Olvasónapló. Heller Ágnes április május

• Heller Ágnes • OLVASÓNAPLÓ

Heller Ágnes

Olvasónapló 2012. április – május Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy olvasónaplóm. Tíz és tizennégy éves korom között szorgalmasan vezettem. Arra nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem bele, de arra igen, hogy mikor hagytam abba. Azon a márciusi vasárnapon, amikor Rieger tanár úr óra közben benyitott az osztályunkba, és azt mondta: „Lányok, menjenek haza, a németek megszállták Magyarországot.” Az olvasónapló, mint annyi minden más, elveszett, de emlékszem rá. Ha nem is tudom felidézni pontosan, mikor kezdtem el olvasónaplót vezetni, azt viszont igen, hogy miért. Amikor Grószi (a nagymamám) a tizedik születésnapomon megajándékozott a Copperfield Dávid teljes, nem rövidített, tehát nem a gyerekek számára átdolgozott, hanem a felnôtteknek készült kiadásával, úgy éreztem, hogy legalábbis ami az olvasást illeti, felnôtté ütöttek, és ettôl fogva másként kell olvasnom. Nem mintha csak tízéves koromban kezdtem volna el szenvedélyesen falni a betût. Hétévesen, fél évvel azután, hogy a tanító nénim behívatta az anyukámat, hogy közölje vele, reménytelen eset vagyok, és sosem fogok megtanulni olvasni, már bújtam az elsô könyvemet, a Robinson Crusoe-t. Máig emlékszem (bár nem tudom, hogy pontosan-e) a regény nyitó mondatára: „Egy York nevû angol városkában láttam meg a napvilágot.” Gabi néninek azonban mégis igaza volt. Annak idején úgy tanítottak olvasni, hogy minden betûhöz egy kézmozdulatot rendeltek. Ha azt mondtam, „r”, meg kellett ráznom a ruhámat, ha azt mondtam „a”, úgy kellett tennem, mintha aludnék. Nos, e két betûmozdulaton kívül egyetlen másikat sem tudtam megtanulni. A kezem analfabéta maradt. Azonban Gabi néninek nemcsak ezért volt igaza. Valójában sosem tanultam meg olvasni. Mindig mondatokat olvasok, sosem szavakat. Így történt, hogy amikor tizenkét éves korom körül beletemetkeztem az orosz regényekbe, sosem betûztem ki a háromtagú neveket. Nem volt hozzá türelmem,

ezért írott formájuk alapján azonosítottam ôket a szereplôkkel, fogalmam sem volt, hogyan hangzanak. Hadd térjek vissza a tízéves korom elôtti olvasmányaimhoz, a „gyerekolvasáshoz”. Szinte mindenevô voltam. Gyakran még a szerzô nevét sem jegyeztem meg. Amikor egy idôsebb barátnôm elôtt dicsértem A hatodik osztály címû könyvet, és ô megkérdezte, ki írta, azt válaszoltam, hogy nem tudom, nem is fontos, az a lényeg, hogy jó. Ebben is lehet valami. Idônként azonban számított, ki a szerzô. Életem második könyve és elsô nagy, igazi olvasmányélménye a Grant kapitány gyermekei volt. Hónapokig elidôztem rajta (lassan olvastam persze), és közben együtt éltem a szereplôkkel. Beleszerettem Paganel Jakabba. Azóta ha Patagóniáról olvasok (mint a minap Lanzmann önéletrajzában), Grant kapitány gyermekei és a sas jutnak az eszembe. Verne Gyula tehát jelentôs helyet foglalt el gyermekkorom térképén, még a csillagászatot és a fizikát is ô szerettette meg velem, s tôle kaptam azt az ötletet is (lásd 80 nap alatt a föld körül), hogy ha felnövök, világutazó leszek. Lányregényekbôl viszont csak egyet olvastam, az elsôt és az utolsót is egyben. Az volt a címe, hogy Cilike rövid ruhában, fogalmam sincs, ki írta. (Tutsek Anna – A szerk.) A könyv úgy kezdôdik, hogy a fôhôsnô az ablakból nézi, ahogy „ideálja” közeledik a házuk felé. Csúcspontja az ebédjelenet. Cilike elhatározza, hogy csak csipegetni fog a remek ételbôl, hogy jó színben tûnjék fel a kiszemeltje elôtt. Ám miután mindenki elhagyja az ebédlôt, visszasompolyog, megragad egy nagy libacombot, és falni kezdi. Most jön a dráma: hirtelen belép az „ideál”. Többre nem emlékszem, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy egy életre letudjam a fiatal lányoknak szóló irodalmat. Még az efféle ártatlan foglalatosságokba is beleavatkozott akkoriban a történelem. Eleinte nemcsak magyar, hanem német nyelvû könyveket is olvastam, gót betûs szöveget éppúgy, mint latin betûset. Max und Moritz, Struwwelpeter, Alice in Wunderland, Tausend und eine Nacht – mind megfordult a kezem között. Megint nem tudom, mikor kezdtem, de azt ismét tu-

