Olvasónapló. Heller Ágnes június július. Június

• Heller Ágnes • OLVASÓNAPLÓ

Heller Ágnes

Olvasónapló 2012. június – július Június Ez a hónap rosszul kezdôdött, pontosabban szólva rosszul folytatódott. Kezdete ugyanis még a májusi olvasónaplóra utal vissza. Azt a könnyelmûséget követtem el, hogy szokásommal ellentétben nem írtam meg Gyuriéknak, hogy éppen mit olvasok, hanem elküldtem az olvasónaplót, már csak idôspórolás végett is. Mi történik erre? Kapok Gyuritól egy dörgedelmes levelet. Röviden összefoglalva, fel van háborodva amiatt, amit a detektívregényrôl írtam. Levelében megfedd, hogy konzervatív vagyok, hogy nem vettem tudomást sem Kellermannról, sem Conellyrôl, sem a skandinávokról, sem a sci-fi irodalomról és a többi. Persze azonnal válaszoltam, megvédve a mundér becsületét. Kellermannt olvastam, de untam, Conellyt – szánombánom – nem, de Childet igen, pedig ô teljesen up to date. Azt, hogy a sci-fi-íróknál is ugyanaz a detektív játssza egy sorozatban a fôszerepet, szívesen elhiszem neki, minthogy egyet sem olvastam közülük, és még ô sem tud rávenni arra, hogy akár egy ilyen mûvet is a kezembe vegyek. De, tettem hozzá diadalmasan, az, hogy a detektívregénynek követôi vannak, még nem fosztja meg azt elsôszülöttségétôl. Végül azt is hozzátettem, hogy egyes skandinávoknál, mint például Mankell, olyannyira kilátszik az ultrabal lóláb, hogy felhagytam az olvasásukkal. Gyuri erre úgy reagált, hogy „ezen nem fogunk összeveszni”, s egy érdekesnek tûnô (Boleyn Annáról szóló) történelmi regény ajánlásával folytatta. Majd megveszem, elolvasom, s akkor ez is bekerül ebbe a naplóba . A hónap tehát csalódással kezdôdött. Elôfordult nemegyszer, hogy csalódtam emberekben, de ilyenkor mindig találtam rá „szubjektív” magyarázatot, mentôkörülményt. Úgy kell nekem, mondogattam magamnak, miért rossz az emberismeretem! Ezt a bevált taktikát írókra, könyvekre sajnos nem alkalmazhatom.

Robert Harris az én egyik kedvenc történelmi regényíróm! Remek Ciceró-könyvérôl, az Imperiumról melegen írtam a történelmi regényekrôl szóló könyvemben. Az azóta megjelent második rész (Cicero számûzetéséig) ugyanolyan remek, mint ahogy az a Pompeii is. Mindig sokat várok tôle. Még jóval a történelmiregény-korszakom elôtt olvastam a Fatherland címû futurista (nem utópista) könyvét, mely egy képzeletbeli Berlinben, a háborúban nyertes Német Birodalom fôvárosában játszódik. Ebben is történik valami „repkényszaggatáshoz” hasonló. Hôsünk (egy detektív persze) addig tépkedi a szimbolikus repkényt az eltitkolt és így elfeledett történelmi múltról, míg meg nem találja egy megsemmisítô tábor maradványait. A többi Harrist már a történelmi regényeinek ismeretében olvastam, így az Enigmát is. „Igaz történetrôl” szóló fikció volt ez a második világháború elsô fordulópontjáról, a titkos német kód megfejtésérôl és talán az elsô komputerrôl. Technika és elsôsorban matematika harcolt itt sikeresen a technika és matematika ellen, és ezzel megakadályozta Anglia pusztulását. Az Enigma, az Archangel, a Ghost, továbbá mostani csalódásom okozója, a The Fear Index mûfajukra nézve „thrillerek”, de nem detektívregények. Ami közös bennük a detektívregénnyel, az a rejtvény, a feszültségkeltés, a kulmináció és a megoldás folyamata. Nincs katasztrofálisabb egy unalmas thrillernél. A Fatherland remek volt, az Enigma érdekes, de két regénynél azonban már gyanút kellett volna fognom, kicsit gyanakodtam is, de nem nagyon. Az Archangel elsô része (a Sztálin halála körüli szövôdmények) még regénynek is érdekes volt, de a második résznél elszabadult a cél és mondanivaló nélküli fantázia. Mire értelme kitalálni egy sztorit Sztálin törvénytelen fiáról, aki szakasztott az apja, s akit törzsökös bolsevik titkosrendôrök Sztálin utódjának neveltek „jobb idôk” számára, amúgy messze a szibériai

• 46 •


tajgán? A történet nem egyszerûen hihetetlen, de buta is. S hasonlót tapasztaltam a Ghost esetében. Kérem, ne próbálják meg elhitetni velem, hogy Anglia csak azért szövetkezett a kilencvenes években az Egyesült Államokkal, mert azt angol miniszterelnök (értsd: Tony Blair!) felesége amerikai kém volt! Nos, itt már nagyon kilógott az a bizonyos ultrabal lóláb. Tehát:

Robert Harris: The Fear Index Sokat vártam tôle. Elvittem albániai utazásunkra, holott keménykötésû. Sok idôm nem jutott az olvasásra. (Ezért nem vittem pótkönyvet.) Általában reggel fél nyolckor indult a csapat, és este 11-re értünk vissza a szállodánkba. De hát ott volt a repülôtéri várakozás és maga a repülés ideje! Csupa remek alkalom az olvasásra. Üdülési olvasmányaimat különös gonddal választom meg, mert egy jó könyv hozzájárul egy jó utazás élvezetéhez, élményéhez. Csalódásom ezért volt duplán katasztrofális: nem vittem tartalékkönyvet. Mit tagadjam? Untam. A történet ígéretesen kezdôdik. Valaki betör egy ezerszeresen biztosított házba, és fejbe vágja a zajra felébredô házigazdát, aki történetesen egy úgynevezett hegde fund igazgatója, egy matematikai zseni, aki milliárdos jövedelmet halmozott fel dollárban. Ugyanô egy ismeretlentôl kap egy Darwin elsô kiadást ajándékba. A kettô összefügg, de hogyan? S itt jön a csalódás. A könyv háromnegyed része a hedge fundról szól, végre tudom, mi az. Azt is, hogyan lehet biztosra menni a nemzetközi pénzpiacon, hogyan lehet gyorsan és rizikó nélkül meggazdagodni. (Bár ennek a tudásnak hasznát nem veszem.) Végig is kell ülnöm unalmas értekezleteket a fôhôsökkel együtt. Én nem ilyen lovat akartam. Hogy rátérjek a dolog végkifejletére: az igazgató skizofrén, saját maga bérli fel a betolakodót, és közli vele háza titkos kódját, saját maga küldi magának a titokzatos könyvet a félelem-faktort tárgyaló szöveggel és így tovább. Mi a lényeg? A matematikát ne tessék, kérem pénzkereseti forrásként felhasználni, a tudomány nem erre való! Különben beleôrülsz. Kultúrkritika „rettenetes” korunkról, ahol minden digitalizált. Mindent tudnak rólunk a gépek, többet, mint mi, emberek együttvéve. (Nem vi-

