NNCL1037-451v1.0
DALLOS SÁNDOR Aranyecset
SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST © DALLOS SÁNDOR ÖRÖKÖSE (DR. KAUTZKY NORBERTNÉ DALLOS VERONIKA), 1984 ISBN 963 15 2262 8 Szépirodalmi Könyvkiadó Felelős vezető Illés Endre igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (839680/08) Nyomta az Alföldi Nyomda, 883.66-14-1 Debrecen, 1984 Felelős vezető Benkő István igazgató Felelős szerkesztő Benedek Mihály Képszerkesztő Oszterhuber Etelka Műszaki vezető Ginács László Műszaki szerkesztő Fábián István Megjelent 34,5 (A/5) ív terjedelemben Sz 3686-d-8485
-1-
I A Tépéscsinálók-at festette, s a végén járt a munkának (még egy csomó képet festett azóta, hogy hazulról megérkezett, sőt a Részeges férj hazatérésé-t is magával hozta), mikor De Marches báróékkal megismerkedett. Azok luxemburgi birtokukról jöttek Düsseldorfba, hogy meglátogassák néhány fogoly francia tiszt barátjukat, akikkel Paál Laci is megismerkedett, míg Miska otthon járt. Az ezredesék hát De Marches-ékkal együtt őket is meghívták ünnepi ebédre, ők viszont vacsorára hívták meg a Malkastenba De Marches-ékat. Mi tagadás, erről a vacsoráról Miska alaposan elkésett. Egész délután festett, aztán elküldte a modellt, leült a képe elé s nézni kezdte. Ez volt a szokása, hogy festés után mindig átnézte aznapi munkáját. Most közben elaludt a jó meleg műteremben, csak arra riadt fel, hogy valaki beront a műterem ajtaján. Laci volt. - Miska! - kiáltott rá. - Te itt alszol, De Marches-ék már jó negyedórája várnak! - A teremtésit! - ugrott fel Miska. - Valóban elaludtam. A báróék meg teljesen kimentek a fejemből! Kigyújtott, mosdott, estélyibe öltözött, kapta a télikabátját, kalapját, s már rohantak is, hogy legalább a fél becsületet megmentsék. Ötven lépést sem kellett rohanniok, hisz Miska új műterme (mikor visszajött, egy nagyobb, kényelmesebb műtermet bérelt, amelyhez egy szép lakószoba is tartozott) ötvenlépésnyire sem volt a Malkastentól, de a báróék bizony már asztalnál ültek, Knaus társaságában, mire ők benyitottak a ragyogóra terített étterembe. A báró alacsony termetű, nagyon kedves ember volt, föl sem vette a késést, de az asszony - huszonharmadik évében járt akkor, még. karcsú volt, s párizsi estélyi ruhájában ingerlően szép - láthatólag haragudott. Miska őszinte bocsánatkéréssel akarta kezdeni, de a bárónő elébe vágott: - Mondja, kedves Munkácsy - kérdezte németül -, itt Düsseldorfban az a szokás, hogy a házigazda csaknem félórát várakoztatja a vendégeit? - Elnézést kérek - kapott bele Miska a mentegetődzésbe. De Laci, aki maga is dühös volt Miskára, közbevágott. - Semmi elnézés, a bűnös lakoljon! S az asszonyhoz: - Tudja, mit csinált a fráter, asszonyom? Aludt! Ha nem megyek érte, talán csak a hajnali harangszó veri fel! Az asszony szemöldöke összeszaladt. - Igazán kár volt felkelteni - mondta epésen. - Ez lett volna az illő büntetése. Egyikük sem sejtette, mi lesz ebből. Miska homlokán hátraszaladt a bőr, füle a tarkójához lapult, s szeme olyat villámlott, hogy mindketten meghökkentek tőle. Paál már látta, hogy nagy bajt csinált. Odaszólt magyarul: - Miska, csak nem haragszol? Miska úgy nézett rá, mint egy lenéző Isten. - Én a világon a legundorítóbbnak tartom, ha egy ember, ahelyett hogy segítené, még tódítja a barátja baját. Lehet, hogy jó okod van rá. Tedd! S a nőhöz fordult