt, hogy varázslattal megkösse. Egyedül ő menekült el. Persze nagyon meggyengülve. De mégsem volt a Tükörbe zárva, mint a testvérei. – Akkor őket láttuk: a száműzött Figyelőket? – kérdezte Kay, tenyerébe hajtott fejjel. – Édes istenem! Én meg azt hittem, csak felveszem a kapcsolatot a túlvilági birodalommal. Csak megpróbálok hallani valamit. – Az egyszer biztos, hogy hallottunk – jegyezte meg Billi, aki még annál is dühösebb volt, mint amennyire félt. – Mondtam neked, hogy ne csináld, de nem hallgattál rám! Csak játszani akartad egy kicsit az eszedet. Az isten szerelmére, Kay! Kiszabadíthattad volna őket. Kay gondterhelt arccal nézett fel. – De ugye nem történt meg? Semmi sem szabadult ki, az oltalmazok. .. – Úgy tűnik, mit sem érnek – mordult fel Elaine. – Ellenőriznem kellett volna, de fogalmam sem volt, hogy ilyen erőd van – tette kezét Kay vállára, Billi pedig csodálattal vegyes iszonyt vett észre az idős asszony szemében. Ő maga is más szemmel nézett a fiúra. Kay, aki régebben félt az árnyaktól, most fel tudja venni a kapcsolatot magának Istennek a képviselőivel. Olyan tehetsége van, amit ők sem megmérni, sem elképzelni nem tudnak. Elaine jogosan félt. Mindannyiuknak félniük kellene. – Lót, az utolsó orákulum faragta ki azokat az oltalmazókat, én pedig feltételeztem, hogy nagyjából valamirevaló munkát végzett. – Kinézett az ablakon, és hunyorogva kémlelte a kinti sötétséget. – De nem, semmi nem jutott ki. Ebben biztos vagyok.
– Akkor mi történt? Nincs minden rendben? – kérdezte Billi, aki képtelen volt palástolni a hangjából kihallható elkeseredést. Elaine le nem vette a szemét az ablakról. – A sikoly kiszabadult, Billi. A Tükör fogságában levők oly sokáig voltak csendben, s most Kay megengedte nekik, hogy kiáltsanak. – Visszafordult, és nem egyszerűen félelem, hanem rettegés látszott az arcán. – Attól tartok, valaki meghallotta. Ki hallotta meg? Egy az istentelenek közül? Egy másik túlvilági? Arthur majdnem gutaütést kapott, amikor megtudta, hogy mi történt. Mintha nem lett volna már így is bőven elég dolguk a vérfarkas támadások és a vámpírharapások miatt. Most az egyszer azonban nem Billi tehetett a dologról. Az éjszaka tiszta őrület volt. Billinek ha törik, ha szakad, el kellett tűnnie onnan. Otthagyta Kayt és Elaine-t, hogy megjavítsák az oltalmazókat, ő pedig hazaindult. Átfutott az úttesten. Öt perce volt, hogy elérje a vonatot, és esze ágában sem volt elvesztegetni még egy másodpercet. Bérletét rácsapta a leolvasóra, aztán végigrohant a fehér csempés alagúton a nyugatra tartó peronhoz. Ha szerencséje van, tizenegyre otthon lehet, ami hozzá képest korai lefekvést jelent. A levegő zizegett a közeledő szerelvény zajától, ő pedig kettesével vette a lépcsőfokokat. Idióta Kay! Azt kívánta, bárcsak ott maradt volna Jeruzsálemben. Biztonságosabb lett volna. És mit próbált bizonyítani? Hogy mekkora ereje van? A srác veszélyesen megtévesztő. Billi látta, ahogy a folyosó túlsó végén nyílnak az ajtók, ezért gyorsított. Sikerült becsusszannia, mielőtt még becsukódtak volna, ő pedig lerogyott egy szabad helyre, és igyekezett levegőhöz jutni. Lehunyta a szemét, de sötétség helyett a Tükörből sugárzó kaotikus mintákat és táncoló fényeket látta. Billi remegő ujjaival a koponyáját szorongatta, hogy félbeszakítsa a szédítő érzést. Kellett néhány másodperc, mire a színek halványodni kezdtek, és fejében a pörgés átváltozott a szerelvény természetes
ringásává. Hátradőlt és felsóhajtott. Szundítani akart, arra számítva, hogy belső órája úgyis felébreszti Holbornnál. Onnan tíz perc alatt gyalog hazaér. De nem jött álom a szemére. Képtelen volt megfeledkezni arról, amit Kay tett. Mit képzel magáról: hogy ő Obi-Wan Kenobi? Igaz, már nem ugyanaz a nyeszlett, gizda, aki volt, de még mindig ő Kay. Vagyis dilinyós. Hogy feledkezhetett meg erről? Billi előhalászta az iPodját, és bedugta kis, fehér fülhallgatóját. Maximális hangerőre állította a Nirvánát, s hagyta, hogy a zene mindent elnyomjon. Nem akart mást, csupán néhány perc szabadulást a Templomos kötelezettségektől és Kaytől. A kerekek kattogtak, ő pedig ellazult az állandó ritmustól, ahogy a vagon egyenletesen ringatózott ide-oda. Egy ajtócsapódástól hirtelen felpattant a szeme, az izmai pedig megfeszültek. A két vagont összekötő ajtón jöttek be, és felé tartottak. Hárman voltak, és úgy tették az eszüket, mintha övék lenne a szerelvény. Ketten ledobták magukat Billi két oldalára, a harmadik vele szemben, legalább olyan széles terpeszben ült, mint amilyen széles a vigyora volt. Billi felmérte a helyzetét. Rajtuk kívül egyetlen lélek sem volt ott. – Mit hallgatsz? – kérdezte a vele szemben ülő, és ujjaival végigsimított Billi kézfején, aki összerándult. Mi a túró van? Szívassuk meg Billit nap? Talán ha értetlennek tetteti magát, békén hagyják. Hárman egy ellen nem jó arány, még egy Templomosnak sem. Nem szólt semmit, csak hajszálnyira leengedte a szemhéját. A bal oldalán ülő a vállára csúsztatta a kezét. – Ne már, srácok! Késő van. Csak haza akarok menni. – Billi tudta, hogy reménytelen a józan eszükre hivatkozni. Nem úgy néztek ki, mint akik felismerik a józan észt, még akkor sem, ha egyenesen orrba rúgja őket. – Hát persze! Majd ha ideadtad az iPododat. – A bal oldali fiú megragadta a lejátszóját.
Billi megcsavarta a csuklóját, majd hallotta, hogy az orra megnyugtatóan reccsent, amikor megfeszített tenyerét a képébe vágta. A másodperc törtrészével később lába a vele szemben ülő bunkó gyomra felé lendült. Annak elakadt a lélegzete, és kínjában összegörnyedt. Billi oldalra pördült, de a harmadik lefogta, mire mindketten a földre zuhantak. Billi megfordult a lendülettől, amivel támadója ráesett. Nem volt ideje finomkodni. Nem maradt mozgástere, ezért behajlított ujjakkal nekiesett, és a képébe karmolt. Ellenfele igyekezett védeni a szemét, és ügyetlenül megütötte tülekedés közben, aztán a nadrágja derekából kést húzott elő. Billi ereiben a rémülettől megdermedt a vér. A penge nem volt hosszú, de a tulajdonosa kétségtelenül ölni készült. Megpróbálta elkapni a csuklóját, mire elvágta a kezét. A fényes acélpenge elvonta a figyelmét, így nem tudta kivédeni a következő ütést, ami telibe találta az arcát, amitől csillagokat látott. A kés közeledett, ő pedig képtelen volt megállítani. Sikoly hallatszott. De nem az övé. Billi pislogva bámult fel, egyenesen a mennyezeti világításra. A tettes eltűnt. Egy sötét kabát széle érintette az arcát, ahogy valaki odalépett hozzá. – Kés van nála – nyögte rekedten Billi, még mindig szédülve a legutolsó ütéstől. Ahogy megfordult, azt látta, hogy a támadója most új ellenfelébe akarja szúrni a pengét. A férfi azonban megakadályozta a mozdulatot, elkapta a csuklóját, és erősen megcsavarta. A kés kifordult belőle. Ekkor kirúgta a támadó lábát, aki a földre zuhant. Az ismeretlen megállt, majd Billihez fordult, és felé nyújtotta a kezét. – Hadd segítsek! – mondta. – Jól vagyok. – Nem volt szüksége a segítségére. Legalábbis nem most. A szerelvény lassított, Billi pedig megragadta az ülés szélét, hogy megtartsa az egyensúlyát. – Még soha nem láttam senkit ilyen gyorsan mozogni – jegyezte meg.
A fiatalember vállat vont. – Te se voltál rossz. A vonat megállt. Holborn. – Mennem kell – mondta Billi. Tántorogva tett néhány lépést az ajtó felé. A talaj még mindig ringott a lába alatt, pedig a vonat nem mozgott. Rosszabb állapotban volt, mint hitte. Egy kéz karon fogta. – Segítek, jó? – mondta. Kitámogatta a peronra. Az ajtók becsukódtak mögöttük, a vonat pedig elzötyögött. Billi figyelte, ahogy a fényeit elnyeli a sötétség. Megfordult, és felnézett a megmentőjére. Magas volt, szemét – ami, akár egy ragadozó madárnak, ferde vágású és borostyánszínű volt – félig eltakarta fésületlen, fekete haja. Pólója feszült izmos felsőtestén, és jobb kezéről a torkáig kúszott egy tüskés folyondártetoválás. Az állvonalában levő tövis megnyúlt, amikor elmosolyodott. Billi úgy látta, nem lehet sokkal idősebb nála. – Hívjuk a rendőrséget? – kérdezte a fiú, megtörve a csendet. Billi eddig bámult rá. De kínos! A fejét rázta, és igyekezett elfordulni a fiú tekintete elől. – Nem érdemes. Legkevésbé sem volt szüksége sem neki, sem a Templomosoknak arra, hogy a rendőrség szimatoljon körülöttük. – Különben is – és itt képtelen volt elfojtani egy száraz mosolyt, amikor felidézte magában, ahogy támadója arca kapcsolatba kerül a padlóval – azt hiszem, megmutattad nekik, hogy rossz úton járnak. – Nem csak engem illet a dicséret, Miss... Billi kezet nyújtott: – Billi SanGreal. A fiú egy ideig bámulta, majd megfogta. Billi beleborzongott az érintésébe. Ez egyre furább – gondolta. – De nem rossz. A fiú Billi kezére fonta az ujjait. – Mike Harbinger.
7. FEJEZET – EGYEDÜL IS HAZA TUDOK MENNI. Nem vagyok valami törékeny virágszál – közölte Billi, amikor Mike-kal a Strandén jártak. Senki nem volt az utcán, csak egy kukásautó gyűjtötte be az üzletek elé kirakott szemeteszsákokat. – Én meg nem vagyok királyfi fehér lovon – felelt Mike. – De útba esik. Billi megállt a portásfülkénél, ahonnan fekete ajtó vezetett a Middle Temple Lane-re, vagyis haza. – Itt laksz? Azt hittem, itt csak ügyvédek meg hasonlók élnek. – Miből gondolod, hogy a papám nem ügyvéd? Mike felnevetett. – Egyetlen ügyvéd lánya sem verekszik így. Billi elővette a kulcsot. – Portás. Az a jó benne, hogy lakást is kaptunk. így mindig van valaki, ha az ügyvédeknek elfogy a ginjük, meg minden. – Billi megfordult és kezet nyújtott. – Azért kösz! Mike nem fogta meg. – Billi. Ez minek a becézése? – Bilqis. A mamám mohamedán volt. – Volt? – Ötéves voltam, amikor meghalt. – Megrázta a fejét, hogy elhessegesse az emléket, még mielőtt túlságosan erősen megjelenik. – Nem igazán emlékszem rá – nyitotta a ki az ajtót. – Figyelj! Én tényleg nagyra értékelem, amit tettél. De már rendben vagyok. Itt lakom egy köpésre. Mike az ajtóra pillantott. – Akkor viszlát! – mosolyodott el röviden. – Talán még összefutunk – mondta, megfordult és elindult. Billi figyelte, és nem tudta, mitévő legyen. A srác épp az imént mentette meg az életét. Soha nem hívott meg senkit magukhoz. Már évek óta. Túl sok a titok, túl sok az apró hazugság, ami nélkül nem megy.
Normálisnak kellene tettetnie magát. Erre tanította az apja. Templomos. A barátság veszélyes luxus. – Várj! – futott Mike után, s utolérte a sarkon, még mielőtt végleg eltűnt volna. – Várj! A fiú megállt, Billi pedig az orra előtt fékezett le. – Ne haragudj! – mondta. És most? Jaj, mondj már valamit, Billi! Ne csak állj itt, mint egy kőszobor!- Sajnálom, de esik. – Ez kizárólag a te hibád! – Tessék? – Ja, ez vicc volt! A fenébe! Nevetnem kellett volna. Billi nagy levegőt vett. – Gyere be egy percre! Legalább egy csésze teával tartozom neked. Na tessék! Nem is volt olyan nehéz. Mike összehúzta aranyszínű szemét, ajka pedig mosolyra húzódott. Rajta nevet? Aztán bólintott. – Kösz. Az jó lenne! Billi bevezette a sötét, alagútszerű sikátoron, ami mindig olyan volt, mintha az ember maga mögött hagyna egy világot, és belépne egy másikba. Elmentek a Middle Temple Hall udvara mellett, Billiék ajtajához. Erősen vert a szíve, amikor kinyitotta. Odabent sötét volt, és hiányzott Arthur vastag dzsekije; nem volt otthon. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – A konyha az emeleten van – mondta. Mike szemügyre vette a réges-régi harcosok és csaták képeit, melyek ott sorakoztak a folyosón. Az egyik előtt megállt. – Ez mi? – Waterloo. Egy ősöm harcolt ott. – Billi egy csapat kék egyenruhát viselő csatázó katonára mutatott. – Napóleonért. – Családi hősök, mi? – Inkább nagyszerű vesztesek. A konyhában Billi a teafőzővel kezdett foglalatoskodni. Maradt még néhány filteres zacskó a bádogdobozban, és éppen csak elég tej a hűtőben. A cukrot – egy kést vésőnek használva – ki kellett faragnia a bödönből, de végül felforrt a víz, és két gőzölgő bögre állt az asztalon.
Billi odahúzott egy hokedlit, és leült a fiúval szemben. Egyszeriben fájdalmasan kezdte bántani a szemét a kifakult terítő, a sárga foltos csempe és a csámpás konyhaszekrény. A padlón a szakadt linóleum felfedte a régi, deformálódott padlódeszkát, és még a kezében tartott bögre is csorba volt. – Sajnálom. Egy kicsit rendetlenség van – motyogta kínosan. – Csak egy kis festék kellene neki – felelt Mike nagyvonalúan. – Apád nyilván nincs oda a barkácsolásért. Erre sosem kerül festék. Ez senkinek sem az otthona. Ez a templomos lovagok hivatali helyisége, ö meg épp csak véletlen alszik itt. Felpillantott a falra. Hová lettek a fényképek? Nem is emlékezett arra, hogy mikor kerültek le onnan. Régen volt ott egy csomó: róla meg apáról. És anyuról. Most mind eltűnt. – A papám nem valami ügyes a háztartásban. – Keményen hangzik – sóhajtott Mike. – Tudom, mit érzel. – Billi felnézett rá. Mike a távolba meredt. Nagyon messze. – Apám távol van. Én lökött, régen eljöttem otthonról. – Hiányzik? – Egyfolytában. A robajtól Billi majd kiugrott ijedtében a bőréből. Az asztalra fröccsent a tea, amikor felnézett, és Arthurt látta a küszöbön állni. Nehéz túrazsák feküdt a lába mellett. – Ez meg ki? – kérdezte tüzesen pattogó zsarátnokkal a szemében. Vadászni volt. Billi megborzongott a gondolattól, hogy mi lehet a zsákban. El kellett tüntetnie Mike-ot. De Mike már fel is állt. Keresztülment a helyiségen, és kezet nyújtott. – Mike Harbinger. Arthur ügyet sem vetett rá. A mosogatóhoz lépett, és nekilátott a kezét csutakolni. – Késő van – mondta. – Beszélnem kell veled, Billi! Billi halálra rémült. Előre tudta, hogy az apja ilyen lesz.
– Kösz a teát! – mondta Mike, akit szemmel láthatólag nem viselt meg a lány apjának udvariatlansága. Billi felugrott a székről. – Kikísérlek. Lekísérte a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. Hátranézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy apja hallótávolságon kívül van. – Sajnálom, ami történt. A papám kicsit különösen viselkedik a furcsa látogatókkal. – Mike felvonta a szemöldökét, mire Billi rájött, hogy mit is mondott. – Nem mintha te furcsa lennél. Egyáltalán nem. – Jaj, istenem, mi a csuda baj van velem? Könnyű agyrázkódás a verekedéstől. Nyilván. – Te magad is fura vagy, Billi – jegyezte meg Mike. – A legtöbb lány kiborult volna egy ilyen estétől. Biztos rendben leszel? Az eső most hevesebben vert. Billi észrevett egy csillogó cseppet, ahogy lecsurog Mike nyakán, és belegabalyodik a tövises tetkóba. – Igen, igen. Nem is hinnéd, milyen kemény egyik-másik ügyvéd errefelé. – Ügyetlenül terelte a fiút az ajtó felé. – Hát, köszönök mindent. Azt, hogy megmentetted az életemet, meg minden. Na, ez aztán csúcs laza volt. Fogd be! Most rögtön! Mike elvigyorodott. – Kár, hogy nem tudtam meginni a teámat – pillantott fel az emeleti konyhaablakra. – Miért nem próbáljuk meg máskor, esetleg máshol? Randira hív! – Billi legalábbis így értelmezte. Fiúk sosem jöttek még a közelébe sem, nemhogy randizni hívták volna, ami nem meglepő. Az apja híre gondoskodott erről. Mivel nem tudta, mit is feleljen, csak bólintott. Mike odaadta neki a mobilját, hogy bepötyöghesse a számát. Billinek pedig, ahogy a fiú hozzáért, azonnal feltűnt, milyen meglepően meleg a keze, a hideg eső ellenére.
Ujjai botladoztak az apró billentyűzeten, és kénytelen volt mély levegőt venni, ahogy gyakorolta, hogy eltalálja a számokat. Mike szemügyre vette a kijelzőt, mielőtt becsukta a mobilját. – Akkor talán hamarosan látjuk egymást? – Aha, lehet. – Ezt is alig sikerült kinyögnie. A fiú intett, mielőtt eltávolodott volna a sötétben. Alakja egyre jobban beleolvadt az utcai lámpák narancssárga fénykörei közti elmosódott sötétségbe. Aztán eltűnt. Billi még maradt egy kicsit, és a szikrázó esőcseppeket figyelte, ahogy a lámpafényben aranyosan hullanak a kockakőre. Mire visszaért a konyhába, az apja kiürítette a hátizsákját. Újságpapír fedte az asztalt, és olajos ronggyal törölgetett egy gyilkos kinézetű görbe kést. Gőzölgő bögre állt mellette. A konyhába belépve alig bírt az apjára nézni. – Elment. Neked köszönhetően. – Az ilyen emberek csak bonyolítják a dolgokat. – Milyen emberek? – Az olyanok. Akikkel jár valaki. Billi hirtelen a mosogató felé fordult, azt remélve, hogy apja nem vette észre arca árulkodó pírját. – Csak egy barát. Arthur csak nézte. – Elaine-től tudom, mi történt – tette le a kést. – Jól vagy? Billi az ijedségtől majdnem elájult. Csak nem „aggódik" érte? A nyelve teljesen megbénult. Bólintott. – Rendben. Összpontosítanod kell! – mondta. De hülye voltam! – gondolta Billi. – Egyáltalán nem aggódik. Csak attól félt, hogy nem tudok harcolni. – Neked soha semmi nem számít, csak ez a rohadt Rend! – Billi belekapaszkodott a mosogató szélébe, körmét az öreg fába vájta, s igyekezett nem felrobbanni. – Nem akarod, hogy az életemben bármi más is legyen, igaz? Arthur arca érzelemmentes volt. A szeme sem rezdült. Billi a hálószobája felé indult; hirtelen rettenetes fáradtság tört rá.
– Nem én választottam ezt az életet – mondta, de mielőtt elhagyhatta volna a helyiséget, még hallotta apja válaszát: – Soha, egyikünk sem teszi.
8. FEJEZET ELTELT NÉHÁNY nap, és Mike még mindig nem hallatott magáról. Billi apja győzött – már megint. Mindenkit piszkált, és most Mike-ot is elijesztette, és vele a lehetőséget, hogy Billinek legyen élete a Renden kívül is. Ezt el kellene fogadnia, ahogyan a többiek is teszik. De képtelen volt rá. Lerúgta magáról a paplant. Nem ilyen életre vágyott. Odahajolt az éjjeliszekrényhez, és már vagy milliomodszor pattintotta fel a mobilját, abban a reményben, hogy SMS-e érkezett, amíg aludt. Semmi. A francba! Nem lenne szabad csodálkoznia: ki az az épeszű ember, aki randizni akarna egy olyan lánnyal, akinek pszichopata az apja? Levette a pizsamáját, és már fel is kapta magára a melegítőt. Hat óra volt, de odakint a madarak még nem ébredeztek, ő pedig túlságosan dühös volt ahhoz, hogy aludjon. Egyetlen megoldás létezett. A katakombák behálózták az egész Temple Districtet. A régi Templomosok titkos járatokat és termeket építettek ki, az erről szóló feljegyzések pedig mind egy szálig eltűntek az idők során, így csakis a lovagok tudtak a létezésükről. Még a föld alatt megbúvó Fleet folyóhoz is létezett mások által nem ismert titkos kijárat. Kevesen tudták, hogy az ősi csontok ott szunnyadnak a modern London acél- és üvegtornyai alatt. Billi belépett a föld alatti fegyverraktárba, és felkapcsolta a villanyt. Durva, fehéren fluoreszkáló fények izzottak fel végig a falak mentén, megvilágítva az ősrégi téglát, az alacsony, boltíves mennyezetet, a hideg kőlapokkal burkolt padozatot és a fegyvereket. Régen itt gyűjtötték a Templomosok csontjait. A régi idők lovagjainak csontjai most is ott pihentek a falak mentén, a durván kifaragott beugrókban. Billi még ennyi idő után is beleremegett egy kissé a
rettenetbe, ahogy a régi koponyák pillantásától követve belépett a barátságtalan barlangba. Száz év múlva az ő világtalan koponyája is ott lesz, és valami új tanonc edzését figyeli, aki talán ugyanezeket a fegyvereket fogja használni? Megborzongott, és nem a hidegtől. Nyirkosság, olaj és szidol szaga keveredett. Vajon hány ezer órát töltött már idelent? Tavaly augusztusban alig látott napfényt. Szeptemberben olyan sápadtan ment az iskolába, mint egy szellem. Egész idő alatt a fegyvereket ápolta fenőkővel és ronggyal. Hány horzsolás és vágás, véraláfutás és monokli, hány furcsálló pillantás az osztályban, és mennyi ürügy! Ó, hát megbotlottam. Nekimentem az ajtónak. Legurultam a lépcsőn. Fejemre esett a váza. Megkarmolt/megrúgott a kutya/macska/kecske. Végigment a kardok sora előtt, amik rendben sorakoztak a faállványokon. Voltak ott skót kétkezi kardok, német hosszúkardok, francia szablyák és indiai görbe kardok – halálhozó acél a világ minden tájáról. Billinek mindegyikkel kellett tudnia bánni. Arthur megtanította arra, Hogy a fegyverben nincs semmi ragyogás: szerszám. Se több, se kevesebb. Még a katanas, a szamurájok lelke is ott feküdt a durva, sarló alakú, ütött-kopott bronz khopesh pengék mellett. Billi felkapott egy bökkent, egy fából készült, japán gyakorlókardot. A Templomosok nem modern kendó felszereléssel gyakoroltak, hanem vértezettel és üreges bambuszpálcával. Percy úgy vélte, semmi nem javítja annyira a reflexeket, mint a valódi sérülés veszélye. A bokken5 nehéz cédrusrúdja halálos volt. Lassan megfordította a fegyvert, kilazította a csuklóját, gyorsítva így a véráramlást, egyre sebesebben, ahogy elkezdett szúrni, vágni, hárítani és suhintani a képzelt ellenfelek felé. Elfordult, 5
Katanas - klasszikus japán kard: Khophes - gyalogos kard : bokken - a katanas fából készült változata, gyakorlókard (boku - fa, ken - kard).
megperdült, ugrott egyet, előre-hátra szökellt, csúszott és ugrott a hideg kövön. Forrt a vér az ereiben, ahogy karokat és fejeket nyesett le, artériákat vágott fel, és szíveket tépett szét. A bokken, mintha maga is élne, még azelőtt reagált, mielőtt Billi kigondolta volna a mozdulatot. Tánca tisztán ösztönös volt, koreográfiától mentes. Megfeledkezett az idő múlásáról, megbabonázta a fapenge végtelen mozgása. Egészen belefeledkezett, és éppen ugrásra készült, amikor huzatot érzett. Huzatot, amit nem kellett volna. Megállt. A lépcső felé fordult, és egy árnyat látott lefelé jönni. Fekete pólót és kifakult, szürke melegítőalsót viselő apja megállt a gyakorlótér szélén. Miért nem száll le róla, csak egy percre? – Ne hagyd abba! – mondta. – Épp végeztem. Tied a pálya! – Billi képtelen lett volna egy helyiségben maradni vele. Arthur kiválasztott magának egy bokkent, az állványról. A csuklója ropogott, ahogy elvégezte ugyanazokat a bemelegítő gyakorlatokat, mint Billi. – Percival szerint sokat fejlődtél az idén – állt meg a fegyvertár közepén. – Hadd lássam! Harcoljon az apja ellen? Persze, volt, hogy néha ő tanította, amikor Percynek vidéken volt dolga. Még úgy is tettek, mintha párbajoznának, de ez most valamiért... másnak tűnt. Arthur ott állt terpeszben, enyhén előredőlve, kissé rugózva, alsó védekező tartásban: a markolat csípőmagasságban, a kard hegye felfelé mutatott, a célpont torkára. Hát jó, ha ezt akarja! Billi előrébb lépett, és felső tartást vett fel, az alaptartást, apja saját testtartása ellen, és csapást készült mérni védtelen fejére. Gyorsaság és irányítás. A tettetett párbaj lényege: gyorsan ütni, és a lehető legutolsó pillanatban megállítani a csapást. Mi lenne, ha a kelleténél egy gondolattal később állítaná meg? Elmosolyodott, amikor lelki szemei előtt megjelent apja képe,
hatalmas lila véraláfutással a homlokán. Hosszú, mély lélegzetvétellel lelassította légzését, megfékezve gyorsan verő szívét, és irányítva a testében áramló adrenalint. Egy méterre voltak egymástól. – Gyűlölsz engem, Billi? A kérdés annyira váratlanul érte, hogy megtorpant, mire apja ugyanabban a másodpercben tétovázás nélkül támadt. Öklelést színlelt, lehúzva Billi kardját. Majd a saját pengéjével keresztben keményen lecsapta a lányét: a Tűz és Kő Vágás. A találat megremegtette a karját, mire Billi lazított a fogáson, hogy szétoszoljon az energia. Arthur azonban megérezte a gyengülő fogást. Kardhegye fellendült, és egy csuklófordítással kiütötte Billi kezéből a bokkenjét. Billi figyelte, ahogy pörög a levegőben, és zörögve a földre esik. – Szóval? – kérdezte Arthur. – Szóval mi? – Kérdeztem valamit. Egy egyszerű dolgot. Egyszerűt! Megőrült? Billi az apját bámulta, egyenesen belenézett azokba a tiszta, vad, kék szemekbe, és megint azon tűnődött, hogy vajon tényleg az apja-e. Fekete hajukon kívül semmi más hasonlóság nem volt köztük. Állítólag jobban hasonlít a mamájára. Nem annyira szép, de ezt az apja génjeinek köszönheti, aki sosem volt jóképű, és az évek múlásával a törött orr és a sok sebhely csak még csúfabbá tette. És könnyen gyűlölhetővé. – Miért gyűlölnélek? – Távolabb lépett tőle, hátha olvasni tud az arcában. Billi felemelte a kardját a földről. Amikor visszafordult, az apja alsó védekező állásban várta megint. – Amiért tönkreteszem az életedet – vont vállat egy kissé. – Ezt gondolod, vagy nem? – Templomos vagyok. Nincs szükségem más életre – jegyezte meg csúfondárosan Billi. – A szarkazmus a legalantasabb szellemesség. – És ha valóban gyűlöllek?
Most Arthuron volt a bizonytalankodás sora. Billi somolygott, és hagyta, hadd töprengjen el a kérdésen, de a mosoly hamar lehervadt az arcáról. Mi is a helyzet? Tényleg gyűlöli, vagy csak ezt az életet utálta meg? Fejcsóválva vette fel újra a támadó testtartást. – Miért kell nekünk részt vennünk ebben? – kérdezte. – Templomos lovagok vagyunk. Kötelességünk. – Figyelmét a kardra összpontosította. – Hogy megvédjük a tömeget a gonosztól. – Billi erősebben szorította a markolatot; nem fog másodszor is beugrani ugyanannak a trükknek. – De nem csináljuk valami jól, igaz? Hogy akarod megnyerni ezt a harcot, amikor csak kilencen vagyunk? – A Rend csak kilenc emberrel kezdődött. Billi lesújtott, Arthur pedig felrántotta pengéjét, és kivédte, de csak hajszál híján. Billi szúrt, aztán hagyta, hogy a csata vezesse, nem gondolkozott, nem volt stratégia, sem terv, csupán a mozdulatok és pozíciók, támadások és védések bonyolult váltásai. Arthur erősebb volt, Billi azonban gyorsabb. A támadások halálosan és közel jöttek, de a másodpercek közti szünetekben Billi rámozdult, és vagy kivédett egy ütést, vagy maga indított egyet. Ide-oda mozogtak a fegyvertár padlóján. Egyikük sem adott szusszanásnyi pihenőidőt sem a másiknak. Billi közelebb lépett, és a markolatok összeütköztek. Apja elmosolyodott. És lefejelte. Billi csillagokat látott, és képtelen volt egyenesen állva maradni. A talaj egyszeriben megmozdult, Billi pedig hátratántorodott. Apja elkapta. – Gazember! – suttogta Billi, és megrázta a fejét, hogy helyrebillentse a gondolatait. Megtapogatta az orrát. Ha eltört... nem, még csak nem is vérzik. De a szeme erősen könnyezett. – Gazember!
Ha eddig nem gyűlölte, most már igen. Még arra sem képes, hogy tisztességesen küzdjön. Arthur lefektette a földre, és leguggolt mellé. – Utálod ezt az életet, ugye? – Igen! Hát persze! Arthur a kezében levő bökkent nézve bólogatott. – Rendben. Ez így helyes. Billi újra megrázta a fejét. Azt hitte, rosszul hall. – Tessék? – Igazad van, Billi. Nagyon kevesen vagyunk, de kordában tartjuk a sötétséget. Hogy miért? Mert nem ismerünk kegyelmet. – Közelebb hajolt hozzá, hogy a fülébe súghassa: – A félelem hatékony fegyver. Billi megdermedt. Soha életében nem fázott ennyire. Még a szíve is biztosan jéggé fagyott. Arthur felállt. Nem nézett Billire. – Kegyetlennek kell lenned! Semminek sem szabad visszatartania attól, hogy a kötelességedet elvégezd. Egy nap rettenetes választás elé állsz majd, az együttérzés megtölti a szívedet. Te pedig el fogsz bizonytalanodni. Azt fogod gondolni, hogy kell léteznie jobb módszernek. – Felsóhajtott. – De néha nincs. Közel leszel hozzá, az arcodon fogod érezni annak az embernek a meleg leheletét, és tudod, hogy végezned kell vele. Ahogy a Próbán csináltad – segítette fel Billit. – Gyűlölöd, amit csinálunk. Igazad van! Ki akarna így élni? Néha borzalmas dolgokat kell megtennünk, és hatalmas áldozatokat kell hoznunk. De nem tehetünk mást. Mert az alternatíva sokkal rosszabb. – Arthur a tenyerébe vette Billi arcát, és előrehajolt. Billi megmerevedett. Azt hitte, homlokon fogja puszilni, mint régen, annyi évvel ezelőtt szokta. Vagy talán újra lefejeli. Ehelyett leengedte a kezét, és elfordult. – Szedd rendbe magad! Ha kész vagy, feladatom van a számodra.
9. FEJEZET KAY SULI UTÁN VÁRT RÁ. Billi a hátizsákját a vállára dobta, és elvegyült az iskola kapuján kifelé tülekedő tömegben. Kay a magas fal tetején ült. – Mi történt? – kérdezte Billi. – Olvasd el ezt! – mondta Kay, és átadott egy papírlapot. Valami kórház gyerekosztályának a vezetőjétől érkezett e-mail volt. Átfutotta. Az elmúlt két napban négy gyerek halt meg. Egyszerűen megállt a szívük. A boncolás semmit sem derített ki. A gyerekek mind csak kisebb beavatkozás miatt voltak kórházban: mandulaműtét, középfülgyulladás, egyikük, Rupresh Patel, pedig egy benőtt lábujjköröm miatt. De ez nem tűnt elég jó kiindulási alapnak. – Apa szerint valami természetfeletti? – Ezt nekünk kell kiderítenünk. A China Warf Kórház főépülete, egy magas, hatemeletes, Viktória-korabeli építmény, bűzlött a rothadástól. Áporodott szag áradt a falakból, zöld penész lepte be a lefolyócsöveket, a fa ablakkeretek pedig elkorhadtak és megrepedeztek. A kórházba sosem sütött be a nap. Csak kuporgott a közeli Canary Wharf gigászi tornyainak árnyékában. Néhány szürkés arcszínű beteg kerekes székben üldögélt, és fásultan bámult fel a gazdagság eme üveggel borított bástyáira. Mellettük fáradt ápolónők triója tartott cigarettaszünetet, a bejárati előtető alatt szorongva. – Dologra! – mondta Billi, és belépett a kórház kapuján. Keresztülsiettek a járóbeteg várón. Minden szék foglalt volt, és jóformán minden talpalatnyi padló is. Volt ott egy csomó gyerek, néhányan babakocsiban, mások a szüleik karjában, miközben egy igen zaklatottnak tűnő orvos igyekezett utat törni magának a sűrű tömegben, hogy fontossági sorrendet alakítson ki. Az egész úgy nézett ki, mint valami híradás a harmadik világból. Billi
keresztülfurakodott a várakozók tömegén a lift felé. Kay nem mozdult. Összehúzott szemmel állt középen. – Mi történt? – kérdezte Billi. Kay a homlokát ráncolta. – Nem hallasz valamit? Billi koncentrált. – Egy csomó sikítozó gyereket. Miért? Kay vállat vont. – Nem tudom. Talán nem volt semmi. – Szuper. Akkor haladjunk! Kay a neten már megnézte az épület alaprajzát. A gyerekosztály a legfelső emeleten volt. Egy csapat látogatóval együtt besurrantak a liftbe. Kay egy doboz – szalaggal feldíszített – bonbont húzott elő. Ha netán megállítaná őket valaki, úgy tesznek majd, mintha egy barátjukat látogatnák meg. Emeletről emeletre jutottak, egyre feljebb. Egy nagy szárnyas ajtón át egy sor nyomasztó szobába értek. Valaki, egyszer régen, rajzfilmfigurák képeivel, színes szivárványokkal és vidám betegek fotóival próbálta díszíteni a falakat. De idővel és gondoskodás hiányában nedvességfoltok színezték el az álmennyezet burkolólapjait. A mosolygós arcképeknek beteges, rákos bőrük lett, ahogy a festék elöregedett, lepattogzott és megsárgult. Mindkét oldalon négy kórterem, aztán az intenzív osztály, egy sor foglalt inkubátorral, azután pedig a szülészeti osztály. – Te nézz körül arra! – mutatott Kay az osztály nyugati vége felé –, én meg majd erre megyek. Kiálts, ha bármi furcsát látsz! Billi arra számított, hogy hallani fogja a természetes, gyermeki alapzajt, nevetést, izgalmat. De nem hallott semmit. Egyetlen ügyeletes nővér ült ott, aki alig látszott ki a várfalra emlékeztető pult mögül. A Billi háta mögötti nővérszobából, egy régi tévé recsegő hangszóróiból kihallatszott az Eastenders. Két nővér nézte a karosszékbe dőlve – jóformán kómában – a szappanoperát. Mindketten bambán bámulták a villogó képernyőt.
Billi továbbment a folyosón, leküzdve a hideg szorongást. Az ágyban fekvő gyerekek némelyike nyugtalannak tűnt, míg mások jeges bizalmatlansággal figyelték. Mit keres egyáltalán? Voltak ágyak, és voltak beteg gyerekek. Mi másra számított? Kórház volt. Apja egy újabb paranoiás fantazmagóriája. Kayt nem látta. Hová tűnhetett? Véget akart vetni ennek az egésznek, és hazamenni. – Bocsáss meg, aranyom, de látogató vagy? – került elő egy nővér a semmiből. – Ezeknek a gyerekeknek nyugalomra van szükségük. Ha nem látogatóba jöttél, távoznod kell. – Elcsigázott határozottsággal beszélt, nem nyersen, de magabiztosan. Billi az ajtóra mutatott, és elindult felé. – Látogatóba jöttem a barátnőmhöz. – Közelebb ment, és észrevett egy táblát: REBECCA WILLIAMSON. – Beckyhez. Csak egy percre. – Azzal bement. A villanyt eloltották és a függönyt behúzták, de a monitorok fakó sugárzása elég fényt adott ahhoz, hogy lássa az ágyban alvó lányt. Kicsi volt, hét- vagy nyolcéves. A karjából infúzió lógott, az ujjára pulzusmérőt illesztettek, és lélegeztető csövet dugtak az orrába. A haja vékonyszálú volt, így Billi láthatta a koponyáját, a vékony fejbőrt, melyen kirajzolódtak a kék erek. Várni akart egy percet, aztán kiosonni, és megkeresni Kayt. A kislány kinyitotta a szemét. Amikor lélegzett, úgy hangzott, mintha teste az akarata ellenére próbálna levegőt venni. – Szia! – szólalt meg a lány. A hangja törékeny és gyenge volt. Billi menni akart, de belenézett a szemébe, és észrevette az odabent vadul lobogó életet. A lány tenni akart valamit azon kívül, hogy csak vár a sötétben. – Szia... Rebecca. Rebecca hosszút sóhajtott, majd nagy erőfeszítéssel újra teleszívta a tüdejét. Sovány teste remegett a takaró alatt. – Itt van a mamám és a papám? – Nem, de biztos mindjárt jönnek. A kislány sírni kezdett. Kicsit rángott a feje. A könnyei összegyűltek, majd lecsorogtak az arcán. Alig hüppögött, csak
szaggatottan, gyöngén lihegett. Billi körülnézett a kórteremben, és talált egy doboz papír zsebkendőt. Adott egy marékkal Rebeccának. Figyelte, ahogy a lány erőtlenül felemeli, és teljesen kimerül az erőlködéstől, hogy megpróbálja megtörölni az arcát. A nedves zsebkendők levitorláztak a földre. – Sajnálom – mondta Rebecca. – Félek. Billi nem tudta, mit feleljen. A betegek vigasztalása a Kórházas rend dolga, nem pedig a Templomosoké. Csak bámulta, ahogy Rebecca csontvázszerű mellkasa emelkedik és süllyed. Bordái kilátszottak a fehér hálóing alól. Rebecca Billi felé fordult, és a lány nyakában levő ezüst kereszten állt meg a pillantása. – Te hiszel Istenben? Hisz? Billi megszokásból megérintette a keresztet. Élete egyik felét Allahhoz való imáival töltötte, a másik felében Jézushoz fohászkodott. Már korán megkérdezte az apját, hogy hogyan kellene imádkoznia. Arthur válasza, ahhoz képest, hogy ő volt a templomos lovagok vezetője, meglehetősen eretnek volt. Nem tudta, és azt gondolta, hogy Isten, bárki legyen is az, nem kíváncsi ránk. – Azt hiszem... igen. – Miért? Billi a haldokló gyereket figyelte, ahogy törékeny ujjai a takarót markolták. – Gondolom... van valami oka, hogy a világ olyan, amilyen. Valami ok arra – megint hallotta a rettenetes szörcsögést, ahogy Rebecca tovább küzdött –, hogy miért történnek rossz dolgok. Rebecca lehunyta a szemét. – Az én anyukám régen sosem imádkozott – mondta, és nagyon felületesen és halkan, alig hullámzóan levegőt vett –, de most abba sem hagyja. – Billi! – jelent Kay meg az ajtóban. – Már mindenfelé kerestelek. – Tágra nyílt szemmel bámult Rebeccára, aztán bejött, és megragadta Billi karját. – Gyerünk! Azonnal!
– Mi történt? – El kell mondanunk Arthurnak! – mondta Kay, azzal már hátrált is, magával vonszolva Billit. Megrémült. Pillantása a helyiség egyik sarkából a másikba ugrált, és az árnyékot figyelte. Billi kiszabadította a karját a markából. – Nyugi már! Mi ez a pánik? Kay úgy nézett ki, mint aki mindjárt elrohan. Ehelyett megfogta Billi mindkét vállát, és a beteg lány felé fordította. Megállt a háta mögött, és befogta a szemét. Billi hideget érzett a szemhéján. – Mit csinálsz? – Nézd! – Lassan kitárta az ujjait, lassan engedve beszűrődni a látványt. Billi pislogott, ahogy a valóság pókhálója nagyon finoman elszakadt. A magányos gyermek aszottan ült az ágyán, halotti lepel fehérségű lepedőkbe bugyolálva, és férgekkel teli szemgödrökkel nézett rá. Valami mozgott a papírvékony bőre alatt is. Groteszk, csontvázszerű legyek üldögéltek rajta, és csócsálták csepegő, váladékozó húsát. A lány tüdejéből visszataszító bűz és az oszlásnak indult anyag kigőzölgése süvöltött. A gyermek nyitott szájjal lélegzett, amelyben sárga fogak sorakoztak, kilazulva az elrothadt, megfeketedett ínyből, nyálkás nyelve pedig petyhüdten lógott fehér ajkai közül. – Ne! – suttogta Billi, elhátrálva Kaytől, s megpróbálta kirázni a fejéből az undorító képet. Kitántorgott a folyosóra. A torkában feltörő, keserű, fémes epével küszködött. Kay utolérte, és magával rántotta, ki az ajtón, a lépcsőházba. Billi nekitámaszkodott a falnak, összeszorította a fogát, és várta, hogy elmúljon a rosszullét. – Mi volt az? Mi történik vele? – Még sosem látott semmi ehhez foghatót. Nem emlékezett ilyesmire egyetlen régi kéziratból, Templomos naplóból sem. Kay mögé került, átölelte, és a mellkasához húzta a lányt. – Nem tudom – fordult újra az ajtó felé. – De azt hiszem, ez még csak a kezdet.