• 24 •


dom, hogy mikor hagytam abba. Azon a márciusi napon, amikor apukám értem jött az iskolába, amin igencsak elcsodálkoztam, hiszen mindig egyedül mentem haza. „A németek megszállták Ausztriát“ – közölte. Rögtön arra gondoltam, hogy akkor az idén nem utazunk Ausztriába, és nem játszom majd együtt nyáron Wienerbruckban az unokatestvéremmel. Este félretettem a német nyelvû könyveimet, és egészen 1947-ig nem olvastam németül. A Struwwelpeterre kilenc év múlva rögvest a Kritik der Urteilskraft következett: ez bizony nagy ugrás volt. Azonban hadd térjek vissza a tizedik születésnapomra. Grószi felnôtté avatott a Copperfield Dáviddal, tehát ezentúl felnôttként kell olvasnom. Minden könyvrôl meg kell írnom, milyennek találtam, mi tetszett vagy nem tetszett benne, és osztályzatot is kell adnom mindegyiknek. (Mint ahogy akkoriban az iskolában, az olvasónaplómban is az egyes volt a jeles.) Igazi napló volt ez, és ha az olvasásnál szelektáltam is a magam módján, az értékelésnél nem: minden mûrôl írtam. És nemcsak értékeltem, hanem meg is számoztam mindet. Mennyiségversenyt rendeztem magamnak: melyik évben olvastam a legtöbb könyvet? A hossz nem számított, Ibsen Nórája ugyanúgy egy számot ért, mint A Karamazov testvérek. S bár elsôsorban a regényeket kedveltem, a versesköteteket is faltam, például a Száz vers címût, amelyet ától cettig végigolvastam. (Szerkesztette Szerb Antal: görög, latin, angol, francia, német, olasz válogatott költemények eredeti szövege és magyar fordítása. A kötet tíz ciklusra osztott. 1944-ben, nem sokkal az összeállító halála után jelent meg. – A szerk.) Érdekeltek az úgynevezett tudományos ismeretterjesztô kiadványok is. Ezek sorát már tízéves korom elôtt elkezdtem A kis tudós címû könyvvel (P. Janet, Elena Fontany, Fizika, Csillagászat, Ôslénytan – A szerk.), amelynek még ma is tudom idézni az egyik mondatát: „Ha a Marson laknak emberek, négy és fél méterre is megnôhetnek.” Az olvasónapló idején már olyan komolyabb mûveken törtem a fejemet, mint A csillagos ég titkai James Jeanstôl, melynek hatására elhatároztam, hogy csillagász leszek. Bújtam az útleírásokat is (akkor még nem létezett televízió, és nekünk még rádiónk sem volt), fôképp Madagaszkár foglalkoztatott. Ráadásul akkor kezdtem ráérezni a detektívregény ízére is. Kevés könyvet olvastam e mûfajból, de ezekbôl is tanultam egyet s mást, például a prostitúcióról és a morfiumról. Tizennégy éves koromra természetesen már kialakult valamiféle ízlésem. 1943 nyarán kisegítôként dolgoztam egy kölcsönkönyvtárban, amellyel nagynénim tett szert némi keresetre a saját könyvtára ré-

vén. Remekül éreztem magam, csak akkor bosszankodtam, ha valaki jött könyvet kölcsönözni. (Igaz, népnevelôi tevékenységet is folytattam: igyekeztem szegény polgárokat rávenni arra, hogy giccs helyett klasszikusokat válasszanak, azzal biztatva ôket, hogy nagyon jól fognak szórakozni.) Paradicsomi érzés volt annyi könyv között válogatni. Akkor olvastam elôször (és hosszú ideig utoljára) Proustot, mármint azt a négy díszes kötetet, ami addigra magyarul megjelent, és a Csendes Dont az akkori kiadásban, amely jobbnak bizonyult, mint a teljes, mivel az apológiát kimetszették belôle. Az év második felét Thomas Mann-nak szenteltem, akinek a fotóját be is ragasztottam az emlékkönyvembe. Mint már mondtam, 1944. március 19-tôl nem vezettem többé olvasónaplót. Pedig még maradt több mint három esztendôm a „szûzi” olvasásra, mely idôszakot más – szerelmi és mozgalmi – tevékenységeim mellett elsôsorban a francia modernizmus iránti érdeklôdésem kielégítésére használtam ki. És akkor jött az 1947-es év. 1947 ôszén véletlenül elvetôdtem egy Lukács-elôadásra, ahol a filozófia bûvkörébe kerültem, és elhatároztam, hogy filozófus leszek. Onnantól fogva megszûnt számomra a véletlenszerû, önmagáért való olvasás. Többet olvastam, mint valaha, de nem pusztán élvezetbôl. Kezdetben azért, hogy megismerjem a filozófiai hagyományt, megértsem, milyen kérdéseket tettek fel választott ôseim, és hogyan válaszolták meg e kérdéseket. Ma is azokra a filozófiai klasszikusokra emlékszem legjobban, amelyeket akkor olvastam. Ez már nem volt „szûzi” olvasás, de valamennyire még emlékeztetett rá. Már nem csupán örömszerzésért történt, de semmi különösebb cél nem vezérelt az egyes könyvek olvasásakor, legfeljebb a megismerés és a gondolkodás – ha ezek céloknak nevezhetôk. De ahogy elkezdtem cikkeket, könyveket írni és tanítani, egyre távolabb kerültem az úgynevezett „szûzi” olvasástól. Többnyire filozófiai mûveket forgattam, „valamihez” olvastam: egy megírandó könyvhöz vagy egy megtartandó kurzushoz, azaz „készültem”. A cél már nem maga az olvasás volt, akármilyen gyönyörûséget okozott is, hanem a megírandó könyv, a megtartandó kurzus vagy elôadás. Vége volt a naiv olvasásnak is. Szakértôként és bennfentesként olvastam, hiszen végsô soron az én körömhöz tartoztak a nehézsúlyú liga tagjai – ahogy tartoznak ma is. Hogy hová tûnt a regényolvasás? Mi történt a természettudományos munkák iránti lelkesedéssel? Az útleírásokkal? Nem fértek bele többé a nap huszonnégy órájába. (Mellesleg: kétszer is férjhez mentem, gyerekeket neveltem fel, beszélgetni,