németül. - Még egyszer elnézését kérem, asszonyom. A dolog valóban úgy történt, ahogy volt barátom előadta. Elaludtam, még délután négy órakor. Sajnos, nincs módomban, hogy érvényesítsem előbbi ítéletét, hisz igaza van, házigazda vagyok. Ha nem az volnék, természetesen nyomban eltűnnék innét. Így csak arra kérem, vegye úgy, mintha itt sem volnék, és érezze nagyon jól magát. Paál barátom úgyis jobban ért az ilyen dolgokhoz, majd ő átveszi a vezényletet. A báróra nézett: - Szabad lesz itt ülnöm? - mutatott a báró mellett álló székre. - Tessék! - mosolygott a báró. Miska leült, s odaköszönt Knausnak. - Jó estét kívánok, professzor úr! Öntől is őszinte elnézést kérek. A báró úrtól is. Vannak olyan átkozott véletlenek, amelyekbe úgy esik bele az ember, mint Pilátus a krédóba. -2-
Néhány pillanatnyi dermedt csend következett, s az asszony, aki ugyan nem értette a két férfi közt lezajlott magyar párbeszédet, sejtette, hogy ez a kékszemű óriás, aki délben olyan kedves volt, hogy az egész társaságot szórakoztatta karikatúráival, most nagyon kemény szavakat mondott a barátjának. Azt is értette, hogy az ő bosszús megjegyzése miatt sarokba vonult, s a teret teljesen Paálnak engedi át. Azt is megsejtette, hogy ebben az egészben, s túl a megrovó szavakon, az ő személye, női volta is szerepet játszik. Ez csiklandozta, és meg akarta menteni a helyzetet. - De kedves Munkácsy - fordult hozzá mosolyogva -, csak nem veszett össze a barátjával énmiattam? - Isten őrizz, asszonyom, hogy ön miatt! Önnek nagyon is igaza van, s megérdemlem a száműzetést. - No de ne vegyen mindjárt mindent ilyen komolyan! Ez csacsiság, és látja, nem is egészen comme il faut. Már megbocsásson. - Én szívesen - mondta mosolyogva Miska. - De ön is nekem, asszonyom. A dolog ugyanis úgy áll, hogy én tíz évvel ezelőtt még asztaloslegény voltam, s úgy látszik, elég nehezen pallérozódom. Az asszony ránézett. - Mit mond? - kérdezte csodálkozva. - Asztaloslegény? - Igen. - Hihetetlen. - De csak higgye el, asszonyom, a festők között megesik ilyesmi. Ha nem csalódom, Greco például pásztor volt, mielőtt festő lett volna. Amolyan juhászlegény. És... Ellegyintette. - Hagyjuk! Nem volna okosabb, ha megrendelnénk a vacsorát? Már nagyon éhesek lehetnek. - Fritz! - szólt oda a közelükben ólálkodó pincérnek. - Étlapokat! Megrendelték a vacsorát, az kitűnő volt, remek rajnai borok voltak, egy kicsit feltüzelődtek tőle mindannyian. A szomszéd teremben keringő kezdődött. Paál felkérte és táncba vitte az aszszonyt, ők meg ott maradtak beszélgetni. - Úgy álltam a tavasszal a Siralomház előtt a Szalonban - mondta a báró -, mintha odaszegeztek volna. - Igen - felelte Miska helyett Knaus -, hatalmas tehetség a fiatalember. Csak egy baja van. Mindenáron Párizsba akar menni. - Ez csak nem baj? - nevetett a báró. - Dehogynem! - felelt Knaus. - Hogy őszinte legyek, nagyon féltem őt a párizsi nőktől. - Ugyan! - nevetett Miska. - Láthatja, mester: nem kellek én a párizsi nőknek. És különben is: csendes természetű ember vagyok én. - Ha alszik! - nevetett fel Knaus. Aztán újból komolyra fogta. - De minden tréfa nélkül, korai még neki Párizs, jó néhány évig Düsseldorfban volna még a helye. Ez nem mindenáron való okoskodás, de itt találta meg magát, s szerintem itt is kellene elmélyülnie. Aki itt képes volt a Siralomház-ra, az bizonyára