lágos, hogy a természetes – már amennyire természetes – kiválasztódás a gépekre is vonatkozik-e, illetve lehet-e egy gép is skizofrén.) Rendben. Tudom, hogy mindent feldolgoztak digitálisan, minden házat is, különben egy kocsi nem tudna Pestrôl egy holland utca pontos címére emberi segítség nélkül eltalálni. De miért thriller ez? S mit ad hozzá az emberismeretemhez? Tisztelem a masinákat, de az, amit magamban errôl a könyvrôl elgondoltam, nem volt digitalizálva. Csak mostantól fogva lesz. Bár kit érdekel? Csak egy könyv „fülére” ne figyeljen oda az ember! Egy dolog, hogy a „fül” mindig dicséri a könyvet, hiszen ez a feladata. Más, hogy hamisan tájékoztat, félrevezet, nem készít fel arra, hogy mit várhatsz. S ez nemcsak erre Harriskönyvre igaz. Sikerült hamarosan egy másik hasonló esetre bukkannom. De ez már a következô utamon történt, Erdélyben, ahol Daviddel, Henriettával és Mike-al autóztam egyik digitálisan beprogramozott városból a másik szintúgy digitálisan beprogramozott városba. Elôre tudtam, hogy Davidék késôn kelôk, így tehát két kötettel a hátizsákomban indultam útnak. Az elsô könyv Rózsi néni A menekülô igazság címû regénye volt, Balassa Gyuri küldte Párizsból a tanszékre, véleményemet kérve. Holnap (június 25.) találkozom Gyurival az Astoriában. De ezt most nem neki mondom, hanem magamnak írom. (Utólagos megjegyzés: Másnap zuhogó esôben, víztôl cuppogó cipôben, késve érkeztem az Astoriába, s megígértem Gyurinak, hogy amennyiben a könyv ismét megjelenik magyarul, írok hozzá elôszót. De ez még a jövô zenéje.) Sokszor gondoltam már arra, hogy milyen sûrû volt (van) az életem. Ez alatt a nyolcvanhárom év alatt mindig történt valami az úgynevezett „világban”, többnyire a környezô világomban, ami befolyásolta az életem alakulását. A világgazdasági válsággal és hangos filmmel születtem, négyéves koromban jutott hatalomra Hitler, addig és azóta, mindmáig a nyakamban a történelem. Befolyásolta az úgynevezett „magánéletemet”, a baráti társaságaimat, az utazásaimat, s ami a legfontosabb, a tapasztalataimat. Nem írtak olyan regényt a huszadik századról, melynek olvasásakor ne lett volna „ahá”-élményem. Mintha mindenütt éltem volna, minden konfliktust ismerek, értek, megértek, minden szubjektívvé alakul. Temesváron kezdtem tehát hozzá Rózsi néni könyvének olvasásához.

• 47 •


Meller Rózsi: Menekülô igazság (Körmendy Könyvkiadó, Budapest, 1941)

A történet 1938 márciusában kezdôdik, azon a napon, amikor apám szokásával ellentétben várt rám az iskola kapuja elôtt, hogy elmondja: „A németek ma megszállták Ausztriát.” Pontosan hat évvel és egy nappal korábban, mint hogy megszállták Magyarországot. De ezt akkor nem láttuk elôre. Pedig elôre kellett volna látnunk. Akkor talán még megtehettük volna, amit a könyv hôse tett: menekülhettünk volna. S az én életem is másként alakult volna. Bizonyára kevésbé sûrûre. 1938 márciusa. Hôsünk ügyvéd, ezenkívül szocialista (kiábrándult kommunista?) és zsidó is. A jelzett napon éppen egy igen makacs klienssel van dolga, aki egy zavaros ügy kapcsán az igazságát keresi: az ítéletre vár. De hiába. Az utcákon ujjongó, a Führert éltetô tömeg, a tárgyalást elnapolják (mint késôbb megtudjuk, a bírót internálják). A fôhôs Svájcon keresztül menekül. Keresztény felesége és fia megtagadják. (Betoldás: hasonló történettel más „etnikus” és „vallási” változatban a következô könyvben is találkoztam. Oh tempora! Oh mores!) Hányattatások után hôsünk megérkezik Amerikába. Ügyvédként persze nem dolgozhat, ablakpucolással keresi a kenyerét. Jól érzi magát, a fônöke kedveli. Egyszer aztán egy épp tárgyalóterem ablakait tisztítja. S mit lát? Ugyanaz az ember áll a bíró elôtt, mint annak idején Bécsben, és ugyanazzal a tettel vádolják! Kiderül, hogy emberünk New Yorkban megismétli azt a bizonyos banális bécsi törvényszegését, csak azért, hogy kikényszerítse az igazságtételt, az ítéletet! Fôhôsünk, a vádlott volt ügyvédje mint tanú kér szót, és elmagyarázza a döbbent bírónak (és esküdtszéknek), hogy mirôl is van szó. Az igazságkeresô megkapja, amit várt: az ítéletet. Fôhôsünk viszont úgy érzi, látja, hogy hit és igazságosság nem illenek össze, mi több, szemben is állhatnak egymással. A hit alulmaradhat az igazsággal szemben, de felül is emelkedhet azon. A kegyelemrôl van szó, pontosabban szólva Istenrôl. Hôsünk otthagyja New Yorkot, és elindul a Szentföldre. Itt végzôdik a levélformában megírt regény. Van ennek a történetnek egy zeneinek nevezhetô alapmotívuma. Ez a gyakran ismételt motívum körülbelül így hangzik: „Európának vége, Európa meghalt, nincs többé.” Európából mind az igazság, mind az igazság felett álló hit

menekül, az igazság az Újvilágba, az igazság felett álló hit a Szentföldre. Az újhoz és a régihez. Ez volt bizonyára a kor uralkodó életérzése: Európa nincs többé. (Hányszor temettük, hányszor született újjá poraiból, mint az a bizonyos mitológiai fônix? S hányszor temetjük még ezután is?) Az emigráns Zweig Brazíliát nevezte a jövô országának, és aztán ott ölte meg magát. Nem szeretek regények estében „tartalomról” vagy úgynevezett „mondanivalóról” beszélni, de most kénytelen vagyok. Mert ahogy elbeszélem vagy akár elgondolom, ez egy szép és igaz könyv. Csak az a baj, hogy nincs igazán megírva. Amikor például Rózsi néni fôhôse belsô monológját leírja, az túl iskolásnak, túl egyszerûnek, mi több, túl szentimentálisnak hangzik. Az író valószínûleg többnyire belebújik alakja bôrébe, s mikor hôse beszél, akkor ô maga szól. De ez nem tûnhet ki ennyire egyértelmûen, mint ebben az esetben. Nehéz megmondani, hogy mi is a baj egy könyv megírásával. De az ember látja, érzi, hogy baj van, Tudok-e tanácsot adni Gyurinak holnap abban, hogy kiadható-e újra Rózsi néni könyve? Hetente jelennek meg jóval kevésbé sikerült mûvek, olvashatók többek között az Ésben, a Holmiban, hogy kevésbé színvonalas kiadványokról ne is beszéljek. Igen, ám azokat már nem Schnitzler stílusában írják. De miért baj ez? Hiszen Schnitzler vagy Hoffmanstahl vagy Stefan Zweig világának, Európájának haláláról vajon milyen más stílusban emlékezhetnénk meg? A stílus ma sem jobb, legalábbis ha pusztán esztétikai szempontból nézem. De „maibb”, „korszerûbb”, a „mi Európánk” világához tartozó. Persze ez nem érv. Nincsenek érveim.