Billi felhívta az apját, miközben Kay teát hozott. Találtak egy piszkos kis kávézót a főutca egyik mellékutcájában, ahol nem volt rajtuk kívül más, csak egy szakállas öregember, aki megállás nélkül kevergette a kávéját, és egy üres foltnak motyogott a falon. A falakat karibi strandok és fehér alpesi hegyek megfakult poszterei díszítették, melyeknek sarka felpöndörödött, és okkersárgára változott a cigarettafüsttől. Arthur nem vette fel; azonnal bekapcsolt az üzenetrögzítő. Végül elérte Percyt, aki azt mondta, ne mozduljanak, már úton is van. Visszament Kayhez, teáztak és zsömlét ettek, amíg vártak. Kay erősen szorongatta a bögrét, de az ujjai még így is remegtek. – Jól vagy? Halványan elmosolyodott. – Voltam már jobban is. – Mi történik vele? – Ez egy betegség, kór, ami a túlvilág felől támadja. Azok a... legyek lassan megrágják a lelkét. Láttam az auráját, de már alig volt ott. Ha végeznek, a test egyszerűen meghal. – Nem tehetsz semmit? – kérdezte Billi. A gyomra felfordult azoknak a legyeknek az emlékétől is. Kay fel sem pillantott. Ezek szerint a kislány meg fog halni, és nem tehetnek ellene semmit. Elgondolkozott rajta, ahogy csak fekszik ott, és üresen mered a mennyezetre. Így fog történni, egy kis, értelmetlen halál, és az utolsó emléke, amit magával visz a sírba, egy mennyezeti villanykörte lesz. Talán Arthur tudná a módját, hogyan menthetnék meg. Várjunk csak! Nem azt olvasta valahol, hogy az emberek lélek nélkül is élhetnek? Kay felvonta a szemöldökét, megérezve a gondolatait. – A lelke nélkül jobb neki, ha meghal, Billi. Billi igyekezett nem gondolni a beavatás kisfiújára, Alex Weeksre. Kay odahajolt, és olyan gyengéden emelte fel az állát, hogy kénytelen volt ránézni. – Billi! A lelkünk nélkül elveszítjük azt a részünket, mely isteni: Isten leheletét. A lélektelenek útja csakis a kárhozatba
vezet. Csakis a leghitványabb, leggonoszabb ember venné fontolóra az ilyesmit. – Vagy a legelkeseredettebb. – Billi képtelen volt kiverni Rebeccát a fejéből. – A lélek helyén olyan űr marad, ami rettenetes, végtelen éhséget okoz. Olyat, amelyet kétségbeesetten igyekeznek megtölteni... – Vérrel – fejezte be helyette Billi. Kay bólintott. – Egy ember lelkének az íze fennmarad életet adó vérében, húsában. Az éhes holtak ebből táplálkoznak. Egy ideig fenntartja őket, de sosem elégszenek meg vele. Azután újra ölnek. Újra és újra. Minden egyes alkalommal kevésbé táplálja őket a lélek, melyet sietve felhörpintenek. A legrosszabbak már arra vetemednek, hogy holttesteket egyenek. Vámpírok. Nosferatu. Lamia. Minden kultúrának megvan a maga kifejezése az éhes holtakra. A Templomosok a régi arab szót használták. – Ghuls – mondta Billi. – Szerinted Rebeccából éhes holt lesz? Kay a fejét rázta. – Nem hinném. Ahhoz, hogy vámpír legyen valakiből, szándékosan át kell adnia a lelkét, Rebecca pedig egyértelműen nem ezt teszi. – Majd gúnyolódva a homlokát ráncolta. – Mondd, te nem figyelsz oda az okkult tanok órán? Balin elég csalódott lehet. – Önként kell felajánlanod a lelked valakinek, egy túlvilági lénynek, aki képes magáévá tenni azt. Általában az ördög az, aki aztán saját lényegének egy részét adja át az ezek után lélektelen testnek. Nem egyszerű csere. Sokat kivesz a túlvilágiból. Akár egyetlen ilyen alku évekre is legyengítheti. Ezért nem gyakori az ilyesfajta egyezség. Máskülönben az ördögök mindenfelé egyfolytában vámpírokat hoznának létre. – Szóval az ember eladja a lelkét. Miért is? – Gazdagságért. Hatalomért. Halhatatlanságért. – Kay kifelé bámult az ablakon. – Semmi fontosért.
Billi a fiú tükörképét nézte, mely félig beleveszett a kinti sötétségbe. – Hogy bírod ezt elviselni? – kérdezte. – Hogy ilyesmiket látsz? – Nagyon megrázta, de Billi tudta, hogy a rettenet, aminek szemtanúja volt, csupán fakó, gyenge mása annak, ami valójában történik a kislánnyal. Kay nyilván tízszer ilyen tisztán látta. Ha ezt jelenti a képesség, Billi örült, hogy ő nem orákulum. – Megvan a jó és a rossz oldala is – mosolyodott el Kay, de a mosolya feszült és elkeseredett volt. – Vagyis? Kay csak ült, és a bögréjére meredt. A barna folyadék finoman együtt remegett a kezével. Lassan megfújta, hogy lehűtse, mire a tea megnyugodott, s mozdulatlan lett. – Te ezt nem tudhatod... – nézett fel Billire, mintha mondani készülne valamit, majd újra lehajtotta a fejét. – Nem minden csúf, amit látok. – Hanem? Kay, előremeredő ujjakkal, olyan messzire nyújtotta a kezét, ahogyan csak tudta. – Elképesztő dolgokat is, Billi. – Elmosolyodott valamin, és Billi nem akart hinni a szemének. A mosoly annyira őszinte és teljes volt, hogy jóformán elszégyellte magát, amiért látta. Túlságosan személyes. Valakinek a titkos mosolya. – Néha, Billi, néha olyan fényesen sugárzunk. – Összefűzte a karját maga előtt. – Tudod, az valahogy visszaadja a hitemet a dolgokban. – Kay, te nagyon furcsa vagy! – De jó értelemben, nem? Billi felnevetett, talán mégis ott van még valahol a régi Kay. Belenézett kék szemébe, és megragadta színének mélysége. Billi elnémult, nevetése félbeszakadt. Megcsörrent a mobilja. Ez mentette meg. Elszakította a pillantását Kayről. A szám nem volt ismerős. – Halló! – Billi? Én vagyok az, Mike.
Mike! Ezt el sem tudta hinni. Egész héten semmi, és épp most hívja? Feszengve pillantott Kayre. – Most... nem a legmegfelelőbb, Mike. – Percy bármelyik pillanatban beronthat, valószínűleg a Rend felével a sarkában. Kay le sem veszi róla a szemét, ezért Billi vágott egy kis grimaszt, és elsétált az asztaltól. – Dolgod van? – kérdezte Mike. – Csak azt gondoltam, bepótolhatnánk azt a teát. Van egy szuper kávézó egy sarokra tőled. Lenne kedved? Billi elbizonytalanodott. Azok után, amit a kórházban látott, tudta, hogy a dolgok fel fognak forrósodni otthon, a Templomosok főhadiszállásán. Éjszakánként szabadnak kell lennie. Aztán eszébe jutott, hogy apja hogyan viselkedett Mikekal – sőt, még ővele is –, és hirtelen döntött. – Aha, nagyon szívesen. Megbeszélték, hogy másnap este találkoznak a lakásuk közelében. Billi sietve becsukta a mobilját, és arra várt, hogy a szívverése csillapodjon. Randija lesz! Ez könnyen ment. Akkor miért olyan ideges? Eltette a telefonját, és azon tűnődött, hogy ez talán valami újnak a kezdete: valaminek, ami kívül esik a Templomosokon, és az apja nem szólhat bele. – Ki volt az? – kérdezte Kay Billi mögött állva, nem az asztalnál, ahol lennie kellett volna. – Csak egy barátom. – Kicsoda? – Az isten szerelmére, Kay! Nem vagy a börtönőröm! – De amint kimondta, azt kívánta, bár ne tette volna! Látta, ahogy Kay pillantása elsötétül. Nem volt ideje törődni Kay törékeny egójával. Magára hagyta egy egész évre, úgyhogy most kénytelen lesz elfogadni a tényt, hogy új élete van. – Ne is törődj velem! – horkant fel Kay.
– Seggfej! – Billi nem akart hinni a fülének. Hogy merészel olvasni a gondolataiban? És épp amikor kezdte újra megkedvelni. Tiszta idiótának érezte magát. Kay, mint aki megadja magát, nyitott tenyérrel állt fel. – Figyelj! Nem tehetek róla. Nem tudom csak úgy ki-be kapcsolni. Nem akartam vele semmit. – Szállj le! – mondta. Kétszer körültekerte a sálat a nyakán, és átment egy másik asztalhoz. Majd ott megvárja Percyt. * Amikor Percy értük jött, Billi beült mellé az anyósülésre, nehogy Kay közelében kelljen lennie, vagy kénytelen legyen ránézni. Nem kellettek hozzá különleges képességek, hogy érezze, ahogy pillantása hátulról a koponyájába fúródik, de nem volt hajlandó megmozdulni, még akkor sem, amikor Kay véletlen-készakarva meglökte az ülése hátulját. Úristen, milyen idegesítő! Ha bármikor képes belelátni az agyába, hogy bízhat rá bármiféle titkot? Vagy hogyan tarthatja titokban az érzelmeit? Billi arra összpontosított, hogy egyáltalán ne gondoljon semmire, Kay re pedig végképp ne. Hallotta saját magát, ahogy frusztráltan fújtat. Talán a düh segített kizárni őt a gondolataiból. Helyes! Sokáig, nagyon sokáig tud haragudni rá. Megálltak a King's Bench Walkon, és a Chaplain's House-hoz mentek, ahol mindent elmondtak Percynek és Balinnek, amit láttak. Billi csodálkozott, amiért az apja nincs ott, de nem szólt semmit. Kay Balin atyával maradt, így Billi Percyvel sétált haza. – Hol van apa? – kérdezte, amikor a bejárathoz értek. Percy a homlokát ráncolva nézett le rá, hatalmas mellkasa felett. – Nem tudom, aranyom. De reggelre megjön. – Mi folyik itt, Percy? Percy vállat vont.
– Nem tudom biztosan, de a végére fogunk járni. Most pedig menj szépen haza, és pihend ki magad! – Azzal kinyitotta előtte az ajtót, majd távozott. A folyosó falai mintha összezárultak volna körülötte, és csapdába akarnák ejteni. A régi idők Templomosai néztek le rá, és ítélkeztek felette, ahogy elhaladt előttük. Felakasztotta a kabátját Jacques de Molay portréja mellé, és dühösen meredt a Rend utolsó nagymesterre. A Templomosok hősként tekintettek de Moley-ra. Mártírként. Élve elégették, ő pedig önként ment a máglyára, mert hitt a Rendben, és nem volt hajlandó magukra hagyni a Templomosokat. Billi azonban nem akart hős lenni. Mártír pedig végképp nem. Normális akart lenni. Mozizni akart, klubokba járni, randizni... Holnap igenis találkozik Mike-kal! A Templomosok megvoltak nélküle az elmúlt kilenc évszázadban, úgyhogy egy éjszakát csak kihúznak még nélküle. Azzal hátat fordított a régi nagymesternek. A konyhában nem volt más, csak egy bögre hideg tea, amit Arthur hagyott ott. Billi kinyitotta a hűtőt, de nem talált mást, csak egy kis kolbászt meg egy kevés sovány tejet. Még most sem tudta rávenni magát, hogy disznóhúst egyen. Gwaine-nek talán igaza volt: aki egyszer mohamedán, mindig is mohamedán marad. így hát öntött magának egy pohár tejet, és lefeküdt.
10. FEJEZET – BILLI, ÉBREDJ; Billi megmozdult a takaró alatt. Kopog valaki az ajtón? – Ébredj fel, kis szívem! Félresöpörte a haját az arcából, és megtalálta az órát. 4.15. Megdörzsölte a szemét. Igen. Hajnali negyed 5 volt. A kopogtatás sürgetőbbé vált. – Kelj fel, lusta tanonc! Azonnal! – Percy? Kinyílt az ajtó, és Percy felkapcsolta a villanyt. Billi pofákat vágott az éles fényben. – Na, végre felébredt a királykisasszony! Öltözz! Artnak szüksége van rád odalent a templomban. De most rögtön! – Mi történt? – Valami fontos. Mindannyian ott voltak. Arthur üzent nekik, és még aznap éjjel mindannyian visszajöttek. Haditanácsot hívott össze. Kilenc szék állt a kerek Temple Churchben. Magas volt a támlájuk, amikre a háború meg a hit ősrégi szimbólumait faragták. Laza körben helyezték el őket, amit csak az ott ülő férfiak vészjósló arcát pislákolva megmutató gyertyafény világított meg. A gyertyáktól keskeny füstcsíkok kavarogtak a magas, sötét mennyezet felé. A körön kívül sötétség. Billi elfoglalta a helyét. Kay ott volt mellette, kifejezéstelen arccal, de véreres szemmel; nyilván nem aludt. Billitől jobbra ült a másik tanonc, Bors, Gwaine unokaöccse. Vaksi szemekkel és a megvetéstől kissé lebiggyedő ajkakkal nézett Billire. Húszévesen ő volt a Rend második legnagyobb harcosa. Jövőre már lovag lehet, és szemmel láthatólag nem tetszett neki, hogy még mindig a tanoncok között kell ülnie.
Arthur megragadta a karfát. Balin atya ott állt a széke mögött, sápadtan, mint az éjféli kísértet. Ő nem tartozott a harcos rendhez, ezért nem volt ülőhelye. Mivel azonban ő volt a lelkész, joga volt jelen lenni még a haditanácson is. Arthur jobbján ott volt Gwaine, aki sénéchalként a nagymester utáni legfontosabb pozíciót töltötte be. Arthur balján pedig Percy ült, a Templomosok marsallja, aki a hadi ügyekért volt felelős. Billi végignézett a körben ülőkön. Pelleas fáradtnak látszott. Jobb kezén kötés, és küszködött, hogy egyenesen tudjon ülni a széken. A vérfarkas vadászat nyilván nem ment jól, amiről bizonyára ő is hamarosan hallani fog. De ez nem lehetett az ok, amiért összehívták a tanácsot. Megszokták már, hogy vérfarkasokkal legyen dolguk. Pelleas mellett Gareth ült, aki kis növésű ugyan, de széles vállú. Kurtán odabólintott Billinek. Lazának tűnt, de az ujjai idegesen babrálták a különös ismertetőjegyéhez, az íjhoz tartozó nyílvesszők rövid, fekete tollát. Berrant vele szemben ült, Gwaine és Kay között. A legfiatalabb lovag a ruhaujjába törölgette a szemüvegét, mielőtt visszatette volna keskeny, egyenes orrára. O volt a Rend számítógép-szakértője és hackere. És ő volt az egyik leggyilkosabb, élő párbajozó. Kiálló arccsontjától a bizonytalan fényben beesett, csontvázszerű lett a megjelenése. – Hol van Elaine? – kérdezte Pelleas. Billi hátranézett a padsorok felé, ahol Elaine általában ülni szokott, de most üresek voltak. Zsidó lévén Elaine nem lehetett a Rend tagja, de mivel Arthur összehívta őket, furcsa volt, hogy hiányzik. – Dolga akadt – mondta Arthur, majd Kayre nézett. – Az orákulumnak mondanivalója van a számunkra. Kay már nem tanonc. Orákulum. Megreccsentek a székek, ahogy a többiek felé fordultak. Billi figyelte, ahogy összeszedi magát, mielőtt megszólal. Egykorúak voltak, de Kay felelőssége százszor nagyobb volt. A Templomosok számítottak rá, és most itt volt az alkalom, hogy bebizonyítsa, mennyit ér.
– Billivel tanúi voltunk, ahogy egy lánynak, Rebecca Williamsonnak, felfalták a lelkét. Balin atya keresztet vetett. Kay kijelentését hosszú hallgatás követte. Percy és Arthur aggodalmas pillantást váltott. Billi szívesen megtudta volna, miért. Mit tudnak? – Hogyan? – kérdezte Gwaine. – Mi lesz vele? Kay a fejét csóválta. – Nem lesz egy az éhes holtak közül, ha erre gondolsz. – Biztos vagy ebben, fiam? Kay acélos pillantással nézett vissza rá. Az öreg állta a tekintetét, de nem sokáig. Arthur figyelte, és hátradőlt a széken. – Magyarázd meg! – kérte. – Vámpírt csak a saját beleegyezésével lehet létrehozni. Ahhoz, hogy valaki ilyen gyűlöletessé váljon, meg kell tagadnia mindent, ami szent, és szabad akaratából kell feladnia a lelkét. – Kay felsóhajtott, és Billi szeretett volna mondani valamit. Annyira fáradtnak látszott. – Rebecca esetében erről szó sincs. Nem adja fel a harcot egy pillanatra sem. – Akkor túlélheti? – kérdezte Balin. – Nem. Gareth a füle mögé tűzte a tollat. – És mi van a többi gyerekkel? Billi megdermedt. Erről megfeledkezett. Rebeccán kívül még négyen voltak. – Elhamvasztották őket. Miattuk nem kell aggódnunk. – Arthur vérfagyasztóan tárgyilagos volt. – Megkerüljük a kérdést – mondta Berrant, megigazítva a szemüvegét. – Ki van mögötte, és csak erről a négyről van-e szó? – emelte fel három ujját. – A lelket csak egy túlvilági lény, egy angyal veheti el. Ezt mindannyian tudjuk. – Leszámolta az ujjain: – Vagy egy a malakhimok közül, vagy az ördög, vagy egy Figyelő. – Biztosan egy ördög? – kérdezte Gwaine. Billi egy pillantást vetett az apjára. Vajon a tükörhöz van köze ennek az egésznek? Arthur arca kifejezéstelen volt, mint a kő.
– De ez nyílt támadás. Ebben az esetben az ördög megszegné a megállapodást. – Balin belépett a székek alkotta körbe. – Az ördögök megkísértenek. Csak azért csalogathatják le az embert az egyenes útról, hogy gonoszságot kövessen el. Közvetlenül nem képesek gonoszságra. – Kayre mutatott. – Amit az orákulum leírt, az egy erőszakos támadás. – Megállapodás? – motyogta magában Billi zavarodottan. Balin meghallotta. Billi igyekezett leküzdeni a késztetést, hogy lejjebb csússzon a széken, így elkerülve gunyoros pillantását. Talán jobban kellett volna figyelnie az okkult tudomány órán. Balin tovább beszélt. – Bilqis, az angyalok minden osztályát megváltoztathatatlan törvény, megállapodás köti. – Átment előadó üzemmódba, bólogatva magának, ahogy elsorolta a tényeket. – A Figyelőknek át kell haladniuk a helyen, ahol áldozatot hoztak; a malakhimok csakis Isten üzenetét közvetíthetik. Ha csak egyetlen szótagot is megváltoztatnának, az teljes megsemmisülésükhöz vezetne. Hasonlóképp az ördögök, legyenek bármilyen hatalmasok is, nem okozhatnak bajt saját maguk. Megpróbálnak rábeszélni, csábítani, hogy megöld a fivéredet, de ők maguk nem tarthatják a kést. – Ez nem egy ördög műve – mondta Kay. – Egy Figyelővel van dolgunk. – Honnan tudod? – kérdezte Gwaine gyanakodva. – Mert használtam az Elátkozott Tükröt. Gwaine felugrott a székről, és vádlón mutatott Kayre, de Billi nem hallotta, amit mond, mert mindenki egyszerre kezdett kiabálni. Balin ott állt középen, tátott szájjal. Gwaine elviharzott mellette, Percy pedig felugrott, hogy megvédje Kayt. – CSENDET! Arthur egyetlen szava befagyasztotta az időt. Senki nem mozdult, csak annyira, hogy ránézzen. Ülve maradt, de pillantása mindenkit, még Gwaine-t is visszaküldte a helyére. Balin, mintha transzból térne magához, miután lesimította a reverendáját, visszatért a helyére, a nagymester széke mögé.
Arthur felállt, és odament Kayhez. Kezét a fiú vállára tette, aminek láttán mintha tőrt döftek volna Billi szívébe. – A baj már megesett – szólt Arthur, és jóformán egykedvűnek tűnt azzal kapcsolatban, ami vár rájuk. – Semmi nem szabadult ki, ebben biztosak vagyunk. Ennek ellenére nem véletlen, hogy egy nappal a tükör használata után van egy lelkeket romboló Figyelőnk. Úgy tűnik, ahhoz nem elég erős, hogy válogatás nélkül támadjon. Gyanítjuk, hogy csupán érintés útján teszi. – Várj csak egy kicsit! Egy Figyelő? – szakította félbe Balin. – Akkor tudjuk, ki az, Arthur! Persze, hogy tudták. Csak egy Figyelő volt szabad. – A Halál Angyala – suttogta Percival. – Ez kezd egyre jobb lenni – mondta Gwaine. – Maga Isten Gyilkosa. Arthur ügyet sem vetett rá, úgy folytatta. – A tükröt akarja majd. Gyönge. Ereje nagy része még mindig a tükörbe van zárva, egészen Salamon ideje óta. – És most hol van a tükör? – kérdezte maró gúnnyal Gwaine. – Biztonságban. Megerősítettük az oltalmazókat az ereklyetartó körül. A természetfeletti érzékelés számára láthatatlan. – Először hagyod, hogy ez a tökkelütött fiú játsszon vele, most meg egy ilyen fontos dolgot rábízol Elaine-re? Ne legyél komolytalan, Art! – Márpedig ez így is marad. Huszonnégy órás őrséget állítok a China Wharf Kórházhoz. Az a lány nem halott. Meg kell védenünk. – És csalinak fogjuk használni, igaz? – mondta Billi. Ha Rebecca még kitart, a Figyelő visszajöhet, és végezhet vele – kitépi fiatal lelkét. Apja szemébe nézett. Hiányzott belőle minden együttérzés. Egyáltalán nem ismert irgalmat. Létezik bárki, akit ne áldozna fel? – Igen. Csalinak. Berrant feltörte a kórház számítógépes rendszerét. Minden halott gyerek legidősebb testvér volt. Elsőszülött.
– Magasságos Krisztus! – motyogta Pelleas. Billi megmerevedett. Ő is elsőszülött. – Szóval ez az őrület... Nem merte befejezni a mondatot. Arthur tette meg helyette. – A tizedik csapás.
11. FEJEZET MÁSNAP BILLI KÉPTELEN VOLT BÁRMIRE IS ÖSSZPONTOSÍTANI. Csak ült, és igyekezett hallgatni a tananyagot. Megpróbált részese lenni valami normálisnak, mint mindenki más a teremben. Őt azonban arra kényszerítették, hogy olyan rettenetes dolgokról tudjon, és részt is vegyen bennük, ami egy normális élet – egy a Renden kívüli élet – lehetőségét egyre távolibbá tette. Annyi kérdés felmerült, de Arthur nem ért rá megválaszolni őket. Meg kellett szervezniük, hogy egymást váltva őrizzék Rebeccát a kórházban, a többit majd elintézi ő. De Billi képtelen volt szabadulni a gyanútól, hogy történik valami a háta mögött. Arthur készül valamire, amit titkol előle. Hát akkor pukkadjon meg! Billi úgysem akart többet tudni. Megnézte, mennyi az idő. Még három órája volt a kórházi őrségig. De előtte még a saját életét fogja élni. Mire odaért, a kávézóban már nem sok ismerős arc volt. Felismert egy párt, akik az évfolyamtársai voltak, de az osztályából szerencsére senki. Körülnézett a homályban megbújó asztalokon. Mike sehol. Vett egy tejeskávét és egy áfonyás muffint, aztán bebújt egy sarokba, mélyen lecsúszva az ajtó felé néző piros fotelbe. Idegesen kinyitotta, majd becsukta a mobilját. Ez az iskola menő bandáinak a törzshelye volt. Itt volt Pete Olson, a suli sportsztárja, csupa hasizom és zselézett haj. Mellette állt Tracy Hindes. Úgy vihogott, mint egy idióta, és olyan lenge, vörös ruhát viselt, amit, ha Billi felvett volna, Arthur szívszélhűdést kap. Eltűnődött, hogy vajon a lányoknak így kell-e viselkedniük egy randin. Vajon Mike ezt várja? Kezdte egyértelműen kellemetlenül érezni magát. Talán mégsem lett volna szabad eljönnie. Felkapta a mobilját, és menni készült, amikor egy lányt
látott kitántorogni a vécéajtón. Könnyektől feldagadt arcát hosszú vécépapírszalaggal törölgette, mellyel a szétkenődött, vastag, fekete szempillafesték csíkokat próbálta eltüntetni. Billi szíve ugrott egy nagyot, amikor felismerte. Jaj, ne! Jane Mulville megrettenve bámult vissza rá. Aztán odaviharzott hozzá. – Te meg mit bámulsz? – hörögte, és tovább dörgölte kivörösödött szemét, amivel még jobban elkente a festéket, pedig már így is olyan volt, mint valami panda. – Azt hiszed, vicces, mi? Te szörnyeteg! Volt idő, amikor Billi erre felállt volna, és beverte volna a képét, de most csak ült ott, és kíváncsian sajnálta. Jane tizenöt éves volt, terhes, amit abszolút mindenki tudott. – Figyelj, Jane! Nagyon sajnálom, de... – Mit mondhatna, amitől valóban jobb lesz? – Csak sajnálom. Atyaisten, milyen gáz! – Na persze! – vakkantott Jane. – Minden rendben? Mike volt az. Most már nem mehetett el. Kirázta az eső nagyját a hajából. – Szia, Billi! Bocs a késésért! Mike ledobta a kabátját a kanapéra, szemben Billivel, aki már el is felejtette, mennyire jól néz ki a fiú valójában. Pólója alól előkúsztak a feketén tetovált folyondárok és heges tüskék, egészen a tarkójáig, ahol a bőre még mindig nedvesen fénylett az esőtől. – Semmi baj – motyogta Billi, aki azt sem tudta, mihez kezdjen, amikor Mike mosolygott, Jane pedig dühödten meredt rá. Talán ez lenne a legmegfelelőbb pillanat, hogy a föld megnyíljon a lába alatt, és elnyelje. Mike Jane felé nyújtotta a kezét. – Bocs, de nem jól hallottam a nevedet. – A mosoly maradt, teljesen lebénítva Jane-t. Billi tudta, mit érez. – Jane – suttogta.
– Örülök, hogy megismertelek, Jane – mondta, majd az ajtó felé biccentett. – Azt hiszem, a barátod már vár. Dave Flecher állt az ajtóban, Jane fehér kabátjával a hóna alatt, és undok, féltékeny pillantással bámult Mike-ra. Amikor rájött, hogy Mike inkább Billit választja, felé fordult. – Te csak tartsd magad távol tőlem, te szörnyeteg! – Majd rosszindulatúan mosolygott Mike-ra. – Te meg jobb, ha vigyázol a faterjával! Kár lenne, ha összekaszabolná azt a szép arcodat. – Azzal elvonult Dave irányába, majd figyelemfelkeltő zajjal ki az ajtón. – Tévedtem – jegyezte meg Mike, ahogy a párocska távozását figyelte. – Nem a barátod. – Ezt nyugodtan kijelenthetjük. – Gyakorlatilag az év csúsztatása volt. – Kösz, hogy közbeléptél. Izé... örülök, hogy itt vagy. Jaj, ne! Ezt most komolyan hangosan kimondtam? Mike hosszan, mosolyogva nézett rá, aranyló szeme fénylett a vidámságtól. – Én is. Billi pedig hirtelen rájött, hogy komolyan mondta. Normális. Egy normális beszélgetés volt. Egy szó sem esett a templomos lovagokról, csapásokról, Figyelőkről. Semmi más, csak olyasfajta beszélgetés, amilyenben bárki részt szokott venni. Mike mesélt neki egy kicsit a saját apjáról, aki irtóra hasonlónak hangzott az övéhez. Szigorú, tele előítéletekkel, és erőszakos. Billi a tetkókról kérdezte, mire Mike nevetve azt felelte, hogy így született. – Amikor beléptem, és megláttalak azzal a lánnyal, totál úgy néztél ki, mint aki mindjárt átrendezi az arcát. – Mike játékosan ökölbe szorította a kezét. – Ki tanított meg így verekedni? – Apám. Mike felvonta a szemöldökét. – Hűha! Azt hittem, a legtöbb apa azt akarja, hogy a lánya balett-táncos legyen, nem pedig kidobóember. Átlagos, uncsi dolgokat. – A fejét félrefordítva olyan közel hajolt az asztal felett,
hogy tiszta szeme egészen ott volt Billi arcánál. – De benned ugye nincs semmi normális? – Gondolom, ez bók akart lenni. – Sosem sértegetnélek. Ahhoz túlságosan félek tőled. Keze ott volt a füstszürke üveg asztallapon, ujjhegye egy centire az övétől. Csupán egy aprócska mozdulat előre... Billi tétovázott. Megpróbálta összeszedni azt a szemtelen bátorságot, amivel a kávézóban levő többi lánynak szemmel láthatólag semmi gondja sem volt. Elkésett, Mike hátradőlt a széken, és kezét a karfára tette. Billi nem igazán tudta, hová is nézzen. – Hogy értette Jane a dolgot az apáddal? – kérdezte Mike, megtörve a kínos csendet. – Túlságosan vigyáz rád, igaz? – Ajkán megjelent a mosoly halvány árnya, de Billinek összerándult a gyomra. Mike nem tudja. Nem tud a mamájáról, és nem tudja, hogy megvádolták az apját. Mit mondjon neki? Lepillantott a sötét üvegre, amiben meglátta saját, borús tükörképét. Ha nem mondja el neki, hamarosan úgyis eljut hozzá a rosszindulatú pletyka. – Emlékszel, hogy mondtam, hogy meghalt a mamám? – Felpillantott, és látta, hogy Mike arckifejezése finoman megváltozik. Eltűnt a nevetés. – Azt nem mondtam el neked, hogy hogyan. Meggyilkolták. – Jesszusom, Billi! Sajnálom. Billi lehunyta a szemét. Képtelen volt gondolkodni, amikor így nézett rá. – Betörtek a házunkba. Anyut leszúrták. Meghalt. Hazudott. Kénytelen volt. Ez volt a hivatalos verzió. – Kiderítették, hogy ki volt a tettes? Billi a fejét csóválta. – Ez annál bonyolultabb. A rendőrség letartóztatta a papámat, és gyilkossággal vádolták.
Mike előrehajolt, és a kezét Billiére tette, aki képtelen volt felnézni, de érezte a fiú kezének gyengédségét, ahogy finoman az övén nyugodott. – Miért gondolták, hogy apád tette? Számos oka volt, kivéve az igazságot. Senki sem hinné el, hogy az ördög műve volt. Azt azonban könnyen elhitték, hogy egy olyan emberből, mint az apja, egy katona, akit a katonai bíróság elítélt, egy ember, akit poszttraumás rendellenességgel egy évig kezeltek a pszichiátrián, esetleg lehet gyilkos. – A rendőrség csak meg akarta oldani az esetet. Apámat egyszerű volt meggyanúsítani. – Felpillantott Mike-ra. Vajon hisz neki? Mike gyengéden elmosolyodott, de valami visszatartotta. – Nem ő tette, Mike. – Persze, hogy nem. Hiszek neked. De Billi látta, hogy valójában nem őt nézi, nem néz egyenesen rá. A véraláfutásokat figyeli: a nyakán lévőt a beavatásról, meg azt, ami a homlokán volt attól, hogy az apja lefejelte. Vajon beveszi a hazugságait? Nem tudta megállapítani. – Apám kemény fickó. És azt akarta, hogy én is olyan legyek – mondta a fiú, és öntudatlanul végigsimított az egyik nyakán lévő tüskén. – Nagy tervei voltak velem, az életem minden pillanatát kézben akarta tartani. Ez a baj a szülőkkel. Nem igazán akarják, hogy az ember a saját életét élje, helyette elvárják, hogy jóvátegye az általuk elkövetett hibákat. – Mi történt? Mike keserűen felnevetett. – Semmi nem volt jó, amit csináltam. Egyre csak többet és többet akart. – Aztán olyan halkan folytatta, mintha vallomást tenne: – Ezért leléptem. Mike elkapta Billi pillantását, és borostyánszínű szeme megvillant a felgyülemlett csalódottságtól. Billi képtelen volt elfordítani a tekintetét. Mintha saját érzései tükröződnének vissza.
Újra megcsendült az ajtó feletti csengettyű, és Billi megpillantotta az összetéveszthetetlen fehér fürtöket egy fekete kötött sapka alatt. Kay. Egyenesen feléjük tartott. – Billi, szükség van rád! – Nyilvánvaló gyanakvással nézett Mike-ra. – Most rögtön. – Kay, most dolgom van. Nem ér rá? – Furcsán bűnösnek érezte magát. De hiszen nem is csinálok semmi rosszat! Mike felállt. Valójában néhány centivel alacsonyabb volt Kaynél, de izmos teste és kiállása nagyobbnak mutatta. Billi remélte, hogy Kay nem csinál semmi hülyeséget. Úgy tudta, hogy Kay egy vattacukorral sem lenne képes megverekedni. – Egy újabb barátod? – kérdezte Mike. – Ja – horkantott Kay. – Én is. Kay előrébb araszolt. – Fura, hogy nem említett nekem. Billi megfogta Kay könyökét. – Kifelé! – mordult rá, majd Mike-ra nézett. – Csak egy perc, és elintézem. Billi kénytelen volt kiráncigálni az utcára Kayt, aki most ott állt, kezét a zsebébe mélyesztve, és hátra-hátranézegetett Mikera. – Mit keresel itt? – kérdezte Billi. – Tudod, mennyi az idő? Miről beszél Kay? Még irtó sok ideje van. Csak úgy egy órája beszélgetnek. Billi az órájára nézett. Ez nem lehet igaz! – Pedig az – mondta Kay. – Már ott kellene lenned. – Akkor miért nem hívtál fel? Kay kínosan toporgott. – Gondoltam, legjobb, ha személyesen szólok. – Nem. Azt gondoltad, legjobb, ha idejössz, és kémkedsz utánam. Hogy lásd, kivel vagyok.
Kay bosszúsan tett egy lépést hátra. – Régebben vigyáztunk egymásra, emlékszel? – Az régen volt. Most már tudok vigyázni magamra. Szerinted mit csináltam az elmúlt egy évben? Kay Mike irányába rántotta a fejét. – Ő nem tartozik közénk, Billi. Te Templomos vagy, és nagyobb felelősséggel tartozol, mint hogy kávézókban lógjál. – Jézusom, Kay! Hallod, amit beszélsz? Tisztára úgy beszélsz, amint apa. – És azzal mi a baj? – mordult fel Kay. Billi a fogát csikorgatta. Kay az a fajta Templomos volt, amilyet Arthur akart. Elkötelezett és vak. Apja vele ezért olyan kemény – ő sosem lesz ilyen. Nem akart mást, csak sarkon fordulni, visszamenni Mike-hoz, és egyetlen estére nem gondolni a rohadt Templomosokra. A fejét rázta. Nyilván ez sem adatik meg neki. – Csak egy percet kérek! – Most rögtön! – Csak egy percet! – kiabált Billi. Kay majdnem mondott valamit, de aztán elfordult. Billi visszament a kávézóba. – Mennem kell, Mike. – Bajba kerültél a barátodnál? Bocs, nem tudtam... – Kaynél? Ő nem a barátom. Csak... apám miatt kell hazamennem. Mike a vállára tette a kezét, de Billi finoman eltolta. Sosem lenne nyugalma, és nem lenne igazságos Mike-ot két tűz közé állítani. – Szia, Mike! Sajnálom. – Igen, tényleg sajnálom. Odapillantott az ajtónál füstölgő Kayre. Ki nem állhatta azt, amivé egyre inkább vált: minden ízében Templomossá. – Figyelj, Billi! Én megértem, ha otthon nehézségek vannak apád-dal – mosolyodott el Mike. – Voltam én is ilyen helyzetben, ugye tudod? – Azzal fogta a kabátját, és furcsán ódivatú
mozdulattal felsegítette rá, ami nagyon meglepte Billit, aki onnan is érezte, ahogy forr Kay vére. Helyes. – Csak szólj, ha nyugalmat akarsz! Elszabadulni a... akármitől. – tette hozzá Mike. Előrehajolt, és most az arcuk csupán néhány centiméternyire volt egymástól. Mike nyaka megfeszült, Billi pedig torkának hosszú ívét bámulta, ahogy eltűnt a pólójában. Kipirulva hátrált el tőle. Hirtelen túl nagy lett odabent a forróság és a levegőtlenség. – Még találkozunk, Mike. Egyre többet és többet akart. Képtelen volt kiverni Mike szavait a fejéből. Berrant teherautójának a hátuljában ült egy kis monitor fölé görnyedve, és kísérteties fekete-fehérben figyelte a gyerekosztály folyosóját. Gareth félig lehunyt szemmel ült egy takaró alatt a vezetőülésen. Néhány percenként megmozdult, kortyolt egyet éjfekete kávéjából, majd tovább szunyókált. Egyre többet és többet. Bármennyi időt áldozott is a Templomosokra, apja mindig többet akart. Vajon a többi lovaggal is így bánik? Még néhány órát sem tölthetett el a saját kedvére anélkül, hogy a Rend tönkre ne tegye. És Mike megérti. Az őrködésben kizárólag annyi pozitívum volt, hogy újra meg újra végiggondolhatta a randit. Nagyon szerette volna újra látni a fiút. De hogyan? Apja sosem engedi, hogy szabad legyen. Minél keményebben dolgozik, annál több felelősséget varr a nyakába. Csapdába esett. Ezért leléptem.
12. FEJEZET BILLI AZ ŐRSÉG UTÁN HAZAMENT, és amint letette a fejét a párnára, el is aludt. A következő napot csak azért élte túl, mert szombat volt. Elgondolkozott azon, hogy felhívja Mike-ot, de a mobilját valószínűleg Berrant teherautójában hagyta. És különben is mi értelme lenne? Azonban minél többet gondolkozott azon, ahogy az apja az életének minden legapróbb részletét meghatározta, annál többször jutott eszébe, amit Mike mondott. Túlságosan gyorsan beesteledett. Billi átment a sötét, kihalt udvaron, és elindult a katakombákba. A fegyvertár megtelt fegyvercsörgéssel, ütések és rúgások zajával. Billi a zsákját bedobta egy sarokba, aztán keresett magának egy helyet a bemelegítéshez. Még Kay is ott volt – most először. Kivörösödött, és csatakos volt az izzadságtól, ahogy fegyvertelen harcot gyakorolt a fölé tornyosuló Borsszal. A valódi verekedésnél nincsenek súlycsoportok, ezért Arthur elrendelte, hogy mindenki gyakoroljon mindenkivel. Billi felszisszent, amikor Bors Kay mellkasába vágta a vállát, amivel áthajította a gyakorlószőnyegen. – Nem ér majd valami sokat orákulumként, ha péppé vered az agyát – jegyezte meg Billi. Bors felhorkant. Ami az orákulumokat illette, ugyanúgy érzett, ahogy Gwaine. Kay feltápászkodott a szőnyegről, és intett Billinek, aki ügyet sem vetett rá. Körülnézett a katakombában. Arthur még mindig sehol, Percy pedig Pelleasszal küzdött. Percy úgy forgatta a nehéz bárdot, mintha csak balsafából lenne. Pelleas, aki már nem viselt kötést, a suhintások alá és közé hajolt, acélhálót fonva a vívótőrével és kétélű kardjával. Gareth egy sámlin ült, és gondosan új tollat kötözött egy tegeznyi nyílvesszőre. Egy sor nyílhegy feküdt az asztalon. Páncélt is átlyukasztó tőr, szakállas nyílhegy és villás kötélvágó. Mindegyiket fényesre polírozták és borotvaéles volt.
Pelleas félbehagyta a munkát, és odébb lépett, mire Billi felemelte a botot. Az egyenes, kétméteres bot nagyjából olyan vastag volt, mint a csuklója, és nehéz tölgyfából készült. Sima volt és zsíros a sokévi használattól. Billi a feje fölé emelte, és hallotta, ahogy kattan a lapockája. – Ha felkészültél, mehet – mondta Billi. Kezét fel-le csúsztatta a boton, laza fogásban. Percy eldobta a bárdját, és az egyik bokkenért nyúlt. Az ő kezében játék méretűnek tűnt. Billi támadóállást vett fel, derékmagasságban tartva fegyverét, melynek vége Percy mellkasának közepére mutatott. – Hol van apa? Percy tett egy kört körülötte. Fél kézzel markolta a kardot, és Billi botjához ütögette. – Valahol. Hol lenne? – Kedves tőle, hogy megemlítette. Percy felhorkant. – Miért tenné? Ismered Artot. Tényleg, miért is? Ő kénytelen lemaradni a saját életéről ezek miatt az őrségek és edzések miatt, az apja meg tehet, ahogy csak kedve tartja. – Mondd, Percy! Mindig ilyen volt? Percy azóta ismeri az apját, amióta együtt szolgáltak a Királyi Haditengerészetnél. Ő volt a násznagy a szülei esküvőjén, és őt választották keresztapjának. Ha apjának volt egyáltalán barátja, az ez az ember, itt előtte. Percy lassan két kézbe vette a kardot. Billi figyelte, ahogy ujjai megfeszülnek a markolaton. – Milyen, aranyom? – Önző és szívtelen? Percy megmerevedett. Szorosabban markolta a kardot, és Billi látta, ahogy megmerevedik az állkapcsa. Aztán nagyot sóhajtott, tett egy lépést hátra, és figyelmét a fegyverére összpontosította. – Könnyű csatával kezdjük. Először vágások a felsőtestre – mondta. Azzal magasra emelte fegyverét. – Percy, nem hallottad? – Balról ütés a fejre.
Percy kiáltása a köveket is megrázta, Billi pedig felrántotta a botját, s bár kivédte a támadást, az ütés ledöntötte a lábáról. Égett a keze. Percy ott állt felette, kardja hegyét a torkának szegezve. – Több rugalmasságot vállban; jobban elnyeli az ütést – mondta. Billi nem kelt fel. Percy megállt. Hóna alá fogta a bökkent, és talpra emelte Billit. Ott állt előtte, és barna szeme ellágyult. – Billi, szeretném, ha máshogy lehetne, de Arthurnak nincs más választása. – Felpillantott, hogy van-e valaki a közelben, majd lehajolt, úgy suttogta: – Sose kételkedj abban, hogy szeret! Te vagy a mindene. Azzal eltette fakardját, és távozott. * Két órával később Billi a konyhában a vacsora maradékát takarította el, amikor Arthur hazaért. Sporttáskáját ledobta a mosógép mellé, és a hűtőhöz ment. – Elkéstél az őrségből – mondta. Ó, örülök, hogy látlak, apa! – Tudom. Sajnálom. – Azt hittem, világosan beszéltem, éppen itt –mutatott maga elé–, az idődnek a kávézókban való elvesztegetéséről... és az ismerkedésről. Ezek szerint Kay beköpte. Szép kis barát lett belőle. – Nem vesztegettem az időmet. A szeme összeszűkült, keze megfeszült a hűtőajtó fogantyúján. Arthur csak állt ott, farkasszemet nézve Billivel, akinek feltűnt, mennyire sápadt az arca. – Szerinted egész pontosan mi ez? – kérdezte. – Valamiféle játék? Amiből bármikor kiszállhatsz, hogy egy fiú kezét szorongasd? – Bevágta az ajtót, mire megugrott az asztal. – Igen, az edzés kemény, de a te érdekedet szolgálja.
– Az én érdekemet? Ennek semmi köze hozzám! Téged semmi más nem érdekel, csak a Templomos Lovagrend. Minden csak a Rendről szól. Velem nem törődsz! Arthur jegesen bámult vissza rá, de nem tagadta. – Te Templomos vagy, Billi. Erről sose feledkezz meg! Nekünk, neked nincs más választásod. Intézd el! Azzal hátat fordított neki. Percy hatalmasat tévedett. Billi bevágta a bejárati ajtót, és megtörölte az arcát. Muszáj volt elmennie otthonról. Nem érdekelte, hová, csak el. – Hé, SanGreal! Billi megperdült. Mike állt ott a háta mögötti sötét kapualjban. Szeme melegen fénylett az utcai világításban. – Az isten szerelmére, Mike! Majdnem szívinfarktust kaptam! Mit kereshet itt az éjszaka kellős közepén? Mike előhúzta a mobilját. – Próbáltalak hívni. – Bocs, de elvesztettem az enyémet. Mike közelebb jött. – Szóval nem a beszélgetésünk miatt volt? Sajnálom, ha túl bizalmaskodó voltam. Semmi közöm hozzá. – Nem, ez nem miattad van. Csak... a dolgok nem állnak valami szuperül apával. – Ez erős szépítés volt. Mike észrevette könnyfoltos arcát. Az ajkába harapott, Billi pedig látta, hogy küzd, nehogy kimondjon valamit. Csak lassan bólogatott. – Jól vagy? Billi az ajtót bámulta. A festék kopott volt, pergett. Mike felé fordult. Annyira szeretett volna megszökni ez elől az egész elől! – Húzzunk el innen! – javasolta Mike, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Valami elképesztőt akarok mutatni neked.