képes itt a további remekművekre is. Kérem, báró úr, beszéljék le őt Párizsról. Az asszony, Paál karján, akkor jött vissza a táncból, meghallotta az utolsó mondatot, s nevetve szólt közbe: - Ellenkezőleg: éppen Párizsban a helye! Párizs a világ közepe, Mester, ha most borzasztó is lehet! Párizs egy-kettőre leveti magáról a háború kormát, csak jöjjön nyugodtan! Mi majd szerzünk egy jó műtermet, bevezetjük az előkelő társaságokba, az kell egy festőnek, az a legjobb kolportázs, és - hirtelen felnevetett -, ha jól viseli magát, még feleséget is szerzünk neki. Miskára nézett. A briliánsok csak úgy szikráztak rajta. - Lassan mégiscsak itt volna az ideje - mondta, s egy kicsit oldalt hajtotta a fejét. - Huszonhat éves, és asszony nélkül... Leült, legyezte magát, kimelegedett a keringőben. - Ön nem táncol? - szólt oda Miskának. Az bűnbánattal felelt. - Sajnos nem, asszonyom. Többek között ez is nevelésem hiányai közé tartozik. Pedig hazudott, mert nagyon is jó táncos volt. -3-
- Hát akkor hogy akar ön Párizsban érvényesülni? - kérdezte az asszony. - Egy fiatalember, aki nem táncol! - Bizony, magam se tudom, asszonyom! - nevetett Miska. - Talán megpróbálok az ecsetemmel. S képes volt rá, hogy végigülje az egész éjszakát, borozgatott, beszélgetett, titokban kiegyenlítette az egész társaság számláját, de egyetlen tánclépést sem tett az asszonnyal. Nem és nem. Paál tette le a garast az asszonynál, csináljon vele, amit akar. Másnap elég jókor kelt, nyugodtan festette tovább a képét, amikor látta, hogy kint Paál a műterem felé tart, becsukta az ajtaját, és úgy tett, mintha nem volna idehaza. Egész nap festett, este korán lefeküdt, s tíz órát aludt reggelig. - Így kellene élni - mondta magának, mikor már repült kezében az ecset -, lám csak, menynyivel jobban megy a festés! Olyan jókedvűen festett, hogy még fütyörészett is, s csak délután, vizit időben öltözködött át úrnak, s küldte fel De Marches-ék hoteljába a névjegyét, hogy elbúcsúzzék tőlük, mert tudtával másnap reggel elutaznak. - Parancsoljon! - mondta az inas, mikor visszajött. - Első emelet, kettős lakosztály. Felment, bekopogott, belépett. Az asszony fogadta, káprázatos pongyolában. Eléje jött, nyújtotta a kezét. - Isten hozta! Miska körülnézett. - A báró úr? - Fatális dolog, a tiszteknél van búcsúzkodni. - Én is búcsúzni jöttem - mondta Miska. - Még egyszer kérem, nézze el a botlásaimat, és utazzanak jól. Már amennyire az ilyen zaklatott időben lehet. Az asszony sem nem válaszolt, sem kezet nem nyújtott. Miska hát meghajtotta magát, s menni készült. Akkor az asszony rászólt. - Bolond maga, Munkácsy? - Nem - fordult meg Miska már az ajtónál. - Megbántottam valamivel? - Semmivel. - Hát akkor - kérdezte az asszony - miért nem jelentkezett? Miska nézte az asszonyt, s hirtelen fejébe futott a vér. - Miért van pongyolában? - kérdezte szinte nyersen az asszonyt. - Érdekes! - mosolygott az asszony. - Miért kell ilyet megkérdezni. - És Laci? - kérdezte Miska. - Nem tudom - vont vállat az asszony. - Nekem... Miska fordított a kulcson, s egyetlen ugrással ott termett az asszony előtt, s átkarolta. - Te! - hörrent ki belőle a szó. - Igen - suttogta az asszony. - Hát gyere! S Miska karjába kapta és vitte. S mikor úgy félóra múlva ballagott lefelé a lépcsőn, ha valaki úgy véletlenül megkérdezte volna, hogy miért csinálta, nem