• 25 •


zenét hallgatni, színházba, kiállításra járni, mi több, aludni is szeretek.) Még a regények is alig fértek bele. Akkor történt némi változás, amikor (már Ausztráliában) elkezdtem angolul olvasni, Jane Austent és Henry Jamest például, de csak este, amikor már elkészültem a „munkával”. Aztán eljött az idô, amikor regényekre már csak a reptéren és fenn a gépen jutott idôm. Megoldásként elhatároztam, hogy regényekrôl, novellákról vagy drámákról tartok szemináriumokat, illetve írok könyveket. Azzal, hogy úgy döntöttem, foglalkozom velük, engedélyt adtam vagy még inkább mentséget találtam magamnak szeretett Bibliám és Shakespearem vagy akár a Don Quijote sokadik újraolvasására. Akikrôl nem írok könyvet vagy tanulmányt, akiket nem tanítok, azokat továbbra is csak a repülôtéren és a gépen olvasom mind a mai napig. Évekig még Almádiban, a Balaton partja mellett is az ôszi kurzusaimra készültem. Ma éjjel felébredtem az idôjárási front miatt, és azon nyomban elhatároztam, hogy változtatok mindezen. Elôször is újból olvasónaplót fogok vezetni. Még márciusban, New Yorkban, szokásomhoz híven körülnéztem a Barnes & Noble könyvesboltban, óvatosan kerülve a filozófiai mûvek polcait. Így is kiszemeltem négy, elolvasásra érdemes regényt. Az egyikbe (David Grossmanéba) még ott kint belekezdtem, de persze nem jutottam sokáig. A többivel együtt bepakoltam a kofferba és feladtam, mivel csak papírkötésû könyvet vagyok hajlandó magammal vinni. Ekkor kaptam észbe, hogy hohó, nincs mit olvasnom a gépen. Ismét régi szokásomhoz híven betértem a reptéri könyvesboltba detektívregényre vadászni. Elkapott az ismétlés kényszere. Valamikor, nem is olyan régen könyvet akartam írni három angol krimiírónôrôl (Christie, James és Rendell). Akkoriban még csak nem is hallottam Elisabeth George-ról, ám a repülôtéri boltban megpillantottam az újdonságok között egy papírkötésû, vastag kötetét, és megvásároltam. 2012 márciusának végén megismétlôdött a történet. Megint megláttam egy általam még ismeretlen Elisabeth George-könyvet, és megvettem. A repülôn nem tudtam kiolvasni, ezért elvittem magammal Nápolyba is.

Németország, pontosabban Wuppertal, március. Vonatozás vár rám, ismét szükségem van valami olvasnivalóra. A vasútállomáson rálelek Peter Prange új történelmi regényére. Egy korábbit ismertem, írtam is róla, kíváncsi vagyok erre is, tehát belekezdek. De ennek sem jutok az út alatt a végére. Megint Németország, Oldenburg. Most sem tudok ellenállni a kísértésnek, és ismét bekukkantok egy könyvesboltba. Itt nagy fogásra bukkanok. Még márciusban, New Yorkban, Judy barátnômnél a zongora tetején (mivel ô ott tartja az elolvasandó könyveket) megláttam Claude Lanzmann önéletrajzát, franciául persze. Elhatároztam, hogy mindenképpen nekikezdek, nemcsak azért, mert érdekel az önéletrajzi emlékezés mint olyan (már megint „valamihez” olvasok?), hanem azért is, mert vonz Lanzmann személyisége – mármint annak alapján, amit tudok róla. Azonnal rájöttem, hogy egy ilyen vastag könyvet New Yorkban biztos nem tudok befejezni, tehát megelégedtem filozófiai pletykaéhségem egy részének kielégítésével. Megkerestem azt a fejezetet, melyben Lanzmann a Simone de Beauvoir-val való szerelmi történetét beszéli el. Ennél tovább nem jutottam. És most itt, Oldenburgban mit látok egy könyvesboltban az újdonságok között? Lanzmann önéletrajzát németül. Már a repülôgépen olvasni kezdtem, de ekkor sem jutottam sokkal elôrébb benne. Május idusa elôtt, akadémiai nagygyûlés. Görög Sándor vegyész kollégám megkérdezi, mikor adhat nekem egy példányt a könyvébôl. Csodálkozom, hiszen nem értek a gyógyszervegyészethez. – Este, a hangversenyen – felelem udvariasan. És ott meg is kapom a kötetet, Repkényszaggatás a címe. Kevés szó esik benne gyógyszervegyészetrôl, annál több az Auschwitzban elpusztult családjáról. Ezt a könyvet azonnal el is olvasom. Le sem tudom tenni. Elkezdem írni tehát – most már valóban – új olvasónaplómat. Úgy, hogy tükrözze, mit akarok: válogatás nélkül, „csak úgy” beszélni mindarról, amit „csak úgy” olvastam, akárcsak gyerekkoromban. Tekintet nélkül szerzôre, hosszra, irodalmi értékre, bármire, ami felülírhatná a véletlenszerûséget.