Még mindig június Már Nagyszebenben voltunk, ott is a harmadik napon, amikor belekezdtem a második számú regény olvasásába. Csak megismételhetem, amit a Harris-könyvvel kapcsolatban már megjegyeztem: óvakodj a „fültôl”! Most éppen Juan Gabriel Vásquez Informátorok címû kötetét tartom a kezemben. Amikor vasárnap, a könyvhét majdnem utolsó napján, éppen Albániából frissen hazatérve és az álomról szóló könyvemet dedikálni készen körüljártam a könyvnapi sátrakat, és vettem egy Bernhardt-önéletrajzfélét, a rokonszenves AbOvo kiadó megajándékozott ezzel a mûvel, remélve, hogy nagyon fogom szeretni. Nem merném megmondani nekik, hogy tévedtek.

• 48 •


De visszatérve a „fülbajra”. A „füleket” két csoportra osztom. A semmitmondókra és a félrevezetôkre. Az egyik (A Spectatortól átvett) arról biztosít, hogy a szerzô „biztos kézzel bánik anyagával”. Nos, ez a semmitmondók csoportjához tartozik. Egy másik (az Independenttôl átvett) közli, hogy Vásquez „különleges, titokzatos, bizonytalan, árnyakkal és rejtelmekkel teli légkört teremt regényében”. Nos, ez a félrevezetô típust testesíti meg. A fülész minden bizonnyal nem olvasta a regényt. Abból vonta le ezt a következtetést, hogy Vásquez kolumbiai író, csakúgy, mint Márquez, s mivel Márquez titokzatos és misztikus, úgynevezett mágikus realista, bizonyára Vásquez is az. Hát nem az. Ez a regény olyan kertelés nélküli valós, tudós kifejezéssel realista, mint amilyen csak egy regény lehet. Ettôl még lehet jó is és rossz is, minthogy a kvalitás nem ezen múlik. Vásquez könyvét már azért is kíváncsian vettem kézbe, mert Bogotában játszódik. Nem mintha ismerném Bogotát. Háromszor jártam ott, de már túl vagyok az elsô ifjúságomon, mikor az hittem, hogy ha háromszor meglátogattam egy várost (mint például Veszprémet vagy Nyíregyházát), akkor már ismerem is. Elôször Cartagenából hazatérve töltöttem ott vagy két napot. Cartagena Márquez szülôvárosa, s kedvenc Márquez-regényem, a Szerelem a kolera idején is ott játszódik, a kikötôjére (és a rekkenô hôségre) is ráismertem. Azóta, azaz 1997 óta hordom azt a fajta láncot, amilyet a melegtôl elaléló úri hölgyek annak idején viseltek. A lánc egy kis kulacs alakú, kölnivízzel töltött üvegcsében végzôdik, annak illatát szívták be, hogy magukhoz térjenek. Sajnos a parafa azóta a „kulacsba” tört, s így már nem tudom kölnivel megtölteni. Eredetileg Márqueznek is részt kellett volna vennie a találkozónkon, de megüzente, hogy (kommunista lévén) nem jelenik meg egy olyan megbeszélésen, amelyet Kolumbia elnöke nyit meg. Különben ez a gyûlésféleség életem legérdekesebb találkozásaihoz tartozott, és hogy úgy mondjam, „történelmi” jelentôséggel bírt. Ekkor éltük az úgynevezett „harmadik világ” divatját, különösen a politikai baloldalon. Mindenkinek, aki ebben a diskurzusban számított, meg kellett pozitíve, vagy inkább rajongva emlékeznie a „harmadik világról”. Nos, ez a gyülekezet arra a következtetésre jutott, hogy ilyen pedig nincsen. Nincs „harmadik világ”. A fogalmat az „elsô világ” alkotta meg az egy fôre esô termelés alapján, talán a bûntudatát kompenzálva, talán tu-

datlanságból. De az „egy fôre esô termelés” alapján egy kalap alá vett országoknak, mint Indiának, Rhodesiának (akkor még így hívták), Mexikónak, Bolíviának, Egyiptomnak stb. egymáshoz kulturálisan, történelmileg az égvilágon semmi közük nincsen. Sûrû életemhez ez a konferencia is hozzátartozott, s máig hozzátartozik. Nos, Cartagenából (New Yorkba) hazafelé menet jártam elôször Bogotában. A városnak akkoriban nagyon rossz híre volt. Mindenki utcai erôszakról beszélt. Egy afrikai fiatalasszony, akivel együtt utaztam, közölte, hogy ô bizony egész nap a hotelban marad, mert nem mer az utcára menni. Rábeszéltem, hogy hagyjuk otthon, azaz a szállodában a táskánkat, és lenge, de nem feltûnô ruhában induljunk útnak. Meg is tettük, egy nagyot sétáltunk Bogotában minden incidens nélkül. (Engem csak egyszer raboltak ki alaposan: Bernben, Svájc fôvárosában.) A második alkalomból csak két egyetemre és egy étteremre emlékszem élesen vissza. Mindkét egyetem igen szép, különösen a katolikus, fák árnyékában található a domboldalon. A vendéglôben a város polgármesterével s néhány egyetemi tanárral vacsoráztam, a koszt ízlett (mint Latin-Amerikában kevés kivétellel mindenütt és mindig), de a menü sajnos kiment a fejembôl. A harmadik alkalmat nem tudom elfelejteni. Nancy Frazerrel voltunk egy közös elôadáskörúton, amikor meghívtak vendégségbe, egy magánházba. Nagyon szerényen ittunk a felkínált borból, esküszöm, nem többet, mint két decit fejenként. És úgy berúgtunk, mint még soha. Már a lábunkon sem tudtunk megállni. Másnap elmagyarázták, hogy nem gonosz manók varázsoltak el, hanem hogy 2200 méter magasságban a tenger szintje fölött az alkohol másként hat. Azóta nem jártam Bogotában, s így nem tudtam ezt a felfedezést a továbbiakban hasznosítani. Visszatérve Vásquez regényére: jórészt Bogotában játszódik. Az elbeszélô ideje az én elsô és második látogatásom idejére esik. Úgy támaszkodtam emlékeim Bogotájára, mint egy botra. Az elbeszélô ideje ez, de nem az elbeszélt történet ideje. Szemben Rózsi néni regényével, ez bizony nagyon is „jelenlegi” (ha akarjuk, posztmodernnek nevezhetô) írás. Különbözô történelmi és személyes idôk között mozgunk elôre-hátra, a szex ábrázolása visszafogottan direkt. Fiktív dokumentáció váltakozik ugyancsak fiktív interjúkkal, levelekkel. S bár az elbeszélés alapideje