tudta volna megmondani. Hazament, munkaruhába bújt, amazt felakasztotta, kigyújtott, lehúzta a műteremablak függönyét, s azt gondolta, hogy főz magának egy teát. De nem főzött, mert kopogtak, s Laci lépett be. Némán megállt. - Ejha! - mondta Miska őszinte meglepetéssel. - Mióta kopogtatsz az én ajtómon? - Azóta - felelt Laci rekedten -, mióta haragszol. - Én? - kérdezte Miska. S csodálkozva vette észre, hogy mióta megkapta az asszonyt, egy mákszemnyi harag sincs benne. Mintha elfújt volna belőle mindent a szél. - Nem is én! Hát ki nem engedett be tegnap magához? - Hát ki nem jött tegnap még csak a közelembe sem? Laci nagy szemet meresztett. -4-
- De az istened ne legyen, itt voltam én, hogy megkövesselek, mert valóban disznómód viselkedtem, de hiába zörgettem, nem eresztettél be. - Mikor volt ez? - Olyan három felé délután. - A csemegésnél voltam - hazudott Miska -, fél kiló frankfurtert vettem nála. Dühbe lovalta magát. - Mert a takarítónőm mindent elfelejt! Kiteszem neki a pénzt, megmondom, mit hozzon, a felét elfelejti! Hát nekem legyen gondom mindenre? Mi vagyok én? Háziasszony? Tegnap is éhen feküdhettem volna le, vagy mehettem volna a Malkastenba, ha véletlenül eszembe nem jut, hogy hozott-e frankfurtert ez a kétbalkezű. Persze hogy nem hozott, hát magamnak kellett elszaladnom érte. - Vagyis nem haragszol! - Miért haragudnék? - De Marches-né miatt. - Bolond vagy? Akkor nem szántam volna leakasztani egy pofont, hogy még te is nehezíted a dolgomat, de egy asszonyért haragudni eszembe se jutott. Gondoltam, te akarsz neki udvarolni, hát tedd! - Megette a fene! - vágott a levegőbe Laci. - Te kellettél volna annak, sajnos, nem én! Majd lerágta a fülem miattad! - Eh! - legyintett Miska. - Ott van annak az ura, jó zömök, izmos kis ember, ne féltsd te azt! Elbír az még egy asszonnyal! - Lehet - nevetett Laci -, bár a nőkön az Isten sem ismeri ki magát! Leült. - Jaj - nyöszörgött -, olyan fáradt vagyok, mint egy vízhordó szamár, egész nap dolgoztam, most meg mégis át kell mennünk a Malkastenba, De Marches-ék holnap délelőtt utaznak! - Úristen! - mórikált Miska. - Megint átöltözni! Muszáj? - Tedd meg a kedvemért! - könyörgött Laci. - Ez a nő megöl, ha nem viszlek! És még egyet: táncolj vele! Miska felnevetett. - Ezt is kicsalta belőled, hogy tudok táncolni? - Ki - sóhajtotta Laci. - Mit csináljak? Úgy vallatott, mint a rabot! Erőszakos teremtés, azt mondhatom. Nem tudom, a báró hogy bír vele? Átöltöztek, átmentek. Az asszony úgy fogadta Miskát, mintha a vacsora óta nem látta volna. - Nini - csodálkozott -, Munkácsy! Hát maga él? - Igen - bólintott Miska. - De csak félig, a bánat miatt. Azt hallom, holnap elutaznak. - Ejnye! - mosolygott az asszony. - Talán csak nem akarja, hogy el is higgyem? Két napja nem is mutatkozott! - Igaz - vallotta be Miska. - De hát annyi a dolgom, hogy a fejem se látszik ki belőle! Magam is Párizsba készülök, s mire csak a képemmel kész leszek, belekopik a kezem. Vacsoráztak. Ittak is. Miska ott ült az asszony mellett, s a nő lábszára folyton az övéhez tapadt. Aztán táncoltak, s a keringő ütemére a térdük egymással játszott. - De ha Párizsba költözöl - mondta szinte a szájába a nő -, táviratozz! Még innen Düsseldorfból táviratozz! Még előtte nap! S egy kis előre elkészített cédulát tett Miska zsebébe. - Ez a címünk! Táviratozz!
