NNCL1036-451v1.0
DALLOS SÁNDOR A nap szerelmese
SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST © DALLOS SÁNDOR ÖRÖKÖSE (DR. KAUTZKY NORBERTNÉ DALLOS VERONIKA), 1984 ISBN 963 15 2261 x Szépirodalmi Könyvkiadó Felelős vezető Illés Endre igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (839680/08) Nyomta az Alföldi Nyomda, 883.66-14-1 Debrecen, 1984 Felelős vezető Benkő István igazgató Felelős szerkesztő Benedek Mihály Képszerkesztő Oszterhuber Etelka Műszaki vezető Ginács László Műszaki szerkesztő Fábián István Megjelent 32,25 (A/5) ív terjedelemben Sz 3686-d-8485
-1-
I Zörrenés hallatszott, nyílt a műhelyajtó, egy viharlámpa nyomult be rajta, egy vastag kendőbe bónyált test, és a tél nyelve úgy nyúlt utána, éhesen és falánkan, mint egy farkasé. De a becsukódó ajtó levágta. - Ancsa jön ébreszteni - mondta az öreg. Valóban Ancsa volt, Lángiék szolgálója, olyan huszonhat éves, formás leány. Szőke. Egy szál ingben volt, ahogy kiugrott az ágyból, afölött az anyjától örökölt, nagy, fekete kendő, lábán papucs, kezében lámpa. Meglátta, hogy a kuckóban világos van, benézett és köszönt. - Kezét csókolom, Atyuskám! S még kezet is csókolt neki. A régi időkből maradt ez fönt, mikor még az anyja a boldog Atyuséknál szolgált, és a férfi valósággal apja volt néki. A boldogság azóta mindkét részről alaposan odalett, de a kézcsók megmaradt. - Ilyen korán fönt vannak már? - kérdezte a leány. - Fent - bólintott az öreg. - Lerajzolt ez a gyerek, aztán meg beszélgettünk. Nézd! - mutatta a rajzot. A lány elvette, nézte. Semmit nem látott rajta, csak azt, hogy hasonlít. - De szép! - s Miskára nézett. - Nem gyerek az már, aki ilyet tud. Miska felé fordult. - Hány éves vagy? Tizenhét? Miska elpirult. - Dehogyis, Aricsa! Februárban leszek tizenöt. A lány ránevetett. - Isten bizony, tizenhétnek látszol. Visszaadta a rajzot. - Tegyék el, mert nekem ébresztenem kell. S ha ezek - intett a horkoló inasokra - meglátják, besúgják a mesternek, az meg nekimegy Miskának, hogy lopja a napot. Tegyenek úgy, mintha maguk is most ébrednének. Kiment, fogott egy zsámolyt, felállt rá. Kivárta, míg az öreg a ládába rejtette a rajzot, és Miska fekvésbe helyezkedett, akkor kirántott egy szál kénes gyufát, meggyújtotta a műhely lámpáját, miközben az inge csaknem térdig húzódott. Miska szeme odasugárzott. Gyerek volt. - Istenem! A lány látta. Akarta. Jól kitartotta a pózt. Lehelte: - Miska! Az lehunyta a szemét, s egész teste remegett. A lány akkor lelépett a zsámolyról, s nagyot kiáltott: - Klapci horka! Pety hogyim! Hogy: Föl gyerekek! Öt óra! Aztán fogta a viharlámpát, kiment, mintha bekapta volna a szél. A műhelyben nagy mozgalom keletkezett. Ha trombitát fújnak meg, talán senki sem mozdul, de ennek a leánynak a hangja úgy beléjük idegződött, hogy ha suttogja is a Klapci horkát, akkor is felébrednek rá. Felugráltak, mindenki futott a bádogbögréjéért, megmerítette a teli rocskában, kiállt az ajtó elé, megszívta a száját vízzel, a két markába köpte, az arcára vágta, s három-négy húzással szétkente rajta. Miska is. Aztán újra kezdődött az egész. Nem sokszor, csak még egyszer. Atyus nézte a nyüzsgést, s Antonon, egy rossz tekintetű, pattanásos tót gyereken állt meg a tekintete. Nem szerette. Besúgónak tartotta. Talán igaza volt, talán nem. Rászólt: - Belül kellene téged megmosdatni, te spion! Kiöblíteni mindenedet, s akkor megpróbálni egy kis embert fújni beléd. Ha ugyan a bőröd befogadná. Anton odakapta a fejét, s gonoszul vigyorgott. - Ni, a vén hollandus! Hát maga még mindig él? Minden este azzal fekszem le, hogy no, holnap mértéket veszünk róla, s íme, még mindig itt rontja a levegőt! Az öreget elöntötte a méreg. - Kuss, fattyú! - dördült rá. - Beleköpök én még a sírodba, ne félj! De még mekkorát! Ha ugyan téged is ki nem lök a föld magából, te alja lélek. Jóka Ádámot ki adta fel? -2-
A gyerek megremegett. - Én nem! - dadogta ijedten. - Hát ki? - vicsorgott az öreg. - Én tudom, hogy ebből a házból indult ki a följelentés, mert nekem megsúgták. Kitől telik ebben a házban ilyesmi? De most ő ijedt meg, hirtelen saját fia jutott az eszébe. A mester. Hogy az is tehette! Úgy megdöbbent, hogy minden vér kiszaladt az arcából. Ez a Jóka Ádám kötélverő volt a városban, derék, kemény magyar ember, s így télire sokszor két bujdosót is elrejtett magánál az összehalmozott kendercsomók között. Most is két ember lappangott nála, de négy nappal ezelőtt valaki feljelentette szegényt, s az osztrák csendőrök elvitték mind a hármukat. Két napig hallatszott a törvényház pincéjéből az ordításuk, ahogy verték őket, harmadnapra elhallgattak. Meghaltak? Továbbvitték őket? Nem tudta senki. Atyusnak csak annyit súgott meg egy törvényházi magyar hajdú felesége, hogy ebből a házból tette valaki a följelentést. Az öreg olyan dermedten ült, mint a jégszobor. Hát lehet, hogy az ő fia? Az övé és az oly gyengéden tiszta s oly drága Sziron Rozikáé? Aki miatt ő itthon maradt, és nem ment vissza többé Hollandiába, ácsolni az iramosívű, szép hajóbordákat? Belül mindene remegett. Antonra mordult: - Jól vigyázz, el ne metsszem a gégéd, te rossz lélek! De a hang üres volt, nem volt benne semmi erő. Öt perc telhetett el így, akkor Ancsa bádogfazékban hozta a reggelit. Az inasok, Miskával együtt, rohantak a kanalaikért, s mint a vademberek, neki a fazéknak. Egy pillanat alatt mindenki a fazék mélyén vájkált, hogy a bableves sűrűjét kanalazza fel. Meg lehetett érteni, hogy mindenki azt kereste, mert most öt óra, s ebédig nem került beléjük egy falat se, közben pedig dolgozni kellett, ahogy csak bírtak, mert másként suhogtak a mester pofonjai. Hát olyanok voltak, mint a vadak, kabátjuk ujjából csöpögött a bizonytalan színű lé, s közben verték, lökték, taszigálták egymást. - Engedj! - Odább! - Mindent te akarsz felzabálni?! Szörpögtek. Faltak. Birkóztak. Ancsa csak rázta a fejét, pedig nem volt kényes. - Úristen - sóhajtott -, olyanok vagytok, mint a vadállatok. Pedig a formátok embert mutat. S egyszerre már csak Miskát látta, a nagy, szőke loboncával, a csontos vállával, amint ott falt és verekedett a többi inas között, s végtelenül megsajnálta. Hát ez is! A Reök István tekintetes úr unokaöccse! A Vidovszky tekintetes úrék barátja! Aki olyan szépen lerajzolta az előbb Atyust! Ez se különb? Ennek is ugyanúgy kell harcolnia az ételért, életért, mint Antonnak és a többinek? Talán ezerszer is látta őket így verekedni, de sohasem jutott eszébe Miskát különválasztani a többitől. Csak ma. Szép legény!” - gondolta, s föltelt fénnyel. A cseléd. Tíz éve cseléd, akiben mindent összetapostak már, megtiportak, agyongázoltak, beszennyeztek, aki ment sorsa szerint háztól házhoz, mindenki rongya volt, már huszonhat éves, és akiben néha olyan gyűlölségek bujkáltak az egész emberiség ellen, hogy föl tudott volna gyújtani egy egész várost, s örülni a mások szenvedésének. Vagy megmérgezni az összes kutakat, hogy mindenki pusztuljon el. Most feltámadt, kiszállt önmagából, szinte tizenhat évesen, egy villanás alatt szerelmesen, csodálatosan, s ahogy nézte a verekvő, de haja szőke fényében ragyogó fiút, motyogni kezdett magában önfeledten. - Gyerek! Gyerek! Gyerekem! Mint egy igazi nő: szerető, de anya is egyben. A foga belevaccant. Lenyűgözötten és rogyadozva állt: mit csináljon? Atyus segített rajta, aki nyöszörögve szólt ki félájulatából: - Annus, mi lesz az én reggelimmel? Erre fölébredt álmodozásából, s egyszerre kész volt a terve. Szigorú hangon szólt az inasokra: - Üres már a fazekatok, mars munkára! Anton, gyújts tüzet a műhelyben, te vagy a soros! Péter, Dávid, söpörjetek! Miska, gyere velem, hozd be Atyus reggelijét! Az istennek se lábolom végig még egyszer ezt a havat. -3-
Nagyon lassan tették meg azt a néhány lépést, amely a műhelyajtót a konyha ajtajától elválasztotta. Elöl a lány lépdelt, utána a fiú. A szél is kerített. A ház hátulja felől ömlött, meglökte a lányt, s az csaknem hanyatt esett. Miska kapta el, s hogy meg tudja tartani, átölelte. Megálltak. - Te! - suttogta a leány. Bebabrálta a fiú kezét a kendő alá, a mellére. Így álltak a rettentő viharban. Mozdulatlanok voltak. A lány suttogva feljajdult: - Ó, de jó volna meghalni most! Veled! Megfagyni! Belefordulni a hóba, s reggelre mind a ketten halottak. Pihegett. - Vagy csak én! Csak én! Miska megijedt. Mit mondjon? - Ancsa. Megmozdultak. A leány vitte. A konyhaajtó előtt megálltak. A leány a fiú felé fordult, hozzátapadt, ahogy csak tudott: - Én... - lihegett az arcába. Azt se tudta, mit mond. Aztán eszébe jutott, mit akart mondani: - Én - sírta el magát - veled boldog leszek. Beléptek a konyha ajtaján. Meleg volt odabent. A megfőtt tej szaga csapta meg őket. A megbontott ágyé. A tűzhelyé. A konyhalámpáé, amely a falra akasztva pislogva égett. A lány nyomban ledobta magáról a kendőt, s az ágy sarkába vágta. Remegett. - Hol van Atyus reggelije? - rebegte a fiú. De nem ezt akarta mondani. - Várj - suttogta a lány. Átkapta a fiú nyakát, szájon csókolta hosszan. Miska visszaadta. Azt akarta mondani: - Ancsa! Már csaknem elszédültek, mikor a lány észbe kapott, a lámpához ugrott s elfújta. Csak a tűz szeme pillogott a tűzhelyben. - Gyerek! Gyerek! Gyerekem! Ó, ha gyerekem lenne tőled!... A nagy hullám átcsapott felettük. Aztán az asztalnál ültek, a lámpa pislogott, s a lány egy nagy bögre kávét tett Miska elé, tele föllel. - Egyél! - súgta nagyon gyengéden. - Földi boldogságom. Felállt, a drótos ételszekrényből egy buktát vett elő, a kávé melle tette. - Ezt is! Edd meg! Kimondhatatlan boldog volt. Anyaian érzett. Miska falt. Éhes volt, és ő is boldog. Eddig nem ismert nőt, csak vágyta. Most megkapta. Erősnek érezte magát, felnőtt legénynek. Az öröm mellett bujdosott benne valami szomorúság is, csak nem tudta, mi lehet az. Az elveszett fiúság szomorúsága volt, de az öröm sokkal magasabban lobogott benne. - Hej! Jó lesz itt neki! Mindent megevett, fölállt. Boldog volt. Talán legboldogabb egész életében. - De jó! Milyen jó legénynek lenni! Odalépett a lányhoz, aki Atyus reggelijét készítette, s gyakorlatlanul, még egy kissé gyerekesen megölelte. - Annus! - adta oda neki a lelkét is. - Köszönöm. A leány szeme tele lett meghatottsággal. Istenem, gondolta, megköszöni! Micsoda drága ez! Tíz éve nyűvik, szaggatják, még soha senki nem köszönte meg. Ez a gyerek, aki boldoggá tette, meg is köszönte. - Én is - motyogta. - Neked! Édeském! Eléje tette Atyus reggelijét egy tálcán. - Vidd, drágám! S mikor a gyerek fogta és vitte, úgy suttogott utána, mint aki örök meleget lehel egy férfi magános és a lét súlya alatt ropogó gerincébe. - Mindennap gyere eztán! Hajnalban, éjfélkor, akármikor! Lesd ki, mikor a többiek elaludtak, és gyere! Egész éjszakára gyere! -4-
S ahogy a fiú kilépett, nyomban elfújta a lámpát, s visszabújt az ágyba, testén a gyerek párájával, s úgy szívta fel, mint a tömjén maradék szagát. „Templom! - gondolta. - Templom!” Miska meg vigyázva vitte Atyus reggelijét, és oly boldog volt, hogy énekelt benne a vér.
II Reggel lett, de csak nehezen érkezett meg. A hó még kavargott, a szél alig engedett erejéből. Az utcák tele voltak emberrel, akik járdákat iparkodtak lapátolni a magas hóban, de mire végeztek, szinte újra kezdhették a munkát. A szél betemette mögöttük a csapást. Mégis elvánszorogtak valahogy ide-oda, ahol valami munka várt rájuk, Lángiék kapuját is kiásták, megjöttek a segédek, s hét órakor már zengett a munka. Az öreg János segédnek, aki Kossuth-szakállat viselt, Anton segédkezett, Gáspárnak, a fiatal segédnek, aki parasztbútoron dolgozott, Miska. Dávid, a kis inas, zöld festéket őrölt egy márványlapon, s egy vederbe csurgatta. Péter a tűzhelynél kavargatta egykedvűen az olvadó enyvet, s az telelehelte, nyálkás bűzével az egész műhelyt. Miska gyanakvó tekintettel pillogott Dávidka felé: minek az a rengeteg zöld festék? Mert a befestendő anyagot nem látta sehol. De a munkát Lángi rendelte el, Ancsával izent ki, hogy tízre legyen készen öt liter zöld kulimász. Hát dolgoztak. A műhely utcai ablakai alatt öt bádog-Krisztus szomorkodott, már bealapozva mindegyik, s egy ott állt a festőállványon, ennek már arca is volt, s a szegek helyén nagy vércseppek piroslottak. A mester remekei voltak ezek, ilyen rendeléseket is elfogadott, mert nagy festőtalentumot érzett magában. Fertelmes, hátborzongató és ijesztő Krisztusokat csinált, de azt gondolta: mennél rémisztőbb egy feszület, annál jobb, fenyegetőbben emlékezteti bűneikre az utak vándor koldusait. A közízlés is ezen a véleményen lehetett, mert egyre-másra kapta a borzalmakra a rendeléseket. Kézdörzsölve fogadta őket, mert remekül keresett rajtuk. Általában mindenen remekül keresett, mert értette a maga körül való hírverést, és kitűnő segédeket tartott, akik remek munkát végeztek az ő neve alatt. Most még nem volt idebent; tíz óra előtt sohase szokott bejönni a műhelybe, de gyakran három napig se látták; ilyenkor új megrendelések után járt. Ebben nagyon ügyes volt, a műhely sohase állt munka nélkül, noha a többi asztalosüzem éppen csak csikorgott valahogy. Most is szóltak a fűrészek, sikítottak a gyaluk, de az idő lassan vánszorgott, és a hangulat nyomasztó volt. Reggel valahogy az a hír terjedt el a hótól agyonnyomott városban, hogy a törvényház hátsó udvarán az éjjel az osztrák csendőrök agyonlőtték Jóka Ádámot és két társát, sőt Lacza Bálintot is elfogták a hatalom kopói, a híres pécskai betyárt. Ma törvényt ülnek felette, s holnap reggel már akasztják is a Fő téren, mindenki elrettentéséül, nyilvánosan. Hogy a hírek igazak voltak-e vagy vénasszonyok fantáziálták-e őket össze, nem lehetett tudni, de annyi bizonyos volt, hogy este sokáig világosak voltak a törvényház ablakai, s olyan ember is akadt, nem is egy, aki a viharos éjszakában lövések zaját hallotta a törvényház felől. Hát mély döbbenet tartotta fogva az embereket, a műhelyben is az uralkodott. Ide Gáspár száján érkezett a hír. Jókát és társait mindenki sajnálta, de az igazi rémület Lacza Bálint miatt támadt, aki az egész tájék legyőzhetetlen hőse volt, nagyobb Sobrinál, sőt magánál Rózsa Sándornál is (aki akkor már két éve ült nehéz vasban), a nyakas ellenálló, a kérlelhetetlen igazságtevő, akiről legendák és dalok szálltak a nyomorgó nép között. - Úristen, hát Lacza is fogoly? - Kitől hallottad? - hörrent Atyus Gáspárra, mikor az elmondta a hírt. - Mindenki beszéli - felelt Gáspár. - A hólapátolók szájról szájra adják. - Nem lehet! - kiáltott Atyus. - Mi? - Hogy Bálintot lefogták volna! Elbír az egymaga húsz emberrel is. Hiszen egy ökölcsapással agyon tud ütni egy ökröt, te! Egy másodfű csikót úgy dob a vállára, mint más egy koszos birkát! - Ej - mondta János -, a puska mégiscsak puska! - Neked! - dörrent rá Atyus. - Vagy nekem! De neki nem! Hát nem hallottad, mit csinált, mikor Kamuk Jóska puskát fogott rá a felesége miatt? Kikapta a kezéből, a térdére feszítette, és úgy meghajlította egyetlen nyomással a csövét, hogy olyan lett, mint az összenyeklett colstok. Ezt fogták volna el az osztrák zsandárok? Soha, te! Érted-e? Ebben az életben soha! -5-
S kinyálzott vén szája az indulattól. - Az Isten sem engedhet ilyet, hogy a nép utolsó védelmezője így pusztuljon el! Ez a hit és erő egy ideig kilökte a műhelyből a döbbenetet, de aztán lassan visszaszivárgott a levegőbe is, a lelkekbe is, mindent lenyomott, s még a tárgyakon is úgy ült, mint egy nagy, fekete lepke. Gáspár kínjában énekelni kezdett. A dal dacból szövődött és fájdalomból. Arad alatt egy nagy síron Nőtt tizenhárom liliom, Tizenhárom bús liliom: Csak a fogam csikorgatom. Csak a fogam csikorgatom. Kínom ki nem kiálthatom. Titkon szállnak a sóhajok: Mi lesz veletek, magyarok? Fújta. Az egész szívét beleadta. Fiatal volt még, most múlt húsz éves, így a szabadságharcban nem vehetett részt. A dalt az apjától tanulta, s az a fél karját hagyta ott Világostól nem messze, hát az eleven húsában hordta az aradi iszonyatot. A hang szinte vonított, felágaskodott kiáltóvá, meg összeesett, elnyúlt, s kaparta a földet, rettentő fájdalmában, mintha egy nyúzott ember üvöltene: Titkon szállnak a sóhajok: Mi lesz veletek, magyarok? Nyílt a műhelyajtó, s egy karácsonyfányi hó közepén Lángi lépett be. Középtermetű, széles mellű ember volt, feje nagy, már erősen kopaszodó, álla tokás, szája elöl foghíjas. Kötényben jött, kiskabátban, nem félt a vihartól. Szívós ember volt, nem ártott neki se hideg, se meleg. Most megtorpant, kis malacszemei villámlottak, s felordított: - Tüstént...! - torkában megakadt a hang a dühtől. - Tüstént hagyja abba ezt a nótát, Gáspár! S melléje ugrott. Gáspár csak akkor vette észre, s ártatlanra árnyalt hangon kérdezte meg: - Miért ne énekelhetnék, mester úr? Máskor is énekelek. - De ez rebellis nóta! - üvöltött Lángi. - Az aradi vértanúkról szól - jegyezte meg Gáspár. - Rebellis nóta! - ordított Lángi. - Nem érti? Az én műhelyemben rebellis nótát ne énekeljen senki! Ha maga legénykedni akar, betyárkodni, csinálja a kocsmában a saját szakállára, ne az én bőrömre! Tisztelet az aradi Tizenháromnak, ha már ilyen szerencsétlen sors jutott nekik, de én üzletember vagyok, s nem tűröm a rebelliót! Hogyan kaphatom meg a főtanácsos rendeléseit, ha kitudódik, hogy a segédeim lázadó dalokat énekelnek? Gáspár vállat vont. - Hát... Lángi megőrült a dühtől, ökölbe markolt jobbját felemelte. - Nekem ne vonjon vállat, az istenit - hörgött -, mert összevágom! A segéd megfogta a kalapácsot, csöndesen babrálta. - S én azalatt mit csinálok, mester úr - kérdezte nagyon halkan, csak a tekintete lobbant fel -, míg maga itt aprít engem? Lángi visszaugrott. - A jóistenit magának! - kiáltott. - Kalapácsot fog rám? - Én? - vágott csodálkozó arcot a segéd. - Hiszen látja, hogy dolgozom vele. S valóban a satuba fogott parasztszék csapolásait kezdte szorosra verni, mintha az volna a legfőbb gondja. - Majd lesz gondom magára! - csikorgatta fogát a mester. Az öreg János kezében megállt a fűrész. Hátrafordult. -6-
- S akkor ki csinálja meg a rendeléseit? - kérdezte nagyon higgadtan. - Mert akkor én is itthagyom kegyedet, Istenemre! Lángi meghökkent. - Mi van itt? - Semmi - felelt a vén segéd, és a munkájához fordult. Gáspár most hagyta abba a kalapácsolást, és úgy mondta, mintha a műhely közösségének mondaná. - Csak éppen, hogy az éjjel az osztrákok agyonlőtték Jókát meg a társait. A mester elsápadt. - Miért mondja ezt nekem? - kérdezte pillogva. A segéd élesen ránézett. - Mert állítólag Laczát is lefogták, és a nép keresi a följelentőt. Úgy mondják, hogy már sejtik is a nevét. Jöttömben hallottam. A mester úr nem tud róla? Lángi most elrémült. A nép? Az borzasztó! Az a gyanúra is öl! Még emlékezett ötvenkettőből arra a három levágott kezű emberre, aki egy reggel ott himbálódzott kilógó nyelvvel a főtér egyik ecetfáján. Azok is besúgásban voltak gyanúsak. Hát felordított: - Mi közöm nekem Jókához meg a társaihoz? A törvénynek van köze hozzájuk! Miért nem nyughattak? Mit rebelliskedtek? A törvény kinyomozta és elítélte őket. Istenem! Lacza meg éppen megérdemelte a sorsát! Ölt, rabolt, gyújtogatott! Miért keresik rajtam őket? Gáspár a földre fordította pillantását. - Én azt nem mondtam, hogy a mester úron. Én csak azt mondtam, hogy a nép keresi a feladójukat. Lángi magához tért, és összeszedte magát. - A nép! - köpött ki. - Butaság! S maguk miből ennének kenyeret, ha én nem tudnék munkát adni maguknak? Mi? Hortyogva lélegzett. - De én tudok! - vágott a mellére. - Én mindig tudok! Nálam nincs munkanélküliség, mert én asztalos vagyok, és csak a mesterséget nézem. A munkát. Én nem avatkozom politikába, azt csinálják az urak. A Kossuth úr és a többiek, az az ő dolguk. Az enyém a gyalu meg a fűrész: a mesterség! Hogy akármilyen uralom van is odakint, itt legyen kenyér, a szentségit! Mit akarnak velem? Itt dolgozni kell, nem pofázni! Dávidhoz fordult: - Hogy állsz a festéktöréssel? Megnézte. - Elég! Miskához fordult. - Öltözz! Fogd ezt a vedret, vedd a szerszámokat, kimész a temetőbe, s befested a Gerzson úrék sírkerítését. Megértetted? Miska tiltakozni akart, de nem mert. - Igenis - hajtotta le a fejét. S indult a kuckóba a kiskabátjáért. Gáspár szólt helyette. - De mester úr, ilyen időben? Hiszen betemeti a hó! - Egy szót sem! - üvöltött a mester. - Nyolc forint ötvenet fizetnek nekem ezért a festésért, s ez a szó, nem a maga szava! Az inas arra van, hogy dolgozzék! A párnás szék a püspököknek való! S Miskára, akin már rajta volt a kis vékony ködmöne, süvegje, kezében a festékes vödör, zsebében a vadonatúj pemzli. - Eredj a konyhába, kérj valami harapnivalót, aztán indulj! Haza ne merj jönni, míg nem végeztél! Miska kiment. A konyhában Ancsa majd megveszett dühében. - Az állat! - sziszegett fojtottan. - Az a megveszett állat! Hiszen megfagysz odakint, angyalom! A frissen sült húsból két kenyér közé tett egy jókora darabot (a gazdáék kosztja volt), a zsebeit teletömte frissen sült pogácsával. -7-
- Vigyázz magadra! - szólt utána aggodalmasan. S az volt benne, hogy patkánymérget kellene az ételébe keverni ennek az undorító embernek. Miska után odakint csukódott a kapu. A műhelyben a mester levetette kabátját. Odaállt a festőállványhoz s hátraszólt: - Csönd legyen! A megváltót festem a kereszten! Ne zavarjanak! S elkezdte puhítani az ecsetjeit. A szél felugrott, felfújta magát, olyan volt, telegyömöszölve hóval, mint egy óriási zsák. Akkor egyszerre ledobbant, hasra vágta magát, s egyszerre úgy elsimította a temetőt, hogy csak a magas síremlékek álltak ki belőle, mint valami elsüllyedt kikötő megmaradt cölöpjei. A világ tele volt nyögéssel, sírással, sikoltozással, ahogy a vihar elérte és szaggatta. Fél három volt délután, de ezt csak az órák mutatták, odakint nem lehetett megállapítani, dagadt felhők takarták az eget. Miska ott birkózott a viharral Gerzsonék sírkerítésénél, és hangosan zokogott. Nem ment semmire. A vihar már az ecsetről letépte a festéket, a léceket televágta hóval, a gyerek a tíz körmével kaparta, hogy festeni tudjon a parancs szerint. De amennyit mégis sikerült a festékből felkennie, nyomban odafagyott, s olyanná vált, mint a halpikkely. A temetőőr kunyhójában öten voltak. A házigazda ott pipázott az asztalra könyökölve, a két gyerek a kemence sutjában aludt, az asszony az ágy szélén ült, s egy gyermeknadrágot foltozott. A temetőre tekintő ablak előtt egy nagydarab, csupacsont paraszt ült a lócán, s némán szemlélődött kifelé. Sűrű, fekete haja volt, kicsi, de villámló, fekete szeme, s az ökle, amelyre a fejét támasztotta, akár egy vaskalapács. Nem szólt semmit, csak órák óta bámult kifelé. Miskát figyelte, amint birkózott a viharral. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol magában, csak a némaságától és a mozdulatlanságától lett egyre nagyobb csend a szobában. Vajon mit tesz ez az ember, ha megmozdul? Szerették is, féltek is tőle. S megmozdult. A válla beleroppant, s az ökle is. Az arca olyan volt, mint a vasfogó. - Három órája birkózik az a gyerek odakint a viharral! Nem tudom már nézni! - szólalt meg végre. Mély erős hangja volt, mint egy kostülöknek. Fölállt. Most látszott, hogy valóságos óriás, talán két méternél is magasabb. A fogashoz lépett, levette a süvegét, fejébe nyomta, s visszaszólt az asszonynak. - Hozz egy csupor forró vizet, s tégy bele egy kis főzőkanálnyi sót! Kilépett a viharba. Nagy léptekkel odament a gyerekhez, egyetlen rándítással az ölébe kapta, belerúgott a festékes vödörbe, hogy az versenyt szállt a széllel, aztán szó nélkül bevitte a gyereket a kunyhóba. Ott letette, maga is leült, s egy pillanatig nézte a gyereket, aki tele volt rémülettel. A csupor már ott állt az asztal szélén, érte nyúlt, elvette, s a gyerek kezébe nyomta. - Idd meg! - parancsolta mély, súlyos hangján. - Sós víz. Forró. A só ilyenkor jót tesz a vérnek. Megűzi! Miska remegő kezébe fogta a csuprot, s mozdulni se mert. - Idd! - dördült rá a paraszt. - Csupa fagy van! Meg akarsz dögölni? Miska szájához kapta a csuprot, s egy szuszra kiitta. Arcát egyszerre elöntötte a verejték. A paraszt bólintott. - Jó. Most vetkezzél le anyaszült meztelenre! Miska az asszonyra nézett s elpirult. - Ne törődj vele! - mondta a paraszt. - Látott az már olyat! Miska levetkezett. Alig tudott magáról. Akkor a paraszt elkapta, hanyatt dobta az ágyra s elkezdte gyúrni a rettentő ökleivel. De csak gyengéden. Vigyázott rá. Előbb a szíve táját gyúrta, aztán a mellét, valami csodálatos, utánozhatatlan mozdulatokkal a köldöke rózsáját, hasát, combját, lábszárát, aztán erős fogásokkal az egész testét. A család addig a gyerek ruháit szárogatta. A marcona ember most hasra pördítette a gyereket, s a hátát kezdte megdolgozni hevesen. Érdes volt a marka, akár a smirgli papír, de jó. A gyerek érezte, hogy jó. Jót tesz vele. Mikor a két lapockája közé ért, rászólt: -8-
- Testednek erre a részére egész életedben vigyázz, mert ez a legnagyobb erő fészke! A farcsontját gyúrta. - Meg ez! El ne felejtsd! Markolászta, dolgozta, hajtotta ki belőle a fagyot. A gyerek teste merő vízben úszott, mintha megfürdették volna. - Törülközőt! Az asszony egy-egy törölközőt adott a paraszt kezébe, s az most az érdes vásznakkal kezdett dolgozni a gyerek testén. Horzsolta, dörzsölte, csutakolta, hátát, mellét, karját, combját egyaránt. A gyerek még izzadt egy darabig, de aztán száraz lett a bőre és piros, mint a pirosra festett kordován. Itt-ott a vére is kiserkedt a pórusain. Az egész nem tartott félóránál tovább, de alapos munka volt. - Fázol-e még valahol? - kérdezte a paraszt. - Nem - mondta a gyerek. - Mindenem tüzel. - Akkor jó. S hátraszólt: - A gönceit! Az asszony hozta a megszáradt ruhadarabokat, a gyerek felöltözött, leszökkent az ágyról, s megállt a paraszt előtt. - Köszönöm - mondta neki sugárzó arccal. - Maga nélkül megfagytam volna: - Lehet - mondta a paraszt, s belül halk öröm volt benne. - Hogy hívnak? A gyerek megmondta a nevét. - A Lánginál inaskodol? - Ott. - Az küldött ki? - Az. - Hány éves vagy? - Tizenöt. A parasztot elöntötte a düh. Ráhörrent a gyerekre: - Hát miért nem mondtad neki, hogy: nem! - Féltem, hogy megver - vallotta Miska őszintén. - Hát aztán! - robbant rá az óriás. - Az embert verheti, akinek hatalom van a kezében, de az ember legyen erősebb! Míg vágják, mindig mondja magában: nem! Minden ütésre keményebben! Tartsa magát belül! Érted? A végén olyan kemény lesz, mint az acél. Elhiszed? A gyerek bólintott. - El. - Te! - folytatta a paraszt. - Én ennyi idős koromban már juhászbojtár voltam, s úgy pünkösd táján elloptam a nyájból hat ürüt. Nem magamnak: a faluvégi szegénységnek, mert azok már csaknem felfordultak éhen. Persze, kitudódott, bevittek a hatóság elé, s olyan huszonötöt vertek rám, hogy a vérem is föcsögött. De belül: nem! Egyre azt mondtam. S mikor fölkeltem a deresről, olyan voltam, hogy a pandúr, aki ütött, megijedt tőlem. Éjjel kilopakodott hozzánk a nyájhoz, s azt mondta: „Ne haragudj, muszáj volt.” Én meg beleköptem az arcába: „Ez is muszáj!” Le se merte törölni a nyálamat, csak ült szótlanul, aztán elsírta magát. Akkor lettem ember. Miska hallgatta. Már nem félt. Valami nagy bizalom melegedett benne. - Kicsoda maga? - kérdezte halkan. A paraszt ránézett. Csöndes volt a tekintete. Most meglátszott, hogy nem lehet több harmincnyolc évesnél. Nem is volt. Érthetően mondta: - Az én nevem Lacza Bálint. A gyerek szeme felsugárzott. - Tudtam - mondta halkan. - Honnét? - kérdezte a betyár. A gyerek arca szép lett. - Más nem tette volna ezt velem! S az ágyra mutatott. A betyár megértette, hogy a gyerek a kemény gyógykezelésre gondol. Elmosolyodott. - Hátha. -9-
- Nem - rázta Miska a fejét. - Az emberek nemigen törődnek egymással, ezt én már tudom. Az emberek csak verni szeretik egymást. - Az már igaz - bólintott a betyár. - Én, lásd, végigküzdöttem a szabadságharcot, mert azt gondoltam: ha szabadság lesz, minden jobb lesz. De vesztettünk - hát minden rosszabb. Az emberek is rosszabbak egymáshoz. Hurkot vetnek a volt barátaiknak. Feladják egymást; bitangabbak, mint hajdanán. S a szegénységnek még jajabb a sorsa, mint azelőtt. Hogy ezt láttam, azt mondtam: most az egyetlen tiszta mesterség a betyárság! Hát betyár lettem. Nehéz sors. - Szép! - mondta a gyerek. A betyár megrázta a fejét. - Nem az! - mondta. - Az embernek nincs már egy maroknyi helye sem az életben, ahová haza mehessen. Olyan, mint az űzött farkas. Kergetik. Hol itt, hol ott húzza meg magát. Miért? Mert fáj az igazságtalanság, és a gazságért visszavág. A gyerek ezt a hangot nem értette. - Azért szép - mondta csökönyösen. - Most például búsul az egész Csaba, mert a nép úgy tudja, hogy magát az éjszaka a zsandárok befogták. - Engem? - nevetett föl a betyár. - Magát - bólintott a gyerek. - De ha most hazamegyek, mindenkinek megmondom, hogy hazugság. - Senkinek! - sziszegett rá a betyár. - Egy léleknek se! Ami történt, a kettőnk titka, s ha nem tudsz titkot tartani, akárhol kaplak, elrepesztlek! A gyerek úgy megrettent, hogy torkán akadt a szó. Csak ennyit tudott mondani: - De... A betyár megenyhült. - No menj - mondta csöndesen -, ne félj! S amit mondtam, megjegyezd magadnak: a nem legyen a legfőbb igéd egész életedben. A gyerek felvette a ködmönét. - Köszönöm a jóságát - szólt halkan. - Szívesen. - Isten megáldja! - Téged is! Miska kilépett az ajtón, s becsukta maga után. Odakint már szürkülni kezdett, de ő nem félt. Valami jó, meleg erőt vitt magával. A vihart se bánta. Semmit. Csak ment, egyenesen a főút felé, aztán lekanyarodott a hótól terhes szomorúfüzek között. A betyár meg a kunyhóból nézett utána. Már rég nem látta, s még mindig nézett. Aztán leült, elkönyökölt, hallgatott. Csönd volt. Talán negyedóra is elmúlt így, mikor fölriadt. - No mi az? - nézett körül. Már jó sötét volt bent. Lámpát kellett volna gyújtani. - Semmi - mondta az ember. A betyár fölállt. - Megszerettem ezt a gyereket - mondta elgondolkodva. - Van benne valami különös. A teste olyan jószagú volt, ahogy ott verejtékezett a kezemben, mint a virág. A majoránna virágja. Többet nem szólt. Odament a fogashoz, fejébe nyomta a süvegét, vállára tette a subáját, leakasztott a falról valami ostorfélét, megtapogatta a zsebét, megfogta a kilincset. - Vigyázzatok! - szólt vissza. S kilépett a homályosodó, viharral terhes világba.
- 10 -
III A kazlak fehér elefántjai már egyesültek a környező fákkal, s többé nem lehetett őket különválasztani. Valami fantasztikus állati kereszteződésnek látszottak, amelyek roppant ágbogas szarvakat viseltek az ormányuk mellett, vastag lábuk benőtt a testükbe, s hatalmas bordázatuk dagadt és zihált a viharban. A házak tetején megvert emberekként visítottak a kémények s a házak is átváltoztak. Kövérre hízott, nagy testeknek tűntek az estében, fejükön félrecsapódott, ijesztően nagy süveggel, s alattuk pislogó szemekként hunyorogtak az ablakok. Ha valaki bepillantott volna rajtuk, az lett volna az érzése, hogy a házak agyvelejébe lát be a gyulladt szemeken keresztül. De senki nem volt, aki bepillantson rajtuk: egyetlen ember sem látszott semerre sem. Csak Miska igyekezett, a mérhetetlen hóban minden erejét megfeszítve, a Lángi porta felé, s az ő érzései voltak ezek. Sohasem felejtette el őket. Később, sokkal később, Barbizonban voltak ilyen érzései, mikor Paál Laci már őrjöngve feküdt az ágyán, majd Charentonban, mikor temették, s ő a temetés után szédülten bolyongott a mezőkön. Akkor, egy-egy villanásra, visszaemlékezett erre az átváltozásokkal telt, különös, s a világ fonákjait mutogató, viharos estére. De most még csak tizenöt éves volt, asztalosinas, a festékesvödrét felrúgta a betyár, s elrepült, az ecsetje elveszett valahol, s Gerzson úrék sírkerítésén bizony alig végzett valamit. Hát megmegremegett az aggodalomtól, ahogy szinte a vihar testébe kapaszkodva vánszorgott hazafelé, s nemegyszer eszébe jutott, hogy nem volna-e jobb visszamenni, s beállani a betyár mellé valaminek. De aztán elvetette a gondolatot, mert föléledt benne a betyár tanítása, s elpirult a gondolatra, hogy az gyávának nézheti. Lesz, ami lesz! - gondolta. S törtetett hazafelé. Otthon Ancsa a tornácon állt, s talán már harmincadszor lesett a temető elé, hogy nem jön-e Miska, és keményen elhatározta, hogyha a gyerek odaveszett, holnap megmérgezi Lángit. Reggel patkánymérget kever a kávéjába. Behúzódott a konyhába, előkereste a mérget, s a szekrénye alá rejtette. Komolyan vette, amit elgondolt, s minden izgalom nélkül végre is hajtotta volna elhatározását, ha Miska elő nem kerül. A műhelyben már égett a lámpa, s négyen aggódtak Miska miatt: Atyus, Gáspár és János, az öreg segéd meg Dávidka, a kisinas. Az annyira félt, hogy a foga is vacogott. Mindegyikük sűrűn nézte az órát, s ahogy sebesen múltak a percek, mind erősebb lett bennük a meggyőződés, hogy Miskának vége. Nincs az Istennek olyan embere, aki ezt a hóvihart ennyi ideig kiállja! Miska ott fekszik valahol a sírok között, belepte a hó, s már rég megfagyott. Gáspár fogcsikorgatva dolgozott, Dávidka szeméből el-eleredt a könny. Csak Lángi nem törődött Miskával. Ott állt a reggel megkezdett bádog-Krisztus előtt, s olyan roppant bordázatot festett a kereszten vergődő, ijesztő Jézusnak, hogy egy gladiátor is büszke lehetett volna rá. Mindenki borzalmasnak találta, de őt elkapta a maga különös ihlete, s elöntötte szemét a könny. Csaknem könyörögve magyarázott: - Lám csak, mennyire zihál a melle szegénynek! Hogy kínlódik! Hogy vonaglik! Megtörölte a szemét, mélyet lélegzett, a szíve fájt. Most komolyan fájt az az aljas szív a mellében, hogy nem lehetett megérteni, ki ez az ember? - Jaj - folytatta meghatottan -, Urunk, Megváltónk iszonyú sokat szenvedett értünk, kimondhatatlan sokat, hogy lehet mégis, hogy az emberek elfelejtették mindezt? Mert elfelejtették. A hálátlanság, a közömbösség és a kapzsiság fekete ördöge szállta meg a szívüket, s az Üdvözítő kínjaira már nem emlékeznek. Ó, ember, ember... Ekkor lépett be az ajtón Miska, s mindenki fölrivalgott: - Miska! - Csakhogy itt vagy! - Nem fagytál meg? - Állj a kályha mellé! S babusgatták, örültek, verték le róla a havat, Dávidka örömében a megkerült gyerek fagyos kezét csókolgatta. Lángi vérig sértődött. Ő itt beszél ezeknek, egyenesen a szívéből beszél, az ihletét, a legmélyebb látomásait szórja szét ezek közt a barmok közt, s ezek egy taknyos inast ünnepelnek itt! - 11 -
Megdermedt a sérelemtől. Letette az ecsetet, homloka fölszaladt. Megfordult, körülnézett az emberein. - Hát maguknak fontosabb egy inasgyerek, mint az én hitem? Csönd lett. Mindenki őt nézte. Borzasztó volt. Arca rángatózott, szemét elöntötte a vér. Miskához lépett. - Befejezted? - kérdezte fojtottan. Miska érezte, hogy most érkezett el az ő próbatétele. Megrázta a fejét, és kimondta, amit ki kellett mondania. - Nem. Az első nem volt életében. A mester mereven nézte a gyereket, s csak most vette észre, hogy annak hiányoznak az eszközei. Rákiáltott. - Hát a vödröd meg az ecseted hol van? Miska vállat vont. - Nem tudom. Elvitte őket a vihar. Keményen állt. Nem adta ki a betyárt. Tartotta a titkot. Lángi megdermedt a pimasz választól. - A vihar? - sziszegte. Iszonyút ordított. - Hogy mertél hazajönni? Miska nem szólt. A mester bömbölt: - Azonnal visszamész, megkeresed a szerszámaidat, s nekem addig a szemem elé ne kerülj, míg a munkád be nem fejezted! Őrültség volt, amit parancsolt, talán maga is érezte, de ez a gyerek merte megszakítani az ő szép beszédét? Gyönyörű hitvallását? No várj! S bömbölt: - Eredj! De akkor Miska megrázta a fejét, s szembeszállt a gazdájával. - Nem! - csendült a hangja. - Még ha nappal volna, és új szerszámokat adna, akkor sem mennék ki ebben az időben! Mert ez embertelenség! - Mi? - üvöltött fel Lángi. - Kivel beszélsz te? - Mindegy! - mondta a gyerek, s homlokáról dőlt a verejték. - Ez embertelenség! Nincs ember, aki ilyet parancsolhasson, egy másik embernek! A segédek Miskára bámultak, s egyszerre megérezték, hogy ez nem egy elkínzott inas csökönyössége, ez több. Ezzel a gyerekkel valami történt. Hallgattak. Lángi megszédült az őrjöngő dühtől. - Kuss! - ordította habzó szájjal. - Nekem nyolc ötven jár ezért a munkáért! Mars vissza! - Nem! - üvöltött most már Miska is. Mióta ez a műhely állt, nem történt benne ilyesmi. Lánginak végképp elöntötte agyát a vér. - Te! - hördült fel. Nekiugrott a gyereknek, s kétszer úgy vágta pofon, hogy annak kiesett kezéből a süveg. - Takarodj! Nem tudta, mit tesz. Talán a gyerek se. Mert hirtelen lehajolt, felkapott egy elhullott, sarkos fadarabot, s belevágta a mester arcába. Azt állon érte a dobás, hogy a foga összevaccant, s állából kiserkent a vér. Lángi megőrült. - Micsoda?! Hirtelen leoldotta nadrágszíját, összefogta, s teljes erejéből belevágott vele a gyerek arcába. De úgy kiszámította még dühében is, hogy a nehéz vascsat is érje. - Nem mész, tetves? Gáspár felordított: - A csattal üt! Azzal ütött. Egyszer, kétszer, háromszor. A gyereknek csupa vér lett az arca, de küzdött. Üvöltött. - Nem megyek! Nem megyek! Megvillant benne egy gondolat, kikiáltotta: - Feljelentést tettem maga ellen s elfogadták! - 12 -
A csat megint az arcába hasított. Ömlött a vére. Felordított. - Hát senki sincs, aki igazságomban a pártomat fogja? Lehajolt, s a fejével teljes erejéből belerohant a mester hasába. Az eltorzulva kapott oda. - Jaj! De dühe nagyobb volt. Földhöz vágta a gyereket, rugdosta. - Te dög! Te rongy! Te tolvaj! A gyerek egy fakalapácsot lelt a földön, vette, s verte vele a mester lábát meg a sípcsontjait. - Részeges! Besúgó! Apagyilkos! A mester olyan volt, mint a vadember. Egy gyalult lécet kapott fel, s azzal kezdte verni Miskát, aki hirtelen hasra fordult. Úgy verte. Gáspár megmarkolta kalapácsát, úgy üvöltött: - Mester úr! De nem volt szükség a közbeavatkozásra, mert olyan dolog történt, hogy aki látta, sohasem felejtette el. Atyus rohant ki a kuckóból, talpig fehérben, ahogy feküdni szokott, jobbjában magasra emelt szekerce, s habzó szájjal rontott a fiára. - Kettéhasítom a fejedet, te állat! Hagyod azt a gyereket! A jelenség oly félelmetes volt, hogy Lángi eldobta a lécet, s döbbenten hátrált meg az apja elől. Még Anton is eldermedt, aki eddig felemelt karral röhögött. De vége Lánginak, ha Gáspár oda nem ugrik, s le nem fogja az öreget. - Atyus! Az öreg lihegett. - Hagyj engem! Hadd hasítom szét a fejét! Miska felugrott fektéből, s véres arccal futott Gáspár gyalupadjához, hogy valami ütőszerszámot találjon, de Atyus hangjára megperdült. A kép, amelyet látott, egy villanásra ez volt: Anton feltartott karral, bentszakadt lélegzettel állt bal felől. Jobbról, két kezét egymásba téve, dermedten állt az öreg segéd. Atyus, talpig fehérben, s szinte világítva állt középen; előtte, egy kicsit jobbra, balját szívére szorítva döbbenetében, jobbját védekezőn maga elé nyújtva, a fia. Az egészet besütötte a lámpafény. Egyetlen villanás volt, s Atyus hörögve kiabált: - Te akarsz Jézust festeni? - zengett a hangja. - Te mersz? Te, aki nyolc ötvenért ölnél? Kiköpött. - Fuj! S az öklét rázta. - Mind ilyenek vagytok, ilyen aljasok! Alázatosan nyaljátok a papok kezét, hízelegtek nekik a megrendelésekért, s ájtatos pofával ötven forintot kerestek egy-egy ilyen feszületen! - mutatott a félig kész bádog-Krisztusra. - Nem szégyenlitek magatokat? Nem sül le a bőr a pofátokról, piszkos farizeusok? S eleredt a könnye. Ennek ezzel valahogy vége lett. Érezni lehetett, hogy a lelkek kisültek, s nincsen bennük több cselekvés. Lángi leejtett fejjel motyogott: - Összegyűlt felettem a feketeség. Összegyűlt. Az apjára nézett, s valahogy kinyögte. - Bocsánat! Az öreg tűnődve állt ott, jobbjában a leeresztett szekercével, a fiára nézett, s azt mondta. - Késő. Bizony, legjobb volna neked a halál. Megborzongtak, még Miska is. Tudta, milyen mélyről és igazán mondja ezt az öreg. Lángi megmozdult, odavánszorgott befejezetlen feszülete elé, de nem azt nézte, hanem a földet. Nem volt benne semmi érzés, csak meredt maga elé. Gáspár Miskát vallatta. - Mi történt veled? - Semmi - vont vállat Miska. - Mi történt volna? Csaknem megfagytam odakint. - Most meg csupa vér az arcod. - Nem baj. - 13 -
Ilyen szavak estek. Csöndesek. Tett utániak. Már nem vártak semmit. Mit vártak volna? Hogy a mester talán bocsánatot kér Miskától is. Az lehetetlen. Hát akkor? Dávidka most mászott ki a gyalupad alól, ahová az előbb elbújt rémületében, s, csupa piszok volt. Gáspár rászólt. - Eredj a konyhába, kérj Ancsától egy tál vizet, hadd mossa meg Miska az arcát. Dávidka elindult, hogy teljesítse a parancsot, de nem tudott kimenni, mert egy ember lépett be az ajtón, csöndesen. Süveg volt rajta, suba meg csizma. Két lépést lépett előre. Oly magas volt, hogy feje csaknem elérte a gerendázatot. Mély hangon köszönt. - Jó estét! Mindenki odakapta a fejét, mindenki megismerte. Miska csaknem felrikkantott, de aztán visszafogta magát. Csak a szíve remegett az örömtől. Most mi lesz? - kérdezte magától. - Most mi? A betyár rá se nézett, mintha sohasem látta volna. Levetette a subáját, süvegét rátette. Kabátja egyik pitykegombján egy korbácsszerű, vastag ostor lógott, legombolta, aztán azt is odatette a subára, a süvege mellé. Akkor Atyushoz lépett, s azt mondta neki igen szelíden: - Adjon Isten, Gyula bátyám! Az öreg áttette a szekercét a bal kezébe, a jobbját odanyújtotta: - Hozott isten, Bálint öcsém! Kezet fogtak, s a betyár oly gyengéden tartotta az öreg kezét, mint egy gyermekét. Ki is mondta, amit érzett. - Szeretem a kezét, Gyula bátyám. Jó kéz. Az öreg egy picit elmosolyodott. - Én is a tiedet, hallod. Az se rosszabb. Nevettek. Kettőjükön kívül heten voltak még idebent, de olyan jóízűen nevettek, mintha magukban volnának, egész bizalmasan. A többi csak hátborzongva csodálkozott, hogy ez a roppant ember itt van egymaga, és milyen vidáman nevetgél. Vagy pisztolyos emberei vannak odakint, akik a környék minden moccanására vigyáznak? - Erre jártam - mondta a nevetés után a betyár -, hát bejöttem. - Jól tetted - bólintott az öreg. - Nem eszel valamit? - Nem - rázta csöndesen a fejét a másik. - Nem azért jöttem. Csak meg akartam Gyula bátyámnak mutatni magamat, hogy nem fogtak el az éjjel. Mert úgy hallom, azt beszélik Csabán. Az öreg legyintett. - Jár a szájuk. Én nem hittem egy pillanatra sem. - Köszönöm - mondta a betyár. - Maga egy áldott, derék ember. Rozika néném meg, Isten nyugtassa, a legjobb asszony volt. Olyan nem terem még egy a földön. Az öreg szeme telefutott könnyel. - Nem - mondta, nagyot nyelve. - Olyan nem. Sehol. Soha. Egy kicsit hallgattak, akkor a betyár lenézett a szekercére. - A szekerce minek köllött, Gyula bátyám? Az öreg előbb a fiára pillantott, aztán a betyárra, s úgy mondta. - Mert itt az előbb csaknem megöltek valakit. - Aha - bólintott a betyár. - Értem. Egy kicsit hallgatott. - Ez az a híres hollandus szekerce? - kérdezte aztán. - Ez - bólintott az öreg. - Megnézhetném? Gyerekkoromban sohasem mutatta meg. Az öreg elmosolyodott. - No, most megmutatom. Fogd! A betyár a kezébe vette, nyélen fogta, úgy vizsgálta. Ütött rá a fejével. - Kemény szerszám! Belenézett az élébe. - Egy mákszem csorba sincs rajta - mondta elismerően. - De még egy kis vakota-folt sem. Az öreg összehúzta a szemöldökét. - Engem ne sértegess, hallod-e! - szólt rá keményen a betyárra. - Soha életemben nem volt nekem semmiféle szerszámom se csorba, se vakotás. - 14 -
- Engedelmet - mondta a betyár, szinte a megszeppent gyerek hangján. - Nem akartam én bántani, Gyula bátyám! Inkább a nyelvem tépném ki, hiszen árva gyermekkoromban szülém helyett szülém volt nekem. - Nono - mosolyodott el az öreg. - Hiszen ismerlek én, nem köll nekem bemutatkoznod. De valami égett a levegőben, mindenki érezte. Ezért a csöndes beszélgetésért csak nem jött ide ez az ember. Az meg egyszerre hangot váltott, s mintha csak most venné észre, úgy mondta: - No, nézze, milyen bolond vagyok! Maga talpig alsóruhában van itt, s még majd megfázik! Mélyen összenéztek, aztán a betyár karon fogta az öreget. - Jöjjön csak, feküdjék le, Gyula bátyám, hiszen szép kis otthont épített magának a fia. Csaknem egy kastélyt, ha jól megnézi az ember. Bevitte az öreget a kuckóba, lefektette, betakarta. Elrakta helyére a szekercét is. Kint nem mert pisszenni senki sem. Csak hallgatták, amint motoz odabent, aztán azt mondja: - Csak aludjék nyugodtan. Nekem még egy kis dolgom van itt, aztán én is megyek. Az én Istenem áldja meg. Még egyszer köszönök mindent. Kétoldalt megcsókolta az öreget, s az azt mondta neki: - Nincs mit köszönnöd. De vigyázz magadra, mert erősen köröznek. - Tudom - mondta a betyár. - De semmi baj, nincs még itt az időm! Az ilyesmit megérzi a magamfajta ember. Hát még egyszer: Isten áldja! Kilépett a kuckóból, az ajtó előtt megállt. Meghordozta szemét a hat emberen, a nagy csöndben, amely a műhelyt betöltötte, aztán megszólalt. - Ki akartok menni? - kérdezte. - Vagy bent akartok maradni? Mert miattam akár maradhattok is. Senki sem mozdult. - Jó. - bólintott. Megfordult, odament a sápadtan álló mester elé, s ott megállt. Hosszasan nézte. - Hát akkor, Lángi Mihály! - Igenis - motyogott a mester. De a betyár váratlanul olyan pofont vágott le neki, hogy a nagy műhely is belecsendült. - Csak ha kérdeztelek, te rongy! - üvöltött rá - akkor felelj! Egyébként állj, mint a cövek! Mindenki megdöbbent. A mozdulat olyan gyors volt, hogy szinte nem is látták a lendülő kezet, csak a pofon durranását hallották. A betyár nyugodtan állt, de roppant alakjából szüremlett a borzasztó erő. - Most felelhetsz! - szólalt meg újra. - Mi van Huszár Sándorral? - Nem tudom - rázta Lángi rémülten a fejét. A betyár meg se rezdült a tagadásra. Kérdezett. - Bán Józseffel? Kriszton Gáborral? Csoma Vendellel? Csönd. - Te adtad fel őket? Csönd. De olyan, hogy tisztán hallatszott a lámpa percegése. - És engem ötször is? Öt búvóhelyemet árultad el. Lángi lehajtotta a fejét. - Bocsásson meg! - szakadt ki belőle. - Az Isten! - üvöltött fel a betyár. - Én nem! Mert ezek közül Huszár Sándor s Kriszton Gábor megvan biztos helyen, de Bán Józsefet és Csoma Vendelt Komáromban verték agyon a börtönőrök. Tudom, mert odáig voltam utánuk. Ordított kínjában. - Jóka Ádámot, Palics Ödönt meg Hegedüs Boldizsárt meg ott lőtték agyon tegnap éjjel az itteni törvényház hátsó udvarán, két szalmatűz között! Míg én ott ültem a kőkerítésen, megkésve, és nem tudtam mit csinálni! Ezeket is te adtad fel, rühes eb, te! Húsz forintért, ganéj! Aljas állat! Rongy! S már zengtek a pofonok, mint a pisztolydurranások. Jobbról-balról, jobbról-balról. Meg bele az arcába. Meg újra kétfelé. Iszonyú volt. Atyus meg ujjongva kiabált a kuckóból: - 15 -
- Verd, Bálint fiam! Üsd! Tetves ez! Fenékig mocsok! Áruló! Verd ki belőle azt a bitang párát! Örülök neki! Verd! Örülök! Örülök! A heréjét zúzd el! Azt! Hogy ne szaporíthasson! Ó, istenem! S Lacza verte. Pofozta. Lángi feje nyeklett ide-oda, vére, nyála fecsegett, egyszer a homlokát érte egy ütés, attól összerogyott, mint egy barom. Akkor a betyár sarokba vágta a széket, amelybe Lángi kapaszkodott, s elkezdte rúgni, tiporni, pontosan Atyus vijjongó vezérlése szerint. Lángi szörnyűt sikoltott a borzalmas fájdalomtól, de a betyár talán nem is hallotta, mert rúgta, taposta tovább, hasát, mellét, fejét, hogy iszonyat volt már nézni. Mindenki halottsápadt volt, s a homlokok hideget verejtékeztek. Csak Atyus nem szólt semmit. Se megelégedést nem rikkantott, sem irgalmat nem kért. Vagy negyedóráig tartott az egész, akkor a betyár abbahagyta, s Lángi ott feküdt eszméletlenül, mint a rongy. Úgy látszott, halott. A betyár meg sem izzadt. Körülnézett. - Minden besúgó így jár, míg élek! - mondta keményen. - Nincs irgalom! Miskán állt a szeme. Rászólt: - Adj öblítővizet! Mert mindkét keze csupa vér volt. Miska hozta a kannát, amelyből a bútorokra szokták hajlítás közben csurgatni a vizet, s a betyár kezére öntött belőle. Az alaposan kezet mosott, egy ott lógó, mocskos törülközőbe megtörülközött, fejébe nyomta a süvegét, vette az ostorát, magára dobta a subáját s ment. - Mossátok fel - intett a fejével hátrafelé -, ha még van benne élet. Ha nincs, dobjátok ki a kertbe, majd megeszik a varjak. Azok szeretik a döghúst. S elment. Lángit felmosták. Élt. A két segéd bevitte az ágyába egy deszkaszálon, orvost hívattak hozzá, de senki se merte elárulni, mi történt. Azt hazudták, hogy a mester bútort szállított valahová, s visszajövet hét ember megtámadta, összeverte s kirabolta. Az orvos el is hitte, hiszen lehetetlen, hogy egy ember ennyire el tudjon bánni egy másikkal. A mester hónapokig nyomta az ágyat, mire felkelhetett, hajlottan tudott csak járni, húzta a lábát; nem lett belőle többé ember. Miska meg ott maradt a műhelyben, miután a mestert bevitték, s olyan iszonyat gomolygott benne, hogy hányni kezdett. Epét hányt és nyálkát, hisz nem volt a gyomrában semmi sem. Úristen! - gondolta magában, mikor már összeszedte magát. - Hát ilyen is van? Hogy egy ember nekiesik a másiknak, s tudatosan és akarattal csaknem szétmarcangolja? Lehet, hogy abban a két jó kézben, amely őt oly szeretettel dörzsölte életre, ilyesmi is benne van? Ez is természetes neki? Borzasztó! Hát ezt az embert szerette ő meg annyira? Ez a nép legendáinak hőse? Ilyen is a betyár? Vagy éppen, mert ilyen, azért lett betyár, s azért tudja mindenre a nem-et vallani? Megborzadt. Igaz - gondolta aztán -, a mester bűnös volt, nagyon is az, de ennyire elbánni vele! Látott ő már sok verekedést, de így még nem zúztak szét embert a szemé előtt soha. S most gyűlölte a betyárt egész szívéből. De aztán az jutott eszébe, hogy a törvény is öl. Az éjjel három embert agyonlövetett két szalmatűz között. S miért? Mert kettő bujdosott és a harmadik befogadta? És - borzadt el - az ő gazdája ebből is keresett. A halálból is. Húsz forintot egy-egy ember után! És ekkor ott állt előtte az aljasság a maga teljes iszonyatosságával, s érezte: nincs más kiút a borzalomból, mint hogy az ilyet agyon kell taposni. Bármi iszonyatos volt is, amit a betyár itt előtte vitt végbe, legbelül egyszerre tudta, hogy az ilyenekre nem lehet mást cselekedni. Ki kell mondani és véghez kell vinni a nem-et. Sírva fakadt. - Atyus! - kiáltotta. - Atyus! Beszaladt a kuckóba, s Atyus ott feküdt az ágyán, nyakig betakarva, szeme nyitva, s arcán szép, derűs mosoly. Először azt hitte, alszik, de aztán látta, hogy halott. Teste itt feküdt mozdulatlanul, de a lelke bizonyára ott járt valahol a holland partokon, nézte a nemes bordázatú hajókat, amint csusszannak le a folyók torkolatán, s ezüst vitorlázatukkal nekisuhannak a végtelen víz és a végtelen ég halhatatlan azúrjának.
- 16 -
A gyerek állt mozdulatlanul, s erre gondolt. A hajókra, amelyek elsuhannak. Aztán odalépett az öreghez, lezárta a szemét - semmit sem félt tőle -, kiment a műhelybe, s elmondta a többieknek, mi történt. - Atyus meghalt! Nem is csodálkoztak rajta. Nem nádszállal mérték meg, mint más halottat, hanem - tiszteletből - egy gyalult léccel s nyomban nekiálltak koporsót csinálni neki. Pál-fordulása napjának délutánján temették el, s a temetésén ott volt fél Csaba. Mindenki szerette, s a föld befogadta. Mikor eresztették le a koporsóját a sírba, valaki, nem is nagyon messziről, két hatalmas lövést adott le tiszteletére. Senki meg se moccant a dördülésre, pedig mindenki tudta, ki tette. Csak lehajtották a fejüket, s azt gondolták: - Tiszta ember. Megtette a becsületet. Aztán a sírásók betemették a sírt, az emberek hazamentek, s a dolognak vége volt. Így múlt el Atyus, mint ahogy a sóhajok elhalnak, a mécsek elalusznak, s mint ahogy a hajók elsuhannak a messzibe.
IV A föld ereje egyet lendült, s úgy öklelte fel a telet, mint bika az embert. Néhány nap alatt kimúlt. Zsuzsanna napjának reggelén még úgy csikorgott minden, mintha sohasem enyhülne meg többet, délben szél támadt, délről jött, esőt hozott. Két nap alatt megette a havat, hogy keresve se lehetett találni még egy hófoltot sem, a harmadik napra kitisztult, tavaszi meleg ereszkedett a világra, február végére már jól megpirkadtak a földek, s Lángiék udvara olyan száraz volt, hogy akár csigázni lehetett volna rajta. Valóban, a legöregebb emberek se emlékeztek rá, hogy ilyen vasmarkú tél ilyen hirtelen elmúlt, de nem hogy öröm fakadt volna a korai kikelet nyomán, inkább ijedelmet hozott. - Haj - sopánkodott Akasztó Józsefné, egy nagygazda felesége -, meglátjátok, hogy járványt jelent ez! A nyáron majd megint betör a kolera, s megtizedeli a várost! Az aggodalomnak volt valami alapja, mert egyszer már volt kolera a városban, s csaknem egy hónapig mindennapos volt a temetés. Aki csak tehette, menekült akkoriban, s a sekrestyés, a sírásók s a pap orrukat-szájukat terpentines ruhával bekötve végezték munkájukat. Az sem sokat segített. A pap meghalt, s a lutheránus pap temette azután a katolikus halottakat is, aki alkohollal védekezett a ragály ellen. Éjjel-nappal ivott, általában a dadogásig részeg volt, s ennek tulajdonítható vagy a járvány szeszélyének, nem ártott neki semmi. A félősek kezdték hát nyitogatni a pincéket, s preventív védekezésbe fogtak. Nem esett rosszul nekik. Holubné azonban ellentmondott a kolerának. - Feketehimlő jön! - kiabált. - Hát nem érzitek, ostobák? Ez is súlyos betegség volt, hallottak róla, hát voltak, akik attól reszkettek. - Istenem, távoztasd el tőlünk! - zengték a templomban a litániát, hogy aki hallotta, átszaladt hátán a hideg. Móczikné, a bognár felesége, aki mindenféle varázsláshoz tudott, csak éppen gyógyítani nem, ki is állt az udvar közepére, s kötényéből háromszor a négy égtáj felé vágta az összeszedett kemencehamut, s azt mormogta: - Vész, ártalom, nyomorúság, törjön el a lábad, mielőtt idejönnél! Szállj a föld mélyébe! Vigyenek el a fellegek! Ez olyan öreg varázslat volt, hogy, mint mindenki tudta, hajdanában ostrom ellen is hatott, hát hihető volt, hogy a nyavalyát is eltávoztatja. Bár senki sem tudta, hogy a feketehimlőt milyen jelekből érzi Holubné, elég volt, hogy érezte. A gazdák az őszi vetéseiket féltették, amelyek most takaró nélkül maradtak, s azon tanakodtak, bízzanak-e az időben, s tegyék-e földbe a tavaszi magokat is. Mert ha ez csak átmenet, s utána megjönnek a nagy tavaszi esők, minden mag ott rothad a földben, vagy esetleg visszajön a rettenetes tél, s akkor vége a takaratlanul maradt őszi búzának s rozsnak is. Volt hát ok az aggodalomra elég, s a babonák úgy termettek, mint a gomba. Részben régiek voltak, s most feltámadtak, részben, a jelenségek érintésére, most találták ki őket az aggódó s érzékeny szívek. Az új babonák leginkább asszonyi dolgokra vonatkoztak, vetélésre, vérfolyásra, mag- 17 -
talanságra, s bár a férfiak legtöbbje nevetett rajtuk, a nők rettegtek s összebújtak, mert sokkal gyengébbnek és kiszolgáltatottabbaknak érezték magukat a férfiaknál. Igazuk volt, vagy a férfiak voltak ostobák, s nem értettek az asszonyi lélekhez? Persze hogy nem értettek, hisz ritka volt az olyan ember, aki a nőkben a lelket is kereste, a hálótárson s a termékenységen kívül. Így a nők, bár javarészt férfiak mellett éltek, s családanyák voltak, négy-öt gyermekkel is, lelkükben tulajdonképpen olyan magánosak s elhagyatottak voltak, mintha valami megközelíthetetlen szigeten éltek volna, páratlanul, s belső dolgaikban magukra hagyatva. A város úgy eldőlt és remegett a különféle félelmek alatt, mint a gabonák a viharban. A férfiak sokat ittak, velük az asszonyok is, különösen estefelé, mikor már alig lehetett bírni a félelmeket, s így veszekedések, asszonyverések zaja és sikoltása töltötte be az éjszakákat, majd a kibékülések és ölelkezések, az odaadások és foganások csöndje. Atyus halála is sok változást okozott Lángiéknál. Senki sem gondolta volna. Amilyen csendes és félrevonult volt utóbbi éveiben - az utolsó este kivételével -, mindenki azt hitte, elmúlása nem jelent többet egy elporlott saroktégla kihullásánál. Nem így történt. Úgy látszik, az öregember sokkal mélyebben élt a lelkekben, mint sejtették. János, az öreg segéd, nyomban a temetés után összecsomagolt, felmondott s tüstént elment. Egy darabig Holubéknál húzta meg magát, akik szegről-végről rokonai voltak, aztán, hogy hirtelen beállott a jó idő, egy reggel onnét is elment, s nem tudták, merre vette az útját. Augusztusban jött egy idevaló báboslegény Győrből, az mondta, hogy ott találkozott vele. Hogy segéd-e még, vagy végre műhelyt nyitott, ezt már nem tudta megmondani. Még egy ember tűnt el nyomtalanul: Anton. Ki életében annyit csúfolta, s oly durván bánt az öreggel, halála után nem bírt az emlékeivel, esténként vacogott a félelemtől, s napokon át arról panaszkodott, hogy látomásai vannak. Egy hajnalban kereket oldott. Nem a szüleihez ment, ami természetes lett volna, hanem Isten tudja, hová. Hosszú évek múlva kezdték beszélni, hogy egyházfi és harangozó lett valami kis felvidéki faluban, egy cigánylányt vett feleségül, s két nagy gyermeke van már. De, persze, senki sem járt utána a dolognak, így ez is mese maradt egy darabig, aztán elnyelte a feledés, mint annyi mást. Gáspár is sokáig küszködött magával, hogy maradjon vagy elmenjen-e, de aztán mégis maradt, mert néhány forinttal felemelték a fizetését, s amolyan bizalmi ember is lett belőle. A műhely vezetését névlegesen Lángi felesége vette át, egy kövérkés, valamit mindig majszoló, harminc év körüli asszony, a tulajdonképpen való vezetés azonban lassan Gáspár kezébe csúszott át, aki talán jobban utálta a gazdája feleségét, mint a gazdát. De a mesterségét, azt szerette. Gyakran nem volt idehaza, mert beteg gazdája megbízásai alapján, amelyeket az asszony közvetített, ő végezte a rendelések felvételét is. Evégből nemegyszer sürgette, hogy János helyébe keressenek egy másik segédet, de ezt az asszony mindig megtagadta, s Miskára intett. - Itt van Miska, jó lesz ő a vén János helyett. Néhány hónap múlva úgyis felszabadul, s egyébként is kész férfi már, bírja a munkát. Miska ilyenkor mindig elpirult, de Gáspár belátta, hogy az asszonynak igaza van. Lángihoz naponta járt az orvos, néha kettő is, orvosságok kellettek, kenőcsök, porok, kanalas gyógyszerek, mindez rengeteg pénzt emésztett, takarékoskodni kellett. Lánginak ugyan volt félretett pénze, az asszony ismerte is a rejtekhelyet, de mivel az ember sokáig élet-halál közt lebegett, felesége igyekezett a műhely munkájából előteremteni a pénzt, hogy a rejtekben lapuló készpénzvagyon csorbítatlanul az övé maradjon. Idősödő emberhez ment férjhez fiatalon, nem is szerette, legyen hát valami értelme, hogy hozzákötötte az ifjúságát. Meg aztán a műhely nem is működött teljes erővel. Nemcsak azért, mert csaknem felére csökkent a munkaerő (Dávidkát is hazavitte az apja a rőföskereskedésükbe), hanem mert éppen az az üzemág nem termelt, amely azelőtt a legszaporábban szolgáltatta a pénzt: a feszület-gyártás. Sokáig töprenkedett a görccsé vált férfi meg a kövér fiatalasszony ezen. Lehetett volna ugyan valami kóbor piktort fogni erre a munkára, vagy megkérni az alvégi kis asztalost, hogy segítse ki őket, míg Lángi újra munkaképes lesz, de mindez rengeteg pénzbe kerül, meg aztán idegen emberek jöjjenek a házhoz, akik talán a szemüket is kilopták volna? Vagy, látva a jó keresetet, magukhoz csábítanák a megrendelőket. Végül, Lángi féltékeny volt egészséges korában is, s most, hogy Lacza így tönkretette, különösen. Az ostoba. A múltjába kapaszkodott, s üvöltözött az asszonnyal. - 18 -
- Ó, te ringyó! Tudom, hogy miken járatod az eszedet! De még élek, s itt van a párnám alatt a pisztolyom! Jó lesz, ha vigyázol! Az asszony meg vissza: - Tehetetlen dög! Nem szégyenled magad? Azt teszem, amit akarok! Sokszor áthangzott az ilyenfajta veszekedés a műhelybe is, de a csatázó felek aztán összebékültek. Hisz végül is nem volt más, aki ápolja a mestert, csak a felesége, mert Ancsa ellen az aszszony minden erővel tiltakozott. Egy délelőtt remek gondolata támadt a mesternek, s nyomban meg is valósította. - Vágj egy jó darab kenyeret - szólt a feleségének -, kend meg vajjal, s tedd oda egy tányéron az asztalra! Az asszony éppen tökmagot evett, s egész sereg tökmag héj hevert a széke előtt. - Minek? - kérdezte. - Ne faggass! - nyögött dühösen Lángi. - Tedd, amit mondtam! Az asszony megtette. - No most - pihegett Lángi -, hívd be Miskát! Az asszony még most sem értett semmit. Átdöcögött a műhelybe, félig kinyitotta az ajtót, bekiáltott: - Miska! A gazda hívat! Gyere be! Miskának majd a szerszám esett ki a kezéből, azt hitte, most biztosan elbocsátja a gazda. De ment. A betegszobában nehéz illatok fogadták. Különféle kenőcsöké, orvosságoké, a régen megfeküdt ágyé, kötések és szivárgó nedvek nehéz szagáé, a kiszáradó test porhadó fához hasonló szaga, szellőzetlenség, s mindez fölémelyítette. Köszönt. - Jó napot kívánok, mester úr! Tessék parancsolni. A mester nem parancsolt, inkább nyögött. - Ülj le! - mondta szokatlanul kedves hangon. - Látod, mi lett belőlem? Miska zavarban volt; nem tudta, mit feleljen. Végre kinyögte: - Majd meggyógyul a mester úr. - Dehogy! Dehogy! - fakadt sírva Lángi. - Úgy agyonvert engem az a bitang, hogy talán soha nem lesz belőlem ember. A kenyérre intett. - Edd meg azt a vajas kenyeret, fiam, neked kenettem! Miska nem akart hinni a fülének, s az asszonyra nézett. De az is bólintott, s azt mondta: - Csak edd! Miska elvette a kenyeret, s enni kezdte. Éhes volt, ötkor reggelizett, s már fél tizenegyet mutatott az óra. Lángi nézte, ahogy falja a gyerek a jó falatot, s érzékenyen kiszólt az ágyból: - Fiam, bocsáss meg érte, hogy legutóbb úgy megvertelek. Nem volt igazam, s már akkor is tudtam. Miska megdermedt. Mit akarhat a mester? - Igen - mondta. - Ó, nem úgy! - jajdított fel a mester. - Mondd hangosan és a szívedből: megbocsátok! Mint a Krisztus! - Megbocsátok! - mondta Miska hangosan. - Köszönöm - hunyta le a szemét a mester. Pihegett. - És emlékszel, hányszor megszidtalak a festegetéseidért, a rajzolgatásaidért? Most azt szeretném, ha mindez a javunkra válnék. Kell, hogy a rossz tett is jóra váljék, ha megbánja az ember. Hiszen mégiscsak keresztények vagyunk. Az asszony már kezdte sejteni, mit forgat fejében az ura, de Miskának fogalma sem volt róla. - Nem értem, mit akar a mester úr? - Pedig egyszerű; fiam - mondta csupa bűvölő jósággal. - A nép most fél, Gáspár egyre hozza a feszület-megrendeléseket, de én nem tudom megfesteni őket. Fesd meg te! - Én? - döbbent meg Miska, s fel is állott. - Rajzolni még csak tudok, mester úr, de feszületeket festeni!? - 19 -
A mester megpróbált mosolyogni. - Ne légy ilyen szerény, fiam, nem olyan nagy dolog az. - Dehogynem! - nyelt Miska. - Egész alakot! Hozzá még, hogy olyan félelmetes legyen! Nem merem én azt vállalni! - Nocsak, nocsak! - mosolygott rettenetesen a mester. - Félóra alatt megtanítlak én rá! Ott van a legutolsó feszületem. Azt krétával apró kockákra osztod, aztán bealapozol testszínnel egy másik kivágott bádogot, megvárod, míg a festék megszárad rajta, s ugyanolyan apró kockákra osztod, mint az én feszületemet. Érted? - Igenis - bólintott Miska. - No, akkor kockáról kockára haladva, szépen átmásolod az én Krisztusomat a te bealapozott bádogodra. Az a fontos, hogy a kockák aprók legyenek, úgy könnyebb a másolás. Megértetted, amit mondtam? - Hogyne! - bólintott Miska. - Így könnyű. - No látod! - csikorgott rettentő mosolyával a mester. - Tüstént fogj bele. Ha terpentinnel oldod az alapozót, igen gyorsan szárad. Miska állt. Hogy is lesz ez? Ezen tűnődött. A mester másra értette, hogy még mindig vár. Megpróbált krákogni. - A hasznot aztán elharmadolom veled. Egyharmada a tiéd, így buzgóbban dolgozol. No menj, azonnal fogj bele! Miska kiszédült a szobából, fele kenyeret ott is hagyta. Valami boldogság is repesett benne: festhet! Amit eddig titokban kellett csinálnia, s rendszerint szidást vagy pofont kapott érte, azt most nyilvánosan teheti, sőt kereshet is vele. Csak az hagyott benne iszonyatot, hogy milyen csúnya a mester. Az meg, ahogy Miska kihúzta a lábát, a feleségéhez fordult: - No? - Jó gondolat - mondta az asszony. - Ha ugyan ez a legényke meg tudja csinálni. Lángi lelkendezett. - Ohó, ügyes az! Megcsinálja! Legyen rá gondod! Érted? Bánj vele tisztességesen! Ne kiabálj rá, légy kedves vele! Pénzt hoz a házhoz. - Jó - bólintott az asszony. - Mindent megteszek. S önkéntelenül a kenyér után nyúlt, amelyet Miska otthagyott. Beleharapott, s enni kezdte. Az ura féltékenyen vijjogott rá: - Ó, te cafka! Eszed a fiú maradékát? Az asszony ránézett. - Bolond! - mondta, mély lenézéssel. - Csak nem hagyok ekkora darab vajas kenyeret kárba veszni. Az orvos jött. Az asszony felállt, s Lángi remegni kezdett, mert tudta, hogy most a kínok kínja következik, az átkötözés. Kérte az orvost: - Nem lehetne holnapra halasztani? Az orvos megrázta a fejét. - Nem. Ezeket a sebeket mindennap frissen kell kötözni, nehogy üszkösödni kezdjenek. Erre a szóra összegyűlt az asszony szájában az utálat nyála, de lenyelte, meleg vizet hozott az áztatáshoz, szivacsot, aztán odavitte az orvos mellé, s maga is ott maradt, hogy segédkezzék neki. - Mit akart a mester? - kérdezte Gáspár a belépő Miskától. - Hogy én fessem ezentúl a feszületeket. - Micsoda? - bámult rá a segéd. - Igen - felelt Miska. - Még ki is tanított, hogyan kell csinálni. S elmondott mindent. Gáspár komolyan bólogatott. - Ezt a borbélytáblák festői is így csinálják. Nem nehéz. De a fizetség? Miska azt is megmondta. Gáspár nagyot nevetett. - Ugyancsak oda lehet a mester, ha még pénzt is felajánlott! No gyere, segítek. Nekifogtak. Megtörték az alapozó festéket, terpentinben jó simára dörzsölték, akkor Miska hozta az ember alakúra kivágott bádogot s bealapozta. Igaza volt a mesternek: délután kettő-fél há- 20 -
romra meg is száradt. Most az apró kockákra való beosztás következett, ezt megint Gáspár mutatta meg, hogyan kell kezdeni, de végül ezzel is elkészültek. Erre mindkét darabot a festőállványra rakták, a mintát bal, a munkára várót jobb felé, Miska legjobb tudása szerint kikeverte egy deszkán a szükséges színeket, s egy nagy sóhajtással nekiállt festeni. Életében először csinált ilyesmit, a remegésig izgatott volt. De ez hamar elmúlt, s valami vadul lobogó alkotási láz lépett a helyébe. Közben, teljesen ösztönösen, rájött az ecsetkezelés alapfogásaira is, s oly sebesen festett, hogy homlokáról szakadt a verejték. Mikor este ötkor holtfáradtan letette az ecsetet, már kész volt a bal kar, és a fej is csaknem teljes egészében. Érzett ugyan magában olyasmit, hogy ő most másoló-munkát végez, vagyis aljamunkát, s ennek semmi köze sincs a lelkében hunyorgó tűzhöz, mégis lelkesedett, s meg volt elégedve magával, hisz ami színekbe rakva itt állt előtte, mégiscsak a maga munkája volt. A másolásba belecsurgott valami csekély a saját, mélyen búvó egyéniségéből is, a kar talán inasabb volt a mesterénél, s az arc nem volt olyan rémségesen ijesztő. De a vércseppek épp olyan bőven s ugyanolyan pirosan omlottak a kézből és a töviskoronás homlokból, mint az eredetin, s a vonagló száj is megszólamlásig Lángi Krisztusának szája volt. Akárhogy vesszük is, mégiscsak valami alkotásféle állt a tizenöt éves gyerek előtt, s a fiatal, gyakorlatlan szemeknek úgy tetszett, hogy nagyobb dolog ez minden eddig végzett munkájánál. Nézte egy darabig, nézte, aztán egyszerre sírva fakadt. Gáspár, aki már készülődött hazafelé, de egész délután biztatta a gyereket, ijedten futott hozzá s átölelte. - Miért sírsz, Miska? Mi bajod? Hogyan tudta volna megmondani a gyerek, mi tombol benne. Hisz hol a reszkető testi láz, hol az égi megdicsőülés határai közt szédelgett. - Nagyon fáradt vagyok - nyöszörögte. - Szédülök is. Gáspár az arcába nézett, s mintha valaki megsúgta volna neki, egyszerre értette az egészet. - Semmi hiba! - mondta vidáman. - Tudom én, mi a baj! Mikor kezdő segéd koromban megcsináltam az első politúros, barokk szekrényemet, máig is ott van a Zichy grófoknál, én is így voltam. Csak bámultam a kész, szép munkámat, s ugyanígy sírva fakadtam előtte, mint most te a festésed előtt. Nem baj ez, te, inkább jó! Az örömtől sír ilyenkor az ember s a meghatottságtól, hogy a munkája ilyen szépen sikerült, s hogy ő maga ennyit tud. Nincs neked semmi bajod, csak ez. Légy boldog. Akármire megesküszöm, nagy ember lesz belőled. Nemsokára előre köszönünk itt neked mindahányan. A mester felesége, aki félóránként benyitott, mert kíváncsi volt, csak Miska nem vette észre, úgy elmerült a munkában, Miska megokolását fogadta el. - Fáradt szegény. Nézzen az arcába, milyen fáradt! - Biztosan - szólt vissza Gáspár az ajtóból -, hiszen egész nap teljes erővel dolgozott. Fektesse le, mesterasszony. S magukra hagyta őket, mert Péter nem volt itthon, a Szitárék konyhabútorát szállította haza. Volt hát egy kis gúny Gáspár megjegyzésében, de az asszony nem törődött vele. Letörölte Miska könnyeit a kötényével, aztán azt mondta neki: - Értlek én. Olyan lehet ez, mint mikor egy asszony szül, s először látja meg a gyermekét. - Lehet - mondta Miska. Az asszony egy darabig állt még mellette, látszott, hogy nagyon szeretne még valamit mondani, de aztán meggondolta magát és indult kifelé. Az ajtóból visszaszólt: - Rögtön küldöm a vacsorádat, egyél, aztán feküdj le! A vacsorából azonban nem lett semmi. Miska, ahogy az asszony kiment, eloltotta a nagy lámpát, aztán bebújt a helyére, s magára húzta a pokrócait. Egy darabig forró testtel hempergett még, aztán hirtelen levágta az álom, s úgy aludt, mint egy darab fa. De mikor reggel ötkor Ancsa jött ébreszteni, már égett a nagy lámpa, Miska ott állt a festőállvány előtt, s elmerülten dolgozott. Ancsa odasettenkedett s nézte a bádogon kibontakozó testet, aztán Miskára nézett. - Jaj - mondta -, mennyit tudsz te! Meglátod, milyen nagy úr lesz belőled! Akár a király! Meglátod! S kiszaladt, hogy kisírja magát. Mert neki is sírnia kellett. Miska nem is igen hallotta, mit mondott, olyan elmerülten dolgozott. Azt is csak úgy felszínesen érzékelte, hogy megélénkül a mű- 21 -
hely, a satupadokon elindul a munka, s hogy Gáspár szinte tízpercenként mögéje lép, s nézi az ecsetje futását. Pontosan délre lett kész, éppen harangoztak. Merő lángolás s merő verejték volt. Gáspár megveregette a vállát. - Derék munka! Lánginé lépett be. - Miska - mondta lágyan -, az uram kérdezi, hol tartasz a munkával? - Készen vagyok - felelte Miska. Az asszony bejött, odaállt az új feszület elé, s a szája is tátva maradt, úgy nézte. - Hozd be! - mondta aztán csaknem suttogva. - Mutassuk meg az uramnak! Gáspárral együtt bevitték a mesterhez állványostól a feszületet. Lángi kínok közt vergődött, mikor beléptek hozzá, félórája kötözte újra az orvos, de mindent elfelejtett, s szinte visszahökkent az álmélkodástól, mikor meglátta Miska új feszületét. - Igen - nyöszörgött -, nagyon szép! Talán az arca lehetne egy kicsit zordabb, a melle zihálóbb, de így is szép. A vércseppek különösen gyönyörűek! Miskára nézett. - Nem vagy nagyon fáradt, fiam? Hiszen ezt hihetetlen gyorsan megfestetted! - Nem - hazudott Miska. - Akkor - próbált mosolyogni az agyonvert ember -, egy kis pihenés után talán mindjárt bele is kezdhetnél a másodikba. De nyomban mást gondolt. - Nem - mondta. - Pihenj! Alaposan pihend ki magadat. Az ilyen munka után pihenni kell. Kimentek, csak az asszony maradt odabent. - Te - mondta neki az ember -, ezen a feszületen alig látszik a másolás. Ez olyan, mintha magától csinálta volna a gyerek. Nézett maga elé, aztán hirtelen sírva fakadt. Az asszony odalépett hozzá. - Miért sírsz, Mihály? - kérdezte az asszony szokatlan gyengédséggel. Lángi magához húzta a felesége fejét, s úgy suttogta sírva a fülébe: - Ó, Lonka, ha ilyen fiunk lehetne! - Szeretnéd? - kérdezte az asszony. - Nagyon! - dadogta a szerencsétlen ember. - Mert ebben valami áldottság van! Valami nagy áldottság! Fölemelte a tekintetét. - Te nem érzed? - De - bólintott az asszony. - No látod! - ömlött a könnye Lánginak. - Adoptálnunk kellene őt! Lonka! Adoptálnunk! Felordított. - Helyettem! A helyembe... édes Istenem! Pénteken délután úgy fél három körül lehetett. Lánginak öt feszület-megrendelése volt, s Miska a negyedik bádoglapot alapozta. Aztán kiállította a tornácra, s a nagy melegben oly hirtelen száradt, hogy négy órakor már neki is láthatott a munkának. Megígérte Lánginak, hogy vasárnapra elkészül mind az öttel, sietett hát. Ugyan már reggel óta valami furcsa kis borzongások jártak a testében, néha meg is szédült egy keveset, de nem törődött vele. A fárasztó munkának tulajdonította az egészet, s Gáspár is azon a véleményen volt. - Elfáradtál, öcskös - mondta -, s nem is csoda. Úgy dolgozol, mint egy robotos ló. Vasárnap majd kialszod az egészet. Miska hát fogta a beolajozott feszületet, gyorsan benégyszögelte, feltette a festőállványra, s a már megszokott módon festeni kezdett. Este hatra azonban váratlanul úgy elfáradt, hogy szinte kiesett kezéből az ecset. Aztán hirtelen rosszul lett, felfordult a gyomra, és hánynia kellett. Alig tudott elég gyorsan kiszaladni. Mikor visszajött, olyan fehér volt, mint a fal, s Gáspár azt mondta neki: - Biztosan elrontottad délben a gyomrodat. Nagyon gyorsan faltál. Feküdj le korán, s ma ne egyél semmit. - 22 -
Péter is ezt tanácsolta. Miska hát nem vacsorázott, csak Péterrel együtt lefeküdt. De míg Péter nyomban elaludt, ő ébren vergődött a vackán, s éjfélig kétszer is ki kellett rohannia. Mindkétszer kínosan hányt. Már maga is gondolkodni kezdett, hogy mi van ővele, hisz Gáspár is, Péter is ugyanazt az ebédet ették, amit ő, és semmi bajuk. Végül is arra döntött, hogy a sok, közelről felszívott terpentinszag árthatott meg neki. Bár terpentinszag mindig volt a műhelyben, hisz a mester is azzal dolgozott, meg ők is használták fényezésnél, és más asztalos munkánál is. Bevánszorgott a hálóhelyére, s most nyomban elaludt. - Mi bajod? - kérdezte a lány. - Sikoltottál álmodban. - Semmi - dadogott a fiú. - Rosszat álmodtam. A lány kiment, a fiú merő izzadság volt, inget kellett váltania. Fölkelt, elővette a ládáját, kiválasztott egy inget, Atyus volt ágyára tette, s vetkezni kezdett. Mikor megoldotta nadrágját, meghökkenve vette észre, hogy kiütések vannak az alsó testén. Négy pirosas kelevény-féle. Megrettent. - Mi lehet ez? Nem tudta. Megérintette őket, nem fájtak. Vállat vont. Azt gondolta, talán a nagy megerőltetéstől támadtak, de az is lehet, hogy az ételében volt valami rossz, s az okozta őket. Sokszor hallotta, hogy a gyorsan evett s nem kívánt étel okozhat ilyeneket. Erre sebesen felöltözött, s nekiállt az ötödik feszületnek. Most nem szédült, nem borzongott, egészségesnek érezte magát, csak úgy repült kezében az ecset. De azért maradt benne valami nyugtalanság. Tíz óra felé nem bírta tovább, szemével intett Gáspárnak, kicsalta a ház háta mögé, s szégyenlősen megmutatta neki magát. - Mi lehet ez? - kérdezte aggódva. - Nem tudom - rázta a fejét Gáspár -, soha nem láttam ilyet. Lehet, hogy a tegnapi rosszulléted okozta. A hányás. Azt meg valami romlott étel. Bementek, mindketten dolgoztak tovább. Miska a feszületen, Gáspár meg egy szép tölgyfa széken. Egyszer csak felvillant benne egy gondolat, s valami ürüggyel odahívta Miskát. - Nem voltál te valami rongyféle nővel? - kérdezte halkan. Miska nyakig pirult, de tagadott. - Én? Nem járok én senkihez. Fiatal vagyok én még arra. Visszament festeni, de lassan oly nyugtalan lett, hogy nem tudott a műhelyben maradni. Kiment, s a leányt szólította. - Anna! - Mi az? - nézett ki az a nyitott konyhaajtón. Éppen vasalt. - Gyere csak! - mondta súlyosan. Hátravitte a lányt, s megmutatta neki magát. Annak arcából egy szemvillanás alatt kifutott a vér, s szája remegni kezdett. - Szent isten! - kiáltott suttogva. - Este kilenckor gyere ki, elviszlek Perzsi nénihez. Miska állt. - Miért? - kérdezte megdöbbenten. - Mi ez? - Én nem tudom - vacogott a leány. - Perzsi néni majd megnéz, ő biztosan meg tudja mondani. S hirtelen elszaladt. Miska feketén és kullogva követte. Hold nem volt, még csak egy csillag sem. Az éjszaka sűrű volt, tömött és fekete, mint egy kos. Ha az ember nekitörleszkedett, szinte érezni lehetett a vastag szőrzetét. Eső közeledett, vagy újra hőség? Jó langyosság áradt be a mezőkről, s ott hintált a fák ágain. A toronyóra kilencet ütött, s az ércből vert hangok sokáig zúgtak, zümmögtek az utcákon, az udvarok nyitott kútjai hörögve és öblögetve lökték vissza őket. Miska kisurrant a műhelyből. A lány a kapun kívül várta. Megfogták egymás kezét s nekivágtak. A leány keze jéghideg volt. - 23 -
- Mitől ilyen hideg a kezed? - kérdezte Miska. - Pszt! - szólt rá a leány. - Ilyenkor nem szabad beszélni. - Miért? - Mert akkor nem sikerül. - Micsoda? A leány hangja eltürelmetlenedett. - Hallgass! Némán mentek, visszafogottan rakták a lábukat, egyiket a másik elé. Az ördögcérnákban már volt valami élet, egy kis lüktetés, meg lehetett érezni. A leány megborzongott, letért a kocsiútra előlük, jó puha volt itt az út. - Félsz tőlük? - kérdezte a fiú. A leány nem felelt; magával volt elfoglalva. - Adj erőt, Isten! - motyogta magában. - Erőt és bátorságot! Egy macska ült előttük az útközépen, s nézte őket fényes, hunyorgó szemével. Vadul nekimentek, s az állat riadtan elszaladt. - Büdös dög! - suttogta a leány. - Csak riogat. Eddig ő tiltotta a szót, most ő beszélt. A fiú karja alá nyúlt, magához szorította, úgy siettek. Átmentek a fél városon, akkor meredeken lefelé vágtak, s csaknem a rétekig értek. Nem messze egy mocsár terült, s onnét mindenféle nehéz és ijesztő vízi szag lappogott zsírosan a város felé. Tökéletes volt a csönd és a magánosság. Némán mentek a céljuk felé. Egyszerre megszólalt a lány. - Ne nagyon szidj majd - kérte remegve. - Én? - bámult el a fiú. - Miért? De valami nagy és mély aggodalom rázta meg egész valóját. Végre Perzsi házához értek, a kapu ajtaja előtt megálltak. - Csókolj meg! - kérte Miskát a leány. - Úgy lehet, útra megyek. A fiú megcsókolta, bár most nem kívánt ilyesmit. A leány megköszönte, aztán benyitottak. Az udvaron olyan csend volt, hogy megállt volna benne a kés. A kutya se mordult, pedig volt a háznál, s tyúkok se rezzentek. Hát senki sincs itt? A konyhaajtóhoz kerültek, ott a leány kopogtatott az ujja bütykével. Kisvártatva léptek hallatszottak, s egy telt, erős női hang kiszólt: - Ki az? A leány megmondta a nevét. De a hang felcsattant. - Azt hiszed, becsapsz? Valaki van még veled, érzem. Ki az? A leány megmondta. A zár nyikkant, belülről kitárták az ajtót. - Tessék! Nyúlánk termetű, büszke arcú, magas homlokú asszony nyitott nekik ajtót. Ötven éves volt már, de ha akarta, harmincnak látszott. Perzsi volt. Ha végigment az utcán, pattanva állt meg rajta a férfiszem. Tavaly meg is kérte egy negyvenéves ember, Semjén Gyárfás, az özvegy bognár. - Ó, te barom! - mondta neki Perzsi - hát nem találsz fiatalabbat? S nevetett gúnyosan. - Engem nem szokás megkérni, te hülye! Nem vagyok feleségnek való. Énhozzám zörgess be, ha akarsz engem, s majd akkor meggondolom, mit csináljak. Talán kiöntök rád valamit, talán beengedlek. Amire kedvem lesz. Ilyen volt. Vad és szabad. A rendes neve Özv. Hatos Andrásné. A Perzsi még lánykorában ragadt rá, mert Pap Erzsinek hívták. Hajdan bába volt, de aztán felhagyott vele, mióta az egyik aszszonylánya belehalt a szülésbe, holott ő maga segédkezett neki. Azóta elzordult, nem szerette a gyerekeket. - Minek a gyerek, mi?! - kiabált. - Miért akarjátok a földet elönteni velük? - Kell az élet! - mondták neki. - Az igen! - S a férfi. - Az is. De gyerek? No? Gyerek? Olyanok vagytok, mint a pockok. Alig tudtok falni valamit, de minden évben cipó dagad a kötényetek alatt! - 24 -
Most behúzta a konyhaajtót, bezárta, s ott álltak hárman csöndben, csak Perzsi lélegzete hallatszott. Végre megszólalt. - Gyerek - kérdezte keményen -, vagy más? - Más - felelt halkan a leány. - Jó - bólintott az asszony. - Ki mondja el? Te vagy a férfi? - Én - rebegte a leány. - Rendben van - mondta az asszony. - Gyere! Megkapta a leány karját, félrehúzta az ajtó nehéz pokrócból készült függönyét, kinyitotta az ajtót, s betolta rajta. Odabent világos volt, lámpa égett az asztalon, alatta egy csomóban bab. Éppen babot válogatott másnapra az asszony, mikor jöttek. Ennyit látott Miska. Aztán csukódott az ajtó, a függöny is ráhullott, se látni, se hallani nem lehetett semmit. Miska mozdulatlanul állt a sötétben, s olyan izgatott volt, hogy izzadni kezdett. Szerette volna, ha valami élőlény van mellette, akár csak egy macska is, de nem volt. Csend szivárgott mindenhonnét és feketeség. Bent a szobában a magas asszony komoran állt az asztal sarkánál, hallgatott, aztán azt mondta a leánynak: - Ülj le! Az a díványra ült, s összefogta két kezét a térdén. Ez a dívány volt a szoba bútorzata, meg egy széles, kényelmes ágy, az asztal, háta mögött egy terebélyes szekrény, abban tartotta az asszony a ruháit és a műszereit, odább egy nagy láda a füveinek, egy különös, riasztó formájú magas szék, hátul egy katlan és egy nagy szapuló. A mestergerendáról is száradt kórócsomók csüngtek alá. A szoba mégsem volt barátságtalan, csak komoly. Lehet, hogy ezt az asszony egyénisége okozta. Kitartóan nézte a lányt, s mindenre el volt készülve. Ebben a szobában már olyan vallomások hangzottak el, hogy egy gyóntató pap megrémült volna tőlük. Ő nem. - Beszélj! - szólt a lányra. - A hallgatásból nem lesz semmi. - Igaz - biccentett a lány. Halkan elmondott mindent, az asszony szótlanul hallgatta. Sohasem zavarta a vallókat. Most sem. Csak a tekintete lett egyre félelmetesebb. Mikor a lány befejezte, még pillanatokig hallgatott, s akkor úgy robbant ki belőle a szó, mint egy eldobott tőr szisszenése. - Szemét! A lány lehajtotta a fejét és sírt. Már régóta sírva beszélt. - Igaz - mondta. - Ez szerelem? - üvöltött rá az asszony. - Ez? - odaugrott, kétszer súlyosan pofon vágta a lányt. - Megrontani egy fiatal legénykét! Aljas! - Gyógyítsa meg! - zokogott a leány. - És ha nem tudom? - kiáltott az asszony. - Isten vagyok én? A leány hallgatott. - Isten? Titeket kellene szétszaggatni, mocskosok! - Csikorgatta a fogát. - Akik vigyorogva jártok, és a legszörnyűbb halál jár a nyomotokban! Nem tudtál előbb jönni? A lány megrázta a fejét. - Nem éreztem semmit. Az asszony újra szájon vágta. - Ne hazudj nekem! Lobogott a tekintete. - Nekem akarsz hazudni? S ráordított: - Hadd lássalak! A lány felmászott a különös alakú székbe, s beleült. Most ült negyedszer benne. Háromszor gyerekkel. Most így. Az asszony odament, hosszan vizsgálta a lányt, aztán keményen megrázta a fejét. - Nem tudok rajtad segíteni. Talán egy orvos. Talán. Szállj le! A lány leszállt, letörölte a könnyét. - Nem én vagyok a fontos! -, mondta keményen. - A fiú! De nagyon! Az én utam más. - 25 -
A tűzhelyben még égtek a parazsak. - Tedd meg a tüzet! - mondta az asszony. - Nagy láng kell. Levette a tűzhelyről a karikákat, egy kékzománcos, nagy fazekat húzott a helyükre. A tűz már lobogni kezdett, a lány újabb és újabb rőzsecsomót rakott rá. Akkor felemelkedett. - De szerelem volt! - kiáltotta hirtelen kitörve. - Esküszöm, hogy az! - Jó - mondta az asszony. - Most eredj, küldd be a legényt! A konyhában várd meg! - Igen - felelte a leány. - Isten áldja meg. Ment. Az ajtónál az asszony megállította. - Várj! Odament hozzá, rálehelt a homlokára. - Legyen veled a lélek - mondta. - Köszönöm - bólintott a leány és kiment. Néhány pillanat múlva Miska lépett be, szeme bámulva állt meg az asszonyon, s zavartan köszönt. - Jó estét. Az asszony elmosolyodott. - Neked is. Fölmérte a fiút a tekintetével, s megint mosolygott. - Szép legény vagy, igazán szeretnélek meggyógyítani. A fiú elpirult, de állta az asszony tekintetét. - Maga a szép! - mondta őszintén. Az asszony csaknem visszahökkent. - Mit mondasz? Miska piros volt, de kimondta. - Hogy maga nagyon szép asszony. Még nem is láttam ilyet. - Bolond! - mondta az asszony. - Ötven éves vagyok. Miska megrázta a fejét. - Harminc - mondta mély meggyőződéssel. Az asszony rábámult. - Te! - kiáltott fel egy kis csiklandással a hangjában. - Csak nem udvarolsz nekem? Miska leejtette a fejét. - Nem - mondta szomorúan. - De én... Az asszony a szavába vágott. - Várj csak! Mert finom fülével meghallotta, hogy odakint kattan a retesz, nyílik a konyhaajtó, s kisvártatva finoman becsukódik. Kiment, megállt a konyha közepén, suttogott: - Anna! Nem jött felelet. Bólintott, a konyhaajtóhoz lépett, rátolta a reteszt, aztán visszament a szobába. - Anna elment - mondta a fiúnak. - Hazatalálsz majd egyedül? - Haza - mondta Miska. - Akkor jó - mosolygott az asszony. - Mit akartál az előbb mondani? - Azt - felelte Miska, újra elpirulva, -, hogy én egy vén csoroszlyát vártam, mikor beléptem, s egy ilyen szép, fiatal asszony van itt. - Az istenit - szaladt fel az asszony szemöldöke -, így nehéz lesz veled! Mindig ilyen bátor vagy a nőkkel? - Nem - rázta a fejét. - Én még nem is voltam nővel, csak Annával. De itt jó. Nyelt. - Jó volna... - Na? Miska szája remegni kezdett. - Gyógyítson meg! - szakadt ki belőle a rimánkodás. - Maga biztosan képes rá. - Talán - mondta az asszony. - Csodát is tennék a kedvedért, csak nem tudok. De minden tudásomat neked adom. Megcirógatta. - 26 -
- Vetkezz le! Miska megremegett. - Nem merek maga előtt. Az asszonyt hirtelen elöntötte a düh. - Hülye! - kiáltott. - Cicázni akarsz talán velem? Elkapta a fiú nadrágszíját s úgy hajította a díványra, mint a pelyvát, öt másodperc alatt levetkeztette. Felcsavarta a lámpát, nagy fény lett, s a lámpa tükrét - mert tükrös lámpa volt - a fiú felé fordította. - Gyere ide! Miska felállt, kullogva odament. Rettenetesen szégyellte magát, hogy egy nő így odavágta. Egyetlen fogással. - Ezt szégyelled? - csúfolkodott vele az asszony. Lehajolt, alaposan megvizsgálta. - Franc - mondta keményen. - Három vagy négy hetes lehet. Nem szégyelled magad? Miska lehajtotta a fejét. - Olyan egyedül van az ember - dadogta. - Bírd ki! - kiáltott a nő. - Egy férfi bírja ki a magányt! Az a legszebb a világon, egy magános, kemény férfi, aki úgy él, mint a szálfa. Azért lehet megveszni. Felegyenesedett. - Nyújtsd magasba a karod! A hónalja nyirokcsomóit vizsgálta. Nem volt semmi nyom. - A nyakad! Mint egy orvos, úgy dolgozott. - A füled tövit! Semmi. - Hajtsd le a fejed! Belemarkolászott a fiatal férfiloboncba, végigtapogatta az egész fejet. Sebeket keresett rajta, hogy nem tévedett-e a betegség korának megállapításában. De nem. Akkor megfordította Miskát, a gerincét ütögette végig a középső ujja bütykével. - Fáj valahol? - Nem. A hasát nyomkodta, a combja, a lába izomzatát, mind tiszta volt. Csak az ágyék csomói lüktettek és dagadtak matató ujjai alatt. Elfordult. - Menj a díványra, gyerek! A víz már zubogott a fazékban. Kinyitotta a nagy rekeszes ládát, s mindenfélét dobált belőle a morogva habzó vízbe. Fakérgeket, gyökérdarabokat, finom szirmokat, szárazon szagló, kétszínű kórókat, valami sárgás kőfélét, amely olyan volt, mint a kavics, egy pohár tiszta olajat, egy marék pince-penészt, alig lehetett a keze mozgását követni. Aztán letakarta a fazekat, s leült a tűzhely elé, egy fehérre súrolt székre. - Szerencséd van - szólalt meg, anélkül hogy Miska felé fordult volna. - A betegség csak kezdeti. Talán idejében csíptük el. - Meggyógyulok? - kérdezte gyámoltalanul a fiú. - Mit tudom én? - vonta fel vállát az asszony. - Én mindent megteszek érted, de nem lakom benned. Ha erős vagy, meggyógyulsz. Ha gyönge, véged. Nem egészen az én dolgom ez, fiam. Egy kicsit a tied is. Nehéz betegség ez. Miska úgy hallgatta, mint egy ítélethirdetést. - Jaj! - sóhajtott fel. - Mit jajgatsz? - szólt rá az asszony. - Utálom a jajgató férfiakat, még ha gyerekek is! Légy türelmes! A nők türelmesen viselik a szenvedéseiket, pedig ugyancsak kijut nekik. A szoba falán ketyegő órára nézett. Húsz perce főtt a gyógyszere, még húsz perc hiányzott, hogy kész legyen. A fiú felé nézett, az vacogva ült a díványon. - Most udvarolj nekem! - nevetett fel. Miska megrázta a fejét. - Én nem tudok udvarolni. - Hát az elébb mit csináltál, mikor azt mondtad: harminc éves vagyok? Már nem tetszem neked? - 27 -
- Hát... - Nos? - Elbánt velem. Az asszony mosolygott. - Ne bánd! Ha nem azt teszem, még mindig a vetkezésen alkudoznánk. - Az ember - motyogta Miska - szemérmes. - Persze - bólintott az asszony. - S attól kap ilyen nyavalyát! Szemérem-nyavalyát. Mi? Felállt, egy nagy fadobozt vett elő a ládából, valami szürke kenőcs volt benne. - Feküdj hanyatt a díványon! - szólt a fiúra. Az megtette. Akkor az asszony odalépett, vastagon kent a kenőcsből mindkét tenyerére, a fiú fölé hajolt, s talptól tetőig elkezdte a kenőcsöt beledörzsölni a testébe. Erősen, keményen, avatott mozdulatokkal, nem hagyva ki egy darabkát sem a testből, talptól tetőig, még a lába ujjaiba is. És olyan sebesen, hogy a fiú bőre égni kezdett. - Fáj? - kérdezte. - Csak ég! - Nem baj - mondta az asszony. - Fordulj meg! Akkor ugyanígy ment végig a tarkójától a hátán át a sarkcsontjáig. A nagy ereket mindenütt kikereste, azokat kétszer is megkente. Mire végzett, csupa verejték volt az arca. Nevetett. - Ez a szerelem! - mondta vígan. A fiút egy sűrű szövésű lepedőbe csavarta, aztán a tűzhelyhez ment, lehúzta a fazekat, s barnás, forró nedvéből elszűrt egy háromdecis-forma bögrére valót, letette az asztalra, s egy darabig pörgette a két tenyere között. Talán hűtötte. Aztán megint a fekvő fiúhoz ment, egyik kezével felemelte a fejét, a másikkal odanyújtotta a folyadékot. - Ez a legnagyobb orvosság! - mondta. - Forró. Idd meg, amilyen gyorsan csak tudod! A fiú felszívott egy kortyot, de megrettent, olyan szörnyű íze volt. Ki akarta köpni, de az asszony ráüvöltött: - Idd! Vagy meg akarsz dögölni? Olyan volt a tekintete, hogy a fiú ijedtében lenyelte a kortyot, de azt hitte, a gyomrát rögtön kimarja. - Tovább! - parancsolta az asszony. - Gyorsan! A fiú megdühödött. - Tartsa! S egy szuszra kiitta az egészet. - Ilyen egy férfi! - dicsérte az asszony. - Ilyen - csikorgott Miska. Két perc se telt bele, olyan hősége támadt, hogy azt hitte, az egész testét szétveti. Az aszszony egy pokrócot terített rá, egy vastag dunyhát, két oldalt begyűrte őket, s a fiú úgy izzadt a rettentő italtól a takaró alatt, csak úgy szakadt belőle a víz. - Megfulladok! - nyöszörgött a hőségből. - Csönd! - dörrent rá az asszony. Miska lehunyta a szemét, s azt mondta: - Jaj, ha még egy... Nem tudta befejezni, amit akart, a szó közepét úgy vágta el az álom, mint a kard. Nyomban az öntudatlanság közepébe bukott, nem tudott semmiről. Akkor az asszony felállt, rendet tett a szobában, egy jókora orvosságos üveget teleszűrt még a gyógyszerrel, a többit kivitte, s valahol meszsze, az udvar végében elöntötte. Az ég most tiszta volt, ökölnyi csillagok ragyogtak rajta, s a megújult hold bikája némán bömbölve kapaszkodott az űrben felfelé. Az asszonynak az jutott eszébe: - Lám, Anna erre is gondolt. Mert az ilyen újhold-idő volt legalkalmasabb a gyógyítások elkezdésére. És magában tisztelni kezdte a leányt, akinek halálos nyavalyájában még ilyesmire is volt gondja. - Ugyan merre lehet? - gondolta az asszony. De az éjszaka végtelen dolgai közül egyik sem adott feleletet. Bement hát, maga után újra becsukogatta az ajtókat, a fazekat helyre tette, leült a dívány fejéhez, s elkezdte nézni az alvó fiút. - 28 -
Sokáig nézte, aztán érezte, hogy elkönnyesedik a szeme. Nem bánta. Föléje hajolt, rálehelt, s valami imádságfélét kezdett suttogni. - Ki fűben, fában, gyökerekben, bogarak testében és némely földben, mint egy s más anyagban és omladékokban, penészben, pókhálóban és kövekben rejtetted el a gyógyító erőket, nézz le rám, akinek egyszülött leánya a keze között halt meg, és nézz rá, akinek vérében a métely és valaminő nap lakik! Ne fokozd le, teremtményeid, a gyökerek és mások erejét, inkább fokozd erősebbé és hatóbbá, add hozzá a te erődet és szeretetedet, hogy meggyógyuljon ez a test, s szabadon és fényesen dolgozhassék benne a lélek, amelyet neki adtál! Mert ő a hajdani nagy és csodálatos Bak, akit nagyra szántál; a nagy Látó és Igéző, akit sorssal indítottál el, és akinek sorsa most az Erők és a te kezedben van! Honnét vette mindezt, maga sem tudta, csak folyt a szájából a könyörgő szó, csaknem félóra hosszáig. Aztán megint a fiút nézte, s csaknem felkiáltott! - Milyen szép! S az is volt. Szinte tündökölt, amint alvása alatt vérében az ellentétes erők viaskodtak. Az asszony elkezdte magában úgy becézni, hogy nem is tudta, a fiát vagy a szerelmesét becézi-e, vagy mind a kettőt egyszerre. - Drágám! Szívem! Szépségem! Szemem fénye! Gyönyörűségem! Legdrágább lelkem! Életem óhaja! Mindenem! Virágom! Szívem melegsége! Úgy mondta, már szinte hangosan, mint egy litániát, hogy az éjszaka minden csodája beszivárgott a réseken, a belső dolgok is mind nézték ezt a sok titkot tudó, kemény és reális, mindig reális asszonyt, hogy mi van ezzel? Mi történt, hogy ilyen megfoghatatlan fények és forróságok áradnak a szájából, mint egy elragadtatott menyasszonynak vagy egy elragadtatott anyának, aki a gyermekét becézi, s mindinkább eggyé válik vele. Mert úgy hatott az egész, mint az egymás lényébe hatolás, az eggyéválás csodája. Vagy így adta át a fiúnak a maga erőit is, hogy azok is használjanak? Szerelmi vagy anyai erők? Lehet. Minden nőben ott alszik - régi dal! - szerető és anya egyszerre. - Te! - szólította valaki. Vagy hallucinált a tengernyi fáradtságában, amely hirtelen elöntötte? Meg se rándult, leejtette a fejét a mellére, és elaludt ő is. Az óra tizenegyet ütött, azt már nem hallotta. Azt se, hogy valaki erősen megveri a szoba ablakát s berimánkodik. - Perzsi néném, adjon erőt! Így nem merem! Anna volt. Várt egy kicsit, aztán zokogva futott el az ablaktól, s elszántan rohant ki a kapun. Egy hangját sem hallotta meg egyikük sem. Így aludtak, a fiú csaknem négy, az asszony három órát. Akkor a kicsi óra a falon megperdült: éjfél után kettőt ütött. Az asszony abban a pillanatban felébredt, s oly friss volt, mint a patak. S valóban szép. Az alvás nem sajtolt semmi zsírt sem az arcára. Felállt, megrázta a fiút, kiáltott: - Hé, legényke! Fel! Az valahogy felébredt, de nyöszörgött még az álom súlyától. Az asszony gyorsan leszedte róla a takarókat. A dunyha és a pokróc merő víz volt, hogy azokat ki kell majd teríteni és a napon megszárítani, de a sűrűn szőtt lepedő már megszikkadt, s a fiú teste - megérintette -, olyan száraz és fényes volt, mint a szattyánbőr. Felhúzta rá a fehérneműjét s felültette. - Nos? - kiáltott rá keményen. Ettől a fiú végképp felébredt. Körülnézett s elmosolyodott. - Ó! - Mit: ó! - Hogy itt vagyok. De jót aludtam. - Kerek négy órát - mondta az asszony szárazon. - Ennyit kell! Öltözz! Nem vagy fáradt? - Nem! - rázta a fejét a fiú. Gyorsan felöltözött, s leült a székre: - Most mit csináljak? - kérdezte. - Ülj le és hallgass - mondta kurtán az asszony. S magyarázott. - Ez volt az első kúra. Jól jegyezd meg: nyolc kell belőle egymás után. Tehát még egy hétig minden este kilenckor itt lássalak. Ha ennek vége, akkor elkezdhetsz cicázni a gazdánéddal. - 29 -
Miska fülig pirult. - Honnét tudja? - A kisujjamból - mondta az asszony. Aztán felnevetett. - Ezt ne tudnám? Hiszen mindenki minden bajával, vágyával idejár. - A gazdáném is? - álmélkodott Miska. - Az is. - Annak mi baja? - Te! - mondta kurtán az asszony. Aztán hozzátette. - Te vagy a baja! - Én? Miért? Az asszony legyintett. - Ej, no! Hálni szeretne veled! Nem érted? A fiú csak állt, szeme nagyot lobbant. - Hát ezért gyógyítgat engem, Perzsi néni? - Neked csak Erzsi - felelt az asszony. - Így szólíts! - Hát ezért? Gondolt egyet. - Persze, az megfizeti! Az asszony elé lépett. A gyerek. - De én is megfizetem! - kiáltotta az asszony arcába. Az pofon legyintette. - Hallgass! - kiáltott rá. - Nem azért csinálom! - Csönd! - szakadt ki a gyerekből, mint a láng. - Nekem egyharmad pénz jár a feszületek árából. S már van is nyolcvan forintom. Mennyibe kerül egy ilyen gyógyítás? - Szamár! - mondta az asszony. - Jó! - mondta a fiú! - Akkor veszek magának egy szamarat. S ment. Az asszony úgy tépte vissza az ajtóból. - Állj! - Tessék - állt meg a fiú. Az asszony kezébe nyomta a maradék gyógyszerrel telt üveget. - Ezt idd meg holnap reggel és délben - mondta neki. - Ugyanaz az ital, mint a mai, csak hidegen. Meleged lesz tőle, de korántsem annyira, mint a forrótól. Meg nem fázhatsz, mert ez tüzesen tartja a testedet estig. Kilencre itt légy! A fiú visszatette az asztalra az üveget. - Nem! - mondta keményen. - Inkább egyen meg a franc. Engem a gazdáném kontójára ne gyógyítgasson. Azt mondja, mennyibe kerül egy ilyen gyógyítás? - Tíz forint! - vágta fel a fejét az asszony. - Ha kedvem van rá. Ha nincs, az Isten vagyonáért se teszek egy kézmozdulatot sem! A fiú akkor belenyúlt kabátja belső zsebébe, elővette kopott noteszát, benne volt a nyolcvan forintja, ötforintos bankókban. Kettőt kivett, letette az asztalra. - Tessék! - mondta. - És köszönöm. Az asszony fellobbant. - És hogyha én ezt most elégetem - mutatott a pénzre. - Kár lenne - mondta a fiú tompán. - Kemény munka ára. - Mi közöm hozzá? - Akkor - felelt a fiú - megszököm innét, elmegyek Szegedre vagy Pestre, s valamelyik kórházban jelentkezem. - Ennyire megutáltál? - kérdezte az asszony. A fiú megrázta a fejét. - Én magát nem. A maga kezéből akármit elfogadok. De engem megtanítottak rá, hogy amit én gyalázatnak érzek, arra azt mondjam: nem! - Ki tanított meg? A fiú felkapta a fejét. Kopott volt és kiszolgáltatott, de a szeme fénylett. - Magának megmondhatom. Lacza Bálint. - Értem - mondta az asszony. - 30 -
- Hát értem ne fizessen senki azért, Erzsi! Érti? - mondta lihegve. - Mert inkább ott rohadjak az útszélen! Az asszony szinte elszédült. - Engem - mondta eltitkolhatatlan örömmel - jobban kifizettél ezzel, mintha a csillagos eget tetted volna elém. Ne félj, el is mondom Bálintnak. A fiú szemében meglepetés villant. - Hát ő is jár ide? S valami mintha lassan hamvadni kezdett volna benne. Az asszony értette. - Nem ilyesmivel - mondta. - De ha golyó éri valahol, akkor idejön vagy hívat. A fiúról a nagy harang szakadt le. Elnevette magát. - Hát akkor én megyek. Estére itt leszek. - Várlak - mosolygott az asszony -, s hogy el ne felejtsem, semmiféle szeszes italt ne igyál, míg ide jársz. - Nekem ez a legkönnyebb - nevetett a fiú. - Nem szeretem az italt. - És ha neked volnék, legalább tíz hétig nem nyúlnék nőhöz. Akkor még egy erős kúra kellene, s utána csinálhatsz, amit akarsz. A fiú vont a vállán. - Köszönöm a tanácsot - mondta komolyan -, de nem kell nekem nő többé ebben az életben soha! - Egy férfi - felelt az asszony - nem tudja azt megállni, én tudom. Terád meg egész életedben ragadni fognak a nők. - Dehogy! - mondta a fiú indulóban. - Nem tudja, mi van énbennem! Kiment. Az asszony utánakiáltott: - Dehogynem! A Nap! A fiú már ezt nem hallotta, mert futott. Egész hazáig egyhujjában szaladt, ott belopózkodott a műhelybe, ledobta magáról a ruháját, s bebújt Atyus elárvult ágyába. Kedvezményül kapta ezt az ágyat a gazdától a feszületek festéséért. Nyomban elaludt, de már nem verejtékezett. Hajnalban jó félórával korábban ébredt a rendes keltésnél, s valami azt súgta neki, hogy nézze meg magát. Ledobta magáról az alsóneműjét; meggyújtotta a mécsest, s annak a fényében látta, hogy mindenféle kiütés úgy elmúlt a testéről, mintha lesöpörték volna róla. - Erzsi! - suttogta boldogan - Erős Erzsi! S hullott a könnye, bele a porba, Atyus régi ágya előtt. Odakint teljes fénnyel tündöklöttek a csillagok a tiszta éjszakában. Anna eltűnt. Két napig keresték és kerestették mindenfelé, az anyjánál, ismerőseinél, még a szomszéd faluban is, de sehol sem akadtak nyomára. Miska még Perzsit is megkérdezte: - Nem sejti, hol lehet Anna? Az vállat vont. - Nem voltam a gyóntatója - mondta egyszerűen -, így nekem erről nem mondott semmit. - De hogy így szőrén-szálán eltűnhessék! - Leányokkal gyakran megesik - mondta nyugodtan az asszony. - Aztán vagy visszatérnek gyógyult-formán, vagy sehogy. A sorsok, így vagy úgy, mindig betelnek. Ennyit mondott. Talán tudott volna többet is, noha nem hallotta akkor sem a leány kopogtatását, sem a kétségbeesett segélykérését, de nem mondott többet. Miska elszomorodott, de a harmadik kúra után volt, s oly jól érezte magát, hogy fütyörészve ment hazafelé. Másnap reggel úgy kilenc óra tájt bejött a műhelybe a mester felesége, s arra kérte Miskát, húzzon ebédfőzéshez egy vödör vizet. - Mert a főzést is a nyakamba zúdította ez a kóbor ringyó! Nem elég az uramat ápolnom! Egy gyengéd pillantás után kiment, Miska utána, s úgy eresztette le a kútba a vödröt, hogy csaknem füstölt keze nyomása alatt a kúthenger, mire végül is megfékezte. Megmártotta a vödröt, felhúzta, aztán a kikészített sajtárba öntötte, ám ahogy loccsant a víz, valami súlyos szag ütötte meg az orrát. - De büdös ez a víz! - mondta a mesternének, aki ott állt az eresz alatt. - Szagolja csak! Odavitte a nagy sajtár vizet, az is megszagolta, s elfintorította az orrát. - 31 -
- Igazad van. Valami tyúk teteme lehet a kútban vagy varjúé. Ugorj át a szomszédba, onnét hozz főzővizet. Valóban, mintha már tegnap is lett volna valami szaga ennek a mi vizünknek. De hát az uram is eléggé büdös szegény, azt gondoltam, tévedek. Miska kiöntötte a sajtárt, átugrott a szomszédba, ott merte meg jó friss, szagtalan vízzel, s mikor a konyhában letette, az asszony azt kérdezte: - Ez nem büdös? - Nem - mondta Miska. - Tessék megszagolni. Az asszony megszagolta, sőt ivott is belőle, de éppen olyan íze volt, mint más, frissen húzott víznek. Semmi rossz szag nem maradt az ember orrában belőle. - Jó - mondta. - Szalajtsd le Pétert Fityushoz, hogy jöjjön, tegye rendbe a kutunkat. Fityus a kútásó volt. Péter le is szaladt érte, de nem lelte otthon, valahol a lápon halászott. A felesége megígérte, hogy legkésőbb három órára felküldi. Több szó aztán nem is esett a dologról. A csonka műhelynek sürgős munkája volt, mindenki inaszakadtig dolgozott. Csak az asszony morgolódott, hogy betelik a közmondás: „Suszternek cipője; szabónak ruhája soha nincs tisztességes.” - Az asztalosnak meg nincs a kútján fedél! - rágta az ura fülét. - Hányszor kértelek, hogy csináltass, de mindig más dolga volt a műhelynek. Most aztán fizethetek legalább négy forintot a kútkotrónak. De az ura csak legyintett. - Nem baj, Lonka, csak nem tesz még tönkre négy forint bennünket! Közben elkészült az ebéd. Mindannyian megebédeltek, - soha senki sem felejtette el közülük, hogy bableves volt ezen a napon és szaggatott túrós tészta -, Miskát fűtötte a gyógyszer hősége, s ebéd után úgy sikítottak a műhelyben a gyaluk, mint a patkányok, mikor a macska elkapja őket. De máskor is ugyanígy sikítottak, ha az ember gyorsan dolgozott velük. Háromra megérkezett Fityus a szerszámaival - egy vékony, szívós ember, a karja csaknem a térdéig ért -, levette a kötélről a vödröt, s előbb a vasmacskát engedte le. Az meg-megakadt valamiben, de aztán eleresztette, s így Fityus végül is segítséget kért. Kiszaladt az egész műhely, sőt maga az asszony is. - Mi az? - Valamit pedz a vasmacska, de elereszti. Magamnak kell lemennem, hogy kihúzhassuk. Kérek egy deszkadarabot meg egy gyertyát. Megkapta mind a kettőt. Egy pillanatig gondolkodott, ne a saját kútkötelét használja-e, amely új volt és kettős hosszúságú, leért a legmélyebb kút fenekére is, de aztán úgy döntött, hogy jó lesz az itteni is. Kemény, szorító-nyolcassal rákötötte a kötél végére a széles deszkadarabot, ráült, meggyújtotta a gyertyát, aztán beemeltette magát a kút nyílása fölé. - Na, most eresszetek! Szép lassan leeresztették, oldalról még bámultak is utána, de a fény is kicsi volt, az ember meg lovaglóülésben ült a deszkán, s elfogott minden kilátást. De szerencsésen leért. Egy darabig matatott ide-oda, aztán meglelhette, amit keresett, mert felkiáltott valamit, de fent csak annyit vettek ki a kút visszhangjából: - ...a szentségit! Húzzatok! Rögtön nekiláttak, de Gáspár egymaga nem bírt el a kerékkel, s még ketten Miskával is beleizzadtak, mire Fityus a kútkáván állt, s felpuffadt, már erősen oszló női tetemet ejtett le a kút mellé. - Ez a nő volt, e! - kiáltott Fityus. - De vigyázzatok, mert tele van a hasa mindenféle sebbel. - Jaj - sikoltott a mesterné, s megrázta az öklendezés. Fityusban felvillant valami. - Nem a maguk Ancsája ez? Valamennyien a tetem fölé hajoltak, erősen nézték, mert összevissza vert és szederjes volt az arca, de megismerték. Inkább a ruha foszlányairól, mint az arcáról. - De az - mondta Gáspár csöndesen. - Megösmerem. - Én is - mondta tompán Miska. Péter is megismerte, sőt az asszony is, noha csak egy pillantást vetett rá, s már szaladt a ház mögé, mert felfordult a gyomra. - Biztos benne - kérdezte Miska a kútásót - hogy az volt a betegsége? - Biztos! - felelt Fityus. - Ha nem hiszed, nézd meg magad! De Miska megrázta a fejét. - 32 -
- Igaz - bólintott a kútásó. - Nem szép látvány. Meg aztán... Nyugodjék békével. Behúzta a tetemet a szín alá, s mindenféle ócska papírral letakargatta. Aztán visszajött. - Hanem gyerekek - mondta aztán -, ezt a kutat fenékig ki kell mernünk, mert mind megbetegedhettek a víztől! Nyomban nekiláttak. Előbb a rendes kötelet cserélték ki a kútásó kettős kötelére, meg sajtárokat hoztak, s elkezdték húzni a vizet. Húsz litert egy-egy sajtárral, s a vizet kiöntötték a földre. Nehéz munka volt, és Miskának szinte kísérteties. Fogott hát egy kapát, s gyorsan árkot húzott vele, hogy a víz azon zúduljon le, s átömöljék a kapu alatt. De már olyan volt az egész udvar, lelke mélyéig ijedelmes, mintha fekete vérrel öntözték volna meg, amelyet hevesen és csicsegve ivott be a föld. Esteledett már, a napfény vörösen áradt az udvarra, s az öreg Bodnárné, aki több szomszéddal együtt az oldalkerítésre támaszkodva nézte a munkát, egyszer csak megrázkódott. - Nem jó ezt nézni sem! Akárha valami mocskos vért öntöznének el Lángiék udvarán! A mesterné már visszajött, s odakiáltott: - Vén bolond, hiszen csak a nap teszi az egészet. Aztán a papirosokkal betakart tetem felé fordult, s azt kezdte bután és éktelenül átkozni. - Hogy a dögvész, a himlő, a rosseb, a kolera s minden baj rontson meg, te dög! Hát kellett ez énnekem, te cafat, hogy éppen az én kutamba ugorj be, s szájára vegyen az egész város, hogy nálam ilyen leány szolgált! Ó, te... S olyan iszonyú szavakkal átkozódott, hogy a kútásó rászólt. - Menjen be, asszonyság, mert elhányom magam a fertelemtől, ami magából fakad! Vagy tüstént abbahagyom a munkát! Az asszony betakarodott, az agyonátkozott leány meg ott feküdt a szín alatt, minden földi dologtól védetten, hiszen halott volt. S bizony, nem volt több az élet egy apró játékánál, hogy éppen ő volt a halott, és a mesterné szórta az átkokat, hiszen úgy is történhetett volna, hogy ő születik módosnak és az asszonya kiszolgáltatott cselédnek, s akkor most megfordítva történhetnék minden. Szürkület lett, mire végeztek a temérdek víz kimerésével, akkor a kútásó még egyszer leereszkedett, bemeszelte a kút alját, összetakarított mindent, felvette bérét s elment. Nagy csend maradt utána s a történtek után. A lelkekben csend s az izmokban fáradtság. Sokat dolgoztak máma. Bent ültek a műhely sötétjében, s nem szóltak egymáshoz. Mit mondjanak? Akkor hirtelen megverte valaki kívülről az ablakot s bekiáltott: - A halottat el kell temetni! Valamennyien összerezzentek: az ablakhoz szaladtak, de már nem láttak senkit odakint. - Ki lehetett? De senki sem ismert rá a hangra, sőt még azt se tudták megmondani, hogy férfi vagy nő kiáltott-e. - Mindegy - mondta végül Gáspár -, akárki volt, igazat mondott. A halottat el kell temetni! A szokások szerint most meg kellett volna mérni náddal a tetemet, de Miska azt mondta: - Szükségtelen. Pontosan idáig ért nekem. S megmutatta, meddig ért neki a leány. Gáspár különös tekintettel nézett rá. - Biztos ez? - kérdezte. - Biztos! - mondta száraz hangon Miska. Egyik se kérdezősködött többet, hanem nekiláttak a koporsó elkészítésének. Nem volt nagy munka, elég hamar készen lettek vele. Éppen azon tanakodtak, hogy miként emeljék a testet a koporsóba, mikor valaki beszólt: - Nyissatok ajtót, a testet hozom! Ezt a hangot már megismerték: Perzsié volt. Ajtót nyitottak neki, s az asszony ott állt talpig fehérben, az ősi gyász színében, s két karjában tartotta a két sűrű szövésű lepedőbe szorosan bebónyált tetemet. Egy harmadikat szemfedőül hozott. A halottat egyenesen a koporsóba tette, a szemfedelet ráborította. - Szegezzétek le! Most ott állt a koporsó útra készen, a szemfedél fehéren omlott le róla négyfelől, mint a hab. - 33 -
- Legalább mi, nők legyünk gyengédek egymáshoz - mondta Perzsi halkan, s nem fordult senki felé. - Különféle a szolgálatunk az életben, de egyaránt szomorú és nehéz. Mozdulatlanul állt egy darabig, talán imádkozott. Aztán meghajolt s azt mondta: - Hozzátok utánam a koporsót. Megtették. Kint egy jól megvasalt targonca várakozott, arra tetette, ő a targonca két szarva közé állt, és indulni készült. Miska ajánlkozott, hogy elkíséri, és segít eltemetni a leányt, de az aszszony megrázta a fejét. - Senkire sincs szükségem - mondta komolyan -, a magam dolga ez. Menjetek be szépen s aludjatok. Jó éjszakát! Megemelte a targoncát, s gyorsan tolni kezdte. A két inas bement, Gáspár meg fordult hazafelé. Mikor másnap este Miska lement az asszonyhoz, hogy folytassa a kúrát, s megkérdezte, hová temette a leányt, az csak ennyit mondott: - Visszaadtam az anyaföldnek. Hogy hol, senkinek sincs köze hozzá. A nők titkosan temetnek, és papot úgysem kaptatok volna, aki ilyen tisztességesen temette volna el. Két nap múlva ismét leesett a hó, jó vastag takaró lett belőle, s úgy kitartott, hogy csak Gergely-nap éjszakájának mesés lovasai bírtak vele. De azok elvitték. Szép tavasz lett, olyan május, hogy még a szegények is örültek neki: az idei bőségből talán nekik is jut valami. Miska túlesett a második kúráláson is, amely még erősebb volt az elsőnél, aztán elérkezett felszabadulásának ideje. A mester megcsináltatta neki a szokásos fekete lüszter ruhát, s meghívta ebédre, amint a mesterek ősidők óta szokták ezt cselekedni felszabadult inasaikkal. Lángi akkor már fent járt, de haláláig hajlott maradt és csak fele önmagának. Ahogy ették az ebédet, Lángi Miskára nézett: - Tulajdonképpen itt is maradhatnál - mondta neki. - Én már úgysem bírom a festést, és később akár be is házasodhatnál a családba. Feleségem legkisebb húga, az Etel, most tizenkét éves, négy-öt év múlva belevaló, szép leány lesz belőle. És akkor... Kínosan elmosolyodott, de Miska megrázta szép, loboncos fejét. - Köszönöm, mester uram a gondoskodását, de más terveim vannak, és más vágy kínoz engem. - Ahogy akarod - bólintott a mester. Csak az asszony fordult el, mert a szeme telefutott könnyel. Délután már korán ott volt Perzsinél és felkiáltott: - Elmegy! S zokogott. Perzsi nézte, azon tűnődött: miként lehet, hogy egy ilyen fiatal asszony ennyi zsírt szedjen magára. A mesterné rimánkodott: - Adj valami szert! - Mire? - Hogy ne menjen el! Perzsi úgy állt előtte, mint a kő. - Ostoba! - szólt rá. - A férfi elmegy, ez ellen nincsen szer. Eredj haza és viseld el. Nekem még sok a dolgom. S az asszony szipogva fordult ki a kapun. Ahogy a mesterné elment, Perzsi nyomban heves takarításba fogott. Felsöpörte a konyhát, a szobát, fel is súrolta mind a kettőt, kereszthuzatot csinált, hogy a nedvesség gyorsan felszáradjon, aztán bezárkózott, és megfürdött a szapulóban. Valami port szórt először a vízbe, aztán beszappanozta, apróra megmosta magát, majd gyors, heves mozdulatokkal megtörülközött. Teste most oly rugalmas és szép volt, hogy valóban nem látszott többnek harminc évesnél. Bíráló tekintettel nézte magát s elmosolyodott. - Igazán furcsa, hogy itt éltem. Királyi ágyba is méltó lettem volna. Dünnyögött. - 34 -
- Lehet, hogy királynő voltam az előző életemben. Ültem a trónszéken, s a szolgák pálmalevelekkel legyeztek. Az uram majd megőrült értem. - De én uralkodtam... - A nők felett én ítélkeztem. Így kell azt! A férfiak felett a király... - Sohasem koptam el... Mosolygott. - Mert nem voltam szerelmes soha! Egy kicsit tűnődött. - Csak most... Ingatta a fejét. - Milyen furcsa az egész! Csaknem hihetetlen. S gyorsan öltözni kezdett. Azt a hófehér ruháját vette fel, amelyben Annát temette. Valóban oly gyönyörű volt, mint egy királynő. Aztán leült egy székbe, s elkezdett várni valakit. Csak este kilenc felé kopogtatott be Miska. Kezében a ládája meg a kalapja, nagy, erős haja szabadon. Az asszony kifutott, beeresztette, becsukta az ajtót, visszajött. Mosolygott. - No, legényke? - Megyek - mondta Miska. És bizonytalan szomorúságok bujkáltak a tekintete mélyén. - Mi baj? - kérdezte az asszony. - Semmi - hajtotta le a fejét Miska. - De szép maga! - Az - mondta az asszony. - Most neked. - És aztán? - Az aztán-ra nem gondolunk, csak a most-ra. Talán nincs is aztán, csak most van. A most végtelen, mint a tenger vagy az ég. A fiú felnézett. Nézte az asszonyt, aki hófehérben állt előtte. - Miért ezt a ruháját vette fel? Ez gyászruha. Az asszony megrázta a fejét. - Nem gyászruha ez. Az öröm ruhája. Most tüstént mész? - Nem - rázta meg fejét a fiú elpirulva. - Szeretnék egy napot titokban itt tölteni magánál. - Én is így gondoltam. - Akkor jó. - Utána mész. - Igen. - Hová? - Előbb talán Gyulára, aztán Aradra, aztán neki a világnak. Az asszony bólintott. - Így kell. Vasúton mész? - Nem - mondta a fiú. - Gyalog. Úgy az ember minden léptével tanul valamit. Még olyan dolgokat is, amiket mások nem is sejtenek. Például a por pöffenéséből az időt. S a záporban való fürödést. Attól olyan lesz az ember, mint az acél. A füveket, a gyógyítókat. És a szépségeket. Az asszony nézte. A tekintete ragyogott. - Atyustól tanultad ezeket, ugye? - Persze. - Tiszta ember volt. - Jó. - Az ugyanaz. - Ő mondta: a szemérmesség bizton vezeti a férfit. De nem hallgattam rá. - És én mit mondtam? - Hogy: „Én csak tizenkét hét és még egy kúra után engednélek magamhoz.” - És lejárt a határidő? - Le. - Akkor siessünk! Jaj, nagyon siessünk! És gyorsan befüggönyözte az ablakokat. - 35 -
Másnap este Miska nekiindult. A küszöbön megállt. - Köszönöm - mondta -, amit értem tett. Aztán sírva fakadt. - Ne sírj! - mondta az asszony. - Nemsokára férfi leszel! És ne köszönj semmit! Én mindenemet neked adtam, azt nem kell köszönni. Azt el kell tenni, és sokat kell rá gondolni. Élni vele. Betakaródzni. Mosolygott a fehér ruhájában. Talpig fehérben. - Vagy elhajítani az első fordulónál, és nem törődni többet vele. - Miért? - döbbent meg a fiú. - Mert ilyen a férfi - mondta. - Ilyen is. Kifelé fordította a fiút a küszöbön. - No menj! - mondta. - Hadd lássam, hogy mész el! Egy férfinak nagyon kell tudni elmenni! A fiú ment. Kilépett. - Vissza ne nézz! - kiáltott utána az asszony. - Nyisd az ajtót, csukd! Egy férfi nem néz viszsza! Miska úgy tett, ahogy vezényelte neki. Már jó messze járt. - Nem néz vissza! - kiáltott utána az asszony. Nem tekintett vissza. Ment. Az asszony még sokáig nézett utána. - Milyen szép! - gondolta magában örvendve. - Milyen gyönyörű férfi lesz belőle! Egy pillanatra megrogyott a térde, s valami nyöszörgés támadt a torkában. De nyomban magára parancsolt. Megfeszült egész testében és elhallgatott. Újra kinézett a kapuajtó felett, de már senkit sem látott. Állt még egy darabig a küszöbön, s lassan úgy tele lett édes és meleg érzéssel, mint színtiszta mézzel egy átmelegedett kaptár. Egy idő múlva kiment, matatva tett-vett a ház körül, elengedte a kutyát, kinyitotta a tyúkok ketrecét, aztán visszajött, mindent nyitva hagyott maga után, rádobta magát az ágyra, amely még tele volt a jó szagukkal, s azt mondta nevetve: - Akkor siessünk! Jaj, nagyon siessünk! A hangja is olyan volt, mint tegnap. S egy szemvillanás alatt elaludt, akár egy gyermek. Szája sarkában aranyló kis mosoly bujkált. Úgy éjfél körül gyulladt ki a háza, egyszerre és riadalmasan, mintha négy sarkán négy vad ördög egyszerre köpte volna fel a lángot. Úgy tele lett egyszerre tűzzel és fénnyel az egész környék, mintha maga a nap esett volna le. Mindenki a legjobb álmát aludta, s így jó negyedóra is beletelt, mire valaki elordította magát - a tavalyi negyvenéves kérő volt -, mire kongatni kezdtek a toronyban. Erre felébredtek az emberek, s rohantak oltani a tüzet, de arról ekkor már szó sem lehetett. A negyvenévesnek belerémült az agyába, hogy az asszony talán bent alszik az égő házban, és sejtelme sincs semmiről. Felordított: - Perzsi! Perzsi! De az ajtó zárva volt. Rosszat sejtett. Hozott egy megvasalt kocsirudat, s azzal, mint valami faltörő kossal, végre bezúzta az ajtót, de ugyanakkor lerogyott a tető is, olyan lángözönt köpve fel, mintha egy tűzhányó tört volna ki. A tűz felett egy fehér füstoszlop lebegett, aztán hirtelen eloszlott valahogy felfelé, s már nem is emlékeztek rá, milyen volt, s meddig látták. Semjén Gyárfás, aki megkérte Perzsit, iszonyú lelki fájdalomtól űzetve, valahogy mégis be akart hatolni a tűztengerbe, hogy biztonságot kapjon az asszony felől. De egy pillanat alatt leperzselődött a haja, úgy kellett visszarántani, és egy vödör vízzel leönteni a fejét. Így is hetekig nyomta az ágyat, mire felkelhetett. De a haja soha többé nem tudott kinőni. Jócskán hajnal volt már, mire el tudták nyomni a tüzet, s bizony, jócskán délfelé járt, mire az üszkös romokat is eltakarították. Akkor találtak csak rá az asszonyra. Valóban ő volt? Ott feküdt egyenesre nyújtózva az ágy romjai felett, keze még így is valami csodálatos nyugalommal keresztbe vetve a mellén, s egész testében szénné égett. De nem látszott rajta, hogy a borzalmas kínok között csak egyet is rándult volna. Az emberek bólogattak. - 36 -
- Szegény. - Bizonyára előbb megfojtotta a füst. Másként sikogatott volna. Talán így is lehetett. - Vagy bevett valamit, és semmit sem érzett? - Úristen - suttogtak az emberek. - Micsoda borzasztó eset. - Még rágondolni is rossz! - Erős asszony volt, s mi minden gyógyítást tudott. Valaki felsikoltott: - És olyan szép volt, mint a friss holdvilág, mikor ragyog az égen! Az emberek rábólintottak. - Igaz, bizony! Mint a friss holdvilág!