• 49 •


a kilencvenes évek, a történetben szereplô interjúk és elbeszélések ideje ennél jóval korábbi Az egyik elbeszélés magába foglalja a másikat, esetleg több másikat. A regény elsô részét nagy érdeklôdéssel olvastam: úgy kezdôdik, mint egy thriller, mintha valami titkot rejtegetne. Lehet, hogy az angol fülírók meglepô titkokra, misztikus rejtélyre gyanakodnak, de annak, akinek sûrû volt a történelme, és jól ismeri az ügyet, a helyzetet, a „rejtély” világos, mint a nap. Egy Gabriel nevû újságíró (az írót is így hívják, de ez nem sokat jelent) kiad egy interjúkötetet, amelyben a család régi barátnôjét, Sarát szólaltatja meg. Apja, a neves ügyvéd, a retorika egyetemi professzora és gyakorlója, számtalan állami kitüntetés birtokosa, akit történetesen szintén Gabrielnek hívnak, gyilkos recenzióval támadja meg fia könyvét. El is árulja, igaz, késôbb, a betegsége idején, hogy miért. Fia a múltat kutatgatja, a múlt árulásait, hibáit, bûneit. Gabriel papa szenvedélyesen vallja, hogy a múltat tessék békén hagyni, senkinek sem használ a bolygatása, más idôket élünk és a többi. Nos, egy sûrû életet élt ember, mondjuk, éppen Pest-Budán azonnal arra gondol, hogy az öreg, tiszteletnek örvendô Gabrielnek bizonnyal vaj van a füle mögött. Hogy abban a bizonyos távoli múltban csinált valami politikai disznóságot, amelyre nem derült fény, s remélhetôen nem is fog, ha a saját fia nem fog hozzá a „repkényszaggatáshoz”. Nos, a sûrû történelmet megéltek jól sejtették, hol van a kutya eltemetve. Nem volt nehéz. A boldog szigetlakó fülírók azonban még csak nem is sejtették a rejtélynek a regény végéhez közel történô megoldását. Nem tagadom, hogy a sûrû életet élôk közé tartozván ezért is csökkent a könyv iránti érdeklôdésem. Nem kellett kíváncsian megnéznem a végét, mert elôre tudtam, hogy Gabrielünket, az öreget, leleplezik. (Hogy halála után minden kitüntetésétôl meg fogják fosztani, persze nem sejthettem. Már csak azért sem, mert boldog hazámban efféle intézkedés csak a politikai ellenfeleket, a megrágalmazottakat és nem a rágalmazókat sújtja. Minden tiszteletem Kolumbiának!) Vannak ennek a könyvnek szépen, visszafogottan és kissé ironikusan megírt részei, melyek valódi tehetségrôl árulkodnak. Különösen az apa-fiú viszony, egy bonyolult és kölcsönös szeretet és kölcsönös meg nem értés kapcsolatának érzékeltetése. Örök „téma” ez, vagy, hogy a fülírót utánozzam „anyag”, és mindig másként szól a mese, (Daisy a Spinozában vacsora mel-

lett elmondta, hogy a közeljövôben az apa- lány viszonyról fog írni. Míg az apa-fiú kapcsolat és konfliktus elbeszélése olyan régi, mint a Biblia és a görög mitológia (Absalom, drága fiam, Absalom, haltam volna én meg helyetted!, ahogy Vásquez is idézi), az apa-lány viszony feldolgozása modern, s talán ezért különösen érdekes. Daisynek többek között az érdekességhez is jó érzéke van. Nem tagadom, hogy szubjektív indítéka is volt annak, hogy ahogy mentem elôre az olvasásban, úgy nôtt az ellenérzésem, talán még az ingerültségem is. A drámai múlt, amely a regényben feltárul, egy „sûrû” életû ember szemében nem drámai anyag, legalábbis nem úgy, ahogy elénk tárul. Én éppenséggel frivolnak éreztem a drámaként, mi több, tragédiaként való érzékeltetését. Igen, szubjektív vagyok, ha úgy tetszik, elfogult. A Kolumbiába emigrált német közösségnek 1941 és 1944 közötti szenvedéstörténete tárul elénk. Egy végsôkig asszimilálódó közösséggel ismertet meg a szerzô. Legyenek bár zsidók vagy evangélikusok az emigránsok illetve bevándorlók, mind hívô katolikusokká (titokban esetleg ateistákká) válnak. Részt vesznek minden katolikus és népi szertartáson, kolumbiaiabbak, mint az ôslakók, ôk az igazi hazafiak, az igazi ôslakók. Igyekeznek nemcsak spanyolul, hanem kolumbiai nyelven is beszélni, nagyon igyekeznek, ha nem is mindig sikerül nekik. (Csak az idôs Gabriel jegyzi meg egyszer szellemesen, hogy hagyjuk meg a gyökereket a növényeknek.) Persze a lelkük mélyén, akár a húszas akár a harmincas években vándoroltak kibe, igencsak németek maradnak. Maguk között nem titkolják kultúrfölényüket, Németországot istenítik. S ekkor, 1943-ban Kolumbia csatlakozik a szövetségesekhez. Feketelistát készítenek. A nácikat feketelistára teszik. Felmondanak nekik, elveszik üzleteiket, végül internálják ôket. Mint ilyen esetekben mindig, nemcsak nácik kerülnek feketelistára, hanem mindazok, akiket a „jóakaróik” feljelentenek. Az idôsebb Gabriel is feljelent valakit, méghozzá egy barátja apját. Ôt is megfosztják életlehetôségétôl, és internálótáborba zárják. Miért követi el az idôsebb Gabriel ezt a bûnt? Hiszen a rágalmazás, a feljelentés valóban bûn, fôként, ha olyasvalakit jelent valaki fel, akivel mindaddig békésen élt ugyanabban a társaságban anélkül, hogy bármit szóvá tett volna. Az öreg

• 50 •


Gabriel esetében voltak enyhítô körülmények. Ô is a meghívott vendégek közé tartozott Deresseréknél, amikor megjelent egy valódi náci, aki náci propagandabeszédet tartott, és megpróbálta a hallgatóságot Hitlernek megnyerni. A házigazda (Deresser senior) egy szót sem szólt, sem mellette, sem ellene. Ez volt a feljelentés alapja, de nem elégséges alapja. (Különben véletlenül az is kiderül, hogy az idôsebb Gabriel zsidó származású. Mikor betegsége idején a fia fürdeti, észreveszi, hogy körül van metélve.) A kolumbiai titkosrendôrség aktája (Deresser fiának kérésére adták ki) mintha valahogyan ismerôs lenne. „Gabriel Santoro tanú az El Automatico kávéházban folytatott beszélgetés során kijelentette, hogy Konrad Deresser, a Deresser üvegkereskedés tulajdonosa közeli, bizalmas kapcsolatban áll a kolumbiai náci párt szimpatizánsaival… Megállapítást nyert,hogy a tanú szavahihetô.” Mondom, mindez ismerôs. De nem minden ismerôs. Nem akarom lebecsülni senkinek a szenvedéseit. A szenvedés lelki ügy. Amitôl az egyik ember szenved, azt a másik közömbösen vagy akár jókedvvel viseli. Konrad Deresser szenvedett attól, amitôl mások esetleg nem szenvedtek. Szenvedését egy másik ember okozta, s ebben a másik ember is bûnös. De nem egyedül ô. Deressert internálása során otthagyja a felesége. Férjhez megy egy igazi jó kolumbiai katolikushoz, s gyermekeket szül neki. Ez, gondolom, nem egyenes úton következik Gabriel apjának az árulásából. S még az sem, hogy késôbb Konrád öngyilkosságot követ el. De még ez is valahogy ismerôsnek tûnhet, ami azonban most következik, az nem. Milyen volt a kolumbiai nácik vagy náci szimpatizánsok internálótábora? Egy elegáns szállóban laktak, csupa férfi, mivel nôket és gyermeket nem internáltak. A szállóban uszoda is volt. Kitûnôen táplálták ôket. Egy levelében (amelyet az ottani archívumból kapott vissza Konrád fia) az internált arról panaszkodik, hogy bár megígérték, hogy korlátlanul kaphatnak sört, naponta csak négy pohárral (üveggel) kapnak. Családtagjaik vehettek vagy bérelhettek házat, lakást közel a szállodához. Az internáltak a hétvégét az övéikkel tölthették, bár rendôr kísérte oda és vissza ôket. Levelet ugyan naponta írhattak, de csak spanyolul. Nagyon sérelmezték, hogy németül nem szabadott levelezniük.