II És táviratozott, mikor eljött az ideje. Laci fogalmazta meg a sürgönyt, s feladták egy nappal Miska indulása előtt. Mit is tehetett volna mást! Őszintén szólván, Miskának még kapóra is jöttek De Marches-ék, legalább az első időkben, ott lesznek mellette, mert bizony nem sokat tudott franciául, legfeljebb talán száz szót. Hát elbúcsúzott Lacitól, átadta neki a műtermét, még egy vászonra pénzt is hagyott nála. -5-
Aztán elvitte a vonat. Párizsban már várták. Nem tagadta, hogy jólesett neki. Olyan volt az egész, mintha nem is idegenbe érkezett volna. A bárót megölelte, az asszonynak kezet csókolt, aztán egyszerre kirakták a vonatból a poggyászát, egész hegynyi volt. A báróék nem jöttek zavarba, teherszállító várta a csomagokat, őket hintó röpítette. A városban sok volt a rom, de ezt valahogy nem vehették észre. Hogy történhetett? Gyönyörű, kilencszobás lakásuk volt a báróéknak, egy egész emeletet béreltek. Csupa gazdagság és csupa kényelem. Nagyszerű villásreggelit tálaltak, s utána Miska sürgölődni kezdett, hogy menjenek műtermet keresni. De a báró, akivel ebédnél összetegeződtek, leintette: - Maradj csak nyugodtan, ráérünk. Egy műtermet jól meg kell választani. Míg nem lesz megfelelő műtermed, itt leszel nálunk, és kész. Csak nem engedlek hotelba költözködni ebben a zűrzavarban. S derűsen mosolygott Miska szemébe. Miska csak elnézte, valahogy olyan furcsa volt az egész. Düsseldorfban egészen másképpen mosolygott, legalábbis úgy tűnt neki. „Bolond ez? - gondolta magában. - Miért mosolyog ez ilyen különösen? Vagy csak a világítás teszi?” Akkor a báró karon fogta. - Gyere, megmutatom a szobádat! Ragyogó szoba volt, csupa szőnyeg és csupa kényelem. Nagy kerevet terpeszkedett benne és egy hatalmas ágy. S a szoba ott volt csaknem a báróék hálója mellett. Az ablakon sárgásan sütött be a téli nap. - Megfelel? - kérdezte a báró. - Gyönyörű! - bólintott Miska. - Igazán nem is tudom, hogyan háláljam meg a kedvességteket! - Ugyan már! - legyintett a báró elhárítólag. - Érezd itthon magad. És megint mosolygott, ugyanazzal a különös mosollyal, mint az előbb. Miska csaknem zavarba jött. „Mit mosolyog? - faggatta magát. - Mi van egy szobán mosolyogni való?” Nem értette. De semmit sem értett. A nagy, személyi kofferja kiürítve, a ruhái beakasztva az öblös szekrénybe, fehérneműi gondosan elrakva, cipői a külön, keskeny cipőszekrényben, télikabátja a tartófán, kalapja az asztalon... Miska nem állta meg. - Becsületemre, itt minden úgy fest, mintha százesztendős vendégségre vártatok volna! A báró ránézett. Mosolygott. - Rendelkezz mindennel tetszésed szerint. - Köszönöm. De magában azt gondolta: „Érdekes! Milyen rövid mondatokat mond, és egy kicsit rekedt is. Mi baja ennek?” Mert látszatra makkegészséges volt. Piros arcú, egy kicsit tokás, jól táplált férfi, akinek a szájából ki nem fogyott a szivar. - Rágyújtasz? - tartotta Miska elé a szivartárcáját. - Havanna. - Köszönöm - rázta Miska a fejét -, nem nagyon dohányzom. Olyan vasárnapi szivaros