V Augusztus vége felé járt, fél kilencet ütöttek Aradon a toronyórák, de a forróság, amely a hónap elejétől tartott, alig engedett. A dolgok most lehelték vissza magukból a nap hevét, amelyet egész nap magukba szívtak, s a hőség szinte őrjáratokba állva csavargott az utcákon. A fák levelei poros és béna szárnyakkal csüngtek a fákról, az ablakok sarkai szivárványszínűre vakultak, s egyáltalában nem lehetett tudni, mi lesz kint a határban a kukoricákkal, mert oly szárazok voltak már, mintha mezőtűz perzselte volna el őket. A bihari hegyek felől jött ugyan valami kis szellő, de útközben az is annyi meleget szedett fel, hogy mire ideért, mindennek lehetett mondani, csak hűvösnek nem. Akit elért, úgy érezte, mintha valami kiszáradt patakmeder ásítását fognák fel fáradt idegei. Csak lent a Marosnál volt elviselhető a levegő, ahol gyermekhad fürdött most nagy visongatás, fröcskölődés közben s ahol a növényzet is peckesen virult. Miska kint állt a kapunak támaszkodva, s bámult a Maros felé. Csaknem két esztendeje volt már segéd Albrecht Ferdinándnál, a város egyik leghíresebb asztalosánál, s ha valaki valóban asztalos akart lenni, itt megmutathatta, mit tud, s kedvére tanulhatott. Hatalmas műhelye volt Albrecht Ferdinándnak, nyolc-tíz segéd is dolgozott nála meg egy sereg inas, s hírneve akkora volt, hogy néha még a dunántúli kastélyokból is érkeztek hozzá megrendelések. A műhely most is a pécsi papnövelde refektóriumának berendezésén dolgozott, s vagy háromezer forintot érő gyönyörű diófa bútor - a makói főispáni helytartó megrendelése - ott állt kint, a hatalmas színben, ponyvákkal letakarva s szállításra készen. S még a Nádasdi grófoknak kellett egy reneszánsz ebédlőt csinálniuk, s egy faragott szószéket a nagyváradi püspöki templom számára. Munka hát volt elég, s a mester nem is panaszkodhatott a jövedelemre, de a segédek, bár remek munkát végeztek, csak vékonyan kerestek. Télen-nyáron hajnali ötkor kezdtek, s télen esti ötkor, nyáron esti hétkor végeztek, mégsem tudtak többet összeszedni heti két, két és fél, legfeljebb három forintnál, s bizony úgy állt a dolog, hogy míg az inasok a mester konyhájából mindennap meleg ételt kaptak, a segédek a maguk kosztján voltak, s volt úgy, hogy hónapokig nem láttak meleg ételt. Szalonnán, juhtúrón, olcsó hentes-hurkán s hentes-kolbászokon éltek, ősszel sült tökön, nyáron dinnyén s egyéb gyümölcsökön, s ha már végképp nem bírták, s ínyük-gyomruk reszketett a főtt étel után, egy-két hétig eljártak valami olcsó kifőzdébe. De azt meg a heti mosatás, a gúnya vagy az éppen talpalni váló csizma bánta meg, esetleg a szakadt asztaloskötény, amelyet nem tudtak megfoltoztatni. Így aztán hamarosan visszatértek a hideg ennivalóra. Mert a mester elvárta, hogy segédei csinos ruhában járjanak, s műhelyében még az inasokon sem tűrte a szakadt ruhát vagy rongyos kötényt. - Ne hozzatok rám szégyent! - szokta mondani a maga csöndes, de határozott hangján. - Az én műhelyemben dolgoztok, nem járhattok ilyen ágrólszakadtan! Ez az inasoknak szólt, de a segédeknek is érteniük kellett belőle. S értettek is. Mindenfelé ijesztő volt a munkanélküliség; akit elküldtek, hónapokig csavaroghatott az országban munka után, hát inkább a szájuktól vonták el a legények a falatot, de csinosan jártak. A templomban - mert vallásos ember is volt Albrecht Ferdinánd, s a vasárnapi templomba járást is megkövetelte még a segédeitől is - mindig meg lehetett őket ismerni tisztes öltözetükről. - Látjátok - mondták az emberek -, milyen szépen öltözködnek az Albrecht legényei. - 37 -
- Igaz - bólogattak mások -, Albrechtnél lehet keresni! Lehetett is, mert az volt az igazság, hogy máshol még rosszabbul fizettek. Miska hát, ahogy kint támasztotta a kaput, s bámult a Maros felé, nemcsak magános, hanem éhes is volt. Másfél órával ezelőtt evett tíz deka juhtúrót egy darab kenyérrel, de hol volt az már? Vacsorázás közben mondta ugyan neki Füzesséry Karcsi, legjobb barátja a segédek között: - Vacsora után aztán fejest az ágyba, Miska! Az a1vó ember nem éhes. A filozófia igaz volt, de Miska nem hallgatott rá. Valami vad nyugtalanság gyötörte most is, mint már annyi idő óta mindig. Hát kijött. S nem az éhség kínozta - rég megszokta már -, hanem a reménytelenség, egész mostani élete. Békéscsabáról, majd a nagybátyjától úgy jött el, hogy most már aztán nyílik az élet, jönnek a csodák, de az élet egyre keserűbb lett, amelyeket várt, nem mutatkoztak sehol. Még a komolyabb munkákhoz is csak esztendő múlva engedték, addig csak parasztbútorokat csinált, s mire idáig jutott, úgy megutálta az asztalosságot, hogy fogcsikorgatva, sőt néha könnyezve dolgozott. - Mi lesz velem? - kérdezte magától kétségbeesve. S Atyust látta ilyenkor mindig maga előtt, amint suttogva kiáltja: - Csoda lakik tebenned, fiam! El innen, a gyalu neked átok! Az is volt. Tudta. De hová menjen? Miként? Mert a nagybátyja intelme is állandóan a fülébe csengett, pedig csaknem két éve mondta, mikor ő nekivágott Aradnak: - Ezután már a magad embere leszel, s csak magadra számíthatsz! Máig sem feledte el ezeket az igéket, s nem is látta a nagybátyját azóta sem. Mit keressen ott, akárcsak látogatóban is? De vére, lelke, egyre forróbban és forróbban izzó tehetsége néha odáig ragadta, hogy fölugrott ágyából, kiment, s átrohangálta az egész éjszakát. Futott, rohant céltalanul. Máskor lefogta az indulatát, csak reszketett az ágyban, s egy szemhunyást sem aludt. Hajnalban felpattant, s a színes krétával mindenféle figurákat rajzolt a műhely falára. Aratólegényt, gereblyéző leányt, a hőségben lihegő kutyákat. Másnap, ahogy Albrecht mester a műhelybe lépett, tüstént észrevette őket, s meghökkenve állt meg előttük. - Ki rajzolta ezeket? - kérdezte kíváncsian. Miska kiegyenesedett, s kék szemében elszánt tüzek lobogtak, ahogy szembenézett a gazdájával: - Én! - mondta kurtán. S várta, hogy Albrecht mester vagy letörölteti vele őket, vagy egyszerűen felmond neki. De nem ez történt: a mesternek tetszettek a rajzok. - Isten bizony, remekek! - mondta elismerően! - Nem is tudtam, hogy maga így tud rajzolni, Mihály. Miska egyik végletből a másikba esett. Meghatódott. - Ó, Istenem - motyogta szerényen -, bizony, nem olyan jók ezek. Hiányoznak az iskoláim. - Iskola ide, iskola oda, nekem tetszenek - replikázott a mester. - Különösen az a gereblyéző leány. Nem tudom, honnét leste el ilyen jól, de én ezerszer is láttam szénát gereblyéző lányokat, s azok megszólalásig így csinálják. Hirtelen fölvillant. - Ide hallgasson! - mondta hévvel. - Engem is le tudna maga rajzolni? Miskának Atyus képmása jutott az eszébe s elmosolyodott. - Le én! - mondta magabiztosan. - Ha valami papírt kaphatnék, s a mester úr nem átallana ülni hozzá. Az egész nagy műhelyben megállt a munka, mindenki őket nézte. A köpcös mestert s a nyurga, csontos Miskát, aki akkorra már szép kis körszakállt hagyott magának, s kipedrett bajuszt hordott. - S aztán mennyi időbe kerülne ez? Hogy mennyi pénzbe, azt nem kérdezte, hiszen az ő segédjéről volt szó. A munka helyett rajzol, ennyi az egész. - Úgy egy órába vagy ötnegyedbe biztosan - felelt Miska. A mester rikkantott. - Hozzatok csak egy mintapapírt meg két széket! - 38 -
Megkapta. Miska jól meghegyezte az ácsceruzáját, a papírt a frissen gyalult deszkára erősítette, mindketten leültek, s Miska rajzolni kezdte a mestert. Először egy kicsit bizonytalankodott, de aztán hirtelen hátraszaladt homlokán a bőr, tekintete kigyúlt, s már mindent elfelejtett maga körül, csak a mester arcát látta meg a papírt maga előtt, amelyre minden vonás után egyre jobban és jobban kezdett átlopakodni a mester feje. Hévvel dolgozott, tekintete szinte magába szívta a gazdája arcát, s ő úgy érezte, hogy onnét teszi papírra. Onnét! Az alkotó erő oly mélyről szakadt fel, s Miska oly izzó szenvedéllyel dolgozott, hogy a kiszabott egy óra helyett negyven perc alatt készen lett a kép. A hasonlóság olyan tökéletes volt, hogy az is megismerhette volna a képről Albrecht uramat, aki csak egyszer-kétszer látta, akkor is csak felületesen. - Tessék parancsolni, mester úr! - nyújtotta át Miska a papírlapot. - Készen vagyok. A mester átvette, megnézte, s úgy elmeredt, mintha villám vágott volna le előtte. - Azt a Jézus Krisztusát! - kiáltott álmélkodva. - Soha ilyet! Az egész műhely odagyűlt, megbámulta a képet, aztán Miska kezét szorongatták, a mester meg berohant a könyvelő fülkéjébe (mert könyvelője is volt az üzemnek), s ott harsogott tovább, a rajzot a vékony kis könyvelő orra elé tartva. - Ezt nézze meg, Kneffel úr! Mi? Az egyik segédem csinálta, a Miska! S egy perc múlva már a konyhában lelkendezett, a családot verve fel, majd visszajött a műhelybe, s félrevonta Miskát. - Mondja csak... - kérdezte. De aztán nem fejezte be a mondatot, csak mosolygott. Azt akarta kérdezni, hogy nemes bútorokra való véseteket is tudna-e rajzolni Miska. De aztán eszébe jutott, hogy azért külön díjazás járna, hiszen az már a szakmába vág, hát azt mondta: - Na, erre még ráérünk! - S kiment. Azt mindenesetre megtette, hogy családját s egész elérhető rokonságát összecsődítette Miska köré, hogy annak jó egy hétig egyéb dolga sem volt, mint hogy családi portrékat rajzolt, persze ingyen. Így a rajzban jól gyakorolta magát, de a mester fukarságát elutálta. „Hát mindenütt így van - kérdezte magát -, hogy a gazdagok csak kihasználni tudják az embert, s legfeljebb vállveregetéssel fizetnek?” Sokáig tűnődött ezen, s bár tiszta szívből utálta már az asztalosságot, egy nap bátran megmondta Albrechtnek. - Mester úr, én asztalossegédnek szegődtem ide, nem rajzolónak. Tessék asztalosmunkát adni nekem! - Igaz, igaz - bólogatott a mester. S honoráriumot ugyan egy vasat sem adott, de asztalosmunkát igen. Annak viszont megvolt az az előnye, hogy Miska munka után eljárhatott csabai barátaihoz, akik itt jártak gimnáziumba, s azokat rajzolhatta, vagy verselgethetett Petőfi modorában. Mert Petőfit imádta, a világ legnagyobb költőjének tartotta, gyomrán megtakarított fillérjeiből megvette a nagy kötetét s mikor csak lehetett, buzgón olvasta. S költött maga is. De sokáig ebből nem fakadt öröm, mert a diák-barátok, bár különbet ők sem tudtak, kinevették naiv költeményeiért. - Nem való vagy te költőnek, Miska! - ütött a vállára hahotázva az egyik csabai pajtás egy borozgatás után. - Igyunk rá! Ittak is, és az is igaz volt, hogy Miska nem költőnek született, de pojácának sem. Így nem ment többé a régi csabai pajtások közé, bezárkózott önmagába, végezte gyűlölt munkáját, s magányát legfeljebb csak Füzesséryvel osztotta meg. S ez valóban jó barátja volt. Nem engedte, hogy adósságokat csináljon, hogy dorbézolni járjon a többi asztaloslegénnyel, s hogy büdös pálinkától holtrészegen járjon haza, amire a nagy keserűségek idején Miska bizony hajlandó lett volna. De Füzesséry nem hagyta. - Vetkezz, feküdj! - üvöltözött vele. - Légy tisztességes ember! Ha nekem olyan tehetségem volna, mint neked, mindent másképp csinálnék. - Hogyan, te híres? Mondd meg, hogyan? De erre nem kapott választ, csak ennyit: - Mars-az ágyba! Morogva feküdtek le, de egy perc múlva aludtak, mint a bunda. - 39 -
VI És aztán Perzsi! Vele is sokat foglalkozott Miska. Mert a csabai diákoktól természetesen tudomást szerzett szörnyű haláláról, s még azt is kiszámította, hogy ez pontosan egybeesett az ő eljövetelével. De először nem értette. Nem is érthette az ilyen női bonyolultságokat, hisz gyermek volt. Itt Aradon valahogy még gyermekebb, mint Csabán. Nem volt mellette nő, aki az ébredő férfit állandóan felszínen tartsa, erősítse, és ragyogtassa benne, így lélekben lassan gyermekebbé vált, mint Csabán volt, noha korban két évvel idősebb lett. Így aztán megértés helyett egyszerűen félreértette Perzsit, s azt gondolta végül is, hogy az azért választotta a tűzhalált, mert érezte, hogy nem tudta őt meggyógyítani, s így elkapta tőle a betegséget. Mikor gondolatban idáig jutott, azt hitte, megőrül. Felugrott, lámpát gyújtott, lerángatta testéről a fehérneműt, s a kiütéseket kezdte keresni magán. De egyetlenegyet sem talált, hát megnyugodott egy kicsit, visszafeküdt, s nyomban elaludt. Másnap azonban újra felébredt a gyanúja, s újra vizsgálgatta magát, de ismét hiába. Így ment ez majd egy hétig, akkor Füzesséry felébredt a lámpavilágra, s bámulva nézte az önmaga vizsgálgatásába elmerült Miskát. - Mit csinálsz, te? - szólt rá. Miska az első pillanatban megijedt, de aztán rimánkodva kezdte kérni a barátját: - Az Istenért, kelj fel, s nézd meg, nincsenek-e kiütések rajtam? - Miféle kiütések? - Csak kiütések! Nézd meg! Fölkelt, alaposan végigmatatta Miskát, végül megrázta a fejét. - Nincsen terajtad még csak egy kis pörsenés sem - mondta dühösen. - Feküdj le, s hagyj engem is aludni! Lefeküdtek, de most nem jött a szemükre álom. - Különben is - kérdezte a barát -, miféle kiütéseket keresel magadon? Miska akkor hangosan felzokogott, s ott a sötétben apróra elmondta barátjának a maga keserves történetét. Füzesséry akkor újra lámpát gyújtott, még alaposabban átvizsgálta Miskát, aztán nevetve húzott egyet a hátára a csípős, bütykös tenyerével. - Nincs neked semmi bajod se! Úgy meggyógyított téged az az asszony, mint a patyolat! Lefeküdtek, s most már aludtak. Csak az volt a baj, hogy Miskában ezzel sem aludt el egészen a gyanú. Miért halt meg akkor Perzsi? Ezt kérdezgette újra meg újra magától. Holott oly egyszerű volt az egész. Ez a még ötvenéves korában is ragyogó asszony, aki anynyi férfikézen ment keresztül, anélkül hogy igazi szerelmet valaha is érzett volna, akinek a két keze közt halt meg szülés közben a lánya, és az undorig kiábrándult mindenből, most, mintha csoda szállta volna meg, egyetlen pillantás alatt szerelmes lett egy tizenöt esztendős, jól fejlett, de már megfertőzött fiúba. Elővette hát minden erejét, minden gyógyító tudását, hite szerint meggyógyította magának a fiút, egy napot eltöltött vele, egy kimondhatatlanul gyönyörű napot, aztán - hisz az ember esendő -, hogy ne jöhessen soha, senki más, az üdvözülés, a végre megérkezett és fellobogott szerelemnek ez egyetlen napja után, magára gyújtotta a házat, s egyetlen jajszó nélkül, szinte gyönyörrel elégette magát. Ennyi volt. Nagy dolog volt. Páratlan dolog. De hogy juthatott volna ez a legényke eszébe? Hogy ilyen is van? Ilyen is lehet? Sehogy. Napokon keresztül vergődött, hogy mit csináljon. Egy este Albrecht mester kikiáltott: - Mihály! Bement, s egy urat talált a mester szobájában. - Jó estét! - köszönt. - Éppen aludni készültem. És sejtelme sem volt, hogy ez az úr mikor és hogyan került ide. Nyilván oly mélyen elgondolkozhatott odakint, hogy nem is vette észre, mikor bejött a kapuajtón.
- 40 -
- Az a fontos, hogy még nem aludt - mondta a mester, s a karosszékben ülő, úriruhás fiatalemberre mutatott. - A titkár úr levelet hozott a makói főispáni helytartó úr őméltóságától, hogy szállítsuk le a bútorait. - Semmi akadálya - mondta Miska. - A bútorok készen állnak. Mikor küld őméltósága szekereket? - Éppen arról van szó, hogy nem küld. Az utak rosszak, gyalázatosan felvágták őket a takarodó szekerek, s őméltósága arra kér, hogy inkább valami tutajon, a Maroson szállítsuk Makóra őket. Én magát választottam ki a segédek közül a szállítmány kísérőjéül. - Engem? - nézett fel Miska. - Magát. - Miért, mester úr? Hiszen éppen negyednapja, hogy új munkába fogtam. - Igaz - bólintott Albrecht úr -, de magában bízom legjobban. Háromezer forint jár a bútorokért, mint tudja. - Értem - bólintott Miska. - Mindent megteszek, amit csak lehet. Negyednap este talán itthon is lehetek. De - mosolyodott el - hol a tutaj? Mert én egyet se láttam. - Lesz - mondta a mester. - Holnap délelőtt ér ide a révhez, három székely ember hozza Ilváról, s Szegedre mennek. Azok lesznek a mi fuvarosaink. Makón már várják magukat a méltóságos úr emberei és fogatai. Ott átrakodnak, maga elintézi az átadást, átveszi a pénzt, meghál Makón, aztán szekeret fogad, s indul vissza. Rendben van? - Rendben - bólintott Miska, s indulni akart. De a mesternek még valami eszébe jutott. - Várjon csak! - mondta. - Nem fél a víziúttól a Maroson? - Én? - nézett a mesterre Miska. - Miért félnék? - Mert, azt mondják, szeszélyes víz. Szegedig sok benne a forgó. Miska vállat vont. - Hát - mondta -, ez a tutajosok dolga. De én azt gondolom, jó víz ez. Másnap dél felé a várt tutaj meg is érkezett, s valóban három székely ember hozta: Bíró Illés, Herczeg Sándor meg Tollagi Gergely. Bíró Illés legény volt, a másik kettő már házas ember, Tollaginak már unokái is voltak, de azért erős ember volt még mindig. Érkezésük hírére a mester is lefutott a Maros-partra, hogy megegyezkedjék velük. De két óra is elmúlt, mire visszaérkezett. - A fene beléjük - törölgette verejtékes homlokát. - Agyafúrt emberek ezek! Siessünk! Siettek is, de mire leszekerezték, s átrakták a tutajra a remekbe készült bútorokat, ott megerősítették, lekötözték, leponyvázták őket, öt óra is elmúlt, s a tutajosok nem akartak indulni. Azt mondták, vastag éjszaka lesz, mire Pécskán kiköthetnek, s ők az Istennek sem vállalják az utat a Maroson éjszaka. - De miért nem? - kérdezte dühösen a mester. - Megvan rá a jó okunk - felelte az öreg Tollagi. - Félnek? Az öreg megrázta a fejét. - Mink egy regement eleven embertől se! - Hát akkor? Az öreg megdühödött. - Ki maga? - zengett, mély hangja. - Talán biz a gyulafehérvári püspök, hogy így gyóntat bennünket? Nem megyünk, hát nem megyünk! Hajnalig csak nem rohadnak meg a tutajon a bútorai? Szóra szó, végül is nem volt mást mit tenni, mint Albrecht mester egy-egy pint pálinkát állított mindegyik tutajos mellé, s még tíz-tíz forinttal - bár kegyetlen nagy pénz volt - megszerezte a bérét mindhárom embernek. - No, uram - mondta Tollagi -, mi most testestül-lelkestől, tutajostól eladtuk magunkat kegyelmednek, s az útnak nekivágunk. De életünkért s mindenért, ami velünk utazik, kegyelmed felelős. A révészhez fordult. - Hallotta, révész úr, a kötést, tanúskodhatik, ha sor kerül rá. A révész nevetett. - Tanúskodom. - 41 -
- No; akkor Isten nevében! Oldjátok el! Eloldották a tutajt, két rúddal belelökték a sodorba, s némi himbálódzás után oly szelíden vitte őket a Maros Aradtól Makó felé, mintha lágy szellő szárnyán utaztak volna. Miska ott állt a tutaj faránál, a kormány mellett, amelyet a legényember, Bíró Illés markolt erősen, Miska zsinóros ünneplő ruhájában volt, az átadás miatt, s nézte a lába előtt csobogó vizet. Csupa gyönyörűséggel volt teli. Jó ideig mehettek, talán két órája is, anélkül hogy valaki egy szót is szólt volna. Akkor sebesen elkezdett fényt kapni jobbról a nagy, fehér telihold, s Miska odaintett a fejével. - No, ha eddig veszedelem fenyegetett volna is bennünket, ezen már túl vagyunk. Mindjárt akkora fényesség lesz itt mindenfelé, hogy akár a tűt is meg lehet találni. A kormányoslegény ránézett. - Neked - mondta tompán. S valami remegő figyelem volt a hangjában. Miska felütötte rá a fejét. - Nektek is - mondta természetesen. - Nem! - dörmögött Bíró Illés. - Nem olyan biztos. Te meg mi nem vagyunk egyek. - Az eltagadhatatlan - nevetett Miska -, mert akárhogy számolom is, négyen vagyunk. - Nem úgy értem - nézett rá komolyan a kormányoslegény. - Hanem, hogy mi Ilvára való székelyek vagyunk, te meg egy aradi magyar legény. Nektek könnyű, mert nektek a nap: nap, a hold: hold, a víz: víz, a fa: fa, a gyökér: gyökér, meg így tovább és fogalmatok nincs, milyen évszázadokig tartó csodák történnek a mi hegyeink között. A síkságra való ember ezt meg nem érti. Az, ha megfog valamit, azt fogja meg, amit lát. Mink meg tudjuk, hogy a dolgokban a láthatóságon túl is van valami. - Lehet - bólintott Miska. - Én Munkácson születtem, hegyek között, hát azt mondom neked: lehet. Vagyis könnyen lehet, hogy a világon mindenben él valami lélek. Így nem lehetetlen, hogy egy távoli erdőben rokonom egy cserfa vagy egy bokor, vagy más. Ilyen meséink nekünk is vannak, s nem egykönnyen felejti el őket az ember. - Ej - rántott a vállán a székely legény - a mi dolgaink mások. Kemény székely dolgok azok, mint például a szép Ilvay Márta története is. De az nem mese, nem képzelődés: valóság. Mink ezen a tutajon most mind amiatt reszketünk. Miska erős tekintettel nézte a másikat. - Értem. Szeretném tudni. Mondd el! A kormányoslegény várt egy kicsit. - No jó - köszörült végre a torkán. - Félek egy kicsit, de elmondom. S mondta: - Réges-régen, de olyan régen, hogy akkor még a mohácsi veszedelemnek híre sem volt, állt otthon minálunk egy hegytetőn, de éppen a Maros fölött egy gyönyörű vár, Ilva vára, s annak az ura volt gróf Ilvay Szilveszter. Még ugyan nem volt öreg, csak úgy harmincnégy felé, de teljesen ősz volt már. Ez onnét származott, hogy vadászó ember volt, s egyszer puszta kézzel három nap, három éjjel birkózott egy rettentő medvével, s csak negyednap hajnalban tudott végezni vele. Ebbe őszült bele. - S addig ébren volt? - kérdezte Miska csöndesen. - Ne zavarj - mondta a legény -, ehhez te nem értesz. De megmondhatom, hogy az erejéből élt. Mert voltak nálunk olyan emberek, hogy akár egy hétig is eljöttek minden élelem nélkül, a puszta erejükből. Nos, ez a gróf is ilyen volt, s rettentő hatalmú. Aki rengeteg katona a várban, s temérdek erdő, vad, gabona, s minden, az mind őt szolgálta, de talán még az ég, de talán még a fölséges Atyaisten is azon a tájékon. - Volt ennek a hatalmas grófnak egy gyönyörű szép húga, a Márta grófkisasszony, de csak tizenkilenc éves volt még, s annak egy belső apródja, nekem egy nagyon régi üköm, bizonyos Bíró Jani, deliszép, húszéves legény, s ők ketten nagyon szerették egymást. Nappal együtt játszottak, éjszaka Jani ott aludt Mártuska küszöbén, nagyon boldogok voltak. Csönd. A hold nőtt és világosodott. A napnak már csak egész kevés pírja volt, s a nyugati oldalt lassan befolyta a finom színű almazöld. A legény szorongva nézett körül, aztán folytatta: - 42 -
- Nem is volt semmi baj addig, míg a gróf meg nem őszült. De akkor egyszerre beleszeretett a saját húgába, s el akarta venni feleségül. Hiába intette őt a pap, a püspök, de még a pápa is, hogy kiátkozza, mert borzasztó bűn, amit akar, a gróf megmaradt a szándékánál, s meg is mondta a leánynak: „Úgy készülj, húgom, hogy karácsonyra feleségül veszlek.” Hiába tiltakozott a leány, hiába sírt, hiába méltatlankodott, a bátyja nem engedett. Hívatta akkor Bíró Janit, mindent elmondott neki, s ott zokogott a vállán, hogy most mit csináljanak. Jani azt ajánlotta, hogy szökjenek meg, de ez nem volt jó tanács, hiszen körös-körül több órányi járóföldre minden a grófé volt, s ahány csősze, erdésze, vigyázója, az egy nap alatt megint előállítja őket. Akkor azt mondta Jani, hogy megvív a gróffal egy szál kardra, s megöli biztosan. De ez se volt jó tanács, mert akinek annyi a katonája, mint annak, az egyetlen szavára miszlikbe apríttatja. Mit tegyenek hát? A legény suttogott. - S akkor jött a nagy gondolat, a leány találta ki. „Ide hallgass, Janikám - mosolygott a legényre -, ha még egyszer jön a bátyám az unszolással, azt mondom neki: én beleegyezem a kívánságába, de azt nem kívánhatja, hogy tizenkilenc éves leány létemre egy ősz embernek nyújtsam a kezemet. Ha úgy vissza tudja barnítani a haját, hogy ha levágják, barna is nő a helyébe, akár másnap mehetünk a templomba s összeesküdhetünk. Érted? Mert ilyen emberi erő nincs a világon, amely ezt megcselekedhetné. Te meg már ma éjszakára beköltözöl a küszöbömről az ágyamba, hogy ezentúl együtt is háljunk; mert miért ne legyünk boldogok?” A kormánylapátot nyomni kellett, mert kanyarodott a Maros. Egy darabig ezzel vesződtek, aztán a legény folytatta: - A leány még az este megmondta bátyjának a feltételeit, az meg nyomban kihirdette, hogy aki az ő haját tövestől visszabarnítja, két zsák vert arany jutalomban részesül. No, jöttek is a világ minden tájáról a leghíresebb hajmesterek, de a feladat megoldása egyiknek sem sikerült. Mártácska meg boldogan élt Bíró Janival, sőt már háromhónapos, édes terhét is viselte. - Akkor jött valahonnét a tatárok országából egy öreg, öreg mester, a körme olyan fényes volt, mint a nap, s két szeme előtt zöld drágakőből okulát viselt. Az megvizsgálta a grófot, s azt mondta neki: „Én vissza tudnám adni a hajad barnaságát, hogy szebb lenne, mint volt, s nem kerülne négy hétnél több időbe, de vess számot magaddal, mert az olyan borzasztó fájdalommal jár, amilyet ember fia meg nem érzett.” „Kiállom!” - kiáltott a gróf. „Várj! - mondta a mester - s gondold meg jól, megéri-e a dolog a szenvedést. Én a fejed bőrét négy részre osztom, s minden héten le kell róla nyúznom egy negyedrészt. Azt meg kell kennem az én varázskenőcsömmel, s pontosan vissza kell ragasztanom a fejedre. S akkor egy hétig olyan fájdalom lesz a lenyúzott bőr alatt, hogy ordítanod kell kínodban, mint a vadállatnak, s meg kell kötöztetnem téged, hogy se magadban, se másban kárt ne tegyél. De a hét végére fejednek ezen a részén sokkal szebb hajad nő, mint azelőtt volt. Akkor következik ugyanígy a második negyed, a harmadik, végül a negyedik. De akkor olyan hajad lesz, hogy a Hold királynője is megcsodál, s ha akarod, leszáll hozzád ezüst szarvasoktól vont kocsijából. Vállalod-e?” „Vállalom! - kiáltotta a gróf. - Csináld!” A mester erre magába roskadt, két óráig révületben hajbókolt, mormogott, egyszerre magához tért, belenézett hüvelykujja napfényes körmébe, s azt mondta: „Nem tehetem.” „Miért?” - riadt fel a gróf. „Mert a nő, akire vágyol, égiszép szerelemben él itt a házadban mással, sőt már negyedfél hónapos terhét viseli. S a szerelem olyan erő, amellyel nem bírok el, de senki sem bír el vele.” „Hazudsz! - üvöltött a gróf. - Hazudsz, és tüstént fejed vétetem!” „Ostoba vagy, mint minden férfi, akibe beleszállt a szerelem - mondta a tatár nagy bölcsességgel. - Eredj, nézz utána a dolgoknak, s ha nem igazat szóltam, itt vagyok, fejem vétetheted.” - A gróf egy sereg katonával felrohant, betörte Mártácska hálószobájának ajtaját, s bizony ott találta a húgát meg az apródot szerelmesen összefonódva, egymás mellett aludtak. Egy borzasztót ordított, elszakította egymástól őket, s kihirdette rettentő ítéletét. A legénynek a várfokon nyomban fejét véteti, a leány jelenlétében, aztán a húgát haláláig a legmélyebb várbörtönbe csukatja, s nem ad neki kenyérnél s víznél egyebet. Úgy is történt. A legény feje a pallos egyetlen csapására - 43 -
elvált a testétől, s akkorát ugrott, hogy egyenest a Marosba esett, amely tüstént elragadta. A leány akkor nagyot kiáltott: „Megölted a szerelmesemet, bátyám, de a szerelmemet nem ölheted meg! Én megyek, és megkeresem az áradatban a szerelmesem fejét, de jaj neked és jaj azoknak is, akikkel keserves utam közben találkozom! Mert te ne tudj aludni egy szemhunyásnyit sem addig, míg én odaleszek, s meghalni se tudj, hanem ordítva bolyongj az erdőkben a fájdalomtól, az emberek közül meg, akikkel találkozom, mindenkor megölök egyet, mert hogy ők élnek, a Bíró Janinak meg meg kellett halnia!” - Ezt kiáltotta, kitépte magát a poroszlók kezéből, levetette magát a várfokról a Marosba, s a habok elsodorták. Azóta mind itt jár fel-alá a Marosban, keresi a szerelmese fejét, s megöli azt, akivel találkozik. De csak éjszaka, nappal sehol se látni. A nappal az élőké. Ezért nem akartuk az éjszakát a vízen tölteni.
VII A legény elhallgatott. Nagy szilfák közt utaztak, azok kilátszó, inas izmú karokkal kapaszkodtak a partba. Lombozatuk hosszú sátort vont a Maros fölé, a hold azon át sütötte a vizet. Csaknem telihold volt. A fák közt egy-egy kiásott fatönk feketéllett, óriási ágyúgolyónak tetszett. Nem volt más, csak a tutaj halk csobogása, amögött a csönd, amely tele volt a mezők mindenfelől áradó szagával. A lekaszált fű és a túloldalon áradó kukoricás különösen illatozott. - Nektek mind ilyen hátborzongató meséitek vannak? - kérdezte végre Miska. A legény ránézett. - Mese? - kérdezte komolyan. - Bolond vagy? Valóság ez! Minden apa, aki valaha is tutajozott, úgy adja ezt tovább a fiának, hogy az megszívlelje, s az éjszaka ne találja a nyílt vízen. Mert úgy lehet, az életével fizet rá. Bár az Isten irgalmazzon nekünk! Akkor véletlenül visszapillantott, s egyszerre fehér lett, mint a fal. - Úristen! - nyögött fel s hátra mutatott. - Ott úszik utánunk Ilvay Márta talpig fehérben. S még mielőtt Miska hátra pillanthatott volna, a tutaj elejéről Tollagi rémült ordítása hallott. - Végünk van, emberek! Itt a fej! Bíró Jánoska feje! A tutaj ugyanakkor olyat rendült, mintha falba ütközött volna, s nyomban rá úgy hallatszott, mintha rettentő pöröllyel vernék az elejét. Minden zengett. - Szétszakad a tutaj! A legény elengedte a kormányt, nagyot ordított. - Gyerünk! Miskával együtt lerohantak a tutaj elejére, s ott látták, hogy valami óriási, súlyos fejforma veri a gerendák elejét. Hol a szálfák alá bukik, s ott dörömböl, feszítgeti az eresztékeket, hol meg kicsusszan alóluk, magasba vagy előrelendül, s valami láthatatlan erőtől visszarántva, rázuhan a szálfák oromzatára, és iszonyú erővel zúzza őket. - A fej! - kiabált Tollagi. - Uram, irgalmazz! Dobálták magukra a kereszteket, s nem mertek csinálni semmit. Egyedül Miska nem vesztette el a fejét, ő tudta, miről van szó. - Ne nyavalyogjanak! - kiáltott. - Nem fej ez, hanem ez egyszerű tutajcsapda! Egy nagy szilfarönk, amely két oldalt ki van kötve a partra, s nem engedi a tutajt tovább. Nem látják a köteleit? Adjanak egy jó kést vagy egy fejszét! De akkor az emelkedő partoldalról egy borzasztó hang dördült közéjük. - Egy mozdulatot se! Mert puskával megyünk rátok! Nem viszitek Arad város aranyát Szegedre az osztrákoknak, bitangok! S valami láthatatlan embereknek, Isten tudja, hánynak: - Be a vízbe, rántsátok partra a tutajt! Csobbanások hallatszottak a part felől, de Miska már az első szóra tudta, ki áll velük szemben. Valami átcikázott az agyán, s nagyot kiáltott: - Bálint bátyám! A hatalmas ember felkapta a fejét. - Ki kiált? - bömbölte a tutaj felé. Miska vissza: - 44 -
- Itt a „Nem”. - Ki az a „Nem”? - Emlékszik a csabai temetőre! Az inasra, aki a hóviharban festett! S Lángira! - Emlékszem. Mit akarsz? - Beszélnem köll magával. Egy kis csönd. Aztán megint a hatalmas hang: - Gyere ki! Valamerre az emberei felé: - Hagyjátok kijönni! Miska egy pillanat alatt ledobálta magáról a gúnyát, beleugrott a vízbe, s csapkodott a part felé. Mellette emberek úsztak, kezükben csáklyákkal a tutaj irányában. Látta, hogy itt nagy, jól megszervezett támadás közepébe kerültek. Annál inkább igyekezett. Kiért. Felfutott a lejtős parton, megállt Lacza Bálint előtt. Köszönt. - Jó estét! A betyár mögött egy kissé oldalt, egy másik ember állt, karabélyát a legényre fogva. - Engem céloztat ezzel az emberrel? - kérdezte rekedten. - Téged! - vágta a betyár. - Te is ezekkel a piszkokkal vagy! S a tutaj felé intett a kezével. A legényt elöntötte a düh. Vacogott, mert anyaszült meztelenen állt, és csurgott róla a víz. De a szíve táján kemény forróság volt benne. - Mondja meg neki - mondta megcsikorduló foggal -, hogy engem ne célozzon, mert énbennem becsület van! - Nono! - Az! - vágott a legény a fejével. - S a baj nagy és sürgető! De most maga a hatalom velem szemben puskákkal, emberekkel, s maga mondta, hogy a hatalom akármit csinál is, az ember azt mondja rá: nem! Hát semmit se szólok, míg céloztat! - Az Istenedet! - mordult fel az ember. - És ha ehelyt agyonlövetlek! - A maga baja! - felelt dacosan a legény. - Miért? Csönd. Egy pillanatig egyszerű, aztán idegtépő. Meredtek egymásra. Az óriás látta, hogy a legény úgy megvetemedett magában, hogy akár szétszaggattathatja, egy szót se szól, pedig önmagától jött, s jól ismeri. Hátraszólt az emberének: - Nem köll céloznod, Jóska! Az leeresztette a puskát. Miskában lobbot vetett az öröm: ő győzött ezzel a vad mesterrel szemben. Nyomban megszólalt: - Ki mondta magának, hogy itt a város pénzét viszik a németnek? - Mi közöd hozzá - mordult a másik. - Nagy! - mondta Miska keményen. - Mert ezek egyszerű, erdélyi székelyek, nem szállítanak semmi pénzt, csak a főispáni helytartó bútorát Makóra. Érti? S ha valaki azt mondta magának, hogy ez a tutaj a város pénzét viszi az osztrákoknak, csak hamis koncot vethetett, s maguk most kelepcében vannak itt, pedig alaposban. Magukat itt vagy lejjebb pandúrok vagy katonák várják, s golyók meg bilincsek. Ezt értse meg! Azért jöttem ki, hogy ezt megmondjam magának. - Az Istenit! - hördült fel az ember. - Igazad lehet! - Biztos! Ki mondta a pénzt? - Horváth Gáspár őrmester üzente ki egy asszonnyal. - Arad felé fenyegetett. - Jaj neki! - Siessenek! - csikorgott Miska. - Lovak vannak? - A füzes alatt, lejjebb! Miskát rázta a türelmetlenség. - Én azt tenném: lóra, át a Maroson, toronyiránt be a kukoricásokba s várni! Vagy vágtatni tovább! Hajnal előtt Ménesnél vissza, s ki-ki haza! Maga föl akár Kürtösig, de akár Csabáig! Ezer forintot tűztek a fejére, tudja! - Tudom - dörmögött. Nyújtotta a kezét. - Köszönöm. - 45 -
- Nincs mit. S már rohant. - Vissza! - ordított a betyár az embereinek. Azok már lefogták a csáklyákkal a tutajt, de a parancsra elengedték, s nagy habzással úsztak a part felé. Miska fölkapaszkodott a tutajra. - Kést! - kiáltott a semmit sem értő emberekre. A kezébe nyomtak egyet. Rohant a csapdához, minden erejét megfeszítve elvágta az egyik kötelét. A hatalmas rönköt nyomban elkapta a víz, mert a másik parton még tartotta a másik kötél, arrafelé sodorta. A tutaj előtt megnyílt az út, s lassú lebegéssel úszni kezdett. Az emberek álltak, mint a bálványok, szinte semmit nem értettek az egészből. Az előbb még rabok voltak, a tutaj moccanni sem tudott, most szabadok, s a szálfák csendesen lebegnek velük lefelé. - Mi volt ez? - kérdezte Tollagi. Miska, aki még mindig meztelenül állt, s elölről, a part felől, emberek és lovak szöszmötölését hallotta, most visszafordult, s Bíró Illésnek mondotta, aki ott állt mellette: - Egy kis síksági mese. Errefelé ilyenek vannak. Elég keservesek ezek is. Gyorsan kapkodta magára ruháit, s közben figyelmeztette az embereket: - Ide hallgassanak! Még nem tudom, mi lesz a mese vége. De ha akárki kérdi is magukat, azt kell mondani, hogy velünk nem történt semmi, embert senkit nem láttunk, a tutajról a partra senki ki nem ment. Értik? Értették. - Útközben - folytatta Miska - egy tutajcsapdával találkoztunk, annak én elvágtam a feszítő kötelét, s azóta csöndesen siklunk lefelé. Készen volt az öltözködéssel. Figyelt. - Ez a mesénk - mondta. - Ha csak más nem történik. De történt. Illés és Miska alig foglalták el hátul a kormánynál a helyüket, látták, hogy a tutaj előtt kilenc lovas ugrat a Marosba, s a lovak habzó iramban szelik át a vizet, egyik parttól a másikig, s ott elnyargalnak. Aztán jobbról megint lovak robogása, lövöldözés, de már mögöttük, egy jó szakasznyi osztrák dragonyos be a Marosba, káromkodnak, lövöldöznek, felkaptatnak a partra, ott megint vad lövöldözés kezdődik, aztán egyszerre elhallgatnak, mert a lövéseket nem viszonozza senki. Mintha az előbbi kilenc embert elnyelte volna a föld. A világ olyan csöndes most, mint a tejföl, s úgy csillámlik, ragyog körös-körül, mint az aranytál. Miska maga sem ért az egészből semmit, a katonák a parton még kevésbé. - Wo sind diese... Vadul káromkodnak a németek. Nem tudják, mit csináljanak. S akkor egyszerre egy puskadurranás, de legalább egy kilométerről, rá még egy, aztán magasra csapó lánggal felgyúl a távolban egy csontszáraz csőszkunyhó. - Hurrá! - ordítanak a katonák. - Hurrá! S már vágtatnak is a tűz irányában. - Ha elérik őket! - dobban meg Miska szíve. De most jön a csoda. Mert ahogy a dragonyos szakasz elnyargal, mint a fergeteg, a parti nádasból, csalitosból az első csapat kilenc emberéből a vízbe szökken nyolc lovas, hirtelen visszaúsztatnak a Maroson, a jobb parton hét ember különböző irányokba futtat szét, csak egy, Miska érzi is, ki lehet, vágtat el Kürtös felé. Az emberekben szinte megáll a szívverés a csodától. Hogy lappangtak ezek vissza? Vagy el se mentek? Mindjárt itt meglapultak? De hogy tudtak ilyen csendben lenni, hogy senki nem sejtette itt őket, még ők maguk sem, noha ott voltak csaknem az orruk előtt? - A szentségit! - káromkodik az öreg Tollagi. - Münk es csak tudunk valamit, de ilyet nem láttam még életemben! - Nem is láttunk mi ebből semmit - szólalt meg Miska, akiben éppúgy vert a csodálkozás, mint a többiben. - A mi mesénknek ott a vége, ahogy a katonák elvágtattak a puskadurranás meg a tűz irányában. Értik? - Persze hogy értjük. Nem köll minket tanítani. Tollagi jól megnézte Miskát. - Közéjük tartozol? - 46 -
Miska megrázta a fejét. - Nem. De - s hüvelykujjával arra mutatott, amerre a magányos lovas eltűnt - az az ember adta nekem eddig való életemben a legnagyobb tanítást. - Kemény mestered lehetett! - biccentett elismerőleg az öreg székely. Csönd lett. S ebben az egyre mélyülő csöndben oly szelíden vitte őket a folyó, mint egy könnyű felhőt, amely most ereszkedett a hátára. Pécska alatt, egy ritkás füzesnél kikötöttek. Álomszép hely volt. A lehajló, vékony ágak leveleiről, csip-csöp-csöp, csöpögött a füzek fanyarkás, édes leve, valami olyan hangulatot árasztva, mintha valahol a közelben titkos kezek a boldogság kék szertartását tartanák, s a rét füve oly puhán és érzékenyen terült, hogy mindenből, minden pillanatban egy-egy gyönyörű leány pattanhatott volna elő. - Kinek kellek feleségnek? Mint az álom! - gondolta Miska. S arca, tekintete éppoly érzékeny volt, mint maga a táj. A tűzhelyen tüzet gyújtottak, körülülték, a székelyek hosszú bicskájuk hegyén vékony szalonnadarabokat pirítottak, a zsírt kenyerükre csurgatva. Miska nem is evett, csak ült a part felé fordulva, s itta be magába a környezetet. Akkor, mintha csak egy bokorból pattantak volna elő, három pandúr lépett a tutajra. Egy idősebb, két fiatalabb, puska a vállukon s ballagtak a tűz felé. Aradiak voltak, Miska ismerte mind a hármat. Az idősebb Csillag Antal, délután még, ahogy rakodtak, ott támasztotta nagy semmittevésben a kikötőnél a gerendát. A másik Sipos Kálmán volt, a harmadik valami Czudar nevű. A tűz közelébe érve, a Csillag nevű megszólalt: - Jó estét! - mondta. - De jó étvággyal vacsorálnak! Miska megnézte ezt az embert, s azt határozta, hogy köszön neki. - Jó estét, Csillag úr! - mondta nagyon természetesen. A megszólított ránézett s visszaköszönt. - Jó estét. De addigra Tollagi is felelt. - Hát étvágy csak volna, hanem szalonna, az kevés. A pandúr tréfált. - De a szaga igen jó! - mondta mosolyogva. - Ha nem tudná, éppen azért jöttünk, hogy elvegyük maguktól. Tollagi nevetett. - A szagot? Azt lehet. - S a szalonnát? - Azt nem hiszem. - Nem-e? - Nem - rázta a fejét Tollagi. - Kislegény koromtól mind azt az embert keresem, aki el tudná venni tőlem a falás szalonnámat. De még nem találtam rá. A pandúr szeme vágott. - S ha én? - Meg ez a kettő? - mutatott a másik kettőre Tollagi. - Mondjuk. Tollagi letette maga elé a kenyerét, rajta a szalonnát, fölvett egy jó hüvelykujj vastagságú, rozsdás gerendakapcsot, megmarkolta a két végét, egyet facsart rajta, s a két vastag, derékszögben hajtott hegy már szemben is állt egymással. Akkor odanyújtotta Csillagnak. - Tessék - mondta. - Sodorja vissza! Az könnyebb. - Szép erő! - mondta mérgesen Csillag, s a puskájára csapott. - De az ólom erősebb! Tollagi megszívta magát levegővel. - Hát - mondta, s hangján érzett az elszántság. - Itt egyőnk se olyan ember, akire a törvény csak úgy egyszerűen lövöldöztethetne, mert semmi vétkünk. Ez egy. A más meg az, hogy mire maguk azt a puskát a vállukról lekapnák, már nem volna, aki elsüsse őket. Mert addigra a mi késeink a szívükben állnának. Mert mink székelyek vagyunk - bömbölt - s fadöntők, velünk ne kezdjen ki más, csak az Isten! Mert azt tiszteljük. Magát... - 47 -
S kiköpött a két foga közül, élesen sercentve, pontosan a pandúr lába elé. - A szentségit! - hördült fel Csillag. - Hát akkor hivatalosan kérdezek! Miért nem akartak maguk ma délután Aradról elindulni? - Erre azt is felelhetném, hogy mi köze hozzá? Én vagyok a tutajosgazda, s akkor indítok, mikor akarok. Ha kedvem szottyan rá, három napig mulathatok Aradon, senki se parancsolhatja meg nekem, hogy mikor oldjak kötelet. De mert most éppen jó kedvemben talál - a kormányoslegényre bökött a fejével -, Illés elmondhatja a történetet. Illés röviden el is mondta. Csillag megrázta a fejét. - Marhaság! - Magának. Az még nem a világ. - Mi hírt szedtek fel Aradon, hogy nem akartak indulni? Tollagi megdühödött. - Mink? Aradon? Azt, hogy a szabadságharcban mink még Erdélyben javában csatáztunk, mikor maguk már itt rég az ülepét nyalták a németnek, s tűrték az akasztást. Bezony! Lihent. - Mink még lélegzetet se szívesen veszünk Aradon, szabad székelyek, nemhogy hírt vennénk! Mink úgy utáljuk magukat, hogyha nálunk volna az a korsó, akivel magukat a szomjhaláltól megválthatnánk, egy igaz Istenemre esküszöm, még a csecsszopók szájába se engednék egy csöppet se csöppenteni belőle. Ott dögöljenek meg, tetves hazaárulók! De egy villanás alatt megenyhült, s játszani kezdett. - No látja! Ez az igazság. Meg az, hogy a fejjel is találkoztunk. Csillag rábámult. - Miféle fejjel? - A Jánoska fejével. Csak ez a derék fiatalember itt - mutatott Miskára - még jókor fölismerte, hogy nem fej az, hanem tutajcsapda, s elvágta az egyik kötelét. Különben összetört volna bennünket. De így kicsapódott a partfélre. - Aztán? - meredt rá Csillag. Tollagi vállat vont. - Aztán valami hadgyakorlatba vagy mi a fenébe kerültünk, mert egy csapat lovas csap át előttünk a Maroson, de mint a villám, kisvártatva más lovascsapat utána, ordítva, lövöldözve, hogy csak úgy kapkodtuk a fejünket, ez az aradi legény meg egyre csak a bútorait féltette, hogy beléjük ne lőjenek. De azt gondolom, vaktöltéssel lőhettek, mert se emberben, se bútorban, se tutajban semmi kár. Már azonkívül, amit a gerendákon a csapda feje rontott. Csillag fulladozva hallgatta a naivra fogott történetet, aztán hirtelen a székelyre robbant. - Nem volt kint erről a tutajról útközben senki sem? - Hogyhogy: kint? - játszotta az értetlent Tollagi. - Úgy gondoljam, hogy a kisszükségletét érti? - Barom! - üvöltött Csillag. - Azt kérdem, hogy a parton! Hírt adni valakinek! Tollagi nagy szemet meresztett. - Erről a tutajról? - kérdezte vissza ámultan. - Még a leheletünk sem, uram! Hiszen valamennyien azon igyekeztünk, hogy Perjámosig jussunk még az éjszaka beállta előtt, s ott kössünk ki, ne itt Pécska alatt. Ha nincs a csapda meg az a veszett katonai ribillió, el is érünk odáig, esküszöm! - Miért utálja annyira Pécskát? - Miért? - kiáltott fel riadtan Tollagi. - Mert itt annyi a cigány, mint a nyű, s disznók, lopósak valamennyien. Így hajnalig őrséget kell tartanunk, hogy el ne hordják még a hajunk szálát is. Ez mind igaz volt, és Csillag majd szétszakadt dühében, hogy a gyanújából egy mukkanásnyit sem sikerült bizonyítania, s a nyomozásban egy millimétert sem haladt előre. Háborgott magában, de végre jó gondolata támadt s kivágta. - Márpedig maguknak is, s a tutajnak is itt kell maradniok! Holnap kiszáll Aradról a hatóság, s vizsgálatot tesz itt. - Micsoda? - kérdezte Tollagi. - Hallotta! - vágott a pandúrok vezetője. - S hivatalosan szóltam. - Rendben van - bólintott Tollagi. - Tisztelem én, uram, a törvényt. Hanem akkor le nem engedem magukat a tutajról még a szentséges Úristennek se, arra esküszöm, míg a hatóság meg nem - 48 -
érkezik. Mert az is a pusztázó kötelessége, hogy a védtelen embernek a veszedelemben segítséget nyújtson! - Megbolondult? - kiáltott fel Csillag. - Hol itt a veszedelem? - Majd lesz! - replikázott Tollagi. - Nem adok félórát, annyi lesz itt a cigány, mint a csillag! S akkor, uram, maguknak kell helytállani kötelességük szerint, mert mink nem leszünk elégségesek. Mert nekünk nincs se puskánk, se ólmunk annyi ember ellen, maguk meg jól föl vannak szerelve. - Micsoda? - ordított Csillag. - Hogy mi őrizzük itt magukat, míg a hatóság meg nem érkezik? - Nem lesz másként, uram - mondta igen alázatosan Tollagi: - Mert én lemegyek erről a tutajról minden emberemmel, de tüstént. Én be nem várom a cigányok támadását, nincs az a pénz! - De ember! - kiáltott Csillag. - Hiszen maga kötött itt ki, szabad választása szerint! - Az igaz - vágott most Tollagi -, de csak vacsoraidőre, nem éjszakára! Ha maguk be nem jönnek ide, minket már rég vinne a Maros lefelé, én azt úgy akartam. De ha maguk azt követelik, hogy a hajó maradjon, mink levonulunk róla, minden személyi tulajdonunkkal, s mire a hatóság itt lesz, mink is itt leszünk. Addig őrizzék maguk a tutajt. Pillogva körülnézett, s az emberekhez fordult. - Hé, emberek, szedjük a motyónkat s gyerünk! Reggelig az urak őrködnek itt! Az emberek, még Miska is, megértették a tréfát, s kezdték az eleséget sebesen visszarakosgatni a tarisznyájukba. Csillagot majd a guta ütötte meg. - Őrizze ám a maguk rozoga tutaját a mennybéli szentháromság! S úgy lefutottak a tutajról, mint a nyulak. Csillag még visszakiáltott: - De ha itt nem lesztek, mire a hatóság kiszáll, ülhettek a börtönben ítéletnapig! - Nono, Csillag! - üvöltött Tollagi. - Ha én kiszállok, beszekerezek Aradra, s panaszt teszek, hogy védelmet kértünk tőletek, de ti gyávák voltatok, s nem mertétek vállalni, fogadok, délre kiráznak benneteket a pandúrgúnyából! Mert a pandúrnak megfutni nem szabad! Senki sem válaszolt. A pandúrok lovai ott legeltek valahol a füzes mögött, s Tollagi csak addig várt, míg a pandúrok felkapnak rájuk s elnyargalnak. Mindegy, hová. Akkor rádörmögött az emberekre. - Mindenki a helyére! Az emberek szétoszlottak, ő maga kilépett a tutajról, eloldotta a köteleket, gyorsan visszaugrott, s már surrantak is lefelé a szélesedő, békés vízen.
VIII Csütörtökön, úgy délután kettő felé érkeztek Makóra, a helytartó szekerei már várták őt, átrakodtak, a tutajosok tovább mentek, Miska meg a szekerekkel be a kastélyba. A bútorokat hamar lerakták egy üres szobába, ahová szánták is őket, s mert sem a helytartó, sem az az úr nem volt itthon, akivel Aradon találkozott Miska, maga az úrasszony jött az új bútorok megtekintésére és átvételére. Még fiatal, karcsú, szőke osztrák asszony volt, s már jócskán meg is tanult magyarul. Mindent apróra megnézett, minden tetszett neki, és rengeteget kérdezősködött Miskától, hogy melyik bútorrész hogyan készül, és hogy Miska is dolgozott-e az ő bútoraikon. - Igenis - mondta Miska, összecsapva bokáját. - Azt a szekrényt például egymagam csináltam. Az asszony ujjongott, gratulált. - Nagyon jó lehet, ki tud ilyet! Nem igaz? Miska zavartan vont vállat. - Hát - dörmögött -, talán. De munkának inkább nehéz. - Azt elhiszek - nevetett az asszony. - Te magyar vagy? - Igen. - Minket gyűlölsz? Miska meglepő választ adott. - A személyt talán nem - mondta tisztán. - Az ember. - Kanyarított a kezével. - Az egészet igen. - Miért? - 49 -
Miska leszegte a fejét, úgy felelt. - Mert az már hatalom. Idegen. Rajtunk él. Az asszony hosszan elnézte. - Okos vagy - mondta aztán. - Na gyere, csinál írást! Átmentek két szobán, a harmadik volt az asszonyé. Olyan igazi, meleg, női otthon, minden csupa finom vonal, párálló puhaság. Az ablakon zuhogott be a kora délutáni fény, egy kissé megszűrve a parkban álló platánok leheletétől, odébb egy finom művű kis íróasztal, az asszony az elé ült, írni kezdett karcsú, szálkás betűivel, s hátraszólt Miskának. - Ülj le! De az moccanni sem tudott, mert ahogy fölemelte a fejét, a fénypászmán át ott állt előtte megdöbbentően, csodálatosan, szinte a lelkéből kilopva egy álombeli nő képe. Díszes arany keretben a „Boldogság” maga. Nem, a hajviselete egészen más volt, mint amilyennek ő magában látta igazában kétszer látta mindössze, a többi csak emlékezés volt -, más a ruházata is, de gyönyörű homloka, tekintetének mélysége, orrának finom rajza, szájának puhasága, álla, karcsú nyaka pontosan ugyanaz, hogy meg kellett remegni tőle, meghatódni, felujjongani, és azt kérdezni, ki ez? Élt ez? Volt? Vagy csak egy festő álma vászonra vetítve? És egyszerre minden összeszorult benne erővé, minden akarat lett, mert mindennél pontosabban s erősebben tudta, hogy ez, ez az ő igazi hivatása, ez a minden másnál nagyobb dolog: képpé fogalmazni, képpé alkotni lelke legmélyebb álmait! Laczát, a rettentő és igazságos erőt, a Szegénységet, az emberi kínt, és mindent, amit csak átélt életében vagy látott, és megragadt benne feledhetetlen és örök tartalom gyanánt. Az asszony felrezzentette: - No gyere! Írd alá írást! Az asszony egy elismervényt nyújtott neki, hogy a bútorokat átvette, és nagyon elégedett velük, s Miska, miután felvette a háromezer forintot, egy nyugtát írt alá. Bizony, a betűi gyakorlatlanok voltak; írása csaknem ákombákom, de hát egy asztaloslegény nem írhat úgy, mint egy főispáni helytartó felesége. Délután négy óra volt akkor. Az asszony marasztalta, hogy ekkora út után pihenje ki magát, de Miska még abban az órában gyors szekérre ült, s másnap este már le is számlálta gazdája kezébe a pénzt. Hat hétre rá megbetegedett: másodnapos váltólázat kapott. Hogy a marosi szúnyogok csípésétől-e vagy mástól, senki sem tudta megmondani. Még a tudós aradi orvos sem, akivel két hétig hiába kezeltette magát. Akkor hazament a nagybátyjához, aki akkor Gyulán lakott, s ott csaknem nyolc hónapig nyomta az ágyat.
IX Nyolc hónap nagy idő. Betegségben különösen az. Összetörhet vagy felemelhet egy embert. Sors és talán a minden erejét napról napra mind kegyetlenebbül megfeszítő akarat dönti el. Miskát fölemelte. Sorsa? Akarata? Mindkettő együtt? Nyilván mind a kettő. De élete legborzalmasabb korszakának nevezte ezt az időt sokáig. Gyula legjobb orvosát hívatták hozzá, s annak Miska teljes őszinteséggel elmondott mindent. De az csak a fejét rázta. - Nem. Annak egész mások a tünetei. Ez malária. S elkezdte malária ellen kezelni, megétette, megitatta, testébe dörzsöltette az 1861-es hazai orvostudomány minden malária ellen való szerét. De nem használt semmi. A páratlan napokon a láz, mint valami vérben alvó állat, pontosan megérkezett. Általában reggel nyolc óra felé. Miska már előre reszketett. - Itt van! S ott volt. Fejfájással kezdődött. - 50 -
Előbb tompa, leverő fájdalom volt, kioltott testből-lélekből minden életkedvet. Hogy ismerte már! Néhány perc múlva olyan szaggató fájdalom lett belőle, hogy Miska nyögött és üvöltött. Hánynia kellett, hogy majd megölte a szégyenkezés. De nem bírta visszafojtani, s már érezte, hogy elkezd borzongani az egész teste. Borzongása mind hevesebb lett, hideglelésbe ment át, mely rázta, dobálta, sokszor szinte kivágta az ágyból. A foga úgy vacogott, hogy a másik szobába is áthallott. Rettenetes volt. Néha öt óra hosszáig is eltartott. Néha tovább is. Végre elkezdte érezni, hogy itt a láz. Ezt mindig úgy fogadta, mintha egy magas, kimondhatatlanul jó tekintetű férfi lépett volna be hozzá. Atyusnak tartotta ezt a férfit, bár az arcát sohasem tudta egészen kivenni, csak a tekintetéből s a szép kézmozdulatából következtetett. - Atyus! Atyus! - kiabálta vacogó szájjal. És elsírta magát. De néhány pillanat múlva mohón örülni kezdett, arca, teste paprikapirossá vált, láza egyre emelkedett, olyan vad izzadás lepte meg, hogy fürdött a verejtékében. Mosolygott, s mire takarót cseréltek rajta, már olyan mélyen aludt, mintha egész nap erdőt irtott volna. Kiabálhattak, zöröghettek mellette, a pillája sem rebbent. Másnap reggelre mintha elfújták volna az egész betegséget. Gyenge volt ugyan, de semmi baját nem érezte. Felöltözött, farkasétvággyal falta fel a reggelijét, aztán vette a rajzszerszámait, az ablak előtt álló karszékbe húzódott velük, s buzgón rajzolni kezdett. Szobájában sok rézkarc csüngött a falon, leakasztott egyet, maga elé tette, s elkezdte másolni. Nem valami jól sikerült a másolat. Összetépte, újra nekifogott. Most minden figyelmét összeszedte, balról kezdte a munkát, úgy haladt jobb felé (ez lett aztán egész életében, még a nagy műveknél is, a módszere), s nem nyugodott, míg másolata pontosan nem egyezett az eredetivel. Így tett aztán minden képpel. Elleste a rézkarcolók rajzi módszereit, magát a lényeget is, hogy plaszticitást a fény és árnyék megfelelő elosztásával adnak a képnek, hogy a vonalak finomságából vagy vastagságából adódik a képek lágysága vagy keménysége és így tovább. Igyekezett a dolgok mélyére hatolni a hosszú hónapok alatt, míg idegen képekből tanulta a rajzolás művészetét. Eszeveszett munka volt ez, vad és elszánt önképzés, fullasztó és levegőtlen rabszolgaság, s néhány hónap múlva agya, lelke, egész élete tiltakozni, majd lázadni kezdett ellene, de ő nem engedett. Végignézte másolatai egész tömegét, s maga megállapította rajtuk a rajzban való kétségtelen haladást. Néhol már nem is egészen egyezett a másolat az eredetivel, ám ezek nem hibák voltak, hanem az eredetinek a maga legbelsőbb érzései alapján való tökéletesítései. Mikor erre rájött, ujjongó öröm fogta el, hisz, ha nyomokban is, önmaga feltörő egyéniségével nézett szembe. A fiatal asztaloslegény, legbenső énje szavát követve, bele mert javítani egy-egy gyakorlott rézkarcoló vagy metsző munkájába. Ettől a pillanattól fogva sohasem volt teljesen egyedül. A rideg és már-már elviselhetetlen magány egy része leszakadt róla, s úgy érezte, mintha ezen a résen át valami fény, valami napsütés kísérné léptéit, gondolatait, beteg testét, lelke moccanásait. Önmaga apró kis fénye volt ez, amely még vadabb munkára kényszerítette. A váltóláz olyan hirtelen múlt el róla, mint ahogy kezdődött. Mégiscsak malária lehetett. Ötvenéves korában is sokat tűnődött ezen. Esténként megült műterme meghitt sarkában, és próbálta elemezni: mi is volt ez? De nem tudta. Csak azt, hogy fiatal volt még akkor, s mégis akkor érezte meg először az öregkor szomorúságát. - Az öregkorét? - kérdezte hirtelen magától. Megrázta a fejét és felelt is magának: - Nem. Sokkal többet annál. A Pusztulásét. De akkor ezt még nem sejtette. A dolog így történt. Egy májusi délutánon, éppen lázmentes napja volt, s a nagy Széchenyi-kép másolatát fejezte be - mikor a nagybátyja lépett be hozzá. - Nos, hogy érzed magadat? - kérdezte szokott rideg modorában. - 51 -
Ő vállat vont. - Csak megvagyok. Ma csöndesen. Holnap majd jön a láz. - Gondolod? - Biztosan. - Egy vagyont költök már erre az orvosra, és semmit se használ a kezelése? - Semmit. - Várj, magam veszlek a kezembe. Reök a homeopatia híve s tudósa volt, s kezelésbe is vette Miskát. A homeopatia egyik alaptétele a koplalás, s Miska annyit koplalt, hogy hetednapra megette volna a csillagos eget is. A következő délután kiszédelgett a konyhába, s az asztalon egy nagy tál hámozott répát talált. A szeme rányílt. - Élelem! Még benne volt nagybátyja figyelmeztetése, hogy ha a kúra alatt megszegi a koplalást, halálnak halálával hal meg, hát először csak csipegetni kezdett. Nyers répát ugyan még soha nem evett, de most rettentően ízlett neki. Egy darabig megmaradt a félénk csipegetésnél, aztán harapni kezdett, úgy felfalta az egész tál répát, hogy csak úgy harsogott a szája. Aztán visszament a szobájába meghálni. Befeküdt az ágyba, mellén összekulcsolta a kezét, várta az elmúlást. Ahogy ott várta, elaludt. Mélyen, álomtalanul aludt reggelig. Reggel nyugodtan, tiszta fejjel ébredt. Felült, csodálkozott. - Élek! Ez volt az első gondolata. A második: - Nos, ha élek, akkor tüstént itt a láz! Mert éppen lázas napja következett volna. Hát várta. Nyolcig, tízig, délig. Nem jött. Akkor felkelt, felöltözött, kiment a konyhába. - Marcuskám - fordult a nénjéhez, akit leány kora óta Marcusnak becéztek -, ebédet kérek. Az cinkos mosollyal nézett rá. - És a kúra? Miska legyintett. Az asszony bement vele a szobába. - Te - kérdezte -, tegnap délután itthagytam a konyhában egy tál legyalult répát. Este kerestem, nem volt sehol. Valaki biztosan megette. Nem tudod, hogy ki tehette? Miska fölnevetett, ezt a rokonát nagyon szerette. Szép volt, mindig tiszta és jóindulatú. - De igen - mondta jókedvűen. - Én. - Haha! - nevetett az asszony. - Tudtam. - Már csaknem éhen haltam, Marcus! - fakadt ki Miska. - Ez a homeopatia a legnagyobb butaság. - Az hát! - nevetett az asszony. - De Pista bátyád hisz benne. Még jó, hogy nincs itthon. Tegnapelőtt elutazott. - Hová? Az asszony vállat vont. - Nem tudom. Biztosan politika. - Lehet. A hét végéig nyilván magunkra leszünk. Ne félj, feltáplállak ezalatt, amennyire csak lehet. A konyha felé hallgatódzott. - Várj! Kiment. Kint nem volt senki, csak Panni, a leány. Azt kiküldte valami szesszel, egy tálcát megrakott mindenféle élelemmel, s besuhanva a szobába, odatette Miska elé. - Egyél! Miska valóságos rajongással dőlt neki az ételnek, s egy cseppig megevett mindent. A nénje csak csodálta. - Micsoda étvágyad van, hallod! Nem leszel rosszul? - Én? - nevetett Miska. - 52 -
Az étel ereje oly tüzesen futott szét benne, hogy szinte pörkölte belül. S egyszerre megérezte, hogy a váltóláznak vége. De testében, idegzetében gyenge volt még. Nénje nyakába borult. - Ó, Marcus! Köszönöm! Úgy ölelte, mint a vízbefúló, akit partra húztak. Az asszony gyengéden visszaölelte. - Mit köszönsz, te bolond? Miska zavarba jött. - Hogy így szeret - motyogta végül. - Nono - mosolygott tréfásan az asszony. - Persze hogy szeretlek! Hiszen legény vagy, vagy mi! Miska elpirult. - Szép kis legény! - mutatott végig magán. Valóban látszott rajta a lábadozás nagy gyengesége, az ina reszketni kezdett. Az asszony látta. - Feküdj le - mondta gondoskodó szeretettel -, s aludj! Este majd benézek hozzád. Ha ébren vagy, hozom a vacsorádat. Ha alszol, nem zavarlak, amíg csak magadtól fel nem ébredsz. Segített neki levetkezni, mert Miskát már környékezte az álom, befektette az ágyba, hónaljig betakarta. Miska tizenhat órát aludt egyfolytában. Mikor felébredt, bőre száraz volt, nem izzadt semmit, agyában, idegeiben erőt érzett s nagy tisztaságot. Nem is szédült. Mindent határozott körvonalakban, reálisan látott maga körül. Heves éhséget érzett. Kinézett az ablakon, s a világot szépnek találta. Panni ment át az udvaron, két kannával a karján. Azt nézte. A kútnál vizet húzott, megtöltötte a kannákat, s jött vissza a ház felé. Két szép, fiatal keble ringott a lépteire. Miskának fejébe szaladt a vér, s lehunyta a szemét, mert a lány szinte vakította. - Akár a nap! - futott át az érzékein. A nagynénje benyitott, tekintete végigszaladt a betegén. - Nos? - kérdezte mosolyogva. Miska megrázkódott, aztán ő is nevetve felelt. - Borzasztó éhes vagyok. - Látom - felelt. De valami csiklandós volt a hangjában, mint aki látott mindent. - Mosdjál meg, öltözz fel, hozom a reggelit. Visszament, Miska nézett utána és nem szégyellte magát. Ennek az asszonynak, aki pedig nem volt vér szerint való rokon, akár az egész valóját fel merte volna tárni. Ebben annyi kedvesség volt, annyi jóság, annyi élet. Ebből a világ legboldogabb és legboldogítóbb asszonyát tudta volna faragni egy arra való férfi, de a komor, zárkózott és élni nem tudó Reök mellett csak a romjai maradtak meg egyéniségének. A legény csapkodta magára a vizet, aztán felöltözött. Ma különös jókedve volt. Ahogy loboncos haját fésülte, csak úgy csapkodtak belőle az áram sűrű szikrái. Megjött a reggeli - öt tojásból rántotta, két sonkaszelettel -, pillanatok alatt felfalta. A nénje nevetett. - Olyan éhes vagy, mint egy harmadnapos férj. Mindketten hangosat, egészségeset nevettek. - No, az igaz! Miska szeme felvillant. Az újuló erő robbant benne. - Marcuskám - rikkantott vidáman -, maradjon itt, lerajzolom! - Engem? - nevetett az asszony. - Vén csoroszlyát. - Nono! - kacagott Miska. Mert a nénje dehogy volt csoroszlya. Most jár a harmincegyedik évében, de illendőségből a ruháival öregítette magát az urához. Miska hozta a rajzeszközeit, s elkezdte a nénjét rajzolni. Ez most már nem a régimódi rajzolás volt. Az új, amelyet betegágyában a képekből s önmagától tanult. Amelyben már a lélek is benne volt. Csak úgy égett az arca. A nénje nézte. - Te - mondta neki -, úgy ég az arcod, mint a tűz! - Úgy jó! - Téged az Isten is piktornak teremtett! - Én is azt hiszem. - 53 -
Egy parányi csönd, aztán: - Úgy nézem, egészséges vagy. Ne feküdjél ezentúl nappal ágyban. - Nem is. Az ággyal végeztem. - Nono! - Nappalra! Fölnevettek. - Ó, te! Az asszonynak hirtelen eszébe jutott valami. Micsoda asszony lehetett volna! Egyet villant a szeme. - Akkor kiszellőztetem az ágyneműdet. Feleletet sem várt, kiáltott. - Panni! Az bejött. Megállt. Nem volt több tizennyolc évesnél. - Itt vagyok, tekintetes asszony. De a szeme Miskára fordult, s egy pillanatig rátapadt. - Hordd ki a fiatalúr ágyneműjét a napra, hadd szellőzzék! - Igenis - bólintott. - Hát már nem beteg? Miskától kérdezte, de az asszony felelt. - Egy fikarcnyit sem! Nem csodálnám, ha eddig is csak mókázott volna velünk! A leány fölnevetett. - Itt sem ártana szellőztetni - mondta egyszerűen. S már ugrott is, nem várt parancsra. Minden ablakot kinyitott, ami csak volt a szobán, s olyan légvonatot csinált, hogy csak úgy hordta a függönyöket. - Mintha három folyót eresztett volna be - mosolygott Miska. - Szinte fürdik benne az ember. - Nem fázol meg? - kérdezte az asszony Miskától. - Ettől? - felelte a leány Miska helyett. - Hiszen akár a méz. S hirtelen zavarba jött, hogy ő felelt, mikor nem is kérdezték. Zavarában összekapta Miska dunnáját, párnáját, s lángvörösen kifutott vele. Ott megpaskolta, s a hátsó udvar kerítésének élére tette őket. Olyanok voltak ott, mint az eleven testek: szinte szárnyalva terültek a nap alatt. A lány nézte őket, aztán mélyen elpirult. Mert az ő dunnája is ott száradt még a kerítésen, s az egyik sarkát Miska dunnája csaknem eltakarta. Odaszaladt, hogy nagy lendülettel odább rántsa a magáét, de mégis úgy igazította el, hogy a két takaró azért érintkezett. „Istenem - gondolta -, milyen bűnös vagyok!” De valami borzasztó jó áradt a két takaró érintkezéséből, s nem bánta, ha bűnös is. - Ne haragudj, Jézusom, hiszen csak egy leány vagyok! De valamiből, talán a napsütésből, érezte, hogy az nem haragszik. Hogy haragudhatnék? S vidáman ment vissza a díványon levő holmikért. Mert akkoriban még úgy volt, hogy egy ágyhoz két felszerelés járta. Bőség volt, s mutogatni kellett. A lány ott ment el Miska háta megett, s ahogy hozta az ágy második párnázatát, belekukkantott a készülő képbe. Csaknem leragadt az ámulattól. - Jé! - kiáltott fel. - Tisztára a tekintetes asszony. Buta volt szegényke, de oly friss és szép, mint egy bimbó. - Tetszik? - fordult hátra Miska. - Nagyon! - suttogta a lány. - No menj! - mondta játékos hangon Miska. - Menj, mert tüstént bekaplak. Ham! - Jaj! - rikkantott a lány, s megszökkent az ajtó felé. De azt még felfogta, hogy a fiú szeme csupa forró pára, s tudta, hogy az övé is ilyen lehet, mert valahogy nem látott semmit maga körül, csak Miska tekintetét. - Te - nevetett fel az asszony, mikor már a lány kiment -, el ne bolondítsd nekem ezt a fiatal leányt! - Én? - kérdezte ártatlanul Miska. - Hiszen csak tréfálok. - Ó, te zsivány - csillant meg az asszony foga -, még hazudsz is? Dolgozz, mert nincs időm sokáig itt üldögélni! - 54 -
De volt. Még két órát ült ott, mire Miska készen lett a rajzzal. Nagyon jól sikerült. Az aszszony fölállt és megnézte. - Gyönyörű! - kiáltott fel. - És mennyire hasonlít! S rögtön rá: - Ugye, nekem adod? Miskában bent volt az ördög. - Árért! - mondta egy kis nevetéssel. - Affenét! - nézett rá megütközve az asszony. - S mit kérsz érte? - Egy csókot! - vágta ki Miska. - No - mondta az asszony tréfásan -, gyere! Ezt hamar meg kell adnom, míg kettőt nem kérsz! Tartsd az arcod! De Miska, ahogy a szép női száj ott volt előtte, maga sem tudta, hogy történt, hirtelen átkapta az asszonyt, magához ölelte, s hosszan, hevesen szájon csókolta. Az asszony úgy meglepődött, hogy nem is tudott tiltakozni, néhány pillanatig tűrte a csókot, aztán egyszerre hőség futott át rajta, elpuhult, s már majdnem kezdte a csókot visszaadni. Csak egy villanás volt az egész, már fel is ébredt a kábulatból, ellökte Miskát, némán rámeredt, s valami olyasmi volt a tekintetében - erő, feketeség, fenyegetés -, hogy Miska szinte megijedt tőle. - Te! - mondta akkor az asszony pihegve. - Ne gyújtogass te engem itt, mert ha én rád öntöm mind azt a jeget, amivé itt lett az életem, úgy belefagysz, mint a téli karó a földbe. - Bocsásson meg! - rebegett Miska, és nagyon szégyellte magát. - Nem is tudom, hogy történhetett. Én nem akartam. - Nem? - kérdezte élesen az asszony. - Hát akkor ki akarta? Talán én? Felkiáltott. - Én?! Csönd. - Nem. - Rázta Miska a fejét. - Egyikünk sem. Csak... - Nos? - Olyan szép volt a szája! - Mi? - mondta az asszony megdöbbenve. - A szám? Lehunyta a szemét. - Egy öreg, elfonnyadt száj? Az enyém? Legyintett. - Eh! Fogta a rajzot. Indult. - Megfizettem érte. Igaz? Miskára nézett. Az lesütötte a szemét. Dadogott. - Bocsásson meg. Az asszony felcsattant. - Ne kérj már annyiszor bocsánatot. Még megsértődöm. Kisietett. Az ajtóból visszaszólt: - Menj már levegőre egy kicsit. Elposhadsz idebenn! Aztán becsukta maga után az ajtót, s bement a szobájába, de annak nem csukta be az ajtaját. Türelmetlen volt. A képet letette az asztalra, aztán a tükréhez futott, s elkezdte nézni a száját. „A szám? - gondolta. - A szám? A szám?” Egy pillanat alatt finomra szépült az arca, s olyan karcsúnak érezte magát, mint lánykorában. Eszébe jutott egy régi dal. Halkan énekelni kezdett, csak úgy magának. Egy kortyot ittam csak éppen, S rám nyitottak. „Mit csinálsz?” Egy korty vizet ittam, anyám. Egy korty vizet egy leány. Az nem sok talán? S nem vétek talán? - 55 -
„Milyen régi ez a dal! - gondolta. - Anyám leánykorából való, tőle tanultam.” Hirtelen fülelni kezdett, meghallotta Miska lépteit, amint ment ki a szobából. Utána kiáltott: - És menj be a borbélyhoz is, te nagy legény, mert úgy szúrsz, mint egy sün! Miska megtorpant a küszöbön s visszaszólt: - Igen. És dobogott a szíve a hangtól és a bizalmas mondattól is, amely a csókra utalt. Érezte, hogy arra. Megijedt, hirtelen kisurrant. Az asszony meg énekelt tovább. Egy korty vizet ittam, anyám. Egy korty vizet egy leány. Az nem sok talán? S nem vétek talán? Akkor a leány lépett be, s az asszony elhallgatott. - Mi az, Panni? - kérdezte vidáman. Az is mosolygott. - Mi legyen az ebéd, tekintetes asszony? Az asszony ránézett. - Eredj - villant a foga -, fogj meg három csirkét a februáriakból. Érted? Rántott csirkét ebédelünk! - Rántott csirkét? - ámult a leány. - Miféle ünnep van ma? Most az asszony ámult el. - Ünnep? Aztán felvillant a tekintete. - Semmi - mondta. - Csak rántott csirkét akarok enni. Siess! S erősen, telten felnevetett. De aztán elkomolyodott, és sok minden fordult meg az agyában. Mégis délre az ebédlőben teríttetett kettőjüknek. Miska jóval déli harangszó után érkezett meg. Köszönt, leült, rettentő zavarban volt. - Megnyírattam ezt a vad loboncot - nyúlt a hajához, zavara palástolására. - Igen - bólintott az asszony. De jól látta, hogy meg is borotváltatta magát. Mégsem szólt, csak az ebédért kiáltott. Mikor a lány a rántott csirkét hozta, Miska meglepődött, s pontosan azt kérdezte, mint a leány. - Rántott csirke? Miféle ünnep van ma? Az asszony megrándult, s csak akkor felelt, mikor a lány kiment. - A bocsánatkérések és a megbocsátások ünnepe. Miska lehajtotta a fejét. - Még mindig haragszik? - kérdezte bűnbánóan. Ettek. - Nem - mondta sokára az asszony. - Nem is haragudtam. - Hát akkor? - nézett fel Miska. - Egyél - szólt az asszony. - Ezért van ma rántott csirke. Hosszan, némán ettek, aztán a lány lehordta a tányérokat. Akkor Miska megszólalt. - Mégis haragszik, látom. Az asszony ránézett. - Ostoba! - mondta csöndesen. - Egy nő sohasem haragudhatik igazán ilyesmiért, hiszen ez az életeleme. Különösen nem haragudhatik, ha ilyen öreg, mint én. - Nem öreg! - mondta Miska hevesen. - Nem! - felelte az asszony. - Harmincegy leszek. Mi az? Én még tudok meggyúlni és lobogni, mint a láng! Érett vagyok és kopatlan! Fölugrott, felvágta a hálószoba ajtaját, benyitott. - Két rideg ágy! - mutatta. - Isten engem úgy segéljen! Becsukta az ajtót, nyíltan Miskára nézett. - Én - mondta forrón és határozottan -, tudnék olyan szeretőd lenni, hogy míg élsz, sohasem felejtenél el. A Pista bátyád felesége vagyok, de tudnék! - 56 -
Lélegzetet vett. - De hogy képzeled? Éjszakánként várjam meg, míg ő elalszik, és surranjak át hozzád, mint egy cseléd? Nos? És remegjek nálad, hogy hátha felébred? Vagy nappal lessük az alkalmat? Bújjunk? Reszkessünk, hogy nem vesz-e észre bennünket valaki? Míg azt nem érzem magamban, hogy minden mértéket elvesztettem, és belül csupa szenny vagyok? Egy ringyó, aki már nem törődik semmivel? Miska olyan volt, mintha villám szaladt volna előtte villám után. - No jó - folytatta az asszony -, még az is lehet. De mi lesz velem, ha elmégy? Mert ilyen ember elmegy, ha öt kötéllel kötik is meg. Neked ez a sorsod. A hivatásod. Festő vagy, mész az álmaid után. De mi lesz velem, ha itthagysz? A mellére mutatott. - Itt mi lesz? Hogy lesz itt csend? Béke? Megalkuvás? Miska szinte félt tőle, olyan féktelen erő áradt belőle. Hallgattak. Az asszony pihegett. - Hallgatsz? Lassan lecsillapodott, akkor megfogta Miska kezét, s vitte a saját szobája felé. - Gyere! - mondta. - Mutatni akarok neked valamit. A női szoba heverője fölé mutatott: ott függött Miska bekeretezett képe. Mert ahogy Miska elment, ő is futott, és gyönyörű keretbe rakatta a képet, üveg alá. - Bekereteztette? - hatódott meg Miska. - Igen - felelt az asszony. - Szép? - Nagyon! - Csak neked tartozom érte. - Hogyan? - bámult rá Miska. - Hisz... - Csitt! - mondta az asszony. - Te egy csókot kértél érte, de csak te csókoltál meg engem, én téged nem. Igaz? - Igaz. - Most törleszteni akarok. Átfogta Miska nyakát, s hosszan, hevesen szájon csókolta. Az vissza. Ezért ő megint. Vad csókolódzás kerekedett, hogy az ínyük csupa vér volt már. Akkor a fiú fel akarta kapni az asszonyt, de azt olyan erő szállta meg, hogy egy pillanat alatt szétvágta a fiú karját, és kibújt az ölelésből. - Elég! - lihegte. - Végezzük ezzel! Jó? És felejtsük el! Nem is menekült, annyira biztosnak érezte magát. - No menj! - szólt Miskára. De az ajtó előtt megállította. - Ez az ajtó sohasem volt kulcsra zárva - mutatott a két szobát elválasztó ajtóra -, ezután sem zárom be, pedig talán úgy kellene. De én a kezedbe teszem le ezek után magamat. Ránézett. - A lelkiismereted közepébe. Csönd. - No jó - mondta. - Menj, aludd ki magad a kertben, a nagy körtefa alatt. Az alá nem süt a nap. Majd vitetek ki pokrócokat. Mire Miska becsukta az ajtót, már hallatszott is az asszony hangja: - Panni, vigyél ki két pokrócot a nagy körtefa alá! Végigvetette magát a pokrócon, s szeme nyomban lecsukódott. - Várjon - mondta a lány sietve -, még hozok párnát! Befutott, de mire kiért, Miska már aludt. Mit csináljon most? Letérdelt melléje, egyik karjával felemelte a fejét, a másikkal alácsúsztatta a párnát. Egy kicsit így maradt. Miska kinyitotta a szemét, de az tejes volt az álomtól. - Ki az? - kérdezte alig érthetően. - Én - felelt a lány. - Jó - bólogatott félálmában a legény. - Feküdj mellém. - Most nem lehet - suttogott a leány. - Itt megláthatnak. - Igaz - dadogott Miska. - 57 -
S már újra aludt. A lány füléhez hajolt. - Estére - suttogott. De ebből Miska már semmit sem hallott. A lány felállt, egy darabig nézte a fiút. „De gyönyörű ember!” Odább ment. Tudta, hogy bent az asszonya is alszik. Csak ő van itt ébren. A leány. A május hullámai csaptak át rajtuk. Rezedák, kakukkfüvek, a terebélyesedő szőlők illatos ereje. A nemrég duggatott hagymáké. A kaporé. Ismeretlen dolgoké. Darazsak röpködtek, s akkora lett a csönd, hogy szinte hallani lehetett a délutáni nap lépteit, amint apró, aranyos lábaival ott futkos a füvek és a növények között. Hallotta. Szorongás fogta el. „Jaj.” De csak magában. Aztán kitépte magát az erők közül. „Megyek a Körösre, megfürdöm!” Mert a Fehér-Körös akkor ott kanyargott a város alatt. Befutott a konyhába, szappant csavart a törülközőjébe, aztán, mintha űznék, lábujjhegyen ki a tornácon át. Szemben egy kis utca, az vitt a Körösig. „Anyám - suhant át a lányon az anyai figyelmeztetés - mindig azt mondja: Légy tiszta!” Hirtelen megállt. „Miért mondja ezt? - kérdezte. - Mit akar vele?” Futni kezdett. Futtában hirtelen az jutott eszébe, hogy míg ő odajár, a legényt és az asszonyát akár meg is gyilkolhatják, hisz nincs otthon senki! Ő meg nem zárta be a tornác ajtaját! Megreszketett. Magában látta őket átvágott torokkal feküdni, köröttük minden csupa vér. Meg is állt. Mit csináljon? Csaknem visszafordult, de a víz úgy húzta, mint a mágnes. Futott lefelé. „Tisztának kell lennem!” Leért. Egy kicsit pihegett. Tudta, hogy előbb le kell hűlnie, nehogy tüdőgyulladást kapjon. Levetkezett, elfeküdt a nádas védelmében, úgy várta meg, míg lehűl. Mikor már a szíve rendesen vert, beállt a vízbe, s előbb meglocsolta vele magát, s csak aztán ugrott bele lubickolni. Nem sokáig, mert a rémes kép siettette. Hamar felállt, a szappannal nagy habot vert a testén, aztán megint belefeküdt a csobogásba, jó langyos volt, háromszor is megfordult benne, aztán ki, megtörülközött, s a nap pillanatok alatt megszárította. Felöltözött, s rohant haza, agyában az űző képpel. De nem volt semmi baj. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Az egész ház aludt, nem is tudták, hogy egyedül hagyta őket. Kiült hát a tornácra, valami kézimunkával babrált ott, s közben halkan, zümmögve énekelt. Ötkor kijött az asszonya, szeme még egy kicsit dagadt volt az álom páráitól. Odament hozzá, mert a lány nem vette észre. - Mit csinálsz? Kivette kezéből a kézimunkát, megnézte. - Szép - adta vissza. - Akár te magad. Ebben volt egy pici, játékos él. - Ó - mondta a lány. S elpirult. - Ne pirulj el! - szólt rá az asszonya. - Ilyesmitől nem szabad elpirulni! A lány felé szimatolt. - És olyan szagod van, mint a napnak. - Lehet - felelt a leány, s már állt az asszony előtt szemlesütve. - Egész délután itt kézimunkáztam, jól átsütött a nap. - Nem jó a sok nap, vigyázz! - intette az asszony. - A fiatalúr? - Nem tudom - felelt a lány. - Talán még alszik. - Ó, te - nevetett az asszony. - Hát meg se nézted? A leány nyelt zavarában. - Nem. - 58 -
Aztán nyomban hozzátette: - Nem szabad az alvókat nézni! - Miért? - csodálkozott az asszony. - Nem tudom pontosan - felelte a leány. - Babona? - kérdezte az asszony. - Az - bólintott a leány. - Azt mondják, hogy aki az alvót nézi, elrontja az álmát. - Jól van, boci! - nevetett az asszony, s kedvesen barackot nyomott a leány fejére. - Menj, keverj eledelt a kacsáknak, s etesd meg a disznókat is. A leány perdült, kötényt kötött maga elé, a kamrában gyorsan megkeverte a kacsák eledelét, s vitte az állat-udvarba, aztán visszajött, vizet tett egy nagy sajtárba, a kamrában megkeverte korpával, s szaladt vele az állatokhoz, anélkül hogy a súlyos sajtártól meghajolt volna a dereka. „Kemény lány - gondolta az asszony. - Tizennyolc éves, és milyen erős! Akár egy szép, fiatal fa!” Lehunyta a szemét. „Nyír! - gondolta magában. - Nyírfa vagy hárs talán!” S hirtelen és váratlanul egy különös érzés: „Jó volna egy ágyban feküdni vele!” Egy pillanatig jólesett a gondolat, olyan volt, mint nyári forróságok idején egy kis friss, üde szél. Aztán valami mély ijedelem szakította szét az egészet. „Micsoda ostobaság ez - rettent meg az érzéstől. - Egy asszony fiatal lánnyal! Megőrültem én?” Beszaladt, s ijedten leült. Törülközőt nedvesített, a homlokára tette. Jólesett. „Ez az! - nyugodott meg. - A hűvöset kívántam.” S eszébe jutott a húga, akivel süldőleány korában együtt aludt. Neki volt ilyen hűvös teste, mint ennek a leánynak itt, biztosan ez juthatott előbb az eszébe. Miska csak jóval hat után ébredt, Nyöszörögve nyújtózkodott, s olyan érzése volt, mintha álmában tejet csurgattak volna az arcába, vagy mézzel kenték volna meg. „A fény - gondolta. - Meg a május.” Ismerte ezt az érzést. Felkönyökölt, akkor észrevette a párnát. „Hogy került ez ide?” Nem értette. Bement. A leány már bent volt. Bekészítette a tűzhelybe a rőzsét, hogy akármikor alágyújthassa, amikor rendelik. Arra riadt fel, hogy valaki áll mögötte. - Ki az? Felugrott, Miska állt ott. - Ó! Miska mosolygott. - Ha most megöleltelek volna? Egy pillanatig nézte, aztán kinyújtotta érte a karját, s magához húzta. A leány hagyta. Akkor a száját kereste, de a lány rémülten elrebbent. - Ne! Miska bólintott. - Kicsikém - mondta hangosan -, nem adnál egy tál vizet. Szeretnék megmosakodni. A lány fogott egy mosdótálat, kifutott a kúthoz, friss vizet húzott, a tálat egy kerek kis padra tette a kút mellett, teleöntötte hideg vízzel. Aztán megint befutott, törülközőt hozott s a saját szappanát, amellyel délután a Körösben mosdott. - Tessék! El akart penderülni, de Miskának akkor eszébe jutott a párna. - Te - kérdezte -, hogy került nekem párna a fejem alá? - Én tettem oda - mondta a leány pirosra válva. - Nem szabad olyan laposan feküdni. Aki így fekszik, szívdobogást kap, és szédült fejjel ébred. Miska elgondolkozott. - Igazán - mondta -; mintha emlékezném is valamire. A leány a vízre mutatott. - Ha végzett, ki ne öntse! - 59 -
- Miért? - csodálkozott Miska. - Csak! S beszaladt. Nemsokára belépett az asszonya. - Hol a fiatalúr? - kérdezte. A lány most gyújtotta el a vacsoratüzet, s úgy felelt. - Kint mosdózik a kútnál. Az asszony kiment. Miska ott állt a mosdótál előtt, s hevesen csapkodta mellére a vizet. Félmeztelen volt, kabátját, mellényét, még az ingét is levetette. - Jó reggelt! - köszönt rá az asszony. - Már azt hittem, nem ébredsz fel reggelig. - Elaludtam - mosolygott Miska. Az asszony nevetett. - Jókora tócsát vertél itt. - Beissza a föld, Marcus! Miska megtörülközött, de a háta közepét nem érte el, azt csak úgy csapkodta a kendővel. Az asszony kivette a kezéből. - Ej, ne idétlenkedj itt! Összefogta a törlőt, s lángoló vörösre törölte vele Miska hátát. - Így kell azt! S felnevetett. - No, ha ezt valaki látta, ahogy itt gyúrom a hátadat, alaposan hírbe hoztam magamat! Miska már öltözködött. Nevetett. - Nincs itt az ördög, Marcuskám! - Hátha! - mondta az asszony. Miska elkészült, s ki akarta önteni a mosdóvizét, de a lány már visított s rohant. - Ne öntse ki! Mondtam, hogy nem szabad kiönteni! Az asszony egy kissé bosszúsan szólt rá, maga sem tudta, miért. - Miért visítasz? Ez is babona talán? A leány csodálkozva nézett rá. - De hisz a fiatalúr arca bent volt a vízben! - No és? - kérdezte az asszony. - Ha így önti ki - mondta a leány -, az éjszaka rossz szellemei eljönnek, fölszedik a földről az arcát, és magukkal viszik. S akkor rontják meg, mikor akarják. Odament a mosdótálhoz, három keresztet rajzolt bele a mutatóujjával, hogy így széttörje a benne rejlő arcot, rálehelt a hullámzó vízre, aztán kiloccsantotta a földre. - Most már kereshetik - mormogta megnyugodva. Az asszony elnézte. - Te mindenre tudsz babonát? - kérdezte. A leány meglepő választ adott. - Ó, tekintetes asszony - mondta egy kis sóhajjal -, mi lenne a szegény parasztból, ha nem tudná az erős babonákat? Még a lelkét is széthordanák! S beszaladt. - Ostoba! - mondta az asszony. - Vagy ki tudja? - felelt csöndesen Miska. - Én sok babonát tudok, s néha azt gondolom, ha valami tudós ember egyszer összeszedné s rendberakná őket, nem valami régi vallás sülne-e ki belőlük? - Vallás? - ámult rá az asszony. - Az - bólintott Miska. - Vatha úr, azt mondják, valamikor erre lakott a hadaival. Az asszony meglepődve nézett rá. - Talán bizony pogány vagy? - kérdezte egy csepp gúnnyal a hangjában. - Nem - mondta Miska -; bár nem volna csoda. Nézzen csak körül, hogy a keresztény német mily borzasztóan fosztogat. A magyarnak lassan ágya sem marad. Talán Istene sem. Megvacsoráztak - az asszony megint az ebédlőben teríttetett, vacsora után a lány behordta kívülről az ágyneműt, megágyazott Miskának is, az asszonyának is, magának is, majd leszedte az edényeket. - Mosogass el, Panni - szólt utána az asszonya -, aztán lefekhetsz. - 60 -
- Igenis - bólintott a leány. - Kezitcsókolom. - Jó éjszakát! - biccentett az asszony. Miska ís felállt. - Mi az? - kérdezte az asszony. - Te is aludni akarsz? Hisz végigaludtad a délutánt. - Igaz. - No látod - nekem egy csepp álom sincs a szememen. - Nem lórumoznál velem egy kicsit? Vagy egy órát kártyáztak, de nem sok értelme volt a dolognak, mert állandóan az asszony nyert, Miska alig értett a kártyához. - Nos - csúfolta Marcus -, aki szerencsétlen a kártyában, szerencsés a szerelemben. - No nézd csak! - nevetett Miska. - Hát maga is babonás? Az előbb engem összeszidott érte. - Az igaz - védekezett az asszony. - Csakhogy ez nem babona, hanem amolyan szólásmondás. - Megkövetem - mondta Miska tréfálkozva. - Köszönöm - bólintott Marcus. Felállt, egy kicsit nyújtózott. - Álmos vagyok - mondta egy kis mosollyal. - Te is menj aludni, öreg, mindjárt leragad a szemed. Miska is felállt. Búcsúzott. - Jó éjszakát. - Jó éjszakát. - mondta Marcus. S azt gondolta: „Remélem, nem alszik a kislány!” Nem aludt. Nyitott szemmel nézte a mennyezetet, s karikák táncoltak a szeme előtt. - Tiszta vagyok! - motyogta forrón. - Vajon kijön-e? Kiment. Ő sem tudott aludni. A naptól átjárt ágynemű langyos volt, ledobta magáról. Fölkelt. Kiosont. Úgy lépett, mintha hónaljig érett rozsban járna. Levert valami bögrét. - Pszt! - hallott valami alig hallható hangot. Arrafelé ment. Lehajolt. Ölébe kapta a leányt, bevitte. A csillagok egyenként lestek be az ablakon. Másnap ebéd után megjött a bácsi. A gyönyörű napsütésben, mint egy nehéz felhő. A felesége szobájába ment. - Nos? - kérdezte az asszony, s olyannak találta lelkével az urát, mint egy idegent. - Mi van, István? A férfi Pesten járt, körülnézni a politikában, hogy nem nyithatna-e fent ügyvédi irodát, s nem költözhetnének-e fel mindannyian? Megrázta a fejét. - Semmi jó - mondta. - Ha így mennek a dolgok, az ősztől újra Gerendásra mehetünk. - Borzasztó! - mondta az asszony. - Megint az a sár. - Igen - mondta csípősen a férfi. - Még mindig jobb, mint néhány évi börtön. Szimatolnak utánam. - Ki mondta? - Károly. A lezárt aktákat újra revízió alá veszik. - Micsoda élet! - sóhajtott az asszony. - Már-már azt hittem, végre színházba ülhetek, koncerteken. Legyintett. - Károlyék? Ezek a bátyjáék voltak. - Megvannak - mondta a férfi. - Egy kicsit szűkösen. - A gyerekek? - Azok is. Most várják a harmadikat. Az asszony nézte az urát, s szeméből lassan kicsordult a könny. Végigfutott az arcán. A férfi látta. Felordított. - Ne bőgj! Csönd lett! A férfi arca egészen zord volt. - 61 -
- Hol van Miska? - Meggyógyult. - mondta az asszony. A férfinak ez elégtétel volt. Nevetett. - Ugye, mondtam, hogy a homeopatiától... - Fészkes fenétől! - mondta érdesen az asszony. - Egy fazék nyers répától! Attól igen! S elmondta az egészet. - Lehetetlen! - csóválta a fejét a férfi. - A homeopatia törvényei szerint meg kellett volna halnia. - Az emberi test törvényei szerint viszont él. Ha nem hiszed, nézd meg. Átmentek. Miska éppen a leányt rajzolta. Jó kép volt. - A folyónál is megbújhatunk, van egy jó helyem. Én minden délután megfürdöm ott. - Majd lemegyek veled - mosolygott Miska. - Jó? Ekkor léptek be, Miska észre se vette őket, a feleletre várt, de a leány felállt és köszönt. - Kezit csókolom. Erre fordult meg Miska. - Isten hozta, bácsi. - Szervusz. Kezeltek. Az asszony a lányhoz fordult kedvesen. - Menj, lányom, melegítsd meg az úr ebédjét. A bácsi még hozzátette. - Aztán keress fuvarost! Egy óra múlva itt legyen! Ahogy maguk közt maradtak, Miskával elmondatta gyógyulása történetét, aztán a képet nézte meg. - Hm - mondta elgondolkodva -, úgy látom, elég jók a rajzaid. Tudod mit? Te még több heti lábadozásra szorulsz, erre az időre beíratlak Fischerhez, a rajzmesterhez. Ismered? - Igen. Az a kis alacsony, mindig mocskos arcú sváb. - Nono! - mondta Reök. - Lehet ott tanulni. S amit ott összeszedsz, még nagy hasznát veheted a mesterségedben. Miska kiegyenesedett ültében. - Pista bátyám ez alatt az asztalosságot érti? - Mi mást értenék? - Akkor - nézett a férfi szemébe Miska -, meg kell mondanom, hogy én asztalos többé nem leszek! Nincs az a földi erő, amely engem még egyszer a gyalupadhoz láncolhasson. A nagybácsi annyira meghökkent, hogy alig jutott szóhoz. - De hát végtére is mi akarsz lenni? Hisz idestova felnőtt férfi vagy! - Festő! - mondta ki Miska oly határozottan, hogy Reök érezte, itt nem valami gyermeki álmodozásról, hanem immár megdönthetetlen férfiakaratról van szó. - Festő!? - kiáltott fel. - Van neked fogalmad, mi mindent kell tudnia egy festőnek? Anatómiát! Esztétikát! Perspektívát!... - Mindent megtanulok! Nem tök az én fejem! - Helyes! De miből élsz addig, míg tanulsz? Én szegény ember lettem, nem segíthetlek! Miska felvágta a fejét. - Egy pillanatig sem gondoltam erre - emelte fel a hangját. Keresztülvágom én magam akármilyen akadályon a festészet kedvéért, ha az asztalosságért, amelyet pedig utáltam, annyit éheztem, fáztam, rongyoskodtam. Most legalább van célom! Van ideálom! A rajzaira csapott. - És van tehetségem is, az egy Istenre mondom, s nem is amolyan mindennapos! Hogy lenne az - ütött a mellére -, ekkora gerjedelem mellett? Eljön az idő, Pista bátyám, hogy egy Gyula városa ki se tudná fizetni egyetlen képem árát! Reök csak bámult Miskára; ilyen elragadtatottnak még soha életében nem látta. Megvonta a vállát. - Jó - mondta -, tégy magad szerint. De megemlegeted még a magyarok Istenét, azt megjósolom neked. - Majd segít a magyarok Istene - mondta Miska. - De én is segítek neki segíteni! - 62 -
Reök kiment, megebédelt, beíratta Miskát heti három órára a szutykos Fischerhez, aztán felült a fuvaroskocsira és elment. Nem mondta, hová megy, nem mondta, mikor jön vissza. Fél napot volt itthon, és megdermedt körülötte az egész háztájék. De ahogy elment, ismét fölengedett és mosolygott minden; ismét jól és boldogan éltek hármasban.
X Miska ott ült Fischer mester szobájában, előtte valami gipszminta, s azt rajzolta. Tizenötödször ült már itt, de egyre növekvő utálattal. Nem ő tehetett róla. A mester elsősorban is reggeltől estig pipált, s Miska így tíz óra után már fuldoklott a füstben. Fuldoklott és köhögött. Másrészt olyan rendetlenség volt itt, mint a szemétdombon. A mestertől soha nem vitték el egyetlen művét sem, noha többször is dicsekedett vele, hogy ő valaha a bécsi festőakadémia növendéke volt. De hát az ilyen tudatlanságba merült, paraszti város, mint ez a Gyula, még csak meg sem tudja sejteni az ő tehetségét. Ezt nem Miskának panaszolta, hisz Miska nem tudott németül, hanem inkább a szomszéd bádogosnak, aki viszont sült német volt. Magyarul éppen csak annyit tudott, amennyi a kereskedéshez szükséges volt. Így meg-meglátogatta a mestert, hogy anyanyelvükön cseréljék ki keserű tapasztalataikat. De legjobban azért gyűlölte a pipás mestert, mert sohasem korrigált. Csak odatette eléje az egyik mocskos gipszfigurát, pontosan megnézte az óráját, s mikor az óra letelt, intett Miskának, hogy eleget tett vállalt kötelességének, mehet. S tizenöt óra alatt egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy legalább véletlenül hatvanegy percet számítson egy órának. Nem. Egy óra kerek hatvan perc volt nála, még akkor is, ha Miskának csak kétpercnyi munkára lett volna szüksége, hogy rajzát befejezze. - Nein! - állította meg. - Zwei Minuten? Wer zahlt mir das? Ilyen ember volt Fischer úr, precíz, és minden anyagi engedményre képtelen. - Eine Stunde ist eine Stunde! Amiben igaza volt, de utálta is az egész város. De most még csak tizenöt perc járt le az órából, hát Miska rajzolgatott. Nem sokat törődött a munkájával, inkább a városban és a városon kívül történt dolgok jártak az eszében. Meg azon tűnődött, hogy mi történhetett a lánnyal? Eddig mindig dalos kedvű volt s vidáman szökdécselő, most meg néhány nap óta messzenéző tekintettel járt-kelt, ha szólt hozzá, megrebbent, elpirult, sőt néha el is menekült előle. Soha nem tört semmit, most egyre-másra esett ki kezéből bögre, tányér vagy kanál. Az aszszonya megszidta, ő hallgatagon tűrte. Tegnap délután le akarta csalni a Körösre fürdeni, de a lány megrázta a fejét. - Ma nem megyek. - Miért? Akkor elpirult. - Istenem, milyen tudatlan egy férfi! Úgy vagyok, hát nem lehet ezt megérteni? És aggasztóan nyugtalan volt, nem tudta eltitkolni. Délutánonként kiült a kertbe, vagy elbámulta a kutat. Ült egymagában a tornácon, s a tekintete elrévedezett. Olyan meleg opálszerűség támadt a szemében, hogy az ember úgy érezte, mintha mindig messze nézne, s keresne valakit. „Milyen különös! - gondolta Miska keserűen. - Én szeretem, ő meg távolodik. Mennél inkább szeretem, annál inkább. Valami baja van? Miért nem mondja meg?” Egy pillanatban felbukkant benne: „Gyerek? Gyereket vár talán?” Legyintett. „Lehetetlen!” Csönd. „És ha mégis?” Megállt a kezében a ceruza. „Miért nem mondja meg? Hisz lehet tenni ellene! Marcus segítene.” Ezen elgondolkodott. De aztán megrázta a fejét. - Nem- mondta. - Vége. Milyen könnyen bezárja egy nő magában a kaput! A férfi, akit még tegnap szeretett, olyan lesz neki, mintha sohasem látta volna. Elgondolkodott: látott ő már ilyet az életben, nem is egyet. Hogy ma még együtt, és másnap már a nő árkon-bokron túl jár. - 63 -
Honnét van bennük ez a ridegség? Hogy egyszerre azt mondják: elég? Egy villanás alatt. Vagy lassan gyűl fel bennük, mert már mást választottak, s egyszerre könyörtelenné válnak, mint a kés? A férfi meg szenved. Miska felvágta a fejét. - Köszönöm - mondta. - Én nem szenvedek! Pedig máris szenvedett. De fogta a ceruzát, és kemény akarattal dolgozott tovább. Akkor kopogtak az ajtón, s a bebocsátó szóra egy férfi lépett a szobába. Miska oda se nézett, a mély férfihang németül kezdett beszélni a mesterével. Mi köze hozzá? Lehet, hogy most egy tímár jött, nem a megszokott bádogos. Beszélgettek, ő oda se füttyentett, szerette volna a munkát befejezni. Azt a gipszmintát - nagyon nyavalyás minta volt -, amelyet a mester eléje tett. Az utolsó órák alatt már mindig azon volt, hogy a rajzot az óra lejárta előtt befejezze. Az istenit a svábjának, majd ő megmutatja neki, hogy nem fog innét több félig vagy háromnegyed kész rajzot hazacipelni. Nekidőlt a munkának, s nem törődött a németül gajdolókkal. Legnagyobb meglepetésére az idegen otthagyta a mestert, odalépett hozzá szép, bársony ruhájában, s kedvesen mosolygó arccal bemutatkozott. - Szamossy Elek festőművész vagyok. Megnézhetném a rajzait? Miska csaknem a ceruzát ejtette ki a kezéből. - Hát magyar? - kérdezte. Az mosolygott. Tetszett neki ez a gőgös és érzékeny gyerek. - Persze hogy az vagyok - felelte kedvesen. - Most érkeztem Nagyváradról, a Wenckheimgrófék itteni kastélyába, hogy kijavítsam a régi családi képeket. Miska végignézett a férfin, s oly melegség öntötte el, hogy legszívesebben megölelte volna. - Ó, uram, az más! Bemutatkozott, és nyomban megmutatta a Fischernél rajzolt képeit. Odaadta az egész mappát. Szamossy elnézegette a rajzokat, aztán Miskára nézett. - Szeret rajzolni? - Nagyon! - Akkor - kérdezte hirtelen - miért tűr magánál befejezetlen rajzokat? Miért nem fejezi be őket? Miska Fischer felé bökött a fejével. - Mert a mesterem nem ad egy perccel se többet egy óránál. Akárhol tartok is a rajzzal, s másnap az Istenért sem adja oda a régi mintát. Mindennap újat kell kezdenem. Ostobaság ez, kérem - tette hozzá -, mert ha be akarom a rajzot fejezni, nem lehet a témába elmerülnöm, hajtanom kell, hogy készen legyek. Szamossy az egyszerű gipszmintára nézett. - Hogy érti - kérdezte némi kis gúnnyal - a témába való elmerülést? - Úgy, kérem - felelte egy kissé zavartan, de magában valami daccal Miska -; hogy a fény játéka ezen az egyszerű sablonon is más lehet esetleg, mint a szabvány. Lehetnek rajta bújó aszimmetriák, vagy egy lépéssel közelebb lépve, olyan árnyékok, amelyeket nem vesz észre így hat lépésről az ember. Nem is szólva arról, hogy más szemszögből nézve a figura egészen más lehet. Szamossy erősen a szemébe nézett. - És ön kíváncsi rá ebből a szemszögből is? - Már hogyne volnék kíváncsi - emelte fel Miska a hangját -, mikor festőnek készülök, s onnan esetleg egészen más formákat és fényjelenségeket láthatok! Szamossy most komolyan megnézte a fiatalembert. - És valóban festőnek készül? - Annak! - mondta Miska keményen. - Foglalkozásomra nézve ugyan asztalossegéd volnék, de ezt utálom. Én festő leszek, ha az ég a földdel összeér is! Szamossy elégedetten elmosolyodott. - Ekkora akarat viszi! - mondta célzatosan. Miska nyomban felcsattant. - 64 -
- Nemcsak akarat, uram, hanem tehetség is! Ha alkalmat adna nekem, hogy valahol megmutathassam a rajzaimat, esküszöm, nemcsak akaratot találna azokban, hanem - bocsásson meg - jócskán tehetséget is. Szamossy pattintott. - A kutyafáját! - mondta elégedetten. - Ön pillanatról pillanatra jobban tetszik nekem. Van önben valami, ami megragadja és meggyújtja az embert. Én nem tudom, kicsoda ön, de azt igen, hogy El Greco sem kezdte másként. Az pásztor volt. Millet paraszt. Mondok én önnek valamit. Lélegzetet vett, őszintén izgatott volt. - Engem minden délelőtt ott talál a Wenckheim-grófék képtárában, most csak festékeket venni jöttem a városba. Egy nap szedje össze minden rajzát, amit csak csinált életében, s én megígérem, hogy őszinte kritikával átnézem őket. Ki tudja, hátha egy nagy mester alszik önben. Rendben van? - Rendben! - kiáltott lelkesülten Miska. - Holnap délelőtt tíz óra jó lesz? - Jó! - bólintott a festő. - Ott leszek! - gyulladt ki Miska. - Hacsak beengednek. - Nyugodt lehet, beengedik. Hivatkozzék csak rám. - Köszönöm. Szamossy kezet nyújtott neki. - Hát akkor a viszontlátásra. Miska úgy megmarkolta a kezét, mint a satu. - Köszönöm - mondta csaknem kiáltva. - Meglátja, nem fog csalódni bennem! Összeszedte a cókmókjait, s Szamossyt még Fischernél hagyva elvágtatott. Otthon úgy robbant be a kapun, mint az eleven tűz. - Marcuskám! De rögtön lelohadt. A leány ott ült a kút káváján, arcát a napnak fordította, árnyéka mélyen beleért a kútba. Miska jöttére összerezzent. - Nincs itthon a tekintetes asszony - mondta szerényen. - A tekintetes úr megjött, s együtt lementek Gerendásra. Egy pillanatnyi lélegzetet vett. - Estére hazajön. - Köszönöm - bólintott Miska. Bement. A lány nézett utána, s azt gondolta: „Milyen szomorúságot okozok neki!” S közben nem is tudta, mit keresett itt a kútnál, hisz nem volt itt semmi dolga sem. Elvált hát a kúttól, ténfergett a kertben, azt gondolta, megöntözi a virágokat. De már nem lehetett ebben a hőségben, leforrázta volna őket. Megállt a körtefa alatt. „Itt aludt!” - gondolta meghatottan. Lehajolt, felvett egy korán elhullott aszúkörtét, közben térdre csuklott, és egy súlyos, tapadó csókkal megcsókolta a körtefa alatt a földet. Sírt. Aztán felszárította könnyeit, bement, bekopogott a fiúhoz. - A tekintetes asszony meghagyta, hogy főzzek ebédet - mondta halkan. - Mit parancsol? - Főzz, amit akarsz - felelt ridegen a fiú. A lány elsírta magát. - Ne bántson! A fiú ránézett. - Én? - kérdezte csodálkozva. S még egyszer: - Én? - Szóljon egy jó szót! - sírt fel a lány. - Vagy gorombát! Mindegy! Üssön meg! Hisz nem lehet így innen elmenni! A fiú nézte. Szép volt. A piros szalag a hajában még szebbé tette. - Elmenni? - hunyta le szemét a fiú. - Most legalább kimondtad. - Kimondtam volna már tegnap - mondta a leány és lesütötte a szemét. - De nem engedett be. - Nem! - mondta a fiú. A leány ránézett. Könyörgés volt a szemében. - 65 -
- Miért nem? Itt álltam az ajtajánál, kétszer is kopogtam. A fiú bólintott. - Hát akkor? - remegett meg a leány szája. - Hiszen tudja, hogy szeretem. Mindig is szeretni fogom, amíg csak élek! Arca eltorzult a fájdalomtól. - Vagy egy ilyen parasztlányba, mint én vagyok, csak úgy belerúgnak: mehetsz? - Nem! - mondta a fiú. - Ne fogj rám alávalóságokat. Sohasem bántottalak. - Nem! - mondta a leány. - Csak az este, mikor el akartam búcsúzni... - Búcsúzni - mondta vállat vonva a fiú. - Miért akarsz elmenni? - Én akarok? - kérdezte. - Én? Mikor itt a legjobb? - Hát akkor? - Beteg az anyám - hajtotta le a fejét. - Nem igaz! - mondta a fiú szinte durván. - Nem - ismerte be a leány. - Na látod - mondta a fiú. - Hazudsz. - Igen. - Miért? A leány arca elrándult. - Hát kérhetem én - sikoltott fel zokogva -, kérhetem én magát, hogy vegyen el feleségül? Miska meghökkent, de őszinte volt. - Nem - mondta tisztán. - Az én sorsom telje még messze van. Azt sem tudom, megérem-e? - No látja - mondta. - Nekem meg gyorsan férjhez kell mennem. - De miért éppen most? Miért gyorsan? - Mert anyám így akarja - s innét már úgy hazudott tovább, úgy vitte ki a fiút a valóságból, mintha napokig csak ezt tanulta volna. - Minálunk ez így van. Mikor az anya akarja, menni kell. Különben megtagadja a falu. - Borzasztó! - mondta a fiú. - Mint a barbároknál. Néhány percig oly mélységes csendben voltak, mintha a tenger fenekén ülnének, valamiféle súlyos és mozdulatlan bálványok. Bálványok rézből vagy ólomból. Akkor a lány hirtelen felszökkent. - Megyek, csinálok valami ebédet. Ma még én! Együtt ettek. A délutánt is együtt töltötték a körtefa alatt. Alig szóltak. Legfeljebb a leány mondott ilyet figyelmeztetve: - A mosdóvizet nem szabad egészben kiönteni, ne felejtse el! Vagy: - A borból mindig ki kell loccsantani egy kicsit, mielőtt iszik belőle. Egyszerre felugrott. - Fürödjünk meg utoljára! Becsukták a házat, leszaladtak a Körösre. Egy-egy bokor mögött levetkeztek, aztán neki a víznek. Az keskeny volt és elég sekély, de néhol akadtak mélyebb helyekre is, ahol úszhattak egykét karcsapásnyit. Mert a fiú már rég megtanította úszni a leányt. Most kiszaladtak a vízből, egy kicsit pörkölték magukat a napon. A mezőkön dolgozók talán látták is őket, de azok nem hagyhatták ott a munkát, ők meg nem törődtek velük. Olyanok voltak, mintha csak egymásnak élnének, s mást nem is látnának. Aztán hirtelen felöltöztek, felszaladtak, s már megint ott ültek a körtefa alatt. - Jó itt - mondta a leány. Hanyatt feküdt, lehunyta a szemét. - Ne sirasson ám - mondta egy idő múlva. - A leány ilyen. Egyszer van, aztán elindul, s elnyeli a tenger. Beállt az új lány. Nem volt csúnyább annál, aki elment, csak más volt. Szeme, szája, hangja, mozgása, mindene. Szőke volt, húszéves, és szép. Talán azért is fogadták fel, mert annyira más volt. Marcus mindent megmutogatott neki, mi hol van, tányérok, evőeszközök, kiskanalak, bögrék, s csakhamar látta, hogy nem csinált rossz cserét. - 66 -
Még kikérdezte erről, arról, megveregette az új lány vállát, s azt mondta neki: - Látom már, jól megleszünk egymás mellett. Mi a neved? - Erzsi - mondta jókedvűen a lány. - Kalmár Erzsi. - Szép neved van - mosolygott ő is. - Illik hozzád. A lány kezet akart csókolni, de ő nem engedte. - Nem vagyok én püspök! - mondta tréfásan. - Még püspökné sem. Hanem azért a főzésnél egy ideig melletted leszek, hogy megszokd a ház szájízét. - Persze! - nevetett az új lány. - Egy hét alatt a kezemben lesz itt minden. - No jó - mondta Marcus -, majd meglátjuk. - Megfordult. - Bemegyek, megnézem, fölébredt-e már az öcsém? De Miska még aludt, csak a léptekre rezzent fel. Rögtön felült az ágyában. Körülnézett, már tudott mindent. - Elment? - kérdezte. - El - bólintott a néni. Miska arca sápadt volt, s most vékony, szürke kuszákkal beszőtte a fájdalom. - Miért nem ébresztettek fel? - kérdezte keservesen. - Mire lett volna jó? - Hogy még egy kicsit lássam! - kiáltott fel. - Úgysem látom többet! Lehajtotta a fejét, s mint akit agyonsújtottak, úgy maradt sokáig. „Érdekes - gondolta a néni -, mennyivel könnyebben viseli az elválást egy nő, mint egy férfi. A nő egy-két hét, vagy legfeljebb egy-két hónap alatt megvigasztalódik. Igaz, hogy rendszerint megy valakihez, így könnyebb. A férfi egészen más. Ő legbelül egyedül marad, s elhordja magában a fájdalmat néha esztendőkig is. Nem mutatja, végzi a maga munkáját, de benne van. Együtt él vele, s csak soká kopik ki belőle. Ha egyáltalában kikopik.” Elgondolkodott. „Antal bátyám pontosan így van. Olyan vidám embernek tartja mindenki, hogy mindenütt ő a társaság lelke. Holott nős és két gyermeke is van. De nincs olyan Isten, aki Setéth Judit emlékét kivegye a szívéből. Vajon ez - nézett Miskára - miféle?” Miska ott ült az ágyán, s már száraz volt a szeme. Csak bámult maga elé, aztán felkelt, felöltözött, elment. Délre keveredett haza, akkor megebédelt, kivitte a körtefa alá a pokrócait, s aludt estig. Akkor leszaladt a Körösre, úszkált egy órát a tegnapi helyen, hazajött, megöntözte a kertben a virágokat, valami keveset vacsorázott, aztán lefeküdt, keresve a párnán a régi illatokat. A másnapja ugyanolyan volt, csak a vacsoránál ébredt magára. - A teremtésit! Szamossyról teljesen megfeledkeztem. - Ki az a Szamossy? - kérdezte Marcus. Akkor lelkendezve elmesélte kalandját a „nagy mesterrel”. Annak tartotta Szamossyt. Reggel nyolckor összeszedte rajzait, és rohant a Wenckheim-kastély felé. „Ilyen hamar meggyógyult, vagy csak színészkedik?” - kérdezte magától az asszony. Színészkedett. Egész valója a leány után fájt, s a menekülés ösztöne biztatta Szamossy felé.
XI A kastélyban egy óriási terem várta, tele régi családi képekkel, Szamossy festőállványa az egyik sarokban állt, s egy rég porrá vált dáma arcán óvatoskodott az ecsetjével. De rögtön letette, ahogy Miskát meglátta. - Hohó - ment eléje kezét nyújtva -, végre megérkezett a várva várt tanítvány! - Gerendáson jártam - hazudta Miska -, segítettem a bácsinak rendbe tenni a szobákat. Azt hiszem, nemsokára oda költözünk. - Ezt majd meglátjuk - mondta titokzatosan a mester. - Elhozta a rajzait? - Mindent, amit csak megtaláltam - mondta zavartan Miska, s átnyújtotta rajztömbjét. - Tessék! S szíve a torkában vert, mert tudta, hogy most dől el a sorsa. Szamossy leült a székre, kinyitotta a mappát, s elkezdte szálazni Miska rajzait. Mindjárt a másodiknál megállt, hosszan nézegette, távolabb tartotta, meg közelebb tartotta magához, s azt mondta: Hm! - 67 -
A harmadiknál újból megállt. A negyediknél is. A hetediknél Miskához fordult, s jól megnézte. - Mondja, fiam - kérdezte a meglepett ember hangján -, ki tanította magát rajzolni? Miska azt gondolta: most vége. Szinte csak lehelte a választ. - Azon a tizenöt órán kívül, amelyet Fischer úrnál vettem, senki sem. Csak úgy magam próbáltam papírra vetni, ami megtetszett. Szamossy tekintete tele volt melegséggel. - És komponálni hol tanult? - kérdezte. - De Fischer urat hagyjuk ki. Miska szája egész száraz volt, nyelve odatapadt a szájpadlásához. - Azt is csak úgy magamtól - felelte. - Ha valami megtetszett, lerajzoltam, s megpróbáltam a dolgokat úgy elrendezni, hogy a hangsúly a fontos részekre essék. - Miért? - Mert - magyarázta Miska - én úgy gondolom, hogy minden képnek, még ha csak egy portré is, kell közepének lennie. Ez a legfontosabb, s ide kell kerülnie a hangsúlynak. A többi rész aztán ebbe kapaszkodik, ezt egészíti ki. A kép tartalma ilyen különböző hangsúlyok harmóniája. Szamossy hosszan hallgatott, aztán felemelte fejét, s Miska tudta: most! - Hát, fiam - mondta halálos komolyan -, az én megítélésem szerint önben oly nagy festői tehetség lappang, hogyha kiképezi magát, és nem enged az egyéniségéből, mindenre megesküszöm, világhírű festő lehet magából. - Hát nem vesztem el?! - kiáltott Miska. Szamossy fölnevetett. - Annyira nem veszett el - mondta határtalan meggyőződéssel -, hogy ma nemcsak ebben a lerongyolódott hazában, de egész Európában sincs egyetlen mesternek sem magához fogható képességű tanítványa. Én arra kérem, maradjon itt nálam, hadd vezessem én a kezdő lépéseit. Aztán úgyis megy tovább. De hadd legyen az én holtig való büszkeségem, hogy én fedeztem fel önt ebben a békési sivatagban! Miska körül forgott a világ. Hát mi történik vele? Egy ilyen komoly, a legkomolyabb festő mert annak gondolta Szamossyt őt világhírre méltó tehetségnek látja? Hisz akkor titkos éjszakai ábrándozásainak van igaza! A lelkének, amely folyton felfelé űzte, s nem engedte megállni egy pillanatra sem! Odarohant Szamossyhoz, megölelte, megcsókolta kétfelől, miközben kitört rajta a zokogás. - Mester! - kiáltott könnyben ázó arccal. - Mester! Köszönöm! Akármi lesz belőlem, önnek köszönhetem! Senkinek, csak önnek! A mester is meghatódott, a könnye is kicsurrant, de aztán a rajztömbhöz menekült. - Ne legyünk gyerekek! - mondta mosolyogva. - Nézzük tovább a képeit! Lapozgattak a rajztömbben, egy-egy képnél megálltak, Szamossy magyarázta, hogy ez a rajz miért nem tökéletes, amabban mi a hiba; komoly kompozíciós hibát alig talált, inkább a rajzzal volt a baj. - Látja - mutatott egy alakra - ennek itt éppen a maga elmélete szerint lágyabb, elmosódottabb kontúrt kellett volna adnia, hogy a főalakot annál jobban hangsúlyozza. Így csaknem azonos hangsúlya van minden alakjának, s ezzel zavarossá teszi a néző számára a szemléletet. A szem így nem tud egyenesen a célra röppenni, keresnie kell, hol is a lényeg, amelyet a kép közölni akar vele. A mester kezet nyújtott neki. - De azért nem válunk el egymástól, holnap kezdődik a mi közös életünk.