Csak ismételgetem magamban újra és újra: nem akarom senki szenvedését kicsinyelni. De Görög Klárira gondolok, akit egy nyilas feljelentett, s akit e feljelentés nyomán Auschwitzban elgázosítottak. És nem kell egészen Auschwitzig mennem, hogy ökölbe szoruljon a kezem. Elég, ha például Recskre gondolok… S ha éppen németekrôl van szó, akkor azokra a németekre, akiket milliószámra üldöztek el, telepítettek ki, kergettek el, deportáltak hazájukból, Lengyelországból, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, ahogy Magyarországról is. Azok sem voltak mind volksbundisták, azok közül is igen sokat egyszerûen német nevük alapján csaptak hozzá a többiekhez, s küldtek arra a hosszú vándorútra, ahonnan körülbelül több mint egy millióan sosem érkeztek meg rendeltetési helyükre. Hova lettek? Éhen haltak? Megölték ôket? A legfôbb gondjuk bizonyára nem az volt, hogy naponta csak négy üveg sört fogyaszthatnak. S mindez a nácizmus bukása után történt, olyanokkal, akik már senkinek sem árthattak. Édes a bosszú? Finom dolog más házába beköltözni? De nem beszélek errôl tovább, csak magamat kezdem mentegetni, hogy miért szorult ökölbe a kezem, amikor ezt a könyvet olvastam. Lehet, hogy az írónak ez is volt a szándéka. A cím is erre utal. Informátorok, többes számban... Mindenki informátor. Az is, aki feljelent, az is, aki interjút ad, az is, aki feltárja a múltat vagy akár csak piszkálgatja. De mi, a magunk „sûrû” törtelmében ezt mégsem így látjuk. Már bevallottam, hogy néha ökölbe szorult a kezem, de, mondhatnám, ez az én hibám is. Miért keverek morális szempontokat az esztétikai szempontok közé? Igaz, egy valóban nagy író úgy tud tôlünk távol álló szenvedésekrôl írni, hogy együtt érezzünk vele és elhiggyük neki. Vásquez velem nem tudta mindezt elhitetni. De azért Harris könyvével szemben, amelynek olvasására csak az idômet vesztegettem, ezt a mûvet érdemes, sôt fontos volt elolvasni. Annak ellenére, hogy ha megint gyerek lennék, talán három pontra becsülném. Mert ellentmondásra, gondolkozásra, ítélkezésre, értelmezésre sarkall. Ezt a regényt már ezért sem fogom elfelejteni S ez nem kevés. Ez valódi tehetségre utal. Ezért aztán hálás köszönettel tartozom az AbOvo kiadónak Június vége felé közeledünk. Nem hiszem, hogy lesz idôm még ebben a hónapban cél és megbízás nélküli olvasásra. Megígértem Kôbányai Jánosnak, hogy írok egy hosszabb értekezést Komoróczy több mint kétezer oldalas könyvé-

• 51 •


rôl. Ebbôl a gigászi mûbôl eddig csak hatszáz oldalt konzumáltam. A hónap hátralévô részét és július elejét is elôre láthatóan ennek kell szentelnem. Mindez nem tartozik az olvasónaplóba. Két helyen ugyanarról ugyanis nagyon unnék írni. Közben már belekezdtem Ungár Tomi (azaz Ungvári Tamás) írásába unokafivére (Elbert János) hihetetlen, titokzatos és rettenetes történetérôl, de most nem vagyok képes folytatni. Majd júliusban, az is egy hónap. Akkor majd feljegyzek a naplómban valamit errôl a könyvrôl is.

Július Ungvári Tamás: Nyomtalanul (Scolar Kiadó, Budapest, 2010)

Földes Anna: Miért nem írok önéletrajzot (Gabbiano Kiadó, Budapest, 2012)

– Nem ezt akartam! – így kiáltanak fel a tragédiák hôsei, amikor szembesülnek tetteik következményével. – Nem így akartam – kiálthatnék fel én is, bár kevesebb joggal, mivel nem a saját tetteim következményét viselem. Úgy terveztem, hogy ezen a héten visszamegyek Nagybörzsönybe, és végigolvasom Komoróczy roppant zsidó történetét, majd jövô héten megírom majdnem mindazt, ami róla az eszembe jut. De ember tervez, isten (kis i-vel, mert nem akarom a döntést a nagy I-re kenni) végez. Fenyô Ági, akivel rendszeresen járok Nagybörzsönybe, kórházba került, a meleg pedig 40 fok körül jár. Csak reggel merek az utcára menni, de reggel Ágit szeretném meglátogatni, és különben sem akarok délután ötkor, a legnagyobb hôségben pénteken buszra szállni. Tehát maradtam. S mi maradt a maradónak hátra? Az olvasás (meg két operaelôadás a Mezzo csatornán, de ezek nem az olvasónaplóra, hanem a rendes naplóra tartoznak). Ami pedig Komoróczyt illeti, kérdéseimet egyelôre csak Gyurinak továbbíthatom, aki persze (levélben) szokása szerint könnyû kézzel megold minden problémát. Jóformán megesküdtem magamnak, hogy sûrû történelmem dokumentumait mellôzve mostantól kezdve egész más vizeken fogok olvasmányaimmal evezni. El is tettem néhány ígéretes könyvet a balatoni táskába. De most mit tegyek? Kénytelen leszek (vagyok) megszegni a saját magamnak tett ígéretemet – ami pedig kí-