• 26 •


•••

2012. április 1. – május 15. Elizabeth George: Well Schooled in Murder (Gyilkosságban jól iskolázott) Mit vártam ettôl az olvasmánytól? Amit minden jó krimitôl, amit minden jó, Angliában játszódó detektívregénytôl és amit Elizabeth George minden könyvétôl elvárok: történjék benne legalább egy, de inkább több gyilkosság, vonultasson fel érdekes karaktereket, jellemezze a kort és a világot, amelyben játszódik, legyen izgalmas, adjon lehetôséget az olvasónak a detektívmunkára, csattanóval záruljon, azaz oldódjék meg a rejtvény. Van azonban mindezeken felül még egy szembetûnô vonása a detektívregénynek, amely megkülönbözteti a többi regénytípustól: e mûfaj íróinak könyvei sorozatot alkotnak. Egyedül Balzac Emberi színjátéka hasonlítható hozzájuk, ahol a novellák és regények olyan sorrá állnak össze, amelynek minden kötetében találkozhatunk egy másik kötet karaktereivel. Az egyes mûvek itt is ábrázolják a kort, amelyben a történet játszódik, itt sem ritka a gyilkosság, és itt is gyakran meglepôen fejezôdik be a történet. Mégsem igazán detektívregény-sorozat az Emberi színjáték, mindenekelôtt azért, mert nem kapnak benne kiemelkedô szerepet a nyomozók. És ami még ennél is fontosabb: minden regényben és novellában más-más a fôszereplô, aki korábban fôszereplô volt, a sorozat egy másik darabjában epizódszerepet fog játszani. Nem így a detektívregényben. A krimiíró elôször is a detektív figuráját alkotja meg, akinek a jelleme, gondolkodásmódja minden darabra rányomja majd a bélyegét. Egy szerzô írói pályafutása során két nyomozót is kitalálhat, de többet nem. Talán Dupint, E. A. Poe teremtményét tarthatjuk az elsô igazi detektívnek. A detektív nem foglalkozás, hanem funkció. Poirot magánnyomozó, Miss Marple kisvárosi idôsebb aszszony, de a funkciójuk ugyanaz. Ôk a rejtvényfejtôk, elsôsorban azért, mert jó emberismerôk. A detektív lehet hivatalos, mondhatnám állami alkalmazott, lehet rendôr, akár önkéntes is, de a funkciója mindig ugyanaz. Az amerikai krimikben a magánnyomozót gyakran éri testi erôszak, leütik, megverik, és ô maga is él ezzel a fegyverrel. Ez azonban nem jellemzô a „hivata-

los” detektívre, mint amilyen például a népszerû filmsorozat hôse, Columbo. Az angol regényekben a detektív többnyire az elméjével harcol, azokkal a bizonyos „kis szürke agysejtekkel”, amelyeket Poirot olyan gyakran emleget. Amerikában kiemelkedô szerepet kap a bírósági tárgyalás, melynek során az ügyvéd játssza el a nyomozó szerepét (mint például Perry Mason). A lényeg a funkció azonossága (rejtvényfejtés), és hogy minden regényben ugyanaz a karakter a rejtvényfejtô. Egy krimi sikere elsôsorban attól függ, milyen jelentôs központi figurát tudott megalkotni az írója. Párhuzamot, elôfutárt keresek, és találok is, méghozzá a viccet. A klasszikus zsidó viccekbôl hozok fel példákat: az egyik típusnak a sadhen a fôszereplôje, a másiknak a rabbi és a rebecen, a harmadiknak a bóher és így tovább. Minden nép vicceinek megvannak a maguk „fôszereplôi”, akik minden viccben ugyanazt a funkciót töltik be. És persze a vicc is a csattanó felé halad. Amikor tehát megvettem Elizabeth George könyvét, joggal feltételeztem, hogy általam már jól ismert nyomozókkal találkozom benne. E tekintetben nem is csalódtam. George érdekes detektívtípusokat alkotott. Az egyik, Thomas Lynley, azaz Lord Asherton arisztokrata, a másik, Barbara Havers az angol munkásosztály legszegényebb rétegébôl származik, ráadásul nô is, no meg rendetlen is. Ez módot ad az írónônek arra, hogy különbözô társadalmi tapasztalatok szemszögébôl írja le és elemezze a történteket. Nem minden krimiíró foglalkozik az általa teremtett nyomozók magánéletével, George azonban igen. Így történhetett meg, hogy egy évvel korábban már olvastam Lynley feleségének, Helennek a meggyilkolásáról, míg a most vásárolt regényben Helen egyelôre még visszautasítja hôsünk közeledését. Nem zavar – engem legalábbis nem. Annál is inkább, mert jól emlékszem arra a regényre (nem krimi), melyben George elmeséli a Helent meggyilkoló kisfiú történetét, és amelyben bepillanthatunk az angol nagyvárosi alvilág életébe és a nyomor pusztító hatásába. A könyv megfelelt a várakozásomnak. S mint általában egy jó detektívregény esetében történni szokott, tanultam belôle valamit az angol intézményekrôl, életformáról. A cselekmény egy elôkelô magánkollégiumban illetve iskolában játszódik, amelynek erkölcsi értékrendje ütközik a modern állam törvényeivel. George