13. FEJEZET ELINDULTAK A SÖTÉT UTCÁKON A BELVÁROS FELÉ. Kihalt volt ilyen késő éjszaka. Ez volt London legrégebbi része, keskeny sikátorok és üvegtornyok útvesztője, régi csontok, friss, új hússal. A kivilágítatlan borozók, homályos kocsmák, masszív viktoriánus bankok, az üveg és acél felhőkarcolók mind ott lökdösődtek és tülekedtek, hiábavalóan nyúlva azért a kevéske égért. Mike egy építkezéshez vitte Billit. Szögesdrót koronázta a fehérre meszelt deszkapalánkot, és lényszórók öntötték éles, fehér fényüket a félig kész, csontvázszerű toronyra. Billi megállt a hirdetőtábla előtt. – Elysium Heights – mondta. Pillantásával követte felfelé az épület gerincét. Úgy nézett ki, mint valami őskori óriás csontváza, aki a sírjából kinyúlva el akarja érni a mennyet. Az ég alacsony volt, s úgy szállta meg, mint valami dühös gondolat. – Ki akarhat odafent lakni? – Szép – mondta Mike. – Nem vetted még észre, hogy olyan magasból nem látszik a kosz? Billi a fejét rázta. – Olyan valószerűtlen! Olyan magasan lakni... elvág a világtól. Persze erre vágynak. – Mire? – Hogy mindenki fölött álljanak. Mike elmosolyodott. – Talán máshogy érzel majd, ha a saját szemeddel láttad. – Azzal elindult a kapu felé. – Kövess! A kapu acélsodronyból volt, amire Mike egy másodperc alatt felmászott, leugrott odaát, és már bent is volt. – Gyere! Birtokháborítás. Ez birtokháborítás volt.
– Ne! Ez marhaság, Mike. Gyere vissza! Az apja elevenen megnyúzza, ha elkapják. Mike felnézett a toronyra. – Gyorsak leszünk. Megcsináltam már máskor is, Billi. Odafentről más szemszögből lát az ember. A gondok mintha nem számítanának annyira. Nem lenne szabad megtennie. Jó kislánynak kellene lennie, és engedelmeskednie a papájának. Billi belekapaszkodott a drótkerítésbe, és átugrott rajta. Amikor földet ért, megbotlott, de Mike elkapta. Kicsit hosszabban tartotta átölelve, és Billi érezte az erejét, amit alig sikerül kordában tartania. A fiú megvárta, míg felegyenesedik, és ment tovább a sötétben. Konténerirodák, raktárak és ideiglenes kalyibák mindenfelé a sáros, sportpálya méretű területen. Traktorok, buldózerek és sárgára festett teherautók álltak ott dologtalanul és fenyegetőn, mint az alvó szörnyek. A fényszórók éles fénye mély árnyakat vetett, nem vakító világosságot adott, s Billi hamar eltévedt a cement és acél labirintusszerű sikátoraiban. – Ez az! – állt meg Mike a teherlift mellett. Az acélketrec emberek és építőanyag szállítására szolgált az épület oldalán, melyhez rozogának tűnő, sárga állványzat segítségével erősítették. Billi elképedve bámulta az arányokat. Az állványzat hatalmas betontömbökből emelkedett ki, melyek mindegyike két méter széles volt. Acélgerendák bonyolult hálózata kapaszkodott egyre magasabbra a sötétben. A megemelt platformon felállított fényszórók magukhoz vonzották a pillantását: apró, elkülönült szigetek kapkodtak a toronyban a sötétség felé. Mike felfelé mutatott. – Őrületes a kilátás! – Olyan magasan fent voltál? Mike felnézett az égre.
– Á, sokkal magasabban is! – emelte fel az acélketreces felvonó ajtaját. Billi bement utána. Mike lecsapta az ajtót, és meghúzta a piros kart. A lift megremegett, ahogy elszabadult a földtől, és kapaszkodni kezdett felfelé. Kitárult odalent a belváros. Az utak aranyos szalagok voltak, melyek a gyémántosan szikrázó sötétben tekeregtek. Az épületek fényárban ragyogtak, a Temze pedig feketén tekergett keresztül rajta, mint a márvány. A szél korbácsolta esőcseppek szúrták az arcát, a hideg levegő pedig elektromossággal töltötte fel a bőrét. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, a lift zörgött és rázkódott, fülsiketítő volt a fogaskerekek zaja. A város és minden gondja olyan távoli volt odalent! Mike jól mondta: gyönyörű. A lift egy rántással megállt. Mike felnyitotta az ajtót. – Kövess! – Te megőrültél? Dehogy megyek ki oda! – Gyere, Billi! Vigyázok rád. Billi elbizonytalanodott. Ilyet még soha, senki nem ígért neki. A felvonó széléig ment. A födémet még nem öntötték ki teljesen. Csupán gerendák hálózata volt, mely betonnal töltött foltokból állt, mint egy óriási keresztrejtvény. Lenézett, és megkapaszkodott a lift oldalában, ahogy forogni kezdett vele a világ a tériszonytól. Nem sok minden volt közte és a föld között, kétszáz méterrel lejjebb. Lassan átment a padozat szilárd részén, távol tartva magát a szélétől. De Mike már ott volt. Egy I-alakú gerenda keskeny, talán kevesebb, mint tíz centi széles peremén állva várt rá. A szél üvöltött az acél között, melyet a fém úgy metszett el, szeletelt fel, mint a sötétben rikoltozó hangok. Mike továbbment egy létrához, hogy felmásszon rá. – Halálos ez a kilátás! – Az egyszer biztos – mondta Billi, de a fiú nem hallotta meg. Billi egyik lábát a gerendára tette. Nem volt széles, de edzésen gyakorolt már ennél keskenyebben is. Majd egyszerre csak egyet
lép. Nem siet, összpontosít, és igyekszik nem aggódni az eső miatt. Vagy a szelíden ringó torony miatt. Vagy a gravitáció miatt. Egyik láb, aztán a másik, haladt előre, elaraszolt a létráig. Messzebb volt a felvonó platójától, mint hitte, legalábbis úgy tűnt. De odaért. Erősen megragadta a létra fokait, és látta, hogy szorosan odarögzítették a függőleges oszlophoz. Talán egy kicsit itt marad. Amíg befejezik a torony építését. – Most már visszamehetünk, ha félsz! Nem bánom. – Mike lenézett rá a létra tetejéről. Még hogy ő fél? Billi savanyú arcot vágott. Bárcsak Mike tudná, mit csinál éjszakánként! Folytatta a mászást. Az ujjai majd lefagytak, és erőltetnie kellett, hogy meg tudja fogni a lépcsőfokokat. Mike ott állt a gerenda végén, egyedül az égben, a kabátja úgy csapkodott a levegőben, mint egy hatalmas denevér vad szárnyai. Belefeledkezett a lába alatt elterülő London látványába. Billi látta a Szent Pál székesegyház sápadt fehér kupoláját, az izzó fényeket, a csillagokkal megszórt, fekete eget. És Mike-ot, aki ott egyensúlyozott mindezek felett. – Vigyázz! – mondta, mintha ez megfelelő tanács lenne. Ő maga belekapaszkodott az oszlopba; a torony egyértelműen ringott. – Gyere ki ide, a szélére! – Köszi, innen is jó a kilátás. Elég messze van a talaj. Le ne ess! Ez nagy segítség volt! Mike a fejét rázta. – Nem tudok leesni. Még sosem estem le. – Talán nem tőled függ. A balesetek csak úgy megtörténnek. Földrengés, váratlan széllökés. – Billi nem volt valami nagy segítség, de azt gondolta, Mike tiszta idióta, amiért kiment oda. – Olyasmik, amikre nem vagyunk hatással. Valami nagyobb erő. Isten akarata! Mike megdermedt. – Miért hívják így? Isten akaratának?
– Mit? – A szerencsétlenséget. A katasztrófát. Amikor valami rettenetes történik, az mindig Isten akarata. Miért van ez így? Billi kezdett ideges lenni. Mike-nak nyilvánvalóan még mindig legalább annyi a megemésztenivalója, mint neki. De ez tényleg nem megfelelő hely volt erre. – Gyere vissza, Mike! Beszéljük meg lent a földön! – De a fiú nem figyelt oda. Előrehajolt; úgy nézett ki, mintha mindjárt ugrana. Vagy szárnyra kapna. – Megmondom, miért. Mert amikor az emberek félnek, őhozzá fordulnak. Eszükbe jut, hogy életük folytatása kizárólag az ő kényétől-kedvétől függ. – Mike csettintett. Olyan hangos volt, mint egy fegyverdörrenés. – Életek, amelyek egy pillanat alatt véget érhetnek. Ez komolyan örült beszédnek hangzik. Billi kinyújtotta az egyik kezét az oszlopon, a másikat pedig a fiú háta felé. – Mike... – Valami rettenetesnek kell történnie, hogy az embereknek eszükbe jusson Istennel szembeni kötelezettségük. Minél borzalmasabb, annál jobb. Hát nem nagy lenne, ha megtörténne? – Micsoda? – Valami olyan irtózatos, hogy mindenki megtérne hozzá. Hogy vasárnap a templomok telnének meg, nem az IKEA. Hogy tele legyenek a mecsetek, a zsinagógák. – Kitárta a karját. – Isten akarata visszaadná a hitet. Billi el nem engedte a létrát. Nem az éjszaka hidegétől reszketett. – Mike... – Apádtól megkapod a magadét, azt tudod. Billi hallgatott. Mike áthágta a határt – ez az ő dolga. Le akart jutni. Feltámadt a szél, és láthatatlan karmok húzták. Szorosan az oszlophoz simult. – Nem tartozol neki semmivel, Billi! – Mike egy hosszú tüskét simogatott a nyakán. – Segíts nekem, Billi, és szabaddá teszlek! –
Mike felé fordult, s aranyszínű szeme, mint egy sasé, rászegeződött. Ragadozó volt, tele erővel. – Hol van a Tükör, Billi? Billi ereiben megdermedt a vér. Ez lehetetlen! Mike felállt, és kitárta a nagy, fekete kabát szárnyait, nem úgy, mint a denevérét, hanem úgy, mint egy angyalét. Egy sötét angyalét. – Áruld el őt, Billi! Azért, amit veled tett. Azért, amit anyáddal tett. – Megmondtam... hatalmasat tévedsz! A papám nem ölte meg a mamámat. – Tudom. – Mit? Mike ugrott. Fellendült a levegőbe, ahol mintha lehetetlen módon megállt volna – a lendület tetőpontján. Aztán fejest ugrott, és nekivágódott a Billi melletti gerendának. A létra a rázkódástól elszabadult és leborult, Billi pedig a keskeny szélen toporgott, nehogy leessen, de csak a levegőt markolta. A szíve megdermedt, a kezével pedig kalimpált, és rémülten bámulta, ahogy a létra eltűnt odalent a mélységes sötétségben. A pánik elrabolta a hangjától a levegőt, s képtelen volt másra, mint bámulni, ahogy a fények összemosódtak, forogni kezdett az ég, és a szél fütyült a fülében. Úristen, úristen, úristenúristenúristen! Mike vasmarokkal kapta el Billi csuklóját, akinek majdnem kiugrott a válla a hirtelen rántástól. Mike minden erőlködés nélkül fél kézzel tartotta. Egymás szemébe néztek, és a másodperc egy törtrészéig Billi azt gondolta, hogy el fogja engedni őt. Ehelyett azonban hagyta himbálódzni. Billi érezte, hogy bal lábáról lecsúszik a cipő, és már el is tűnt. A szél csiklandozta a talpát. – Tudom, hogy nem ő ölte meg – csillant fel Mike szeme, amiben semmi emberi sem volt. – Én tettem!
14. FEJEZET BILLI ÚGY ÉREZTE MAGÁT, MINT AKIT KÍNPADRA FESZÍTETTEK, és a karját kitépték volna vállból. Alig látott a szemét elvakító fájdalom ködén át, miközben magasan a város felett lengett, Mike szorításában himbálózva. – A Tükör, Billi, csak azt akarom! Mondd el, hol van, és elengedlek! – Nevetett a gyenge poénon. Billi felnyögött. A fájdalom forró hullámai vágtattak végig a karján és a gerincén. – A fivéreim és a nővéreim már elég ideje vannak bebörtönözve. – Mike szorított rajta egyet, Billi pedig felsikoltott. – Nem! – csak ennyit tudott mondani. A talaj, mélyen odalent lassan, gyomorforgatóan keringett. Mike arcát eltorzította az ördögi düh, haragjában viasszerűvé vált, és elsápadt a bőre. Észrevette, hogy a lány figyeli őt, miközben leleplezte magát, aztán elmúlt a pillanat. Hirtelen ismét visszatért a barátságos, emberi Mike. De az álarc félrecsúszott, és felfedte a valódi énjét. Az Istentelen. Hogy lehetett ilyen hülye? – Már majdnem megvolt, tíz évvel ezelőtt. – Feljebb emelte Billit, így egy magasságba került a szemük. – Megszerezhettem volna. ha épp nem az anyádat üldözöm. A Vas Éjszakái. Billi a fájdalom ellenére döbbenten hallgatta. – De azok vámpírok voltak! A Templomosokat vámpírok támad ták meg. – Amelyeket én teremtettem! – mutatott magára Mike. – Csodálkoztál volna, hogy hányan hajlandók eladni a lelküket egy kis halhatatlanságért. – Felsóhajtott. – Tizenkét éjszakányi háború és vérontás. Pompás volt. Megöltem Urienst. A két tenyerem között szorítottam a koponyáját, de nem árulta el. Ha nem is
tudta, hogyan kell úgy élni, mint egy Templomos, azt tudta, hogyan kell úgy meghalni. Billi a fogát csikorgatta, és rávette magát, hogy körülnézzen. Talán megfoghatná a másik gerendát, vagy az alattuk lévő padlóra eshetne. Úgy kétméternyire volt egy kiálló perem. De egyetlen pillantás elárulta, hogy reménytelen. Az egyetlen szilárd felület kétszáz, hányingerkeltő méterre volt a lába alatt. Mike rákacsintott. – És amikor rájöttem, hogy Arthur lépett Uriens helyébe, elmentem a házatokhoz. Gondoltam, mindkettőtöket túszul ejtelek. Rákényszeríteni Arthurt, hogy adja át a Tükröt, cserébe drága neje és az édes kislánya életéért. Billi szemében tűz villant. Az anyja gyilkosára meredt. Minden sejtje gyűlölettől izzott. Mike-ot azonban, úgy tűnt, ez nem érdekli. – Anyád csak nézett rám azokkal a szemekkel. Olyan feketék voltak, és oly gyűlölettel teltek. Ha ez vigasz, az utolsó leheletéig küzdött. Nem volt hajlandó szépen játszani, és megülni egy helyben. Majdhogynem sajnáltam, hogy meg kell ölnöm. Főleg, mert nyilvánvaló volt, hogy te egyedül nem vagy elég Arthurnak, hogy átadja a Tükröt. Miután kioltottam az anyád életét, rájöttem, hogy ti ketten védtelenül voltatok otthon, és Arthur mégsem... Nyilvánvaló volt, hogy nem törődött veletek. Úgyhogy ott hagytalak az ágy alatt nyivákolva. – Nem, ez nem igaz! – suttogta Billi. Mindegy, mit tett vele, az apja szerette őt. A lánya volt – muszáj volt szeretnie! De miközben a jeges szélben himbálózott, Billi érezte, ahogy a hideg beszivárog a szívébe. Mike közelebb hajolt. – Látod? Hiszel nekem, nem igaz? És ezt a férfit akarod te megvédeni. Semmivel sem tartozol neki, Billi! – Mike ujjai a csuklójára fonódtak. – Csak azután békén hagytam, mert felfedeztem, hogy minden vámpíromat megölte. Úgy döntöttem, várok, és minden erőmet erre a különleges pillanatra tartogatom. Most te jössz, Billi! Mondd el, hol van a Tükör, és szabad vagy!
Megszabadulsz az apádtól. A Templomosoktól. Csak mondd el nekem! – Elárulok valamit! Szemét vagy! Szemét gyilkos! – sziszegte Billi. Mike pillantása elsötétült, és egy pillanat töredékéig Billi érezte, hogy lazul a szorítása. Meglódult a szíve. De a férfi a homlokát ráncolta, és sokkal erősebben markolta Billi csuklóját, míg a lány azt nem érezte, hogy mindjárt elpattannak a csontjai. – Mihály vagyok, a Halál Angyala! Én voltam, aki tűzesőt bocsátott Gomorrára. Én jártam Egyiptom utcáit, és én mészároltam le az elsőszülötteket. Én győztem le a Sátánt. Én, és csakis én! – Haraggal vegyes büszkeséggel pillantott a lányra. – Visszaviszem az embereket a fénybe. Én vagyok Isten Gyilkosa, és nem fognak ítélkezni felettem az agyag gyermekei. – Durván megrázta a lányt. – Hol van az Elátkozott Tükör? – Szóval te meg a szárnyatlan tesóid ránk szabadíthatjátok a tízedik csapást? Nem hiszem! Nem is értem, miért. – Rebeccára gondolt, és azokra, akiket Mihály megfertőzött az érintésével a kórházban. Ha ráteszi a kezét a Tükörre, a halál hatalmas vámot szed majd. Angliából egy éjszaka alatt kripta lesz. – Ők ártatlan gyerekek. – Akkor örvendezzünk, mert hamarosan Isten Országában lesznek! Tudod, hogy Rebecca anyja most egyfolytában imádkozik? Tudta? Tudta, hogy ott jártak a China Warf Kórházban? Úristen, micsoda bolond volt! Mihály közelebb hajolt. – Csak gondolj bele, micsoda erővel fog imádkozni, amikor Rebecca meghal! Gondolj arra a több ezer, több millió imádságra és lélekre, amelyeket Őhozzá küldök, miután elszabadítottam a tízedik csapást! – Felnézett a felhőkkel terhes égboltra. – Isten akkor majd nem tud semmibe venni. – Szabad kezét felfelé nyújtva elveszetten nézett fel a sötétségbe. – Visszafogad majd. Muszáj! Billi leköpte. Az izmai elzsibbadtak, csak a visszamaradt fájdalom futott végig a karján. A lába az üres semmi felett lógott,
és tudta, hogy meg fog halni. Mihály megölte az anyját, és ez a gyűlölet felülmúlta minden félelmét. Mihály letörölte a lány nyálát az álláról, és felnevetett. – Egy harcos, mint Jamila! Ezt szeretem. – Hosszú mozdulatokkal lóbálta a lányt, akár csak egy rongybabát. Billi azt hitte, legyőzte a félelmet, de új kín robbant a vállaiba, végigfutott a hátán, és nem tehetett róla, de felsikoltott. Mihály folytatta. – Igazság szerint tudtam, hogy nem fogod elmondani. Két makacs szülővel nem csoda, hogy ilyen lettél. Totál kőfejű. – Önelégülten vigyorgott, és elfordította a fejét, bár a pillantása még mindig Billin függött. – Nincs igazam, Kay? Billi szeme homályos volt a könnyektől, de látta a liftnél álló Kayt. A fiú rémülten meredt rájuk. – Fuss! – sikoltotta Billi. Mit csinál itt? Istenem, megöleti magát! Mihály ciccegett. – Nahát, nahát, Billi! Ez nem túl kedves. Kay azért jött, hogy megmentsen. Milyen... hősies! – Mihály felmutatott neki valamit. A mobilját. – A kávézóban felejtetted. Csak küldtem egy SMS-t a srácnak. Azt hitte, tőled kapott üzenetet, és most itt van. Édes, nem? – Engedd el! – Kay egy lapos padlódarabra araszolt a gerendákon keresztül. Reszketett, de az arcán feszes komorság ült. – A Tükröt akarom, Kay! Mondd el, vagy felmosóvödörrel és ronggyal fogod összeszedni Billit. Billi annyira gyámoltalannak érezte magát! Gyámoltalan is volt. Kalimpált a lábával, de csak a levegőt kapálta, semmit sem talált el. Hogy dőlhetett be? Hogy dőlhetett be Mike-nak? Elejétől fogva rászedték. – Jól van, jól van – szólt Kay. A perem szélén állt. – Megmutatom, hol van. Mihály a perem felé lódította Billit, és elengedte. A lánynak felfordult a gyomra, amikor átrepült az űrön. Aztán Kaybe
csapódott, és felborultak, összekoccant a fejük, könyökük, térdük, gurultak a padlón. Billi nem tudta mozgatni a bal karját. Tízezer tű szúrta és bökdöste az izmait, olyan érzés volt, mintha égnének. Az ég forgott a feje felett, és levegőért kapkodott. De fel kellett állnia. Nem fogja legyőzni az, aki meggyilkolta az anyját! A hasára fordult. Kay mellette feküdt, nyöszörgött. – Jézusom, Kay! Mennyire idióta vagy! – De azt hittem, te küldted az SMS-t. Találkozni akartál velem. – Itt? Mondjuk a nagy tábla alatt, amire azt írták: CSAPDA? – Nem én himbálóztam egy felhőkarcoló oldalán. Billi kiszúrt egy szerszámosládát a falnak tolva. – Figyelj! – súgta. – Amikor megmozdulok, azt szeretném, ha balra húzódnál! Hagyd rám Mihályt! – Tudok harcolni. – Hidd el, hogy nem tudsz. Csak húzódj félre, rendben? – De Kay arca merev volt. Harcolni akart. Billi szeretett volna beleverni valami józan észt. – Húzódj félre! – Jól van – felelte végül a fiú. Billi odament a szerszámosládához, és előhúzott egy nagy csavarkulcsot. A bal karja használhatatlanul lógott az oldala mellett, de a jobbjával magasra emelte a kulcsot. Valahogy meg kellett állítania a férfit. Mihály megállt, figyelte, ahogy a lány összeszorított fogakkal előremasírozik. Kay a bal oldalon félreszökkent, de Mihály nem reagált. Billi teljes erőből lesújtott a csavarkulccsal. Mihály még mindig nem moccant. A kulcs feje, egy szögletes acéldarab, összezúzta a koponyája oldalát. Mihály hátratántorodott. Billi a mély horpadásra bámult, amelyből sűrű vér szivárgott. Ragacsos darabok lógtak Mihály hajában, és a kabátja vállát piros cseppek borították. De aztán a vérzés elállt. A törött csont elkezdett összeforrni, és a mély szakadás visszaugrott a régi formájába. A csont másodperceken belül meggyógyította magát, és a bőr is elkezdett összeforrni. Csak egy vékony, rózsaszín sebhely maradt utána. Aztán másodpercek alatt ez is eltűnt.
– Így szoktad dobni a fiúidat? – kérdezte Mihály. Aztán lecsapott. Billi próbált hárítani, de a bal karja nem engedelmeskedett. Lebukott a kalapácsszerű ököl elől, de az pontosan a homloka közepén találta el. Szikrák villantak körülötte, és érezte, hogy zuhan. Összeesett, és sötétség kezdett beszivárogni a látómezejébe, gyengéden feketévé változtatva mindent. Karok emelték meg félig, és vonszolták, ő pedig lágy, meleg szövetet érzett az arcán. Billi agya ki-be járt az eszméletlenségből, és valahol mélyen, legbelül egy pici része azt sikítozta, hogy fel kell ébrednie, de képtelen volt. Csapdába esett a rémálomban, és nem tudott kimászni belőle. Kétségbeesetten felnyögött. – Ajjaj, a barátnőtök ugye nem fogja összehányni a taximat? – Egy hang szűrődött át, valakié, akit Billi nem ismert. Egy ajtó becsapódott, és életre kelt egy motor. – Ne aggódjon, uram! Csak kicsit sok citromos sört ivott – felelte Mihály. – Igaz, Kay? Feszült mormolás volt a válasz. Legalább Kay vele volt. Hagyta, hogy újra elragadja a sötétség. Billi...
15. FEJEZET BILLI MEGBOTLOTT, AMIKOR KISZÁLLT A TAXIBÓL. Kay elkapta, mielőtt eleshetett volna. A lány próbált állva maradni, de a talaj lejtett és forgott, az egyensúlyérzéke pedig bizonytalan volt. – Ez az? – kérdezte Mihály. Nem volt elragadtatva. – A Templomosok kincstára? Billi felpillantott. Jaj, ne! Elaine Bazára. Kay tényleg ide hozta őket. A lány ujjai Kay vállába mélyedtek. Mit művelt? Az első emeleti lakás fényei nem égtek. Vajon Elaine otthon van? Talán figyelmeztethetné egy kiáltással? Nem, már amúgy is túl késő volt. Mindhárman megálltak az üzlet ajtajában. Mihály megfogta a kilincset, és egy éles rántással kitépte a zárat és az azt körülvevő fát. – Csak utánatok! – szólt. Kay ment elöl, utána Billi. Mihály a lány nyakán tartotta a kezét, egy szorítással ösztökélte, amikor megbotlott a sötétben. – A pinceajtó ott hátul van – mondta Kay. Mi baja van? Nem tudja, hogy mi történik, ha Mihály megszerzi a Tükröt? Ó, istenem! Őérte teszi? Kayre pillantott. A fiú csak bámult előre, az arcán nem tükröződött érzelem. Bárcsak gondolni tudott volna valamire Billi! Az ujjai ökölbe szorultak. De Mihály csak tolta előre. Mihály szétverte a kis ajtó zárját. Kay felkapcsolta a villanyt, és belépett. Mihály ujjai szorosabbra zárultak a lány nyakán. – Ne csinálj semmi hülyeséget! – suttogta. De a hangja feszült volt, izgatott. Már majdnem az övé volt a Tükör. A kincstár ugyanolyan rumlis volt, mint azelőtt, de friss változásokat is láttak. A falakon a védőjeleket megtisztították, újrafaragták, és festett kalligráfiák hosszú soraival és pergamenívekkel látták el. Alig volt olyan falfelület, amelyre ne
festettek volna valamilyen jelet, vagy ne dugtak volna oda imádságokkal teleírt lapokat. Épp, ahogy az apja mondta. Megnövelték a mágikus védelmet. Sokkal. Mihály figyelme nem a falakra, hanem a nagy, fekete, politúrozott szekrényre irányult. Figyelmesen nézte Salamon törött pecsétjét az ajtókon. A szeme, az a ragyogó, borostyánszínű szeme most démoni éhséggel izzott. Félrelökte Billit, aki a falnak zuhant. A lánynak nagyon nem volt igaza. Nagyon nem. Egész végig átverték. Mike elbűvölte, megkísértette, és ő engedett a kísértésnek. És most itt vannak. Egy Figyelőt hoztak, egyenesen a Templomosok Kincstárába. Mihály könnyedén végigfuttatta ujjait a bronz körön,, mintha arra számított volna, hogy az forrón izzik. De a hűvös fém nem taszította el, ő pedig elmosolyodott. – Salamon, te vén bolond! – mondta magának. Aztán megfogta a bronzfogantyúkat, és kinyitotta az ajtókat. – Végre! Benyúlt a szekrénybe. Amikor visszafordult, a kezében a sötétkék bársonydobozt tartotta, és a pillantása csak azon függött. A fény felé emelte. – Hamarosan, fivéreim, nővéreim! – Kinyitotta a zárat, és belenézett a dobozba. Csak bámult és bámult, és Billi látta, ahogy átváltozik az arca. A magabiztos szépség elhalványult, és a képe groteszk lett, eltorzult. – Nem szeretem a játszmákat, SanGreal – szólt. Megfordította a dobozt. Üres. Mihály lekapott a falról egy régi kardot, és a lány torkának szegezte a hegyét. – Hol van a Tükör? – Messze innen, Harbinger. – Egy árny derengett fel a lépcsőn és siklott le a homályos kamrába. Arthur lépett be. – Elvittem abban a percben, ahogy megtudtam, hogy meghallotta valaki a
szánalmas testvéreid sírását. – Kayre pillantott. – Gondoltuk, hogy előbb-utóbb keresni fogod. Billi Kayre meredt. Tudta? Arthur jobb kezében a templomos lovagok kardját tartotta, a baljában egy apró, ezüst feszület himbálózott. Megállt a lépcső alján, de könnyedén elérhető távolságban volt. Mihály félredobta az üres dobozt. – Ne gyere közelebb, Templomos! – Billi nyakához nyomta a kard hegyét, amíg ki nem serkent a lány vére. – Arthur SanGreal! Tudod, Billi, azt mondják, hogy maga a Sátán csak két dologtól fél. Isten ítéletétől és Arthur SanGrealtől. Mondd csak, Arthur – lépett el Billitől, hogy óvatos távolságot tartson a templomos nagymester és saját maga között – mit tettél, hogy még az Ördög is fél tőled? – Gyere ide, és megmutatom! – felelte Arthur előrearaszolva. Billi kézen fogta Kayt, és a fal mellett tartotta. Mérhetetlenül zavarta, hogy hitt Mike-nak. Talán Kaynek igaza volt, hogy nem mondta el. – Ő ölte meg anyut – szólt. Arthur rá sem hederített, de a szeme összeszűkült, és az ujjai szorosabbra fonódtak a kardja markolatán. – Még mindig hiányzik, Arthur? – Mihály mosolya beteg volt és gonosz. – Vár rád. A Pokolban. Arthur támadott. A kardja, akár a villámcsapás, sokkal gyorsabban sújtott le, mint azt Billi követni tudta volna. Mihály kivédte a vágást, amikor összecsaptak, és a szűk falak között erős visszhangot vertek az acélpengék csapásai. A gyér fényben elmosódott a mozgásuk, és Billi csak néma döbbenettel bámult, miközben harcoltak. Az apja arca hideg volt, közönyös, és erősen összpontosított. Nem nézett máshová, csak Mihály szemébe. Ösztönösen és a pengék érintéséből előre látta a támadásait, a riposztjait és a védéseit. A Sötét Angyal sem koncentrált kevésbé, de az arcáról nem tűnt el az öntelt mosoly, egészen a végéig. Ekkor összeakadtak a markolatok, de csak egy pillanatra. Arthur élesen kifordította a csuklóját, és Mihály pengéje elpattant.
Egymásra meredtek. A harc véget ért, a verejték nehéz cseppekben hullott róluk. Arthur hátralépett, és lecsapott a karddal. A tarkóján találta el Mihályt. A feje leesett, néhányszor megfordult maga körül, majd a sarokba gurult. A test megingott, aztán térdre esett, végül előrezuhant. Billi nézte, ahogy a vér tócsába gyűlik a megcsonkított nyak körül. A holttest a hasán hevert, a karjai az oldalánál. Mihály bőre sápadni kezdett, ahogy a vére elfolyt. Arthur elvett az asztalról egy poros lepedőt, és rádobta a hullára. – Hívjátok Percivalt! Takarítani kell. – Várj egy percet! – szólt Billi. Nem tudta levenni a szemét a fejről. A szemei üresen bámultak. – Biztosan halott? Órákkal ezelőtt beszakítottam a fejét, és az sem állította meg. Kay mellé lépett. – Teljesen halott. Megerősítettük a védelmet idelent. Mihály hatalma lecsökkent, amint belépett a kincstárba. – Ezt előre megterveztétek? Kay nyugtalannak tűnt. – El akartam mondani, Billi, de Arthur úgy gondolta... – Percival meg én felváltva őrködtünk itt a múlt héten, nem tudtuk, hogy jön-e valaki. – Arthur hangja furcsán reszelős volt. – Bár meglepett, hogy a fiúdról kiderült, hogy a Halál Angyala. Billi a mellkasába öklözött. – És nem engem kerestél meg a kis cselszövéseddel, hanem Kayt? Csodálod, hogy gyűlölöm ezt az egészet... Arthur elejtette a kardját, és összegörnyedt. Billi nem ütötte meg ilyen erősen. A férfi köhögött, és egy vércsepp jelent meg a padlón. – Apa? A férfi arca elsápadt, és levegőért kapkodott. Billi szétnyitotta az apja zakóját. Megpillantotta az ingén terjedő vörös foltokat. – Billi – szólt a férfi, és rózsaszín hab szivárgott a szájából. A hasa csatakos volt a vértől, és Billi csak ekkor látta meg a
szakadást a kabátján. Arthur halványan elmosolyodott. Aztán összeesett. Billi megragadta, de az apja túl nehéz volt, ő pedig hátratántorodott, amikor a férfi lába összecsuklott. Kay odasietett, és ketten lefektették a hátára. A vérpettyes nyálbuborékok most sötétebbek lettek. – Azonnal hívd a mentőket! – kiáltotta a lány. A seb a férfi bordái alatt volt, a jobb oldalán. Elvétette a szívét, de a habból ítélve a tüdejébe hatolt. A saját vérétől fuldoklott. De olyan kicsinek látszott! A lány megpróbálta elszorítani a sebet, de keze folyton elcsúszott a vér miatt. Folytak a könnyei, az apja pedig megfogta a kezét. Minden lélegzetvételére groteszk, szörcsögő hang hallatszott a sebből. A lány ujjai remegtek a férfi hűlő hasán. A vér feketének látszott a félhomályban, és nagyon sok volt belőle. Billi nem tudta elállítani a vérzést. Meg fog halni! Istenem, mit tett? – Be kell dugaszolnod, Billi – suttogta a férfi. Küzdött, hogy nyitva tartsa a szemét. Szaporán mozogtak, és hatalmasra tágultak a szemei. Billi lázasan kutatott a pincében. Be kellett tömnie a lyukat. Kiborított egy íróasztalt, és megtalálta, amit akart: egy tekercs ragasztószalagot és egy műanyag fóliát. Amikor visszafordult az apjához, már eszméletlen volt. A lány hallotta a vérző tüdőből ragacsosan szivárgó levegőt. Könnyektől homályos szemmel csíkokat tépett a ragasztószalagból, és négyzetformára hajtotta a műanyagot, majd lefedte a lyukat. Majdnem az egész tekercset felhasználta, hogy a helyére ragassza a műanyagot, míg az végre ott maradt. Az apja fehér volt, a lélegzete épphogy csak lehelet. Billi megfogta a kezét. Nem tudta, mi mást tehetne. Úgy hevert a tenyerében, mint a halott hús, nem volt meleg, nem volt benne élet. Csak halott hús. Aztán valami zizegést hallott: az apja mobiltelefonját. Megkereste a zsebében, és kinyitotta. Azonnal felismerte a számot. – Percy, gyere gyorsan! Apa! – A sápadt, verejték áztatta arcra nézett. – Apa!
– Mi történt? – kérdezte Percy feszülten a recsegő vonalban. – Megszúrták. Súlyos, Percy, nagyon súlyos! Már jönnek a mentők. – Mentők? Billi, tudod, hogy ezt meg kellett volna beszélned velem vagy Gwaine-nel. A Szabályzat... – Apa haldoklik! Tojok a rohadt Szabályzatra! – Jól van, Billi! Jól van. – A lány hallotta, hogy beszél valakihez, de kihez? Gwaine-hez? – Hogyan? Mi történt? – A kincstárban vagyunk. Apa megölte a Figyelőt. – Erővel vette rá magát, hogy ne nézzen a fejetlen holttestre a sarokban. – Van ott egy hulla? Figyelj, Billi! El kell vinni onnan Arthurt. Elvinni? Ezt nem tehette. Mi van, ha újra vérezni kezd? – Percy, itt kell maradnia! Nem tehetem. Hosszú csend állt be a másik oldalon. – Billi, meg kell értened! Az apád meggyilkolt valakit. Ezt fogja látni a rendőrség. Ki kell hoznod őt onnan! Különben börtön lesz a vége. Jézusom, ez őrültség! De Percynek igaza volt. Billi az apjára nézett. – Rendben, Percy. De gyere gyorsan! Gyere gyorsan! – Öt perc múlva ott vagyok. – Bontotta a vonalat.
16. FEJEZET VALAHOGY, KETTEN KÖZREFOGVA, KIVITTÉK ARTHURT. Lefektették az üzlet előtt, és Billi hamarosan meghallotta Percy motorjának eltéveszthetetlen zúgását. A férfi, szavához híven, öt percen belül megérkezett. Gumit csikorgatva megállt, ledobta a bukósisakját, és hozzájuk futott. Billi csak ekkor eresztette az apja testét teljes súlyával a földre. Percy dzsekijét összehajtották, és Arthur feje alá tették, végül stabil oldalfekvésbe helyezték a testét. – Tarts ki, Art! – mondta Percy, miközben a férfi pulzusát számolta. Billi kezére tette a tenyerét. – Figyeljetek, össze kell raknunk a sztorit! Semmi bonyolultat. Mink van? Kay a betört ajtóra mutatott. – Azt mondjuk, erre jártunk Arthurral, amikor meglátott valakit, aki be akart törni a boltba. Átjött az úton, verekedtek, ő pedig elesett. – Kay Billire nézett. – Túl messze voltunk, hogy jól lássuk a támadót. Átlagos testmagasság, átlagos testalkat. Csak átlagos. Percy bólintott. – Jó lesz. Érted, Billi? – A lány nem tudta elhinni. Miközben az apja haldoklik, ők alibit találnak ki. – Értem – felelte száraz torokkal. A mentőautó szirénája és a forgófény kicsalogatta az utcára az embereket. A tornácaikon és a küszöbükön ácsorogtak pizsamára és hálóingre felkapott kabátban. Figyelték, ahogy a mentősök kirajzanak a kocsiból, és körülveszik Arthurt. Percy elhúzta onnan Billit, hogy hagyja őket dolgozni, aztán megérkezett a rendőrség. A következő pár percben kérdések kavarogtak, vakuk villantak, és érzések kavarogtak. Az apját megszúrták. Előadta a történetet a rendőrségnek: betörő, dulakodás, aztán összeesett. Nem, nem igazán emlékszik, hogy mi volt a rablón, hogyan
nézett ki, vagy hogy merre futott. A rendőr hamarosan megunta, és felírta az adatait. Majd jelentkeznek. Billi beszállt a mentőautóba az apjával, fogta a kezét, míg a mentősök rácsatlakoztatták a hordozható monitorokra. Percy átölelte a lányt. Kay néhány méternyire ácsorgott tőlük. – Mögöttetek leszünk – szólt Percy. – Mi lesz Mihállyal? – Gondoskodom róla. A többiek már úton vannak. – Még egyszer megszorította. – Te csak törődj a papáddal! Arthurt reggel vitték ki a műtőből egy kórházi szobába. Billi bámulta az apját – olyan öregnek látszott! A hajnali napfény gyér volt, sápadtnak látszott benne, akár egy halott. Kicsi és szánalmas volt a kórházi ágyban fekve. Ronda, sárga csövek meredeztek a szájából és az orrlyukaiból. A szemhéja félig nyitva volt, és azok a kék szemek, amelyek mindig tele voltak erővel és élettel, most tompa, üres üvegnek látszottak. Billi tehetett róla? Ha nem foglalja le annyira a gyűlölete, akkor talán észrevette volna, hogy Mike a Sötét Angyal. És most az apja itt fekszik. Én tehetek mindenről! Billi rávette magát, hogy az apjára nézzen. A lélegzetvétele sekélyes zihálás volt, amelyet reszelős szörcsögés követett. A hang bántotta a lány fülét, ahogy a sápadtsága a szemét. Utálta a kórházakat. A felmelegített étel lagymatag szagát, az acélkeretes ágyak zörgését. Az apja fehér kezére nézett. Nagyon vékonynak tűnt most a bőre, és kéknek az erei. Kinyúlt, és megfogta a kezét. Megrémült a hidegétől. Petyhüdt volt és nyirkos. Megszorította, olyan erősen, ahogy csak tudta, rimánkodott valami válaszért. Csak egy apró rezzenésért, a legapróbb jelért. Csak egy jelet! Csak egyet! Kopogtak. Kay lépett be. – Jól vagy? – kérdezte. Kinyújtotta a kezét, de elakadt valahol az érintés és az ölelés között. A szeme összeszűkült, nem úgy, mintha a gondolataiban olvasott volna, hanem mint aki aggódik,
normálisan. Billi a kezére meredt, míg a fiú leengedte azt. – Sajnálom. – Tényleg nem tudtad? – kérdezte a lány. – Mit? – Hogy Mike a Figyelő. Kay nemet intett. – Nem. Hogy gondolhatsz ilyet? Sosem hagytam volna, hogy a közeledbe menjen, Billi. – Szóval még ahhoz sem voltál elég erős, hogy lásd, kicsoda valójában? Hogy kiolvasd az aurájából vagy valami? – Nem lehet csak úgy olvasni bennük. És ez nem egészen pontos. – Kényelmetlenül érezte magát. – Mindegy, nem kémkedem mindenki után, akivel csak találkozom. – Nem, csak utánam! – csattant fel Billi. Ez igazságtalan volt. Jól tudta, hogy az volt. De Billinek hibáztatnia kellett valakit. Hinni akarta, hogy nem ő tehet róla, de akárhogy próbálta, tudta, hogy ez a zűrzavar egyedül az övé. Kay közelebb lépett. – Billi, ne kínozd magad emiatt! – A fiú hallotta a gondolatait. Senki sem tudhatta... – ...hogy egy Sötét Angyalt viszek egyenesen a Tükörhöz? – Ezt tette, nem igaz? Nem számít, hogyan próbálta feloldozni magát, ő vezette oda Mihályt. És Kay mentette meg őt. Szép kis Templomos lesz Billiből! Minél tovább marad, annál többet árt. Billi nem akart ilyen terhet. – Hol van Percy? – kérdezte a lány. – A földszinten Gwaine-nel, meg a többiekkel. Rád várnak. – Mindenki itt van? Miért? – Elkapta Kay bűntudatos pillantását, épp, mielőtt elfordult, hogy kinézzen az ablakon, és megértette. – Jézusom, képtelenek várni, mi? Azért voltak ott, mert Arthur haldoklott. Azért voltak ott, hogy kiválasszák az utódját. A lovagok nem hagyhatták, hogy a Rend vezető nélkül maradjon, nem igaz? Hát, csesszék meg! Legyen Gwaine a templomos nagymester. A Rend Billinek csak nyomorúságot okozott. Először a mamája, most az apja. Ránézett
a férfira, aki hirtelen megfakult és megöregedett. Az ilyen áldozatot semmi sem éri meg. Hiú remény csillant fel Billiben. Talán, ha – nem, nem ha, hanem amikor – Arthur felépül, Gwaine addigra már bebizonyítja, milyen remek Nagymester, és Arthurra többé nem lesz szükségük. Talán, ha a Templomosok terhét leveszik a válláról, Arthur olyan lehet, mint egy normális apuka. Talán őt helyezi előtérbe a Rend helyett. Talán még szeretni is fogja őt. Gyáva gondolat volt, de Billi mindig is azt képzelte, az apja sérthetetlen. Most, hogy így látta, torkon ragadta a félelem. Billi azt hitte, gyűlöli, de nem így volt. Képtelen volt rá. Arthur volt mindene. – Kemény fickó, Billi. Túl fogja élni. – Kay a vállára tette a kezét. Túl fogjátok élni! Billi töltött magának egy pohár vizet. – Hogy ment a takarítás? – Jobb, ha ezt Gwaine-nel beszéled meg. Billi felállt. Kay hanghordozása riadót kongatott. – Mi folyik itt, Kay? Kay fintorgott, de megnézte, csukva van-e az ajtó, majd ezt suttogta: – Billi, valami nem úgy ment, mint kellett volna. Semmi sem volt a pincében. Mihály eltűnt. Ennyit az új templomos nagymester felavatásának pompájáról és nagyszerűségéről. Egykor az idősebb lovagok belső konklávéja a Templomosok templomában találkozott, imádkoztak és virrasztottak, mielőtt eldöntötték, ki vezesse őket. Most egy kórházi büfében fognak szavazni. Gwaine ült az asztalfőn, a fehér Formica asztalnál. Nyugodtnak látszott, de a szemében tükröződő mohóságot semmi sem tudta leplezni. Most, hogy Arthur haldoklott, ő fog a helyébe lépni, és az álmai beteljesülnek. Minderről Billi tehet. Percy felállt, és megölelte a lányt.