nos. De, hogy ismét a tragédia nyelvén szóljak, nem volt más választásom. Ungár Tomi könyvét még Komoróczy elôtt kezdtem olvasni, de ez utóbbi kedvéért hamar félbe kellett szakítanom. Mivel utálok könyvet félbehagyni, kivéve, ha nagyon rossz vagy unalmas, magától értetôdô, hogy most folytatom és befejezem Tomi könyvének olvasását. Közben egy konferencián összefutottam Földes Ancival, aki kedves ajánlással kezembe nyomta most megjelent krónikáját. Nos, egy ajándék kötettel két dolgot tehetek: vagy azonnal nekikezdek, vagy félreteszem, és akkor valószínûleg soha többé nem veszem a kezembe, hacsak nem a lelkiismeret-furdalás miatt. A két könyvnek nem lenne sok köze egymáshoz, ha nem hasonló korú emberek hasonló világban történt tapasztalatairól számolnának be. De éppen ezt teszik. Tomi és Anci egyidôsek, épp egy évvel fiatalabbak nálam. Ôk is a „sûrû” történelem gyermekei, ha másként is – és többékevésbé másként, mint jómagam. Ancit elemista kora óta ismerem, az unokanôvérével jártam egy osztályba a Szemere utcai általánosban, ahova utánunk még oly sok nevezetesség járt. Ô is, akárcsak én a numerus clausus következtében tízévesen zsidó iskolába (Izraelita Leánygimnázium) került. De hetedikig mégsem egy helyre jártunk, mert én az Abonyi utcában (a régi zuglói iskolában) kezdtem, ô meg a Hollán utcai, akkor alakult újlipótvárosi tagozatban. Csak Zsoldos Jenô igazgatónk volt közös. Így hát ebbôl az idôbôl nem igazán emlékszem rá. A Rákosi-korszakban is más világokban éltünk. Ô a híres Irodalmi Újság szerkesztôségében dolgozott, én filozófiai könyvekbe bújva és a Lukács-vita árnyékában veszélyeztetett személyként tengôdtem. Nem nagyon olvastam az Irodalmi Újságot, de mivel 1954 óta az Írószövetség tagja is voltam, néha belenéztem. Közömbösségemet nem érdemnek tekintem, sem nem mulasztásnak, egyszerûen az érdeklôdés hiányának. Szerkesztôi közül Molnár Mikóssal csak emigráns korában, ha jól emlékeszem Párizsban, Kende Péter lakásán találkoztam. (Különben mindig rossz viszonyban voltam az irodalmi lapok olvasásával, és maradtam is. S nemcsak Magyarországon. Úgy gondoltam, hogy ami nagyon jó szöveg, azzal elôbb-utóbb majd úgyis találkozom könyv formájában.) Közös tapasztalatunk még a Petôfi Kör filozófiai vitája 1956-ban, bár emlékeink igen különbözôk.

• 52 •


Hasonlót mondhatnék a Kádár-korszakról. A Nôk Lapját, amelynek Anci több mint harminc éven keresztül fômunkatársa volt, legfeljebb a fodrásznál vettem kézbe. Színházba ugyan szorgalmasan jártam, és jól ismertem azokat a mûvészeket, akikrôl Anci (ahogy Tomi is) írt, de csak a színpadról, személyesen eggyel sem jöttem össze. Filmesekkel igen, de róluk meg Anci és Tomi keveset beszélt. Legközelebb Ancival már a rendszerváltás után találkoztam mint a Bálint György Újságíró Akadémia vezetôjével. Néhányszor meghívott Mihályi Gáborral, a férjével együtt a zuglói lakásukba is, jó társaságba. Ungvári Tomit az egyetemen ismertem meg. Lukács-órákra járt, ha jól emlékszem, az irodalmi alkotásokat elemzô órájára. Azon, amit ebben a könyvben az akkori zseniknek kikiáltott tehetségekrôl ír, magam is sokat gondolkoztam. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy a Tomi által felsoroltak esetében valóban olyan nagy tehetségekrôl volt-e szó, akiket a történelem pusztított el, vagy csak számunka, hülyék számára tûntek nagy tehetségeknek, miközben a valóságban csak felfújt hólyagok voltak? Vagy valahol középen lenne az igazság? Anci tesz említést az 1956-os bécsi íróhajóról, elsô és hosszú ideig utolsó látogatásunkról azon a bizonyos „Nyugaton”, ahol húsz emberrel összezsúfolva aludtunk egy hajótérben, mint valaha az Amerikába kivándorló nyomorultak, de egy-egy nejlon pulóverrel érkeztünk haza. De Abody Béla, az egyik Tomi említette „elveszett zseni” külön kabint kapott, s mindenki áhítattal közeledett hozzá, mint „nagy emberhez”. Jómagamat kivéve persze, mert én nem szoktam áhítattal közeledni olyasvalakihez, akit nem tanultam meg okkal tisztelni. Nos, Tomit elsô egyetemi évei után teljesen elvesztettem szem elôl. Fordításaiból egyiket-másikat olvastam. A világot, melyben élt és mozgott, és amelyrôl a könyvben beszámol, nem ismertem. Sem a könyvében említett írók többségét, sem a mûvészeket. Ahogy a „helyeket” sem, ahol összejöttek, a mulatókat, ahol ittak, szabadságukat gyakorolták, azaz szeretkeztek. Nem mintha mi nem ittunk vagy szeretkeztünk volna, de magánházban és magunk között tettük. Arra azonban jól emlékszem, hogy egyszer egy helyen Tomi azt nyilatkozta, hogy nem tudja egy könyv fordítását megkezdeni, ha elôtte a Széchényi hegyi szállodában nem iszik meg egy pohár konyakot. Ezen az önreklámozáson nagyot nevettem, és igen rokonszenvesnek talál-

tam, mert az efféle „polgári” életforma melletti hitvallás fricska volt az akkori uraink felé. Legközelebb Los Angelesben Daisytôl hallottam Ungvári Tamásról. Végül Pesten láttam viszont újra, öregen, de megint nagyon „tomisan”. Ma is „polgárpukkasztó”, ha talán nem is iszik írás elôtt konyakot. Gondolom, nagyobb a választék, és jobb lett az ízlése. Ha tehát egy jövendô külhoni történész meg akarná írni az 1945 és 1990 közötti évek magyarországi kultúrtörténetét, egyetlen könyv alapján sosem tájékozódhatna. Én, aki egyidôs vagyok a szerzôkkel, ismerem is ôket, egy idôben és – egészen 1977-ig – ugyanazon a helyen, Budapesten éltem, mint ôk, még én is néhol idegen kisvilágba lépek, úgy olvasom az önéletírásaikat, hogy közben tanulom a saját életemet. A világunk persze azonos volt, de a hozzá való viszony különbözô. Ez még akkor is igaz, ha e két szerzô esetében sem talpnyalásról, sem fôhajtásról, sem köpenyegforgatásról, sem túlalkalmazkodásról nem volt szó. Tanulom a múltamat. Egyetlen idôszak kivétellel. Ez pedig a holokauszt története 1944. március 19-tôl 1945. január 18-ig. Tomi, Anci, én. Mindannyian ugyanazt éltük át. Mindhárman túlélôk vagyunk. Mindhármunknak ölték meg közeli hozzátartozóját. Mindhárman véletlenül, nagyon véletlenül maradtunk életben. Az egyes történetek, azaz a variációk különböznek, de a téma azonos. Ez persze nem csoda. Mindhárman zsidó gyerekek voltunk tizennégy-tizenöt évesen Budapesten, ebbôl következett mindaz, amit átéltünk. A halálközeliség és a megmenekülés számtalan történetébôl engem különösen egy epizód ragadott meg. Ancit a Duna-partra vitték a nyilasok. Sorban lövik agyon az embereket. Majd a nyilasok néhány percre távoznak. (Talán szándékosan?) Anci beszalad a Császár fürdô vécéjébe, és magára zárja az ajtót. És ekkor hirtelen rádöbben, hogy soha többé nem fog félni egy matematika dolgozattól. Hát igen, ott és akkor egy életre leszoktattak bennünket a rettegésrôl. A félelem triviális. Amikor Wagner operájában arról énekelnek, hogy Siegfried nem tudott félni, azt kérdeztem magamtól, miért is tudott volna? Az ember akkor fél, amikor egyedül áll a sötétben, és halk lépteket észlel az avaron. De amikor egy hétfejû sárkánnyal szembesül? Ilyenkor képtelen a félelemre. (Persze jobb nem általánosítani. Van, akit gyávává tesz ugyanaz, ami mást bátorrá.) De vissza a két könyvhöz.