• 27 •


sajnálja az elbukottakat, nemcsak az áldozatokat, hanem gyakorta még a bûnösöket is. A regény végén úgy érezzük, hogy az apa is okolható a fiú vétkéért. George nem olyan értelemben pszichologizál, mint Ruth Rendell, nála nem betegessé fajult hajlamról van szó, hanem inkább az erkölcsi érzék meg- vagy kibicsaklásáról. Adjak-e jegyet, mint hajdanán tettem? Ma nem tudnék különbözô mûfajú és ambíciójú írásokat egymással összehasonlítani, ezért inkább elállok az osztályozástól.

Peter Prange: Die Gottessucherin (Az istenkeresô asszony) Mindeddig egyetlen Prange-mûvet olvastam – pedig többet is írt –, Az új történelmi regény címû könyvemhez (Múlt és Jövô, 2010 – A szerk.) (tehát „valamihez”) A filozófusnôt. Akkor is érdekelt a fôszereplô (Sophie Volland), különösen a környezete, mindenekelôtt Diderot. Nem vártam sokat a kötettôl, így nem is csalódtam. Ha még mindig osztályoznék, közepes jegyet kapna. Mégsem bántam meg, hogy a kezembe vettem. Érdekeltek a sztorik, és a Nagy Enciklopédia körüli konfliktusokat is meglehetôsen valósághûen ábrázolja a szerzô. Amikor Az istenkeresô asszonyt felfedeztem a történelmi regények polcán, tudtam, mit vásárolok ez egyszer majdnem „szûzi” olvasmányként. Már egy ideje érdekelt ugyanis a regény fôszereplôje, és kíváncsi voltam a korra is, amelyben élt. Gracia Mendes! Marianna D. Birnbaum (született László Daisy) írt róla egy könyvet (Gracia Mendes hosszú útja, L’Harmattan, 2008 – A szerk.), onnan eredeztethetô az érdeklôdésem és a kíváncsiságom, onnan ismertem meg a nevét is. Miután befejeztem a Prange-mû olvasását, vadul kerestem Daisy könyvét, de nem leltem. Viszont megtaláltam, mit írt Abraham Yaari a marannusokról (marranos) szóló könyvében a Mendes családról, így amikor találkoztam Daisyvel, leellenôriztem a regény több sztoriját is. Gracia Mendes Európa mindmáig s valószínûleg mindörökre legjelentôsebb üzletasszonya. Egy fiatalon özvegyen maradt nô, aki nemcsak hogy nem tékozolta el a férjétôl majd a sógorától örökölt hatalmas vagyonát, hanem meg is sokszorozza azt. Akinek hajói nemcsak a tengereket, de az óceánokat is bejárták. Aki marannusként kezdte, és zsidóként végezte. Aki pénzt kölcsönöz V. Károlynak a hadjárataihoz,