vagyok. - Neked van igazad - bólogatott a báró. - A nikotin teszi leginkább tönkre az embert. Hidd el, a legtöbb betegségnek ez a csírája. Ha egyszer elkezded, és a szervezeted hajlik rá, szinte legyőzhetetlen szenvedéllyé válik. Látod, az én kezemből például szinte sohasem hiányzik a szivar. Mindezt úgy mondta, mint egy orvos, vagy egy olyan valaki, akiben valami nagy és gyógyíthatatlan betegség lappang, és ő sejti ezt. Valóban sejtette? - Legokosabban tennéd - mondta búcsúzóul -, ha leheverednél és aludnál egyet. Utazás után ez a legjobb. Mert ha csak húsz kilométert ült is egy ember a vonaton, fáradt tőle. No, aludj jól. -6-
Kiment, Miska követte a tanácsát. Házikabátot vett, betakaródzott egy finom meleg pléddel, s bár azt hitte, a szendergésig sem jut el, két perc múlva mélyen aludt. Az asszony kétszer is bekukkantott hozzá, ő egyszer sem vette észre. Átaludta a diner-t, s kész este volt, mire felébredt. De oly friss volt, mint egy gyermek, az agya remekül fogott, s átgondolta napi élményeit. Most nem találta olyan különösnek őket. A báró példátlanul nagyszerű házigazda, igyekszik mindig mosolyogni, még ha nincs is rá éppen kedve. Hát ő talán néhány ilyen csinált mosolyt fogott el, s érzékenyebben reagált rá. Ők Düsseldorfban bizony egész természetes életet éltek, s ha valakinek káromkodni volt kedve, minden gátlás nélkül káromkodott a vendége előtt is, legfeljebb később megmagyarázta neki, hogy mitől gurult ilyen méregbe. Itt, úgy látszik, szertartásosabb volt az élet, s ezek szerint az ő düsseldorfi viselkedése nyilván úgy hatott a báróékra, mintha egy kiöltözött kocsis ült volna az asztaluknál. „Hát Istenem - gondolta -, túl vagyunk rajta.” Fölkelt, kigyújtott, s akkor látta, hogy teljes estélyi ruhája elő van készítve, a cipőtől a nyakkendőig, s vajon ki csinálhatta ezt? Talán a báró komornyikja? Egy inas? Valamelyik szobalány? Hogy lehet, hogy nem ébredt fel ennyi mozgásra? Megmosdott, felöltözött, várt. Csak jelzi valami csengő vagy gong az esti étkezést? A báróné lépett be, kisestélyi ruhában. - Nos - kérdezte jókedvűen -, hogy aludtál? - Kitűnően - nyugtázta az alvást Miska -, sőt olyan mélyen, hogy észre sem vettem, mikor valaki bent járt nálam, és előkészítette a ruhámat. Ki járhatott itt? - Én - mosolygott az asszony. - Míg itt vagy, én szolgállak ki, ezt vedd tudomásul. - Te? - Igen. - S miért? Van itt elég személyzet. - Ó, csacsi - nevetett halkan az asszony -, hát nem érted, hogy külön élvezet nekem a dolgaiddal babrálni. Az inas közömbösen csinálná, a szobalány hangosan, hogy felébredj rá, és... Láttam, hogy tetszel neki. De nekem öröm. A lábamtól a fejem tetejéig bizserget. Nevetett. - Ezt te nyilván nem is érted. - Ellenkezőleg: tökéletesen. Nyilván én is így lennék, ha a ruháiddal babrálnék. S szenvedéllyel átölelte, de az asszony ijedten tolta el magától. - Vigyázz, tönkreteszed a toalettemet! - Bocsánat! Az asszony nevetett rajta. - Ó, te medve! Belekarolt, vitte vacsorázni. A báró már várta őket, nyakába