• 53 •


Csak az közös bennünk, hogy többek között önéletleírások. Anci vállalja, hogy krónikás, írása nem irodalom. Ezért aztán többé-kevésbé készpénznek vehetjük, amit leír. A rutinos újságíró igyekszik pontos lenni. Tomi könyve rafinált szerkezetû. Részben szintén önéletrajz, de egyben számtalan klasszikus és kortárs szerzô tanult fordítójának a mûve. Erôsen stilizált, irodalmasított, ahogy ô mondja: „kissé retusált”. Az autobiografikus szál Ungvári Tamás unokaöccsének, Elbert Jánosnak a története köré fonódik, az ô élete és érthetetlen halála köré. Egy rejtélyes, máig megoldatlan haláleset értelmezése, elemzése, egy rejtély megoldására tett új és új kísérletek sora. Egy nem kitalált detektívregény. Elbert János és családja rejtélyes haláláról Melbourne-ben értesültem. Levelezôpartnereink részletesen beszámoltak róla, többnyire külföldrôl írott leveleikben. Pesti látogatásunk alkalmával is beszéltek nekünk – halkan – a történtekrôl. Akkoriban az a sztori járta, hogy Elbert, a perfekt oroszos valamikor Andropovnak tolmácsolt, így tudott róla valamit, ezért, hogy ne fecsegjen, a politikus a KGB ügynökeivel meggyilkoltatta. Az elméletet alátámasztotta, hogy nem sokkal késôbb Elbert fiát is a Dunából emelték ki, majd az özvegye követett el öngyilkosságot. Tomi úgy vélekedik a könyvben, hogy az Andropov-tolmácsolás csupán pletyka. Az elsô kiadáskor még azt is hitte, hogy Elbert nem volt III./3-as ügynök, pedig kiderült, hogy igen, bár 1972-ben búcsút mondott ennek a szerepnek, és valószínûen a légynek sem ártott. Az ÁVH egyébként nem szokta megöletni a használhatatlanná vált ügynökeit. Sok minden gonoszságot mûvelt, de ilyenre nem találok példát. A KGB esetében viszont igen. Ez persze nem bizonyíték. Tominak igaza van: nincs bizonyíték. Ungvári több változatban részletezi a történetet, ahogy azt egy igazi (kitalált) detektívregényben is szokás. De nem említ egy korábbi, nem kevésbé gyanús esetet, amely igaz, nem tartozik a tárgyhoz. Még Magyarországon éltem, mikor letartóztatták a Statisztikai Hivatal igazgatóját állítólag (!) azzal a váddal, hogy mûtárgyakat csempészett ki a határon. A börtönkórházban késsel agyonszúrta önmagát. Nos, ez pontosan olyan abszurd, mint Elbert története. Hiszen hogyan kerülhet egy börtönkórházba olyan kés, amellyel valaki halálra sebesítheti magát?

Hogyan rekonstruálja Tomi a történetet? S fôleg: miért rekonstruálja? A második kérdésre könnyû válaszolni. Tomi szerette Jancsit. A holokauszt idején éhesen, magukra hagyatva, egymásba kapaszkodva sírtak egy ágyban. Tomi látta, amikor Jancsi édesapját, az ô nagybátyját darabokra szakította egy gránát. Mindezt akkor sem lehet elfelejteni, ha a késôbbiekben az unokatestvérek egy idôre elhidegültek egymástól. Tomi Jancsi haláláról, de mégsem elsôsorban arról, hanem az életérôl akart írni. Igazolni unokaöccse tisztességét, rendességét, becsületességét, hûségét. Ehhez az olvasónak nincs hozzátennivalója. 1983. március 8-án Elbert János az irodájában dolgozott, amikor egyszer csak megszólalt a telefon. Senki sem tudja, ki volt a vonalban. Elbert felállt, fogta a táskáját, és elhagyta a munkahelyét. Vonatra szállt, Lepsényben pedig a vonatról taxiba. Tizenkettô után érkezett meg a siófoki Bányász üdülôbe. Ott öt perccel egy óra elôtt közölte, hogy elmegy kávézni. Tíz perc múlva halott volt – legalábbis az órája egy óra öt perckor állt meg. A siófoki mólónál belefulladt a Balaton ötven centis vizébe. Másnap leltek rá. Nem találtak rajta külsérelmi nyomot. A halál oka fulladás, a test élve került a vízbe. A halottat Tominak kellett azonosítania. A rendôri nyomozás a következô eredményre jutott: Elbert kiment a mólóra, ott elkezdett fájni az idegzsábája, lement a vízhez, hogy lehûtse az arcát, zsebre tette a szemüvegét, rosszul lett, beleesett a vízbe, és megfulladt. Nem kellett Elbert Jánost ismerni ahhoz, hogy az ember azonnal lássa, hogy ez a történet hihetetlen. Az ismeretlen telefonálót senki sem azonosította. A könyv végén Ungvári újabb adalékkal szolgál. Az óra csakugyan egy után öt perccel állt meg, de a szerkezeten naptár is volt, ami nem március 8-án, hanem március 9-én „állt meg”. A rendôrség ezt azzal magyarázta, hogy Elbert február után elfelejtette átállítani az óráját. De Ungvári más hipotézissel áll elô. Mi van akkor, ha tizenkét órán keresztül valahol fogva tartották, elkábították, és hajnali egy óra öt perckor dobták a vízbe? Lehetséges. De megtudni már sosem fogjuk. Még mindig nem mentem fel Börzsönybe, még mindig nem olvastam el azt a bizonyos hátramaradt hatszáz oldalt Komoróczytól. Napi tizenkét órával számolva három nap szükségeltetne ahhoz, hogy befejezzem. Bitó Laci ugyan felkínálta a saját példányát, hogy folytathassam

• 54 •


Pesten az olvasást, de nem fogadhattam el, mert én agyonjegyzetelem és -firkálom a könyveket (és nemcsak akkor, amikor írnom kell róluk). Ha tehetem, nem tartom tiszteletben a kötetek küllemét, ezért frusztrál, ha könyvtári vagy egyéb kölcsönkönyvet olvasok. Ilyenkor persze ceruzát használok, és a végén kiradírozom. Ezért sem gyûjtöttem soha elsô vagy egyéb különleges kiadásokat, ahogy Gyuri tette. Mindig úgy éreztem, hogy a kötetek a szolgáim, és úgy is bánok velük, legalábbis ami a küllemüket illeti. Könyveimen számos külsérelmi nyomot találna a világ bármely rendôrsége. Miután nem számítottam korábban szabad olvasóidôre, és már elcsomagoltam Almádira a „nyári” könyveket, csak azok között a mûvek között válogathattam, melyeket valamilyen okból nem tartottam ünnepélyes nyári fogyasztásra érdemesnek. Két ilyen kötetet hagytam elôl az asztalomon, Milos Forman önéletrajzát és Umberto Ecótól A prágai temetôt (angolul). Rövid gondolkodás után a másodikat választottam. Igaz, Gyuri unta, és nem olvasta végig (ezért is hagytam ki, amikor bepakoltam a nyári olvasmányokat), ugyanakkor elteltem az önéletrajzokkal. Próba – szerencse (vagy mégsem). Tehát:

Umberto Eco: A prágai temetô Álljunk csak meg! A naplómban nem kell rohannom, noha minden másban ezt teszem. Maradt még három szabad napom Börzsönyre. Felmentem és kiolvastam Komoróczy mind a maradék hatszáz oldalát. Még vázlatot is készítettem a jövendôbeli recenzióhoz. Gondoltam, remek, jöhet a jó Umberto! De most is nagyot tévedtem. Meglátogatott egy kedves, félig magyar, félig olasz asszony, hogy megbeszéljük a genovai programomat. Megemlítettem neki, csak úgy, félvállról, hogy most megy éppen nyomdába egy új olasz interjúkötetem Gianni Vattimo elôszavával. Döbbenten nézett rám: „Vattimo elôszavával? Hát nem tudod, hogy Vattimo förtelmes antiszemita? Egymás után publikálja az antiszemita cikkeket és adja az antiszemita interjúkat! Eco írt is egy cikket ellene!“ „Húsz évvel ezelôtt, amikor megismertem, egy cseppet sem volt antiszemita” – védekeztem, és közben a Gerô–Romsics-ügyre gondol-

tam. Nem ritka manapság, hogy valakirôl azt állítják, hogy antiszemita, csak mert egyszerkétszer zsidózott, vagy még azt sem. Nem kell mindent készpénznek venni. Megkértem a látogatómat, hogy küldje el nekem az interjú szövegét. Elküldte. Nos, még az én gyenge olasz tudásommal is megértettem. Antiszemita bizony, méghozzá a javából. Ideges levelet írtam a szerkesztôknek, akik elolvasták az interjút (már perfekt olaszsággal), és egyetértettek. Nem lesz Vattimo elôszó. Azonban hozzátették, hogy elôszó pedig kell. Ha Vattimóé nem mehet, akkor nekem kell a hiányzó elôszót megírnom. Megértettem. Megírtam. A prágai temetô várhat. Megvárt. Tehát:

Umberto Eco: A prágai temetô (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012)

Egyes filmek nézôit figyelmeztetik, hogy a mû tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott. Nos, A prágai temetô címlapjára a következô feliratot javaslom: Alacsony intelligencia-kvócienssel rendelkezôknek nem ajánlott. A humor, a szatíra, a komédia, a karikatúra megértéséhez ugyanis két dologra szükségeltetik. Egyrészt humorérzék, másrészt mindannak a, ha nem is részletes, de vázlatos ismerete, aminek a karikatúráját, komédiáját, szatíráját olvassák. És ez nem kevés. Számos kémregényt ismerünk. A kémek akár még pozitív hôssé is válhatnak, drukkolhatunk nekik. Mit csináljunk azonban egy olyan fôszereplôvel, aki besúgó, hamisító, rasszista, közönséges gyilkos és bérgyilkos, áruló, kém, kettôs illetve hármas ügynök és csaló egy személyben? Mit keres ez a halmazati szörnyeteg a regény középpontjában? Szurkolhatunk neki? Nem. És másnak? Kinek? Azok között, akiket elárul, besúg, akiket provokál, nagy számban akadnak naiv forradalmárok. De ôket alig láttatja az író, megjelennek, eltûnnek, szinte alig léteznek, csupán a negatív hôs bemutatására szolgálnak. Simonini (így hívják „hôsünket”) besúgásainak, árulásainak, csalásainak, gyilkosságainak, hamisításainak kalandjain keresztül éljük meg a 19. század második felének történelmét, elôbb Itáliában, majd Franciaországban. Ennek a sztorinak minden valós történelmi szereplôje vagy mocskos, tisztességtelen, korrupt, vagy buta és naiv. Hegel biztos megharagudna ezért a szerzônkre, és s azzal vádolná, hogy a hôsöket egy

• 55 •


is Sade-ra emlékeztet. A szenvtelenség, amelylyel a kínzás és a gyilkosság egy kalandregényszerû narratívában jelenik meg. Szerintem A prágai temetô egy politikai Juliette, a zsidógyûlölet és nôgyûlölet hiperbolikus ábrázolása. Nem térek ki a sztorira, mert (kalandregényrôl lévén szó) egyrészt túl bonyolult, másrészt túl egyszerû (a történelemben minden ismétlôdik). Simonini számos teljesítménye közül kettô emelkedik ki, és mindkettô a zsidógyûlöletébôl fakad. A regényben ô hamisítja a cári titkosszolgálat megbízásából a Cion bölcseinek jegyzôkönyvét, a mindenkori nácik egyik kedvenc irományát. Másrészt ô buktatja le akaratán kívül az állítólagos Dreyfus-levelet, mert véletlenül Dreyfus írása helyett Ferdinand Walsin-Esterhazy szövegét kapja meg hamisítás céljából. Miután jól kimulatjuk magunkat, igen elszomorodunk. Már csak azért is, mert minden fordítva történik. Hegeltôl és Marxtól azt tanultuk, hogy a történelemben minden kétszer játszódik le, elôször tragédiaként, aztán komédiaként. És hogy az ember nevetve búcsúzzék el múltjától. De mi történik itt? A 19. század komédiája a 20. században tragédiába, katasztrófába fullad. Torkunkra forr a nevetés.

Fotó: Darabos György

lakáj szemszögébôl látja és láttatja. Lenne is ebben a kritikában valami, ha nem szatíráráról, kabaréról lenne szó. Eco történelme „történelem alulnézetben.“ Igaz, itt kissé én is elbizonytalanodtam. A történetek egy részét Simonini meséli el a maga vagy az alteregója nevében, egy másik részét az író-narrátor. Nos, Simonini fôfoglalkozása hamisító, feltételezhetem tehát, hogy történetei is hamisítványok. Igen ám, de a jó hamisítvány pontosan olyan, mint az eredeti. Hogyan különböztethetem meg? Simonini egyetlen „emberi” vonása a jó konyha szeretete (a szex nem igazán érdekli), de én már a receptjeit sem tudnám készpénznek venni. Isten ôrizzen az általa javasolt ételektôl és vendéglôktôl! A legnagyobb, ha nem is egyetlen szenvedélye a zsidógyûlölet. Már a könyv legelején olvasható elsô monológja a zsidóellenes sztereotípiák olyan halmazata, hogy hangosan elkezdtem rajta nevetni. Rasszista tirádái egytôl egyik nevetségesek – azaz nevetségesek azoknak, akinek intelligenciahányadosa magasabb az átlagnál. És milyen jól van megírva mindez a kimondhatatlan borzalom! Engem már a megírás módja

Gerber Pál: Én nem szeretem a pesszimizmust (1992, installáció, fa, liszt, a mûvész tulajdona) (Mi a magyar? címû kiállítás, Mûcsarnok)

• 56 •

Olvasónapló. Heller Ágnes június július. Június

Recommend Documents