de ugyanezt Szulejmán szultántól sem tagadja meg. Aki városról városra (Lisszabon, Amszterdam, Velence, Ferrara, Konstantinápoly) menekül, egyre csak menekül, folyton folyvást menekül. S mindeközben pénzzel, összeköttetéssel segít megmenekülni üldözött hitsorsosainak is. Gracia Mendes alakját mítoszok is övezik, bár nincs szüksége ezekre. Prange be is vallotta, hogy nehéz dolgot vállalt magára, szinte teljesíthetetlen feladatot. Egy történelmi regény fôhôse ugyanis nem lehet gigantikus személyiség, hanem „középen” kell állnia (mint annak idején Lukács Gyuri bácsi írta), a nála jelentôsebb ügyeket megtestesítô figurák között – ilyenek pedig Gracia Mendes körül nincsenek. Sem a fôinkvizítor, sem a Portugáliából Konstantinápolyba menekülô híres rabbi nem magaslik Mendes asszony fölé, ahogy a családtagjai sem, köztük az az unokaöccse, aki az új szultán kegyelmébôl végül Naxos hercegévé emelkedik. Prange úgy gondolja, hogy ezt a lehetetlennek tûnô feladatot csak úgy teljesítheti, ha „emberivé” alakítja át Gracia Mendes figuráját. De ehhez az út nem a tények megváltoztatásán át, hanem a feltáratlan, ismeretlen elemeknek, motívumoknak a kitöltésén keresztül vezet. Mint majdnem minden történelmiregény-író, ô is túlmagyaráz eseményeket, de fôleg döntéseket, s ô is igencsak szeret szerelmi szálakat szövögetni hôsei köré vagy inkább közé. Nekem minderre nem volt szükségem, de valószínûleg más olvasóknak igen. Például mindenképpen meg kellett magyaráznia, miért ragaszkodik makacsul Gracia Mendes a zsidó Istenhez, holott apja (amíg élete végén bajba nem került) hithû lisszaboni katolikus volt. Prange tehát kitalált egy anyát, aki ott volt a Rossio téren, amikor 1497-ben erôszakkal térítették át a zsidókat, és aki ezt a traumatikus történetet elmesélte a lányának. A szerzô úgy érezte, hogy azt is meg kell indokolnia, miért nem szerette kezdetben Gracia a férjét, Francisco Mendest (mert az nem maradt titokban zsidó), s miért kedvelte meg késôbb, amikor kiderült, hogy mégis az. Feltehetô, hogy valóban szülei választották számára a nála huszonhárom évvel idôsebb dúsgazdag férfit. Tény azonban, hogy Francisco Mendes végakaratában meghagyta, hogy a Szentföldön temessék el. Gracia egész Európán keresztül magával hordozta a férje hamvait (Daisy szerint esetleg a szívét), és végül valóban a Szentföldön, Tiberiasban temettette el.

• 28 •


Prange azt is meg akarja magyarázni, hogy Diogo Mendes miért nem a saját feleségét, Biancát, hanem Graciát tette meg hagyatéka kezelôjének és lánya gyámjának. Szerinte (milyen romantikus!) Diogo egyszer véletlenül meglátta Graciát meztelenül a mikvében, és ott helyben meg is kívánta, így hát szerelmi viszony szövôdött közöttük. Daisy szerint (történész!) ezt a változatot semmilyen adat nem támasztja alá. Azt viszont tudjuk, hogy Bianca, azaz Diogo felesége és egyben Gracia húga valamiféle idegbajban szenvedett, ezért teljesen megbízhatatlan volt, és nemcsak üzleti ügyekben. Nem mondom, Prange megoldása azért mégiscsak vonzó, noha semmi alapja sincsen. Utóvégre ma is sokaknak nehezére esik feltételezni, hogy egy fiatalasszony a 16. században kizárólag az üzleti ügyeivel foglalatoskodott. A regény olvasása közben örömmel töltött el, hogy a minden hazai történelemkönyvbôl és a Gárdonyitól ránk hagyományozott, ismert doktrínával ellentétben Szulejmán szultánt pozitív hôsként üdvözölhettem. Továbbá azon is elgondolkoztam – nem elôször –, hogy miért csak a szefárd zsidó kultúrában létezik a marannus-jelenség. Miért nem léteztek soha askenázi marannusok? Azt hiszem, Prange már a könyve címével megtalálta az egyik lehetséges választ: Az istenkeresô asszony. A katolizált spanyol és portugál zsidók a 15. század végén és a 16. században úgy érezték, hogy Istenüket árulták el, amikor katolikusokká, „újkeresztényekké” váltak. Nekik ettôl kezdve a szentháromságot kellett dicsôíteniük, nem az Örökkévalót. Istent elárulni pedig a legnagyobb bûn. Amikor az askenázi zsidók a 18.,19. és a 20. században kikeresztelkedtek, nem egy valláshoz asszimilálódtak, hanem egy néphez. Ôk németek, osztrákok, lengyelek, magyarok lettek. A keresztség felvétele csupán az asszimiláció eszköze volt számukra, nem a célja. Ahogy Heine mondta, „belépôjegyként szolgált a jó társaságba“. Egy közösséget cserbenhagyni, fôleg ha semmilyen istenben nem hiszünk, nem nagy bûn, inkább racionális vagy annak tûnô döntés.

Május idusa után Görög Sándor: Repkényszaggatás (Akadémiai Könyvkiadó, 2011) Mint már említettem, a könyvet ajándékba kaptam a szerzôtôl. Másnap elkezdtem olvasni, és