gyűrt szalvétával. - No, végre! - kiáltott nevetve. - Gyerünk. Leültek. A bárónak nagy kedve volt. „A teremtésit!” - gondolta Miska. Mert ő olyan volt, mint egy kocsis! Valóban, a válogatott vacsorát úgy ette végig, mintha két napja nem evett volna. Aztán az inas pezsgőt töltött a finom, metszett poharakba. - No, mehetsz, Edmond! - szólt rá a báró. Az inas kiment, az asszony nyomban megszólalt: - Ivott, drágám? S mosolygott. - Hogy magának milyen szeme van! - nevetett a báró, de most a düsseldorfi nevetéssel. Sajnos, ilyen hosszú várakozás alatt! - A Mester csak akkor ébredt, mikor benyitottam. A folyosón vártam meg, míg elkészül. - A folyosó rossz hely - mondta a báró komolyan. - Mindenki odalát. Az asszony szeme felvillant. - Nem csípett maga be, drágám? - kérdezte halkan. A báró úgy megszeppent, mint egy gyerek. - Ugyan, Cécile! - mosolygott. - Dehogy. Finoman felemelte a poharát. - Szeretném, ha brudert innátok! Olyan kedvesek vagytok mindketten! Kedvesek és fiatalok! Miska hátán átszaladt a hideg. Mi lesz itt? Semmi sem lett. Az asszony mosolyogva állt fel. -7-
- Ha magának örömet szerzünk vele... Egymásba kulcsolt karral kiitták a poharaikat. Miska kezet csókolt, Cécile biccentett Miska felé. - Szervusz! - Így - mosolygott a báró. - Legyen minden természetes! Miska csaknem közbeszólt, de a báró megelőzte. - Tudod-e Miska, honnét tudok ilyen jól magyarul? - Nem - felelte Miska. - De ha nem csalódom, dunántúliasan beszélsz. - Persze! - nevetett a báró. - Ott tanultam én! Pápán! Tudod, valamikor az osztrák-magyar hadseregben szolgáltam én, Olmützben, a huszonhetes huszároknál. Főhadnagy voltam. De azután lehelyeztek bennünket Pápára, a pápai magyarokat meg fel Olmützbe. A Monarchiában folyton cserélgették a csapatokat, ez is nemzetiségi politika volt. Egy év múlva az egész ezred úgy beszélt magyarul, mintha csak magyar anya szülte volna valamennyit. Remek idők voltak. Micsoda boraitok vannak! Somlói! Badacsonyi! Tokaji! Ojjé! Rágyújtott. - Maradt a szivar. - És a pezsgő - mondta Miska. - Az se kutya! - Ej! - mondta a báró. - Ültünk a lovon. A kürtös fújta. A lovak körme kopogott. A leányok ablakai meg kinyíltak. A báró feje lebillent, teste megcsúszott egy kicsit a széken, valóban becsípett. - No - állt fel Cécile -, bontsunk asztalt! Miska a bárót figyelte, s csak most vette észre, hogy bizony, már nem mai gyerek az. Lehet olyan jó ötvenes, és festeti a haját. Ahogy megizzadt az evéstől-ivástól, észre lehetett venni. „Mit keres e mellett az ember mellett ilyen fiatal nő? – ötlött eszébe. - Hogy került melléje? Miért? Mi az ár, amiért mellette maradt? A gazdag élet? Vagy a luxemburgi birtok?” Az asszony odament a tálalóasztalhoz, egy cseppentős gyógyszeresüveget hozott, s odaült szorosan az ura mellé. - Borban vagy pezsgőben? - kérdezte gyengéden. - Pezsgőben - mondta dadogva. S átkapta az asszonyt, hogy tenyere a mellét takarta. - Ó, Baba, Baba! - nyöszörgött. Az asszony meg se rezzent. Harminc csepp gyógyszert cseppentett