XII És elkezdődött. Hogy egymást lelkiekben is megmérték és megértették, mindenekelőtt megfelelő könyveket szereztek be, s Miska tanulni kezdett. Nem volt most már szabad idő egy pillanatnyi sem, ellenkezőleg: Miskának meg kellett toldania a napjait, hogy győzzön mindent, amit Szamossy kívánt tőle. Nem lett volna semmi különösebb baj, ha Miska legalább négy gimnáziumot végzett volna, mert akkor kezében lettek volna az általános műveltség alapjai. De elemi után inasnak adták, s ott bizony nemigen foglalkozhatott könyvekkel. Az a fiú, aki az előbb a mesterével beszélgetett, a hosszú betegség alatt magában sokat és sok mindenről elgondolkodó fiatalemberré vált, aki jóval korábban megtanulta az alkotás kezdő - 68 -
titkait (s önmagától tanulta meg); mint a grammatikát vagy a történelmet. Hogy egy mondatban mi az alany, mi az állítmány és így tovább, ezt sokkal később tudta meg, mint azt, hogy mi a hangsúly a grafikában. Ebben ösztöne, ragyogó tehetsége biztosan vezette, de fogalma se volt róla, hogy például mi volt a Muhi-pusztai vereségünk történelmi és stratégiai oka, vagy miként jutottunk Mohácsig, vagy - az egész közeli időt nézve - Világosig. Ezekről nem sejtett semmit. Jóformán történelmi legendákat tudott csak, romantikus hősökkel és égig zokogó tragédiákkal. Így hát nap nap után hajnali fél ötkor kelt, ötkor már kint ült a nagy körtefa alatt, ahol máskor heverni szokott, s buzgón tanulta a történelmet, a grammatikát meg a mitológiát. Hogy mitológiát tanuljon, azért is volt különösen fontos, hogy később majd kiismerje magát a mitológiai tárgyú képek között. Utóbb még a matézist is hozzávették a tananyaghoz, s ami nem csekélység: egyenesen a fiú kérelmére. Így aztán annyi tanulnivalója akadt, hogy főhetett a feje. Nagynénje talán még a méhek döngését is leintette volna, hogy teljes csönd legyen. - Nem halljátok? Miska tanul! És tanult is. Hajnali öttől reggel nyolcig ezeket a tantárgyakat, akkor vágtatott a mesteréhez, s nyolctól tizenkettőig gipszminták után rajzolt, amennyi csak belefért a négy órába. Akkor bekapta az ebédjét, s utána anatómiát tanult ötig. Akkor a mestere kikérdezte, magyarázgatott neki, s utána szabad komponálásra engedte, kíváncsian lesve, hogy az elméleti anyag mikor s miként jelentkezik Miska rajzain. Korán jelentkezett: alakjai arányosak voltak, s hogy a perspektíva kérdését elővették, mind jobban kezdtek elhelyezkedni a térben: egész komoly kompozíciókat csinált már. Persze, nem voltak ezek még remekművek, sőt nagyon is messze voltak a remekművektől, de ha szabad kompozícióra engedték, mindig oly egyéni meglátású, sajátos zamatú rajzok kerültek ki a keze alól, hogy korrigáláskor Szamossy nem győzött örülni nekik. - Láttam én már az Akadémiában is sokkal gyengébb kompozíciókat ezeknél! - szokta volt mondogatni. - Csak a kedvét el ne veszítse, barátom! Nem veszítette el. Pedig akkora anyagokat rakott a vállára Szamossy, hogy más talán már rég odavágta volna az egészet, s visszatért volna eredeti mesterségéhez. Miska nem. Irtózott az asztalosságtól, és tudta, hogy most pallérozódik alkotó tehetsége, amellyel majd egyszer a világ elé akar szökkenni. Így elkövetkezett az az idő is, amelyben emlékezőtehetségét akarta próbára tenni a mester. A fiú, persze, nem is sejtette. Éppúgy rajzolta a gipszmintákat, mint azelőtt, hanem egyszer csak Szamossy elvette előle őket, a képtár képeit tanulmányoztatta vele, s ebéd után egyszer csak rászólt: - Jöjjön csak, barátom, hadd lám, le tudná-e rajzolni a délelőtti mintákat emlékezetből? - Miért ne! - mondta magabiztosan Miska. Mert olyan memóriája volt, minden megragadt benne, amit csak látott. A mester azonban mosolygott. Tudta, miről van szó. - Jó, jó - mondta. - Csak lássuk. - Mi legyen az első? - Például az a gipsz leányfej. Miska odaállt a rajzolóállvány elé, egy kicsit összehúzta a szemöldökét, magába nézett, akkor fogta a szenet, s dolgozni kezdett. Először a kontúr szaladt ki a kezéből, aztán megkereste emlékezetében az arc viszonylatait, arányait, megrajzolta a szemet, orrot, szájat, aztán nekiállt a kidolgozásnak. Három óra alatt készen volt, s mesterének csaknem az álla esett le: alig tudta a két rajzot, a délelőttit meg az emlékezetből készültet egymástól megkülönböztetni. Mégis azt meglátta, hogy az emlékezetből készült rajz, amelyhez már magából is hozzáadhatott valamit a fiú, finomabb, mint az eredetiről készült másolat. - Hallatlan! - mondta csodálkozva. - Ha elmondom valaki szakembernek, egyszerűen nem hiszi el. - De mester - mondta szerényen a fiú -, nekem ez természetes. Hiszen egy-két órát fürdött már énbennem az a kép, amelyet most emlékezetből kellett lerajzolni. De mondok valamit: húsz év múlva is lerajzolom ugyanígy, ha nem pontosabban. - Affenét! - Fogadjunk! - 69 -
- Én szívesen - nevetett Szamossy. - De mekkora mester lesz maga már akkor! Így legalább ingyen jutok egy Munkácsy-képhez. Így tréfálkoztak, de az idő általában kemény munkában telt. Az elméleti tanulást nem hagyták el, sőt kiegészítették, így aztán a gyakorlati részen változtatott Szamossy, hogy valamiként lefogja és rendszerbe szedje tanítványa vágtató kedvét. Megengedte például neki, hogy azokat a képeket, amelyeket ő javítgat, Miska ugyanakkor lerajzolhassa. Ez egy ideig lekötötte a fiatalember mindig rohamra vágyó lelkét, de aztán, hogy csupa szakállas, bajuszos fej gyűlt így össze a munka eredményeként, lanyhult Miska kedve is. Bár nemegyszer megbosszulta magát a mesterén, persze, csak módjával és szeretettel. Hisz úgy szerette, hogy korán elvesztett apját se jobban. De azért megmegtette, hogy három vén fejből egyet csinált emlékezetből, s mikor mesterének megmutatta művét, az azt se tudta, haragudjék-e vagy nevessen. Mert néha olyan fejek támadtak a három-négy fej egyesítéséből, hogy a grófék talán máglyát rakattak volna Miska alá. Szamossy azonban látta, hogy egy féktelen tehetség játszik ezeken a torzképeken önmagával. Egy féktelen és határtalan tehetség, amely nincs még tisztában - nem is lehet saját erejével, hát így búvik ki a fékből, külön és önállóan táncolni egy kicsit. Csodálatos ember volt ez a Szamossy. Mindent megfigyelt a tanítványán, s csakhamar minden bajnak megtalálta az ellenszerét. Most megtanította a színes ceruza használatára, olyan zsilipet nyitva meg a fiatalemberben, hogy néha napokig nem lehetett látni, végül aztán egy nagy tömbnyi rajzzal, vázlattal vagy kész képpel került a mestere elé. - Miért nem foglalkozik elméleti tárgyakkal? - kérdezte ilyenkor dühösen Szamossy. - De mester - rajongott a tanítvány -, ez a színes kréta oly gyönyörű lehetőségeket ad az embernek, hogy az elméleti dolgok, istenemre, nyugodtan elmaradhatnak. Használatuk közben magam csinálok hozzájuk elméletet. - Képzelem! - mondta belül már mosolyogva a mester. - Mutassa őket! Miska megmutatta, s a mester tíz perc múlva már nem nevetett. Tanítványa néhány heti babrálódás, keresgélés után valóban magától tanult bele a színes kréta kezelésébe, s ha nem is a kész zseni színskálája robbant bele a mester kritizáló szemébe, de sok minden ott lappangott már ezekben a rajzokban, ami később a nagy Munkácsy legfőbb erőinek bizonyult. A fény és árnyék színekben való kifejezése egyik-másik képén meglepő volt. Saját konyhájukat is lerajzolta, s fent, a szegen, egy fehér törölgető ruha lógott. - Miért pingálta oda azt a fehér ruhát? Megesküszöm, hogy az otthoni konyhában sohasem lógott semmi ezen a helyen. - Tökéletesen igaza van, mester - ismerte be Miska. - Otthon bizony ez a szeg csak a pókok tanyája. De mikor készen voltam, láttam, hogy azon a részen nagyon sötét a kép, hát odarajzoltam ezt a törölgető ruhát. Akkor meg az volt a baj, hogy minden hangsúly erre esett, hát emelnem kellett a már kész dolgok tónusán is. Szamossy akkorát kiáltott, hogy belecsendült az egész képtár. - Mit mond maga, fiatalember? Tónus? Honnét vette ezt a szót? Miska nagyot nézett. - A mestertől - mondta halkan. - Emlékezzék rá, mikor a múltkor itt tisztába tettünk egy régi képet, a mester maga mondta nekem: „Nézze csak, milyen gyönyörű a tónusa!” - No és? - Én akkor - ismerte be Miska - még nem tudtam, mi az a tónus, de a mester intéséből és öröméből azt kellett hinnem, hogy csak az, ami eddig nem látszott a piszoktól. Vagyis a kép egységes színhatása. „Teremtés áldott agyveleje! - gondolta Szamossy. - Egy elejtett szóból egész világot talál ki. És mindjárt el is indul felfedező úton benne.” - Nem jól gondoltam, Mester? - kérdezte Miska megszeppenve. A mester bólintott. - De jól gondolta, fiam. Csak máskor azért mégis meg kell kérdeznie az ilyesmit. Ám tudta, hogy most csak a tekintély miatt okoskodik itt. Egy ilyen istenáldotta fiatalembernek, aki egy megtisztított képből és egy odavetett szóból ennyit meg tud csak úgy magától érteni, sőt alkalmazni is, amit így megért, annak tulajdonképpen nem kell semmit sem kérdeznie. Az felfedezi magától mindazt, amire hivatása útján csak szüksége lehet. Legfeljebb korrigálni kell egy kicsit, mederbe szorítani, ha a nyers erő túlcsap a medren, a többi már nem lehet az ő dolga. - 70 -
Ez már az akadémiák feladata. Ha ugyan valaha is szabályokba tudják törni ezt a különös, kedves, de iszonyúan vakmerő fiatalembert. - Kár lenne! - tette hozzá később, és Rahlra gondolt. Mert rajzolni mégiscsak meg kell őt tanítani. Erre viszont Rubens jutott az eszébe, aki ennyi idős korában annyit se konyított a rajzhoz, mint ez a fiatalember most, később sem sokkal többet. S lám, mit érhet mégis egy akkora festménye vagy akárcsak vázlata, mint a két tenyerem? Hosszan gondolkodott, de nem tudta kiszámítani. Körülbelül egy esztendőt éltek így Gyulán, sok szépségben és örömben volt együtt részük, akkor aztán Szamossy befejezte a munkáját, kocsit fogadott, és sok marasztalás után végre is elment. - Hová megy? - faggatta egyre Miska. - Nem tudom - felelte Szamossy. - A vándor elmegy - idézte egy kissé pontatlanul önmagát , mert ez az életeleme. Majd írok, ha megállapodom valahol. S alatta is megmozdult a szekér, és elment vele, mint egy esztendővel ezelőtt a kedves leánnyal. Aztán fordult az út, és őt is elnyelte a tenger. Az emberi sokaság tengere. Miska bement nénjével együtt a szobájába, s az asztalra könyökölve bámult maga elé. - Micsoda ember ez! - mondta elérzékenyedve Marcusnak. - Talán a világon sincs több ilyen. És mennyit tud! Ő aztán igazi nagy mester! Talán az első festője az országnak. Megy, mert viszi a hivatása. - A kenyere, fiam. És mosolygott hozzá. - Egy szép sonkát én is tömtem az iszákjába. S egy egész kenyeret is hozzá. - Köszönöm - mondta Miska, hálatelt tekintettel. - A nevében. S csak bámult, bámult. Marcusék már decemberben kiköltöztek Gerendásra, lezárták a lakást, csak Miska szobáját meg a konyhát hagyták nyitva, s fogadtak egy olyan tizenöt éves forma lányt, a szomszédékét, hogy legyen, aki a legényre főz és takarít. A mosást a régi mosónő végezte. Miska alig vett észre az egészből valamit; úgy elrepült a tél felette, mintha nem is lett volna. Marcus aztán úgy egy héttel ezelőtt bejött Erzsivel, hogy megrendezzék a tavaszi nagytakarítást. Már csaknem a végén jártak, de Miska ebből is alig észlelt valamit. - Hát aluszol te, hogy nem látsz meg semmit? - kérdezte most Marcus kicsit mérgesen is. Csaknem egy hete minden jót összevissza főzök neked, te meg talán még mindig azt hiszed, hogy a Szabó Ilonka kosztját eszed! Miska nem vallotta be, de körülbelül így volt. Valóban olyan volt, mint egy alvajáró. A szenvedélyében élt, a világ most csak mint festői téma érdekelte, egyébként elment a dolgok mellett. Tréfával akarta elütni a dolgot. - Bezzeg, ha maga lett volna benne, Marcuskám, ugyancsak észrevettem volna. - Te? - meredt rá az asszony, és elnevette magát. - Hiszen hozhatná ide neked az ember akár a kék Máriát, azt se vennéd te kutyába se! - Én? - ámult Miska. - Honnét veszi ezt? - Honnét? - nevetett az asszony. - Hát figyelj ide! Én az Erzsit a télre itt akartam hagyni, hogy főzzön rád, és gondozzon téged. De nem akart itt maradni a világért sem. Azt mondta, te ki nem állhatod őt, soha egy jó szót nem szólsz hozzá. Még a nevét se tudod, mert ha mégis hozzá fordulsz valamiért, Mártának szólítod, nem Erzsinek. Hát ha egész Gyulát neki adom, se marad olyan emberrel, akitől csak félni lehet, de még csak egy egészségeset nevetni nem! Inkább dagasztja odakint a sarat, mégsem marad melletted. Inkább elmegy. Hát ehhez mit szólsz? - Nem tudom - vont vállat. - Lehet, neki van igaza. S felállt. A nénje végignézett rajta. - Pedig nagyon szép legény lettél az ősz óta. Csak olyan elmélázó vagy. Nincs valami bajod? - Nekem? - nevetett Miska. - Hogyne volna! Olyan éhes vagyok, Marcus, hogy rögtön megeszem akár magát is! - Engem? - nevetett fel a nénje. - Akkor már inkább Erzsit, ő jobb falat. - 71 -
De rögtön felugrott, és futott a konyhába, hogy Miskának reggelit csináljon. Miska meg tréfás, nagy lábdobogással utána, mint a gyerekek szoktak. Együtt értek ki, de Miskát valami olyan csoda fogadta, amelyet még nem látott életében. A konyha oldalablakán besütött a keleti nap, a falról ferdén és megszűrten visszaverődött a fény, s a lány, aki valami tésztafélével vesződött a konyha közepén, úgy állt ebben a tejessé szűrődő, hallatlan sugárzású fényben, mint maga a megdicsőülés. - De gyönyörű vagy, Erzsi! - kiáltott fel a jelenségtől szíve gyökeréig megrázottan Miska. Maradj így, ahogy vagy! Rögtön jövök! Berohant rajztömbért s pasztellkrétáért, leült egy zsámolyra a túlsó végén, és sebes, vad, vágtató mozdulatokkal iparkodott papírra vetni mindazt, amit a látványból csak megfoghatott. Vagy tíz-tizenöt percig annyira minden erejét összeszedve dolgozott, hogy a foga is belecsikordult, s homlokáról, egész testéről dőlt a verejték. A két nő úgy nézte, mint valami hirtelen megszállottat vagy őrültet, vagy azt sem tudták, csak annyit tudtak, hogy itt moccanni sem szabad, míg ennek a szemében ki nem alszik a fehéren izzó igézet, vagy hanyatt nem esik, mert megölte a rettentő erő, amely feltört belőle. Ahogy a nap továbbment, egyszerre mindennek vége lett. Miska felugrott. Átkarolta a leányt, magához kapta, s olyan részeg erővel csókolta szájon, hogy egész testük beleroppant. - Köszönöm; Erzsi! - lihegett. - Ha tudnád, mit adtál nekem! S mutatta a képet, amelyen Erzsi körvonalai látszottak, de úgy áradt a csak jelzett alakból a csodálatos, gyöngyházszerű, a különböző mellékszínektől, belekapott vonásoktól szinte orgonáló fényözön, hogy Miska felnyögött. - Miért nem tudok többet! Csak két lépéssel többet. Bár itt lett volna a mester! De hiába lett volna itt, az se tudott volna többet papírra vetni Miska hallatlan és elragadtatott gyorsasága mellett. Nem volt ez kész kép, de az biztos, hogy öntudatlanul is a lappangó zseni képe volt. A zsenié, aki ott aludt a fiúban, most felébredt, s valami elképzelhetetlen nehézségnek ugrott neki. Ha elemzi a feladatot, dehogy mert volna nekivágni! De mert rárontott, mérlegelés nélkül megrohamozta a páratlan témát, s jórészt legyűrte. Erzsi is, az asszony is percekig nézték a képet, amelyen ugyan a test valóságának egy-egy jelző körvonala, egy tócsányi foltja volt csak, a többi fény és fény, de a rendkívüliséget mindegyik megérezte róla. Mindegyikben megmaradt a rezdülés, hogy itt olyan valami történt, ami talán száz esztendő alatt sem történik meg még egyszer. Erzsi alázatos hangon kérdezte meg: - És hasonlít ez énrám, fiatalúr? - Hogy hasonlíthatna, mikor láttad, hogyan kapkodtam a fények után, s mikor te sem voltál más ebben a káprázatban, mint maga a fény. Egy test, amelyből áradt a nap! De majd megcsinálom én ezt még egyszer, mert mindenre pontosan emlékszem! Aztán, mint egy gyerek, duzzogva követelődzött: - Hanem azért adhatnál reggelit, ha már Marcus nem akar. S bement a szobájába. A lány az asszonyára nézett s elpirult. - No, Erzsi, mondod még, hogy ez a legény utál téged? - Nem is tudom, mit gondoljak - felelt a leány. - Azt mondhatnám, leginkább félek tőle. - Ilyen csók után? - Éppen ez után! Az ember leányát, ha eladó sorba iperedik, ilyenkorra már bizony megcsókolják, nem is egyszer. Ő meg visszaadja. De hogy ilyen rettentő erejű csókra egy férfiember képes legyen, sohasem gondoltam volna. Én nem vagyok gyenge leány, tekintetes asszony, de azt hittem, hogy no, ez most összetör. - Pedig - mondta egy kis szünet után - van valami olyasforma tükrözés a szemében, mint egy kedves bárányéban. De van olyan is, mint a farkaséban. Hanem azért azt mondom a tekintetes aszszonynak, valami szomorúság bujkál ebben a gyönyörű legényben. Nem hagyta ezt el véletlen a szeretője? - Nem tudok róla - rázta fejét az asszony. - Vagy beteg talán? - Csak volt a tavaly előtti télen, de meggyógyult. - Akkor nem tudom, mi lehet vele. - 72 -
Elhallgatott, de mégis kimondta: - Meg mernék esküdni rá, hogy nem ér meg hatvan évet. - Honnét tudod? - kiáltott rá az asszonya. - Érzem - mondta a lány sziklaszilárdan. És állta az asszonya tekintetét. Tíz nap múlva megérkezett Szamossy értesítése, hogy Új-Aradon akadt el, Zselénszkygrófék rábízták képtáruk rendbehozását. Egy külön házban helyezték el, ahol rajta kívül csak a házmesterék laknak, hely hát lesz, ha akar, jöjjön. Ennyi volt az egész. Különös érzés támadt benne a kis levél vétele után. Míg meg nem kapta, annyira várta, hogy minden kapunyitásra odanézett, nem az ő levele jött-e meg? S most, hogy megkapta, csaknem fanyalogva s közömbösen fogadta. Marcus már visszament Gerendásra, Erzsit hagyva itt a gondozására, s ők elég furcsán, szinte bajtársiasan éltek egymás mellett. A leány szívesen főzött neki, mosott rá, s egyáltalán oly aprólékosan gondozta, hogy Miska körül talán még sohasem volt ennyire rendben minden. Miska, Isten tudja, hányszor lerajzolta Erzsit mindenféle beállításban, leginkább színesen, más nem volt köztük. Csinált egy gyönyörű, színes, nagy rajzot a leányról, a nagy fénylátomás ruhájában, amely oly remekül sikerült, hogy a leány sikoltva repült Miska nyakába, s most ő csókolta szájon minden erejéből, de utána pillanatok alatt lehűltek. Festett Miska egy csomó életképet is, utcai jeleneteket, fürdőzőket, mesteremberek munkáját, de ezeket eladásra szánta. Ismert Aradon egy Bettelheim nevű könyvkereskedőt, akinél esténként megfordult jóformán a város egész intelligenciája, s ahol már ezelőtt is elkelt Miska néhány rajza, gondolta hát, hogy ezeket a képeket is odaviszi, s ott adatja el. Nem tudta, miért, de mióta csak a mester elment, valahogy mindig Aradot képzelte következő állomáshelyüknek, s örült neki. Most meg nem. Akárhogy vizsgálgatta is magát, nem volt benne semmi unszoló öröm. Odaadta a levelet a lánynak. - Na, Erzsi - mondta csinált tréfával -, megérkezett a behívólevelem. A leány elolvasta, benne is ellenérzés támadt. - Most mehetek vissza Gerendásra? - kérdezte. S hangjából kedvetlenség áradt. - Nem - felelt Miska. - Maradok még egy kicsit. - Miért? - kérdezte a lány. Nyílt és bátor volt minden szavában, minden cselekedetében. Miska vállat vont. - Csak. - Miattam? - kérdezte a leány. - Miattad is - felelt őszintén Miska. - Olyan szépen élünk egymás mellett. - Bizony szépen - bólintott a leány. - Pedig - mondta Miska játékosan - nem történik köztünk semmi. - Nem - nevetett a lány. - Miért? - Én úgy érzem, hogy egyikünk se meri elkezdeni. Félünk egymástól. - Mit mondasz? - csodálkozott Miska. A leány úgy tett, mintha nem hallotta volna Miska kérdéseit. - Pedig én azért maradtam idebent - mondta egyszerűen. - De az az első rajzolás ott a konyhában, abban a nagy fényességben, az rontott el mindent. Maga olyan volt abban a rettenetes erőfeszítésben, mintha az agyveleje bomlanék meg, s mikor megcsókolt, azt hittem, minden rám szakad, akkora volt abban az erő, s úgy néz engem azóta, mint egy Máriát, akit tilos megérinteni. Pedig nem vagyok az. - Tudom - bólintott Miska. Mindez kint történt a pokrócon, a körtefa alatt. Ott feküdtek. - No látja - mondta a leány az eget nézve. - És mégsem merjük egymást úgy megérinteni. Csak egy lépés van hátra, mind a ketten tudjuk, de nem merjük megtenni. Csönd volt. Miska átdugta kezét a leány dereka alatt. Az hagyta, még fel is emelte a derekát. „Jön!” - gondolta magában, s felkészült mindenre. De Miska csak az arca fölé hajolt. - 73 -
- Nem úgy van, ahogy mondod - mondta halkan. - Megmagyarázom neked, hogy van, ha meg tudod érteni. - Csókoljon meg! - mondta a leány. Miska megcsókolta, s ráfeszült a szájára. A leány egy rebbenésnyit sem ellenkezett. Így maradtak vagy negyedóráig. Akkor elengedték egymást. Mindketten remegtek. - Megtettük a lépést - pihegett a lány. - Meg - mondta Miska. - Mit akart az előbb mondani? - kérdezte a leány. - Mikor? - A lépés előtt. - Azt, hogy az a nagy fényesség és minden, ami akkor a konyhában volt, különb piktorokon is kifogott volna, mint amilyen én most vagyok. De mégis sikerült mindent megfognom úgy, hogy mikor az elsőt átmásoltam a másik papírra, az még szebb lett. Érted? De az első a lényeg, és én még mindig annak a révületében élek, az tart lekötve. Azt gondolom, de ezt csak neked mondom el, hogy én különb piktor leszek mindenkinél, mert ez olyan volt, mint a bibliában az égő csipkebokor. A leány felszökkent, s csaknem kiáltás volt a hangja: - Mondtam én, hogy beteg maga, csak azt nem tudtam, mi baja lehet! Most már tudom. A mestersége a maga gyógyíthatatlan betegsége, az fogja egyszer magát agyonsújtani. Hisz az nem lehet, hogy ilyen dolgok ne emésszenek meg valakit, mint amik a maga fejében dobolnak. Én megjósolom magának, hogy maga nem éri meg a hatvanadik esztendejét, mert elégeti magát a tűzzel és erővel, amely magában mindig kész a tombolásra. Ez a maga betegsége, látom én már! Maga még egyszer megvakul, meglátja. Attól a fényességtől, ami magában van. Maga nem egyetlen nőnek való, hanem az egész világnak! Maga mindenkié, Mihály! Hall engem? Mindenkié! Elkapta a legény fejét, belecsókolt a két szeme közé, aztán beszaladt a házba. - Beteg! Beteg! Beteg! - suttogta kétségbeesetten. Miska elaludt kint a fa alatt, aztán lement fürdeni a Körösbe, s visszajövet megrendelte a szekeret Majdán Mihálynál, aki Szamossyt is vitte. Aztán hazament, vacsorát kért a leánytól, megette, utána lefeküdt és aludt, mint a bunda. Reggel háromkor fölébredt, szorosan összecsomagolta motyóját, kilopódzkodott, felült a szekérre, és kihajtatott az állomásra. Mire a leány úgy hét óra körül felébredt, már ungon-berken túl járt, s kilenc óra tájt már meglátta az ismerős aradi tornyokat, s odább a Marost. Ahogy a vizet megpillantotta, elöntötte az öröm és az emlékezés. A leány meg belopódzott a fiú szobájába, hogy álmában lepje meg, de nem volt ott senki. - Elment - mondta szomorúan. - Nem is búcsúzott. Sírva fakadt. - Lehet, hogy én kergettem el? Töprenkedett. - Mi lesz most már velem? Két napig várta a fiút, hogy talán visszatér. Akkor ő is összecsomagolt, bezárta a házat, s mikor a kaput csukta, azt gondolta magában: „Talán sohasem leszek senkié.” Megrázta ragyogó fejét. - Milyen kár - mondta hangosan. - Ilyen szép legény... És semmi! Elindult Gerendás felé, de oly kietlenség volt körülötte, mintha mindenből kilopták volna a mosolyt.
XIII Miska először Bettelheimékhez ment, s lerakta náluk a képeit. Négy-öt forintba szabta meg darabonként az árukat, aztán Szamossyt kereste fel. Ott találta a Zselénszky grófék képtárában, egy vaddisznó vadászatot ábrázoló, régi képen dolgozott szorgalmasan. Úgy megörültek egymásnak, mintha Isten tudja, milyen régen nem találkoztak volna, aztán Miska a lakás után érdeklődött. Hát az bizony nem egészen olyan volt, amilyennek Szamossy leírta. Egy szobából s egy előszobából állott mindössze, a szobában gyér bútorzat, az előszobában semmi. - 74 -
- Mikor meghívtak, bővebb lakást ígértek - pirult Szamossy -, azóta is ígérik, de hát, úgy látszik, nem lesz belőle semmi. Grófok, mit tehetnék? Kell ez a kis jövedelem. - Így van ez, mester, tudom én jól még asztalossegéd koromból. Majd csak megleszünk. S meg is voltak. Miska az előszobában aludt, egy, a szobából kivonszolt, öreg díványon, reggel visszahordta az egészet, kitakarított, mert tisztaságkedvelő volt Szamossy, rendbe rakott mindent, aztán vagy Szamossyhoz ment folytatni Gyulán elkezdett tanulmányait, vagy maga keresett témát magának, s rajzolgatott, festegetett. De nem mondhatni, hogy különösen jól érezte volna magát. Meglátogatta Albrechtéket is, elbeszélgettek a régi időkről, de az egyetlen nagyszerű csak a folyó volt. Ott hömpölygött régi medrében, vitte a hátán a napot, vitte a holdat, a csillagokat, s vitte az emlékeket is. A kis zsáner-képek elég jól jövedelmeztek, Szamossy még állást is talált neki, beszerezte rajztanítónak egy ügyvéd két diákfia mellé, s az ügyvédék az órákat jó ebédekkel fizették. Magában sokat lázadozott ez ellen, de aztán belelegyintett a világba: egye fene, hadd jöjjön a jó, akármiként jön is! A leghihetetlenebb élmény Bettelheimnél érte. Egy nap félrehúzta az öreg, és közölte vele a hírt, hogy drága Munkácsy úr, ez a város nagyon felfigyelt önre, szeretné, ha tovább művelhetné képességeit, így hát egy tizenöt tagú társaság verődött össze, s fejenként és havonként egy-egy forint stipendiumot ajánlanak fel önnek. Miskát annyira meglepte az ajánlat, hogy még megköszönni is elfeledte. Hisz - Szamossy kivételével - most találkozott először a világban emberséggel, segíteni akarással. Igaz, hogy néhány hónap múlva a tizenöt forint nyolcra fogyott, majd hatra, de mégis legalább megvillant előtte az emberi jóságból valami. Ám a zordonságból is. Olyan vad tél jött, hogy állandóan viharok verték a tájat, a rossz ajtó eresztékein behordták a havat a kis előszobába, s neki, a rossz takaró alatt vacogva, bizony sokszor eszébe jutott, hogy de jobb volna most Gyulán Erzsivel a jól fűtött szobában! De mire rászánta magát, hogy mégis elindul, hirtelen kitavaszodott, s májusban ott volt Ormos Zsigmond meghívása Buziásról, hogy hagyjanak ott csapot-papot, töltsenek nála egy-két vidám hónapot. Szinte repültek Buziásra, s ez mindenképpen jót tett Miskának. Ormosnak gazdag képtára volt, sok remek olasz festmény függött ott, kitűnő másolatokban. Miska tehát ideje nagy részét ott töltötte. Vagy este hallgatta a két férfi beszélgetéseit Veroneseről, Tizianóról, a reneszánsz nagy mestereiről, s egy-egy ilyen esti beszélgetés nagyobb lángokat gyújtott benne, mint később egy-egy akadémiai évfolyam. Ez is elmúlt. Az utolsó napokban két jó képet rajzolt. Az egyik egy szép, fiatal, román parasztasszony, amint fején egy nagy kosárral jön át egy patakon, a kosárban egy gyermeket hoz, bal kezében orsót perget. A másik kép egy román család pihenőjét mutatja este. Mindkettőért csaknem agyonverték a falu lakosai. - Hé, itt valaki kihallgatja a beszédünket! - kiáltott fel egy román parasztember, míg ő a közeledő menyecskét rajzolta. Hirtelen megrohanták, s bizony alaposan szednie kellett a lábát, hogy bemenekülhessen Ormos kastélyába. A második kép, a családi pihenő is üldözéssel végződött, de akkor még a kis, szellős pavilont is rá akarták gyújtani. - Garabonciás! - üvöltötték. - Halálfej van az asztalán, azzal beszélget! Nem beszélgetett ugyan a koponyával, hanem rajzolgatta, de mégis Ormosnak kellett közbelépnie, hogy a kedélyek lecsillapodjanak. - Butaság ez - kérdezte akkor Ormostól - vagy gyűlölet, amelyet mesterségesen szítanak? Ormos egy kicsit elgondolkodott a feleleten. - Én azt hiszem - mondta végül -, mind a kettő. Csak buta embereket lehet olyan állandó faji lázban tartani, mint amiben ezek élnek. Persze, a pópáik bujtogatják őket, de azok mögött két erő is áll. Bukarest a pénzével és Bécs a hallgatásával. - Bécs? - ámult Miska. - Igen - felelt Ormos komolyan. - Hiába bukott meg Metternich, a politikája megmaradt: a nemzetiségeket kell kijátszani a megtörhetetlen magyar nemzet ellen. Tudod, mi volt itt, a szabadságharc alatt? Ezek itt versenyt pusztítottak az ellenséggel. Ha itt egységes nemzet van, jöhet - 75 -
Paskievich, jöhet akárki, nem törnek meg bennünket, s Ausztria ma csak egy csaholó kis kutya. Annyi hatalom nincs a kezében, mint egy gyermeknek, s mi most talán az új világban egy erős dunai konföderáción munkálkodunk, Kossuth vezénylete alatt. Legyintett. - Így meg céltudatos gyűlölet lobog mindenfelől ellenünk, s Bécs a tönkig kirabol bennünket. Csak nézd meg egyszer, hova rohannak a tehervonataink, s azt is, mint úsznak a magyarság állataival, gabonájával s mindenféle kincsével rakodtan a Dunán Bécs felé hajóink és uszályaink. Ami itt most megy, az a törvényesített rablás, s esküszöm, hogy a szegénylegényeinkben több magyar érzés és igazságszeretet lakik, mint egy-egy megyében együttvéve. Nem tréfálok veled. - Tudom - bólintott Miska. - Két nagy magyar lélek lobogott itt nekünk. Az egyiket Kossuth Lajosnak hívták, ő most számkivetésben kóborol, a másikat Petőfi Sándornak. Az költő volt, s a fehéregyházi füzesekben terítette le egy kozák pika. Egy kis tűnődés után hozzátette. - Ha ugyan leterítette. - Nem biztos? - kérdezte Miska lelkendezve. - Ezt a jövő dönti el, talán még az sem. Éppen úgy fogoly is lehet a cár birodalmában, mint halott Fehéregyházánál, közös sírba temetve. - De ha fogoly - lobbant fel Miskában az indulat -, miért nem jön haza? Vagy legalább miért nem küld üzenetet? Ormos ránézett. - Naiv vagy - mondta. - Én ugyan nem hiszem, hogy ebben a vad öldöklésben és rablásban, amely azon a napon Fehéregyháza körül a szemtanúk szerint tombolt, akár egy pacsirta is életben maradhatott, de tegyük fel, hogy él. Mit gondolsz, hányszoros halállal végeztetné ki az osztrák hatalom, amely legelső körözőlevelével s egy egész besúgó haddal nyomban itt kerestette? S mit gondolsz - a hangja keserűvé vált -, ha sikerülne hazalopódznia, vajon elrejthetné, elrejtené-e őt Arany, a Tudományos Akadémia elnöke Pesten? Vagy Tompa, a nagy borongó? Vagy akárki más? - És a nép? - Az elrejtené, de úgy ünnepelné, hogy két nap alatt kézre kerülne. - És a felesége? - Ki? - kiáltott fel magából kikelve Ormos. - A felesége? - ismételte Miska. - A feleségek felesége? Mert ismerte Petőfi verseit, szinte azok voltak egyedüli olvasmányai. Ormos elutálkozott. - Hogy Horváth Árpád egyetemi professzor úr felesége? Miska csaknem eltántorodott. - Ne mondjon ilyet! - Miért ne mondanék - kiabált Ormos -, mikor ez az igazság? Még a gyászév letelte előtt kezét nyújtotta a professzor úrnak, már nem bírta ki szegényke azt a tíz napot férfi nélkül! Bitang! Hirtelen szült is a magyar heraldika mesterének két gyermeket, a harmadik, ha jól tudom, most van útban. Szegény Petőfi ehhez a némberhez igyekeznék vissza, ha élne? Ezért kockáztatná az életét? Gúnyosan fölnevetett. - Még én sem, öcsém, nemhogy Petőfi Sándor! Inkább paraszt lennék Szibériában vagy bányamunkás, vagy akármi, de ehhez a nőhöz? Aztán lecsillapodott. - Még jó, hogy halott a Sándor - mondta mély elkeseredéssel -, különben mi lett volna vele? Félévi bujkálás után talán a feleségek felesége vezette volna nyomára az osztrákokat. Hisz a piszkos Vahoton túl, aki meggazdagodott rajta, ez a „minek nevezzelek” feleség űzte harctérre az urát. Legyintett. - Majd én tudtam volna minek nevezni a „delnőt”! Szép példát adott hölgyeinknek! Mert ő volt az ország első asszonya, nem Kossuthné! Eh! Miska azt hitte, a szíve szakad meg. - Hát csak ennyi egy nő? - kérdezte keservesen. - Akiben ennyire bízunk? Akit ennyire szeretünk? - 76 -
Csaknem sírva fakadt. - Ennyi - felelt Ormos. - Nem is házasodom meg! Nem én! Élek a csöndes gyönyörűségeimnek. Utazom, gyűjtöm a képeimet, s kész. S ha éppen nőre vágyom, akkor is megelégszem egy béreslánnyal vagy hasonlóval, mert attól legalább nem várok semmit. Keserűt nevetett. - Ha Pestre kerülsz, kézcsókom Horváthné őnagyságának... Kezet nyújtott. - No menj, feküdj le! Aludni is kell. Miska olyan fájó szívvel ment lefeküdni, mintha egy kemény ököl csavarná a mellében a szívét. Sírt, s a sírás is csak úgy éjfél után fárasztotta álomba. Petőfi feleségére gondolt, aki, mint hallotta, most jár teherben az osztrák helytartótanács által is habilitált Horváth professzor úr harmadik gyermekével. De egyelőre nem Pestre került még, hanem Beodrára, a Karácsonyi grófékhoz. Odahívták Szamossyt, a képtár rendbehozására, s az kérte őt, hogy ott még legyen vele. Megtette, de a grófék úgy megsértették, hogy sohase feledte el. Lakást ugyan a kastélyban jelöltek ki neki, Szamossy szobája mellett, de asztalukhoz már nem engedték. Hogy? Egy ilyen csizmás, egyszerű ruhás, modortalan kamaszt? Az első nap még azt hitte, tévedés. De mikor másnap megismétlődött az eset, egy óra alatt elköltözött a kastélyból, azt sem mondva: bű vagy bá! Céhmester István mészárosmesteréknél vett szállást, s ott úgy tartották heti egy forint ötven krajcárokért, hogy kezdett szűk lenni a ruhája. Mikor Szamossy itt is végzett, kapott tőle egy meleg hangú ajánlólevelet Harsány Pálhoz, a pesti Képzőművészeti Társulat elnökéhez. Aradig még elkísérte Miska Nagyváradra igyekvő mesterét, aztán elbúcsúztak. Két és fél évig járták együtt a világot. A tanítvány sokat tanult a mesterétől: műveltséget s a festészet technikáját. De a mester azt is tudta, hogy lelket, eredetit és csorbítatlant visz magával a tanítvány: a sajátját. A vonat elindult, integettek egymásnak, s ő csak nézte a nyitott ablakon át Miska egyre kisebbedő alakját, s fejében ez az egyetlen gondolat forgott: - Mi lesz belőle? Ugyan mi lesz belőle?
XIV Kevéssel dél után váltak el így egymástól. Miska nyomban az ismerős városba sietett, szállást vett magának a fogadóban, megebédelt, majd utána Bettelheimékhez ment, ahol képei után több mint száz forint várt rá. Festékeket vett, ecseteket, olajat, mindezt hazavitte, s elindult a kis városi erdő felé, hogy agyonüsse estig az időt. Augusztus eleje volt, a diákoknak szünidő, hát egymagában ballagott a keskeny ösvényen, önmagának fütyörészve. Gyönyörűen tudott fütyülni, egyszerre két hangon is: prímben és tercben ugyanakkor. Ahogy így csendesen fütyörészve lépkedett, egyszer csak azt látta, hogy nem messze tőle egy még nálánál is magasabb fiatalember festeget. Olyan magas, hogy egész szét kell terpesztenie a lábát, ha szintben akar maradni az állványon álló festménnyel. Megállt néhány percig, onnét nézegette a neki háttal álló, nyakigláb fiatalembert, aztán abbahagyta a füttyöt, csöndesen az elmerülten dolgozó ifjú mögé lopakodott, s elnézte munkáját. Olajjal dolgozott, egy erdőrészletet festett: valami hat-hét öreg tölgyet, amelyek oldalán tenyérnyi tócsákban ragyogott az oldalról besütő napfény. Ő maga ugyan nem nagyon szerette a puszta tájképeket, de ez annyira megtetszett neki, hogy megszólalt. - Szép. Ennyit mondott csak. A fiatalember a hangra oly gyorsan perdült vissza, mintha megütötték volna. Még egész gyermekes arca volt, s diák lehetett. Ahogy végignézte megszólítóját, s látta annak egyszerű öltözetét, fitymáló, sőt sértő hangon azt kérdezte: - Mi az? - 77 -
Miskában a pimasz hangra lobbot vetett a düh. Ővele aztán ne beszéljen így senki, még ha az Isten fia, akkor sem! - Azt mondtam - vetette oda foghegyről -, hogy szép a képe. De ha két pofon jobban esik, azzal is szolgálhatok. A fiatalember egyszerre kidobott kezéből palettát, ecsetet, s elkapta Miska mellén a gúnyát. - Az apád pimasz istenit! - fogott bele méltósága helyreállításába. De csak azt vette észre, hogy két kar megmozdul, felemelkedik, az ő két karja úgy vágódik kétoldalt, mint a gyenge szárny, két kemény marok tapad a csuklójára, akár a satu, s a másik azt mondja keményen: - A szülőket nem szabad mocskos hangon emlegetni, mert, úgy lehet, akit emlegetsz, rég halott már. Megértetted? Másrészt ha nem látnám, hogy bár kölyök vagy, de mégiscsak piktor, olyan két pofont adnék, hogy holnapután is csengene tőle a füled, taknyos. Hogy hívnak? - Paál László - felelte a másik. - Eressz el! - Nem én! - mondta Miska keményen. - Ki vagy? - Látod? - bökött fejével a Paál Lászlónak nevezett egyén a képre. - Azt látom - markolta Miska a csuklóját. - Civilben mi vagy? A markolás erős volt, a csavarás fájt. - Diák - adta meg magát a hetyke legény. - Most végeztem a hetedik gimnáziumot. - Ó, bocsánat - engedte el nyomban a fiú csuklóját Miska, s olyan metsző lett a hangja, mint a csorba üveg. - Vagyis: úr! Meg tud bocsátani nekem? Mert én csak amolyan asztaloslegényből lett piktor vagyok, tetszik tudni. Amolyan kóbor lélek. Most váltam el a mesteremtől, Szamossy Elektől, s megálltam itt egy kicsit Aradon, ha meg tetszik engedni. Mert jó ideig itt szenvedtem én, kérem, mint asztaloslegény. Egyébiránt, ha meg nem sértem, nevem Munkácsy Mihály. Már volt benne egy kis rátartiság a nevére. Hallva a nevet, Paál Laci néhány pillanatig csak bámult rá, aztán hirtelen felragyogó arccal megint elmarkolta Miska mellén a göncöt. De erről már érezni lehetett, hogy amolyan szívbéli markolás: - Csak nem az a Munkácsy - kérdezte -, akinek bent Aradon az öreg Bettelheim árulja a képeit? - De az - felelt Miska. - Miért fontos ez? Jól be se tudta fejezni a mondatot; a másik már ott volt a nyakában, s úgy ölelte, csókolta, mint egy megtalált testvért. - Hej, az apád istenit! - kiáltott, hogy csak úgy zengett az erdő. - Ilyen szerencse! Éppen egy esztendeje kereslek! - Esztendeje? - nevetett Miska. - Ugyancsak megtalálhattál volna, mert éppen itt voltam ÚjAradon Szamossyval. - Ejha! - döbbent meg a másik. - Ilyen hülyeséget! Miska is nevetett. - Na, ennek vége. De miért kerestél? - A képeid miatt. Mert azok olyan szépek... - Nono! - csillapította Miska. De Paál Laci csak tovább lobogott. - Ne szóld le őket - mondta -, mert most én váglak mindjárt szájon! Olyan képek azok, hogy van bennük valami, ami megrázza az embert. Elszánt képek! Igaz képek! Olyan képek, hogy érezni rajtuk, aki azokat csinálta, nemcsak úgy mókázott, hanem annak ez a hivatása, s az egész lelkét beléjük adta! - Az igaz - bólintott Miska. - Igaz hát! - lelkendezett Laci. - Nekem azok nyitották ki a szememet, mert addig én, bevallom neked, csak úgy szórakozásból pepecselgettem. De azóta tudom, hogy egyetlen komoly dolgom van csak az életben: a festészet! Jól kezet fogtak, jól megölelték egymást. - No - mondta Miska -, ha nekem még csak reggel is azt mondja valaki, hogy az aradi erdőben ilyen szívem szerint való pajtást találok, kinevetem. - S lásd - mondta Paál egy kicsit elfogódottan - találtál. - 78 -
- Szentségemre mondom, igen! Téged! Mert az kell az embernek: egy jó, egyívású pajtás, akivel vitatkozhatik, örülhet, veszekedhet, mókázhat, de legfőként együtt dolgozhatik. S ha mocskos a világ, egymást melengetheti. - De - mondta Paál - te már az idén nekivágsz… - Annyi baj legyen! - mondta Miska. - Majd megkeressük egymást. - Bécsbe mész? - A fenébe! Előbb Pestre, nyalni kell még nekem a tudományt, aztán Bécsbe. Pedig úgy utálom azt a Bécset, hogy azt ki se tudom mondani. - Én is - bólintott Paál. - Fél rokonságom a szabadságharcban pusztult el. Egy kicsit hallgattak. Akkor Miska odaállt Laci képe elé. - Mindig csak tájat festesz? - kérdezte. - Leginkább - felelt Laci. - Figurát soha? Vagy legalább nem helyezel a fák közé, hogy élet is legyen rajta? - Így is van - lelkendezett Laci. - Ahogy a tölgyekre vagy a gyertyánokra fényt vet a nap, s az egész bederengi a mélyebb részek félhomályát, a tenger se tud nagyobb és főként szebb életet élni, mint az erdő. Engem minden alkalommal megráz. Szinte sírva kell fakadnom tőle. Miska lehajtotta a fejét. Elgondolkodott. - Érdekes! - mondta. - Én az emberrel vagyok mindinkább így. Engem annyit vertek! Annyit voltam éhes és elhagyatott inaskoromban! Egyszer meg is akartam szökni. Erre gondolt. Mesélt. - Feküdtem éjszaka a mezőn, s minden csillag láttára az jutott s az jut eszembe ma is: milyen elhagyatott az ember! Minden ember, de a szegény ember különösen! Csak gondold el: alusznak a viskóikban, körülöttük a család, de - verte meg a mellét - itt belül mind elhagyatott. Itt csak bánat van és reménytelenség. Reggel felkelnek, esznek egy darab kenyeret, s jó sok vizet isznak rá, hogy tele legyen a gyomruk, aztán hajrá, munkára! - De - kiáltott fel -, hiába dolgoznak, a szegénység munkája meddő! Akármit csinálnak is, minden tettük csak keringés a nyomorúság körül. Borzasztó ez, hogy a szegénység hiába próbál sorsából kitörni! És egyáltalában az emberen valami rettenetes nyűg! Bilincs! Örök iga! Összeszedelőzködtek, s mentek be a városba. Már az alkony virágai nyíltak mindenfelé, az árnyékok kaszái mélyen belenyúltak a tájba, s a homokba a mulandóság írt elolvashatatlan betűket. A Maros erős, nyáresti szaga jött utánuk, a parki füvek és gyökerek illatával elkeveredve, mint egy láthatatlan körmenet, s szótlanság vett rajtuk erőt. A táj kiitta belőlük a gondolatokat. Csak ballagtak; lehettek volna két szép hazatérő állat is a lélek és a világ csendjében. Kint voltak, elvégezték a munkájukat, jönnek hazafelé. De ahogy jönnek, még beletörülköznek a piros fénybe, a szegények és az állatok bíborába. Meg kellett szólalni már valamelyiküknek. Laci szólalt meg: - Most már biztos, hogy jó barátok leszünk - mondta mosolyogva. - Miért? - rebbent fel Miska a hallgatásból. - No hallod? - mondta komolyan Laci. - Szinte egy órája jövünk már szótlanul. - Az igaz - bólintott Miska. - Csöndben szövődik a legjobb barátság. Nagy port verve jött haza a csorda, kikerülték. Így jutottak abba az utcába, amelyik egyenest a Törvényház előtt levő térbe torkollott. Nagy, néma tömeg állt odalent, s balról ordítozó gyermekek szaladtak. - Jönnek már! Jönnek! - Kik jöhetnek? - kérdezte Miska. - Talán legényeket hoznak sorozásra? - Nem hinném - rázta Laci a fejét -, tavasszal soroznak. - Hát akkor mi lehet? - Talán foglyok. Azok mindennap érkeznek. Vagy átutazóban, vagy a végállomásra. Meggyorsították léptüket, maguk is kíváncsiak lettek. Ahogy leértek a térre, s áttörték magukat a tömegen, nyomban látták, hogy négy osztrák lovas csendőr egy csoport foglyot hoz. A foglyok keze összeláncolva, nyilván a Törvényház börtönébe igyekeznek. Balra elöl egy hadnagy lovagol, s a menet élén egy óriás termetű férfi lépeget. Miska ránézett, s gyökeret vert a lába. - Lacza Bálint! - suttogta maga elé. - 79 -
Valóban ő volt. Jött óriási termetével, nagy nehéz lépteivel, hajadonfőtt, s haja csaknem egész fehér volt. Fáradtság látszott rajta, nagy csüggedtség, végtelen reménytelenség. Ott ment el közvetlenül Miska előtt, s az suttogva szólt hozzá: - Bálint bátyám! A betyár ránézett s megismerte. Egy kis mosoly támadt az arcán. Lehet, hogy az a jelenet jutott eszébe, mikor néhány évvel ezelőtt ez a csontos, szálas legény, aki akkor bizony még suttyólegény volt csak, egy tutajról kiúszott hozzá, innét nem is olyan messze, a Maros-partra, s oly keményen kikötött vele, hogy csaknem agyonlövette. De kár lett volna érte, hisz jól megtanulta ez az ő tanítását! Bizony, tőrbe csalják akkor, ha ez nem gondolkodik helyette is, és nem beszél. Halványan mosolygott hát, s egy félrecsúszó szempillantással jelezte, hogy megismerte, s mindenre emlékszik. Elhaladt mellette - öt-hat lépést tett még, aztán megállt. A hadnagy hátba lökte, de a betyár úgy perdült hátra, mint a farkas. - Hát nem abban egyeztünk meg, te hóhér, hogy itt beszélhetek a néppel? Ha szavad nem állod - s megfacsarta bilincsét -, ezzel a vassal verem szét a pofádat! Vagy azt hiszed, vezethetnél itt engem, ha nem magam jelentkezem? S azonnal a tömeg felé fordult, amely morgolódott, és sokan sírni kezdtek. - Emberek, asszonyok! - kiáltott mély hangján. - Ne sírjatok! Nem ezek fogtak el engem: magam adtam fel magamat! Hogy miért? Mert kóborlásaim közben megtudtam, hogy felesleges lettem. Nincs már semmi szükség, hogy a magam kis erejével harcoljak értetek, mert immár megint az urak álltak össze, mint tizennégy esztendővel ezelőtt, hogy megmentsék a népet, s összebékítsék az országot a királyával. Én nem akarok küzdeni tovább. Küzdjenek az urak. Éljen a politika és az új vezér! - Ki legyen az? - kiáltott valaki a tömegből. - Nagy ember! - kiáltott eltorzult arccal a betyár! - Nagy és bölcs! Úgy hívják: Deák Ferenc! Kiköpött, ahogy a nevet említette, s még egyet kiáltott: - Isten áldjon benneteket! Én nem látom, mit tehetnék tovább! Meghordozta rajtuk a tekintetét, aztán fordult, s elindult a Törvényház felé. A börtönudvar kapuja kinyílt - belülről nyitották -, s ő engedelmesen bement rajta, mint egy igen elfáradt ember, aki hazaérkezett, hogy végre-végre elvessen magától mindent, és megzavarhatatlanul kipihenje magát. Ahogy a 'I'örvényház kapuja bezárult, a tömeget félrezavarták, bár magától is szétoszlott volna. Tudta, itt már nincs remény, a nép harcának vége. Hisz Lacza, aki a végsőkig reménykedett, maga tette le a fegyvert: nem kívánja ezt az életet tovább. Hát eloszlott volna magától is. Miska és Paál Laci is mentek Laci szállása felé. - Ki volt ez az ember? - kérdezte végre Paál. - Azt hiszem - felelte Miska -, az utolsó betyár. Tudod, ez az ország odáig züllött, hogy a nép mindenkitől fél, nem bízik senkiben, s az ilyen közülök való, elszánt szegénylegények kezébe tette le a sorsát, s várta az igazságát. Te vagy a diák, nem ismered Tompa Mihály versét? - Melyiket? - Azt a borzalmas igazat, hogy „Testvért testvér; apát fiú elad...” Nem ismered? - De ismerem - bólintott Laci. - Azt mindenki ismeri. Tompa ült is érte. - És ki az a Deák Ferenc? - Amennyire én tudom - felelt Laci -, egy dunántúli földbirtokos, a kiegyezési párt vezére. - Értem - hajtotta le a fejét Miska. - Akkor a nép éppúgy nem lesz bent a kiegyezésben, mint ahogy nem volt bent a forradalomban sem. Ide se hívják meg, mint ahogy oda is csak akkor, mikor már minden elveszett. Bizonyisten, igaza van ennek a Laczának, aki egy-kétszer meg is nevelt engem. A nép szerepe véget ért, most az eladásán fáradoznak. S abban már nem akar részt venni. De vajon tudják-e ezt azok, akik holnapután hajnalban megint itt lesznek a téren, hogy megadják a tiszteletet Laczának, mikor felakasztják. Mentek, s már csaknem Laci szállása előtt voltak, mikor Miska hirtelen megállt. - Ide hallgass! Én nemrég egy nagyon okos ember vendége voltam, aki nemcsak a képekhez értett, máshoz is. Egyszer, mikor a szabadságharcról beszélgettünk, főként Jellasicsról, és a horvátoknak a magyarok iránt való gyűlöletéről, megállított a beszédben, s azt kérdezte: - 80 -
- Te fiam, te elhiszed, hogy a népek gyűlölik egymást? - El - mondtam. - S miért? - Mert mindegyik uralkodni akar a másikon. - A nép? - kiáltott rám. - Az urak! - Azok igen. A nép mindenütt szenved, fiam. Próbáld meg, nincs-e igazam. Menj a horvátok közé, és nézd meg, hogy a horvát nép, pedig éppen csak az atyaúristent nem ígérte neki az uralkodóház Jellasicson keresztül, s el is vérzett alaposan, mennyivel él most jobban, mint a miénk? Semmivel! Éppolyan rongyos és éhes, mint azelőtt. Vagy itt a románság. Ez nyert valamit? Éppúgy az én árendásom, mint negyvennyolc előtt. - Barátom - mondta nekem ez az ember -, a nép nem gyűlöl senkit, csak az uralkodók és az uralkodó osztályok tartják, szítják bennük a gyűlöletet. Ha egyszer békében hagynák a népet, de mindenütt, s megpróbálnánk az ő érzelmeik szerint élni, öt-tíz év alatt olyan egységes hatalom állana itt a Duna mellett, hogy szeretném én azt látni, aki erőt tudna venni rajta! - Lehet - mondta Laci. - Sohase gondolkodtam rajta. De az is lehet, hogy ez is épp olyan ábránd, mint a többi. Hagyjuk el! Gyere, elkísérlek a szállásodra, segítem elhozni a holmidat, s itt maradsz nálam egy-két napig. Iszunk a megismerkedés örömére. Miska kedvetlen volt és levert. - Nem - mondta. - Üljünk be valahová most, s maradjunk együtt. Igyunk egy kicsit s beszélgessünk. A távolabbi terveinket beszéljük meg. Mert én, akárhogy megszerettelek is, nem tudok most itt maradni, hogy Lacza a börtönben a kötélre vár. A fél tizenegyes vonattal elutazom. - Hová mégy? - Gerendásra, s onnét Pestre. - Hát - mondta Laci -, ahogy akarod. Beültek egy kocsmába, ételt rendeltek, aztán bort, de nem nagyon ment a beszélgetés. Miska feje Lacza Bálinton járt, Laci meg ezen az elkomorult emberen gondolkodott; találkoznak ők valaha még? Hisz ő még csak jövőre érettségizik, ez a komor legény meg már most nekivág, s úgy elkavarodhatnak, hogy sohase látják egymást. Ő is keserves lett. Mire a liter bor elfogyott, csaknem tíz óra lett, s Miska ijedten ugrott fel. - Gyerünk! Fizettek és mentek. - Ha ugyan megengeded - mondta durcásan Laci -, hogy legalább az állomásig elkísérjelek. - Bolond! - nézett rá Miska. - Az állomásig? Nekem az az érzésem, sokkal, de sokkal tovább megyünk mi együtt. Miska beszaladt a poggyászáért, aztán vágtattak a pályaudvarra. Éppen csak annyi idejük volt, hogy Miska felugrott a kocsiba, Laci utánahajította a csomagját, s már indult is a vonat. - Szervusz! - Szervusz! - Tudod az adresszem? - Tudom! - Írj! S már hiába kiabáltak volna. A vonat már messze járt, s a kerekek zaja minden mást elnyomott. Miska még integetett egy darabig, aztán már csak az éjszaka volt odakint nagy, fekete szájával.
XV Gerendásra kora reggel érkezett. Nagybátyja csézájával már útközben találkozott, úgy üdvözölték egymást. Az már megint utazott valahová. Úgy látszik - gondolta Miska -, igaza volt Laczának. Az urak valóban tervezhetnek valamit, s a nagybátyám politikai gyülekezésre vágtat. Jóforma kocsisa van. Mert valóban egy jótermetű férfi ült a bakon, alakja bent ragadt a szemében. Mire beért a cselédlakások közé, reggel lett. - 81 -
Laczát... - gondolta. De aztán eszébe jutott, hogy még előbb statáriális tárgyalás lesz, egynapi siralomház. Az is lehet, hogy ki sem végzik, hiszen önként jelentkezett! Ezt gondolta, s a gondolat megnyugtatta. Maradhattam volna Lacinál, mennyit beszélgethettünk volna. Akkor jobbról egy nő jött feléje. Annyira másutt járt a gondolata, hogy elmegy mellette, ha az rá nem köszön. - Jó reggelt kívánok. Miska megállt. - Ni csak! - mondta álmélkodva. - Panni! - Igen - bólintott a nő. De olyan más volt, mint azelőtt! Minden íze, még a hangja, még a keze járása is. Meghízott, ez öregítette, egy kicsit tenyeres-talpas lett, mint a pusztai asszonyok. Fején fekete kendő. - Megváltoztam, ugye? - Meg - bólintott Miska. - Gyulán olyan voltál, mint a virág, most meg szinte elhíztál. Vagy teherben vagy talán? - Nem - tiltakozott a nő. - Csak meghíztam tizenkét kilót. Akármit csinálok is magammal, hízom. Pedig húsz és fél éves vagyok csak. Úgy látszik, hamar belejövök édesanyám formájába. Miska csak elnézte, mivé lett. - Mit keresel itt Gerendáson? - A tekintetes asszony idehozott bennünket. - A néném? - kérdezte Miska. S csak most látta meg az asszonyon a fejkendőt. - Miért hordasz ilyen vénasszonyos, fekete kendőt? Panni nyomban elpityeredett. - Ó - mondta -, ne is kérdezze! Meghalt a kisfiam. Miska még mindig nem volt egészen magánál. - Szegényke! - mondta kényszerű részvéttel, de végül is közömbösen, oly idegen volt neki ez a nő. De a nőnek Miska nem. Ahogy meglátta, elfutotta a régi melegség. A körtefa, a Körös; a régi babonák; az együtthálásaik. Ó, Istenem, ahogy ez először bevitte magához az ölében! - Tavaly februárban született a drágám - mesélte bő könnyek között. - Olyan szép, selymesszőke haja volt! Göndör, mint egy angyalkának. Az uram is, én is úgy szerettük, hogy mindenki azt mondta, ez már sok! De - s most volt a szája vonásában valami a régiből - nyolc hónapra is született... Miska most ébredt fel egészen. Meghatódott. - Hazudsz! - mondta. - Kilencre. - Arra! - adta meg magát a nő. - A mi gyermekünk volt! S fölfájt benne, hogy halott. - Nos? - Igen - nézett Miska szemébe az asszony. - Azon a hajnalon azért szöktem el, hogy apát keressek neki. - Emlékszem - bólintott Miska. - Te azt mondtad, anyád rendel haza Zarándra, hogy férjhez adjon. - Tudom - bólintott az asszony. - De ez nem volt igaz. Magamtól mentem, hogy apát keressek a gyermekemnek. - És találtál? - Találtam. - Kit? - Egy legényt. Ha az úton jött, találkoznia kellett vele. Most a tekintetes úr kocsisa. Miska bólintott. - 82 -
- Láttam. Jóforma ember. Idevalósi? - Nem - rázta meg az asszony a fejét. - Dunántúli. - Hogy találtad? - Jött - mondta az asszony. - Negyednapra rá, hogy hazamentem Zarándra. - Mennyire? - kiáltott fel Miska. - Negyednapra - mondta a nő. Mintha a torkát markolták volna el, és szíven vágták volna. Negyednapra! Mikor ő még úgy vérzett a fájdalomtól! Otthon és Szamossy mellett. Mikor ő még mindenben ezt a lányt látta! Ezt kereste! Egy Isten! Erzsire rá se nézett! És azóta sem volt senkivel! Senkivel!
XVI Erzsi úgy repült a nyakába, mint maga a fény. - Jaj, csakhogy itt van! Most nem engedem el. - Erzsi! - ölelte Miska boldogan. - Te fényes! - Drágám! - Mézesedényem! - Maga! Nekem! A Mézem! Eltolta magától, a szeme ragyogott. - Micsoda legény! - nevetett boldogan. - Talán a legszebbnél is szebb! A leány gyönyörű volt. Sudár! Szőke! Csupa arány és rugalmasság! A nap átsütött a ruháján, egy kis blúzon, vékony szoknyán, Miska szinte felitta. - Lánykám! Édes, friss gyümölcsöm! Megint egymásba szaladtak, falták egymást, mint a kiéhezettek. A nap táncolt rajtuk, körülöttük, az egész konyha fényben úszott, szinte csengett. - Így fogadsz? - ujjongott Miska. Erzsi nyöszörgött a boldogságtól. - Soha jobbkor nem jöhetett volna! - Miért? - A tekintetes úr Szegedre ment, onnét Szentesre. - Láttam a kocsiját. - Látta? Nevetett. - De még más is van ám! - Mi? Erzsi, mint egy ujjongás. - A tekintetes asszony Pesten van. - Minek? - Doktornál. - Mi baja? - Folyton a feje fáj. - Azt tudom. - De ott se múlik az el! - Miért? - Mert nem betegségtől van az! - Hanem? A leány ránézett. Sütött, mint a nap. - Mástól... Átölelte szerelmesen, s vitte be a szobák során. A hálóig meg sem állt. Ott meztelenül terült a két fehér ágy. Miska a két ágyra intett ragyogó, szőke fejével. Lerántotta a csizmáját, mindenét. S mi volt az a kis nyári blúz, vékony szoknya a lányon? Két sebes kézmozdulat. - 83 -
- Így? - kérdezte Miska. - Ahogy születtünk! - villogott a lány. S már röppent is a párjához. - Mióta óhajtalak! Úgy érezték, egy pillanat alatt átröppentek a nagy lakomán. Részegek voltak. Szédültek. Fiatalok. Ették egymást. Játszottak. Birkóztak. Mire feléreztek, tíz óra lett. - Jaj! - ijedt meg a leány. - Tíz óra! Mit tett velem! Ki akart szökkenni az ágyból, de az ina kicsuklott alóla, s gyerekesen letottyant a földre. Elnevette magát. - Egész összetört! De a szeme csupa hála volt, boldogság, szerelem. - Te! Mégis kifutott. Valahol csobogott a víz. Visszajött, s most magára kapkodta a ruhát. - Mit mulasztottunk! Kifenyegetett az ablakon. - E miatt a buja tehén miatt! Mert az! Nem tudod? Miska bólintott. - Nemcsak téged csalt meg! - vicsorgott a leány. - Nem? - Nem. Az urát is. De hányszor! Egyik szeretőjét a másikkal! - Nem igaz! - ült fel Miska. - Nem? - ugrott oda a lány. - Erzsi! - szólt rá Miska. A leány leült az ágya szélére. Komoly lett. - Találkoztál vele? - Igen. - Mit beszéltetek? - Nehéz dolgokat. Most gondolkodott, hogyan fogalmazza meg. - Nem kért tőled új gyermeket? - De kért. - És te? Miska komoran legyintett. - Én azt a nőt jobban utálom, mint a rothadást! - Akkor jó - mondta a lány. A cimpája vibrált. - És emiatt nem kellettem én neked két esztendeig. Állt, kigyúlva, szőkén. - Tudod, ki vagyok én? - Hogyne! - mosolygott Miska. - Én ne tudnám? Kalmár Erzsi. Aki megjósolta nekem, hogy nem érem meg a hatvanadik évemet. - Nem is! - mondta a lány. - Félsz tőle? - Nem - nézett fel Miska. - Jó - bólintott a leány. - A haláltól nem szabad félni. Úgy lehet, mire odajutunk, fényesebb lesz, mint az élet. Kihúzta magát. - No, ki vagyok? Állt. Miska gyönyörködött benne, s azt mondta: - Mézesedényem! - Várj! - mozdult meg a leány. - Jártál te Békéscsabán? - Én? - komorodott el Miska. - Három esztendeig. Bár ne jártam volna. - Ismertél ott egy Perzsi nevű asszonyt? - Hogyne ismertem volna - felelt Miska meglepetten. - Még szerettem is. - 84 -
- Szeretted? - Bizonyisten! Holott csak kölyök voltam. De olyan volt... - Milyen? - Több ötven évesnél, de ha akarta, olyan, akár egy szűzlány! - Jól ismerted. - Én jól. Bár élne még. - Miért? - Mert még a közelében is jó volt lenni. A lány elmosolyodott. - Hát én a húgának a lánya vagyok - mondta nyugodtan. Miska sokáig némán nézte. - Igaz! - mondta aztán mély meggyőződéssel. - Hasonlítasz is rá! Még a tested szaga is olyan jó! Gyere ide! Az odament a fiú közelébe. - Nos? A fiú beszívta az illatát. - Ugyanaz! - mondta megremegő szájjal. - Persze - mondta a lány. - Jó ez így? S hozzátette: - Neked. - Nagyon - mondta a fiú. S egy nyúlással az ölébe kapta. - Mit főzzek ebédre, te fiú? S belecsókolt a szájába. - Palacsintát! - nevetett Miska. - Te Perzsi, túrós palacsintát. S hirtelen odadobta, mint a kést: - Mikor mész férjhez? A lány meg sem lepődött, komolyan felelt. - Én, míg te élsz, soha. - Erzsi! - szólt rá Miska csaknem ijedten. A lány észrevette, s felnézett rá. - Ne félj! - mondta komolyan. - Ez meg az én sorsom. Csupa melegség lett a tekintete, betöltötte a szobát. - Jó sors! - mondta nagyon mélyről. - Nem cserélném el senkiével. Aztán gyorsan felállt, berakta és leterítette az egyik ágyat, de a másikat nyitva hagyta. Párnát hozott, s takarót. - Feküdj le! - szólt Miskára. - Nem vagyok álmos. - Majd meglátjuk - kacagott. Betakarta a fiút, behúzta az ablakot, sötét kendőt tett rá a világosság ellen, aztán ment kifelé.
XVII Így éltek kerek hat napig. Csak szerették egymást, egyebet nem is igen csináltak. Illetőleg Miska megfestette Erzsiről az első olajképét. A kép ez volt: a leány előrehajolva ül egy széken, s türelmetlenül vár valakit. A háttérben egy parasztszoba, de nem sok látszik belőle. A kép, ahhoz képest, hogy életének első olajképe volt, s maga csinálta ecsettel festette, elég jól sikerült. Erzsi nagy lármát csapott körülötte. - De jól eltaláltál! - lelkendezett. - Pontosan ilyen vagyok. S egy pillanat múlva: - De vajon kire várhatok? Csak nem a szeretőmre? - Van is neked! - mókázott Miska. A leány Miskára nézett, és összehúzta a szemét. - Hátha olyan erősen kételkedik - mondta nagyon komolyan -, megmondhatom magának, hogy igenis van. A fiú ránézett. - 85 -
- Neked? - Nekem. Miska mosolyra fogta. - Én? A leány még húzni akarta a tréfát, azt mondta hát, komolyan rázva a fejét: - Nem. - Hát ki? - kérdezte Miska, a szívéig elkomolyodva. - Más - mókázott komoly arccal a leány. - Kicsoda? - Nem mondhatom meg. - Nem? - Nem! - Jó - mondta a fiú, s elindult a konyha felé. - Hová mégy? - kérdezte a leány. - Egy kis vizet iszom, ilyen zsíros falatra - felelt a fiú. S kiment. A leány meg közben azon törte a fejét, mit mondjon, ha már eleget megtréfálta a fiút, hogy: a seprű vagy a vasvilla, vagy a pemete, vagy a meszelő (mert olyan kedves, vidám falusi játék volt ez akkoriban mindenfelé, talán van hely, ahol ma is játsszák), s várta vissza a fiút, hogy jöjjön már. Hogy a csodába tud ennyit inni? Hiszen talán már tíz perce is lehet, hogy kimehetett. Várt. De aztán megrémült, mert az jutott eszébe, hogy hátha nem ismeri ezt a játékot, komolyan vette a dolgot, s elment. Rohanva rohant ki, s közben sikoltva kiabált: - Miska! Miska! De sehol senki. A ládáját sem találta. Egyetlen apró holmiját se. Ez elment. - Miska! - vágta ki a konyhaajtót. De odakint se látta semerre. Csaknem megőrült. Hová mehetett? Eszébe jutott, hogy talán Gyulának vette útját, azt sokszor megcsinálta, hogy csak úgy jókedvéből begyalogolt innen Gyulára. Lélekszakadva kezdett hát futni az úton Gyula felé. - Miska! Miska! Talán negyedórát is futhatott, mikor megállt, mert az lehetetlen, hogy ennyi futás után fel ne lehessen fedezni egy embert, aki Gyulára igyekszik! Hiszen olyan lapos az egész tájék, mint az asztal. Így hát nem erre ment. Sírni kezdett s futott visszafelé. Otthon mindent úgy talált, ahogy hagyta. - Miska! Rohant át a szobákon. Miska ott ült az előbbi helyén, s nyugodt arccal javítgatta a képet. A lány jöttére fölnézett. - Hát te? A lány azt hitte, összeesik. - Hol voltál? - kérdezte kétségbeesetten. - Én - mosolyodott el Miska -; itt, a házon túl az ölfarakás mögött. Minden cókmókommal egyetemben. - Jaj! - sivított a lány. - Én meg futottam Gyula felé, gondoltam, megsértődtél, mert nem ismered ezt a mókát s itthagytál. - Dehogy - rázta a fejét Miska. - Ismerem én ezt a játékot, sokszor játszották előttem gyermekkoromban. De - s az arca most olyan kemény lett, mint a bronz - nem jó játék ez. - Miért? - kérdezte a leány. - Csak tréfa. - Lehet - bólintott a fiú -, de látod, mégis felidézi az emberben a hazugság és a becsapottság ízét. Bennem, mikor felkeltem erről a székről, valóban az volt, hogy összeszedem a holmim s elmegyek. Érted? Mert akit szeretek, hazudott nekem, s csak most mondta meg, hogy mása is van rajtam kívül. - Jaj! - csudálkozott a leány. - Hogy gondolhatott ilyet? - Lehet, hogy ez talán túlságos érzékenység - mondta a fiú -, de ma nem. Mert ma már kaptam egy pofont. - 86 -
- S mást nem? - kérdezte a leány. - De igen - bólintott a fiú. - Jó simogatást is. De úgy is lehet, hogy egy nőben egyformán jelen van mind a kettő, s kedve szerint használja egyiket is, másikat is. Hogy a végén nem lehet tudni, melyik hát, amelyiket komolyan kell venni. Mert bajos dolog ez, tudod, ilyen magános embernél, mint én vagyok. Az ilyen magamfajta ember, ha megszeret valakit, abba az egész lelkét pillanatok alatt beleadja, beleépíti. Hisz neki. S ha a szeretett valaki ezzel a hittel akárcsak tréfából is játszani kezd, inkább elmegy. Mosolygott. - Mert vannak dolgok, amikkel tréfából se lehet tréfálni. Mert az ember nevetségessé válik attól, aki meg a tréfát csinálja, méltatlanná. S a lélek, aki finom mértékkel mér, egyetlen villanás alatt eldobhatja. Mikor ültem a farakás mögött, s már tudtam, hogy ez a fonókai játék, jól végiggondoltam az egészet magamban, s arra jutottam, hogy megkérlek, ne tréfálj ezután ilyen dolgokban velem. Nem szeretem. Az emberből a hit egy kis parányi része mindig letörik az ilyesmikkel, s egyszer csak azt veszi észre, hogy semmi köze már ide. - Jaj! - húzta össze magát a leány. - Hát már játszani sem lehet? Miskában lobbot vetett az indulat. - Ilyesmikben velem nem! - mondta féktelenül. Csönd lett. Egy-két légy zümmögött, más zaj nem volt. Így ültek vagy tíz percet. Akkor a fiú felállt, levette a képet az állványról, az állványt összecsukta, a festékeit eltette, az egészet összekötözte, s a képpel együtt kivitte. Utóbb bejött a ládájáért, néhány holmit beledobált, lezárta, s indult kifelé. A leány dermedten nézte. - Mit csinálsz? - Megyek - mondta egyszerűen. - Hallgatni egyedül is tudok. - Megőrültél? - riadt meg a leány. - Ilyen szamárságért. A fiú megállt, s megrázta a fejét. - Nem szamárság! - üvöltött fel, hogy minden belerezdült. - Engem a bennem lakó szerelem erejével ne próbáljon táncoltatni és lefogni senki, mert úgy szétszaggatom a leggyönyörűbb szerelmet is, mint a rongyot! S vetem a szemétre! Nem vagyok pojáca! Ember és művész vagyok mindenekelőtt, alkotó lélek, megélek szerelem nélkül is! Mi a szerelem? Gyöngeség. Hát nem leszünk gyengék ezentúl. A magunk útját követjük, amit született valónk parancsol, s nem alázkodunk le egy nőhöz! Mert minden nőnél többek vagyunk, még a kisujjunkkal is, és azt tesszük, amit akarunk! Nem adjuk magunkat szeszélyek parancsa alá még az Úristennek sem! A leány csak lerogyott ettől, s ájultan vágódott végig a padlón: Miska hallotta a feje koppanását, de nem törődött vele. Vad dühvel hagyott ott mindent, bezúgatta maga mögött az ajtót, s a holmijával együtt bevágtatott Gyulára. Jókora út volt. Ott bévette magát a régi szobájába, s tajtékzott, mint a vérig bántott állat. - Én adjam meg magam? - csikorgatott. - Mindig én? Hát nem! Többet soha! Senkinek! Úgy látszik, egy valamirevaló férfi számára egyetlen elfogadható életforma van csak, a magány! Legyen! Ha más kibírta, kibírom én is! És hajszolta bele magát a dühbe, holott valahol, élete legmélyén ott bújt már a sejtelem, hogy nincs igaza, s ostobaságot csinált egy játék miatt. A tények megvannak, de ahelyett hogy ellegyintené, felnagyítja őket, rémeket farag belőlük és öldököl. De nem tudott lecsillapodni, inkább még magasabban lángolt. „Íme - gondolta - gyökérig felmondtam magamat, eléje terítettem minden érzelmemet, nem szégyelltem kitenni eléje létem legtitkosabb moccanásait sem, s ahelyett, hogy felelt volna rájuk, hallgatott és félreállt. Egy megértő szót sem adott; elájult.” Fölnevetett. „Hát maradj ott, ahol vagy! Miattam maradhatsz!” És bár érezte, hogy nem az az igazi önmaga; ez csak a düh és az őrült szenvedély benne, mégsem tudott fölengedni. Annyira nem, hogy ha most egy véletlen meg nem fosztja a lehetőségtől, rohan ki az állomásra, és búcsú nélkül utazik Pestre: nekivág az életnek úgy, ahogy van. De a pénzét, amelyet Szamossy mellett két és fél évig gyűjtött, Gerendáson feledte. „Micsoda ostobaság!” - lobogott.
- 87 -
Dühében megágyazott magának, kulcsra zárta belülről az ajtaját és lefeküdt. Egy darabig forgolódott az ágyban, marta magát a dühével, de aztán a fáradtság egy pillanat alatt levágta, s aludt, mint a zsák. A leány majd egy órát feküdt otthon ájultan, majd valami félöntudatlanságban, amely nyugtalan álomba ment át. Ott feküdt a padlón, mind kisebbre húzva össze magát, s végül arra ébredt, hogy rettenetesen fázik. Felállt, tétován nézett körül. Mi is történt? Egy darabig homály feküdt az öntudatán, de aztán egyszerre mindenre tisztán emlékezett. Felugrott, rémülve futott át a szobákon, de csend volt mindenütt. - Elment - mondta ki hangosan a szót. Megrázkódott, s most tudta, hogy nagy baj van. Ez a fiú nem jön vissza magától, inkább összeszaggattatja magát. Itt néhány napig valami kimondhatatlanul szép szerelem virított, de ez a szerelem, ha csak tréfából is, túl akart nőni a fiún, meg akarta hajlítani, s az így vágott vissza. Úgy megtaposta ezt a hat boldog napjukat, hogy ronggyá vált minden, rommá és cseréppé. Ennek a kínját hordozhatja ő magában haláláig, de ha nem tesz valamit, az a fiú nem segíti összerakni ezeket a cserepeket semmi szín alatt. Nem teremthet az Isten olyan körülményeket, hogy az most csak egy millimétert is engedjen önként magából. Megrémült. - Miska! De tudta, hogy a szomszéd szobából se jönne elő. Mit csináljon? Legyen ő is megsértett? Meneküljön ő is a gőgjébe? Megrázkódott: akkor biztosan elveszti! Úgy elveszti egy ostoba játék miatt, hogy az még az emlékét is kiirtja magából. Ekkor meglátta a fiú pénzeszacskóját egy kis állványon. Kikészítette azt is, de itt feledte. Rögtön betette a szoknyája zsebébe, kendőt kanyarított a nyakába, eloltotta a lámpát - éjszaka volt már -, bezárta a lakást, s elindult Gyula felé. Még nem tudta, mit fog csinálni, csak ment. Vitte a szerelem. Odaadja-e neki a pénzt vagy nem; ezt a véletlenre bízta. Ijedten állt meg. Ha odaadja a pénzt, a fiú úgyis veheti, hogy ezzel elbocsátja. Nem adja oda! Kár volt elhoznia! Ostobaság! Itt az ő fészkük, ide hozza vissza a fiút a szerelmével, s akkor itt ő úgyis megtalálta volna. Valamivel éjfél előtt ért be a városba. Ott állt a ház előtt, benyitott a kapun, lábujjhegyen végig a tornácon, be az előszobába, de Miska ajtaja zárva volt. Csaknem összerogyott. De aztán összeszedte magát, és ököllel megverte az ajtót. - Miska! A fiú nyomban felébredt, a dühét kialudta, s tele volt örömmel. Itt van Erzsi! Itt van! De szép! Együtt lesznek, itt a régi helyen! Ez is megtudja majd, hogy a régi állapotnak vége, hogy amaz rongy volt, ez az igazi. Szóval ő ide képzelte a megengesztelődő szerelmet. Ugrott le az ágyról, nyitotta az ajtót, kitárta a karját. - Erzsi! A lány belehanyatlott a karjába és sírva fakadt. - Jaj, Miskám, ne bánj velem így! Elpusztítasz! - Nem, kicsikém! - ígérte a fiú boldogan. - Soha többé! - Hát szabad ilyet? Egy rongy játék miatt? Hisz fonókba való tréfa az egész. - Persze! - mondta bűnbánóan a fiú. - Most már tudom. S leültette a lányt az ágyra. - Ülj le, kicsikém! Maradjunk most már reggelig idebent! S úgy reszketett érte, hogy maradjanak itt! Hogy itt essék a nagy kibékülés! De a lány felállt. - Nem, drágám - mondta őszinte szerelemmel. - Menjünk haza, ott van a mi fészkünk, ott találtuk meg egymást. Miska még próbálkozott. A takaró alá dugta a kezét. - Nézd csak, milyen jó meleg, kicsikém! Meleg ággyal vártalak. S várt. Lesett. Csak gyengüljön el a lány! Engedjen! De az a magáét fújta. - Miskám, gyere! Én úgy gyűlölöm ezt a helyet! Hát nem érted? Két évig itt vártam hiába. - 88 -
Miska felállt. Egyszerre tele lett a tegnapi rossz ízzel a szája. Ez verte fel, ennek a gyönyörű, szerelmes leánynak az ellenkező képzelete. Hogy ez nem arrafelé hajlott, amerre ő szerette volna. Nem tudott itt most olyan lenni, mint a viasz. Gyenge kis bárány, amely omlik a simogató kézbe, és kedvesen béget, mert tele minden örömmel. Valahogy ez volt. De a fiú most nem káromkodott. Nem ellenkezett. Egyszerűen valamit, valamiket summázott magában. Rossz kis ízeket, amelyek eddig a fény mögött, a fénytől eltakarva bújtak. Nem is tudta, miket, megfoghatatlan kis dolgokat, s a végén ezt a két különböző elképzelést. Leült. Csak annyit mondott: - Kár. Gyorsan felöltözött. Két perc alatt készen volt. Felállt. - Mehetünk! Sietve kimentek. Miska becsukta a házat, gyorsan a város végére értek, akkor a lány észrevette, hogy nincs velük semmi. - A csomagokat meg otthagytuk! - Mindegy - legyintett a fiú. - Nem eshetik semmi bajuk. Bezártam ajtót és kaput. - De most nem festhetsz! - riadózott a lány. - Gyerünk vissza! - Ha akarsz - mondta a fiú -, tessék. Megvárlak. Én nem megyek. - Miért? - kérdezte a lány. A fiú vállat vont. - Ha ott maradtak, maradjanak ott. Ez a sors. Csomagnak, embernek. A leány állt. Figyelt. - Te! - mondta félénken. - Tessék! - Történt veled valami? - Miért? - Olyan furcsát mondtál. - Semmi - rázta a fejét a fiú. - Talán fáradt vagyok. Ennyi az egész. De a leány érezte, hogy valami baj van. - Gyere - mondta halkan -, menjünk mégis vissza, és töltsük itt az éjszakát. - Nem! - mondta a fiú. - Ha már elindultunk, maradjunk meg az elhatározásunk mellett. A leány már tudta, hogy ezt elhibázta. Nem lett volna szabad ellenkeznie. Eddig minden vágyuk és cselekvésük egyezett. Most talán még minden rosszabb, mint tegnap. De azt mondta: - Jó. Mentek, csaknem szótlanul. Néhány kilométert egymás mellett. De akkor a lány elfáradt s lemaradt. - Pihenjünk egy kicsit - kérte. - Nagyon fáradt vagyok. S még hozzátette nagy, belső alázattal: - Bizony, neked volt igazad. Jobb lett volna, ha odabent maradunk. - De most már elindultunk - mondta a fiú. - És most már Gerendás közelebb is van. Egy kicsit leültek pihenni. A fiú levetette a kabátját, összehajtotta, letette a földre. - Erre ülj! - mondta a lánynak. - Ilyenkor éjszaka már hideg a homok, felfázol. A homok valóban hideg is volt. - Köszönöm - mondta a lány. De nyomban érezte, hogy mást kellett volna mondania. - Ne köszönj semmit --felelte tüstént a fiú -, inkább nekem van köszönni valóm. A lány nem merte folytatni, mert félt, hogy a fiú azt feleli: - Köszönöm a szerelmet. S akkor a világ összeomlik. Hát némán ült, de a vékony ruhában annyira dideregni kezdett, hogy vacogott a foga. A fiú meghallotta, de ő hamarabb felállt, semhogy az szólhatott volna. - Nagyon fázom - mondta vacogva. - Menjünk! - Jó - állt fel a fiú is. - De előbb vedd fel a kabátomat. Mégis tart egy kis meleget! - Istenem! - sírta el magát a leány. - Tegnap ilyenkor még minden jó volt! - Miért? - kérdezte a fiú. - Most minden rossz? - Minden - felelt hüppögve a lány. - Szeretnék meghalni. - Jósolok neked, Erzsi: túlélsz engem. - 89 -
- Ó - jajdult fel a leány -, miért mondasz nekem ilyeneket? Mit vétettem? Miért vagy hozzám ilyen rossz? - Rossz? - nézett rá a fiú a csillagok fényében. - Hogy mondhatsz ilyet, Erzsi? Csak emlékezz: ott ültél az ágyon, én előtted térdeltem, s úgy kértelek, maradjunk odabent. Nem? És úgy vártam a röppenésedet, ahogy szoktad, hogy ugrasz a nyakamba, mint azelőtt vagy tegnap, mikor még nem válogattál a helyekben, hogy: jó, maradjunk! S már rántod le a ruhádat és siettetsz. Hisz Istenem, két szerelmesnek mindenütt jó, ahol együtt lehet. Nem? De te megtagadtad tőlem magadat, hogy Gerendás a mi fészkünk, s a gyulai ágyamat utálod, mert a meddő várakozásra emlékeztet. Hát engedtem neked, és most itt vagyunk. Hát ki a rossz? És ki akart jobbat? És kitől tagadtak meg mindent oktalanul és csökönyösen? - Igen - pityeredett el a lány -, beismerem, hogy hibáztam. Ezt nagyon elhibáztam. De azt csak tudod, hogy szeretlek? És látod, azzal indultam el Gerendásról, hogy hazahozlak, és itt... És ez maradt meg bennem. Hát nem lehet ezt megbocsátani? - Ó, kicsikém - mondta a fiú -, megbocsátani már régen megbocsátottam, csak... - Csak? - Csak az a röppenés ott maradt a gyulai szobámban. Csönd. - Illetve - igazította ki magát a fiú -, az a röppenés, amelyet úgy vártam, tulajdonképpen meg sem született, csak az én képzeletemben. Így hát egy képzeletbeli röppenés haldoklik most a gyulai ágyamon, és lassan kihűl. És látod, így maradnak el az embertől lassan mindazok a dolgok, amelyeket apróságoknak szokás nevezni, pedig egy egész világ van bennük. A tegnap és a tegnapelőtt, ahogy te mondod. De azt is mondhatnám, hogy a szerelem igazi hamva és szépsége maga. - Ó, Krisztusom! - sírt fel a leány. - Hát elhibáztam. Hát akkora bűn ez? - Dehogy - mondta nagyon enyhén a fiú -, csak azt mondtad: tegnap ilyenkor még jó volt. Persze hogy jó, mert akkor még nem hibáztál el semmit, és minden olyan természetes volt, hogy semmire sem kellett magyarázat. - Nagyon érzékeny vagy! - sírt a leány. - Nagyon, de nagyon! - Lehet, s ezt már egyszer, azt hiszem, beismertem neked. De lásd, én, én vagyok, s nem bújhatok ki magamból, hogy a más életét éljem. Érted? Sajnos, csak a magam életét élhetem. A fiú indított, s odanyújtotta a lánynak a kezét. - Fogd meg a kezemet, majd vezetlek, így kevésbé fáradsz el. Érzett a hangján a mosoly. - A gyermekeket is azért vezetik kézen fogva, hogy kevesebbet fáradjanak. Hát így mentek, hogy a leány fogta a fiú erős és meleg kezét, de az utolsó kilométeren már szinte öntudatlan volt a fáradtságtól, hát a fiú felvette, s a gyönyörű leányt úgy vitte haza alva az ölében. Arra sem ébredt fel, hogy otthon lefektette az ágyba, csak éppen valami kifordult a zsebéből. - Érdekes! - tűnődött. - Magával hozta a pénzemet! De akkor miért nem adta oda? Mit akart vele? Lehet, hogy elfeledte? Az éjjeliszekrényre tette, hogy majd megkérdezi reggel. Aztán levetkezett, és lefeküdt a lány belső oldalára, de vigyázott, hogy ne érjen hozzá. Miért vigyázott? Hisz azért feküdtek együtt, hogy mentől inkább egymáshoz érjenek! Reggel frissebb volt, mint a nap. Az fél hatkor kelt csak, ő már háromnegyed ötkor ébren volt. Félhomály derengett a szobában, talán csak a függönyök miatt, s a leány még úgy aludt mellette, mint a tej. Óvatosan felkelt, kiment, felöltözött, teljesen rendbe hozta magát. Visszajött. A lány még mindig aludt. Megnézte az óráját: pontosan öt óra volt. - Mit csináljon most? Eszébe jutott. Széket húzott az ágy elé magának, leült, és elkezdte nézni a lányt, várva, hogy felébredjen. De nem ébredt, csak feküdt és aludt. Nagyon szép volt; két szép melle lágyan járt fel-alá, ahogy a lélegzete emelte. - 90 -
Öt órától nyolc óráig nézte megszakítás nélkül. A leány nem ébredt fel. Akkor ő felállt, vett egy darab papírt, ceruzát s ráírta nyomtatott betűkkel: Három órán át néztelek. A papírt letette előbbi helyére, a székre, a pénzeszacskót zsebre vágta, kiosont, a konyhát kívülről bezárta, s a kulcsot a felső, nyitott ablakon át visszadobta. Élesen csörrent az élükre rakott téglákon. Aztán visszament Gyulára. Ott minden holmiját összecsomagolta, viseltes szűrét vállára dobta, fejébe nyomta pörge kalapját, s egy pillanatra körülnézett. Az ágya úgy volt még, ahogy tegnap hagyták, hát bevetette. Aztán, mert tartott tőle, hogy a leány megint utána jön, bezárta a házat, a kulcsot átadta a szomszédnak azzal, hogy ha valaki keresné, mondják neki, hogy ő elutazott Pestre. S ki is hordta csomagjait az állomásra. Valamivel múlt dél, mikor ezt tette, de nem mozdult ki az épületből, míg csak nem jelezték a pesti vonat érkezését. Akkor sietve beszállt, elrendezte csomagjait, s mert bőven volt hely, kinyújtotta a lábát, hátrahajtotta a fejét, s mire a vonat indult, ő már aludt is. Ám ha valaki közelről megnézi, láthatta volna, hogy összezárt szempillái alól lassan peregnek a könnyek. De nem volt rá kíváncsi senki sem.
XVIII Pest! Végre itt volt! Ha azt várta, hogy ez a város majd gyengéden fogadja, s szeretettel öleli a keblére, mint anya a fiát: tévedett. Csaba nyíltabb volt ennél, Arad kedvesebb, Gyula mosolygóbb. Mindenütt több örömöt talált. Pest rideg volt és dühítően idegen. Míg az állomásról lassan ballagva beért a városba, alig hallott magyar szót. Bent is csak elég ritkán. Letette a ládáját, szemlélődött. „Micsoda hely!” - gondolta keserűen. Mert mintha nem is Magyarország fővárosába, hanem valami zagyva nyelvű sváb világ közepébe vetődött volna, az volt az érzése. Csak állt. Hát innét indult volna el a magyar szabadságharc? Itt riadtak fel a szívek a Talpra magyarra? Itt vívták ki olyan ujjongás közben a sajtószabadságot? A szíve feldobogott: és itt lakott, itt dolgozott minden költők legnagyobb költője, minden magyarok legnagyobb magyarja, akiért egész életével rajongott most is: Petőfi Sándor? A világon semmi nem mutatta mindezt. Nemcsak neki, de talán senkinek sem, aki belépett az 1863-as magyar fővárosba. Hol itt a magyarság? Megölték vagy börtönökben ül? Valaki kéregetett mellette egy kapualjban. - Egy-két krajcárral emlékezzenek meg! Miska odakapta a fejét, egy féllábú, negyvenöt éves forma férfi siránkozott. Odament hozzá, nikkelpénzt adott neki. De az nem vette a kezébe, a begyűrt katonasapkára mutatott. - Oda, kérem, oda! A kezem sem tudom kinyújtani! Miska bedobta a pénzt a katonasapkába, s csak akkor döbbent fel, mert megismerte a sapkát. Leguggolt a koldus mellé, és suttogva kérdezte: - Honvéd volt, bátyám? Az ránézett a szűrös, pörgekalapos legényre, s nem suttogott. - Az én, öcsém, s pedig Damjanich alatt! Az Isten a haló porában is áldja meg! Most már Miska sem suttogott. - Ámen! - mondta egész szívével. - S hol maradt el a fél lába? - Még Nagysallónál - mondta búsan. - Nekem ott befejeződött. Miska elgondolkozott, Szamossytól jól megtanulta ő a magyar történelmet, így kiszámította hirtelen, hogy Nagysallónak több, mint tizennégy esztendeje. S ez az ember, aki részt vett Damja- 91 -
nich alatt a borzasztó nagysallói csatában, s bénává lett a haza védelmében, most itt ül a kapu alatt és kéreget. Most még hagyján, szeptember van. De itt ül decemberben is, januárban is. Kibukott a szájából. - És semmi segély? A béna összecsikorgatta a fogát. - Segély? Itt? Megrázta a fejét. - Kötél. Azt talán adnának. Miska foga összecsikordult. - Bizony - mondta nyögve a dühtől -, legjobb volna mind a négy sarkán felgyújtani ezt a gyalázatos várost, s valahonnét keserű örömmel nézni, mint válnak porrá s hamuvá még a kövek is benne. A koldus iszonyú arcot vágott. - Csöndesen - mondta Miskának. - De ha sor kerül rá, szóljon: a fogammal még el tudom rántani a gyújtót. Azt még tudom. Elváltak, de azt még látta Miska, hogy a rokkant honvéd komor, borostás arcán pereg le a könny. Ő is csaknem sírva fakadt. Aztán Lacza jutott eszébe, ahogy utolszor látta, amint ordított és kiköpött. Nemcsak egy névre: az egész mostani, magyar világra. Alighanem ennek a betyárnak volt igaza, s az lesz még sokáig, talán mindörökké. Egy könyv- és papírkereskedés előtt eszébe jutott Szamossy figyelmeztetése, hogy ha Pestre kerül, vegyen egy térképet, így könnyebben eligazodhatik a fővárosban. Belépett hát az ajtón, de alig tudta megvenni a térképet, mert odabent senki sem beszélt magyarul. Végre előkaparták az új inast - szolnoki gyerek volt -, az aztán eléje tette az üzlet homályos, belső felében Pest legújabb térképét. - Az idén januárban nyomták - mondta -, tökéletes térkép. De nem volt tökéletes. Mert mikor kint a napvilágnál Miska maga elé terítette, rémülve látta, hogy a térkép német nyelvű, tehát nem tudja használni, hisz semmit nem ért németül. Már össze akarta hajtani, hogy visszavigye, mikor a térkép jobb alsó sarkában a nyomtató és kiadó nevére bukkant, s azt ismerte: „Landerer.” - Kicsoda? - hökkent meg. De a név néma harsogással kiabált az arcába. Ő meg rázta a fejét. - Lehetetlen, hogy ennek a térképnek a kiadója és a negyvennyolcas Landerer ugyanaz az ember legyen! Hisz a negyvennyolcas Landerer nyomatta ki a cenzúra engedélye nélkül a Talpra magyar-t, a Tizenkét pont-ot, sőt később, mint hallotta, ez az ember nyomta a Kossuth-bankókat is. Annak tehát, aki mindezt tette, bizonyára éppúgy menekülnie kellett, mint annyi más szerencsétlen magyarnak. Hisz a féktelen osztrák hatalom biztosan kivégeztette volna, vagy legalábbis a legmélyebb kufsteini börtöncellába záratta volna, ha elcsípi. De mennél inkább bizonygatta magának a nemet, gyanúja annál inkább növekedett. Végtére oly tűrhetetlenné vált, hogy azt határozta: megkérdez valakit. Egy kopott, barna ruhás férfira esett a választása, odalépett hozzá. - Bocsánatot kérek - tolta az idegen elé a térképet -, ugye, ez a Landerer nem azonos a negyvennyolcas Landererrel? Az megállt, ránézett a szűrös legényre, s megvonta a vállát. - Hát kérem - mondta csöndesen -, igen is, nem is. Az a Landerer, akit ön keres a név mögött, meghalt úgy kilenc esztendővel ezelőtt, de az üzlete, Landerer név alatt, megmaradt. Azt most régi társa, Heckenast vezeti. Ő adta ki a térképet a cég neve alatt. - Nagyon köszönöm - sóhajtott Miska megkönnyebbedve. - De hol halt, meg Landerer úr, Kufsteinben talán? - Nem - rázta az idegen a fejét. - Itt Pesten, ha jól tudom, vesebajban. De erre nem esküszöm meg. Arra azonban igen, hogy itt e szép házat, a Sváb-hegyen nyaralót hagyott maga után. - Landerer? - Igen. Miska csak bámult. - 92 -
- Nem üldözték? - kérdezte csodálkozva. A barnaruhás egyre rázta a fejét. - Nem. Miért üldözték volna? - Hát a negyvennyolcas tettei miatt. A másik elmosolyodott. - Ugyan kérem! Persze, ön nem emlékezhetik rá, gyermek volt még. De én pontosan tudom, hogy mielőtt Petőfi versét és a „Tizenkét pont”-ot kinyomatta volna, előbb lefoglaltatta a nép küldötteivel a sajtóját, vagyis az erőszaknak engedett. A Kossuth-bankók idején viszont a kormány terrorjának. - Értem - ejtette le a fejét Miska. - Nem érti - mondta a másik. - Landerer derék ember volt és jó magyar. De egyben üzletember is, s az üzlet legfőbb törvénye: megmaradni. S megmaradni csak rugalmassággal lehet. Ő vállalta a Talpra magyar kinyomtatását, de mikor a szabadságharc megbukott, bele kellett illeszkednie az új helyzetbe is, csak így maradhatott meg. Ő is és a nyomdája is, amely mint látja, mai napig működik. Úgy lehet, nemsokára ismét szabad magyar lapokat fog nyomtatni. - Csodálatos! - mondta Miska keserűen. - Pesten most így gondolkodnak az emberek? - Körülbelül - felelt a barnaruhás. - Itt ma már mindenki leginkább Deák Ferencet nézi, s valamiféle kiegyezésre vágyik. Miskára nézett. - Biztosan maga is. Miska komolyan rázta a fejét. - No, én nem - mondta. - Hát? - Én mindenekelőtt egy jó szűrre - lebbentette meg szűre szárnyát -, mert ez már kopott is, lyukas is. Felemelte a ládáját. - Isten áldja meg! S ment. A barnaruhás meglepetten nézett utána. - A szentségit a parasztjának! - káromkodta el magát. - Nincs ebben semmi idealizmus. Ez csak a szűrét nézi. S még hozzátette lenézően: - Nem csoda, ha ilyen népséggel elvesztettük a szabadságharcot! Hosszan, dühösen nézett Miska után. Miska csak ismét azt gondolta, hogy valóban nem ártana mind a négy sarkán felgyújtani ezt a helyet, s valami becsületes, jó magyar fővárost építeni a helyébe. Olyat, amely legalább lelkében azt mondja: „Nem!” Mint Lacza Bálint mondta, szegény. Belehalt, de míg élt, az utolsó lihenésig azt mondta, kiáltotta. Harcolt érte. Egész életét ennek az egy szónak adta. „Nem!” S vele tartott mindenki, aki magyar. Még akik a tönk szélére jutottak, azok is. Még Ormos is, aki pedig gazdag, és ugyancsak ráfizetett a szabadságharcra. Hirtelen Pista bátyja jutott az eszébe, aki pedig fukarságában eladta őt asztalosinasnak, s akitől semmi jót sem várhatott. „Még az is! - gondolta. - Becsületemre, még az is! Járt-kelt ugyan odalent valami ügyvédségért magának, de még az is jobban vállalta a mostani magyar sorsot, mint az a barna ruhás ember itt. Ez a főváros!” Mert éktelen dühében ebbe az egyetlen emberbe sűrítette össze az egész Pestet. Tévedett? Bizonyára. Soha nem lehet általánosítani. De ha végigjárta volna a pesti portákat, láthatta volna, hogy a zöm akkor már a kiegyezést várta, s vajmi kevesen álltak a passzív ellenállás pártjára. A főváros elfáradt. „Nem, a kutyaistenit! - háborgott magában. -- Még ha összezúzom magamat, akkor is; nem!” Holott nem politizált, de már kölyökkorában ezt tanulta, ezt a vándorlásai alatt látottakból is, s a saját vére is ezzel volt tele. Pedig Munkácson a matrikulába Lieb Mihálynak írták be a nevét. - 93 -
De ő ezt rég elfeledte már. Azt tudta, hogy az anyja magyar nő volt: az áldott emlékű Reök Cecília, nagyanyja Bánó Ida, szépanyja egy Bertóty-lány, aki az ősi Aba-törzsből eredett. Ezt tudta a családfájáról, magáról meg, hogy lelke, szelleme, egész belső világa az első lihenéstől kezdve színmagyar. Így a Lieb-nevet úgy elfeledte, hogy alig emlékezett rá. Később teljesen ki is kopott belőle. Dühösen vágtatott végig az Országúton, amelyet térképe ugyan Landstrassénak nevezett, át az akkori Szénapiacon, amelyből később a mai Kálvin tér lett, s be az Üllői útra: lakást keresett. El volt ugyan szánva rá, hogy ez talán az egész napját igénybe veszi, de csodák csodájára már a hetedik háznál elakadt. Egy cédulát talált egy földszinti ház kapualján: SZÉP UDVARI SZOBA ERKÖLCSÖS FIATALEMBERNEK KIADÓ FÖLDSZINT 2 Berobogott a kapun, megtalálta a földszint 2. ajtót, erősen bekopogott. - Tessék! - hallatszott belülről. Belépett, s egy szép, tiszta konyhában találta magát. Egy harmincnégy-harmincöt éves forma asszony fogadta, a sutban egy süldő leány ült, úgy tizenhét éves lehetett. Észre se vette. - Itt van kiadó szoba? - kérdezte az asszonyt. Szakállat viselt, bajuszt, fáradt is volt, legalább huszonöt évesnek látszott. - Igen - bólintott az asszony, s végignézte. - Erkölcsös fiatalembernek. Miska fintort vágott. - Pap nem vagyok - mondta a fintornak megfelelően -, de embert még nem ettem. Festőnövendék vagyok, vidékről jöttem. Nevem: Munkácsy Mihály. Magyarok maguk? - Igen - felelt meglepetten az asszony. - Nevem özvegy Szoó Györgyné. Miért fontos ez? - Mert svábokkal nem költözöm össze - vágta ki kurtán Miska. A lány a tűzhely mellett elvaccantotta magát. Miska most vette csak észre. - Mit nevet? - emelte rá a tekintetét. - Csak! - mondta a lány. Miska rámordult. - Akkor ne szóljon közbe! Magyar családnál szeretnék lakni, mi van ezen nevetni való? Az asszony felelt, de ő is mosolygott. - Tudja, tegnap délután egy fiatalember azt kérdezte, svábok vagyunk-e? Mert ő csak sváb családnál fogad szállást. - A fene egye meg az ilyet! - mondta Miska dühösen. - Miért nem dobták ki? Megint a leány felelt. - Magának ördöge van! Éppen azt tettem vele. - Ne hallgasson rá! - mosolygott az asszony. - Kölyök még, s éppen olyan magyar, mint a szegény apja volt. - Isten éltesse! - mondta a lánynak Miska. - Köszönöm - felelt a lány, de a hangja nem lett lágyabb. - Magát is. - Az uram géplakatos volt - szólalt meg újra az asszony -, a Valeró-gyárban dolgozott. Az annyira nem állta a svábokat, hogy még a küszöbön se engedte belépni őket. „Bocsánat, szokta mondani, mi itt magunk között vagyunk.” Most Miska mosolygott. - Kár, hogy meghalt, jó barátságban lettünk volna. Mi vitte el? - Tüdővész - felelt az asszony. - Hohó - szólt közbe a leány - nem egészen így van. Legyünk őszinték! Három golyó volt a mellében, negyvenkilencben kapta az aradi várvédelemnél. Nem tudták kivenni belőle, meg aztán nem is igen mert vele kórházba menni. Félt, hogy elfogják. Ez az igazság. Ettől kapott tüdővészt. Másként most is élne. Miska meghatódott. - Örülök, hogy ilyen helyre kerültem. - 94 -
Odalépett a lányhoz, elényújtotta a jobb kezét. - Itt a kezem - mondta bajtársiasan -, csapjon fel! - Nem - mondta a lány elutasítólag. - Miért csapjak fel idegennel, s nem is tudom, mire? - Ó, te! - mosolygott az anyja. S Miska felé: - Ne haragudjék - kérte. - Alig van időm a nevelésére, azért ilyen vad és modortalan. - Semmi baj - mondta Miska -, igaza van neki. Valóban idegen vagyok. A leányhoz fordult. - Pajtásságra nyújtottam a kezem - mondta -, mert azt mondta, hogy az édesapja Arad védelmében sebesült meg. Én meg sokat dolgoztam Aradon. - Igazán? - nyitotta rá a szemét a leány. - Igen. Előbb mint asztaloslegény, aztán mint festő, a mesteremmel, Zselénszky grófék képtárában. Az aradi vár most börtön - mondta sötéten - meg az osztrák katonaság laktanyája. Bitangok azok. A lányt azonban pillanatnyilag mindez nem érdekelte, csak egy. - No lám! - mondta csodálkozva. - Hát maga asztalos is? Tanult asztalos? - Persze - mosolygott Miska. - A nagybátyám nem akart költeni a taníttatásomra, hát beadott asztalosnak. - És a szülei? - kérdezte a leány. - Mit szóltak hozzá? - Semmit - vonta meg a vállát Miska. - Hogy szólhatott volna bele a dolgokba két halott? - Ó! - mondta a leány. - Régen meghaltak már? - Régen. Anyámra nem is emlékszem, apámra sem sokat. Egy kis csend lett. Aztán a leány: - És az asztalosságban fel is szabadult? - kérdezte. Miska bólintott. - Fel én! Csak nem szerettem. De olyan bútorokat tudtam én csinálni, úri bútort, hogy a nap is elcsodálkozott rajta. De én csak a művészetet szerettem, s akkor már komolyan rajzoltam is. Gyulán aztán találkoztam egy nagyszerű festővel, Szamossy úrral, neki megtetszettek a dolgaim, s magával vitt, hogy tanuljak mellette. Két és fél évig voltam vele, most aztán Pestre jöttem, hogy tovább képezzen magam. Mert sokat kell még tanulnom, hogy az lehessek, akinek belül érzem magamat. A leány akkor leszállt a sutról, s odalépett Miskához. - No - mondta komolyan -, most már felcsapok magával pajtásságra! Ezt se tettem még férfival. Nyújtsa a kezét! Miska odaadta a jobbját, a leány belecsapott, s jól megfogta. - Hát akkor - mondta komolyan - jóban-rosszban együtt! - No látja - mosolygott az anyja -, micsoda bolond ez. - Dehogy bolond - védte meg Miska -, csak eredeti. S az a lényeg, hogy egy ember eredeti legyen. Ne olyan, mintha sablonból vágták volna ki. - No látja, anya! - villant fel a lány. S észrevette, hogy Miska szeme a lábára tévedt. Mezítláb volt. - A meztélábamat nézi? - kapta fel a fejét. - Ne sajnáljon, van két pár cipőm is, egy hétköznapi meg egy ünneplő. De minek koptassam őket, mikor még ilyen jó idő van? Mindannyian nevettek, aztán az asszony kinyitotta a jobbsó szoba ajtaját. - Tessék jönni - mondta jóindulatúan -, talán megmutatnám a szobát. Bementek, s Miskának nagyon tetszett a szoba. Kétoldalt egy-egy szekrény, az ablaktól balra az ágy, jobbról egy üres állvány, középütt asztal négy székkel, az asztalon színes kézimunka terítők, az ágy és a belső szekrény közt egy rövid kis heverő. Ez volt minden. Meg egy éjjeliszekrény; s a sarokban egy kályha. Leültek. Miskának különösen az üres állvány tetszett: azon tartja majd a Petőfi-kötetét s a festékeit, meg egy köcsögben az ecsetjeit. Meg az a kis világos térség az ablak előtt, amelyet meg is nagyobbíthat, ha az asztalt hátrább tolja, s ide állítja majd a festőállványt, s itt fog dolgozni. Mert rengeteget fog festeni, azt elhatározta. - Hogy tetszik? - kérdezte az asszony. - 95 -
- Nekem nagyon - mondta őszintén Miska. Odakint meg ezt mondta az anya a lányának: - Mi van veled, te leány? Még sohasem láttalak ilyennek. - Milyennek, anya? - mosolygott a leány. - Ahogyan ezzel a fiatalemberrel viselkedel. - Jaj, anya - buggyant ki belőle -, nagyon örülök neki. - Mit örülsz? Egy fiatalember. - Nem, nem! Ez az első férfi, aki tetszik nekem. - No és? Azért nem kell megbolondulni! - Dehogynem, anyus! Most tudom csak, milyen jó lánynak lenni! Eddig mintha aludtam volna. - És most felébredtél! A lányból sugárzott az öröm. - Most egyszerre fel, anya! Mintha az egész életemben kinyílt volna egy nagy szem. Egyszerre boldog lettem! - Te! - bámult rá ijedten az anya. - Csak nem lettél szerelmes bele? A lány megvonta a vállát. - Nem tudom, anya. De ha ez a nagy öröm a szerelem, akkor igen. Az anya megrázkódott. - Boldogtalan, te! - Én? - kérdezte a lány. - Én? Elkezdett nevetni, s szinte fénylett. - Soha nem voltam boldogabb! - Jaj - nyögött fel az anya -, hát ezért vigyáztam rád annyit! - Rám? - kérdezte a lány, s a szeme nagyra nyílt. - Hát kellett énrám vigyázni? Hiszen a férfi idáig nekem semmit sem jelentett. Annyi volt csak: egy ember. A Józsi bácsi például. Apa barátja. Aki minden este idejár, és a harcokról beszél. Hát kellett rám miatta vigyázni? Pedig nem is idős, még csak harminchat éves! De énbennem soha nem moccant rá semmi. Egy kicsit gondolkodott, aztán kimondta: - Én őt mindig anyának szántam. Az asszony fülig pirult. - Elhallgass! A leány rábámult. - Miért? - kérdezte csodálkozva. - Anya még fiatal asszony, nem egészen harmincöt éves: Hát csak nem akar mindig így élni, mint egy apáca: férfi nélkül. Kacsintott huncutul. - De még az apácák sem élnek így! - Te! A lány elkomolyodott. - Aztán meg kereső is csak kell a házhoz! Csak nem akarja ilyen fiatalon összetörni magát. Mosni járni! Vasalni! Súrolni! Takarítani! - Ne járjon a szád! - mondta az anyja. Mert titokban valahogy ő is így gondolta, s a leánya a szép képzelődését érintette meg. - Dehogynem! - mondta a leány. - Hiszen csak nem jár egy meglett férfi minden cél nélkül egy fiatal özvegyasszony házához? Csak nem olyan buta? Ő is magános, és anya úgy kellene neki, mint egy falat kenyér, én tudom. És ő is anyának, hiszen becsületes ember, s ő is géplakatos. Jól keres, és apa megmondta anyának: Jolánkám, a gyászév letelte után ne sokat várakozzál! Menj férjhez egy derék, becsületes emberhez! Egy ilyen szép, fiatal asszony nem maradhat férfi nélkül. Nem igaz, hogy ezt mondta? - De igaz - hajtotta le az asszony a fejét. - No látja! - mondta a lány. Aztán szinte felkiáltott: - Istenem, milyen gyávák a férfiak! Ilyen szép dologban nem mernek szólani. - Te bezzeg bátor vagy! - fordította át a szót az anyja. - 96 -
- Én az! - nevetett a lány. - Csak a sötétségtől félek. - Ahogy ott mókáztál vele - intett az asszony Miska szobája felé -, már éppen csak az hiányzott, hogy az ölébe penderülj. A lány nevetett. - Bár csak penderültem volna! S mintha gyöngyök lobbantak volna a szájában. - Istenem - csóválta a fejét az anyja -, milyen szégyentelen lettél! - Miért? - nézett rá a leány. - Biztosan nagyon jó ülés eshetik az ölében. - Te! - penderítette az asszony maga felé a lányt. - Megbolondultál? - Nem én! - rázta a lány a fejét. - Miért bolondultam volna meg? - Mert ilyen vak vagy. Hallgass rám: ez soha el nem vesz! - Tudom - bólintott a lány. - Honnét tudod? - A szeméből. Nem nézte anya? Ennek olyan fényesség és olyan erő van a szemében, hogy ebből nemsokára olyan nagy ember lesz, mint Damjanich vagy Kossuth Lajos! - Nono! - mosolyodott el az anya. - De igen! - bizonykodott a lány. - Fogadni mernék rá! Fogadjunk! - Hát akkor mit akarsz? - kérdezte remegő hangon az asszony. - A szeretője akarsz lenni. A lány nagyon komoly lett. Rázta a fejét. - Nem tudom, anya. Semmit sem tudok, minden tőle függ. Ha ő azt akarja, leszek. Ha nem, nem. Minden az ő kezében van, s csak egy bizonyos: hogy én mindenképpen boldog leszek általa. - Biztos? - Az olyan biztos, mintha az Isten írta volna meg levélben. Csönd. - A szerető! - mondta aztán elgondolkozva a leány. - Emlékszik, anya, hányszor mondta apus, mikor már beteg volt: „Látod, anya, sok mindent sajnálhatnék, de én csak ezeket a leányokat sajnálom, ki fogja elvenni ezeket? Hiszen a fiatalság, a legények java odapusztult. Még a tizennyolc, de még a tizenhat évesek is: Micsoda hullás! Hát kiktől lesznek boldogok ezek? Az öregektől? Azoktól szülnek gyermekeket? Ezeknek, szegényeknek, vagy meg kell elégedniük a maradékkal, vagy az idősebbekkel, vagy meg kell várniuk, míg az új generáció fölnevelkedik. De az se lesz egészen jó, mert ezek itt mellettünk nőnek fel, a mi légkörünkben, a mi keserűségünkben. Az új generáció meg minderről nem tud semmit, mert az vagy most születik, vagy most éli a gyermekkorát. Milyen kavarodás lesz itt, milyen férfihiány! Pedig ezek is szeretnének boldogok lenni, hisz joguk van rá. És meg is keresik majd a boldogságukat, mert a nő elpusztul a boldogtalanságtól.” S akkor mondta: rám intve a fejével: „Légy kíméletes vele, anya! Amennyire csak lehet, hunyj szemet. A mi áldozataink ezek a szegények, valamennyien a mi áldozataink.” Emlékszik, anya? Az asszony csak bólintott. - Szerető! - mondta újra a leány. - Hát akkor már csak inkább milliószor az övé, mint az ötvenéves Holmayeré, aki a lapokat adja kihordásra a Landerernél, vagy a Hofbergé, aki a kerületi beosztást csinálja. Ezek úgy veszik fel a lányokat, hogy előbb a mellüket tapogatják meg nekik, megfelel-e az ízlésüknek. De ha egyszer valamelyikük hozzám mer nyúlni, a zsinórvágókést vágom a kezükbe, de tövig. Pihegett, kezével letörölte arcáról a dühöt, amely hirtelen elöntötte. - Meg aztán, nézze csak, anya, majd megtaláljuk mi mindennek a formáját, hogy magának ne fájjon. Bár nem értem, hogy fájhat egy anyának a leánya boldogsága, ha annak egyszer megérkezik az embere? Hiszen ez a leánysors, mindenki tudja. És az se lehetetlen - mosolyodott el -, hogy a bátyám lépett be személyével az ajtón. Mindig szerettem volna egy bátyát, és hátha most ő lesz az. És az egész móka azért volt olyan természetes, mert itt bent valami felismerte már, de én még nem tudtam róla. Nos? Megint elárasztotta belülről a fény. - És most - mondta - beviszem neki a vizet. Adjon egy törülközőt, anya, mert hátha nincs neki. Az asszony bement a maguk szobájába, előhúzott egy tiszta törülközőt, és kinyújtotta a leányának. - 97 -
- Tessék - mondta. - Vidd be neki. Aztán becsukta az ajtót, s bent maradt a szobájában. A lány bependerült Miska szobájába, a telt mosdótálat letette egy székre. - Tessék - mondta kedvesen. - Köszönöm - felelt Miska nagyot bókolva. A lány ránézett. - Nem kell megköszönni - mondta egyszerűen. - Ez kötelesség. Maga hét forintot fizet a szobáért, s mondtam már, hogy ezért én látom el, és én is takarítok magánál. - Ó - mókázott Miska -, maga a házikisasszony! Saját kezűleg! - Nem vagyok kisasszony, mint maga jól tudja - vágott vissza a leány. - Egy szegény géplakatos árvája vagyok, aki mezítláb jár, s összevissza futkos reggeltől estig a városban, hogy a megélhetés egy részét összekaparja. Ne kisasszonyozzon hát, mert engem az sért. Azért, mert maga festőnövendék, a magam helyén én is egész ember vagyok. Le akarta tenni a törülközőt, de akkor látta, hogy Miska a magáéból kiterített egyet egy másik szék karjára. - Bocsánat! -. vágott fintort a leány. - Nem tudtam, hogy van törülközője. Miska csak ámult a hangváltozáson. - Van - mondta csendesen. - Szappanja? - kérdezte a lány. - Az is. - Akkor jó. Fogpora? Fogkeféje? - Minek az? - nevetett Miska. A leány rávillant. - Mert itt nálunk a szájukat is tisztán szokták tartani az emberek. Anya is, én is, apus is, míg élt. Ez ilyen ház, ha egyszerű is... Adjon tizenöt krajcárt, hozok fogkefét is, fogport is. Megállt, megvetemedett. - Illetőleg ezekért menjen maga! Ezek fölszerelési dolgok, nem kötelességem, hogy ezeket is én szerezzem be! A csizmáját kiteheti, azokat kitisztítom, mielőtt elmegyek. Ez kötelességem, benne van a lakbérben. Miskának majd az álla esett le. Könyörgőre fogta. - Mi baja van, Zsuzska? Hiszen pajtásoknak csaptunk fel. - Az igaz - mondta a lány. - Én nagyon is megszerettem magát, s akartam is magának valamit mondani, de most már nem mondpk. - Miért? - kérdezte Miska. - Megbántottam valamivel? - Meg - mondta a lány. - Mivel? A lány felemelte a hangját. - Kicsúfolt! - Én? - Maga! S most kemény lett, mint a kő. - Meg ne merje tenni még egyszer, festőnövendék úr, mert tíz-ötven ide, tíz-ötven oda, úgy repítem ki innét, hogy csak az utcán tér magához. Megértette? Miskát elöntötte a düh: így még nem beszélt vele leány. - Meg! - felelt kurtán. - Menjek el innét? - Ahogy tetszik - felelt a lány. Megfordult, visszaszólt. - A konyhaasztalra majd kiteszem a pénzt. Kiment. Hallatszott, hogy átmegy a saját szobájukba, a konyhaasztalra odavág valamit, aztán visszamegy a szobába. Miska leült. - Az istenit! - mondta fogcsikorgatva. - Micsoda hang ez egy ilyen taknyostól? Meg se mosdom, visszacsomagolok, megyek! Még majd ez fog itt parancsolni nekem!