– Hogy van az öreg? Billi nem tudta, mit mondjon. Haldoklik? Percy mellkasára hajtotta a fejét. Aztán a férfi hellyel kínálta az asztalnál. Egy csésze tea várta. Bors kurtán felpillantott a szalonnás szendvicséről, aztán folytatta a marcangolását a fogával, hangosan csámcsogva. Berrant lejjebb csúsztatta az orrán a szemüvegét, és Billire mosolygott. Balin atya tovább morzsolta a rózsafüzérét. Gareth és Pelleas is ott volt. Kay leült a lány mellé. – Most, hogy mind itt vagyunk, azt hiszem, rátérhetünk a tárgyra – szólalt meg Gwaine. – Először is a kihallgatás. Kay felvilágosított, és következtetésre jutottam. – Kitárta a karját. – Világos, hogy Mihály elpusztult. A test eltűnése nem szokatlan. Mint Éteri lény, egyszerűen elpárolgott oda, ahonnan jött. – De mi van Arthur kardjával? Az is eltűnt – mondta Kay. Gwaine vállat vont. – Lévén egy Éteri lény vérével szennyeződött tárgy, valószínűleg az is elpárolgott. Egyszerű. – Túl egyszerűnek tűnik... – mondta Balin. Megrázta a fejét. – Nem is tudom. Elaine mit mondott erről? Gwaine a homlokát ráncolta. – Nem találtuk Elaine-t. Vagy az Elátkozott Tükröt. – Körülnézett az asztalnál ülőkön. – De ezt ma este nem tudjuk megoldani. Más dolgot kell megbeszélnünk. – Nem felejtettél el valamit? – csattant fel Percy. – Először imádkoznunk kellene Arthur gyors és teljes felépüléséért, nem gondolod? Gwaine haragosan pillantott rá, aztán megköszörülte a torkát. – Természetesen. Atyám, volna kedves? Lehajtották a fejüket, Billi pedig imádkozott. Imádkozott, hogy az apja éljen. És hogy ez többé ne történjen meg. Nagyon közel volt. És legközelebb meg is ölhetnek valakit. Billi arra a következtetésre jutott, hogy nem lesz „legközelebb". Gwaine egy perc múlva felemelte a fejét.
– A teendőinkről. – Körülnézett. – Arthur kiesésével hivatalosan bejelentem a parancsnokságomat Jézus Krisztus és Salamon Templomának Szegény Lovagjainak Rendje felett. – Ideiglenesen! – szólt Gareth. Igaza volt. Arthur még élt, így Gwaine csak helyettes Mester lehetett. Gwaine fintorgott, és végignézett az asztalnál ülőkön. – Tudom, hogy mind szeretjük Arthurt, de el kell fogadnunk, hogy a módszerei nagyon kockázatosak. Nézzétek, ma is mi történt! Nekem... tekintetbe fogom venni a Rendet. Újra kell szerveznünk az erőinket. Új tagokat kell toboroznunk. – Például kiket? – Percy szeme összeszűkült. – A Vörös Lovagokat. A többiek felhördültek. Billi el sem tudta hinni. A Vörös Lovagok egy rakás vallásos bunkó volt, a legrosszabb fajta fanatikus banda. Kicsivel jobbak voltak, mint az utcai bandák, akik bevándorlókat ütlegelnek és felrobbantják az újságosbódékat. Gwaine komolyan gondolta? – Kizárt, hogy Arthur erre engedélyt ad – szólt Balin. – Ez egy rég megvívott csata. Berrant egyetértően bólintott. – A „Bataille Ténébreuse"6 nem embertársaink, hanem csak az Istentelenek ellen irányul. Gwaine felemelte a kezét. – Tudom, hogy túl lelkesek, de jól irányíthatók. Gyakorlottak és edzettek. – Percyre nézett. – Nem rosszabbak, mint Arthur volt, amikor bevettük magunk közé. – Arthurnak nem volt szokása mecseteket gyújtogatni – felelte Percy. Gwaine a többiekre pillantott támogatásért. Csak hűvös tekinteteket kapott. – Jól van, majd máskor beszélünk a Vörös Lovagokról. De a kérdés marad. Kineveztek Nagymesternek?
6
Sötét csata.
Balin félsóhajtott, de fejet hajtott. Bors buzgón bólogatott, szalonnazsír csorgott az állán. Gareth és a többiek is beleegyeztek. Kay is, bár tudta, hogy Gwaine-nel nehéz lesz az élete. Templomos volt, és ott volt a Szabályzat, az ősi törvények, amelyeket a Rend alapításakor fektettek le. Percy csak vállat vont, és mindenki Billire nézett. – Csak egy dolog! – szólt a lány. – Ez nem olyasmi, amiről tárgyalni lehet, fegyverhordozó. Igen vagy nem – mondta Gwaine. Halkan beszélt, de nem tudta elrejteni a mélyben pezsgő haragot. A szavazásnak névtelennek kellett lennie. Billi mély lélegzetet vett. Nemcsak a saját életét tette kockára, hanem Kayét és az apjáét is. Előbb vagy utóbb újra meg fog történni, és nem akarta, hogy bárki vére az ő lelkén száradjon. – Megkapod a szavazatomat, Gwaine. De csak egy feltétellel! – Billi lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. – El akarom hagyni a Rendet. Percy hozzáhajolt. – Billi... – Nem, Percy! Így a legjobb. – Nem akarta kinyitni a szemét. Ha megtette volna, meggondolja magát. Az asztal körül mindenki elcsendesedett. Végül Billi felemelte a fejét, és Gwainere nézett. A férfi elégedetten mosolygott: övé volt a diadal. – Engedélyezem.
17. FEJEZET BILLI KIVÁLT A RENDBŐL. Csak így. Kábultan hagyta el a kórházat. Az orvos azt javasolta, hogy pihenjen. Iskola után újra bemehetett. Alig érzékelte a zsúfolt kórházi recepciót, vagy a folyosókon, kerekes székekben várakozó beteg gyerekek sorait, akik arra vártak, hogy a mentők másik kórházba vigyék őket, mert ebben már nem volt elegendő ágy. Billi a szülők fáradt, rémült arcára pillantott, de túl üres volt, hogy bármit is érezzen irántuk. Tompultan elgondolkodott, hogy vajon ezt Mihály tettee, de ő most már halott volt. Vége volt. Amikor belépett, a ház hideg volt és néma. Billi ledobta a kabátját a padlóra, és egyenesen felment a konyhába, akár egy robot. Teavizet tett fel, és belökött két kenyérszeletet a pirítóba. Körülnézett a tágas, ronda helyiségben. Itt döntöttek a sorsáról öt évvel ezelőtt: hogy Templomos lesz. Balin a mosogatónál, Gwaine a szemben lévő széken, Percy a szekrény mellett, az apja pedig a székén ült. A kukazsákba csomagolt, levágott kar pedig éppen itt hevert. Billi végigsimította a pecsétes felületet a tenyerével. Voltak régi, sötét foltok, mélyen a fába ivódva. Vér? Nem lett volna túlságosan meglepve. Kinyílt a bejárati ajtó, Billi szíve majd' kiugrott a helyéből. Apa? Egy őrült pillanatig azt hitte, ő az, valahogy felépült, és hazajött. Billi felugrott a székről, a konyhaajtóhoz futott. – Billi! – kiabált Percy. A lábtörlőn dobogott. – Hol vagy, kincsem? – Idefent – hajolt át Billi a korláton. Talán van valami hír. – Van valami? Hogy van apa? – Pihen. – Recsegtek a lépcsőfokok, ahogy Percy feljött. – Ne aggódj miatta!
Billi visszafordult a forró teafőzőhöz. Két bögrét vett elő, és teafüvet. Egy kanál cukor neki, egy kis méz a férfinak. Megszagolta a tejet, mielőtt töltött volna a teába. Megreccsentek a padlódeszkák, amikor Percy megállt a küszöbön. A lány tudta, mire vár. De kilépett, és nem volt visszaút. Lecsapta a bögrét az asztal távolabbi szélére, a sajátját visszavitte a másik oldalra, majd leült. – És te hogy vagy? – kérdezte Percy. Leereszkedett a hokedlira, röhejesen festett. A térdei beleütköztek az asztal aljába. – Tudom, mit gondolsz. De jobb ez így, Percy. Nem tudom ezt csinálni. – Felnézett a férfira. – Én vezettem őt oda. Apát majdnem megölték miattam. – Arthur végül úgyis szembekerült volna vele, Billi. Erről nem csak te tehetsz. Az Istentelenek elleni háborúnak megvan a maga ára. Mintha ő nem tudná! Az anyukája és majdnem az apja is. A templomos lovagok csak egy hajszálnyira voltak a kimúlástól. De ez már nem az ő gondja volt. Percy kiürítette a bögréjét. – Megkértem Gwaine-t, hogy állítson őrséget Art mellé. Úgy tűnik, Mihály halott, de úgy érzem, valami nincs rendben. Jobb félni, mint megijedni. – Gondolod, hogy valaki próbálkozni fog valamivel? – Arthurnak sok ellensége volt. Pokoli sok. – Ezért akarom, hogy vigyázzanak rá. – Körülnézett a konyhában. – Én majd itt táborozok le. – A lányra vigyorgott. – Bébicsőszt játszom egy darabig. Ma este áthozom a cuccomat. Mint a régi szép időkben, mi? Billi bólintott. Nem akart egyedül lenni. Percy majd vigyáz rá, ahogy mindig. A férfi fölé hajolt, és megpuszilta a homlokát. – Menj aludni! Billi aznap a dolgozószoba ablakából figyelte az embereket. A Belső Templom zsúfolt volt. Még sosem látott ennyi embert itt, különösen ilyen késő éjjel. Kay átnézett a válla fölött, a haja finoman súrolta az arcát.
– Balin elégedett lesz – szólt. – Nem hiszem, hogy valaha is ennyire tele volt a templom. Igaza volt, az emberek mind a Temple Church felé tartottak. Vagy a Szent Bride-ba. Vagy a Szent Pálba. Vagy talán a Regent's parki mecsetbe. A hullám kitartó volt, több tucat ember haladt át a sötétedő utcán. Sokan gyerekekkel voltak. – A hívők – mondta Kay. – A rettegők – felelte Billi. Az újságok tele voltak a rejtélyes betegségről szóló cikkekkel. Valamilyen szuperbaci? Vagy új ételallergia? Senki sem tudta. Minden gyereket a legapróbb köhögéssel vagy hőemelkedéssel kórházba vittek. Ez csak a jéghegy csúcsa volt. Mihálynak sikerült megfertőznie tucatnyi helyet – miközben ők a China Wharf Kórházat figyelték és nem csak a kórházakat. Billi rosszul lett a gondolattól, hogy valószínűleg épp ezt csinálta, mielőtt a kávézóban találkoztak – mielőtt felcsalta őt a toronyba. Lenézett az utcán gyaloglókra, és azon gondolkodott, vajon menynyivel lett volna rosszabb, ha ráteszi a kezét a Tükörre. De ez a hisztéria nem fog sokáig tartani. Most, hogy Mihály nincs, a srácok, akiket megfertőzött, felépülnek. A pánik elmúlik, és a templomok újból kiürülnek. – Billi... – Felejtsd el, Kay! Percyvel már megbeszéltük. – Elfordult az ablaktól. – Befejeztem. – De miért? Legyőztük Mihályt. Megmentettük az elsőszülötteket. Jót cselekedtél! – Tényleg? – Akkor miért érezte ezt a félelmetes ürességet magában? Nem úgy nézett ki, mint egy győzelem. Ugyanaz volt, mint amit a Próba után érzett. – Apa azt mondta, kell hoznunk nehéz döntéseket. Én megtettem, és majdnem megölték miattam. Nem tudok ilyen döntéseket hozni. – Szóval elhagyod őket, hogy olyan ember vezesse a Rendet, mint Gwaine? – Keserű éle volt a hangjának, amikor kimondta a nevet. – Máris megnehezíti a dolgodat?
Kay elcsigázottan felsóhajtott. – Nem bízik bennem. Úgy gondolja, hogy a Jeruzsálemben töltött idő nem tett jót nekem. – Hogyan? – Nem csak keresztényektől tanultam, ugyebár. – Kay vállat vont. – Ő egy kissé ódivatú vallásos fronton. Billi nézte az ablakpárkányon ülő Kayt. A fiú a térdére kulcsolta a két kezét. Fehér haja fénylett a ráeső holdfénytől. A haja ezüst tincsekben lógott, keretezve mélykék szemét. Az apró ablakokkal ellátott, alacsony mennyezetű dolgozószoba az eresz alatt, a tető csúcsánál volt. Szorosan telipakolt polcok töltöttek meg minden falat, és alig volt egy tenyérnyi tapéta, amelyet nem fedtek könyvek vagy régi térképek és festmények. A szőnyeg fakó piros volt, és egy nagy, fekete tölgyből készült íróasztal uralta a helyiséget. Az asztal lapját kifakult, zöld bőr fedte. A közepén egy bronz tartó állt, egy egyszerű kocka egy mélyedéssel a tollnak, és két félig teli tintatartó, egy fekete, egy vörös tintával. Az apja laptopja a bal oldalon volt, a monitorja lágy kékben világított, a fénye hozzáadódott a falilámpák halvány fényéhez. Vastag drapériák lógtak az ablakokon, és mély árnyak leselkedtek a redőik között. Órákat töltöttek a szobában. Balin itt tanította őket latinul. A régi Templomos naplókat olvasgatták, és elképzelték, milyen lehetett hősnek lenni. A tündérmeseként olvasott történetek tele voltak csatákkal, szörnyekkel és hősi halállal. De a mesék hazudtak. A csata gyomorszorító iszonyat volt, és a halál nem volt dicső vagy nemes. Magányos volt, ijesztő és brutális. A lány Kayre nézett, és hirtelen félelem lopakodott a szívébe. – Szállj ki, Kay! – Billi a kezére nézett. Teljesen tiszta volt. Végre ki tudta mosni az apja vérét a körmei alól. – Lépj ki a Templomosoktól! – Nem tudok. – Miért nem? Gwaine nem akar téged. Elaine elment. Te is elmehetsz. – Minél többet gondolkodott ezen, annál jobban hangzott. Ők ketten és Billi apja, távol a Rendtől.
Kay megrázta a fejét. – Kötelezettségeim vannak a Rend felé. Gwaine-nel vagy nélküle. – Ők a legfontosabbak, igaz? – Igen. – Akkor miért jöttél a toronyhoz? Az személyes ügynek látszott. Kay elbizonytalanodott. Felnézett a lányra, aztán gyorsan elfordította a fejét, mintha azért aggódna, hogy meglát valamit. – Nem számít – felelte. – Mit írt Mihály az SMS-ben? Kay hirtelen felállt. – Azt mondtam, nem számít! – Hiányoztam, Kay? A fiú körüljárta a szobát, a kilincset nézte. A hajába túrt, a kócos csomókat rángatta. – Túl nehéz. – Nyugtalanul fészkelődött, Billinek háttal, és zsebre dugta a kezét. – Egy orákulumnak nem lehetnek érzelmi kötődései. Elködösíti az ítélőképességünket. Ezért tudott átverni Mihály. Azt akartam, hogy... hinni akartam. – Mit? – Nem tudok tisztán gondolkodni, ha a közelemben vagy. – Megpördült. Az arca centiméterekre volt Billiétől, az elnyíló ajkain kiáramló meleg lehelete birizgálta a lány szempilláját. Nem érintette meg, de Billi érezte a közelségét, és ez megbénította. Ez Kay. Együtt nőttek fel. Nem gondolt rá... így. Vagy igen? Kay ellépett tőle. – Nem megy, Billi. – Érezhető volt a fájdalma, ahogy megszólalt. – Nem foglalkozhatom veled. Billi döbbenten állt. – Elpusztít – suttogta Kay. Kinyílt az ajtó, és Percy lépett be egy tálcával a kezében. Fatörzs vastag alkarján felgyűrte az ingujját, és kötény volt rajta,
bár alig takarta el a hasát. Letette a tálcát az asztalra, aztán bögrével a kezében elhelyezkedett az egyik karosszékben. Billi leereszkedett az apja székébe, egy régi bőrszékbe. Hogy mondhatott ilyet Kay? Nem igaz, hogy ő is – ő is a Rendet választotta helyette! Ahogy az apja. – Van valami hír Elaine-ről? – kérdezte Kay Percytől feszült hangon. Nem tudott Billi szemébe nézni. Percy vállat vont. – Semmi. Art biztosan megmondta neki, hogy rejtőzzön el, ha netán nem sikerül legyőznie Mihályt. – Kayre pillantott. – Nem tudod lekövetni, vagy tudod? – Nem. Elaine-nek nincsenek képességei, de tud pár trükköt. Semmilyen radaron nem jelenik meg. Ha nála van a Tükör, valószínűleg valamilyen védett helyen van. Védővarázslatokkal és talizmánokkal mindenütt. Percy az órájára nézett. Épp éjfél múlt. Az íróasztalon álló telefonra mutatott. – Hívjuk fel Berrantot! A Crow Street-i Kórházban van. Kérdezd meg, hogy van a papád! Legalább itt van nekem Percy! Billi meglátogatta az apját iskola után, és Percy is épp ott volt. A nagydarab nyugat-afrikai minden ereje és elszántsága ellenére lágy szívű volt, ha Billi apjáról volt szó. Valószínűleg ő volt az egyetlen igaz barátja. Billi egyetlen igaz barátja. Percy tárcsázott. – Berrant? Minden rendben? – Biccentett. Aztán mozdulatlanná dermedt. – Hogy érted, hogy elküldött? Ki vigyáz Arthurra? – Billi felugrott, és leverte a bögrét. Pánik tört rá, és Percy rémült arcát nézte. Percy lecsapta a kagylót. Egy pillanatig a telefonra meredt, aztán letépte magáról a kötényt. – Gwaine elküldte az őrséget Art mellől. Berrant azt hitte, én helyettesítem. Billi megpróbált uralkodni a keze remegésén. – Akkor hol van Berrant? – Kentben. Gwaine elküldte valami vadászatra.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Kay. – Rohadtul messze – szitkozódott Percy. Senki sem vigyázott Billi apjára.
18. FEJEZET ARTHUR ÖREG JAGUÁRJÁVAL MENTEK, de csak vánszorogni tudtak. Sűrű köd ereszkedett az utcákra, a látótávolság csupán néhány méter volt. Kísérteties, fehér pára gördült a szélvédőn, miközben a Crow Streeti Kórház felé tartottak. A parkoló csordultig tele volt, így megkerülték a kórházat és az elkülönített rakodóterületet, és a „CSAK ENGEDÉLLYEL" területre gurultak. Percy a vészkijárat mellett parkolt le. Kay és Billi kiszállt. Percival benyúlt a hátsó ülés mögé, és kiakasztotta a rejtett kallantyúkat. Az felnyílt, és felfedte a fegyverszekrényt. A fegyvereket szorosan habba és műanyagba csomagolták, ami megvédte őket a zörgéstől. Percy kivett egy wakisashit, egy egyélű, japán rövidkardot. A hüvelyét a hátára erősítette a dzsekije alá, és belecsúsztatta a pengét. Billi egypár markolat nélküli bajonettet és egy mellkasra rögzíthető fegyverövet választott. A szíjakat jól begyakorolt mozdulatokkal rövidebbre húzta, aztán a helyükre lökte a tőröket. Felvette a kabátját, és a mellkasa előtt keresztezett karokkal előhúzta a tőröket egyszer, kétszer, háromszor, míg végül nem ugrottak a kezébe azonnal. Elosztottak egy készletnyi szenteltvizes fiolát, és mindegyiküknek jutott egy-egy feszület, aztán Billi visszacsapta a helyére a hátsó ülést. Bezáródott. – Velem mi lesz? – kérdezte Kay. Percival felnevetett. – Ha bunyóba keveredünk, szeretném, ha elfutnál, Orákulum. – Ez nem igazság! Tudok harcolni. – Kinyújtotta a kezét. – Gyerünk, adj valamit! Billi és Percival összenézett. Egyszerre válaszolták: – Nem. Kay morgott valamit az orra alatt, Percival pedig Billi vállára tette a kezét.
– Semmi vagánykodás, rendben? Ha minden szétesik, menj a könnyű ölésre: mellkas, torok, has, ebben a sorrendben. Megértetted? Billi bólintott. Őszintén remélte, hogy erre nem kerül sor. Percy felnézett az előttük álló épületre. – Felmegyünk. Én megyek elöl. Fogjuk Arthurt, és eltűnünk innen. A canterbury-i preceptóriának van egészségügyi ellátása. Ott majd gondoskodunk róla. – Mi lesz Gwaine-nel? – kérdezte Billi. A rohadék magára hagyta az apját. Percy felhúzta a cipzárját a dzsekijén. – Majd én teszek róla. Kay, velünk vagy még? Kay a ködbe meredt. Az egyre sűrűbb lett. A homályos, halvány utcai lámpák alig hatoltak át a nehéz, hideg, fehér ködtakarón. Kísértethadseregként vette körül őket. Kay megborzongott, majd újra Billire nézett, és halványan rámosolygott. – Kész vagyok – felelte. A kórház tömbjének hátsó traktusa huszonnégy órán át nyitva volt, minimális biztonsági intézkedések mellett. Két nagy roló volt rajta tárva-nyitva, és mindkettőben egy-egy teherautó parkolt. Éles lény szűrődött ki a rakodótérből. Két mosodás telepakolt szennyeskosarakat tolt be a járművek hátuljába. A sofőr a vezetőfülkének dőlve dohányzott. Percy átbújt a rövid sorompó alatt, és elindult az egyik hátsó ajtó felé. Lazán viselkedett, odaintett a cigarettázó pasasnak, majd belépett. Billi és Kay csak néhány lépésnyire ment mögötte. A folyosón még több szennyeskosár állt, némelyik teli volt koszos lepedőkkel és pecsétes törülközőkkel, mások friss illatúak és szépen elrendezettek voltak. De a szennyes szaga átadta a helyét az erős fertőtlenítőszerek maró szagának. Arthur a hatodik emeleten volt, de nem lifttel mentek. Kay felnyögött, ahogy Percy belökte a lépcsőházba vezető ajtót. A lépcsők végigfutottak az egész épületen, és csak minden második emeleten volt világítás, így maradtak sötét, árnyékos sávok. Billi felnézett. A lépcsők két
embernyi szélesek voltak, és egy nyitott kürtő körül futottak. Az egyik fal üvegből volt, és minden második szinten ventilátorok voltak rajta. Percy kettesével vette a lépcsőket, a méretéhez képest meglepően könnyedén. Billi követte, Kay pedig hátul botladozott szitkozódva. A hatodikon megálltak, Percy hagyott egy kis időt, hogy lélegzethez jussanak. Óvatosan elfordította az ajtógombot – nem volt bezárva –, majd szembefordult velük. – Itt vártok! Hozom Artot. – Lemutatott a lépcsőn. – Tartsátok tisztán a menekülési útvonalat! Adjatok öt percet! – És ha késel? – kérdezte Billi. – Akkor várjatok még! – Ezzel kilökte az ajtót, Billire kacsintott, és kilépett. Billi megállt az ajtóban, és kinézett a sötét folyosóra, míg az ajtó be nem csukódott. – Gwaine szándékosan csinálta – szólalt meg. Csak várja meg, míg Arthur rájön! – Talán megvolt rá az oka. – Ja, hogy megölesse apát, aztán ő maradjon a Nagymester! – Billi ellenőrizte a tőreit. Előhúzta az egyiket, és kitartotta a korlát felett, hogy valami kis fényt elcsípjen a felettük lévő emeleten égő izzóból. Kay fészkelődött. Zsebre tette a kezét, majd kivette, aztán karba tette. Aztán vissza a zsebébe. Mindezt úgy harminc másodperc alatt. – Nyugalom! – szólt Billi. Ő hozzászokott már a várakozáshoz. Nem szerette, de tudta, hogy nincs más választása. De persze Kay sosem járt a Vadlesekre. Kínosan érezte magát. – Bocs, nem vagyok ehhez hozzászokva – szólt. – Sajnálom! Ami... minket. – Nincs „mi"! – csattant fel Billi. Nem volt szüksége arra, hogy Kay „foglalkozzon" vele. Tud ő gondoskodni magáról. Kay hadd maradjon csak a Templomosokkal. Hülyítsék csak! Az órájára nézett: három perc telt el. Az ajtóra szorította a fülét. Semmit sem hallott. – Mit gondolsz, be kéne...
Kay felemelte a kezét. Lement két lépcsőfokot, némán, és lassan körbefordította a fejét, körülnézett. Hirtelen nagyra tágult a szeme. – Itt vannak! Billi szíve kihagyott egy ütemet. Megérintette Kay kezét – jéghideg volt. A fiú elhúzódott, lement az alattuk lévő emeletre. Billi utána sietett, és elkapta, amikor az ajtógombért nyúlt. – Kay, várj! Kik? Kay behunyta a szemét, mélyet sóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát. – Nem tudom megmondani. Ketten vannak, de a haragon és az őrjöngésen kívül semmit nem érzek. És éhséget. Szörnyű éhséget! – Leejtette a kezét, és az ajtóhoz lépett. – Jaj, ne... a gyerekek! A gyerekekért jöttek. Billi elhúzta Kayt az ajtótól, mielőtt valami baromságot csinálhatott volna, mint például, hogy berohan és verekedni kezd. Magához húzta. – Ide figyelj, most megyünk és előkerítjük Percyt! Most! – Nem volt idő felesleges hősködésre. – Most nem a gyávaság ideje van – vágott vissza Kay. Billi a fiú szemébe nézett, az izzó kékségbe, és nem tudta állni a pillantását. A srác hülye volt, de igazat mondott. Billi felfelé mutatott. – Hozd ide Percyt! – Ezzel résnyire nyitotta az ajtót. – Én megnézem. – Légy óvatos! – mondta Kay. Ó, most már foglalkozik velem! – gondolta Billi. Hideg volt, sokkal hidegebb, mint kellett volna. Nem úgy, mintha a fűtés romlott volna el, ez olyan volt, mint amikor valaki nyitva hagyja a hűtőszekrény ajtaját. Jeges párafelhővé vált Billi lehelete. Nem kellett Orákulumnak lennie ahhoz, hogy tudja, valami nagyon nincs rendben. A folyosón a lámpák nagy része kialudt, így Billi lassan, kissé lehajolva, széles léptekkel haladt a folyosón. Borzongott, miközben végigment a néma úton. Előtte
egy részben nyitott kétszárnyú ajtó volt. Felette ez a felirat állt: GYIO. Gyermek Intenzív Osztály. Hol a pokolban van mindenki? Nem kellene nővéreknek jönni-menni? Billi az ajtóhoz ért, és előhúzta a tőrét. Az ujjait úgy rászorította a markolatra, hogy fájtak. A lábával belökte az ajtót. Egy test hevert a padlón: egy nővér. A nyakán ejtett mély harapásnyomokból vér szivárgott. Feketére festette a holdfény. A nő mellkasa még emelkedett és süllyedt, ezért Billi egyelőre nem foglalkozott vele. Inkább körülnézett a helyiségben. Hat inkubátor állt a szoba két oldalán. Mindegyik felett egy-egy monitor volt. Világító minták és fények pislákoltak mindegyik képernyőn, és rengeteg vezeték futott a monitor vezérlőegységétől a képernyőbe és az átlátszó dobozokban fekvő kicsi testekbe. A függönyöket félrehúzták, a köd felett elegendő holdfény hatolt be az ablakon, hogy a helyiséget furcsa gyöngyházszínben világítsa meg. De a holdfényen kívül a sötétség erős volt. Billi a feketeségbe figyelt, leküzdötte a borzongását. Keményen bámulta a legtávolabbi inkubátorban fekvő kicsi, törékeny babát körülvevő, tintaszerű feketeséget. Mintha az inkubátor körüli sötétség megremegett volna. Az árnyékok lassan, csorgó olajként leváltak róla, síkosán és sűrűn, pillanatról pillanatra fedve fel magukat, míg csak két nő nem állt a szoba közepén, egy majdnem teljesen egyforma ikerpár. Alabástrom bőrű végtagjaik, göndör, fekete hajuk emberfelettien tökéletes volt, míg nem nyitották túl nagyra vörös ajkaikat, amelytől kis híján kettévált az arcuk, és fel nem fedték hegyes agyarakkal teli groteszk szájukat. Vámpírok! – Templomos – szólt az egyik. Végigfuttatta a körme hegyét az inkubátor peremén. A csecsemő sírni kezdett. – Csitt, kicsike! Mindjárt elénekeljük az altatódalt. – A másik felkuncogott. – Kifelé innen! – mondta Billi. Hol a pokolban van már Kay és Percy? Billi hátrálni kezdett, figyelte a két nőt. Azok mintha siklottak volna, és minden mozdulatuk kiszámított és
szándékosan kicsi volt, mintha a mögöttük rejlő hatalmas energiát alig tudnák kordában tartani. – Miért, Templomos? Miért tagadjuk meg ezektől az ártatlanoktól a csókjainkat? – A nő keze magasan a feje fölé rebbent. – Hogy az örök boldogságba repítsék őket! Billinek az eszét kellett használnia. Az ajtó felé hátrált. Egyenként kellett sorra vennie őket. Semmi vagánykodás. Hirtelen éles fájdalom hasított abba a kezébe, amiben a tőrt tartotta. – Ne féljetek, csak egyedül vagyok! – mondta a vámpírokat biztatva. Működött. Négy méter volt Billi és a két nő között, de olyan gyorsan szelték át, mintha repültek volna. Mohóságukban, hogy elsők legyenek, összeütköztek, amikor az ajtórésen akartak átnyomulni. A gyorsaságuktól megrémülve Billi hátratántorodott, mielőtt az ösztönei átvették volna az irányítást. Ösztön és gyakorlás. Semmi vagánykodás! Csak gyors ölés. Billi szúrt, mire az egyikük elugrott a penge elől, de összegabalyodott a testvérével. Billi becsapta az ajtószárnyakat, és hallotta, hogy nekivágódnak a nehéz acéllemeznek. A tőrét átszúrta a két ajtófogantyún, és a lépcsőház felé rohant, nem mert visszanézni. Nagyon közel volt. Az ajtó kivágódott. Percival megragadta és behúzta magával, kis híján letépte a karját. A lány csak egy pillantást vethetett az apjára, aki a karjával Kay nyakába kapaszkodott. Már fél emelettel alatta voltak. Ekkor valami a hátának csapódott, nekilökte a vaskorlátnak, és kiszorította a levegőt a tüdejéből. A padlóra csúszott, és csak karok és lábak csomóját látta, ahogy Percival összekapaszkodik az egyik testvérrel. A nő sikoltozott, karmolt és vicsorgott. Nagyon karcsúnak és törékenynek tűnt egy vámpírhoz képest, de az ütéseitől Percival megingott. Az egyik a halántékán érte, a férfi pedig lefelé botladozott a lépcsőn reszketeg lábakkal. Még mindig fogta a nő karját, és Billi nem
tudta elhinni, hogy az nem esett el, hanem a lépcső tetején egyensúlyozott, Percival súlyának ellentartva. Billi rúgott, és kirúgta a nő lábát. Az félig elfordult, a korlát után nyúlt, de elvétette. A vámpír sikoltozva zuhant le az ötemeletnyi lépcsőházban. Forgott, forgott, a karjai vadul köröztek, rugdalózott. Billi iszonyodva figyelte, ahogy a nő zuhan, akár egy baba, aztán becsapódik csupasz betonba a húszméteres mélységben. Ott feküdt borzalmas nyugalomban. Gyönyörű végtagjai természetellenes szögben hajlottak. Fekete vértócsa folyt a fejéből. Billi ellökte magát a korláttól, a látványtól. – Gyerünk! – parancsolta Percy. Utolérte Kayt, és a vállára vette Arthurt. Billi felállt és követte őket, a verekedéstől még mindig reszketett. A többiek már jóval előtte jártak. A lány hallotta, hogy a lépcső alján kivágódik az ajtó. – Billi! – kiáltotta Kay elölről. Billi leguggolt, hogy lássa, amint a fiú kirohan a parkolóba. Néhány lépéssel volt csak mögötte, de nem mehetett utána. Még nem. Nem tehetett róla – meg kellett néznie. A lépcső alján a fény kegyetlenül élesen világította meg a nő összetört testét. A törzse és a végtagjai groteszk módon kitekeredtek és eltorzultak. Az arca elfordult, de a haja fekete, lucskos csomó volt. Billi eltakarta a száját, hogy visszatartsa a hányingert. Ekkor a nő keze megrándult. Undorító, lucskos hang kíséretében Billi felé fordította összezúzott, megfeketedett arcát. A nő arca vigyorba torzult. Néhány foga kiesett. – Áldjuk az Urat! – recsegte törött légcsövéből. Billi felsikoltott és elfutott. Odakint Kay a hátsó ülésre fektette az apját, majd beszállt utána. Percival elölről kerülte meg a kocsit, és magánkívül integetett Billinek. – Mozgás!
A lány bevágta maga mögött az ajtót, aztán megpillantott egy elhagyott szennyeskocsit. Odahúzta az ajtóhoz, felborította és a helyére lökte. Megfordult. A ködből bukkantak elő. A fodrozódó pára szétvált előttük, és az autó felé tartottak. Öt, hat, néhányan a kapunál, Billi nem tudta megállapítani, hányan vannak. Nem siettek, nem kiáltoztak vagy ordítoztak, csak állhatatos magabiztossággal közeledtek, vad tekintetükben megszállott ölni vágyás csillogott. Bárkit elkergettek volna az utcáról, elég volt rájuk nézni. Csakhogy... Csakhogy a kecsességük ragadozókra vallott, és éhes mosolyuk túl széles volt. A sötétség ellenére valami földöntúli fény világította meg őket. Billi leszegett fejjel a többiek felé rohant. A motor felpörgött, ő pedig bevágódott az anyósülés oldali ajtón. Percy sebességbe lökte a kart, és a kerekek felsikoltottak, ahogy a gázra taposott. A fényszórók dühödt fényében Billi látta, ahogy a furcsa alakok ellépnek előlük, amikor Percy a kézifékre tette a kezét. – Gyerünk! – Felengedte a gombot. A kocsi finoman megingott. Egy pár csupasz láb landolt a motorháztetőn, és az első szélvédőt egy alak takarta el, amely olyan volt, mintha egy nagy, sötét kabátot borítottak volna rájuk. Egy fénysugár megcsillantotta egy nagyon ismerős, kétkezi kard szörnyű élét, aztán összetört a szélvédő. Billi felsikoltott, két karjával eltakarta a fejét, amikor az üveg az arcába robbant. Az autó megremegett, és érezte, ahogy valami az arcába fröccsen. Nem nyitotta ki a szemét, míg az utolsó néhány szilánk le nem esett. A kocsi megállt, ahogy megszűnt a nyomás a gázpedálon. Lassan kinyitotta a szemét. Percival mellette ült, a karja az oldala mellett lógott. Az ujjai megremegtek egy pillanatra, majd megnyugodtak. Szeme üresen meredt előre, szája elnyílt. Törött üveg apró szilánkjai csillogtak rajta, akár a gyémántok, némelyik a hajába akadt, néhány a bőrébe ágyazódott. Billi lenézett, és elállt a lélegzete. Egy kard meredezett a férfi mellkasából.
A Templomosok kardja. A dzsekijét átáztatta a vér. Beborította a műszerfalat és Billit, érezte, ahogy lecsurog az arcán. A penge egyenesen áthatolt a férfin, az üléshez szegezve őt. Egyetlen, erős szúrás, és azonnal meghalt. Semmi vagánykodás! Gyors ölés. Az alak leugrott a motorháztetőről. Az utas oldali ajtóhoz sétált, kinyitotta, és benézett. A lányra mosolygott, és Billi szíve megdermedt. A férfi hosszú, vékony ujjai félresimították az arcából a sötét hajtincseket, majd mélyebbre hajolt, így az arcuk egészen közel volt egymáshoz. Elég közel, hogy Billi érezze a lehelete hidegét. Elég közel, hogy megcsókolja. Aztán a szája gonosz mosolyra húzódott. – Ugye szörnyen hiányoztam? – kérdezte Mihály.
19. FEJEZET EGY SÁPADT, ARANYSZÍN HAJÚ, apró, finom kezű nő torkon ragadta Billit, és kirántotta a kocsiból. Még Billi válláig sem ért, de úgy cipelte magával a lányt, mintha csak egy baba lenne, és a fekete aszfaltra hajította. – Finoman, Eliza – kérte Mihály. – Billinek nehéz napja volt. – A nő rávigyorgott. Mihály visszamosolygott. – De azt garantálom, hogy ennél csak sokkal rosszabb lesz. Billi egy pocsolyában feküdt, és felnézett Percyre. Nem halhatott meg. Nem lehet! Várt, teljes szívéből akarta, hogy Percy pislogjon. De nem, a férfi csak bámult, messze az örökkévalóságban. Valami láthatatlan erő szorította össze Billi mellkasát, összezúzta a tüdejét, míg már lélegezni sem tudott. Percy. Sosem volt igazán egyedül – Percy mindig ott volt mellette. Amikor az apja napokra eltűnt, végső soron ott volt Percy. Vigyázott rá kiskorában, főzött, észben tartotta a születésnapját. Billi előregörnyedt, homlokát a nedves földre eresztette. – Mit is mondanak a Templomosokról? – Mihály leguggolt, és durván felrántotta a fejét a hajánál fogva, hogy az arcába nézzen. - A mártírok közé fogsz tartozni. – Felállt, és magával húzta Billit. Arthurt és Kayt hasonlóképp a vámpírok gyűrűjébe dobták. Némán álltak, figyelték az áldozataikat, ölni vágytak. Az Éhes Holtak – tökéletesen illett rájuk ez az elnevezés. Mihállyal együtt úgy nyolcan voltak, de Billi szeme túlságosan is megtelt könnyel, hogy biztos legyen benne. Mihály a kör közepére lépett, és letépte magáról a kabátot. Nem volt rajta póló, és csupasz felsőteste csillogott a szitáló esőben, ahogy a tetoválások fekete hálója tekergett és nyújtózott a bőrén, tüskék és tövisek nőttek a szíve köré. A hátán két vöröslő, duzzadt, alig gyógyuló, párhuzamos heg húzódott.
Hogyan? Látta, hogy levágják a fejét. Levágták a fejét! Mihály rajtakapta, hogy nézi. Nyújtogatta a nyakát, hogy a lány jobban láthassa. – Nem is látszik a heg, ugye? – Nevetett. – Őszintén, tényleg azt hitted, hogy egy halandó fegyvere megölhet engem? Billi talpra állt. Küzdött a fojtogató rettegéssel. Mihály ránézett, szórakoztatta a látvány. Aztán a lány felpofozta. Nem ez volt a legerősebb ütés, amire képes volt, de a legmegvetőbb. Rosszul volt, nemcsak Percy miatt, hanem maga miatt is. Épp az ő, Mike iránt érzett vonzalma miatt jutottak ide. Mit látott benne? Egyáltalán? A teste minden molekulája undorral hőkölt vissza. A férfi a saját kipirult arcára tette a tenyerét, aztán olyan durván adta vissza a pofont, hogy a lány leesett a lábáról. – Ne érj hozzám még egyszer, halandó! – Az utolsó szót mérgesen köpte. A kocsihoz lépdelt, és a Templomosok kardjáért nyúlt. Billire nézett, amikor kirántotta a pengét Percy testéből. Billi tudta, hogy nem szabadna összeomlania, nem szabadna semmilyen gyengeséget mutatnia az ellenségnek, de nem tudott tenni ellene. Könnyek csordultak le az arcán. Percy felsőteste lassan előredőlt, az arca a műszerfalon nyugodott. Szörnyen és szánandóan festett a hatalmas, lágy, barna szemével. A lány nem bírta nézni. Arthur a hátán feküdt. Elveszett a papucsa, és olyan volt, mint valami csoszogó vén bolond, köntösben és pizsamában, zihálva hevert. A pizsama felsőrésze csak részben volt begombolva, látszott a mellkasa, amely fehér volt, és régi sebhelyekkel szabdalt. A bordáin feszült a bőre. Billi felsegítette. El sem hitte, milyen sovány. Mindig sokkal nagyobbnak látta. – Távozzatok! – Kay talpon volt, és az ezüstfeszületet lóbálta. Billi és Arthur előtt állt, egyik kezében egy fiola szenteltvízzel, a másikban a keresztet tartotta maga elé. Mihály lassan körbejárta őket. Aztán felnevetett. A vámpírokhoz fordult, és ők is nevettek, bár Billi látta a tétovázást. Csak Mihály jelenléte adott nekik elegendő bátorságot, hogy szembenézzenek a kereszttel.
Mihály megrázta a fejét, és kinyújtotta a tenyerét. – Kay, add azt ide! – Annyira nevetett, hogy folytak a könnyei. – Isten jobbján álltam. Angyal vagyok! Arkangyal. Komolyan azt hiszed, hogy az a kis bigyó megvéd titeket? – Kikapta Kay kezéből, és elhajította. – Isten feladatot adott nekem. Az embert, ha letér az igaz útról, az én haragom sújtja. – Ez gyilkosság! – mondta Billi. Szinte fájdalmasan érezte Percy ráfröccsent vérét. Mihály az égre emelte a kezét. – Ez jogos büntetés! Arthur felnevetett. Zörgő recsegés kelt a mellkasából, és összeesett a köhögő rohamtól. – Elhagytad a Mennyországot. Levágtad a szárnyaidat – mutatott a saját hátára. – Ezért nem gyógyulnak be soha azok a sebek. Bolond vagy, Mihály, öntelt bolond! Nem az ember bukott el, hanem te. Komolyan azt hiszed, Isten visszafogad? Mihály átugrotta a rövid távolságot kettőjük között, és torkon ragadta Arthurt, talpra rántotta. Az arca hirtelen átalakult, vicsorgó vadállattá változott, hátrahúzta az ajkait, a pillantása megvadult, az arca eltorzult a dühtől. – Nem én buktam el, hanem te! – A földre taszította Arthurt. – Ha megszerzem a Tükröt, és minden fivérem és nővérem erejét, minden elsőszülöttet Istennek áldozok majd, és Isten tudni fogja, mennyire szeretem őt. – Mihály felnézett a homályos párába. – Millió lelket küldök hozzá, hogy dalolják az Ő dicsőségét. Arthur megrázta a fejét. – Gyilkolsz, és imádságnak nevezed. Az áldozatot szeretetből hozzák. Mindent, amit csak teszel, a gyűlölet fűt. Mihály állkapcsa megfeszült, és egy pillanatig Billi azt hitte, lecsapja az apja fejét, de a Sötét Angyal ehelyett őhozzá lépett. – Kritizálni merészelsz? – A vöröslő kardlapot Billi arcára nyomta, összekente Percy vérével. – Én is tudlak fenyegetni, Arthur. Kínozhatlak, hogy elmondd, hol a Tükör, de valami miatt úgy hiszem, az tetszene neked. – Biccentett az egyik társának. – Te egyáltalán nem értékeled az életet.
Hirtelen két vámpír megragadta Billit. Az egyikük a mellkasát fogta át, a másik a bal karját. A fogásuk kőkemény volt, mereven tartották a lányt. Próbált ellenállni, de centiméterről centiméterre kifeszítették előtte a karját. Mihály ráfektette a kard élét, épp a csuklója felett. A válla fölött Arthurra pillantott. – De mi van Billivel? Őt feláldoznád? – Billire nézett, barbár öröm csillogott a szemében. – Feláldoznád szeretett gyermekedet? Felemelte a kardot. Billi próbálta elhúzni a karját, de nem tudott kitörni a szorításból. A pengéről a karjára nézett, aztán megint a pengére. Át fogja vágni az izmot, a csontot, akár a borotvapenge a papírt. Mindenki közül ő aztán nagyon jól tudta, milyen halálos: több száz órát töltött az élezésével. – Nos, Arthur? Billi megfeszült. Küzdött, hogy uralkodjon a lélegzésén, és ökölbe szorítsa a bal kezét. Izzadság folyt a hátán, és vadul remegett a karja. Mihály megölte az anyját, és most őt is meg fogja ölni. Egy Templomos nem reszket! De nem tehetett róla. Ő nem volt Templomos. Rémült volt és gyenge. Nem tudott olyan könyörtelen lenni, amilyennek lennie kellett volna. Nem úgy, ahogy az apja akarta. A szájába harapott, az apjára nézett, és abban a borzalmas pillanatban tudta. A férfi hidegen, közömbösen nézett vissza rá. Egyszerű döntés volt. Billit menteni, vagy milliónyi ártatlan gyereket. Arthur elfordult tőle. Nem fogja megmenteni. Kay kétségbeesetten felnyögött, de nem segíthetett, a földön hasalt, az egyik vérivó talpával a fején. Mihály tettetett szomorúsággal felsóhajtott. – Látod, Billi? Nem megmondtam? Semmit sem számítasz neki. Jogod van gyűlölni őt. – Ismét felsóhajtott. – Utolsó esély, Arthur! Megmondod, hol a Tükör, vagy a lányod elveszíti az egyik karját. Az egyetlen hang Billi kétségbeesett lihegése volt. Mihály ránézett.