nem tudtam letenni, Stockholmba is magammal vittem (holott keménykötésû), és a repülôtéren fejeztem be. Hogy érdekfeszítô volt-e? Nem. Hogy izgultam-e, mi lesz a vége? Egyáltalán nem. Mert olyan remekül volt megírva? Nem mondhatnám. A könyv, ahogy az író mondja, valóban önéletrajz, családtörténet, korrajz. Ami az autobiografikus jelleget illeti, a szerzô elbeszéli az életét, ahogy azt tízesztendôs kora óta megélte, a személyes emlékei alapján, dokumentumokat is felhasználva. Egyszerû sikertörténet ez, egy tudós életrajza, aki szorgalmas és elkötelezett munkában eltöltött életében néhány fontos felfedezésre jutott, és akit mindezért különbözô korokban különbözôképpen, itthon és külhonban egyaránt megbecsültek és kitüntettek. Alapjában zökkenômentes élete mégsem volt mentes a szenvedéstôl. Egyetlen fiát meggyilkolták. A holttest nem került elô, a gyilkosokat nem fogták el. A könyv második részébe, a sikertörténetbe ékelôdik bele ez az érthetetlen katasztrófa. Ha a szerzô író lett volna, többet elmondott volna errôl a katasztrófáról. De ô apaként írt, a puszta tényekre hivatkozva, a saját érzéseit szemérmesen adagolva, „objektíven”, mint egy egyszerû krónikás. Ugyanezt mondhatjuk el a könyv elsô részének a tartalmáról. Csakhogy itt nem egyetlen ember irracionálisan tragikus haláláról, hanem egy egész család, egy egész nép, egy egész világ irracionális meggyilkolásáról szól a krónika. Talán éppen az irodalmi szándék hiánya, a csupasz tények letisztult elbeszélése az, ami ezt a beszámolót olyan végtelenül megrázóvá teszi. Miért Repkényszaggatás? Görög Sándor és a felesége egy nap kisétál a szombathelyi temetôbe, ahol a család egyetlen még eltemetett (és nem krematóriumban elégetett vagy a gettóból soha elô nem került) tagja, az egyik nagyapa nyugszik. Nem találják a sírt. A régi köveket befutotta a repkény. Aztán véletlenül rábukkannak. Elkezdik szaggatni a növényt, hogy láthatóvá váljék a felirat. Így szaggatjuk mindannyian a repkényt, hogy felfedjük a múltat. Azoknak a sírkövérôl is, akiknek nem jutott sem sír, sem sírtábla. Vessünk egy pillantást Görög Sándor családfájára! Az apai nagyszülôk, Görög Kálmán és Mátrai Riza a budapesti gettóban pusztultak el 1945ben. (Megölték ôket? Éhen haltak? Nem tudni.) Az édesapa, dr. Görög Dénes valószínûleg Ebenseeben halt meg, szintén 1945-ben. Róla még lesz mit mondanom.

• 29 •


Az anyai nagyapa: Szemzô (Singer) Sándor, akinek a sírjáról a repkényt szaggatják. Az anyai nagyanya: Klein (Kabos) Szidónia, meghalt 1944-ben Auschwitzban. Az anya: Szemzô Klára, meghalt 1944-ben Auschwitzban. A gyerekek: Görög Klára, meghalt 1944-ben Auschwitzban és Görög Sándor, a repkényszaggató. Hogy a vidéki magyar zsidóságot szinte teljesen kiirtották, jól tudjuk. A Görög és a Szemzô család nem ad újat ehhez a történethez. De egy másik történethez igen. Olyan emberekrôl szól ez a krónika, akik nem akartak zsidók lenni. Olyanokról, akik lányaikat apácazárdában neveltetik, akik csak úgynevezett „színmagyar” és katolikus társaságba járnak, és messze elkerülik a gyakorló zsidókat, még akkor is, ha a rokonsághoz tartoznak. Egy olyan családról, ahol a gyerekeknek 1944 márciusáig fogalmuk sincs arról, hogy mi az, hogy zsidó, és legkevésbé arról, hogy ôk maguk zsidónak számíthatnak, holott nem is azok. Egy magyar nacionalista családról szól a krónika, ahol problémamentesen élték meg a Felvidék és Erdély egy részének a Hitler által való visszacsatolását, ahol utálták a „kalapos királyt”. Egy minden héten misére járó, a szentáldozást el nem mulasztó, hithû katolikus családról. Ôk egyszerûen nem akartak zsidók lenni. Ahogy Vas István sem akart zsidó lenni. Vagy ahogy Radnóti írta egy levelében: „én nem vagyok zsidó” – aztán zsidóként tarkón lôtték. Valami baj lenne akkor azokkal, akik nem akarnak zsidók lenni? Több mint két évezreden keresztül csak zsidónak lenni (vagy nem lenni) szabad döntés kérdése volt. Katolikus országban katolikusnak kellett lenni, moszlim országban moszlimnak, itt nem volt választás. De zsidónak lenni vagy nem lenni, mindig, az egész diaszpóra történelme folyamán (két kivétellel) a személyiség szabad, autonóm döntésén múlott. Mindig csábítóbbnak tûnt nem zsidónak lenni, mint zsidónak maradni. (Hasonló helyzetben csak a kereszténység volt az elsô évezred elsô két századában.) Római (vagy görög) isteneket tisztelni, katolizálni, csatlakozni az iszlámhoz – mindig nagy elônyökkel kecsegtetett. Nemcsak anyagiakkal, nem pusztán az elômenetelt szolgálták, bár azt is, hanem néhány évszázadban (nem mindig) kulturális lehetôségek elôtt nyitotta meg a kaput. És a zsidók nagyon is éltek ezzel a lehetôséggel.