- 98 -
De nem csomagolt. Ült. Nagyon jól érezte itt magát, s nagyon megszerette ezt a két nőt. Szegények, birkóznak a megélhetésért, Isten tudja, mi mindent kell csinálniuk, hogy a kenyér meglegyen. - Nem megyek! - mondta hangosan. - Jó itt nekem! Soha életemben nem éreztem még sehol ilyen otthon magamat! Bitang csitri! - gondolt a lányra s nevetett. - No megállj! Felugrott, átszaladt a szemben levő boltba, vett egy fogkefét, mert a régit Gerendáson feledte, meg egy skatulya finom szénport. Azt használt ő a fogmosáshoz, mióta csak az eszét tudta. A két nő ott ült az ablaknál, mikor elvágtatott. - No látod - mondta az anya szomorúan. - Elment. - Menjen! - mondta hetykén a lány, bár a szíve rettentően fájni kezdett. - Legalább nem kell tőle féltenie. - Az igaz - mondta az asszony. - De a tíz-ötven nagyon hiányzik. Nem is tudom, most hogyan leszünk? - Majd jön más - dadogta a lány. - De ennyit nem fizet. - Nézze csak! - ugrott fel a lány. - Jön vissza! Jött is. Kezében a fogkefével meg a szénporral. Bekopogott, belépett. Köszönt. - Kezét csókolom! A lány felvisított. - Látja, anya, már megint csúfolódik! Miskát most komolyan elöntötte a méreg, s rákiáltott a lányra: - Mész a kuckóba, vagy magam váglak oda, de akkor beleragadsz! S már az asszonyhoz fordult, a lányt kutyába se vette. - Magával akarok beszélni, anyika - mondta Miska, s kezet csókolt az asszonynak. - De Munkácsy úr! - pirult el az asszony, s igyekezett Miska kezéből kiszabadítani a kezét, de nem sikerült. - Ne erőlködjék, anya - mondta neki Miska kedvesen - úgysem sikerül. S ez most már ezentúl így lesz. Én nagyon jól érzem itt magamat. Nekem itt az égvilágon senkim, csak maguk, hát nagyon kérem, vegyenek itt engem úgy, mintha családtag volnék. A fia, mondjuk, bár egy kicsit idős vagyok hozzá, húszéves. De nekem kell egy hely, ahol otthon érezhetem magamat, fütyölhetek, dalolhatok, járkálhatok a házban, amerre kedvem tartja, mert én vagyok a legényfiú. Igaz? Az asszony bólintott, de nem tudott válaszolni, mert némán sírt. Mélyen összebarátkoztak a lánnyal, s egy délután elindultak Marcushoz, aki a Semmelweisklinikán feküdt. A lányon cipő volt, harisnya és valami sötétes ruha, Miskán csizma és az ünneplő zsinóros ruhája. Ballagtak, volt még idejük. - Na látja - mutatott a lány egy magas, rogyadozó deszkakerítésre - ez a kerítés például csupa rosszindulat. Mikor este eljövök mellette, ezt mindig messze kikerülöm, különben rám dörmög, belém akaszkodik a rozsdás szegeivel, törött eresztékeivel és megtép. Nem egy ruhámat kiszakította már. - A kerítés? - Igen. Mert ha ott megyek el mellette, oda kell lépnem hozzá. Sok mindennel vagyok így. Miska, akiről nemsokára azt mondják majd Bécsben, hogy valami állandó, ábrándos delíriumban él, s Münchenben, hogy szüntelen lelki részegség árad belőle, megnézte az elhanyagolt, sok csorbától vicsorgó kerítést, s azt mondta: - Értem. Talán egyetlen ember sem akadt volna Pesten, aki ezt merte vagy tudta volna mondani. De Miska a kicsi gyerekkorára gondolt, amely sok ilyen ijesztő emlékkel volt teli, aztán a hideg, havas, csabai temetőre, ahol a Gerzsonék sírkerítését festette, míg hasogatta a mindenből áradó félelem, hát ő értette. Gyökérig értette az egészet. Ő is tudta, hogy a világon mindennek élete van, s hogy e rengeteg élet közül nagyon kevés fordul csak jóindulattal az ember felé. Csak ő az egyszerű fizikai létben is sokat birkózott már, gyalu törte, éhség, nyomorúság, és férfi volt, aki idáig is a saját erejé- 99 -
ből küzdötte fel magát, s életének legfőbb tényezője, tehetségén kívül, hihetetlen akaratereje volt. De az ilyen dolgokat is pontosan tudta, amikről most a lány beszél. Hogyne tudta volna. - De az a kiöblösödő falú ház - mutatta a lány -, az olyan jó, mint egy anya. Azt sokszor megérintem a kezemmel, s mindig úgy érzem, hogy az melegít. Az a szemben álló ház, a túlsó soron, közömbös. Az nem vesz részt az emberek életében. Az a pékség ott mellette, az maga is olyan, hogy fél. Az szívesen máshova költözködnék egy barátságosabb helyre, csak hát nem tudja elmondani a vágyát, csak a saját nyelvén, azt meg nem értik az emberek. Mendegéltek a klinika felé. - Nézzen oda - mutatott a lány egy kéményre. - A kéményét nézze meg! Lakik itt ebben a házban egy öreg tanítókisasszony, és én nem tudom, hogy a kőműves akart-e tréfát csinálni, vagy valami láthatatlan erő vezette a kezét, de az a kémény megszólamlásig hasonlít az öreg tanítókisaszszonyra. Az viseli ugyanilyen szélesen a haját, mint ez a kémény, a fejformája is ilyen, de még a nyaka is. Ne nevessen ki! - Dehogy nevetlek - mondta Miska. - Csak megfordítanám a kérdést: nem a tanítókisasszony hasonlít a kéményre? A leány ránézett: - Hogyan gondolja? - Úgy - felelt Miska -, hogy amint nézem, az a ház sokkal öregebbnek látszik a legöregebb tanítókisasszonynál is. A tanítókisasszony tehát beköltözött ide, egy magános lélek, akinek nincsen senkije, viszont a szobája ablakából éppen a kéményre láthat. Magános óráiban tehát folyton csak ezt látja maga előtt, akár akarja, akár nem. A végén aztán, annyi nézegetés után, lassan ő kezdett hasonlítani a kéményre. - Lehet - mondta a lány. - De a valóságban is milyen jó bátyám lehetne maga nekem, ha így érti ezeket a dolgokat. Még soha senkinek sem mertem ezekről beszélni. Féltem, hogy kinevetnek. - Igen - bólintott Miska. - Az emberek általában nevetnek az ilyesmiken. Pedig ha jól magukba néznének, láthatnák, hogy ők maguk is keresztülmentek ilyesmiken, sőt ma is végbemennek bennük ezek a dolgok. Ha a tanítókisasszony és a kémény viszonyát nézem, a napnál is világosabb, hogy a csendes órák változtatnak az emberen, mikor látszólag nem történik semmi sem. Mosolygott. - Van Gyulán egy öreg órás, Csoma Gergelynek hívják. Arra, ha csak rápillantok is, rögtön az jut eszembe: az Idő. Annyit ült, hallgatott, munkálkodott életében a különböző hangon ketyegő, tiktakoló órák között, hogy végül is belevésődött arcvonásaiba minden órák lényege: az Idő. Ha itt menne melletted, te is egész bizonyosan azt mondanád magadban: ni, egy öreg órás! S ha ez egyszer meghal, s nem tréfából mondom, az arca pontosan jelezni fogja a halál pillanatát. - Milyen jó magával - mondta melegen a lány. - Velem? - nézett rá Miska. - Ó, kicsikém, nekem is sok belső ijedelmem van ám, csak azokról nem beszél az ember. Azokkal csak birkózik magában, s lassan megfojtogatja őket. Ha tudja. Nevetett. - Vagy szerez egy ilyen kedves kis húgot magának, mint én, s belopja vele magát egy családba. Így mondtad? A leány akkor hevesen megszorította a karját, s csaknem rémülten dadogta: ~ Nézze! Ez az utcában a legborzasztóbb! - Micsoda? - s igyekezett elkapni a leány tekintetének irányát. Egy egyemeletes ház, magas, csúcsos tűzfal állt előttük fehérre meszelten, két éle csipkésen ívelt fel az oromzatig. Hideg volt és merev, homlokát mintha egy kicsit előrenyomta volna, s fent a két szellőző lyukában mintha kivájták volna a két szemét. - Az a tűzfal! - vacogta a lány. - Az a legiszonyatosabb! Az maga a halál. Az egyszer, meglátja, kitölti bosszúját az embereken: leomlik, és összezúzza őket. Csak nézze meg a két vak szemét: csupa düh. És az egész teste egy kicsit már előredől. Dolgozik magában, hogy eltépje a kőkötéseket, amelyek a házhoz láncolják. Én már gyermekkorom óta figyelem ezt a mocskos tűzfalat, amint erőlködik, hogy ráronthasson az emberekre. Kinek kellene szólani, hogy bontsák le, vagy támasszák meg, vagy csináljanak vele valamit? Mert így rosszabb az elszabadult vadállatnál! Miska felnézett a tűzfalra, jól a lelkére engedte a látványt, s az idegcsomók megfeszültek a hátában. - 100 -
- Igazad van, kicsikém - mondta komolyan -, lehet, hogy ez maga a halál. Vad fenyegetés van benne, az bizonyos. Nem lehetetlen, leomlik egy napon, s jaj annak, aki éppen alatta jár! Két kezébe fogta a leány kezét. - Ezt mindig kerüld ki, ha erre jársz - kérte aggódva. - Ígérd meg, hogy kikerülöd... Irányt keresett, megtalálta. - Egyenesen menj be a térre, a felé a lámpa felé. - Az se jó - mondta a lány. - Az is olyan kancsal és sunyi. - Nem - rázta meg Miska a fejét. - Az csak szomorú. Egy szomorú, öreg, utcai lámpa. Fogadni mernék, hogy valahonnét máshonnét helyezték ide, ahol jobb volt neki. Ott már megszokott, s ahhoz, hogy itt megszokjék, már öreg. - Igen - nézte végig az öreg lámpaoszlopot a leány. - Lehet, hogy magának van igaza. Nem sunyi, csak szomorú. Az öregek nehezen szokják meg az új helyet. Úgy beszéltek a tárgyakról, mint az élőkről. Átmentek a Szénapiacra, az öreg lámpához. Ott már alig volt forgalom. Nekitámaszkodtak a vén lámpaoszlop testének, s valóban nem éreztek semmi ellenséges áramlást belőle. - No látod - mosolygott Miska. Most megfordultak, s ott meredt előttük, mintegy negyven-ötven lépésnyire a fenyegető, fehér tűzfal. Miska felmérte a tekintetével s megnyugodott. - Ha most leomlanék is - mondta biztos hangon -, itt már nem érne bennünket semmi baj. - Magát nem, az bizonyos - mondta a lány. - Magát ilyesmi nem fenyegeti. - Miért? A leány egy magasra intő kézmozdulatot csinált. - Maga: más - mondta. - Nem érheti baleset. - És téged? - Engem igen, azért félek ennyire. És más baj is van. - Micsoda? - Az, hogy ez a bitang tűzfal néz engem. Rettegek tőle, és néha mégis meg kell állnom alatta. Csönd. - És meg is állok - mondta a lány. - Megállok, és dobbantok a lábammal, és magamban azt mondom: „Na! Na! Na!” Kicsúfolom, érti? És közben úgy rettegek, hogy a fogam is vacog a rémülettőt. - Ezt ne tedd! - kiáltott rá Miska. - Ki tudhatja, talán ha egy veréb nekirepül, ennyi is elég. - Én is ezt gondolom - bólintott a lány. - De nekem be is kell mennem mindennap ebbe a házba a lap miatt. Két előfizető lakik benne, egy a földszinten, a másik az emeleten. Nem csinálhatok semmit. - De igen! - mondta erősen Miska. - Mit? - Ilyenkor - s a szemében olyan sugárzás gyulladt, hogy az egész arcát betöltötte - a lélek erőit kell az embernek maga köré feszítenie, és nem érheti semmi baj. A lélekben olyan iszonyú erő lakik, hogy nemcsak ilyen tűzfalat tud fenntartani, hanem egy hegyet is. Egy hegyomlást is. Érted? Nem órákig, de pillanatokig! Talán percekig. Az ember nagy veszedelem idején a lelkével védekezik. Átmentek a téren, s az Országút túlsó oldalán ballagtak tovább. - Megérted ezt? - kérdezte Miska. - Talán - felelt a lány. - Meg kell értened! - vonta bele a lányt a saját sugárzó erejébe. - Ez van! Ilyenkor az ember minden parányából lélek árad, s talán az ember húsa, csontja és minden anyaga is lélekké változik. Lélek és test ilyenkor egy. Később hozzátette mormogva: - Mindig is egy, csak mi különítjük el őket egymástól. Ha nem volna egy, nem születhetnének remekművek! A lány rábámult, aztán átmutatott a túlsó oldalra. - Nézze! - mondta. - A Nemzeti Múzeum! - 101 -
- Igen - bólintott Miska. - Ide járok majd el képeket nézni. Visszafordult. - És a klinika? - Az meg itt van - mutatott a lány egy kétemeletes épület bejáratára. Egy pillanatig tétováztak, aztán beléptek. Valami mészszerűen csípős szag fogadta őket, a szenvedés tömény ereje, és mindenütt vakító fehérség. A falak, a lépcsőház korlátai, még maguk a lépcsők is fehérek voltak. A portásfülke balról állt, a félrehúzott ablak mögött egy öregember ült. Miska odalépett, köszönt. - Jó napot kívánok! Reök Istvánnét keressük. Itt fekszik-e? - Itt - bólintott a portás. - Első emelet, négyes szoba. Megfogták egymás kezét, s együtt indultak fölfelé. - Micsoda tisztaság! - nézett körül Miska. Akkor a portás utánuk kiáltott. - Első emelet négy, balra! Nehogy jobbra keressék, mert ott a szülőanyák fekszenek, s oda csak fertőtlenítés után lehet bejutni. - Köszönjük! - szólt vissza Miska. Aztán a lányra nézett. - Hallod, itt ugyancsak őrzik az anyákat és az újszülötteket. - Bizony! - mondta a lány, egy kis büszkeséggel a hangjában. - De itt nincs is gyermekágyi láz! Ide úgy jöhet minden szülőasszony, mintha templomba menne. Felértek, balra fordultak. Ott a falak mellett vakító fehér padok álltak. Miska az egyikre leültette a leányt. - Várj meg itt, kicsikém, majd érted jövök. Miska benyitott a négyes szobába, nagyot köszönt. A beteg asszonyoknál látogatók ültek, egy nő az ablak mellett olvasott, de Marcus nem volt sehol. Egy nővér jött az ajtó felé, azt kérdezte meg: - Reök Istvánnét keresem, a portás azt mondta, itt találom. Mielőtt még a nővér felelhetett volna, az olvasó hölgy felszökkent ültéből. - Teremtő Isten! - kiáltott fel meglepetten. - Miska! Hát te hogy kerülsz ide? - Marcus! - mosolyodott el Miska. - Édes Marcus. Megölelték, megcsókolták egymást, Miska széket kerített, leült. - Bizony, pesti lakos lettem - mosolygott. - Már lakásom is van, pedig nagyon jó. ~ Honnét tudtad, hogy itt vagyok? - Erzsi mondta, hogy Pesten van kórházban, de hogy itt, azt már mi sütöttük ki. Az asszony mosolygott. - Szóval voltál Gerendáson? - Persze - bólintott Miska s elpirult. - Aradról jövet egy hétig. Az asszony elnevette magát. - A többit már nem is kérdem, majd elmondja Erzsi. - Lehet - bólintott Miska. - Hogy van Marcuskám? Az asszony arcát elöntötte az öröm. - Ó, Miskám: jól! Látod: nevetek! A fejfájásaim csaknem egészen elmúltak, s a szédüléseimre meg a gyengeségeimre már nem is emlékszem. Áldott ember ez a Semmelweis professzor! Holnap reggel a kilences vonattal már indulok is haza. - Ejnye! - szökkent ki a meglepetés Miskából! - Én azt hittem, még marad. - De hisz több mint négy hete itt vagyok már! - nevetett az asszony. - Azt nem tudtam. Erzsi nem mondta. Az asszony megint nevetett. - Gondolom, hogy egész másról beszéltetek. Miska felemelte a fejét. - Erzsi nagyon jó lány - mondta csöndesen. - Az - bólintott az asszony. - Még több is, mint jó. Tudja, hogy rokona Perzsinek? Az asszony csak nézett. - 102 -
- Ki az a Perzsi? Miska zavarba jött. Érdekes, hogy az ő csabai nagy bajáról Reökéknél nem tud senki. - Egy olyan látó-asszony volt Csabán, inaskoromban - mondta. - Gyógyító, aki bennégett a házában. - Tudom már - bólintott az asszony. - Te ismerted? - Hírből - mormogott Miska. - És annak a rokona Erzsi? - Azé. Csak el ne menjen tőlünk! - Miért menne el? - kérdezte az asszony. - Vagy úgy váltatok el talán? Miska vállat vont. - Eh! - mondta. - Minden nő bolond. Majd ő elmondja. Kisvártatva: - De azért tessék neki megmondani, hogy csókolom... - A fenét! - mosolygott az asszony. - Igen - mondta Miska -, és én kérem, hogy el ne menjen! - Jó. Miska elhallgatott. Hosszan töprenkedett, hogy hogyan kezdje el a leány ügyét. Mert ez volt a legfontosabb. Az asszony úgy ismerte a fiút, mint a tenyerét, látta, hogy még valamit tartogat magában. Rászólt: - Mondd ki! - Mit? - nézett rá Miska. - Amit még tartogatsz a begyedben. Mert látom, hogy tartogatsz. Talán egy kicsit ingerült lehetett a hangja? Mert Miska felkapta a fejét, a füle hátraszaladt, s tekintete megkeményedett. - Az a kérdés - mondta olyan hangon, amilyent ez az asszony még sohasem hallott tőle -, kivel beszélek én itt most? Reök Istvánné tekintetes asszonnyal vagy Marcus nénémmel? - Ejha! - mondta az asszony. - Mióta vált ez kérdéssé köztünk? - Egy pillanat óta - felelte Miska keményen és őszintén. - Mert mintha az előbb Reök Istvánné tekintetes asszony szólt volna hozzám. Az asszony ravaszkodott. - Aki neked Marcuska - mondta kedvesen. De Miska megrázta a fejét. - Azt nem! - mondta határozottan. - Mert én Marcuskát elhozom Gyulától Pestig, ha kell, akár a nyakamban is, de Reök Istvánnét az előszobától a kapuig sem viszem, becsületemre mondom. Az asszonynak tetszett, hogy ez így van. Legbelül örült neki, hisz legbelül valahogy maga is így volt önmagával. - Te bolond! - mondta melegen. - Hát mit akarsz mondani? - Azt - felelt Miska megenyhülve -, hogy szereztem én itt egy kishúgot magamnak. Az asszony csaknem felrikkantott a meglepetéstől. - Ez aztán gyorsan ment, hallod! De Miska közbevágott. - Ez nem olyan - mondta komolyan -, mint amilyet gondol. - Hanem? Miska elmondott mindent apróra, a legelső pillanattól egész az idejövetelükig. - Értem - mondta a végén az asszony. - Csak azt nem, hogy miért kellett emiatt annyit köntörfalaznod, mikor jól tudod, hogy akár három vénasszonyt is eltartok a kedvedért. - De ezt ne úgy tartsa el, Marcuskám. Szeresse is; mintha egy kicsit én volnék. - Látatlanban? - kérdezte az asszony. - Dehogy! - mondta Miska. - Hisz itt vár kint. Behozzam? Az asszony megrázta a fejét. - Nem. Inkább én megyek ki. Ez családi ügy, intézzük egymás között. Ez jólesett Miskának. Megcsókolta az asszony kezét. - Köszönöm, Marcus! - 103 -
Kimentek. Ahogy a lány meglátta őket, elpirult, felállt, néhány lépést tett eléjük, és kezet akart csókolni Marcusnak. Az nem engedte. - Ne tégy csúffá, te! - mondta neki. - Nem vagyok én még olyan vén, hogy ekkora lányok kezet csókoljanak nekem! Egy pillanat alatt megnézte, megmérte, elfogadta. Melegen, őszintén megcsókolta kétfelől. A leány nem merte visszacsókolni, pedig úgy fellökődött benne a szeretet, hogy alig tudta a könynyeit visszatartani. Az asszony még fogta és rámosolygott. - Adósom akarsz maradni? - kérdezte kedvesen. A lány akkor csaknem a nyakába ugrott, megcsókolta, s zokogva borult a vállára. - No, szívem! - csitította az asszony. - Gyere, üljünk le. Leültek. - Én nem szoktam sírni - mondta hüppögve a leány. - Hiszen hogy festene az, ha egy kenyérkereső sír? A bátyám ugyan mondta, hogy egy kedves asszonyhoz megyünk, de azt nem tudtam, hogy ilyen fiatal és szép. Ezen aztán mindhárman jót nevettek. - Csibész a bátyád! - mondta nevetés közben az asszony. - Ne hallgass rá! Ez mindenfelé úgy emleget engem, mint egy vén bábaasszonyt! De várj csak - fordult Miska felé -, legyen csak lent ez a gyerek, majd lefestelek én neki alaposan. De a lány minden szavukból érezte, hogy ő itt olyan szeretetbe csöppent bele, amilyenről nem is álmodott. - No most - mondta az asszony - fel kell mondanom neked a házat, hogy tudd, hová kerülsz. Hát vagyok én, engem már ismersz. Aztán van az uram. Az ügyvéd is, politikus is. (Negyvennyolcas súgta.) Az egy dörmögő, morózus ember. Ha az otthon van, akkor te az én távoli rokonom vagy, mit alakoskodjunk: ettől a pillanattól kezdve az vagy. Mondd csak: Marcuskám! - Marcuskám! - mondta a leány zavartan. - De ne ilyen zavartan - nevetett az asszony. - Különben majd megszokod. Én meg úgy hívlak: te Csillagvirág! Ezt én most találtam ki, de isten bizony, ez lesz a neved. Nevetgéltek ezen. - Csillagvirág? - csapott rá az elnevezésre, Miska. - Jó név! Le lehetne festeni, olyan! - Aztán - folytatta az asszony a háziak bemutatását - ott van még Erzsi. - Ő a cseléd? - kérdezte a lány. - Nem - rázta meg az asszony a fejét. - Nálam nincsenek cselédek, szívem. Erzsi: a lány. Én mindig jól megnézem, kit veszek a házhoz, aztán az családtagnak számít. Ha jó kedve van, csak ugrik a nyakamba, s meg is csókol: ide hallgasson csak, asszonykám! Máskor meg ugyanezt teszem én vele: gyere csak, Erzsi! S búnk, gondunk, örömünk: mindent elmondunk egymásnak. Próbáld majd megszeretni őt, nagyon derék leány. Fölnevetett. - Meg aztán van néha egy furcsa, bolondos vendégünk. Arra vigyázz, mert az, ha megdühödik valamiért, talán még harap is! Én úgy félek tőle, mint a tűztől. Ha csak a lépteit hallom is, már bújok az ágy alá, hogy meg se lásson, mert egyébként tüstént belém köt: „No, mi lesz ebédre? No? Mert sietek, Marcuskám, sietek.” És mégis szeretem ezt az izgága bolondot. Ha meggondolom, a világon a legjobban szeretem. - Az nem is csoda! - mondta ugyanilyen mókás hangon Miska. - Az volna a csoda, ha nem szeretné! - S nevetve fordult a lányhoz. - Tudniillik énrólam van szó, Csillagvirág. Én vagyok az a bolondos, aki ha megdühödik, harap. Azért nincs Marcusnak se keze, se lába, mert én haraptam le mérgemben mindegyiket. Csodálkozó arcot vágott. - Vagy megvan mindegyik testrésze? Akkor, úgy látszik, mégsem haraptam le. Ejnye, ejnye! De a fülét, azt úgy emlékszem, mégis! Villámgyorsan felugrott, félretolta Marcus haját, s belecsókolt a fülébe. - Ó, te! - kapott a füléhez az asszony. - Látod, milyen? Most cseng a fülem, mint a nagyharang. - 104 -
Végül is abban egyeztek meg, hogy a lány indulásának idejét megírják levélben az asszonynak, s az majd kocsival megy eléje az állomásra. S mikor elváltak, mindannyian úgy érezték, hogy valami olyan szépet kapott mindegyik a másiktól, amit nem lehet többé elfelejteni. Mikor leértek, azt mondta Miska a lánynak. - Most pedig elkísérlek, szeretném megnézni, hogyan dolgozol. - Ne tegye! - kérte a leány. - Énbennem most olyan ünnep van, hogy szeretnék magamra maradni vele, és ebben élni. Elgondolni, hogy már odalent vagyok, és amiket itt csinálok most, az már csak olyan játék. Bár... - Nos? - Sok bánat is van ebben az öröm mellett. - Miféle bánat? - kérdezte Miska. - Ezt meg kell mérnünk, kicsikém, hogy egyik megéri-e a másikat. - Nos - kezdte a lány - először itt kell hagynom a bátyámat, aki nekem ezt a nagy örömet szerezte. Úgy lenne tökéletes, ha maga is lejöhetne. - Ez lehetetlen - felelt Miska. - Nem azért jöttem el, hogy hamarosan visszamenjek. Különben is, ha ott tudlak Marcus mellett, az csaknem annyi, mintha mellettem volnál. Ha egy hetet együtt lesztek, meglátod, te is úgy fogod érezni. - Nem ilyen egyszerű ez - mondta halkan a leány. - Annál is inkább nem, mert ha én Józsi bácsi bokrából kiugratom a nyulat, és anyát férjhez adom, akkor ők nyilván beköltöznek az uradalmi lakásba, és visznek engem is. Így akkor magának el kell költöznie tőlünk. Nem? Hisz üres lakásban nem lakhatik. Miska megállt s végiggondolta a dolgot. - Ez így igaz - mondta végül. - No látja - nézett föl a leány. - Így én most válaszút előtt állok. Vagy siettetem anya férjhezmenetelét, s ezzel az én elutazásomat magukhoz, de ugyanakkor a magától való elválást is siettetem. Vagy késleltetem anyám ügyét, talán el is rontom, de ugyanakkor a magukhoz való lemenetelt is hátráltatom. Ezt kell megmérni. - Én már meg is mértem: sietni kell. - Ilyen könnyen elválik tőlem? - kérdezte szemrehányóan a leány. Miska legyintett, s összehúzta a szemét. - Eh - mondta bosszúsan -, ez már megint az az összevissza női okoskodás, amelyet gyűlölök. Egyszerűbben kell gondolkodni, nem mindig a vagy-vagyot keresni. Mert így sohasem csinálhat az ember semmit. Ha a kisujjam vágom meg, az is fáj, ha a hüvelyket, az is. Már mondtam neked, hogyha lent leszel nálunk, az csaknem annyi, mintha velem volnál. Azt meg, hogy el kell költöznöm tőletek, csapjuk a mindenképpen való egyedülmaradásom terhéhez. Valamit valamiért áldozni kell, ingyen semmi sem gurul az ember ölébe. Tudod mit? Az egész legyen az én terhem, én bírom. Mi mindent kell még nekem kibírnom! Neked maradjon csak az öröm. Nem jó mérleg ez? - De igen - mondta a lány -, csak önző. Minden terhet le akar venni rólam. - Le is veszem - mosolygott Miska. - Te csak siettesd anya ügyét, a többit bízd rám. Ha úgy jobban tudsz cselekedni, én a te célodért akár holnap elköltözöm. - Milyen könnyen veszi! - szomorodott el a lány. - Milyen könnyen! De nem költözött el. Este megismerkedett Józsi bácsival, a volt honvéddel s az asszony leendő urával, s az ismeretségből kép lett. Úgy történt, hogy este hét óra körül Józsi bácsi beállított a tejjel, kigyújtottak, a leány bemutatta őket egymásnak, és beszélgetni kezdtek. Először Miska terveiről, a nehéz mindennapi életről, aztán észrevétlenül a szabadságharcra fordult a szó. Józsi bácsi nekivetette hátát a szék támlájának, belefogott a tragikus kimenetelű kápolnai csata ismertetésébe. Oly szépen beszélt, oly lelkesen az egyes csapatok hősiességéről, annyi bánat volt a hangjában, mikor az ütközet, amelyben részt vett, kezdett a tragédia felé fordulni, hogy Miska egész átmelegedett tőle, s egyszerre képben látta az előtte lejátszódó jelenetet. Milyen jó képet lehetne erről festeni! - gondolta magában. -. Persze, honvédruha kellene rá, az alakot egy kicsit magasabbra emelni. Egy pillanat múlva már a címét is tudta a képnek: Regélő honvéd. Jó cím! Jó kép! - 105 -
Bement a szobájába, ceruzát, rajzfüzetet hozott magával, s anélkül hogy a lányon kívül bárki is észrevette volna, gyorsan papírra vetette az elgondolt kép vázlatát. - Mit csinál? - kérdezte suttogva a lány. - Rajzolok - súgta vissza Miska. S odatartotta a sok ceruzavonalból álló, gomolygó vázlatot. Az sokáig nézte, s bár a vonalak kuszáiból alig tudta így első látásra kivenni a lényeget, de Miskára pillantott, s látta, hogy annak arca ragyog a lázas örömtől. Mosolyogva bólintott hát, s gyöngéden megsimogatta Miska karját. - De szép nap ez a mai! - súgta oda. S valóban az is volt: zsúfolt, de nagyon szép nap. Annyi mindent átéltek, mint más talán hetek alatt sem, s élményeik olyan magasra emelték életüket, hogy egy kissé szinte meseszerűnek tetszett körülöttük minden. Talán az is volt, hisz tele voltak örömmel. Másnap Miska korán kelt, kifeszített egy vásznat, s nekifogott a Regélő honvéd színvázlatának. Gyorsan, szinte vágtatva dolgozott, s mire a lány munkába menet bekukkantott hozzá, az első vázlatnak csaknem a végén járt már. - Megnézhetem? - kérdezte a lány. - Ó - mondta Miska -, ez még csak a kezdet kezdete. De gyere! A lány odaugrott, a képre nézett, s arról már egy pillanat alatt mindent felszívott. A tegnap estét látta maga előtt, bár nem pontosan így, mint ami a tárgyi valóság volt. Az asztal például nem volt sehol, a fényt is máshonnét lopta a kép, mint tegnap, de olyan szoros egységbe fogva állt minden, annyira a főalak vonzásában, hogy a gyermeklélek életében először érzett meg valamit a művészetből s a művészlélek szuverenitásából. - Nos? - kérdezte Miska. A lány nyomban válaszolt neki. - Ez nem pontosan a tegnapi kép, ez már maga és a tegnap este együtt. Én nem értek ehhez, de azt érzem, hogy ez még szebb, mint ahogy tegnap este volt. Nagyobb elismerést nem kaphatott Miska egy egyszerű és érintetlen lélektől, s meg is köszönte. - Köszönöm, kicsikém. Nem is tudod, milyen nagy dolgot mondtál! Megcirógatta a lányt. - No, menj! - mondta neki. - Vigyázz magadra nagyon! Mire visszajössz, már többet láthatsz. A lány elszaladt, ő meg nekiállt újra a vázlatnak, a kompozíciót még szorosabbra fogta, aztán nekiállt az egyes alakoknak. Külön vázlatot festett a honvédről, Isten tudja, hány javítást végezve a kar- és fejtartásán, a világítás hatásain, aztán a figyelő arcokat festette meg külön-külön, úgyhogy mire a lány visszakerült, tulajdonképpen már minden problémát tisztázott, s nekiállhatott volna a kép festésének. De oly sebesen csinálta az egészet, hogy érezte, pihennie kell egy kicsit, hogy látása megfrissüljön és biztos legyen. Elmókázták hát a délelőttöt, futkároztak az udvaron, mint a gyermekek. Bementek a fáskamrába, Miska vágott egy csomó aprófát, behordta a konyhába, tizenkettőkor ebédeltek, s akkor bevonult a szobájába azzal, hogy ő most munka előtt szundít egy keveset. De ahogy belépett, óvatosan magára zárta az ajtót, s elkezdte a képet. Pillanatok alatt megfeledkezett mindenről, világról, környezetről, viszonylatokról, megállás nélkül dolgozott, míg csak rá nem esteledett. Ötödnapra készen volt a kép, s nagy családi sikert aratott. Pedig nemcsak a szoros család nézte meg, hanem ott voltak a szomszédok, az ismerősök is. Mindenkinek tetszett. De ő még hibákat fedezett fel rajta, s azokat javítgatta. Aztán ezzel is elkészült, s most maga is jónak találta a képet. S az valóban jó is volt. Az alakok kitűnően sikerültek, s olyan feszültség áradt a képről, akkora figyelés, hogy valóságos drámai hatást keltett. S így is szánta. Azt a drámai pillanatot akarta megörökíteni, mikor a volt honvéd a hajdani kápolnai csata meséjében oda ért, hogy: „Ezerkétszáz honvéd halt meg akkor, ha jól számba veszem, legalább nyolc falu színe-java legénysége két nap alatt.” Ettől meg lehetett döbbenni, el lehetett borzadni, olyan szörnyű volt. - 106 -
XIX Október másodikát írták, de olyan meleg volt, mintha nyár dereka lett volna vagy legalábbis augusztus. A drága arany úgy ömlött az égből, mintha sohasem akart volna elfogyni. A fecskék, de még az óvatos gólyák is itthon ültek még, s bár az akácok, a platánok és a vadgesztenyefák levelei sárgulva hullottak már, a budai hegyek bükk- és csererdői meg sem rezdültek még. A fügebokrok másodszor virágzottak, s remélni lehetett, hogy ha még egy darabig legalább fele ennyire is kitart a jó idő, a másodszori fügetermés is megjelenik a piacon. Akkor pedig - a néphit szerint - enyhe lesz a tél. Olyan enyhe, hogy talán a hó is elmarad, s köddel és esőzésekkel fordul át az új tavaszba az esztendő. Mások viszont attól féltek, hogy a hosszú nyár után fagyos tavasz következik majd, hótakaró híján elfagynak a gabonafélék, talán még a bimbózó gyümölcsök is, s olyan éhínség következik, amilyen nem volt évtizedek óta. Olyanok is akadtak, akik a hosszú nyárból a természet rendjének megbomlására következtettek, s földindulástól reszkettek, a vizek elapadásától vagy valami járvány betörésétől. S volt is valami alapjuk ezeknek a misztikusnak látszó rettegéseknek. Olaszországból, Spanyolországból nagy földrengések híre érkezett, itt-ott Magyarországon is megrázkódott a föld, a Duna vízállása oly alacsony volt, hogy csodájára jártak az emberek, s a Balkán egyes országaiból a lapok súlyos koleraeseteket jelentettek. S a főváros népe még nagyon jól emlékezett a legutóbbi kolerajárvány borzalmaira. De pillanatnyilag nyoma sem volt semmi bajnak. A város oly gazdagnak látszott, mintha arannyal öntötték volna le, a tetők ragyogtak, s Miska olyan lendülettel ment fel a Múzeum lépcsőzetén, hogy párosával vette a lépcsőfokokat. Tehette. Húszéves volt, a Várakozó leány-on kívül, amelyet hazulról hozott, készen állt a Regélő honvéd, ezen túl megfestette a leány, aztán az anya portréját, mindegyik jól sikerült, s tegnap felvázolta legújabb kompozícióját: Hunyadi János diadalát két szerb Útonállóval. Mióta Pesten van, szüntelen dolgozott, s az eredmény három olajkép és egy nagy vázlat; a Hunyadi figuráit ugyanis fél embernagyságúra szánta. Joggal szökdécselhetett hát, hogy végtén is megnézze a Múzeum képgyűjteményét, amelyről annyit hallott Szamossytól is, Ormostól is. De ahogy a baloldali lépcsőoldalra ért, hirtelen ötlete támadt. Rászökkent, kiment a külső pereméig s körülnézett. „Itt szavalt a népnek Petőfi Sándor!” - gondolta. S egyszerre látta a képet, amint zuhog a márciusi eső, s a negyvenezres tömeg oly áhítattal hallgatja a költőt, mint a szabadság fiatal Istenét. Ott állt Petőfi hajdani helyén, s a szeme tele volt könnyel. Arra ocsúdott fel, de nem is tudta, milyen erő érintésére, hogy egy szürke kalapos, szomorú arcú, s a nagy melegben is felöltőt viselő férfi jön odalent feléje, megáll, nézi őt, s az ő könnyes tekintete összekapaszkodik a másik szomorú tekintetével. Sejtelme sem volt, ki az odalent, de úgy tűnt neki, mintha valamelyik lapban látta volna már ezt a tiszteletet parancsoló, bánatos fejet, hát úgy érezte, köszöntenie kellene. De mert kalap nem volt vele, mély főhajtással üdvözölte. Az ismeretlen férfi levette a kalapját, udvariasan fogadta a köszönését, aztán ment tovább. Arany János volt, aki talán éppen Gyulai Pálhoz igyekezett. Miska nézett utána, mert mélyen megfogta a bánatos arc. Valahogy úgy érezte, hogy ez a bánat nem is csak egy emberé, hanem az egész nemzeté. De ha valaki hirtelen felvilágosítja, hogy kivel is találkozott, bizony, sokat kellett volna magyaráznia. Mert Petőfi összes verseit kívülről tudta ugyan, de valahogy úgy esett, hogy Arany Jánosról senkitől egy szót sem hallott idáig. Hát megfordult, és felfutott a múzeum bejáratáig. Az öreg portás ott pipált egy vén karosszékben a bejárat mellett. Miska köszönt neki s megkérdezte: - Bátyám, nem mondaná meg, hogyan lehet bejutni a Nemzeti Képtárba? Az öreg megnézte. - A képtárba? - kérdezte csodálkozva. - Oda - bólintott Miska. - Miért olyan különös ez? - 107 -
Az öreg csöndesen mosolygott. - Azért, uram - felelte őszintén a portás -, mert talán egy hónapnál is több, hogy valaki a képtárba kért bebocsáttatást. - Lehetetlen! - mondta Miska. - Pedig így van - bólintott az öreg. - Arról az egy hónappal ezelőtti vendégről sem tudom biztosan, hogy valóban képeket nézni jött-e, vagy csak hűsölni akart egy kicsit odabent. Mert nagyon meleg volt azon a napon. Aztán útbaigazította Miskát, hogy menjen be, a folyosón forduljon balra, s a hatos számú ajtón kopogjon be. Ligeti művész urat találja odabent, ő a képtár őre, tőle kérjen látogatási engedélyt. Biztos, hogy nagy örömet szerez neki. Miska bement, a hatos ajtón bekopogtatott. - Tessék! - hallatszott belülről egy elmerültnek tetsző férfihang. Miska belépett. Köszönt. - Jó napot kívánok! De rögtön meg is állt. Közel az ablakhoz egy férfi ült egy festőállvány előtt, és buzgón dolgozott valami képen. Egy pillanatra felpillantott, meglepetten nézett a fiatalemberre. - Bocsánat - mondta -, azt hittem, valamelyik kollégám keres. Nagyon megharagudnék, ha arra kérném: adjon egy perc időt, míg ezt a kis részletet befejezem a képen? Miskának világnyi jókedve volt, s a festő férfi is nagyon megtetszett neki, tehát azt mondta: - Én szívesen várok akár egy órát is, ha képről van szó. Különösen, ha megengedné, hogy odaállhassak a háta mögé, s nézhessem a készülő képet. Ligeti úgy meglepődött, hogy szelíd homloka alatt összeszaladt a szemöldöke. De aztán elmosolyodott. - Tessék - mondta barátságosan -, ha kedve van rá. Miska nem kérette magát, megkerülte az íróasztalt, odaállt Ligeti mögé. Bemutatkozott neki. - Nevem Munkácsy Mihály, festőnövendék vagyok. - Mindjárt gondolhattam volna - nevetett Ligeti. - Civilek nem nagyon járnak ide. Én Ligeti Antal vagyok, a képtár őre, s amint látja, egyben festőművész is. S dolgozott tovább. Miska nézte a képet: egy szentföldi tájkép volt. A talaj téglaszínben izzott a rekkenő hőségben, néhány magas törzsű pálma meredt az égnek, s két teve meg két ember állt az egyik pálma árnyékában. A kép már csaknem készen volt, Ligeti éppen a pálmák árnyékain igazgatott valamit. - Nos? - kérdezte Ligeti festés közben. - Nagyon szép! - mondta Miska őszintén. - Olyan íze van, mintha a bibliát olvasná az ember. - Nyilván a pálmák miatt - mosolygott Ligeti. Miska megrázta a fejét. - Nem - mondta határozottan. - Az összhatásból árad ez. Nekem ezt a bibliai részletet juttatja eszembe: Mikor esteledik, azt mondjátok, szép idő lesz, mert veres az ég. Reggel pedig: ma zivatar lesz, mert az ég borús és veres. Ahogy Máté apostol írja ezt. De - folytatta halkan - Jézus már régen nincsen itt. A dolgok azonban mintha valamennyien emlékeznének rá. Ligeti már néhány pillanat óta nem festett: a látogatóját nézte és hallgatta. - Boldog lehet ön - mondta -, hogy ilyen tiszta élményei vannak. - Nem - mondta Miska. - Ön lehet boldog, hogy ilyen helyeken járhatott. - Honnét tudja, hogy nem képzelgés az egész? Miska elmosolyodott. - Szamossy úrtól, régi mesteremtől. Két és fél évig voltam vele együtt. Ha jól emlékszem, úgy mondta, hogy Rómában ismerkedett meg önnel, aztán ön nemsokára a Szentföldre utazott. - Szamossy? - tűnődött Ligeti. - Igen, emlékszem. Annak a tanítványa volt ön? - Igen - mondta Miska. - Sokat vándoroltunk együtt. Ajánlólevelet ugyan Harsányi úrhoz adott nekem, de lelkemre kötötte, hogy önt okvetlenül felkeressem. - És járt már Harsányi úrnál? - Nem - rázta Miska a fejét. - Az érzésem előbb ide vezetett. Elpirulva folytatja. - Persze, Than urat is nagyon szeretném megismerni, Telepy urat is, és még másokat. De legelőször képeket szeretnék nézni. Ligeti jól megnézte. - A képektől vár művészi útmutatást? - kérdezte. Miska megrázta a fejét. - 108 -
- Nem, kérem - mondta oly keményen, hogy Ligeti rákapta a tekintetét. - Én a képektől csak benyomást várok, lélekben azonban mindenképpen önálló akarok maradni. Az egyéniségem nem adom semmiért, akármennyire kezdő vagyok is. - Affenét! - lepődött meg kellemesen Ligeti. - Ilyen gőgös? Miska megint elpirult. - Nem vagyok gőgös - mondta -, csak vigyázok magamra. Szamossy úr, különben is, nem volt nap, hogy ne idézte volna Dürer mondását: „Eltanulni valakitől úgyis csak a prauchot lehet. A valamirevaló művész aztán megfogja ezt az eltanult prauchot, s nem nyugszik addig, míg új prauchot nem csinál belőle: a saját prauchját. S az úgy lehet, mindenben ellenkezője lesz a mesterének.” Ligeti jóízűt nevetett. - Jól megjegyezte ezt az idézetet! - Jól - felelt Miska. - Mindent jól megjegyeztem én, amire csak tanított. Hiszen asztaloslegény voltam, mielőtt ő a kezébe vett. - Asztaloslegény? - kérdezte komolyan Ligeti. - Az - válaszolt Miska. - Tanult asztalos vagyok. Ligeti arcán átsuhant valami; a kezét nyújtotta. - Fogjunk kezet! - mondta egy kis meghatottsággal. - Mert én meg kereskedő voltam, csak aztán vált festő belőlem. Kezet fogtak, aztán Ligeti leült az íróasztalához, előhúzott egy kartonlapot, ráírta Miska nevét, aztán azt kérdezte: - Mikor született? - Ezernyolcszáznegyvennégyben, Munkácson - felelt Miska. - Hol lakik? - Üllői út tizenkettő. - Igen - bólintott Ligeti. - Szóval most tizenkilenc éves. - Mindjárt húsz leszek - igazította ki Miska. - Mindegy az - mosolygott Ligeti. - Csak arra gondoltam, míg itt az adatait felvettem, hogy huszonkét éves koromban még ott álltam a pult mögött és árultam. Maga meg, íme, még húszéves sincs és festő. Felállt, átnyújtotta a kartont. - Tessék - mondta kedvesen. - Ez egy állandó látogatási jegy. Így nem kell mindig hozzám fáradnia, ha be akar menni a képtárba. Hogy Miska megmerevedő arcát látta, nevetve tette hozzá. - Ez, persze, nem annyit jelent, hogy nem látom szívesen a nap bármelyik órájában. Hanem megtörténhetik, hogy valami hivatalos ügyben másutt járok, vagy éppen náthalázban fekszem otthon (sajnos eléggé hajlamos vagyok rá), így nem kell mindig hozzám fáradnia, ha be akar menni a képtárba, ha én nem vagyok itt. - Köszönöm - hajtott fejet Miska. - Nincs mit - mondta barátságosan Ligeti. - Egyébként ha kívánja, kalauzolhatom a képtárban. - A világért sem! - tiltakozott Miska. - Hiszen dolgozik! Meg aztán... - Nos? - Hogy őszinte legyek - dadogta Miska -, így első alkalommal szeretnék egyedül lenni a képek között, hogy a magam szemével láthassak. - Igaza van - helyeselt Ligeti. - Menjen hát, és nézzen meg mindent alaposan. A képtár ugyan még elég szegényes, de azért akad benne látnivaló. Ha végzett, visszavárom. Kíváncsi vagyok a benyomásaira. - Okvetlenül visszajövök - ígérte Miska. Kiment, hogy bevegye magát a Nemzeti Képcsarnokba. Ligeti leült a képe elé, hogy befejezze, de nem ment úgy a munka, ahogy kellett volna. Folyton ez a fiatalember járt az eszében. „Hatalmas termetű férfi - gondolta magában -, s ha a tehetsége is ekkora, megrázhatja a világ képzőművészetét.” - 109 -
Maga sem tudta, miért, ezalatt a néhány perc alatt, míg beszélgettek, nagyon megszerette Miskát. „Szerény, de azért van felépítése.” „Egész bizonyosan jellemes ember.” „Határozott véleményei vannak.” „Asztaloslegényből küzdötte fel művésszé magát.” Mert hogy művész, az egy pillanatra sem kétséges. Valami olyan fény van a szemében, amilyet ritka emberében látni, s tekintete mögött olyan képzelőerőt érez az ember, amely szinte varázslatosnak tetszik. Lehet, hogy a következő évtizedek egyik legnagyobb festőzsenijével állt szemben? Eltűnődött. Talán lehet. Van valami az arcában, a homlokában, amiket ugyan most nem tudna megnevezni, de amik miatt talán lehet. Melegség járta át, míg így boncolgatta az ismeretlen fiatalembert, s egy kissé meg is szégyellte magát a buzgalma miatt. „Nevetséges! - gondolta. - Az is lehet, hogy oly tehetségtelen, mint a bot.” De emiatt egyszerre dühös lett magára. - Ostobaság! - kiáltott hangosan. - Az állásomba mernék fogadni, hogy kiváló tehetség. Ismét kezébe vette az ecsetet. „Majd meglátjuk!” S kényszerítette magát, hogy fessen. Lassan visszaverte magát a kép hangulatába, és serényen dolgozott. Egy óra múlva befejezte a képét. Felállt, megnézte a képet közelről, aztán távolról, a kép fókuszából, ahonnét minden ízében egyben tudta látni: valóban befejezte. Leült az íróasztalához, elintézett néhány ügyiratot, s ahogy így dolgozott, egyszerre érezte, hogy éhes. Az órára nézett, s az fél egyet mutatott. „Ez a fiatalember aztán alapos képtárlátogató! - gondolta. - Én viszont alaposan éhes vagyok,” Félórát várt még, akkor kiment, becsukta a szobáját, s a kulcsot a portásnak adta. - András bácsi, lemegyek ebédelni. Ha az a fiatalember időközben megunná a képtárat s keresne, engedje be a szobámba, s mondja meg neki, hogy rögtön jövök. Leszaladt, gyorsan bekapott valamit egy vendéglőben, holott máskor mindig haza szokott menni ebédelni a Bástya utcába, a lakására. Ivott egy pohár neszmélyi bort, aztán sietett vissza. A fiatalember még nem kereste. Leült, lekönyökölt, tenyerébe nyomta az állát, várta. „Csaknem négy órája van már odabent! Mit csinál vajon?” „Talán elaludt.” De nyomban tudta, hogy az lehetetlen. Mit csináljon hát? A könyvespolcán ott volt Jókai háromkötetes, legújabb regénye, Az új földesúr, amelyet még nem olvasott végig, vette hát a harmadik kötetet, az olvasójelnél kinyitotta, s olvasni kezdett. Az aztán biztos volt, hogy emellett nem alszik el. Csaknem délután négy óra volt, mikor Miska kopogtatott és belépett. - No végre! - állt fel Ligeti. - Csaknem hat órája várom! - Bocsánatot kérek. Teljesen elfeledkeztem az időről. - Nem tesz semmit - mosolygott Ligeti -, legalább alaposan megnézte a képtárat. - Sajnos, nem - mondta zavartan Miska. - Mindössze nyolc holland képpel végeztem. Ligeti elámult. - Ugyan mit tudott annyit nézni rajtuk? - kérdezte csodálkozva. Miska vállat vont. - Nem is tudom - mondta bizonytalanul. Aztán Ligetire nézett, s azt mondta. - Szabad teljesen őszintének lennem? - Csakis annak szabad lennie. - Nos - kezdte Miska -, nekem Szamossy úr is, Ormos úr is folyton azt prédikálta, hogy ha Pestre kerülök, első utam a képtár holland gyűjteményéhez vezessen. Én szót fogadtam nekik, de ha Ligeti úr most teljes őszinteséget kíván tőlem, akkor meg kell vallanom, hogy csalódással hagytam ott őket; nem kaptam tőlük azt, amit vártam. - Érdekes! - figyelt fel Ligeti. - Mit várt tőlük? - Meleget - mondta Miska. - Azt, hogyha eléjük állok, elragadnak! Kigyújtanak! - És ezek nem? - 110 -
- Nem. Éppen azért vesződtem velük annyit, mert azt hittem, hogy én tévedek, hisz kezdő vagyok. Egyre kerestem bennük a megrázót, az elragadtatót, de nem találtam. Pedig lent Ormos úrnál egy másolat is úgy elragadott, hogy napokig el tudtam nézni, és még mindig nem teltem be vele. - Mi volt az a kép? - kérdezte Ligeti. Miska nyelt zavarában. - Az, kérem - mondta hirtelen lelkesedéssel - egy Rembrandt-másolat. A művész mulat Saskiával. De az csak úgy sütött, ragyogott. Az olyan kép, hogy le lehet borulni előtte. - Le - bólintott Ligeti. - Aztán - mesélt tovább lelkesen Miska - láttam én nála, sajnos, ugyancsak másolatokat, egy másik Rembrandt-művet, A lövészek kivonulását. Azt - mondta remegni kezdő szájjal - míg élek, el nem felejtem! Az előtt - dadogta -, ha csak tíz percig álltam is, sírva kellett fakadnom, az olyan kimondhatatlan. S akárhogy erőlködött is, hogy visszatartsa, két könnycsepp most is kicsurrant a szeméből. Borzasztóan szégyellte. - Ne. haragudjék! - nézett Ligetire. - Nagyon restellem. Ligeti ennek a fiatal festőnek a meghatottságától hatódott meg, hogy az hogy tud érezni. - Ne restelljen semmit! - mondta neki nagyon melegen. - Egymás közt vagyunk. - Igen - bólintott Miska. - Köszönöm. S letörölte a könnyeit. - Aztán - folytatta - van Ormos úrnak, persze, az is csak másolatban, egy Veronese-képe: az Eszter. Az úgy izzik a fokozódó sárga színekben, mintha a művész egyre izzóbb lelkében fürdött volna meg. Lélegzetet vett. - Vagy itt van az Ön képe, amelyet az előbb láttam. Ne haragudjék, hogy így egyszerűen véleményt mondok róla, de arról is úgy árad a dolgok átéltségének, a művész meghatottságának melege, hogy nyomban megragad, és teljes odaadásra kényszerít. De mi van, például, a Halárus aszszony-ban? Ligeti mosolygott. - Az - mondta egy kicsit tanárosan -, ami se önben, se bennem sohasem lesz meg: a tárgyilagosság. Itt-ott talán a túlzott tárgyilagosság. A művész sohasem árulja el a maga érzelmi állapotát rajta, hanem azt festi, amit lát, úgy, ahogy látja, s azokkal a színekkel, amelyek leginkább illenek témája elfogulatlan megmutatásához. - Eh! - legyintett Miska türelmetlenül. - Nem szabad legyinteni! - oktatta Ligeti. - Ez az, amit sohasem szabad. Tárgyilagos kíváncsisággal kell közelednünk minden műhöz, ha meg akarjuk érteni. Itt van ez a Van Ostade például. - A Halárus asszony festője? - kérdezte Miska. - Igen - bólintott Ligeti. - Ez Frans Hals tanítványa volt, s bár, hogy őszinte legyek, érzelmileg hozzám sem áll közel, de azért tudom róla, hogy nagy festő volt a maga nemében. Frans Halshoz ugyan nem fogható, de azért ott áll valahol nem nagyon messze tőle. Miska rázta a fejét. - Képtelen vagyok megérteni, miért? Oly hideg, mint a halai az asztalon! - Lehet. Pedig még azt sem tudnám rá mondani, hogy zárkózott. Nézze meg a főalakot! Zárt, de remekül összhangzó színek, a fehér sál a nyakán oly szép, hogy a figurát szinte a szemünkig rántja. Aztán ott van a jobb kar gyönyörűen természetes mozdulata, az arc finomságai, és így tovább. Persze, Veronese és Rembrandt igen magas mérce. - Tudom - bólintott Miska. - De, ha nem veszi szerénytelenségnek, én magam elé is ezt a mércét szabom. - Affenét! - mosolygott Ligeti. - Igen - bólintott Miska komolyan. - A nagy célok a jó célok. - Ez igaz. - Még egyre kérném, Ligeti úr. - Tessék? - Ha legközelebb bejövök, hadd hozzam be a dolgaimat is. Persze, csupa kezdő munka. De nagyon kérem, nézze át őket, és mondjon róluk bírálatot. - 111 -
- Nagyon szívesen! - felelt boldogan Ligeti. - Nem is hiszi, milyen öröm nekem, hogy éppen engem kért fel erre! Csak arra kérem, hogy ne essék ez a látogatás jövő kedd előtt. Nekem ugyanis holnap reggel Pozsonyba kell utaznom egy állítólagos Fra Diavolo-kép ügyében, amelyet a minap találtak egy padláson. Azt kell agnoszkálnom egy bécsi kollégámmal egyetemben. Az ilyesmi nagyon bonyolult munka és nagyon felelősségteljes, hát több napot vesz igénybe. Ráadásul még kimerítő jegyzőkönyvet is kell írnom. De azt hiszem, keddig mindennel kész leszek. Mind a két kezét nyújtotta: - Viszontlátásra kedden reggel. Addig is, természetesen, ön a képtárat bármikor nyugodtan látogathatja. A leány már ott várta Miskát a téren, a lámpaoszlop mellett. Noha nem volt köztük semmi megbeszélés, a lány szemrehányással fogadta. - Szent Isten - kiáltott fel -, több mint három órája várom! Miska összevonta a szemöldökét. - De hisz mondtam neked reggel, hogy ma a képtárat nézem meg. Megeshetett volna, hogy csak záráskor jövök ki. - Igaz - bólintott a lány. - De én akartam magával legelőször közölni az újságot. - Hát közöld - mondta Miska közömbös hangon. Még mindig a Ligetivel való beszélgetéssel volt belül elfoglalva. - Nem érdekli - mondta a lány. - Látom. - Bocsáss meg - hunyorgott Miska, mint aki valami látást iparkodik kiverni a szeméből. Sok képet láttam, aztán meg a képtár őrével, egy neves festőművésszel volt hosszú vitatkozásom, s nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. Hát mi az újság, Csillagvirág? - Nagy - mondta a lány. - Józsi bácsi úgy tizenegy óra felé megjelent nálunk teljes díszben, és megkérte anya kezét. - És anya? - Először gondolkodási időt kért, aztán végül is, hosszas rábeszélés után, igent mondott. - Hosszas rábeszélés után? - kérdezte Miska. - Igen - bólintott a lány. - Maga miatt. - Énmiattam? - ámult Miska. - Nem értem. - Pedig egyszerű - mondta a lány. - Maga nekünk október végéig kifizette a lakbért, anya hát odáig akarta eltolni az egybekelést. Józsi bácsi még azzal is gyanúsította, hogy szerelmes magába. - Az ostoba! - mordult fel Miska. - Én is mondtam neki! - mosolygott a leány. - Elmondtam, hogy ha már ilyesmiről van szó, akkor inkább engem vádolhat, mint anyát, de köztünk sincs szerelem, csak testvéri viszonyban vagyunk egymással. Maga a bátyám, én a maga húga vagyok. Amint igaz is. - Persze. - Erre ő is megenyhült, s azt mondta, hogy ő szívesen visszaadja magának a hét forintját. No jó - mondja anya -, de attól még nincs magának lakása. Erre jött a csoda. Kopogtak, Neufeld úr lépett be, az a kereskedő, akinél vásárolni szoktunk. Elmondta, hogy ő teljes egészében megvette Csákódi úrtól a házát, amelyben lakunk, s most azt hallja, hogy anya férjhez megy, és elköltözik innét. Igaz-e az? - Igaz - felelt Józsi bácsi. - Vasárnapra tervezik az esküvőt, de azt már az uradalmi lakásban szeretnék megtartani. Addigra a lakást kiürítik. - Helyes - mondta Neufeld úr. - De akkor mi lesz azzal a fiatal festővel, aki most itt lakik? - Éppen most tanácskozunk róla - felelt Józsi bácsi. - Nem kell tanácskozniuk - mondta Neufeld úr -, mert akkor ő, ha mi valóban el akarunk költözni innét, mindkét szobát berendezi, s a mi helyünkre bizonyos újságíró ismerősét költözteti, a másik meg maradjon a fiatal festőé, akit ő el nem enged innét, olyan derék ember, s úgy szereti. - Ez én vagyok? - mondta Miska. - Igen - bólintott a lány s folytatta - anya azt kérdezte: ki gondoz akkor magára? - Ej - nevetett Neufeld úr - őnála két lány is van, hát a csinosabbikat mindennap átküldi, s az takarít majd mindkettőjükre. Mit fizetett maga nekünk? - 112 -
- Havi hat forintot a szobáért és a takarításért, egyet a reggeliért. - Helyes - mondta -, ez neki is megfelel. Ha meg úgy fordulna a dolog, hogy ebédelni itthon kívánnának, akkor főzőedényeket is ad részletre, a főzést meg elvégzi a leány. Ebédre való anyagot is ad szívesen, de azt csak készpénzért teheti. Megtörténhetik, hogy pénz dolgában végképp megszorulnak, az se nagy baj. Az újságíró lapjában majd lehirdeti az adósságot, Munkácsy úr meg majd egy szép rajzzal vagy képpel fizet. Nehéz aranyat ér az néhány év múlva. Csönd lett. A leány odahajtotta a fejét, s egy idő múlva felemelte. - Ezt akartam elmondani magának. Hogy nem kell költözködnie. - Köszönöm - bólintott Miska. - Bizony - szólalt meg halkan a leány -, ezt Neufeld úrnak kell megköszönnie. Józsi bácsi átadta neki az októberi lakbért. Felnézett Miskára. - Mert holnap már meg is mozdulunk. - Értem - bólintott Miska. - És - mondta dadogva a lány - a környezete sem sokat változik, mert Neufeld úr megvette tőlünk a maga szobájának egész berendezését. - A másikét nem? - kérdezte Miska. - Nem - mondta a lány. - Az kell anyáéknak is. - Persze - bólintott Miska. S álltak ott csöndben a lassan hulló szürkületben, és nem tudtak mit mondani egymásnak. Miskának jutott eszébe. - Mit írjak hát Marcusnak, tulajdonképpen mikor indulsz? A lány várta a kérdést, de most mégis átmelegedett tőle. - Ó, hogy eszébe jutott! - áradt fel belőle a hála. - Vasárnap lesz az esküvő, persze maga is ott lesz, hát én hétfőn délelőtt a tízes vonattal már indulhatok is. Ha még mindig szívesen látnak tette hozzá halkan. Mert úgy tetszett neki, mintha nem is napok, hanem hónapok teltek volna el Marcus meghívása óta. - Csacsi vagy te, Csillagvirág - mosolygott Miska. - Hiszen csak kilenced napja, hogy Marcussal mindent megbeszéltünk. Menjünk haza, nyomban megírom neki a levelet, s fogadjunk, hogy hintóval vár kint az állomáson. - De jó lesz! - mosolygott a leány. - De most még fel kell szaladnom a Landerer-céghez, s be kell jelentenem, hogy kilépek a munkából. Várjon meg a levéllel, míg hazaérkezem, én is szeretnék írni bele valamit! Miska megvárta. Együtt mentek haza, s a leány ezt írta a levél végére: Olyan boldogan készülődöm, mintha a mennyországba mennék. Csókolom szeretettel: Zsuzsa Leragasztották a levelet, bélyeget tettek rá, s együtt adták fel a központi postahivatalban, nehogy elvesszék. Vasárnap csöndes esküvőt tartottak, s rá hatalmas lakodalmat. Rengeteget táncoltak, s mindig csak egymással. Végre Miskának eszébe jutott az idő. Előrántotta az óráját, s csaknem elszédült a valóságtól. - Fél három! - mondta megdöbbenve. - Le kell feküdnöd, Csillagvirág, hisz tízkor már utazol. - Igen - bólintott a lány. - Búcsúzzunk el! Belekarolt a fiúba. - De ne itt! Még mondanék neked valamit, és szeretnélek megcsókolni is. Bementek a lakásba, s a leány kis szobájában ültek le. A leány szólalt meg előbb. - 113 -
- Figyelj rám - mondta -, és ne szakíts félbe! Én veled olyan csodálatos heteket éltem át, hogy nincs az a férjhez került szerelmes menyasszony, aki csak meg is közelíthetné az én boldogságomat. Úgy látszik nekem, hogy a boldogságnak nincs szüksége testi beteljesedésre, sőt az talán el is rontja azt. Ezt én meg akarom köszönni neked. S megcsókolta Miska kezét, mielőtt az elkaphatta volna. - Csillagvirág! - Várj! - mondta a leány. - Még nem végeztem. Mert lehet, sőt biztos, hogy talán csak egy magamfajta leánynál történhetik ez így, és egy férfinál nem, mert az mohó, és a testet is akarja. Ezt én tudom. Te pedig úgy éltél mellettem, mint egy bátyához illik. Hát ne tedd ezt tovább, nincs semmi értelme, hisz lent leszek nálatok, és talán nem is egészséges egy férfinak így élnie. Egyszóval, volt gondom rá, hogy ne maradj egyedül. Tekintsd úgy, mintha én volnék a helyében, de nem mint húg, hanem mint egy szép, fiatal nő. - Ó, te! - ingatta a fejét Miska. - Most még arra akarlak kérni, hogy minden dologról értesíts, ami történik veled. Jóról vagy rosszról egyaránt. Ha egy hétig nem írsz, én nyomban feljövök. El ne felejtsd, hogy kedden reggel nyolcra Ligetihez kell menned a rajzaiddal és festményeiddel. A képet, amelyet rólam festettél, én otthagytam nálad; odaloptam a szekrényed tetejére. Az már, mire hazaérsz, szépen bekeretezve ott lesz felakasztva az ágyad felett, hogy ha akarsz, láthass. Azt is bevallom, hogy elcsentem a ládádból egy képedet, itt van a kofferomban; mert néha én is szeretnélek látni. Megölelték, hosszan megcsókolták egymást, s Miska azt mondta közben: - Karácsonykor találkozunk! - Jézus Krisztusom! - sikoltott fel a lány a boldogságtól. Aztán kibontakoztak, s álltak egymás előtt. - Isten veled, bátyám! Miska vissza: - Isten veled, húgom! Megfordult, és gyorsan kiment. Ott kint a csillagos éjszaka fogadta, s otthon, az ágya felett, Csillagvirág portréja, ahogy a lány megígérte volt. Úgy határozott, hogy csak néhány órát alszik, aztán meglesi a lányt, s kikíséri az állomásra.
XX Nem kísérte ki. Mert ahogy lefeküdt, nyomban betakarta vastagon az álom s a bor, a tánc és annyi lelki megszaggatottság után csaknem huszonhat órát aludt egyfolytában. De nem tudta, hogy ennyit aludt. Az ablakok csukva, a zsaluk szorosan zárva, a szoba sötét. Honnét tudta volna? Kopogtatás nélkül nyílt az ajtó, s egy huszonkét éves forma, szép, fekete hajú lány lépett be rajta. Csodálkozva kiáltott fel. - No nézd csak! Még mindig alszik! Miska meglepődött. - Ki az? - szólt az ágyból. - Éva! - felelt a leány minden zavar nélkül. - Miféle Éva? - kérdezte Miska. Mert nem ismert senki Éva nevű nőt. A leány tréfára fogta. - Csak egy Éva - mondta mosolyogva. Miska is tréfálkozott már. Tudta, hogy ezt a lányt Csillagvirág küldi neki. - Akkor jó - mondta álmos mosollyal -, mert én meg egy Ádám vagyok. A leány szívből felnevetett. - Vagyis ez akkor itt a Paradicsom? - Bizony lehetne - felelt Miska -, ha... - Ha? - kérdezte a leány. - Ha Éva megtérne Ádámhoz - nevetett Miska. - 114 -
- Ami azt illeti - kacagott a lány -, a tegnapi nap folyamán háromszor is megtértem én magához, de semmiként nem tudtam fölébreszteni. - Ne mondj bolondokat! - szökkent ülésbe Miska. - Én tegnap lakodalomban voltam. A lány letette a tálcán hozott reggelit az asztalra s felnevetett. - Igen - mondta -, csakhogy az tegnapelőtt volt. A tegnapot úgy átaludta, mint a mesék legénye. Még jó, hogy nem aludt át egy esztendőt, mint Palkó, a táltos ló fúvásától. Miska megdöbbent. - Vagyis akkor ma kedd van? - kérdezte. - Bizony az! - nevetett a lány. - S hozzá egész nap. - Így hát - ejtette le Miska a fejét - Csillagvirág már nemcsak hogy elutazott, hanem egy éjszakát már ott is töltött nálunk. A lány hirtelen kinyitotta az ablakokat, a zsalukat, reggeli fény és friss hűvösség áradt be a szobába. A lány Miskához fordult. - Hanem most aztán ki az ágyból, mosdjék, öltözködjék, reggelizzék, aztán gyorsan a múzeumba! Nyolckor találkozója van Ligeti úrral! - Ki mondta? - kérdezte Miska. - Csillagvirág - felelt a leány. - Meghagyta, hogy tartsam számon a dolgait, mert maga feledékeny. Nyolc óra után néhány perccel ott volt minden eddig való munkájával a múzeumban. Ligeti nem egyedül várta. Than is ott volt nála, aki ugyan Budán lakott, de annyit hallott Ligetitől Miskáról, hogy átjött megnézni Ligeti fölfedezettjét. Jó kedélyű, barna bőrű, fekete szemű ember volt Than, harmincöt éves, és olyan tehetség, akit ekkor már Európa-szerte ismertek, és Párizsban már díjat is nyert. Hihetetlen jóindulatú volt mindenki iránt, talán a kedélyéből fakadt ez a hallatlan jóindulat, egy új festőtehetségért maga is elszaladt volna akár Orsováig. Ő maga szokta ezt tréfásan mondani. Ligeti összeismertette őket, s Miska hatalmas markában úgy elveszett Than finom, apró keze, hogy a festő felnevetett. - Ez aztán kéz, öcsém! - mondta vígan. - Mit tudsz csinálni vele? - Hát - felelte Miska egy kissé elfogódottan - rajzolni és festeni egy kicsit. - No, én mást is! - kacagott a köpcös Than. - Ide nézz! Rácsapta két kezét az íróasztalra, egyet lendült, a levegőbe rúgta két lábát, s már ott állt kézállásban a két másik előtt, s vigyorogva mondta: - Ezt csináld meg, öcskös! Miska csak elnézte. Hát ez ilyen vidám ember? Ilyen tréfás? Nagyon megtetszett neki, s nevetve felelt. - Én ezt megcsinálni nem tudom, de azt igen, hogy alábújok az, asztalnak, s a hátammal Than úrral együtt fölemelem. - Lássuk! - kiáltott Than. Ligeti a fejét csóválta. - Olyan vagy, mint egy kölyök! - szólt Thanra. - Mintha bizony ezért jöttünk volna össze! - Ne prédikálj, Tóni, mikor éppen jókedvünk van! S Miskához: - Gyerünk, fiatalúr! Hadd lássuk! Miska nem kérette magát, alábújt az íróasztalnak, egyet feszített magán, s úgy felemelte Thant íróasztalostul vagy fél méternyire, hogy meg se nyikkant bele. Aztán visszaeresztette, s kibújt az asztal alól. Than egy szaltóval leugrott, s már ott állt Miska előtt. - A nemjódat, te! - mondta elismerőleg, s végigtapogatta Miska izmait. - Fölérsz te más három emberrel is! Itt a kezem, csapj bele! Imádom az erős embereket. Paroláztak, s Than kis marka is megfeszült. - Azért itt is van erő! - adta vissza Miska az elismerést. - Van - bólintott Than vidáman. - De azért nem szeretnék verekedni veled. Hamar összecsomagolnál. - Dehogy - mondta Miska. - Nem merek én verekedni, inkább elfutok. - Micsoda? - álmélkodott Than. - Ezzel az erővel? Miska komolyan emelte Thanra a szemét. - 115 -
- Hiszen éppen ez a baj, kérem! Mindig attól félek, hogyha megdühödöm, agyoncsapok valakit, anélkül hogy akarnám. Aztán jön a dutyi. Ezen Than is, Ligeti is jóízűet nevettek. De aztán Than egyszerre csak elkomolyodott. - Okos gyerek ez, Tóni! - fordult Ligetihez. - Rettentő önfegyelem lakhatik benne. Erő magával szemben is! Na, gyerünk azokkal a rajzokkal! Felkapta Miska nagy rajzmappáját, letette az asztalra, kinyitották, s elkezdték nézni a rajzokat. Előbb a gyermekkoriakat. Than szeme mindjárt megakadt az egyiken. Miska elé tartotta: - Mi ez? Miska elpirult. - Zrínyi kirohanása. Régi rajz nagyon. Talán tizennégy éves koromban rajzoltam. - Mikor? - riadt rá Than. - Tizennégy éves koromban. --Ide hallgass! - mondta Than. - Ez a rajz rossz, mint a bűn. Minden alakja elrajzolt. Érted? De azért ez egy csodálatos rajz egy tizennégy éves gyerektől. Tudod-e, miért? Miska nem tudta s Than az asztalra csapott. - Mert kompozíció van benne! Érted-e? Egy tizennégy éves gyerek kompozíciója, de kompozíció! Egység! Egyben-látás! Tanított akkor már valaki rajzolni? - Dehogy - rázta Miska a fejét. - Inas voltam én akkor még, s ilyesmikért pofonokat kaptam a mesteremtől. - Annál jobb! - mondta Than. - Akkor teljesen ösztönös. Bújták a rajzait: Nézték. Matatták. Egyiken-másikon csaknem összevesztek, annyira vitáztak. Ezek már a Szamossy mellett készített rajzai voltak. A ceruza-, majd a krétarajzok. Aztán őt is belevonták a vitába. Kérdezgették, mikor csinálta az egyiket, mikor a másikat, a harmadikat, természet után dolgozott-e vagy emlékezetből, vagy önálló kompozíció-e a kép, miért használta ezeket a színeket: olyan egzámen alá vették, hogy bizony, Szamossy szinte csak játék volt ehhez képest. Éppen a gyulai konyhában papírra kapkodott fénycsodához érkeztek, s hozzá az eredetihez mert az emlékezetből rajzoltat Erzsinek adta Miska -, de kérdezni már nem volt idejük, mert kívülről rettentő robaj, dördülés, ordítás, sikoltozás hallatszott be, hogy valósággal odafagytak a helyükre. Miska szürke lett, mint a hamu, s borzasztó hangon ordított fel: - A tűzfal! Jaj, Ligeti úr, a tűzfal! Mindhárman kirohantak, és valóban a tűzfal omlott le. Még iszonytatóbb formában, mint ahogy Miska és Csillagvirág elképzelték. Mert a fal magával rántotta az oldalfalak egy részét is, hogy a ház olyannak látszott, mintha a mellkasát tépték volna fel. Be lehetett látni az emeleti szobákba, melyeknek egy része ugyancsak leomlott, s nem lehetett tudni, hogy gazdáik a romok alatt hevernek-e, vagy szerencséjük elvezényelte őket a végzetes pillanatban. Az omlás helyén óriási romhalmaz feküdt, melynek orma csaknem az első emeletig ért, s a felső téglák csaknem a Széna-piac öreg gázlámpájáig fröccsentek el. Onnét a házig az egész területet maga alá teperte az omlás. Mindenfelé por gomolygott, sebesült vagy elrémült lovak nyargaltak, vadul nyerítve a téren, feldöntve a szénásszekereket, eltépve az istrángokat. Vad rémület lett úrrá mindenen, az emberek nem tudták, mit csináljanak, a városi tűzoltóság szerkocsijai vágtattak, rendőrök rohantak mindenfelől, és sűrű kordont vontak néhány lépésnyi távolságban az omlás köré. Aztán megérkezett a katonaság, az is kordonba sorakozott, de ez már fegyveres kordon volt. Megérkeztek az utászok, s a tűzoltókkal együtt elkezdték óvatosan megbontani az ijesztő romhegyet. A térbe torkolló két utca torkát lezárták, a térről szuronyos katonaság szorította ki a jajveszékelő embereket, hordágyas emberek érkeztek, sebesültszállító és halottas kocsik, nyilván szükség volt mindegyikre - s egy farkasüvöltés-szerű asszonyhang egyre ordított valahonnét: - Az uramat! Az uramat! Az u-ra-mat ke-res-sék! Aztán egyszerre abbamaradt az üvöltés. Vagy elvitték az asszonyt, vagy elájult. - Iszonyatos! - mondta Than rekedten. Miska megdöbbenve állt, szeméből folyt a könny, fejét jobbra-balra ingatva nézte az elképzelésüket sokszorosan felülmúló pusztulást, s így motyogott: - Csillagvirág... De jó, hogy Gyulán vagy... Megsürgönyzöm neked... - Állt, hirtelen felnevetett és nevetett, nevetett ragyogva és boldogan. - 116 -
- Csak örülj! - bólintott Than megértően. - Nevess! Most úgyis akkora a gyász, hogy talán a nap sem tud áttörni rajta. Aztán visszatértek Miska műveihez, s ahhoz a képhez nyúltak, amely az előbb a falomlás dördülésére kiesett a kezükből. A fényben sugárzó Erzsi képéhez. Csodálkozva bámultak rá, pillogva nézték, néhány villanásra talán nem is értették, aztán rájöttek az értelmére, s akkor fölvillant tekintettel, hosszan vizsgálgatták. Végül Ligeti Miskához fordult. - Mi ez? - kérdezte. - Egy fényjelenség - felelte Miska. - Illetőleg annak a vázlata. Emlékezetből csináltam egy kész képet is róla még aznap délelőtt, de azt odaadtam Erzsinek, aki a véletlen modellem volt, mikor ezt - mutatott a rajzlapra kapkodott vázlatra - láttam, és papírra erőlködtem. Aztán elmondott mindent a vázlatra vonatkozólag, a látományt, a maga eszeveszett munkáját, az érzéseit, lelkében a vad és ujjongó tombolást, amely akkor elöntötte. Beszélt, beszélt, a két ember nézte, aztán Than dörmögve azt mondta Ligetinek: - A vakító irrealitás! Maga a fény! Becsületemre! S hogy Miska megállt a beszéddel, Ligeti megkérdezte: - Megmutatta ezt a képet Szamossynak? - Nem - felelt Miska. - Miért nem? Miska mosolygott. - Hogy őszinte legyek, attól tartottam, hogy megszid érte. - Hm - tűnődött el Ligeti. - Miért gondolta, hogy szidást kap? - Mert olyan más, mint a többi - felelt azonnal Miska. - Nem olyan tárgyú valami, mint amilyeneket azelőtt festettem. De ez nem elégítette ki. Gondolkodott a kifejezésen. Végül megtalálta s kimondta: - Nem lehet megfogni! - De akkor miért csináltad meg? - robbant ki Than. Miska ránézett. - Azért, uram - felelt teljes meggyőződéssel -, mert a látvány oly gyönyörű volt, hogy egész valómat megrázta, s kényszerített, hogy lerajzoljam. Nem lehetett kitérni a parancsa alól. Than szigorúan nézte. - Mennyi ideig rajzoltad? Miska vállat vont. - Nem tudom biztosan. Talán tíz percig. Legfeljebb negyedóráig. Nem dolgozhattam hoszszabb ideig rajta, mert elment a nap, s az egész jelenségnek vége lett. - Hallatlan! - dörmögte Than. Ligetihez fordult. - Mit szólsz ehhez? Ligeti még mindig a képet nézte, s Miskában olyan érzés támadt, hogy ez a két ember, ez a két híres művész most zavarban van. Ő, a kezdő festő, egy másfél esztendővel ezelőtti vázlatával zavarba hozta őket. Valami heves forróság öntötte el. Bátorságot vett magának, megszólalt. - Egyébként, ha szabad megmondanom, ez a kép a legnagyobb csalódásom. - Hogyhogy? - kérdezte érdeklődve Ligeti. - Úgy, kérem - felelt Miska teljesen őszintén -, hogy én ezt a fényvázlatot magamban sokáig olyasminek tartottam, mint a magamra találás kétségtelen tényét, amelyből el lehet indulni valaminő egyéni irányba, s el lehet érkezni valahová. Tetszik engem érteni? Nagyon nehezen tudom megfogalmazni ezt. - Nagyon jól fogalmazod - szólt közbe Than. - Mondd csak tovább! - Tudniillik - folytatta Miska - Szamossy úr engem folyton az egyéniségre biztatott. De én láttam, hogy ezen az úton nem juthatok sehová, még ha ennek a második megfogalmazását veszem, akkor sem. Mert a világon senki nem fest így. Ez csak egy olyan nagy villanás volt, egy egészen különálló valami, amellyel nem tudok mit csinálni. Buziáson, Ormos úrnál, láttam egy Veroneseképet, azon találtam ebből az én képemből valamit. - Melyik kép is volt az? - kérdezte Ligeti. - 117 -
- Már mondtam a Mesternek, hogy Veronese Eszter című képe. De ott is sokkal inkább alakhoz kötődik a fény. Míg az én alakom inkább feloldódik a fényben. - Ez igaz - bólintott Ligeti. Than merően nézte ezt a szép szál, fiatal legényt, akinek alig van valami kultúrája, de akiben a lélek és az ösztön oly hevesen s oly sugárzóan dolgozik, hogy túltör mindenen, s egy-egy igézetes pillanatban mindent maga mögött hagy. Így van. Mert ha ez a szinte sikoltozó fényvázlat itt öntudatosan született volna meg, nemcsak a lélek egy pillanatnyi megigézettségéből, bátran lehetne valami minden hagyományt elrúgó, teljesen újat kezdő festői iskola alapja. - Címet is adtál a képnek? - kérdezte hirtelen. - Igen - bólintott Miska. - Kettőt is. Mind a kettőt felírtam a lap hátuljára. De aztán az elsőt letöröltem. Ez volt: Égi szerelem. - És mit írtál helyette? - Ezt! Jön a nap. - Hát - mondta Than - ezt még majd megbeszéljük. Egyáltalában sokat kell még beszélgetnünk. - Igen - mondta Miska. S Ligeti véleményére várt. Az fölnézett. - Nem szeretném megbántani - kezdte tapintatosan -, így először azt mondom, hogy ez a kép, amelyet maga „fényvázlat”-nak nevez, megállítja és jóértelműleg szólván, megdöbbenti az embert. Hacsak egy sejtésnyi előzménye is volna, s abban csak egy szemernyi tudatosság, azt kellene rá mondanom: mestermunka. De mert sem előhangja, sem folytatása nincs, és saját maga is azt mondja, hogy nem tud mit kezdeni vele, nem tudom másnak tartani, mint a lélek egy pillanatnyi részegségének egy látomás előtt. Ez a lélek azonban az én véleményem szerint egy nagyon tehetséges, és nagyon erős emberben lakik, akit arra kell kérnem, hogy tanuljon, tanuljon, rettenetes sokat tanuljon, szüntelenül dolgozzék, s ha ezt megteszi, én azt hiszem, nyolc-tíz év múlva talán az egyik legnagyobb európai mester válhatik belőle. - De Ligeti úr! - kiáltott megdöbbenve Miska. - Miket mond nekem? Ligeti válaszolni akart, de akkor nyílt az ajtó, s egy nagyon szép nő lépett be rajta. Barna haja volt, barna, meleg tekintetű szeme, finom orra, tiszta arca, a rendesnél egy kicsivel teltebb szája, s igézően szép alakja. Ligetiné volt. Oly finom jelenség, hogy Miskában bent szakadt a szó, s csak nézte. - Tóni - pihegett a nő -, hát ti csak ültök itt, és nem is tudjátok, milyen borzasztó szerencsétlenség történt odakint! Ligeti csodálkozva nézett rá, s Thannal együtt köszöntötte. - Jó napot, Than! - fogadta az asszony a köszönést. - Nos? - fordult az urához. - Dehogynem tudjuk, szívem. Olyan robajjal dőlt le az a tűzfal, hogy még a város másik végén is meghallották. Mosolygott. - Bizonyára te is, ha egyszer ideszaladtál a Bástya utcából. - Tévedés! - rázta az asszony a fejét, s egy csomó karikára fűzött kulcsot nyújtott át az urának. - Te hagytad otthon a kulcsaidat, s azt hittem, szükséged lehet rájuk, hát behoztam őket. - Köszönöm, drágám - csókolt kezet a feleségének Ligeti -, de igazán a lánnyal is beküldhetted volna. - Nem - mondta az asszony -, mert mi most Harsányinéval egy kicsit körülnéztünk a belvárosi üzletekben, a lány pedig az ebédet főzi. A kulcsok tehát rám maradtak. S egy nagyon finom visszavágással élt. - Aztán még úgy éreztem, hogy a te bizalmas holmid, hát inkább rám tartozik. - Megszégyenítesz - mondta az asszonynak, valóban szégyenkezve Ligeti. - Isten őrizz! - rázta a fejét egy kis zavarral az asszony. - A világért sem akarnám! Csak jöttem, és így láttam meg azt a szörnyű szerencsétlenséget. - Bizony, borzasztó! - bólogatott Than. - Legalább sikerült már valakit megmenteni? - Senkit - felelt izgatottan az asszony. -- Még hozzá se tudtak kezdeni: Egyelőre a ház maradék falait dúcolják körül, mert attól félnek, leomlanak. - 118 -
Búcsúzott. - Megyek Harsányiékhoz. Bocsánat, hogy zavartam. Az urának nyújtotta az arcát. Az megcsókolta. - Vigyázz magadra, szívem! S akkor meglátta a képet. Lenyúlt érte, kesztyűs kezével fölemelte. - Kié ez a kép? De gyönyörű! - kiáltott fel elragadtatottan. Miska közömbös arccal támasztotta a falat, most megmozdult. - Az enyém - mondta nyugodtan. Nem érzett semmi zavart sem. Mielőtt megelőzhették volna, odalépett az asszony elé, egy kicsit meghajolt, s azt mondta: - Engedje meg, hogy bemutassam magam. Nevem Munkácsy Mihály. Festőnövendék vagyok. Az asszony zavarba jött, mert bal kezében valami divatos karmantyút tartott, jobb kezében a kép, nem tudta most mit csináljon. Mert kezet kellett volna nyújtania. - Most igazán nem tudom, hogyan nyújtsak kezet - mondta tanácstalanul. - Így - mondta az ura, kivéve az asszony kezéből a képet. S Miskához fordult. - Bocsásson meg, én vagyok a hibás. A meglepetésben elfeledtem bemutatni. - Nem tesz semmit, Ligeti úr - mosolygott Miska. Az asszony odanyújtotta Miskának kesztyűs jobbját, Miska meg is fogta, meg is hajolt, s azt mondta: - Kezét csókolom. De nem csókolt kezet. Az asszony nyomban megértette, hogy nem a fiú neveletlen, hanem ő. Kesztyűsen nyújtotta a kezét. Reflexszerűen kapott a kesztyűje felé, hogy lehúzza, de ahogy tudatossá vált a mozdulat, már abba is hagyta, részben, mert a retikül még mindig ott volt a bal kezében, részben, mert szórakozottságból, s az őszinte megdöbbenés miatt a másik két férfinak is kesztyűsen nyújtotta a kezét. De úrinő volt, tökéletes modorú, sebesen és könnyedén ki tudott bontakozni ilyen kis zavarokból. Ismét felvette a képet, s Miska felé fordult, aki már megint a falat támasztotta. - Őszintén gratulálok - mondta meleg tekintettel. Miska vállból meghajolt egy kicsit. - Köszönöm a jóindulatát, asszonyom. - Nem jóindulat - mosolygott az asszony. Körültekintett, s nagyon kedvesen kérdezte. - S ezek a zord férfiak mit mondanak rá? Az uram? Miska olyan volt, mintha most tette volna ki a kezéből a Jó modor című könyvet. Nem adta ki Ligetit egy asszonynak, még ha az a felesége is. Azt mondta: - Ligeti úrnak megvan a képről a maga művészi véleménye. - És Thannak? - Bizonyára neki is - mondta mosolyogva Miska. - Azért vagyok itt, hogy őszinte véleményt halljak a dolgaimról. - Nos - mondta az asszony -, nekem őszintén tetszik. Annyira, hogy címet is tudnék adni neki, akár ebben a pillanatban. A nap szerelme. Nos? - Ejnye! - lepődött meg Than. Miska tekintete egy pillanatra együtt volt az asszonyéval. De aztán elvette, s az arca mellett nézett el. - Érdekes! - mondta meleg hangon. - Magam is csaknem így neveztem el. Először Égi szerelem volt a címe, de tulajdonképpen én is a napra gondoltam, illetve Heliosra, a görög napistenre, amint magába olvasztja azt, akit szeret. De aztán mégis azt a címet adtam neki: Jön a nap. - És miért? - kérdezte az asszony. - Azért, mert az túlságosan lírai cím, s nem is igaz - válaszolt Miska. - Csak utólag magyaráztam bele a képbe ilyen vonatkozást. Holott a tárgynál kellett volna maradnom, s azt adni, amit láttam. Fényben. - Nem! - mondta felvillanó tekintettel az asszony. - A nap szerelme. Ez a jó! Hirtelen egész testtel Miska felé fordult. - Kérnék valamit! - mondta valami igézettel az arcán. - Adja nekem ezt a képet! - 119 -
- Parancsoljon! - mondta Miska egy kis főhajtással. Aztán nyomban Ligeti felé fordult, s azt mondta: - Ha a mester megengedi. Tökéletes volt. Ligeti a felesége felé fordult, s rázta a fejét. - Nem, nem, Vilma! Nem foszthatjuk meg Munkácsy urat az egyik legérdekesebb képétől. Az asszony nyomban engedett. - Bocsásson meg! Persze hogy nem! Az asszonyok ilyen mohók, látja! Megtetszik nekik valami, és nyomban szeretnék is birtokukba venni. Nézze el ezt az asszonyoknak. S most már igazán, búcsúzott. - Minden jót maguknak. Ne legyenek nagyon szigorúak! Az ajtóból Miskához fordult. - Azért mégis köszönöm magának, hogy az első szóra odaadta volna. S már ki is suhant az ajtón. Valami kis feszültség maradt utána, de Miska nem engedte, hogy kifejlődjék, és nevet kapjon. Nyomban beszélni kezdett, ott folytatva a témát, ahol az asszony érkeztekor abbahagyták. - Azt tetszett mondani - fordult Ligeti felé -, hogy sem előjele, sem folytatása nincs ennek a képnek. - Mit mond, fiam? - kérdezte Ligeti, csak most ocsúdva fel. Miska megismételte a mondatot, Ligeti bólintott rá. - Igen. - Csak annyit szeretnék mondani - szólt Miska nagyon szerényen -, hogy a mondat egyik része igaz. De folytatása van a képnek, ha nem is a maga teljes egészében. - Hol? - kérdezte Ligeti. Miska odament, s kivette a mappából a gyulai konyha másik képét. A szegről lecsüngő kendőre mutatott. - Itt, kérem. Ez a mi gyulai konyhánk. A képet egy kicsit természet után, nagyjából azonban emlékezetből csináltam egy délután. Mikor készen volt, az összhatást nagyon sötétnek találtam, s nem tudtam, mit csináljak. Rajzoljam újra? Akkor ez a képem jutott az eszembe, s azt gondoltam: „Ej, pingálok én egy fehér konyharuhát oda a szögre, olyan lesz az ott, mint egy lámpás.” - És olyan lett? - kérdezte már előre mosolyogva a két festő. - Dehogy lett! - legyintett Miska. - Úgy kiabált ott, mint egy fehér kakas. Újra kellett rajzolnom az egészet, de egy fokkal, kettővel magasabban. Ott jöttem rá valamennyire kínomban, hogy színben is összhangzatának kell lennie egy képnek. Tónusának. Nézték Miskát, hallgatták, de valami szórakozottság lappangott bennük, s Miska megérezte. „Különös! - gondolta. - Milyen változást okozott bennük az asszony megjelenése!” Ligeti végre egy olajképet vett elő. - Mit ábrázol? - kérdezte. - Egy ember felolvassa egy családnak a Vasárnapi Újságot. - Igen - bólintott Ligeti. - De mit csinál az a lány a pitvarban? Miska elmosolyodott. - Kukoricát pattogat. - No látja - kiáltott fel Ligeti -, ez a téma! Ez a megfesteni való! Kár azt mellékalakká tékozolni. Válassza külön a két tárgyat: a felolvasást és a kukoricapattogatást. Majd meglátja, hogy az utóbbiból oly remek életkép lesz, hogy maga is csodálkozni fog rajta. Egyáltalában én azt látom a műveiből, hogy ön életképfestőnek született. A többi csak próbálkozás, de az életképei mind felfogásban, mind előadási módban jók és eredetiek. Ilyen vidám tárgyat, mint a kukoricapattogatók, nem is láttam mostanában. Az ilyesmit eladni is könnyebb, mint a bonyolult történelmi képeket, amelyekhez rengeteg felkészültség kell és előzetes megrendelés. Kérdezze meg Thant; vagy ha hazajön, Madarászt. És azt ki kell mondanom, hogy nagy festői tehetsége kétségtelen. De rengeteget kell dolgoznia. Ha akar, bejárhat ide hozzám, s másolja le azokat a képeket, amelyek megtetszenek önnek. Helyet is próbálok szerezni. A képtár úgynevezett lomtárát kiüríttetem, az nagyon jó hely lesz. Északi fekvésű és kitűnő a világítása. - 120 -
Sokat beszélt, iparkodott a kezdő festő körül könnyebbé tenni a légkört. Elmagyarázta, hogy a másolásokra megrendeléseket is kaphat, s huszonöt-harminc forintot kereshet egy másolattal, ami nem csekélység egy kezdő művész számára, szinte félhavi megélhetés. Miska boldog volt mindettől, egyre rózsásabbnak látja az eljövendő hónapokat, csak azon csodálkozott, hogy a Jön a nap című képről, amely pedig Ligeti feleségének annyira tetszett, egyetlen szó sem esett ezentúl. Ez annál feltűnőbb volt, mert hisz az asszony megjelenése előtt Than azt mondta: - Ezt még majd megbeszéljük! Egyáltalában sokat kell még beszélgetnünk. És most egy szó sem esik róla. Than még meg sem szólalt az asszony elmenetele óta, csak halkan mosolyog magában. Nem értette az egészet. Vagy nagyon is értette? Lehet. De az bizonyos, hogy ő nem vétett semmit. És az asszony? Az sem. Mit vétett volna? Egy úriasszony, tökéletes modorral. Igaz, hogy nagyon szép, de nem élt vissza a szépségével. Alig nézett rá, csak a kép érdekelte. Elkérte. Mi van abban? Sokan elkérték már egy-egy képét, s ő odaadta. A Jön a nap szebbik kivitelezése ott van Erzsinél. Céhmesterének is odaadta mindkét képet, amelyet róluk csinált. Szoóék is elkérték mind az Anya, mind Csillagvirág portréját. Hát akkor? De magában érezte, hogy ez több volt. Izzóbb. Fűtöttebb. Ligeti féltékeny talán? Megállt a gondolat előtt, tisztán megvizsgálta. Nem! - mondta magának. - Semmi oka rá. Sem az asszony, sem ő nem csinált semmi olyat, ami okot adhatott volna erre. Hisz ő tulajdonképpen nagyon jól él itt, ami a női részt illeti. Csillagvirág Gyulán vagy Gerendáson van, és Éva nagyon szép leány. Semmi szükség arra, hogy egy nő mélyebben belelépjen az életébe. Minek az? Így jó minden, ahogy van, semmiként nem akar változtatni az életén. Míg ő ezen gondolkodott, azok ketten már Erzsinek annál az olajképénél tartottak, amely a leányt figyelő állapotban ábrázolja, s amelyen ő oly ostobán összeveszett a lánnyal. Oly ostobán, hogy e pillanatban is bánja, s hacsak lehet, szeretné megbékíteni. - Ezt mikor festetted? - kérdezte Than. Hát nem Ligeti kérdez? Nem, ő már a Regélő honvéd-del foglalkozott. - Nem sokkal a feljövetelem előtt - felelt Thannak. - Ezt - tanácsolta Than - be kellene kereteztetni, s kiállítani a keretező kirakatába. Mondjuk Oberthalnál. Most Ligeti szólalt meg. Thanhoz fordult. - Ezt nézd meg! S lelkesedés volt a hangjában. Úgy állították a képet, hogy az egészet egyben láthassák. - Ezt mikor festette? - kérdezte Ligeti. - Néhány héttel ezelőtt, itt Pesten. - Mi a címe? - Regélő honvéd. - Nagyon jó - mondta Ligeti. - Azt hiszem, az eddig látottak közül ez a legérettebb munkája. Elgondolkodott egy kicsit, aztán Miskára nézett: - Tudja mit gondoltam? El kellene vinnünk ezt a képet Harsányihoz, hátha megtetszik neki, s megvéteti a Képzőművészeti Társulattal kisorsolásra. Miska elpirult, mint akit tetten érnek. Mert úgy állt a dolog, hogy titokban ő is azzal a céllal festette ezt a képet, hogy - az ajánló levélen túl - ezzel megy majd bemutatkozni Harsányihoz. De előbb elhozta ide. Ligeti ötletére Than alaposan megnézte a képet. - Igazad van - mondta Ligetinek. - A kép kompozíciója nagyon jó, csak az ecsetkezelés és a színek felrakása merev még egy kicsit. De a fényei például kitűnőek. Miskához fordult. - Megengeded, hogy egy kicsit igazítsak ezeken a merev színeken? Miska vállat vont. - Tessék - mondta. - Bár nem tudom, hogy azután magaménak mondhatom-e még a képet. - 121 -
- Szamárság! - pattogott Than. - Ha az akadémiára mész, sokkal többet belekorrigálnak majd a tanáraid a műveidbe. És mégis a tieid lesznek. Ne légy ilyen érzékeny! Hát nem érted, hogy egy kis pénzt akarunk szerezni neked? Gyere fel hozzám! Ligeti az órájára nézett. - Ne így csináljuk - mondta. - Most háromnegyed tizenkettő, Palit már nem találjuk bent a társulatnál. Megy haza ebédelni, s két óra előtt nem megy vissza. Ha most elviszed magadhoz a képet, s egy kicsit megpuhítod, mire visszaértek, semmiként sem tudjuk őt délután sem elcsípni. - Az igaz - bólintott Than. - Hát akkor? - Csináld meg itt - javasolta Ligeti. - Nekem itt vannak a festőeszközeim. Én hazafutok most ebédelni, s mire visszajövök, rég készen leszel. Akkor aztán egyenesen Harsányihoz megyünk, s meglátjuk, mit lehet csinálni. Így is lett. Ligeti elsietett, Than meg előszedte Ligeti festőállványát, palettáját, színeit, ecsetjeit, s nekifogott, mint mondta, a kép „átsimításának”. - Gyere ide mellém! - mondta Miskának. - Nézd, mit csinálok! Miska odaült Than mellé, s nézte, hogyan dolgozik. Bő terpentinnel keverte ki a megfelelő színeket, aztán finom keze siklani kezdett a képen. Tulajdonképpen nem is a színeket változtatta meg, csak a faktúra merevségét lágyította simábbá, ahol kellett, a valőröket hangolta át, finomította meg, s megmagyarázta a kezdő festőnek a színek elrakásának s az ecset finomabb kezelésének mesterfogásait. Miska csak bámulta Than munkáját. A mesterkéz alatt nemhogy elidegenedett volna a képe, ellenkezőleg, mélyebbé és egyénibbé vált, hisz most minden még fokozottabban megtelt azzal, amit Miska ecsettel s olajfestékkel még alig-alig tudott kifejezni. Megfinomult és teljesebb lett, s Miska talán többet tanult e rövid idő alatt, mint hónapok magányában. Másfél óra alatt Than kész volt az egésszel, s érezni lehetett rajta, hogy lelke is felizzott a munkában. Hosszan elnézte a képet, aztán letette az ecsetet. - Szép, nyugodt, tiszta kompozíció - mondta -, mégis csupa drámai erő. Más kezdő agyonkomponálta volna a képet s elrontotta volna. Legnagyobb erényed ez a hallatlan kompozíciós készség. Azt hiszem, ez egyéniséged egyik legmélyebb vonása. Ezt a tiszta előadási módot őrizd meg. Ne ülj fel divatoknak, te egyéniség vagy. Valami bujkál benned a nagyok erényeiből, de nem tudnám megmondani, mi. Ezt nem tanultad, nem is tanulhattad, ez veled született. Én most átmentem a képeden, beleéltem magam, s néha megállt a kezem, hogy egy-egy részlethez mit adhatnék hozzá. De nem tudtam hozzáadni azt, ami hiányzik belőle, hát inkább úgy hagytam. Az ilyesmikre magadnak kell majd rájönnöd, ezen a téren senki sem igazíthat útba. Magadnak kell magádra rátalálnod. Pestről hova készülsz? - A bécsi Akadémiára. - Rahlhoz menj! - mondta. - Én is nála kezdtem. Miskára nézett, aztán elmosolyodott. - Az egyéniséged ugyan egészen más, mint az övé, de ez nem baj. Sokat rajzoltat majd, az sem árt. Felállt. - Azon tűnődöm, kihez hasonlítasz te egyéniségben. De azt hiszem, senkihez. Inkább valami ösztönös elkülönülési hajlamot érzek benned. Magányt. Sok tépelődést. Elnevette magát. - Úgy beszélek, akár egy cigányasszony. Csaknem jósolok neked! Levette az állványról a képet, az állványt félretette, kimosta az ecseteket, mindent rendbe tett. - Ne mondja Tóni - mosolygott -, hogy disznóólat csináltam a szobájából. Mert pedáns ember! Olyan rend van nála itt is, otthon is, mint egy patikában. Én meg rendetlen vagyok, s nem is szeretem, ha a műteremben rendet csinálnak körülöttem. Mert én a magam rendetlenségében mindent megtalálok, de a rendben soha. Egy-egy vázlatért néha az egész rendet szét kell dúlnom, mire meglelem. Nagyot nevetett, aztán megnézte az óráját. - A fenébe! - mondta meglepetten. - Mindjárt háromnegyed kettő! Hol marad ez a Tóni? Akkor lépett be az ajtón. Lihegett, s egy kicsit levert volt. - Nos? - kérdezte sürgetően. - 122 -
Than a képre mutatott. - Tessék! Kész! Ligeti megnézte s elmosolyodott. - Becsületemre, nagyon jó! - mondta elégedetten. - Ha nem akartok ti is ebédelni előbb fordult Thanhoz -; akár mehetünk is Harsányihoz. Miska vitte a képet, s a hármas sietve nekivágott. Harsányi már ott ült az íróasztalánál, dolgozott, s ők úgy rontottak be, mindenkit félresodorva, mintha el akarnák tolni helyéből az egész épületet. - No, no, no! - méltatlankodott Harsányi, mikor a két festőt megismerte. - Ki van mögöttetek? Török? Tatár? Hova rejtselek benneteket? - Se török, se tatár, még csak az osztrák polícia sem, Palikám! Csak egy fiatal festőt meg egy képet hoztunk neked bemutatni. S már lendült a keze Miska felé, de az megelőzte. Közelebb lépett Harsányihoz, s egy kicsit meghajolt. - Nevem: Munkácsy Mihály, festőnövendék. Benyúlt a zsebébe, elővette Szamossy levelét, átnyújtotta. - Ezt a levelet Szamossy Elek úrtól, első mesteremtől hozom az igazgató úrnak. Harsányi átvette, elnézegette s felsóhajtott: - Hej, Istenem, Szamossy! Mintha az ifjúságom üzenne! A két festőhöz fordult. - Növendéktársam volt Bécsben. De régen! S ahogy nézegette a felbontatlan levelet, egész meghatódott tőle. Miska látta. Megszólalt. - Bocsásson meg, igazgató úr, kérni szeretnék valamit. - Nocsak! - nézett fel Harsányi. - Arra szeretném kérni, hogy előbb a képemet lenne szíves megnézni, csak aztán Szamossy úr levelét. Harsányi elbámult. - Miért? Miska zavarba jött. - Mert - mondta dadogva - először... a képem beszéljen... Csak azután... a pártfogóm... Eredetileg is... így terveztem... Harsányi megnézte a fiatalembert. - Helyes, öcsém! - mondta emelt hangon. - Nagyon helyes. Lássuk hát. Miska felemelte a képet, s odaállította az íróasztalra Harsányi elé, s csak ennyit mondott: - A címe: Regélő honvéd. Harsányi hátratolta a székét, hogy a kép fókuszába kerüljön, Miskával egy kicsit magasabbra emeltette a művet, s elkezdte nézni a szakértő szemével. Sokáig, szótlanul nézte. Miskának csak a feje búbja látszott a kép mögül. Harsányi arra is rá-ránézett. A képet tartó két kézre is. De a kéz nem rezzent, nem remegett. Tíz perc is eltelt talán, hogy senki sem szólt semmit. Akkor végre Harsányi azt mondta: - Leteheted, öcsém! Miska letette a képet az íróasztal elé. Fölnézett. Akkorra Harsányi már ott állt szorosan az íróasztal mögött, s meleg tekintettel nyújtotta a kezét Miskának. - Gratulálok, öcsém! A kép jó. Ülj le. Miskával egyet perdült a szoba, de azért leült. Harsányi is. - Tudod, miért jó a képed? - kérdezte. - Elsősorban az eredeti felfogás miatt. A minden ízében való magyarsága miatt. Az alakok jellemzésének biztonsága miatt. A kitűnő kompozíciója s az egész mű drámai ereje miatt. Az ecsetkezelés, persze, merev még egy kicsit. A színek is kemények. De ezek a gyakorlás folyamán maguktól elmúlnak. Egyébként a színérzéked jó. A fényelosztásod is. De főként a kompozíció. Hol tanultál meg így komponálni? Szamossytól? - Nem - mondta most már magabiztosan Miska. - Azt már gyerekkoromban tudtam. Szamossy úr is igen csodálkozott, mikor átnézte a rajzaimat, amelyeket asztalosinas koromban csináltam. Harsányi csodálkozva nézett rá. - 123 -
- Asztalosinas voltál? - Igen. Csend. - És most mit csináljak a képeddel? Miska felállt. - Arra szeretném kérni, engedje meg, hogy képemet a társulat legközelebbi tárlatán kisorsolásra kiállíthassam. - Rendben van - mondta Harsányi. - Kiállítjuk, kisorsoljuk. De az csak november negyedikén lesz. Addig? Miska nem értette, mit akar Harsányi. Az fölnevetett. - Hát mi vagy te? Angyal? - kérdezte vidáman. - Vagy földesúr? Mennyi pénzed van? Miska pontosan megfelelt. - Huszonnyolc forint harminc krajcárom. - Hát az nem sok - nevetett Harsányi. - Nem - csüggesztette le Miska a fejét. - De ha összehúzza magát az ember... - Ne húzd magad annyira össze! - szólt rá Harsányi. - Mennyiért adod el a képet a Társulatnak? Miska komolyan gondolkodott. Ez volt az első komoly képe, amelyet meg akartak venni tőle. - Úgy gondolom - bökte ki végre -, nyolcvan forint talán nem lesz sok. - Nem - mondta Harsányi. Valamit firkantott egy cédulára, kinyitott egy szekrényt, kivett belőle nyolcvan forintot, helyette otthagyta a cédulát, becsukta az ajtót, s Miskához fordult. - No, öcsém - mondta -, itt van a nyolcvan forint. Vedd át, s adj egy nyugtát róla. Ez a képed ára, a Társulat nevében kifizetem. - Nagyon köszönöm - hálálkodott Miska. - Szívesen - bólintott Harsányi. Benyúlt kabátja belső zsebébe, elővette a pénzes tárcáját, kihúzott belőle húsz forintot. Több nem is volt benne. Miskának nyújtotta. - Ezt meg én adom az örömért, amelyet nekem szereztél. Miska tiltakozni akart, de Harsányi leintette. - Most már elolvashatom Szamossy levelét? - kérdezte Harsányi. Feleletet sem várt, felbontotta, olvasni kezdte. Látszott az arcán, hogy minden betűt külön megízlel. Emlékeken tűnődik, mosolyog, meg-meghatódik, közben besüt az ablakon a nap, fénye éppen a kitárt levélre esik, s az olyan lesz a sugárzásban, mintha arany lappá változott volna. Sokáig olvasta Harsányi a levelet, aztán Miskára nézett. - Hát ez szép levél - mondta. - De valóban olyan szoknyabolond vagy, mint ahogy írja? Miska elpirult. - Én? Harsányi odatartotta eléje a kérdéses levélrészt. S Miska olvasta: „Egy kicsit szoknyabolond a fiú, de hát melyikünk nem volt az az ő korában? Viszont olyan tehetséges...” - Nos? - kérdezte Harsányi. - Mit mondjak? - kérdezte Miska. - Jár az ember fantáziája. Keresi az igazi nőt, hanem végtén is leginkább megégeti magát. Én legalább így vagyok. Egy kis szünet után még hozzátette. - De ha választanom kellene, hogy a nők által tökéletesen boldog legyek-e; vagy nagy festő váljék-e belőlem: én ezt az utóbbit választanám. Harsányi akkorát csapott az asztalra, hogy minden megugrott rajta. - Megőrültél? - kiáltott magából kikelve. - Hogy lehet ilyet mondani? Hogy lehet egy embernek ennyire elátkoznia magát? Lassan lehűlt. - Még szerencse, hogy nem tudod, mit mondtál! S hogy az életben nincsenek ilyen vagyvagyok! Csak élet van, s abban, szerencsére, együtt van minden. Hol szoknya, hol művészet. - Igen - bólintott Miska. -. Én tudom, hogy a világon minden csak a nő jelenvalóságától lesz igazán és emberien szép, de az is lehet, hogy ez a nő bennünk él csak, mint vágy vagy mint elképze- 124 -
lés, de a világon nincs sehol. Néha olyan ez - mondta eltűnődve -, mintha a férfi, talán mert nőtől születik, egyszerre férfit is, nőt is hordozna magában. Lehet, hogy aztán ezt a nőt keresi egész életében. Harsányi csodálkozva nézte. - A magadét mondtad te most - kérdezte -, vagy olvastad ezt valahol? - A magamét - bólintott Miska. - Talán ostobaság. De mikor az ember megégeti magát, s utánagondol, hogy is történhetett mindez, ilyesmik jutnak az eszébe. - Hány éves vagy? - kérdezte Harsányi. - Húsz - felelt Miska. Harsányi megcsóválta a fejét. - Kemény iskolád lehetett. Beszélgettek még egy keveset, aztán elbúcsúztak Harsányitól s mentek. Ez a komolyra fogott nőügy, úgy látszik, mindegyikben mélyebb húrokat pendített meg, s mindenki a maga rejtettebb életébe nézett. Elgondolkozva ballagtak - három férfi -, s a sarkon megálltak. - Merre mentek? - kérdezte Ligeti. - Én ezt a csodagyereket - mondta Than - meghívom ebédre, ha még egyáltalában kapható. Magyarán: keresünk egy kocsmát. - Én még bemegyek a múzeumba, van egy kis dolgom. - Nem haragszik, Ligeti úr - kérdezte Miska -, ha csak holnap megyek be a képekért? - Ellenkezőleg - mosolygott Ligeti. - Legalább még egyszer átnézem őket. Elváltak. Than, úgy látszik, nemcsak a művészethez, hanem a jóízű kiskocsmák térképéhez is értett, mert csakhamar beléptek a „Piros papagáj” című csárda ajtaján, ahol a vendéglős nagy tisztelettel üdvözölte Thant. - Mit kaphatnánk ebédre, Lengédy úr? A kocsmáros sajnálkozva csóválta a fejét. - Sajnos, már csak két ételünk van: marhafelsál szerb módra és borjúpörkölt. - Nos? - fordult Than Miskához. Miska a szerb hús mellett szavazott. Than ugyanígy. Frissen terítettek egy asztalt a számukra, s mikor kihozták az ételt, oly farkasétvággyal fogyasztották el mindketten, hogy percek alatt mutatónak sem maradt belőle. Utánaöntöttek egy-egy pohár szőregit, s kitűnően érezték magukat. - Te ugyan jól leintettél bennünket ezzel a nőkérdéssel, Harsányinál! - mondta mosolyogva Than. - Pedig nem akartam - felelt Miska. - Harsányi kérdezett, s én feleltem. - Igen - bólintott Than. - S közben valamennyiünk elevenére tapintottál. - Csak az igazságot mondtam. - Éppen azért. Hallod, ha ebben a lirico-natális ügyben neked van igazad, akkor nemcsak te, hanem valamennyien így születtünk. Maga elé nézett, vont egyet a vállán. - Csak nem így sikerültünk. Legyintett. - Én ugyan - nevetett - kivétel vagyok; egy nőtlen rinocérosz, de Pali felesége megvan legalább százhúsz kiló, Ligeti meg életre-halálra szerelmes a feleségébe, aki csak félig szereti vissza. Azt hiszem, nem is tudja jobban visszaszeretni. - Hogy értsem ezt? - nézett rá Miska. - Ejnye - nevetett fel Than -, hát én tanítsam a tanárt? Lásd, az akció-reakció elmélet mindenütt igaz, csak a szerelemben nem. Egy férfi olyan szerelmes lehet egy nőbe, hogy az egész valóját eléje terítheti, melléje lehozhatja a csillagos eget, de szerelmében akár csodát is csinálhat, és a nő mégiscsak félig tudja visszaszeretni. Tudod-e, miért? Mert annak a férfinak, akármit csinál is, erre a nőre vonatkozólag ennyi a gyújtóhatása. Egy másik férfi viszont csak ránéz ugyanerre a nőre, egy hangot kiejt, egy parányi gesztust csinál, s a nő már izzik belül, mint a fehérre melegített vas. Oly gyúlékony erre a férfira. És ez ellen nem lehet tenni semmit. Ez így van, ezt a félszerelmet a férfinak egyszerűen el kell viselnie… Érted? - 125 -
- Hogyne érteném! Megpörkölte magát, ennyi az egész. Menni kell tovább. - De nem! - mondta Than. - Nem teheti! Olyanok a körülményei, s túl ezen, halálosan szerelmes is bele! Hogy mondják az ilyesmit? Ez a nő az élete! Hát viselnie kell! Sok példát láttam én már erre az életemben, s mondok neked egy nagyon őszintét: ma is láttam egyet. - Hol? - Ligetí szobájában, mikor a felesége bejött. Nem figyelted? - Nem. - Kár. Mert talpig tisztességes úriasszony, úgy csicsereg, mint a madár. Bejött, minket nagyon meg se látott, ment az urához a borzasztó hírrel, átadta neki a kulcsait, s akkor következtél te. Meglátta a képedet, rád nézett s úgy megremegett, mint a fa, amelybe villám szaladt bele. Egyszerre mohón dicsérni kezdett, de az már nem a műértő dicsérete volt, holott ért a képekhez, hanem a nőé, s úgy kellett érteni, hogy: édesem, drágám, egyetlenem, álmodott emberem, úgy imádlak, de úgy! - Téved, Than úr! - tiltakozott Miska. - Mindez csupa belemagyarázás! - Aztán elkérte a képedet. Nem láttad a tekintetét? És te neki adtad. Akkor sem? Olyan izzóan ragyogott rád a tekintete, hogy én is észrevettem, az ura is. Ekkor vizsgáztál le feledhetetlen kitűnőre, mikor az ura beleegyezésétől tetted függővé az ajándékozást. Nem figyelted, milyen hevesen és mégis ügyesen kapta el Ligeti az ürügyet, s formálta két pillanat alatt olyanná, hogy többé semmiként nem lehetett elfogadni a képet? Csak egy módon lehetett volna elfogadni. Ha te azt mondod: én mégis szívesen odaadom a nagyságos asszonynak. De ez már annyi lett volna, mintha azt mondod: vigye magával az én emlékezetemre. De ezt nem mondtad. - Nem. - Szántszándékkal vagy véletlenül? - Egyikből sem. - Hát? Miska elkomolyodott. - Gyűlöletből - mondta ki keményen. Than csaknem hátrahőkölt a kijelentéstől. - Miből? - kérdezte rekedten. Miska megismételte. - Gyűlöletből! Én abban a pillanatban úgy gyűlöltem azt az asszonyt, hogy nyilvánosan az arcába tudtam volna verni. - De miért? - kérdezte Than szinte megrettenve. - Az ösztönöm valahogy elárulta. Egy pillanat múlva nagyot villant a szeme. - Most már azt is tudom, miért. Magának van igaza, Than úr: azokat a lobogó dicséreteket úgy kellett volna értenem, ahogy maguk értették. Most már tudom, mi történt: azokban a szavakban az ura szeme láttára csaknem lefeküdt. Sőt, ahogy a képet elkeresztelte, le is feküdt. Lelkében, de talán testileg is elkeveredett velem! - Nono! - mondta csúfolódva Than. - Félre ne értsen, Than úr, nem akarok én szebbnek látszani, mint amilyen valóban vagyok. Mert ha négyszemközt történik ez velem, megeszem én azt a nőt, hisz gyönyörű! Szebbet kívánni sem lehetne! S minden valamirevaló szeretőm eddig úgy jött: egy szemvillanás alatt. Megszoktam én ezt. De azt, hogy egy asszony az ura füle hallatára nevesse ki, és nekem címezve prédálja fel az urát, azt úgy utálom, hogy hányni tudnék tőle! - Jó, jó! - bólogatott Than. - Ez addig igaz, míg kettesben nem leszel vele. - Velem ugyan nem lesz kettesben! - szorította Miska ökölbe a kezét. - Vigyázz, ne kezdj ki vele! - mondta Than. - Én? - Te! Szerelem és gyűlölet egymás szomszédai. És az asszony nem dobta még el a fegyvert! Emlékezz rá, hogy az ajtóból visszaszólt még: „Azért köszönöm, hogy egy szóra nekem adta volna a képet.” S ezzel eléggé jelezte, hogy semmit nem adott még fel. - Adott, nem adott - legyintett Miska türelmetlenül -, hagyjuk az egészet. Nem az én dolgom. Az én dolgom: haladni a festészetben, hogy eljuthassak Bécsbe, s hogy odáig is megélhessek. Mert most van ugyan százhuszonnyolc forint harminc krajcárom, de mi az? Mondjuk két hónapi szoros megélhetés. Talán még annyi sem, mert egyszer csak elmúlik ez a nyárias meleg, s akkor va- 126 -
lamennyit mégiscsak fűtenem kell. A két hónap alatt hát meg kell keresnem a jövendő két hónapi életemet. Hogy hogyan és miből, még nem tudom. Gondolja, Than úr, hogy ennyi gond mellett még ilyen bonyolult szerelmet is a nyakamba vennék? Nem én! - Van valami csöndes kis szeretőd? - Nincs - mondta Miska. - De akkor van, amikor akarok. És Évára gondolt. - Ez a beszéd! - mondta Than, s kiitta maradék borát. - Művésznek a csöndes boldogság való. Mikor csak úgy könnyedén szeret az ember, s nem csinál problémát az ügyből, s nem engedi, hogy a nő felkavarja az életét. Azt soha! A nő csak mulattasson! Cirmoskodjék. Töltse a kedvedet. Járjon-keljen körülötted, a keze nyomát hagyja rajta mindenen, mert ez a jó. A nő meleg szaga jó egy műteremben; frissen tartja az embert, és növeli az alkotó kedvét. De ha föléd nő, ha befon, ha leköt, ha belelopja magát az életedbe: véged! Érted? Ki ne kezdj ezzel az asszonnyal, mert szétszakítlak! - Ejha! - nevetett fel Miska. - És én... - Mit: és én? - mozdult meg minden izmában Than. - Azt akartam kérdezni - nevetett jókedvűen Miska -, hogy én közben mit csinálok? Míg Than úr engem kettészakít? - Te! - fortyan fel Than - ne röhögj rajtam, én erős ember vagyok! - Én is! - felelt Miska, s még mindig mosolygott, de aki jobban ismeri, észreveszi, hogy a pupillájában felvillant valami zöldes izzás. - Hisz emlékezhetik rá, hogy Ligeti úrnál egy mozdulattal, íróasztalostul felemeltem. - Eh! - legyintett Than mosolyogva. - Az csak a hátizmok dolga. - Lehet - szögezte rá Miska mindenre elkészülve a tekintetét. - De az is bizonyos, hogyha mi most ellenségek volnánk, és egymásnak mennénk, én a nadrágszíjánál fogva két percen belül úgy vágnám ki innét Than urat, hogy az ajtót is magával vinné. Nagyon szelíd lett. - Persze ez csak amolyan falusi ízetlenkedés, és bocsánatot kérek érte. Az erejével józanul nem henceg az ember. Than felnevetett, s az asztalra vágott. - Az istenit - kiáltott vidáman -, te vagy az én emberem! Ez a sok piktor itt mind csak nyavalyog, szenveleg, de férfiasság - pattintott az ujjával - nincs bennük ennyi sem! Mondok valamit! Gyere át hozzám, légy a vendégem egy-két napra, rég ült már az asztalomnál ilyen szívem szerint való ember. Miska ránézett. - Birkózni akar velem, Than úr? - Affenét! - nevetett Than. - Jókat enni, egy-egy kicsit inni, játszani, futkározni, hogy egy kicsit megmozduljon az emberben a vér! Te nem szeretsz játszani? - De nagyon! - mondta Miska. - Néha úgy kell magamat erővel visszatartanom, hogy ne kezdjek csigázni az udvarunkon. - No hát akkor! - rikkantott Than vidáman. - Gyerünk! Odakint sötét este volt már, s Miska meghökkent. - Jól elbeszélgettük az időt! Fél hat. Lehet-e még sürgönyt feladni? - A főpostán bizonyosan - mondta Than. - Holnapig nem várhatsz vele? Mert akkor Budán is lehet. - Nem, nem - rázta Miska a fejét. - Most kell feladnom. Már most Than úr vagy velem jön, vagy elindul hazafelé, s én utánamegyek. - Elkísérlek - mosolygott Than, és nekiindultak. - Hiszen a címemet sem tudod. - Nem nagy vicc megtalálni Than Mórt Budapesten - mondta Miska. - Nyilván a kölykök is pontosan tudják, hol lakik. Thannak jólesett Miska válasza, de azért tréfásan hátba vágta. - Bolond, te! - mondta kedvesen. - Mit gondolsz, én vagyok a király? - Nem én! - adta vissza Miska a tréfát. - Csak nem gondolja, hogy ilyen sötét mesterséget varrok a nyakába! - 127 -
- Pszt, te! - markolta meg Miska karját Than. - Ne mondj hangosan ilyeneket! Baj lehet belőle. - Igaz - bólintott Miska. - Mindig elfelejtem, hogy saját hazám fővárosában vagyok. S annyira sietni kezdett, hogy Than alig tudott lépést tartani vele. Később le is maradt. - A fene vágtat így veled - kiabált Miska után. - Ennek az utcának a végén jobbra fordulsz, ott a főposta. A bejáratnál majd megvárlak. S kényelmes sétába kezdett. Miska meg berohant a főposta nagytermébe, de a közepén hirtelen megállt. Soha életében senkinek sem táviratozott még, fogalma sem volt, hogyan kell egy sürgönyt feladni. Állt ott, forgolódott zavarában, végre egy öreg altiszt lépett hozzá s útba igazította. Miska egy forint borravalót adott neki, azon meg az öreg altiszt ámult el. - Uram - mondta az öreg szabadkozva -, az egész sürgöny nem ér ennyit! - Ez? - vigyorgott rá Miska. - Csak bízza rám! S megírta a sürgönyt. Csillagvirág! A tűzfal leomlott, nincs mitől félned. A Regélőt eladtam nyolcvan forintért. Mindenkinek csók. Miska Még ráírta a lapra a maga címét, aztán beadta a tisztviselőnek, s rohant kifelé. Than már várta. - Feladtad? - Fel. - Mit fizettél érte? Miska a fejéhez kapott, s rohant vissza: elfelejtett fizetni.
XXI Korán ébredt. Nyomban egészség futott át rajta és öröm. Az öröm sárga kis lángokkal lobogott egész nap, s úgy érezte magát, mintha égő csipkebokor lobbanna fel léptei nyomán. Soha életében nem volt ilyen csordultig tele örömmel. Gyorsan megmosdott, felöltözött, kiment, s ahogy kilépett, előtte állt a kelő nap. Hat óra körül lehet - gondolta Miska. - Így október közepe felé már ilyenkor kel a nap. Jól gondolta. Október tizenkettedike volt, csütörtök. A fűcsomók közt az éjszakai hűvösség láthatatlan kis kígyói osontak, galambok és gerlék búgtak mindenfelől, búbos pacsirták füttyengettek, a hátsó kertben nagy érett almák és körték zuppogtak, ahogy a fákról leestek a földre. Ezeknek a hangoknak mély és zamatos őszi íze volt. A Dunáról nagyon finom köd szállt fel, a János-hegy felett párák remegtek, s a nap fényét magukba szíva, a szivárvány minden színére bontották szét. Másodnapja volt már Thannál Miska itt a Rézmálon, s nagyszerűen érezte magát. Az előző napot játékkal és csavargással töltötték. Remek ember volt Than, fiókjaiban, de műterme sarkaiban is annyi játékot tartogatott, hogy elláthatott volna velük akár egy egész óvodát. Voltak szépen megmunkált s különböző színűre festett gólyalábjai, amelyeket ha felkötött, két méternél is magasabb óriásnak látszott, s úgy tudott ugrálni, futni és táncolni velük, hogy cirkuszi mutatványnak is beillett volna. Miska csudálkozva bámulta, azt hitte, valami külföldi akrobataiskolában szerezte ezt a tudományát. De Than kinevette. - Otthon, Óbecsén tanultam én még ezt, gyerekkoromban! Ilyen gólyalábakon, de még magasabbakon, barangoltuk be a Tisza semlyékes, szittyós búvóhelyeit. Néha úgy belesüppedt a léc abba a bitang sárba, hogy hármunknak is össze kellett fognunk, mire ki tudtuk a lábunkat cuppantani belőle. Micsoda idők voltak azok! Nevetett. - Ej, gyermekkorában tud csak igazán élni az ember! Ami azután következik, már csak a robot. - 128 -
- Lehet, hogy igaza van - mondta Miska. -- Csak nekem már a gyermekkorom is tele volt robottal. - Azért rossz a mi egész társadalmunk! Hidd el nekem, hogy lélekben egy győztes szabadságharc sem változtatott volna ezen. Tudod miért? Mert rossz a nevelési rendszerünk. Az is volt, s az is lesz mindenkor. Ebben az országban a legbölcsebb emberek is alig törődnek a gyermekkel. Pedig minden felnőtt a gyermekkorára, gyermekkorának élményeire támaszkodik, abból él. Rossz gyermekkor: szomorú élet. Aztán volt egy sereg búgócsigája, amelyeknek a földdel érintkező hegyét néha órákig elcsiszolgatta, hogy finom legyen, és sokáig tudjon forogni. Tegnap a műteremben ezeket is kipróbálták, s remekül szórakoztak velük. Meg a bőrrel bevont dobálókkal, s a hatalmas füles labdákkal is, amelyeket önmaga tengelye körül forogva hajított el az ember, s bizony a másiknak ügyesen kellett elkapnia, másként ugyancsak alapos mellbevágást kapott. Voltak aztán súlyzói, öt kilótól harmincöt kilóig, s a harmincöt kilósakat sem emelgette sokkal nagyobb fáradsággal, mint a kisebb súlyúakat. Sok ilyesmije volt. Építőkockák fából, kőből, de nemcsak négyszögű, hanem mindenféle idom, s emlékezetből ki tudta rakni belőlük akár a római Szent Péter Bazilikát. - De mindez semmi! - mondta lelegyintve az egész gyűjteményt. - A valami ez! S két darab, mintegy tizenöt centiméter hosszú bükkfa hengert nyomott Miska markába. - Ennek az a titka - magyarázta -, hogy minden erővel szorítod, s közben kar- és csuklógyakorlatokat végzel. Ez megtanítja az embert, hogyan kell egyszerre kétfelé figyelni. Miska csak nevetett. - Ez semmi! - Próbáld meg! - unszolta Than. - De csalni nem szabad! Bele kell adnod a szorításba minden erődet! Miska megmarkolta a két bükkfa darabot, s elkezdett teljes erővel dolgozni velük. Micsoda! Tíz perc alatt úgy megizzadt, csak úgy dőlt róla a víz. - A teremtésit! - mondta nevetve. - A fene sem gondolta volna, hogy ez ilyen kemény dolog! Adja nekem ezeket a fadarabokat, Than úr! - Minek? - kérdezte Than. - Csak nem akarsz dolgozni velük? - De éppen azt akarok- bólintott Miska. - Betyár jószágok ezek, s az izomtornán meg a figyelem kettéosztásán túl van ezeknek egy harmadik titkuk is. - Nos? - Megacélozzák az akaratot. - Igazad van! - mondta Than. - Erre nem is gondoltam. Hát csak vidd el őket. A súlyzók csak játékok voltak Miskának, még a harmincöt kilós is, hisz sokkal súlyosabb tárgyakkal birkózott ő Lánginál és Albrecht mesternél is. - Jól van, öcskös! - dicsérte Than. - A testi erődre mindig vigyázz, úgy nehezebben vesznek erőt rajtad a nyavalyák. Hanem több ilyen játékom nincs. Tudod mit? Birkózzunk! Persze csak játékból. Megtanítlak egy-két fogásra. - Jó! - mondta Miska. - Bár én is tudok egynéhányat. Mert ő is szeretett birkózni, s tudott is, már gyermekkorától kezdve. Nekivetkeztek, összementek. Sokáig birkóztak. Másnap ugyanezt csinálták. S ekkor történt, hogy Miska mindkét kezével le akarta törölni homloka verejtékét, s lehunyta a szemét. S akkor egyszerre oly világosan látta magában az Üllői úti ház csukott ajtaját, amint állt barnán és súlyosan, de valahogy emberszerűen a falban, és hallatlan erővel sütötte a délelőtti nap. Sehol senki, csak az ajtó, a fal, az udvar és a nap. Tizenegy óra volt délelőtt, ezt is pontosan érezte a képből. Kinyitotta a szemét, a kép azonnal eltűnt, s ő fehér volt, mint a gyolcs. Odafutott a ruhájához, lázasan öltözködni kezdett. - Mi az, Miska? - kérdezte Than. - Miért öltözködöl? - Azonnal indulnom kell haza! - felelte rekedten Miska. Than odafutott hozzá. - Mégis haragszol? - Nem - mormogott Miska. - De valami baj van otthon. - 129 -
Than rábámult, megérezte benne a lélek megrázkódtatását. - Mi baj volna? De maga is megijedt a Miskából áramló szorongástól. - Nem tudom - mondta Miska. - Csak valami nagy baj. Indult. - Ne kísérjelek el? - kiáltott utána Than, maga is aggodalommal telten. - Ne! - szólt vissza Miska. - Csak rám tartozik! És vágtatott le a hegyről, a keskeny utcákon át ki a Dunáig, végig a napsütéses parton, keresztül a hídon, a kavargó Belvároson, ki a Szénapiacra, el a házomlás mellett, s be az Üllői útra. De egy házzal előbb, mint kellett volna, megállt. A szíve a torkában vert a futástól, és hörögve szedte a lélegzetet. De nem ezért állt meg. Félt. Mi várja otthon? Aztán összeszedte magát, s lassan odaért a házhoz, amelyben lakott. A kapuajtót oly hevesen lökte be, mintha nyomban rá kellene magát vetnie valakire. De nem volt ott senki. Pontosan ugyanaz a kép fogadta, amelyet odafent látott, mindössze egy fél tenyérnyi papír állt ki az ajtó réséből. Odarohant, kirántotta. Egy sürgöny volt. Föltépte, belenézett, elolvasta. A sürgöny Gyuláról érkezett, Marcus küldte s ez állt benne: Gratulálunk. Mi van Csillagvirággal? Minden vonatnál várjuk, de máig sem érkezett meg. Marcus Ennyi volt. Miska első olvasásra nem is értette meg, úgy suhant át a szöveg a szeme előtt, mint valami felhő. Mi ez? Az agya alig működött, semmi értelmi rész nem mozdult benne, de azért valahol legbelül tudta, hogy valami borzalmat tart a kezében, amelyet még egyszer el kell olvasnia, még akkor is, ha ettől összedől körülötte minden. Újból elolvasta, s egy hang szakadt ki belőle. - Jaj! Egyszerre erőt vett rajta a rémület, még egyszer felnyögött, valami rettentő erő kilökte az utcára, s vacogó foggal vágtatni kezdett a major felé. Útjában sem tárgyakat nem látott, sem az időt nem érzékelte, csak a major képét látta maga előtt, Józsi bácsit, az anyát, s futott feléjük. Megérkezett. Befutott a major kapuján, rohant a főgépészék lakása felé, s az anyával találkozott. A lakodalmi sátor már nem volt sehol, csak az anya ment át az udvaron. Fején fekete kendő, testén az ismerős, sötét háziruha. Valamit vitt a kezében. - Anya! - kiabált utána kétségbeesetten Miska. - Anya! Elérte, eléje ugrott. - Mi van Csillagvirággal? - kiáltott rémülten. - Nem érkezett meg. És lobogtatta kezében a sürgönyt, mint valami igazolványt. Az anya kezéből kiesett a kis lábas, ő maga Miska vállára omlott. - Ó, fiam! - zokogott fel. - Két órája temettük el szegényt, agyonvágta a tűzfal! Miska állt, mindent tisztán és pontosan látott maga körül. Megfogta az asszony vállát, látásnyira eltolta magától. - Nem lehet, anya! - kiáltotta. - A tűzfal csak kedden omlott le, és Csillagvirágnak már hétfőn reggel el kellett utaznia! Az anya ránézett. - Ó, fiam, éppen ez az, hogy nem utazott el! Valamennyien elaludtunk. Csak kedden mehetett... Agyonnyomta a tűzfal. Csak úgy éjfél felé kaptuk meg szegénykét, teljesen összezúzva. Föltettük a kocsira, betakartuk, s csendesen hazahoztuk. - Hm! - mondta Miska zordan. - Miért nem szóltak be hozzám? - 130 -
- Beszóltunk - motyogta az anya -, de nem találtunk otthon. - Persze - bólintott Miska. - Akkor mentem Thannal Budára. De később! Másnap! Harmadnap! Mi? Ellopták tőlem! - Jaj, fiam - mentegetődzött az anya -, háromszor is kerestünk! Még tegnap is kétszer, sőt még ma reggel is! Egyszer sem voltál otthon. Miska elől mintha függönyt húztak volna el. - Igaz - mondta. - Két és fél napot elkéstem. A ház mellett kilenc gyönyörű gyertyánfaoszlop hevert, mindegyik négy méter hosszúságú. Miskát halálos fáradtság fogta el, leült az egyikre és könnyezni kezdett. Akkor előkerült Józsi, odament Miskához, s a vállára tette a kezét. - Ne sírj, Miska! - mondta neki, bár az ő szeme is könnyes volt. Miska felnézett, nyújtotta a kezét, s ő is második személyt használt, holott azelőtt sohasem tegezték egymást. - Szervusz! - szorított kezet a férfival: - Nem sírok, csak gondolkodom. S a gyertyánokra mutatott. - A tiéid ezek a szép gyertyánoszlopok? Az ember bólintott. - Adj nekem egyet belőlük - kérte Miska. S rögtön rá is mutatott egyre. - Ezt. De ha akarod, meg is vehetem. Most van pénzem. Nyúlt a tárcája után, de a másik lefogta a kezét. - Ugyan! - mondta. - Legyen a tied. A kiválasztott gyertyánoszlop már ott feküdt két faragóbakon, mellette a szerszámok. Köztük egy kitűnő szekerce. Miska munkába fogott, s dolgozott, ahogy csak bírt, reggeltől estig. Ahogy suhogott kezében a szekerce, Atyus jutott eszébe, s az amszterdami nemes vonalú hajóbordák, amelyek oly feledhetetlen szépséggel szelték a tenger kék vizét, hát ő is egy parányi ívet adott a magasba meredő kopjafának, hogy legyen benne valami a végtelen vizek és végtelen szelek emlékéből is. A tetejére egy tizenhét ágú csillagot faragott, amelynek közepéből egy sugárforma ág meredt fel az égre, s az első oldalon, kidomborodó betűkkel ráfaragta a leány nevét: Csillagvirág. Akkor tiszta aranyfüstöt szerzett, feloldotta, s egy finom ecsettel vastagon bearanyozta a csillagot. Kerek négy napig dolgozott a kopjafán, de aki csak látta, mindenki oly gyönyörűnek találta, hogy alig tudta valamivel összehasonlítani. Nem is lehetett: Miska lelke mélyéből fakadt az egész. Ötödnap reggel kézikocsira fektette a kopjafát, kihúzta a temetőbe, s megállt a leány sírja előtt. Elolvasta a fenyőfából készült, egyszerű fejfa feliratát: ITT NYUGSZIK SZOÓ ZSUZSANNA ÉLT 17 ÉVET Megmarkolta a fejfát, kirántotta, elhajította. Akkor fogta az ásót, a régi fejfa helyén megásta a méteres gödröt, a kocsit odahúzta, leemelte róla a hatalmas kopjafát, a gödörbe állította, aztán körültömködte földdel, kődarabokkal, hogy senki se tudja megmozdítani. A tizenhét ágú csillag arányban ragyogott felette, s a kidomborodó név öröknek látszott a térben: Csillagvirág. A betűk felülről lefelé haladtak. Egy kis szél volt, nem túlságosan erős, de azért volt benne iram, s ahogy fújt, a mozdulatlanul álló, öröknek szóló kopjafa, amely egy kis ívet rejtett magában, s így oromlott az ég felé, egyszerre megpendült, s magas tenorban zúgni kezdett, mint ahogy a sürgönyoszlopok zengenek. - Gyönyörű - mondta Miska boldogan. Ahogy ott állt, s nézte a művét, mely egyszerre ragyogott és énekelt, hirtelen az villant át az agyán, hogy le kellene mennie Gyulára, s elmesélni Csillagvirágnak, milyen szép síremléket állított neki. - 131 -
Elmosolyodott a gondolaton, s nem talált benne semmi hátborzongatót vagy rendkívülit. Feldobta az ásót a kézikocsira, sebesen hazahúzta, s azt mondta az anyának, aki várta: - Anya, akár most kimehetnek. Nagyon szép! És figyeljék meg: a szélben énekel. - És te? - kérdezte az anya. - Nem jössz be egy kicsit, fiam? Megrázta a fejét. - Nem, anya, előbb hírt kell adnom valakinek. De aztán visszajövök, és sokszor itt leszek. Mosolyogva intett búcsút, és elindult Gyula felé. Az anya és mindenki, aki látta, azt tudta csak mondani, hogy arcán végtelen boldogság ragyogott. Először megkereste a síneket, s azok mentén igyekezett hosszú lépteivel, de aztán rálelt a rendes útra, s nagy, kettős füttyszóval vágta a lépést hazafelé. Éjszakánként kazlakban aludt, vagy istállóban adtak neki hálóhelyet. De mindenkihez nagyon kedves volt, különösen a gyermekekkel játszott szívesen el. Negyednap reggel ért be Gyulára, s vígan lépegetett a házuk felé. - Micsoda meglepetés lesz! De az ajtójuk előtt megtorpant, s ráborult az iszonyú valóság. - Irgalmas Isten! - kiáltott fel fájdalmában. - De hisz egy pillanatot sem töltött itt! A küszöböt sem lépte át! Hátratántorodott, a fejéhez kapott, és sírni kezdett félelmében. - Mi lesz velem? - zokogott remegve. - Istenem, mi lesz velem? Be se ment, megfordult és elfutott. Valahol vett egy levélpapírt, s csak ennyit írt rá: Csillagvirág nem jöhet többé, agyonütötte egy leomlott tűzfal. Miska A papírt borítékba tette, megcímezte Marcus címére, bélyeget ragasztott rá és feladta. Aztán kisietett az állomásra, egy vonat éppen indulóban volt. - Hová megy ez a vonat? - kiáltott rá egy öreg vasutasra. - Pestre! - kiáltott az ijedten vissza. Ő felugrott rá, s hol bóbiskolva, hol háromnapos, ijedelmes útján töprenkedve, visszautazott Pestre. Kimondhatatlanul félt magától, mennél jobban közeledett a fővároshoz, annál inkább. „Számot kell adnom magamról! - gondolta. - Számot kell adnom, hisz borzasztó ez a három nap, amelyben mentem egy lehetetlen cél felé, s egyszer sem ijedtem a valóságra, hogy milyen hátborzongató dolgot cselekszem! Hogy, történhetett ez?” Végül rájött valami magyarázatra, s egy pillanatig örült is neki. Ezt gondolta: Hetek óta, annyira tele volt a gondolattal, hogy Csillagvirág náluk lesz odahaza, annyira beleélte magát, hogy az iszonyú valóság sem bírta széttörni benne ezt a tudatot. S mikor befejezte a valóságnak szóló munkáját, s az oly szépen sikerült, az előbbi gondolatkör ismét előtérbe nyomult, bezárult, s mert minden művét meg szokta mutatni Csillagvirágnak, elindult e régi valóság kényszerével, hogy most is azt csinálja, amit eddig annyira megszokott. Ezt gondolta ki, de a háromnapos gyaloglás, amelynek egyes állomásaira alig-alig emlékezett, olyan ijesztőnek tetszett, hogy ismét nehéz gyanút ébresztett benne. Nem lehet ő rendben, ha ilyen dolgok történhetnek vele! Azt határozta, hogy amint Pestre ér, nyomban orvoshoz megy, és mindent elmond neki. S akkor fölébredt. Ott volt a temetőben, a kocsija mellett térdelt, felső testével a kocsi lapjára borulva aludt, s úgy álmodta mindezt. Megijedt, fel akart szökkenni, de visszaesett, tagjai annyira elzsibbadtak a lehetetlen helyzetben. Ezt nyomban megértette. Tett hát néhány mozdulatot a karjával, felvonszolta magát a kocsira, s ahogy megindult a vérkeringése, egyszerre mintha millió és millió hangya lepte volna el egész testét. Ezt az érzést jól ismerte, megtornásztatta magát, s a bizsergő érzés kiment a tagjaiból. Nyomban felugrott, s az volt az első gondja, hogy megállapítsa, mennyi ideig aludhatott. Odament előbbi helyére, végignézett a környezetén, s látta, hogy a hely megvilágítása alig változott, s Csillagvirág síremlékének árnyéka legfeljebb millimétereket haladhatott jobb felé. Ebből azt következtette, hogy mindössze talán öt-hat percet aludhatott. - 132 -
„Csodálatos - gondolta -, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi mindent álmodhatik az ember!” Most azt szerette volna tudni, mikor és milyen körülmények között aludhatott el. Ez könnyű kérdés volt. Nyilván akkor, mikor ásóját a kocsira dobta. De arra nem emlékezett, hogyan borult rá a kocsira, s mikor térdelt le melléje. Ha nem emlékszik rájuk, akkor önkívületlen állapotban kellett lennie, mikor történt. Ezek szerint nem úgy aludt tehát el, csak egyszerűen, hanem úgy ájult rá a kocsira. De álmodhatik-e az ájult ember? Erre nem tudott felelni. De miért ájult el? Vajon mi okozta az ájulását? Sorra vette ájulását megelőző érzéseit, de hiába. Nem szédült, nem érzett még csak kisfokú rosszullétet sem. Feje nem fájt. Birtokában volt teljes testi erejének, hiszen ezt a hatalmas síremléket egymaga vette le a kocsiról, és egymaga állította fel. Ez a művelet nem merítette ki, vagyis nem kerülhetett olyan állapotba, amivel az ájulását megmagyarázhatná. Hisz az oszlop felállítása után még sokáig babrált az emlékmű körül, a földet a két kezével igazította el körülötte, utána felállt, odébb ment, gyönyörködve nézte alkotását, s akkor érte a gondolat, hogy lemegy Gyulára, és elmondja Csillagvirágnak a dolgokat. Ettől olyan jókedve támadt, hogy csupa öröm töltötte be, s vidáman dobta fel a kocsira az ásót, hogy lefusson a majorba, s aztán indulhasson Gyula felé. Mindez pontosan így volt. Mitől ájult tehát el egy tizedpillanat alatt, s anélkül hogy ennek bármilyen előjele is lett volna? Nem tudta megérteni. Egyedül a téves gondolat maradt gyanúsnak, amelyet akkor természetesnek fogadott el, de ezt már álmában megmagyarázta magának. Most azonban, szigorúbban vizsgálva a dolgokat, úgy találta, hogy ez nem kielégítő magyarázat. Hisz a tiszta értelemnek az első pillanatban meg kellett volna látnia a gondolat lehetetlenségét, az egészet rögtön vissza kellett volna utasítania, s rémülten kellett volna átmatatni magát, miként születhetett meg ez a tébolyító téveszme benne. Ezzel szemben ő elfogadta, boldog volt tőle, s, bele is fogott, hogy megvalósítsa a gondolatot. Megállt. Gondolat volt ez? Talán inkább érzés. Így hát az történt, hogy egy érzés túlnőtt az értelmén, vagy talán az értelme néhány pillanatra megzavarodhatott. Ez, anélkül hogy ő észrevette volna, olyan belső feszültséget támasztott benne, hogy elájult tőle. Úgy megijedt ettől a felfedezéstől, hogy beleremegett. Egy-két pillanatig vagy talán néhány percig is őrült volt tehát? „Igen - gondolta. - Nincs más magyarázat.” Halálos szomorúság fogta el, s az öt évvel ezelőtt való betegségére gondolt, amelyből Perzsi a maga csodálatos tudományával kigyógyította ugyan, de gyógyulása, úgy látszik, nem lehetett végleges, hiszen a baj most, másként ugyan és más formában, de újra jelentkezett. Hallotta ő már azóta nem is egyszer, hogy ettől a betegségtől meg is őrülhetnek az emberek. Közelebbről, persze, semmit sem tudott erről, csak magát a tényt hallotta valamikor. Azóta el is feledte, s most, ki tudja, milyen mélyről s milyen ellenőrizhetetlen általutakon bukkanhatott fel a tudatában. Hogy ilyen dolgokat például a végső kimerültség, a lélekre nehezedő nyomás és még sok minden együtt és külön-külön is okozhat, arról sejtelme sem volt. Megfogta hát a kézikocsi rúdját, megfordította, s a borzasztó tény tudatában elindult a major felé. Mire megérkezett, annyira fáradt volt, hogy anya megdöbbent tőle. - Miska! - szólt rá. Az fölnézett. - Rettentő fáradt vagyok, anya - mondta remegő szájjal -, engedje meg, hogy lefeküdjem. Kinyitotta az ajtót, s visszaszólt: - És kérem, hívjanak orvost. Én már nem tudok elmenni hozzá. Az anya rémülten rohant ki, Józsi befogatott, és az uradalom orvosáért küldött. Miska bent ült a szobában egy széken, s azon vesződött, hogy lehúzza a csizmáját. De nem bírta. „Nem baj - gondolta. - Megvárom az orvost ülve.” - 133 -
S az úgy is találta, hogy ült mereven a széken, mozdulatlan tekintettel, látszólag a fal egy pontjára, valójában azonban a végtelenbe bámult. - No, fiatalember - szólt rá az orvos -, hát mi baj? Azt várta az elmondottak után, hogy Miskát alva találja, vagy ha ébren van, zavaros feleleteket ad majd neki. De Miska szemében a teljes értelem fényével tekintett rá. - Ön az orvos? - kérdezte. - Igen. Dr. Szentpétery, az uradalom orvosa. - Kérem - mondta Miska, mert az anya és Józsi is ott voltak - szeretnék önnel négyszemközt beszélni. S az anyához fordult: - Ne haragudjék, anya! - Dehogy! - rázta az asszony a fejét. - Ez természetes. Kimentek. Mindketten megvárták, míg odakint elkopognak a két ember léptei, s akkor az orvos Miskához fordult. - Hát tessék, barátom! Mit akar nekem mondani? Miska hosszan, kutató tekintettel nézte az orvost, aztán megszólalt: - Mindenekelőtt arra szeretném kérni, ne nevessen ki azért, amit mondani fogok. - Nem szoktam nevetni a betegeimen - felelt komolyan az orvos. - Akkor jó - bólintott komolyan Miska. - Mert hosszas önvizsgálat és töprenkedés után arra a meggyőződésre jutottam, hogy az elmém megzavarodott. Az orvos akart valamit mondani, de Miska felemelte a kezét: - Nem - mondta tiltakozva -, most nem vagyok őrült. De be tudok számolni néhány olyan pillanatról, amelyet az elmezavaron kívül mással, azt hiszem, nem lehet megmagyarázni. Az orvos meg se rezdült, csak erősen Miskára nézett. - Értem - bólintott. - Legyen szíves a lehető legaprólékosabban mondja el nekem, mire vagy mikre alapítja ezt a súlyos feltevést. Miska belefogott. Csillagvirággal való megismerkedésén kezdte, beszámolt az első nap eseményeiről, a tűzfalról, amelytől a leány rettegett, s a többi túlérzékenységről, amelyet ő mind megértett, sőt ki is tudta egészíteni, meg is tudta magyarázni őket. Aztán a lakodalomról, az elbúcsúzkodásukról, hogy ő azt hitte, Csillagvirág már hétfőn reggel elutazott, s hogy a tűzfal leomlására előbb feljajdult, aztán mosolygott, hisz a lány őszerinte már régen odalent volt Gyulán. Aztán a képe sikeréről beszélt, a Thannál töltött vidám napokról, arról a pillanatról, mikor riasztó mozdulatlansággal megjelent előtte a házuk, a rohanásról, Csillagvirág halálának tudomásulvételéről, az emlékoszlop faragásáról, a ma reggeli felállításáról, a téves gondolatról, amelyet valóságnak fogadott el, ájulásáról, ébredéséről, az önvizsgálatról és hazajöveteléről. Nem tudta miért, de valahogy kihagyta a meséből az inaskori nehéz betegséget, a nyolc hónapi hidegrázást, Ligetiné betoppanását, a Thannal való birkózásukat. De így is több mint félórába került, mire végzett. - Köszönöm az őszinteségét - bólintott az orvos. - Most megengedi, hogy én tegyek fel néhány kérdést? - Tessék. - Volt szerelmi viszony ön és a megboldogult lány között? - Nem - rázta Miska hevesen a fejét. - Talán lehetett volna, de végül is az összetartozás érzése mindkettőnkben valami oly magasrendű testvéri érzéssé vált, amely teljesen kielégített bennünket. - Állj! - mondta az orvos. - Ön csak önmagáról beszélhet. - Nem! - tiltakozott Miska. - Csillagvirággal megbeszéltük ezt. - A leány anyja viszont azt állítja, hogy a megboldogult a szó teljes értelmében szerelmes volt önbe. Sőt: ön volt az első szerelme. Miska kezdte unni a dolgot. Vállat vont. - Talán az első napokban - felelt. - De aztán ez a viszony alakult ki köztünk, amit mondtam. Nem is alakulhatott volna ki más, hiszen olyan szerelmi csalódásokon mentem át előtte, hogy undorodtam mindenféle szerelmi kapcsolattól. Csak szeretetről lehetett szó köztünk. - 134 -
- Így hát, ha jól értem, ön ezalatt az idő alatt teljesen tartózkodó életet élt. - Természetesen. De volt a tanulóéveim alatt több mint másfél esztendőm, amely alatt szintén így éltem. - Miért? - Pontosan nem is tudom. Akkor egy emlék dolgozott bennem, de inkább azt gondolom: annyira lefoglalt a tanulás, s olyan eksztázisokat vert fel bennem néhány művészi élményem, hogy valóságos szellemi mámorban éltem. Az orvos akkor egyszerre bőbeszédű lett, összefoglalta mindazt, amit Miska elbeszélt, de olyan irracionalitásokat, olyan finom gondolati tévedéseket rakott bele a beszédébe, hogy egy értelmében megtámadott ember okvetlenül átsiklott volna rajtuk. Miska azonban mindegyiket kijavította. Az orvos erre elnevette magát. - Édes fiam - mondta -, maga annyira nem őrült, mint én. Miska egyszerűen megdühödött ettől. - Fenntartja ezt az állítását, doktor úr? - kérdezte élesen. - Száz százalékig, fiam! Miska akkor rácsapott, mintha az őrültségét mindenáron be akarná bizonyítani. - Még akkor is - kiáltott -, ha megvallom önnek!... S hevesen, vadul elmondta a gyermekkori nyavalyáját, Perzsi gyógykezelését s a későbbi váltólázat is. Mikor végzett, az orvos ridegen rászólt: - Vetkezzék le! Miska levetkezett, de most semmi nehézséget nem okozott neki a csizmák lehúzása, nem úgy, mint az előbb. Nem telt bele egy perc, ott állt anyaszült meztelenül az orvos előtt. Az jó orvos volt; szenvedélyes hivatásérzet lobogott benne, hát úgy esett neki Miskának, mint valami áldozatnak. Reflexeket vizsgált, tekintetet, pupillát, szemfeneket, szemmozgást, külön és hosszan az egész ágyéktájékot. Lépette Miskát előre, hátra, nyitott és becsukott szemmel. Egyszóval átnézte Miskát apróra, szinte centiméterenként, az akkori orvostudomány minden próbáját megtette rajta, de mindent rendben talált. Akkor a legravaszabb keresztkérdéseket tette fel, részben Miska életéből, részben Miskának idegen területekről véve a példákat, de Miska szelleme hiány nélkül, ragyogóan működött. - Hát, fiam - mondta végül -, négy eset lehetséges. Vagy valóban volt vérbaja, s akkor az a Perzsi több volt minden orvosnál, mert meggyógyította. Az is lehet azonban, hogy ő csak felületi kezelést végzett, és igazában a nyolc hónapos váltóláz ölte meg a betegséget. Több esetben ugyanis eredménnyel alkalmazzák a lázterápiát. A harmadik lehetőség, hogy mégsem volt vérbaja, hanem valami más, kiütésekkel járó betegsége. Emellett szól az, hogy ön ágyéktáji kiütésekről beszélt, a vérbaj viszont nagyon ritkán jelentkezik ebben a formában. Végül a negyedik eset az, hogy magának sohasem volt semmi effajta baja sem, csak engem akar az egésszel falnak állítani. Ezt az utóbbit nem nagyon hiszem, mert a szervezete hatalmas, idegileg is egészséges, az ilyen félrevezetési szándék viszont a hisztériások egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Maga pedig nem hisztériás, nem őrült és nem is vérbajos. - Esküszik rá? - szakadt fel Miskából a megkönnyebbülés. - Esküszöm! Egészen másutt kell itt kereskednünk. Mondja, nagyon szerette maga ezt a leányt? - Jobban, mint bárkit a világon. - Ezek szerint rettentő fájdalmat kellett éreznie a halálhírére. - Éreztem is. - Adott ennek valami látható kifejezést? Például: sírt? - Egy kicsit - felelte Miska. - Aztán jött Józsi, s abbahagytam. Akkor megláttam a gyertyánoszlopokat, eszembe jutott a síremlék, s azontúl az alkotó munka töltött el, egészen ma reggelig, míg csak el nem ájultam. - Hogy aludt ez alatt az idő alatt? - Az első nap mélyen, aztán inkább csak szenderegtem. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám még tökéletesebbé tenni művemet. - Értem - bólintott az orvos. - Az egész szinte iskolapélda. Ön négy nap óta, mióta a kedves lény halálát megtudta, elképzelhetetlenül nagy pszichikai nyomás alatt állt, amelynek ön részben - 135 -
akarattal, részben azon kívül, nem engedett semmi lazulást, semmi megoldódást. Ez ellen az inzultus ellen az ön élete különbözőképpen védekezett, míg végül is téveszmébe menekült, s ájulást produkált. A gyógymód egyszerű. Feküdjék le tüstént, és aludjék, hogy az öntudata kikapcsolódhassék. Benyúlt a táskájába, kivett egy port, vízben feloldotta, a poharat odanyújtotta Miskának. - Igya ki! - mondta. - Hogy biztosan elaludjék. Miska kiitta, elfintorította az arcát. - Keserű, mint az epe! - Nem baj - mondta az orvos. - Most gyorsan be az ágyba! Miska inget kapott magára, lefeküdt, betakaródzott. Az orvos a táskája után nyúlt. - Én most elmegyek - mondta -, de majd később visszajövök, s elbeszélgetünk. Kiment, beült Somogyiékhoz. - Nem kell félni - mondta az anyának -, nem komoly a baj. Mindent magába fojtott, az a hiba. Most majd kisírja magát, s ezzel kész. Valóban, negyedóra sem telt bele, zokogás hangzott ki Csillagvirág volt szobájából. Óvatosan benyitottak, s látták, hogy Miska oldalt fordulva alszik, s álmában keservesen zokog. - Csillagvirág! - kiabált álmában jajongva. - Sohase fogadtál szót nekem! Biztosan ott dacoskodtál a fal előtt! Dobbantottál! És most mi lesz? Mi lesz? Szeméből patakzott a könny. - Minden a legnagyobb rendben van - mondta az orvos. - Kisírja magát s meggyógyul. Volt már néhány ilyen esetem. Az anyához fordult. - Ha teheti - mondta -, maradjon mellette. Esetleg leeshetik sírás közben az ágyról. De szép egyenletesen zokog, nem hiszem, hogy erre kerülhetne sor. Már ment kifelé, úgy szólt vissza: - Megjegyzem; elzokoghat néhány óráig is. Elment. Miska órákig egyfolytában zokogott, akkor oly hirtelen hagyta abba, mintha elvágták volna, s mély, nyugodt lélegzettel aludt tovább. Mindössze párnát kellett cserélni a feje alatt, mert az eredeti merő víz volt a könnyeitől. - Istenem - suttogta Józsi -, mennyire szerethette! - Igen - bólintott az anya. - És mi mindent tudhatott a lányról, amit én nem tudtam róla. - Ez már csak így van - mondta Józsi. - A szüleik előtt mindent eltitkolnak a gyerekek, és mindent megnyitnak az előtt, akit szeretnek. - Lehet - bólintott az asszony. Késő este volt, lefeküdtek. Másnap a szokott időben felkeltek, bekémleltek Miskához, de az még aludt. - Hagyjuk pihenni - mondta az ember. - Sokat szenvedett. Odakint az ég borús volt, a tájat vékony köd ülte meg, s lazává oldotta a dolgok tegnap még szilárd körvonalait. A kiengedett állatok pislogva vonultak az itatóhoz, vékonyan és borzongva ittak, utána el-elbődültek a nagy majorudvaron, s elbóklásztak mindenfelé. A köd leve pityegve csöpögött a tetőkről. Később a köd felszállt, az ég kitisztult, ám a nap csak opálosan sütött, s mindenki látta, hogy a szokatlanul hosszú nyárnak immár vége, s hamarosan megérkeznek a súlyos őszi esők. Nem is nagyon bánták, hisz az esedékes őszi munkákat alig-alig lehetett a száraz mezőkön elvégezni. Ekevasak pengése hallatszott, ahogy a kovácsműhelyben igazították, élesítették őket. Az orvos tíz óra felé érkezett. Előbb az uradalmi betegeket nézte meg, mert Miska még akkor is aludt. Tizenegy óra körül azonban ő is felébredt. Egy kicsit kábult volt, s a szája kínzóan száraz. Kiugrott az ágyból, csaknem fenékig kiitta az asztalon álló cserépkorsót. A víz nagyon jólesett neki, szinte meglökte benne a vért. Gyorsan megmosdott, felöltözött, s közben valami olyan érzés vett erőt rajta, mintha meghízott volna az éjszaka. Odalépett a tükörhöz, belenézett, s elcsodálkozott, mert egy kissé talán fáradt tekintetű, de elsimult arcú, egészséges fiatal férfi nézett vele farkasszemet. „Ez vagyok?” - kérdezte magától. Ez volt. A hosszú éjszakai zokogás megoldotta s kilökte belőle a mélyen lapuló, fájdalmas görcsöket, a hasogató kínt, az agyában dermedő halálos fagyot, s íme, élt. Nyugodtan gondolkodott, és vi- 136 -
szonylag nyugodtan emlékezett. Nem volt vidám, de már nem volt kétségbeesett sem. Ahogy vizsgálgatta magát, úgy érezte, mintha több hónapos távolba került volna az elmúlt napok eseményeitől, vagy még inkább, mintha azok húzódtak volna tőle egyetlen éjszaka alatt mérhetetlenül távolabb. A veszteség érzése, a gyász és a szomorúság azért megvolt benne, de azt is érezte, hogy azokat ezen a fokon már el lehet viselni. Heves szégyenérzés öntötte el. „Mi ez? - kérdezte magától őszinte megdöbbenéssel. - Hát csak ennyi volt az egész? Egyetlen éjszaka alatt kialudtam magamból?” A végtelen zokogásról, persze, semmit sem tudott. Pillogva áll, szinte elveszetten, új és érthetetlen önmaga előtt. - Csillagvirág! - kiáltott fel, mintha önmagát ébresztené. - Ennyit jelentettünk csak egymásnak? Felsajgott benne a fájdalom, de nyomban le tudta mérni, hogy már ez se a tegnapi. Más. Egy arcot érzett magában, amely beleégett az életébe, s amelyet talán soha, semmi erő se tud majd kitépni belőle, de már látta, hogy neki élnie kell, meg kell valósítania művészi álmait, s egyszerre azt is tudta, hogy az elkövetkezendő időkben valami olyasmivé válik majd benne ez a szeretett arc, mint a sürgönyoszlopok drága zsongása, amely messzire hívó vágyakat és csodálatos, marasztaló emlékeket támaszt az emberben. - Csillagvirág! - mondta érzékenyen. - Isten veled! Ekkor lépett be az orvos. - Nos, fiam? - kérdezte. Miska feléje fordult. - Azt hiszem - mondta egy kis szomorúsággal -, meggyógyított, doktor úr. Az orvos rázta a fejét. - Nem én - mondta komolyan. - Az élet. Én csak alkalmat adtam neki, hogy felébredjen magában. Aztán mosolygott. - Hogy van? Miska vállat vont. - Furcsán. Valahogy idegenül. Vádló tekintettel nézett az orvosra. - Elvette tőlem a szomorúságot. Úgy érzem magam egyetlen éjszaka után, hogy az élet mégis szép lehet. Szinte magamnak sem igen merem beismerni, oly kiábrándító az egész. Ezt már az anya is hallotta, mert a mondat elején csöndesen belépett az ajtón. - Ó, fiam! - lépett Miska felé - hát meggyógyultál? - Meggyógyítottak. Megölelték egymást, aztán Miska lehajolt, és kezet csókolt az anyának. - Anya - mondta csöndesen -, köszönöm. Az anya lehajtotta a fejét, az orvos Miskához fordult: - Most menjen haza, fiam, és pihenjen. Ez nem ágyat jelent, csak annyit, hogy ne hajszolja magát, és azt csinálja csak, amihez kedve van. Talán jó lenne, ha idővel keresne egy kedves leányt magának, és megpróbálna vele vigasztalódni. Az öröm jót tesz ilyenkor, a magány viszont veszedelmes. Úgyis nemsokára megjönnek az őszi esők, olyankor nagyon jó elbeszélgetni egy meghitt lénnyel a meleg kályha mellett. Nem igaz? Miska bólintott. - No látja - mondta az orvos. - Pénze van? - Hogyne - felelt Miska. - Mindjárt meg is kérdezem, mivel tartozom. - Semmivel - rázta a fejét az orvos. - Nem azért kérdeztem. De a fűtőanyag pénzbe kerül, s ha mégsem volna pénze, szívesen rendelkezésére állok. - Nem - mondta Miska -, köszönöm, de most valóban van pénzem. Ha semmit sem tudnék is mostanában keresni, szerényen, ahogy szoktam, akár két hónapig is meg tudnék élni belőle. - Akkor jó - mondta az orvos, és kezet nyújtott. - Hát Isten vele, nekem sietnem kell. Ha most indulhatna, szívesen hazavinném. Miska indult volna, de az anya nem engedte. - Legalább még ma ebédelj velünk - kérte. - Ne váljunk el ilyen hirtelen. - 137 -
- Jó - egyezett bele Miska. S az orvoshoz fordult. - Én ugyan - mondta egy kis mosollyal - tegnap álmomban írtam a nagynénémnek, de alig hiszem, hogy azt megkapta volna. Nem volna szíves egy sürgönyt feladni neki? - Szívesen. Miska előkeresett egy darab papírt, felírta rá Marcus címét, s alája szövegnek ezt: Csillagvirág soha többé nem mehet sehová: e földről elköltözött. Miska S átadta az orvosnak. - Először - mondta - ugyanazt akartam írni, mint az álombeli levélben, de aztán meggondoltam. Azt hiszem, gúny lett volna. - Gúny? - Igen. Mert ahogy visszanézek, egyre inkább úgy érzem, mintha valami szent állapotban lettem volna azok alatt a pillanatok alatt.