– Legyen hát! Istenem! A penge a csuklójába mart, Billi pedig felsikoltott. Kitépte a karját a szorításból, és lerogyott, az ölében dajkálva a kezét. Ránézett, és látta, hogy... A csuklója. Csak egy apró karcolás volt rajta. Félelem lett úrrá rajta, de rávette az ujjait, hogy görbüljenek be. Sikerült. Kinyitotta majd összezárta az öklét. Rendben volt. Az apja rákényszerítette Mihályt, hogy színt valljon. Könnyek patakzottak Billi arcán. Hála istennek! Mihály blöffölt. Mihály felnevetett, és Arthurhoz lépett. – Ezt imádom benned, Arthur: jeges szívű szemétláda vagy. Saját magamra emlékeztetsz. – Átadta a kardot az egyik vámpírnak, egy nagydarab, szőke fickónak, aki mellett állt. – Vedd el, Ryan! – Megmozgatta az ujjait. – Egyetlen garantált módja van annak, hogy megtudjam az igazságot. A vérszívók nem figyeltek Billire, a figyelmük most Arthurra és a vezetőjükre irányult. Mihály Arthur vállára tette a kezét, és térdre kényszerítette. Két kézzel végigsimított Arthur fején, majd a tenyerébe fogta az arcát. Arthur vicsorgott, de nem tudott szabadulni az angyal szorításából. – Tárd ki nekem az elmédet! – Az ujjai Arthur orcáit cirógatták. – Küzdeni fogsz, nem számítok kevesebbre. Igazság szerint én nem vagyok olyan visszafogott, mint a te Orákulumod. Én nem tudok lágyan lemerülni. – A körmei Arthur húsába mélyedtek, és apró vércseppeket fakasztottak. – Kirablom az elmédet. Cafatokra tépem. Amikor végzek, tudni fogom, hol van a Tükör, te pedig nyáladzó zöldség leszel. – Billire pillantott. – Az talán még a lányoddal ápolt kapcsolatodat is rendbe hozza. Isten tudja, sokkal rosszabb nem lehet. Egymásra meredtek: Mihály szeme lázasan izzott. Arthuré jeges volt és halvány. Halvány nyögés tört fel Arthurból, aztán megfeszítette a testét. A változás azonnali volt, ahogy a szemhéja félig leereszkedett, és kék szemgolyói erős összpontosítást tükröztek.
Verejték gyöngyözött a homlokán, és amikor transzba esett, lelassult a lélegzése. Mihály mélyebbre préselte az ujjait Arthur arcába. – Nyílj meg! – suttogta. Még Billi is, akinek nem volt mérhető pszichés ereje, érezte a kettejükből áramló energia fodrozódását, ahogy az angyal és a templomosok nagymestere mozdulatlan csatában csapott össze. Remegő érzelemhullámok borították el Billit, mindannyiukat, miközben a két elme felülkerekedésért küzdött. Arthur lélegzete összeszorított fogai közt sziszegett. A robbanás szupernóvaként csapott át Billin. Az érzékei felsikoltottak, mintha kiégett volna, és ami maradt, az kristálytiszta és iszonyú volt. A sivatagi éjszaka szele hideg, de ő a saját húsán érzi az éles, szurkáló érzést. Kitárja erős, hosszú karját, és figyeli a holdfény vetítette árnyékát a homokon. Bár nem büszke, tudja, hogy gyönyörű. Micsoda érzés halandó alakban élni! Az emberiség igazán áldott, hogy ilyen ajándékot kapott. A város feletti dombtetőn várakozik. Egy férfi, a hűvös éjszaka ellen bebugyolálva, lassan közeledik a kecskecsapáson. Mózes, a próféta. Alattuk alszik a város. Néhány fáklya ég a palota oromzatán és a járőröző katonák között, akik a vályogházak és kunyhók között járnak. A várost felzavarták az előjelek és a természetfeletti jelenségek. De azt hiszik, a legrosszabbon már túl vannak. Tévednek. A próféta néhány méternyire tőle megáll. Egyszerű, nehéz gyapjúba öltözött, és hosszú bot van nála, cédruság. Egykor finomabb, fehér vásznat viselt, és arany jogart fogott. Mint a testvére. A fáraó. – Vége van? – kérdezi a próféta. – Mind... halottak? Mihály a férfira pillant. Ostobaság ilyet kérdezni, és majdnem megéri a hallgatását. De látja, hogy a férfi reszket, bár küzd ellene. Félnie kell, gondolja az arkangyal. Mózes csupán egy ember, míg ö... ö Mihály. – Igen. Halottak. Egyiptom minden családjának elsőszülöttje. – És az én népem ?
– Úgy tettek, ahogy kértük, és vérrel jelölték meg az ajtajaikat. – Mihály az égre mutatott. – Én pedig átsuhantam felettük. A próféta eltakarja az arcát. Talán a tett, most, hogy megtörtént, sokkal nehezebb a lelkén, mint gondolta volna. – És most? – kérdezi. Mihály összefonja a karját, és látja, hogy fény gyúl az ablakokban és az ajtónyílásokban odalent. – Most már tudják, hogy féljék Izrael Istenét. A Halál Angyala elmosolyodik. Odalent pedig, messze alattuk sikolyok szállnak. A sikoltozás egyre hangosabb lett, és Billi a forrásuk felé fordította a fejét. A mentális csapástól térdre esett, és a feje iszonyú migréntől lüktetett. Mintha valaki szöget kalapált volna a szemébe, minden ütéssel brutális kínt küldve a koponyájába. És a sikoltozás... Két fehér, vadul fénylő szem bámult rá a ködből, valami démon, amelyet Mihály rémes emlékei ébresztettek fel, és Billire üvöltött. A többiek a támadástól zavartan néztek körül. A szemek megnőttek és fényesebbek lettek, a sikoly pedig fülhasogatóan hangos lett. Egy furgon robbant elő a ködből, a fényszórói teljes erővel világítottak, elvakították a lányt. A kürt szólt, miközben a kocsi a tömegbe hajtott. Billi talpra ugrott. Az apjáért kellett mennie. – Kay! – kiáltotta. Amaz alig hallotta az üvöltő kürttől. A fiúra nézett, amikor az kiszabadult döbbent fogvatartói közül, a furgon egyenesen felé tartott. Billi mellkason rúgta Mihályt. A férfi hátra tántorodott egyméternyit, és ez elég is volt. A furgon nekicsapódott, aztán megdöccent egyszer, még egyszer, ahogy áthajtott rajta. Billi megragadta az apját. A Templomosok! Biztosan ők azok! A megmentésükre jöttek. A sofőr egy éles, kézifékes fordulót tett. Az ajtó bármelyik pillanatban kivágódhatott, és kiugrálhattak a lovagok.
Az ajtó kicsapódott, és egy őrült figura integetett magánkívül a vezetőülésből. Vasszürke haja szabadon, vadul lógott, mint valami kócos, öreg oroszlán sörénye. – Gyertek! – kiabálta Elaine. A kerekek füstöltek, és égett gumi szaga itatta át a levegőt, amikor a nő felpörgette a motort, készen a menekülésre, amint elengedi a féket. Kay megfogta Arthur másik karját, és ketten a járműhöz vitték a férfit. Billi elhúzta az oldalajtót, és behajította az apját. – Billi! A lány megfordult, és ösztönösen lehajolt Kay figyelmeztetését hallva. A Templomos kard elsuhant a feje felett, feltépve a furgon oldalát. A szőke fickó felemelte a fegyvert, de még mielőtt Billi mozdulhatott volna, Kay rárontott. Fellökte a vérszívót, és két óriásit rúgott az oldalába. A Templomos kard zörögve leesett. Kay elindult érte, de Billi elkapta a gallérját. – Hagyd! – kiáltotta, visszafelé húzva a fiút. A többi vámpír már majdnem a nyakukon volt. De hol volt Mihály? A lány odanézett, ahol Elaine elütötte. Lassan felemelkedett a flaszterről, Billi látta, hogy a mellkasa behorpadt, és fekete, véráztatta bőréből fehér csont áll ki. Az arca egy merő horzsolás volt, a feje pedig eltorzult. Lehetetlennek tűnt. Nem lehet megállítani. A lány beugrott a furgonba, és becsapta az ajtót. A kocsi megrázkódott, ahogy Elaine kilőtt. Egy vámpír ugrott a szélvédőre, de a kormány egy éles rántásával megszabadultak tőle. A látótávolság gyakorlatilag nulla volt, de ez nem állította meg Elaine-t. A gázra taposott, és elrobajlottak a véres helyszínről.
20. FEJEZET ÉSZAKNAK TARTOTTAK. Amikor kikerültek a veszélyzónából, Elaine lassított, és a köd helyét átvette a szitáló eső. Billi az utasülésre mászott. Elanie szeme vörös volt a sírástól, miközben a régi utcákon kormányozta a furgont. Billi az útjelző táblákra pillantott. – Stoke Newington? – kérdezte. – Rejtekhely. Senki sem tud róla, csak én. – Elanie a fejét csóválta. – Áthajtottam rajta. És felkelt! A pokolba! – Hol vannak a többiek? – Az ilyesmihez a többi lovag is kellett. Nem tudta elhinni, hogy nem jöttek a segítségükre. Hol vannak? Különösen most, hogy Percy meghalt. Beleborzongott a gondolatba. – Elaine, tudod, hogy Percy... – Igen. Láttam. – Elaine szipogott, és a pulóvere ujjával megtörölte az arcát. – Apád hogy van? Hogy van? Billi elkeseredetten behunyta a szemét. Majdnem meghalt az előbb, és az apja nem tett semmit, hogy megmentse. Semmit! Mike-nak igaza volt – egyáltalán nem szerette őt. Ő az életét kockáztatta, hogy megmentse, de ehelyett elvesztette Percyt. Ez talán igazságos? Mindegy, ő mit csinál, vagy hová megy, sosem szökhet meg. És ez az apja hibája. Odanézett. A férfinak tudnia kellett, hogyan érzi magát a lány. A sarokban ült, a vállán egy takaróval. A tenyerébe hajtotta a fejét, és Billi észrevette, milyen kicsinek látszik. Az apja megöregedett. Öreg volt és megviselt. A keze szögletes és erős, de a bőre vékonyabb volt, az erek jobban átlátszottak rajta. A válla már nem volt olyan széles, nem annyira, mint ahogy Billi mindig hitte. Mint akit... legyőztek.
Felemelte a fejét, és megdörzsölte az arcát. Reménytelenül nézett ki a hátsó ablakon. Nem figyelt semmire, elveszett volt. Mélyei sóhajtott, és Billi figyelte, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed. A teste mintha összezsugorodott volna, ahogy a levegőt kifújta, mintha belül üres lenne. Felé fordult, és találkozott a pillantásuk. Billi majdnem lesütötte a szemét, majdnem megpróbált úgy tenni, mintha nem látná őt. Mintha nem látta volna gyengének. De nem tette. Ez Arthur olyan része volt, aminek a létezéséről a lánya nem is tudott. Az emberi oldala. Aztán, ahogy Billi ránézett, az álarc visszaereszkedett. Az arca megkeményedett, a törékenység kis villanása eltűnt, és az emberi arc helyét átvette az áthatolhatatlan acélmaszk. Apa és lánya még egy pillanatig nézett egymásra. Aztán Arthur pillantása Kayre vándorolt. – Nos? – kérdezte. Kay éppen SMS-t írt. Biccentett, majd összecsukta a mobilját. – Megvan. Elküldtem a tíz-tizenhármat mindenkinek. – Ezzel kidobta a mobiltelefont az ablakon. Hát persze! – gondolta Billi. – A Csendes Futás. Arthur ezt a szabályt a Vas Éjszakái után léptette érvénybe. Ha a Templomosok veszélybe kerülnek, a 1013 riadókódot küldik szét, amely október tizenharmadikát, azt a pénteket jelképezi, amikor a Templomosokat elfogta az inkvizíció. Ekkor minden Templomosnak azonnal el kellett hagynia a helyét, és visszavonulni egy menedékbe. Minden menedék három lovagot jelentett, ezeket az egységeket dárdáknak nevezték. Billinek és Kaynek Percyvel együtt egy East End-i lakásba kellett volna vonulniuk. Onnan állították volna helyre a biztonságos kommunikációt. De nem mobiltelefonokkal. Ha bármelyik csapat veszélybe került volna, azt kellett feltételezniük, hogy az ellenség a saját mobiljaikat használja fel ellenük. Ahogy Mihály tette, amikor SMS-t küldött Kaynek. Inkább előre megbeszélt helyeken találkoztak. Nyitott és nagyon nyilvános helyeken. Ahol
majdnem lehetetlen csapdába esni, vagy kizárt, hogy kémkedjenek utánuk. Elaine az Abney Park Temetőhöz közeli garázssorra vitte őket. A hatalmas sírkert viktoriánus nekropolisz volt, amelyet arra terveztek, hogy a tizenkilencedik századi London népességrobbanását elnyelje. Most elvadult volt, és a több évtizednyi hanyagolás miatt benőtte a növényzet. A rozsdás vaskerítésre borostyán kúszott, és mögötte csorba sírkövek, graffiti borította kripták, vad, zabolázatlan bozót, fák és magas fű fekete labirintusa terült el. – Otthon, édes otthon – szól Elaine. – Nyisd ki az ajtót, légy szíves! A garázs hátsó része régi bútorokkal volt teli, amelyek már kétségtelenül nem fértek be a nő zálogházába. A rejtekhely az emeleten volt, de a garázs melletti oldalajtón léptek be. Miközben Billi segített Kaynek az apját támogatni, megpillantott egy kis beugrót a jobb oldali ajtófélfában. Egy fekete doboz volt benne. Egy mezuzab7 . Elaine megérintette a dobozt, majd megcsókolta az ujjai hegyét. Észrevette, hogy Billi figyeli. – Jobb félni, mint megijedni. Billi megvizsgálta a dobozt. Tudta, hogy egy tekercs van benne, rajta a legfőbb zsidó imádság, a Sh'ma Yisroel8 első két szakaszával. A gonosz lelkek elleni védelem. De megvédi őket vajon Mihálytól és az élőhalottjaitól? – gondolkodott Billi. Egy meredek, keskeny lépcsősor vezetett a bejárati ajtótól az emeletre. A falon régi fényképek lógtak, de Billi arra koncentrált, hogy felvigye az apját, ami nem volt könnyű a helyhiány miatt, de majdnem tíz perc alatt sikerült nekik. Jobbra fordulva egy kicsi, gyéren bútorozott nappaliba jutottak. A távolabbi oldalán
mezuzah – (Szó szerint: „ajtófélfa"); egy kis doboz, amit az ajtóra erősítettek, ami az írás bizonyos passzusait tartalmazza. 7
8
Halljad Izrael!
egy teakonyhát rendeztek be egyszerű faszekrényekkel, egy tűzhellyel és egy hangosan zümmögő kis hűtőszekrénnyel. – Tegyétek le Arthurt a hálószobában! – mondta Elaine, és a sarokban nyíló ajtóra mutatott. Billi biccentett Kaynek, és az utolsó néhány méterre felkapták Arthurt. A hálószobában volt egy ruhásszekrény, egy íróasztal és egy szürke, katonai takaróval letakart futonágy. – Apa otthon fogja érezni magát – jegyezte meg Billi, amikor letették Arthurt. Köhögve feküdt. – Vizet – szólt. Kay kiment és hozott. Billi feltette az apja lábát az ágyra, aztán körülnézett a szobában. Ez volt hát Elaine kis búvóhelye. Egy tibeti mandala függött az ágy fölött, és több észak-amerikai lélekcsapda lógott a mennyezetről. Olyan volt, mint valami hippi hálószobája. Billi a fényképeket nézegetve hirtelen megdermedt. A mamája volt. Elaine vállát átkarolva dőlt hátra, domborodó, várandós pocakkal. Elaine a kamerába vigyorgott, Billi anyukáját pedig nevetés közben kapták le. – Ki csinálta ezt? – kérdezte Billi. Az ágykeret megreccsent, amikor Arthur odafordult. – Én – sóhajtotta. – Száz éve. Billi a fotót bámulta. Nem hiába voltak barátnők. Már azóta gondolt erre, hogy látta a kalligráfiát Elaine Bazárjában. Mindketten kívülállók voltak. Elaine sokkalta fiatalabb volt, a haja fekete volt, és alig voltak ráncai. Billi nem tudta levenni a szemét az anyjáról. Nevetett, de a jókedv nem ért el a szeméig. A pillantása tiszta volt, és a fotósra szegeződött: az apjára. Jamila domborodó hasát dajkálta. Billi szája kiszáradt. Ő volt ott bent, nem sokkal a születése előtt. Mire gondolhatott a mamája? El tudta képzelni, milyen események közelegnek – hogy mi történik vele és a gyermekével? Azok a fekete szemek, amelyeket Billi is örökölt, semmit nem árultak el. Kay belépett, és a lány megmerevedett. Kay egy hosszú pohárban vizet hozott Arthurnak, majd kiment. A férfi egy
húzásra kiürítette a poharat, letette, és úgy nézett ki, mint aki beszélni fog. De nem tette, csak a párnára hanyatlott, és behunyta a szemét. Mit fognak csinálni? Fogalmuk sem volt, hol van a többi Templomos, vagy hogy egyáltalán életben vannak-e. Mihály talán már megölte őket. Reménytelennek tűnt a helyzet. Billi alvó apjára pillantott, és szerette volna, ha az megmondja a választ. De nem volt benne biztos, hogy egyáltalán tudja-e. Halkan becsukta az ajtót, amikor kilépett a szobából. Kay a kanapén hevert. Billi nem tudta biztosan, de mintha sápadtabb lett volna, mint szokott. A lány lerúgta a cipőjét, és elhelyezkedett. – Kösz – mondta. – Hogy elintézted az élőholtat. – Mondtam, hogy tudok harcolni. – Csak ne bízd el magad! Attól, hogy valakit fellöktél, nem leszel Bruce Lee. Elaine visszajött kintről, és egy tömött kukazsákot hajított a szoba közepére. – Ebben van pár tartalék hálózsák és ágynemű. Érezzétek otthon magatokat! – Hol alszunk? – kérdezte Kay. Elaine a kanapéra, aztán a padlóra mutatott. – Válassz! Cigarettafüst fanyar szagára ébredt. Billi az oldalán fekve fészkelődött, óvatosan, hogy ne essen le a kanapéról. Göröngyös volt és egyenetlen, a rugók fele már hiányzott, és középen nagy lyuk tátongott rajta. Most, hogy felébredt, Billi kezdte érezni szúró, sajgó hátát. Lassan felkelt és nyújtózkodott. A függönyök vékony vászonlepedők voltak, és halványan világítottak a holdfényben. Kay a padlón feküdt, fakó bőrű lábai kilógtak a becipzározatlan hálózsák alól. A fekete pólótól az arca fehérsége erősebb és jegesebb volt. Nyitott szemmel alszik.
Csak egy csillogó, kék sáv látszott ki Kay szemhéja alól. A mellkasa lágy, suttogó lélegzete ütemére emelkedett-süllyedt. Az apja ajtaja félig nyitva volt. Billi látta az íróasztal mellett ülő sziluettjét és az ujjai mellett világító piros fényt. Dohányzik. Most szúrták keresztül a tüdejét, és bagózik. Billi az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Nem nagyon van már tartalék tüdőd – szólt. – Abba kéne hagynod! Arthur az ajkához emelte a cigarettát, megállt, aztán letette a hamutartóra. – Mint neked? Ha épp arra tett kísérletet, hogy bűntudatot ébresszen a lányban azok után, ami történt, hát csalódnia kell majd. Billi megfogta a füstölgő csikket, és elnyomta. – Szóval, miért léptél ki? – kérdezte az apja. – Nem vagyok Templomos. – Biztos vagy ebben? Nem csinálod rosszul. Billi felnevetett. – Attól eltekintve, hogy kihánytam a belemet a Próbán. Attól eltekintve, hogy hazavittem a Halál Angyalát. Attól eltekintve, hogy miattam majdnem megöltek. Attól eltekintve... – Percy emléke ötlött fel, a mellette ülő teste, a vére az arcán. – ...Percytől eltekintve. – Mind követünk el hibákat. – Ja, de az enyémek fatálisak voltak. – Billi az apja beesett arcára nézett. – Nem megy, apa. Nem akarom ezt az életet. Ezt a felelősséget. Az én hibámból halt meg Percy. – A tenyerébe temette az arcát. – Miattam halt meg. – Ez nem csak egy feladat, amit otthagysz. Jóban-rosszban, ez az életed. – Nem. – A lány felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen. – Ez a te életed. – Felállt. – Nem leszek olyan, mint te. – Amikor kimondta, elakadt a lélegzete. Az apja nem érzett semmit senki iránt. Billi lenézett a csuklóján ejtett apró vágásra. Nem törődött vele, akkor ő miért törődne az apjával?
– Egy nap majd megérted, Billi. Nehéz döntéseket hozol, és szükséged lesz erre az életre, hogy meghozd azokat. – Nem, nem lesz. – Billi az ajtóhoz ment. Visszanézett az apjára. Megviselt volt, sebhelyes, a mellkasán friss, fehér kötés. Arthurnak már százszor meg kellett volna halnia. Talán valahol mélyen ezt is akarta. El akarta pusztítani magát. Billi nem fogja hagyni, hogy őt is elpusztítsa. – Billi, tudom, hogy haragszol rám. Bárcsak lenne más lehetőséged! Billi lenyomta a kilincset. – Nem haragszom. – Kinyitotta az ajtót, és a pillantása újra a fotóra tévedt. – Sajnállak.
21. FEJEZET ÁLMODIK. Tudja, de nem tehet semmit, csak sodródik az élet túloldalán időző ősi fantomokkal. Az utcák, amelyeken jár, rég eltűntek a homok és a forró, fehér nap. Rá Szeme pillantásának súlya alatt, amely számtalanszor emelkedett fel és süllyedt a horizont alá. De a forrósága égeti az arcát, és a csupasz talpa alatt érzett durva kavicsok valódinak érződnek. Lábujjaival a fehérre szívott homokba markol, és hagyja, hogy a homokszemek csiklandozzák a talpát. Szörnyű terhüket hordozva lépnek ki az utcára. A szegények egyszerű, barna gyapjútunikában, míg a gazdagok és hatalmasok ragyogó fehér vászonban. De mind között a legfehérebbek a halotti leplek. Valahol a palotájában a fáraó kiteríti halott elsőszülött gyermekének testét Anubisz lábai elé. Ezek az istenek, akik egykor oly hatalmasok voltak, legendává halványodnak, akárcsak ez a város. Új, nagyobb és szörnyűbb istenség veszi át a helyüket. De a vallásnak áldozat kell, Billi ezt bizonyosan tudja, és valahol mélyen, legbelül attól fél, hogy az árat még meg kell fizetni. Holtak szegélyezik az utcákat. Gazdag és szegény, rabszolga és nemes mind egyenlő. Fehér leplek sora folytatódik végtelenül. De az egyik szinte vonzza Billit. Szellemként lebeg át a gyászoló egyiptomiak között, miközben magához vonzza ez a leples alak. A keze mintha önálló életre kelne, kinyúl, hogy megérintse az ismerős arcot, amelyet vékony vászon fed. Az ujjai végigsimítanak a sivatag forróságában is hideg orcán. A hüvelyk- és mutatóujja közé csípve felemeli a lepel sarkát... Kay szorosan ölelte magához a sikoltozó lányt. Billi teste verejtékben úszott, a mellkasa erősen, gyorsan emelkedettsüllyedt a rettegéstől. A fiúhoz simult, és míg Billi a rémálommal harcolt, egymásba kapaszkodtak. Álom, csak álom. Csak egy álom.
Szorosan lezárt szemmel Kay mellkasához szorította a homlokát. A fiú mellette térdelt a kanapén. Billi nem volt Orákulum, az ő álmai nem jelentettek semmit. Semmit. Próbált a szemhéja belső oldalára összpontosítani, de képtelen volt. Kay szagát érezte. Nem volt kellemetlen, de régi emlékeket idézett fel, amikor még kicsik voltak, és együtt bújtak ágyba, míg a Templomosok a földszinten beszélgettek. Ez az érzés fejezte ki leginkább, hogy egy családhoz tartozik. Ahogy ilyen közelről érintette őt, érezte a bőre meleg, kissé olajos illatát, amely nem száraz volt és hideg, mint ahogy elképzelte, hanem furcsán földszerű, nedves. Érezte, ahogy Kay mellkasa lassan emelkedik és süllyed, és rádöbbent, hogy nem is olyan sovány, mint mindig is hitte. Nem volt olyan emberfeletti teste, mint Mihálynak, aki olyan volt, mint egy életre kelt márványszobor. Rejtett erő volt a bőre alatt, és talán több, mint csont és inak. A karja Billi köré fonódott, a keze puha volt. Talán egy percig még elpihenhet itt... Kay köhintett, majd elhúzódott tőle. – Jól vagy? Elpirult. Aki ilyen fehér bőrű, azon nagyon látszik. Ó, Jézusom, olvasott a gondolataimban! Mire gondolt? Billi bólintott, és körülnézett, bárhová, csak Kayre nem. Hajnali fény szűrődött be a kis ablakokon, lágy, arany ragyogással töltötte meg a nappalit. Billi lassan kinyújtóztatta a lábujjait, a lábát, a törzsét, a vállait, a karját és az ujjait, felnyúlt, amennyire csak tudott, hogy az izmok csomói és görcsei kioldódjanak. Kay csak ült és nézte. – Bámulás helyett miért nem hozol nekem valami reggelit? – Billin egy régi póló volt és egy melegítőalsó. Felkapott egy pulcsit, és felvette. Kényelmetlenül érezte magát a fiú jelenlétében. Belebújt a tornacipőjébe, és az asztalhoz lépett, miközben Kay a teakonyhába ment. Matatott a szekrényben, és elkezdte előszedni a vajat és a tányérokat. Nagyon szerencsétlen volt, kiborította a tejet, és odaégette a pirítóst. – Apa és Elaine? – kérdezte a lány. – Még ágyban vannak. – Kay kis híján elejtett egy tálat. – Külön-külön. Nyilván.
Billi elvette tőle a tálat. – Nyilván. Kay összekevert egy tál müzlit egy nagy kanál sűrű mézzel, aztán a lány elé tolta. – A kedvencem. Honnan a manóból tudtad? Kay nem figyelt a gúnyolódásra. – Mi lesz? Billi bekapott egy kanál müzlit. Ha mást nem is, Kay vacak müzlit csinált. – Gőzöm sincs. De az tuti, hogy apának van egy terve. És őt ismerve, valószínűleg őrülten veszélyes. Billi az apja ajtajára pillantott. – Amit nem értek, az, hogy rám miért nem hatott. A tízedik csapás. Én is elsőszülött vagyok. – Mihály nem akarta kijátszani az aduját azzal, hogy téged is megfertőz. Azt láttam volna előre. – Kay ujjai ökölbe szorultak. – De megfigyeltem őt, Billi. Tudom, miből van. – Micsoda? – Mi van reggelire? – kérdezte Elaine a vendégszobából előbukkanva. Cigarettát tartott az ujjai között. Begyújtotta az egyik gázrózsát. Lassan forgatta a cigarettát, míg tüzet nem fogott a vége, aztán hosszút, mélyet slukkolt belőle. – így már jobb. Arthur ajtaja is kinyílt. – Jó reggelt! – Az asztalhoz csoszogott, és leült. Jobban nézett ki, de nem sokkal. Az arca kezdte visszanyerni a színét, és a szeme sem volt annyira beesett, mint tegnap, de a farmer és a rongyos, zöld pulóver két számmal nagyobbnak tűnt rajta, lógott a testén. Milyen erőtlennek látszik – gondolta Billi. – Egy erősebb szellő felborítaná. Tojások kerültek elő a hűtőből, és hamarosan megsültek gombával, hagymával és egy kanálnyi chilivel. Épp teát töltöttek, amikor Elaine megköszörülte a torkát. – Mi a terv, főnök?
– Egyszerű. Újrarendeződünk, és megküzdünk Mihállyal. Billi a szemét forgatta. Micsoda francos meglepetés! Végignézett a többieken az asztal körül. Nem értették? Nem lehet legyőzni Mihályt. Ez öngyilkosság lenne! Muszáj volt megértetnie velük. – Úgy gondolom... – Tudjuk, mit gondolsz! – csattant fel az apja. – Legyen már eszed, apa! – ugrott talpra Billi. – Azt sem tudjuk, hogy életben vannak-e a többiek! – Ó, ők jól vannak – szólalt meg Kay. Mindenki felé fordult. Vállat vont. – Hogy valamit kinyerj egy ember elméjéből, ki kell nyitnod a sajátodat. – Arthur homlokára mutatott. – Amikor Mihály megpróbálta megnyitni a tiédet, beléptem az övébe. Azt remélte, hogy előbb minket intéz el, aztán a többieket. Nagy hiba volt. – Szép munka, Kay! – Arthur az asztalra csapott, régi ereje hirtelen visszatért, mihelyt megérezte, hogy a harc az ő kedve szerint fordult. – Büszke vagyok rád! Akár hasba is rúghatta volna Billit. Büszke vagyok rád! Rád! Neki ilyet soha nem mondott. Semmit sem tett, amire büszke lehetne? Nem. Amennyire Arthurt érdekelte, ha nem volt Templomos, semmi sem volt. Büszke vagyok rád! Billi az ajtóhoz ért. A szíve kiszáradt a fájdalomtól, de félresöpörte az érzést. Nem fog szétesni. Feketeség dagadt és töltötte meg a szívét. Büszke vagyok rád! Megkérdezte a fegyvertárban, hogy gyűlöli-e. Miért? Mert könnyebb, ha igen. Az apjának könnyebb. Semmit sem jelentett a számára. – Billi... – kezdte Kay. A lány becsapta maga mögött az ajtót.
22. FEJEZET BILLI FUTOTT. Végigrohant a Stoke Newington Church Streeten. El a teherautójukat rakodó szemetesek mellett, el az öreg szikh mellett, aki a gyümölcsöket rendezgette a boltja előtt, el a buszmegállóban álló irodisták mellett. Billi lába alig érte a földet, és a dühe nem hagyta megállni. A Clissold park kapui nyitva álltak, mögöttük alacsony, fehér ködbe burkolózott a park. Billi befutott. Nem érdekelte, hová, csak el. Büszke vagyok rád! Nem tudta kiverni a fejéből, ahogy az apja mosolygott. Kayre. Ó, igen! Tudhatta volna, végül is Kay volt az Orákulum. Kay fontos volt. És ő? Mi volt ő? Ő nem volt Templomos. Billi beleütközött két Day-Glo ruhában kocogóba, és lehagyott három dadust a dizájnos babakocsijaikkal és a dizájnos bébikkel egyetemben. Hirtelen, csupán néhány méterre tőle a nyugati, Green Lane-re nyíló kijárat tűnt fel a ködből. És Kay. Billi már majdnem nekiment, amikor észrevette, hogy Kay az. Kay felemelte a kezét, mosolygott, és a harmatos fűben henteregve találta magát, nyöszörgött, és az arcához kapott. Billi felette állt. Égett a lehorzsolt ökle. – Ezt meg mi a francért csináltad? – kiáltotta a fiú. Arthur most is büszke lenne rá? Azt akarta, hogy Kay dühödjön fel, álljon fel, és szálljon szembe vele. Csak hogy a másik szeme alá is odavágjon egyet. Szép kis Templomos! Megbökte a lábával. – Kelj fel! – Amaz nem válaszolt. Billi belerúgott. – Aú! – Kelj már fel!
A három dadus elment mellettük, a szemük sarkából hosszan lesték Billit. Kétségtelenül az arcát próbálták megjegyezni, ha később érdeklődne a rendőrség. – Mi a francot bámultok? – kiáltott rájuk, aztán lerogyott egy padra. Ökölbe szorított kézzel küzdött, hogy uralkodjon a haragján. De csak azt látta, hogy mindenki Kayt dicséri és imádja. A csodálatos Kayt! Bár nem a srác tehetett róla. Nem igazán. Billi ezt akarta hinni, de hihetetlenül erős maradt a vágy, hogy szétverje a tésztafehér képét. Valakin le kellett vezetnie! Leeresztette a kezét, és a földre meredt. És Kay bakancsára. – Miért? A fiú fészkelődött, talán egy második támadástól tartott. – Mit miért? – Miért jöttél utánam? Mindig ezt csinálod. Mint valami... – Őrangyal? – javasolta Kay. – Mint valami kukkoló! Kay felnevetett, és megreccsent a pad, amikor leült a lány mellé. Leengedte a kezét, és Billi megpillantotta a hal szeme körüli sötétlila duzzanatot. Szép, kövér, ronda monoklinak ígérkezett. Nagyon nagynak. – Sajnálom – szólt. Kay nagyon közel ült hozzá, de a lánynak valamiért nem volt kedve elhúzódni. Oldalról rápillantott. Valójában elég jól nézett ki, a maga alultáplált indie-pop sztár módján. Kay figyelte, ahogy a szarkák ide-oda rebbennek a letört, csupasz ágak között, miközben a nyirkos talajon keresgélnek. Csillogó szeme mindent felfogott, és mintha minden lenyűgözte volna. Ott volt ismét az a titkos kis mosoly, ami miatt Billi azt kívánta, bárcsak ő is úgy láthatná a dolgokat, mint Kay. Csak egyszer! – Úgy néz ki, kitisztul az idő – mondta Kay. A köd elpárolgott, csak a talajhoz makacsul ragaszkodó leheletnyi pamacsok maradtak, és a reggeli napfény éles volt az élénk kék égen.
– Mit gondolsz, miért ilyen apa? – Nem tudta rávenni magát, hogy megkérdezze, amit valóban akart. Miért nem szeret engem? – Nincs igazad az apáddal kapcsolatban. – Tudod? Biztosan? Kay felemelte a kezét, hogy leárnyékolja a szemét a nap elől. – Belenéztél már a napba, Billi? – Igen. Mert? – Fáj. Néha a világosság is fájdalmas lehet. Néha az árnyékban kell élnünk, hogy megóvhassuk magunkat. Billi a szemöldökét ráncolta. – És mit jelent ez emberi nyelven? A fiú közelebb húzódott. A hangja halk volt, és Billi érezte a kibe járó lélegzetét, amint gyengéden cirógatja az arcát. A keze a lány kezéhez ért, ő pedig dermedten ült. Zakatoló szívvel várt, egy része azt hajtogatta, hogy ez csak Kay, a srác, akivel felnőtt. De nem így volt. Ez a Kay egészen más volt. Kissé elfordította a fejét, a fiú lélegzete az ajkait súrolta. Billi lesütötte a szemét, és a nyaka ívét figyelte, amely eltűnt a pólójában, és azt, ahogy a mellkasa emelkedik-süllyed. Kay felállt. Billi csak ült, döbbenten, míg Kay eltávolodott tőle. Mi történt itt? A fiú a hajába túrt, és nem tudva, hová nézzen, lebámult a lábára. – Csak annyit, hogy nincs igazad az apáddal kapcsolatban. Senki sem tett megjegyzést Kay monoklijára, amikor visszamentek. Arthur és Elaine még az asztalnál ült, de a reggeli nyomait már eltakarították. Egy egyszerű, tiszta vászonterítő volt az asztalon. Egy nagy, kerek kekszesdoboz feküdt rajta egy régi, kicsi, ráncos bőrbe kötött könyv társaságában. – Van egy csomag zöldborsó a hűtőben – szól Elaine. Beletelt egy másodpercbe, mire Billi felfogta, hogy Kay szeméről van szó.
Kay megkereste a borsót, és sérült arcára nyomta a lottyadt zacskót. Billi az asztal túlfelén ült le, a lehető legnagyobb távolságra Kay-től. Nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem, mióta elindultak vissza a parkból. A kekszesdoboznak rézszínű árnyalata volt, a fedelére pedig Viktória királynőt és Albertet gravírozták. De Billi nem hitte, hogy süti lenne benne. A könyvet nem ismerte fel. – Napló? – A kötése hasonló volt a Templomosok könyvtárában látottakhoz, bár ez sokkal régibb volt. Kicsi, bronz kapcsok voltak rajta, a címet pedig aranyozott betűkkel írták rá. Billi fölé hajolt, hogy elolvassa. De ahogy a pillantása átfutott az aprólékosan rótt, arany betűkön, rettegés kúszott az agyába. – A Goetia – szólalt meg. Felnézett az apjára. – Ez nem lehet! Salamon Kulcsa. Salamon király okkult írásai arról, hogyan lehet megkötni az éteri lényeket: ördögöket, malakhokat és a Figyelőket. Billi nem tudta, hogy a könyv még létezik. A halottidézés könyve volt, a legsötétebb fekete mágia. – Honnan szerezted? – Valami vén bolondtól, aki azt hitte, meg tudja idézni az Ördögöt. – Nyilván viccelsz. Arthur ránézett. Nem volt tréfa a pillantásában. – Mi történt vele? – Valami rossz – felelte az apja olyan hanghordozással, amely azt jelentette, itt van vége a beszélgetésnek. Levette a doboz fedelét. Benne buborékfóliába csomagolva feküdt az Elátkozott Tükör. A felülete fodrozódott, akár az olajos víz. Erről szólt az egész, erről a kis rézkorongról. Mennyi fájdalom, gyötrelem és mészárlás tapad már hozzá? Billi a csapdába esett Figyelőkre gondolt, a Vas Éjszakáira és Percyre, ahogy a mellkasán lecsorog az életnedve. Hányan haltak már meg emiatt? És még hányan fognak?
– Csak így lehetséges – szólalt meg Arthur. – Nem tudjuk megölni Mihályt. De meg tudjuk kötni. Csapdába ejtjük a Pokol Tornácán, örökre. – Nem lehet. Még Salamonnak sem sikerült. Mihály egy arkangyal. – Salamon ereje teljében látta Mihályt. Már nem az az arkangyal, aki volt. Billi megrázta a fejét. – Akkor sem elég erős senki, hogy megpróbálja. Arthur felállt. – De igen – szólt, és az apró, halálos könyvet végigcsúsztatta a fehér terítőn. Kay elé.
23. FEJEZET ELAINE ELINDÍTOTT EGY PROGRAMOT A LAPTOPJÁN. Billi mögötte állt, Arthur és Kay pedig mellette ült, és figyelték, ahogy a monitoron feltűnik egy csillagtérkép. Elaine feltette a szemüvegét, és elkezdett kattintgatni a sarokban lévő idő ikonon. – Mit keresel? – kérdezte Billi. – Ideális körülményeket kell teremtenünk Kaynek, hogy sikerrel járjon, ezért ez – kocogtatta meg a monitort – egy olyan szoftver, amely feltérképezi a bolygók mozgását, egész évben az északi féltekén. – Kinyitott egy másik mappát, amelyben az összes Templomos nevével ellátott fájlok sorakoztak. Elaine kétszer rákattintott Kay fájljára. Egy táblázat ugrott fel, hindi nyelvű jegyzetekkel. – És ezek? – Védikus asztrológiai térképek a születési időkre és helyekre. – Elaine kijelölt egy számoszlopot. – Egy brahman haverom mindenkiét kiszámolta. – Van olyan vallás, amelybe nem kontárkodtál bele? – kérdezte Arthur. – Egyesek jól elvannak pusztán a kereszténységgel. – Ami miatt, mint tudod, egyesek elég bénák, és mindig is szükségük volt a segítségemre – felelte Elaine. Visszatért az égi térképhez, kinyitott egy ablakot, és belemásolta a számoszlopot. Lenyomta az entert, és hátradőlt. – Adjunk neki egy percet! – A konyha felé intett. – Valaki tegyen fel egy teát! Kay felállt, Billi pedig leült a helyére. – Miért csinálod ezt? – Elaine nem volt Templomos, most mégis ő őrizte a legbecsesebb kincsüket. Még csak nem is a megfelelő vallást gyakorolta, és mégis rajta múlott, hogy legyőzzék a legnagyobb ellenségüket. Mindig is függtek tőle.
Elaine cigarettát vett elő. Megkínálta Arthurt, de a férfi visszautasította. – Ja, hát ez egyszerű: valakinek meg kell csinálnia – mosolygott Elaine magában. – Ti, lovagok, a tanok megszállottjai vagytok, egyféleképpen, és csakis egyféleképpen csináltok mindent. Ha nem a Templomosok Regulája, akkor nem érdekel titeket. Ezért kerültetek ekkora bajba. Szemellenzőtök van. – Arthurra mutatott. – Másfelől Art csak győzni akar, nem igaz? Úgyhogy felkérte a legjobbat: engem. – De te nem vagy Orákulum. – Hála istennek! Így is elég rosszul alszom, folyton őrült álmok gyötörnek. Van egy picike médiumi képességem... – Kay felé pillantott – ...de nem olyan, mint az Aranygyermeknek amott. Elég, ha tudom, mi a helyes, és mi működik. A többi csak nyitott elme kérdése. Ez olyan volt, mint Billi harci kiképzése. Arthur és a többiek nem karatézni, judózni, kung-fuzni tanították, vagy bármire, amit fel lehetett volna címkézni. Azt tanulta meg, hogyan üssön nagyot, rúgjon erősebbet, hogyan birkózzon, fojtson, és több száz olyan mozdulatra, amelyet mindenféle stílusból és elvből szedtek össze. – Ezért küldtük el Kayt keletre – sóhajtotta Elaine. – Ha véget ér a kiképzése, majd átveszi a helyemet. – Szóval, az utódodat tanítod – mondta Billi. Elaine Arthurra pillantott. – Nem azt tesszük mindannyian? Arthur Elaine vállára tette a kezét. Billi figyelte kettőjüket. Hosz-szú, ismeretlen múlt állt mögöttük, és ő tudta, hogy sosem lát majd le a mélyére. Annak ellenére, amilyen lazán Elaine kezelte a dolgot, egy zsidót kinevezni a kincstár őrzőjének komoly botrányt szított volna a Rendben. Arthur még Nagymester létére is harcolt volna, hogy a többiek beleegyezzenek. Billi apja megköszörülte a torkát, amikor Kay megérkezett a teával.
– Kapcsolatba kell lépnünk a többi lovaggal – mondta. – Ha Kaynek sikerül... Az élőholtak még mindig Mihálynak engedelmeskednek. Abban a pillanatban le kell csapnunk rájuk, amint Mihályt foglyul ejtette a Tükör. – Hogyan? – kérdezte Billi. – Amikor már tudom, ki van életben, majd megmondom. – Arthur kimutatott az ablakon. – A Trafalgar Square a találkozóhely. Ennek volt értelme. Sok ember, sok, a térre futó út, sok kivezető út. Mihálynak több száz segítőre lesz szüksége, ha minden menekülő utat ellenőrzés alatt akar tartani. Arthur folytatta. – Megegyeztünk, hogy minden túlélő este hatkor, a legnagyobb csúcsforgalomban ott lesz. Szeretném, ha találkoznátok a többiekkel, és elmondanátok, mi a terv, aztán begyűjtenétek a híreket, amivel szolgálni tudnak. Nekem jelentetek, én pedig kialakítom a stratégiát. – Most Gwaine a Nagymester, apa. – Nem, nem ő. – Arthur rosszallóan a homlokát ráncolva Kayhez fordult. A törékenysége ellenére látta a szemében a tüzet. Arthur most azt tette, amihez a legjobban értett. – Óvatosnak kell lenned! Kay finoman megérintette a halántékát, de Billi hallotta a hangjában az izgatottságot. – Már megvizsgáltam az auráját. Mire ő észrevenne, én már kiszúrom őt. – Jó katona. – Én is jövök – szólalt meg Billi. Arthur szeme összeszűkült. – Ez a Templomosok dolga, már nem a te gondod. – Nem a Templomosokért teszem. – És biztosan nem értem. – Igazad van. Biztosan nem.