Akik nem akartak zsidók lenni, nem is maradtak zsidók. Nem ez a meglepô, hanem inkább az, hogy mindennek ellenére mégis akadtak, akik zsidók akartak maradni. 1945-ben körülbelül annyi zsidót számláltak a világban, mint idôszámításunk kezdetén. Pedig a zsidók szerettek szaporodni, és a számuk csökkenését nem lehetett csupán az erôszak számlájára írni. Több mint két évezred alatt csak kétszer történt meg, hogy nem szabadon dönthette el valaki, hogy zsidó marad-e vagy sem: a szefárd zsidó kultúra elpusztításának a korszakában és az askenázi zsidó kultúra kipusztításának idején. Nem akarom e kettôt összehasonlítani, mert a soá összehasonlíthatatlan, de a tûz szimbólum nagyon nem szimbolikus szerepe mint máglya és mint krematórium bizonyos határig mégis erre kényszerít. Amikor Prange Az istenkeresô asszonyáról írtam, megfogadtam magamnak, hogy tovább gondolkozom azon, miért nem voltak askenázi marannusok. Görög Sándor és családjának története egyelôre megerôsít eredeti feltevésemben. A Görög és a Szemzô család úgy hitte, hogy csak akkor válhat teljesen magyarrá, ha teljesen keresztény lesz. Akik úgy akartak magyarok lenni, hogy ne árulják el „teljesen”’ Izrael Istenét, azok unitárius hitre térek (és többnyire ateisták voltak). Akiknek számított a hit és önmagában a vallás, azok radikálisan akartak hátat fordítani a zsidóságnak, és katolizáltak: vagy-vagy, ôk elutasítottak minden középutat, látszatkompromisszumot. Lelkekbe nem tekintek. A Görög és a Szemzô család katolicizmusát nem egyszerûen az asszimiláció melléktermékének, hanem ôszintének tartom. Már csak azért is, mert a nagynéni, Magda, aki egyedül tért vissza a deportálásból, és aki krónikásunkat felnevelte, még az ötvenes években is (amíg az unokaöcs ateizmusa meg nem gyôzte) hívô katolikus maradt. Amikor azonban életbe lépett az elsô, majd a második zsidótörvény, és a Szemzôk és Görögök görcsös igyekezettel bizonygatták, hogy voltaképpen nem is zsidók, akkor már nem hitrôl, hanem az elômenetelrôl, késôbb pedig az életrôl volt szó. Nem törnék pálcát felettük. Senkinek sem ártottak saját magukon kívül. Mert nem lehet jó saját magunk gyártotta hazugságban élni. Nem azért éltek hazugságban, mert nem akartak zsidók lenni, hanem mert elhitették magukkal, hogy ez az ô korukban és világukban megtehetô. Amikor ilyen könyveket olvasok, mindig kiáradó szeretettel gondolok apámra, az ateista

• 30 •


moralistára, aki azt mondta (milyen pontosan fogalmazott!): „Ezekhez nem asszimilálódok!“ Mert: „Az ember nem hagy el egy süllyedô hajót.“ Ô nem azt mondta, hogy nem asszimilálódok, hanem hogy „ezekhez” (a bitangokhoz) nem, nem azt mondta, hogy nem akarom feladni a zsidóságomat, hanem hogy „az ember” nem hagy el egy süllyedô hajót. Ezek örökérvényû normák, ha úgy tetszik, igazságok. Ebben a félelmetes történetben megint egyszer leplezetlenül áll elôttünk a jó és a gonosz arca. Görög Sándort, a tízéves gyermeket egy jó ember mentette meg. Autóján elvitte egy miszsziós házba, ahol megint csak jó emberek befogadták. (Emléküket fák ôrzik a Jad Vasem emlékhelyen.) Ellenállhatatlannak tûnik a kísértés a jóra. Tizenhárom éves nôvérét is meg akarták menteni. Megbetegedett, ezért kórházba vitték. Hogy megmentsék a gettóba szállítástól, csak a keresztnevét írták a kórlapjára.

Egy nyilas felismerte, feljelentette, deportálták, megölték. Ki lehetett az, akinek olyan fontos volt egy tizenhárom éves kislány elpusztítása? Válaszoljon erre a kérdésre, aki nem hisz a gonosz létezésében. Mert én hiszek. Ahogy Lanzmann is, akinek a könyve itt fekszik az asztalomon, türelmesen várva a sorára. Görög Dénes története külön kötetet igényelne. Tudunk róla Nyiszli Miklós önéletírásából (ha jól emlékszem, szerepel is egy amerikai filmben). Nagyszerû orvos, aki a táborban Mengele segédorvosaként szolgál. Hiába ehet, ha nem is sokat, ihat, ha nem is nagyon, hiába élhet, beleôrül abba a világba, amelybe (felesége és lánya elgázosítása után) Auschwitzba vettetett. A szerzô, aki „identitástudatlannak” jellemzi önmagát a könyve végén, a „jó halál” üdvére vágyik, arra az üdvre, ami szüleinek, nagyszüleinek nem adatott meg.

Valkó László: Eldobott papírok mezôje, 2009

• 31 •

Olvasónapló. Heller Ágnes április május

Recommend Documents