XXII Halkan poroszkált, nem sietett. Béke volt benne és olyan nyugalom, mint azokban az emberekben, akik elvégezték kiszabott, nehéz munkájukat, s most pihenni térnek. Mi dolga is lett volna? Ligeti? Than? Telepi? Majd később! Ligetiné? Legyintett. - Soha! Most a nyugalom szép napjai jönnek; őszi napok. Odakint majd veri az udvart az eső, ő meg bent ül a fűtött kályha mellett, hallgatja az eső dobolását, s csöndesen beszélget egy leánnyal. Így rendelte az orvos. Szenczy Éva lesz, egy fiatal varrónő, akivel már volt találkozón. Igen, ő költötte fel azon a végzetes reggelen! Most már azt is tudta, hogy a leány átvette az anyától az egész lakást, az első szobát varrodának rendezte, de a másik szobát meghagyta az ő albérletének. „Milyen jó! - gondolta Miska. - Nem kell új lakást keresnem!” S tele volt csöndes derűvel, mikor benyitott a megszokott házba. Éva kitörő örömmel fogadta: - Jaj, csakhogy megjött! A szobában minden úgy volt, ahogy Miska itt hagyta. - Üljön le! - húzott ki egy széket a lány. - Hol járt ilyen sokáig? - Messze! - mondta Miska. - Talán Afrikában is. S hogy a lány szorongó tekintettel nézett rá, fellobbant benne a düh. - Ti mind azt hiszitek, hogy én talán megbolondultam közben! Pedig nem! S mindent elmondott neki, ami első találkozásuktól idáig történt vele. - Nos, nem ért ez föl egy Afrikával? - De - bólintott a lány. - Most aztán itthon marad? - Itthon - bólintott Miska. - Ha csak... Összedörzsölte a kezét. - Milyen jó meleg van itt. - Persze - mosolygott a lány. - Dél óta fűtök, mintha csak megéreztem volna, hogy megjön! - Köszönöm - mondta Miska. - De tegeződjünk! Így jobb beszélgetni. S nyújtotta a kezét. - Szervusz! - Szervusz! - pirult el a lány. - Most ülj le - mosolygott Miska -, és hallgass meg! Mikor én elmentem innét, Győriék albérlője voltam. Mire visszajöttem, Szenczy Éva albérlőjévé változtam. Átadta neked Józsi az esedékes lakbéremet? Mert neki kifizettem. A leány bólintott. - 138 -
- Aztán meg - folytatta Miska - itt meleg van, így hát te a saját fádból fűtötted át a szobám. Ezt is rendezni kell! S azt is, hogy a lakbérben nálad is benne van-e a reggeli, mint Győriéknél volt? S a takarítással hogy leszünk? Mosással? Nos? - Hát ez valóban sok rendeznivaló - mondta a lány -, ha ezen az alapon maradnánk. De én nem így gondoltam. - Hanem? A lány lehajtotta a fejét. - Csillagvirág - mondta - nekem akart téged. - Téged meg nekem - felelt Miska. - Én így gondoltam hát - felelt bátran a lány -, hogy együtt élünk, mint férj és feleség. Te is dolgozol, én is, és közösen fedezzük a kiadásokat. Miska magához húzta a leányt s átölelte. Így kezdődött az a csaknem ötnegyed esztendő, amelyet - a világ számára mint férj és feleség - együtt töltöttek. Miska számára nem volt ez valami egetcsapkodó szerelem, csak amolyan nyugodt, boldog és zavartalan együttélés egy meghitt és szerelmében boldog leánnyal. Mire Miska kipihente magát, megjöttek az őszi esők, s esténként együtt hallgatták az eső dobolását, nappal azonban a ház tájékát tette rendbe Miska. Még az eső bezuhanása előtt megfoltozta a náddal fedett tetőt, csatornát vont alája, mikor megeredt az eső, lefolyóval egészítette ki a csatornát, egy jókora hordót szerzett alája. Mert tudta, hogy a mosáshoz legjobb a jó síkos esővíz. De nyomban lefolyót is szerkesztett, s árkokat ásott a ház mögött terülő konyhakert felé, és oda folyatta a hordóból túlcsorduló vizet. A kamra mögött egy rakás téglát talált, abból járdákat csinált a tornáctól a kútig, hogy ne kelljen a sárban taposnia, míg bevisz a házba egy kanna vizet. Ugyanilyen járdát csinált a tornác végétől a fáskamrába is, hogy ott se kelljen senkinek a sárba taposni, s egyáltalán úgy kicsinosította a háztájat, hogy Éva nem győzte csodálni. Még a tornác oldalát is feldeszkázta, ahogy egy kicsit szűnt az eső, virágállványokat is szerkesztett s egy kis olajfestésű táblát az ajtóra, ezzel a felirattal: M. SZENCZY ÉVA DIVATSZALONJA S ugyanezt a cégért megcsinálta a külső kapura is. Remek volt, a leány nem győzött hálálkodni neki, mert mióta a cégtáblát kiakasztották, annyira megszaporodtak a megrendelői, hogy még egy lányt kellett fogadnia, de már nem tanulólányt, hanem segédnőt. Ebből két kár is származott Miskára. Az egyik, hogy a „szalon” megszaporodott munkája miatt már csak este látta Évát, s a kosztot úgy hozatták, s a másik meg, hogy Miska keresete nagyon összezsugorodott a „szalon” jövedelme mellett, s Miska szégyellte magát. Futott hát Ligetihez, s kifogott lassan minden másolást. Leginkább Kiss Bálint Börtöni látogatás és a belga Tschaggeny közkedvelt Hazatérő parasztok című művét másoltatták vele a megrendelők, s oly sokszor, hogy Miska végül már fejből is meg tudta festeni akármelyiket. Harmincnegyven forintot keresett egy-egy ilyen másolással, sokkal többet keresett azonban a fényképnagyításokkal, amelyet leginkább Oberthal és a többi képkeretező, meg az öreg Pan szerzett neki. Utálta bizony Miska ezeket a munkákat, de hát versenyben áll a „divatszalonnal”, s szorgalmasan dolgozott. De dolgozott az Ország-Világnak s a Fővárosi Lapoknak is. Megint nagyon sokat dolgozott. Két meglepetés érte. Az első miatt sokáig szégyellte magát. Március közepe táján, egyik nap úgy dél felé kukkantott be Ligetihez, s azt nagy izgalombán találta. - Mi baj? Ligeti ötölt-hatolt, végre kimondta: - Az ön nagybátyja járt nálam, s szinte felelősségre vont, mikor megtudta, hogy én pártfogolom az ön művészi törekvéseit. Elmondta, hogy a legnagyobb erőfeszítései árán tudta csak önt az ábécére megtanítani, s azért adta asztalosinasnak, mert gyengeelméjűnek tartotta, s annak tartja ma is. Szinte kétségbeesetten kért, hogy vizsgáltassam meg az ön elmebeli képességét valami szakemberrel. Csönd lett. Miska mereven nézte Ligetit, aztán rekedten megszólalt. - 139 -
- Ön tehát meg akarja vizsgáltatni az elmebeli állapotomat? Ligeti nem felelt, csak elpirult. - Helyes - bólintott Miska jéghidegen. - Ki a kiszemelt vizitátor? - Ney Ferenc - nyögte ki Ligeti. - A legtekintélyesebb pedagógus. Miska föltette a kalapját. - Hát akkor gyerünk, uram! Nem akarom sokáig kétségben hagyni! Szinte vágtatvást mentek Neyhez. Miska egy szót sem ejtett útközben. Ney barátságosan fogadta őket, s nyomban vizsgáztatni kezdte Miskát. Gyúrta, kérdezte vagy egy óráig különböző tantárgyakból, akkor megállt. - Ki küldte ide ezt a fiatalembert intelligencia-vizsgálatra? - A nagybátyja és gyámja - felelt Ligeti. - És ön! - mondta Miska. - Fél évig csak dicsért, uram, most megijedt a nagybátyámtól, s intelligencia-vizsgálatra hoz, csakhogy engedjen annak a szólamokból öntött ökörnek! Én restellném ezt uram, az ön helyében, ilyen hosszú ismeretség után! Neyhez fordult. - Gyöngeelméjűnek talált, professzor úr? - Nem! - rázta Ney a fejét. - Ellenkezőleg! Önt elhanyagolták, de ön az ismereteket, melyeket így megvontak öntől, csaknem hiánytalanul pótolta már. Egyes területeken messze túl is haladta. Nyomban hivatalos bizonyítványt is adok erről önnek. - Köszönöm - mondta Miska keményen -, nekem nincs rá szükségem. Sohasem kételkedtem magamban. Than sem. Telepi sem. Lotz sem. Még mondhatok egy sereg művészt. A bizonyítványt annak tessék adni, aki kételkedett, noha ő fedezett fel. Köszönöm a fáradságát, jó napot kívánok. Elment, és csöndesen betette maga mögött az ajtót. De az eset oly mélyen érintette, éppen legbizalmasabb embere részéről, hónapokig csaknem feléje sem ment, kikerülte az utcán, hogy ne kelljen neki köszönnie, s Thannak, Telepinek, sőt magának Ligetinek is sok munkájába került, mire meg tudták békíteni. A második meglepetés - s ez kettős volt - talán két hónap múlva érte. Oberthalhoz, a képkeretezőhöz ment, hogy bekereteztesse A fény szerelme című képét, s eladja, mikor oldalról valaki rákiáltott. - Jó napot, Miska úr! Miskának rettentő ismerős volt a hang, odakapta a fejét, s egy egyenruhába öltözött, fityulás lány érte utol. - Nem ismer meg? - kérdezte mosolyogva a lány. - Szent Isten - döbbent fel Miska -, Erzsi! Csak nem lettél apáca, te lány? - Isten mentsen! - tiltakozott a leány. - Semmelweis tanár úr klinikáján vagyok bábanövendék! Mégpedig első az évfolyamomban! - Hát bába leszel? Erzsi egy kicsit felvágta a fejét. - Perzsi is az volt! - Tudom - bólintott Miska. - Hová mész? - Előadásra - mondta a leány. - Hát maga? - Én meg éppen téged viszlek bekereteztetni - mosolygott Miska. - Engem? - lepődött meg a leány. - No nem - rázta a fejét Miska. - Csak azt a képet, amelyet a gyulai konyhánkban festettem rólad. - Azt a fényeset? - kérdezte a leány. - Igen. - Én azt már rég bekereteztettem odahaza emléknek. Miska ránézett. - Emléknek? - kérdezte. - Hiszen még nem vagyok hatvanéves, hogy emlékeket kelljen őrizni rólam! - Igaz - mondta a lány. Mentek egymás mellett. Egyszer csak Miska azt mondta: - 140 -
- Erzsi, béküljünk ki! Nem tudom, mi űzött szét mindig bennünket, és azt se, hogy mi jön még nekem. Lehet, hogy te leszel a menedékem! És egyezzünk meg, mondjuk, ötvenhat évben! A leány csaknem felsikoltott. - Én azt nem mondtam, hogy ötvenhat! - Tudom! - bólintott Miska. - Én mondom most neked valami inspirációból. A leány elsápadt. - Ne játsszék a számokkal! Azoknak törvényük van s beteljesülnek! Miska vállat vont. - Mindegy az már, Kiserzsi, ötvenhat vagy hatvan! Nem? Imádkozzál értem, Erzsikém! - Én azt úgyis mindennap, kérés nélkül is megteszem, te! S hirtelen: - Nem mutatnád meg még egyszer azt a képet? S a táskára intett, amelyben Miska a képet vitte. Az kinyitotta s megmutatta neki. A lány sokáig nézte. - Istenem - sóhajtott -, milyen jó volt még akkor! Aztán becsukta a tékát s visszaadta. - Nekem mennem kell! - mondta Erzsi. - Ne váljunk el ilyen ridegen egymástól! S nyújtotta a kezét. Miska kétszer melegen szájon csókolta, s Erzsi is őt. - Köszönöm - mondta a leány. - Szerencsével járj! - Te is! - És találkozunk még, Miska! - Biztosan! Így váltak el. Erzsi benyitott a klinika ajtaján, Miska ment tovább, míg csak Oberthal üzletéhez nem ért. Ott ő is belépett. - Jó napot! - köszönt az apró termetű Oberthalnak. - Egy képet szeretnék bekereteztetni. Nevem Munkácsy Mihály. - Tudom - bólintott a kis ember. - A Társulatban tavaly november 23-án sorsolták ki az ön Regélő honvéd című képét. Egy hatvani kereskedő nyerte meg három forintért. Nyomban kínáltam neki érté százat, de nem adta. Kár. Mert mester-jel van azon a képen, uram. Néhány év múlva tízszeres áron adhattam volna el! - Nono! - mondta Miska. - Nem: nono, uram! - emelte fel a hangját a kicsi ember. - Bár mindenben ilyen biztos volnék! Szabad kérnem a képet! Miska elővette, letette a kis ember elé. - Pasztell! - mondta. - Vigyázzon rá! A kereskedő ránézett. - Én ne vigyáznék, uram? Erre? Elnézte. - Különös kép! - mondta közben. - Egészen kivételes! Aztán nagyot ütött a levegőbe. - De mester-kép, az istenfáját! Az ön műve? - Igen. - Hát uram! - mondta nagyon komolyan. - Ne érjem meg a kiegyezést, ha önből nem lesz a legnagyobb mesterek egyike! Ezt a belevágást! Ezt a biztonságot! Ezt az erőt! Keretet választottak, üveget. - Sürgős? - kérdezte Oberthal. Miska arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha Erzsit a klinikáról jövet már kint láthatná. Hát azt mondta: - Nagyon! Szeretném, ha délre készen lenne, kérem, állítsa ki a kirakatában! - Kész lesz! - mondta a kicsi ember. - Ki is állítom szívesen. De a kiállításért öt percentet kapok. Helyes? Mi a kép ára? Miskában lobbot vetett az erő. - Háromszáz forint! - mondta dacosan. - Olcsóbban nem válok meg tőle! - 141 -
- Jó! - mondta Oberthal izgatottan. - Nagy összeg, de megéri! Erre csak gazdag ember fordul meg! A Podmaniczkyak! A Dessewffyek! Csákyak! Koltayak! Károlyiak! Almássyak! Azoknak van szemük az ilyesmire, különösen az asszonyaiknak. Ezek leginkább külföldről nősülnek, s nemcsak szép asszonyokat hoznak haza, hanem az asszonyaikkal kultúrát is! Hohó, uram, egy angol asszony vagy egy francia, az valami egészen más kvalitás! Rögtön bekeretezem a képet s kiteszem. Fogadok rá, hogy ezt észreveszik! Nagyon is észreveszik! Legyen máskor is szerencsém! Miska köszönt és kilépett. „Bolond ez az Oberthal! - gondolta. - Két hónap alatt sem tudja eladni háromszázért! Kinek van manapság ennyi pénze?” De azért befordult a Kammon kávéházba, egy csomó barátját találva ott. Deák Farkast a Vasárnapi Újságtól, Szana Tamást a Nefelejtstől, Kazár Emilt a Fővárosi Lapoktól, Ábrányi Kornélt a Zenészeti Lapoktól, Áldor Imrét s még egy csomó lelkes fiatalembert, akik ugyan sokat ugraatták Miskát, de lelkes hívei voltak, s minden alkalmat megragadtak, hogy lapjaikban magasztalják fiatal festőbarátjuk tehetségét. - Nini, a Miska! Feltámadt a Miska! - kiabálták kórusban. S nyomban helyet csináltak neki maguk között. - Hol a pokolban jártál ennyi ideig? - kérdezte Áldor. - Már olyan híreket is hallottunk, hogy megnősültél! Szana legyintett. - Megtesz ő ilyesmit gyakorta! - nevetett. - De persze pap nélkül! - Ej - nevetett Miska -, mind bolondok vagytok! Hát a munka? Hát a megélhetés? Én nem vagyok ám állásban, mint ti, hogy elsején dűljön a pénz, mint a manna! - No, ez igaz! Tréfáltak, nevetgéltek, talán egy óra is eltelt, Miska felállt. - Gyertek - mondta -, elviszlek benneteket a kiállításomra. S az egész bandát odaterelte Oberthal kirakata elé, amelyben már ott ragyogott a képe. A fiúknak tátva maradt a szája. - Te csináltad ezt, Miska? - Nem - nevetett Miska -, a szomszédom. - Az istenit, te medve, hiszen ez egy csodálatos kép! - Ezzel még Bécsben is feltűnést kelthetnél! - Gyerekek, erről írnunk kell! - Pedig nem is keveset! Írtak is. Másnap meg is jelent. De hol volt már akkor a kép! Miska egy darabig a pajtásaival maradt, aztán felment Ligetihez, akivel két nappal ezelőtt békült meg, bejelentette neki, hogy legkésőbb januárban Bécsbe megy, nem akarja már itthon lopni a napot, elmondta, hogy Oberthalnál kiállította képét, aztán még Ligetivel is vitáztak egyet, így aztán bizony késő este volt, mire hazaért. Éva surrant ki hozzá a még mindig dolgozó „szalon”-ból. - Jaj - mondta aggódva -, hol mászkáltál? Egy apró kis ember jó félórája vár már rád a szobában! Oberthal volt. - Csak nincs valami baj? - kérdezte Miska. - A tömeg megsemmisítette a képemet? - Ellenkezőleg! - kiáltott az üdvözültek hangján az öreg. - Nagy siker uram! Óriási siker! Példátlan siker! - Nono! - hunyorgott Miska. - Tréfál? - Isten őrizz, uram! Persze, tömeg is volt déltől estig, hogy csaknem megállt a forgalom, s öt percenként kihívtak, hogy magyarázzam el a képet! Uram, nálam még ilyen nem volt! Mondtam, hogy önből hamarosan nagy mester lesz! Most megismétlem: Egy fiatalember képének ekkora sikere még nem volt soha. Már éppen azon gondolkoztam, hogy magam veszem meg a képet, mikor megindult a mágnások kocsikorzója, s húsz perc sem telt bele, ettől a képtől is el kellett búcsúznom! - Csak nem vették meg? - kiáltott fel Miska. - 142 -
- De még hogy, uram! De még ki? Példátlan, uram! Hallgasson csak meg! Úgy negyedórával a zárás előtt egyszer csak megáll az üzletemnél egy pompás hintó, egy gyönyörű, fiatal hölgy szökken ki belőle, s már bent is van az üzletemben. Tudja, ki volt? Ne is törje a fejét: a fiatal Koltay bárónő, Koltay Denise! Francia nő, született baronne de la Saint Roche! De úgy beszél magyarul, akár ön vagy én! Azt mondja nekem: „Kedves Oberthal úr, nagyon megtetszett nekem a kirakatában az az új kép! Nem venné be néhány percre, hogy jobban megnézhessem?” - Már be is vettem, eléje állítottam: „Parancsoljon!” - Nézi, az aláírásra fut a tekintete, fölkiált: - Munkácsy! Biztos, hogy ez egy Munkácsy-kép? - Esküszöm, bárónő! Csak nem gondolja... - De rám sem hallgatott, csak nézte. - Gyönyörű! - mondta aztán. - De a címe rossz. A fény szerelme. Ugyan már! A nap szerelme!, monsieur Oberthal. Nem gondolja: Amour de Sol. Ez a jó! Hát nem? Mi az ára? - Alig mertem eldadogni: - Háromszáz forint! - Rám nézett, mosolygott. - No, ne tréfáljon! - mondta. - Valóban háromszáz forint? - Igen. Munkácsy úr nem adja olcsóbban egy fillérrel sem. - Akkorát nevetett, mintha száz ezüstcsengő csendült volna meg. - De uram - mondta -, kifizetem, míg meg nem gondolják magukat. Tessék! - És letett elém három ropogós százast. Akkor a retiküljében kezdett keresgélni, de legyintett. - Sajnos, egyetlen névjegy sincs nálam, így arra kérem, mondja meg a mesternek, hogy én még életemben nem vettem ilyen olcsó remekművet! Mert ez az! S ha kétezer forintot kérnek érte, szó nélkül kifizetem, s szerintem még akkor is én csináltam volna jó vásárt! Csomagolja be! Rögtön elviszem. Hol lakik ez a Munkácsy úr? - Sajnos, nem tudom, bárónő. - Kár - mondta. - Rögtön rendelnék nála egynéhány képet! - Bocsásson meg, bárónő, előkerestetem őt valahogyan. - Sajnos - mondta - nem tudok várni. Még egy látogatásom van ma estére, és holnap reggel Bécsbe utazom. De mondja meg neki, hogy a bécsi palotám dísze lesz ez a kép! Isten vele Oberthal úr! Oberthal úr széttárta a kezét. - Ennyi volt - mondta. - Maga vitte ki a képet, föltette a hintójára s elhajtatott. Miskára nézett. - Szamarak voltunk, uram! Minősíthetetlen szamarak. Most már mindegy! A háromszáz forintot elhoztam önnek - nyújtotta Miskának a pénzt. - Ugyanaz, amit tőle kaptam. Talán még a keze melege is benne van! Micsoda kéz! Miska átvette a pénzt, aztán az egyik százast visszanyújtotta. - Ebből önnek jár öt százalék mondta -, s nekem nincs semmi apróm. De Oberthal maga elé lökte a kezét. - A világért sem fogadom el, uram! - kiáltott fel. - Ön nekem olyan reklámot csinált, mint még senki más! Holnap kiírom a kirakatba: „A nap szerelme című művet Koltay Denise bárónő vette meg.” Uram, tódulni fognak hozzám az emberek, s én műkereskedést nyitok! Elviharzott, s Miska tűnődve nézett utána. - Koltay Denise bárónő - mondta, míg zsebébe csúsztatta a pénzt. - Ugyan ki lehet? De sejtelme sem volt róla, s nem is kutatott utána. Ám az ügy nem maradt ennyiben. Egy hét sem telt el, Évát a budai Koltay-palotába hívatták. - Kedvesem - mondta neki a bárónő -, én magáról sok jót hallottam. Maga, ugye, a Munkácsy művész úr felesége. - Sajnos nem. - Pirult el Éva. - Csak úgy együtt élünk, bárónő. A bárónő elmosolyodott. - 143 -
- Ne piruljon el, kedves! - mondta. - Ha jól meggondoljuk, azt hiszem, egyre megy! És nem is erről van szó. A szobalányaim sötétkék ruhában járnak, és én szeretném fehérben járatni őket. Elvállalná ezeknek a fehér szövetruháknak a megvarrását? Az anyagról majd én gondoskodom. Tizenkilenc ruháról van szó. Éva majd elájult. Tizenkilenc ruha! Meghajtotta magát. - Köszönöm a szíves jóságát. Rohant haza, s Miskának alig merte elmondani a dolgot. De Miska azt mondta: - Csak vállald el! - De nincs rá helyem! Lányokat is fel kell vennem. - Majd én elköltözöm - ajánlotta Miska. - Azt nem! - rázta a fejét Éva. - Majd találok más megoldást! S talált is: egyelőre a konyhával bővítette a varrodát. Ám, mikor az anyag megérkezett, akkor kezdte látni; hogy a konyha kicsi is, sötét is. Hát a szomszéddal tárgyalt, s az „jó pénzért” ki is költözött a varrodával szomszédos szobából. Akkor falat törtek, ajtót csináltattak, így már ment a munka. A bárónő közben meg is látogatta őket, s kegyesen Miska után is érdeklődött. - Ó - mondta Éva -, az szinte soha sincs itthon! Kapja a festőszerszámait, s megy. Ha valami megtetszik neki, lefesti. - Igen, igen - mosolygott a bárónő -, a festőkkel már csak így vagyunk. Azok ilyen emberek! Gyakran iszákosak is! - Ó, ő nem! - mentegette Miskát Éva. - Soha nem iszik egy kortyot sem. Csak folyton dolgozik. Miska dolgozott is napestig, s egymás után adta el képeit. Bécsi útjára gyűjtött, mert oda készült az Akadémiára s Rahlhoz. Hát rakott forintot forint mellé. Ligeti húsz Napóleon-aranyat szerzett neki, amit majd később egy művével kell visszafizetnie. December közepére együtt is volt a pénze, s szeretett volna indulni már, mert a bárónőn kívül két másik mágnásasszony is Éva megrendelői közé szegődött, úgyhogy már az egész házat ő bérelte, s tizenkilenc varrónővel és hét tanulólánnyal dolgozott. S még rá vártak, a három mágnásház személyzetének alsó és felső téliholmijai is. S Miskára alig jutott ideje. - Ne haragudj, drágám - kérte Miskát -, de egészen megesz a munka! - Csak végezd! - mondta Miska. - Használd ki a szerencsét! Ő már akkor megismerkedett egy Engel Gyula nevű, harmadéves, bécsi egyetemi hallgatóval, s abban is megegyeztek, hogy együtt laknak odafent. Már nem sok idejük volt, a „szalon” teljes erővel dolgozott. Érezni lehetett, hogy szükség volna Miska szobájára is. Egynapos karácsonyt tartottak, és egy pici szilvesztert. De éjfél után Éva úgy elaludt, hogy Miskának kellett levetkeztetni és ágyba dugni. - Néha írj azért! - mondta Miska. - Írok! - bólintott félálomban a lány. - Hogyne írnék! S már aludt is. Aztán Miska fogta a cókmókját, kisietett az indóházhoz, ott találkozott Engellel, nyomban beszálltak, mert keményen fagyott, s néhány perc múlva már vágtattak is Bécs felé. A rohanó vonatból nézték a tél kezében keményre fogott tájat. A kocsi ringatta őket, s elálmosodtak a jó melegben. Miskának jutott valami az eszébe. - Te Gyula - szólalt meg -, hol is van a bécsi szállásunk? Istenemre, mindig elfelejtem a saját címemet. - Írd fel! - mondta Engel. Miska egy kis olcsó hazai noteszt vett elő, s beleírta, amint Engel diktálta: „Címem: Bécs, Josefstadt, Wilkenburggasse 7. első emelet négy.” - Egyébként is odatalálhatsz - mondta Engel -, ha megkeresed a Koltay bárók palotáját. - Mi a guta! - ütötte fel Miska a fejét. - Csak nem laknak ők is a Josefstadtban? - Azt nem! - nevetett Engel. - A Josefstadt a tisztes államhivatalnokok negyede. Hanem a Koltay-palota a sok tornyával messze ellátszik, s attól lefelé, a tizedik utcából jobbra nyílik a miénk. Talán ismersz valakit a Koltayak közül? Nagyon befolyásos család. - Ne mondd! - csúfolódott Miska. - Talán még az esőt is el tudják állítani? - 144 -
- Bolond! - nevetett Engel. - Ne légy már ilyen mezőgazdasági gondolkodású. - Én bizony - vont vállat Miska - nem ismerek közülük senkit. Illetve névről egyet, bizonyos Denise bárónőt: egy esztendővel ezelőtt ő vette meg egy képemet Pesten, az öreg Oberthaltól. Ennyi az egész. - És te - kérdezte Engel -, nem igyekeztél ismeretségbe kerülni vele? - Igyekezett a fene! - mondta Miska. - Kifizette a kép árát, még aznap meg is kaptam, ezzel a dolog kész. Nem? - Ó, te kuka! - feddte Engel. - Nem is lesz tebelőled semmi. Először is a bárónő gyönyörű asszony, mint mondják, és az ördög sohasem alszik. Másodszor, mesésen gazdag. Harmadszor, nagy művészbarát. Ha elkezdené rád bár a leghalkabb áldását is árasztani, néhány hónap alatt divatba hozhatna Bécsben. Miska ránézett a társára. - Messze van annak még az ideje - mondta komolyan -, hogy én divatba jöjjek. Kell még néhány mérföldet birkóznom odáig. Becsületemre mondom, ez a bárónő nekem abban egy deciméternyit sem segíthet. Elfordult, s odaállt a vágtató vonat ablakához. Most hagyták el Győrt, azt nézegette. Még soha életében nem járt itt. Aztán, hogy a táj futott visszafelé, lassan kezdett ráereszkedni valami csöndes szomorúság, mint az olyan emberre, aki messzire megy a hazájától. Először dacba villant, nem akarta a bánatnak megadni magát, de aztán hagyta, hadd lakozzék benne, s hadd árassza el egészen. „Jó társ ez - gondolta -, hiszen ki tudja, mi lesz velem?” Ketten utaztak eztán, az ablakokon át a hajdani Besenyővidék visszafutó kis falvait nézve: ő meg a szomorúsága. „Hogy futnak vissza a faluk! Hogy kapaszkodnak bele az anyaföldbe!” Futottak, bizony, és minden ízükkel kapaszkodtak. Az egész ország kapaszkodott.
XXIII Bécs, a híres császárváros nem valami szívesen fogadta őket. Akár Magyarországot fogadta volna. Fagyosan állt a tél szorításában, heves vihar tombolt fölötte, s úgy vágta a havat a járókelők szemébe, mintha üvegszilánkokat vágna. De nem törődtek vele. Az állomáson fogadtak egy vén fiákert, a „gemütlich” bécsi bérkocsis most ugyancsak morogva rakta fel a csomagjaikat, ők is beültek, aztán a szállásukra hajtattak. Szinte a Tél eleven testén vágták keresztül magukat. Egy-egy palotára, szoborra, parkra rá-ráintett Engel a fejével, s dörmögött is valamit Miska felé magyarázatul, melynek nagy részét elvitte a vihar, s így Miska értett is valamit, nem is. - Hagyd! - szólt rá végül is Engelre. Jól behúzta a kucsmáját, s bár csaknem belefagyott öreg szűrébe, mégis bámulgatott ide-oda. Jól megnézte a mély és hatalmas Hofburgot, s azt gondolta: „Itt lakik a fiatal császár! Ferencz József. Most ez szeretne megenni bennünket, de csak nagy falat leszünk mi ennek is, akár az elődeink. Bár Deák úr egyre bővíti a felséges nyelőcsövet, s minket is próbál mind simábbá tenni, hogy a császári nyeldeklőt fel ne sértsük valahogy, de azért nem lesz ebből igazi lakoma egyikünknek sem.” S örökre bent maradt szemében a vén Hofburg látványa; nem tetszett neki. Olyan volt a roppant kőtömeg a zengő hótömeg alatt, mint egy örökre szabott, világnyi börtön. Vagy kripta talán, amelyben minden halott már; csak a nézők hiszik, hogy a bentlakók istenek és örökéletűek? „Ej - gondolta Miska -, akik egy nemzet forradalmára tengernyi vérrel felelnek, ahelyett hogy betöltenék legalább a maradék vágyakat, és okulnának belőle, bizony, halottak azok, vagy már haldokolnak.” Ment a konflis. „Vagy gyengék? - jutott eszébe a fiatal magyarnak. - Azért ilyen kemények, hogy félelmet támasszanak maguk körül, az erő látszatát. Mert az erős leül a gyengével: no hát mi baj, beszéljük meg szépen. De a gyenge az megijed ennyi erő láttán, s csak üvölteni tud az ágyúi mögül: »Tűz!«” Csaknem mosolygott. - 145 -
„Felség! - kapta össze farkasmódra a száját a hóviharban. Meglátja, erősebbek vagyunk! Holott őszinte barátsággal egymás mellett, de rettentő erősek lehetnénk ketten! Az osztrák nép meg a magyar nép! Csak gondolja meg!” - De nyomban legyintett. A halottak nem gondolkodnak! A halottak semmit sem értenek! S paloták jöttek a Nagy Ringen egymás mellett, s bizony kellettek is, hogy egy kissé enyhébb, s legalább könnyelműségükben és cifraságukban emberibb külsőt varázsoljanak az óriási kripta köré, hogy a lélek egy kis levegőt vehessen. Mert ott bent talán még azt sem lehet. Látta a hercegi és grófi palotákat: nyalkák voltak, zárkózottak és mégis csipkézettek; lejjebb ráismert a magas, karcsú tornyos Koltay-palotára is, melegség öntötte el a láttára, és rögtön szívébe írta a képet, de tüstént dühös lett. Miért írta ő a szívébe ezt a nagy gőgű palotát, a meredő többi gőg között? Mi köze őneki hozzá? Koltay? Hát aztán! Denise? És aztán? Nem is ismeri! Bár igaz, hogy ezek mégis magyarok, s a kapukon túl magyarul beszélnek! Persze, tévedett, most ennek a palotának a falán belül is éppúgy németül vagy franciául beszéltek, mint a többi magyarén, hisz - ha tudja - egy sereg magyar főúri palotát számlálhatott volna össze, de magyarul valamennyiben leginkább csak káromkodtak. Mert káromkodni - no, neki a büszkeséggel - azt csak magyarul lehet. A német csak pattogni tud, minden más nyelvből csak ocsmányság ömlik, ha elönti a harag, de azt a harsogó, kétszer kanyargó, nyers, de mégis virtusos és legényes és egyszerre mindent megnyugtató szózuhatagot, amelyet a legutolsó kiskanász is úgy tud kisodorni magából, hogy az ég is megrendül, s nézi, hol kapaszkodjék meg a földben, hogy le ne zuhanjon, ezt kikurjantani csak magyarul lehet. Nem nagy dicsőség, de így igaz. Hogy az ember azt hinné, aki sorjázza, menten miszlikbe is aprítja a másikat, pedig dehogy. A gyilkoló düh közben fölengedett, s úgy lehet, egy perc múlva már ez lesz a következő mondat: „Add hát a botomat, te égetni való kölök!” De az az „égetni való” már olyan, hogy nyugodtan alája lehetne állni, mint eső idején az eresznek. Hogy talán maga az Úristen se veszi nagyon komolyan, csak amúgy apásan csóválja a fejét: „Csak sorjázd, bolond, sorjázd, eszemben sincs, hogy akár egy igédet is komolyan vegyem! Hiszen csak gyújts rá egy szép, pusztai nótádra, csak könyökölj az asztalra egy kicsit, máris úgy elfakadsz sírva, mint egy gyerek. No, hát gyere, s szólj csak, mi kéne, ha vóna?” Ilyesmiket gondolt Miska magában, s elnevette magát. „Hát az igaz, éppen ilyenek vagyunk!” S egyszerre kiperdült a könnye, hullt, s azt se tudta volna megmondani, miért. Mert mikor Engel megsejtett valamit s megkérdezte: - Mi baj? Miska már csupa erő volt, csupa kevélység, s azt mondta: - Megadtam ennek a piszkos német városnak! S nem volt a világnak olyan embere, aki ezen az egészen ott el tudott volna igazodni, csak Engel bólintott nyugodtan s azt mondta: - Akkor jó. S ennél jobban nem lehetett volna két embernek egymást érteni. Hozzá ilyen hóviharban. Különösen, ha az előbb még elérzékenyült lélek egy perc múlva ilyesmit kérdez: - Te, Gyula, tulajdonképpen mi a neve ennek a városnak? Mert otthon egy régi térképen így olvastam: Wienna. Itt az állomáson: Wien. Mink meg úgy hívjuk: Bécs. Erre Engel se tudott felelni; soha még csak eszébe sem jutott ilyesmi. - Bitang város ez, hallod - okoskodott Miska. - Kétarcú! Mifelénk így köszön: „Adjon isten, itt Bécs!” Nyugat felé meg: „Bon jour, ici Vienne!” S dámának mutatja magát, holott belül egy sereg darabonc! Ezen is nevettek. Végre hazaérkeztek, kifizették a vén fiákerest, fölcipelték a csomagjaikat; Engel bemutatta Miskát a háziasszonynak, Prokovics Vencelnének, egy adóhivatalnok feleségének, s már kapta is fel az egyik szenesvödröt, rohant, s úgy kiáltott vissza Miskának: - Hozd a másikat! Miska fölkapta, ő is rohant, s csak egy szenespincénél álltak meg. Gyula lekiáltott: - Ich mochte zahlen, Herr Wachtmeister! Amire egy csaknem tégla alakú, fekete ember jelent meg, rettentő csodálkozással az arcán. - 146 -
- Was sagen Sie, Herr Engel? S bekiáltott a sötétbe, ahonnét maga is jött: - Mama! Ist Wunder! Der Herr Engel will ma zahlen! Az öregasszony előbújt, ők lementek, s hosszú elszámolás következett. Kisült, hogy Engel tizenhét forint hatvan krajcárral tartozik már szénért. - Mennyivel? - vágott megdöbbent képet Engel. - Tizenhét-hatvannal, uram! - erősködött az asszony. - Egy krajcárral sem kevesebbel. Gondolta, most végre megfogta az áldozatot, és még a percenteket is behajtja rajta. De emberére talált. Engel lehajtotta a fejét, s ott rázta a melle felett. - Sajnos - mondta búsan - ez nagyon sok, anyus. Meg kell válnunk egymástól. S Miskához fordult gyászos tekintettel. - Gyerünk, Miska, megyünk a Frommelhez. Az is itt van a közelben, az is szenet árul. S tette, mintha mennének. - Aber warum? - rendült meg a téglaember. Engel felcsattant. - Azért, Herr Ziegel, mert tavaly novemberben még kiskabátban jártunk, olyan jó langyos idő volt, december huszadikán meg már régen Pesten voltam, hát hogy a jóságban tüzelhettem volna el alig egy hónap alatt több mint nyolc mázsa szenet? Nun? - Warten Sie - mondta a tégla. - Hát mit gondol, mennyit tehetett tűzre? - Négyet! - vágta ki Engel. - Azt is csak talán. De legyen négy, azt kifizetem. A kövér tégla mormogott magában, aztán olyat nevetett, hogy minden belerendült. - Gemacht, mama! Das ist sechzig Prozent reines Gewinn! Verstehen? Hoch, Herr Doktor! Herr Professor! Herr Generalprofessor! - Josef! - szólt rá az asszony. - Bist du verrückt? Pedig dehogy volt bolond a tégla. Rég lemondott ő már magában erről a pénzről, lehetetlennek tartotta, hogy egy egyetemistától akár két krajcárt is be tudjon hajtani belőle, s most, hogy Engel fölajánlotta négy mázsa szén árát, ő egy pillanat alatt kiszámította, hogy az hatvan százalékos kényszeregyezséget jelent. S milyen kényszeregyezségekről hallott már, Úristen! Még húsz percentesekről is. S akkor ez a Herr Engel a világ legtisztességesebb embere. Elvette a pénzt, nyugtát adott, elismerve, hogy az adósság teljes egészében „saldiert”, s úgy megrakta a két vödröt príma sziléziai szénnel, hogy jobban kívánni sem lehetett. De Engel nézte csak zordonon. - És egy kis gyújtóst, Herr Ziegel. Az legyintett. - Na, gut! S valóban még gyújtófát is adott. A fiúk egy pillanat alatt elrohantak, nyomban begyújtottak, s félóra sem telt el, olyan meleg lett a szobában, hogy ingujjra kellett vetkőzniök. - No, Gyula - intett Miska a fejével -, nekem Áldor azt mondta, hogy te orvosnak készülsz. De ez hazugság! Olyan ügyvéd lesz tebelőled, hogy a krajcár is megreszket az adósaid zsebében, ha csak csengetsz is. - Nem így van - tiltakozott Engel -, csak én már egy kicsit jobban ismerem itt a dörgést. Hidd el, hogy vastagon fog a mámi ceruzája, s rosszul is mér. Húsz kiló szénből biztos, hogy legalább egy kilót elmér tőled. Aztán meg valóban oly napsütéses novemberünk volt. - Novemberünk? - csodálkozott Miska. - Egyre esett. Hol az eső, hol a hó! Az októberünk, az igen! - Hát akkor egy hónapot tévedtem - rándított a vállán Engel. - Annyi baj legyen! Egy kicsit hallgatott, aztán megállt Miska előtt. - Mesélek neked valamit - mondta nagyon őszintén. - Az én apámnak egy kis fűszeresboltja van otthon, az Ó utcában. Úgy örökölte az apjától, az meg a nagyapjától. Az első két fűszerejből tizenkét Engel vágott neki a világnak, az elsőből öt, a másodikból hét. A boltot mindig a legidősebb örökölte, annak könnyebb volt. De a többi járta a világot, adott-vett, nyúlbőrrel kereskedett, tollal, miegymással, de mire valamire jutottak, mindegyik elmúlt negyvenéves és belül már fáradt volt. S még akkor kellett valamit alapítani, feleségért birkózni, mert feleség, az kell, s azt minálunk nagyon - 147 -
megnézik. Igaz, hogy a jövendő férjet is. Ez elég hosszan tart, mert a leánynak nemcsak az arcát nézik, hanem a mellét, a csípőjét is, hogy milyen anya lesz belőle, s a szeme fürgeségét, hogy üzletasszonynak beválik-e? De mindenekelőtt azt, hogy mennyit hoz. Szóval a hozományt, hogy mondjuk, forgótőkéje is legyen a boltnak. A férfinak meg-megnézik a vállát, a karját, a kezét, a derekát, hogy bírja-e a munkát, aztán a szemét, hogy van-e benne emberség, szereti-e majd a családot, aztán egész őszintén megkérdik, hogy mennyi pénze van, és mit akar csinálni. Akkor aztán összeül a család, de előbb, persze jobbra-balra informálódik a múltadról. Csak mikor ez mind megtörtént, közlik veled, hogy járhatsz a házhoz. Igen. S közben mindenki figyel. Sokáig nézett a tűzbe s csak azután folytatta. - Szóval, mire egy szegény zsidó megházasodik, elmúlt negyvenéves, és kap egy húszhuszonkét éves leányt, aki pontosan tudja, hogy ő nem cifrálkodni megy, hanem anyának és üzletasszonynak egyszerre. Kilenc hónapra itt az első gyerek, aztán a második, harmadik; mindig több, mint amennyit a kis üzlet kibírna. Mert nekünk törvényünk van, hogy a gyermekáldást nem szabad visszautasítanunk. - Apám s anyám megszegte a törvényt: visszautasította. Csak ketten vagyunk, az öcsém meg én. Mert az apám nagyon sokat szenvedett életében, még a szabadságharcban is részt vett, s azt mondta: „A nyomorúságból elég, ebből a két fiúból urat nevelünk, Sári.” Anyám azt mondta: „Igen.” És vállalták, hogy ez így lesz. S így is lett, a rettentő sok munkájuk s három generáció kimondhatatlan sok szenvedése után. A negyedik generáció végre felemelkedik. Azért kell nekem borzasztóan tanulnom, hogy két év múlva a diploma a kezemben legyen. Mert akkor jön az öcsém, a Zsiga. Ő ügyvédnek tanul. - No látod - mondta -, így megy ez nálunk. A harmadik generáció megfeszíti magát, nekimegy a Törvénynek, Vallásnak, s dolgozik, mint a barom, hogy végre a negyedik generációból legyen valami. Miska hallgatta. - Kemény sor - mondta -, bár az enyém is az. - Tudom. - Várj csak! - villant Miska szeme. - És ha téged most, tegyük fel, valaminő művészi tehetség fogna el, kiállhatnál s mondogatnád: én művész leszek? Engel szinte hátrahőkölt. - Hová gondolsz? - szisszent fel. - Bizonytalan jövő! Nem, nem! Előbb meg kell építenünk biztosra és helyéből kimozdíthatatlanra a negyedik generációt. Miska nem engedett. - De ha mégis? A másiknak hirtelen elfutotta szemét a könny. - Nos? - mondta halkan Engel -, hét éve tudom, hogy van zenei tehetségem, s úgy vonz a hegedű, hogy biztosan nagyon jó hegedűművész válhatnék belőlem, ha képezhetném magamat, de azt majd csak az én fiam, a Pali (mert az lesz a neve) mondhatja nekem: Apám, tele vagyok zenével, hegedűművész szeretnék lenni! És majd csak én mondhatom neki, a főorvos vagy klinikai adjunktus, vagy, ha Isten segít, a sebészprofesszor, hogy: „Jól van fiam, vágj neki, ha ez benned legyőzhetetlen tiszta vágy! Ha Isten ilyen szépséges csodát oltott beléd! Menj, én mögötted vagyok, míg csak a magad lábára nem tudsz állani.” - És te? - Én addig minden tehetségemet, a zenei tehetséget is, mert lehet ezt, beleadom az orvosi tudományomba, megyek előre, és nagyon jó főorvos vagy nagyon jó professzor leszek. S úgy állok a fiam mögött, akkora hittel és erővel, hogy végre megvalósíthatja azt, amit nekem meg kellett ölnöm és orvosi erővé kellett átalakítanom magamban, hogy a boldogságtól talán el is sírom magamat. Mert oly nagy sor ez! Olyan borzasztó nagy sor: mindent a magunk erejéből. Érted? Miska mindent pontosan értett. Belepillantott egy számára eddig idegen világba, s egy villanás alatt megértette. Átkapta Engelt, s megcsókolta kétfelől. - No, Gyula - mondta meghatottan -, eztán leszünk ám mégcsak igazándi barátok, az édes istenit! Hiszen ti talán még nálunk is borzasztóbban éltek!
- 148 -
Másnap teljesen berendezkedtek az udvari szobában, még a festőállványnak is elég jó hely jutott, harmadnap Miska arra ébredt, hogy Engel hason fekszik az ágyban, és mormolva tanulja a kórbonctant. „Sebnek nevezzük a szövetek folytonosságának megszakadását, amely bármiféle erőművi behatásra vagy ritkábban egyéb hatásokra is létrejöhet. Van tehát...” Ott folytatta az anyagot, ahol tavaly december huszadikán abbahagyta, és olyan elmélyedve, mintha közben nem történt volna semmi. Talán nem is történt. A karácsonyi szabadság talán napról napra megújuló lelkiismeret-furdalással telt el, hogy miért is nem vitte haza a könyveit? Húsznéhány napi pihenés után milyen remekül lehetett volna tanulni, habzsolni az anyagot, mind többet és többet magába gyúrni, hisz január vége felé kezdődnek már a félévi vizsgák! Miska elnézte fektéből a pajtását, s azt gondolta: „Ennek most, ha a maga törvényét követi, ugyanilyen elmerülten hegedülnie kellene! De a család és a generáció törvényének foglya, hát orvosnak képzi magát. Eszerint nekem mit kellene tennem?” Elgondolkodott. Látta magát inasnak Lángi műhelyében, segédnek Aradon, betegnek Gyulán, a nagynénje házában, amint rajzol és rajzol, és egyre attól retteg, hogyha meggyógyul, mehet vissza a gyalupad mellé, s eliszonyodott. - Nem! Mindenki a maga törvényét kövesse! Lehet, hogy kiáltott, mert Engel felkapta a fejét. - Mi az? - kérdezte. Miska elszégyellte magát. - Semmi! - mondta bocsánatkérően - rosszat álmodtam, felkiáltottam. Ne haragudj! - Dehogy! - mosolygott Engel. - Ha én egyszer elmerülök az anyagban, akár ágyút sütögethetsz mellettem. Miska megnézte az óráját: fél tíz volt délelőtt. Úgy pattant ki az ágyból, mintha rugók dobták volna ki. - Affene! Így elaludtam! - zsörtölődött magával. - Még elkésem! Akkor vette észre magát, hogy megint hangoskodik. - Ne haragudj - szólt megint Engelnek. - Ilyen bitang paraszti természetem van: mindig beszélgetek magammal. De még a tárgyakkal is! Igyekszem mihamarabb leszokni róla. Rohant a mosdóhoz, nagy mosdást csapott, felvette az ünneplő ruháját, fekete bársony művész-ruha volt, de csizmanadrággal, s a szélei keskeny fekete szalaggal beszegve, felhúzta a már tegnap este tükörfényesre kefélt csizmáját, belebújt a szűrébe, föltette a begyűrt kucsmáját, s még csak a tükörbe se pillantott, nem is reggelizett, csak elvágtatott. Pedig nem ártott volna, ha a tükörbe pillant, mert egy gyönyörű legény nézett volna vele farkasszemet. Kiszökkent az ajtón, s vágtatott Rahlhoz. Gyönyörű délelőtt volt, bár hideg. Az ég kitisztult, a nap csodálatos formájú, kékes árnyalatokat vetett a hóra, a hótól csodálatossá változott dolgokra, s ha megáll és körülnéz, bízvást azt hihette volna, hogy valami szikrázó mesevilágban jár. De ő nem állt meg, nem nézett körül, Bécs kövein kopogott a csizmája, Rahl Károlyhoz, a Festőakadémia professzorához igyekezvén. Semmi más nem érdekelte most, csak ez: nyakig járt a realitásokban. Majd ráér körülnézni, ha visszafelé jön. És sikerrel. Ha nem, azt határozta magában, még ma visszautazik Pestre. De hát - gondolta magában - ez lehetetlen! Nemcsak Móric ajánlólevele miatt, de önmaga miatt sem. Az egyénisége miatt sem. A művei miatt sem! S megemelte baljában a nagy rajzmappát, amelyet persze nem felejtett otthon. Megállt az ő kezdő tehetsége mellett Szamossy is - vonta össze a szemöldökét - megállt Ligeti, megállt Than, Telepi, Harsányi, miért ne állna meg Rahl Károly is? Ha akármilyen nagy művész is! Őbelőle lehet még nagyobb! De mennyire lehet! S mire odaért a címzett ház elé, csak azon vette észre magát, hogy eszeveszetten veszekszik magával, s közben ugyancsak megmondogatja a véleményét Rahlról. A kapu előtt hirtelen megállt s megijedt. Hát bolond ő, hogy így magával viaskodva vágtat végig Bécsen, szidja azt, akitől tanulni akar? Hát kicsoda ő? Megmérte magát. - 149 -
Egy kezdő festőnövendék! És Rahl? Hozzá képest: a nap az égen! Ligetit, Telepyt, Thant is ő tanította! Nos? Összehúzta magát. „Fogd be a szád!” Be is fogta. Úgy nyitotta ki a ház kapuját, mintha templomba lépett volna, s bent olyan vad izgalom fogta el, hogy körül se nézett, csak vágtatva lódult neki a lépcsőháznak, mert a cím, amelyet ezerszer is elolvasott már, azt dörögte benne: III. 1. Már fent is volt. Egy díszes, faragott faajtó fölött a szám: l. Rajta ragyogó sárgaréz névtábla, csak ennyit mondott: Karl Rahl. A többit tudnia kell annak, aki idejön. Ő tudta is. Becsengetett, egy inas nyitott ajtót. Akkor hirtelen összekapta magát s belépett. - Herr Professor? - kérdezte keményen. - Eine Dame ist beim Prof... Miska lelegyintette. Olyan magasról, hogy az inas önkéntelenül meghajolt. Hátha valami nagykutya ez a furcsa öltözetű úr! Miska előhúzta Than levelét, az inas markába nyomta. - Vigye be a Professzor úrnak. - Kérem - hajolt meg az inas -, méltóztassék velem jönni. Miska száz szót ha tudott németül, sok. De az inas gesztusából megértette, hogy menjen utána. Ment. Az kinyitotta előtte a várószoba ajtaját, s egy kényelmes fotelra mutatott. - Bitte Platz zu nehmen! S a levéllel együtt eltűnt egy nehéz függönyű ajtó mögött. Miska levetette a szűrét, s odanyomta az asztalra. Bosszantotta, hogy az inas nem vette le róla. Mert olyan gőg dagadt megint benne, mint egy óriásban. Leült, körülnézett. A leggyönyörűbb várószobában volt, amelyet csak eddig látott. Még a Karácsonyi grófoké sem volt ilyen Berdrán. Az súlyos volt, régi, boltíves, a padlója kockakővel kirakva, s a falakon néhány színes vadászkép meg agancs, dátummal, a fehérre főzött szarvas-homlokokon, hogy mikor lőtte X vagy Y. De itt minden csaknem új volt. Legalábbis korabeli. Fotelok. Apró, csipkével díszített asztalok. A falakon képek: a mester művei. Néhány szép olajvázlat. Káprázatos rajzok, káprázatos keretekben. Egy fehér akt, amelyből szinte fény sugárzott. A szoba szinte teremnek is beillett, lehetett tíz méter hosszú is, arányos szélességgel. A bejárattal szemben hatalmas ablak, előtte csipkefüggöny. Az ablak egy kertre nézett, amelyben most mindent belepett és játékossá tett a hó. Mennyi kedély van a hóban! - gondolta Miska. Aztán megint az aktra nézett. - Gyönyörű gondolta. - Miért nem adja el? Vagy annyira szereti? Elmosolyodott. - Talán az eredetijét! Emlék lehet? Az inas állt előtte, megint meghajolt. - Ein Moment! - mondta. Meglátta a szűrt az asztalon. Felkapta. - Ó, bocsánat! Egy nagy fogashoz vitte, felakasztotta. A fogas faragott tölgyfa volt. Miska szűre mellett egy gyönyörű női bunda csüngött. „Ez a »Die Dame« - gondolta Miska -, aki miatt várnom kell. Kíváncsi vagyok, milyen lehet. Biztosan valami »felsőbb tízezer«.” Egy cseppet sem érdekelte. Rahl érdekelte. S az akt. De az nagyon. A felhúzott bal láb. A „skurc”. Az legjobban. Odament, megnézte közelről, a szakértő szemével, hogyan van az „megcsinálva”? Remekül volt. Hunyorított rá, taglalta, két ujja közt mérte az arányokat. Kereste a mesterfogást. Akkor csikordult az ajtófüggöny, egy elég magas, kövérkés, nagyon pirosarcú férfi lépett ki rajta, redingot-ban. Szép kék szeme volt, nagy homloka, s nem látszott többnek negyvennyolc évesnél. Valójában az ötvenharmadik évében járt. Rahl Károly. Megérintette Miska vállát. - Annyira tetszik önnek ez az akt? - kérdezte németül. S nyomban kezet is nyújtott. - Rahl - mondta. Csak ennyit. Puha, párnás keze volt, Miska péppé tudta volna szorítani egyetlen fogással. Zavartan hajolt meg s bemutatkozott. - Nevem: Munkácsy Mihály. - 150 -
Magyarul. Rahl elmosolyodott. - Deutsch? - kérdezte, de nem barátságtalanul. Miskán átvillant a humor, gesztust csinált. - Csak - mosolygott ő is - piszl. Ilyet: bitte ein kilo Brot. Vagy: Hübsches Mádchen! Vagy: Gib mir ein Kuss! Rahl vállon ölelte, s kacagva vitte be a műtermébe. Ott, valami kimondhatatlan szép színű, zöld ruhakölteményben egy fiatal hölgy várakozott, ő maga még ragyogóbb a ruhájánál. Lehetett talán huszonöt éves vagy huszonhárom. Lehetetlen volt megítélni. Rahl nevetve vitte feléje Miskát. - Igaza volt, bárónő - mondta németül -, valóban szükség lesz tolmácsra. - No látja - mondta a nő. - Mitől lett ilyen jókedve, professzor? - Ettől a kedves fiatalembertől itt. Bemutatkozik, s kérdem, tud-e németül, s erre azt mondja: egy kicsit. Például: Kérek egy kiló kenyeret, egy liter bort, szép kislány. És végül: adj egy csókot. A hölgy elnevette magát. - Nagyon jó! - mondta németül. - A legfontosabbakat. - Igaza van - bólintott Rahl. - Neki azok. A hölgy rávillant kacéran. - Nono! És önnek? Rahl szája egy kicsit összeszorult, s egy pillanatra túlnézett mindkettőjükön, mintha végtelenbe nézne. - Nekem? - kérdezte aztán elgondolkozva. - Azt hiszem, nekem már csak ez: naponta háromszor húsz csepp digitális. - Ejnye! - döbbent meg a nő. - Ez tréfa! - Nem, nem! - tiltakozott Rahl. - Jó lesz, ha minél előbb elkezdjük a portrét, bárónő, nem szeretném befejezetlenül itthagyni. De aztán csettintett, s újból nevetett. - Nos, térjünk vidámabb témára. Itt az én kedves fiatal barátom... Miska úgy bámulta ezen a ragyogó nőn azt a csodálatos zöld színű ruhát, hogy alig bírta róla levenni a tekintetét. Az egész beszélgetés alatt egyre ezt nézte, s azon gondolkodott, milyen színekből lehetne ezt a szint kikeverni. De nem tudta eldönteni. Most, hogy a professzor rámutatott, meghajolt és bemutatkozott: - Nevem: Munkácsy Mihály. A nő egy villanásnyira akkorát tekintett, mint a nap. Aztán nyomban összeszedte magát, s azt mondta mosolyogva s magyarul: - Igazán nagyon örülök. Szívesen tolmácskodom önök között. De nem nyújtott kezet. Valahogy elfelejtett, vagy lelke mélyén zavarban volt. Igazán nem akarta ezt a fiatal férfit megsérteni. De Miskának összefutott a szemöldöke. - Hálásan köszönöm. A nő nyomban megérezte a tüskét, s szeretett volna mindent rendbehozni, de akkor Rahl fogta Than levelét, felolvasta, a hölgy fordítani kezdte, de Miska nagyon udvarias hangon közbeszólt: - Elnézést kérek, asszonyom, de a levelet szóról szóra ismerem. Ott írta Móric Pesten a saját asztalomon. A hölgy elpirult, s visszaadta Rahlnak a levelet. - Ismeri? - bólintott. S Miskához. - Amire gondol, véletlenül történt. Miska úgy nézett rá, mint aki csodálkozik. - Nem tudom, asszonyom, mire kellene gondolnom. - Nem? - villant az asszony. - Nem - rázta a fejét Miska. Az asszony belemondta Miska tekintetébe: - Bemutatkozás után nem adtam önnek kezet. - Valóban? - mondta Miska s a tekintete meg sem rebbent. - Nem is vettem észre. - Játszik? - kérdezte az asszony, s a szemében valami keménység támadt. - 151 -
- Nem - felelt Miska szép sima hangon. - A Karácsonyi grófék nemrég az inasok asztalához akartak ültetni. Azóta meg tudom érteni az ilyesmit. Rahl csendesen hallgatta őket, s bár egy szót sem értett az egészből, a feszültségét megérezte. - Szabad? - lépett az asszony elé. - Kérem. - Legyen oly szíves, bárónő, kérdezze meg a fiatalembertől, hozott-e valami mutatványt a műveiből, mert azokat megnézném ekkora dicséret után, amit Than ír. „Meggyőződésem szerint talán nem is csak Magyarország legnagyobb tehetségét küldöm Önhöz.” Ez nagyon nagy szó! Az asszony híven tolmácsolt, Miska bólintott, kiment a várószobába, behozta a tömött rajzblokkját, s odanyújtotta Rahlnak. - Parancsoljon! A professzor odavitte a nagy asztalhoz, kinyitotta, elkezdte lapozni. Az asszony ott állt Rahl mellett, ő is nézte. Rengeteg rajz volt: több mint egy esztendő termése. Ceruza, szén, pasztell. Éva mellképe, csak a feje, a tekintete közvetlen közelről, hogy szinte meg kellett szédülni tőle, életképek vázlatai, egy vak koldus, egy poroszkáló gulya, egy gyönyörű, őszben úszó völgy néhány tehénnel, csak akt vagy nyolc, különböző fejekkel, egyébként mind Éváról készült, és még egy sereg más. A professzor forgatta őket, az asszony Miskához lépett. - Mit akar tőlem? - kérdezte őszintén. Miska ránézett. - Nem értem - mondta csöndesen. - Bocsánatot kérjek? - De bárónő! - tiltakozott Miska. - Öt éve még asztalosinas voltam, hogy juthat eszébe ilyesmi. - Mert mindenképpen igazságot akarok önnek szolgáltatni. Miska megrázta a fejét. - Az lehetetlenség, bárónő. Az asszony csodálkozva nézett rá. - Miért volna lehetetlenség? - Mert - mondta Miska nagyon mélyről - az ön igazsága a gazdagoké, s az enyém a szegényeké. Hogyan közelíthetné meg egymást ez a kétféle igazság. A professzor megmozdult, az asszony melléje lépett. - Nos? - kérdezte izgatottan, mintha a tanár az ő sorsáról döntene. Rahl nem válaszolt. Kétszer nézett végig több mint száz művet. Akadt köztük még nagyon primitív, sőt teljesen elhibázott is. De sok akadt olyan is, amelyen mintha - érzése szerint - valami isteni villám szaladt volna át. Akadtak persze témák és gyenge megoldások, de akadtak részletek, amelyek olyanok voltak, mint egy-egy hirtelen felzúgó akkord egy hatalmas orgonán, s amelyekről érezte, hogy sokáig megmaradnak majd emlékezetében. Mennyi minden ez itt előtte! - gondolta. Egy lélek özöne! Áradat, amely elönt itt előtte mindent! A saját fiatalságára gondolt, apjára, a szigorú arcú rézmetszőre, aki ugyancsak keményen megbírálta fiának kezdő rajzait, néha egyszerűen kettéhasította őket, s arra gondolt, hogy ő nem tudná ezt ezek közül a rajzok közül egyikkel sem megcselekedni. Vajon miért? Lágyabb ember, mint az apja volt? Nem! - fogalmazta meg végül magának. - Hanem, mert ezekből a munkákból sokkal nagyobb és hevesebb egyéniség árad, mint az övéiből. S nemcsak a sikerültekből, de még az elhibázottakból is. Ez a fiatalember hivatott valaki, míg ő csak tehetséges volt. Talán az is maradt. Igaz, a mesterséget jól megtanulta, a festői esztétikához talán senki jobban nem ért, mint ő, de ez az elemi erő, ez a vad bátorság, ami ezekből a fiatalos, sokszor primitív és elnagyolt művekből szinte kiált, az övéiből hiányzott. Hagyták eltépni magukat, s ezek nem hagyják! Ezek félúton megállítanák a kezet, mert barbarizmus volna velük szemben egy ilyen cselekvés. Akár sikerültek, akár nem, a lélek letagadhatatlanul jelen van bennük: alkotások. Hirtelen fáradt lett. Lehunyta a szemét. Ezek a rövid és oktalan fáradtságok az utóbbi időben mind gyakrabban jöttek rá, s ilyenkor mindig a halálra gondolt. Pedig tudta az orvosától, hogy valami hirtelen fellépő kis cukor-zavar okozza őket, s ha megiszik egy pohárka cukros limonádét, azonnal elmúlnak, de tiszta lélek volt, talpig férfi, hát szeretett eljátszogatni a halál gondolatával. Barátkozni vele. Most is ezt tette. Hogy is lesz majd akkor, ha egyszer valami jelben váratlanul elé- 152 -
je toppan, s ő megérzi: most! Nem! Nem fog félni! Nem fog tusakodni vele! Egyszerűen és felkészülten megadja magát neki: mehetünk, barátom! Ha jól meggondolom, nekem is elég volt. De addig? Kavargás támadt belső látása előtt, örvény, de ez egyre nyugodtabb lett, egyre lazább, megállt, s már csak fényt látott magában, egyre tisztább és fényesebb fényt. - Michel! - szólalt meg hirtelen, kemény hangon és franciául. Sejtelme sem volt, miért kemény, és miért használt francia megszólítást, ő, a született bécsi ember? Miska is csak ösztönszerűleg gondolta, hogy őt szólítja, s odasietett. - Parancsoljon! A professzor az asszonyhoz fordult. - Kérem, bárónő, legyen szíves mondja meg a fiúnak, hogy én is nagyon tehetségesnek tartom őt, sőt többnek ennél: mélyen elhivatottnak. De kezdő még, s így nem bízhatja magát pusztán az ösztönére. Az majd később jön. Addig rengeteget kell még tanulnia, rajzot különösen, és rengeteget kell még önmagával is birkóznia, ha meg akarja lelni a saját festői nyelvét, s azon akarja kifejezni mindazt, ami a lelkében él, s ami még teremni fog benne. Mondja meg, hogy érzésem szerint, számára nincs középút! Míg az asszony tolmácsolt, Rahl névjegyet vett elő, valamit írt rá, borítékba tette és megcímezte. Az asszony elhallgatott, s a professzor folytatta. - Kérem, azt is tolmácsolja neki, hogy én szívesen felvétetem az Akadémiára, s magam is különös gonddal foglalkozom vele. De igazi mestere csak önmaga lehet. Ha érti, hogy ez mit jelent, biztosan célhoz ér. Ha nem, esküszöm, senki más mester fel nem emelheti, olyan egyéniség! A nő lelkesen fordított, még az egyes szavak hangsúlyát is igyekezett visszaadni. Akkor Rahl átnyújtotta neki a megírt névjegyet, s azt mondta: - Most menjen, és iratkozzék be az Akadémiára. A felvevő tanárnak adja át a névjegyemet! Miska úgy tele volt örömmel, hogy alig jött ki hang a torkán. De aztán szinte kiáltott: - Hálásan köszönöm, professzor úr, és sohasem felejtem el a jóságát. Soha! Összekapkodta a rajz tékáját, meghajolt mindegyikük felé, aztán kirohant. Érezni lehetett, hogy az asszony is menni akar, de azt a professzor megállította. - Ha szabadna kérnem, még egy néhány percre! - emelte fel a kezét. - Kérem - állt meg az asszony. Így aztán együtt hallották, amint a fiatalember néhány pillanatig szöszmötöl odakint (a szűrét kapta fel), aztán átrohant a várószobán, ajtó csapódik utána, majd még egy, aztán csönd. Odakint úgy rohant le a lépcsőkön, hogy az egész épület dübörgött a lépteitől; kiszökkent a kapun, kint valakitől megkérdezte, inkább mutogatva, mint beszélve, hogy merre van az Akadémia, s szinte egyhuzamban futott odáig. Ott átadta Rahl levelét, amelyre nyomban felvették, csak éppen az okmányait kérték el tőle, hogy beírhassák az adatait a nagy könyvbe. Semmiként sem telt el tíz perc, már készen is voltak, mehetett. Nagyot köszönt s ment is. Rettentően sietett az óriás lépteivel. Eközben jutott eszébe, hogy mikor lerohant, Rahltól, egy szép, kétlovas szánt látott a kapu előtt, ez biztosan a bárónőre várt. Szép, főúri szán, a bakon libériás kocsis, s a szán előtt tüzes, fekete ló. Prüszkölt hidegben. „Jó a gazdagoknak!” - gondolta mentében. S elmosolyodott. „De azért nem cserélnék velük! Most? Az Eszterházy herceggel sem, pedig annak csak otthon annyi birtoka van, hogy egész birodalom. Hanem én...” Engelre otthon csaknem úgy törte rá az ajtót. - Gyula - kiáltott boldogan -, felvettek! Felvettek az Akadémiára! Kitépte kezéből a könyvet, s elkezdte neki mesélni a csodálatos nap eseményeit. Rahl egy pohár cukros limonádét csinált magának, kiitta, aztán visszaült a székbe, s lábát betakarta egy finom gyapjútakaróval. - Így - mosolygott. - Legalább a póz legyen szép! Az asszony is ült már, nem messze tőle, a csodálatos zöld ruhájában. - Hát tessék! - mondta mosolyogva. - Kíván még tőlem valamit, vagy csak nem akarta, hogy együtt menjek a fiatalemberrel? - 153 -
Rahl egy darabig szótlan szelídséggel nézett rá, aztán megszólalt. - Haragszik? - Nem - rázta a nő a fejét s várt. - Bocsásson meg - mosolygott Rahl -, egy kicsit rosszul érzem magamat. Lehet, hogy csak a szokott cukor-zavar, s akkor néhány perc alatt elmúlik. De lehet, hogy a szívem. Anginám van, mint tudja, s egy alapos izgalom bármely pillanatban végezhet velem. S ez a fiatalember most nagyon felizgatott az egyéniségével. Akkora erő sugárzik belőle, hogy valósággal megrázza az embert. Maga nem érezte? A nő várt egy pillanatig, mintha meggondolná, hogy mit feleljen. Akkor bólintott. - De igen. Egy kissé talán faragatlan, de szuggesztív egyéniség. - No látja - bólintott a professzor. - Azt gondoltam hát, s lehet, hogy önző vagyok, hogyha ez a rosszullét mégsem a szokott cukorzavar, hanem mondjuk, egy halálos szívattak-kezdete, maga legyen mellettem, s a világ összes teremtményei közül magát lássam utoljára. A maga képét vigyem magammal, az elhomályosuló tekintetemben. Az asszony megdöbbenve nézett rá. - Megijeszt, professzor úr! - Isten őrizz - mondta Rahl. S egy pillanat múlva: - De látja, most Karl apának kellett volna szólítani, Baron Denise Saint Roche d' Ecuyer, mint hajdanán, mikor először hancúroztam magával Saint Roche-ban, a dél-franciaországi birtokukon. - Igaz - bólintott az asszony. - Hány éve is ennek? Az asszony lehunyta a szemét. - Húsz - mondta halkan. - Mekkora idő! - Bizony! Október hetedikén huszonöt éves leszek, Karl apa. A mester lehajtotta a fejét. - S én augusztus harmadikán ötvenhárom. Ha megérem. Igazán az apja lehetnék. Hangosan fölnevetett. - Micsoda ostobaság! - kacagott. - Hisz együtt jártam az édesapjával a bécsi, majd a müncheni akadémiára, egyidősek voltunk! De ő Münchenben abbahagyta. „Isten veled, Karl - mondta egy napon -, úgy látszik, a piktúra nem bárónak való!” Úgy emlékszem rá, mintha tegnap mondta volna. Holott három éve halott, szegény. Elgondolkodtak. - Mondja, Karl api - kérdezte aztán a nő -, tehetséges volt az apám? - Igen - bólintott hevesen Rahl -, csak rettentő lusta volt, s az érdeklődése szerteágazó. Előbb művészettörténész akart lenni, ebbe ásta bele magát, aztán orvos, aztán geológus. De pontosan nem tudom, mert hat évig egy sort sem írt. Akkor aztán a véletlen vetett össze bennünket Münchenben, gondolom, a Pittiben - vagy az Uffiziben mégis? Látja, már nem is tudom. - Én igen - mondta a nő. - A Pittiben. Úgy ölelkeztek ott, mint a szerelmesek. - Igaz - bólintott Rahl -, alaposan megropogtattuk egymást a viszontlátás örömében. Ott tudtam meg a Pitti csodái közt, hogy az édesapja elválásunk után nemsokára megnősült, az egyik csodaszép Elmer bárónőt vette el, s hogy van egy olyan gyönyörű kislányuk, amilyen még egy nincs a világon. S ebben igaza volt - mondta komolyan a professzor -, mint néhány nap múlva magam is meggyőződhettem róla. Mert, persze, el kellett utaznom az édesapjával a maguk Saint Roche-i paradicsomába, s meg kellett ismernem magát. „Ez itt Denise, ez meg itt Karl apa - mutatott be egymásnak bennünket az édesapja. - Érted, csitri? Hát szeressétek egymást!” És itt kezdődött a baj. - Miféle baj? - kérdezte a nő. - Az a baj, amely ma abban nyilatkozott meg, amikor menni akart, én azt mondtam: „Ha szabadna kérnem, még néhány percre!” Mert maga gyönyörű kislány volt már ötéves korában is. Annyira az, hogy bár három napot akartam csak ott tölteni maguknál, mégis több mint két hétig maradtam. Most már megmondhatom: csakis a maga kedvéért. - Az én kedvemért? - kérdezte csodálkozva a nő. - 154 -
- Igen - bólintott Rahl, s egy pillanatra a szívére tette a kezét, mert egy parányi szúrást érzett. - És ma már tudom, hisz sokat gondolkodtam ezen, hogy nincs ebben semmi különös. A tekintete fogott meg. Máig tisztán látom: a gyermekarcában olyan tekintete volt, mint egy érett nőnek. Csaknem olyan, mint a mai tekintet. - De Karl! - ámult a nő. A férfi ránézett. - Bántja? - kérdezte csöndesen. - Különös történet ez, de ha akarja, abbahagyhatom. A nő megrázta a fejét. - Ne! - nézett a szőnyegen egy figurát. - Mondja csak! - Szóval - folytatta a férfi -, én akkor egy gyönyörű gyermekarcban egy gyönyörű női tekintetet kaptam el, amelyet magamnak is legnagyobb csodálkozására, híven és kitartóan őrizgettem magamban. Sokszor kinevettem magam érte, s megvallom, sok „gyógyszert” használtam ellene, de mégis, amikor a következő nyáron megérkezett az édesapja meghívása, úgy rohantam, mintha házasodni mennék, s mondhatom, nagyon lassúnak találtam az akkori francia vasutakat. És minden évben lassúbbaknak. Persze, ma már megmondhatom magának, hogy akármilyen furcsán hangzik is, bizony, ez szerelem volt, egy növekvő kislányba, valami álombeli nőbe, aki ott lakott magában, de akkor nem tudtam volna ezt így megmondani, mert nem is sejtettem, hogy ilyesmi a valóságban is létezhetik. Így hát az érzelmeim ránőttek a környezetére, s úgy megszerettem magukat, hogy mikor ötvenkettő tavaszán (maga akkor tizenkét éves lehetett) értesítettek, hogy az édesanyja egy hajószerencsétlenség áldozata lett, gyászlepellel takartam le az akkori műtermemben a tükröt, s a nyáron gyászfátyolos kalapban jártam-keltem odalent maguknál. Az édesapja még külön meg is ölelt érte: „Micsoda barát vagy, Karl! Igazán páratlan!” Holott az egészet maga okozta. A nő elmosolyodott. - Tizenkét éves koromban. - Igen - felelt magától értetődően a professzor. - Hisz talán csak nem vagyok olyan rossz előadó, hogy az elmondottak után ne lehetne ezt megérteni? - Karl! - No látja! S még azt sem vetheti a szememre, hogy nem voltam kitartó. Még ötvenhét nyarán is lent jártam maguknál, pedig ennek csak nyolc esztendeje. - Annyi - bólintott a nő. - De öt nap múlva elszaladt. - Igaz - mondta a professzor. - De nem emlékszik a sürgönyre, amelyre mennem kellett? - Hogyne emlékezném! A professzor mosolygott. - Pedig álsürgöny volt - mondta, s egy kicsit még most is belepirult. - Egy nap kora reggel begyalogoltam Valvicube, és sürgönyöztem egy barátomnak, hogy tüstént adja fel nekem az Akadémia nevében ezt a táviratot: Kérjük, július huszonkilencedikén, délután négy órakor feltétlenül jelenjék meg rendkívüli ülésünkön. Az Akadémia tanári kara S valóban alig győztem csomagolni, hogy július huszonhetedikén délután négy órára itt legyek Bécsben, ahol persze nem volt semmiféle ülés. - Hanem? - Egyszerűen maga elől menekültem. Mert ahogy megpillantottam a hallból kijövet tizenhét évesen, csaknem kész nőként ragyogóan és csodálatosan, egyszerre tudtam, hogy én tizenkét esztendőn keresztül valóban lélekben magának éltem, és most halálosan szerelmes vagyok magába. - Istenem, miért nem szólt - sóhajtott a nő. - Akartam - mondta felvillant tekintettel. - Ott nyomban elhatároztam, hogy este megkérem az édesapját: „Nézd, Edward, nem akarom kerülgetni a dolgot, halálosan szerelmes vagyok a lányodba, kérlek, add hozzám feleségül!” Így akartam. - És? - Aztán meggondoltam. - Kár volt. Miért? - 155 -
- Egyrészt - mondta a férfi - nem tudtam, hogy maga hogyan fogadná a dolgot, s például nem nevetne-e ki. Végre is, negyvenöt éves voltam már, pontosan, mint az édesapja. Huszonnyolc év korkülönbség iszonyú sok. Aztán azt gondoltam, vajon nem jut-e valami olyasmi az édesapjának eszébe, hogy én a vagyonára spekulálok. Vagy: bárónő feleségre. Elfutotta a vér, s egy kicsit most is megütötte az asztalt. - Holott - mondta egy cseppet rekedten - ez akkor már mind megvolt itt, a nyaralóm azon a tavaszon lett kész Baden-Badenban (meg is akartam hívni az avatásra magukat), professzor voltam, nevem volt, s annyit kerestem, amennyit akartam. Eh! Bárónő-feleséget is kaphattam volna! Grófnőt is! Lehajtotta a fejét. - De végül is, nem ez volt a legdöntőbb. Hajnalra rájöttem, hogy nem biztos, hogy maga boldog lenne mellettem. A nő ránézett. - Ezt - kérdezte - honnét tudta ilyen biztosan? Hisz végre is nem beszélt velem. Egy szót sem szólt erről! - Igaz - mondta a férfi. - De valahogy tudtam. Talán az intuícióm súgta meg. Hát feladtam a sürgönyt, és harmadnap megérkezett az Akadémia sürgős hívása. És nem mondhatja, hogy nem álltam az elhatározásomat: azóta sem voltam odalent. - De igen - mondta a nő. - Apus temetésére lejött. - Az más - bólintott a férfi. - Az a látogatás a halott barátnak szólt, nem magának, aki talpig feketében ott lépdelt az ura oldalán. Én a menet végén kocogtam, és a temetésről egyenest az állomásra mentem, ha ugyan észrevette. Bár én még akkor is szerettem magát, sőt most is szeretem. Elmosolyodott. - Bár ez már csak amolyan öreges szerelem - mondta egy kis öngúnnyal -, de legalább érett. Jó, zamatos óbor, húszéves. S ugyan a teremtő Isten miféle nőjét szeretik egyfolytában húsz esztendeig? - Senkit - rázta a nő a fejét. - Ez biztos. - No látja - bólintott a férfi. - Ez is csak valami. És az eljegyzési értesítése meg a házassági kártyája nagyon szíven ütött, azt meg kell mondanom. Persze, kibírtam, az idősödő férfi a sziklaomlást is kibírja már. S ha ez a mostani rosszullétem, úgy látszik, csak a szokott cukorzavar volt is, és nem a végső megmarkoltatás, azért nagyon kérem, ha majd itt lesz, s én megérzem - s mosolygott mert megérzem, Denise, én futtatok magáért, rohanjon hozzám, ahogy csak lehet, mert én valóban a maga arcát akarom a szememben, a nagy álomba magammal vinni. És a szemeimet is maga fogja majd le, kedvesem. Tudja hogyan kell? A nő megrázta a fejét. - Hát jöjjön - mondta a férfi komolyan -, most megtanítom. Nem szabad érzékenykednie! Én szegény apámon tanultam ki a fogást. Azóta is itt van a kezemben. Megfogta a nő kezét, és széttárt hüvelyk- és mutatóujjával lenyomatta vele a kissé már petyhüdt szemhéját. - Így - mondta közben. - A végén egy kicsit hagyja rajta még, nehogy véletlen újra kinyíljék. Mert én akkor már, a maga kezén kívül, bizony isten, nem leszek kíváncsi semmire és senkire. A nő megrázkódott. - Hagyjuk! S közben azt gondolta: „Istenem, olyan érzésem van, mintha valami szép, öreg fóliánsokban lapozgatnék. Pedig azt tanulom, hogyan kell lezárni egy halott szemét.” A férfi felnézett. - És nézze - mondta lágyan -, még egy okom volt, hogy akkor ne szóljak magának. De csak sokkal később jöttem rá. - Kíváncsivá tesz - felelt a nő. A férfi legyintett. - Ne mondjon ilyet! Egyáltalában kíváncsi maga erre az egészre? - Hogyne! - felelt a nő. - Hisz, rólam van szó végül is. Nem? - Igaza van, mint mindig - bólintott a férfi. - Így hát megmondom ezt is. - Nos? - 156 -
- Arra jöttem rá, hogy maga nőben sokkal erősebb intellektus, mint én férfiban. Tudja, mikor értettem ezt meg? - Nem - felelt a nő. - És azt sem tudom, hogy igaza van-e? - Akkor - nézett rá biztos tekintettel a férfi -, mikor a nászútjuk után meglátogattak. Emlékszik? És feltétlenül igazam van, mert az uránál is pontosan ez a baj. És maga is tudja ezt. - Talán - vont vállat a nő. - Az ilyen dolgokra lassan rájön az ember. De ezt sohasem szabad élére állítani: Ebbe bele kell nyugodni, egyébként kész a baj. - Igen - mondta a professzor -, bár a baj mindenképpen kész lehet. Itthon az ura? - Nincs - rázta meg a nő a fejét. - Valahol Keleten vadászik. - Mikor ment el? - Várjon csak! - gondolkodott a nő. - Azt hiszem, a múlt év májusában vagy júniusában. Egyébként nincs két hete, hogy Teheránból hírt adott magáról, s azt ígérte, hogy március végén hazajön. A férfi megrázta a fejét. - Csodálatos, hogy mennyire igazam van. Ez a maguk ügye szinte iskolapélda. A gyengébb intellektus hősi pózokba menekül. Nagy vadakra les. - Gondolja? - kérdezte a nő. - Egész biztos, Denise! Az asszony arca elkomolyodott. - Megkérhetném valamire? - kérdezte. - Természetesen. - Szeretném, ha ezután Denise helyett Klárának szólítana. - Szívesen - bólintott a férfi. - De megkérdezhetem... - Hogyne! - vágott szavába a nő. - Először is, mert Klára a második nevem, és mindig is jobb szerettem a Denise-nél. Másodszor pedig, mert a Klára sokkal jobban hangzik magyarul, és én magyar asszony vagyok. - Az ura után - mondta a férfi. - Nemcsak őmiatta - tiltakozott az asszony. - A magam érzései miatt is. Én megszerettem a magyar népet, és nagyon jól érzem magam közöttük. Tudja, olyan szép, színes gondolkodásúak, nyíltak, becsületesek, és rengeteg bennük az erő. Meg olyan bátrak, és olyan szerencsétlenek. Én tudom az egész történelmüket, és látja, csaknem tökéletesen tudom a nyelvüket is. Pedig nehéz nyelv, de énrám, mint otthon mondják, szinte ragadt. Mosolygott. - Mondjak valamit? Én Budapesten jobban érzem magamat, mint Bécsben, pedig Pest csak most kezd nagyváros lenni. De Buda történelme, azt hiszem, messzebbre nyúlik vissza, mint Bécsé. És tudja mit? A nyáron fedeztem fel, hogy Révkoltán, az egyik birtokunkon, szinte jobban érzem magam, mint Saint Roche-ban, a szülőhelyemen. Mert Saint Roche-ban nagyon tisztelnek az emberek, de Révkoltán szeretnek. De még hogy! Saint Roche-ban diadalkapu vár és díszbeszéd, Révkoltán is van diadalkapu, de azontúl elém is szalad az emberek apraja-nagyja, s nem tartanak díszbeszédet, hanem azt mondja az öreg Szíjártó András bácsi, aki csak egy egyszerű parasztember a faluból s nem is a birtokról: „Hát megapadott egy kicsit abban a fene Bécsben az úrasszonykánk, hanem majd szerelünk mi itt rá hamarost egy kis pirosságot!” S olyan udvariasan csókolna kezet, ha hagynám, hogy nincs az a bécsi főúr, aki jobban csinálná. Csak én nem hagyom, s akkor aztán zavarban van, s azt mondja: „Engedje a kézcsókot, kis méltósága, hiszen örömmel teszem, s arcon csak nem csókolhatom!” S úgy elpirul ettől, mint a gyerek. Én meg ilyesmit mondok: „No, András bácsi, hogy a tisztelet is megmaradjon, s az igazság se szenvedjen csorbát, hát én megengedem magának, hogy érkezéskor, búcsúzáskor kezet csókoljon nekem, de akkor magának meg azt kell megengednie, hogy viszonzásul én meg arcon csókolhassam magát.” Ettől olyan megdöbbenten áll ő és mindenki ott, mintha villám vágott volna le közéjük. Végül az öreg azt mondja: „Ezt az én vén, paraszti képemet?” - „Azt!” - „Szentséges Úristen - kiált fel -, hogyan lehetne ez, hiszen ez a naptól fényes ég is leszakadna!” A férfi mosolygott. - Maga mindenkit meg tud hódítani, Klára. Személyt, tömeget. - Köszönöm - mondta a nő -, hogy Klárának szólított. - 157 -
- Kért rá, s én engedelmeskedtem. - Ilyen egyszerű az egész? - Természetesen. Valami eszébe jutott. - Árulja el - kérdezte -, találkozott már életében önmagánál erősebb intellektussal? - Hogyne - bólintott a nő. - A császárnéval, illetőleg: Erzsébet királynéval például. Csak ő jellemileg túlságosan egyszerű, sok mindenben és sokszor kell alkalmazkodnia, s éppen a rangjánál fogva alig élheti a saját életét. - És most legyen őszinte: férfival? - Azzal is - felélt a nő. - Az egyik a matematika tanára volt a Sorbonne-on, két éve halt meg. Abból olyan erő sugárzott, hogy szinte csupa kitűnő növendék került ki a keze alól. Ha nem lettem volna akkor már férjnél, a kedvéért beiratkoztam volna a Sorbonne-ra matematikusnak. De van még egy. - Ejha! - Igen. Azzal itt találkoztam magánál, talán egy órával ezelőtt. - Az a magyar festőnövendék? - Igen. - Ne mondja! Nagyon tehetséges valaki, sőt elhivatott. De azt hiszem, egy kicsit még műveletlen. Éppen azért féltem, hogy elkallódhatik. A nő megrázta a fejét. - Ne féltse! - mondta biztosan. - Az soha! Olyan féktelen erő! - Azt hiszi? - Tudom. - Honnét? - Megnéztem alaposan. - Azt láttam. - De azt nem, hogy nyomban meg is vívtunk egymással? - És? - Vesztettem - mondta meg őszintén a nő. - Pedig tetszem neki! Mégis... - Mi történt? - kérdezte kíváncsian a férfi. - Semmi - felelt a nő. - Egy apró provokáció. Bemutatkozáskor nem adtam neki kezet. Kíváncsi voltam, észreveszi-e? - És? - Nagyon is észrevette. Megpróbáltam kibékíteni, de egy tapodtat sem engedett: megmaradt önmagának. Végül is ő húzta meg köztünk a társadalmi határt, amelyet, ha így vonják meg, valóban nem lehet átlépni. Hacsak... - Nos? - Egymásba nem szeretnénk. A nő állta a férfi tekintetét, s úgy folytatta: - Akkor lehetnék a szeretője. Nem több. De, mondjuk, megérné, mert lehetne tőle egy nagyszerű gyermekem. Végre is itt volna az ideje, hogy egy vagy két gyermekem legyen. Ez minden. Elhiheti, hogy jól megnéztem, s mondok magának valamit. Én azt hiszem, hogy ennek az embernek a lelke mélyén, úgy igazán, nem kell senki más, csak önmaga és a művészete. - Ennyire önzőnek tartja? - kérdezte csodálkozva a férfi. - Nem - rázta a nő határozottan a fejét. - Ennyire hivatottnak. Ne féltse hát, ez nem kallódik el. Az lehet, hogy igazán boldog nem lesz soha. De nagy, az igen! Ha akarja, akár megesküszöm rá. Az órára tévedt a tekintete. Felszisszent: - Jaj, már fél kettő, sietnem kell. Otthon még azt hiszik, eltűntem! Sietett a várószoba felé, s Rahl utánament, hogy kiszolgálja. Levette a fogasról a nő bundáját, feladta rá, s akkor a gyönyörű aktra mutatott: - Tudja, ki ez? - kérdezte. A nő megnézte a képet s elmosolyodott. - Azt hiszem, én. Hogy festette? - Képzeletből. - 158 -
- Persze - mondta a nő. - Hisz sohasem láthatott meztelenül. Hátrább lépett, úgy nézte a képet. - De képzeletből: kitűnő! Csak... Belemutatott a képbe. - ...nekem nem lesz ilyen erős ez az izmom, ha behajtom a térdemet. - Itt? - mutatta és kérdezte a tanár. - Igen - bólintott a nő. - Egy kicsit vékonyabb a combom. Hirtelen felkapta a fejét, s érdeklődés sugárzott a tekintetéből. - Karl - kérdezte. - Ugye, magának van egy magánakadémiája is? - Hogyne! - bólintott a férfi. - Itt van a földszinten, illetve az egész földszint az. Érdekli? Megmutathatom. - Ne! - rázta a nő a fejét. - Majd máskor. Mikor kezdődik a tanítás? - Holnapután. Természetesen a legkitűnőbb tanárok végzik az oktatást, de az igazgatáson kívül magam is részt veszek a cselekvő munkában. - Mondja, mi szükséges ahhoz, hogy oda felvegyenek valakit? A tanár elmosolyodott. - Bizonyos fokú rajztudás, tehetség, rátermettség... - Akkor - kérdezte a nő - holnap úgy délfelé meglátogathatom? Addig összeszedem az öszszes rajzaimat és akvarelljeimet. Tudja, míg Apus keze alatt éltem, sokat rajzoltam és festegettem. A tanár meglepetten nézett a nőre. - Csak nem akarja magát felvétetni a magánakadémiámra? - De éppen azt szeretném - bólintott komolyan a nő. - Ha ugyan méltónak talál rá. - Klára! - mondta a professzor. - Amiatt a fiú miatt akarja? - Munkácsynak hívják - mondta a nő. - Munkácsy Mihálynak. Lehet vagy huszonkéthuszonhárom éves. - Az? - mosolygott a professzor. - Legfeljebb húsz. - Mindegy - mondta a nő. - Legfeljebb én leszek a legidősebb tanítványa. De azért megpróbálok újra megvívni vele. - Kivel? - Munkácsyval! Lehet, hogy újra legyőz. Majd meglátjuk. Felkacagott, és kilépett az ajtón.
XXIV Hat hét telt el, negyvenkét nap. Csupa tél és csupa munka. Miska oly szorgalmasan dolgozott, mint talán még soha. Nemcsak tanulnia kellett, hanem meg is kellett élnie, s Bécsben nem volt olyan olcsó az élet, még a Józsefvárosban sem, mint Pesten. Ha Pesten volt tíz forintja, úrnak érezte magát, de Bécsben tíz forint úgy elrepült a kezéből, mint a pille. Bécsben élt, de Pesten kereste a megélhetést. Nagy lecke volt, de megoldotta valahogy. Egy új képet már küldött haza a „Pesti tárlat”-ra, amely, bizony, csak a Diana-fürdő épületében volt, de nyomban megvették nyolcvan forintért, s Ligeti egy héttel ezelőtt már el is küldte a pénzt, s most ebből melegedtek. Megint volt szén, és barátságos arccal piroslott a kis vaskályha a szállásukon. Miska hálásan gondolt Ligetire, s meg is írta neki, hogy az édesapja sem gondoskodhatna róla jobban, mint Ligeti teszi. De meg is hálálja neki, ahogy módjában lesz. Most - már túl volt a délelőtti akadémiai munkán, s mert éppen kedd volt, Rahlhoz sem kellett mennie - egy új képen dolgozott, Tudósjelölt volt a címe, s Engel szolgáltatta hozzá a modellt, de most bent volt az egyetemen. Ezt a képet is hazaszánta, mert a nyolcvan forint bizony erősen fogyott, akármennyire fogta is. Úgy gondolta, legalább kétszáz forintot kér érte, amint mai levelében Than tanácsolta neki, mert így, ha a vevő alkuszik is, százötvenet bizonyosan lehet kapni érte. „Ez a Móric - gondolta Miska -, ez legalább hét hájjal van kikenve! De legyek a fagyban pintyőke, ha nem neki van igaza!” Írt is neki tegnapelőtt, hogy legközelebbi képét - jó kép lesz már nem adja kétszáz forinton alul. - 159 -
Így élt az otthoniak szeretetéből és lelkes támogatásából, a Kamon-beli fiúk is elég szaporán írtak neki, hol Szana, hol Ábrányi, hol Áldor, hol Kazár, ezeknek is buzgón válaszolgatott, hisz jó volt otthon lenni köztük, félórára vagy egy órára, amíg a levélírás tartott. Egyvalakinek hiába írt: Évának. Mi történhetett? Ötnegyed évig a legszebben éltek, soha még csak egy szálka sem szorult közéjük, most meg oly konokul hallgat, mintha meghalt volna. Csak nem amiatt haragudott meg rá, mert újév hajnalán nem keltette fel? De már az első levelében mindent megmagyarázott neki, s azóta ragaszkodása és szeretete jeléül újabb két levelet küldött neki, beszámolva minden percéről, s íme, hallgatás a válasz. Dühös volt, s joggal. Azért az ötnegyed évért, ahogy ő ennek a lánynak odaadta az életét, ahogy szerette, s ahogy egész valójával mellette állt, még akkor sem érdemelne ilyesmit, ha valami halálos vétket követett volna el ellene. De nem követett el semmit. Vagy talán olyanfajta, aki nem tud férfi nélkül élni, s van valaki? De ezt is meg lehet írni! Sőt, meg is kell, hogy a másik, aki volt, és őszintén és szeretettel volt, ne építgessen magában légvárakat. Hiszen úgy tervezték, hogy ő a szabadságát megint Évánál tölti Pesten, sőt legjobban a lány akarta ezt, még a szobáját sem volt hajlandó kiadni, hanem meg akarta tartani magának, míg ő haza nem érkezik. Az is lehetetlen, hogy a lány ne kapta volna meg a leveleit, mikor Ligeti, Than s a többi barátja mind megkapta két napon belül, s ugyanennyi időn belül ő is megkapta a válaszukat. Mi van hát? Persze megtehette volna, hogy megkéri valamelyik barátját, hogy nézzen el az Üllői útra, s írja meg neki, mi történt Éva körül, de ettől a büszkesége tartotta vissza. Mit? Hogy ő másodkézből szerezzen tudomást Szenczy Éváról, a körülményeiről és az elhatározásairól? Ő, aki azon a portán úgy élt, mint egy kán, hogy még a szeme moccanását is lesték? No, ebből nem eszik Szenczy Éva, még ha azóta oltári Máriává avatták, akkor sem! Horkanva ült az asztalhoz, s levelet írt. A negyediket. Ezt írta: Kedves Szenczy Éva! Én már három levelet írtam Neked, egyikre sem írtál választ. Ezt a negyediket csak azért írom, hogy tudd: ha erre sem válaszolsz, én úgy kitéplek magamból, mint valami gazt, s úgy elfelejtlek, hogy akár keresztülbukhatsz rajtam, akkor sem ismerlek meg. Mihály Kurta és kemény kis levél volt, de mást nem is akart írni. És semmi „Miska” hanem „Mihály”. Ez az ő neve! Miskának csak az hívhatja, akinek megengedi. Szenczy Évának nem engedi meg. Vagyis, ébredt rá, tulajdonképpen el sem kellene küldenie a levelet, mert ő magában már elintézte ezt az ügyet. Kitépte magából és elhajította a lányt. De aztán úgy határozott, hogy mégis elküldi a levelet. El! - Miért? Hogy amaz is tudjon róla. Ő mondja ki a döntő szót. Ne őróla döntsenek! Őróla! Egy nő! Felöltözött, kivágtatott a hidegbe, elfutott a főpostáig, ott adta fel. Hadd menjen! Aztán jött hazafelé. Már nem vágtatott. Ballagott. Gondolkodott. Most aztán már nincs nyári otthona. Pedig milyen szépen elképzelte. A meghosszabbított sezlon Az ágy. A nő. Az udvar. A kert, az öntözővel, amelyet ő csinált. Éva képe. Csillagvirág képe. Nos? Eh! Máglyára rakta, alája gyújtott, elégette az egészet. Hová megy hát a nyárra? Ezen tűnődött, aztán egyszerre megvolt: Thannál tölt egy-két napot, aztán megy Marcushoz heverni Gyulára. Jókat eszik, jókat fürdik, minden jó lesz. Hadd lám: szeptember? Akkor érnek azok a jó, színes, leves körték, olyan ízük van, mint a pálinkának, az ám a jó! Nem a dohos szoba, ágy, női combok, ölelkezés, izzadság, mindig csak az! Egyre az! De torkig van vele! De elég volt! Micsoda? - 160 -
Körtét eszik körtével, s hagyja, hogy a hóna alá csurranjon a leve. S kettős füttyszóval lépegetett hazafelé. Hogy tudott fütyülni! A háziasszonyának mindig könnybe lábadt tőle a szeme. Ach, kolossal! Sie sind ein Meisterpfeiffer! Mesterfüttyös! Füttyművész! S nagyot nevetett, hogy csengett tőle az utca. - Haha! De talán mégsem jutott volna oly hamar eddig a vidám nevetésig, ha egyedül van. A negyedik levél helyett talán azt határozta volna, hogy egy vasárnap leruccan Pestre (bár kevés volt a pénze), s maga néz körül az Üllői úti portán, hogy megfejtse ezt a semmiképp nem érthető hallgatást, igazságot tegyen. De nem volt egyedül. A bárónő, akivel a Rahlnál való bemutatkozáskor találkozott, valóban megtette, amit a professzornak ígért: beiratkozott az Akadémiára. Jól rajzolt, senki semmi kifogásolnivalót nem találhatott rajta. A professzor is, a nő is titoktartást kért tőle a bárónőségre vonatkozólag, s az asszony úgy ült - lehetőleg mindig Miska közelében - a többi növendék között, mint Swenson kisasszony, egy svéd gyáros leánya. Sima eleganciával öltözködött (az előírásos fehér köpeny ezt is eltakarta), napszínű, szőke haját egyszerű koszorúban hordta; senki sem gyanakodott tehát, hogy egy bárónő, sőt „báróné” ül köztük. Mindenki úgy vette, hogy egy gazdag svéd leány. Mindenki udvarolni akart hát neki, hanem ez nehezen ment. Kedvesen fogadta ugyan az üdvözléseket, mosolygott, s mert az Akadémián ez volt az általános bohém szokás, kedvesen tegeződött is a társaival, de kezet például senkinek sem adott, s ha kérdezték, nyíltan felelt, hogy náluk ez nem szokás. Mondhatott, amit akart, a növendékek közül egy sem járt északon. Csak Miskával tett kivételt, aki pedig az első időben a legtartózkodóbban viselkedett. Rahlnál az volt a szokás, hogy mindenki társat választott magának, akivel aztán versenyben dolgozott (jó szokás volt, egyik növendék mindig felül akarta múlni a társát, tehát igyekezett haladni), s a nő, mindjárt az első napon Miskát választotta. - Nekem jó lesz ez a bozontos magyar - mondta németül. S mindenki mosolygott, hogy no, ez lesz aztán a móka, csak Miska nem. Annyira nem, hogy az első munkaóra után kivitte a nőt a társai közül, s megkérdezte tőle magyarul: - Mókázni akar velem, bárónő? - Egyáltalában nem - felelt az asszony halkan, s ugyancsak magyarul. - Én komolyan magát választottam társnak, hiszen bizonyos értelemben földik is vagyunk. Itt senki sem beszél magyarul, csak maga meg én. - Ez igaz. - És nagyon kérem, ne szólítson ezután bárónőnek, még így egymás között sem. Hívjon csak Swenson kisasszonynak, mint a többiek. Megteszi? - Kérem - hajolt meg Miska. - Hisz meg is ígértem. - Köszönöm. S mosolyogva odábbment. De a külön beszélgetést mégis mindenki látta, s úgy irigyelték Miskát, mint aki aranyat lelt. - Bitang szerencséje van ennek a magyarnak! - Hát szép fiú, nem lehet mondani. - Csak olyan barátságtalan, mintha folyton epét rágna. - És látnátok, milyen izgága! - mondta Jettel, aki együtt járt vele az Akadémiára is. - Mindjárt az első nap összekapott Horn professzorral. De azért derék gyerek, én mondom nektek. Szegény gyerek, de azért mindig megfelezi az ennivalóját Ribárral, aki valahonnét Felső-Ausztriából való és még szegényebb. Néhány nap múlva, ahogy a tegeződés általános lett, s a bárónő után mindenki úgy kiabált: „Te Swenson!” Miska volt az egyedüli, aki a néhány magyar mondatban, amelyet váltottak, még mindig önözte. Egy nap, tanítás után, a nő úgy intézte, hogy Miskával utoljára maradjon. A gyönyörű bunda ott lógott a terem fogasán, nem messze a szűrtől, Miska hát leakasztotta a bundát, s odalépett a nő elé. - Parancsoljon! - 161 -
A nő belebújt, aztán Miska felé fordult. - Meg sem köszönöm! - mondta durcásan. Miska elmosolyodott. - Ez csak akkor volna sértés - mondta -, ha egyenrangúak volnánk. A neveletlenségeket meg, már a múltkor is mondtam, megszoktam már. A nő valahogyan megkeményedett előtte, és a szeme felvillant. - Mit mondtál? - Amit mondtam. A nő nézte. - És egyáltalában, miért nem tegezel te engemet, mint a többi növendék? - Mert hogy tegeződhetnék én egy bárónővel? Hogy történt, hogy nem, a nő megütötte. Maga is megrémült, mert azt mondta: - Bocsánat! De Miska akkorra már elmarkolta a két csuklóját. - Te Swenson! - mondta neki a mély hangján. - Én most téged egy mozdulattal úgy törhetnélek össze, mint egy porcelán figurát. De te tudsz magyarul, s bizonyára ismered a szokásainkat is. Hát azt mondom neked: ahova pacsi, oda puszi is! Érted? A nő egy darabig nézte, azután azt mondta neki: - Értem. Hajtsd le a fejed, mert így nem érlek fel a számmal! De Miska inkább átkarolta a nőt, s felemelte az arcáig. - Tessék! - mondta. A nő előbb a bal arcát csókolta meg, aztán a jobbat. Holott csak a balt ütötte meg. Miska letette: - Köszönöm - mondta. - Szent a béke. Mától én is tegezlek, Swenson. Gyerünk! Kimentek, kint egy gyönyörű szán várt a nőre, a bakon libériás kocsissal, elöl két remek, fekete lóval. A kocsis köszönt, a nő beszállt, Miska betakargatta. - Szervusz, Swenson! - búcsúzott. - Meg ne fagyj hazáig! A nő csaknem elnevette magát. - Jaj, de buta vagy, Miska! - mondta kicsillanó foggal. Miska megrázta a fejét. - Nem én! - felelt komolyan. - Tudom, mire gondolsz, de több vagy te annál, s nem alázatból mondom! A nő megértette, s fátyolos lett a szeme. - Lehet, hogy igazad van - mormogta. A szán indult, a nő visszakiáltott: - Szervusz, Munkácsy! Milyen okos vagy! Miska ott állt, míg csak a szánt el nem nyelte a kanyarodó. De ettől kezdve valahogy összetartoztak, s minden diákcsínyt elkövettek egymással, amit csak ki tudtak találni. Egy nap, mikor Miska sietve menni akart, nem tudta felvenni a szűrét, mert be volt varrva lent mindkét ujja. Minden növendék a könnyezésig kacagott rajta, Miska meg a lányhoz fordult. - Ezt senki más nem tehette, Swenson, csak te, mert az otthoni mókákat csak te ismered! - Haragszol? - Dehogy! - nevetett Miska. - Csak baj van! Otthon feledtem a késemet, neked kell a varrást felfejtened. - No, add ide! - mondta a nő. Leültek egymás mellé, térdükre vették a szűrt, s a divatos karmantyúból előkerült kisollóval a lány engedelmesen felfejtette a varrást. A növendékek, persze, látták. - Az istenit ennek a vad magyarnak - súgta Jettel a társának -, ne egyem egy hétig, ha ez a vad magyar már nem fogja ezt a svédet! - Nemcsak hogy fogja - felelt a szomszéd -, hanem már a svéd is hajlik! Úgy dolgozik ott Miska mellett, akár egy feleség. S ez igaz lehetett, mert a nő elfeledkezett magáról, s nagyon meghittek voltak a mozdulatai. Szinte otthonosak, mintha az urának varrna meg valamit. De Jettel leintette a pajtását. - Bolond vagy? - mondta. - Azt hiszed, hogy ez az elkényeztetett svéd lány csak egy gombot is felvarrt odahaza valakinek? A nő végre kész lett, felállt. - Tessék - nyújtotta Miskának a szűrt. - Fel is adjam talán? - 162 -
- Azt nem - mondta Miska. - Majd én a te bundádat. Fel is adta, de mindketten érezték, hogy Miska keze egy pillanattal tovább időzik a nő vállán, mint okvetlenül szükséges lett volna. De egyikük sem szólt semmit erről, csak egy pillanattal később szólalt meg Miska. - Azért - dörmögte ~- visszakapod. - Mit? - A mókát. - Majd meglátjuk! Figyellek, ne félj! Miska egy pillantást vetett a várakozó csoportra és azt mondta: - Figyelnek a többiek is! - Kik? - kapta fel a nő a fejét. - A kollégák minket. A nő vállat vont. - Ne törődj velük! Kimentek. A szán ott várakozott, a nő bebújt a prémek közé és nevetett. - Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő mókád? Mert az enyém már készen van. A nő lehúzta kezéről a prémkesztyűt, s úgy nyújtott kezet Miskának. Súgta: - Csókolj kezet. S hangosan: - Szervusz, Munkácsy! - Szervusz, Swenson! - mondta vidáman Miska, s kezet csókolt. Szépen, melegen, még meg is lehelve. - Hogy meg ne fagyjék a kezed! - Köszönöm - nevetett a nő. - Megőrzöm hazáig! Legalább hatan-heten látták a növendékek közül, akik még kapuk alá, sarkok mögé bújva ott ólálkodtak, s majd az álluk esett le. - No nézd a svédet! Nekünk még csak kezet sem ad, a magyarral meg már a kézcsóknál tartanak! - Hacsak már nem tovább! - Nono! - Eh, mit lehet tudni? Ki ismeri ki a nőket? - Ez mégis túlzás! - Swenson tisztességes leány. Tűzbe teszem érte a kezemet. - Csak meg ne égesd! Miska nem is vette észre, nem is hallotta őket. Ott állott az előbbi helyén, s azon törte a fejét, mi legyen a móka. Egyszerre, egy pillanat alatt eszébe jutott: Visszafordult, bement a nagy műterembe, ahol az előbb dolgoztak, s még minden láng égett, benyúlt a nő asztalfiókjába, s magához vette azt a finom, hosszúkás bőrtokot, amelyben Swenson a rajzceruzáit tartotta, aztán rohant haza. A házigazdája pipás ember volt, szép karcsú pipaszárai voltak, csontszopókával. Volt belőlük egy egész regiment használatlan darab, valahonnét Boszniából küldték neki őket, a pipákkal együtt. Miska bement a háziasszonyához, elmondta a tervét, megcsinálta, amit kieszelt, s mosolyogva ment a saját szobájába. - De jó kedved van! - fogadta Engel. - Nem csoda - felelt Miska. - Olyan idő van odakint, mint a mese. Egy farkas kergetett egész hazáig, itt aztán beugrottam előle a kapu alá. - Bolond! - nevetett Engel. - Soha életemben nem láttam nálad hullámzóbb kedélyű embert. Egyszer olyan vagy, hogy reggeltől estig alig lehet egy szavadat venni, máskor reggeltől estig ömlik belőled a tréfa. - Bánt az téged, ha boldog vagyok? - kérdezte tréfásan Miska. Engel felült, s megnézte Miskát. Egy kis meglepetés és melegség volt a tekintetében. - Boldog vagy? - kérdezte. - Az más. - Miért?