Saját magáért. Bosszúból. Azért, mert Mihály kihasználta. És talán... talán Kay miatt. Szüksége lehet rá, ha eldurvulnak a dolgok. Ami – tekintve a helyzetet – kimagaslóan valószínű. A laptop csipogott. – Mit találtál? – kérdezte Kay. Mindketten mohón és aggodalmasan néztek. Ez lesz Kay Próbája. Egy teszt, amelyet normális esetben soha nem kapna az Orákulum. Billi látta, hogy Kay nagyon akarja ezt, és ettől ideges lett. Mind a térképet bámulták. Vonalak futottak csillagtól csillagig, asztrológiai mintázatokat festettek, de Billi számára csak véletlenszerű alakok voltak. Elaine mély lélegzetet vett, és kijelölt egy pontsort. Pirosan világítottak, és a monitor alján feltűnt egy dátum. – Hét nap – szólt Elaine. Kay kezére tette a tenyerét. – Hét nap múlva megkötjük Mihályt. Tompa, szürke ég lógott alacsonyan a zsúfolt Trafalgar Square fölött. Billi örült, hogy leszállhatott a buszról. Egész úton hányingere volt, mert beszorult valami pasas bűzlő hónalja alá a tömött, rázkódó járművön. Szitáló eső köpködte az arcát, ő pedig a fejére húzta a kapucniját, és átsétált a turisták között. Kayjel a háta mögött át-küzdötte magát a hátizsákjaikon, kikerülte a fényképezőgépeket. – Érzel valamit? Kay nemet intett. – Tiszta a levegő. A tér közepén emelkedett Nelson oszlopa. Ötven méter magas volt, és négy hatalmas bronzoroszlán őrizte. A tér minden sarkában egy-egy talapzat volt. Hármon a történelem nagyjai álltak, de egy üres volt. Billi az északi gyalogos út felé tartott a Nemzeti Galéria előtt, amely egy hatalmas, neoklasszicista épület volt, és elfoglalta a tér teljes hosszát. Utcai művészek szórakoztatták a köréjük gyűlt kis csoportokat: egy pasas Charlie Chaplinnek öltözött, és egy majdnem százéves jelenetet játszott. Két görkorcsolyás egy sor felfordított pohár között szlalomozott.
Egy ezüstszínűre festett római katona szoborként állt, a lábánál egy vödörrel, miközben a gyerekek arcokat vágtak neki. Billi figyelte, ahogy nevetgélnek, miközben a szüleik megpróbálják ráncba szedni és a galériába parancsolni őket. Mindenütt gyerekek voltak. A lány látott egy kisfiút, aki vadul felzavart egy galambrajt a földről. A levegő megtelt csapkodó szürke és fekete tollakkal, de a madarak túl ravaszak és tapasztaltak voltak, hogy bárkivel is összeütközzenek röptükben. A raj felszállt, tett egy nagy kört, majd alig tíz méterre ismét leereszkedett. A fiú ismét felriasztotta őket. Billi nézte a boldog tömeget, és megborzongott. Hideg volt odafent egyedül. Nem, már nem volt egyedül. Kay némán állt mellette. – Minden rendben lesz – mondta. Billi nem tudta biztosan, hogy neki mondja vagy magának. – Kay, az örök optimista – nevetett Billi. – Igaz, nagyon igaz. – A fiú az emberekre mutatott alattuk. – Bárcsak látnád, csak egy percre! Tényleg látnál! Akkor sosem adnád fel. Billi figyelte őt. Kay arcán gyengéd nyugalom ült, józan bizonyosság. Sosem kételkedett. Nem volt meg benne az apja gonosz fanatizmusa, csak megingathatatlan hit abban, amit tesz. – Gondolod, hogy meg tudod csinálni? Úgy értem, a kötést. – Meg kell próbálnom. – Kay, ha nem állsz készen, azt meg kell mondanod neki. Ha túl veszélyes, el kell mondanod. Ha megöleted magad, az nem hősiesség. – Billi, te nem félsz? Amikor Vadlesre mész? A Próbán? Milyen idióta kérdés ez? Fél életét azzal töltötte, hogy a frász jött rá. Kay fintorgott, aztán felé fordult. – Tudod, hogy érzem magam, amikor látom, hogy bevetésre mész? – Lehajtotta a fejét. – Jelentéktelennek. – Szóval csak a hősiességről van szó? – Vannak dolgok, amelyekért megéri küzdeni.
– Milyen dolgok? Kay levette a sapkáját, és csavargatni kezdte. – Az álmod. – De én nem is mondtam... ó! – Azok a holttestek az utcán, az a gyász. – Megfogta a lány kezét. Billi próbált nem arra figyelni, hogy milyen jó érzés. – El tudod képzelni, mi lenne itt? Mennyi halott? Ha mi nem állítjuk meg Mihályt, akkor ki? – Hajlandó vagy kockára tenni az életedet, hogy megállítsd? Egy pár sétált el mellettük. Egymás kezét fogták, a fiatal férfinál egy lufi volt, bár a húszas éveiben járt. – Mit látsz, Billi? – Kay finoman megérintette a karját. – Most kérte meg a kezét. A fényben majd látod. A férfi nagyon örül, de rémült. Szeretnek, élnek és meghalnak. Mint minden dolog. – Kay elveszett a gondolatban. – De ez nem elég? Ez nem ér annyit, hogy meghaljak érte? – Ne mondj ilyet! – Billi, muszáj... Billi megcsókolta. Nem akarta tovább hallgatni. Gondolkodás nélkül cselekedett, mert ha gondolkodott volna, elszáll a bátorsága. Előrehajolt, és a fiú szájára nyomta az ajkait. Meleg volt, és a forrósága átáramlott Billin, a bizsergő érzés a csontjáig hatolt. A lány ujjai az erkély korlátjára feszültek, Kay így csapdába esett a lány és az alacsony korlát között, a testük összesimult. A két tenyerébe fogta Billi arcát, és a lány érezte, hogy a szempillái az övéivel együtt rebbennek. Aztán egy kis sóhajjal Kay elhúzódott. Elhúzódott, de nem messzire. Egyáltalán nem messzire. Drágakő szemei hatalmasra nyíltak, tisztán és makulátlanul. Billi látta bennük a saját sötét szemét lebegni. Kay tenyere forró volt az arcán. Hátradőlt, és a nyelvét végigfuttatta a száján. Kaynek jó íze volt. – Félbeszakítottam valamit? Szétrebbentek, és Billi megpillantotta a hot doggal a kezében előttük ácsorgó Borst.
Ez sosem hagyja abba a zabálást? Bors gúnyos oldalpillantással végignyalta ketchupfoltos száját. – Mert ha igen, visszajöhetek később. – Végeztünk – mondta Kay rezzenéstelenül, a pirulást Billire hagyva. – Csak te maradtál? Bors nemet intett. – Gwaine Mester és Gareth is velem van. – Gwaine sénéschal, úgy érted – szólalt meg Billi. Bors a szájába tömte a kaja maradékát. Rágás közben beszélt, rózsaszín húsdarabokat és hagymát köpködve a padlóra. – Arthur küldte a tíz-tizenhármat? Ki kellett vinni az ágytálat? – Fogd be a szád! – Lehet próbálkozni, kislány. Billi előrelépett, de Kay felemelte a kezét. – Ennek nincs értelme. Arthur a Nagymester, ez ilyen egyszerű. Gwaine majd tudomásul veszi, ha jót akar. Bors a zakója ujjába törölte a száját. – Azt hiszed, félek Arthurtól? – Persze, hogy félsz – szólt Gareth a tömegből kilépve. – Maga az ördög is fél tőle. – Jelzett Pelleasnak, aki a falnak dőlve állt és őrködött. Túlélték, hála az Úrnak! Mindenütt mosolyok és ölelések. Tőle szokatlanul még Bors is megkönnyebbültnek látszott. Kay elmagyarázta Arthur tervét, és mind csendben hallgatták. Billi mellette állt, és elképedt azon, hogy milyen határozott és magabiztos. Beszélt nekik a kötésről, Billi pedig látta, hogy a férfiakat mennyire lenyűgözte. – Miért nem most? Miért hét nap múlva? – kérdezte Bors. – A bolygók együttállása miatt. Gyakorlati cucc – felelte Billi. – Nem értenéd. Kay közbeszólt, mielőtt Bors visszavághatott volna. – Ideális körülményeket kell teremtenünk, hogy sikerrel járhassak. Pelleas és Gareth összenézett. Billi észrevette, hogy Gareth nemet int.
– Mi van? Mi a baj? – kérdezte a lány. – Várjunk csak, Berrantnak nem veletek kellene lennie? Hol van? Pelleas határozatlanul rápillantott. Aztán homlokráncolva így felelt: – Berrant meghalt, Billi. A lány rámeredt. Sokára fogta fel. – Meghalt? Pelleas lesütött szemmel bólintott. – Mihály megtalálta a rejtekhelyünket. – De hogyan? – kérdezte Billi. Bors közbeszólt: – A rejtekhelyeink védőjelei nem elég erősek. Akár neont is kitehetnénk a tetőre, hogy TEMPLOMOSOK. – Biztosan csak a védőjelek miatt történt? Talán valamelyik élőhalottja kiszúrhatott? – kérdezte Kay. – A kincstárban sem állították meg a védőjeleid, ugye? Miből gondolod, hogy most majd megállítják? – kérdezte Bors. Néhány morzsát köpött Kay lába elé. – Lehet, hogy te szeretnéd kihasználni az időt a hókuszpókuszra, de közben Mihály egyenként leszed mindannyiunkat. Egy hét múlva senki sem marad. Borsnak igaza volt, bár Billi utálta elismerni. Kayre nézett, tudva, hogy csak ő válaszolhat a kérdésre. Kay arca elkomorult. A templomos lovagok túlélése múlott rajta. – Akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy hét napig várjunk, igaz? – Billihez fordult. – Ma éjjel csináljuk meg.
24. FEJEZET – NEM, EZT MEGTILTOM! – mondta Arthur. Amint visszaértek, Kay elmagyarázta, milyen veszélynek vannak mind kitéve. Arthurt egyáltalán nem hatotta meg. – De apa, Berrant meghalt! A többiek... – Tudták, milyen kockázatot vállalnak, amikor beléptek. Ahogy mindannyian. – Kayre pillantott, majd Elaine-re, végül Billire. – Belegondoltatok, mi történhet, ha elsietjük, és rossz vége lesz? Hogy mi történhet Kayjel? – Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot – mondta Kay. – Igen? – Arthur szeme összeszűkült. – Hajlandó vagy felelősséget vállalni minden elsőszülött haláláért, ha elbarmolod? – Megrázta a fejét. – Nem. Várunk. Billi kilesett az ablakon. Kövér, sötét, esőtől duzzadó felhők függtek a város felett. Az ablak, ki tudja, mióta, nem volt megtisztítva. Fekete maszat volt az üvegen, ahol az esőcseppek kormos nyomot hagytak. – Akkor ennyi. A templomos lovagokat eltörlik a föld színéről – mondta. – Jobb, ha elveszítünk egy maroknyi embert, mint Anglia minden elsőszülött gyermekét. Elaine az asztalra hajított egy újságot. – De ők már haldokolnak. Mihály nem tétlenkedett, míg mi itt ücsörögtünk a fenekünkön. A főcímet vastag, fehér betűkkel szedték a fekete címlapon. MI ÖLTE MEG ŐKET? Több sor fénykép volt a lapon. Némelyik vakáción készült, mások iskolai fotók voltak, az egyenruhájukban magabiztosan a kamerába vigyorgó srácokról. Billi átfutotta a cikket, és megtorpant egy ismerős névnél. – Rebbecca Williamson. – Alig ismerte fel a kislányt a fotón. Az arc, amely ránézett, egy vidám, szőke kislányé volt, pufók,
gödröcskés. Egyáltalán nem emlékeztetett a csontvázszerű gyerekre, akivel a kórházban beszélgetett. – Megölte mindet. – Ötvenen vagy még többen lehettek. Most, hogy a hírek elterjedtek, következik a pánik. Az iskolák máris kezdtek bezárni. A kórházak hamarosan tele lesznek aggódó szülőkkel, akik beviszik a gyerekeiket. És rajtuk kívül senki sem tud véget vetni ennek. – Ezt akarja, nem látjátok? – Arthur elvette az újságot Billitől. – Rákényszerít, hogy szálljunk szembe vele, hogy túl korán kiterítsük a lapjainkat ezek miatt a halálesetek miatt. – Jézusom, apa, valamit tennünk kell! – Billi megállt az apja előtt. – Azt hiszed, miután Mihály megölte a többieket, nem fog a nyomunkba eredni? Nem bujkálhatunk itt örökké! Elaine gyengéden maga felé fordította Kayt. – Meg tudod csinálni? – kérdezte. – Muszáj lesz. Billi látta, hogy Kay nagyot nyel. Arthur leült, és a gyűrűjét kezdte forgatni. A másik három körülötte állva várt. Végül egy sóhajjal bólintott. – Legyen! Ma éjjel. A padlást csak egy csupasz villanykörte világította meg, amelyet a tető alatt futó alacsony gerendára függesztettek. A levegőnek por és friss festék szaga volt. Billi az apja mögött mászott be, és beszuszakolta magát egy falmélyedésbe mellette. A padlást tisztára söpörték, és lefestették a tetőablakokat. Elaine és Kay négykézláb az utolsó simításokat végezte a két méter átmérőjű körön, a Megkötő Pecséten. Egy hatágú csillag volt benne, a közepén az Elátkozott Tükörrel. A hideg ellenére Kay félmeztelen volt, és izzadt. A homlokán, a nyakában, a karjaira és a mellkasára erősítve apró ezüst talizmánok, maqluk függtek, vékony bőrszíjakon. Ékírásos védőjeleket másolt a mellette fekvő Goetiából. Jobb kezében egy doboz fehér festék volt, a balban egy finom, hegyes ecset. Felpillantott Billire, és kacsintott.
Megviseltnek tűnik. Egyfolytában törölgette a verejtéket a homlokáról, és a bal kezét a jobb csuklójára támasztva tartotta biztosan a kezét. Erősen összpontosított. Muszáj volt. Egyetlen hiba is több lehetett, mint végzetes. Ráfújt az utolsó írásjelre, aztán a tekercset vizsgálgatta, hibát keresett. Elaine az alacsony mennyezet alatt kétrét görnyedve lesett át a fiú válla fölött. Elégedetten vállon veregette, és biccentett. A létra zajosan a helyére került, és Arthur felhúzta a csapóajtót, bezárta magukat a padlásra. Elaine csatlakozott kettőjükhöz oldalt, épp a Pecséten kívül. Mindhárman letérdeltek, és Kayt figyelték. De ő készen állt? Billi eleget olvasott a halottidézésről, hogy tudja, mi történhet, ha a dolgok nagyon rosszra fordulnak. Az elmélet vészesen egyszerű volt. Kay kinyitja a kaput az Éteri Birodalomba, megpróbálja megtalálni az utat a Pokol Tornácára. Ha rosszul választ, lehet, hogy az Éter más területei felé vezet az út: a Mennybe vagy a Pokolba. Ha a kapu teljesen nyitva lesz, megkeresi Mihályt, ami most, hogy kiismerte, lehetséges, aztán a Sötét Angyalt keresztülrántja rajta, végül becsukja a kaput. De a padlás sűrű árnyai között Billi rettegett Kayért. Mi lesz, ha félresikerül? A fiú kiveti magát az éterbe az ott létező számtalan dolog közé, amelyek közül sok gyűlöli az embereket. Cafatokra fogják tépni a lelkét. A lány torkában dobogó szívvel nézte Kayt. Nem veszíthette el őt is. Talán hiba az egész. Talán várniuk kellene még hét napot. Talán... Kay felnézett. Rámosolygott, és a kimerültsége ellenére könnyedség tükröződött az arcán, a mosolyában, amelytől mintha világosabb lett volna a helyiség, és félresöpörte volna az árnyékokat. Elaine-hez fordult: – Készen állok – szólt. Elaine segítségével szorosabbra húzta a pántokat és a szíjakat, megigazította a homlokára kötött lapot. Három kis ezüst talizmán függött a nyakán. Egyet levett, és a fogai közé szorította a fémet. A lélegzete vadul sziszegett az orrlyukain át.
Ezután lótuszülésbe helyezkedett, és az ölébe vette a Tükröt. A villanyizzó a feje fölött furcsa árnyakat és csillanásokat vetített a padlás ferde falaira. Kay hátrahajtotta a fejét, a pillantása elrévedt, és a lélegzete alig volt erősebb egy leheletnél. Ez volt az. A villanyégő felzümmögött, és a fénye semmivé halványult. A padlás koromsötétbe burkolózott. Billi érezte, hogy az apja megmoccan, és csupa libabőr lett, mintha valaki jéggel cirógatta volna. Kay felnyögött. A Tükör világítani kezdett. Először csak halvány, lüktető, narancsszínű, vörös, arany halványult és erősödött hosszú időközönként. Alig volt annyi fénye, hogy megvilágítsa Kayt. Kísérteties fénye hullámzott a fiú fehér felsőtestén. Az izmai megmerevedtek, az erei reszketni kezdtek. Keményen az ezüstérmébe harapott, ajka néma, vadállati vicsorgásban húzódott hátra. A lélegzete éles, kétségbeesett lihegéssé vált. Jeges szél kelt a semmiből, és fagy kúszott végig a talajon. A padlódeszkák kifehéredtek, amikor jeges szalagokká vált a felületük. A növekvő fényben Billi lélegzete fehér párává változott. Erős fény szűrődött ki a Tükörből. A ragyogás tartós volt és sokszínű. A Kay felsőtestére vetített mintázatok a fényforrással szemben mozogtak, és Billi majdnem előrelendült. Kay mellkasa úgy emelkedett és süllyedt, mintha maratont futott volna, és a testén csillanó verejték apró jégcseppekké változott a bőrén. Hangok suttogtak a levegőben, távoli gagyogás úszott és rebegett Billi fülébe, összefüggéstelen, de izgatott és sürgető. Kay teste előrerándult, mintha áram ütötte volna meg, és a talizmán kiesett a szájából. Fekete füst indái szivárogtak ki a Tükörből, óvatosan kúsztak fel Kay reszkető izmain, a karja és a nyaka köré fonódtak, a szemét bökdösték, a fülét, a száját... Kay felsikoltott, és ebben a pillanatban magába szívta a füstöt. A szeme iszonyodva meredt előre, és a kéksége elhalványult,
ahogy a sötétség megtöltötte a testét. Rázkódott, ahogy a sötét, sűrű köd a szájába áradt és fojtogatni kezdte. – Meg tudod csinálni, kölyök – suttogta Arthur. Megszorította Billi csuklóját, helyesen gondolva, hogy a lány fel akar ugrani és segíteni Kaynek. Elaine héberül kezdett szavalni. – Adonai Eloheinu, Adonai Echad9... Kay teste lüktetett, és undorító duzzanatok bukkantak fel és hullámzottak fehér bőre alatt. Formák, dolgok látszottak úszni az ereiben, és fekete könnyek szivárogtak ébenfekete szeméből. A tetőcserepek recsegtek és ropogtak, apró kerámiaszilánkok váltak le az erős hidegben. A fagerendákon jégcsapok nőttek, a padló pedig nyögött, ahogy a deszkák megcsavarodtak a szörnyű fagyban. – Ne! – morogta Arthur. Körülnézett a növekvő jégen. Billi mellkasa rázkódott. Miért mondta ezt az apja? Valami nem volt rendben. Ez nem az a sok szín volt, amit akkor látott, amikor Kay figyelmetlenül megnyitotta a Pokol Tornácára nyíló kaput, és ez biztosan nem a Mennyországba vezető út... Jaj, ne! Megpróbáltak átjönni. A Pokolból. Kay szeme vakon forgott – fekete márvány volt –, és olajos könnyek csíkozták az arcát. Egy torz, vigyorgó arc nyomakodott a mellének belülről, aztán eltűnt, vörös csíkokat hagyva maga után, ahol a fogai a bőrnek feszültek. Nagy daganatok emelkedtek ki a testéből, és Kay háta ívbe feszült, képtelen volt sikoltani. Az éteri lelkekkel harcolt, és vesztésre állt. Bármelyik pillanatban széttéphették a lelkét. Billi átszökkent a Pecséten. Mintha csupaszon ugrott volna a mélyhűtőbe, a hideg megragadta a tüdejét, és felhörrent. A fekete füst, amelynek már szilárd, csápszerű tömege volt, megérezte a jelenlétét, és felé fordult. Billi a szájába kapta az ezüst feszületét, és keményen ráharapott, aztán megragadta Kayt. Megpróbálta 9
Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! – Mózes V. könyve 5.6.
felemelni, de egy láthatatlan erő a padlón tartotta. A csápok elkezdtek felmászni a lány lábain, és érezte, ahogy a hidegük a bőrén át a csontjáig hatolnak. Jaj, istenem, nem tudom... Arthur megfogta a Tükröt, és kihajította a Pecséten kívülre. A hangok sikoltoztak, de csak egy pillanatig. Billi összeesett a sötétben. Erezte, hogy Kay elernyed alatta. Jéghideg volt. Köré fonta a karjait, a hátához simult. Borzongott, de szorosan tartotta a fiút. Gyerünk! Kay köhögött és összerándult. Hosszú, fájdalmas nyögés szakadt fel belőle. Billi érezte, hogy a keze megszorítja az övét. – Billi! – suttogott. Száraz és reszelős volt a hangja. Halk zümmögés hallatszott. A villanyégő életre kelt. Arthur letérdelt a lánya mellé. Sápadt volt a félelemtől. Elaine a hátára fordította Kayt, és a szemébe nézett. Megérintette az ezüstlapot a homlokán. Aztán a sarkára ült, és hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hát, ez az ötlet nem jött be – jelentette ki.
25. FEJEZET – FEKTESSÉTEK AZ ÁGYAMBA! – mondta Elaine. Kay ernyedten lógott Billi és Arthur között. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott, és Billi felnyögött, amikor végre letették a matracra. Arthur erősen izzadt, és kímélte a bal oldalát. – Hogy tartanak a varratok? – kérdezte Elaine. Arthur legyintett, de látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Elaine inkább Kay-jel foglalkozott ismét, megvizsgálta a szemét, a száját és a füleit. A legtöbb talizmánt eltávolította a testéről, és elrendezte az ágy körül. – Jól van? – kérdezte Billi. – Nem lett... nem szállták meg, vagy valami? – Ha arra vagy kíváncsi, hogy fog-e a feje forogni a nyakán körbe-körbe... – Elaine hátrább lépett az ágytól. – Nem, nem szállták meg. Egy kis pihenés, és jobban lesz. Bár lehet, hogy rosszat fog álmodni, azon nem csodálkoznék. Visszavonultak a nappaliba. Billi lerogyott a kanapéra. Rosszul volt, és kimerült. Kay elbukott. A lány egészen biztosra vette, hogy sikerül neki. Mind azt hitték. De túl korai volt – nem ez volt a megfelelő időpont, hogy megtörténjen. Billi tudta, hogy mit fog érezni Kay, amiért elbukott a Próbán, amikor felébred. Tudta, milyen érzés a bűntudat. De ezt a bűntudatot nem egyedül Kaynek kellett cipelnie. Együtt szúrták el – nem kicsit. És vajon Kay elég erős lesz-e, hogy újból belevágjon hét nap múlva? Nem tudhatta. Feltételezve, hogy van hét napjuk. Mit fognak csinálni? Az életük hátralévő részében menekülnek? Minden éjjel más lyukban rejtőznek el? Mindig hátrakapkodják a fejüket, hogy követi-e őket a Halál Angyala? Csak egy életük volt. Mihálynak pedig az egész örökkévalóság a rendelkezésére állt.
– Hát akkor ennyi! – szólalt meg Arthur. – Az én ostoba hibám. – Nem, apa! Igazad volt, mi hibáztunk. Mi erőltettük rád. A férfi felnevetett, de nem sokáig, mert elsápadt és összegörnyedt. Összeszorított fogakkal felszisszent, amikor kiegyenesedett. – Rám erőltettétek, mi? Én csak... reménykedtem. – Majdnem felnevetett újból, és Billi figyelte, ahogy felderül az arca. Arthur valamit viccesnek talált, hát ez kitűnő! – Ostobaság. Reménykedni. Elaine Arthur karjára tette a kezét. Billi elkapta a pillantását, amely tele volt mélységes aggodalommal. Legalább ennél rosszabb már nem lehet – gondolta Billi. Elaine a férfi mellkasára mutatott. – Ne szégyenlősködj! Hadd nézzem meg! – Semmiség – felelte. Vigyorgott, de nem túl felhőtlenül. – Rosszabb is volt már. Elaine rá sem hederített. Levettette vele a házikabátját, és felhúzta a pólóját. Csupa vér volt a hasa. A kötései barnák voltak a megszáradt vértől, és friss, skarlátszín ütött át rajtuk, vékony csíkokban folyt le a hasán. – Te agyalágyult, tökfejű idióta! – mondta Elaine. A szekrény felé bökött a hüvelykujjával. – Billi, hozd a felszerelésemet! Az alján van. Az elsősegélydoboz katonai felszerelés volt: teli kötszerrel, morfiummal és tűkkel. Elaine kezdte levágni a használhatatlan, régi kötést. Billi összerezzent, amikor Elaine letépte a kötszert. Arthur rosszallóan nézett rá, amikor lepattintotta egy injekciós tű műanyag védőburkolatát. – Semmi drog! – Mártír az utolsó lélegzetéig – felelte Elaine. – Kussolj, és feküdj le!
Arthur nem törődött vele, hanem felkönyökölt, és közelebb intette Billit. – A többiek várni fognak. Tudniuk kell, hogy a Megkötés meghiúsult. Nem akarom, hogy meggondolatlanul cselekedjenek abban a tudatban, hogy elkaptuk Mihályt. – Hagyd őt, Art! A kislány már eleget tett. Így van, eleget tettem. Milyen jogon parancsolgatott neki? Nem az ő gondja. Nem mondta el elég világosan? Megpróbálta rávenni Kayt, hogy szálljon ki, és tessék, mi lett vele. Billi a hálószoba ajtajára nézett. Talán ezek után Kay rájön, hogy a Templomosok csak bajjal járnak. De volt olyan, hogy „ezek után"? Mihály végiggyilkolja a várost. Arthur lázrózsás arccal felnézett a lányra. Megkövetelte az engedelmességét, ő pedig nem adta. Már nem volt Templomos. A férfi nem parancsolgathatott neki. De... Ha nem Billi gondja, akkor kié? Saját maga miatt kellett megtennie, nem értük. – Hol várnak, apa? – Southwarkban. A katedrálisnál. – Sürgető volt a hangja. – Misére ott lesznek. A tű ekkor a lábába hatolt, és a férfi lehanyatlott a kanapéra. Elaine Billire pillantott. A lány biztos volt abban, hogy mondani akar valamit. De Elaine inkább a szájába harapott, és munkához látott. Reggel öt óra. Reggel öt óra volt, egy óra múlva kezdődik a mise. A világ még aludt, ő pedig ismét itt volt. Billi üres tekintettel meredt az ablakon kívül terjengő ködbe, rá akarta venni magát, hogy felkeljen, felvegye a kabátját, és kimenjen. A garázs mögött talált egy régi versenybiciklit. Nem volt túl rozsdás a lánc, és még a lámpához is talált elemet egy szerszámosládában, az egyik polcon. Billi felhúzta a cipzárt a kabátján, és a fejébe húzta a kapucniját, hogy csak a szeme látszott ki.
A jeges köd kísértetszerű hullámokban tört meg körülötte, és a recsegő pedálok hangján kívül néma volt az éjszaka. Billi félálomszerű, mechanikus kábulatba merült, csak hagyta, hogy a lábai fordítsanak a kerekeken, az előtte világító halvány lámpafényre koncentrált. A fekete aszfalt futott a kerekek alatt, miközben behajtott London belvárosába. Gyilkos Idő, így nevezték a Templomosok az éjszaka és a hajnal közötti ködös időszakot. Hányszor feküdt félálomban az ágyában, és hallgatta, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és apja fegyverei csörömpölnek a konyhaasztalon? Aztán az imádságokat és az ölésről és gyilkosságról szóló mormoló párbeszédeket? Az álomszerű emlékekből a zörrenve leeső biciklilánc rázta fel. Lazán lógott a földre. A lány megállt az út mellett, és megvizsgálta a bringát. Basszus, basszus, basszus! Eltört. Nem tudta megjavítani. Körülnézett. Fleet Street. Southwark még mindig jó pár kilométernyire volt. Letette a lerobbant bringát, és felszállt az éjszakai buszra. Megütögette a zsebét, és megkönnyebbült, hogy nem felejtette otthon a tárcáját. Nem engedhette meg magának, hogy... Nevetés szállt felé a sötétségből, és Billi szíve megdermedt. Nyers, gonosz, rosszindulattal átszőtt nevetés volt. Visszhangot vert a falak között a szürke ködben. – Isten hozott itthon, Templomos! – A hang, egy nő hangja, mintha Billi válla mögül jött volna. A lány megpördült. Semmi sem volt ott. Újabb nevetés hangzott fel, éppolyan komisz. Először homályos, halvány árnyakként siklottak elő a sötétségből, aztán két nő alakját vették fel – az árnyékba burkolt nővérek voltak, akiket először a kórházban látott. Megálltak az utcai lámpa narancssárga fénykörében. Mindkettő egy ragadozó türelmével mozgott, a szemük mohón csillogott. Amelyikük összetörte magát a lépcsőházban, csámpásan járt a tökéletlenül gyógyult testével, a bal lába és a csípője egy része helyes szögben
volt, az arca még mindig feketén duzzadt. A köd fehér indákban csavarodott hosszú, karcsú végtagjaira: kísérteties ölelésben. Az irányítást átvették Billi ösztönei, az ösztönei és a rettegés. Átfutott a Fleet Streetről nyíló sikátorokon, a lába gondolkodás nélkül vitte dél felé, futott a csupasz, csúszós macskaköveken, amelyeken kemény visszhangot vert a talpa. Az iszonyat minden fájdalmat felülmúlt. Körülnézett, csak egy pillanatra. Semmi. Hol vannak? A Pump Court felé fordult, és ott álltak. Az üres üvegablakok arctalan nézőkként figyelték Billit, ő pedig nézte, ahogy a nővérek szétválnak, egyikük mögé kerül, hogy elvágja a visszautat, a másik pedig elölről közeledett. Tökéletes vadászok voltak, saját maguk felé kényszerítették a prédát. Billi balra ugrott, aztán azonnal jobbra fordult. Elszökkent az élőhalott mellett, és kemény, éles körmöket érzett a ruhája ujjába marni, de túlságosan kimelegedett és túl rémült volt ahhoz, hogy érezze a véres karmolásokat. Átrohant az alacsony mennyezetű, fehérre festett, oszlopos kerengőn. Egyetlen gondolata volt csak. Menedék! Megpillantotta. Hirtelen magasodott fölé. A köd és a sötétség ellenére a sápadt kőépület magas, büszke, ólomüveg ablakai és hatalmas, fekete ajtói mintha sakkban tartották volna a sötétséget. Temple Church. Nincs az az Éhes Holt, amely meggyalázná Isten házát. Ha Billi eléri, biztonságban lesz. Billi átfutott a hajnali zúzmarával meghintett, kövezett udvaron. A két élőholt sikított, Billi pedig elmosódott mozgást látott maga előtt. Elesett a bejárathoz vezető lépcsősoron. Vasmerev ujjak vájtak a vállába, de valahogy kitépte magát. Menedék! Kinyúlt, hogy megérintse az egyetlen reményét, a széles, boltíves nyugati ajtót. Hirtelen hátrarántották. Az egyik
nő Billi torkára fonta az ujjait, felrántotta a padlóról, a lány feje pedig lüktetni kezdett a vértől. – Menedék! – suttogta Billi kinyúló kézzel, kitárt ujjakkal. Az ujjhegye már olyan kínzóan közel volt! A templom ajtaja kirobbant, hurrikán söpörte félre. Megsemmisítő, fehér fény borította el őket, a nővérek pedig pokoli, lidérces sikolyt hallattak, majd elsöpörte őket a ragyogó, üvöltő hullám. Billi a fényességtől bénultan a földre zuhant. A fény mindent eltörölt körülötte, és ezernyi hangot sodort magával, fülsiketítő, haragos üvöltést. A lány összegömbölyödött, szorosan behunyta a szemét, a kezével eltakarta az arcát, de a fény elől nem volt menekvés. Átégett a szemhéjain, a retináját perzselte. Aztán eltűnt. Billi csak feküdt. Túl rémült volt, hogy megmozduljon. A feje visszhangzott a hangok hirtelen hiányától, és egy vagy két perc múlva merte csak leereszteni a kezét, és lassan kinyitni könnyben úszó szemét. Az ajtó egyetlen zsanéron lógva nyikorgott. A fa elgörbült, és hamu fedte. Billi mögött szilánkok mélyedtek a falba. A vámpírokból semmi sem maradt, csak fekete maszat azon a helyen, ahol álltak. A templom falait odabent hamu szennyezte, és a padlólapok repedezettek, feketék voltak, mintha óriási hőségnek lettek volna kitéve. Több ezer apró, égett papírdarab, az imakönyvek lapjai lebegtek a levegőben, akár a tündérek bálján. A kövön üvegzápor csilingelt. Minden egyes ablak összetört, hegyes üvegfogak meredeztek a kőből. Vékony füstoszlopok keringtek a parázsló maradványokból, amelyek valaha a templom padsorai voltak, de most csak torz, elhamvadt csontvázak. De az elpusztult, kiégett héjban Billi megpillantott valakit. A kórus közepén egyedül, ragyogva a sötétségben, mintha belülről fénylene, egy férfi állt. Billi hunyorgott, mert olyan élesen világított, akár egy emberré vált csillag. De lassan elhalványult, az energiája elfogyott, a lány pedig felhörrent.
Mihály ikertestvére is lehetett volna. Ugyanaz a sima, márványból faragott arc, ugyanaz a vastag, érzéki száj. Csak a szeme különbözött: fekete szemüveg mögé rejtette. A füst tompafekete öltönnyé állt össze körülötte. A lány felé indult, a padló sistergett, amikor a csupasz talpak a felforrósodott, fényes kőhöz értek. – Üdv! – szólt. Olyan fényesen ragyogott, akár a legfényesebb csillag. A Hajnalcsillag. – A pokolba! – nyögte Billi. A férfi mosolygott. – Pontosan. Az Ördög ekkor kinyújtotta a kezét, és felsegítette a lányt.
26. FEJEZET BILLI ARRA SZÁMÍTOTT, hogy fájdalmat vagy forróságot érez majd, amikor megérinti. De nem, egyszerű, langymeleg tenyér érintése volt. Egyáltalán semmi különös nem volt benne. – Nos, SanGreal? – A férfi nézte őt. A megolvadt tűzáldozat közepén állt, és a füst és gőz kipárolgása kígyóként örvénylett a végtagjai körül. A száján halvány mosoly játszott, de ahogy az ajkát megnyalta, abban mohó éhség volt. Billi a kör közepére lépett. A templom legrégebbi része volt, itt avatták fel Jézus Krisztus Szegény Lovagjainak Rendjébe, a templomos lovagok közé. Eszébe jutottak a gyertyák, a kilenc üres szék és a többiek, akik a Rend eddigi és ősi védnökeinek arcmásai között álltak. Még mindig ott voltak. A padlón körülöttük nyolc, kőből faragott lovag állt. William Marshall. Geoffrey de Mandeville. Gilbert Marshall, többek között. De most a vonásaik behorpadtak, torz, féregszerű formába olvadtak, minden nemességük kifacsarodott és elpusztult. A Sátán egy füstölgő márványoszlopon dobolt hosszú körmeivel. – Megpróbáltál átjönni a rituálé közben. De lezártuk. Hogyan? A férfi kört rajzolt a levegőbe. – Nincs szükségem holmi bizsukra, hogy eljöjjek a Földre. – Az egyik képmásra taposott. Az arc viaszként olvadt el. – Nem kötődöm a Tükörhöz. Az én fajtám úgy jön-megy, ahogy kíván. – Nem vagy fogoly a Pokolban? – Mi az a Pokol, SanGreal? – tárta ki a karját. – A Pokol az éhező gyermekek sírása. A Pokol, amikor kegyelemért könyörögsz, és visszautasítanak. A Pokol, amikor a férfi megcsalja az asszonyt. – Összetette a két tenyerét, és elmosolyodott. – A hazugság apa és gyermek között. – Megpaskolta a mellkasát. – A Pokol ott van, ahol a szív. – Az
Ördög körülnézett a rommá lett templomban. – Ha Isten meghall minden imát, ki hallja meg az átkokat? A fájdalomkiáltásokat? A keserű hazugságokat? Mi. Végül olyan nagy lesz a kín, hogy az Éter kinyílik, és az ördög az anyagi világba lép. – Hazudsz! Ha ez igaz, az utca tele lenne ördögökkel. – És honnan tudod, hogy nem így van? Billi hátrálni kezdett, de nem volt hová futnia. Ahogy visszafelé haladt a templomban, a szentély felé, a Sátán közelebb lépett. Billi hirtelen érezte, hogy a háta az oltárhoz ér. A férfi megállt. – Segíteni jöttem – szólt. – Hogyan? A lány mögötti oltárra mutatott. A hatalmas márványtömbben egy kard állt. Büszkén, fényesen, magasan. Két méter hosszú volt, a pengéje csupán hüvelykujjnyi széles. Inkább vívótőrnek látszott, és valószínűleg a legkisebb csapásra is vágott. A markolatot ezüsttel vonták be, és elég hosszú volt, hogy két kézzel lehessen fogni. A gomb egyszerű dió formájú volt. A fény higanyként futkosott az élén. – Mi ez? – kérdezte a lány. Nem tudta levenni róla a szemét. – Az Ezüst Kard. – Ki csinálta? – Én. A Lázadás idején. A Lázadás. A Mennyei Háború. – Az a kard megöli az Éteri lényeket. Garantálom – mondta a Sátán. Billi felmászott az oltárra. A kard egyszerű, elegáns volt, dísztelen. Nem voltak rajta drágakövek, faragások vagy erőrúnák. De a célnak olyan tisztaságát sugározta, amelyet más kardok épp csak súroltak. Az első és legtökéletesebb fegyver. – Jézus Krisztus... – szólt Billi. – Őt is. A lány megérintette a markolatot, és energiahullám futott fel a karján, elektromossággal töltve fel a testét. Megrázkódott,
amikor a tűz átrobbant a szívén, de aztán elpárolgott a fájdalom, és eltelt erővel. Az ujjai a markolatra fonódtak, ő pedig óvatosan meghúzta. A penge erőfeszítés nélkül csusszant ki a kőből. A lány arra számított, hogy mozdíthatatlan lesz, tekintettel a furcsa arányaira, de egy ecset könnyűségével simult a tenyerébe. A lány a levegőbe írta a nevét a hegyével, és a kard a legapróbb csuklómozdulatára is válaszolt. – Ez a kard sérthetetlenné tesz Mihály erejével szemben. – Nekem adod? – Nem, elcserélem. Egyezséget ajánlok. – A lelkemért? Az Ördög elvigyorodott. Közel állt Billihez, és a szájából régi, rothadó hús szaga szállt fel. Kisétált a lerombolt nyugati ajtón. – Gyere velem! A ködből egy régi, rozsdás autó gördült elő. Fekete lehetett, de olyan mocskos volt, hogy lehetetlen volt megállapítani az eredeti színét. A festék kérges, öreg bőrként hámlott a karosszériáról, a motor pedig mély hangon zörgött, mint egy horkoló óriás. Billi érezte, ahogy a vibráció a talajon át a csontjaiba áramlik. A sofőr rongyokat viselt, és alig volt több egy bőrrel borított csontváznál. A szeme, szája, még a füle is össze volt varrva. A tépett bőrt régi, barnává száradt vér borította. Billi ujjai az Ezüst Kardra szorultak. Az Ördög beszállt, és elhelyezkedett a foltozott bőrülésen. – Nem foglak bántani, SanGreal. Erről beszélt Elaine. Az ördögök nem tudnak kárt tenni az emberekben. De Billi tudta, hogy iszonyatos veszélybe került. A kocsi belsejében világító halvány lámpák meleg aranyfényt árasztottak, a motor halkan dorombolt, és a kinti hideg szurkálta a lány bőrét. Beszállt. Az Ördög felsóhajtott, amikor a lány becsukta az ajtót. Billi figyelte, ahogy elfut mellettük az utcai lámpák narancssárga fényétől megvilágított, ködbe vesző, homályos város. Az elmosódott fényfoltokat sötétség vette körül, amely az
épületek beszögelléseiben elmélyült. Feketeség gyűlt fel a hidak alatt, az üres kapualjakban és a belvárost behálózó mellékutcákban. Billi megpillantott egy fiatal lányt, alig idősebbet, mint ő, aki egy szedett-vedett hálózsákban feküdt összegömbölyödve egy sikátor szájában. Elgondolkozott azon, hogy vajon ott lesz-e még reggel, vagy elragadják az árnyak? Talán az Ördögnek igaza volt, és a Pokol itt volt, az ablak túloldalán. Az autó az üres utcákon haladt, és úgy tűnt, mintha a fény elhúzódna az útjából. A sötétség a kerekekre fonódott, és épp csak a látótávolságon kívülről, Billi érzékelte más dolgok hidegét. Talán a sötétben portyázó ördögöket, akik az átkokra és a kárhozat ígéretére feleltek. Láthatatlanul ólálkodtak Billi mellett, az uruk jelenlétében. Az ablakon túli város elhalványulni látszott, míg nem maradt más, csak a köd. Aztán az autó megállt, az ajtaja pedig kinyílt. A sofőr mélyen meghajolt, amikor az Ördög kiszállt. Billi lépett ki másodiknak, majd körülnézett. Elaine háza előtt álltak. – Miért jöttünk ide? – Az emeleti ablakok sötétek voltak. Biztosan mindenki aludt. – Hogy teljesíthesd az egyezségünk rád eső részét. – A lelkemet akarod? Az Ördög felnevetett, de nemet intett. Megérintette a zárat, és a lakás ajtaja kivágódott. A lépcsősorra mutatott. – Azt akarom, hogy öld meg az apádat! – szólt.
27. FEJEZET – NEM! – Ml MÁST MONDHATOTT VOLNA? – Biztosan? Nem akarod megmenteni az elsőszülötteket? – Az Ördög felhúzta egyik szemöldökét. – Vagy Kayt? Nem érdemli meg, hogy megmeneküljön? – A lány kezére kulcsolta az ujjait, és megszorította, a kardmarkolatra préselte az ujjait. – Ha fordított lenne a helyzet, gondolod, hogy Arthur tétovázna? Billi igent akart mondani, az apja nem választaná a szolgálatot a lánya helyett, de a szavak nem voltak hajlandók kijönni a száján. Emlékezett Mihály szavaira – és hogy hogyan tette a karjára a Templomosok kardját. Arthur nem tett semmit. Az ő élete, vagy minden elsőszülött gyermek élete. Egyáltalán nem lenne más választás Arthur számára. – Jól van. – Az Ördög felemelte a kezét, vele felemelte a pengét is. Billi minden erejével nyomta lefelé, de nem tudott harcolni ellene. A fegyver hegye a lány nyakát súrolta. A legkisebb nyomásra is felmetszette volna a torkát. – Ő egy pillanatig sem késlekedne, ugye? – Eleresztette Billit. A lány a küszöbön állva felnézett a keskeny lépcsősor tetején világító csupasz villanykörtére. A köd beszivárgott körülötte a kapualjba, párapamacsok forogtak lassan a bejárat előtt. – Nem. – Nem tudta megtenni. Az apja talán a küldetését választaná őhelyette. De Billi nem volt olyan, mint az apja. Talán gyűlöl te őt, de ha Templomos nem volt, orgyilkos végképp nem. – Miért akarod a halálát? – Azt mondják, félek Arthur SanGrealtől. Igazuk van. – Az Ördög levette a szemüvegét. A szeme... Nem volt szeme. Vér száradt a szemgödrei szélére, a szemhéjak összetöpörödtek és felpöndörödtek, felfedve a két üres, sötét lyukat. Megragadta Billi arcát, és olyan közel húzta magához, hogy csak centiméterekre volt tőle.