- 163 -
- Istenem - mondta Engel -, a boldogság a mi korunkban csak nő lehet. Nem? Legyen hát a boldogságod olyan hosszú, mint az elképzelhető leghosszabb gondolat, s olyan fényes és zavartalan, mint a gazdag emberek partjai. Miska egészen meghatódott tőle. - De ünnepies vagy! - Nem - rázta Engel a fejét -, s azt hiszem, még csak eredeti sem. Valami görög tárgyú regényből veszem az egészet, vagy legalábbis a zamatát a mondatomnak. Miska megrázta a fejét. - Tudod, mi a te legnagyobb bajod, Gyula? - kérdezte. - Nos? - Hogy sohasem bízol egészen magadban. Engel lehunyta a szemét, úgy bólintott. - Igen - mondta -, mi gyakran vagyunk így. Azért kell annyit tanulnunk, hogy legalább a szintéziseinkről elhiggyük, hogy eredetiek. - Miért használsz te általában többes számot? Engel nyugodtan nézett Miskára. - Mert mindig a zsidóságra gondolok, amelybe tartozom. - Ostobaság! - dühödött meg Miska. - Én is a magyarságba tartozom, mégsem emlegetem folyton. - Jaj - mosolygott fanyarul Engel -, ez egészen más. A magyarság a befogadó faj, s mi csak amolyan befogadottak vagyunk. - Nem igaz! - replikázott Miska. - Neked épp úgy Budapest a fővárosod, mint nekem! Ugyanúgy megdobog a szíved a szóra, ha valaki azt mondja: „negyvennyolc”, vagy azt mondja „Alföld”, vagy azt mondja: „Mi, magyarok”. Te is éppúgy vágyódol haza, mint én. Talán még jobban, mert én például e pillanatban egy cseppet sem vágyódom. Hol hát a baj? - Ott, barátom - mondta Engel -, hogy tőled ez természetes, nekem meg csak az hiszi el, aki ismer. Ajánlok egy próbát. Állj ki otthon a Hatvani utca sarkára egy barátoddal, s kezdj el neki szitkozódni, hogy így-úgy, ez a rongy Pest, még tisztességes művészecsetet sem lehet benne venni, se festéket, nem lesz ebből soha nagyváros, ott süllyedjen el, ahol van. Fogadok, a kutya sem ugat meg érte, legfeljebb még tódítják, amit mondasz. De tegyem meg ugyanezt én! Tudod, mi lesz belőle...? Ezen s ilyesmiken vitatkoztak jó éjfélig. (Engellel alig is lehetett másról vitatkozni, de mert Miska sem volt teljes értékű társ, mert a témán minduntalan lelkébe sütött a lánnyal való móka, és nem tudott kellőképpen a mondottakra figyelni.) Másnap csak Akadémia volt, Rahlhoz nem kellett menni, délután a Tudósjelölt-ön dolgozott, hanem harmadnap aztán olyan korán ott volt Rahlnál, hogy éppen akkor nyitották a műtermet. Beosont, betette Swenson fiókjába az elemelt ceruzatokot, aztán kisurrant, s csak akkor jött vissza, mikor már nyüzsgött a terem a növendékektől. Levetkezett, általános, üdvözlést kiáltott, aztán leült a lány mellé, s neki külön köszönt. - Szervusz, Swenson! - Szervusz, Munkácsy! No, mi a móka? Miska keserves arcot vágott. - No nézd csak! - mondta hangosan. - Egyszerűen elfeledkeztem róla. Majd holnapután! Rendben van? Figyelték őket. A nő megdöbbenve nézett rá. - Megfeledkeztél rólam? Akkora hangsúly volt ezen a rólam-on, hogy Miska alig tudta tartani magát. - Dehogy rólad - mondta. - Csak a mókáról. Annyi rengeteg dolgom volt. Tudod, nem élek könnyen, mindent meg kell ragadnom, amiből csak egy-két forintnyi pénz fakad is… - Rendben van - vágott közbe a nő. - Elengedem a szegényi romantikát. Miska maga sem tudta, hogy eshetett, beledühödött a dologba. - Ez nem szegényi romantika - vágta oda keményen. – Hanem részemről szegényi valóság. Elhiszem, hogy nem tudja megérteni, de legalább ne fölényeskedjék miatta. Gondolom, ennyit elvárhatok! - 164 -
A nő úgy megdöbbent ettől a váratlan gorombaság halmazattól, hogy csaknem lerogyott. Arról elfeledkezett, hogy ő kezdte, mert olyan élő fölénnyel köpte oda az utolsó mondatát a szegényi romantikáról, mint egy rossz fullánkot. Valóban sértésből csinálta, hogy a másik így megfeledkezett róla. - Miska! - mondta ijedten. De Miska visszamordult. - Hagyjon nekem békét! Az én nevem nem Miska, hanem Mihály! Munkácsy Mihály! Idővel majd megtanulja! Lezökkent a rajzállványa elé, s elővette a ceruzáit, hogy kihegyezze őket. A mókára nem is gondolt, mérgében tökéletesen megfeledkezett róla. Az istenit az ilyen kényes nőnek - gondolta magában. - Megkapom s úgy vágom a falhoz, hogy az Isten se kaparja le róla! Ilyen volt. Ilyen érzékeny, s egy pillanat alatt ilyen vad. A többiek egy szót sem értettek az egészből, de a hang éléből s Miska tekintetéből nem volt nehéz kitalálni, hogy itt valami komoly összeugrás történt. Mi játszódhatott le ezek között? A nő is ült már, onnét duzzogott. - Igazán sajnálom, hogy magát választottam szorgalmi-társul. Miska oda se nézett. - Ne sajnálja! Válasszon másvalakit! - És akkor maga? - Én nem igénylek társat magamnak. Nagyon jól megvagyok egyedül is! A jövőben is megleszek! A nő is dühös volt, de félt, hogyha folytatja a párharcot, olyan gorombaságokat vág még a fejéhez ez a vadember, hogy sírva fakad, és kifut a teremből. Elővette hát a finom ceruzafaragóját mert mindene különleges volt és finom, mintha csak minden dolgával a különállóságát akarta volna hangsúlyozni -, fogta a ceruzatartó tokot, nagy lendülettel rántotta meg rajta a szíjzárat, amivel csak azt érte el, hogy hat különleges pipaszár hullott eléje az asztalra, hat csontszopókával. A teremben olyan hahota támadt, hogy a falak is beleremegtek, s a fiúk mindenfelől kiabáltak: - Pipaszár! - Hat pipaszár! - Megkapta! - Bravó, Munkácsy! - A Swenson titokban pipázik! - Dohányt mért nem hoztok neki? - Meg csiholót vagy gyufát? - Ki hitte volna? A nőn olyan öröm futott át, hogy csaknem megfojtotta. S most egy villanás alatt rájött, hogy ő az előbb valóban megsértette a fiút. Az is csak most vette észre magát, s egyszerre együtt hahotázott a többivel. A nő boldogan ugrott eléje, s mindkét kezével belekapott a fiú loboncába. - Mit csináljak én most veled? - kérdezte ragyogva. - Taposs el! - mondta Miska. - Vagy válassz más szorgalmitársat magadnak! Az előbb nagyon benne voltál! - Ó, te! - rázta a nő a fiú fejét. - Legszívesebben megcsókolnálak! - Csak azt ne! - tárta szét a kezét Miska. - Egyrészt egy kicsit sokan vagyunk hozzá, másrészt ma még nem mosakodtam! - Micsoda? - Szó szerint, ahogy mondom. A környékünkön valahol megrepedt a főcső, s most nincs egyetlen csepp víz sem az egész utcában. Ma ott mindenki hóval mosakodott. - Te is? - kérdezte a nő. - Bár biztosan tréfa az egész. - Becsületemre, az Akadémián mosakodtam. Meg most a szemed fényében. - Csirkefogó! - mondta a nő. - Hogy tudod szédíteni az embert! De várj csak, az én mókám még hátra van! Akkor belépett Rahl, csend lett, s elkezdődött a tanítás. A professzor különféle figurákat osztott szét a növendékei között, s azt mondta:
- 165 -
- Most egy fontos próbához érkeztünk, amelynek a mai nap az első állomása. Előre megmondhatom, hogy a második hétfőn következik. Arra kérem önöket, hogy a kiosztott figurákat mindenki a legnagyobb figyelemmel, odaadással és a legjobb tudása szerint rajzolja le! Miskának megütötte a fülét valami Rahl hangjában, egy emléket idézett fel benne. Hogy is volt az, mikor Szamossy annak idején ugyancsak egy munkát tett eléje, aztán később újra lerajzoltatta vele, emlékezetből? Lehet, hogy itt is ilyesmi készül? Hiszen Szamossy is Rahl tanítvány volt. Mikor tehát Rahl, aki hátul kezdte az osztogatást, Miskához ért, az felállt, s nyelvet jobban nem törtek kerékbe, mint ő most a németet, azt mondta neki: - Kérem, én Swenson kisasszony kezét szeretném lerajzolni, professzor úr! Rahl, aki inkább kitalálta, mint megértette Miska kérését, egy kedves gesztust csinált a nő felé. - Ha a kisasszony megengedi, nekem nincs kifogásom ellene. - Én nagyon szívesen megengedem, professzor úr - mondta a nő, s egy kis pír támadt az arcán. - Jó, jó - jutott Rahl eszébe -, de akkor mit fog csinálni ma? - Sajnos - felelt a nő mosolyogva -, én úgysem tudnék rajzolni ma, mert valami csoda folytán az összes ceruzáim pipaszárakká változtak. S mutatta az asztalán a hat különleges boszniai pipaszárat. A kacagás, persze, megint kitört, Rahl tudakozódni kezdett, el kellett hát neki mesélni a pipaszárak történetét. Mikor meghallotta, maga is a hahotázók közé állt s tréfásan fenyegette meg a nőt. - Nono, vigyázzon, Swenson kisasszony! Ne kössön ki ezzel a fiúval, mert alul marad! - Majd résen leszek, professzor úr! - Legyen is! - mondta Rahl. - Most mára csak a ceruzáit varázsolta el ez a fránya legény, de mi lesz, ha holnapra a ceruzák tulajdonosát is elvarázsolja? A lány nyomban válaszolt, de franciára fordította a szót. - Az lenne életem legszebb ajándéka, Karl! Ugye nem haragszik? - Én - válaszolt Rahl ugyancsak franciául -, magára? Akkor az életemmel kellene haragot tartanom, leánykám! Aztán hirtelen véget vetett a külön beszélgetésnek, s vezényelt: - Nos, uraim, munkára! Dolgozni kezdtek. Miska egy díszpárnát hozott, amelynek bordó plüssből volt a hátulja, letette az asztalára, aztán tréfásan meghajolt a nő felé: - Szabad a kezét, kisasszony? A nő egy szép mozdulattal nyújtotta. - Boldogan, uram! S közben magában azt suttogta: - Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia. A rómaiak régi házasságkötési igéit. Miska, persze nem hallott ebből semmit, de őbenne is valami hasonlóan szép virág nyiladozhatott, mert ahogy letette a párnára a kezet, a kisujján egy kedves kis gyűrű volt, gyönggyel a kelyhében, valami igazítás ürügye alatt föléje hajolt, megcsókolta, s szinte áhítattal súgta: - Milyen gyönyörű a kezed, Swenson! S a nő: - Milyen drága fiú is tudsz lenni, Munkácsy! Mindketten elhallgattak, mert mindketten érezték, hogy ez itt valami határ, amit nem szabad most áthágniok. És tudták, hogy a fiúk, akármilyen szorgosan dolgozzanak is, hátulról azért figyelik őket. Miska hát elhelyezkedett és munkához látott. Voltak napjai, hogy egyáltalán nem ment a rajz, nem szeretett rajzolni - s oly naiv vonalakat húzott, hogy maga is elcsodálkozott rajtuk. De ez a mai nem ilyen napja volt. Most érezte, hogy alkotásnak kell kikerülnie a keze alól. Alkotásnak, amelyben ez a kéz nemcsak rajz lesz, hanem örök széppé magasztosítja, melyből már nem lehet elvenni, s amelyhez már nem lehet hozzátenni semmit. Az örök női kéz! A Swenson keze! - 166 -
Ezé a kedves Swensoné! Ceruzával a kezében hosszú pillanatokig meredt a kezére, bámulta, felitta, egész gyönyörű lényében magába szívta, mint az igézetet, aztán lehunyta a szemét, megnézte belül magában, amint ott ragyogott kitörölhetetlenül, majd megint felnézett s úgy vetette magát a munkára, mintha vízbe vetné magát. Sebes, biztos mozdulatokkal meghúzta a párna körvonalait, aztán valamivel a csuklón túl elkapta a kéz ívelésbe kezdő, finom vonalát, s egy vad iramú, szinte szüntelen mozdulattal úgy dobta néhány szemvillanás alatt a hallatlanul finom és egyéni kéz gyönyörű körvonalait, hogy a nő szeme a szó szoros értelmében belekáprázott. Ő aprólékos, pepecselő munkát várt, mint ahogy a többiek csinálták, s mint ahogy az apját is látta rajzolni, s ahogy ő maga is tette volna, s most úgy érezte magát, mintha egy végtelent dördülő, gyönyörű villámba nézett volna közvetlen közelből bele. Felnyögött: - Jaj, Miska! Vigyázz! Miska rápillantott, s látta a nő arcán az elbámulást és az aggodalmat, ahogy izgult érte, hogy a rajz jó legyen. Mert sok virtuózan rajzoló fiú volt itt Rahl akadémiáján, akik sokszor csúfolták Miskát nehézkesen készülő, közömbös rajzai miatt. Miska is tudta ezt, de most önmaga felett szárnyalt, szinte nem is az előtte fekvő, hanem a bensejébe igézett képre nézett, s az úgy ragyogott ott, mint egy jelenés. Aztán a lányhoz fordult, s úgy súgta, szinte ittasan: - Ne félj, Swenson; gyönyörű lesz! Hiszen a Te kezed! Aztán a kidolgozáshoz fogott. Sebesen dolgozott, de csupa lágy finomság került ki a keze alól. A lány kézfejének egy kissé mindig feszült íve oly páratlan szépséggel bomlott ki, s lett pillanatról pillanatra tökéletesebbé, olyan ujjongásszerűen futott át a karcsú csuklóba, mintha valami Teremtés játszódott volna le a nő szeme előtt. Az ujjak karcsú ívei, drága párnái következtek, a körmök tükröző játéka, a kisujjon az aranyba foglalt kis tiszta gyöngy szinte meleg és misztikus ragyogása, a pihenő hüvelykujj kimondhatatlan gyengédsége és mégis érződő ereje, az egész látványnak utánozhatatlan összehangolása, és készen volt a mű. Legalább tíz perc hiányzott még az óra végéből. - Szeretnék még tovább foglalkozni vele - mondta Miska csöndes vágyakozással -, de nincs mit. Készen vagyok. Gyere, nézd meg! A nő odament, egy pillantást vetett a kézre, aztán nem tudta róla levenni a szemét. - Jézus Krisztusom! - tört ki belőle a csodálat. - Ez az én kezem? Ez a gyönyörűség? Ilyet csak az égben gondolhatnak el! Mit csináltál, te gyerek? Nem is tudod! - Hogyne tudnám! - felelt Miska. - Művet, amit akartam! Művészetet! Aztán hozzátette: - Neked. - Nekem? S ez csaknem sikoly volt. - Hát kinek másnak? - Rahlnak - mondta a nő. - Azt hittem, neki. Miska ránézett. - Minek? Van valami közöd hozzá? - Vagy... magadnak. - Várj! - mondta Miska - e kérdésre nem feleltél. - Tudom - bólintott a nő. - Akkor rendben van - mondta Miska. - Azt hittem, csak úgy felületeskedel, mint a nők általában. - Olyan rossz véleményed van a nőkről? - kérdezte a nő. Miska fogta a ceruzáját, s jó vastagon odaírta az imént rajzolt kép alá: Swensonnak, kolléganőmnek, emlékül Munkácsy S csak aztán felelt: - Nincs semmiféle véleményem sem róluk. A nők: nők. A férfiak: férfiak. Ennyi az egész. - 167 -
A nő elnézte, s azt gondolta: „Egy villanás alatt olyan kemény tud lenni, mint a szikla. Nem mernék vele élni.” Hangosan azt mondta: - Te most tudatosan vagy velem ilyen kurta? Miska felnézett. Közömbös volt a tekintete, az előbbi izzás teljesen eltűnt belőle. - Kurta vagyok? - Igen - mondta a nő. - Sőt azt is tudom, miért. - Legalább egyikünk tudja. - Csacsi! - mondta a nő. - Mind a ketten tudjuk. - Ha úgy gondolod, biztosan úgy is van. - Hát akkor ide hallgass: semmi közöm hozzá, és felesleges volt olyan súlyos betűkkel nekem dedikálnod, úgysem adtam volna oda neki. Miska ránézett és felnevetett. - Te, Swenson, te még valami féltékenységi fogcsikorgatást varrsz a nyakamba! Ne képzelj bolondokat. Én nagyon jól tudom a helyemet, és ezt te is tudod. A féltékenységhez szerelem kell, s én nem vagyok szerelmes beléd. Ezt tisztázzuk, mert eltévedünk! A nő nagyot pillantott, aztán lehunyta a szemét. - Köszönöm a tisztázást - mondta fojtottan. - Bár szükségtelen volt. Én sem vagyok beléd szerelmes. - Így hát akkor rendben vagyunk - mondta Miska. - Rendben - mondta a nő. Mosolyogva fordult Miska felé, s nyújtotta a kezét. - Legyünk tehát barátok. Miska elfogadta a kezet, megrázta. - Legyünk! - mondta. - Bár tudtommal eddig is azok voltunk. Vagy ebben is tévedek? - Dehogy! - rázta meg a fejét a nő. - Semmiben sem tévedsz. Csak most már mégis legyen a tied a kép. - Az enyém? - vágott ámuló képet Miska. - Minek? - Hogy néha megnézd! - mondta a nő megremegő torokkal. - Mert akármilyen nagy legény vagy is most, mindenre megesküszöm, hogy azért néha megnézed. Nem is olyan néha! Majd meglátod! Miska elkomolyodott. - Te, Swenson - nyúlt a nő keze után, s nem tudta volna pontosan megmondani, hogy miért, s miért e nagy nyilvánosság előtt, melegen és őszintén megcsókolta -, mondok én neked valamit. Ahhoz, hogy én a kezedet lássam, nekem nincs szükségem semmiféle képre. Mert én a te kezedet a nap bármelyik percében akár tizenöt év múlva is lerajzolom, s pontosan így, ahogy itt most látod. - Nagyzolsz! - mondta a nő. - Mire való ez kettőnk között? Miska a fejét rázta. - Nem nagyzolok, de bizonyítok. Ezennel meghívlak hozzám tizenöt évvel ezutánra, s akkor bebizonyítom neked. Én addigra nagy Mester leszek, nem lesz nehéz megtalálnod. Persze, ha időközben meghalnék, ez olyan vis major, amiről nem tehetek. De ha élek, tedd meg azt nekem, keress meg! Tartozol vele! - Jó! - mondta a nő. - Isten úgy segítsen, megkereslek! - Köszönöm - mosolygott Miska. - Ami meg ezt a képet illeti, hétfőn vagy tartsd meg magadnak, vagy hagyjuk itt a lomtárban, vagy közösen tépjük el valahol. Akkor az óra végét jelezték, odajött Rahl, aki egy oldaldíványon olvasgatott, rápillantott a képre, s az egész lényével szinte odaragadt. Nézte, nézte, csóválta a fejét megdöbbenésében, aztán egyszerre kirobbant belőle a kiáltás: - Csodálatos! Ez már nem növendék-rajz, ez már Alkotás! Hozzá annak is kitűnő! Gratulálok, fiam! - nyújtott kezet Miskának, hevesen megrázta, aztán a nő felé fordult - és magának is, Swenson kisasszony, hisz látom, a dedikáció alapján magát illeti a kép. Hétfőn átadom, s azt tanácsolom magának, ragasztassa passzpartura, s gondosan kereteztesse be, mert úgy lehet, öt-hat év múlva vagyont fog érni ez a kép! Persze, tudom, hogy maga nagyon gazdag lány, az élet azonban - 168 -
bizonytalan. Királyságokat nyelt el nyom nélkül, nem vagyonokat. Isten őrizz, de egyszer talán még, mint aranynál maradandóbb érték, jól jöhet ez a kép. A nő keményen megrázta a fejét. - Szó sem lehet róla, professzor úr! Bármi történjék az életben velem, semmi körülmények között nem válok meg tőle! Aztán odagyűltek a kollégák, bámulták a képet, gratuláltak, Rahl elrakta a rajzokat, Miskáét külön téve, mint „magántulajdont”, aztán elszállingóztak, ők meg ott álltak Swenson asztala előtt, mozdulatlanul és nagyon-nagyon szomorúan. Aztán a nő felnézett. - Megkérhetnélek valamire? - Tessék - bólintott Miska. - Tartsd meg magadnak a rajzceruzáimat. A férfi is ránézett. - Sajnos - mondta őszinte szomorúsággal -, nem tehetem. - Miért? - Nagyon nevetséges lesz, ha megmondom, de nem ajánlhatom fel cserébe a pipaszárakat, mert nem az enyémek. Vissza kell vinnem a házigazdámnak őket. A nő elmosolyodott. - De mi az istencsodáját is csinálhatnék én egy pipaszár-gyűjteménnyel? - Persze - mondta a fiú. - Én sem gondoltam erre. Úgy gondoltam eredetileg, hogy esetleg egyet a mai nap emlékére! Kis helyen elfér, s mégis lehet rajta néha egyet mosolyogni. De mégis úgy a jobb, ha az egész kollekciót hazaviszem. Sajnos, a ceruzáidat valóban otthon feledtem, de a legközelebbi órára majd elhozom. A nő hosszan, lehajtott fejjel állt. - Elhibáztuk - mondta szomorúan. - Ezt is elhibáztuk. Én hibáztam el! - Mit hibáztál el? - kérdezte Miska. - Azt - mondta keserűen a nő -, hogy ezek közül a pipaszárak közül valóban el kellett volna vennem egyet, s eltenni emlékbe. Hisz ilyesmikből rakódik össze az ember élete. Ilyen kis emlékekből. De elfeledtem. - Ne bánd! - legyintett Miska. - Végül is nem ügyelhet minden apróságra az ember! Felmarkolta a pipaszárakat, a zsebébe tette őket. - Gyerünk, Swenson! S mentek. Lassan bandukoltak a kijárat felé. De nem sokkal a kijárat előtt a fiú megállt. - Várjunk csak! - kiáltott fel. - Mi van a te mókáddal, Swenson? A nő lemondóan intett. - Semmi! - mondta -, kár beszélni róla. S kilépett az ajtón. Miska már készült a megszokott mozdulatokra, hogy felsegítse a nőt a szánra, jól beburkolja a prémekbe, kezet csókol neki, s integet utána, de kilépve látta, hogy a szán nincs sehol. - No látod - mondta csaknem pityeregve a nő -, ez lett volna a móka, hogy a szán nincsen itt, mi kitódulunk, s akkor én azt mondom neked mindenki füle hallatára: „Miska, nem kísérnél haza? Úgy látszik, valami baj történt a szánnal.” S elköszöntünk volna a fiúktól, s te felkísértél volna egészen az Augustinergasséig, mert ott vár rám a szán. És most hiába eszeltem ki az egészet, nem lett belőle semmi. A fiúk sincsenek, mi is szomorúak vagyunk, mindent megevett a semmi. - Csak a kíséretet nem - mondta Miska. - Az itt van, és boldogan áll rendelkezésedre. - Kötelességből - mondta a nő. - Abból is - felelt Miska. - De meg úgysem tudnék addig egy ellenkező lépést sem tenni, míg biztonságban nem tudlak. - Igen - mondta a nő. - A királykisasszonyt elrabolják. Elindultak. Némán lépkedtek egymás mellett, de csak kóvályogtak. - Te! - állt meg hirtelen a nő. - Itt valami baj van! Valami súlyos dolog fekszik láthatatlanul köztünk! Te nem érzed? - De igen - mondta a fiú. - És fáj is. De nem tudok tenni ellene. - 169 -
- Istenem - sóhajtott a nő. - Egy darabig milyen jól megvoltunk! Mókáztunk! Most meg folyton elhibázzuk a dolgokat, és egyre veszekszünk. - Igaz - mondta a fiú. - Persze! - állt meg a nő. - Az a baj, hogy folyton veszekszel velem. - Nem! - rázta a fiú a fejét. - Csak ha megbántasz. Mint ma is. Emlékezzél csak, milyen jókedvűen vittem én a mókát, te meg egyszer beletapostál az egészbe: „Elengedem a szegényi romantikát!” S őszintén mondtad, nem játékból, még gyűlölet is volt a szemedben, mert azt hitted, elfeledkeztem rólad. - Jézusom! - sikoltott fel a nő. - Ez igaz! Valóban haragudtam. - No látod! Te valóban haragudtál, én meg valóban nagyon szegényen élek. Nem akarlak meghatni vele, de sokszor van nap, hogy nem jut többre két karéj kenyérnél. Természetes, hogy ilyenkor nagyon ebadta gyanánt esik, ha egy gazdag hölgy a szegénységemet vágja a szemem közé. A nő azt hitte, nyomban a föld nyílik meg alatta, annyira szégyellte magát. - Jaj - zokogott fel -, bocsáss meg! Az Istenre kérlek, bocsáss meg! Olyan undorító vagyok. Eszembe se jutott, hogy te éhezhetsz is! - Nem kell ezen sírni - mondta nyugodtan a fiú -, szerencsére nem egyedül taposom ezt a malmot. Sokan vagyunk. Hidd el, ha egyszer a szegények felvonulást rendeznének, magatok is megdöbbennétek, hogy milyen kevesen vagytok, ti jóllakottak. Milyen elenyészően kevesen. - Ez igaz - mondta a nő elgondolkodva. - Biztosan igaz. De hogyan lehetne ezen segíteni? Miska elmosolyodott. - Sehogy - mondta. - Ez nem jótékonysági közreműködés kérdése. Nem gyűjtés a szegényeknek, nem tombola, nem jótékonysági bál. Ugyan ki látott már olyan fillért, amely ezekből a fényes összejövetelekből a szegényeknek jutott? Senki. Itt csak valami nagy társadalmi megmozdulás tudna segíteni, vagy egy igazi, de igazi, mindent megrendítő forradalom. - Lehet - bólintott a nő. - Én ezekhez a dolgokhoz nem értek. - Ez a baj! - Nem! - rázta a fejét a nő, és hullott a könnye. - Azt a legkétségbeejtőbb elképzelni, hogy hazamegyek, inas veszi le rólam a bundát, két szobalány ugrál körülöttem, míg megmosdom és átöltözöm, aztán uzsonnára terítenek, s összevissza majszolok mindenféle nyalánkságot. Mert Bécsben most így divat. S míg én ezt az undorító torkoskodást csinálom, azalatt te, egy ilyen nagydarab ember, egy ilyen kimondhatatlan nagy és hivatott tehetség, egy karaj kenyéren rágódol! Ha ugyan van! Miska meghatottan cirógatta meg a szép kis fején a szép kis bársony sapkát. - Nyugodj meg, Swenson, most van! - mondta kedvesen. - Ma babérleveles krumplifőzeléket vacsorázom, mert az volt délben is, s ki tudtam fizetni a héti kosztpénzt. Hát ne aggódjál, ma jóllakom, és még pénzem is van vagy tíz-tizenkét forint a legutóbb hazaküldött képem árából. - Hát azt sem tudod, mennyi pénzed van? - kérdezte a nő. - Nem - nevetett Miska. - Mert tudod, az úgy van, hogy én otthon tartom a pénzt az asztalfiókban, magammal én csak kevés pénzt hordok. Húsz-harminc fillért. Ha forintokat hordanék magammal, éhes az ember, bizony isten, mind felzabálná. Így meg rendre szoktatja magát, s a pénz tovább futja. A nő reszketve lépkedett mellette. - Te - kérdezte -, ne haragudj, hogy ilyen bizalmas dolgaidba is belekotorok, de mégis mennyi pénzből élsz te itt havonta? - Hát hol negyven forintból, hol harmincból, hol hatvanból - mondta Miska hányavetien. Mikor mennyi van. - Úristen! - kiáltott fel iszonyodva a nő. - Hát hogy lehet rajtad segíteni, hiszen ez borzasztó! Hisz megöl az éhség! Hát nem lehet azt megcsinálni, hogy én minden elsején azt mondjam neked: „Nesze, Miska, itt van ötszáz forint! Ezer! Költsd el! Élj! Egyél! Tápláld magad! Az istenért!” Miska hahotázva felkacagott. - Ó, de bolond vagy, Swenson! Hát persze hogy nem! Azt hiszed, elfogadnám? Nem én! - Miért? - Egy férfi? - Nem. Te éntőlem. Hisz nekem annyi van. - 170 -
Miska álla megkeményedett. - Ide hallgass, Swenson! - mondta nagyon komolyan. - A férfi is más anyag, a nő is más. Én nem imádom az éhezést, de az biztos, hogy a férfinak keménység kell, aki így veri fel magát, mint én is, olyan keménység, hogy több a vasénál, mert az kalapálja ki. Érted? Egy ilyen magamfajta embernek a küzdelmei közben szét kell zúznia minden kezdeti ábrándozást, hamvas illúzióját, aztán ezekből a romokból kell újra felépítenie magát. A férfit, mert az már az lesz. Jó, kemény, igazi acél. Az aztán majd győz! Az igen! Forróság futott fel benne, vállon ölelte a nőt, így lépkedtek. - Hát ez így van - mondta. Aztán egyszerre mint egy látomást: - De milyen gyönyörű lett volna élni... akkor! Egy Isten: akkor! 1789. július 14. Párizs! Tudod? A Champs Élysée-n özönlik az éhesek tömege! Rongyos bakancsok! Rongyos gúnyák! De inas nyakak. Sovány vaspofák! Munkát, kenyeret! Hogy reszket minden, s a paloták főurai is remegnek, hogy mindjárt minden összeomlik, de: munkát, kenyeret! Munkát, kenyeret! S ott az a fölséges dal, mint az olvadt vas: a Marseillaise! Ha megvolt már akkor! Levegő után kapott. - Vagy: Lacza! „Miért nem mondtad, hogy nem! Nincs más segítség, csak a nem!” Egyszerre meglobbant benne az egész gyermekkora. Micsoda ember! Egy villanás alatt ott volt s mondta: - „Te! Én tizenöt éves koromban már juhászbojtár voltam, s úgy pünkösd táján kiloptam a nyájból hat ürüt. Nem magamnak, a faluvégi szegénységnek, mert azok már csaknem felfordultak éhen. Persze kitudódott, bevittek az akkori hatóság elé, s olyan huszonötöt vertek rám, hogy a vérem is fröcsögött. De belül én egyre azt mondtam: Nem! Nem török meg! S mikor fölkeltem a deresről, olyan voltam, hogy a pandúr, aki ütött, megijedt tőlem. Éjjel kilopakodott a nyájhoz, s azt mondta: »Ne haragudj, Bálint, muszáj volt.« Én meg belepöktem a pofájába: Ez is muszáj! Még le se merte törölni a nyálamat, csak ült ott szótlanul, aztán ríni kezdett. Akkor lettem ember.” A melle járt, a foga csikorgott. - Ki volt az? - kérdezte halkan a nő. - Mindegy! - dörrent Miska. - Ember. Egy ember. S egyszerre valami rettentő vértódulása támadt, melle lihegve birkózott az erővel, aztán egyszerre felvágta a fejét, s úgy üvöltött bele a fekete égbe, mintha magát az Istent akarná a hangjával belekalapálni a sötét firmamentumba: - Ember! Ember! Ember! Aztán egyszerre megremegett, s agyában a látomások feszítő görcsével, mellében a fullasztó erővel, nekitántorodott egy havas fának, hangosan, féktelenül felzokogott. Olyan volt, mint aki a lélek rossz, elfeketedett csapatait löki ki magából. A nő dermedten és csodálva nézte. De nem sokáig tartott a vad zokogás, hamarosan megkönnyebbült. Letörölte a könnyeit, s meglátta a nőt maga mellett. Csodálkozott. - Ó, te szegény! - mondta. - Hát te végighallgattad és végignézted az egészet? Ölbe kapta, csaknem egészen a szánig szaladt vele, ott letette, besegítette a szánba, betakargatta. - Szervusz, Miska! - búcsúzott a nő. - Szervusz, Swenson! - intett a nagydarab ember. S hogy a szán indult, még utána kiáltotta: - Azért jó pajtásom vagy te nekem, Swenson! Jó leánypajtásom! Jó kisleány-komám! Aztán megfordult, és futott hazafelé, fázott a nagy felindulás után. A péntek csak ennyi volt. A nő már bent volt a teremben, mikor Miska megérkezett. A fiú elpirult, s a nő azt mondta neki: - Ülj ide mellém! Miska leült. Szólni akart, de a nő megelőzte. - Köszönöm a tegnapelőtti délutánt. - Én meg arra akartalak kérni, hogy bocsásd meg és felejtsd el. - Ez nehéz lesz. - 171 -
- Miért? - Mert feledhetetlen voltál. - Hallottad, miket kiabáltam utánad? - Hogyne! El is tettem őket. - Hová? - Nyugodj meg, a legszebb emlékeim közé. - Köszönöm. - Mit? - Mert én olyan nyugtalan vagyok a miatt a délután miatt. Nem volt abban valami őrületféle? A nő megcirógatta a tekintetével. - Nem - rázta a fejét. - Egy gyönyörű, nagy gyónás volt. - Csaknem elájultam. - Láttam. Én a tizedét sem bírnám ki annak a feszültségnek. De te olyan erős vagy, mint egy torony. Nagyon sokat gondolkodtam rólad. - Én terólad. - Mit? - Azt nem lehet így elmondani. Csak úgy láttalak. - Én is. Ott jártál-keltél körülöttem. Csönd. - Te Sven - mondta a fiú -, köszönöm a ceruzákat. - Szívesen. - Mert mikor mondtam neked a két szelet kenyeret, akkor magamban már elfogadtam ám őket! - Ma megkapod a tokjukat is, én másikat vettem magamnak. - Miért? - Hogy abban hordhasd őket, és hogy mindenki lássa! Benyúlt a retiküljébe, odaadta. A fiú megköszönte, elvette, kivette zsebéből a ceruzákat, belerakta őket a tokba, s az egészet eltette. - Miért raktad el őket - kérdezte a nő. - Hiszen nyomban szükséged lesz rájuk. - Tudom - mondta a fiú. - De így elő kell vennem az egész ajándékot, és ki kell szednem a ceruzákat belőle. Hadd lássák. A nő ránézett. - Most nem bánod? - Most nem - mosolygott a fiú -, inkább örülök neki. - Hát még én! Külön ültek, dolgoztak, úgy nézegették egymást. Hétfőn jött a meglepetés. - Kérem - mondta Rahl -, mint már előre jeleztem, ma következik a próba második állomása. A feladat ez: ki-ki rajzolja le ugyanazt, mint szerdán, de most emlékezetből. Miska megesküdött volna rá, hogy ez következik. - Mit mondtam, Sven - kérdezte mosolyogva. - Igazad volt - mondta a nő. - Kíváncsi vagyok, hogyan tudod lerajzolni a kezemet, ha nem látod. - Akkor sehogy. Csakhogy látom. - A homlokára s a mellére mutatott. - Itt! Rahl rájuk csapott. - Swenson kisasszony, meg kell kérnem, most ne mutassa a kezét Munkácsy úrnak. - Isten őrizz! - mondta a nő. - Nekünk fogadásunk van egymással, hogy tizenöt év múlva is pontosan ugyanígy le tudja rajzolni emlékezetből a kezemet, mint most. Rahl elmosolyodott. - Tizenöt év: az nekem nagyon messze van. Nekem meg kell elégednem ezzel az öt nappal is. Talán üljön ide mellém, Swenson kisasszony, hogy ne leshesse a fiatalúr! A nő odaült, a fiúk munkához láttak, s magában mindenki szidta Rahlt, hogy ilyen bolond fogásokat talál ki. Mire jó ez? - 172 -
Csak Miska mosolygott. Elővette az előbb kapott tokot, kipróbálta a ceruzákat, s még a rajzállványt sem használta. Ölébe eresztette a nagy, vastag rajzfüzetet, behunyta a szemét, mint aki álmodik, s ott volt a kéz pontosan előtte. A gyönyörű kéz. Azt gondolta: - De jó annak, aki ezt a kezet fogva megy egészen a halálig. Szomorúság támadt benne a gondolatra, de aztán elűzte. Hirtelen elöntötte a feladat forrósága, egy pillanatig a papírra bámult, aztán repülni kezdett a keze. Pontosan ugyanúgy húzta meg a párna és a kéz körvonalait, mint öt nappal ezelőtt, ugyanúgy vette a csukló ívét, az ujjakét, a finom kis párnázatokat, a körmök fényét, a hüvelykujj gyengéd erejét, a gyöngyöt markoló kis gyűrűt, s míg mindezt tette, magában azt érezte: még sugárzóbbá tudná tenni az egészet, még magasabbrendűvé, akár egy egész kompozíciót tudna építeni ehhez a kézhez, ennek a kéznek az ihletéből, de minek? Ennyire rajzolta meg a múltkor, ennyire rajzolja meg ma is. Hisz feladatot csinál! Vagy nem? Készen volt. Előtte ketyegett a zsebórája, azt kitette, mielőtt munkába kezdett, s most megnézte. Mindössze harminchét percig dolgozott. Tudta, ha még egyet kellene csinálnia, azt talán harminc perc alatt is megcsinálná már. Most egy kicsit elálmodozott. Letette a tömböt az asztalra. Felállt. Még mindenki verejtékezve dolgozott. - Készen vagyok, professzor úr! Rahl, aki ugyancsak órát nézett, izgatottan ugrott fel. A nő is. - Lehetetlen! Kinyitotta a szekrényt, elővette a múltkori, eredeti rajzot, s Miskához sietett. - Jöjjön! - mondta Swensonnak. Letették egymás mellé a két rajzot, s szinte a hideg futott végig a gerincükön. Ha az első rajzon nem lett volna rajta a dedikáció, nem lehetett volna a kettőt megkülönböztetni egymástól. Szinte milliméterről milliméterre haladtak, de ugyanaz volt. - Döbbenetes! - mondta Rahl. - Csaknem kísérteties. Miska lefordíttatta magának, s szerényen mosolygott. - Dehogy! - rázta a fejét. - Adottság az egész: nagyon éles a memóriám. S még hozzátette: - És Swenson kisasszony kezét nem lehet elfelejteni. Swenson lefordította ezt is, a professzor rájuk nézett: - Igaza van, fiam - mondta aztán. - De én magát Swenson kisasszony nélkül is csodálom. Ilyesmit még nem láttam életemben! Álltak ott külön hárman. A növendékek, a briliáns rajzolók még valamennyien dolgoztak. - Nos, Sven - fordult Miska a nőhöz. - Elhiszed most már, hogy tizenöt év múlva is le tudom rajzolni emlékezetből a kezedet? - El - bólintott a nő. - De azért tizenöt év múlva mégis elmegyek hozzád. A fiú ránézett. - Biztos? - kérdezte. - Biztos - mondta a nő. - Ha élek. - Jó - bólintott a fiú. - Én meg várlak. Ha élek.
XXV Ennyi történt odáig, míg Miska elküldte azt a kurta negyedik levelet Évának, s azon vette észre magát, hogy hazafelé menet nevet. Nevet tisztán és egészségesen. De ahogy észrevette, nyomban visszafogta. Mit nevet ő? Mi van neki olyan nagy nevetnivalója? Háta mögött nyomorúság, s nyilván előtte is még sokáig ugyanaz. Ruhára alig valami. Csizmája ez az egy pár. A szűre kopott. Igaz: a süvege új. De ha véletlenül meg találnák hívni valami úri helyre - őszinte volt - helyesbített, ha Sven meg találná hívni magukhoz, nem fogadhatná el a meghívást, mert nincs egy tisztességes ruhája, amit magára vehetne. - 173 -
Illetve talán van: fekete bársony, de az is művészruha, és nincsen pantallója hozzá, csak csizmanadrágja. Szerényen indult ő el, álmában sem jutott eszébe ilyen gondolat, hogy: Sven. Tíz krajcárért hurka, háromért kenyér, így indult el. Vagy a legmagasabb fokon: egyszerű házikoszt. Néha egy fekete a fiúkkal valami kis kávéházban. De: Sven! Sven?! „Swenson kisasszony kezét nem lehet elfelejteni” - hallotta a saját hangját. És aztán? - De azért tizenöt év múlva mégis elmegyek hozzád. - Biztos? - Biztos - mondta Sven. - Ha élek. - Jó - bólintott ő. - Én meg várlak. Ha élek. Tisztán emlékezett rá, hisz csak tegnap történt. Randevút adtak egymásnak tizenöt évvel ezutánra. És ha ő közben elkallódik? Ha nem lesz belőle semmi? Ha csak egy kis festő lesz belőle, mondjuk, Csabán, s fényképnagyításokat festeget meg családi portrékat különböző mesterembereknek? De ezen nevetett. Ez lehetetlen! Nincs a nyomorúságnak az az áradata, amelyen ő keresztül ne verné magát. S megérkezik a magasba, ez biztos. Lesz ilyen műterme, mint Rahlnak, talán valamiféle akadémiája is. De nem, az nem kell! Nem szeret tanítani. Csak - és a távlatban képek seregét sejtette - ha egy ilyen kép alatt ott a neve: Munkácsy, az vagyont ér, mert remekmű. Igen. És Sven? Tizenöt év múlva. Eh! Hazatoppant, s egyetlen vad iramban befejezte a Tudósjelölt című képét. Engel már levizsgázott, persze kitűnően, de azért felküldte neki a vetetlen ágyon a tudósjelöltet. - Csodálatos ember vagy - mondta neki Engel. - Mintha valami állandó elragadtatásban élnél! - Én? - Te. Figyellek, valahol belül önmagadban élsz, szüntelen tüzek között. - Lehet - mondta Miska. - S nem is csoda. Olyan hideg tél van kint, hogy jobb odabent. Éjfél után félkettőre lett kész a képpel. Lámpafénynél tetszett. Engelnek nagyon tetszett. - Kitűnő kép! Hazaküldöd? - Igen. - Mit kérsz érte? - Kétszáz forintot. - Kérj kétszázötvenet. Akkor ötvenet lealkudhatnak belőle. - Micsoda eszed van! - lelkendezett Miska. - Akár Thannak! Nagyon fáradt volt. Lefeküdt. Sven! Csak ennyit tudott gondolni, s már aludt is. Sven! Erre ébredt, vagy ez volt az első gondolata. Mintha macskaszőrbe pólyálták volna, úgy érezte magát. Öröm vette körül. Az öröm párája. Megnézte a reggeli világításban a képét, magának is tetszett. - Ahogy megszáradt, küldöm! S van egy másik képötletem is. - No? - kérdezte Engel. - Ez lesz a címe: Mosónő. Egy asszony mos a teknő fölé görnyedve, egy szegény asszony, a szoknyájába egy kisleányka kapaszkodik, és kenyeret majszol. A világosság valahol oldalról jön. A konyhában gomolyog a gőz. Körülbelül ez. - Mikor ötlötted? - Ebben a pillanatban. - Remek! De tudnék jobb címet is adni neki. - Halljuk! - Napi hatvan krajcárért. Egymásra néztek. - Igazad van! - bólintott Miska. - Találjon célba! Legfeljebb becsuknak lázításért. - 174 -
- No hallod! Ingyen koszt, meleg cella! - Meg poloska és tetű egy millió! De mindegy! Még ma megpróbálok vázlatot csinálni róla az Akadémián. De nem csinált. A tandíj hátralékáért veszekedtek vele az irodában, egy szót sem értett belőle, lent a műteremben meg Horn tanár úr, mikor a vázlatba akart belefogni. - Nem, fiatalember, ma rajz van természet után. S egy öreg, koldusforma embert rajzoltak negyvenketten, különböző szemszögekből, természet után. - Eh! - legyintett. - Annyi baj legyen! - És vidáman rajzolt. Majd Rahlnál délután! Sven! Ez olyan csöndes hetük volt, mintha csak a nő megérezte volna, hogy a férfi élete válságban van. Hogy valaminek a napokban el kell dőlnie. A levélügyet érezte meg? A szótlan feszültséget a fiúban? Vagy az érzés csöndje volt ez? A zamattal telésé? A cukor forrt a lelkek mélyén, mint a napsütötte gyümölcsök belében a néma héj alatt? Oly gyengédek voltak egymáshoz, hogy ezt szóval gyakran már ki sem lehetett fejezni, csak egy mosollyal vagy egy elrezgő kézmozdulattal. Mondani csak ilyesmiket mondtak: - Sven! Befejeztem a képemet. - Sikerült? - Azt hiszem. - Hazaküldöd? - Persze. - Mikor? - Gondolom, pénteken. Addig megszárad. - Kár, hogy nem láthatom. - Kár. De ahhoz, hogy behozzam, nagy. És nem is akarom dobra verni. Az meg, hogy te jöjj hozzám, lehetetlen. - Persze. De mégis borzasztó, hogy nem láthatom egyetlen képedet sem. Elhallgattak. Dünnyögtek. Dolgoztak. Egymásra néztek. Mosolyogtak. Vagy egymásra se néztek, csak érezték egymást. Máskor a nő: - Te! Tudod, mit csinálok ma? - Nem. - Megpróbálok meglenni két szelet kenyéren. A fiú ránézett. - A múltkori szamár mesém miatt? - Az mese volt csak? - Nem, sajnos. De szamárság volt elmondanom. - Feledhetetlen, ahogy elmondtad. Csak megvalósítanom nehéz. - Látod! Szörnyű éhes lehetsz! A nő csöndesen kuncogott. - Nem azért! Csak összefutott az egész ház, s orvosért akartak küldeni, azt hitték, beteg vagyok. Tudod, mit mondtam nekik? Hogy fogadalomból teszem. Ezt nyomban elfogadták, és nagyon tisztelnek érte. - Miért? A fogadalomért tisztelik az embert? - Úgy látszik. - Akarsz egy kis zsíroskenyeret? Nagyon jó zsíroskenyerem van. - Ne kísérts, Lucifer! És közben múlt az idő. Szerda, csütörtök. Pénteken meglepetten állított be Miska. - Sven! - mondta még mindig zavarban. - Elvitték a képemet! - Hogyhogy: elvitték? Ellopták? Gyerünk a rendőrséghez! - Nem - mondta Miska - megvették. - Hát az más! Kicsoda? - Nem tudom. - 175 -
A nő csaknem elkacagta magát. - Tréfálsz? - Ide hallgass, Sven - ült le Miska a nő mellé -, így történt. Tegnap délután állok az ablaknál, a stafelej előtt, egy új képhez csináltam vázlatot, a Tudósjelölt meg ott állt a falnak támasztva, már be is kereteztettem, csak még nem mertem becsomagolni s postára adni, mert még nem száradt meg egészen. Ahogy ott dolgozom, kopognak. „Tessék!” Gondoltam, valaki ismerős hazulról. De egy teljesen idegen úr lép be, s bemutatkozik: Dr. Beerenhals. - Beerenhals? - az annyi, mint medvenyak. Hamis név egész biztosan. - Lehet. Erre nem is gondoltam. No mindegy. Szóval azt mondja, ő látta már néhány művemet, s azt hallotta, hogy befejeztem egy új képet. Szeretné látni, s ha megtetszik, megvenné. Számba kapom a pemzlit, emelem a képet: Tessék! Nézegeti, nézegeti, egyszer csak azt mondja: nagyon tetszik neki a kép, megvenné. Mi az ára? Mondom: kétszázötven forint. - Megvette? - kérdezte a nő. - Várj - intett Miska. - Most jön a java! Mert ahogy a látogatóm nyúl a tárcája után, megint kopognak, s belép egy termetes hölgy, hogy ő a Józsefvárosi Jótékony Nőegylet titkárnője, az elnökasszonyuknak most lesz a születésnapja, sok szépet hallott a képemről, nagyon szép is, hát megvenné az egylet nevében az elnöknőnek ajándékul. „Bocsánat - így a Medvenyak -, én már megvettem, éppen most akarom kifizetni a kétszázötven forintot. Erre a hölgy: „Én adok érte kétszázhetvenet!” A Medvenyak: „Én kétszáznyolcvanat.” Mit mondjak? Olyan árverést tartottak ott, csak úgy harsogott. Én meg csak álltam ott a képpel a kezemben, mint egy hülye. Végül is az egyleti titkárnőé maradt a kép, alig merem kimondani: ötszáz forintért. Medvenyak úr bevágta az ajtót, úgy távozott, a hölgy bájos mosollyal félóra múlva megjelent egy altiszt forma emberrel, s elvitte a képet. Mit szólsz hozzá, Sven? Érted te ezt? - Nem nagyon - rázta fejét a nő. - De mindenesetre gratulálok. - Mihez? - No hallod! Megy fel az ázsiód! Egy kicsit hallgatott, aztán azt mondta. - Közben, persze, haragudhatnék is rád. A minap én rimánkodtam neked, hogy fogadj el tőlem ötszáz forintot, tőlem, a leánykomádtól, s csaknem megettél. Most egy vadidegen nőtől elfogadtad! - De Sven - mondta Miska -, ez más! Ezért én egy képet adtam, s szabályos árverés volt. - Pszt! - intette Sven. - Ezt ne mondd senki másnak, mert megbüntetnek érte. Az árveréshez ugyanis rendőrségi engedély kell. - Igazán? De hát honnét tudjam én azt? - A törvény nem tudása nem mentesít. - Milyen okos vagy te, Sven! De hát nem futhattam el, hogy megkérdezzelek. - Ez igaz. De lehet, ha megmutatod nekem a képet, hát talán ezret is adok érte. - Ó - pirult el Miska -, azt tudom. De neked nem adtam volna el! Neked, ha látom, hogy igazán tetszik, odaadtam volna ingyen is. - Az biztos, te zsivány! - mondta kuncogva Sven. - De azt mondják, egy nőnek az ingyen többe szokott kerülni, mint a drága. Bár... - Nos? S a napok teltek: Péntek, szombat, vasárnap, hétfő. Még a kedd is. Kedd este azt mondta Miska magában: - Hát befejeztük, Szenczy Éva. Köszönöm. Mert egy betűnyi válasz nem jött a levelére. Szerdán reggel megint elkezdett esni a hó, s esett egész nap, hogy szinte minden megittasult tőle, és átváltozott valami sokszorosan többé, mint aminek eredetileg szánták. A háztetőkből óriási vajaskenyerek lettek, a kapubálványokból tiszteletre méltó, vaskos püspökök, az ablakokból meg prémgalléros, öreg kisasszonyok, akik régi titkokat őriztek magukban, húszéves korukból való drága titkokat, és egy kissé azért szomorúak is voltak, mert a parti valahogy nem sikerült, maguk sem tudták, miért. S a házmesterek s a császárváros köztisztasági munkásai teljes erejükből söpörtek és lapátoltak szerencsétlenek, minden áron el akarták rontani az ég játékait. De az milliószorta erősebb volt náluk, néhány pillanat alatt betakarta a munkájukat, s hátuk mögött nevetve folytatta varázsla- 176 -
tait. Még a Hofburg, sem bírt vele, ennek is meg kellett adnia magát. Bécs paplan alatt feküdt, s olyan csöndes volt, mint egy falu. A hódunnái minden zajt felittak. Miska vidáman lépkedett az Akadémia felé, szerette az ilyen időt, de ahogy beszívta a kristálytiszta levegőt, érezte, hogy a felhők felett vagy túl a hóesésen roppant hidegség várakozik, s ha eláll a havazás, vagy kitisztul az ég, olyan fagy szakad rá a városra, hogy minden megcsikordul tőle, s talán még az ablaküvegek is megrepednek. „Sven! - gondolta. - Édes Sven, talán ma nem is találkozunk! Ki ne gyere ebben a fagyot hozó időben, nem haragszom meg!” Bement az Akadémiára: ma festettek. Ki-ki a saját kompozíciójával foglalkozott. Az ő állványán a Húsvéti locsolás című képe állott, melyet még otthon vázolt fel, s itt az Akadémián szeretett volna befejezni. De nem lehetett. Most is, ahogy odaállt az állvány elé, s folytatta a képet, ahol abbahagyta - jó friss, vidám magyar életkép volt, a kút körül vödör vizekkel öntöztek -, negyedórát sem dolgozhatott rajta, már ott állt mögötte a korrigáló tanár. - Állj! Megállt a munkában. - Milkovics! - szólt oda egy társának, egy bácskai szerb fiúnak, aki magyarul is tudott, s egy kicsit németül is. - Gyere már ide tolmácsnak, hadd tudjam én is, mit akar ez a barom. No, megtudta. Hogy ez a témájánál fogva is vad és torzonborz kép, az előtérben álló legény barbár viaskodása a védtelen lánnyal, valósággal sérti a jó modort. Ennél a szabin nők elrablása is finomabban történhetett. - Mondd meg neki - szólt csöndesen Miska -, hogy ez nem a szabin nők elrablása, hanem egy jóízű, magyar népszokás, s bizony sírva is fakadna a faluban az olyan leány, akit húsvét hétfőjén nem öntöznének meg ilyen barbárul, vagy még vastagabban a legények. Mert ez annyit jelentene, hogy nem kell senkinek. Milkovics lehetően hűen lefordította, s a tanár, aki cseh származású volt, elborzadt. - Szörnyűség! - mondta. - Valóban nagyon elvadult hely lehet az olyan ország, ahol így vallanak szerelmet a legények! Miska mosolygott. - Szerelmi vallomás? Sehol nem szebb és nem gyöngédebb mint odahaza! De azt mondta a szerbnek: - Mondd meg neki, hogy mi nem knödlin élünk ám odahaza, hanem jó, erős húsokon. De Milkovics megtagadta a tolmácsolást. - Mondd meg neki magad! - Meg is mondom! - jelentette ki Miska. S meg is mondta, de olyan németséggel, hogy az értelmet így-úgy ki lehetett ugyan hámozni belőle, de a germán nyelv úgy repedt-szakadt a nyelve alatt, mintha vásznat repegetnének. - Das ist kein Barbárság, aba wir zu Hause nicht Knödli essen, sondern krafte blute Fleischen, wissen Sie? Und hart Armen die Mádchen. Valahogy ilyenformán, hogy harsogott a nevetéstől az egész évfolyam, még a tanár is nevetett, holott neki szólt a vágás. Viszont az is bebizonyosodott, hogy Miska a tanulás, a kenyérkereset s egyéb dolgai mellett hat hét alatt legalább annyira megtanult németül, hogyha hibásan is, de mégis meg tudja már értetni magát, s szeretné látni azt a németet, aki hat hét alatt ennyire vinné a magyar nyelvben odahaza. Ezt is megmondta, s még egy sereg más dolgot is, ami a szívén feküdt. A tanár legyintett. - Eh! Ein wilder Ungar! S akkor a képnek esett neki. Hogy a legény jobb karjának mozdulata rossz, mert ha így lecsap, éppen hason találja a leányt! - De nem akar az lecsapni - viaskodott Miska. - Ellenkezőleg, éppen át akarja ölelni a leányt, hogy a kúthoz cipelje! - Wie? - So, Herr Professor! Odalépett a fiatal tanár mögé, baljával átkapta a derekát, jobbját ugyanúgy fölemelte, mint a képen a legény, befejezte a mozdulatot, és persze hogy az lett belőle, amit ő mondott: a tanár egyen- 177 -
súlyát vesztve ott vergődött a két karjában. Akkor szépen lábra állította, s tisztességgel bocsánatot kért. - Entschuldigung, Herr Professor! Pas war kein Angriff, nur ich möchte zeigen, wie geht es bei uns! A fiatal tanár az Entschuldigungot elfogadta, de a mozdulatot még a pontos demonstráció ellenére sem, kivette Miska kezéből a palettát meg az ecsetet, s átfestette az egész mozdulatot, még a test lendületét is egy kicsit. Miska oda se nézett, kinézett az ablakon. - Hej, Istenem - sóhajtott magyarul -, milyen szépen esik a hó! Gerendás talán már ki sem látszik belőle. Aztán visszafordult, a tanár éppen nyújtotta feléje a festőeszközeit. - No, kérem - mondta. - Így kell! Magyarországon talán úgy csinálják, de a bécsi Akadémián így kell csinálni! Miska csak elnézte az újjáalakított figurát, s aztán megcsóválta a fejét. - Édes Istenem - dörmögött -, ez most nem is a hasán, hanem a gyenge kis mellén találná azt a kedves kis leánykát, nem is szólva arról, hogy az közben úgy mázolhatná képen ezt a görbe derekú legényt, hogy a kalapja a pitvarig repülne! Ha ezt én így leküldeném haza Thannak vagy Ligetinek kiállításra, bízvást hihetnék, hogy Bécsben megbolondultam. Azt meg a világért sem hinnék el, hogy ez egy akadémiai tanár korrekciója. Jó kis munkám lesz vele, amíg helyrehozom. S megtörtént a hátborzongató szentségtörés, ami a bécsi Akadémián odáig még soha: Miska odaállt a képe elé, s elmerült lélekkel fogott neki, hogy visszaigazítsa azt, amit a tanárja javítás és tanítás címén idétlenkedett a mozdulatokon s az egész kompozíción is. Úgy nézték, mint egy szörnyűséges lázadót, akit tüstént lesújt az ég haragja. De nem sújtotta le. Viszont csaknem fél kettő volt, mire végzett a visszaigazítással, s képe megint olyan virgonc és mozgalmas lett, mint amilyen azelőtt volt. Talán egy kicsit még mozgalmasabb is. De annyi baj legyen: nem lelkigyakorlat a húsvéti locsolás. Aztán elült a sarokba, kenyeret vett elő meg füstölt szalonnát tegnap vette egy pozsonyi fuvarostól - és, bár a szalonnázásnak is megvan a maga tempója, sietve megebédelt. Utána felöltözött, köszönt, kiment a teremből. A hó majdnem kitért az útjából, s a körülötte szállongó pihék énekeltek. Ő legalább úgy hallotta. Rahlnál erősen fűtöttek, s olyan kedvesen érintette arcát a levegő, mint valami drága és meghitt üvegházban. Ahogy belépett az ajtón, pillantása nyomban Svent kereste, s mikor meglátta, olyan heves boldogság járta át, hogy a szívére kellett nyomnia a kezét. Pillanatokig szinte odaforrva nézte, aztán ledobta a szűrét, süvegét, s odalépett hozzá. - Sven - kérdezte annyi hálával a hangjában, mintha egy világot kapott volna -, hát itt vagy? Az felnézett rá, s a szeme csupa ragyogás volt. - Itt - mondta melegen. - Hiszen rajzóra van, és te is itt vagy. - Milyen jó! - mondta a fiú, s úgy sugárzott egész lényéből a végtelen boldogság, hogy nem lehetett eltitkolni. - Legalább szán hozott? - Igen - bólintott Sven -, másként nem tudtam volna eljutni idáig ebben a hóviharban. S nézd csak! A lábán valami puha szárú lakkcsizma-féleség volt, de elöl, a lábrészen fűzve, mint egy bőtorkú, magas szárú cipő. - Szép? - kérdezte Sven. - Igen - mondta Miska. - Sohasem láttam még ilyet. - Mokaszin csizma - mosolygott Sven. - Állítólag az indiánok hordtak ilyet télen. Persze, lehet, hogy hazugság az egész. Én mindenesetre Pesten csináltattam tavaly Kecskemétinél. Ott van a műhelye a Belvárosban. A Váci utcából nyílik. Nem ismered? A fiú nem erre válaszolt. Ezt mondta, halk elragadtatással: - Egyedül veled volna érdemes élni, Sven! Csak elnézlek, s már mióta. Minden holmid olyan finom és rendkívüli, hogy nem is lehetne másé, csak a tied! Ezer közül megismerném csak a legkisebb sáladat is, ha akárkinek ajándékoznád is el. Még a levágott körmöd is megismerném, hidd el! - 178 -
- Elhiszem - felelt Sven, s a tekintete nyílt volt és mégis párás, mint egy meleg tó. - Én is megismerném a te dolgaidat. A kezed vonását millió közül is. - Igazán? - Miért mondanám? Egy nő, aki ezekben a pillanatokban hazudik, rosszabb a ringyónál. A fiú csaknem a nő ölébe ejtette a fejét. - Ó - nyögte suttogva -, milyen boldog lennék melletted, Sven! Az lehunyta a szemét. - Lehet - mondta suttogva -, és lehet, hogy én is melletted, Tem! Kinyitotta a szemét, a fiúra nézett. - Ez lesz a beceneved - mondta, hogy hangjának méze a fiú szívéig csurgott. - Isten úgy segéljen, míg élek, nem hívlak másként. Most találtam ki, itt! És a szívére mutatott. A fiú nem értette. - Mit jelent ez? - Figyelj ide - mondta Sven. - Ha megszólítlak, ugye azt mondom neked: Te. Na már most, ha azt akarom kifejezni, hogy valami az enyém, akkor egy m betűt teszek hozzá. Arcom, kezem, szemem. És a Te-hez ugyanúgy. Tem. Érted? - Igen - bólintott Miska. - Nagyon okos vagy. És én olyan boldog itt melletted, hogy mindjárt sírva fakadok. - És én is - mondta Sven. Érezni lehetett, hogy odakint mint tömődik meg csendben a hó, s mint veszi körül egyre magasabban a házat. - Ó - szólalt meg újra Sven elgondolkodva. - Jó becenevet adni valakinek, ez a legnehezebb! Tudod, miért? Mert új nevet kell adni valakinek. Milyen régen vesződöm már, hogy megfelelő nevet találjak neked! Hetek óta! S most egyszerre kiröppent: Tem! És valld be, hogy te is sokat erőlködtél, míg rátaláltál az enyémre! Swensonnak hívtál, de mindig éreztem, hogy titokban elégedetlen vagy. Aztán egyszerre eldobtad a sont, s csak azt mondtad, Sven! Megtaláltad. És olyan szép volt, hogy én egy pillanatig sem tiltakoztam, nyomban elfogadtam. - Igen - mondta a fiú -, pontosan így volt. Sokat kínlódtam vele, s egyszer csak kipattant: Sven! És olyan szép ez! Olyan szépen és jól lehet kimondani: Sven! Meg lehet részegedni tőle: Sven! Át lehet karolni, és szívig lehet takaródzni vele: Sven! Csak: Sven! Hányszor elmondom naponta! Hányszor elgondolom! Ott van még az álmomban is: Sven! - Tem! - Tem Sven! Már szinte egymásba buktak, pedig a fiúk nézték őket, de nem törődtek velük. Talán eszükbe se jutott, hogy nincsenek egyedül. Akkor bejött Rahl, egy csinos fiatal nőt hozott magával modellnek, s odakint a hóesés mintegy parancsszóra megállt. Meg lehetett érezni, ha volt rá képessége valakinek. A modell kijött az öltözőfülkéből, meztelen volt. Felment az állványra, azon vastagon hevert két puha szőnyeg. A modell lefeküdt, s Rahl pontosan abban a pózban helyezte el, mint fent a várószobájában a gyönyörű akt feküdt. Sven tudta a kép történetét, Miska nem. De az azonosságot mindketten észrevették. - Vajon mit akar ezzel? - gondolta Sven. - Ejnye! Csak nem versenyt akar? - gondolta Miska. S egy ötlet, egy próba forrósága öntötte el. A munkaállványok felett minden fény kigyúlt, a modell fent a pódiumon finoman rajzoló fényeket kapott, amelyek plasztikussá tették, s minden kis izmot kirajzoltak rajta. - Kezdjük, uraim! - vezényelt Rahl. Akkor vette észre Svent. - Bocsánat! - hajolt meg. - Hölgyeim és Uraim! Odament. - Hogy van, Swenson kisasszony? - Köszönöm - mondta Sven egyszerűen. - És maga? - Nem olyan jól. Egész délelőtt a szívemmel vesződtem. Mosolygott. - Nem nagyon fájt, csak egy kicsit. De kitartott. - 179 -
- Mondja - kérdezte Sven s a modellre intett -, mit akar ezzel az azonossággal itt? Rahl egy aprót rázott a fején. - Nem is tudom. Talán csak a sok képzelgésemet realitássá összefogni. Megmutatni magam. Föltépni, mondjuk. - Exhibicionista? - Rendes körülmények között soha. De a halál előtt sok minden megfájdul az emberben. - Halál? - mosolygott Sven. - Eh! Élet! - Igaz - mondta, s lassan indulni kezdett. - Ha el nem rontjuk, gyermekem! Elment, leült a díványra a terem jobboldalán, fejét hátravetette, s lehunyta a szemét. Valóban nagyon fáradtnak érezte magát, s szeretett volna végigfeküdni a heverőn. A teremben mindenki dolgozott. A levegő bágyasztóan meleg volt, de nem lehetett szellőztetni a modell miatt. Megfázhatott volna. Talán miatta is fűtöttek ilyen erősen. A hó teljes súlyával nyomta a tetőt és az ablakokat. Csönd volt. Mindenki tudta, hogy most nem lesz szünet, a két óra egybefut. Miska hosszan nézte a fiatal nőt, aki a fényben előtte feküdt. Állványán egy óriási rajzlaptömb, talán másfél méterszer kétméteres. Később, Párizsban használt ilyen óriási rajzlapokat. Most lehunyta a szemét, aztán Svenre nézett erősen és hosszan; beitta magába. Aztán merészen röppenni kezdett kezében a ceruza. Sven ceruzája. „Milyen boldog lennék vele!” - gondolta. És újra megnézte Svent. „De így is az vagyok - mondta magában -, csak a látásától is.” És dolgozott. Minden erejét latba vetette. Minden féktelen akaratát. Most is művet akart! De még milyet! Olyat, amilyenről itt senki sem álmodott. - Tem! - hallotta halkan - haladsz? Odanézett. Találkozott a tekintetük. - Teremtőm! - suttogta Sven - milyen a tekinteted? Mint az arany! Az olvadt arany! - Te Ég! - mondta Tem. És verejtékben fürdött a homloka, mert másfél órai munkán túlvoltak akkor. A radírok haraptak mögötte, és a ceruzák porlottak a rajzlapok göröngyein. Akkor Sven megint érezte, hogy a férfi nézi. Odapillantott. Csaknem felsikoltott. - Tem! - suttogta - mit csinálsz? Meztelenre vetkőztetsz a tekinteteddel. - Tiltsd meg! - súgta Tem. De már akkor újra dolgozott. Aztán megállt a keze, befejezte. Lehunyta a szemét a fény elől, s ültéből csaknem előrebukott, mint aki minden erejét kiadta. Aztán nyomban összeszedte magát, s úgy maradt csukott szemmel, teljesen mozdulatlanul. Sven szédült örömmel, majdnem önkívületben nézte. - Tem! - iparkodta gondolni. - Édes Tem! Egy kis fehér kartonlap feküdt az asztalán, talán a rajzlapok közül esett ki, alig nagyobb a tenyerénél. Fölvette, s az állványon ráírta nyomtatott betűkkel: Tem! Nagyon, nagyon szeretlek. Egy kicsit elnézte még, aztán oldalt hajolt, és anélkül hogy odanézett volna, átcsúsztatta a fiú rajzállványára. Az felrezzent, kinyitotta a szemét, s meglátta a papírt. Átnézett Svenhez, aki nézte. Aztán elolvasta a levelet. A szíve elszorult az örömtől, és a boldogságtól csaknem elsírta magát. El is sírta, csak nem vette mindjárt észre. Aztán megtörölte a szemét, megfordította a papírt, és ezt írta rá: Én is téged, Sven. Jobban az életemnél. Ő is oldalt hajolt, s a kis papírt odacsúsztatta Svennek, és nézte őt. Az elolvasta a választ, ráhajolt, s egy kicsit úgy maradt. Aztán határozottan felállt, a fiúra nézett, s találkozott a részeg tekintetük. Egyszerre összecsomagolták a holmijukat, becsukták, szíjnyelvvel lezárták a rajztömbjeiket, a fiú feladta Sven bundáját, ő maga szűrébe bújt, fejébe tette a süvegét, és kimentek a teremből. - 180 -
Nem törődtek senkivel. Talán nem is láttak senkit. Rahl a szívbajosok nyöszörgő hortyogásával, félrebillent fejjel aludt.
XXVI Egymás kezét fogva szaladtak végig a folyosón, ki a kapun, le a kis térig, ott megálltak, szinte tehetetlenül. Most mit? Most mit? Most mit? Nem volt egy gondolatuk sem, csak bennük a szerelem végtelensége, lenyűgöző és mindent gúzsba kötő ereje, hogy legjobb lett volna így maradni, s itt állni, míg van a világon idő és tér és lét, s ebben az egymást fogó mozdulatlanságban átélni az eggyéválás minden csodáját. - Tem! - Sven! Talán nem is mondták, csak gondolták. Talán nem is hallották, csak érezték, hogy szólítják egymást. Fény áradt belőlük, mint a napból, a kis tér ragyogó lett tőlük, s úgy tetszett, a hó visszaveri feledhetetlen lényüket, mint egy csodálatos tükör. Sven vette észre először a szánt, amely ott állt előttük. Elindult feléje. Hogy a hatalmas rajztömböt mikor vette el a fiútól, egyikük sem tudta, és soha életükben nem tudták ezeket a pillanatokat pontosan visszaidézni. Talán ezer oldalakat kellett volna végiggondolniok, hogy valamennyit meg tudjanak rögzíteni belőlük. Csak annyi bizonyos, hogy Sven ott állt a szánnál, és azt mondta a libériás alaknak, aki ott ült a bakon: - Nincs szükségem magára, Karl, hazamehet! Ezeket adja oda a szobalánynak, hogy tegye a hall asztalára. S felnyújtotta a rajztömböket. A fiúét és a sajátját. Akkor megfordult, és elindult a fiú felé, azt sem tudva, a szán elindult-e már, vagy itt van-e még. Csak megállt a fiú előtt. - Tem! - mondta. És felnyújtotta a száját. Egy nagy; heves erő átkarolta, valaki mintha azt mondta volna: - Sven! Aztán egy izzó száj tapadt a szájára, mintha az égből hullott volna le egyedül neki, összetapadtak, és a világból nem maradt semmi, de semmi a számukra, csak ez. Sven mintha nagyon meszsziről érezte volna, hogy egy édes, jó erő egy kicsikét emeli. Aki csak arra ment - kevesen voltak -, mindenki kitért nekik, s aztán visszanézett. - Irgalmas Isten, de szép! Órákig tartott a csók vagy csak észtvesztő pillanatokig? Egy lélegzetvételnyi időre elengedték egymást. - Jaj, elmegy az eszem - motyogta Sven. - Meg kell őrülni ettől -- nyögte Tem. És megint összekapaszkodtak. Nem süllyedt el Bécs? Nem omlott össze szégyenében? Nem. Minden köve dermedten állt a helyén a hó alatt. - Tem! Kimondhatatlanul boldog vagyok! - Halálosan szeretlek, Sven! - Nem is tudom, hogy tudtunk eddig e nélkül élni! - Nem is tudom én sem! - De gyönyörű, hogy egyikünk sem használt felkiáltójelet! Ezt Sven mondta, s a kis kartonra írt szerelmi vallomásukra gondolt, s Tem nyomban tudta, miről van szó. - Minek is használtunk volna? Csak tudtára kellett adnunk egymásnak. - Igen, csak tudtul adni. Figyelj rám, így vagyok, Tem. - És én is, Sven. Isten kegyelméből én is így. - Gondolod, hogy Isten kegyelme ez? - 181 -
- Gondolom. Kegyelme és ajándéka. Gyermekkoromban a kis képes Bibliából így tanultuk: Ádám feküdt vala az Éden közepén, az Úr életet lehelt bele, s azt mondta: Élj! Aztán körülmutatott az Édenben és a földön s szólt: Ez mind a tied. Neked adom. Ádám körülnézett és megremegett. Ez mind, Uram? Mind - mondta az Isten. Mert szeretlek. Vedd hát birtokba a földet. S Ádám leborult, s fölsírt boldogságában: Uram, végtelen vagy, és végtelen a te ajándékod. Hogyan köszönjem meg? És csak sírt... Svenre nézett. - És én most éppen így vagyok. S a szeme valóban tele volt könnyel, de nem hullott ki, hanem a tekintete azon át csillogott. - Ó, Tem! - sikoltott fel Sven - milyen gyönyörű vagy ezzel a történettel a szemedben! - Az egészet neked adom - mondta Tem. - Vedd át, magammal együtt. És Sven, mintha egy világot venne át, kinyújtotta a kezét s azt mondta, mintha térdelne: - Átveszem. Aztán ennek vége lett. Svenből kitört a kedv, lehajolt, hógolyót gyúrt hirtelen, s a fiú nyakába dobta. - Hohó! Ettől a fiú is vidor kedvre ébredt, hógolyót gyúrt, s Sven után dobta, aki már szaladt. De milyen lágyra gyúrta csak, s milyen gyengéden dobta el, hogy kárt ne tegyen valahogy Svenben, s ne fájjon neki. S nem is fájt, mert nem találta el. De Sven újabb golyója őt igen, éppen elöl, a kucsmája közepén, s ahogy szétfakadt, olyan lett, mint egy óriási, díszes rozetta. S Sven már nevetett is, hogy futtában visszanézett. - Hódolatom, tábornagy úr! Mert éppen úgy festett. Hanem most a fiú sem hibázott, hóbombája ott robbant szét, pontos kereszt alakban Sven drága bundája hátán, hogy a fiú nevetve kiáltott: - Ne fusson, szép máltai apáca! Úgyis megcsókolom! - De uram, miről beszél! - Majd megérti tettből, ha szóból nem ért! - Jaj, valaki a becsületemre tör! - Ne féljen, kisleány, megőrzöm magamnak! A kis tér közepén egy finom kis szobor állott, egy láthatatlan medence közepén, Sven erre futott, s egyszer csak: - Jaj! Mert csaknem derékig süppedt a hóval teli medencébe. - Krisztusom! - kiáltott a fiú. - Ne félj! Nyomban kihozlak! Kikapta Svent a medencéből, ölbe kapta, úgy vitte ki az előbbi helyre, s közben verte le róla a havat. - Ott verheted - nevetett Sven -, az csak a külseje. De ami a ruhám alatt van! - Szent Isten! - kiáltott a fiú - gyere! Ti nők oly hamar felfáztok! Bevonszolta az első házba, s bekopogott a házmesterékhez. - Kérem, a hölgy csaknem egészen elmerült a hóban. Engedjék meg... S már ott is hagyta őket, hogy a házmesterné segítsen. Ő meg járt kint fel-alá, s azt gondolta: „Ha megfázott, megverem!” De aztán maga is elnevette magát, s azt gondolta: „Dehogyis tudnám bántani! Inkább a bőrömbe takarnám bele!” Sven kacagott fel a háta mögött. - No, kész! Sokat vártál? - Nem is tudom. - Bocsáss meg! - nevetett. - De kész botrány, hogy mi mindent hord egy nő magán alul! - Bizony, sok mindent, azt hiszem. - Csak hiszed, te zsivány? - fenyegette meg mókázva Sven. - Én azt hiszem, tudod. - Hogy egy bárónő? Istenemre, nem! - Bárónő? - ámult a nő. - Hát csak eddig tartott a Sven? - 182 -
- Nem! - rázta fejét a fiú. - Azt én holtomban is elviszem! Még holtom utánra is! Ez lesz a sírkövemen: Itt nyugszik Munkácsy Mihály, a boldog festő, nem ért meg hatvan évet, de sírját látogatja Sven. Sven komoly lett. - Az én sírfeliratom sokkal rövidebb lesz. Ennyi: Sven nyugszik itt, kora: talány. Csak annyit élt, míg Temmel élt. Megrázkódott. - De ebből elég. Felnyújtotta a száját, és összecsókolóztak. - Ananász! - állapította meg utána Sven a csók izét. - Aranybarack! - mondta a fiú. S mindketten szédülten álltak. - Ananász-barack! - nevetett fel Sven. Ezüst csengett a torkából. - Két régiből egy új szót csináltam! - Mindig két régiből lesz az új! - Igazad van, te drága Tem! Hol lakol? - Messze, sajnos! - mondta a fiú. - És nem is egyedül. - Ojjé! - nézett rá Sven. - Csak nem valami nővel? A fiú is tréfált. Miért ne tegye ebben a végtelen szerelemben. Várj csak! - mímelte a gondolkodást. - De nem. Mégis azt hiszem, hogy egy orvosnövendék barátommal. Sven toppantott. - Milyen ostobaság! Hogy járjak így hozzád? Mert úgy illik, hogy a nő járjon a férfihoz. Nem? Mert egy nőhöz járni nem mindig lehet! - Igaz - hajtotta le fejét a fiú. - Most kezdődnek a gyilkos realitások. És egyszerre az egésznek vége lesz. - Vége? - nézett rá Sven menet közben. Mert már a belvárosban jártak, ahol a kivilágított, ragyogó kis üzletek fényében úgy csillogott a hó, mintha ebben a városnegyedben gyémántport hintenének a kereskedők az erre járó dámák lába alá. - Vége? - kérdezte újra Sven. - Azt már nem! De valami kedves búvóhely kettőnknek mégiscsak kellene! Végülis a Damenplatzon örökké nem csókolózhatunk! A fiúban hirtelen felforrt valami. - Bizony - mondta érdesen -, egy dámának nem nagyon való. Egy festőnövendéknek még csak megteszi, az sok mindent kibír. - Nonono! - állt meg Sven. - Most mi bajod? - Semmi - mondta a fiú. - Egy kicsit szégyellem magam. S eliramlás érzett a hangján, visszahúzódás, felvillanó belső magány. Sven megérezte s megijedt. - Ne ölj meg! - kérte esengve. - Én? - bámult rá a fiú. - Nekem csak fáj, Sven! - Mi fáj? - Ez az egész - mondta meg nyugodtan a fiú. - Hogy itt lépdelek melletted, nagyon szeretlek, s ha valaki megnéz bennünket, azt gondolja: Swenson bárónő a libériás inasával. Biztosan bevásárolni mennek. - Jézus Krisztusom! - tört ki Sven. - Akarod, hogy megcsókoljalak itt? - Dehogy! - tiltakozott ijedten a fiú. - De jobb lesz talán, ha hazamegyek. Sven ránézett. Kemény volt a tekintete. - Ha csak ennyi neked az egész - mondta -, eredj! A fiú tüstént megfordult, s elindult nagy léptekkel visszafelé. Biztosan és keményen lépett, mintha nem is ugyanaz az ember volna, aki az előbb oly lágyra formálta a hógolyót, nehogy kárt tegyen a szerelmesében. Sven rémülten kiáltott utána: - Tem! De tudta, hogy ez hiába. Utánament. Futott. Nem törődött senkivel. Eléje került. - 183 -
- Tem! A fiú megállt, felnézett. Sven akkor látta, hogy tele van könnyel a szeme. - Mit csinálsz velem? - És magammal? - kérdezte a fiú. - Hisz ezentúl már nem tudok élni nélküled. De lásd, a meleg rajzteremben könnyű volt leírni: nagyon szeretlek, de a havas utcán könnyebb azt mondani: eredj! Bizony, a rajzteremben kellett volna meggondolnom azt, és az igazságot írnom válaszul: oly messze vagy tőlem a ranglétrán, drága Sven, hogy oda fölmászni nem vállalkozhatom. Sven tekintetét egyszerre derű öntötte el. - No gyere! - mondta. - Ez mind buta képzelgés és üres romantika. Hidd el! Egyszerűen a járásunkban volt a hiba. Abban, ahogy egymás mellett mentünk. De hát mindig a nőnek kell találékonynak lennie, a férfi az csak morog s öl? Mi? Lehúzta bal kezéről a kesztyűjét, s odanyújtotta a fiúnak. - Tedd el - mondta. - A többit találd ki magad. A fiú megfogta a nő kezét, hatalmas markába vette, s belecsúsztatta a szűre zsebébe. - No látod - nevetett Sven. - Az egész milyen egyszerű! - Az hát - mondta dörmögve a fiú. - Ha felajánlják. De ha nem, ez a világon a legnehezebb mozdulat. S Sven azt gondolta: igaza van. Ez a fiú olyan tiszta és igaz, hogy a világ becsületét rá lehetne építeni! De hangosan ezt mondta: - Legyen. De én mondom neked, ha már réges-rég elfeledtél is, és Európára szóló nagy művészként erre sétálsz majd a közművelődési miniszterrel vagy egy Lobkovitz herceggel, mégis eszedbe jut majd és fájni fog, hogy egyszer milyen csúnyán elbántál itt egy nővel, aki mindenkinél jobban szeretett. Svennek hívtad akkoriban. A fiú halálsápadt volt, de megfelelt. - És neked, jól figyelj, ha majd én nagy festő leszek már, és te véletlenül erre jársz egy rangodbeli férfival, jusson eszedbe, hogy itt feledted el azt az egyszerű mozdulatot, amellyel egy rangodon alul született férfit, aki szeretett, magaddal egyenrangúvá tehettél volna. Ezt csak úgy mondom neked, hogy ne maradj válasz nélkül, mert egyébként csak az Atyaistennél érzem kisebbnek magamat, még egy kopott magyar szűrben is. Ezt mondom én neked, Sven, s ez így igaz. Bár sok még a tanulnivaló, de majd csak megtanulom még, ami kell. - Jól van - mondta Sven -, olyan férfi vagy, mintha gyémántból vágtak volna ki. De várj meg itt, nekem be kell ugranom ebbe az üzletbe, vásárolnom kell valamit. Egy meggypiros, férfi nappali köntöst választott ki odabent, amely oly finom volt és oly puha, mint a fiatal bárányok gyapja, vagy még annál is puhább. - Nyomban küldjék haza! - Igenis - hajoltak meg mindannyian. - De ha szabad figyelmeztetnünk, méltóságod elhagyta az egyik kesztyűjét. Sven mosolygott. - Ó, köszönöm - mondta -, tudom. De a lehető legjobb helyen hagytam el, hamarosan megkerül. Mentek tovább. Sven bal keze a fiú markában és a szűr zsebében. Sven azt mondta: - Alaposan kifizettél, mondhatom! - Nem akartam - mondta szelíden a fiú. - Csak ha már ilyen kettős tükörrel járunk, s az egyik felét elém tartottad, gondoltam, miért ne mutassam meg neked a másik oldalát. Jó, ha néha megnézzük önmagunkat is. - Ezen tűnődtél, míg a boltban jártam? - kérdezte Sven. - Nem - mondta a fiú. - Azon gondolkoztam, hogy mennyire szeretlek, s lám, még a keresztnevedet sem tudom. - Jaj - nevetett Sven -, milyen romlott nő vagyok! Csókolózni már csókolóztam veled, holott még a nevem sem mondtam meg neked. Hirtelen megállt. - Várj csak! Magadtól minek neveznél? A fiú elgondolkodott. - 184 -
- Nos - mondta végül -, bár én már elneveztelek, második nevedül azt adnám, mondjuk: Hóvirág. - Nnna - bólintott Sven. - Nem rossz. Csak talán alkalmi egy kicsit. Nem gondolod? - Lehet - mondta a fiú. - Neked jobb az ízlésed, s nekem, úgy látszik, nincs hozzád elég fantáziám. Igazán sajnálom. - No tessék! - csattant fel Sven. - Már megint megsértődtél. - De nem! - Hallgass! Jobban ismerlek már, mint magamat! S most megint meg kell békítselek! - Ugyan! - mondta a fiú. - Miért kellene? - Mert ha nem, akkor a legközelebbi utcasarkon azt mondod: „Bárónő, megbocsásson, de nekem még vissza kell mennem az Akadémiára. Ott feledtem valamit, s nem szeretném ilyen kerülőre kényszeríteni ebben a hidegben. Kezét csókolom!” S ott hagysz a járda közepén, mint egy felékesített csibét. És akkor mi értelme volt, hogy hazaküldtem a szánt? A rajz olyan tökéletes volt, hogy a fiú nyomban magára ismert benne. Felkacagott. - Ugyan honnét ismersz ilyen tökéletesen? - Most megcsókolnálak - mondta Sven -, hogy ilyen őszinte vagy, és tüstént megmondom a keresztnevemet is, hogy meg ne feledkezzem róla. Klára. Be kell látnod, hogy szebb a hóvirágnál. - Persze! A hóvirág olyan alkalmi ihlet. De ez is olyan fehér valami azért, csak nem hideg. Valami szép, meleg fehérség. - Annyit jelent: Tiszta. - Értem. De azért nem: Mária. - Nem - mosolygott Sven, s a meleg lehelete belengte a fiú arcát. - Klára: más. - Tudom - bólintott a fiú. - Tiszta, de azért nem: Elefántcsonttorony. Aranyból épült ház. Sven: titkos értelmű rózsa. - Nem - mondta Sven. - Ez a lorettói litánia elragadtatása Máriáról, a Szűzről. Milyen finom belső hallásod van! Úgy örülök neki, hogy ilyen gazdag vagy belül. És most már nem is hagysz itt, kibékítettelek. - Nem kellett kibékítened, Klára. - Milyen szépen mondod a nevemet. - Mit mondjak szépen, ha nem a nevedet? S újra kimondta: - Klára. Ujjai közé fogta a nő ujjait a zsebében. - De azért ne haragudj, a Sven ennél is szebb. Nekünk valóbb. Nem? Sven egy pillanatra csaknem elszédült: ugyanazt gondolta. S most mondja meg? - Édes! - hunyta le boldogan a szemét. - Mennyire, de mennyire kell egy kedves búvóhely nekünk! - Borzasztó, hogy ilyen szegény vagyok - mondta szégyenkezve a fiú. - Illetve, most nem is vagyok olyan szegény, hiszen nagyon is jól eladtam a képemet. De be kell vallanom neked, hogy gyámoltalan vagyok ezen a téren, és nem nagyon értek ilyesmihez. - Én sem! - nevetett fel Sven. - Éppen ez a szép benne! S hirtelen, mint akinek most jut eszébe valami. - Ismered a Koltay bárókat, Tem? A fiú megrázta a fejét. - Nem. Illetve az egyik Koltay bárónő még Pesten megvette egyik képemet, az Oberthal kirakatából. A Denise. De őt sem ismerem. - Kár. - Bizonyára. Otthon azt mondják, nagyon szép és nagyon kedves asszony. - Valóban? - mosolygott Sven. - Megmondom neki. Megengeded? - Ahogy akarod. S azt is hallottam, hogy francia származású nő. - Úgy is van - mosolygott Sven. - A lányneve: Baronne Denise de Saint Roche. Francia. Én meg svéd: Barönin Clara von Swenson, férjezett Báró Buránszky Endréné. Az uram ugyan valahol Keleten vadászik, s én sokkal jobb szeretném, ha férjezett Munkácsy Mihályné volna a nevem. De - 185 -
mikor az új nevet kaptam, még nem ismertelek. No látod, most már minden nevemet tudod, még a titkosat is, amelyet csak áhítanék. - Drága - mondta a fiú nagyon gyengéden. - Köszönöm. Innét tudsz hát ilyen jól magyarul, az urad után? - Nem - rázta meg Sven a fejét. - Előbbről. Apa egyszer Pesten járt valami ügyben, ott meglátott egy kedves, vak leánykát, s elhozta hozzánk Északra. Olyan volt, mintha hirtelen egy igazi testvérem született volna. Tőle tanultam meg magyarul. Nagyon könnyen ment. - Úgy gördültek szájából a szavak, mint a gyöngy. - Nagyon szépen tudsz elbeszélni mindent - mondta a fiú. - Tudod, miért van ez? - Nos? - Mert olyan szép a szád. Bizonyára tudod, hogy gyönyörű szád van. - Ó - mosolygott hálásan Sven -, nagyon örülök, hogy így tetszik neked. De ami a szép elbeszélést illeti, nincs egészen igazad. Részben ezt is tőle tanultam. Elgondolkodott mentében. - Tudod - mondta aztán -, a vakok előbb valahogy megízlelik a szavakat, s csak azután mondják ki őket. Csak a jóízű szavakat mondják ki, a szagosakat. Megállt, kihúzta a kezét a fiú ujjai közül. - Csak egy pillanatra ugrom be ide - mutatott egy nagyon elegáns üzletre -, s már itt is vagyok. És a kezemet is tüstént visszaadom, mert borzasztó jó, ha így fogod. Innét egy finom, bélelt szattyánbőr papucsot küldetett haza, amely hasonlított a hajdani apródcipőhöz, aztán már ott is volt, s nyújtotta a kezét. - Itt a kezem - mondta végtelen bájjal -, tedd a zsebedbe, s fogd úgy, ahogy az előbb. Megtörtént. Visszafordultak, siettek, mert igaza volt a fiúnak, kemény fagy lappangott a hófelhők mögött, az ég kitisztult, s az űr hidege elkezdett szivárogni a földön. Sven finoman reszketni kezdett. - Nagyon fázol? Kár volt a szánt elküldeni. De nyomban kiigazította magát. - Ostobaságokat mondok! Dehogy volt kár elküldeni! Még ha itt fagyunk is meg, akkor sem volt kár! Akkor semmi sem történt volna meg ebből, ami most már a mienk. - Gondolod? - kérdezte Sven. - Biztosan! - Jaj, de rosszul gondolod! - kacagott Klára. - Esküszöm, a szánban ugyanígy csókolóztam volna veled, mint a Damenplatzon! Akkor még nem tudtam ezt, s most már tudom. - És a kocsis? - kérdezte a fiú. - Jaj, de szemérmes vagy! - nevetett a szemébe Sven. - A kocsis! És Bécs! Mert legalább ötvenen mégiscsak láttak bennünket, Tem! És most különben is fogj erősen, nehogy táncolni kezdjek itt örömömben a Belváros közepén. Tudniillik megvan a búvóhelyünk. Közben kitaláltam! - Hol? - Itt melletted, ahogy a kezem szívja a kezed melegét. - Sven? - remegett meg a fiú. - Tudod, hogy nem ezt kérdezem. - Persze hogy tudom - kacagott Sven. - Csak a fejemet szeretném a falba verni, hogy ilyen soká jutott eszembe! - Mondd már - kérte a fiú. S száján úgy esett ki a szó, mint a láng. - Mondom! - ragyogott Sven. - Tudod te, hol van a Koltay-palota? - Hogyne! Hisz még mindig aszerint tájékozódom. Egy sok tornyú, nagyparkos épület, vastag kőfal veszi körül, sűrű bokrok tapadnak rá. Onnét a tizedik utcán kell befordulni, szembe, jobbról nyílik a Warburggasse, ott lakom. - Nagyon jó! - bólintott Sven. - Most a kastély mellett vivő utcán menj le, de ha csak lehet, a kőfal és a bokrok között. Tapogass! Úgy negyven-ötven lépésnyire a kőfalban egy keskeny vasajtót találsz. A füléhez hajolt a fiúnak, úgy súgta: - Amögött van a mi búvóhelyünk. - 186 -
De nyomban be is fogta a fiú száját, a kesztyűs kis kezével, mert látta, hogy az örömében mindjárt felkiált. Így csak a kesztyűs tenyerét csókolgatta, aztán ő is suttogott: - A Koltay-kastélyban? - Ott! - kacsintott Sven. - Rajtam nem lehet kifogni, ha a boldogságunkról van szó. Talán már mondtam, de ha nem, akkor is úgy van: Denise-zel mi olyan jó barátnők vagyunk, mintha testvérek volnánk, és én is sok szívességet tettem már neki. Most megpróbálom tőle elkérni azt a meghitt kis helyet. Érted? Nyolcra gyere oda, s koppants kettőt a vasajtón. Én majd ott leszek, és kinyitom neked. A fiúval fordult egyet a világ. - Ha Denise odaadja - mondta dadogva. - Légy nyugodt! - szorította meg Sven a kezét. - S ha mégsem? Ha - mondjuk - neki is éppen most van rá szüksége? - Ej - rázta meg hevesen Sven a fejét -, ne gondold, hogy amolyan frekventált hely az! Csak éppen: titkos. Csak ketten ismerjük, mi is csak véletlenül: Denise még én. És ő odaadja, még ha a pápát várja találkozóra, akkor is. Mert mi a pápa hozzád képest? És először kérem tőle ezt a titkos helyet. És ő olyan, mondtam már neked, mintha a néném volna vagy a húgom. Vagy akár önmagam! Vedd úgy, és légy ott! Istenem, hát mennyit beszéljek? - Édes - rogyadozott a fiú. - Édes Sven! - Ne hibázz! - szólt rá Sven. - Most nem ezt kellett volna mondanod! - Tudom! - szorította a karját magához a fiú. - Klára! Édes Klára! Ezt! - Édes Tem! A kapucinusok órája fél hatot ütött. - Fél hat - ijedt fel Sven. - Azt hittem, még öt óra sincs. - Annyi idő van - mondta a fiú, mint egy cézár -, amennyit akarunk! Igazítsuk vissza az óráinkat! Sven fölnevetett. - A magunk számára megtehetjük, de az emberek nem fogadják el. Azok mind kötött idő szerint akarnak élni! - Ellenségeink! A fiú örömében most egy kicsit játszott. Sven belement. Bólintott. - Persze, hát nem tudod, hogy a szerelmeseknek mindenki ellensége? - Ne mondd! És miért? - Mert mindenki irigy! Senki semmit úgy nem irigyel a világon, mint a szerelmet! Még az aranynál is jobban! És tudod miért? - Hogyne! Mert szép. - Az - bólintott Sven. - A világon a legszebb és legnagyobb dolog! Hiába kiabál a tudomány, a maga pipettáival és távcsöveivel és kémiájával és számoszlopaival: nem igaz, a legnagyobb én vagyok! A szerelem kineveti, s olyan biztos a dolgában, hogy még csak nem is vitatkozik. - Persze hogy ő a legnagyobb. Sven arcán ott ragyogott a drága öröm. - Bizony! - mondta - és ritka is. - A szerelem? - ámult a fiú. Svenből fölény sugárzott. - Ó - mondta egy kis lenézéssel -, az olyan megszokott és mindennapi: az nem. De ilyen, mint a miénk, egyszer esik századonként még az ilyen kiváltságosoknak is, mint mi! - Hát mi kiváltságosak vagyunk? - kérdezte a fiú. - Hogyne volnánk azok! - felelt Sven büszkén. - Nagyon is kiváltságosak. Látod például, mi belül mind a ketten nagyon tiszták vagyunk. Tiszták és türelmesek. Emlékszel, milyen szomorúak voltunk a múltkor. Akkor azt mondtam: valami fekszik közöttünk. Ez volt a szerelem, csak még megéretlenül. És nem tusakodtunk, hanem megvártuk szépen a kiválasztottak biztonságával, míg megérik, és mindennél csodálatosabb lesz. Most itt van, s alázattal vár, de mindketten az élet teljességét várjuk tőle. Az nekünk kijár. Mint ahogy az is kijárt, hogy összetalálkozzunk! - És ha mégsem találkoztunk volna? - Az lehetetlen! - mondta Sven, s valami finom, virágszerű ájultság fehérsége futott át a tekintetén. - Ez úgy benne volt a világrendben, mint annak a legyőzhetetlen kényszere, hogy a föld - 187 -
kering a nap körül. Törvény. Nem tehet mást. Mi sem tehetünk mást, mint ami a törvényünk: kiválasztottak vagyunk. És ezt meg kell ragadnunk, és nem lehet úgy elengednünk, mint valami szagos, de nem lényeges kis mellékmondatot. Ezt a mélyes mélyéig meg kell élnünk, akárhová ragad is, és akármit is csinál belőlünk. Mert az ilyen szerelem mindig változtat az emberen. A férfin is, a nőn is. - Nem baj! - mondta a fiú. - Nem - mondta Sven. - Amilyenek mi vagyunk, csak fölemelhet bennünket. - Biztosan. - No látod! - bólintott Sven. - És most gyorsan el kell válnunk, hogy időben találkozhassunk. - De kár! - mondta a fiú bánatosan - nem lehetne, hogy egészen addig együtt maradjunk? - Nem - felelt Sven olyan határozottan, hogy a fiú felkapta rá a fejét. Sven megint lágy lett. - Csacsikám - mondta gyengéden -, rengeteg dolgom van még addig! Haza kell mennem. Intézkednem kell, hisz egyedül vagyok! Aztán fürdő jön, a fodrász. Aludni is szeretnék előtte egy kicsit. Gyorsan észbe kapott. - És ami a legfőbb: Denise-től is el kell kérnem a búvóhelyünket. - Igaz - bólintott a fiú. - De azért nem hittem, hogy ilyen hirtelen el tudod tépni az együttlétünket. Jó lesz, ha ezt azért megjegyzem magamnak, nehogy úgy járjak, hogy egyszer kopogtatok az ajtón, és nem nyitja ki senki. Elég volt belőlem. - Milyen majom vagy! - mondta Sven. - Az egészet én eszelem ki, én töröm érte magamat, és te panaszkodol, és te kételkedel. Egyszerre nagyon elszomorodott. - De mondok neked valamit. Az ember nem védtelen, s az élet váratlan és borzasztó gáncsokat vethet neki. Most nem próbálok rá példákat keresni. De ha az történnék veled, hogy találkozót beszélünk meg, s te kopogsz az ajtón, és én nem nyitom ki neked, bármikor történjék is ez a csaknem lehetetlenség az életünkben, neked nyomban tudnod kell, hogy valami rettentő szerencsétlenség történt velem. Érted? Mert más oka nem lehet. Ezt úgy tudd, mint a saját létedet. Majd aztán gondoskodom róla, hogy megtudd, mi történt. Ha csak nem vagyok halott. Ami pedig a mostani együttlétünket illeti, azt is meghosszabbíthatjuk. Ha előbb Denise-hez látogatok el, odáig még együtt lehetünk. - Én is így gondoltam - bólintott a fiú. - Nem is értem, hogyan nem jutott előbb az eszedbe! Sven mosolygott. - Ezt is megtudod majd idővel. Az orvosi tudomány nagyon gyorsan halad, s ha egyszer valaki megfejti majd, hogy a villámgyors asszociációk sorából miért esik ki éppen a legtermészetesebb, ezt is meg lehet majd fejteni. Addig egyszerűen: titok. Elindultak. A fiú valamin gondolkodott, aztán egyszer csak azt mondta: - Te félelmetesen okos vagy, de azért azt nem tudod, hogy van egy törvény, amely a legkiváltságosabb szerelmesekre is vonatkozik. Még olyanokra is, mint mi vagyunk. - Miféle törvény ez? - kérdezte Sven. - Úgy látszik, nem ismerem. - Pedig egyszerű - mondta a fiú. - Csak ennyi: csak addig szabad együtt lennünk, míg, bár egy rebbenésnyi időre is, nem vagyunk egymás terhére. A törvény második paragrafusa pedig így szól: A másik félnek azokból az útjaiból, amelyeket nem nekünk szánt eredetileg is, ne igyekezzünk a magunk számára megszerezni egy milliméternyit sem. Mert ezekből a milliméterekből lesznek az elválasztó kilométerek. Sven komolyan nézett rá. - Ezt nekem mondod? - Nem - rázta meg fejét a fiú. - Magamnak. Nagyon mohó a természetem. Sven megállt. - Honnét vetted ezt a törvényt? A fiú tekintete olyan tiszta volt, mint a tó, s szomorúság úszkált benne. - Az előbb olvastam ki a tekintetedből. Már szerettél volna másutt lenni. Szinte könyörögve tette hozzá: - Kérlek, ne próbáld tagadni! Svent elöntötte a düh. - 188 -
- Nézd, te Munkácsy - mondta szikrázva -, neked igazad van, és én egy pillanatig sem próbálok tagadni. Soha életemben sem tagadtam le semmit. Nem vagyok én sem gyermek, sem cseléd. Ezt azért fogadd el. S mivel az ilyen ifjúi bölcsességeket, mint a te törvényed is, csak drasztikusan lehet felborítani vagy nevetségessé tenni, felhívom a figyelmedet, hogy órák óta mászkálunk itt egymás mellett ebben a vad hidegben, s nekem, bármennyire szeretlek is téged, emberi természetemnél fogva már vagy félórája annyira kellene pisilnem, hogy csaknem a hideg ver ki tőle. Ennek következtében kimondhatatlanul szeretnék valami olyan helyen lenni, ahol ezt elintézhetem. Én azt se bánom, ha ez sötét kis utca, ahol nem jár senki sem. Őszinte választ kértél, én kimerítő őszinteséggel feleltem. A fiú azt hitte, nyomban elsüllyed. - Istenem - hebegett -, milyen buta vagyok! - Dehogy vagy te buta! - vágott vissza Sven. - Éppen az a baj, hogy ragyogó eszed van, de rettenetesen gyanakvó a természeted, s minden dolog mögött bonyodalmat keresel. Ahelyett hogy egy alkalmas helyet keresnél. Szent Isten, rögtön elájulok! Végre lent voltak a Koltay-palotánál. Sven mohón becsengetett. - Most - súgta vissza - keresd meg az ajtót, aztán siess haza melegedni. De nyolcra itt légy! Ne egyél otthon, együtt vacsorázunk! A kapu kinyílt, az asszony kedvesen intett, aztán eltűnt a bezáruló kapu mögött. A fiú ott állt a csikorgó fagyban, bámulta az árnyékokkal rakott hatalmas palotát, s valami ösztönből hirtelen Sven után kiáltott: - Ne várj, Sven! Nem jövök! Jobb lesz nekünk! Nem tudta, miért kiált ilyesmit, semmi értelmes dologgal nem tudta volna megmagyarázni, csak kóválygott, tétova érzései között. - Mit keresek én itt? Rejtekajtó mögött titkos szerelmi búvóhelyen? Ki tudja, talán nem is egyedül én használom! De hirtelen meglökte lélekben magát. - Buta! - mondta. - A Koltay-palota ez, nem a Buránszkyéké! Öröm futott át rajta, leszaladt az utcán, bebirkózta magát a sűrű, havas bokrok közé, s a jelzett helyen megtalálta a keskeny, nehéz vasajtót. Hirtelen olyan vad vágy fogta el, hogy megcsókolta az ajtó rozsdás vasát, egy más helyen kibújt a bokrok közül, és rohanni kezdett hazafelé. - Sven! - lihegte futtában. - Sven! Sven! Sven!
XXVII Kigyújtott, megnézte az óráját. Néhány perccel múlt hat óra. Csaknem két órája van még. Egész időóceán! Egyedül volt. Engelről tudta, hogy estig kórbonctan gyakorlaton van, onnét nem kerül elő tíz előtt, a háziasszonya biztosan odaát dominózik az urávál a sarokban, takarékosra zárva a szellőzője, csöndesen égett a kályha. Mit csináljon? Leült a fotelba, egymásra rakta a lábát, majd felállt, sétálf fel-alá, megint leült: nem találta a helyét. „Klára! - gondolta - Sven! Nagyon szeretlek, de ez a legszörnyűbb idő! Ülni és nézni, ahogy apró ugrásokkal perceg előre a másodpercmutató! És hatvan percegés csak egy perc!” Hirtelen felugrott, vizet hozott be, levetkezett anyaszült meztelenre, s lassan, gondosan, nagy habot verve magán, megmosdott tetőtől talpig, nyers lentörülközőjével lángpirosra dörzsölte egész testét, tiszta fehérneműt szedett elő, lekefélte csizmáját, ruháját, újból kezet mosott, felöltözött, mindent rendbe tett a szobában. „No - gondolta - hét óra csak lehet!” Nem volt. Pontosan félhéten állt a mutató. „Lehetetlen!” De így volt. A tárgyak pontosak. Ki mondta ezt? Mert valaki mondta, valaki tudós vagy kicsoda, de a világért nem jutott eszébe a neve. Megpróbált Svenre gondolni, de ettől a vágynak és szerelemnek olyan vad hulláma öntötte el, hogy minden ízében remegni kezdett. Megrakta a tüzet, pedig jó meleg volt, s erre megint kezet kellett mosnia. - 189 -
„Képtelenség! - gondolta. - Nem megy az idő! Sohasem lesz fél nyolc.” Mert úgy tervezte, hogy akkor indul el. Fél óra alatt a kastély idáig kényelmes, lomha séta. Levetette kabátját, mellényét, odahúzta a karosszéket a kályhához, leült, és azt gondolta: most szép, férfihoz illő komolysággal számba veszi az egész életét. Sorsfordulat előtt áll, ilyenkor jó, ha rendbeteszi az ember az életét. Elkezdte. Atyusra gondolt, Lángira, Gáspárra, a mesternére, a temetőre, Laczára, de már a rettentő igazságtételig nem jutott el. Elaludt. Arra riadt fel, hogy valaki benyitott. - Ki az? A háziasszonya volt, jött, hogy megnézze a tüzet. - Hány óra? - Mindjárt háromnegyed nyolc. - Szent Isten! - ugrott fel. Másodpercek alatt magára kapkodta a ruháit s rohant. Ha az asszony nem jön, lehet, hogy éjfél felé ébred csak fel, s akkor mindennek vége. - Sven! - futott le a néhány lépcsőn. - Sven! Kint szinte ordító hideg fogadta, de nem törődött vele. Talán nem is érezte. Rohant. Lihegve és vadul. Hiszen végre is a tizedik utca innét! Megőrül, ha ezt most elrontotta! - Sven! Csikorgatott futtában. Az agya meg dolgozott: mikor is futott így? Igen, mikor Thantól rohant hazafelé a néma házhoz, és onnét a majorig. Szinte az életéért futott. „Micsoda buta emlékezés!” - gondolta. - Sven - lihegte futtában. - Ne haragudj, ha elkésem! Így még nem futottam soha! Senkiért, soha! Így csak érted lehet! Végre elérte a bokrokat, benyomult, vágtatott fölfelé, meglelte az ajtót. Lihegve megállt előtte. Nézte. Egy kicsit le akart csillapulni, mert a szíve a torkában vert. „Vajon - gondolta - a nehéz vas túlsó oldalán ott áll-e már Sven?” Némán figyelt, minden idegét oda összpontosította, de nem tudta megérezni. Idegei minden finomságát elrontotta ez az iram. Egy kicsit még várt, míg heves lélegzése elült, akkor kinyújtotta a kezét, s középső ujja bütykével kétszer kopogtatott a vason. Dobogó fülében úgy hangzott, mint két pörölycsapás. Nekitámaszkodott az ajtónak. Mi lesz? Holott az rögtön kinyílt, s oly hirtelen, hogy csaknem beesett rajta. - Sven! - Drágám! - Sven! - Tem! Hát nem szólítasz Klárának? - Nem! Én Svenhez jöttem! Svent szeretem! Egy villanás alatt ölbe kapta, magához szorította, csaknem összetörte. Hirtelen megérezte, hogy csak egy vastag gyapjúköpeny van a nőn, alatta semmi más, ettől majdnem megőrült. - Sven! Gyönyörűm! - Istenem! - nyögött fel boldogan Sven - mindjárt megölsz! És a kulcs, Tem! Be kell csuknom az ajtót! Valahogy becsukta. Kilógva a férfi öléből, és a karjába kapaszkodva. - Tem - nevetett -, azt sem hittem volna soha, hogy ilyen helyzetben is be lehet csukni egy ajtót. Az ragadta magával, végig a zárt folyosón, Svenben meg külön ujjongás volt, hogy az Svennek akarja csak szólítani, semmi másnak, s boldog volt, hogy ez az évfolyamtársa, akivel minden másodnap délután Rahl Akadémiáján együtt dolgozik. Felnyújtotta a száját a vaksötétben, a férfi megérezte, s összetapadtak. - 190 -
- Ó, Istenem, Istenem! Ez a kis nyöszörgés kiröppent belőlük, mint a szívnek egy forró dobbanása. Vagy maga a szív, és rögtön visszaszállt. Végre beértek az épületbe, és ott bent valahogy elvált egymástól a szájuk. - Tem, itt le kell tenned! - Miért? - Hogy mutassam az utat. De még nem mutatta, csak halkan ujjongva állt. - Jaj, mennyit csókolóztunk máma! - És még mennyit fogunk! - Biztos, hogy sokat, hisz azért jöttünk ide! - Csak? - Dehogy! Meg mindenért! - Hol vagy? - nyögte Tem. - Itt! - nyújtotta ki Sven a kezét. - Nem találsz? - Dehogynem! S már fogta is az apró, drága kezet. - Vezess! Nehéz tölgyfa burkolta a falat, s azon most egy embernyi rés a földszinten nyitva volt. - Gyere - súgta. - Megyek! S Tem utánalépett. Valami csusszant és kattant mögötte, azt sem tudta, mi. Holott csak a titkos ajtó csusszant a helyére, s a kapocsvas a másik kapocsvasba belekapaszkodott. Senki nem hitte volna most, hogy itt ajtó lehet. - Tem! - súgta Sven. - Tizenhat lépcső következik! Megszámoltam, mikor lejöttem, nehogy elessél! - Ó - suttogta Tem -, hát mindenre gondolsz? Te drága! Fogta az édes, forró kis kezet, s úgy lépett, mintha az Isten angyala vezetné. Aztán Sven megállt. - Itt álljunk meg egy kicsit, Tem! Forduló következik! - Igen! Magához ölelte, s mint egy élő gyöngykagyló két fele, úgy találta meg egymást a szájuk. Később Sven suttogott: - Újabb tizenhat lépcső lefelé! Vigyázz magadra, Tem! Lépdeltek. Számoltak. - Egy, kettő, három... - Te - kérdezte Tem -, a falon kívül vagyunk vagy a falon belül? - Ó, te buksi! - mondta Sven. - Bent a falban! Itt másfél méter vastag a fal. Ágyúval sem tudod szétvettetni. - Csodálatos! Aztán lent voltak. Leértek. Sven egy súlyos függönyt húzott el, egy ajtót tárt ki, s belépett egy szem nem látta helyre. Valami, leginkább mór stílusú terem volt, a falakon sok aranydísz, a földön vastag és nemes szőnyegek. Ámpolnák pislogtak a falakon, gyertyák égtek, halk, illatos lángú kandeláberek. Balra egy súlyos és díszes nagy asztal terpeszkedett, mellette két trónszerű karosszék, odébb négy alacsony, vastag oszlop nőtt ki a földből, gombafejszerű tetővel, a fal mellett egy hatalmas bronzváza, egy-két taburett, aztán jobbra, szinte az egész terem főhelyeként, egy óriási, hófehér heverő, kétujjnyi vastag teveszőr takaróval. Odébb, az ajtótól nem messze, nehéz függönyök, egy szép vetkőzőfülke és egy remek fürdőszoba. Ide lépett be Sven. - Hát megérkeztünk - szólt vissza, de a hangja már remegett -, ez a mi búvóhelyünk. Gyere! Tem belépett, de szemét elkapta a sokszerű félhomály káprázata. - Mi baj, Tem? Itt vagyok! - Látlak - mosolygott Tem. - Micsoda pompa! - Majd elmesélem az eredetét! Lágy kis kezével a vetkőzőbe nyomta be. - 191 -
- Jaj, angyalom, siess! - Istenem - sóhajtotta Tem -, mennyit kellett ma sietnem! Az egész napom csupa sietés volt. Ide meg paripánál sebesebben rohantam, hogy el ne késsem! Hallod, Sven? - Ó - suttogta Sven, és ment feléje. S ennyi elég volt, mert Tem úgy sem látott mást, mint Svent, ahogy képzelte, de ahogy még sohasem látta, s mögötte a szinte világító, hószínű heverő. - Sven! - kapta fel a legdrágább testet. – Édesem! Vérem! Életem fénye! Mindenem! Kint nagy csendülő lapokban hullott a fagy. Súlyosan, döngőn, mindennél tömörebben. Harangszerűen kondult, és nyomban mindenre rátapadt a gyémántnál keményebb szájával. Megmarta a vasat, a gránitot, a téglát, a szorosra feszült fatörzseket. Iszonyú csendben tombolt, mint egy néma orkán. Az Észak volt, a Rettenet. A mínusz harminc fok őrjöngve és láthatatlanul. Micsoda éjszaka! Minden, de minden riadtan hátrált. Egy kóbor kutya futott rémülten előle, de ő felrúgta, s két perc múlva olyan lett az előbb még lihegő és párálló test, mint a csont. Két nő szaladt kendőkbe burkolódzva a kórház felé, mert a fiatalabbra most érett rá a nők nagy órája, és a lélek rimánkodott bennük: „Isten! Úristen, ments meg! Csak már odaérjünk!” Szerencsére a kórházkapu hirtelen bekapta őket, különben... Hej, különben! A kémények hörögve pipáltak. Valahol, távolabb, magános mozdony hortyogott. A kert mélyén, a földbe kapaszkodva, egy tulipán hagymája reszketett. „Csak ezt bírjam ki! Még csak ezt! Tavasszal királynő leszek!” „És én? És én? És én?” Ezt egy kis fiatal hangya circegte valahol a boly legfenekén. Hogy hát ő mi lesz a tavasszal? Talán azt hitte: cserebogár, s majd ott szárnyalgat az estébe boruló, májusi fák között. Tizenegy óra múlt valamivel, s ők ott ültek rózsaszínűre és illatosra fürdötten a nagy asztal mellett, a trónszerű karosszékekben, s magukban, mintha valami csodálatos füstölők égnének bennük, halkan, de kimondhatatlanul szerették egymást. A testi kielégülés csak elmélyítette és megfinomította őket, s most úgy tudtak egymásra nézni, szólani, vagy megérinteni egymást, hogy az érzékelés finom melege elöntötte egész valójukat, s oly végtelen boldogságot támasztott bennük, amilyet eddig soha nem éreztek. Az összetartozásnak, az egymásba kapcsolódásnak, létük elegyedésének és valóságos azonosulásának valami olyan sikoltató, de mégis meghitt és illatos öröme volt ez, hogy maguk is csodálták, és lassan, ízenként és morzsánként fedezgették fel. Tulajdonképpen szavakra sem volt szükségük, hogy megértsék egymás érzését és gondolatát, mert mielőtt megfogalmazták volna őket, egymással telt és egymás felé sugárzó valójuk már régen kifejezett mindent szavak nélkül is. Valóban igaz szerelmesek voltak, és ezt csak most érezték igazán. Most lett minden szabad nekik, mert minden annyira tele lett szubtilitással és önmaguk természetes gyönyörűségével, hogy nem tévedhettek durvaságba és ízléstelenségbe, hisz önmaguk legbensőbb egyénisége szabott határt önmagának. S egyéniségük fénye mindent befont és ártatlanná nemesített. Most hagyta el őket a szégyenérzet is, mert kihullott belőlük a bűntudat. Ez olyanná tette őket egymás számára, mint az első emberpár lehetett, a Biblia szerint, a Paradicsomban valamikor, s ha valaki idegen felbukkanik most, és elkezd dörögve az erkölcsről prédikálni nekik, talán úgy hallgatják, mint a kisgyermekek a számukra érthetetlen szólamokat, vagy ha olyan pillanatuk támad éppen, hogy megértik a lángoló szavakat, összenéznek, és egyszerűen kinevetik a prédikálót. - Ugyan menj innét, és ne szólj! - mondhatnák neki. - Ne mocskold be a mi tisztaságunkat! Mert bizony nem ért fel hozzájuk még a legmagasabb rendű sem a külvilágból. És bizonyára tudták ezt mind a ketten, ezért volt bennük annyi jóság, gáttalanság és öröm. Nem lehetett volna semmiféle erkölcsi törvénnyel lemérni őket, mert szétzúzódott volna tekintetük fénye alatt a világ minden dogmatikája. S ezt együtt tette a lélek és a test, mert pillanatonként változva, mint a nagy áramok pólusai, mindegyik a másikat jelentette. Sven ott ült valami nagyon finom anyagból készült, apácaruhához hasonló köpönyegben, s haja mint az aranyzuhatag omlott rá a teste melegétől átjárt nemes, tompán zöld anyagra. - 192 -
Egész lényében átváltozott volt; aki a világból ismerte, itt nem ismert volna rá. Most volt az igazi Sven. Sven, a feledhetetlen. A fiú az asztalfőn ült, s tulajdonképpen most nézett csak először körül a teremben. Az aranycirádák káprázatain, a kovácsolt ámpolnákon, a szélszerűen égő, illatot lehelő kandelábereken, a szőnyegeken, a vázán, s a hófehér, hatalmas heverőn, melyen a vágyuk beteljesült, s oly finommá, szabaddá s örök nagyszerűvé nemesedve holtukig bennük maradt. Az aranyfényű boltíveket nézte, s oly elragadtatás fogta el, mintha nem is ma élne, hanem valahol a messze múltban, egy gyönyörű nő titkos szerelmese, aki minden pillanatban az életével játszik, mert titkuk véletlenek vagy árulás folytán minden pillanatban kiderülhet. Önmagának is idegen volt a hangja, mikor megszólalt. - Ó, Madonna - kérdezte meghatottan. - Miféle hely ez? Sven ránézett; maga is valahol a régmúltban kalandozott. - Miért szólítasz Madonnának? - kérdezte meglepetten. - Honnét veszed? - Nem is tudom - mondta a fiú -, soha senkit nem szólítottam ezen a néven, csak téged. Nem is fogok, és téged is csak itt. S elgondolkozott, honnét is juthatott eszébe, hisz soha senkitől nem hallotta, s legjobb tudtával nem is olvasta ezt a szót, csak talán májusi imákban és litániákban. De ez mást jelentett: gyönyörű nőt, a középkor nyelvén, aki a szerelmese volt. - Nos? - kérdezte. - Csak nem a Koltay-bárók építtették? - És ha igen? - kérdezte Sven egy kis játékos mosollyal. - Ne mondj ilyet, Sven! - kérte. - Lehetetlennek tartok ennyi ízlést és ennyi gyengédséget ezekben az urakban! Hogy tudnák azok ilyen páratlan környezetbe foglalni a szerelmüket? Hisz azt sem tudják, mi a szerelem. Csak kéjelegnek, és azt hiszik, megfogták. Pedig még csak hozzá sem értek. - És te tudod? - kérdezte Sven. - Látod - bólintott a fiú -, én tudom. Te mondtad: a szerelem mindig változtat az emberen. És én keresztülmentem a változáson, bár látszatra ugyanaz vagyok. De jobb lettem és tisztább. Más, mint mikor beléptem ide. - Mondd el! - kérte Sven. - Nos - mondta a fiú -, ezek nagyon finom fogalmak s csaknem megfoghatatlanok. Talán nem tudok olyan finoman beszélni róluk, mint kellene, honnét tanultam volna? Hát csak a meztelen érzéseimet mondhatom. - Csak mondd! És Sven figyelte. Mit mondhat ilyenkor egy férfi? Egy óriásfiú? S rettegett, hogy azt találja mondani: gyönyörű volt, drágám, megérintettem az eget, köszönöm. Mint a gyakorlottak mondanák, ügyesen, de üresen. De nem ezt mondta. - Őszintén szólva: félek. De gondolj csak vissza, Madonna - s oly természetesen jött szájára ez a régi szó, hogy észre se vette -, hogy három órán át mit martuk, téptük, szaggattuk, csókoltuk, fojtogattuk egymást a meg-megújuló vágy erejével... De a fiú úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna. - Elbágyadtunk és egymástól új erőre kaptunk, s lásd, ahogy itt ülünk a fürdés, a vacsora páratlan ízei s e vad szeretkezés után, nincs bennem semmi kiábrándító beteltség és egy időre szóló nemkívánás, hanem még olthatatlanabbul és mélyebben szeretlek, mint azelőtt szerettelek. - Tem! S Sven szeme elkezdett mélyen tündökölni. - Igen - mondta Tem -, ez így van, bár tudom, szebben is el lehetne mondani. És lásd, egy férfiban ilyenkor, ennyi testi jóllakás után, rossz émelygés szokott összegyűlni és vinnyogás a nőtől, aki így jóllakatta, s azt gondolja magában: „elég!” S lesi a pillanatot, hogy bármi áron mehessen innét. Érted ezt? Mehessen, és otthon lehessen ismét, érintetlen és magányos férfi lehessen. Mert ilyenkor úgy érzi, hogy a férfi legtisztább életformája a magány. Mosolygott. - Nos - énbennem semmi ilyesmi nincsen. Én tiszta és hallatlan örömmel nézlek, minden porcikádban zavartalanul gyönyörködöm, s az aranyló hajad özöne a köpenyed zöld szövetén olyan ujjongást támaszt bennem, hogy kiáltani szeretném: az enyém, ez is az enyém! És ha te most csak a - 193 -
legkisebb mozdulattal is azt jeleznéd, hogy ismét moccan benned a vágy, én felkapnálak, és mindent újra kezdenék, mert örök feszültség bennem a lényed, és nekem, míg élek, sohase lesz belőled elég. Hát nyilván az életem mélyéből támadt szerelem az, amit irántad érzek, nemcsak a férfi vágya a nő után. Mert ilyesmire csak a szerelem képes. Ha nem tudnád, hidd el nekem. Sven szeme megolvadt gyémánt volt, két cseppje kicsurrant, és végiggördült az arcán. - Ó, Tem - suttogta -, mit csinálsz velem? Mióta föld van, nő nem kapott férfitól ilyen szerelmi vallomást. - Istenem - mondta a fiú -, pedig mennyivel szebben szeretném mondani! - Nem lehet! - felelte Sven. - Nem lehet ezt fokozni már. - Fokozni?! - mondta a fiú. - Semmit nem akarok fokozni, Sven! Csak annyi minden történt velem ezek alatt az órák alatt, nézlek és csodállak, veled és nálad értettem meg a házasságot is, mint az élet lényegét és legjavát. Eddig én ezt sohasem fogtam fel, és mindig idegenkedtem tőle. Hogy lehet - gondoltam -, hogy egy férfi, egy ilyen magamfajta, aki alkotásra született, tehát szabadságra és semmi fékre, egyetlen nő mellett élje le az életét? Hogy gyermekei legyenek és családja, amelyről gondoskodnia kell, s amelyet jog véd, és amely ezer kötelességet rejt magában: ezer íratlan parancsot, és úgy borzadtam tőle, mint a férfi halálos ítéletétől. Az ő szeme is ragyogott, s olyan derű sugárzott belőle, bölcs és nyugodt, mint egy vénséges ősapából, pedig olyan fiatal volt, mint egy friss szőlőfürt vagy egy először termő szilvafa. - És lásd, Sven - és most már ennél a névnél maradt -, nem így van, s te tanítottál meg erre is. Ahogy itt ülök, elnézem a drága hajad, a fehér homlokod, a gyönyörű szemed, az arcodat, amelynél nem láttam szebbet, az édes szád, a csodálatos kezed, téged, itt szemben velem, azt mondom neked, hogy minden dolgok közül, amit egy ember a földön csak tehet, a házasság a legnagyobb. Most már tudom. Kézen fogni egy ilyen életet, és azt mondani neki: gyere! S utána minden jöhet. Jöhetnek a gyermekek: hadd folytatódjék bennük a kettőnk élete. És ha valamelyik beteg lesz, hát ott állsz majd mellette, a kezedben a vizes ruhával, hogy rácsavard az emésztő láza ellen, hát milyen szép ez is! És ha rám szólsz, segíts, Tem, nem bírom egyedül, hát megyek és segítek, ahogy egy asszony társának és egy apának ezt tenni is kell, ha beszárad is közben fent a műteremben a képen a festék. S most úgy látom ezt magam előtt, mint a szép dolgok közül a legcsodálatosabbat. Mosolygott. De milyen mosollyal! - S ha este, vacsora után, kint ülünk majd ketten az udvaron, mert a gyerekek már régen lefeküdtek, s te azt mondod: Istenem, mennyi ruhát pusztítanak ezek a gyerekek! Alig lehet győzni őket! A kis Miskának már megint kivillog a nadrágjából a feneke, milyen szép mindezen nevetni, s azt mondani, az apák és az erős, családos férfiak hangján: ejnye, ne panaszkodjál, Sven, kedvesem, hisz a dolgokkal mindig velejár, s ez bennük a szép! Hogy a gyerekek még a legerősebb ördögbőr nadrágot is elnyüvik, mert az ördög kikészített bőrénél is erősebbek! Nincsen semmi baj, hisz van mit aprítanunk a tejbe. Holnap majd bemegyünk a városba, és újat veszünk nekik! S ha ez a Miska gyerek úgy nyüvi a ruhát, és téged ennyire bosszant, hogy már megint kivillog a nadrágjából az az édes kis feneke, teszek én ez ellen is, ne félj! Bizony Isten, valódi bőrből csináltatok nadrágot neki, azt nyűje aztán el, a kis bitang! Pedig nem is bitang, csak egy életrevaló, jó erős gyerek. Sven ott ült, és némán sírt, majd a szíve szakadt meg bele. - Sven! - nyúlt át hozzá a fiú - ne sírj! Hisz ezt is nálad és tőled tanultam. Mindabból, ami történt, s ahogy együtt vagyunk. Hát nem érted? És - tette hozzá - talán nekünk. Neked és nekem! A teremben nagy leheletekben áradt a fűtés, jó meleg volt, egy-egy élethullám lengett el mellettük, s a félhomályban az egyik szőnyegre egy ámpolna kimondhatatlanul szép árnyékot vetett. Lehetett volna akár mesét költeni róla. Sven felemelte a fejét. - Látod, Tem, megríkattál - mondta, de nem volt a hangjában semmi szemrehányás. - Pedig nem ezért jöttünk ide. - Igaz - felelt Tem -, bocsáss meg. Jól tudom, de úgy lehet, abba a sírás is beletartozik. - Biztosan - mondta Sven, és most érettebbnek látszott az arca, mint amennyire a valóságban volt. - Én ne tudnám? De nagyon jó! Lehet a boldogságtól is sírni, Tem, vagy egy nagyon szép álomtól, mondjuk, amelynek épp a szépsége ébreszti fel az embert. Előremutatott. - 194 -
- Látod azt a szinte mesés árnyékot ott a szőnyegen? Az a balsó ámpolna veti oda, saját díszének árnyéka. Ez a realitás, ez a valóság. De nem üres és nem hazug-e ez a valóság? De százszor is az. Mert te se csak annak látod, és én sem, mindketten szebbnek és többnek látjuk, és mindketten mindent szebbnek és többnek látunk, mert nemcsak a tényt látjuk, hanem, teljesen ösztönösen és igazul, a tényhez hozzáadjuk annak hangulati valóságát is. És nekünk van igazunk, azért vagyunk emberek. Enélkül nem volnánk azok, legfeljebb külsőleg. A fiú elbámult: a gondolat nagyon tetszett neki, igaznak is tartotta, csak úgy érezte, hogy ő ezt nem tudná így megfogalmazni, még inkább, hogy nem is jutna az eszébe, holott, most tisztán érezte, hogy szinte minden művészet ezen alapszik. - Borzasztó okos vagy, Sven! - felelt. - Ezt én már sokszor mondtam neked, szinte ijesztő, hogy mennyire felettem állsz. Sven mosolyogva rázta a fejét. - Tévedsz, Tem, semmivel sem vagyok okosabb nálad. Te kezdted a gondolatot az imént, mikor azt mondtad: lehetetlen, hogy a Koltayak építették ezt a helyet. Nincs a mai urakban sem annyi ízlés, sem annyi gyengédség, hogy ilyen keretbe tudják foglalni a szerelmet. Én csak ezt folytattam valahogy, mert a szerelem költészetéhez valóban nem értenek. Igazad van: magához a szerelemhez sem, s talán ezért van, hogy igazában semmi művészethez sem. Nevetett. - Egy Mozart-szonátát még csak kibírnak, de egy Mozart-hegedűverseny elől okvetlenül kimentik magukat. Hogy például Goya ki volt, azt talán tudják, de mondjuk Fra Angelicóról már sejtelmük sincs, s én azt hiszem, hogy egy hercegnek vagy egy főhercegnek nyugodtan mutathatnék egy Goyát Fra Angelico helyett. Vagy megfordítva. Ezek, drágám, főleg egy-egy szólamra vannak berendezkedve, s ha azt elmondják, nagyon elégedettek magukkal. Persze, elég furcsa aztán, hogyha a sors úgy hozza, egy idő múlva ezekből kerülnek ki az uralkodók, császárok, királyok, uralkodó hercegek és így tovább. A mi ifjú császárunk is, teszem ezt. Azt természetesen pontosan tudja, hány fő egy békebeli és hány egy háborús hadosztály, a lovasság rendeltetésével és nyilván a tüzérség szerepével is tisztában van, hisz katonának nevelték. De a nőről, például, egy méltó nő szerepéről egy királyi férfi életében sejtelme sincs. S a szerelemről? Felkacagott. - Ó, szegény Erzsébet! - mondta sajnálkozva. - Hisz reggelre akár az egész Bécs tudhatja, mikor volt része királyi nászban, hisz, amint mondják, őfelsége teljes királyi díszben s oldalán egyegy hétágú gyertyatartót vivő, bizalmas lakájával kísérteti hozzá magát. Persze - mosolygott gúnyosan -, én sohasem voltam jelen az ilyen díszmeneteknél, még csak nem is leselkedtem, így hát nem szemtanúként beszélek, Tem. De nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Én csak azon csodálkozom, hogy nem megy el a kedve az egésztől, mire odaér, ilyen körülmények között. És Erzsébet, szegény? Aki lánykorában frissen és vidáman élt a bajor hegyek között, és aki egyébként is úgy unja ezt a hülye bécsi ceremóniát, hogy elfut előle, hacsak lehet, vajon mit érez, mikor a felséges ujj kopog az ajtaján? - De Sven! - mondta egy kicsit feddően a fiú - miket mondasz! - És még miket fogok! - villant rá Sven. - Ojjé, egész Bécs betéve tudja őfelségéről ezeket a pikáns anekdotákat. Magam azonban intellektuális lény vagyok, s ezer aranyat adnék, ha megtudhatnám, hogy Ő Császári és Királyi Felsége odabent ilyen alkalmakkor levetkezik-e legalább? Mert a szeretőjének például nem, azt biztosan tudom. Sőt a szeretője sem neki. Csak úgy ruhástól várja készenlétben egy kanapén, Őfelsége belép, lecsatolja a kardját, elvégzi kedves kötelességét, föláll, bólint - érted ezt: bólint! -, visszacsatolja a kardját, és nyugodtan távozik. Csak azt nem értem - kiáltott fel dühösen -, minek hozza a kardját, ha úgyis lecsatolja. Vagy miért csatolja le, ha már hozza? Te mit gondolsz - fordult a fiúhoz -, lehet, hogy a kard mégis zavarná? Felszisszent ellenségesen. - Jaj, de utálom ezeket a Habsburgokat! A fiú már mosolygott, olyan édes és meghitt volt az egész. - Pletykák ezek, Sven - mondta tréfásan. Vagy ugratta a nőt, és még jobban bele akarta lovalni? Sven felkapta a fejét. - Pletykák? - válaszolta dühösen. - No várj! Mondok én neked olyan pletykát, hogy sírva kell fakadnod tőle! No, mit gondolsz, miért kellett Batthyány Lajos grófnak, az első felelős magyar - 195 -
kormány miniszterelnökének meghalnia? Azt tudod, hogy teljesen ártatlan volt: nem vett részt a szabadságharcban. Mégis elfogták, s végül is Haynau felakasztatja, ha a gróf az utolsó éjszakán egy, a feleségétől becsempészett tőrrel annyira agyon nem szurkálja a nyakát, hogy akasztásról szó sem lehetett. Így agyonlőtték! - Tudom a történetet - bólintott a fiú. - Elhiszem - villant rá Sven. - De a hátterét nem! Mert az ez: Irinyi János 1840-ben feltalálta a gyufát, s mert Batthyány grófot nagyon tisztelte, neki is adott egy dobozzal az első gyártmányok közül. Batthyány erre olyan büszke volt, hogy mindig és mindenhová magával vitte. Ez lett a veszte, ez a skatulya gyufa. Mert ott volt a zsebében azon az ominózus udvari bálon is, amelyen egyszer csak odalépett hozzá egy frakkos, kitüntetésekkel telerakott mellű úr, s nagyon diszkréten közölte vele, hogy egy nagyon magasrangú, főúri hölgy szeretne vele találkozni a Burg egyik szobájának egyenesen a kerevetén. A hölgy egyetlen kikötése, hogy a terem teljesen sötét legyen, mert a grófnak nem szabad még csak sejtenie se, ki tünteti ki kegyeivel. Sven szikrázott. - Batthyány - folytatta - akkor úgy harmincnégy éves lehetett, s az vesse rá az első követ, aki ennyi idős korában nem ment volna bele ilyen kalandba! Ő is elindult tehát a frakkos úr után, benyitott a megjelölt ajtón a megjelölt terembe, ahol vaksötét fogadta, s a kereveten egy anyaszült meztelen dáma. Azt, sajnos, nem tudom, hogy a gróf maga is levetkezett-e (nyilván megtette), azt azonban igen, hogy nem volt fukar, mert több mint másfél órát töltött odabent, noha egy szót sem váltott a nagyrangú hölggyel. Már éppen búcsúzkodtak, és összeütötte a bokáját, mikor szerencsétlenségére megzörrent a zsebében Irinyi gyufája. A hölgy kiváló partnernőnek bizonyult, s őt legyőzhetetlen kíváncsiság fogta el, hogy ki lehet ez a nagyszerű partnernő. Váratlanul előrántott hát egy szál gyufát, s ott látta a pamlagon bágyadt mezítelenségben heverni Zsófia főhercegasszonyt, Ferenc József édesanyját. - Jaj - kiáltott fel a fiú megdöbbenésében -, ez igaz? - Nem - mondta Sven. - Most szopom az ujjamból! Nos - folytatta -, a látvány nem volt semmi különös, a hölgy, gondolom, úgy harmincöt éves lehetett, s ahogy már romjából következtetem, akkor sem lehetett őt szépnek mondani, ellenben - félelmetes volt. Csaknem elájult. Lovagja csaknem úgy mosta fel, s aztán megesküdött neki az Istenre s férfibecsületére, hogy soha senkinek nem árul el a történtekből egy leheletnyit sem, azt örök titok pecsétje fedi, mégis Zsófia volt az, aki 1849-ben felséges asztalát verve követelte, hogy Batthyányt végeztessék ki. Ő vitette el Olmützből Pestre is, egyenesen Haynau kezébe, s azzal a paranccsal, hogy nincs számára kegyelem! Bár Batthyány megtartotta a fogadalmát, és soha egy mukkot sem ejtett. - S akkor te honnét tudod - kérdezte a fiú. - A frakkos úr környezetéből, valakitől, és a főhercegasszony környezetéből. A frakkos úr egyébként, mint mondják, sokáig Batthyány elődje volt. Nem kell talán mondanom neked, hogy mire a halálos ítéletre sor került, a tizenkilenc éves Ferenc József is mindenről pontosan tudott. De teljes szolidaritást vállalt a mamájával. Máig is rabszolgája az anyjának, noha ma már mégiscsak harminchat esztendős a kisfiú. Egész lénye undorodott. - Nos? Aztán kárörvendően felnevetett: - Csak az vigasztal - mondta cinkosan -, hogy Erzsébet okos, s most talán ő is valami meghitt búvóhelyen ül a kedvesével. S meg is súgta a nevét, hogy kiről beszél. - Csakhogy azt a búvóhelyet valami ügyes, de otromba Habsburg csináltathatta a maga kardos és díszegyenruhás ízlésével, ezt meg egy remek francia, aki értett a szerelemhez, és szerette és becsülte is: egy hajdani Bourbon. Nem is olyan túlságosan hajdani. Egy Bourbon főherceg a száműzetése idején. Mondjak még valamit? Egyben főpap is volt. Nos? Vagy tizenkét évvel ezelőtt vették meg a Koltayak, s Denise elődeinek is jó ízlésük lehetett, sőt az előbbi tulajdonosoknak is, mert a kastélyban, ami csak állta az időt, minden úgy maradt, ahogy a Bourbon berendeztette. Tiszta empir az egész. Jellemző viszont azokra a tulajdonosokra, akiknek a kezén átment, hogy ezt a drága kis rejtekhelyet itt én fedeztem fel vagy egy esztendővel ezelőtt. Magam takarítottam ki, minden ízében, s a Bourbon utolsó hölgyének a selyempongyoláját is megtaláltam a fürdőszobában. Ahogy - 196 -
megpróbáltam a földről fölemelni, szétporlott a kezemben. Pedig, számításom szerint, nem nagyon lehetett több ötvenévesnél. Egy bizonyos, Tem, hogy különb rejtekünk van, mint Erzsébetnek.
XXVIII Elhallgatott, s a fiú most hosszan és szótlanul nézte. Valahogy tompává és lehangolttá vált a tekintete, s megnyalta a szája szélét. Sven csak ránézett, s tudta a baját. - Legyünk őszinték, Tem - szólalt meg váratlanul. - Csak az őszinteség segít, még ha meglepő is. Nem igaz? Egy aprót kacagott. - Te - mondta nyíltan -, most azt szeretnéd kérdezni, hogy azóta sokat használták-e ezt a szép rejtekhelyet, igaz? - Igaz - mondta tompán a fiú. - Nem tagadom. És: érthető. - Igen - bólintott Sven. - Én tökéletesen megértlek, mert nagyon szeretlek. Bár az az igazság, hogy egy most gyulladt szerelemben a múltjáért senki sem felelős. Mert akkor te is felelős volnál, és nekem is kérdeznem és vallatnom kellene téged. Igaz? - Igaz - bólintott a fiú. - De én soha egy szóval sem kérdeztelek. - Ez is igaz. Te finom vagy és mindig, mindenben tapintatos. - No jó - mondta Sven. - Ezen most el lehetne vitatkozni, de én nem akarok. Én sokkal jobban szeretnék felelni a kimondatlan kérdésedre, mert már mikor beléptél ide, tudtam, hogy erre sor kerül. - A gyanakvó természetem miatt - mondta a fiú. - A gyanakvó természeted miatt - mondta a nő. - Hát felelek. Denise-ről persze nem nyilatkozhatom, mert egyszerűen: nem tudom. Magamról annyit mondhatok, hogy most vagyok itt férfival először, s még hozzá kell tennem, hogy mikor felfedeztem is, nyomban kettőnknek szántam. Neked és nekem. A fiú előbb elhűlt, aztán felnevetett. - De Sven, az Istenért! - kiáltott fel. - Egy évvel ezelőtt nem is álmodtad, hogy élek. - Nem is álmodtam - mondta Sven. - Tudtam. Egész pontosan tudtam, hogy láttalak. - Engem? - Jézusom - mondta Sven -, most, ha hagyom, egy egész sor kérdés következik. Inkább elmondom az egészet. Ivott egy korty bort és mosolygott. - Nincs itt semmiféle titok. 1863 őszén Pesten voltam. Ez sem csodálatos, hiszen ott is van egy kis viskónk. Mindjárt megmondom: Párizsban is. - Jójó! - Nos, mint tudhatod, én olyan sétálós természet vagyok, s ezen a reggelen valahogy a Múzeum előtt vezetett el az utam. Nagyon szép reggel volt, s ahogy felnéztem, egy fiatalembert pillantottam meg a lépcsők bal párkányának oromzatán, körülbelül ott, ahol tizenöt esztendővel és néhány hónappal azelőtt Petőfi Sándor szavalt az egybegyűlt tömegnek. Te voltál. Szemedben valami mély révület, amely befényezte az egész arcodat is. Csak elnéztelek, s egyszerre nem is tudtam, hogy s miként, úgy besuhantál az életembe, s úgy átjártad, mint egy lélegzetvétel. Egy illatos és sorsszerű lélegzetvétel. „Milyen szép férfi! - gondoltam akkor. - Jó lehet annak, akihez tartozik! Hiszen egy ilyen szép fiatalember biztosan tartozik már valakihez!” Sóhajtott, aztán elmosolyodott. - Ugyanígy sóhajtottam akkor is, pedig már asszony voltam, s jól, rosszul, de alapjában véve nyugodtan éldegéltem az urammal, különösen, mert legfeljebb három-négy hónapot volt évenként itthon, akár mostanság, a többit Keleten töltötte. Azelőtt eszembe nem jutott, hogy valakit keresnem kellene magamnak, hisz mégiscsak furcsa így egyedül járni-kelni egymagamban, és gyűjteni a vadásztrófeákat, amelyeket közben az uram kimondhatatlan nevű helyekről küld haza. Csak akkor éreztem a magányt, mikor megláttalak. Akkor gondoltam el először: egy ilyen férfival volna jó élni! Befelé nézett. - 197 -
- Pedig - emelte aztán a fiúra a tekintetét - még a nevedet sem tudtam akkor. De szép magas voltál, vállas, erős, bár igaz, hogy egy kicsit sovány. De a homlokod csontja szinte márványként hatott ott a reggeli napsütésben, hajadat cibálta az enyhe szél, s egész lényedből valami olyan erős és mégis hallatlan gyengédségekre képes férfiasság áradt, hogy amint néztelek, már szerelmes is lettem beléd. Ez így történt, Isten engem úgy segéljen! - Sven! - Akkor - emlékszel? - egy nagyon szomorú tekintetű, idős úr ment arra, szürke kalapban és szürke felöltőben, pedig jó meleg idő volt. Ő felnézett rád, te vissza, s egy szép főhajtással üdvözölted. Erre ő is kalapot emelt, és lassan ment tovább. Sohasem felejtem el a jelenetet, olyan megkapó volt. Arany Jánost üdvözli egy fiatalember Petőfi szószékéről. Tudtad, hogy Arany János ment el előtted? - Nem - pirult el a fiú. - Sok mindent nem tudtam akkor még! És mi mindent kell még megtanulnom! Akkor csak úgy rémlett, hogy láttam valahol nyomtatásban az arcát, s valami szép verset olvastam tőle, úgy rémlik. Hát gondoltam: miért ne köszönjek neki? - Énrám - mosolygott Sven az emlékezéstől -, még csak egy pillantást sem vetettél, pedig ott álltam lent, tőled alig négy lépcsőnyire. Csak megfordultál, és nagy léptekkel bementél a múzeumba - azóta, hál istennek megszoktam ezeket a nagy lépteidet, de én utánad mentem, és megkérdeztem az öreg portást: bácsikám, nem tudja, hogy hívják azt a fiatalembert? - Aki most ment be? - kérdezte vissza. - Azt az égimeszelőt? - Azt, azt! - Hogyne tudnám: hiszen megmondta. Várjunk csak! Valami Munkácsy Mihály. Festőnövendék a selma, Ligeti urat keresi. Beszélni akar vele a nagysága? Kihívom én! - „Nem, nem - mondtam -, Isten őrizz! Még azt se mondja meg neki, hogy egy nő kérdezősködött utána.” - Olyan gyáva voltam akkor - nevetett Sven -, nem is tudom, miért. De az öreg úgy nézte a tenyerét, mintha rózsa nőtt volna benne hirtelen, mert egy aranyhúszast nyomtam a markába, úgy szerettem, hogy tudta a nevedet. S akkor, ahogy jöttem le a lépcsőn, megfogadtam, nem nyugszom addig, míg te is belém nem szeretsz! Mennyit kergettelek, édes Istenem! És Denise mennyit segített nekem, bár magában őrültnek tartott. - „De Klára! - mondogatta - de hányszor. - Egy festőnövendék! Mit akarsz vele!” - „Én? - feleltem. - Kapaszkodj meg Denise, ha a sors csak egy kicsit is szeret, hozzámegyek!” - „Eh! - legyintett. - Tiszta őrült vagy, Klára! Persze, minden szerelmes nő az, de te elsőrendűen és különösen. Hát azt is meg kell mondanom, hogy a szerelmed ragyogó fiú. Csak azt hiszem, fiatalabb nálad.” - De azért mindig segített - mosolygott Sven. - Így hát körülbelül mindent tudsz rólam - mondta a fiú. - Mindent; ez nagyon nagy szó - rázta a fejét Sven. - Ahhoz veled kellett volna élnem. De tudom azt a szerencsétlen, idegbajos leányt, akit Csillagvirágnak neveztél, tudom a tűzfalat, hisz Isten őrzött, hogy agyon nem csapott, hisz éppen arra jártam, mikor leomlott. Téged kerestelek. Tudom a síremléket, legalább tízszer megnéztem, oly csodálatos. Tudod te, hogy az a szélben zsong? - Hogyne! - felelt a fiú. - Egy kis ívet adtam az oszlopnak, onnét van ez. Új melegség támadt benne. - De igazán, mindent milyen mélyen megfigyeltél! - mondta. - Ez csak természetes! - nézett rá Sven. - Ez különösen: A két kezed munkája volt, és én már akkor is szerettelek. És Évát is tudom, a varrónőt, akivel oly hosszú időt éltél. Bár vele Denise foglalkozott, de néhányszor ott jártam én is, kíváncsiságból, és nem is egészen hiába. Mert tőle hallottam Csillagvirág anyjáról, s az egész környezetedből egyedül ebben a nőben volt fantázia és női bátorság, mert ez képes lett volna érted megküzdeni a saját lányával. Kár, hogy úgy megtorpant; legalább történt volna körülötted valami. - Nem történt - mondta a fiú. - Hétköznapok voltak... megélhetés. - Megélhetés? - nézett rá a nő. - Dacból, Tem! Hiszen úgy agyontömtük mi munkával azt a varrodát, már Denise meg én, hogy csak úgy ömlött oda a pénz. S tudod miért? Hogy felszabadítsalak! Hogy ne fényképeket nagyíts színesre, és ne másold megrendelésre a múzeumi képeket, hanem - 198 -
ébredj magadra, és próbálj valami neked valót! De mint a süket medve, olyan voltál, s minden erődet ilyen alja munkába dobtad bele, csak hogy lépést tarts a varrodával. De dühös voltam rád! - Valóban? - Valóban ám! Sokszor ott tartottam, hogy betoppanok hozzád, s azt mondom: „Hé, te, Munkácsy, hát bolond vagy te, hogy itt koptatod-pállatod magad ebben a rongy környezetben? Hát nem érzed, hogy szeretlek, és bennem s a kettőnk szerelmében kell kivirágoznod? Nem érzed?” - És? - Mit: és! Ilyenkor aztán mindig elutaztam, mert nem bírtam magammal. Előrehajolt. - De mondd - kérdezte komolyan -, valóban hogy is tudtál élni abban a környezetben több mint egy esztendeig? Persze, lelki környezetet értek. A fiú végigsimított a homlokán. - Néha olyan nehezeket tudsz kérdezni, Sven! Ha innét most visszanézek, s ez az „innét” te vagy, nem is tudom. De ha visszahelyezem magam oda, és nem gondolok rád, akkor talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a biztonság. A biztos fedél, a biztos és kitartó nő mellettem, a nyugalom, valami fatalizmus is talán, és annak a tudata is, hogy egyszer csak eljön az idő, és összeverek annyi pénzt, hogy neki tudok vágni a világnak. Bécsnek, amelyet úgy gyűlöltem, s amelyet most miattad annyira szeretek. És van az egyformaságban, az összeszokottságban valami, amit nagyon nehéz legyőzni az embernek magában. Én még nemrégen is úgy terveztem, hogy ott töltöm el a nyári szabadságomat, noha, Isten lássa a lelkem, már szerettelek, csak küzdöttem ellene, hisz hogy tudtam volna elképzelni, hogy ekkora távolságból összekerülhetünk. Az ember - hogy mondják itt Bécsben? - „ein Gewohnheitstier”, no jó, hát emiatt is, és főként menekülésből is, még négy levelet írtam oda, s csak miután egyikre sem jött válasz, máig sem értem, miért, talán, mert az első három tele volt a te dicséreteddel, a negyedik meg szinte amolyan felmondó levél volt, szóval csak ezután éreztem magam szabadnak, és határoztam el, hogy szólok neked, ha a világ leszakad is... - Várj! - ujjongott közben Sven. - Szóval, te szóltál volna nekem? - Igen - mondta a fiú. - Ha ma nem, hát holnapután biztosan. Mert nem lehetett ezt kibírni már. Sven remegett. - Nem lehetett kibírni már? - Nem! - mondta lángolva a fiú. - Hiszen már szinte eszeveszettségeket csináltam! Mindenkiben téged láttalak. Én gyors járókelő vagyok, szórakozott is, hát elment mellettem az utcán egy nő, egy idő múlva úgy vágott rajtam a lehetőség, mint az ostor, jaj, nem Sven ment itt mellettem el? És néha száz lépést is futottam visszafelé, de nem te voltál. Sohasem találkoztunk mi véletlenül. Megnedvesítette a száját. - És amit a kezeddel csináltam, az bennem szinte őrület volt. Hogy is mondják azt? Igen. Valami perverzió! Hogy a kezedet magamba vetítettem, aztán úgy vettem elő, szinte dobtam ki magamból - hisz tudod, mire gondolok, és azóta nem tudom, hányszor lerajzoltam magamnak papírra mind ugyanaz -, de lerajzoltam széndarabokkal a falakra, a hóba, ahová csak lehetett, mindenhova! Értesz? És aztán, ez a mai eszeveszettség, hogy néztelek, s a modell helyett téged rajzoltalak, lenézve, leképzelve rólad a ruhát, és nem hiszem, hogy egyetlen vonalat is elhibáztam volna. - Nem - mondta Sven meghatottan. - Olyan az, mint egy csodatétel! A képzelet ereje, ezzel a címszóval fektette ma eléd Rahl a modellt, ha nem tudnád. - Te honnét tudod? - Csak sejtem. Mert az a szép aktja fent a várószobában is rólam készült, ugyancsak képzeletből, és gondolta - hisz érzi a közöttünk való lángolást -, no mit csinál most ez a fiatalember? Megérzi-e, hogy mit kell csinálnia, és mer-e vállalkozni rá? Érted? És merted, tudtad, és a tied a jobb. Pontosan a te rajzod vagyok. Csak mire te elkészültél, ő elaludt, s mi elhoztuk a rajzot magunkkal. Lenyúlt, és valahonnét a szék mögül előkapta a hatalmas tömböt s átnyújtotta. - Fogd! Nézzük csak meg! A fiú elámult. - De hisz ezt hazaküldted a kocsissal! - 199 -
- Ó, Istenem - sóhajtott Sven -, csak kicsinyes ne légy. Hát minek a cselédség? Elhozattam, hisz csak eszembe juthatott, hogy ma még erre is sor kerül, vagy nem? Futott, ledobta az apácás köpenyt, s belefeküdt a délutáni pózba, és nézte a rajzot, s azt mondta kacagva: - Szent Úr, hozzon egy tükröt, hadd lássam magamat is, ne csak a rajzát! De a Szent Úr nem hozott semmit, csak önmagát, egy zsák csókot, egy zsák ölelést és így tovább, hogy mire mindez elfogyott, talán egy óra is elmúlt, és Sven azt mondta végül: - Tem, te most biztosan azt hiszed... - Azt bizony! - S ami a fő: igaz. Én nem szégyellem magam. S egy utánozhatatlan röppenéssel felült. - De nagyszerűen áll rajtad ez a bordó házikabát! És épp a bokádig ér! - Igen - mondta a fiú -, páratlan darab. Olyan puha, hogy nincs is rá szó. Gondolom, valami korabeli Bourbon-holmi lehet. - Ez? - kacagott Sven. - Ez aztán vadonatúj, nem volt még testen! Hiszen együtt vettük a belvárosban ma délután. - Ne mókázz! - De, istenemre! Ezt is, meg a papucsot is. De olyan nekem is van ám! S mutatta, s a kettő pontosan egyforma volt. - Együtt? - kérdezte a fiú. Aztán ő is elnevette magát. - Értem! Míg én kint dörmögtem és butáskodtam. - No végre; egy igazi önvallomás! - Jó - mondta a fiú. - De hogy kerültek ide? - Hát - nevetett Sven -, ez bizony csoda! Ide küldettem, Denise átvette, én meg ezer veszély közt beloptam őket ide. Képzelheted, csaknem a fejembe került. Felállt, megfordult, két karját maga mellé lendítette. - No, add fel az apácaruhám! Felvette, leültek, s a fiú csak bámulta a nőt, mert az olyan kecses és finom és mégis természetes mozdulatokkal csinálta mindezt. Jó volt ez, és a fiú tudta, hogy ez a báj és finomság és mégis természetesség a boldogságához tartozik. Egy kicsit csend volt, akkor azt kérdezte: - Nem haragszol? - De igen - mondta Sven komolyan. - Majd másfél éven át azért birkóztam és erőlködtem annyit érted, hogy most haragudjam. Ez csak magától értetődik. - Mert azt te nem is tudhatod, akármit vittél is véghez, hogy mennyire szeretlek, és milyen végtelen boldog vagyok, hogy így együtt lehetek veled. Sven, hogyan mondjam ezt meg neked, hogy te is értsd, mit érzek? Olyan az egész, mintha valami nagy-nagy jóságban lennénk itt, szagos és szép jóság-füvek kellős közepén, s úgy beszélgetnénk, csak a tekintetünkkel, s úgy csodálnálak, hogy te mennyire illesz ide. Megértesz? És titokban megpróbálnék tanulni tőled. - Ó, drágám! - bújt hozzá Sven és belekarolt. - Nekem olyan vagy, mint a lélegzetem. Nem is tudom, hogy élhettem nélküled! S ugyan mit akarsz te tanulni tőlem? Alázatot? - Nem is tudom - mondta a fiú. - Illetve, de ne nevess ki, de meglehet, hogy finomságot. Ahogy a ruhát felvetted, leültél, eligazítottad a ruhád, annyi finomság volt és annyi finomság van mindenben, amit csinálsz, hogy szégyellnem kell magam, milyen durva és nyers alak lehetek melletted. - Ejha! - mondta Sven meglepetten. - Igen - folytatta a fiú. - Látod, én korán árvaságra jutottam, s a nagybátyám, hogy ne legyek teher a nyakán, asztalosinasnak adott. Onnét idáig magam verekedtem fel magam, s ez nem csekélység. Így bizony, az érzéseimet úgy érzem, gyakran még ma se tudom pontosan kifejezni, pedig annyira szeretném. Csak a „szakmabeli” érzésekhez értek tulajdonképpen, de azt hiszem, hogy beszélő szavaim csak éppen önmagukat jelentik, pedig éppen te mondtad az előbb, hogy a szavaknak nemcsak a tényt, hanem egyben a tény hangulatát is ki kell fejezniük. Valami ilyesmit mondtál. - Hihetetlen! - fordult feléje áradozva Sven. - Te akarsz finomságot tanulni, aki ilyeneket mondasz nekem: „Mintha szagos és szép jóság-füvek kellős közepén hevernénk?” Ugye? - 200 -
- Várj csak - fogta meg a fiú a nő kezét. - El ne tévedjünk. Természetes, hogy én neked csaknem mindent ki tudok mondani, hiszen olyan végtelenül szeretlek, hogy talán a régi istenek hárfáit is meg tudnám pendíteni a kedvedért. De nekem ez nem alaptermészetem, én a világon egyedül csak veled vagyok ilyen. Mással egészen más vagyok, s az az igazi - várj! - örült fel - találtam egy jó szót -, használatos énem. Érted? Én mással leginkább hallgatag vagyok, zárkózott, s ha ingerel, goromba, mint a pokróc. Mint egy kocsis. Ha kihoznak a sodromból, én úgy verekszem, akár egy csaposlegény. Pedig megmondom őszintén: nagyon félek verekedni. - Félsz? - mosolygott Sven. - Ezt nem hiszem. - De igen! - erősködött a fiú. - Én ezt már Thannak elmondtam egyszer s ő megértette nyomban. Nem azért félek én, mert gyáva vagyok. Dehogy! Én: magamtól félek, érted? Mert én - s ezt ne vedd hencegésnek -, nagyon erős vagyok, ami nem volna baj, hisz ki tudja, mi mindenre kerül még sor az életben, amihez kell az erő. A baj ott van, hogy rettentő féktelen vagyok, mindjárt elragadtatom magam, elönt a vér, s akkor nincs megállás. Nézd, én a nyáron, a Szénapiacon öt perc alatt úgy elvertem két nagydarab kocsist, hogy úgy vitték el őket orvoshoz, ahogy írva van: lepedőben. Még szerencse, hogy rendőr is volt ott, látta, hogy azok piszkoskodtak velem, egyébként jó kis bánatpénzt fizethettem volna. Ha akkor ott vagy, biztosan kiábrándultál volna belőlem, csupa mocsok voltam a vérző pofájuktól. De mondok mást, ha én, mondjuk, megyek veled az utcán, és valaki téged, ha csak egy pisszel is meg talál bántani, én ott nyomban kettétöröm vagy agyonütöm, mint egy kutyát! Ez olyan biztos, hogy erre akár ostyát vehetsz. Ilyen vagyok, nem tehetek róla. Nos? Elhallgatott; várta Sven válaszát. De az nem felelt, a folytatásra volt kíváncsi. - Ezzel szemben te finom vagy - folytatta -, egy születetten finom, nagyúri nő, s ezt most ne vedd gúnynak, mert nem az, akinek vére és idegzete Isten tudja, hány generáció nevelésén, úri hangolásán ment keresztül. Veled soha nem fordulhat elő még véletlenül sem, hogy durva légy és fékeveszett, vad vagy goromba. Érted? Te minden körülmények között nyugodt vagy és finom, megőrzöd a lélekjelenlétedet, a jó modorodat, hiszen erre neveltek nemzedékeken keresztül. Hát ezt a finomságot vagy legalább a viselkedésed, a magatartásod alapját szeretném megtanulni tőled, hogy legalább némileg illjünk össze, hisz valóságos mesterlegénynek látszhatom melletted. Igaz, hogy meg is tudlak védeni, az biztos. Csak lélegzetet vett. - Értsd meg: tebenned olyan valami csodálatos harmónia van, hogy az kimondhatatlan. Én ezt ezerszer figyeltem, hát tudom. Ahogy például a műteremben a ceruzát fogod és dolgozol, azt egy egész csomó ritmussor kíséri az egész valódban is. Én néhányszor megpróbáltam már, hogy utánozzalak, de akkor én nem tudok dolgozni. Nekem a heves mozdulatok az elemem, és a keményen állás a stafelej előtt. Vagy csak az előbb, ahogy belebújtál a köpenyedbe, hát egészen természetesen és nem csináltan, valami olyan gyönyörű mozdulathullámzást vittél végbe itt előttem, hogy ha mit sem nézek, felsikítok a gyönyörűségtől. Értsd meg: téged nézni, ahogy jársz-kelsz, csinálsz valamit, ha mondjuk eszel, mint az előbb, és a kezedből eszel, mint az én szokásom: az szellemi gyönyörűség. Vagy ha csak egy egyszerű gesztust csinálsz, az is. Én is megcsinálom ugyanazt a mozdulatot tefeléd, mint te énfelém, de az én mozdulatomban csak indulat van, hevesség, mondjuk erő, akármennyire szeretnék is minden ízemben gyengéd lenni hozzád. Hiszen szeretnék. Ebben az életben én soha nem éreztem még azt az unszoló és kétségbeesett vágyat, hogy a rezgés, a tapintás, a lehelet legfelső fokáig gyengéd legyek hozzád, és nem megy. Belül igen, de ahogy ki is akarom fejezni, valahogy nem megy. Úgy csinálom, akár egy paraszt. Elöntötte az indulat. - Pedig nem vagyok az! - kiáltott fel vadul. - Én igenis illek hozzád, olyan és akkora nagy vagyok a bensőmben. Nincs párom e világon, tudom! Az én valóm legkisebb szögletében boldogan és magadhoz méltóan élhetsz, olyan nagy és fényes bennem az isteni lakás! Én olyan... Hirtelen elhallgatott, és lehajtotta a fejét. - Hát tessék! - mondta. - Itt vagyok melletted, a leggyönyörűbb helyen, nincs rá szó, menynyire szeretlek, nem haragszom, csak egyszerűen meg akarom neked magyarázni, és látod, ökölben a kezem, és úgy kiabálok, mint a vágóhídon a nyúzómester. És ez így volna, ha fényes délben, a belváros legfényesebb helyén mennék is veled. Bárki azt hihetné, veszekszem veled. Egy bugris egy bárónővel. Megrázta a fejét. - 201 -
- Kár az egészért. Reménytelen eset vagyok! Hozzák a hordágyat, tessék eltemetni. Az istenit neki! Nyomban a szájára vert. - Bocsánat! Sven, minden ízében remegett. Megkapta a férfi mellén a köpenyt, elkezdte rázni. - Te! Te! - zokogott fel. - Ne gyötörj már, nem bírlak jobban szeretni! - Sven! - ámult rá a férfi. - Igen! - s most Sven kiáltott. - Hisz meg kell érted őrülni, ahogy itt ülsz mellettem és panaszkodol, mint egy eltévedt óriás, hogy nem vagy finom, mint egy lakáj, és finomságot szeretnél tőlem tanulni! Modort! Viselkedést! Ilyesmiket! Hát mire kellenek ezek neked? - Sven! - Mire? Mikor akkora az erőd, hogy a világot szétfeszítené, és csupa villám vagy, egy hallatlan géniusz, és egy borzasztó szép, alkotásáért tomboló gerjedés, te! Hát mit imádkozom még rád? Hiszen csak a szemed lobbanása is egyedülvaló, mert nem volt még a világon ilyen félelmetes erejű, gyönyörű szemlobbanás, csak a tied, az egyetlenegy! És az akarat, amely benned feszül? Te taknyos! És hát - kapta el a férfi kezét - hogyan akarsz ezzel az ököllel így gesztikulálni? És mutatta a kis kígyózó mozdulatot és nevetett. - No, próbáld! Hát próbáld! Így kell! Innét a csuklóból indul el a mozdulat, aztán átvonaglik a tenyéren, és az ujjakon, végül a finoman reszelt körmök hegyén pattan el. Hát hogy akarod - markolta meg újra a hatalmas férfikart - ezzel a kézzel ezt csinálni, és ezzel az erővel, amely ebben van? És egyáltalán, ezzel az egész óriásnak szabott valóddal, aki te vagy. Mi? Hisz még a gondolata is vihogtató, hogy te, mint a többi vendég, belépsz egy intim szalonba, kifogástalanul meghajolsz, egy finom mozdulattal elfogadod a háziasszony feléd nyújtott kezét, a szádhoz érteted, és halkan csevegni kezdesz vele a város legújabb pletykáiról. Hát ezt gondolod, ezt várja tőled bárki nő, aki meghív magához? Azt várja tőled, aki vagy, az alkotót és szuverént a maga területén, és nem egy pojácát, a sok közül, Mihály! Most mondta ki először hangosan a szerelmese nevét, és belepirult egy kicsit. - És ne hidd - folytatta nyomban -, hogy valaha is amolyan finom piktor válik belőled. Soha, de soha! - Tudom. - Egy ilyen Rahl vagy Kaulbach, teszem, vagy akár valami remek Van Dyck-féleség, a maga fénylő finomságaival! Soha! Te a villám leszel! A dráma! Igen. Figyelj rám, hogy később emlékezz rám: a csodálatosság leszel. Az erő! A végtelenségből kitépődött ember, akinek a művei előtt szédülten és szívszorongva állnak meg az emberek, és azt kérdik majd: Atyaisten, ki ez? Honnét jött? Kitől tanult? És nem tudják megmondani, mert azt, ami lényege, nem tanulhatta senkitől, csak önmagától. Érted ezt? - Hogyne! - No hát! És holnap délelőtt tíz órakor a Belvedere előtt találkozzunk! Igen? Én majd aszszisztálok bent neked! Az egész olyan volt, mint egy vágta, hogy a férfinak kellett visszafognia és csillapítania. - Sven! Csönd! Hiszen kiabálsz! Hát te is olyan vad vagy és féktelen, akár csak én? - Megveszem - mondta Sven -, ha elengeded magad. Véletlenül az órára pillantottak s megdöbbentek. Éjfél után két óra volt. - Mennem kell, drágám - mondta a férfi. - Holnap tízkor találkám van a Belvedere előtt. Svennek már lendült a keze, hogy megfogja, s azt mondja neki: „Ne menj, aludj velem!” De valahogy nem mondta ki, nem akarta párját elgyengíteni. Amit akar, tegye! A férfi átöltözött, s ő kikísérte az apácaruhában. De mikor nyitotta az ajtót, a támadt résen úgy dőlt be a fagy, mint ezer fejszeél. Gyorsan visszanyomta a hideg, a vén zárat bezárta, és belekarolt a férfiba. - Nem engedlek! - mondta elhatározottan. - Gyere vissza, és aludj velem! Hát visszamentek, eloltották a fényeket, csak azt az ámpolnát hagyták égve, amelyik olyan szép árnyékot vetett, aztán levetkeztek, és jól betakaróztak az óriás heverőn. Sven és Mihály. S már elkezdte éjszakai pókhálóit fonni a csend, mikor a férfi megszólalt. - Ébren vagy, Sven? Valamit szeretnék mondani. - 202 -
S Sven érezte, hogy a szerelme csaknem könnyezik. - Mondd, szívem. A férfi mély lélegzetet vett. - Hogy lehetne megcsinálni azt - s mély hangja finoman reszketett -, hogy feleségül venni téged, elvinni bármi áron, együtt élni, együtt törni át tűzön-vízen, veled együtt érkezni a célba, és mikor minden kész, és a nekünk kiszabott munkát elvégeztük, veled élni végig az öregséget is. Pihegett. Sven nem szólt. Tudta, hogy a másik még nem fejezte be. - Mert kimondhatatlan nagy dolog ám az - folytatta a férfi -, hogy akik a fiatalság harcaiban együtt éltek, az öregség ösvényén is együtt lépdeljenek. Ugyanazok az agyak, testek és lelkek. S az ember megállna egy bokor vagy egy táj előtt, s csak annyit mondana: „Sven!” S te rám néznél, és azt mondanád mosolyogva: „Tudom, öreg, tudom. Az egy bodzabokor, s valóban nagyon hasonlít a mi régi bodzabokrunkhoz, az a táj meg a Wienerwald egy részlete talán? Vagy mégis, a Maros-part Aradnál? De hisz én ott sohase jártam.” S én: „Nem bizony, de én sokat meséltem róla neked.” S te: „Persze, persze, jól emlékezem! De most menjünk már be a házba, öreg, hűvösödik s biztosan kész már a herbateánk is. Egy kis zsályát is tettem bele, az megvéd bennünket a köhögéstől.” És felhördült az erőlködéstől, ahogy a zokogását visszanyomta, mert mindez oly szép volt és olyan reménytelen. De Sven felkönyökölt, s azt mondta: - Ne sírj, drágám, mert minden így lesz: Isten engem úgy segéljen, én elválok és elmegyek veled! Aztán befészkelte magát a szerelmese ölébe, és úgy aludtak el, mint a mindenha feledhetetlen mózesi mese első emberpárja, a Tudás fájának tövében, mikor még semmit sem ismertek egymáson kívül, bűnük még nem volt semmi sem, csak a Teremtettség lázának remegése lüktetett bennük boldogan, mint a friss és új téreken és mindenütt.