– Mert végre találkoztam egy halandóval, aki kegyetlenebb, mint én. – Üres szemgödreire mutatott. – Apád munkája. Billi el akarta fordítani a fejét, de nem tehetett róla, csak bámult a szemgödrökbe, és végtelen sötétséget látott, mélységet. Minél tovább nézte, annál inkább érezte, hogy zuhan, zuhan mindörökké. – Évekkel ezelőtt megidéztek, egy püspök, aki azt hitte, majd tud nekem parancsolni. De ahogy felbukkantam, a Templomosok közbeléptek. – A lyukakba dugta két ujját. – Az Éteri Birodalomból az agyag földjére lépni nem könnyű, és nem is kíméletes dolog. A valóság burkát átszakítani hatalmas erőfeszítésbe kerül, és legyengülve, zavartan érkezünk meg. Máskülönben az apád nem tehette volna meg, amit tett. Így szerezték meg a Templomosok a Goetiát. Ettől a püspöktől. – Megölted a papot? – Én? Nem én, SanGreal. – Visszalökte az arcára a szemüveget. – Arthur büntette meg a szegény fickót. – Billi arca tükröződött a sötét lencsékben. – És a halála nem volt kíméletes. Billi elejtette az Ezüst Kardot, és az csörömpölve hullott a hideg kőre. – Öld meg magad! – szólt. Szorosan összekapaszkodtak, Billit erősen a falnak nyomta az Ördög. Lassan elengedte a lányt. Véres körömnyomokat hagyott az arcán. A szájába vette egyik ujját. – Tudod, mi futott át az anyád agyán, amikor vérbe fagyva feküdt a folyosón? Egyedül és elhagyatva? Rádöbbent, hogy előbb vagy utóbb te következel. – Kegyetlen mosoly ömlött el az Ördög arcán. – A mártírok közé fogsz tartozni. Nem ez minden Templomos sorsa? – De én nem vagyok Templomos. Az Ördög felnevetett. – Tényleg azt hiszed, hogy van más választásod? Azt hitte? Kilépett a Rendből, és mégis itt volt, tette, amit az apja kívánt. Sosem fogja elengedni. Saját magát kell megszabadítania.
Billi a kardért nyúlt. – Nem, nem azzal. Meg kell találnod a magad módját, hogy megtedd. Ezt hagyd itt, míg végzel. Billi felment a lépcsőn. Kinyitotta az ajtót, és belépett a nappaliba. Azt hitte, ébren lesznek, de Elaine a kanapén kuporgott hortyogva. Az asztali lámpa égett, a nő ölében pedig A talizmán című nyitott könyv hevert. Billi ellopakodott mellette, és kivett egy kést a konyhaszekrény fiókjából. Keskeny pengéjű nyúzókés volt, merev és enyhén íves. Könnyedén be fog siklani a bordák közé. Orgyilkos fegyvere – így nevezte volna Percy. Utálta a kést, mert egy mosoly mögé is el lehetett rejteni. Azt mondta, az orgyilkos úgy öl, hogy közben magához öleli az áldozatát. Billi belépett a hálószobába. A függönyök meglebbentek a huzatban – az apja sosem csukta be teljesen az ablakát, még akkor sem, ha odakint havazott. Épp elég fény hatolt be a résen, hogy lássa, a férfi alszik. A hátán feküdt, a takarók félig lelógtak az ágyról. A felsőtestét friss, fehér kötés fedte. Régi, vékony sebhelyek vonalai látszottak a mellén. Egész életében küzdött, először a Királyi Haditengerészetnél, aztán mint Templomos. Túlélt minden csatát, minden éjféli Próbát élőholtakkal, vérfarkasokkal, szellemekkel, démonokkal. Az Istentelenek joggal féltek tőle. Holdfény csillant meg a kése élén. Minden, hét centiméternél mélyebb mellkasi seb halálos. Billi kezében tíz centiméter volt. – Jamila? A lány megdermedt, amikor az édesanyja nevét hallotta. Még most is ennyire hiányzott az apjának, hogy őhelyette először a halott feleségét látta? Billi mindig is csak egy szegény második volt egy kísértethez képest? Arthur a halált szerette, nem őt. A férfi feje megmoccant, amikor felegyenesedett, és a fa fejtámlának dőlt. Egy holdfénycsóva esett az arcára. A szeme piros volt, még mindig zavaros a morfiumtól, de lassan magára talált. – Billi – nyögte. – Azt hittem... nem számít.
Aztán meglátta a kést. A pillantása a fegyverre szegeződött, mintha nem hinné, amit lát. Talán az agya csak nem fogta fel. Orgyilkos. A legjobb orgyilkosokat szerették az áldozataik, míg túl késő nem lett. Hogyan lehetne másképp a célpont közelébe férkőzni, ha nem bízik az emberben? Ha nem szereti? Hogyan lehetett volna másképp megölni Arthur SanGrealt? Egy élet több ezerért. Egy élet több százezer életért. Az Ördögnek igaza volt: ha fordított lenne a helyzet, Arthur nem tétovázna. Lassan felemelte a fejét, míg a kék szempár nem találkozott az ő fekete szemével. A férfi arca kissé meggyűrődött, és a szeme körüli ráncok kiemelkedtek. Rámosolygott. – Értem – szólt. Lenézett a mellkasára, aztán az ablakon át beszűrődő fény felé fordította az arcát. És várt. Billi az ágy mellett állt, és a szíve úgy kalapált, hogy hallotta. Verejték borította a hátát. Csak néhány lépést tett, a lába mégis remegett az erőfeszítéstől. Csak a keze volt biztos. Behunyta a szemét. Rebecca Williamsonra gondolt, aki egyedül és rettegve halt meg. Ahogy az ő anyja. Ahogy az apja is hagyja majd egy nap őt is meghalni. Egy élet az elsőszülöttekért. Az apja élete. Fellendítette a kezét.
28. FEJEZET A KÉS BELEÁLLT AZ ÁGYTÁMLÁBA. Arthur felnézett a lányra. Cserzett arcán könnyek folytak. Az ajtó kivágódott, és felgyulladt a villany. Billi pislogott a hirtelen támadt világosságban. Elaine az ajtókeretbe kapaszkodva állt. A haja vad volt, akár egy boszorkányé, és kettőjükre bámult, aztán az Arthur mellett néhány centiméternyire meredező késre. A szája elnyílt, aztán dühös fintorba torzult az arca. – Mondd el neki, Arthur! Mondd el! – sziszegte összeszorított fogakkal. Aztán megigazította magán a lötyögő pizsamát, és az ajtót bevágva maga mögött kiviharzott. – Édes istenem! – Billi ellépett az ágytól. Egész testében reszketett. A fában rezgő csillogó pengére meredt. – Mit? Mit, apa? Arthur felült. – Sajnálom, Billi! Sajnálom ezt az egészet. Bárcsak lenne más módja! De te nem tudhattad. Kay volt az. Hirtelen nehezére esett levegőt venni. Arthur mélyet lélegzett, aztán folytatta: – Kay mondta, hogy eljön ez az éjszaka. – Megfogta a lány kezét, csak így maradt abba a reszketése. – Megjövendölte, hogy meg fogsz ölni. Billi vadul rázta a fejét. – Nem, Kaynek nincs ekkora hatalma. Ő maga mondta. – Telekinézis, telepátia, auraolvasás, mindenféle érzékeken túli érzékelés, de ilyen nincs, nem lát a jövőbe. – Feláldozza, akit szeret, azért, hogy megmentse őket. Ezt mondta Kay, még amikor először rátaláltunk. – Az apja hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. Olyan sokáig őrizte ezt a titkot, hogy alig tudta kimondani. – Azok a rohamok, amelyektől szenvedett, látomások voltak. Először nem értettük. De ez folyton visszatért.
– Miért nem mondtad el nekem? – Nem tudtam, kicsim. Nem tudtam. Kicsim? A becézés valahogy nem tűnt helyénvalónak az apja szájából. Arthur esdekelve nézett rá, az arca sápadt, vértelen volt a holdfényben. Mint egy halott ember arca. Folytatta: – Kay tudta, hogy valami közeleg, valami szörnyűség. És tudta, hogy csak te tudod megállítani. – Kikászálódott az ágyból, és nekidőlt az oszlopának. – De nekem meg kell halnom. Jaj, istenem! Hát persze! Hogy megállítsák a tízedik csapást. – Ezért tanítottalak téged úgy, ahogy, Billi. Muszáj volt. Gondolod, hogy mindenki közül pont neked kívántam volna ezt az életet? Kay megpróbálta elmondani neki. Nincs igazad az apáddal kapcsolatban. Kay tudta, látta, hogy Arthur igenis szereti őt. – De nem mutathattam ki, mennyire fáj, hogy... kegyetlen vagyok veled. Meg kellett keményíteni a szívedet. Az irányomban. Könyörtelennek kellett hogy neveljelek, hogy meg tudd tenni, ami szükséges. Ez beteges! – Hogy meg tudjalak ölni, ha kell. – Billi behunyta a szemét, a feje forgott a hallottaktól. Az apja arra nevelte, hogy megölje őt. És a többi Templomos, még Percy is, biztosan tudta. Egész életében mindenki hazudott neki. – Mondj valamit, Billi! – Jézusom, sosem tudtam, mennyire őrült vagy, egészen mostanáig! – Az ajtóhoz hátrált. Úgy érezte, csapdába esett és fuldoklik. – Te beteg, beteg rohadék! Hogy tehetted ezt velem? Kay kinyitotta az ajtót. A haja kócos volt, félig eltakarta az arcát, még hullaszerűbbnek látszott, mint Arthur. Próbált mondani valamit, de csak zavart rettegéssel bámult rájuk. Billi odafordult hozzá. – És Kay? Kay tudta? Arthur nemet intett.
– Nem. Azok a látomások az őrületbe kergették. Elaine egyfolytában azon dolgozott, hogy visszahozza. De a jóslat ereje elveszett. Billi eltakarta az arcát, nem tudott sírni, nem tudott sikítani – csapdába esett a gyűlölet és a szánalom között. Arthur átölelte. – Ne nyúlj hozzám! A férfi lehajtott fejjel elhátrált tőle. Hazugságok, hazugságok, hazugságok! A templomos lovagok. Rohadékok! Kimentek a nappaliba. Elaine elhúzta a függönyt, beeresztette a hajnal előtti fényt. Arthur kicsoszogott Billi után, Kay pedig csak bámult. Kimerültnek kellett volna lennie, de az Ezüst Kard remegő energiái még mindig áramlottak Billiben, mélyen a csontjai velejében. – Mondd el, az elejétől fogva! – kérte Arthur. Billi rájuk meredt. Finom változást látott mindannyiuk arcán. Az apja majdnem ellágyulva figyelte őt. A titka terhe megszűnt, Billi látta a könnyebbséget, csak egy pici könnyebbséget, de az acélos álarc helyett valami új volt az arcán. De a lány dühe még mindig forrt. Nem tudta megbocsátani azt, ahogy az apja bánt vele. Ahogy mind bántak vele. Kay, aki még mindig gyenge volt a rituálén Ítéltektől, nekidőlt a falnak, távol Billitől. Félt. – Sátán – szólalt meg. – Találkoztál a Sátánnal. Arthur megmerevedett. Kihúzta a kést az ágytámlából, és letette az asztalra. – Hol? – A Temple Churchben várt rám. – De miért nem jött át a rituáléban? – kérdezte Kay. Billi nem tudta biztosan, hogy elégedett vagy csalódott. – Azt mondta, hogy az Éteriek gyengék, amikor először lépnek az Anyagi Birodalomba. – Billi az ablakra nézett; az
Ördög rég nem volt sehol. – Felajánlotta nekem az Ezüst Kardot, de csak miután megöltelek. – Hogy Kay jövendölése beteljesüljön – tette hozzá Elaine. Kay hirtelen megmozdult. – Nem jósoltam meg semmit. Tudjátok, hogy nem. Elaine megrázta a fejét. – Nem most, Kay. Amikor először eljöttél hozzánk. Akkor kellett volna fogadni a lóversenyen. – A nő felnevetett, de a nevetés elhalt a rossz tréfával. A félelem sűrű volt a szoba levegőjében. Arthur szólalt meg: – A fiatal médiumok kimagasló teljesítményre képesek. De ez kezelhetetlen, és beleőrülnek. Te már rossz állapotban voltál, amikor megtaláltunk. – Kayre nézett. – Nevelőotthonról nevelőotthonra költöztél. Balin atya fogadott be a templomba, amikor Elaine elkezdett gondoskodni rólad. De jövendöltél. Valami halálos és iszonyú közelgett, és te azt mondtad: „Feláldozza, akit szeret, azért, hogy megmentse őket." – Elainehez fordult. – Vitatkoztunk azon, hogy mit jelenthet. A jövendölések, főleg azok, amelyek jóval előbbre tekintenek a jövőbe, veszélyesen félreérthetők. – És te azt hitted, rólad szól? – kérdezte Billi. – Ki másról szólhatna? – kérdezte az apja. Billi behunyta a szemét. Ki akart zárni mindent. Túl sok volt. Egy gyerek homályos jóslata miatt töltötte az elmúlt öt évet azzal, hogy ütötték, próbára tették, edzették, és arra tanították, hogy szörnyű dolgokat tegyen. Mindezt azért, hogy felkészüljön az apja megölésére. Billi küzdött a levegőért. Mintha egy hatalmas, láthatatlan satu szorította volna minden oldalról. – Én sosem akartam ezt, Billi – szólt Arthur. Őszintének tűnt, de akkor mi van? Ezt az életet adta neki. Kay megérintette a lány kezét. Billi felnézett rá, és annyi lágyság volt a pillantásában, a szeme kék csillanása annyi gyengédséget tükrözött, hogy ha Billi bárki más gyereke lett volna, és nem Arthuré, sírva fakadt volna. A fiú ujjai a kezére
kulcsolódtak, és Billi érezte, milyen puha a bőre a sajátjához képest, amely a hosszú évek fegyveres gyakorlásaitól kemény volt, tele bőrkeményedésekkel. Elaine megköszörülte a torkát. – Mit csinálunk most, Art? Az apja először Billire, aztán Kayre nézett. Elmosolyodott, de szomorú volt. Legyőzték. – Menekültök. Elmennek. Elaine és Kay Jeruzsálembe megy majd az Elátkozott Tükörrel. A szúfik, rabbik és papok között, úgy remélték, lesz valaki, aki képes megállítani Mihályt. Eközben Arthur megszervezi az elterelő hadműveletet, egy támadást, ami elvonja Mihály figyelmét, és remélhetőleg megakadályozza majd, hogy rájöjjön, a Tükör rég eltűnt. Billi el fog rejtőzni. Azzal, hogy a jóslat nem valósult meg, Arthur szerette volna minél messzebb tudni a lányt a közelgő harctól. Billi segített Kaynek csomagolni. Elaine fogott két kukazsákot, tele Oxfam-ruhákkal, és kiborította a hálószoba padlójára. Billi felvett egy barna nejloninget, narancssárga csíkokkal, és a fény felé tartotta. Elaine szándékosan választotta ezeket a vacak holmikat? Hát ez totál... – Ne káromkodj! – szólalt meg Kay. – Nem is mondtam semmit. – De nagyon erősen gondoltad. Billi talált egy csomag meleg alsót. Nem akarta tudni, honnan tudta Elaine a méretet. Gyorsan belegyűrte a bőröndbe. – Megint elmész – mondta. – Mehetnénk együtt, ha akarod. – Billi akarta. Mindegy, mit mondott az apja. Ha Kay akarta volna. A fiú megrázta a fejét. – Nem. Így biztonságosabb. – Nem nézett a lányra, a ruhákra figyelt. – Hiányoztál, tudod jól. Billi bólintott.
– Ha már az elején elmondtad volna, a dolgok sokkal egyszerűbbek lettek volna. – Te vagy az egyetlen barátom, Billi. – Elhallgatott. – Talán több is, mint barát? Billi arra gondolt, mit érzett, amikor megcsókolta a Trafalgar Square-en. Elmosolyodott. – Akkor hisztis voltam. Az nem számít bele. Kay a bőröndbe tette az utolsó pulóvert, aztán becsukta. Billi hallotta, ahogy Elaine és Arthur vacsorát készít. Tányérok zörögtek és csörömpöltek egymáson. Fütyült a teáskanna. – Meg tudod csinálni, Kay – fogta kézen Billi. – Legyőzöd Mihályt. Tudom, hogy megcsinálod. Kay a homlokát ráncolta. – És aztán? – kérdezte halkan. Billi nem válaszolt. Még ha vissza is tér, ők nem lehetnek együtt. Billi nem volt Templomos, a fiú viszont igen. A Rend jelentett számára mindent. – Nem igaz. Nem jelent annyit, mint más dolgok. Billi felhúzta az egyik szemöldökét. Kay megint olvasott a gondolataiban. De valahogy most már nem számított annyira. – Akkor talán olyanok leszünk, mint a normális emberek? Egyikük sem mondott semmit. Mindketten tudták, hogy ez valójában soha nem fog megtörténni. Elaine dörömbölt az ajtón. – Kész a vacsora! Az asztal köré gyűltek, míg tálaltak. Arthur elmondta az áldást, aztán Elaine szedett nekik a zöldségből. Billi figyelte, ahogy ő meg Arthur dolgozik, körbeadják az ételt, miközben Elaine telerakja a tányérokat. – Tudjátok, mire emlékeztet ez engem? – nézett végig az asztal körül ülőkön Elaine. – A pészachra. A pészachhal arra az éjszakára emlékeznek, amelyen a Halál Angyala a tizedik csapást küldte Egyiptom elsőszülötteire. Billi Kayre pillantott. Tessék! Azért figyelt ő a Templomosok
tanítására. Kay elmosolyodott. Nem nézett ki valami jól: a rituálé nagyon kimerítette. Billi megérintette a kezét az asztal alatt, gyengéden összekulcsolták az ujjaikat egy pillanatra. – Nem hiszem, hogy ezúttal megállíthatjuk Mihályt azzal, hogy összekenjük az ajtófélfát bárányvérrel – vágott vissza Arthur szárazon. – Tudom! – csattant fel Elaine. – Az a fontos, amit a vér jelképez: az áldozat vére. Ez a legerősebb varázslat. Egy bárány leölése most semmit sem jelent. Az áldozat – Billire pillantott – kell hogy jelentsen valamit. – Elaine fogott egy tál spenótot, és átnyújtotta az asztal fölött. – Régen szerettem elkészíteni az ételt a Széderre. A torma, a borban úszó darált dió meg alma... – Hirtelen felnevetett. – Tudjátok, mit szoktunk csinálni? Hallottatok már Illés poharáról? Billi bólintott. – Megtöltenek egy ötödik poharat is borral, ha esetleg Illés felbukkanna a küszöbön. Elaine összecsapta a tenyerét. – Pontosan! Gyerekkoromban töltöttünk a pohárba, aztán vártunk. De míg mindenki a prófétát várta, minden szem az ajtóra szegeződött. Régi trükk, de a legjobb. Amikor senki sem figyelt, apám kopogott az asztalon. Látnotok kellett volna, mekkorát ugrottunk! – Nevetett, és az asztal fölé emelte az öklét... Bumm. Bumm. Bumm. Valaki kopogott az ajtón. Keményen, határozottan és egyenletesen. Kay hamuszürke arccal meredt a hang irányába. Billi némán felállt, kiment a szobából, és kilépett a lépcsőházba. Forró verejték lepte el a hátát, és tapasztotta a bőrére a blúzt. Ellenállhatatlan rettegéstől vezetve odalépett, elfordította a gombkilincset, és lassan kinyitotta az ajtót.
A kapualjban álló férfi rámosolygott. Nem tett fenyegető vagy hirtelen mozdulatokat. Szükségtelen volt. Billi hirtelen támadt, sokkoló bizonyossággal tudta, hogy elveszett. Igazán, teljesen és tökéletesen elveszett. Mihály volt az.
29. FEJEZET EGYIK LÁBÁVAL A KÜSZÖBÖN BILLIRE MOSOLYGOTT. – Bejöhetek? A lány el akart futni. A keze a kilincsre fagyott. Remegett a lába, és képtelen volt válaszolni. Beletelt néhány másodpercbe, míg erővel szóra nyitotta a száját, és hatalmas erőfeszítéssel megszólalt. – Nem. – Ennyit sikerült mondania. A falon függő mezuzahra. összpontosított. Megállíthatta? Elaine lakása több tucatnyi védővarázslattal volt körülvéve, és a mezuzah volt a legerősebb. Talán... Mihály az öklével összezúzta a dobozt. Kihúzta belőle az apró, finom tekercset, és a mutatóujja és a hüvelykujja közé csippentette. A papír magától lángra kapott. Másodperceken belül hamuvá lett. Akárcsak Billi minden reménye. – Nem tudtatok megállítani a kincstárban. Miből gondolod, hogy ez... – Mihály lerázta a kezéről a hamut – ... majd most megállít? – Belépett a folyosóra. A lány lassan hátrált. Jeges verejték folyt a hátán, és a bőre minden centimétere borzongott Mihály közelgő lépteitől. – Ki az? – kiáltott le Elaine az emeletről. Fuss! El kell futnia. Mindenkinek el kell futnia. Fussatok! Nem tudott kiáltani. A torka szárazon szorult össze. Felhátrált a lépcsőn, a nyitott ajtó felé. Nem merte levenni a szemét Mihályról, aki csak jött befelé, lépéseit a lányéhoz igazítva. De amikor Billi átlépte a lakás küszöbét, hátranézett. Iszonyattal teli pillantása elegendő figyelmeztetés volt. Elaine megfordult és elfutott, megtorpant Billi apja és Kay között. Mihály megállt a bejáratnál. Végigvizslatta a szobát. – Hugues de Payens biztosan csalódott lenne, ha látná, milyen mélyre süllyedtek a templomos lovagok.
– Néha be kell lépnünk a mocsokba, hogy megleljük az ellenségeinket – felelte Arthur. Egy nagykés volt a kezében. Billi nem hitte, hogy sok haszna lenne. Kay sápadtan meredt Mihályra, mint aki rosszul van. Mintha bármelyik pillanatban összeesne, nehézkesen az asztalra támaszkodott. Elaine a kekszesdobozon tartotta a kezét. Mihály a nappali közepére lépett, és élvezte a diadalát. Billi nem kételkedett abban, hogy mind a négyüket meg tudná ölni, a legkisebb erőfeszítés nélkül. – Így a legjobb, elsőszülött. Add ide a Tükröt, én pedig gyorsan és fájdalommentesen végzek veled! – A szeme nem moccant a dobozról. – A tizedik csapás nem kellemes. Egyáltalán nem kellemes. – A szeme várakozón csillant. – Hajnalra, mire kukorékol a kakas, minden fertőzött meghal, én pedig figyelem, ahogy újjászületik a világ. Odafentről. – Foghatod az ajánlatodat, és feldughatod oda, ahová nem süt be a nap! – csattant fel Billi. Az apja a tenyerébe csúsztatta a kezét. Mihály észrevette és felröhögött. – De édes! Arthur, nem hittem volna, hogy ilyen ember vagy. Nem is volt. Billi érezte, ahogy az apja megszorítja a kezét az első két ujjával. Egy, kettő, három. Támadás. A lány balra vetődik, elvonja Mihály figyelmét, Arthur pedig rátámad. Egy kenyérvágó késsel. Az öngyilkosság szó közel sem járt a vállalkozás jellemzéséhez. – Nem – mondta a lány. Az apja megfeszült, de nem mozdult. Billi előrelépett. – Nézd, Mihály! Tudod, hogy nem helyes. Nem fordíthatod így Isten felé az embereket. Nem erről szól ez az egész. Mihály nevetett. – Ó, próbálsz hatni a jó oldalamra? Az emberségességemre? – Ellökte magát a faltól. Forróság és fény sugárzott a testéből. Forró levegő hullámai remegtek kettőjük között. – Elfelejted, halandó, hogy nekem nincs emberségességem. Kay felnyögve lehajtotta a fejét. Az asztalon a tányérok és a poharak rázkódni és ugrálni kezdtek, tea ömlött a sárga terítőre.
Billi még mindig az apja kezét fogva ellépett onnan. Aztán Kay felrikoltott. Az asztal átrepült a szobán, és a falhoz vágta Mihályt. Műanyag potyogott a mennyezetről, ahogy szétrobbant a fa, éles szilánkokat szórva szét a szobában. Néhány Billi arcába repült, mielőtt lebukott volna a kanapé mögé. Egy pillanat múlva ez a bútor is a levegőbe repült, és Mihálynak csapódott. – Fussatok! – kiabált Kay. A szoba közepén állt, miközben körülötte székek, tányérok, kések, kanalak és gyakorlatilag minden, ami nem volt lerögzítve, úgy röpködött, akár falevelek a tornádóban. Még a padlódeszkák is recsegve nyögtek, a szögek rázkódtak, ahogy kifelé emelkedtek a padlóból, Kay akaratának engedelmeskedve. Mihály felállt, lesöpörte magáról a port, aztán Kay felé fordult. Forróság támadt körülötte, Billi pedig úgy hörgött, mint akit egy nyitott kazánnak nyomtak. Lángok lobogtak a tapétán és a lebegő függöny szegélyén. Kay a konyhafülke felé pillantott. Kiszakadtak a fiókok, és acél kések, villák és nyársak záporoztak Mihály irányába. Megtántorodott, ahogy a pengék a testébe martak, a vére a falra fröccsent. De nem esett el. Billi segíteni akart, de Arthur megragadta a karját, és meneküli Lerántotta a lányt a lábáról, ki az ajtón, Elaine egy másodperccel lemaradva követte őket. A kekszesdobozt a melléhez szorította. A fülük pattogott a tűz és a szél robajlásától. A padló hullámzott, falak egyméternyire elcsúsztak oldalra. Az egész épület rázkódott. Billi eltakarta a fejét a lehulló beton elől. A lépcső megbillent és recsegett. Előttük volt a lépcsősor alján lévő ajtó, de az épület mini ha magába szívta volna őket. A talaj megdőlt, Billi pedig előrebukott, az apja kapta el, hogy ne zuhanjon le fejjel előre a lépcsőkön. Az arcára téglaszilánkok záporoztak, apró vágások maradtak utánuk a bőrén. Nem tudta, merre van felfelé. Elaine nekiesett, összekoccant a fejük. Fülsiketítő szél üvöltött a lépcsőházban, mintha egy repülőgép turbinájában álltak volna.
Áll fel! Az ajtónak vetette magát, amely már félig kifordult a keretéből, és egy rándulással kiszakadt. Félig hason csúszva Arthur és Billi felemelte Elaine-t a hónaljánál fogva, és együtt kimenekültek az utcára. Elaine lakása vakító fehér pokollá változott. A tetőből fekete, csontvázszerű bordák maradtak, a falak fele ledőlt. – Kay! – kiabált Billi. Azt hitte, a fiú ott jön mögöttük, de nem látta. Még mindig a lakásban volt! A lány visszafordult, de az apja megragadta. – Késő, Billi! Már késő! – Nem! – A lány küzdött ellene, és ököllel ütötte az apját. Meg kellett mentenie Kayt. Arthur figyelmen kívül hagyta a lány csapásait, és köré fonta a karjait. – Már késő! Elvonszolta Billit a lángoló épülettől. Fél tucat ember állt az utcán pizsamában, köntösben vagy sebtében felkapott kabátban, és bámulták az égő házat. Valaki fényképezett. Az utolsó robbanás ledöntötte őket a lábukról. A talpuk alatt hullámzott a talaj, a fekete aszfalt ezernyi darabra roppant. A levegő megtelt fehér tűzzel, és Billi nem tudott felállni. Csak próbált belenézni abba a félelmetes fénybe. A férfi végigsétált az utcán, átlépett a fájdalomtól vonagló testeken. A ruhái gőzölögtek, füstszalagok tekeredtek körülötte. A fény elhalványult, és ott állt Mihály. Csurom vér volt a több száz vágástól, és még mindig kések álltak ki a testéből, mint valami förtelmes Szent Sebestyénnek. A kekszesdoboz néhány méterre hevert, ahová Elaine szorításából elgurult. Billi megpróbált felállni, de még a levegő is túl nehéznek bizonyult. Nem tudott megmozdulni. Nem tudta megállítani Mihályt. A férfi felemelte a dobozt, és letépte a tetejét. A belőle áradó ragyogásba fürdette az arcát. – Végre! – Leszakította a buborékfóliát, és a feje fölé emelte az Elátkozott Tükröt. – Végre! – Arany fény ömlött ki a Tükörből,
ragyogóbb, mint a nap, és elárasztotta Mihályt. Először suttogtak. Aztán énekeltek. Aztán a csapdába esett Figyelők felsikoltottak, amikor az energiájuk az Anyagi Világba ömlött. A forróság megduplázódott, majd megháromszorozódott, és másodpercről másodpercre növekedett, ahogy megnyílt a Pokol Tornácára vezető kapu. Billi befogta a fülét, mielőtt a dobhártyája beszakadt volna a megsemmisítő zajtól és a számtalan hang kórusától. A fény elviselhetetlen volt, ő pedig a karja alá temette a fejét. Az aszfalt elkezdett aluli i olvadozni és gőzölögni. Villámcsapásszerű hang vetett véget neki. A forróság olyan erős volt, hogy légrobbanás lett belőle. A végső lökéshullám elmúlt, Billi pedig rájött, hogy nem halt meg. Az ég morajlott, és az első esőcseppek az arcára hullottak. Óvatosan felemelte a kezét. Mihály egy olvadt, fekete aszfaltkráterben állt. A többiek pedig köré gyűltek. Homályos árnyak voltak, remegtek a gyúlékony fényben, lassan alakot öltöttek, megszilárdultak. Mindegyikük sikoltozott, miközben áttörték az utolsó korlátot is a birodalmak között, és végre visszatértek ebbe a világba. Billi figyelte, ahogy meztelenül, kimerülten botladoznak és összeesnek, miközben fekete pára emelkedik fel a még formálódó testükről. Több tucatnyian utaztak idáig, és az utca tele volt fehér, tetovált testekkel. Mihály odalépett az egyikükhöz, és felsegítette. Egymásra meredtek, arany szemük megtelt étéri erővel. Mihály megölelte a lényt. – Araqiel! – szólt. A többiek felálltak. A testük árnyéka fodrozódott, és sötét ruhába burkolta őket. A sötétség mellett fehér arcuk angyali fénnyel világított. Sötét angyalok. Az Elátkozott Tükör. Mihály elejtette. Billi odamászott érte. Azzal még talán lehet esélyük. Kinyújtotta a kezét. Mihály felvette a Tükröt. Lenézett a lányra, és a két tenyerébe fogta a korongot. Az úgy olvadt el az ujjai között, akár a vaj,
hosszú, csillogó folyadékot cseppentve a talajra, amely sisteregve formátlan pacává szilárdult. Aztán lehajolt, és gyengéden maga felé fordította a lány arcát. Az a szempár, amit Billi egyszer olyan szépnek és ragyogónak látott, most az irgalmatlan vadász szeme volt. Nem tükrözött melegséget, sem részvétet. Lehajolt, és megcsókolta Billit. A lány sikítani akart, de az angyal szája rázárult az övére. Aztán Mihály elengedte. A többi Figyelő köré gyűlt. – Gyertek, Istentől való feladatunk van! – szólt. Megfordultak, majd eltűntek a sötétségben. Billi felállt, de néhány lépés után összeesett, mert szédült, és hintázott a talaj a lába alatt. Az ég felé fordította az arcát, vágyott a hűvös esőre, izzott a teste. Mintha az esőcseppek elpárologtak volna, amint a bőrére hullottak. Nem tudott lélegezni. A levegő összesűrűsödött körülötte. A füle végtelen, magas hangú zümmögéssel telt meg, és megnyílt a föld alatta. Kezek kaptak utána, amikor elesett, és az apja rettegéstől kitágult szemmel kiáltott, de nem hallotta, mit mond. Acélkarmok martak a hasába, és összegörnyedt, hányinger hasogatta a torkát, majd kitört a száján át. Elaine odasietett, hogy segítsen, és a tenyere elhaladt Billi szeme előtt. Megpillantotta őket, a fekete, kristályszerű döglegyeket, amint felé közelednek. Felsikoltott, amikor megszállták az arcát, a száján és a szemén másztak, zümmögésük visszhangzott, mélyen a koponyájában. Vadul vergődött, próbálta elzavarni őket, de a raj egyre sűrűbb és sűrűbb lett körülötte, míg egészen ellepték, és a szeme megtelt sötétséggel. A járvány elszabadult.
30. FEJEZET MEGHALTAM. Kay meghalt. Mind meghaltunk. Lebegett a levegőben, melegben és súlytalanul. Biztonságban érezte magát, ahogy évek óta nem. Ha ez volt a halál, akkor nem is olyan rossz. De ahogy Billi érzékei visszatértek, a fájdalom is. Minden lélegzettel, mintha törött üveg csúszott volna le a torkán, és izzó fehér tűkkel szurkálták minden ízületét. Ennek nem kellett volna véget érnie azzal, hogy meghalt? – Billi! Az apja közel volt, lenézett rá. A karjában vitte. Nem csinált ilyet amióta... Mióta? Ezer és ezer éve. Megtörölte a lány arcát az inge ujjával. – Ne sírj! Mindjárt otthon vagyunk. Otthon? Az hol van? Felnézett a sötét égre, és két lovag lebegett fölötte, egy ló hátán ülve. A templomos lovagok. Istenkém, a Templomosoknak még saját Mennyországuk is van? Hát ez remek! Azt hitte, ha meghal, megszabadul mindentől. De ahogy a szeme kitisztult, a két lovag kicsi, fekete vasszoborrá vált, amely egy fehér kőoszlopon állt. Otthon. Mi más otthonuk lett volna? Temple Church. Elaine a Templomos oszlop talapzatára dobta a kabátját, Arthur pedig ráfektette Billit. Szitáló eső hullott az arcára, a hidege elfojtotta a bőrét vörösen forraló lázat. Keresztes hadjáratok indultak innen. A középkor legnagyobb katonai parancsaira szent háborút hirdettek. Nemesek, hercegek,
még királyok is térdet hajtottak itt, és reszkettek a templomos lovagok acélkesztyűitől. Most tűzvésztől megfeketedett héj volt csupán. Minden ablak összetört, az ajtókat furnérlemezzel helyettesítették. Az eső nagy hamucsíkokat húzott a fehér falakra. Távoli villámlások világították meg a London felett úszó, sűrű, fekete felhőket. A levegő mennydörgéstől reszketett. De más hang is hallatszott, amelyet elfojtott a tomboló ég. Billi az oldalára fordult, kínlódva elkülönítette a hangokat. Templomi harangok. A város visszhangzott tőlük. A zaj egyre nőtt, ahogy egyre több és több harang felelt a hívásra. A fekete felhők mintha rázkódtak volna dühükben, és morajlással vágtak vissza. Billi remélte, hogy történik valami, akármi. A harangok a hívőket hívják. A rettegőket. Az eső hullott, szél sikoltott az udvaron, és Billi már nem hallotta a harangokat. Visszafeküdt a kemény, hideg kőre. Mi hasznuk belőle? Mihály győzött. És holnapra minden elsőszülött meghal. Kay is meghalt. Ő is meg fog halni. Arthur leült mellé, és a haját simogatta. Halványan mosolyogva az oszlopnak dőlt. Billi évek óta nem látott ilyen gyengédséget. Annyira más volt! – Art! – szólt Elaine a sötétségbe mutatva. Jöttek. Fekete alakok közeledtek óvatosan az esőfalon át. Arthur felállt, és előhúzta a kenyérvágó kést. A Figyelők. Eljöttek, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Féltucatnyian lehettek, de ez több volt, mint elegendő. Harcos magabiztossággal mozogtak, nem siettek, de halálos bizonyossággal közeledtek feléjük. Arthur előrelépett. – Hunyd be a szemed, Billi! – mondta Elaine. Felemelte csontos ökleit, elszántan, hogy harcol az utolsó leheletéig. Billi nevetni akart, a nő pedig sírni. Elaine az életében nem volt Templomos, de úgy készült meghalni.
Nem! Nem fog csukott szemmel, hanyatt fekve meghalni. Feltápászkodott. Remegtek az izmai, de összeszorított foggal uralkodott rajtuk. Ez volt az ő küzdelmének a vége. A fekete alakok közelebb jöttek. – Art? Billi a sötétségbe kémlelt. Várjunk csak... – Gwaine? – kérdezte Arthur. Az utcai lámpa halvány fénytócsájába lépett. Gwaine arca megöregedett, beesett az arca, és mélyebbek voltak rajta a ráncok, mint azelőtt. De a szeme nedvesen csillogott. Arthurtól karnyújtásnyira megállt. Billi nézte, ahogy a többiek is feltűnnek. A levegő elcsendesedett, ő pedig visszatartotta a lélegzetét. – Arthur! – Gwaine megfogta Arthur jobb kezét, és térdre ereszkedett. – Uram! Eljöttek. Mind eljöttek. Bors, Gareth, a vén Balin atya és a többiek. Pelleas megölelte Billit, addig szorította, míg a lány alig kapott levegőt. Még Elaine is kapott puszit Borstól, és Billi látta, hogy az asszony elpirul, és megkönnyebbülten felnevet. Eljöttek. Kevesen voltak, de Billi rájött, hogy végső soron ők voltak a minden. Elkerülhetetlen volt. Megpróbálta, és küzdött ellene. Kilépett a Rendből, majdnem elhagyta őket, de ez volt az élete, a sorsa. Kay elment, és ez volt itt a családja. A templomos lovagok.
31. FEJEZET – DE ÉN IS MEGYEK VELETEK – mondta Billi. Egy széken ült, a vállán egy sűrű szövésű, barna gyapjúkendővel. Százévesnek érezte magát. A fájdalma az elviselhetetlen kínból pusztán elviselhetetlenné csökkent. Talán itt, mélyen a templom katakombáiban, az ősi templomosok csontjai jobb védelemként szolgáltak, mint Elaine varázslata. – Nem, nem jössz – felelte Arthur. Felemelte a karját, Elaine pedig ellenőrizte a kötéseit. A férfi sápadt volt, akár egy kísértet, és sovány, de ő volt a Nagymester, és ő vezette a Templomosokat. Magához hívta Pelleast, aki egy nehéz láncinget cipelt a vállára vetve. Arthur egy párnázott selyemtunikát kötött a mellkasára, a bal oldala alá rövid, piros nyilakat kötött. – Gwaine magával viszi Borst, és ő vezeti az elterelő támadást. Én a többieket és az első vonalat. – Pelleas Arthur feje fölé emelte a láncinget, mint valami pulóvert. A tarkójánál bőrszíjak futottak a válláig. Pelleas megkötötte azokat, miközben Arthur meglazította a nyakát. Gwaine. Billi nem hitte volna. – Gwaine-nek adod? – Ő a Senechal. Miért ne tenném? Billi közelebb hajolt, és suttogva válaszolt: – Apa, azok után, amit tett? Elárult téged. Arthur Pelleasra pillantott, miközben a férfi a Mester derekára szíjazta a széles fegyverövet. – A Senechal teljes bizalmamat élvezi. – De a szavai nem tükrözték a jeges, barátságtalan pillantást, amelyet a fegyvertár túloldalán ülő Gwaine-re vetett. A férfi épp a harci szekercéje kötéseit ellenőrizte. Nem volt még befejezett Arthur és Gwaine ügye, de az most várhatott. Arthur megmozgatta a vállát, és elhelyezkedett a páncélzatában.
– Hogy nézek ki? Több ezer fényes láncszem csillogott a gyér fényben. A láncing rövid volt, épp csak takarta a csípőjét, gyalogsági stílusban. Az ujjakat és a nyakát bőrrel szegték be, és Arthur egy fekete pantallót viselt alatta, sípcsontig érő, vaskos túrabakanccsal. Egy nehéz kardot választort, egyszerű markolattal, vasból készült kardgombbal a markolaton. A vaskos penge nem volt hosszú, és inkább macsétének látszott, mint egy lovag elegáns fegyverének. Ám Billi tudta, hogy nem csorbul ki könnyen, és szörnyű sebeket képes okozni. Éles és brutális. Arthur a bal oldalán függő hüvelybe csúsztatta a fegyvert. A jobbján egy pár keskeny pengéjű, tizenötödik századbeli milánói, vékony pengéjű kés függött. – Gyilkossághoz öltözve!10 – recsegte Billi. A lány körülnézett a fegyvertárban. Elaine a homályos katakombában mászkált tátott szájjal. A fali fülkékben elhelyezett csontokat bámulta, a fegyvereket és a páncélokat. Egy kard súlyát próbálgatva elvörösödött az arca az erőfeszítéstől. Minden Templomos képes harcolni bármilyen fegyverrel, de mindenkinek megvolt a maga kedvence. Gwaine-nek a harci szekerce, egy átalakított tűzoltófegyver, amelynek acélnyele volt, és ugyanolyan hasznos volt, ha ütni kellett vele, mint ha vágni. Gareth megpengette az íja húrját, mint egy hárfáét, aztán végigsimított a nyilak fekete tollain. Bors két rövid kardot szíjazott a hátára. Balin atya egy asztali lámpa fénykörében ült, és gondosan sikálta a port vagy homokot a buzogányáról egy fogkefével. Végül Pelleas, aki a klasszikus párbaj-összeállítás híve volt: vívótőr és rövid, balkezes tőr. A férfi a helyiség közepén állt, és lassan lehajolva megérintette a lábujjait, hogy nyújtsa a hátát. Vékony, fekete bőrkesztyűjét az övébe dugta. A Templomosok készen álltak a csatára.
Dressed to kill – egy 1980-as Brian di Palma film címe is egyben, magyar címe: Gyilkossághoz öltözve. 10
– Velem mi lesz? – kérdezte Billi. Hangosan kimondott gondolat volt. Nem akarta, hogy bárki is meghallja, de Arthur hallotta. Letette a fegyverét, és odalépett hozzá. Felsóhajtott, és leguggolt a lány mellé. – Figyelj, Billi! Te itt maradsz Elaine-nel. – Balin atyát elviszed, engem meg nem? Alig tudja megemelni azt a buzogányt. Arthur az öreg papra pillantott. A lány tudta, hogy igaza van, az atya a hetvenedik évét taposta, és nem volt valami nagy harcos. Látta, hogy az apjának sem tetszik a dolog. – Balin maga döntött így. – De hogyan akarod legyőzni a Figyelőket? – Csak most érkeztek, úgyhogy nincsenek erejük teljében. Keményen és gyorsan csapunk le. A lehető legnagyobb hatással, a legrövidebb idő alatt. – És Mihály? Arthur megszorította a kardja markolatát. – Egyszer már legyőztem. – De apa, az akkor volt! Most minden angyali ereje vele van. Nem lehet legyőzni. Arthur összeszorított foggal sziszegte: – Akkor meg se próbáljuk? – Az asztalra támaszkodva lehajtotta a fejét. – Mi mást tehetnénk a harcon kívül? – Még akkor is, ha reménytelen? – Főleg akkor, ha reménytelen. – Miért, apa? A férfi ekkor elmosolyodott. A hirtelen melegség meglepte Billit. – Deus vult11. – Arthur megfogta a lány kezét. A tenyere érdes volt és kemény a hosszú évek alatt forgatott nehéz fegyverektől. Vastag bőrkeményedések szegélyezték az ujjait. Billinek is volt már néhány. – Billi, épp eléggé tönkretettem már mindkettőnk életét azzal, hogy hittem Kay jóslatában. Egész idő alatt képtelen 11
Isten akarat.
voltam elmondani neked, hogy mit éreztem, csak hogy erősebbé tegyelek. El sem tudod képzelni, milyen félelemben éltem. – Homlokon csókolta Billit. A szája a lány bőrén nyugodott egy ideig, és Billi érezte, ahogy egy könnycsepp az arcára hullik, és lassan lecsordul az ő arcára. – Te vagy az életem, Billi! Nem tudok élni nélküled. A férfi felegyenesedett, és lenézett rá. Nem úgy, ahogy a Nagymester a katonájára, hanem ahogy egy apa a leányára. Arthur szeme csillogott. – Billi, nagyon büszke vagyok rád! Mindig is az voltam. Gwaine tapintatosan állt a közelükben. Arthur bőrkabátja lógott a karjára vetve. – Felkészültünk, Art. Arthur megtörölte a szemét. Elvette Gwaine-től a kabátot, és be lebújt. Billi felállt, miközben a lovagok az ajtó köré gyűltek. – Hová, uram? – kérdezte Bors. Arthur felhúzott szemöldökkel Billire pillantott. Hol máshol lehetett volna? Mihály már elárulta neki. Figyelem, ahogy újjászületik a világ. Odafentről. – Az Elysium Heightsra. Elaine egy tál levest hozott Billinek. Gőz szállt fel a bádogedényből, és az asszony meghintette egy kis korianderrel, mielőtt a lány kezébe adta volna. – Sajnálom, ami Kayjel történt – szólt az idős nő Billi mellé ülve. A lány kezére tette csontos ujjait, ő pedig érezte a nő szomorúságát, ahogy a keze remegett az elfojtott érzelmektől. Elaine is szerette Kayt. Billi behunyta a szemét. A forró levestől könnybe lábadt, és nem akarta, hogy Elaine azt higgye, sír. Kay! Csak most jött vissza, és máris elment. Mélyen Billiben egy fekete lyuk támadt, és ő ott állt a szélén. Félt lenézni, hátha örökre elnyeli, de a lyuk akkor keletkezett, amikor Kay elment.