XXIX A Belvedere csaknem egy hetükbe került, a művészettörténeti múzeum sem sokkal kevesebbe, s ezeken túl megnéztek minden olyan köz- és magángyűjteményt, amihez csak hozzá lehetett férni. Valósággal falták a képeket, s olyan iramban vágtattak végig mindenen, hogy szinte szédület volt. Sven vezényelte ezt, és szinte tömte a fiút festői élményekkel, mintha egyszerre akarna rázúdítani és megemésztetni vele mindent. Türelmetlen volt, s mert maga mindezt ismerte már (sokkal többet ismert), azt szerette volna, ha e vágtatásban a fiú is ugyanígy mindent magába szed, megtanul, áthasonít, s ugyanígy el tud beszélgetni róluk, mint ő tudott. A napi hajszák után, este, a búvóhelyükön (Arany Barlang-nak nevezték el) művészi megbeszéléseket tartottak a látottakról, s ezeken Sven gyakran mérgelődött, mert a látottaknak gyakran fele is úgy kiröppent szerelmese fejéből, mintha soha még csak nem is hallott volna róluk, nem hogy látta volna őket. - De hát hogy lehet egy Tiepolót elfelejteni? - zsörtölődött. - Hisz még vissza is mentünk hozzá! Még külön fel is hívtam a figyelmedet a színeire, a kompozíciójára! - Mindegy - mondta a fiú -, látod, hogy elfeledtem. - Hát azt csak tudod, mikor született Tiepolo? Kik voltak a kortársai? Kik az elődei? Kik hatottak rá? - Nézd, Sven - mondta a fiú nagyon nyugodtan -, a kérdéseid egyikére sem tudok felelni. Ahogy mondtad, nyomban el is feledtem őket. S hogy őszinte legyek, nem is értem, hogy tudsz te ennyi adatot elraktározni magadban, rendszerbe foglalni, s alkalom adtán oly biztosan, a magad véleményével is megtoldva visszaadni? - Azért van az agyam - válaszolta csípősen Sven -, hogy mindezt meg tudjam tenni. - Helyes - bólintott a fiú. - De akkor hol marad hely önmagad számára. Néha, ahogy így ragadsz magaddal, megrémülök, s azt kérdem magamtól: Úristen, hol élek ebben a nőben én? Ennyi adat között? - De drágám! - nézett rá szemrehányóan Sven. - De igen - mondta a fiú. - Értsd meg! Én ha félóráig meghitten együtt lehetek veled, sokkal jobban gyarapodom és mélyülök el tőle, mint ötnapi képtárlátogatástól. - 203 -
- Borzasztó vagy! - Ellenkezőleg: fordítva volnék borzasztó. Nem akarok én a világ egyetlen képtárának sem az őre vagy igazgatója lenni, és az sem ambícióm, hogy a művészettörténet tanára vagy professzora legyek valahol. - Nem is akarom! - Hát akkor minek ez a rengeteg művészettörténeti halmazat? És főként: minek ez a rettenetes iram? Ki kerget? Vagy mi? Sven csodálkozott. - Senki és semmi. Csak mindent, amit én tudok, szeretném egyszerre beléd önteni. - Köszönöm - mondta a fiú -, de nincs rá szükségem. Én alkotó művésznek készülök és nem művészeti lexikonnak, Sven! Amit te tudsz festőkről és művészekről, annak, ne haragudj, engem a tizede sem érdekel, és velem kapcsolatban téged sem érdekelhet, ha igaz, amiket mondasz nekem, a zsenialitásomról, eredetiségemről s a többi. Ebből legföljebb egy nagy művészi gyomorrontás sülhet ki, fejlődés semmiként. Én magamtól akarok fejlődni, s a magam lelkéből akarom szedni a látomásaimat. Nekem - dühödött bele a fiú - annyit sem jelent Tiepolo s a többi, akit meg kellene tanulnom, mint egy eldobott szivar! - És Veronese? - Azt szeretem. De azt egyet se láttam. Ne félj, az elől nem tudtál volna elcipelni! - Vad ember! - mondta Sven. - Lehet - vont vállat a fiú. - Az Akadémián is „wilde Ungar”nak hívnak. Eszerint, úgy látom, igazuk van. Ez így ment napról napra, hétről hétre. Vita vita után. Ott ültek egymással szemben, a nappali ruhájukban, szerelemről még csak szó sem esett az Arany Barlang-ban, csak vitatkoztak, veszekedtek. Hol a fiú hajthatatlanságán, hol meg azon, hogy egy-egy mű értékelésében nem értettek egyet. Velasquez egy ragyogó képe a nőt például elragadta, a fiút nem különösebben. Sven, egész érthetetlenül, csak úgy tajtékzott a dühtől. - De hát vak vagy te? - kiáltott. - Nem látod a csodálatos színeit? A káprázatos fényhatásait? Hiszen csaknem meg kell vakulni tőlük. - Dehogynem! - Hát akkor? - Nem tehetek róla - mondta a fiú -, nekem egy kissé hivalkodók. Mesterkéltek. Hogy mondjam: egy kicsit bennük ragyog a honorárium fénye is, amelyet a főúri megrendelők fizettek a képeiért. Olyan, ne haragudj, főúri festő. Főuraknak való! Sven belül megsértődött, a fiú nyomban észrevette. - Ne sértődjél meg - mondta nagyon higgadtan. - Ennek semmi értelme. - Már bocsáss meg! - akart visszavágni Sven. De a fiú nem engedte. - Te bocsáss meg! - mondta nagyon érthetően és hűvösen. - Természetesen tudom, hogy nem illik egy főúri palota főúri rejtekén egy főúri hölgy előtt bizonyos lesajnálással emlegetni a főurakat, különösen nem egy volt asztaloslegénynek. De legyen mentségemre, hogy nem úgy loptam ide a belépőjegyet. Sven felhökkent: itt valami baj van! Elragadtatta magát? - Tem! - mondta a régi hangján. A fiú úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna. - S nagyon kérlek, ne próbálj engem művészileg a te befolyásod alá vonni. Egyrészt, mert úgysem sikerül, másrészt, mert ártasz vele nekem: legbelül esetleg összezavarsz, s nagyon sok gyötrődésembe kerül, mire kibogozom magamat. Hidd el, jobb lesz így. Éppen ezért meg kell mondanom neked, hogy ezeket a művészettörténeti rohamokat a magam részéről befejeztem. Ne haragudj ezért, szeretnék magamul élni, sohasem éltem másként. Mindabból, amit az elmúlt hetek alatt mutattál és magyaráztál nekem, az a néhány Rembrandt jelentett igazi élményt nekem, azt köszönöm. Felállt. Sven dermedten nézett rá. Mit akar ez? - S most még egyet - mondta a fiú. - Szeretnélek megkérni, hogy adj át egy üzenetet. - Kinek? - kérdezte Sven. - 204 -
- Ó - mondta a fiú -, a dolog sokkal egyszerűbb, mint gondolod. Én úgy látom, hogy a régi Sven, akivel mi annyira szerettük egymást, elutazott vagy talán beteg. Arra kérlek, ha megjön vagy felépül, vagy egyáltalában van, mondd meg neki, hogy szeretettel csókolom, mert bennem nem történt változás. Ha emberileg kíváncsi rám, és úgy hív meg ide, mint azelőtt szokott, én szívesen s a régi szeretettel jövök hozzá. De most szeretnék elmenni innét. Sven rémülten ugrott fel. - Tem! - kiáltott. - Ezt nem mondhatod komolyan! A fiú állt, mint a cövek, s a nő ismerte: tudta, hogy itt most valami eltörött. - Mit vétettem neked? - kérdezte. És sírva fakadt. - Te? - mondta a fiú. - Semmit. Én vétettem. Bocsáss meg, hogy nem illem bele az elképzeléseidbe. Hidd el, nekem jobban fáj, mint neked, de éppúgy nem tehetek róla, mint a megszületésemről. - Ostobaság! - kapta meg Sven a fiú karját. - Elragadtattuk magunkat és kész. - Tévedsz - mondta a fiú. - Elidegenedtünk egymástól, s ez egészen más. - Jézusom! - sikított fel a nő. - Te ezt érzed? - Nyilván te is. Valami történt veled. Nem tudom, mi. Nem is kutatom, hisz már nem tartozhatik rám. A régi Sventől elbúcsúztam. Ez a mostani Sven: egy évfolyamtársam a Rahlakadémiáról. Nagyon okos nő, nagyon művelt, sokkal többet tud, mint én, megérdemli, hogy egy méltóbb társat találjon magának. Sven végighallgatta. - Versz? - kérdezte aztán fájdalmasan. - Nem - rázta fejét a fiú. - Magamat aláznám meg vele. - Maradj! - Nem. - Miért? - Odakint melegebb van. - És ha nem engedlek ki? - Megteheted - mondta a fiú. - Nem fogok veled birkózni, sem a kulcsért, sem a kibocsátásért. Szép csöndesen megülök itt, aztán, ha egyedül leszek, majd csak kijutok valahogy. Dühből tette Sven, vagy arra számított, hogy ettől megtorpan a fiú? Odadobta eléje a kulcsot az asztalra. - Tessék! A fiú felvette. Semmi sem látszott az arcán. - Köszönöm - mondta. - Isten veled! Megfordult, kiment a függönyajtón, fel a lépcsőkön, kipattintotta a rejtek ajtó zárját, kilépett, s visszatolta az ajtót. - Tem! - kiáltott utána rémülten a nő. - Tem! Semmit sem hallott belőle. De mindegy lett volna, ha meghallja is. Kibotorkált a folyosóra, kinyitotta a kaput, kilépett, kívülről bezárta - gondolkodott. És most a kulccsal mit csináljon? Nem tehetett mást, visszahajította a falon a kis folyosó mellé, amely a vasajtóba torkollott. Aztán elment a holdfényes márciusi éjszakában; rongyos szélű felhőket kergetett fölötte a szél. Sven meg lihegve rohant fel, hallotta a kulcs pendülését odakint. Elkezdte öklével verni a vasajtót, s zokogva kiabált: - Tem! Tem! Gyere vissza! Tem! Nem törődött vele, meghallja-e valaki idegen vagy nem. Csak Tem hallja meg. De az sem hallotta. Lehet, hogy messze járt már, és nem hallotta meg, lehet, hogy teljesen bezárult a világ számára, s ha egy puskát sütnek el a füle mellett, azt sem érzékeli. Ment hazafelé. Sven meg rohant vissza az Arany Barlang-ba, végigvetette magát a heverőn, s egész valóját valami vad rémület rázta. - Mit vétettem? - zokogott kétségbeesetten. - Mit vétettem? Mi van velem? Mert most, ebben a megszaggatott magányban, maga is érezte, hogy valamiként megváltozott. Nem tudta volna megmondani, hogy mi az a változás, idegzetének, egész valójának melyik pontján történt valami, de történt. De hol? Egyet biztosan tudott: hogy a fiút talán még jobban szereti, mint azelőtt, az életét odaadná érte, mindent odaadna, csak ennek a férfinak az élete sikerüljön. - 205 -
Hát akkor mi baj? Végiggondolta az egymás mellett történt heteiket, a futásaikat, a lázas képnézéseiket, s akkor egyszerre rádöbbent, hogy első megrázó és fékevesztett találkozásuk óta nem történt semmi szerelem sem. Egy percnyi sem. Egy csók sem. Talán még egy gyengéd szó, egy gyengéd tekintet sem. Csak tanítás, vita, vita, vita. - Úristen - szökkent fel -, hogy lehet? Hogy tehettem ezt? Mi ez? Nem tudta. Nem értette. Csak elkezdett hirtelen zúgni a füle, agyában iszonyú szorítást érzett, fel akart kiáltani, de akkor visszaesett, s bő ömléssel eleredt az orra vére. Másnap Rahl-nap volt, egyikük sem maradt el róla. Sven néhány perccel későbben érkezett, Miska már ott ült, és együtt dolgozott a többiekkel. Annyira meg volt győződve róla, hogy Sven elmarad, hogy háttal ült az ajtónak, s így észre sem vette a megérkezését. Kialvatlan is volt, egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, tele volt fájdalommal is, hát mélyen elgondolkodott, így csak aztán, hogy Sven felöltőjét maga Rahl segítette le, s Miska csak arra pillantott fel, ahogy Sven leült a munkaasztalához. Akkor úgy meglepődött, hagy véletlenül így köszönt: - Kezét csókolom. A nő meg így fogadta: - Jó napot. Miska meg akarta magyarázni a helyzetet, hogy miért nem segítette le Sven kabátját, mint mindig szokta, hát azt mondta: - Elnézést kérek! - Miért? - kérdezte Sven minden fölényével. Miskában megfeszült az indulat. Egy villanással körülnézett, aztán megvonta a vállát. - Igaza van - mondta keményen. - Valóban nem követtem el semmit. - Belebújt a munkába, s ki sem pillantott belőle. Minek? Kinek? Ez itt: egy idegen! S pusztította a rajzszenet. A nő vagy félóráig bírta, akkor kicsordult a könnye, felugrott, kapta a kabátját, kiszaladt. Rahl utána. Néhány perc múlva kihívta Miskát, de Sven akkor már nem volt sehol. - Maga bántotta meg? - kérdezte Rahl szinte durván. Miska felkapta a hangra a fejét, és keményen szembenézett Rahllal. - Nem - mondta rettentő nyugodtan. - Miért gondolta, professzor úr, hogy éppen én? - Csak úgy eszembe jutott - felelt Rahl sokkal szelídebben. S hirtelen felmérte, milyen keményen áll ez a száznyolcvanhét centiméter magas fiatal férfi itt előtte. · Nono - mondta -, semmi baj. A nők néha érthetetlenek. - Nem tudom - felelte Miska, rettenthetetlenül törve a német nyelvet -, csak annyit tudok, hogy Swenson kisasszony az utóbbi időben kissé ideges. - Majd elmúlik - mosolygott a professzor. - Menjen vissza, fiam a munkájához. Miska visszament. Dolgozott tovább. Az eset nagy feltűnést keltett, a fiúk sugdolództak, de Miska nem ügyelt rájuk. Óra végével magára dobta a szűrét s elment. Süveget vagy kalapot nem hordott már ilyenkor. Ahogy a fiúk utánanéztek, nem látszott megtörtnek, inkább szálfa egyenes volt. - Fenegyerek ez! - mondta az egyik. - Mi történhetett köztük? - Összevesztek - mosolygott a másik. - Bolondok! Itt a tavasz, és most veszekednek? Miska hazament. Engel nem volt otthon. Nyomban felbontotta hát az ágyat, gyorsan levetkezett s lefeküdt. Halálfáradt volt, azonnal elaludt, s csak reggel ébredt fel. Megmosdott, felöltözött, fogta a Húsvéti locsolók-at - hazahozta az akadémiáról, itthon fejezte be, rendesen becsomagolta, és hazaküldte Ligeti címére, ha el tudná adni valakinek. Aztán az akadémiára ment, szelíd volt, mint a bárány. Délben rendesen megebédelt, volt még pénze, s hazamenet Engellel találkozott. - Szervusz! Hová mész? - Kórbonctani gyakorlatra. - Kórbonctan? - gondolkodott Miska. - Érdekes lehet! Nem vinnél el engem is? - Sajnos, nem lehet - mentegetődzött Engel. - Ma maga a prof demonstrál. Máskor szívesen, de a prof nem tűr idegent. - Hát akkor szervusz! - 206 -
- Szervusz! Elváltak. Miska hazamenet megivott egyhuzamban három deci bort, otthon lefeküdt s elaludt. Ez volt neki a legjobb altató: három deci bor. Még Pesten fedezte fel. Ha bosszúsága volt, vagy nem akart töprengeni, csak felhajtott három deci visontait, és aludt tőle, mint a bunda. Másnap Sven nem jött el Rahlhoz, de Miska úgy tett, mintha észre se venné. Nyugodt arccal végigdolgozta a két órát, a köszönésen túl senkihez sem szólt egy szót sem, munka után hazament, s noha gyötörte a fájdalom, álomkúrára fogta magát. Három deci bor, s már aludt. A következő Rahl-óráról ő maradt el, pedig Sven ott volt már, s valahogy sugárzott. Minden koppanásra felkapta a fejét, iszonyú türelmetlenül várta Miskát, de az nem jött. Pedig nem akarattal maradt el a fiú, teljesen véletlenül. Ahogy ballagott az akadémiáról Rahl felé, az egyik műkereskedés kirakatában megpillantott egy képet, amelyet sokan néztek. Befurakodott a nézők közé, s mikor meglátta a művét, csaknem feljajdult, mert a kép úgy hatott rá, mintha egyenesen a szíve közepéből tépték volna ki. Ilyen művekről álmodott ő, hogy majd ilyeneket fest, ha nagy művész lesz belőle. Ludwig Knaus Szemfényvesztő című műve volt. Remek zsánerkép a maga nemében. Egy kocsmai jelenetet ábrázolt, amint a bűvész három kanárit varázsol elő egy vaskos német paraszt hatalmas kalapja alól. A művész éppen a „Varázslat” pillanatát fogta meg, amikor minden szem a kóklerre tapadt; a legfeszültebb figyelem pillanatát. Miskának is már gyermekkorától kezdve ez volt a legjellemzőbb vonása: a figyelés megmutatása, megrögzítése a legdrámaibb pillanatnak. Később, legzseniálisabb képein is mindig ez maradt a pszichológiai lényeg, a legizzóbb, a legdöbbenetesebb pillanat. Nézte a képet, irigyen, sóvárogva, fájdalmasan nézte, s mire felneszelt, este hét óra volt, zárták a boltokat: húzták a redőnyöket, s a kép ott maradt a redőny mögött. Úgy ment hazafelé, mint aki részeg; magában motyogott. Otthon szinte úgy robbant be az ajtón. Engel tanult, de kirántotta a jegyzetet a kezéből s felkiáltott: - Gyula, micsoda képet láttam! - Micsodát? - Az aztán a valami! Az meg van csinálva! - De mi? - A Knaus képe. - Van annak sok. - Hát a Szemfényvesztő! Láttad már? - Nem én! - Hát akkor nem is mész te holnap az egyetemre! Jössz velem képet nézni! Az egyetemből ugyan nem engedett Engel, de délután fél háromkor már ő is ott állt a műkereskedő kirakata előtt, s együtt csodálta Miskával Knaus képét besötétedésig. Szótlanul mentek haza, otthon azonban kitört Miskából a keserűség. - Hát ide hallgass! - állt a barátja elé. - Én nem festek többet! - Miért? - csodálkozott a barát. - Miért? - kiáltott fel Miska. - Hát nem láttad azt a képet? Az: kép! Az: művészet! Mikor jutok el én odáig? Soha! Soha! Engel ránézett a meleg, olajos tekintetével. - Bolond vagy? - kérdezte komolyan. - Mit gondolsz, hány éves most ez a Knaus? - Mit tudom én - morgott Miska. - Mert szerintem olyan harminchét-harmincnyolc körül járhat. Te meg, ha nem csalódom, a huszonegyedik esztendődet taposod. Ez legkevesebb tizenhat év különbség, s nemcsak korban, hanem tanulásban és művészi gyakorlatban is. Nem gondolod? Engelt még soha senki nem látta az asztalra ütni, de most olyat vágott rá, csak úgy zengett. - Hát ha tizenhat évi munka és tanulás után még mindig nem vagy legalább háromszor nagyobb piktor Knausnál, akkor jöhetsz hozzám, bőghetsz, kétségbeeshetsz, s ha nagyon kérsz, talán még mérget is adok az öngyilkosságodhoz! De addig egy szót se halljak, mert becsület Istenemre megpofozlak, akármilyen Góliát vagy is. Vagy mit gondolsz te, a művészek úgy ugranak elő az esthajnali csillagból egyik pillanatról a másikra teljes pompájukban, mint Minerva Jupiter koponyájá- 207 -
ból? Vagy csak úgy egyet bucskáznak, hipp-hopp, s már itt is a világhír? Mit gondolsz, mennyit törte magát az a Knaus, mire idáig jutott? Miska lehajtotta a fejét s hallgatott. - Vagy mit gondolsz - folytatta egy kissé lágyabban Engel -, laknék én itt együtt veled, tűrném a szeszélyeidet, azt az istenverte kettős füttyödet, ha nem tudnám, mekkora Isten áldotta tehetség vagy, milyen páratlan erők égnek benned, s hamarosan mekkora menkő nagy piktor válik belőled! Nem én, hallod! Keresnék egy másik orvosnövendéket lakótársnak, s szorgalmasan tanulgatnánk együtt. Úgy bizony, Munkácsy úr! De hallottál csak egyetlen szemrehányó szót is tőlem? Hiszen szeretlek és nagyra tartlak, te marha! Hirtelen fölnevetett. - Most, persze, azt gondolod magadban, könnyű nekem. Én csak beszedem magamba ezt a rengeteg kész anyagot, és már kezemben is az oklevél: célnál vagyok. Igaz? - Igaz - mondta Miska. - De bezzeg nehéz neked, mert neked mindent magadból kell merítened. Ez is igaz? - Ez is - bólintott Miska. - No látod - mosolygott Engel. - Úgy ismerlek már, mint a tenyeremet! Elkomolyodott. - De azért nincs igazad, nekem is megvannak a magam ideáljai. Te tudod, hogy én belgyógyász szeretnék lenni, hozzá nagyon jó belgyógyász, s a belgyógyász professzorunk a maga területén olyan, mint az Isten! Egy-két tapintással felérzi a beteg egész corpusát, és szinte másodpercek alatt olyan diagnózist csinál, hogy megföllebbezhetetlen. Engem, nem tudom miért, szeret, s néha, mikor vizitre megy a kórtermekbe, bevesz a kíséretébe. Egyszer a nagy kórterem közepéről rápillantott az egyik férfibetegre, aztán odaintett magához, és külön vitt a csoporttól. „Mit gondol, fiam intett fejével az ablak felé -, mi a baja ennek a betegnek?” Én hebegtem, hogy meg kell vizsgálnom és így tovább, de megállított. „Nem! - mondta. - Egy jó belgyógyásznak, mire a vizsgálatra kerül a sor, már körülbelül tisztában kell lennie a beteggel! Megnézi, agyában felméri a látottakat, összegez, meghatároz, s kész. A vizsgálat már csak kontroll és bizonyítás. Természetesen ehhez intuíció kell és rengeteg gyakorlat. Az intuíció magában megvan. A gyakorlatot majd megszerzi. Ide hallgasson, annak a szegény embernek ott rákja van. Nézze meg a szemöldökét: egy hosszú, megvastagodott szál mered ki belőle, erre alapítom a gyanúmat. Ez először intuíció volt nálam, nem tudom elmondani a folyamatát. A hosszú esztendők során aztán rengeteg tapasztalat igazolta ezt az intuíciót. Nem mindig, de az embereknek kilencven százalékában. Magában jó belgyógyászt érzek. Felhívom erre a figyelmét.” Így történt. És a vizsgálatok sora megállapította, hogy valóban rákja van. Egy pillanatra elhallgatott. - No látod! - mondta aztán. - Ez az ember az ideálom. Nem is ez az ember. Egy ilyen ember! Idáig kell eljutnom! És el is jutok! De ez már nem orvos, ez már több annál! Nem ad a tételekre: ő alkot tételeket. S ezt nem lehet megtanulni. Ez vagy megvan az emberben, ez a csodálatos isteni szikra, vagy nincs. Tebenned megvan a magad területén. - Honnét tudod? - Tudom. Látlak dolgozni. Látom a szemed villanásait. Beszélsz az elképzeléseidről. Hogyne tudnám? - No jó - mondta Miska. - Tegyük fel, hogy így van. Annál keserűbb, amit az akadémia csinál az emberrel! Eléd állítanak egy modellt, s piszmoghatsz rajta egy hétig, előbb nem is szabad befejezned. Mert ki kell árnyékolnod a szigorú akadémiai szabályok szerint. Pontozva. Kockázva. Ahogy kiszabják. Ezt kell tenned két hosszú esztendőn keresztül, ha beledöglesz is. Ha közben ezerszer elmegy is a kedved a festészettől, akkor is! Mert a kedved, az elmegy, hisz szabványok között élsz. Kriptában. Borzasztó ez! - Hát próbálj a magad lábán járni! - Ezt próbálgatom! - kiáltott fel Miska. - S nézd meg, annyi az ellenségem az akadémián, mint a fűszál. A „vad magyar”, ez a nevem. - És Rahlnál? - Ott egészen más. Persze, ott is rengeteget kell rajzolni, de Rahl teret enged az egyéniségnek, sőt azt keresi. Ha nála előbb fejezek be egy rajzot, mint a többi, nem baj. Ellenkezőleg. Odajön, alaposan megnézi a munkát, aztán megkérdezi, hogy ezt meg azt a részletet miért csináltam - 208 -
így? Én meg elmondom. Istenem, hisz egyéni meglátás is van a világon, lelki szájíz, nemcsak sablon! Nemcsak szabály! Az ember magától is rájöhet valamire, mint ahogy kölyökkoromban rájöttem, s magamtól, egy kép hangolására! Rahl ezt megbecsüli. Az akadémián ez szentségtörés! Sokáig beszélgettek. Miska még levelet is írt Knaus képéről Ligetinek, s nem is sejtette, hogy Sven már bent volt Rahlnál tegnap is, és holnap is bent lesz. Sven? Sven csak vadul és emésztve fájt benne, mint egy mindennél mélyebb seb, de takargatta maga elől, és igyekezett elrejteni, és soha nem jött jobbkor művészi élmény, mint most Knaus képe: ellensúlyozta fájdalmát vele. Akármi lesz is, itthagyja Bécset, s megy Düsseldorfba, és Knaus tanítványa lesz. Egy elhivatott ember, aki beletemetkezik a művészetbe! Egy csalódott lélek, akit a Szépségen kívül semmi más nem érdekel. Tudom - fejezte be Ligetihez írt levelét -, hogy Ön jó barátságban van Knausszal, nagyon kérem hát, küldjön nekem egy hozzá szóló ajánlólevelet, s én kész vagyok bármely pillanatban itthagyni a bécsi akadémiát, ha ő tanítványául fogad. Itt üres formaságokon pepecselünk, magam is üres vagyok és keserű, Düsseldorf megváltás lenne. Bár azt is meg kell vallanom, hogy Rahl, ha megszállja az ihlet, gyönyörű előadásokat tart itt a Művészetről és a Szép fogalmáról nekünk, hogy csoda. Kár, hogy a felét sem értem a mondatainak, s fordításban a dolgok ragyogása nagyrészt elveszik... Leragasztotta a levelet, másnap reggel bélyeget ragasztott rá s feladta. „Megyünk Knaushoz! - gondolta. - Jó napot Arany Barlang, és jó napot Swenson kisaszszony!” De ahogy belépett Rahl tantermébe, Sven már ott ült a szokott helyén és ragyogott. Talán még mélyebben és csodálatosabban ragyogott, mint azelőtt. Mi volt a ragyogásában, milyen különös és soha nem ízlelt melegség. Miska tartózkodóan üdvözölte, s Sven ránevetett. Nem szólt egy szót sem, csak s éppen úgy, mint a múltkor, munka közben egy kis kartonlapot csúsztatott át Miskának: Szervusz, a régi Sven megjött, s este nyolcra elvár. A fiú megremegett. Átnézett Svenre, kigyúlt. Aztán ezt írta a kis karton másik oldalára: A régi Svenhez boldogan elmegyek. És átcsúsztatta a válaszát. Este nyolckor ott állt a bokrok mögött, s nyakában a nagy ér döngve lüktetett. Mi lesz most? Mert most minden jöhetett. Örök elszakadás vagy örök egyesülés. Talán nem is a szavaktól, a szavak kondulásától függ minden. Mintha a világmindenség egyetlen selyemszálon függött volna. Elhibázzák? Nem hibázzák el? Sötét volt, a fogyóhold még az égperem alatt várt. De nem lehetett itt örökké állani. Kinyújtotta a kezét, zörgetni akart, de az ajtó szinte az érintésére kinyílt, rögtön be is csukódott, kattant a zár, s akkor ott sejlett Sven apácaruhás alakja a fiú előtt. Egymás felé tárták a karjukat, s úgy ölelték és úgy csókolták meg egymást hosszan és kimondhatatlan szenvedéllyel, mint a halálraítéltek, akik már a kivégzésre készülődtek, de az utolsó pillanatban megkegyelmeztek nekik, és szabadon bocsátották őket. Mikor egy lélegzetre elvált egymástól a szájuk, Sven ezt suttogta: - Ne szóljunk egy szót sem, míg le nem értünk! Így történt. Mikor Miska előjött a szép, bordó köpenyben, Sven karon fogta, az asztalhoz vezette, s a nagy karszékbe ültette. Ő maga a másik székbe ült, s némán nézték egymást. Öröm volt a tekintetükben és kíváncsiság, és nagy, nagy meghatottság, hogy újra megtalálták egymást. Talán öt percig is eltartott ez a némaság, és a fiú nem állta tovább. - No? - kérdezte halkan. Mert nem tudta, mi van. De Sven csendet intett. - 209 -
- Pszt! - mondta halkan. - Nagy vendégünk van, és te nem is tudod. - Ki? - kérdezte a fiú. Sven akkor egy kimondhatatlanul szép mozdulattal csepp kis hasára tette a kezét, s azt mondta: - Ő. A kis Mihály. - Sven! - ugrott fel a fiú. - Sven! Gyermekünk lesz? - Igen - mondta Sven. - Olyan boldog vagyok. Te mit szólsz hozzá? - Ó, Sven! - nyöszörödött el a fiú. - Hát mit szólhatnék. S csak odaszédült a szép, bozontos, szerelmes fejével Sven ölébe, és úgy elzokogta magát, mint egy kölyök. Csak folyt a könnye és hüppögött, s most már mind a ketten tudták, hogy nincs semmi baj, most már igazán egymáséi, és soha semmi erő el nem választhatja őket egymástól. Egymás valójában fürdöttek most, Sven keze öntudatlanul simogatta a férfi fejét. - Tem! - motyogta. - Tem! Aztán más jutott eszébe, s azt mondta: - Én uram! Te, én édes uram! S megint eszébe jutottak a római házasság szavai, s körülfonta vele az életüket, mint valami repkénnyel. - Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia! S neki is omlott, omlott, omlott a könnye, két arcán csurranva lefolyt, s mikor volt ilyen boldog életében? Soha, soha idáig, csak ebben a pillanatban, s ezentúl mindig, míg csak az éghatárig nem érnek, s akkor is együtt lépnek fel egy ott várakozó csillagra, az elmúlásba. Ezt gondolták, és csak lassan tértek magukhoz, s akkor Sven mókázva helyére parancsolta a fiút, s azt mondta neki kacagva: - Hanem most aztán igazán nem szabadulhatsz, Tem, és el kell venned engem feleségül! Mert hát egy ideig még rendben van, csavaroghatunk, ahogy csak tetszik, de aztán egyszer meg is látszik, hogy nem egyedül vagyok, még ha magamban járok is valahol. Tudod? És mi lesz akkor? A törvényes uram, ki tudja, hol jár, s én vajon honnét szereztem ezt a bébit ide, az én boldog hajócskámba? Mi? A fiú még mindig nem volt egészen ébren, mert csak nézte az asszonyt, némán és gyönyörködve, s egyszer csak ezt az együgyűséget mondta, de olyan kedvesen: - Jaj, ha egy szép alma volnál, de szívesen a zsebembe tennélek, hogy egy pillanatra sem kelljen külön lennünk. - Hát tégy a zsebedbe! - mondta Sven. - Én majd jól elhelyezkedem benne. S mosolyogtak egymásra, s úgy éltek, hogy életük minden indája egybefonódott. - Hogy vetted észre? - kérdezte a fiú. Sven felnevetett. - Nos? - mondta - ezt ugyan nem lett volna olyan nagy dolog észrevenni, ha nem vagyok olyan buta és járatlan az egészben, mint egy tizenhat éves szűzlány. De becsületemre, az voltam. Egy kuka, mintha nem is tudtam volna, mivel jár az, ha egy nő együtt él egy férfival. Csak folyton rohangáltunk, hisz emlékszel, vittelek mindenfelé, mert titokban valami idegesség kezdett felgyűlni bennem, s én azt hittem, ez azért van, mert te nem tudsz egymillió élményt egyszerre rendezni magadban és megemészteni. Bizony Isten, azt hittem, s haragudtam rád, és voltak pillanatok, Tem, mikor gyűlöltelek is. Igen. Ne haragudj rám, én ezt nem akartam. Drágán mosolygott. - És valahol belül féltem, sejtelmem sem volt, mitől. De az élet vagy talán csak egy rejtett és egészen parányi ideg szorongott bennem, s én elteltem ezzel a megmagyarázhatatlan szorongással. És még mindig nem sejtettem semmit. Egy asszony! De ne feledd el, Tem, hogy soha életemben nem voltam teherben, hát rá se gondoltam. Isten úgy segéljen, egy villanásra sem szaladt át rajtam a gyanú. - És Denise? - kérdezte a fiú. - Vele nem beszéltél ezekről? - Denise? - mondta Sven elgondolkozva, s száján egy pici mosollyal. - Igazad van, de valahogy nem beszéltem vele erről. S rámosolygott a férfira. - Hiszen még veled sem beszéltem, és mit is mondhattam volna, mikor még a legegyszerűbb jelet sem vettem észre, amit a legbutább mészárosné is észrevesz. Csak nyűgölődtem, és karikára - 210 -
futottam magam körül, s annyi szorongásom volt, emlékezz csak rá, hogy szinte már egy pillanatot se tudtam nélküled tölteni, de még az se jutott eszembe, hogy jó Isten, a szerelmesem úgy él itt mellettem, mint egy áldozó pap (ha ugyan azok így élnek) vagy egy szerzetes, és ez bizony nem így szokás. Igaz? Hát hogy lehet, hogy nem jutott eszembe, mikor annyira szeretlek, és olyan borzasztóan tudlak kívánni, hogy a fogam is vacog tőle, Tem! És kívántalak is, mikor már nem voltál mellettem, s mikor itt voltál, valahogy ez kihűlt belőlem, és csak hajszoltalak. Lehet, hogy titokban az az egész lázongó idegzetem így menekült tőled, drágám? És miért menekült, ezt magyarázza meg nekem valaki, mert nem értem! Nem érthetem! S az is, hogy te ilyen száraz szalmakoszton élsz mellettem, csak akkor jutott eszembe, éppen ma egy hete, mikor elmentél, hogy nem kívánsz többé velem találkozni. Érted? Akkor én itt zokogtam, de a gondolatra felugrottam, s hirtelen olyan tolulás támadt a fejemben, hogy lerogytam a heverőre, leszédültem, s azt gondoltam, most aztán agyvérzés következik, s mindennek vége. De az orrom vére eredt el, s talán az mentett meg. Cinkosan kacsintott. - De azért másnap elmentem a rajzórára, kíváncsi voltam, hogy viselkedel. De oly pimasz voltál velem, Tem, az új kabátomat sem segítetted le. - Nem is vettem észre, mikor beléptél, éppen rólad gondolkoztam, azt hiszem... - És kezét csókolommal köszöntél és magáztál, hát sírva fakadtam, és elszaladtam haza, és napokig feküdtem, de nem engedtem magamhoz orvost hívni, pedig úgy tele voltam mindenféle fájdalommal és nyugtalansággal és rémülettel, hogy már nem bírtam ki, és egyszerűen leittam magam. Megittam egy üveg pezsgőt egymagam, és olyan részeg lettem, te, mint egy kocsis. De legalább aludtam egy nagyot. Másnap aztán, az tegnapelőtt volt, elhatároztam, hogy elmegyek egy idegspecialistához, mert megbolondulok. El is mentem, és minden rossz szorongásomat elmondtam neki. Megvizsgált, de nem találta semmi bajomat. „Kérem - mondta -, az idegzete teljesen egészséges, semmi értelme, hogy valamit is felírjak. Nagyon tanácsolnám azonban, hogy méltóztassék talán egy nőgyógyásszal konzultálni. Könnyen lehet, hogy valami kis ovuláris, esetleg uterinal rendetlenség okozza az egészet, talán egy kis endokrin mirigyzavar.” Látod, milyen pontosan megjegyeztem mindent, ezzel a meglágyult agyammal! És rögtön Julek professzorhoz szaladtam, a klinikájára, és annak is elmondtam mindent. Az rögtön azzal kezdte: „Az utolsó menses, asszonyom?” „Jézusom - kiáltottam -, várjon csak, nem is tudom!” Akkor megvizsgált, és akkorát nevetett az a kicsi kis ember, csak úgy csengett a rendelő: „Gratulálok, asszonyom - kiáltott. - Őszintén gratulálok, hisz teherben van. Ha jól érzékelem, hát körülbelül hathetes!” Én meg egyenesen a nyakába: „Köszönöm, professzor úr! Milyen boldog vagyok!” Azt hiszem, meg is csókoltam, s aztán futottam kifelé. - Ó, de kedves vagy, de kedves - mosolygott a fiú. - Hanem Sven, ezek után talán már nem is szabad nekünk... - Csacsikám - nevetett fel Sven -, nekem is tüstént ez jutott az eszembe, mikor már kint voltam, és úgy megijedtem, hogy visszaszaladtam. „Jaj, professzor úr, az Isten áldja meg, azt szeretném megkérdezni, hogy azért még szabad?” Nagyon aggodalmas arcot vágott, és azt mondta nagyon komolyan: „Hát kérem, még négy hónapig megengedhető.” - Sven! - kiáltott a fiú. És Sven: - „Ezen túl - nevetett - azt hiszem, már nagyon fárasztó lehet.” - „Nem, professzor úr mondtam - nem hiszem!” Ő meg felnevetett: „Micsoda drága nő, ön, asszonyom! Miért nem minden nő ilyen, s nem olyan ijesztő, bitang hisztérika, lelki fosztogató, akikkel annyira tele van ez a szerencsétlen császárváros! De esküszöm, ön nem is bécsi!” - „Nem - mondtam -, én svéd születésű vagyok, stockholmi. Mivel tartozom, tanár úr?” - „Istenem - mosolygott -, tekintsük a számlát az örömömmel kielégítettnek. Jó? Olyan ritka egy nőgyógyász tanárnak az ilyen öröm, hogy talán egyszer esik egy életben, többször alig. Nos?” - fordult az ajtó felé, mert kopogtak. Az adjunktusa jött. S míg ajtót nyitott neki, én odaloptam az íróasztalára egy levél alá egy ezres bankót és elköszöntem. Soha senki jobban meg nem érdemelte a honoráriumot, mint ő, hisz tőle tudtam meg a boldogságomat, az ő szájából érkezett az angyali híradás. És aztán egész Rahlig szaladtam, hogy nyomban elmondjak neked mindent, de nem voltál ott, Isten tudja, hol kószáltál, és tegnap sem tudtam találkozni veled, pedig legalább tízszer végigjártam az utcát, ahol lakol... De ekkor már ott feküdt a fiú karjában, s az vitte, vitte, ő meg motyogott. - Majd most megláthatod az orrvérzésem nyomát! Majd most megmutatom... - 211 -
XXX S ezentúl annyiféle változatban nyílt körülöttük a boldogság, hogy szinte számon se tudták tartani. Először is: az iskola. Mert természetesen ezután is éppúgy jártak Rahlhoz, mint azelőtt, egymás mellett ültek, szorgalmasan dolgoztak, össze-össze néztek munka közben, s magukban mindig felkuncogtak ilyenkor, mint a csintalan gyerekek, hiszen mit láthatott a külvilág. Csak annyit, hogy Svenson kisasszony és Munkácsy Mihály festőnövendék között egy szerelem készülődik, vagy talán már meg is érkezett, hisz úgy tudnak összenézni, és annyit sétálnak együtt, hogy ez már nem lehet más. A valóságban pedig férj és feleség voltak, és már gyermekük is volt, csak még nem lehetett látni, mert ez még ott pihent Sven drága ölében. És ez olyan boldogság volt, ez a nagy és közös titok, amelyet csak ketten tudtak, s az egész környezetükből senki más, hogy legszívesebben hangosan felkacagtak volna, és nyelvet öltögettek volna az egész világra. - Milyen jó ez, Tem! - kapaszkodott bele a fiúba Sven egy-egy pillanatra. - Milyen jó! És tudod, az uram is csak április végén érkezik. - Honnét tudod? - A kisujjam súgta meg - nevetett Sven. Aztán hozzátette: - Tegnap este sürgönyözte meg. Nápolyban tárgyal egy új afrikai útról. - És nem kíván látni? - De igen - mosolygott -, csakhogy valami új majomfajtát fedeztek fel Afrikában, és ez még izgalmasabb dolog. - Már akinek - mondta a fiú. - Hát persze! - nevetett Sven. - Én is úgy értem. Csak hát a vadászszenvedély nagy dolog. - És a szerelem? - Az még nagyobb! - suttogta Sven munka közben. - Persze annak, aki ismeri. Én sem ismertem azelőtt, csak most. Veled! Tőled tanulom a szerelmet, kedvesem! - Én meg tőled! - Ez biztos? - Dehogy! - tréfált a fiú. - Úgy tanulom, egy régi-régi könyvből. Sven felkacagott. Mindenki odanézett, de nem bánta. Mégis odasúgta a fiúnak: - És attól vagyok én így? S észrevétlenül, de boldogan, egy pillanatra a virágzó kis hasára tette a kezét, s a derekával egy ringató kis mozdulatot csinált. A fiú lehunyta a szemét, s azt dörmögte, holott kiáltani szerette volna. - Hátha még látnád, milyen szép! - Ki? - Akit ringatsz - lehelte a fiú. S már az utcán, ahogy szép, összevágó léptekkel mentek egymás mellett: - Ide hallgass! - mondta Sven. - Te valóban látod, milyen Ő, vagy csak szédítesz engem? - Nem szédítlek - tiltakozott a fiú. - De annyira magamban hordom én is, hogy néha szinte látom. - És milyen? - kérdezte Sven. - Mondd el, mert én csak érzem. - Hogy milyen? - cirógatta meg Sven karját a fiú. - Büszke lehetsz, mert csaknem egészen terád hasonlít. Csak a keze az enyém, a homloka s talán a szeme. Erős tekintete lesz, majd meglátod, még erősebb, mint az enyém. - És fiú? - Én annak látom. S mosolygott, mint az ég. - Egy kis ostorral a kezében fog megszületni. - Jézus! - rémüldözött Sven. - Mi lesz velem? - 212 -
- Semmi. Mert az ostort előrenyújtja: „Tessék, anyi, ezt tegye el nekem! Három angyal csinálta nekem mennyei bikabőrből, rengeteget vesződtek vele.” - Te - ragyogott Sven -, ez lesz ám a nők igazi veszedelme, ha felnő. Még veszedelmesebb lesz, mint te. - Én? - Hát persze! Nem látod, hogy néznek rád a nők? De ennek rimánkodni fognak, én tudom. Mert ebben nemcsak a te véred lesz benne, hanem az enyém is, és az sem tejfel! - Isten őrizz! - Viszont azt se tudom - mondta Sven elmerengve -, hogy én hogy is leszek veled, ha majd együtt élünk? - Miért? - „A nagy festő!” - mondta nevetve s így idézőjelben Sven. - S hozzá még micsoda férfi! Bomlani fognak utánad a nők! „Mester, csak félórát töltsön velem! Csak felet!” - Én meg azt felelem: - ment bele a játékba a fiú - „Minden rendben van, hölgyeim, de hozzám csak egy bizonyos Sven nevű hölgynél lehet jegyet váltani! Ő pedig a feleségem, vagy ha így jobban tetszik: a hitvesem!” - Teremtő Isten - csapta össze két kezét nevetve Sven -, hogy tud hazudni! Hogy te ezt fogod mondani a nőknek! Te! - No hallod, egy háromgyermekes családapa! - Három? - nevetett Sven. - És ha ötgyermekes is? Mit bánod te azt! Hirtelen elmosolyodott. - De igazán, Tem - mondta mélyről -, szépen kérlek, ne csalj meg nagyon. - Ígérem - bólintott a fiú tréfásan. - Legfeljebb egy szép bodzabokorral vagy egy királynővel talán. Svenre nézett. - De hát bolond vagy te, Sven? Ugyan ki van a világon hozzád fogható? - No látod! - kacagott Sven. - Ez igaz! Én most már teljesen nyugodt is vagyok. Viszont ha valaki mégis a győzelem reményével közelednék hozzád, azt egy pemzlivel verem agyon! - Ilyen féltékeny vagy? - Én? Ha rólad van szó - s nevetett -, talán még magamra is! - Te jó Isten! - nevetett a fiú is. -- Ebből még nagy baj lehet, hallod, mert én belőled nem engedek! Istenemre, még csak egy milliméternyit sem engedek. És lent, a rejtekükön, valamelyik nap, mikor Sven már a fiú ölében ült, egy kicsit bágyadtan. - Jó, jó - mondta Sven -, én téged nagyon szeretlek, az igaz, s te is engem, ha a jelek nem csalnak, de azt már mégiscsak meg kell beszélnünk, hogy mi legyen a neve. Ez nagyon fontos dolog. - Valóban? - Hát nem is tudod? - Hogy őszinte legyek, erről semmit sem tudok. - Hát ide hallgass! - mondta Sven nagyon komolyan. - A korai névadás azért fontos, hogy a gyermeknek legyen ideje beleformálódni a nevébe. - Micsoda? - csodálkozott. - Nem hallottam ilyesmiről. - Jaj - mondta Sven -, hát ezt te még sohasem figyelted meg, hogy mondjuk, egy Márton egészen más minden ízében, mint egy Mihály vagy Géza, vagy Ottó? Még soha nem próbáltad egy embernek az arcából kitalálni a nevét? - Az arcából? - Hát persze! Ez olyan babona nálunk, de teljesen igaz! Egy embernek, akit még idejében neveztek el Mártonnak, tökéletesen Márton-arca van. Egy Mihálynak Mihály-arca. És így tovább. Én nem akarok vitatkozni most veled, de higgy nekem. Ez valami nagyon régi és mély dolog. Lehet, hogy valami pogány maradvány még, de a hajdani népek bizonyos vonatkozásokban sokkal mélyebben láttak, és sokkal bölcsebbek voltak nálunk. Így ebben is. Nézd, például, a Mártonokból sohasem lesz gyilkos... - És a Mihályokból? - 213 -
- Azokból lehet. Nem biztos, csak lehet. A Mártonok szelídek és békések. A Mihályokban sokkal hevesebb a vér. - Majd vigyázok magamra - mosolygott a fiú. - Nem, nem! - mondta Sven komolyan. - Terád majd én vigyázok. - Jó - bólintott a fiú. - Hát kezdjük a névadást! Nálunk az a családi szokás, hogy az elsőszülött fiú mindig a nagyapja nevét örökli. De ezt nem ajánlom, mert apai nagyapámnak nagyon csúnya neve volt. Leónak hívták. - Az nem kell! - tiltakozott Sven. - Az olyan pápa-név. De mi lenne, ha az apja után neveznénk el? - Semmi esetre sem! - mondta a fiú. - Nem akarom, hogy ott lappangjon a gyilkosság lehetősége az elsőszülött fiamban. - Ugyan már! - Te mondtad! - Szóval sem Leó, sem Mihály - szögezte le Sven. - És István? Az nagyon férfias, királyi név. Vagy Dénes, nagyapám után? Vagy András? Legalább egy óráig válogattak, bogozták a keresztneveket, hallgatták a vezeték- és a keresztnév összecsengését, végül az István mellett maradtak. Munkácsy István, ez valóban szépen hangzott. - Hallod? - mondta Sven a láthatatlan lénynek. - István leszel. Készülj fel, hogy igazi István legyen belőled. Munkácsy István! Meglátod, milyen nagyhírű apád lesz. - És milyen páratlan anyád! - Jó szüleid lesznek, az biztos - mondta Sven. - És nagyon szép fiú leszel! - Mert anyád gyönyörű! - lehelte a fiú meghatottan. - És apád - adta vissza Sven - a legszebb férfi, akit életemben láttam. De nem ezért leszel szép. - Hanem? - Hanem - és Sven hangja büszkén és boldogan csendült -, hanem azért, mert olyan ritka szerelemből fogantattál, amely csaknem az égig felcsapott. Bár ha tudnád és láthattad volna apádat és anyádat akkor, mikor a lényed csiholódott és lelket kapott, angyalom! Olyan szép volt az, mint a teremtés, bár semmit sem sejtettünk, mint ahogy az első emberpár sem sejtett semmit, mikor először ölelkezett. Mert öntudatlan volt a szerelmük, de elrendeltetett, mint ahogy a miénk is az. Csak azért mondom ezeket neked, fiam, hogy mindent tudj, mire a világra jössz. És azt is tudd, hogy apáddal együtt olyan szeretettel várunk, amelynél nagyobbal nem lehet várni gyermeket. Egyik szombaton, ahogy a vasúti töltések körül csavarogtak, és már április volt, és a szelek olyan szagosak lettek, mint a lányok száján a méz, Sven hirtelen megállt. - Mondanék valamit, Tem! - Mondd! - Támadt egy nagyszerű ötletem: utazzunk holnap el. - Jó - mondta a fiú. - Hová? - Mindegy - nevetett Sven. - Felülünk egy korai személyvonatra és nézelődünk. Amelyik falu megtetszik, annál leszállunk, ott töltjük a napot, és este visszajövünk. Jó? - Gyönyörű! - lelkesedett a fiú. - Nem is lehetne kigondolni szebbet. Másnap már kora reggel kint voltak a pályaudvaron. Sven egyszerű asszonynak öltözködött, bekötötte a fejét, s így olyan szép volt, hogy minden utas szeme megállt rajta. Belekarolt Miskába és kuncogott. - Tem! Kitaláltam az utunkhoz egy szép mesét. Nem mondom el, csak annyit, hogy te asztalos vagy, én meg a feleséged, és munkát keresünk. Érted? - Ó, te - nevetett a fiú. - Akár ne is mondd tovább! De szép napunk lesz! Kiválasztottak egy vonatot, északnyugat felé ment, és helyi vonat volt. A végállomásig váltottak jegyet, beültek egy harmadosztályos kocsiba és elindultak. Rázós vonat volt. - Drágám - kérdezte a fiú -, nem árt meg neked ez a rázás? - Dehogy! - mosolygott Sven. - Inkább jólesik. Még sohasem ültem ilyen rázós vonaton. - És a gyaloglás sem? Mert az ilyen kis vidéki faluk rendesen messze esnek az állomásoktól. - 214 -
- Én veled elgyalogolnék innét akár Párizsig. Egymás derekát ölelték, és lestek ki az ablakon. Nem soká kellett lesniük. Egy szép kis falu nemsokára eléjük bukkant. Olyan volt a reggeli fényben, mintha úgy rajzolták volna ide. - Te! - bökte meg Sven a fiút. - De még mennyire! - bólintott az vidáman. Mindössze hat állomásnyira voltak Bécstől s legfeljebb húsz kilométernyire. Leszálltak, és elindultak a kis falu felé. Lagensdorf - ezt a nevet olvasták az állomás fekete tábláján, nagy, nyomtatott, fehér betűkkel. Hát: Lagensdorf. Ide mentek. Teljesen egyedül voltak, senki sem igyekezett rajtuk kívül Lagensdorf felé, mindössze néhány asszonyt láttak motozni a keskeny földeken. - Tem, de szép! Valóban az volt. A dombokra kúszó, kitakart földek nagy része már friss, hűvös zöldben lobogott, amott egy eke térdelt, ló és ember nélkül, gyümölcsösök terpeszkedtek, mint a kotlók, s ittott egy-egy cseresznye- vagy almafa már bimbózva szökkent. Lent a falu kicsi, ötszáz lélek ha lakott benne, legfeljebb hatszáz. Középütt a templom. A tornyában éppen harangoztak. - Hol lakik az elöljáró? - kérdezte Sven egy hazafelé igyekvő asszonytól. - Az elöljáró? - mondta az asszony, s egy nagyobb portára mutatott. - Itt. A neve Hoffmann. Albert Hoffmann. Beszélni akarnák vele? - Szeretnénk - mondta Miska. Az asszony ránézett. - Csak mise után lehet. S hirtelen: - De maga nem osztrák! - Nem - felelte Miska. - Magyar vagyok. - Az jó - mosolygott az asszony. - Én is Fertőréven születtem, de kétéves koromban ide kerültünk, s most már el is feledtem magyarul. - Kár. - Na - vont vállat az asszony. - Igen. Bár a szegénység minden nyelven egyforma. - A szerelem is - mosolygott Miska. - Az is - nevetett az asszony. - Meg a gyerek. Negyvenkét éves vagyok, s van tizenegy gyerekem. Mit csináljon az asszony? Télen négykor sötét van, s reggel hétkor is. Az tizenöt óra. Svenre intett a fejével. - A felesége? - Az. - Hát akkor tudja, hogy megy az! Tizenöt órát együtt a sötétben egy férfival. Legyintett. - Nem irgalmaz az! De fenét! Csak vigyorog! No, Kristl, ahol tíz száj megél, megél a tizenegyedik is. S mit mondjon egy asszony erre. Hiszen igaz. Elváltak. Az asszony egy keskeny utcán balra ment. Sven egy szót sem szólt bele a beszélgetésükbe, mintha nem is tudott volna németül. Most megszólalt. - Tem, milyen szép volt ez! - Mi, szívem? - Ez a beszélgetés. Csak keveset tudsz németül, és mégis hogy megtalálod a szavakat! És hogy tudsz te bánni az egyszerű emberekkel! - Hát persze! - mosolygott a fiú. - Hiszen magam is az vagyok. - Gondolod - kérdezte Sven -, hogy velem is ilyen bizalmas lett volna ez az asszony? - Miért ne? - Elmondta volna a hosszú téli éjszakák és a tizenegy gyerek viszonylatát? - Bizonyosan. Egyik asszony a másiknak: talán még tanácsot is adott volna. - Én nem hiszem - rázta a fejét Sven. - Ehhez te kellesz. Hozzád sokkal bizalmasabbak az emberek. S ennek örült: Örült, hogy olyan embere van, aki az első pillanatra bizalmat tud gerjeszteni maga iránt. Ez valami belső sugárzás. A léleknek valami áradó ereje. Összekarolva értek a faluba, végigmentek a főutcán, bementek a templomba. Így illett. Szinte az egész falu ott volt, a magas csarnok ünneplő embercsoportoktól virágzott. Nagy mise volt, - 215 -
elég hosszan tartott. Valami külön ünnepe volt a falunak vagy az egyháznak, nem tudták biztosan, egyikük sem nagyon értett ilyesmihez. Mise után még kódorogtak egy kicsit, hogy mindenki hazaérhessen, aztán Sven vezényelt: - Gyerünk az elöljáróhoz! - Nem tudom - mosolygott Miska -, nem volna-e okosabb, ha a kocsmába mennénk előbb. Otthon azt tenném. - Miért? A fiú nevetett. - Mert nekünk van egy találós kérdésünk, amely így hangzik: mikor van a magyar egy akaraton? A felelet: mikor a templomból a kocsmába igyekszik. Itt vagy nem volt érvényes a találós kérdés, vagy csak kortyokat jelentett, mert az elöljáró otthon volt, egy nagydarab, csontos, osztrák paraszt, ott ült az eresz alatt egy nádszéken, s a kotlóstyúk fiatal csirkéi elé dobált néha egy-egy fél marék kukoricadarát. Svennek világi jókedve volt, szinte táncoló lépésekben ment az utcán a fiú mellett, de a kapunál összeszedte magát, s beléptek. - Jó napot kívánunk. - Jó napot - mondta az ember, de fel se nézett. - Az elöljáró urat keressük. - Én vagyok. Felállt. - Mi járatban vannak? Sven megbökte a fiút, s ő beszélt. - Az uram asztalos - mondta. - Bécsben ajánlották nekünk Lagensdorfot. Szeretnénk itt műhelyt nyitni s megtelepedni. - Értem - bólintott az ember. - Csak nem tudom, hogy lehet-e. - Miért? - Mit csináljunk egy néma asztalossal? Sven csaknem felnevetett. - Nem néma ő! - Hát akkor miért nem ő beszél? Beszélni a férfi dolga. Nem? - Igaz - szólalt meg Miska a maga tört németségével. - De én még nem tudok jól németül, hát gondoltam, inkább a feleségem beszéljen. - Aha! - bólintott az ember -, s maga milyen nemzetség - Magyar. A paraszt végignézte. - Magyar? Egy kicsit hallgatott. Látszott rajta, hogy valami keresztkérdésen töri a fejét. Megtalálta. - Hát akkor hogyan ismerkedtek meg, ha a menyecske bécsi? Sven felelni akart, de a fiú megelőzte. - Ott volt szobalány Magyarországon, a Buránszky báróéknál, tavalyig. Én meg akkor érkeztem haza külországból. Ő meg tudott magyarul. Sven közbeszólt magyarul. - Vigyázz! Az emberek ridegek és csökönyösek! - Mit mond az asszony? - Hogy tetszik neki itt, szívesen ide jönne. - Azt elhiszem - bólintott az ember. - Ez szép falu. Becsületes is. - Mink is azok vagyunk. - Lehet - mondta a paraszt. - Mégiscsak meg kell néznünk egymást. - Természetes - bólintott a fiú. - Ez mindenhol így szokás. Nézték egymást. Sven majdnem a bőréből bújt ki, annyira élvezte a helyzetet. - No - mondta végre az elöljáró -, hisz végtén azt sem tudom, valóban asztalos-e? Mutassa a munkakönyvét. Most Miska nézte végig az elöljárót, s olyan tekintettel, mint akit megsértettek. - Azt két okból sem tehetem. Egy: mert nekem nincs munkakönyvem, hanem mesterlevelem. Az meg otthon van Bécsben berámázva a Kolonitschgasse 7-ben. Ott lakunk. De azért, ha ad - 216 -
egy darab papirost meg egy plajbászt, bebizonyíthatom magának, hogy asztalos vagyok. Nem is utolsó. Bár csak úgy előzetes körülnézésre jöttünk ide. A paraszt gőgös volt, kemény, s bement. - Varázsló vagy te! - suttogta Sven. S bent az asszony az urához: - Kik vannak itt? - Egy fiatal asztalos meg a felesége. Most vizsgáztatom az embert. Hozz egy árkus papirost meg egy plajbászt! Az asszony bement a szobába, egy kis idő múlva hozta a holmikat. Az ember kijött. - Na tessék! A fiú megnézte a ceruzát. - Egy kicsit kemény - jegyezte meg. - Jobb lesz a magamé. Elővette a zsebéből Sven egyik ajándékceruzáját. Kiengedte a belet, megrögzítette. - Maga ilyen ceruzát használ - ámul a paraszt. - Még nem is láttam ilyet. - Elhiszem - bólintott Miska. - Külföldi ceruza. De mi ilyet használunk, mert nálam pontos rajz után megy minden. A karosszék mellett egy furnéros asztal állt. Kitették a szobából, a jó napon amellett akartak ebédelni. - Üljön le! - mondta a paraszt. - Látom, rajzolni akar, azt állva nem lehet. - Köszönöm - bólintott Miska. - Bár állva is lehet rajzolni, csak nehezebb. Leült, s néhány perc alatt olyan ragyogó empire hálószóbát varázsolt a papírra, hogy a parasztnak leesett az álla. - A szentségit! - szisszent fel. - Maga műasztalos! - Én az - mondta Miska. - Baj? - Miért nem marad maga Bécsben? Hiszen tíz-húsz év alatt milliomos lehetne! - Tudom - mondta a fiú. - De én nem szeretem Bécset, csak a feleségem kedvéért jöttem fel. De én magamban azt gondoltam, miért csak az uraknak legyen szép lakásuk, miért ne az egyszerűbb embereknek is? Miért csak a városnak, s a falunak miért nem? A paraszt mqgnézte. - Maga ilyen ember? - kérdezte. - Ilyen - mondta Miska. - Miért ne lennék? Miért ne tegyem szebbé a falusi emberek otthonát? Magam is falusi voltam. A nagy, csontos paraszt nézte a rajzot, Miskát, Svent, megint a rajzot, aztán azt mondta: - Maga derék ember - de ez nem megy. Az ilyen bútor drága! Miska fölállt. Odalépett gyorsan a paraszt elé, és megfogta a kabátja egyik gombját. Sven csak úgy sugárzott. Micsoda hatalma van ennek az emberek felett. - Lehetek bizalmas magához, elöljáró úr? - kérdezte. - Tessék - bólintott a paraszt. - Én nem vagyok kutya, én nem ugatok! - Hát akkor hallgasson ide - s mosolygott. - Azt mondja: drága. Persze hogy az: diófából. Körtéből. Cseresznyéből. Paliszanderből. De lehet ilyet csinálni pácolt fenyőből is. Égerből. Akkor alig kerül többe, mint egy parasztbútor, s kitart ötven évet. Többet is. Az asszonyok megszövik a párnák huzatjait. Érti? Megállt. Hátranyomta a loboncos haját. Megint a nagy, száraz emberre nézett. - Na? Miért ne díszítsem én fel a maga faluját? Miért ne csináljak egy-két év alatt paradicsomot belőle? Mintafalut? Hadd ámuljon a kerületi biztos, ha úgy kijön. - A szentségit! - mondta megint az ember. S bekiáltott. - Anya! Gyere csak ki! Az asszony kijött. Tésztás volt a keze. Sven elmosolyodott. - Fánkot csinál? - Azt - mondta s Svenre mosolygott. - Megismeri a tésztáját? - Hogyne! - bólintott Sven: - Sokszor kell csinálnom, az uram nagyon szereti. Az asszony nevetett. - 217 -
- Akkor - intett az urára s Miskára - össze kellene kötni öket. Az enyém is megenné mindennap. Az urához fordult. - No, mi az? - Nézd meg csak ezt itt! Az asszony megnézte a rajzot, s összecsapta a tésztás kezét. - Uramisten! - kiáltott -, ilyen bútorai csak az uraknak vannak! - Mostanáig - mondta az ura. - De úgy lehet, nemcsak nekik. No főzz csak! Az asszony fordult, hogy bemenjen. Sven megállította. - Ha megengedi - mondta -, segítek én abban a fánkszaggatásban! - Ojjé, szívem - nevetett az asszony -, bizony rám férne. Hanem akkor itt is maradnak ebédre! - Itt hát! - szólt oda az ura. - Hová mennének? Nincs itt tisztességes kocsma, ahol rendes ételt lehetne kapni. S Miska felé. - Hát várjon csak! Azért gondolkodni kell ezen! - Tudom én - felelt Miska. - Aki egy falut vezet, annak felelőssége van. S ha azt mondom, hogy az első szobabútort magának csinálom, istenbizony, nem akarom befolyásolni, ez így illik. Az meg maradjon köztünk,-hogy diófából csinálnám, de persze égerfa áron. Hiszen érthető is: mintadarab. A szíjas ember töprengett. - Hát ide figyeljen, mester - mondta aztán. - Hányadika is van ma? Azt hiszem, április tizenötödike. Huszonhatodikán lesz nálunk községtanács, én azon előterjesztem a maga dolgát. Egész biztosat nem ígérhetek, én sem vagyok isten. De ami tőlem telik, megteszem. Jó lenne, ha akkorra kijönnének. Rendben van így? - Rendben. A csontos ember csak most nyújtott kezet. - Az én nevem Hoffmann Albert. - Az enyém Majdán Mihály - mondta Miska. Kezet ráztak, aztán mentek gazdaságot nézni. S bizony, volt is mit. Két pár gondozott ló az istállóban, három tehén, s a béreslegény meg egy fiatal fiú úgy meredtek vigyázzba előttük, mintha a császár lépett volna be. - Tejtehén? - kérdezte Miska. - Az - mondta a gazda. - A borjú apja is fajbika, innen a lovag Wolf uradalomból. Félmázsa búza ott egy fedeztetés. - S persze - mondta Miska -, üszőborjút szeretne? - Azt hát. - bólintott a paraszt. - Lenne belőle jó tehén. - Pedig - nézett a parasztra Miska - egy bikaborjú jobb volna. - A kutyának! - hörrent föl az ember. - Minek az. - Lenne belőle egy jó bika - mondta Miska csöndesen. - Két év múlva nem kellene a falunak a Wolf uradalomba járni a tehenekkel. Jöhetnének ide. Tehenenként negyven kiló búzáért. A paraszt ránézett, rögtön megértette. - Az Istenit! - sziszegte. - Hogy ez nekem nem jutott eszembe, pedig nekem minden eszembe szokott jutni. Kezet nyújtott. - Ember maga, hallja! Nem is mindennapos! - Ebéd! - hangzott kívülről a kiáltás. Kimentek. A két asszony az udvar szélére állította az eresz alól az asztalt, már ott párolgott rajta a leves. Leültek, a nagydarab ember Svenhez fordult. - No, kis menyecske - mondta őszintén -, magának olyan ura van, hogy talptól tetőig arany! Sven nem bírt magával. - Ez az - mondta -, de azért, hála az égnek, nem egészen. - Hajaj! - nevetett teli szájjal a paraszt. - Ez aztán jó szájú menyecske! „Nem egészen”, hallja, Majdán uram? - 218 -
Ette a levest, meg se fújta, csak nyelte azon forrón, úgy szerette. S közben folyton nevetett. - Mit vigyorogsz? - kérdezte a felesége. Az ura éppen végzett a levessel. - Én azt - mondta vidáman -, hogy ezt a fiatalembert, ha ideköltözik, biztosan agyonütik a környékbeli asztalosok. Ha a konkurrencia miatt nem, hát a felesége miatt okvetlenül. Mert ötvennyolc éves múltam, jártam egy-két helyen, de még ilyen gyönyörű aszszonyt életemben nem láttam! Sven úgy elpirult, mint egy kölyökleány. - Ó! - Hát még ha a titkot is tudnád - nevetett az öregasszony az urára. - Titkot? - kérdezte a férfi. Az asszony Svenre nézett. - Elárulhatom? De nem is várt beleegyezést, anélkül is kimondta: - Kisbabát vár a kedves. A paraszt átnyújtotta a kezét Svennek. - Gratulálok! - nevetett. - Az aztán biztosan szép gyerek lesz! - Pszt! - intett a felesége. - Miért? - rántott magán az ember. - Két ilyen szép embernek csak szép gyereke lehet. - Nem hallgatsz? - kiáltott rá a felesége. - Nem tudod, hogy ilyenkor még nem szabad dicsérni. Még elkiabálod a gyermekét az asszonykának, s akkor kezdhetik újra az egészet! Nagy hahota támadt, csak Sven szeméből buggyant ki a könny. - Mi történt; kedveském? - kérdezte az öregasszony. - Csak nem bántottuk meg talán? - Dehogy! - szipákolt Sven -, csak olyan nagyon, nagyon jó itt! - Az - bólintott a paraszt. - Így, ilyenkor, mikor az Isten idenéz. De télen néha úgy ássuk ki reggelenként magunkat a hó alól. Majd meglátja. Az embernek néha fölkelni sincs kedve, csak herbateát nyel egész nap. Bodzából, akácvirágból meg zsályából, tudja. Az a legjobb köhögés ellen. Sven a fiúra nézett, mert eszébe jutott, hogy az hogy mesélte az öregségüket. - Te drága! - súgta neki magyarul. - Imádlak! Mindenem vagy! - Mit mond? - kérdezte a férfi. - Azt mondta, hogy nagyon szeret - felelt Miska őszintén. - Nincs ebben szégyen, hiszen én is nagyon szeretem. - Ez ennek a rendje - mondta az öregasszony elkönnyesedő tekintettel. - Férfi, nő egymást szeresse! Hiszem mivé lennénk, ha ez nem volna? Az a kis föld, állatok, gazdaság - hát mi az? Csak munka. Robot. Rettentő robot! Csak a szeretet miatt lehet elviselni, mert a szeretet az mindenbe belébújik, s mindent könnyebbé tesz. Talán még a halált is. Így ebédeltek az áprilisi fényben. A mezőkről beröppentek az illatok, a levegőben bukó galambok játszottak, kanalak csörömpölése hallatszott: csak úgy repült az idő. Ebéd után Sven lepihent egy kicsit, erős volt itt a levegő, de azért nem tudott nyomban elaludni, tisztán hallotta, ahogy a férfiak beszélgettek. Miska mesélt Atyusról, a hajóácsról, mintha csak a nagyapja lett volna, s azt mondta: - Ott lehet szép! - Itt is az - mondta a paraszt. - Majd meglátja. Egy ilyen gyönyörű asszony, mint a magáé, mindenhol széppé teszi az életet. Szül öt-hat gyereket, s azzal meg saját magával úgy itt ragasztja, mintha soha meg sem fordult volna Amszterdam a fejében. Minek kóborolni? - kérdezte. - Vén vagyok már, de azt mondom: az asszony a fontos! Tudja miért? Mert asszony nélkül nincs család. Még otthon sincs. Asszony nélkül az ember csak kódorgó bolond. Én mondom. Egy rideg árva, jobb, ha rögtön el is temetkezik. Az asszony... Itt Sven elaludt, s mire felébredt, már hanyatlott lefelé a nap: menniük kellett. Becsomagoltak nekik az útra, a falu végéig elkísérték őket, ott elváltak az esti szagok alatt. - Hát huszonhatodikán! - kiáltott Miska után a férfi. - El ne felejtsék! - Dehogy! - kiáltott Miska. - Itt leszünk! S mentek föl a dombra, a bukó nap felé, s Miska azt mondta csendesen: - Milyen jó asztalos lehetnék itt! És te a feleségem. Szinte kár. Svent a boldogság szaggatta. Kitárta két karját a Nap felé, s úgy kiáltott könyörögve és elragadtatottan: - Isten! Isten! Szeress bennünket! Hiszen olyan szép élni! - 219 -
Aztán a vonat megjött, és hazavitte őket.
XXXI Nyolc feledhetetlen nap következett, amely alatt szinte egy pillanatra sem váltak el, s talán nem is nagyon érzékeltek más létet vagy történést egymáson kívül. Olyan mélyen együtt voltak, hogy alig beszéltek. Ha mégis szóltak, leginkább a vasárnapi kirándulásukat emlegették, s vádolták magukat, hogy így becsaptak két derék embert. Viszont két másikat - önmagukat - olyan boldoggá tették, hogy míg élnek, sohasem tudják ezt a tündöklő vasárnapot elfelejteni, s halkan próbálták boncolgatni, hogy mi is volt benne olyan szép. De alig tudták megfejteni, hát hagyták. Huszonnegyedikén este, lent a barlangjukban azt mondta Sven a fiúnak, de olyan hűvösen és szinte véletlenül, mintha valami teljesen közömbös dolgot mondana. - Tem, megjött az uram. A fiú megrezdült, felnézett. - Mikor? - Ma délután négykor - mondta Sven. - Előbb Pesten keresett, onnét jött Bécsbe. - És? - Kérdeztem, miért nem táviratozott, de előbb elcsodálkozott a kérdésen, aztán megrázta a fejét, s azt mondta: - Elfeledtem. - Érdekes! - mondta a fiú. - Hogy lehet ilyet elfelejteni? - Pontosan ugyanezt kérdeztem tőle én is. De azt felelte, ó, Klára, a feledés az Isten legnagyobb ajándéka. Amit elfelejt az ember, az nincs. Legszebb dolog volna az egész dolgot elfelejteni. - Különös - bámulta az asztalt a fiú. Aztán hirtelen Svenre nézett. - Talán tud a dolgunkról, Sven! - Nem - mondta Sven határozottan. - Egészen más a tekintete. Olyan távoli, elrévedező és nagyon fáradt. A fiúra nézett. - És ez a mi viszonyunk nem „dolog”, hanem szerelem! - mondta keményen. A fiú rettentően elpirult. Megfogta Sven kezét. - Ne haragudj! - kérte. - Halálosan az! Csak olyan zavarban vagyok, hogy alig tudom kifejezni magamat. - Ne légy zavarban! - mondta Sven szinte nyersen. - Szerelemben légy, ne zavarban! Az előbbire van szükségem, nem az utóbbira. És ne sértődj meg, és ne csinálj jelenetet! - Nem csinálok - mondta á fiú. - Ha arra gondolsz, hogy esetleg ürügyet keresnék az elmenetelre, tévedsz. Nem akarok elmenni. Én valóban nagyon szeretlek. Olyan kemény volt, mint az acél. - Én is téged - mondta Sven. - És ezt be is bizonyítottam. - Semmit sem kellett bizonyítanod - mondta a fiú. - Én elhittem neked. Elhittem és viszonoztam, még mielőtt bizonyítottad volna. - Igaz - hajtotta le Sven a fejét. - Bocsáss meg! Úgy látszik, én vagyok zavarban. És nagyon kérlek, ne légy hozzám ilyen kemény! - Én nem akarok - mondta a fiú. - De nem adsz rá alkalmat, hogy gyengéd legyek. - Pedig mennyire szeretném. A fiú az ölébe vette, s elkezdte halkan cirógatni. - Édes kis bogaram! Olyan kis virágocskám, amelyet múlt vasárnap láttunk Hoffmannék ablakában. Emlékszel? - Ó, Istenem! - mosolygott Sven. - Hiszen az egész itt van a szememben! És minden! És legfőként Te! Te mindenben! És tele vagyok a hangoddal, ahogy azt mondod: „Nincs ebben szégyen, hiszen én is nagyon szeretem.” - És te, mikor az ember azt mondta rám: „Arany ez talptól tetőig”, te azt mondtad: „Ez az. De azért, hála az égnek, nem egészen!” Olyan drága voltál! Sven felült a fiú ölében: - No, most elmesélem! - mondta határozottan. - 220 -
- Mit; szívem? - Az uramat. Ide hallgass! Jár szobáról szobára, körülnéz s azt mondta: „Szoba! Milyen különös! Majdnem nyomasztó. Kilenc hónapig sátorban laktam. Az a jó! A moszkitóhálón finoman átfújt a szél.” „Visszakívánkozik?” - kérdeztem. - „Mindenki visszakívánkozik, aki egyszer ott élt - mondta mosolyogva. - Ez már így van. Pedig meg kell szoknom a szobát. Természetesen meg kell szoknom.” - S tudod - mondta Sven -, ettől sírva fakadt. Érted te ezt? - Nem tudom - cirógatta a fiú. - Talán nagyon boldog volt, mig a sátorban lakott. Nem nőre gondolok, persze, Sven! A sátorra! Erre: „A moszkitóhálón finoman átfújt a szél.” Értesz? Lehet, hogy vannak emberek, akik az ilyesmibe úgy bele tudnak szeretni, mint egy nőbe. Talán még jobban. - Lehet - bólintott Sven. - Mesélj még nekem erről! - Jó - mondta a fiú. - Hát nézd, például itt van ez a mi múlt vasárnapunk. Próbáljuk elmondani, mi történt. Mondjuk, mintha valaki követett volna bennünket. Nos: kirándultunk. Igaz? Lagensdorfnál leszálltunk, s elindultunk az állomásról a faluba. Találkoztunk egy asszonnyal, elbeszélgettünk vele. Templomba mentünk, utána az elöljáróhoz, asztalosnak és asztalosnénak adtuk ki magunkat. Addig beszéltünk, míg meg nem szerettek bennünket. Aztán megebédeltünk, és jókedvű dolgokat mondtunk egymásnak. Ebéd után lefeküdtél, s mire felébredtél, indulnunk kellett. Útravalót csomagoltak nekünk, élkísértek bennünket a faluvégig. Aztán mentünk tovább. Te kitártad a karodat az ég felé, s végül hazahozott bennünket a vonat. Nem? - De igen. Csak mégsem ez volt. - Persze hogy nem! - mondta a fiú. - Ezt egy harmadik ember mondaná el így. De mi így látjuk, az ő sátrát. Ilyen ridegen, egy közömbös ember szemével. Érted? De ő nem így látja. Ő úgy tudja magában, mint mi látjuk Lagensdorfot. Mindannak a költészetével, amit-átéltünk benne. A virággal, az édes ízekkel, a bukó galambokkal, az illatokkal és a mi meghatott magunkkal. Ahogy ott voltunk, és ahogy mindez kimondhatatlan, mert olyan gyönyörű! Hát mondom, úgy lehet, hogy ő a sátrával van így. Próbáld beleélni magadat! Sven mélyen belefészkelte magát a fiú ölébe, s gyorsan átkarolta. - Jaj - mondta végtelen szerelemmel -, milyen jó, hogy annyi ember közül, akit ismerek, téged választottalak magamnak. Hogy téged szeretlek ilyen borzasztóan, aki így minden dolgot föl tud érezni, s egy ilyen ijedt kis tyúknak, mint amilyen én most vagyok, meg tudja a dolgokat magyarázni. Az ellensége lelkében lejátszódó érzéseket ilyen tisztán meg tudja látni és kimondani! Nem is értem, hogy lehet ez, Tem? Hiszen az ellenséged! Az uram - az már csak ellenséged? - Nem! - mondta határozottan a fiú. - Miért érezném ellenségemnek? Mert elveszlek tőle? Persze hogy elveszlek, hiszen szeretlek! Kimondhatatlan szerelemmel szeretlek! De ugyanígy elvennélek, s minden ellenséges érzés nélkül, a legjobb barátomtól is! Az öcsémtől vagy a bátyámtól is. Ez természetes! Jussom van rád, és neked is rám, mert szeretjük egymást. Ezért nem kell ellenségeskedni! Ez az élet! A szerelem joga! Az enyém vagy, s kész! - Édes! - sikoltott Sven. - Vetkeztess le! Vigyél! Vigyél! Úristen, hogy imádlak... Egy óra múlva: - Köszönöm; drágám! Ne haragudj, de most oly nyugodt vagyok és erős tőled. Most nyugodtan tudok beszélni. Lehunyta a szemét. - Szóval, a sátor. Most, hogy így mindent elmagyaráztál nekem, most már nem mondanám neki. De akkor azt mondtam: „Csodálatos! A sátra miatt sír itt mellettem? Mellettem! Hogy meg kell szoknia újra a zárt szobát, a lakást? Ugyan, kérem, hát állíttassa fel a sátrát valamelyik szobában, és lakjék kedvére benne! Vagy a kertben! Most már hamarosan itt a májusi meleg! Miattam!” - „Klára! - nézett rám nagyon szomorúan: - Nem tudja mit beszél!” - „Én? - mondtam - én pontosan tudom! Egy sátorról van szó meg egy asszonyról, akit vagy kilenc hónapja nem is látott, azt sem tudja, mi van vele, mi történt körülötte, mert maga azalatt sátorozott és vadászott, Isten tudja, hol és mire? Vagy kire? Nem is kérdem. Pedig, kilenc hónap nagy idő! Kilenc hónap alatt megfoganhat és meg is születhetik egy új ember! Vagy nem tudja?” - 221 -
S azt gondoltam: most megmondom neki. Soha jobb alkalom. De nem tudtam megmondani, olyan volt a tekintete. Egy koldus tekintete volt. Ül a sarkon, és feltekint rád, és megremegsz tőle. Érted, Mihály? El kell neked mindent mondanom, hisz nincs másom, csak te. Szóval megszántam, nem is tudom, miért. - „Jaj, Klára - mondta akkor - de jó volna elbeszélgetni magával! Annyi beszélnivalóm volna!” - „Én is tartogatok a maga számára néhány közölni valót - feleltem. - Fontosat is, sürgőset is!” - „Jó, drága! - mondta - mindent elmondhat, csak ne ma. A Krisztusra, csak ne ma! Halálos fáradt vagyok.” A faliórára pillantottam, ott állt mellettem: pontosan hat óra volt. - „Nem értem - mondtam. - Délután hat óra, és ilyen fáradt? Nem beteg véletlenül?” Vállat vont. - „Beteg? Nem hiszem. Csak iszonyúan fáradt. Néha rám jön.” - „Jó - mondtam -, akkor megágyaztatok magának.” - „Igen - bólintott. - Milyen jó maga! De az én szobámban, Klára! Nagyon kérem, az én külön szobámban!” - „Természetesen - mondtam. - Hát mit gondol maga?” Kimentem, megágyaztattam neki. Én fürödni mentem. Mire visszajöttem, már hortyogva aludt. Akkor átöltöztem, egy kicsit szellőzködtem a kertben, aztán átjöttem ide. - Denise-hez? - kérdezte a fiú. -Nem - rázta Sven az aranyló haját. - Hozzád, egyenest az apácaruhámban. A fiú megcsókolta a haját. - Igen. - Hát ennyi - mondta Sven. - Mindent elmondtam. Most mi ez? - Nem tudom - mondta a fiú. - Lehet, hogy nagyon kimerült. Van ilyesmi! Az ember megy, megy, egyszerre érzi, hogy nincs tovább, összecsuklik, és ott alszik el a porban. - Lehetetlen! - mondta Sven. - Te voltál már ilyen fáradt? Hiszen te sokat vándoroltál azzal a Szamossyval. Nem is olyan régen mesélted. - Én nem - mondta a fiú. - De egyszer láttam egy leányt - Erzsire gondolt -, aki csak ment, ment, ment, egyszerre elvágódott, arccal a homokba, és nem tudott semmiről. Úgy kellett bevinnem egy vadidegen házba, a hátamon, mint egy zsákot. Isten tudja, honnét s mióta vándorolt. Elgondolkodtak. - Várj csak! - mondta egyszer csak váratlanul a fiú. - Az is lehet, hogy valami trópusi idegbaj ez. Én hallottam már erről, csak kitől? Eltűnődött. - Kitől is? No kitől? Megvan! Ormostól! Hát persze! Ö is járt a Szentföldön, s ő mesélt nekem erről egy este, lámpa mellett. Ugy mondta, hogy valami megszállottságféle ez, vagy mi. Vagy azt okoz. Nem tudom pontosan. De azt mondta Ormos: a betegek egyszer csak elkezdenek prédikálni, s egyre hevesebben szónokolnak, míg csak össze nem esnek. Megérintette Svent. - Hozass orvost hozzá! - mondta csendesen. - Mégis, az urad volt. - Volt? - nézett föl Sven. - Sajnos, most is az. A fiú szelíden rázta a fejét. - Nem! - mondta derűsen - most már én vagyok! - Igaz! - nézett rá Sven ragyogva. - Persze! Milyen drága vagy! - Majd meglátom - mondta aztán egészen más hangon. - Nem akarok nagy lármát csapni. Hátha csak morfinista lett. Azoknak ilyen a tekintetük, ha kialszik bennük a méreg fénye. Lehajtotta a fejét. Hallgattak. Aztán váratlanul: - De miért jött haza? - kérdezte rekedten. - Miért kellett ennek hazajönnie? A fiú felnézett. - Nem tudom - mondta halkan. - Azt már nem tudom.
- 222 -
Másnap estére mintha kicserélték volna Svent. Az iskolában ugyan nem jelent meg, noha Rahl-nap volt, de este úgy fogadta a fiút, hogy az öröm csak úgy szárnyalt belőle. Ahogy bezárta mögötte a vasajtót, rögtön a nyakába ugrott. - Ó, de boldog vagyok, Tem! - ujjongott. - Kimondhatatlanul boldog vagyok. Szinte úgy sodorta magával. - Gyere! Gyere! Gyere már! Betuszkolta a fülkébe. - Siess! Alig várta. - No végre. A fiú csaknem szédült. - Mi történt, Sven? Talán... - Ne kérdezz! - karolta Sven. - Ülj le. Ülj le. Lenyomta az aranyos fotelba, az ölébe telepedett, a mellére bújt, ott hízelkedett egy kicsit. - Elkezdem! - nyöszörgött, mint a boldog gyermek. - Mindjárt elkezdem! Végre felegyenesedett. Csak úgy szikrázott a szeme. - Hát megtörtént! - mondta boldogan. - Beszéltem vele. - És? - meredt rá a fiú. - Minden rendben van. Nem támasztott semmi akadályt. Gyorsan, csendesen válunk, aztán nyomban megesküdhetünk! - Sven! - Igen, igen! Már hoztam is neked jegygyűrűt! Persze csak ideiglenesen! Mert a véglegeset neked kell megvenned! Az a férfi dolga, Tem! Azt a kis gyűrűt tette le az asztalra, amelyet ő szokott viselni, de most sokkal bővebb volt, és a gyöngy nem volt benne sehol. - Ez az! - mondta. - Hisz ismered! Kitágíttattam, hogy jó legyen neked, és kivétettem belőle a gyöngyöt is, mert az, úgy mondják, éppúgy szomorúságot hoz és szerencsétlenséget, mint az opál. Egy szép, tiszta briliánsat tétettem a helyébe, az a szerencse jelképe. Nézd csak! - mutatta. Csak úgy vakított a sok oldalról eső fényben, sziporkázott, mint egy parányi csillagszóró! - De Sven! - próbált tiltakozni a fiú. - Semmi de! - hallgattatta el Sven. - Nyújtsd ide a jobb kezed kisujját! A fiú odanyújtotta, s a gyűrű úgy illett rá, mintha ráöntötték volna. - Hogy tudtad így eltalálni az ujjam méretét? - ámult a fiú. - Hiszen tudtommál sohasem mérted meg! Sven tekintete lángolt. - Én? - kiáltott. - Megmérni? Minek azt, hiszen itt élsz bennem az utolsó ízedig, pontosan, csak fel kell idézzelek. Csak rád kell gondolnom, Tem! Bementem az ékszerészhez, megmondtam, mit akarok, s mikor a méretet kérdezte, egy villanásnyi késedelem nélkül kivágtam neki. Nézegette a fiú ujján a gyűrűt. - Szép így az ujjadon - mosolygott. - Most majd jöhet a jegygyűrű, azt úgyis a gyűrűsujjunkon viseljük, de ezt a gyűrűt halálig viselned kell, Tem! Ez az én örök jelem rajtad. A Sven-jel. Senki el nem vehet tőlem, míg ezt viseled! Együtt élünk, de senki el nem vehet egy pillanatra sem! Én azt, ha véletlenül elutaznék, és bármilyen messze lennék is akkor tőled, megérzem. Én ezt a gyűrűt így csináltattam, és így adom. Még a dátumot is belevésettem belül. Évet, hónapot, napot, még a mai találkozásunk óráját is. Nézd meg, ha nem hiszed! Várt, míg a fiú lehúzza a gyűrűt, megnézi a belsejét, visszahúzza az ujjára. Akkor kiegyenesedett, komoly lett. - És most mindent elmondok! - mondta. A fiú átölelte, Sven az övé volt. - Reggelinél történt - kezdte Sven -, úgy tíz óra után valamivel. Te az akadémián voltál, s gondoltam rád. Az ebédlőben terítettek reggelire, s én egy kicsit szándékosan elkéstem. Mikor beléptem, ő már ott állt az asztalnál, és láthatólag várt. Én megálltam, s azt mondtam: - „Együtt kíván velem reggelizni, vagy zavarja a jelenlétem? Külön is teríttethetek.” - Rám nézett azzal a különös tekintetével, s most kevesebb volt benne a fáradtság. - „Morfium! - futott át rajtam a gondolat. - Friss adag morfium!” - 223 -
Ő meg azt felelte: - „Ó, Klára, hogy tud ilyet kérdezni? Ha szabad választanom, kérem, reggelizzünk együtt. Oly rég nem voltunk így együtt, és tegnap nagy beszélgetést ígértünk egymásnak. Nem?” - „De igen - mondtam. - Kész vagyok a beszélgetésre is.” - „Én is - mosolygott. - Bár egy kissé nehéz lesz talán, és részemről fájdalmas is, de hát ki kell mondanunk a dolgokat, teljes valóságukban, s úgy kell döntenünk.” - „Ez természetes - feleltem. - Semmi értelme az alakoskodásnak.” - Leültem, teát töltöttem magamnak, a pirítósért nyúltam, a dzsemért, s csak mikor ő is velem egyidőben csinálta ugyanezeket a mozdulatokat, vettem észre, hogy külön teáskannája van, külön csészéje, kanala, evőeszköze, külön pirítós adagja, s azt is akkor láttam meg, hogy a kezén kesztyűt visel, nagyon finom, de mégis tömött anyagú, testszínű selyemből. Egy kicsit megütköztem ezen, bár többé-kevésbé azelőtt is sok mindenben különc volt. De most bosszantott. - „Érdekes - mondtam -, hogy étkezéshez ilyen testszínű selyemkesztyűt visel.” - „Ó - mondta -, nemcsak étkezéshez, állandóan viselem.” - „Ez talán a legújabb perzsa divat? Vagy a maga egyéni manírja? - „Egyik sem. Egyszerűen óvatosságból viselem. Talán túlzott óvatosságból. Van ugyanis odakint egy apró kaktuszfajta, amelyet a teve ugyan nyugodtan megehetik, de az érzékenyebb ember kiütéseket kaphat tőle. Olyasmit, mint a csalánkiütés. Egyesek szerint kézről kézre is terjedhet, mások szerint nem. Mindenesetre nem a leglélekemelőbb látvány, hát Nápolyban csináltattam húsz pár ilyen kesztyűt és hordom őket.” Udvariasan mosolygott. - „S mert - folytatta - bizonyára észreveszi a többi külön holmit is, előre elmondom, hogy ne kelljen a kérdéseivel fáradnia, a teáskannában gyógytea van, erre az ízléstelen betegségre, a dzsem is gyógyszer, valami rebarbaraféleség. A pirítósra vonatkozólag bizonyára emlékszik még, hogy én a nagyon keményre pörkölt pirítóst szeretem, míg maga a rózsaszínűeket. A teáscsészém bizonyos mangánötvözetből készült, a teáskannámmal együtt. Ez az egyetlen anyag, amelyet nem színesít még a gyógyteám leve. A legfinomabb porcelán is egy idő után enyhén szürkészöld lesz tőle. Az evőeszközeim meg egyszerűen a táborbeli evőkészletem. Nagyon megszerettem, s ha nem haragszik, itthon is használnám, míg itt leszek.” - „Kérem - mondtam -, ahogy óhajtja. Hisz az otthonában van.” Megint mosolygott. - „Természetesen nem feledtem el, hogy ez a gyönyörű palota a maga családi öröksége - jegyezte meg nagyon udvariasan. - Majd erről is beszélünk. Most azonban, talán ennénk előbb, különben éhen maradunk.” - Így reggeliztünk. Az egész nagyon különös volt, éreztem, hogy valamit titkol előlem, de nem izgatott túlságosan, és különben is a magam dolgával voltam elfoglalva. Reggeli után az egyik nappaliba ültünk le. Én mutattam neki helyet s azt mondtam: - „És most talán fogjunk bele a tegnap elmaradt beszélgetésbe!” - „Helyes! - bólintott. - S mert még nem feledtem el egészen az európai udvariasságot, az első szó magát illeti, kedves Klára.” - „Köszönöm - bólintottam. - Az én közölnivalóm nagyon rövid, mindössze ennyi: míg maga távol volt, én beleszerettem egy másik férfiba, s ő énbelém. Természetesen viszonyunk van, s én teherben is vagyok tőle. Kérem, váljunk el minél hamarabb, hogy feleségül mehessek hozzá. Ennyi az egész.” - Mit felelt? - kérdezte kíváncsian a fiú. - Meg fogsz lepődni, Tem - mondta Sven -, valósággal boldogság öntötte el. - „Drágám - mondta el nem titkolható örömmel a hangjában -, maga olyan, mint a bibliabeli jó házigazda: eléje megy a vendégeinek, hogy simábbá tegye a vendég dolgát. Sohasem felejtem el. Bármilyen furcsán hangozzék ugyanis, én ugyanezt akartam kérni magától. Így most kisegített, nem kellett itt dadognom és hebegnem, mint általában a férfiak szoktak hasonló esetben.” - Nagyon meglepődtem, de meg sem rezzentem. - „Őszintén örülök, hogy az óhajaink így találkoztak” -- mosolyogtam én is, hisz megkönynyebbültem: az ügyünk minden harc nélkül javunkra dőlt el. Így folytattam: - 224 -
- „Pusztán női kíváncsiság, ha megkérdem: magának is van valakije, vagy csak magányra törekszik?” - „Maga olyan okos, mint az angyalok, hogy a férfimagány fogalma is eszébe jutott, minden vonzóerejével együtt - mondta. - Ez, magán kívül egyetlen nőnek sem jutott volna eszébe, annál is inkább, mert fogalma sincs róla, hogy ilyesmi is van a világon. Be kell azonban vallanom, hogy az első feltevése az igaz. Sorsszerűen szerelmes lettem valakibe, annyira, hogy, ne haragudjék, bármennyire is erőlködném, halálig nem tudnánk elválni egymástól.” - „Nos - feleltem -, nagyon meg tudom érteni. Én is pontosan így vagyok.” - Rám nézett, s ebben a pillanatban a feje mintha valahogy egy kicsit az oroszlánéra emlékeztetett volna. Nyilván a világítás okozta. - „Ejnye, ejnye! - mondta nagyon barátságosan. - Remélem, mégiscsak találnánk legalább egy parányi különbséget az érzéseink között, ha elkezdenénk boncolgatni őket. De ennek semmi értelme, hisz akkor holnap reggelig itt ülhetnénk, s akaratlanul is olyan bizalmas kérdésekre kényszerülnénk mind a ketten, amilyenekhez már nincs is joga egyikünknek sem.” - „Lehet, hogy igaza van.” - „Biztos, hogy igazam van - mondta -, én alaposan meggondoltam a magam ügyét, mielőtt elindultam volna vele ide magához, drága Klára. A válás lebonyolítása nagyon egyszerű lesz, mert nekem nagyon kevésre van a jövőben szükségem. A hölgy, akiről szó van, olyan halálosan gazdag, hogy ez már-már leverő. Sokáig tusáztunk, de végre is bele kellett egyeznem, hogy ő rám íratja birtokainak egy részét, nekem viszont segítenem kell a fennmaradó rész kezelésében. Így én csak azt a kétszáz holdas kis birtokot szeretném megtartani Szabolcskeresztúron. Ott születtem, mint tudja, ott gyerekeskedtem, így temérdek emlék fűz oda. A többi birtokomat, nagyon kérem, engedje ezt meg nekem, szeretném a maga nevére íratni.” - „Lehetetlen!” - tiltakoztam azonnal. - „Ne szégyenítsen meg! - kért nagyon őszintén. - Egyrészt magának fogalma sincs, milyen döbbenetes vagyonba megyek én bele, el sem tudja képzelni, másrészt látja, gyermekeink nincsenek, a rokonaimmal, mint tudja, sohasem tartottam fenn valami különös jó viszonyt, ezzel szemben maga olyan tündéri feleség volt, míg közbe nem jött ez a sorsszerű állapot, hogy ilyen feleség nincs is talán több a világon, s így minden, de minden megilleti. Még ma beszélek a jogtanácsosommal, a lehető leggyorsabb válóper és a birtakok átírása dolgában. Legjobb lesz, ha maga is ugyanezt teszi. Higgye el, hogy mindent őszinte szívvel cselekszem, s a lehető legnagyobb boldogságot kívánom magának. Azt hiszem, ha mindketten szorgalmazzuk a dolgokat, s latbavetjük az összeköttetéseinket, legfeljebb két hét alatt mindent elintézhetünk.” - Meglepő volt ez a gyorsaság, s meg is jegyeztem: „Ennyire sürgős?” - „Talán csak én sürgetem ennyire - mondta egész meghitten -s de hisz maga tudja, hogy ha egyszer a kezembe veszek valamit, annak szeretek a lehető leggyorsabban a végére járni. Meglehet, hogy ez nem egészen jó természet, nem hagy az embernek sok időt a meggondolásra, de arra jöttem rá életem folyamán, hogy a meggondolás semmit sem ér, egyedül az ösztönös cselekvéseknek van értelme az életben, mert azokban közelíti meg az ember leginkább igazi önmagát.” - A fény felé nézett, aztán vissza. - „Nos - mondta, még mindig hunyorogva a fénytől -, körülbelül mindent elmondtam, amit kellett, és amit elmondhattam. Még csak annyit, hogy ha annyira gyűlölne, hogy nem akarja megtartani a birtokaimat, amelyek pedig magát illetik, természetesen nyugodtan továbbajándékozhatja őket, kedve és akarata szerint. Én azt hiszem, ennyi elég itt ezekből a dolgokból. Most megyek, átöltözöm és munkához látok.” - Felállt, mosolygott. - „Mivel azt hiszem, hogy az elkövetkezendő napokban annyi dolgom lesz, hogy leendő férjével semmiként sem lesz időm és alkalmam megismerkednem, szabad neki magán keresztül üdvözletet küldenem? Nehogy később elfelejtsem ezt.” - „Ahogy akarja. Ha rám bízza, természetesen átadom az üzenetét.” - Akkor felém fordult, s láttam, hogy most teljesen őszinte. - „Hát akkor - mondta -, arra kérem, mondja meg neki, hogy bennem semmi harag vagy gyűlölködés, ellenkezőleg, a legőszintébb férfibarátsággal üdvözlöm őt, és szívemből sok szerencsét kívánok neki. Bizonyára kiváló ember lehet, hisz maga választotta.” - 225 -
- Ezzel meghajolt s elment - fejezte be Sven. - Ennyi volt az egész, sem több, sem kevesebb. Mindenesetre nagyon meglepődtem, mikor csaknem ugyanazt mondta, mint tegnap te: hogy nincs benne irántad sem harag, sem gyűlölet. Soha nem hittem volna, hogy képes ilyesmire. Aztán én is átöltöztem, futottam az ékszerészhez, hívattam a jogtanácsosomat, s elmondtam neki mindent. Ami a birtokátírást illeti, nem tudom, mit csináljunk, még gondolkodom rajta. Azt hiszem, továbbajándékozom. Ami a volt uramat illeti, ezt még elfelejtettem elmondani neked, a jogi formaságok elintézése után nyomban Nápolyba utazik. Ott vár rá a választottja, aki valóban nagyon gazdag nő lehet, mert a volt férjem szerint nemcsak Európa, hanem Ázsia, sőt Afrika nagyobb városaiban is vannak palotái. Ezzel valóban mindent elmondtam, egyen kívül. - S mi az? - kérdezte a fiú. Sven átölelte. - El sem mondom, úgyis tudod. De mégiscsak sok mindent meg kell beszélnünk, Tem, mert az idő rövid. Ma április huszonötödike van, s én azt gondolom, hogy május tizedikén már meg is esküdhetünk. Mi erről a véleményed? A fiú átölelte: - Az - mondta remegő torokkal -, hogy nem is tudom, hogyan bírom ki odáig! Sven körültekintett a termen, s felragyogott. - Hát itt majd csak kibírjuk valahogy! - Igen - szökkent fel a fiú, két karjában Svennel. - Itt valóban kibírjuk! S olyan boldogság vett rajtuk erőt, hogy csaknem megfojtotta őket.
XXXII Másnap aranynap virradt. Nem is lehetett másnak nevezni. Ahogy kibukkant a horizont mögül, nem kezdett játszani a zöldes és piros színeivel, hanem nyomban aranyba lobbant, és fölékesítette az egész világot. Kitüntette. Mintha király volna, és vidám cercle-et tartana. A Szent István-torony egy pillantás alatt megkapta a Lipót-rendet és a Térdszalag-rendet, a Kapucinusok temploma valami csipkeszerű, úgy látszik, e pillanatban alapított és rendszeresített kitüntetést kapott, a Kunsthistorisches Museum-a Mária Terézia-rendet kapta a kardokkal, de hogy miért éppen a Mária Teréziát, és főként miért a kardokkal, senki sem tudta volna. Nyilván nem az udvarnagyi hivatal intézte az egészet, azért fordultak elő ilyen tévedések. Jaj, ha a császár látná! De hát a császár nem látott semmit. Imazsámolyára borulva éppen imájába merült, és Isten őrizz zavarni őt! Vagy éppen meggondolt és megfontolt valamit, mint annyiszor és annyi dologgal tette életében. De az is lehet, hogy imája után nyomban íróasztalához ült, s ráírta egy akta homlokára letörölhetetlen császári betűkkel: „Wer zahlt die Kohlen?” S ezzel elfújt egy gyönyörű flottaparádét a takarékosság nevében. Vagy ez máskor történt és más alkalommal? A nap mindenesetre sokkal bőkezűbb volt. Ó, a nap! Egyet lobbant, s ott terült alatta a szokott Bécs. Csütörtök volt, a zöldségeskocsik vágtattak a csarnokokba. Miska is szokatlanul korán kelt ezen a napon! Ott mosakodott nyitott ablak mellett, anyaszült meztelenül egy dézsa vízben, mert szerette reggelenként a friss, hideg vizet, olyanok lesznek attól az idegek, mint az acéldrót. Hát locskolódott, és dúdolt is valamit, a maga mély, dörmügő hangján, de hirtelen légvonat nyila érte hátulról, s megperdült. - Ki az? - A postás - mondta az egyenruhás ember. - Táviratot hoztam. Miska rábámult. - Nekem? - Munkácsy Mihály. - Az én vagyok - bólintott Miska. - S milyen korán? Honnét? Az próbálta kibetűzni, de nem ment. Miska elvette tőle, felnyitotta, elolvasta. A távirat Békéscsabáról jött s Erzsi küldte. Ennyi állt benne: - 226 -
Nincs valami bajod a szemeddel? Rosszat álmodtam. Sürgönyözz: Erzsi Kétszer is elolvasta, s nem értette. Mi ez? Mit akar Erzsi a szemével? Miért sürgönyöz? Mit keres Csabán? - Hát nem tetszik a választ megsürgönyözni? Ez ugyanis válaszfizetve sürgöny. - No jó! - mondta Miska. - Adja ide!- S megirta: Nincs semmi bajom: Miska odaadta a postásnak, még egy kis pénzt is előkotort a nyirkos kezével a nadrágja zsebéből, s az elment, ő meg itt maradt. Gyorsan felöltözött, s közben még azt is gondolta, hogy este majd megmutatja Svennek, de aztán más érzése támadt. S nem a szerelmük miatt. De rég elmondta ő már Erzsit! De rég nem számított már ebből a szempontból Erzsi semmit! De abból számított, hogy ez a lány volt az, aki megjósolta neki: Ném éri meg a hatvan esztendőt! S ez mondta meg azt is, hogy az önmagában lakó nagy fényesség fogja megölni! Ermek a fényességnek a hajszolása, feszítése! Az irdatlan harc a fényekért, a színekért, az egész művészetért, egész égő önmagáért! A könyörtelen küzdelem, a szüntelen és mind ádázabb harc, amellyel önmagát fogja kergetni, míg csak él! Teljes világossággal látta maga előtt azt a régi gyulai képet, amint az a leány ülésbe szökkenve s kezével a földet verve, belekiabálja és belesikítozza a szemébe mindazt, amit ő azóta jóformán el is felejtett már, de ami ebben a lányban szerelemtől átjárt, eleven valóság még ma is, anynyira az, hogy csak egy rossz álom kell hozzá, már felvijjog féltében, rohan, sürgönyöz, sőt vissza is sürgönyöztet: „Mi van a szemeddel?” A hideg borzongott át a hátán, ahogy végiggondolta mindezt. Már tudta, hogy ez nem játék. Mindenkitől az lehetne, de Erzsitől soha. Ez már az első rálobbanásával olyan megszállottféle volt, de meg Perzsi vére is! Ez nem szánta a két esztendőt, kitanulta a bábaságot a Semmelweis klinikán, de kitanulta ez az egész női testet, az egész női pszichét, és a nagy farmatológiát, az erős füveket, rejtett torzsákat, mélyen búvó rizómákat, amelyeket feketére edz az ezer erejű föld, és ki tudja, milyen erőket olt beléjük. És kitanulta a temérdek féle penészek erejét, a zöldét, a szürkéét, a fehérét, s ő emlékszik most, hogy sikoltott akkor Perzsi, mikor a fehér penészt a főzetéből csaknem kifelejtette, s aztán szinte marokszám tömködte bele az ő rotyogó gyógyszerébe! Lám, ez a lány eldobta magától a házasságot, de mást nem, s most tudatosan és mindenben rákészülve, odaáll Perzsi helyére, hogy ha ezt akarta belőle formálni a sors, hát legyen ez, de egyedülvalóan nagyszerű! Mint Perzsi volt, de talán annál is több! Csináljon csodát, mint ővele csináltak. Mert ő odatette magát annak a páratlan asszonynak a kezébe, s igaz, hogy csaknem a vérét cserélte ki, szinte a húsa rostjait, szinte minden parányát, és a fertelem azóta sem jelentkezett. Pedig remegve hívta s viaskodott vele és ingerelte, de oly tiszta egész teste, mint a gyermeké. Nincs sehol! Annyira nincs, hogy Svennek meg sem említette, édes Atyaisten! Svennek, akit jobban szeret az életénél, akinek egy kis mosolyát milliom napkeltének sem adná, el is feledte megemlíteni. Sven, Sven, te imádság! Te egyetlen! Igen, és igen! Hátha ez a leány, Perzsi vére, egyszer azt mondja: Nincs baj a szemeddel? - akkor vigyázni kell. Az olyan, mint a szózat a csipkebokorból: „Vigyázz! Ember, valami kerülget, vigyázz!” Ezeket gondolta itt el, s rettenetesen utálta magát a pesti nőügyért, mikor a lány szerelmét, az Erzsiről összekapkodott fénylátomást vitte berámáztatni Oberthalhoz, s Erzsinek, aki kérte, hogy mutassa meg, azt felelte: „Nem lehet, mert ráesik a hó.” Milyen aljas az ember! Emez meg, egy semmibe vett leány, ilyen messziről is mozdul, ébren van és jelez. Halkan igyekezett be a szobájába, mert Engel még aludt, gyorsan felöltözött, sietett megreggelizni, és futott az akadémiára. De a gyönyörű reggel még őt is megállította, s az égre nézve látta, hogy néhány rongyos kis áprilisi felhő úgy áll a mozgalmasság közepén, mint egy óriási margaréta. - 227 -
„Sven - gondolta az elragadtatásig boldogan -, ha én ezt most letéphetném, s este elvihetném neked! Az égről egy mezőnyi margarétát!” S hogy lehet mégis, hogy mikor az utcába ért, és már ment is benne egy darabot, jobbrabalra végignézett rajta, hirtelen azt gondolta: „Ma este nem jön el.” Még soha nem jutott eszébe, mióta összejártak, csak ma. Hirtelen megállt, s szinte a vakságig megrendült a mondattól, de aztán maga is nevetve lendítette el. - Szamárság - mondta. - Miért éppen ma nem? Mikor szinte szabadok vagyunk már! Fütyörészve ment, diákos ugrándozások közben, de nem lett nyugodtabb. Minden erejével megpróbálta ezt a hirtelen támadt és teljesen oktalan rémületét visszafogni, elűzni, összetaposni magában, de mennél jobban erőlködött, bent az élete legmélyén annál szaggatóbban s annál határozottabban döngött a bizonyosság. „Ma este nem jön el!” Akkora súlya volt a mondatnak, hogy lassan megállt, s hirtelen felordított fájdalmában. - Sven! Feleletet persze nem kapott, de honnét is kaphatott volna? Hisz este kilenckor volt a találkozójuk (mióta ilyen korán világosodott, este nyolc helyett kilencre tették át találkozójukat), most meg reggeli nyolc felé haladt az idő, hát ki és honnét kiálthatott volna vissza, hogy: „Itt vagyok, szívem, persze hogy itt vagyok, minden léptedben ott vagyok, de most sietnem kell, éppen a kettőnk ügyében, a jogtanácsosomhoz megyek, hát nem érted? Te csak arra gondolj: este kilenc, és még jobban: május tíz! Az esküvőnk napja! Csak nem felejted el, hisz nincs negyednapja sem, hogy megállapodtunk, Tem!” Hát ki kiálthatta volna mindezt vissza, hogy a fiú boldogan fölnevessen, és vidáman menjen a dolga után, mint azelőtt. - Sven! - mondta remegő suttogással a rejtett kapu felé. S ha mit nem néz, letérdel itt az utca közepén s imádkozni kezd. De nem tehette. Csak állt, s olyan egyre rémülőbb tekintettel bámult, mint akit lassan jéghegyek vesznek körül, egyre szorosabban és egyre fagyosabban, hogy végül nem marad helye az ő életének. Elindult a megszokott úton, és lassan hullott a könnye. - Sven - motyogta iszonyú fájdalommal - vége! Drága, drága Sven, mennyire szeretlek, és nincs tovább! Én tudom! S most mit tegyek! Lassan ment, ide-oda nézegetett, s elkezdte a környezetéből gyűjteni a jeleket, amelyek a nemet bizonyítják. Íme, annak a bokornak már nem látszik a töve: nem! Íme, azok közt az ágak közt ferdén vág a napfény: nem! A kőkerítésre szarka szállott: nem! Lehunyta a szemét, s azt mondta: „Ha most a legközelebbi teherkocsit két szürke ló húzza, akkor: igen. Ha barna: nem.” Kinyitotta a szemét: két barna húzta, hát: nem. Ha, s kitűzött egy célpontot, páros számú lépéssel ér el odáig, akkor: igen. Ha páratlannal: nem. És tizenhét lépést kellett tennie, tehát nem. És így tovább, hogy meg kellett már őrülnie ettől. De hát miért voltak éppen ezek a rossz jelek? Miért nem a jók? Hisz épp úgy lehettek volna a jók, mint a rosszak, egyiken sem volt valami isteni hangsúly vagy megérintettség? Ő maga jelölte ki őket, kénye-kedve, hangulata szerint! A teherkocsit húzó lovak megválasztásánál éppen tudatosan maga ellen dolgozott, hisz éppúgy tudta, mint akárki más, hogy szürke ló sokkal-sokkal kevesebb van a világon, mint barna, tehát eleve valószínű volt a vesztesége, de nem engedett, ha két szürke ló jön, mit csinál? Valószínűleg véletlennek minősíti a dolgot s újrakezdi. De ha megkérdik tőle, hogy honnét, miből vette a komor tényt magát, arra nem tud válaszolni. Az egyik pillanatban még nem volt semmi, a másikban már mindenben ott volt a maga teljes súlyával az egész tragédia: „Ma este nem jön el.” S ebből nem lehetett többé kimozdítani, ebbe belevitte magát, kimondhatatlanul szenvedett, s aki látta, azt hihette, most megy temetni az apját, vagy éppen a temetéséről jön. Ennek nem volt enyhülése, nem volt feloldozása, ezt nem lehetett megcáfolni sem, csak egyetleneggyel. Ha este odamegy az ajtóhoz, bekopog rajta, az kinyílik, s ott áll mögötte Sven. - 228 -
Ó, akkor egyetlen boldog sikításban tört volna ki: „Sven!” Felkapta volna és vitte volna. Ezerszer szólította volna közben. Ezerszer megérintette volna a rémültek érintésével: „Megvagy, megvagy, megvagy!” Akkor mindebből tréfa lett volna, s boldog öngúnnyal hahotázott volna rajta. De hol még az este? Vagy hol volt egy hely ebben az irdatlan városban, ahol eléje toppanhatott volna, vagy ahonnét csak láthatta volna is? Fölragyogott hirtelen, mert ilyen hely volt! Hogyne lett volna? Tudta, hogy hol vásárolja be a rajzeszközeit. A piperecikkeit. A kisebb divatholmikat, hisz neki is együtt vettek papucsot, kabátot. És aztán - szinte felujjongott: „A Belvedere! A kisebb-nagyobb múzeumok.” Benyargalt vagy ötven helyet (most látta csak, Bécs hány feltűnő helyén fordultak meg együtt!), állt, lesett, várakozott: hiába. Még a Nord-Bahnhofra is kirohant - hisz innét indultak egyszer egy szép napra el! - De hiába, közben egyre az óráját nézte, hogy el ne késsen az esti találkozóról, ő ne legyen semminek az oka. De csak délután öt óra volt. Akkor nyakába vette a világot, s kiment Bécsből. Gondolta, megy két órát ki, kettőt vissza az éppen kilenc. A legjobb módszer volt, hogy agyonfárassza magát. Vagy azt akarta? Az ösztöne éppen azt akarta? Végre, néhány perccel kilenc óra előtt ott jött a Warburggassén, s búvóhelyük utcájának torkolatánál megállt. Még mosolygott is a sötétben, s ismét megnézte az óráját. Bólintott, az óráját zsebre vágta, s elindult a bokrok mögött. Rázta a fejét, hogy milyen feleslegesen csinálja mindezt. Végre leért. Ott állt az oly ismert vaskapu előtt, s valóságos hahota tombolt benne, hogy dörömbölhet rajta, ezentúl nem nyitja ki senki sem. De a szíve mégis a torkában vert: pontosan érezte. Azt is, hogy arcán valami lárvaszerű mosoly lehet. Már késő letörölni, ha mégis tévedett volna. De nem tévedhetett! Odalépett az ajtó elé, s begörbített mutatóujjával kopogtatott rajta. Sokkal erősebben ütött, mint máskor szokott, hisz akkor önmagát jelezte csak, most meg a bizonyosságot kereste. A kopogtatás hangja eddig nem hallott visszhangokat vert fel, de az ajtót nem nyitotta ki senki sem. Először a látását vesztette el, aztán hanyatt ájult a bokrok közé. Nem tudta, mennyi ideig feküdt eszméletlenül, csak az bizonyos, hogy még nem látott, mikor eszméletre tért. Maga is azt hitte, hogy vak, s az is marad egész életére, de az agya visszakapta az öntudatát. Térdre emelkedett, kezét rászorította a hideg vasra, s úgy suttogta könyörögve befelé: - Sven! Kicsikém! Feleségem! Egy kicsit várt, aztán, hogy nem jött felelet, vad düh öntötte el, teljes erejével verni kezdte a kaput, s torka szakadtából üvöltöcött: - Sven! Engedj be, mert itt döglöm meg a kapud előtt! Érdekes, de ebben az őrjöngésben kapta vissza a látását, s a mondat végére önmaga is lecsillapodott. Nem volt vidám, de eszeveszett sem. Egy falfehér arcú, első látásra csonttá fagyott férfi állt ott a kapu előtt, akinek a szemébe lassan valami új rémület szivárgott fel, melléje valanni kimondhatatlan részvét és szánalom. És hit és biztosság. Most, csak most: biztosság. - Sven! - motyogta rémülten. - Milyen rettentő szerencsétlenség zuhant rád, kedvesem? Mert azt mondtad, s te emlékszel: ha az történnék velem, hogy találkozót beszélünk meg, s én kopogok az ajtón, és te nem nyitod ki nekem, akkor nekem nyomban tudnom kell, és csak azt hihetem és mást nem is, hogy valami borzasztó szerencsétlenség történt veled. Hát mi történt, drágám? Én itt állok, és mondd meg a falaknak, majd tovább mondják nekem! A levegőnek, majd kihallom belőle. Az ajtónknak, még ha nem is vagy itt - hisz nem vagy -, gondold rá az ajtó lemezére, én majd a lélek erejével lehallgatom róla. Hisz én szeretlek, Sven, s te ezt tudod, és már csaknem - csaknem elértük egymást! De csönd volt. Valahol süketség támadt, a dolgok elkövesedtek, s bár csattogva fújt az éjszakai szél, és a nyílt életek hevesen áradtak és illatoztak, de ebben most nem volt benne egyikük élete sem. Valami nagy erő mintha kiközösítette volna őket. A fiú nem tehetett mást, csak beállt a szél tajtékjába, s iparkodott elküldeni az erejét a másik felének, Svennek, hogy fogja össze a magá- 229 -
éval, s együtt birkózzanak, ha a szerencsétlenség olyan, hogy lehet birkózni vele. Ha meg nem, akkor valami módon Sven értesíti. Mert hogyan lehetne Sven halott? S nehézkesen és fáradtan indult hazafelé, hogy reggelre, a festőkollégák részére kitaláljon Sven eltűnéséről egy elfogadható történetet. Nehezen ment, de azért kitalálta. Sokkal nehezebb volt elmondani, mint kitalálni, s nemcsak a nyelvi nehézségek, hanem főként a saját fájdalma miatt esett így. Hisz Sven senkinek sem üzent, még neki sem. Ezt mondta el: - Kedves barátaim! Sven elment közülünk és nehéz kötelességet hagyott rám. El kell mondanom nektek mindazt, amit ő velem tegnap este gyors elutazásának parancsoló körülményeiből elmondott. Édesapja tegnap Malmőben szerencsétlenül járt, és a sérüléseibe belehalt. A hír Svent mélyen megrázta. Azonnal csomagolni kezdett, és közben azt mondta, fél, hogy ez az egyéni családi tragédia egyebeket is takar. Nekem nem magyarázta ezt meg közelebbről, és természetesen nem kérdeztem, magunk közt azonban megvallhatom, hogy én anyagi megpróbáltatásokra is gondolok. Hogy ezek milyen mérvűek, azt legfeljebb Svennek egy megjegyzéséből következtetem. Azt mondta az ő szokott kis fintorával: „Még jó, hogy hét nyelven beszélek, és lám csak, rajzolni is megtanultarn köztetek. Ha Északról véletlenül egy ismeretlen festőcsillag indul el, akármilyen névaláírással is, az én leszek. Ezzel búcsúzom, fiúk. - S rám intett. - Tőled is! Köszönöm, hogy olyan hűséges és szerény lovagom voltál: ezt a kis gyűrűt adom emlékbe neked, ha ugyan kell valami jel az emlékezéshez. Kérlek, ne írjatok nekem, én sem írok senkinek. Értsétek meg, nem tudom, mibe kell beleállnom odahaza, és a svéd posta meglehetősen drága. Hát legyetek jók és dolgozzatok. Én nagyon szívesen dolgoznék veletek tovább. Clara Swenson” - Így íratta velem a búcsúzást - mondta megfeszülő torokkal a fiú. Többet nem tudott mondani. - Kérdezősködni viszont nem kérdezősködöm senkitől. Nekem is rosszulesnék, ha elmenetelem után kérdezősködnétek másoktól rólam, s nem akkor, mikor itt vagyok, s magamról lévén szó, nyilván a legbiztosabb választ adhatom. Egyébként cselekedjetek tetszéstek szerint, én csak a magam nevében beszéltem. Tulajdonképpen ez az egész üzenetátadás is csak egy véletlen, tegnapi találkozásnak köszönhető. Egyébként, azt hiszem, most semmi hírünk sem volna róla. El akartak helyezkedni szokott helyeiken, de ahogy megfordultak, látták, hogy ott áll Rahl mögöttük, s ki tudja, mióta hallgatja Svennek Miskával küldött üzenetét. Rögtön felállt a dobogóra, s onnét mondott néhány szót: - Kedves fiúk! - Miska bárátunk közlése pontos volt és tárgyilagos. Swenson kisasszony gyors elutazásának ez a rövid története. Apját én is nagyon sajnálom, de tekintve zsenialitását és állandó szorgos munkáját, úgy lehet, hogy talán egyáltalában nem kell anyagi bajokat sejtenünk tragikus halála mögött. Swenson kisasszony a maga bájos egyéniségével, bizonyos hogy mindannyiunkban nehezen pótolható hiányt hagy maga után, de azért lehetőleg úgy dolgozzunk tovább, hogy ez a hiány munkánkon meg ne érződjék. Egyébként - fordult Miskához - közös dolgunkon túl még azt üzeni önnek, fiam, hogy ha bárhol s bármi módban lesz is, tizenöt esztendő múlva biztosan megkeresi önt, amiatt a kis rajzbeli fogadás miatt. Azt reméli - mosolygott -, hogy tizenöt év múlva nemcsak a kezét, hanem a kéz gazdáját is tökéletesen elfelejti majd. Miska megrázta a fejét. - Nem hiszem, professzor úr! - mondta nyugodtan. - Sok mindent elfelejthetek a világon, de Sven kezét soha. Persze, míg élek. Mert Svennek olyan keze volt, hogy aki csak egyszer megnézte is, ha akarja, sem tudja többet elfelejteni. Ezt mondta. Aztán munkába fogtak, és ledolgozták a két órájukat. A jó hangulat egy időre megcsappant Sven távozása miatt, de a jó fiatal vér hamar benőtte a sebet. A világ új zöldbe öltözött, a parkok és sétaterek padjai esténként benépesedtek, s mintha csókok cuppanását lehetett volna hallani innen is, onnan is. „És Sven?” - kérdezte Miska. Mindennap ott járt el hajdani rejtekük előtt, de Svent nem látta soha. - 230 -
Hová tűnhetett? Hisz mindazt, amit mondott, saját maga találta ki, megtöretésének éjszakáján, szinte Sven helyett! De mi lehet az igazság? Nem tudta. Hát maradt magának. Csak valami Vasvári nevű szegedi fiúval akadt össze, s olyankor egy nagyot mulattak. Két napig is elfütyülgette Miska cigány mellett a szomorú magyar nótákat, aztán azt is megunta és hazament. Május elsején félévi bizonyítványosztás volt az akadémián, s Miska a sok lázadás ellenére is általános jó bizonyítványt kapott. Hazaküldte, hadd örüljenek. Aztán egy nagyon nagy ünnep jött, május tíz. Ekkor lett volna az esküvője, de Sven még egy levelezőlapot sem írt, még csak ennyit sem: „Tudom.” Ez kimondhatatlanul rosszul esett a fiúnak, de estig kibírta egy hang, egy arcmozdulat nélkül. Éjszaka aztán jól kisírta magát a takaró alatt. De ez volt az utolsó könny, amelyet Sven miatt ejtett. Ezentúl beszélni is tudott róla, s ha a fiúk kérdezgették, neki sem írt-e, megvonta a vállát, s azt mondta egykedvűen: - Na, halljátok, nem voltunk mi jegyben egymással! Miért kezdene velem külön levelezést? Lehet, hogy ő is birkózik az élettel, lehet, hogy Párizsban szórakozik éppen. Elég csinos hozzá! Ami igaz is volt. De azért észre lehetett venni Miskán, hogy valamiként bekövesedett. A munkához alig volt kedve, még Rahlnál dolgozott úgy-ahogy, s Rahl gyakran meghívta esti beszédekre is. Ilyenkor mindis éreztette, hogy esetleg tudna néhány szónyi vagy mondatnyi érdekes hírt is, ha valaki nagyon unszolná, de Miska nem unszolta soha. Inkább kitért előle, s Thanról beszélgettek vagy Ligetiről: mindkettő komolyan és érdemesen dolgozott odahaza. Rahl ebbe belekapott: - Azt hallom, Koltay bárónőt egy napra Pesten látták. - Igen? - kérdezte Miska. - Könnyen lehet, mert zárva a palotájuk. Talán a kutyáját vitte fel a birtokról fürdetni a bárónő. - Ejnye, ejnye - ingatta Rahl a fejét. - Miért olyan ellenséges velük? - Én? - mondta Miska. - Nem vagyok én ellenséges, csak közömbös. Iránta még hálás is: sok mindent köszönhetek neki. - Nono! - Igen. Egyszer megvette egy képemet. Felnevetett. - De hát az olyan régen volt, hogy talán nem is volt igaz. Rahl erősen Miskára nézett. - Nézze, fiam - mondta mosolyogva -, nekem az a gyanúm, hogy maga Sven miatt haragszik az egész arisztokráciára. Miska homlokán felszaladt a bőr. - Én? - kérdezte. - Sven miatt? De hát mi közöm nekem egyáltalában Svenhez? Van egy randevúnk - gondolom - 1879-re, ez az egész. S ezt is még meg kell érnem. S amilyen vastag jósorsban fürdik ma az életem, nem csodálnám, ha egy kicsit lejjebb kellene kereskednie utánam a földszintnél. Nem egy pincében, inkább egy sírban. - Nonono! - vetette el Rahl - ez csak amolyan ifjonti kesergés! De nagyot tévednék, ha azt mondanám, hogy Svennel maguk mélyebben érdeklődtek egymás iránt? Miskának volt ereje elnevetnie magát. - Ez olyan hír - mondta vidáman -, amely valóban örömet szerez. Magam sohasem tudtam úgy mélyebben összekerülni vele, az idegenek most legalább egybekerítenek! Rahl csak elnézte ezt a nagyon legényes fiatalembert. - Nos, hagyjuk - mondta egy kis bosszúsággal -, szerintem szebb hangot érdemelne. Ha előbb nem, tizenöt év múlva, ha még Sven él, gondolom, maga is rájön. Egyébként azért beszélek Svenről ennyit, mert megkértem egy feladatra. S mert ő valószínűleg nem teljesítheti, az az érzésem támadt, hogy magát kell rá helyette felkérnem, fiam. - Parancsoljon, professzor úr! - Csak kérek - mondta Rahl. - Nem nagy dolog az egész. Nézze, nekem angina pectorisom van már évek óta, s látja, hogy mennyi küzdelmem van ezzel a megvadult akadémiával. Már az államit gondolom, nem az enyémet. Nem akarom meghatni most, nem akarok érzelegni se, egyszerűen arra akarom megkérni, mikor éppen maguk közt vagyok, fektessenek az öreg kerevetre, s Swenson kisasszony helyett maga fogja majd le a szememet. - 231 -
Miska nem tudott mást csinálni, csak némán bólintott. - Köszönöm - mondta a professzor. - Van magának ebben némi gyakorlata? Nincs. Nos hát ennyi az egész. S megmutatta önmagán, hogy kell lefogni egy halott szemét. Aztán Miska mutatta be, amit ellesett. - Nagyon jó! - bólintott Rahl. - Nagyon köszönöm. Pusztán esztétikai kérdésből huzakodom ezen az apróságon ennyit - tette hozzá. - Nincs kiábrándítóbb látvány a világon, mint egy rosszul lezárt szemű halott. Az embernek az az érzése, hogy visszales, vajon nem vigyorognak-e máris az örökösök? Vagy hogy milyen az árnyékvilág egy halott szemszögéből. Sanda dolgok ezek, édes fiam. S ha már nem tudom megérni, hogy nagy-nagy piktor lesz magából, legalább azon a végtisztességen legyen jelen, hogyan temeti ez a papírmasé Bécs a maga Rahl Károlyát, aki, ha városról volt szó, mindig több márványért kiáltozott. Talán egyikük sem sejtette, sem a növendék, sem a tanár, mennyire idejében kötötték ezt az egyezséget. Május a vége felé járt, nehéz, párás meleg feküdt ezen a mindig szeles városon, s június olyan meleggel köszöntött be, hogy még az osztrák Bécsben is a magyar búza számára imádkoztak esőért. Mert ez aztán közös ügy volt, s az osztrák parlamentben sem akadt ellenzéke. Június aztán nem is hagyta magát. Olyan vad zivatarokat s olyan rohanó záporokat hozott minden délután, hogy igazán bőven kijutott az esőlesőknek is, a napimádóknak is. Miska csak elnézte a mennybéli kavargást, s egyszerre csak egy jól megcsavart villám úgy vágta szét a Koltaypark legszebb öreg tölgyfáját, amelyet négyen se tudtak volna megkarolni, mint a semmí, s olyan tüzet gyújtott belőle, hogy a környékbeliek sajtárszám hordták rá a tejet, mert: „Hé, emberek, vigyázzatok, a villám tüzét nem oltja víz, azt csak a színtej oltja el!” Még jószerencse, hogy a gyönyörű Bourbon-palota nem kapott az áldásból, mert legalább a Dunának kellett volna tejjé változnia, hogy oltani lehessen kezdeni. Így harsogott a természet, s Rahl csendesen pihegett a tomboló erők alatt. Megkiáltott egyegy villámot: - Én készen vagyok, barátom, ki után kongasz annyira? Senki után se kongott. Az egész mennybolt érte kongott. Mire kellett, mégis tiszta lett az ég, szóltak a kaszák Soprontól Újvidékig, s Nagyváradtól Kustánszegig, hanem Rahlnak, a talán nem egetverő festőnek, de a szépség egyik nagy apostolának, akkorra vége lett. Bizony, jobban tette volna, ha fekszik kint a kertjében, s egy édes szagú lánnyal Platón lakomáját olvastatja magának, hisz milyen szép az! De neki volt egy Apolló-feje lent a katedráján, s szerette volna elmagyarázni a tanítványainak, mitől oly szép annak az Apollónak a homloka; mitől ragyog úgy, s mi az a fény, amelyet, bár csak gipszöntvény az egész, nem lehet eloltani rajta mindaddig, míg csak meg nem gyalázzák, vagy össze nem törik. Szóval, éppen ezt akarta megmagyarázni, hogy: - Értsék meg, kérem, a fenséges az, az isteni, a csodálatos Művészet, amelyet az emberi szellem átélhet... Mikor a szívéhez kapott és összeesett, tekintete talán a halál első századnyi villanására Miskát kereste, a szeretett gyermeket, a beavatottat és helyettest, az ott volt már. Így teste nem esett a földre, hanem ott feküdt a tanítvány két erős karjában. Az odavitte az öreg heverőhöz, és lefektette rá. De mire, nyomban a víz után, a belvárosi elegáns orvos megérkezett, mindennek vége volt, ami a Tanárt illethette még. Az orvos tett még a nyakon, a mellkason néhány felesleges tapintást, aztán a növendékek felé fordult: - Uraim - mondta harangkondulásra igazított hangon -, sajnos, én itt már csak a halált konstatálhatom. Aztán mélyen meghajolt a halott felé, valami olyan elmosott gesztus kíséretében, amelyet kegyes keresztvetésnek is lehetett érteni, holott szabadgondolkodó volt, úgyszólván ateista. Ó, hiszen szellemi szabadság volt akkor, és mindenki azt csinált az egyéniségével, amit akart. Most hát kezébe vette a kalapját, s kihátrált a teremből. A pohár víz valahol feldőlt és kifolyt. S akkor látta csak a tanítvány, milyen jól felkészítette őt ez a halott ember még a halál után való esztétikára is, mert lám csak, a mester egyik szeme nyílt, s így olyan lett a széles és nyugodt arc - csodálatos, hogy nem kékült meg -, mint ahogy megjósolta volt, mintha visszalesne, hogy nem - 232 -
vigyorognak-e máris az örökösök. Odalépett hát, s ahogy tanulta, szépen és hosszan lezárta a két szemet, amelyben két hideg, vékony könny rezgedezett. Lezárta a maga nevében, az emlékeiében, és Sven nevében is, aki, Isten tudja, hol lehetett e pillanatban. Akkor ő is kiment, és tudta, hogy levelek és újságok seregei ontják majd a hírt, hogy Rahl Károly ma délután meghalt. Miska várta, hogy erre a hírre csak jön valami válasz Sventől. A temetést a város rendezte, gigászi volt. Jelen volt minden hivatalos kiküldött, civil és katona egyaránt. Papagájtollakat lobogtatott a szél: a császár is képviseltette magát. Ott volt az akadémia egész professzori kara. Ott volt a gyászoló család. A gyászoló Bécs. Talán még Langensdorf is ott volt. Ott volt az egész Rahl-akadémia. Miska is ott volt. Csak Sven nem volt sehol. De Rahlt azért eltemették, mert azért, talán ürügyként a gyászbeszédek miatt: ő is ott volt. Aztán mindenki hazament, csak a professzorok nem. Ők az akadémiára mentek, s úgy, ahogy voltak, nyomban nekiláttak, hogy mindent elpusztitsanak, amit Rahl egész életén át a művészi oktatás és nevelés terén csak alkotott. Aztán azt keresték, kinek árthatnak, s milyen ürüggyel Rahl egy-egy kedvenc tanítványának. Hamar rájuk is akadtak, paragrafus még hamarább került. De gyávák is voltak, a külszínre is adniuk kellett, sőt kegyesen álszemérmesek is voltak. Hát várniuk kellett. Tizenhetedikéig vártak, akkor kézhez vehette a tanári kar döntését: őt s még három társát, Weirichet, Berkovitsot és Milkovitsot kizárták az akadémiából. - Ejha! - mondta, mikor az iratokat átvéve, végignézett magukon - ez négy Rahl tanítvány. S az is volt, ebben nem tévedett. Abban azonban igen, hogy a tanári kar nemcsak bosszúálló volt, hanem óvatos is egyben. Mert mikor kint az utcán újra elolvasta elbocsátó levelét, akkor az is ott állott, hogy máig ott nem fizetett tandíjhátralékuk miatt kellett az akadémiának így eljárnia. - Tandíjhátralék? - csodálkozott Miska. Mert nem emlékezett, hogy csak egyszer is kapott volna fizetési felszólítást. Megállt: elővette a tárcáját, megszámolta a pénzét: még most is volt hatvan forintja. Elnevette magát. Ugyan, mit csinálnának az urak, ha most visszamenne és kifizetné a hátralékot? - gondolta. De aztán legyintett. „Isten őrizz! - nem teszem én ebbe a városba a lábamat, legfeljebb átutazóban, vagy ha már itt mindenki előre köszön nekem. Nem köt ide engem semmi, csak az emlékek. Az meg úgyis jön velem, akár akarok, akár nem.” Hazament, összecsomagolt, aztán jegyet váltott a másnap reggeli budapesti hajóra. S ahogy ott állt másnap reggel az induló hajó orrában, s nézte, miként hasad a víz kétfelé tajtékban előtte, úgy elgondolta, hogy azért mégis rengeteget tanult ő itt, hisz Rahl rengeteget foglalkozott vele, s annyit élt, s az élet annyi csodáját élte meg, mint más húsz év alatt se talán. Annyit volt boldog, hogy ha úgy fordul, egész életére futja belőle, s mégis ott, ahol a szépségek és a nagy alkotások születnek, olyan érintetlen és tiszta maradt, mintha nem is hazamenne, hanem most vágna neki először az életnek. S jól tudta, hogy ezt Sven szerelmének köszönheti. Behunyta hát a szemét, s azt mondta magában. „Sven, köszönöm, hogy voltál, és nem engedted, hogy eltékozoljam magamat! Én most haza, és onnét Knaushoz megyek, s onnantól új csapást vágok magamnak.” A nap csaknem glóriába fogta a fejét, de az árnyéka ott utazott mellette.