Szerette őt. Egyedül töltött egy évet, és most már örökké így lesz. Billi felnézett Elain-re, aki csak bólintott. – Derék lovag volt – mondta. Találtak néhány tábori ágyat és régi takarókat, Billi és Elaine felállította azokat a fegyvertár sarkában. Elaine nyugtalanul helyezkedett a takarók alatt. – Nem szeretek halottakkal egy fedél alatt aludni – szólt, állával a közelükben felhalmozott csontok felé bökve. – Kétlem, hogy a horkolásod felébresztené őket. Billi beburkolózott a takarókba, és behunyta a szemét. Elaine hortyogása hamarosan megtöltötte a sötétséget. Visszaverődött a falakról, és kis idő múlva minden irányból azt hallotta. A kimerültsége ellenére Billi nem tudott elaludni. Éles kések böködték a csontjait, és az egyik pillanatban didergett, a másikban csorgott róla a verejték. Mindegy, mennyit ivott, egyfolytában szomjas volt. És a zümmögés... A legyek hangja visszhangzott a sötét teremben. Nem látta már őket, de összerezzent a gondolattól, hogy ott mászkálnak a testén. Billi magára húzta a takarót, szorosra vonta a teste körül. Talán itt lent nem tudnak a közelébe férkőzni. Forgolódott, míg végül álomba merült. Kay! Képek gördültek elő az álmaiban, a lakásból kicsapó lángok, a kanapé alatt elterülő Mihály és Kay képei. Ahogy a világra mosolygott. Kay! Hiányzott. Jobban hiányzott, mint hitte volna. A lyuk egyre nőtt benne. Itt vagyok, Billi! Csókolóztak. Billi még sosem csókolt meg senkit. Gyere ki! Várlak. Az ujjai bizseregtek, amikor eszébe jutott, hogyan simogatta a holdfényben ezüstszínű haját. Kérlek, Billi! Várlak.
Billi kinyitotta a szemét. Mintha Kay mellette suttogott volna. Csak egy álom. A másik oldalára fordult. Nem álmodsz, Billi! – Kay? Igen, Billi. Én vagyok. Gyere ki! Úgy hangzott, mintha Kay mondta volna. Billi megrázta a fejét. Nem lehet. Lázálom. Ez volt a helyzet, lázálmai voltak. A tizedik csapás járványa az elméjére is hatott. De hülye vagy! Csak nézz ki! Ez tényleg Kay! Billi mezítláb felbotorkált a lépcsőn, majd megállt. A fegyvertár határain kívül az a kevés védelem is semmivé vált, amivel a hely szolgálhatott. Még most is érezte, hogy a fájdalom erősebben lüktet, és izzó vörös karmok marják belülről. Körülnézett az udvaron, félve, hogy képzelődött, a fiú nincs ott, és az egész csak álom, ő pedig soha többé nem jön vissza. Aztán megpillantotta a kerengőben. Egy oszlopnak dőlve állt, karba tett kézzel, ügyet sem vetve a világra. Billi figyelmen kívül hagyva a lopakodó betegséget, amely az ereit szennyezte, kilépett az esőbe. Sűrű lepelként hullott rá, és a hideg szél meglepte az arcát, de nem érdekelte. Csoszogott tovább, bár mintha törött üvegen lépkedett volna csupasz talppal. A fiú bőre még a gyér lámpafényben is ragyogó fehér volt, a haja akár a platina. A szeme kékjétől megdobbant a lány szíve. Kay!
32. FEJEZET BILLI A KERENGŐ MENEDÉKÉBE VONSZOLTA MAGÁT, és reszketve nekidőlt egy oszlopnak. Letörölte az égő könnyeket, és Kayre bámult. Félt, hogyha közelebb megy, szétfoszlik az álom, és a fiú eltűnik. – Hogyan? – Közelebb ment, de Kay hátralépett. – Engem... megmentettek. A tűz. Összedőlt az épület. – A tűzoltók hoztak ki? – Billi kinyújtotta a kezét. Az ujjai reszkettek, de meg akarta érinteni őt, hogy meggyőződjön a valódiságáról. – Nem, nem ők. – Hirtelen előbbre lépett, megfogta Billi karját, és a szemébe nézett. – Érted jöttem, Billi! Nem tudtalak magadra hagyni. Valóság volt. Billi a karjába vetette magát. Nem hagyhatta elmenni – ezúttal nem. – Azt hittem, elvesztettelek, Kay. – Billi fázott és reszketett, Kay pedig magához szorította. – Hol voltál? – De nem érdekelte, most itt volt. – Érted tettem! – suttogta kétségbeesetten Kay. Billi érezte, hogy zokog. Elhúzódott tőle, és felnézett rá. – Minden rendben, Kay! Jól vagy. Most már minden rendben lesz! – De a Kay szemében csillanó félelemtől elbizonytalanodott. A fiú elhúzódott, és végigsimított az arcán. – Érted tettem! – ismételte meg. Mit akart ezzel? A pillantása a sarkon túlra vándorolt, Billi pedig követte a tekintete irányát. A falnak támasztva állt, ragyogóan, halálos ezüstben. Billi vére meghűlt az ereiben. Az Ezüst Kard!
Billi odalépett. Anélkül, hogy megérintette volna, érezte a belőle sugárzó erőt. Az ujjai hegyével lassan megérintette a markolatot, majd a keze megmarkolta a fegyvert. Az energialöket erősebb volt, mint azelőtt, az Éteri erő egyenesen a szívébe hatolt. Minden atomja eltelt erővel, és a betegsége azonnal elpárolgott, kiégette belőle a csillogó kard áttetsző ragyogása. Sátán végül is igazat mondott: a kard sérthetetlenné teszi Mihály hatalmával szemben. Kayhez fordult: – Hogy szerezted meg? – Félelem szivárgott belé, és szorosabbra fonódtak az ujjai a markolaton. – Mit gondolsz? – Kay könyörögve nyúlt felé. – Érted tettem, Billi! – Hogyan, Kay? – Én vagyok az, Billi! – Kay néhány méterre állt tőle, de Billi látta, hogy óvatosan mozdul. Nem akart túl közel menni hozzá. Félt. Jaj, istenem! Billi a mellkasához nyúlt, és letépte a nyakából a feszületet. Ledobta a kövezetre kettőjük közé. – Vedd fel, Kay! Légy szíves! Kay letérdelt, és bámulta az ezüst keresztet. Billi figyelte őt, és szétszakadt a szíve. – Kérlek, vedd fel! – Ha felveszi, minden jó lesz. Rendben lesznek. Kay a feszület felé nyúlt. Amikor néhány centiméterre megközelítette, megremegett a keze, de eddigre szörnyen reszkettek az ujjai. Előregörnyedt, és a mellkasához szorította a kezét. – Mit tettél, Kay? – De tudta jól. Eladta a lelkét az Ördögnek. Őérte. – Még mindig én vagyok, Billi! – Felállt és megváltozott. Eltűnt a fény. Billi semmit sem látott, csak egy tükröződést a fénylő szemek mögött, és azt a mosolyt, amely egykor mintha szerelmes lett volna a világba körülötte. A fiú félrerúgta a feszületet. – Még mindig én vagyok – ismételte, miközben
előrelépett, próbálva meggyőzni Billit az igazáról. Próbálta meggyőzni saját magát. Megragadta Billi kezét a karddal, a másik karja pedig átölelte és szorosan tartotta. Kay arca a lányé felett lebegett, és Billi látta a szörnyű csatát a pillantása ürességében. Az éhsége máris nőtt, és vadállati morgás remegett fel, mélyről a testéből. Megfeszült a teste, a szája kinyílt, és megcsillantak a máris borotvaéles, hegyes fogak. – Még. Én. Vagyok. – De a teste reszketett a hazugságtól. – Érted tettem, Billi! – És meg is mutatta, amikor a nyakába mélyesztette a fogait. ISZONYAT, amikor a föld beszakad, és Kay a kétemeletnyi mélységbe zuhan, vakon a portól és a lángoktól. Összeszedi az akaraterejét, és padlódeszkák szakadnak szét, Mihály felé zúdulnak, akár a hatalmas, lángoló dárdák. Mihály lerombol egy falat, és Kay két félig összerogyott gerenda közé bukik. Eltakarja az arcát, a füst elborítja, ö pedig süketen a körülötte tomboló pokoltól, összegömbölyödik. FÁJDALOM, ahogyan megperzselődik a haj a tarkóján, hólyagok keletkeznek a bőrén, és tudja, hogy megfog halni, halálra fog égni. Köhög, amikor a füst megpróbál lekúszni a torkán, és fél. Az inge lángra kap, és a kin kisöpri az elméjét, miközben az épület összedől, ö pedig kapaszkodik, képtelen megmozdulni, a tűz pedig a karját mardossa. CSODÁLAT, ahogy megjelenik. A lángoló gerendán guggol, nem foglalkozik a körülötte tomboló tűzzel. A szemei üres gödrök, és Kay tudja, hogy az Ördög eljött, hogy lássa a halálát. Bátornak kell lennie, és mártírhalált halni. De érzi az égő karja szagát, a zsír és a perzselődő bőr undorító páráját. HARAG, mert az Ördög csodálja a bátorságát. Kay igazi Templomos, és mártírként fognak emlékezni rá. A Sátán nem kívánja megtagadni tőle a dicső halált. TŰZ
zabálja Kay végtagjait, és egymás után csapnak át rajta a fájdalom hullámai. A lélegzete csupa sekély, dermedt hörrenés, de összeszorítja a fogát. Még egy kicsit kell kibírnia, aztán vége, örökre... BÉKE. – De mi lesz Billivel? – kérdezi az Ördög. Kay legalább maga dönthetett úgy, hogy mártír lesz. Szegény Billi megfog halni, ahogy a többi elsőszülött, betegen, és fájdalmak között az utolsó pillanatig. Számtalan haláleset lesz, és Billinek nem jár majd mártírok sírköve. Tömegsírba kerül, a hideg földbe, több ezer másik névtelen és elfeledett halottal. Puszta számadat. Nem lesz könnyű halála, de az éjszaka után minden pillanat a fájdalom újabb örökkévalósága lesz, ahogy a betegség fokozatosan elemészti majd. KÉTSÉG rágja magát az agyába. – Tényleg, mi lesz Billivel? – kérdezi az Ördögöt. Amaz kinyújtja a kezét. – Fogd meg, Kay! Ha nem miattad, tedd meg Billiért! BILLI! Kay elfogadja a kezet. – Nem! – sikította Billi, és kitépte magát az ölelésből. A nyakához kapott, a válla tövébe, és vörös nedvesség kenődött a tenyerére. A fiúra meredt. – Istenem, Kay! Mit tettél? – Érted tettem, Billi! – Könnyek gyűltek a szemébe, de sűrűk, skarlátvörösek. Látta a lány arcán az iszonyatot, és hirtelen magához tért. – Jézusom, Billi! Nem akartam. Nem akartam! – Előrelépett egy lépést. – Nem bántalak. Sose bántanálak! – Távozz tőlem! – Az Ezüst Kard hegye egyenesen Kay szívére irányult. – Miért? A fiú hátralépett. – Ó, azt hiszed, csak úgy nekem adta? Azt hiszed, így döntöttem volna, ha nem miattad csinálom? Érted tettem! – Kay pillantása izzott, akár két drágakő a kohóban. Figyelte, ahogy a halálos penge kettejük közt lebeg. – Most meg fogsz ölni?
A lány nemet akart mondani, de torkán akadt a szó. Egy villanásnyi – Micsoda? Félelem? Kétség? Bánat? – futott át Kay arcán. – Megmentett engem, Billi! Megmentett. Ti otthagytatok meghalni a lángokban. Láttam, ahogy elfuttok, te, az apád és Elaine. Otthagytatok. – Kay kitárta a karját. – De én... megbocsátok. Meg én. Nézz rám, Billi, én vagyok! Kay. – De Billi csak a vért nézte a száján, és a szemében tükröződő vad éhséget. Nem, ez nem Kay volt. Már nem. – Hadd segítsek! – lépett közelebb hozzá. – Hogyan? Megkönnyítenéd a szenvedésemet? – Vádlón az Ezüst Kardra mutatott. – Azzal? Mindent neked adtam, Billi! Mindent. – Hátrálni kezdett és halványult, mintha a sötétség magába szívta volna. Majd megállt, a teste beleolvadt az árnyékba. Kinyújtotta a kezét Billi felé, de a lány nem mozdult. A kéz visszahúzódott, és Kay vadállati vicsorba torzult, fehér arccal meredt rá. – Áruló lotyó! Aztán elfutott az éjszakába. Sokára haltak el a sikolyai.
33. FEJEZET REGGEL ÖT ÓRA VOLT, ÉS AZ UTCÁK ZSÚFOLTAK VOLTAK. Alig egy óra múlva hajnalodott. Billi egy lepedőbe csavarta az Ezüst Kardot, és a hátára kötötte a fegyvernökök által nindzsa stílusnak nevezett módon. Most már valóban elvesztette Kayt. Csak egy helyre mehetett – csak egyvalamit tehetett. Felnézett az esős égre, és megpillantotta maga fölött, már nem messze. Elysium Heights. Egy nő ült a járdaszegélyen. Előre-hátra ingatta magát, a fejét csapkodta. Az arca néma, végtelen sikolyba fagyott, a szemét összeszorította, de nem voltak már könnyei. Őrültnek látszott, azzal a tompa, ismétlődő mozgással. Billi csak akkor értette meg, amikor elhaladt előtte. Az ölében, még mindig Micimackó-mintás pizsamában, egy sápadt, ernyedt baba feküdt. Élt-e vagy nem, Billi nem tudta. Visszanyomakodott a tömegbe, el onnan. Elment az emberek között, az elhagyott autók között, a sikítozó gyerekek és hisztérikus szüleik mellett. Fényszórók világították meg a tébolydát, amelyben ezrek rótták az utcákat. Autódudák szóltak szüntelen, figyelmen kívül hagyott szirénák vijjogtak, és több száz és száz kétségbeesett anya és apa sírt, kiáltozott és küzdött valami kis segítségért, valami kis reményért. A Szent Pál Katedrálishoz vezető utak bedugultak. Emberek másztak át az út közepén hagyott kocsikon, amikor nem tudtak már közelebb jutni. Félájult gyerekeket vittek a karjukon. A katedrális bejáratát ostromolták. Több száz ember gyűlt oda, és próbált átjutni a sebtében emelt barikádokon, kimerült papok és rendőrök igyekeztek őket visszatartani. Az ég templomi harangok és mennydörgés robajától visszhangzott. Billi zavarodottan nézett körül. Mihály mestermunkája.
Az építési területre nyíló kapukat a sárba döntötték. A furgon áthajtott rajtuk, és úgy tízméternyire hagyták ott járó motorral, orral egy portakabin oldalába fúródva. Az eső és a szél nagyobb erővel támadta Billit; mintha az elemek elszántan vissza akarták volna tartani a belépéstől. A mennybolt zengett az égdörgéstől, de a sikoltozó szélvihar mellett kiáltásokat és acélcsörgést hallott. Letépte a csomagolást az Ezüst Kardról, és belépett. Billi szíve zakatolt. A nagy telek, amelyet egy hatalmas, fekete torony uralt, sötét volt, és tele hideg, kivehetetlen árnyakkal, amelyek mögött mind a gyilkos angyalok rejtőzhettek. A hatalmas markolók, a számtalan faház és tároló konténer látszólag nem logikus rendben helyezkedett el, így útvesztőt alkottak. A sár cuppogott a csizmája körül, magába szívta a lábát. Mély tócsák keletkeztek az építési terület szélén hagyott traktorok keréknyomaiban. Billinek úgy kellett vonszolnia magát, lépésről lépésre. Amikor befordult egy sarkon egy kis tisztásra, megszorította a kard markolatát. Balin atya ült a falnak támaszkodva. Eső csorgott fehér haján, és az álla a mellkasára csüggedt. A ruhája vértől és sártól volt mocskos. A lány letérdelt mellé, és megérintette a mellkasán ejtett széles vágást. A buzogány az ölében pihent, jobb kezében a feszülete himbálózott. Nem volt valami jó harcos. Billi a kedves, ráncos arcra pillantott. A férfi szeme csukva volt, és halvány mosoly játszott az ajkán. Nem könnyek futottak le az arcán – csupán eső. Csak eső. Homlokon csókolta a férfit, és továbbment. Az odafent forrongó felhők villámokat köptek, hirtelen sokkoló fehérségbe borult az ég. Az eső kemény, jeges víztömegként hullott a lányra, de Billi ki tudta venni maga előtt a félig lebontott toronynál mozgó alakokat, amelyek körülfogták a férfiak csoportját. Hát ennyi volt. A Templomosok kilencszáz évig sakkban tartották a sötétséget. Harcoltak, meghaltak, és végül ide jutottak:
azért küzdöttek, hogy megmentsék London elsőszülötteit Mihálytól, az Úr bukott arkangyalától. Ez volt az utolsó csata. A végső órájuk. És a legdicsőbb. Gareth egy teherautó tetején állva, higgadtan felajzotta az íját, és egymás után lőtte ki a nyilakat. A fekete tollú halál hibátlanul megtalálta a szíveket, nyakakat és szemeket a ragyogó, fényes, üvöltő angyalok között. A vad és kegyetlen Bors úgy forgatta két kardját, akár mészáros az aprítókéseit, Pelleast pedig majdnem maga alá temették a fehér testek és karomszerű kezek, amelyek foggal és vörös körmökkel harcoltak. Gwaine véresen, tépetten és dacosan a végsőkig kitartott. A bal karja használhatatlanul lógott, csontig felhasítva, de tovább küzdött, a feje fölött hatalmas körökben lóbálta a harci szekercéjét. És Arthur. Azt beszélték, Arthur a szörnyeknek is rémálom volt, és Billi most látta, hogy miért. Egy nagy acéltároló konténeren állt, amely akkora volt, mint egy két kocsi tárolására szolgáló garázs. Nehéz kabátja elszakadt, alatta kilátszott a szakadt láncing. A karjain, mellkasán, lábán több tucat sebből vérzett, de az arcán a vak düh álarca volt. Vicsorogva felemelte a kardját, és üvöltött. – Gyertek! – kiáltotta. Lábánál holtak hevertek, és élők vették körül. Két Figyelő, mindketten bozótvágó késekkel felszerelkezve, tucatnyi méterről szelte át a levegőt. Az első még csak földet sem ért, amikor Arthur kardja kettéhasította a felsőtestét. A két fele a véráztatta sárban landolt a férfi mögött. A második tétovázott, megdöbbentette Arthur kegyetlensége, és a határozatlansága az életébe került. Arthur kiütötte a kezéből a bozótvágót. Az angyal megfordult, hogy elmeneküljön, de Arthur elkapta a lebbenő szőke hajat, és visszarántotta. Még csak sikoltani sem volt ideje, amikor keresztüldöfte.
A Figyelők, lévén csak most léptek át az Anyagi Birodalomba több száz éves rabságuk után, még mindig nem bírtak Mihály természetfölötti képességeivel, így nem élték túl a halandók fegyvereinek csapását. A lovagok félelmetes pusztítást végeztek, de a számbeli fölény a Figyelők javára vált. Csak még egy kis ideig kellett sakkban tartaniuk a Templomosokat. Közelgett a hajnal, amikor a járvánnyal megfertőzött elsőszülöttekre halál várt. Billi dermedten állt. A zaj, a rémület és a csata káosza elsöprő volt. Nem tudta, mit tegyen. Segítsen az apjának, vagy mentse meg Garethet? Vagy Bors segítségére siessen? Minden pillanat az utolsó lehetett, az ő utolsó pillanata. Elragadta a pánik és a bizonytalanság. A Figyelők rovarokként nyüzsögtek a fekete acélgerendákon és oszlopokon. Több tucatnyian voltak. A villám újból lecsapott, és a haragvó fehérség előtt egy magányos alak jelent meg, a torony csontvázszerű maradványainak legmagasabb pontján. Mihály. Billi tudta. Őróla van szó. Mint mindig. Templomos volt, és végül ennyire egyszerű lett az egész. És ha ez volt a templomos lovagok utolsó órája, akkor Billi utolsó órája is eljött. A lány tudta, és végre nem félt. A mártírok közé fogsz tartozni. Nem ez a pillanat volt a terv mindig is? Kay jóslata? Egy ijesztő találkozás a vonaton? Sors? Nem, ennél egyszerűbb volt. Billi magasra emelte a kardját, az pedig felragyogott a vihar fényében. Természetfeletti erők áramlottak át rajta a fegyverből, amikor az magába zárta a villám szikráit, és fellángolt. A többiek a vakító fény felé fordultak, Billi pedig felkiáltott: – Deus vult! Most már futott, egyenesen a teherlift felé. A többi Templomos látta, és megértették. Kitörtek a támadó Figyelők közül, és felé tartottak. A sötét angyalok is megérezték. Sikoltottak és vonítottak, acélgerendáról acélgerendára szökkentek, de Billi
odaért. A vaskalitkába vetette magát, amikor Arthur is odaért hozzá. Találkozott a pillantásuk. A vérmocskos férfi elmosolyodott. Billi a törékeny fülke ingása ellenére szilárdan felállt. Az apja nem szólt – nem volt mit mondani csupán bólintott. Aztán hátralépett, és becsapta a liftajtót. Billi elfordította a piros fogantyút, a felvonó pedig megzörrent és felfelé lendült. A lány lenézett az örvénylő, sáros csatamezőre, ahol a Templomosok kört formáltak a lift állványa körül. Körülöttük, a sötétbe olvadva Mihály több tucatnyi követője gyülekezett. Billi addig nézte őket, míg bele nem vesztek az esőbe.
34. FEJEZET A LIFT EGY RÁNDULÁSSAL MEGÁLLT. Ez volt az út vége. Billi végigdörzsölte az arcát a ruhája ujjával, megszabadult a szemét vakító esőtől. Megszorította az Ezüst Kard markolatát. Érezte, ahogy a fegyver energiája lüktet a testében. Kinyitotta az ajtót, és kilépett. A padló felét beton borította, de a lány látta, hogy üres, fekete lyukak tátonganak rajta. Egy rossz lépés, és kétszáz métert zuhan. – Billi, micsoda időzítés! – szólt Mihály. Egy vasoszlop tetején állt, amely alig volt elég széles mindkét talpának. A körülötte sikoltozó szél ellenére nem ingott meg, hanem tökéletes egyensúlyban várt. Csak egy fekete, eső áztatta farmer volt rajta, a felsőteste csupaszon csillogott, akár az ezüst. A tekervényes tetoválások hüllőként tekeregtek fehér bőrén, mohón és élettelin. Hátán a két hosz-szú sebhelyből vér szivárgott. – Gyere le! – mondta a lány. A szemébe nézett, de nem ingott meg a földöntúli pillantásától. Egy Templomos nem reszket! – És akkor mi lesz? – Beszállsz az erőszak orgiájába. – Billi kilépett a félig beton borította padló közepére. – Nagyon katartikus lenne. – Két kézre fogta a kardot, de nem emelte fel. – Talán megijedtél? Mihály mélyet sóhajtott. – Mit látsz ott? – A saját kardjával nyugat felé mutatott. A Szent Pál Katedrális felé. Fények. Billi több ezer fénypontot látott, egészen magasan is. A város, amely csak csillogott, amikor ugyaninnen lenézett rá, most pislákoló, sárga fényárban úszott. – Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte Mihály. De a lány tudta, hogy mik azok a fények. Mind egy családot jelent, amelyben haldoklik egy gyermek. Valaki, akit szeretnek és rajonganak érte, aki hajnalban meghal. A Szent Pál köré gyűltek,
és ha Billi ott lett volna, akkor látta volna, hogy egyáltalán nem gyönyörű, ahogy Mihály gondolja, hanem ronda, ocsmány, szörnyű. – Látod, Billi? Látod, hogyan hoztam vissza Istent az életükbe? Soha többé nem tévelyednek el a Helyes Útról. – És mi lesz a milliókkal, akiket megölsz? – A Mennyországba kerülnek. Ők az én áldozatom. – Te több vagy, mint őrült! Nem Istent hoztad vissza az életükbe. Nem hoztál mást, csak rettegést. Mihály mosolygott magában. – És ez a hit kezdete. – A keleti égre mutatott. A sötét vihar ellenére halványan színesedett az ég, épp csak egy halványszürke és bíbor szín látszott. – Nemsokára. Billi a padlóhoz koccantotta a kard hegyét. Elege volt. – Gyere le, és pusztulj el! Mihály kitárta a karját. És leereszkedett. A gravitáció nem húzta magához, Mihály valami másból állt, mint durva hús, csont és porc. Fénylény volt, és a padlóra siklott. Először a lábujjai súrolták a felületet, aztán határozottan megállt. – Erre emlékszel még? – kérdezte a Templomos kardot felemelve, és lassan a növekvő fénybe fordította a fényes pengét. Megváltozott. Billi nem látta a különbséget, de érezte. Erő sugárzott a fegyverből, amely már nem halandó kovácsolta acél volt, hanem valami annál több, angyali erőtől megszállt anyag. Billi felemelte a saját fegyverét. – Erre emlékszel még? – kérdezte. A képzelete játszott vele, vagy Mihály tényleg elsápadt? – Az Ezüst Kard. Rég láttam ilyet. Hol szerezted? – Az ellenségem ellensége a barátom – felelte Billi. Mihály szája néma „ó"-ra nyílt, aztán biccentett. – Sátán. Milyen ironikus, hogy egyezséget kötsz a Hajnalcsillaggal, hogy elpusztíts engem!
Billi átlépett egy keresztgerendán, ügyelve a betonpadló réseire, és óvatosan helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Nem vette le a szemét Mihályról. A kardok összeértek, a halálos pengék cirógatták egymást, vártak az első lehetőségre. Billi szíve sűrű adrenalintól dübörgött, homlokán apró verejtékcseppek ütköztek ki, miközben felmérte az ellenfelét. Szent Mihály! A grigorik arkangyala. A Halál Angyala. Isten Gyilkosa. Mihály félrepöccintette a kardja hegyét, fogást váltott, és Billi ösztönei átvették az irányítást. Még csak nem is látta a támadást, de kifordította a csuklóját, és a vas felsikított. Szikrák pattantak a gyilkos élekről, miközben azért küzdöttek, hogy egymás húsába vágják a pengét. Mihály forró lehelete mosta a lány arcát, amikor összeütköztek, majd hátraugrottak. A férfi támadása lankadatlan volt. A kardja belemart Billi karjába, de a lány alig érezte a vágást. Elhátrált, és hárította a lavinaként rázúduló csapásokat. Mihály támadásai az Ezüst Kardnak csapódtak. A lány karja minden ütésbe belefájdult. A pengék összeakadtak. Billi keresztvasa beleakadt a másik markolatába. Erősen megrántotta, remélve, hogy kitépi Mihály szorításából a fegyverét. Amaz vigyorgott. – Ennyit tudsz... Billi felsikoltott és lefejelte. Mihály lába megremegett, csak egy pillanatra, de ez elég is volt. Amikor elesett, Billi elkapta a kardot tartó keze csuklóját, és felrántott térddel belerúgott. Egy rándulást érzett – mintha élő fába rúgott volna –, de az ujjak elengedték a kardot. A lány megcsavarta a saját kardja markolatát, a Templomos kard pedig kicsúszott és elrepült. Mihály felüvöltött, és a bordái közé tépő Ezüst Kardra ügyet sem vetve megragadta Billi fejét. Acélos ujjak takarták el a lány
arcát. Izom, csont, hús, mind meghajlott a satuszerű szorításban. Izzó-fehér fájdalom töltötte meg Billi koponyáját, a szeme kidülledt, akár a szétpattanó szőlőszemek. De nem fogja feladni. Sziszegett, felemésztette a harci düh. Az Ezüst Kard megérintette a férfi hasát, Billi pedig mélyebbre és mélyebbre tolta a pengét. Még akkor is, amikor megreccsent az állkapcsa, és sikoltoztak az idegei. Mihály elengedte. Az oldalát fogva hátratántorodott. Billi hörgött. Hirtelen kiszabadult az ujjai közül, és próbált nem elájulni, de a beton bizonytalanul ingott a lába alatt. Mihály keze ragadt a vértől, de a hasi sebe nem volt halálos. A pillantása fegyver után kutatott. A félredobott Templomos kard felé mozdult, mint a villám. De Billi gyorsabb volt, és a kardmarkolattal az arcába vágott. Mihály hátrazuhant a betontörmelékbe, loccsanva ért földet egy tócsában. Billi fején fájdalomszilánkok hatoltak át, és a látása homályos volt, elmosódott a könnyeitől. A kard reszkető hegyét egyenesen Mihályra szegezve előrebotorkált. A férfi felnézett rá, az arca kifacsart fintorba fagyott. Az Ezüst Kard megérintette az állát, és a torka felett lebegett. Mihály vicsorgott. – Itt vagy hát! Tán meg akarsz ölni? – Mint megöléd az égyiptomit. Mihály elmosolyodott. – Nem egészen – emelte fel a kezét. – Segíts, barátom! A gerendák furcsa erdeje mögötti sötétség megremegett, ahogy a forró aszfalt fölött hullámzik a levegő. Billi mintha hallott volna valamit, de a saját ziháló lélegzete miatt nem tudta megállapítani, milyen irányból. Aztán újból hallotta, és rájött, hogy a fejében van. Billi! Egy fekete alak öltött testet, majd lépett ki az árnyékból. Az arca riasztóan fehér volt az őt körülvevő sötétségben. Kay!
35. FEJEZET KAY MOSOLYGOTT. Billi szíve összeszorult, amikor közelebb lépett. Máris milyen sokat változott! A fiú bőre gyöngyházfénnyel világított a kísérteties fényben. Sima volt, áttetsző, makulátlan. A szeme ragyogott, éles volt a vágytól és az éhségtől. A gyűlölettől. – Örülök, hogy itt vagy, Billi. Együtt tölthetjük az utolsó pillanataidat – szólt. – Kay... A fiú felüvöltött, és átrepült a köztük lévő távolságon. Billi oldalra ugrott, az egyenetlen betonon kibicsaklott a lába, és csúnyán elesett. Felemelte a kardját, de Kay a csuklójára taposott. Az idegek felsikoltottak, és a keze elzsibbadt. Könny szökött a szemébe, és elmosódottan látta, ahogy az Ezüst Kard csörömpölve távolodik. Túl gyors, hogyan... Kay lába a mellkasára zuhant, mint egy légkalapács. Billi felhörrent, szilánkos jeget és tüzet lélegzett; megrepedtek a bordái. – Kay, kérlek! – mormolta. A feje forgott, a lábai lógtak, akár a nedves kötél. Túl erős. Nem tudom megállítani. – Kay, ne! – Mi van, nem tetszik? Miért nem? Az egészet magadnak köszönheted. – Fél kézzel felemelte a lányt. – Miattad van. Csorba, tébolyult nevetést hallatott. Billi látta az arcát pettyező vörös könnycseppeket. Kay lehajtotta hozzá a fejét, és így suttogott:
– Nem bírom! Túl sok. – Felemelte a fejét, és őrült vigyor ömlött el az arcán. – Segíts! Olyan nagyon meg akarlak ölni. – Megütötte Billit. A lány elájult. Vér fémes ízét érezte, a saját vérét, amint összegyűlt a szájában. Kinyitotta a szemét, de a világ forgott körülötte, a mennyezet körbe-körbe futott. Nem tudott felállni. A törmelékben feküdt, alig tudott mozdulni. – Kay, nagyon sajnálom! – Kinyújtotta a kezét, remélve, hogy talál valamit, amire támaszkodva felállhat. A jobb tenyere acélt tapintott, hideg, kemény, ismerős acélt. Az Ezüst Kardot. Mindketten lassan ránéztek. Erőhullám szivárgott a tenyerén át a karjába. Megmarkolta a fegyvert. Aztán elengedte. – Nem megy – szólt. Kayt ne! – Fogd, Billi! – A fiú rábámult, a szeme izzott a tébolytól. Az ujjai karmokká görbültek, és vicsorgott. Könnyek, sűrű, vörös könnyek kenődtek az arcára. – Nem tudom abbahagyni. – Megragadta a lányt, és Billi látta a benne dúló csatát. – Meg kell tenned! – suttogta Kay. – Állíts meg! Kay igazat mondott, a lánynak, mindkettőjüknek. Eladta a lelkét, megátkozta saját magát, hogy megmentse Billit. Abban a pillanatban ránézett, és tudta, mit jelentett a jóslat. Feláldozza, akit szeret, azért, hogy megmentse őket. Nem az apjáról szólt. Kayről. Billi megszorította a kard markolatát. – Bocsáss meg nekem, Kay! A fiú ajkáról felszálló nyögés olyan volt, akár egy lidérc sikolya. Az eget fehérre festette egy villám, és Billi látta őt, látta őt olyan közelről és olyan tisztán, ahogy még soha senkit. Az állkapcsa lágy, gyengéd vonalát, az állán pelyhedző fehér borostát, a száját. Érezte az érintését az ajkain.
Billi lehunyta a szemét. Melegség áradt a pengéből, enyhült a fájdalom, és jött a hajnal. – Fejezd be! – üvöltötte Mihály. Kay térdre esett. Magához vonta a lányt, és az ujjait Billi markolatot szorító kezére fonta. Billi elhelyezkedett az ölelésben. Kay szemébe nézett, és bátorságot látott benne. Olyan bátornak kell lennie neki is, mint Kaynek, hogy megmenthesse az elsőszülötteket. Ha Mihályt meg akarják állítani, áldozatot kell hozni. Egymásra néztek, és a fiú gyengéden Billi szájára nyomta az ajkait. – Tedd meg, Billi! – suttogta. Billi keze megremegett, de Kay megszorította a kezét, s így együtt szilárdan tartották a kardot. Szorosan magához húzta a lányt, az ajkaik összepréselődtek. Vékony, reszelős lélegzet szökött ki. – Isten veled! – szólt Kay. Billi a szívébe mártotta a kardot. Vér tört elő a sebből, Kay teste pedig elernyedt. Billi kihúzta a kardot, és az kicsúszott az ujjai közül, amikor a fiú összerogyott testét ölelte. A sebre szorította a két kezét. – Semmi baj, Billi! Sűrű, ragacsos vér tapadt a kezére, és áztatta az ingét. Kay haldoklott, habos, vörös buborékok folytak a szájából és az orrlyukaiból. Semmi baj, Billi! – Kay! – suttogta a lány. A fiú véres keze az arcára simult, és szilárdan tartotta. A véres tenyérlenyomat melegnek tűnt Billi arcán. Tenyérlenyomat, mint amilyet az anyja hagyott a gyerekszobája ajtaján. Billi Kay szemébe nézett, szerette volna, ha kitart még. Mindegy meddig, de minden másodperc egy újabb másodperc volt. – Sajnálom, Kay! – mondta. A fiú haldoklott, de Billi minden utolsó pillanatról tudni akart.
Kay rámeredt, tiszta, nyílt tekintettel. Véres szája mosolyra nyílt, arra a titkos mosolyra. Gyönyörű! Az utolsó lélegzete csak egy sóhaj volt. Csak egy kicsit. Kérlek, Kay! Csak egy kicsit. De semmi. Billi magához szorította a testét. Az ajkára préselte a száját, érezte a sós vért, és hiába remélt egy apró lélegzetet. De semmi. Ránézett, de Kay már elment. Azok a nagy, kék szemek kifakultak, üresek voltak. Kay már nem nézett rá többé. Billi hallotta a betonhoz súrlódó fém hangját és a fa reccsenését egy talp alatt. Árnyék vetült rá. Nem nézett körül. – Mit gondolsz, mit lát ilyen tágra nyílt szemmel? – kérdezte a lány. A hideg ezüst penge megérintette az arcát. – Mindjárt megtudod – felelte Mihály. Billi felnézett. Mihály a torkának szegezte az Ezüst Kardot. Nézte a lányt, nem diadallal, hanem furcsa, lemondó pillantással. Mintha mindig is tudta volna, hogy ez lesz a vége. Billi megérintette az arcát, és érezte Kay ragacsos vérét, amellyel megjelölte, megóvta őt, ahogy az édesanyja tette. A sötétvörös foltokra meredt az ujjain. Az anyja tudta, hogyan állítsa meg Mihályt. A Halál Angyala nem hagyta ott őt aznap éjjel, amikor az otthonukba jött. Nem tudta megérinteni. Jamila áldozati vérrel jelölte meg az ajtót. Akkor az anyja halt meg, hogy megmentse őt, most pedig Kaynek kellett. A szájához emelte véres ujjait. Kay meghalt, hogy bebizonyítsa, igaz volt a jóslata, és most Billi következik. De ha nincs igaza, meghal. Furcsa módon nem érdekelte. Kay várni fogja őt. – Jobb ez így – szólt Mihály. – Csak csináld!
A kard fellendült és lecsapott. Billi a szívére ölelte Kayt, amikor a penge lecsapott. Az Ezüst Kard ezernyi csillogó fényszilánkra robbant, gyémántcsillagok néma lobbanására, amelyek fényesen ragyogtak, majd gyengéden eltűntek, mielőtt a talajra értek volna. Billi szúrást érzett a nyakán, és érezte, ahogy meleg vércsík kúszik le a hideg bőrön. Megérintette a sebet: apró, felületi vágás volt. Kicsi volt, de tudta, hogy örökre viselni fogja. Mihályhoz fordult. Amaz üres tekintettel meredt a kezére, a kard teljesen eltűnt. – Hogyan? – motyogta Mihály. Áldozati vér. A legerősebb varázslat, ezt mondta Elaine. Mihály a fejét rázva eltántorgott. Villámlás ragyogott fel, és az épületet megrázta a mennydörgés. A hatalmas acéloszlopok felnyögtek, és repedések támadtak a betonban. Az ősi egyiptomi zsidók áldozati vérrel óvták meg otthonaikat, és a Halál Angyala nem léphette át a küszöbüket. A Figyelők egyetlen örök törvénye. – Tovább kellett volna menned, Mihály! – szólt Billi Kayt dajkálva. Mihály megpróbálta átlépni a korlátot, amelyet Kay áldozati vére védett. – Megszegted az egyezséget. Az iszonyodó pillantás mindent elmondott. Mihály felemelte bűnös kezét, és felkiáltott. Beletépett eső áztatta hajába, és körmeivel a saját arcába vájt. Az ég felé lökte a karját, s így könyörgött: – Irgalmazz! Irgalmazz! Villámlás zúzta szét az eget, széttépve a sűrű felhőfüggönyt. Az ég elviselhetetlen fényességgel telt meg, az üvöltés fülsiketítő volt. A városon átsöprő szél kis híján lesodorta Billit. A forgószél mélyén a lány milliónyi hangot hallott sírni, és a közepében megpillantotta Mihályt, ahogy a testéről leváló, késéles forgácsok nyomán elpárolog a létezése. Mihály tántorgott, és behúzta a nyakát a támadás elől, térdre hullva könyörgött.
– Magasságos Isten! – sikoltotta, aztán a vihar elemésztette, a sikolya az elátkozott förgeteg kórusával együtt elenyészett. Míg a vihar tombolt, Billi ölelte Kayt, de a ragyogása túl szilaj és túl erős volt, hogy sokáig fennmaradjon, magába fordult, és amikor a lány végül kinyitotta a szemét, hajnal volt, igazi hajnal. A vihar elvonult, és a felhőkön át végre megpillantotta a napfényt. Billi belenézett a Napba, bizsergett az új nap melegétől. – Hát persze, hogy Magasságos Isten! Valahol, egy kis városi farmon egy kakas kukorékolt. És az egymillió gyermek aludt tovább.
36. FEJEZET EGY HÉT MÚLVA TEMETTÉK EL KAYT, Kent partvidékén, egy kis normann templomnál. Csendes, nyugodt, tengerre néző sziklaormon állt. Fehér szárnyú sirályok köröztek az élénkkék égen. Percyt, Berrantot és Balint Londonban temették, de Billi valami különlegeset szeretett volna Kay számára. Tetszeni fog neki a kilátás – gondolta. Családja nem lévén, a kövön csak a neve, a születése és halála időpontja állt, és egy rövid sírfelirat: Szegény Lovag. Elaine megállt a sír fejénél. Billi azt hitte, Arthur mond majd búcsúbeszédet, de tudta, hogy Elaine volt Kay mentora, ahogy az apja sosem. – Mind szegény katonák vagyunk – kezdte Elaine. – Mi más az élet, mint keserű küzdelem és fájdalom? Lovagnak kell lenni, hogy elviseljük. Hogy tanúi legyünk annak, amit az élet hoz: veszteségnek, kétségbeesésnek, vereségnek. Kevés a győzelem, és mulandó. – Billi nézte, ahogy az asszony ráncos arcán csillognak a könnyek, lecsordulnak a mély árkokban. Elaine folytatta: – Kell, hogy legyen hitünk. Olyan hit, amely az áldozatainkból származó jó. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy Kay épp ezt bizonyította be. – Billi megfogta az apja kezét, és röviden megszorította. – Kay nem volt harcos. De amikor szólították, nem vallott kudarcot. – Elaine eltakarta a szemét. – Csak remélhetjük, hogy igazságos a jutalma. A napfény megcsillant a fényezett, tölgyfa koporsófedélen, ahogy a lovagtestvérek leeresztették a sírgödörbe. Mind ott voltak. Jézus Krisztus és Salamon Templomának Szegény Lovagjai. Négy megviselt férfi és ő.
Bors és Pelleas állt a koporsó egyik oldalánál, míg Gwaine és Arthur a másikon, köteleket vetve alá. Billi apja izzadt, fintorgott a fájdalomtól, amelyet a varratai okoztak, miközben centiméterről centiméterre leengedték Kayt a végső nyughelyére. Billi behunyta a szemét, és látta Percy, Balin és Berrant szellemét. És Kayt. Üresnek érezte magát. Aznap reggel meglódult a szíve, amikor meglátott egy magas, szőke, sovány fiút. Egy pillanatig Kay életben volt, de a fiú megfordult, és nem ő volt az. Kay meghalt. A gondolattól kiszáradt a bensője. Hogyan mehetett el ilyen gyorsan? Reggel sírt, mert megdöbbent azon, hogy nem emlékszik mindenre a fiúról. Nem tudta elviselni, hogy az emlékei elhalványulnak, így rávette magát, hogy minden egyes részletet felidézzen. A sápadt bőrét, az ezüstös haját, a szakálla lágy borostáját, amely épp kezdett pelyhedzeni az állán. És a szemét. A szemét soha nem fogja elfelejteni. Kék, nagyon kék szeme volt. A koporsó a gödör aljához súrlódott. A lovagok felhúzták a köteleket. Ne hagyj el, Kay! A többiek felsorakoztak, és mindenki megállt a sír mellett, néma imát mondtak, végső búcsút. Aztán Billi következett. Nem tudom megtenni. Arthur megállt és ránézett. A lány elpirult szégyenében. Arthur a feleségét temette el, és ez sem állította meg. Hogy lehetne pont ő kevesebb? És mi másra számítana tőle Kay? – Búcsúzz el, kicsim! – szólt Arthur. De Billi nem tudott megmozdulni. Bámulta a koporsót. Apró, meglazult göröngy pottyant a fedélre. Ne menj! Billi! A lány összerándult, körülnézett, a szíve hirtelen erősen és gyorsan kezdett dobolni. – Billi! – Arthur megérintette a lánya vállát. – Hagyd őt pihenni! – Aztán elsétált, le a zöld lejtőn. Billi a sötét lyukba
nézett, és leoldotta a nyakából a feszületet. A gödör széle fölé emelte, aztán kicsúszott a kezéből, és a fiú koporsójára esett. A többiek a kapunál sorakoztak, miközben ő elsétált. Mindegyiküknek a szemébe nézett, azok pedig egyenként biccentettek üdvözlésül. Ide tartozott. Arthur állt a sor végén. Megölelte a lányt, és magához szorította. Billi hallotta, ahogy a szíve szilajul ver az ő szívének simulva. Az apja megcsókolta Billi könnyáztatta arcát, és halkan azt súgta: – Isten hozott a templomos lovagok között!
VÉGE