XXXIII Minden úgy történt, ahogy Bécsben, ama bizonyos napon eltervezte magában. Csak egyre nem számított. Arra, hogy Than oly szeretettel várja, hogy még a hajóállomásra is kijön eléje. - 233 -
Pedig kijött. Valósággal úgy ölelte le a hajóról, aztán jól megnézte. - Megemberesedtél, öcskös! - mondta már komolyan. - Meg - bólintott Miska. - Idegenben hamar megemberesedik az ember. - Nono - csak nem panasz? - Dehogy - rázta Miska a fejét. - Bár az is lehetne, három nappal ezelőtt kizártak az akadémiáról. - Ezt tudom - bólintott Than. -Honnét? - kapta fel Miska a fejét. Than vállat vont. - Nyilván Székely Bertalanék tették postára a hírt. Ne törődj vele. Miska megállt. - Székely Bertalan? - kérdezte. - Hát annak mi baja velem? - Bizonyára az, hogy szegény Rahl annyira szeretett, és olyan jó híredet költötte mindenütt. Székely Bertalannak mindenkivel baja van, aki tehetséges. Őt most már le nem rázod magadról, míg élsz. Ő már ilyen. Soha át nem tört még a tehetségével egyetlen előre meggondolt vonalat sem, s jaj annak, aki a tehetséget többre tartja a kiméricskélt kompoziciónál. „Én mondom, a csíki székely” - s amit ő mond, az a kinyilathoztatás. Nem ismered? - Nem - mondta Miska. - Nem is akarom. Csöndesen ballagtak hazafelé, Miska alig beszélt. - Te - kérdezte Than -, mi van veled? - No hallod - állt meg Miska. - Meghalt Rahl, kivágtak az akadémiáról, ez a Székely rabonbán is fullánkol ellenem: nem elég, hogy mindez kedvem vegye? - Te - tette Than a fiú vállára a kezét -, nem valami szerelmi búbánat ez? Mert valami nagy kalandodnak járt itt a híre a télen. Hogy valami svéd bárónő meg te... - Ezt is Székely Bertalanék verték? - Nem. Ezt úgy írták Bécsből. Valami nő. Nos? - Hát az egészből annyi az igaz - felelt egyszerűen Miska -, hogy Rahlnál valóban volt egy svéd bárónő évfolyamtársam. Clara von Swenson. A rajzteremben elég jó barátságban is voltunk, sőt a bécsi múzeumokat is szívesen megmutogatta nekem. De kaland? Még áprilisban búcsúvétel nélkül hazautazott. - Ennyi az egész? - Ennyi. - Hát ez nem sok. Mert nekem valami olyasmit rebesgettek, hogy nemsokára megesküsztök, s aztán együtt tanultok tovább. Én mindjárt tudtam, hogy ez túlságosan romantikus, nem lehet ez igaz, s ha igaz volna, nekem biztosan megírtad volna. De, hogy őszinte legyek, titokban erősen kívántam neked, hogy igaz legyen. Végre egy művésznek is szerencséje lett volna, szerelem; szép feleség; pénz; azonos életpálya: elgondolni is meseszerű! Mert mi egy művész sorsa? Koplal vagy nyolc-tíz esztendőt, akkor elveszi valamelyik modelljét, s mire temérdek fáradság árán kész medve már, három-négy gyerekkel. S akkor már! Legyintett. - Eh! Egyszer érne egy piktort fiatal korában szerencse! Mert az az igazi szerencse, ami fiatal korban csap le! Egy szép, fiatal, szerelmes és gazdag bárónő huszonegy éves korodban! Az igen! Ezért drukkoltam annyira neked, te gyerek! Miska mosolygott. - Íme az eredmény - intett végig magán. - Ha számot vetek magammal, talán még magánosabb vagyok, mint azelőtt. Swenson bárónő? Főlnevetett. - Bizony, az szép lett volna! Összes emlékem tőle ez a kis gyűrű, amelyet egy rajzomért kaptam tőle. Egyszer Rahlnál lerajzoltam a kezét, s nagyon megtetszett neki. - „Add ezt el nékem!” - mondta, mert ott mindenki tegeződött. - Átnyújtottam. - „Tessék!” - De megrázta a fejét. - „Köszönöm - mondta -, de elvből sohasem fogadok el ajándékot.” - Még nevetett is. - „Egy nőnek az ajándék legtöbbször nagyon drága. De megveszem tőled, mit kérsz érte?” - 234 -
- Én nem tudtam árat szabni, erre azt mondta: - „Kísérj el óra után.” - Elkísértem, s megálltunk egy ékszerész kirakata előtt. - „Tetszik neked az a kis gyűrű odabent azzal a kis briliánssat?” - „Tetszik.” - „Hát akkor az lesz a rajzod ára. Értéknek nem olyan nagy érték, hogy ajándéknak vedd, és visszautasítsd, viszont ócskának se olyan ócska, hogy nekem kelljen szégyenkeznem miatta. Hát gyere!” - Bementünk, ott tüstént az ujjamra igazíttatta s felhúzta. „Viseld szerencsével!” - mondta. S a kereskedőnek: „A számlát majd küldje el!” - Azzal kimentünk, s néhány lépés múlva elváltunk. A rajz nála maradt. Végigsimított az arcán. - Hát ez az én gyűrűm története - mosolygott -, elmondtam, nehogy a te füledbe is darazsat tegyen valami barom. - Köszönöm - mondta Than. - Bár ebből kikerekedhetett volna egy szép kis történet is. Akár az az áéomszerű is, amelyet híreszteltek. - Hogyne - bólintott Miska. - Zsebemben valami két forinttal, s nyakamban azzal az átkozott, vén szűrrel a hideg télen, amelyért csak egy őrült zsibárus adna három forintot. Gondolod, hogy elmondhattam volna így: „Sven, gyere be velem a Kert-cukrászdába egy csésze csokoládéra!” - Az istenit! - kiáltott fel dühösen Than - hogy mindig ez az aljas pénz. Hogy az ember szerencséje, de talán a boldogsága is egy rend tisztességes ruhán és húsz forinton múlhatik! - Miért vagy ilyen mérges? - kérdezte Miska. - Hiszen épp úgy tudod, mint én, hogy múlhatik! Az ember ilyenkor azt mondja: Ez a világ rendje. Bár kár lesz annak a ragyogó bárónőnek a gyönyörű kezéért, ha olyan ember kezébe kerül, aki meg se tudja becsülni, hisz sejtelme sincs, hogy az Istennek milyen remekét tartja a kezében! - Te Miska! - nézett rá Than gyanakodva. - Nem vagy te mégis egy kicsit szerelmes? Nagyon jól meg tudnálak érteni. - Elhiszem - mondta mosolyogva Miska. - De nem. Uramisten, hisz még csak időm se lenne az ilyesmire. Nem szórakozni jöttem én, hallod, hanem dolgozni, ahogy csak bírok, hogy a télre legyen egy kis pénzem, Knaushoz. Mert egyedül hozzá kívánkozom az összes mesterek közül. - Hallottam - nevetett Than -, hogy a „Taschenspieler”-rel egyszerre két vállra fektetett. Pedig nem is olyan nagy csoda! - Micsoda? - ámult Miska. - Láttad a képet? - Hogyne láttam volna! Hiszen itt is kiállította Pesten. Olyan jó rutin. - Az? - Az hát! A nyílt utcán szemközt köphetsz, ha nem csinálsz annál sokkal különbet! - Én? - Te! Mert volt abban minden, amit csak egy festő rárakhat a képére, de ebből - ütött a szívére -, esküszöm, nem volt egy grammnyi sem! Hidd el nekem! Én akkor ezt meg is akartam írni neked, nehogy véletlenül Istent keress ott, ahol sohasem volt, de Ligeti is lebeszélt, Telepy is, hogy majd rájössz te még erre magadtól is. Hát hagytam. De most kapóra jöttél, hát elmondtam. Hogy túlságosan bele ne szeress abba a rajnai „Taschenspieler”-be! Közben megérkeztek, lerakodtak, s akkor Than azt mondta: - Legszívesebben a műterembe vinnélek, de az most tabu. Egy nagy munkán vajúdom, s az a babonám, hogy addig nem szabad egy készülő művet még az anyámnak sem megmutatnom, míg én azt minden részletével már biztosan a kezemben nem tartom. Ezzel még nem vagyok annyira. Azt viszont be kell vallanom, hogy az a te svéd bárónőd módfelett izgat. Annyira izgat, hogyha nem volna ez a munkám, én képes volnék akár ma elutazni Stockholmba, s megkérni őt a számodra. Viszont ezt most nem tehetem. - Még jó - dörmögte Miska. - Ne morogj - folytatta Than -, mert egy morgó embertől nem lehet kérni. Én meg most kérni akarok tőled valamit. - Várj! - mondta Miska. - Kitalálom. - Nos? - 235 -
- Hogy rajzoljam le neked emlékezetből Sven kezét, hogy legalább valami fogalmad lehessen róla. Than úgy bámult rá, mintha valami varázslatot látott volna. - Hogy találtad ki? - kérdezte bámulva. - Nem is tudom - rázta Miska a kezét. - Talán, mert bent volt a szemedben. Vagy az enyémben. Lehet, hogy a hajóállomástól idáig bennem volt már a közlési vágy. Hisz úgy lehet, hogy a maga gyönyörűségét az embernek valakivel végtén is közölnie kell. Es miért ne közöljem veled, akit szeretek, és aki a barátom vagy? Aztán meg - mosolyodott el - Svennel fogadásom is van ebben a dologban. - Mi? - Hogy tizenöt év múlva is pontosan ugyanígy le tudom rajzolni a kezét, mint akkor ott Rahl műtermében. Azt is meg kell mondanom neked, hogy nem egyszerű rajzról van szó. Egy mű-ről. Alkotás-ról, mert ez az. Fölnézett. Tele volt fénnyel a tekintete. - És két föltételem van. Az egyik: hogy ezt csak neked teszem meg, senki másnak. És hogy a művet utána eltépjük, és nem beszélünk róla senkinek. Te ezt érted? Than úgy értette már ezt a fiút ezzel az egész dolgával, mint a saját tenyerét. És úgy sajnálta, mintha a saját testvéröccse volna. - Ezeket a feltételeket - mondta - nekem nem is kellett volna mondanod. - Tudom. Hát akkor adj finom szenet és rajzlapot. Than eléje tette a rajzállványra. Miska akkor odaállt az állvány elé, kezébe vette a szenet, mélyen, nagyon mélyen lehunyta a szemét, felnézett, aztán, akár Bécsben azon a délutánon, repülni kezdett a keze a papíron. Than nézte egy darabig, látta a fiú félig lehunyt szemét, s tudta, hogy az most az élete legmélyéből tépi fel azt, amit csinál. Maga elé nézett, nem akarta tekintetével akár egy villanásra is megsérteni ezt a műveletet. Úgy érezte: szent dolog. Az órája ment, azt hallgatta. Azt se nézte meg. Csak volt. Érezte, hogy a fiú felől a koncentrációnak valami olyan elemi ereje árad, hogyha elengedné magát, feldöntené. „Miket fog ez még alkotni ezzel a rettentő erejével” - gondolta közben. Lehajtotta a fejét, várt. A fiú huszonegy perc alatt lett készen a művel. Akkor elöntötte a verejték és félreállt. - Készen vagyok - mondta pihegve. - Gyere, Móric, nézd meg, pontosan ilyen. Than odament s megnézte. Szakmabeli volt, így legelőször az döbbentette meg, hogy a fiú ennyi idő alatt csak rajzban legalább kétórai tökéletes munkát végzett. Hogy lehet ez? Aztán tekintetébe fogta a művet, és nézte és nézte, és elfogta az elragadtatás. - Édes Úristen! - kiáltott fel. - Ez lehetetlen! Az nem lehet, hogy e földön valaki nőnek ilyen gyönyörű keze legyen! Az nem lehet. Csak állt, és ingatta a fejét. - Az nem lehet! - De lehet - mondta Miska. - Egy pár mindenesetre van belőle, én láttam elevenen. Akkor Bécsben. Most talán Stockholmban van. Vállon ölelte Thant. - Mi mindent kellene még elmondanom neked - nyöszörgött -, de azt már nem szabad! Megkeményedett a hangja. - Nem szabad! Mert ha meg nem keményíti a hangját, és rá nem szól önmagára, talán mindent kitálal neki, annyira megnőtt benne a fájdalom. Egy kicsit még nézték a képet, aztán annak is utánanyúlt. - Megengeded? - kérdezte. - Most már tépjük el ezt is, mert megőrülök tőle. Egyetlen rántással letépte a tömbről, s szétrepesztette összerakhatatlan darabokra. Than nézte, aztán mikor végzett, odalépett hozzá, s keményen kezet fogott vele. - Az Isten - mondta a mély hangján - adja neked vissza művészetben mindazt, amit szerelemben itt elvett tőled. Csönd lett. Aztán, nem tudták volna megmondani, miért, elkezdtek vánszorgó léptekkel kóvályogni a nagy szobában föl-alá, és lassan lehűltek. Talán erre vágytak. - 236 -
- Egy tál jégbe hűtött málna volna jó most - mondta Than. - De nincs. Ha dolgozom, mindenről megfeledkezem. - Nem baj - mondta a fiú -, s nem is az kellene. - Hanem? - Erő! - felelt a fiú. - Erő, még tizenöt esztendeig. A messzibe nézett. - És azután? Nyomban felelt is magának. - Még több! Évről évre több! Mert az öregség: halál. S nagy csendüléssel erősen felnevetett. Ligetihez sietett a múzeumba, s eközben történt a Koronaherceg utcában, de szinte egészen az írása szerint, hogy csaknem felbukott az úttesten átsiető Erzsiben. Az úgy nézett utána, mint egy csoda után, s várta, hogy Miska szóljon valamit, de az leporolta magát, s úgy ment tovább, mintha soha életében nem látta volna azt a nőt, aki mint a sóbálvány maradt állva a járda sarkán, s úgy kezdett eI egyetlen hang nélkül könnyezni, mint akinek lassan jut csak eszébe, hogy otthon, valami bugyorba kötve, valami nagy bánata van. Aztán elindult, átment az úttesten, és betámolygott a Ferenciek templomának ajtaján. Miska ott ült már Ligetinél. Mindössze hét hónapja nem látták egymást, de a fiú annyit fejlődött ez alatt az idő alatt, mintha csak a természet valami mulasztást szeretne gyorsan, gyorsan behozni rajta, s egy-egy vonásában szinte még gyermekies arca, amellyel újévkor elindult, valami olyan komoly, bronzszínű veretet kapott, amelyről érezni lehetett, hogy nem múlik el a nap hevével, hanem ezután mindig ilyen marad. - Minden szívességét nagyon, nagyon köszönöm - mondta Ligetinek. - Sokszor igazán nem tudom, mit csináltam volna az ön segítsége nélkül. - Szóra sem érdemes - legyintett Ligeti. - Bármikor örömmel teszek meg mindent az ön érdekében, amit csak megtehetek. De hagyjuk ezt! Hogy utazott? - A hajó orrában oly fényesen és kényelmesen, mint egy császár. - És üres kézzel jött? - Nem - rázta a fejét Miska. Kiment a külön csomagjáért, behozta és felbontotta. - Ezt a képet hoztam. Az egyiknek címe: A mosónő. Bár a lakótársam azt a címet akarta neki adni: Napi hatvan krajcár, a másik meg egy kisleány, amint éppen az udvart sepri egy hatalmas seprűvel, ennek azt a címet adtam. A viciék leánya. Ha ez megfelel. Nagyon szeretném valahol eladni őket, mert kell a pénz. - Igen - bólintott mosolyogva Ligeti - Ez az egész? Nem - nézett Ligeti szemébe Miska. - Még egy kérés van a zsebemben. - Knaus? - Igen. - Jó - mondta Ligeti. - Majd megbeszéljük, de nem itt. Mert valóbann annyian jöttek-mentek ma itt, hogy alig lehetett egy zavartalan mondatot váltani. - Legyen szerencsém vacsorára - hívta meg Ligeti. - Köszönöm - fogadta el Miska -, de akkor Móricot is meg kell hívniok, mert nála lakom. - Szívesen - bólintott Ligeti. - Majd valamelyik altiszttel üzenek neki. Elváltak. Kint a múzeum előtt megállt, és elnézegette a régi dolgokat. A Széna-piac öreg lámpáját, az új, szinte várszerű tűzfalat, a kéményt, amely az öregkisasszonyhoz hasonlít, s azt gondolta, talán meg kellene látogatni a régi ismerősöket is. És a temető! De minderre nem volt idő, mert még a régi fiúkat is látni szerette volna. Bement hát a Kamon-kávéházba, s ott megtalálta őket egy rakáson. - Miska! Miska! - ölelték, karolták - Ülj le! Beszélj! Mesélj! Milyenek a bécsi nők? De mire úgy istenigazában belemelegedhettek volna, Miskának már mennie is kellett, hisz ezer dolga volt még. Telepyt is fel kellett keresnie, Harsányit is, Marcusnak is sürgönyöznie kellett, - 237 -
a borbélynál is látogatást kellett tennie, hisz mióta Sven eltűnt, nem érte olló a haját. Mire itt is végzett, elkövetkezett a vacsoraidő, s már vágtathatott Ligetiékhez. Itt már várták, s olyan ünnepélyesen fogadták, mintha csak maga Rembrandt érkezett volna meg. Az asztalfőre ültették, minden fogásból neki kellett először vennie, s vacsora után annyi kérdésre kellett felelnie, s az asszony annyi finom célzását elhárítania, hogy valósággal belefáradt; bár Than segített neki. Végül ő maga Knausra terelte a szót, hogy ő, bizony, legkésőbb a tél elején oda készül - s végül is abban egyeztek meg, hogy majd meglátjuk. Addig még hosszú az idő, Düsseldorf sem macskaugrás idáig, hát csak dolgozzék szorgalmasan, majd meglátjuk, mi lesz. Mert azért München se kutya, oda sem ártana legalább csak bekukkantani, hisz a magyarok közül, ha nem tévedek, most éppen Zichy is ott dolgozik, Szinyei is, Benczur is, és Wagner Sándor sem megvetendő professzor. Így váltak el. Ahogy másnap vitte hazafelé a vonat, valami egészen különös érzés hatalmasodott el rajta. Majdnem két esztendeje volt, hogy utoljára járt errefelé, s azt hitte, ez az utazás most csupa ujjongó öröm lesz, csupa nagy, lobogó szenzáció. De semmit nem érzett ebből. Közömbösen nézte a vonat mellett elsuhanó tájat, közömbösen beszélt az emberekkel, s arra jött rá, hogy néhány hónappal ezelőtt Lagensdorfba például sokkal izgatottabban utazott, mint most hazafelé. Megdöbbent. Mi van vele? Ennyire megöregedett lélekben? Ennyire semmi sem érdekelte már? Vagy csak Sven hiányzik? Ennyire hiányzik? Hiszen Bécsben már egész szépen viselte a magányt, dolgozott, járt-kelt, már elindult az élete. Itt meg most ez a közöny? De a teremtésit, egy nő miatt nem megy ő tönkre, még ha az a nő maga az Isten lánya is! S olyan vak düh fogta el Sven ellen, hogyha az utolsó pillanatban meg nem fékezi magát, talán még a kis emlékgyűrűt is kidobja az ablakon. Svent olyan mély kriptába zárta magában, hogy azt hitte, onnét aztán soha többé fel nem támad. Nem is támadt fel sokáig. Gyulán fogat várta a fiút, s arra már úgy ugrott fel, hogy szikrázott benne az élet. Gerendáson csaknem körülhurcolta Marcust a szűkebb udvaron, s még Pista bátyját is megölelte, s azt mondta neki: - Na, Pista bátyám, három-négy év múlva a magam négyesfogatán fordulok be itt a kapun. Mire az öreg: - No, Miska, ha három-négy év múlva is Gerendáson kell utánam kereskedned, akkor már Magyarországot is keresheted! Még ez sem vette Miska kedvét, s olyan vidámság költözött vele a házba, hogy csak úgy zengett tőle a puszta. Régi ismerősök látogatták, egymást érte a sok eszem-iszom. Mindenki modellnek ajánlkozott, a béresek azt beszélték, hogy fent Bécsben a királynőt is lefestette, de az urát, azt semmi pénzért se tette volna képbe, szóval egész legenda támadt Miska körül. Ö meg hagyta: mit cáfolgasson Gerendáson. Evett-ivott, pihent, nagyokat aludt a kertben, megcsipdeste vidáman a lányokat, meg is ölelgette, s ha úgy hozta az alkalom, pedig gyakran hozta, nem is tartózkodott tőlük. - Te csak megmaradtál a réginek! - mosolygott rajta Marcus. - Én meg! - nevetett Miska. - Búsulni ráérek a halálom után is! Azaz: hitünk szerint akkor jön még csak az igazi vidámkodás! - Pogány vagy! - Lehet! Marcus megkérdezte tőle: - Láttad már a régi szerelmedet? - Láttam - vigyorgott Miska. - Nos? - Felül lehet száz kilón, s a harmadik gyermekét viseli. S Pista bátyám még félti az országot? Hiszen ha így nekilátunk, tíz év múlva szétfeszítjük a Kárpátokat! Ez így ment: Nem fogyott ki a kedvből. Csinálta az egészet, vagy természetesen esett? Nem mondta senkinek. - 238 -
De ha csinálta, nagy színész veszett el benne. Csillagvirág tragédiáját is elkérdezte tőle Marcus, s ő elmondta oly részletesen, oly aprólékosan, mintha magának nem is lett volna olyan mélységes szerepe benne. Marcus csak ámult. - Nem is sajnálod? - kérdezte. - Dehogynem! - felelt Miska. - Csak a dolgok lassan aláfordulnak, néném. Mi lenne, ha az ember minden régi bánatát nyílt sebként hordaná magán haláláig? Aztán a bécsi életről beszélt, s oly színesen, oly vidáman, mintha csupa bál lett volna odafent az élete. Egy nap felállította festőállványát, s dehogy kellett most neki modell. Két nap alatt új Fonóleány-t festett. - Te - kérdezte a nénje -, nem a mi régi Erzsink ez a leány? - Dehogynem! - válaszolt Miska. - Hát ráismer, Marcus? - Én ne ismernék, hallod? Az a csoda, hogy neked így emlékezetedben maradt. - Minden vonására pontosan emlékszem. - Pedig hajdanán nemigen szeretted. - De azért róla festettem az akkori legszebb képemet. Meg is vette Pesten egy Koltay bárónő, még aznap, hogy kiállítottam. A nénje elnézte a fiút, amint a képet befejezve rendet rakott maga körül. - Kemény leány az! - mondta hirtelen. - Kicsoda? - Az Erzsi. Tudod, hogy miután elmentél, ő is Pestre ment, kitanult bábának a klinikán, ahol én is feküdtem, s körzeti főbábának nevezték ki Csabára. Ott lakik bent a városban, szép új háza van, s az összes páciense úgy dicséri, mint egy tudóst. És sokat is tud, bizonyisten. Hozzám is kijár hetenként, és engem is ő kezel. - Csak nem gyermekek ellen? - kérdezte Miska. - Bolond! - fenyegette a nénje. - Inkább a női meghalás ellen, különféle gyógyteákkal. Miska elkomolyodott. - Előbb kellett volna használni a gyógyszert, Marcuskám, s nem teákban. - Ő is azt mondja - pityeredett el az asszony. - De hát vége! Elment az idő. - Nem tudom - mondta Miska. - Erzsi biztosan jobban tudja. Át is megyek hozzá valamelyik nap, és megkérdezem tőle. - Átmész? - kérdezte az asszony. - Át én! Tartozom is neki egy látogatással, de még ezt a képet is ki akarom sorsolni a csabai Kaszinóban. Kell a pénz! A télre vagy Düsseldorfba vagy Münchenbe készülök. - Olyan messze? - kérdezte az asszony. - Jó neked! Jársz-kelsz a világban, dolgozol, gyönyörködöl, mi meg csak állunk itt. Nem mozdul semmi sem. - Igen - bólintott Miska. - Ez borzasztó! Meg lehet bolondulni. - Meg - mondta az asszony. - Meg is bolondulok, ha ez így megy. Miska ránézett. - Tudja, mikor kellett volna változtatni ezen? Mikor én itt voltam maguknál, s maga mindenáron Pestre készült. Akkor kellett volna elmenni innét magának! El ettől a savanyú embertől! - Hová? - Ezt az egyet soha nem szabad kérdezni. Csak el! Haza például, mindent újrakezdeni! No hallja, Marcus! Két gyerek nyűgölődnék már maga körül. Az asszony lchunyta a szemét, s azt mondta: - Törvénytelen! - Miért? - ütötte fel a fiú a fejét. - Minden ujjára három férj is került volna. - Lehet - mondta az asszony. - De: válás, huzavona, pletykák! Eh! Valamit akart még mondani, de azt is ellegyintette. - Ne beszéljünk ilyesmiket! - mondta csaknem gorombán. Miska rá is nézett, miért lett ilyen goromba? De nem kérdezte meg.
XXXIV - 239 -
Szerdán bement Békéscsabára, a Kaszinóban kisorsolta a képét, százötven forintot vágott zsebre érte, akkor vett egy doboz finom cukorkát, s ment Erzsihez. Senkitől sem kérdezte meg, hol lakik, az ösztönére bízta magát. Meg is találta. Ott lakott a város széle felé, de Perzsi hajdani lakjától jóval beljebb, egy vadonatúj téglaházban, a fala is kőből volt, félig, azontúl cifra rácsból, s nagy ablakokon nézett be hozzá a napfény. Olyan volt a ház a sok viskó között, mint egy palota. A leány ugyanolyan ringó, fehér selyemben fogadta, mint amilyen Perzsinek volt hajdanán. Eléje jött, arcán semmi zavar. Kezet nyújtott, úgy vezette be az első szobába. Komoly bútorok fogadták itt, párnázott műbútorok, és a saját képe, az újraképzelt fénycsoda. - Isten hozott! - mutatott helyet a fiúnak. - Ülj le! Az ajándékot örömmel fogadta. - Kedves vagy! - Köszönöm a táviratot - mondta Miska. - Miért küldted? - Mert azt álmodtam, hogy nagy, gennyedő gyulladásban ég a szemed. - Nem égett - mondta Miska. - De azért csodáltalak, mert azon az éjszakán egy időre elveszítettem a szememvilágát. Erzsi megremegett. - Hogy történt? - kérdezte. - Mondd el! Nekem mindet el lehet mondanod. - Tudom. S mondta: - Egy vasajtó előtt álltam, kopogtam rajta, de nem nyitották ki. Erre lassan elhomályosult körülöttem minden, egyszerre elveszett a szememvilága, és én elájultam. - Megütötted magadat? - Nem. A bokrokba estem. - Meddig voltál így? - Nem tudom. Egyszer csak magamhoz tértem. - S már akkor láttál is? - Nem - rázta a fejét a fiú. - Semmit? - Semmit. Odavánszorogtam a kapuhoz, s előbb könyörögtem, majd őrjöngve kiabáltam, s teljes erőmből elkezdtem az öklömmel verni a kaput. Eközben lassan visszakaptam a látásomat. - Várj! - állította meg a lány: - S közben nem láttál semmit? - Hogy érted ezt? - Mintha apró, zöld villámok robbantak volna el bent a szemedben. Vagy a szemed mögött. - Nem - mondta a fiú. - Ez olyan volt, mintha lassan kinyílt volna a szemem. De most, hogy mondod, úgy tűnik, mintha a szemem világának elvesztése előtt láttam volna ilyesmit. Talán kétszer. De nem biztos, csak rémlik. - Értlek - mondta a leány. - Megnézhetném a szemedet? Kezét nyújtotta, és átvitte az oldalszobába. Az a bábaszoba volt, felülről kapta egy hosszú ablakon át a világítást, hogy senki be ne nézhessen rajta. Az egész berendezése fehéren ragyogott. A bábaszék, egy szülőágy, mellette gyermekággyal, a falnál egy fehér asztal, előtte szék, a sarokban egy fehér viaszosvászonnal és friss lepedővel letakart heverő. Most minden szinte vakított a késő délutáni fényben. - Ez ugyancsak más, mint Perzsi szobája! - lepődött meg a fiú. - Persze hogy más - felelt a lány. - Én is más vagyok. A fény felé fordította a fiút. - Nézz erősen a szemembe! - szólt rá. Vagy öt percig szótlanul meredtek egymásra, akkor a leány intett, hogy elég. Valami csöves nagyítófélét vett elő. - Ülj le! - mondta a lány. - Szeretném közelről is megnézni a szemedet. Föléje hajolt, de a fiú egyszerűen átfogta, és az ölébe ültette. Mindkettőjüket elöntötte a hőség. - 240 -
- Így vagy a legközelebb - mosolygott. - Igaz - mondta a lány -, de így remegek. - Én is - bólintott a fiú. - Hát akkor engedj! - mondta a lány. - Szeretném megnézni, mi van a szemeddel. Rátette előbb az egyik, aztán a másik szemére a műszert, amelybe valahonnét éles kis fénysugár áradt, ide-oda nézette a fiút, ő valamit motozott a műszeren, aztán végzett. - Tudod - mondta magyarázólag -, nekem itt mindenhez kell egy kicsit értenem, mert jelenleg két orvos van csak a városban, az is mind a kettő vén. Így elfogtam már két kezdődő szemgyulladást. De Miska önmagára volt kíváncsi. - És nálam mit találtál? - Majd a végén - mondta a lány. - A fenét - mosolygott a fiú. - Még más is következik? A lány eltette a műszert, s a fiúhoz fordult. - Levetkeznél nekem? - kérdezte. A fiú mélyen elpirult. Ö is. - A teremtésit! - mondta a lány - hiszen nem először leszel pucéran előttem! - Igaz - dadogott a fiú. - De akkor te is... - Csönd! - emelte fel hangját a leány. - Ez vizsgálat, s az nem lehet, hogy én itt meztelenül ugráljak körülötted. - Rendben van! - mondta a fiú. Pillanatok alatt ott állt mezítelenül, s a tekintete olyan hűvös volt, mint a kristály. A lány végignézte. „Gyönyörű férfitest - gondolta, - Hibátlan!” Odalépett. Ujjai végigszaladtak a nyak nagy erein és nyirokcsomóin, a gerincoszlop bütykein, a keresztcsont erdején, le a combokon, a térdhajlat finomságain, lábszáron, bokákon, aztán bele az ágyék csomócskáiba, át lobogásokon, tűzön, pattanásokon, visszatarthatatlanságokon. Míg a másik nyög: - Erzsi! És ő is nyögött. - Te! És közben mégis figyelni, mert gyanakszik, vad és borzasztó gyanúra, és nem tudja megnyugtatni semmi más, csak a két keze finom tapintása. Olyan pírból emelkedett ki, mint a hajnali nap. - Öltözz! - Hát?... - dadogott rábámulva a fiú. - Öltözz most! Van még idő! Mert innét most már anélkül nem szabadulsz! Érted? Nálam alszol! Hány napot alszol itt? Vagy nem látod: verejtékezem! És nem látod: az ünnepi ruhám! Hát csak nem a napnak vettem én ezt fel? Lassan lehűltek, már a másik szoba foteljain ültek. - Ide hallgass! - kezdte a lány. - Én most a javasod vagyok, úgy beszélek. A látóideg vége olyan, mint egy bunkó, akörül vagy abban lappang neked valami. Nem tudom, micsoda. Talán a múltkori görcs okozta. Mert az történt veled, hogy mikor a kapu nem nyílt ki, neked valami rettenetes, néma görcsösség támadt a szemedben, az oltotta ki a látásodat, s azért láttál villámot. Érted? S mikor elkezdtél tombolni és kiabálni, az indulatod ereje ebben megoldódott, így visszanyerted a szemed világát s lehet, hogy akkor meg is értettél valamit. Talán azt, hogy miért nem nyílt ki a kapu. Nem tudhatom, nem voltam melletted. Mindenesetre azt mondanám neked, hogy ahogy Pestre érsz, nyomban menj be a Rókusba, ott keresd a Hirschler szemészfőorvost, mondj el neki mindent, és vizsgáltasd meg vele a szemedet. Mondd, hogy én küldtelek, ő engem még a Semmelweis tanár úr klinikájáról ismer. A tanár úr kérte meg, mert barátok voltak, hogy tanítson ki engem egy kicsit a szembajokra is, mert lehet, hogy olyan helyre kerülök vidéken, ahol ötven kilométerre sincs orvos. Én aztán vagy fél évig jártam hozzá az ambulanciára, meg könyveket is adott, így értek a szemhez. Ha az én szüleim nem olyan maradi parasztok, mint amilyenek, és taníttatnak, énbelőlem igen jó orvos lett volna! Így is tudok sok mindenhez, és bele merek vágni a dolgokba, mert bennem van erő és bátorság. - Megjegyzem - folytatta -, én már régen gyanakodom a szemedre. Csak emlékezzél rá, Gyulán, a körtefa alatt is azt mondtam neked: az a sok fényesség fog téged egyszer megvakítani, - 241 -
amit te folyton csak látsz, látsz és látsz magadban, hiába hunyod be előle a szemedet, mert belső fényesség az, s csak akkor szünetél, ha alszol. Hát arra kérlek, most, szívem, hogy lehetőleg sokat aludjál. Mert olyan természet vagy, akiben minden fénnyé változik. Azt a nőt te nagyon szeretted ott Bécsben, akinek a kapuja előtt elaludtál? - Nagyon - mondta a fiú. - Akkor vele is valami igen keserves dolog történhetett, mert értsd meg, nincs olyan nő a világon, aki neked ne nyitná meg az ajtaját. Még ha az Úristen titkos leánya, akkor is. Egy kicsit nézte a fiút, aztán elnevette magát. - Az volna bennem, hogy nyomban felugrom és összecsukódom itt veled. Mit szólsz hozzá? - Azt - mondta a fiú -, hogy nem mered te azt most megtenni! A leány csaknem felugrott. - Én? - Te! - S miért nem? - Amiért oly tüzetesen megvizsgáltál. Csabán súgták meg neked a gyanút? - Itt - mondta lánggá vált arccal a leány. - Nem akartam erről beszélni neked, eleget gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy nem adtad át másoknak? Mert például én is tiszta vagyok. - Egyszerűen megmondhatom pedig: mert Perzsi nénéd, az Isten áldja meg még haló porában is, vagy húszhetes kúrával kigyógyított belőle még a legkezdetén. - Te! - lobbant rá a lány. - Az nem lehet! Az ellen még az orvosok sem ismernek gyógyszert! Senki! Aki azt fölfödözné, abból a világ leggazdagabb embere lenne. S a legáldottabb! Érted? - Márpedig nekem az a betegségem volt! Szegény leány kútba is ugrott miatta, jól emlékszem, ahogy kihúztuk. Utána még fenékig ki is mertük a kutat, de még ki is meszeltük. De előbb Anna elvitt Perzsihez, s az rettentő kúrákkal ugyan, de meggyógyított. Utána, bár kölyök voltam még, egyesült is velem, hogy bizonyítsa, nem félti magát tőlem. - Ez igaz? - Isten úgy segéljen! - De aztán magára gyújtotta a házát, úgy mondják, s bennégett. - Igen - bólintott a fiú. - Sokat törtem ezen én is a fejemet, csaknem a folyóba is öltem magam, mire rájöttem, hogy nem a betegségtől menekült ő így el, hanem az volt az ő megdicsőülése. Mert ötvenegynehány esztendős korában megérte, hogy szerelmes tudott lenni -énbelém, s én is úgy tudtam szeretni őt, mint egy szentséges, gyönyörű testet. Mert olyan gyönyörű tudott lenni, ha elfogta a szerelmi ihletés, hogy nyugodtan versenybe állhatott volna egy húszéves leánnyal. Hát ha az vagy, akinek gondollak, Erzsi, ezt kell megértened és elfogadnod. - Megértem és elfogadom - mondta a lány. - Mert minden csak erő kérdése és a szereteté. Én azt mondom neked, Miska, hogy rettentő nagy szeretettel talán még a halottat is fel lehet egy kicsit támasztani. - Nekem nem mondasz újságot vele - mondta a fiú. - Mert én annyira hiszek a szeretetben, hogy a nagyon szeretőt a lehetetlenségre is képesnek tartom. Ismered a mesét? - Várj! - ugrott fel a lány. - Mégis jó lesz már összecsukódni veled, mert akármelyik pillanatban megrohanhat már bennünket a nagy kívánás. Kifutott, bezárta kulccsal a kapuajtót, hisz esteledett is már, bezárta az ólakat, a ketreceket, visszafutott, bezárta a spalettákat is, s megállt ringó, ragyogó selyemben, s azt kérdezte:. - Hol is a helyem? S odaült a fiú ölébe, szépen odakuporodott, de fel is ugrott nyomban. - Gyere csak! És vitte magával egy apró, fehér fürdőszobába. - Vetkezz le! S a fogasról egy fehér, bélelt halina házikabátot nyújtott neki. - Hisz vártalak én téged napok óta már, és mindent beszereztem, ami kell ilyenkor egy férfinak! A szattyánpapucs is ott van a szék alatt. A fiún úgy rohant át a másik jelenet fénye, hogy úgy érezte a kettőről: azonosság. - Szeretet! Erő! - feszült az élete. - Mi történt itt? Mit akarsz velem? - 242 -
Szinte úgy szédült ki, s valami elragadtatásra készülve hanyatlott a karszékbe, s a lány nyomban az ölébe ült rnegint. - No, mit szólsz hozzá, hogy várlak én? - Ó - mondta a fiú - nem is tudod, mit cselekszel! - Nono - nevetett a lány. - S ennek a ruhának a titkát tudod? Akár a Perzsié! Hátul egy csokorba kötött fehér szalag volt rajta, s ha azt kioldották, az egész ruha lehullott, mert mindent annak a zsinórjai tartottak feszülten rajta. - Hát hogyne, édes! - Akkor hát mi az a mese? - Előbb nem is mese, mert olvastam én még Pesten Ligetitől egy könyvet, a hajdan való déli indiánok építkezéséről, s láttam is a romok képeit. Te, Erzsi, akkora kövekből épültek, hogy tíz ember se tudná megemelni őket, nem hogy fölcipelni a meredek hegyre. És nincsenek is ott a közelben ilyen kövek, csak negyven-ötven kilométerre onnét. - Hát akkor hogyan kerültek mégis oda? A fiú a szemébe nézett. - Azt mondja a könyv: az emberi lélek rettentő erejének parancsára röppentek oda a messzeségből, oly könnyen, mint a pihék. A leány fölnézett rá. - Hogy mondtad ezt? - kérdezte. És erősen figyelt. A fiú megismételte az idézetet s hozzátette: - Mert a lélek mindennél erősebb! A leány egy szemvillanás alatt megértette a fiú remegő gondolatát, az ösztöne nyomban átvette, s folytatta az elképzelést. - Szép ez! - mondta. - Nagy! Mi mindent tudtak hajdanában az emberek, mikor még nem volt a föld! Valaki ott állt a hegy peremzetén, s nagyot kiáltott a lélek hangján: „Mozdulj, kő! Ide!” S a rettenetes súly megmozdult, s mint a pille, odarepült. Testével lágyan belefúrta magát a fiú testének minden hajlatába. - Milyen könnyen elhiszem én ezt, hisz emlékezzél csak, Jézus nem olyan régen élt, mint ezek az emberek, hiszen például Dávid is sokkal később élt nála, s Jézus is hirdette: „Ha azt mondjátok ezeknek a hegyeknek: menjetek odébb, és van elég hitetek, bizony odébb mennek azok!” S lehunyta a szemét, s adta át magát a gondolatnak. - És a mese? - kérdezte. - Az mi? - Az az - felelt a fiú -, hogy élt egyszer egy nagy, kemény férfiú az emberek között, egy igaz, akit az emberek nem szerettek, éppen mert olyan nagy, kemény és igaz férfi volt, és elhatározták, hogy megölik. Egy éjjel majd beszegelik az ajtókat, ablakokat, és rágyújtják a házát. Az ember meg megérezte azt, utálat fogta el az emberek iránt, s azt mondta: - „Ó, de könnyen itthagylak benneteket! Elfutok a farkasok közé, azok is becsületesebbek nálatok, s jobban érzem majd magam köztük, mint tiköztetek!” És elfutott, s a farkasok befogadták, mert örültek, hogy íme, az ember inkább köztük találta meg a becsületességet és igazságosságot, semmint az emberek között, s az ember is örült, mert a farkasok becsületesebbek és jobbak voltak, mint hajdani társai, akiket állítólag a saját arca hasonlatosságára formált a Teremtő. - Így futottak valami két hetet, mikor az ember egyszer csak azt érezte, hogy a szíve fáj. „Mi bajom lehet? - töprenkedett. - Hiszen, lám, itt senki sem akar bántani.” S abban a pillanatban kigyúlt az emlékezetében egy nő, a haja mézszínű volt, és a tekintete kék, és felordított fájdalmában: - „Szigurd - mert messze északon történt ez, ahol még falkában jártak a farkasok -, ne fájj és ne szaggass, hiszen csak nem hozhattalak farkasok közé, hogy elvérezd a gyenge kis lábadat, s tested tépje az erdei tüske! Távozz a szívemből, és légy boldog a tiéid között!” - De az embernek csak fájt a szíve, eleven seb volt a mellében a nő, egyre jobban vérezte és nyomorgatta, hogy az emberben már olyan keményre tömődött a lélek, mint a vas, és olyan erővé, hogy a hegyeket porrá tudta volna törni vele, s hirtelen megállt és rákiáltott a világra: - „Állj!” - S az megállt. - Akkor a nőre kiáltott: - 243 -
- „Szigurd, úgy kértelek, mint egy puha kis gyermek-fürjet, hogy ne szaggass, és maradj tőlem el békességgel. Nem hallgattál rám. Most hát a lélek minden erejével parancsolom neked: jelenj meg itt!” - S ahogy ezt kimondta, látja ám, hogy egy nagyon szép, hallatlan szép nőstényfarkas üget mellette, és egyre őt nézi. „Ki vagy, te szép nőstényfarkas - rivallt rá -, és mit akarsz tőlem, hogy ennyire nézel?” De az csak nézett, és az ember is őt, s egyszerre felkiáltott: „Csak nem te vagy Szigurd?” Lenyúlt érte, ölbe kapta, s akkor a farkas Szigurddá változott... hallod? - Oldj meg! - suttogta a lány. De maga megoldotta önmagát, s azt mondta, mint a dongás: - Vigyél, hisz itt vagyok! S a fiú vitte a megvetett ágyra és dicsérte: - Kis szívem! Mézem! Mindenem! S a lány: - Drágám! Kicsikém! Egyetlenem! - Sven! - dadogott a fiú. - Hát hogy lehet? Hát van ilyen erő? Sven! Sven!! Sven!!! S a lány később, ahogy pihegve feküdtek egymás mellett: - Ha Isten szeret, akkor most fogantam, Mihály, s már embert hordok magamban,. fiút. Ha megszületik, legyen András a neve. Vagy mást akarsz? Szólj, és gyorsan jegyezzük el, hogy máris Andrássá kezdjen formálódni, s mire megszületik, igazi András legyen. Erre ébredt csak meg a fiú, ezekre a csaknem azonos szavakra és sírva fakadt. - Te! - ölelte magához a lányt. De az föltérdelt. - Csitt! - mondta suttogva. - Semmit se ronts el! Mennyit bánkódtam életemben, hogy nem kellek neked, és nem szeretsz, és nincs semmi szerepem az életedben. Most már tudom, hogy az én szerepem a legnagyobb, mert én vagyok és én leszek neked mindig, aki nincs, s az a sebed gyógyul meg tőlem, amelyik legjobban fáj. A szájára tapadt. - Mert mi ketten tudjuk csak együtt a lélek nagy erejét, s mi hiszünk csak az átváltozás és megjelenés valóságában. Így voltak együtt még három napig. Aztán a fiú hazament Gerendásra, megfestette a Búsuló betyár című nagy kompozícióját, s ahogy megszáradt, küldte fel Pestre a Képzőművészeti Társulat kiállítására. Most egy új, mélyen jellemzett kép következett, a Parasztok estebédje, s mikor ezzel is elkészült, elbúcsúzott a rokonságtól, hogy már Pestre megy, s onnét tovább. De csak Békéscsabáig jutott, ott lefogta a szerencse. Dudics doktor rendelte meg nála a felesége portréját, és két népviseleti képet is rendeltek nála, amelyek egy kaszinói sorsoláson elég jó áron keltek el. Így még a hatvanhatos esztendő januárját Csabán töltötte, s Erzsivel kiszámították, hogy egész jól sikerült Miskának - közös titkukon túl is - a szabadság. A Pesten hagyott képeket számításon kívül hagyva, az ecsetjével nyolcszáz forinton felül keresett, mint Telepy megírta, a Képzőművészeti Társulat választmánya havi húsz forint segélyt szavazott meg neki, s ezzel a pénzzel már akár Münchennek, akár Düsseldorfnak bátran nekivághátott. A jövő ragyogónak ígérkezett. Nem lett az. Súlyos lett és rémületekkel teli. Miskának egyik nap erősen viszketni kezdett a szeme. Erzsi nem volt otthon, szülést vezetett le valamelyik tanyán, Miska meg, emlékezvén a szemére vonatkozó sok figyelmeztetésre, meleg kamillával kezdte borogatni. Mire a lány este hazakerült, Miska szerne csak úgy lobogott a gyulladástól. - Jó Isten! - döbbent meg Erzsi, nyomban fölismerve a bajt. - Mit csináltál a szemeddel? Miska bevallotta a meleg kamillát, s a lány olyan dühbe jött, csaknem megverte. - Gyulladásra meleget, te! - sikított. - Hát őrült vagy? Kidobta a kamillát, valamit cseppentett Miska szemébe, bórvizes borogatást tett rá, egy éjszaka azzal telt el, hogy azt cserélgette rajta. Reggel, ahogy nyitották a postát, sürgönyt adott fel Ligetinek, hogy Miska szemevilága veszélyben van, várják az állomáson, s vigyék Hirschlerhez.
- 244 -
„A baj nem jár egyedül” - mondják, s ez igaz. Valami mozdonyhiba miatt nem tudott továbbmenni a reggeli személyvonat, így csak a déli gyorssal tudott elutazni Miska. Erzsi őrjöngve futott a vonat mellett, utolsó figyelmeztetésként ezt kiabálva: - Doktor Hirschler! Doktor Hirschler! Miska későn érkezett meg Pestre, az állomáson Ligeti és Than várta. Úgy szedték le a vonatról, mert teljesen be volt kötve a szeme, nem látott semmit. Amúgy se látott volna. - Doktor Hirschler! Ezzel esett a nyakukba, és egész testét rázta a zokogás. Megértették, úgy lehet, örökre vége a festői pályának! Borzasztó volt az egész, Than titokban maga is sírni kezdett, Ligeti már várakozás közben kisírta magát. Karra kapták Miskát, betették egy bérkocsiba, s vitték Ligetiékhez a Bástya utcába. Ott leültették, s a két férfi a bérkocsival Hirschler keresésére indult. Than jól ismerte, azt is tudta, hogy valahol az Újépület körül lakik, a Nádor utcában. Végre ráakadtak a lakására, de Hirschler nem volt otthon. Hol lehet? Öt címet is kaptak, egyiken sem találták. Thannak jutott eszébe, hogy szokott ő néha sakkozni Hirschlerrel az Erzsébetkörben. Ott is leltek rá, most is sakkozott. Elmondták neki az esetet, de kisült, hogy most semmit sem tud csinálni, mert nincsenek műszerei. Vigyék be a fiút reggel nyolcra a Rókusba, ott nyomban kezélésbe veszi. Egy névjegyen utasította a tanársegédet, hogy azonnal vegye fel Miskát. Egész éjszaka senki sem hunyta le a szemét, de reggel nyolcra Miska ott volt a Rókusban. A tanársegéd azonnal felvette, külön szobát adatott neki, futólag megvizsgálta, s úgy jött vissza, mint az eleven Gond maga. - Azt hiszem, menthetetlen! A két férfi csaknem megőrült. Mi lesz most? Hogy lehet ezt Miskával közölni? Fél kilenckor berobogott Hirschler. Hallván a hírt, rohant s betegszobába, s csaknem egy óráig vizsgálta Miskát. Akkor csaknem mosolyogva jött vissza, s megrázta Than vállát. - Ne bőgj! - a jobb szemét egész biztosan meg tudom menteni, a bal szem gyógyulását majd meglátjuk. Az bizony, meg kell mondanom, bizonytalan. - Professzor úr - könyörgött Ligeti -, mind a kettőt! Hisz festő! Egy festőzseni van a kezében! Hirschler ránézett. - Valóban? - kérdezte. Aztán megrázkódott. - Nem vagyok Isten, művész úr! De mindent megteszek, ami tőlem telik! S rohant vissza Miskához. Még egyszer megvizsgálta. Miska közben eldadogta, hogy tulajdonképpen Erzsi parancsolta ide. - Ó, Kalmár Erzsi! - mondta a professzor. - Ismeri? - Még gyermekkoromból. - Derék lány! Kemény! Okos! Látja, annak kellett volna tanulnia! Tulajdonképpen Semmelweis tanítványa volt, de én is taníttattam őt. És eredménnyel, fiam! Majd meglátja, hogy eredménnyel! Úgy látom, nyomban felismerte a bajt, ha maga ilyen gyorsan idekerült. S megkezdődött a kúra, a harc a vakság vagy a félvakság ellen. Hirschler minden tudását beleadta, s kezdetben a szabad idejét is jóformán Miska ágya mellett töltötte, csak aludni járt haza. Hatodnap végre vidáman fogadta Ligetit és Thant. Már Ligetit is tegezte. - Hát ide hallgassatok - mondta -, csináltam egy stiklit. - Nos? - Mindkét szemét megmentem a fiúnak! Csaknem ronccsá szorongatták örömükben. - Nonono! - tiltakozott nevetve. S aztán hozzátette: - Hanem huszonnégy órai késedelem, és a fiú menthetetlen! A két barát Miskához szaladt, Hirschler még elsétált a postára. Csupa szív ember volt, s ahogy most végiggondolta ezt a történetet, az eleven Sorsot látta történni maga előtt. Nagy szemész volt, fél Európa ismerte, lehetett volna hát gőgös is. De egész ember volt, hát nem restellt Erzsinek sürgönyözni. Ezt írta:
- 245 -
Kedves gyermekem, nagyon szivesen emlékszem magára. Hogy ez a fiatal festő meggyógyul, magának köszönheti, mert maga az első nyomra felismerte a bajt. Örülök, hogy ilyen jó növendékem volt annak idején. Hirschler Erzsi a boldogságtól zokogva borult az asztalra. Két oka is volt rá. Miska meggyógyul, s lám, Hirschler professzor emlékszik még reá. Olyan boldog volt, hogy egész nap énekelt. Miska csak március huszonkettedikén hagyta el a kórházat, s mikor Hirschlernek megköszönte a fáradozását, az azt mondta neki: - Mindent szívesen tettem, fiam, s örülök, hogy meggyógyult. De ne felejtsen el néhány köszönő sort írni Kalmár Erzsinek sem, mert ha ő nincs, most félvakként hagyná el a kórházat. Miskának nagyot dobbant a szíve: jaj, ha Erzsi nincs! Rögtön sürgönyzött is neki, hogy elhagyta a kórházat, s egyelőre Ligetiéknél található. Dolgoznia, persze, még nem szabad. Mit is csinálhatott volna? Egy hétig Ligetiéknél volt, aztán egy hónapos szobát vett ki magának. Nem akart a terhükre lenni. A Képzőművészeti Társulat száz forint honoráriumot küldött Hirschlernek, de az nem fogadta el. Azzal küldte vissza, hogy tegyék meg neki, csatolják a fiatal művészek segélyalapjához. Miska viszont, ahogy teljesen meggyógyult, egy kedves kis képet festett Hirschlernek: egy egeret kergető kutya, futtában feldönti az étellel telt bográcsot, miközben a gazdasszony éppen ebédre hívja a munkásokat. Ezt a képet már köszönettel elfogadta Hirschler, és holtáig ott tartotta a dolgozószobájában, vidoran magyarázva a vendégeinek: - Nézzétek csak; milyen remek humor van ezen a képen! - Ki festette? S erre mindig zavarba jött. - Azt bizony Munkácsy Mihály, még egészen ifjú korában, mikor a szemét kezeltem. De több képet is festett ebben az időben. Így Petőfi búcsúját a szülői háztól, amely az Ország-Világ című hetilap műmelléklete lett. S mert nagyon szerette az éneket, eljárt az úgynevezett „Dalárünnepekre” is, rajzokat küldve a fővárosi lapoknak mindenikről. Kivévén éppen a békéscsabait. Ezt a két napját teljesen Erzsivel töltötte, mindent, mindent megköszönve neki, mire Erzsi azt mondta tréfásan: - Hidd el, én örülök legjobban a két ép szemednek. De azért sokszor elgondoltam, hogyha csak az egyik szemed maradna meg, akkor egészen megmaradnál nekem. Itt laknál velem, s bizonyosan híres fafaragó és nagyon jó családapa válna belőled. De hát így mindketten megmaradunk a saját mesterségünknél. - Nem tudom - mondta elrévedezve Miska -, nem így lett volna-e jobb. Talán szebb és biztosabb a kikötött hajó. De mégis, tudod, a szabad tenger; ha meggondolom, az az igazi. S neki is vágott a szabad tengernek, Ligeti tanácsára, jó háromnegyed éves késéssel, Münchenbe utazott.
XXXV München szép város, kedves város is, az embernek az az első benyomása ma is, ha kilép a pályaudvarról, hogy itt csupa barátságos ember lakik. Miska mégis nagyon nehezen kedvelte meg. Igaz, hogy elmúlt szembajának emléke még mindig súlyos ködként ült a lelkén, és soha nehezebben nem vált még el hazulról, mint most (talán mert meg kellett állnia az annyira vágyott Düsseldorf előtt). Ahogy megérkezett, nyomban Wagner Sándor akadémiai osztályába iratkozott be, s oly szorgalmasan dolgozott, hogy a profeszszornak is feltűnt ez a példátlan buzgalom, de azt is észrevette, hogy a növendékek közül a zárkózott magyar egyedül az ugyancsak magánosságra hajló Leibl Vilmossal barátkozik. Holott három magyar is volt ott abban az időben: Szinyei, Zichy és Benczúr. Benczúr ott dolgozott Hunyadi László búcsúja című képén, de ezek már, különösen rajzban, mesternek számítottak. Miskának meg, hacsak nem hevítette valami különös ihlet, ez volt a leggyen- 246 -
gébb oldala. Sokat nevettek rajta rossz német kiejtése miatt, sokszor csúfolták, így nem nagyon kívánta a társaságukat. Hozzá Szinyei még gazdag dzsentri volt, Zichy meg gróf (bár ezt a címét sohasem használta). Miskának, a hajdani csabai asztalosinasnak minden oka megvolt, hogy elküldje őket. Munkájában is, lélekben is Leibl hasonlított legjobban hozzá, hát elég meghitt barátok lettek. Elmondták egymásnak terveiket, nagy vitáik közben, sokat dolgoztak is együtt, származásilag is körülbelül egyformák voltak, összetartottak. Mindjárt az első napokban Kaulbachtól, az Akadémia igazgatójától is kellemetlen megbántásban volt része. A müncheni „Mester” Ligeti ajánlólevele ellenére is fanyalogva fogadta. - Hát maga az a nagy tehetség? - nyújtotta két ujját. - Hát az majd kisül a müncheni Akadémián! De tudja-e, hogy sokat kell dolgoznia annak, aki festő akar lenni. Miska szemöldöke összeszaladt, s azt felelte: - Hogyne tudnám, igazgató úr. De nemcsak a festőnek, hanem mindenkinek, aki valamilyen téren meg akarja érdemelni a „Mester” címet. Ez nem volt valami barátságos fogadtatás, de valljuk meg, barátságos beköszöntés sem. Mindkettőben volt valami kis fogvicsorgatás, akármilyen jó barátok lettek is később. De a legaljasabb volt valamennyiük közt Székely Bertalan. Nyughatatlan, s nem is teljes tehetségű ember volt Székely, hol ide, hol oda kapkodott, és sokat tartózkodott Münchenben is, így elkerülhetetlen volt a két ember találkozása. Az első találkozásuk így játszódott le: Székely meglátta Miskát, s jó hangosan, hogy lehetőleg rnindenki meghallja, gúnyosan felkiáltott: - No nézd csak, itt van Ligeti csecsszopója is! A visszavágáshoz Miska is nagyon értett, hát azt felelte, ugyanolyan hangosan: - Talán újra szabályozzák az Isart, hogy a mérnök úr is megérkezett? Székelyt ugyan mérnök-festőnek csúfolták az ellenségei, de ezt senki se merte még ilyen hangosan és nyíltan a szemébe mondani. Halálsápadt lett, s Miska elé ugrott. - Nekem mered ezt mondani!? - üvöltött. - Neked! - tegezte vissza Miska a nálánál tizenegy évvel idősebb cmbert. A barátok lefogták Székelyt, aki mindenáron Miskának akart rontani. De Miska állt, mint a cövek. - Engedjétek csak a cirkli-robonbánt, összecsomagolom én, akár a juhbőrt! Hiszen cirklikkel meg vonalzókkal komponál ez, talán még a kontúrokat is azok segélyével húzza meg, s ne adj Isten, hogy az ecsetje csak egy milliméterrel is túlfusson a határvonalon, mert ijedtében úgy nyalja le a képről a festéket! Mindez, ha nem is ilyen vastagon, de lényegében igaz volt, mert a geometria, ha nem ordított, de kacsintani mindig lekacsintott Székely képeiről. Az minden féket elveszített, kiszabadította a jobb kezét, hogy Miska arcába sújtson vele, a fiú azonban kitért az ütés elől, megmarkolta Székely csontos állát, s ezzel a Thantól tanult mesterfogással akkorát csavart és egyben dobott rajta, hogy Székely kiemelkedett a barátok közül, s bizony, mögöttük puffan el a földön, ha el nem kapják. Így is kificamodott az állkapcsa, hogy orvosnak kellett helyretennie. Szinyeinek sértette a jelenet az ízlését, s azt sziszegte: - Paraszt! - Téved, nagyságod - viszonozta Miska -, asztalosinas. Viszont biztosítom, hogy ön sem született másként, mint én, s bizony nem a születés ad bizonyítványt az emberről, hanem az élet. Talán még összemérhetjük az életünket anélkül, hogy megbélyegezzük egymást. Megfordult, és otthagyta az egész müncheni magyar kolóniát, nem is érintkezett velük többet. Így teltek müncheni napjai: sok gúnyt és rosszakaratot kellett lenyelnie. Mindenáron le akarta nyomni az úri magyar klikk, de nem bírt vele. Annyira nem, hogy ő volt az első magyar festőnövendék, aki állami ösztöndíjat kapott (sokan munkálkodtak ebben az ügyben mellette és ellene), de mikor a nyolcszáz forint állami stipendium megérkezett, mégiscsak letagadhatatlanná vált a tény, hogy a szabadságharc utáni első magyar minisztérium s főként Eötvös, a nagy műveltségű író és államférfi, őt tartotta egyedül méltónak erre a kitüntetésre. Igaz, hogy Székely Bertalan a koronázáskor megkapta a Ferenc József érdemjelet, de ugyanakkor megkapta Than is, pedig sohasem futkosott udvari összeköttetés után. - 247 -
Miska sem. Semmiféle összeköttetés után sem, csak dolgozott, s míg az ösztöndíjat meg nem kapta, éhezett. Megvallotta, hogy néha irigyen nézte a rajzpapírról lehulló, szennyes kenyérmorzsákat. Nyilván sem Zichynek, sem Szinyeinek még az agyacsücskén sem futott keresztül, hogy így is lehet élni, sőt tanulni, küzdeni és emelkedni is, s nagy kérdés, hogy ha ilyen akadályokat raknak eléjük, vajon bírnak-e velük, vagy meghátrálnak előlük? Miska bírta, sőt alkotott is, fejlődött is. Egymás után küldi haza a műveit. Az Árvíz-et. A Zivatar a pusztán-t, majd már az ösztöndíj után az Itatás-t, s nyomban vázolni, majd festeni kezdi két formában is a Szénásszekér-t. És akkor utaznak át Münchenen pesti barátai a „Párizsi Világkiállítás”-ra, azzal az eltökélt szándékkal, hogy őt is magukkal viszik. De nem ment velük. Ült a műtermében, számot vetett azzal, hogy mennyi pénzbe kerül az ilyen utazás, és remegve gondolt az éhezésre. Nem csoda. Annyit éhezett egész életében, hogy arany diplomát kaphatott volna az életnek ebből a keserves tantárgyából. - Éhezni - mondta, dúsgazdag párizsi éveiben -, nem árt az a fiatal gyomornak. De mikor benne volt, riadva reszketett tőle. Sőt akkor is reszketett, csak akkor sok minden takarta a lehetőségét. De végül is a festő győzött benne a gyakorló éhezőn: utánautazott a tarsaságnak. Csodák fogadták a szalon termeiben, de a legnagyobb csoda egy barakkban fogadta, a Szalon szomszédságában. Courbet állította itt ki a képét, a zseniális tónusfestő, s Miska, aki már kölyök korában a „tónust” emlegette Szamossynak, ámulva ismert a hatalmas erejű művekben arra, amit, mintegy függöny mögött, gyerekkorától magában hordozott, s ami verdeső, tépelődő festőlelkének legegyénibb lényege volt. - Gyere! - cipelte Leiblt. - Itt van a csoda! S ott is volt. Miskát oly mélységesen megrázta Courbet művészete, hogy szinte enni is elfelejtett, s aztán, a látottakon eltöprengve, oly későn vetődött haza a közös szállásra, hogy szinte már attól féltek, hogy leütötték. De meg is emésztette, amit látott, s tudta, mi ebből a festészetből természeténél fogva az övé, és mi az idegen. Egy pillanatig még lélekben sem vált utánzóvá, csak a szeme nyilt ki, s a sok akadémiai iskola után ledobta a rengeteg nyűgöt magáról, rátalált a saját útjára. Ugyanígy volt ő Bécsben és Münchenben Rembrandttal is. Soha nem vett át tőle semmit, csak az ihlete folytatta a rembrandti ihletet. De talán még ezt sem, csak ennyit: felismerte magában a rembrandti erőt és szellemet. Mert egy villanásra sem volt Rembrandt, mindig Munkácsy maradt. Mindig önmaga volt, eredeti és utánozhatatlan, magános, önmaga. Mikor tizenhét napi párizsi tartózkodás után visszaérkezett Münchenbe, csodálkozva állt meg a Szénásszekér című, befejezetlenül itthagyott műve előtt. Akkora volt benne a csodálkozás, hogy csaknem felkiáltott: - Ez az én képem? Természetesen az volt, de ő annyira messze állt már tőle, hogy szinte nem is értette. Pedig egyszerű volt. A Párizsban kapott benyomásokat, főleg Courbet tónusfestészetét, a lélek oly mélyen felszívta, sőt annyira magáévá alakította már, hogy befejezés előtt álló képére is önkéntelenül így emlékezett vissza, s a lélekben megújult, felfrissült, új alkotásokra kész ember már alig emlékezett arra, aki ezt festette. Megijedt, vagy átgázolt régi önmagán? Egyiket sem tette. Tanulni kezdett, és a szintézist kereste. Tudta, hogy ugrás nincs, a művész is csak lépésről lépésre haladhat, így viheti csak magával igazi egyéniségét, azt is tudta azonban, hogy technikai kifejezésben, egész előadásmódjában ennél sokkal több már lélekben, legfeljebb a gyakorlat hiányzik még, s tudta: annak is itt van az ideje, hogy az eddig magával hurcolt akadémiás modor végső cafrangjait is lerázza magáról. Hatalmas és sokoldalú feladat előtt állt hát a huszonnégy éves korához közeledő fiatalember, s bizony, ha valaha, hát most kellett volna Sven a maga műveltségével, okosságával, szeretetével, odaadásával és feltétlen bizalmával, amellyel Bécsben oly melegen körülvette. S nem utolsósorban egyéniségének azzal a kisugárzásával, amellyel Miskát állandó izgalomban - nemcsak szerelmi, de szellemi izgalomban is - tartotta, s amelynek hatása a fiút annyira jellemző „állandó extázist” cselekvő extázissá változtatta át. - 248 -
Milyen jó lett volna most együtt járni a müncheni utcákat vagy a vidéket, s vitatkozni vagy csak beszélgetni is mindarról a nagyszerű művészi forrongásról, amely a fiúban lángolt, megteremteni a dolgok elméletét, s együtt úszni a cselekvésekben is! - Látod, Sven, én ezt így képzelem! - Jó, jó, Tem, de azért ne feledkezzél meg az egyéniségedről sem! Csak a magad útját szabad járnod! - Ez természetes. De azért a piszmogásból elég volt! - Igaz. De azért nem kell ugrabugrálni sem! Ki kell alakítanod új önmagadat, csak úgy tudsz megállni. Hojjé, lesznek ennél még keményebb lelki csatáid is! Ahogy ő azt annyira tudta. De hol volt Sven? Valahol biztosan, de gyakorlatilag sehol. Itt Erzsi nem számíthatott, mert hiába vitték véghez a szerelmi áthasonulás csodáját, szellemileg ez teljesen reménytelennek látszott, hisz hol volt Erzsi Sven szellemi ragyogásától? Sehol. És még csak testileg sem volt itt, bár hosszú leveleket írtak egymásnak. Szóval Miska egyedül állt új önmagával szemben, mély tűnődésekbe, hosszú önmarcangolásokba merült végül is, mint máskor is tenni szokta, teljesen az ösztönére bízta magát. Nekiállt a képnek, s teljesen átdolgozta, beleadva magából mindazt az újat, ami akkorára már kifejezésre érett benne. Így bizony e hajdani sima kép nem egy részlete egy kissé torzonborzzá, de erőteljesebbé is változott, mutatván, hogy egy megújuló művész lobogott a kép előtt, akinek az ecsetkezelése is vastagabbá és merészebbé változott. Bizony, míg festette, nem nagyon gondolt rá, hogy mit szól majd hozzá Budapest, de Leibl Vilinek például nagyon tetszett, aki csaknem azonos harcokat vívott magával, de talán még nagyobbakat, hisz személyesen is megismerkedett Párizsban Courbet-val, és nem egy estét töltött el vele, hallgatva, mint jó tanítvány, a mester igehirdetéseit. Hazaküldte hát a képet a pesti Tárlatra, azt gondolva, hogy otthon viharokat támaszt majd vele. Aztán sietett haza, s még jókor érkezett, hogy átvehesse azt a pénzeslevelet a postástól, amelyben Ligeti kétszáz mosolygó forintot küldött neki az Itatás című kép honoráriuma fejében. Az egyik Széchenyi gróf vette meg. Pénz sohasem jön rosszkor, de ez most különösen jókor érkezett, mert Miska zsebében, pedig igyekezett takarékoskodni, nagy volt már a fogyatkozás, így aztán a friss pénzből jó kis sörözést csaptak Leibllel, aki az este folyamán mindenáron el akarta Miskától tanulni a kettős fütyülést, de olyan istentelen hangzavar lett belőle, hogy az egész pince a füléhez kapott és rajtuk nevetett. De azért a munka is ment elég szorgalmasan. Münchenből került ki A falu kutyája, a Befordultam a konyhára, amelyet törlesztésül szánt Miska Szentkirályi Albertnek, a hajdani aranyakért, a Honvédújoncozás, a Foglyokkal hazatérők, s még egy sereg más kép is. Nem hagyta, hogy alkotókedvét lenyomja a sok önmagával való viaskodás. Annyira nem, hogy a Szénásszekér hazaküldése után szinte nyomban egy már régen dédelgetett terve, a Lakodalmi hivogatók megfestéséhez fogott. Nagy munka volt, egy kilencfigurás, kemény kompozíció, temérdek fény, szín és technikai problémával s nem ártott volna pihenni előtte egy kicsit, mint Leibl is ajánlotta, de Miskát oly hevesen lepte meg a régi terv megvalósításának vágya, hogy szinte úgy robbant neki a képnek. Rengeteg rajzot csinált hozzá, sőt a két hívogatólegény alapját valósággal remekbe rajzolta (vajon mit szólt volna ehhez Székely Bertalan?), azután festeni kezdett, s olyan rohamosan haladt, hogy a hatodik hét végén egy olmützi műkereskedő hétszáz forintot ígért a képért, ha Miskának befejeznie is úgy sikerül, mint eddig megfestette. Mint tudjuk, úgy sikerült, talán még jobban is. Talán még soha nem festették meg melegebb lélekkel a magyar paraszt otthonát, mint Miska a Lakodalmi hívogató-t, s az emberi figyelés megérzékeltetésének, a fény sokszerű ragyogásának olyan csodáját alkotta meg Miska nem egészen négy hónap alatt ezen a képen, hogy a müncheni gúnyolódva bírálók egyszerre elhallgattak. Mélyre nyúlt az alkotó ecsetje, s minden alakjának külön egyéni lelket adott, s az egyszerű nép játszó és mégis bölcs derűje úgy árad a festményről, hogy ugyanerre a derűre hangolja még a szemlélő idegeneket is, akik talán mit sem tudnak róluk. S van a kornpozícióban két remek fogás, nem tudni róluk, tudatosak-e, vagy az ösztön parancsolta-e őket. Az egyik az ugató kutyát felemelt ököllel csitító kisfiú, a másik a háttérben a pálinkásüvegért nyúló leány s a második hívogatólegény fejének egymásfelé fordítása. Mindkettő a figyelés ellenpontjá- 249 -
nak látszik, holott éppen az ellenkezője az igaz. A kisfiú a csend, a figyelem, a hívogató rigmus jobb érthetése miatt csitítja a kutyát, tehát milyen egyszerűen és zseniálisan szinte dinamikus erejűvé fokozza a figyelmet, a legény s leány összenézése meg tartalmilag húzza alá s melegíti át a képet, hisz nyilván szerelem kezdődik itt, két lélek most veszi észre egymást, s úgy lehet, nemsokára az ő lakodalmukra hívogat egy ilyen bokrétás botú, patyolat ingujjú legény. A kép bizonyára nem e két ponton csattan oly feledhetetlenül, de hogy azt a gyönyörű elcsattanást (mert olyan a kép, mintha az örök csók csattanna az ember szemébe róla) a két ellentétesnek látszó motívum nagy erővel repíti és melegíti. Ezt akarta Miska? Nyilván ezt akarta, különben nem így festette volna meg a képet. A festőzseni először lobbant olyat, amibe mindenki belekáprázott, aki látta, de mennyi többlet, micsoda féktelen erő és fantázia izzott még benne! Az utolsó müncheni kép az elkövetkezendők isteni fénye mellett szerénységbe vonul majd, s csaknem fél évszázad múlva bújik csak elő rejtekéből, de akkor csodálatosként ragyogott, s az ámulat körmenetét járták előtte a müncheniek. A kép hírére, amely egykettőre szétfutott, rohanva rohant egy brünni műkereskedő, s nyomban meg is vásárolta nyolcszáz forintért. Alig melegedett meg a pénz Miska zsebében, befutott az olmützi műkereskedő is, hallva a helyzetet, szemrehányóan fordult Miska felé: - Uram, hogy tehetett ilyet! Hisz én már festés közben úgyszólván lefoglaltam a képet. Miska ránézett. - Lehet, hogy elméletben talán. De hogy egy krajcár foglalót sem láttunk az úrtól, arra minden zsebem tanú lehet. Különben is száz forinttal zsírosabb vevőnk akadt. - Nyolcszázat én is megadtam volna érte! - Tessék talán az új tulajdonoshoz fordulni, hátha átadja ennyi pénzért. - Az? - vágott bele a levegőbe az olrnützi ember - ismerem én azt, elkér az ezret is érte! Rosszul ismerte brünni kollégáját. Hat hétre rá ezerszáz forintért adta el a Lakodalmi hívogatók-at egy bécsi műkereskedőnek. Ezzel az akkorddal zárul Miska müncheni élete. Júniusban hazajött. Fáradt volt, s mint idáig csaknem mindig, pénztelen. Néhány tízes szerénykedett csak a tárcájában. - De az istenért! - fakadt ki az egyszer a mindig mindent megértő Ligeti - hát eszi ön a pénzt? S hirtelen kiszámolta neki, hogy tavaly októbertől idáig felül költött kétezer forinton. Valami kétezerháromszáz vagy négyszáz forintot. - Bizony, lehet - bólintott Miska. - Nem számoltam. Ha volt, ettem-ittam, ha nem volt, éheztem. Csak így van ez, Ligeti úr. - De hát gondolja meg, kedves barátom, hogy ennyiből egy esztendeig egy háztartás elforog! Miska ránézett. - Csak nem azt akarja mondani, Ligeti úr, hogy házasodjam meg? - Dehogy akarom! - nevetett fel Ligeti. - Azért - mosolygott most már Miska is -, mert csaknem azelől szöktem meg Münchenből is. - Nocsak! - De így, ahogy mondom. Mindenáron a nyakamba akartak sózni egy lányt. Csinos is volt, jómódú is, néha voltam is náluk, olyan vacsorákon, hogy másnap délig sem tudtam ecsetet venni a kezembe, mert minden vér a hasam körül forgott, így először is ezzel ijesztettek el. Aztán akármennyire kínáltam is magamnak, se testemnek, se lelkemnek nem kellett. Mit csináljak hát vele egy életen keresztül. S végül egy milliméterrel se volt magasabb a szentem százhatvankét centinél. Hiszen az überciherem zsebében vihettem volna haza, ha esik az eső. Már mindketten oly harsogva nevettek, hogy a múzeum folyosója is zengett tőle. - Szóval - törölte Ligeti a könnyeit -, mint vőlegény megbukott? - Hála istennek! Most már egyetlen reményem csak a Szénásszekér-ben van. Ligeti elkomolyodott. - 250 -
- Hát - mondta - az elég ingatag reménység. Kitűnő kép, de a kiállításon nem nagyon tetszett. Azt mondták, nagyon vastagon van festve. Széchenyi Béla gróf mindössze kétszáz forintot kínált érte. Míska kiábrándultan legyintett. - Nos, vigye kétszázért, nem bánom én! Negyven forint az összes pénzem, pedig úgy robotoltam egész esztendőben, mint a ló. Szeretnék pihenni egy kicsit, mert hogy az ősszel most már Düsseldorf jön és Knaus, annak az ellenkezőjéről ne is próbáljon meggyőzni, Ligeti úr. Nem is próbálta, csak azt mondta, legyen szerencséje vacsorára. Miska elfogadta a meghívást, s elment lakást keresni. Ligetinek meg egy nagyszerű ideája támadt, s megható módon adta el Zichy Rafael grófnak a Szénásszekér-t négyszáz forintért, mikor este átvette a pénzt és meghallgatta a történetet. Vacsora közben, de egész véletlenül, azt kérdezte Ligeti: - De remélem, az ösztöndíj ügyét csak elintézte? - Mit? - bámult rá Miska. Aztán a fejéhez kapott. - Itt csapjon agyon, Ligeti úr! Bizony, nekem teljesen kiment a fejemből. Nem is én vagyok az oka, hanem a Lakodalmi hívogatók. Úgy elmerültem a festésében, utána meg a körülötte zajló izgalmakban, hogy eszembe se jutott. De mi lesz most? - Én is azt kérdeztem - bosszankodott Ligeti. - Bizonyisten dajkát vagy titkárt kellene ön mellé szerződtetnem. - Vagy meg kéne házasodnom! - Igaz! - kapott a szón az asszony. - Majd én segítek magának feleséget keresni! - Papapapa! - legyintett Ligeti. - Ezt csak hagyjuk utoljára. Hanem vegyen egy jókora előjegyzési naptárt magának, s abba mindig írja bele jó előre az esedékes tennivalóit. Én is így csinálom. - No látja! - mosolygott Miska. - Mégis megnősült! Nevettek. - Nemcsak kenyérrel él az ember, Ligeti úr! - mondta Miska. - Ami meg az elmulasztott ösztöndíjat illeti, hát ma még kialszom magam, s holnap nekivágok Aradnak, Gyulának, Csabának, Debrecennek. Addig nem nyugszom, míg össze nem festem az ösztöndíjamat. Ez lesz a büntetésem! - Nem rossz ötlet - bólintott Ligeti. - Már a büntetésre vonatkozólag. Ami az ösztöndíjat illeti, jöjjön el hozzám holnapután. Addig megpróbálok az ügyében tenni valamit. Tett is. Felment Eötvös miniszterhez, s addig beszélt a szívére, míg az a jővő évi költségvetés terhére ki nem utalta Miska számára az újabb nyolcszáz forintot. Miska nagyon megköszönte, s most már csak az ajánlólevelet kérte Knaushoz. Ligeti ebben is cselekedett, s a válasz megérkeztéig Miska hazautazott. Haza? Csabára ment, de hiába ment. Erzsi éppen előtte való nap utazott szabadságra, s egy idős asszony helyettesítette. - Majd értesítem a kisasszonyt, hogy keresni tetszett. Szabad a nevét? - Köszönöm - mondta Miska. - Átutazóban vagyok itt, Düsseldorfba megyek. Alkalom adtán majd írok egy anzikszot neki. Most aztán valóban hazament Gerendásra, s ki nem mozdult a pusztáról addig, míg csak Ligeti nem jelezte Knaus igenlő válaszát. Az pedig jó két hónapba beletelt, mert Knaus is pihenni volt. Hogy a két hónap alatt mit csinált otthon Miska, maga sem tudta volna pontosan megmondani. - Azt hiszem - mondta tűnődve Ligetinek -, sokat ettem, és javarészt aludtam. Gondolom, ugyanolyan okból, mint télen a medve. Gyűjtöttem az erőt. Most aztán megyek Knaushoz, s úgy megstudírozom, hogy vagy lesz belőlem valami, vagy elszegődöm Düsseldorfba péknek, mert éhes péket még az Úristen se látott. Október közepe táján aztán, mint a vándormadarak délnek, ő is nekivágott nyugatnak, Düsseldorf felé. Sven? Egy szót sem tudott meg róla, pedig Bécsben kiszállt, két napon át keresztbe-kasba járta a várost, leste a vasajtót, s diszkréten még Engeltől is érdeklődött, aki éppen a belgyógyászaton cselédkönyvezett, de még ott lakott a régi szobában. - Swenson? Nem hallottam róla. Hogy őszinte legyek, még a nevét sem ismerem. - 251 -
XXXVI Knaus kitüntető szívélyességgel fogadta, s szinte barátként kezelte. Hosszan elbeszélgettek Ligetiről, Thanról, a pesti művészéletről, majd a Düsseldorffról, s Knaus olyan pontos felvilágosítást adott mindenről és mindenkiről, hogy Miska nem győzte csodálni éles megfigyelőképességét. „Igen - gondolta Miska -, ez a Taschenspieler festője! Csakis ez a mindent megfigyelő és emlékezetébe véső elme festhette azt a csodálatos képet, senki más! Vajon mit gondolhat rólam?” A mester nem titkolta a véleményét, különösen, hogy Miska azt a hatást is elmondta, amelyet Bécsben a Taschenspieler gyakorolt rá. Hogy csaknem abbahagyta miatta a festészetet. - Nanana! - mosolygott Knaus - az ilyesmik fiatalos túlzások. Nem kell különös jóstehetség hozzá, ha azt mondom, fest ön még ilyeneket. Persze, nem jövőre, nem is azután, de hát, édes barátom, én is harmincnyolc éves koromra jutottam odáig, s hogy őszinte legyek, nem is volt csupa tejfel az életem. Sokat viaskodtam. a művészetért, a magam hangjáért; higgye el nekem, nem kell hát elkedvetlenedni, főként megrémülni nem szabad, mikor az embernek ez az önmagával küszködő korszaka elkövetkezik. Ezt ki kell bírni, még inkább: az utolsó ízig meg kell vívnia az embernek önmagával. Megéri, mert utána a megállapodottság s a békés alkotás korszaka következik. S ha nem is határtalan jólété, de egész bizonyosan a kiegyensúlyozott és nyugodt életé. S mintegy demonstrációként megmutogatta saját lakását, amely szinte főúri volt, s a műtermét, amelyben három egyidőben készülő kép is állt egymás mellett. Látva Miska álmélkodását, megjegyezte: - Csodálkozik, hogy egyszerre három képen is dolgozom? Nem mondom, nem mindennapi dolog, de látja, megesik, hogy egy nap vagy egy órában több ihlet is leigázza az embert, s én szeretem azokat, ha csak vázlatszerűen is, nyomban vászonra vetni. Persze, ha szükségesnek látom, több tanulmányt is készítek mindegyikhez, s így a végső kivitelezésben aztán szinte frissítőleg hat az emberre, ha nagyon belelátva magát az egyikbe, a másikra megy át, más feladatok és más problémák közé. Hosszan, simán és lenyűgözően beszélt, Miska semmiként sem tudta a beszélgetés folyamán mérlegre tenni az egyes kijelentéseket, csak ülve a fényes és szinte kínosan rendes ateliéhen, egyre mélyebb lett benne az érzés, hogy egy igen nagy művész és a mesterek között is igen nagy mester látja vendégül. Szántszándékkal rendezte így Knaus, vagy Miska volt még mindig naiv egy kicsit? Alig lehetne pontosan megmondani. Annyi bizonyos, hogy a mesteri és tanítványi viszonylat már ezekben az órákban kialakult köztük, ami nem volt éppen szerencsés, mert Miska elmúlt már huszonnégy éves, s még tele volt megoldatlan problémákkal, hát nem példaképre, hanem egy nagyvonalúbb és egyéniségek kinevelésére törekvő mesterre lett volna szüksége. Igy viszont tetőtől talpig beleszeretett Knausba, annyira, hogy szinte adoráló leveleket menesztett Ligetinek, ha a Mester egyszer-egyszer meghívta ebédre vagy vacsorára. Holott e pillanatban sem, a megzavarodott s egy időre talaját vesztett Miskának sem lélekben, sem tehetségben nem ért fel a derekáig sem. De minderről Miskának most sejtelme sem volt, csak nyakig elöntötte a hála és a megtiszteltetés aranyos párája, s különösen, mikor műtermet is a Mester szerzett neki, hozzá egészen közel őszentségi műterméhez, Miska olyan puha lett, mint a viasz, s nem tudott Knausról csak superlativusokban nyilatkozni. Ha valaha kellett volna mellé Sven, a magabiztonságával, tisztánlátásával, tiszta gőgjével és elfogulatlan lényével, most igazán nagyon-nagyon kellett volna, hogy egy-két biztos szóval egykettőre a maga egyéni útjára rántsa a fiút, és segítsen neki festői problémái megoldásában, amelyekhez már München végén a saját erejéből is kezdett közelkerülni, de hát nem volt Sven. Nem volt sehol. Talán az egész élete megváltozik Miskának, ha egy nap betoppan hozzá, s rákiált a maga mókás módján: - Szervusz, Munkácsy, itt Sven! De nem jött és nem kiáltott rá.
- 252 -
És senki sem volt, aki rákiáltott volna. Vautier, a fogyhatatlan kedvű német parasztzsánerfestő is, aki korban közelebb állt Knaushoz, mint a növendékekhez, rögtön a keblére ölelte, és már el is helyezte magában egy, természetesen kisebb rangú és kisebb igényű társnak. Az történt hát, hogy Miska az első érintkezésre boldogan fogadta magába az egész düsseldorfi iskolát, s mert az egész düsseldorfi iskola szellemileg és festőileg végső fokon Knaus tányérjából élt, s fél szemmel állandóan őt leste, mint valami nagy varázslót, hát lenyelte Knaust is. Igaz, hogy az első időkben sejtelme sem volt róla, hogy egyáltalában lenyelt valamit, s így a kérdés sem merült fel, hogy miként fogja ezt a sok borongó édességet, e temérdek márccal kevert bort megemészteni. De végül is nincs olyan hosszú nászút, amely egyszer véget ne érne, így Miska is felébredt néhány hónap múlva az első mámorból, s olyan lelki zűrzavart, olyan összevisszaságot és idegességet talált magában és maga körül, hogy csaknem felordított tőle. - Hát hol van itt ő? - Hol van a mindeddig megvesztegethetetlen és útját soha el nem tévesztett Munkácsy Mihály? Alig lelte. Itt-ott megtalálta a nyomait, de ezek a nyomok belevesztek az általános düsseldorfi ingoványba. Aszfaltba ágyazott, lágy és érzelgős színek, felszínes vagy kitalált tartalom, néha már csaknem a giccs határán járó modor, semmi egyéniség és semmi olyan jellegzetesség, amelynek már messziről kiabálnia kell alkotója nevét. Rengeteget dolgozott az elmúlt hónapok alatt, idejére sem emlékezett, hogy ilyen szorgalmas lett volna, de csupa jelentéktelen vagy dadogó mű került ki a keze alól, és nem értette, hogy ez miként történhetett? Hogy juthatott ő idáig? Először egyedül próbált visszamenni a megtett úton, s az bizony Knaus fényes fogadószobájába s előkelő műtermébe vezetett. - Hát neked nem jó Kpaus, akit annyira csodálsz? - kérdezte magától. De úgy ordított fel, mint akit megsebeztek. - Nem! Nekem nem jó Rembrandt sem, akit még jobban csodálok! Nekem egyes-egyedül Munkácsy jó! Munkácsy Mihály, szentséges magam, aki vagyok! Mindenki más szemét, a magam számára magam vagyok az úton! Nem alkothatok, csak önmagamból! Körülbelül a legtisztább egészséggel ordítozott így a „Mester szerezte” műteremben, de olyan éktelen düh fojtogatta, hogy minden düsseldorfi művét egyszerűen meg akarta semmisíteni, ami körülbelül ugyanolyan ostobaság lett volna, mint a kritikátlan rajongás. Mert azért voltak kitűnő egyéni meglátások, szinte mesteri kivitelezések is ezeken a műveken, s beletanult közben a festészet olyan ágába is, amelyet eddig nem művelt, mert lenézett: a tájképfestészetbe. És, mint titokban önmaga is elismerte, ecsetkezelése tökéletesedett. Az volt hát a kérdés, honnét kerítsen egy meghitt embert, aki őt alaposan ismeri, és tárgyilagos kritikát tud mondani itteni, szerinte egyéniségpusztító munkálkodásáról. Ha otthon van, Ligeti, Than, Telepy s még egy csomó ember alkalmas lett volna erre, de csakhamar ezer kilométerre volt hazulról, így a közeli barátokra kellett gondolnia. Az első, aki eszébe jutott, Leibl Vili volt, Münchenből, akivel elég jó barátok voltak ők csaknem két esztendeig, de mégis csak arra jutott, hogy végtén is restellné megkérni ilyen legbizalmasabb szívességre. Ekkor nyilallt az agyába a megoldás: Paál Laci. Az tavaly Bécsben járt az Akadémiára, de néhány héttel ezelőtt Münchenből kapott tőle levelet. Igaz, hogy elég keserves levél volt, mert többek között ebben számolt be arról a fertőzésről, amelyet szerinte Ágnestől, egy fiatalon özvegyen maradt ügyvéd feleségétől kapott, akit a festők maguk közt csak „arany kancának” hívtak vagy „közügynek”, de épp e közügy miatt tartotta Miska lehetetlennek, hogy Lacinak igaza legyen. Valami más baja lehetett Lacinak, sok olyan nyavalya van, ami hasonlít hozzá, ő maga már csak tudja! Gyorsan írt hát neki egy kérő levelet, elmondta keserves lelkiállapotát, sőt a düsseldorfi akadémiára való biztos felvételét is megígérte, de azt is tudta, hogy Laci lusta, mint a lajhár, megszokott helyéről kimozdítani szinte csak robbantással lehet, hát másnap egy másik, harmadnap egy harmadik, egy hét múlva egy negyedik levelet küldött neki. Nem tudta, hogy ennyi elég-e, hát éppen befejezés felé vitt egy képet, s éppen nagyot ordított elégedetlenségében. - Szemét! S vágta le a festőállványról, mikor belépett Laci, és teljes százkilencvennyolc centiméter magasságában kiegyenesedett. - 253 -
- Ezt nekem tetszett mondani? - bömbölte tréfásan. - Az ön lakában így fogadják az ősi aranykor óta nem látott barátot, aki egy bibliányi könyörgés után végre megérkezik? Megölelték, megcsókolták egymást, még meg is könnyesedett a szemük, hisz milyen régen nem találkoztak, pedig mennyire fogadkoztak hajdanán, hogy keresni fogják egymást. Végre Laci kibontakozott, levetette a télikabátját, hisz tél volt, aztán Miskára mordult. - Na, mi baj, maga aradi marha? Eltévedtünk egy kicsit? - El - bólintott Miska. - Megesik a magunkfajtával. Kikecmergünk belőle. - Nehezen. Laci fölnézett. - Az meglehet - mondta -, de kikecmergünk. Mert hallod, úgy eltévedtem én tavaly Bécsben azon a hülye akadémián, hogy azt hittem, soha többé nem lesz ember belőlem. De kaptam magam, otthagytam az egész orákulumot, kiköltöztem egy kis faluba, elkezdtem a dolgokat a magam szemével nézni, s egy hónap se telt bele, akkorákat nevettem az egész eltévelyedésen, mint amekkorát az ilyen marhaságon illik. - Nono! - Ne nonózz, az istenit! - kiáltott. - Most nekem van igazam! Mert az ilyen szó maga az eltévelyedés. Érted? Idegesség, zűrzavar, kapkodás: brans-szó! Az hát! Rádül a brans a maga rettenetes levegőtlenségével, fulladtságával, lehetetlenségével, s már el is tévelyedett az ember. Hiszen mindennek nevelik: halnak, gyíknak, kígyónak, szalamandrának, púpostevének, csak embernek nem! Meg kell ettől veszni, hallod-e! Korrigál tavaly a tanárom, s azt mondja: „Herr von Paál, miért rakja maga olyan kihívóan a szürke mellé azt a fehéret, mikor az úgy disszonáns?” - „Azért, Herr Professor - mondom én -, mert magától az Atyaúristentől tanultam így! Ez egy nyírfa, könyörgöm, s ha ki tetszik jönni velem az erdőbe, úgy szívesen megmutatom, hogy nemcsak én, hanem maga az Atyaisten is így csinálja. Tessék talán az Atyaistent korrigálni!” Avval felkeltem. Kimentem, a teremből, azóta sem voltam ott. Hát neked mi bajod? - Nem tudok festeni - mondta Miska. - Mi a fene! - nevette el magát Laci. - Elfelejtettél? Mert úgy emlékszem, tudtál. - Ne játssz velem! - kiáltott fel Miska. - Nézd meg, miket csinálok! S odarakott Laci elé egy csomó képet, asztalra, székre, állványra, ágyra, s rájuk mutatott: - Tessék! Én máglyát akartam rakni belőlük, de gondoltam, előbb megmutatom őket neked! Laci eléjük ült, s nézte őket egyenként vagy negyedóráig. Hoszszú csend volt, meg lehetett hallani, amint kint a fákról leesett egy-egy csomó hó. Akkor végre megszólalt Laci. - Hát ide hallgass, Miska! Te tudod, hogyha piktúráról van szó, én az édesanyámnak sem irgalmazok. Te engem őszinte szóra kértél, én őszintén beszélek. Bizonyos, hogy ezeknek a képeknek csaknem mindegyikén rajta van a düsseldorfi iskola nyoma, de az is, hogy én tízezer közül egy blikkre ki tudnám válogatni, hogy ezek a te képeid. - Vigasztalsz! - mordult fel Miska. - Csönd! - üvöltött Laci. - Most én beszélek! Vagyis: az is bizonyos, hogy ezeknek a képeknek egyikén-másikán oly rettentő erejű lelki forrongás érzik, hogyha semmi másról is, magáról erről az eszeveszett forrongásról rád ismernék. Te itt titokban olyan új és vakmerő ecsetkezelést mutatsz be többek között, hogy az állam leesik tőle. A képek témája általában jó, ahol elvéted, esküszöm, akarattal vagy útálatból véted el. Van egypár olyan színed - lehet, hogy kínodban született, de annál jobb, mert annál maradandóbb -, amilyent még nem láttam, pedig láttam egynéhányat. Mindegyik képed olyan zárt egész, mintha ezentúl nem is volna más a világon. Aztán kínodban ráfanyalodtál a tájfestészetre, s egész jól csinálod. Én másként festek tájat, de az az én dolgom. Te másként látod, másként fested, magától értetődik. Az volna baj, ha egyformán festenénk, mert akkor valamelyikünk utánzó volna. Tudnék még órákig beszélni, de gondolom, nem vagy még annyira őrült, hogy ennyi elég ne volna. Remélem, ezek után már nem kérsz szót. - De még csak ezek után kérek igazán! - kiáltott Miska. - Te elsikkasztod a lényeget! - Én? A lényeget? S mi volna az? - A hit! Azelőtt, míg sokkal kevesebbet tudtam, mindig úgy ültem le a vászon elé, hogy: no, most aztán remeket csinálok! Tudom, hogy nem csináltam, de volt hitem! - És? - 254 -
- Most nincs! Ha csak a palettát a kezembe veszem, már elfog a kétség! Egyre rosszabb képek kerülnek ki a kezemből! Nézd meg és vedd észre! Undorodom magamtól! Tehetségtelennek érzem magamat! Elfogyott a szuflám! - Az nem! - mondta Laci. - Az eszed, az lehet. S most felordítva kezdett böködni a képek felé. - Hát ez a Mosónők hol rossz? Hát ez a hajnali kép itt? Vagy az az Ébredés? Nézd ezeket a mély barnákat! Ezeket a ragyogó fehéreket! Vagy ezt a tajtékzó színskálát itt! És nincs benne diszszonancia! Engem nem csapsz be, mint önmagadat. Miska gyötrődve kiáltott fel: - Hát te sem tudod megérteni, hogy én belül már több lehetnék ezeknél, és több is vagyok, csak ezt a többet nem tudom magamul kifejezni! Nem tudok tovább lépni, mert megbéklyóztak, és nem tudom, hol, miben van az a béklyó! Nem érted, hogy csak keringek a lényeg körül, s minden héten más modorba zökkenek? Hol az egyik piktortársamat utánzom, hol a másikat! Még magamat is, te! Önmagamat! Ezen például! Nézd! A nemrég befejezett képhez ugrott s akkorát sújtott bele az öklével, hogy csillagszerűre szétszakadt. - A dög! - üvöltött féktelenül. - Élni sem kívánok így! Inkább vakultam volna bele három esztendeje a szembajomba, semhogy ez legyen belőlem! Laci állva nézte végig az őrjöngést, s egy szót sem szólt. Most megkérdezte csöndesen. - Végeztél? S még mielőtt Miska csak nyikkanhatott volna is, olyan pofont vágott le neki, hogy az nekiszédült a falnak, s ő maga vak dühvel ordítani kezdett. - Egy szót se, mert a székkel verlek agyon! Hát mit képzelsz te magadról? Azt hiszed, Isten vagy, te tetves asztalos! Megzabálsz szőröstől bőröstől egy piktoriskolát, hozzá egy egész különleges piktoriskolát, s mikor a lélek, ha ugyan van ilyesmid, kezdi feldolgozni és a legbecsületesebben kiválasztani, hogy mi kell ebből neked, mi a reterátnak, akkor te hisztériába esel, mint egy félművelt ringyó, és sikoltozol, hogy tehetségtelen vagy, és törsz-zúzol, mint egy részeg matróz! De meg se mozdulj, mert becsületemre mondom, revolverrel lődözlek agyon, mint egy veszett kutyát! Hát szenvedni nem akarsz? Az büdös? Hát ki szenvedjen helyetted, ki hordja ki, ami vajúdik benned? Én? Hordd ki magad, mert a tied, s nem Pista bátyád akasztotta a nyakadba a piktorságot, sem én, hanem magad választottad magadnak. Csak lélegzetet vett. - Én most - folytatta - a legszívesebben itt hagynálak, hogy dögölj meg az esztelenséged levében, vagy vigyenek el az őrültek házába, mert odavaló vagy. De sajnos, a barátod vagyok, aki elég könnyelmű volt elfogadni egy őrült meghívását, így hát felajánlok neked egy heti vagy tíz napi sétát. Azalatt még lúdtollat sem szabad a kezedbe venned, mert összepofozlak. Ne hidd, hogy félek tőled, akármennyire erősebb voltál is az aradi erdőben, mert nem vagy te más egy hisztériás szarházinál. Szóval sétálunk, de egy olyan közepes vásznat közben kifeszíthetsz magadnak. Mikor aztán én azt mondom: mars be, akkor betakarodol ide a műtermedbe, s én nem bánom, modellről vagy fejből, tanulmányokkal vagy egyszerre rá, festesz nekem akármit, akár egy ronda, ásító asztalosinast. Megértetted? A munkára, mondjuk, kapsz egy hetet vagy tíz napot. De annyit mondok, dobd el a hisztériádat, és szedd össze minden erődet, ami csak van. Mert ha én a tizenegyedik napon bejövök ide, s nem egy minden ízében megemésztett, tökéletes Munkácsy-művet találok itt, Jézus engem egész életemben úgy segítsen, hogy soha többé nem állok szóba veled! Hol az akadémiai felvételi levelem? Miska benyúlt a zsebébe, odaadta neki. - A műtermem? - Ott - mutatott ki Miska az ablakon. - Fűtőanyag van? - Magam vittem nagyságodnak. - Pénz? - Egy kevés. Benyúlt a zsebébe, kinyálazott egy százast. - No! - 255 -
Laci elnevette magát. - Csak nem vagyok bolond, hogy ennyi pénzt elvigyek. Adj egy húszast! Miska adott neki, a százast eltette. - Hohó! - kiáltott Laci s vette a kabátját. - Azért a százas az enyém! - Pardon - figyelmeztette Miska -, már csak nyolcvanas. - Szóval nyolcvanas, mindegy. De csak így apránként hívok le belőle. Ezzel kilépett a műteremből. - De megvágott a barom! - mosolygott Miska. - Én meg hogy hagytam. Aztán kapta a télikabátját s kikiáltott: - Várj, te barom! Én is beleéheztem ám a dologba, nemcsak te! A Malkartenbe mentek, Miska bemutatta Lacit a kollégáknak, jól megebédeltek, s még aznap délután megkezdték a sétát. Három napig könnyen ment a dolog, mert amilyen rég nem találkoztak, rengeteg volt egymásnak a mondanivalójuk, de aztán kimerült az anyag, s ők némán lépdeltek egymás mellett a kásás hóban, mint különös, korán érkezett darvak. Ötödik nap Miska nem jelent meg a találkozón, Laci odalopakodott a műteremhez, s belesett egy függönyrésbe. Miska elmerülten dolgozott. - Adná Isten, hogy sikerülne neki - dörmögte. S egyedül vágott neki a domboldalnak. Ehhez nyolc napra délután Miska átballagott hozzá. - Gyere - mondta - nézd meg! - Átmentek, megnézték. A kép még nem volt kész, de a fej, a vállak, a karok és a mell már a megújult, az új útjára talált Munkácsy pompás színeiben ragyogtak. Nézték szótlanul, aztán Laci kezet adott, Miska erősen megszorította. - Azért - mondta Laci - jócskán van még ezen munka! - Van - felelt Miska -, de az már semmi. Az a valami, hogy már fogom az egészet. És mosolygott. Mióta nem mosolygott már. Aztán egyszer csak hirtelen azt mondta: - Te Laci! Emlékszel te még Lacza Bálintra? - A betyárra? - élénkült meg Laci. - Hogyne emlékezném! Ott vitték be előttünk Aradon a siralomházba. Miért kérdezed? Miska azt mondta elgondolkodva: - Mert azt szánom a következő képemnek. Lacza Bálint a siralomházban. Felmordult. - De nem ám, hogy: a fenevad! A gonosztevő! A bitang! Hanem: a nagy NEM! A megtörhetetlen dac, a nép utolsó szószólója! Dehogy átkozza azt a nép! A valóságban sem átkozta, siratta. Talán még mindig is siratja. S dúdolták, mert mind a ketten tudták a nótát: Lacza Bálint, híres betyár, Nem tudott az többet szólni már, Elporladt teste ott pihent Arad sírkertje széliben, Arad sírkertje széliben. A hang elpöngött, s a műteremben elkezdte lassan szőni-fonni a homályt az alkonyat. Így született meg az Ásító inas. De a Siralomház is ott fogant, ebben a csöndes beszélgetésben, ebben a dúdolgatásban, s a csöndben, amely utána rájuk szakadt, s amelyben órákig elültek szótlanul. Ha most Miska kiléphetett volna önmagából, s megnézhette volna azt az emberi alakot, aki ott ül a mind sűrűbb homályban, szótlanul, láthatta volna, hogy óriás ül a helyén, aki a lelkében egy önmagához méltó valamit markolt, és kezd átgyúrni csodává, s talán megrettent volna, ha tudatába jut, hogy az, amin az óriás már elkezdte a munkát, az az ő legközelebbi feladata, amelyet maga adott magának, s amely, ha egyszer kész, akkorát kiált majd a maga döbbenetes némaságában, hogy az egész világ felfigyel rá. Hogy mi készül itt, egyedül Paál Laci sejtette csak, a gyerekkori jó barát, aki ott volt az ihlet eredeténél, aki szíve mélyéig ismerte ezt a fiatal férfit itt, s aki tudta róla, hogy az egész életét ráte- 256 -
szi arra a műre, amelyről egy-két szót elejtett az előbb. Hol van az az elesett és tehetetlen ember, aki azért rimánkodta őt ide, hogy ossza meg vele gyötrődését? Sehol. Ő jól látta, hogy egy óriás ül ott mellette, aki már teljes egészében, minden figurájában egyben és kristálytisztán látja magában az új Alkotást, lelkében a nagy Mű már változhatatlanul készen áll, s már a megoldás problémáin tűnődik. Már látja a fényeket és árnyékokat, a színek néma döbbenetét, a mély tónnsokat, s az egésznek azt a megrázó egységét, amely majd lelkek ezreit és tízezreit rogyasztja maga elé, s amely Lacza Bálint s egy egész nemzet drámája lett, egyetlen hatalmas pillanatba belesűrítve. „Micsoda birkózás lesz itt - gondolta. - Milyen emberfeletti küzdclem.” Elmosolyodott magában: „De ez nem enged többet! Ez most kivési a zűrzavarból holtig való önmagát.” Megszólalt. - Azért, ha ezt a képet befejezted, nem ártana, ha pihennél egy cseppet! Mire a másik: - Nem kell most - mondta csöndesen. - Jó nagytakarítást csináltam, s az többet ért két évi pihenésnél. Mert tudod, hogy van az. Ha az ember egyszer rátalál az igazi Műre, az maga adja az erőt és a fáradhatatlanságot, még ha esztendőkig kellene is az embernek rajta dolgoznia. - Így elszántad magadat? - Én így! Most vagy nagy mű kerül ki a kezem alól, vagy összeroppanok! Hiszen végre is huszonhat éves vagyok, Laci, nem lehetek örökké tanítvány! S egy nap - március harmadika lehetett vagy ekörül - délelőtt megint átment Miska Lacihoz, aki éppen akkor jött haza a munkából, s nyakig sáros volt. Csak ránézett Miska megfeszült homlokára, s már tudta is, miről van szó. - Csak nem az? - kérdezte félreérthetetlen hangsúllyal. - De - bólintott Miska. - Gyere át, nézd meg! Aztán futok vele Knaushoz, neki is megmutatom. Átmentek. Az egész úton egy szót sem szóltak. Miska kinyitotta a műterem ajtaját, s előreengedte Lacit. - Tessék! - mondta erőszakolt közömbösséggel. De a torka megcsuklott tőle. Beléptek. A műterem közepén állt az állvány, azon egy óriási szénrajz. A Siralomház. De nemcsak felvázolva, hanem kidolgozva, minden figurájával, fényelosztásával, csaknem az utolsó részletekig. Némán nézték. Percek múltak el, még mindig nézték. Akkor Laci megfordult, s szeméből folyt a könny. - Te! - mondta. Átkapta Miskát, és zokogva borult a nyakába. - Édes Istenem - nyögött fel. Már akkor Miskában is vége volt az önuralomnak. Ő is sírt. - No látod! - hüppögött. - Kár volt olyan rettenetesen megvágnod a múltkor! Nem vagyok én taknyos gyerek! - De még mekkora vagy! Égig érő, taknyos gyerek vagy! - nevetett Laci, hüppögve a könynyei közül. - Áthívsz, hogy az utolsókat rúgod, aztán elém teszel egy ilyen remeket! Egy remekművet! Feléje fordult, megrázta. - Mert már ha rajzban ilyen, mi lesz ebből, ha színekbe oltod? - Ha csak el nem hibázom - dünnyögte Miska. Laci ijedten bámult rá. - Várj! - mondta. - Belül látod? Miskát elöntötte a féktelenség. - Jobban - lihegte -, mint téged! Vagy a rajzot magát! - Akkor nem hibázhatod el! - mondta szent meggyőződéssel Laci. - Vagy ha mégis elhibázod, hát lekaparod, s újra kezded! Érted? Ezen, ha beledöglesz is, addig dolgozol, míg olyan nem lesz, amilyennek most magadban látod! Remélem, te is így gondolod? - 257 -
- Nem másként! - felelt Miska keményen. - Ennek olyannak kell lennie, amilyennek álmodom! - Akkor eredj vele Knaushoz, megvárlak. Bár én a helyedben köpnék mindenkire, s tüstént nekilátnék a munkának. De hát, ha te annyira szerelmes vagy bele, vidd! Modelleket majd segítek keresni, bár a te dolgod. Miska nagy lázzal vitte a rajzot Knaushoz, alig száz lépésnyire lakott innét, s nem telt el több félóránál, úgy jött vissza, mint akit leforráztak, s a képet ledobta az asztalra. - No - kérdezte Laci értetlenül. - Mi baj? Miska a fogát csikorgatta. - Tudod, mit mondott? Azt, hogy ne lázadozzam a fejlődés törvénye ellen, s ne fecséreljem az időt ilyen erőmet meghaladó munkákra, hanem térjek csak vissza a rendes stúdiumokhoz. - És te? - Én megfordultam, rávágtam az ajtót, eljöttem. Lihegett a dühtől. - De majd megmutatom én ennek a trottyos németnek, hogy mégis megfestem a képet, s olyan kép lesz ebből, hogy lerogyik előtte. Laci nevetett. - Akkor semmi baj! Láss neki. Majd néha benézek. Velem most három erdőszéli nyírfa viaskodik. Nem gyenge legények azok sem! És Miska nekilátott. Teljes erejéből, minden tudását latbavetve. Lehet, hogy mégis Knausnak volt igaza? Mert júliusig négyszer vakarta le a képet, és négyszer kezdte teljesen újra, hogy Paál Laci már a haját tépte. - Hát teljesen megőrültél? Mi bajod volt azzal a képpel? Gyönyörű volt, ha mondom! - Nem - rázta Miska a fejét. - Volt benne valami, ami miatt valahogy a más munkájára hasonlított! - No - káromkodott Laci -, én nem hagyom magam megőrjíteni. Keress magadnak valaki mást, aki hajlandó végignézni további öngyilkosságaidat. Nekem már csak akkor szólj, ha az alsó jobb saroknál tartasz, de véglegesen, s a többi már kész. Bevágta az ajtót, elment. Szavának is állt: másnap reggel elutazott Münchenbe. Miska meg munka közben ösztöndíjért folyamodott, a kormány ki is utalt neki hatszáz forintot, de az összeg csak nem jött, ő meg kevés kis pénzének már csaknem egészen a nyakára hágott, hisz csak egy-egy modell két forintjába került naponta. Akkor valaki, ismeretlen jóakarója kitalálta neki, hogy lefényképezte a pózba állított modelleket, és azok után dolgozott. De ötödször is újra kezdte a képet, s július végére ötödször is alá volt festve a képe. Hogy honnét vette az erőt mindehhez, nem lehet megmondani. Az önmagába vetett, megingathatatlan hitet? Még kevésbé. Volt. Futotta. Pedig alig evett, alig aludt, teljesen a képnek élt, amelyet magában csorbítatlan tisztán látott továbbra is. Tehát a kép élt. A művésze is. Olyan eszeveszett harc volt ez legbensőbb víziója és a minden parányában egyéni művészi megvalósítás között, hogy az egész telepen híre terjedt, de jóformán a városban is mindenki erről beszélt. - Van itt egy őrült festő, aki négyszer levakarta ugyanazt a képet, és most festi ötödször. S lesték a házereszekről, hogy mint dolgozik. Nem tudtak elképzelni embert, aki ilyen rettentő erőfeszítésre képes. Nem is akadt senki rajta kívül. Talán valami rémmel viaskodott vagy a Fekete angyallal magával. Végre egy napon, akkor már ötödször is alá volt festve a kép, Vautier meglátogatta. Hosszan elnézte az alkotást, mely alkotóját ennyire meggyötörte, aztán azt mondta. - No, te vasnál vasabb ember, ha színben is ilyen hatásos lesz a képed, gratulálok hozzá! - Akkor már gratulálhat is! - mondta Miska. Mert már akkor érezte, hogy kezében tartja a képet. Valóban ott is tartotta. - Sven! - suttogta, mikor elkezdte felrakni a színeket. S ezúttal mintha csak csoda történt volna, ment minden, mint a karikacsapás. Egyik nap úgy, mint a másik. Esténként csaknem öntudatlanul zuhant az ágyba, annyira fáradt volt testileg is. Min- 258 -
den izma görcsösen feszült attól a szellemi erőfeszítéstől, hogy csak minden idegen hatástól mentes egyénisége ömöljön a képre. Olyan iszonyú erőfeszítés volt ez, hogy néhány hónappal ezelőtt százszor is belegabalyodott volna ezért az önmagáért való állandó őrtállásba, de most tükörtisztán látott mindent, mintha csak valami szellem állt volna mögötte s őrizte volna. Sven volt vagy önmaga? A festők most már valóságos búcsújárást rendeztek a műtermébe, alig győzte őket kihajigálni. Egy nap aztán megérkezett Laci, olyan elegánsan, mint egy herceg. Bécsig járt, három képét kiállította, s jól eladta. Ránézett a képre s megdöbbent. A kép annyira más volt, mint az eddigiek, hogy akkor érezte először, ez az ember itt előtte nem egy nagyon tehetséges festő, ez zseni. De Isten őrizz ezt most megmondani neki, mert megzavarja. Azt mondta hát: - Mehet tovább, a kép jó. Benyúlt a zsebébe, s két szép, elcsurranásig érett körtét vett elő. - Leibl üdvözöl - mondta. - Ezt a két körtét küldi neked. Nagyon jók. Akarsz falni? - Ühüm! - bólintott Miska. - Csak dolgozz - mondta Laci -, majd én etetlek. S szépen, szó nélkül megetette ott a dolgozó barátját, a vendégek szeme láttára. Volt, aki mosolygott, volt, aki könnyekig meghatódott. Mert az biztos volt, hogy két ilyen jó barátot nem láttak még Düsseldorfban. A testvéreknél jobbak voltak ezek egymással. Laci kizavarta a vendégeket. - Van pénzed? - kérdezte meghitten. - Egypár forintom. - No, öreg - mosolygott a fordított szerepen -, nekem most véletlenül van, végy belőle, amennyi kell. Ott van a felső sublód fiókban az ingeim alatt. Hozzak? Mert ment átöltözni, aztán festeni. - Ráér estig - mondta Miska. - Csak megjön az ösztöndíjam. Nem az jött meg, hanem a csoda, pedig péntek volt. Kevéssel ebéd után kopogtattak a műterem ajtaján, s egy alacsony, köpcös, kockás ruhás férfi lépett be. Bemutatkozott, elmondta, hogy ő amerikai műgyűjtő, s hallva, hogy a Mester egy nagyobb képen dolgozik, eljött, hogy megnézhesse. - Tessék! - mutatott Miska a készülő Siralomház-ra. - Ez az. A kisember hátratett kézzet megállt a kép előtt, s elkezdte nézni. Jó negyedóráig nézte, mozdulatlan arccal, de szakadatlanul. - „Ha még két percig nézi - gondolta Miska -, én leülök. Legalább pihenek egy kicsit.” De nem került rá a sor, mert az ember megszólalt. - Hát kérem - mondta. - Nekem a kép nagyon tetszik. Őszintén szólván: rendkívülien tetszik. Szabad tudnom, eladó? - Igen - bólintott Miska. - Ahogy kész lesz, és ahogy kiállítottam. - Helyes - mondta a látogató. - Szabadna érdeklődnöm, mi az ára? Miska jól szemé közé nézett az emberének, aztán azt gondolta: „Most nyomban vagy elfut ez az ember, vagy ilyenek az angyalok.” S szemrebbenés nélkül kivágta: - Tízezer frank! A másiknak sem rebbent meg a szeme. Még egyszer a képre nézett, aztán Miskára. - Mennyi előleget parancsol? Miskának aznap küldött a kereskedője egy huszonhat talléros festőszámlát, s összes vagyona alig volt pillanatnyilag valamivel több három tallérnál. Mosolygott. - Nos, háromszáz tallér talán nem lesz sok. - Nem - mondta a vendég, elővéve tárcáját -, feltéve, hogy ön beleegyezik, hogy száz tallért most nyomban kifizetek önnek. A másik kettőt még holnap táviratilag megküldöm önnek Párizsból. Rendben van? - Kérem - mosolygott udvariasan Miska. - Ahogy óhajtja. Ilyen kicsiségen igazán nem veszünk össze. Még egyszer kölcsönösen örültek egymásnak, aztán a látogató elment. Miska egy darabig állva maradt, s a padlót bámulta. Nem akarta elhinni magának, hogy mindez megtörtént. A csoda. - 259 -
Mert annyit verte, forgatta, gyötörte az élet, hogy már nemigen tudott hinni csodában. De a száztalléros ott feküdt az asztalán, a kis köpcös ember meg odakint most fordult be egy bérkocsival a pályaudvar felé. Tehát akkor az is valóság, hogy tízezer frankért eladta a Siralomház-at. Az első mozdulása egy szökellő mozdulat volt, hogy átfut Lacihoz, és elmondja neki az egészet. De aztán eszébe jutott, hogy Laci festeni ment. Leült hát néhány percre, s ámulva látta, hogy egy kicsit remegnek az inai. Nem csoda, bárkié remegett volna az ő helyében. Zsebre tette a pénzt, aztán felállt, s dolgozott tovább, éppolyan szenvedéllyel, éppolyan kemény önkritikával, mint eddig. Most már aztán igazán nem lehetett a Művet elrontani. De az szépen, tisztán, döbbeneteket és utánozhatatlan Munkácsy-tónusokat teremtve, ömlött ki a kezéből. Fogta már, és nem kellett félnie, hogy elhibázza. Négy óra tájt meglátta Lacit, amint a domb felől ment a műterme felé. Volt egy remek jelfüttyük, hasonló a rigófüttyhöz, de, mégsem az. Miska találta ki. Ezt füttyögette a szeptember végi késő délutánban Laci felé egy nyitott műterem ablakon át, s még integetett is. - Mi az? - kiabált Laci. S Miska vissza. - Nagy újság! Gyere! Laci odáig cipekedett a festő cókmókjával s benyitott. - Nos? Miska a kétharmadrész Siralomház-ra mutatott. - Jól nézd meg, mert csoda történt vele. Kettő és fél három között eladtam egy amerikai műgyűjtőnek tízezer frankért. Laci megfordult, legyintett. - Már mikor feléd indultam, sejtettem, hogy becsapsz, te csibész! S el akart menni, Miska erőszakkal tartotta vissza. - Állj már, te vadbarom! Becsületemre a színigazat mondom. Isten úgy segéljen! Laci visszafordult. Nézte a barátját. Egy kicsit még mindig gyanakodott. Miska egy kicsit dühbe jött. - Az Istenedet, ennyire lehetetlennek tartod, hogy én egy tízezrest érő képet fessek? Hát ide nézz! Elővette a vadonatúj száztallérost, s odatartotta Laci orra elé. Az nézte egy darabig a pénzt, aztán kezet nyújtott. - Gratulálok, édes pajtás! - S megölelte. - Isten segítsen, megérdemelted! Leültek, s Laci feltolta a kalapját. - S most én mondok neked valamit, Miska! Őszintén mondom. Nem akartam addig szólni neked, míg kész nem vagy a képpel, de már, azt hiszem, szólhatok. Ma délelőttől tudom, hogyha eléd állok, egy halhatatlan festőzsenivel állok szemben. Miska megnézte, s látta, hogy komolyan beszél. - Köszönöm a szót - nyújtotta a kezét -, de én ezt már rég elmondhattam volna rólad. Laci komoly maradt. - Nono, Miska - mondta csöndesen. - Ezt nekem mondani még nagyon bizonytalan dolog. Még nincs rá bizonyíték. De a te bizonyítványod már ott van- mutatott a képre. - Majd meglátod, ha nekem nem hiszel. S ezen az éjszakán sokáig elbeszélgettek. Aztán az élet ment tovább. Október elejére teljesen elkészült a Siralomház. Miska aláírta, s Lacival pusmogtak éppen valamit, rnikor kopogtak, s Knaus lépett be az ajtón. - Jó napot! Szabad megnéznem a képét? - Parancsoljon, professzor úr! Ha tudtam volna, hogy megérkezett már, magam kértem volna egy látogatásra. A Siralomház ott állt az állványon, egész döbbenetes valóságában. Knaus odaállt a stafelei elé, s elkezdte szótlanul nézni a képet. Mindketten tudták, hogy magában most könyörtelenül apróra szedi, s keresi a hibát. Teljes félóráig nézte, akkor izgatottan Miska felé fordult, s keményen kezet rázott vele, s azt mondta: - 260 -
- Kérem, bocsásson meg nekem, hogy tavasszal olyan lekicsinylőleg nyilatkoztam önről. Most őszintén gratulálok, s azt tanácsolom, okvetlenül küldje el művét a jövő tavaszi párizsi kiállításra. Ilyen képet ebben a században nem festett senki sem! Ezt mondta, aztán köszönt és elment. S ha van elégtétel a világon, ez volt Miska életének legnagyobb elégtétele. De ez nem volt elég. Most egyszerre minden megváltozott körülötte. Eddig rideg volt hozzá az élet, zord, ellenséges és kegyetlen. Eddig az volt a törvényszerűség az életében, hogy egy tallérnyi értékért legalább öt tallérnyi energiát kellett adnia. Ezt valahogy elfogadta, és természetesnek találta. Nagyon jól emlékezett rá, hogy még Münchenben a Lakodalmi hivogatók idején fel is írt magának valahová valami ilyen jegyzetet: „Az én sorsom, úgy látszik, olyan, hogy mindig kevesebbet kapok az élettől, mint amit befektettem. Ezt annyira megszoktam már, hogyha egyszer ez megfordulna, s véletlenül többet adna vissza sorsom a felfeszített erőnél, vagy különösen, ha ajándékként kapnék valamit, bizonyisten megijednék tőle, s folyton arra kellene gondolnom, hogy ezért valahol el kell vennem a büntetésemet. Pedig nem volna akkor sem több bűnöm, mint így, csak éppen az élet egyensúlyát megbontanám.” Ha vesszük, bizony nagyon keserű sorok ezek egy huszonöt éves fiatalembertől, aki már akkor élete nagy ugrópontja előtt állott, de különösen hatottak Düsseldorfban a Siralomház megfestése után, amellyel igazán megtette a sors és élet számára a befektetést, s valahogy legfelül mégis úgy érezte, nincs jussa mindarra, amit ez a befektetés eddig is hozott. Valahogy félni kezdett, hogy meg kell bűnhődnie ezért. A szegény ember rettegése volt ez a szerencsétől, vagy több ennél? A nagy Rém huhogott rá, amelyet ugyan legjobb tudása szerint Perzsinél hagyott, de ki tudja, otthagyta-e egészen? Nem ugrik-e megint egyszer elé, s nem követel-e mindent vissza, amit addig csak alkotott? Rémülten ült fel az ágyában, s nézte végig a mögötte maradt időt. Nem kopogtatott-e eddig is, csak ő nem vette észre? De semmi ilyen nyomra nem talált. Ha München előtti szembaja ilyesmi lett volna, Hirschler okvetlenül figyelmezteti. De egy szót sem szólt erről. S még előbb, mikor elájult Csillagvirág síremléke előtt, az orvosnak mindent elmondott, s az alaposan megvizsgálta s kinevette az aggodalmaiért. Még meg is magyarázta, hogyha volt is ilyen betegsége, a nyolc hónapos váltóláz a legutolsó csírájával is végezhetett, mert éppen ez a legmodernebb gyógymód: ez a lázterápia. Néhány órára megnyugodott. Egyszerre azonban az jutott eszébe, hogy ez a hosszú vajúdás a Siralomház-on, hogy négyszer le kellett vakarnia a képet, és csak ötödszörre sikerült úgy, ahogy ő akarta, vajon nem a benne lappangó tehetségtelenség kétségtelen jele-e? Hanem ezzel gyorsan megbirkózott felizgatott agya, mert egyszerűen megfordította a tételt: vajon egy beteg ember képes-e ekkora energia kifejtésére, ilyen hallatlan hitre és kitartásra? S ahogy idáig ért, magának is mosolyognia kellett; betegen össze kellett volna omolnia. - Jó - mondta hirtelen magának -, de hátha ez volt az utolsó alkalom, hogy így minden erőmet össze tudtam szedni s meg tudtam alkotni a Siralomház-at. De hátha ez volt az első s egyben az utolsó nagy kép, s több nem következik utána? Ettől majd megőrült, mert ennek nem volt semmi ellenbizonyítéka sem, csak a remény. Honnét álmodhatta volna meg akkor a Milton-t, a Krisztus Pilátus előtt-öt, a Golgotá-t s a többi, arányaiban kisebb remekművet? Honnét álmodhatta volna meg, akárcsak a Tépéscsinálók-at is, amely pedig már-már ott állott előtte, s amely előtt később, sokkal később, az első világháború esztendejében, a másik nagy magyar festőzseni, Szinyei is megtért a Munkácsy-hivők táborába? Semmit sem sejthetett. Csak iszonyatosan fáradt volt, s mikor végre melléje állt a szerencse, rettegni kezdett. - Mi lesz, ha nincs tovább? „Ó, Sven! - jajongott akkor magában. - Hogy tudtál igy magamra hagyni? Hol vagy most, hogy segítsd átvészelni a szerencsét?” De Sven nem jelentkezett, s Miska nem értette, nem tudta megérteni, hogy az miként lehetséges. Nem tudott olyan hirtelen új szerelmet elképzelni, amely így el tudta volna ragadni tőle, hogy legalább egy lapot ne írjon: - 261 -
Hallottam az új képed sikeréről, gratulálok: Sven
- 262 -