a pezsgőbe, s a poharat odatartotta az ura szájához. - Tessék, Alfréd, igya ki! Az kiitta. Néhány perc múlva felegyenesedett, belekarolt a feleségébe, s indultak kifelé. Miska a szobája előtt elköszönt tőlük, s az asszony visszanézett rá. Miska bement, a sötétben vetkezni kezdett. Különös érzése volt, inkább rossz, mint jó. „Furcsa élet lehet itt! - gondolta. - Ez a báró őrült, vagy mi baj van? És ez a nő?” Átszaladt rajta a forróság. „Micsoda nő! - gondolta. - Csupa erotika! Nem vagyok bele szerelmes, az biztos. De szeretőnek elképzelni nem lehet jobbat! Csak nem jön be hozzám? Hisz itt fekszik az ura mellett, a szomszéd szobában!” A szoba túl volt fűtve, mint itt mindegyik helyiség, lehetett benne legalább huszonnégy fok. Miska nem szokott ilyen nagy meleghez, neki húsz fok éppen elég volt. Lefekvés előtt még ki is szellőztetett, s úgy szokott aludni pucéran, de jól betakarózva. A vetett ágyról a heverőre dobta a meleg pehelypaplant. Tetőtől talpig megmosdott, lefeküdt, csak a pléddel takaródzott be. Testét átjárta a frissen húzott ágy jó hűvössége. Hanyatt feküdt, két karját a feje alá tette. Nézte az utcai lámpák fényében derengő mennyezetet. Csönd volt, mintha a süppedő szőnyegek árasztották volna magukból. Cécile úgy jött, hogy a lépteit alig lehetett hallani. De Miska hallotta, s elöntötte a vér. - Cécile! - suttogta. - Borzasztó! Az urad itt van a másik szobában! - Dehogy! - felelte az asszony. - Az ötödikben. Külön hálunk. - Most tőle jössz? - Nem - mondta az asszony. - Már régen alszik. -8-
Egy szál hálóingben volt. Kuncogott. - Istenem - mondta -, kitanítlak egy idegen nő számára! Ha megházasodol, áldhatja a feleséged, hogy olyan valakivel találkoztál, aki mindent tud. Tudod, honnét ismerem ezeket? - Nem. - Figyelj! Egy latin költőtől. Ovidiusnak hívják. Egy idős pap fordította le ezeket a verseket nekem. Elgondolkodott. - Csodálatos! - mondta aztán. - Miért szeretnek engem annyira az idősebb emberek? - Például én - mondta Miska. - Ne tréfálj! - szólt rá az asszony. - Aki csak meglát, remeg értem. Hosszan hallgatott. Kint eleredt a hó, szél támadt, és ferdén vágta hóval az utcát. Végül is Miska szólalt meg. - Te - kérdezte -, az urad beteg? Az asszony mélyet sóhajtott. - Tudtam, hogy meg fogod kérdezni. - Csak akkor felelj, ha akarsz - mondta Miska. - Természetesen - mondta az asszony. - Ha nem akarok, nem felelek: Vagy hazudom. - Persze. Csönd. - Szóval - kezdte az asszony -, nem tudom biztosan. Az orvosok ámítják az embert, hiába fizetem őket. Talán igazuk is van. Az uram sem tudja biztosan. Amit én tudok, azt lexikonokból és orvosi könyvekből szedtem össze. Ezek szerint valami állandó, enyhe nikotinmérgezése van azoktól a mocskos szivaroktól. Ez ellen kapja naponta négyszer azokat az értágító cseppeket, amiket adtam neki. Már négyszer volt érgörcse, ha megfázik, attól bizonytalan a kezejárása. Érted? - Igen. - Csak egy a kérdés, a szivar-e az elsődleges dolog, vagy a szivarhoz menekül-e valami más elől? - Mi elől? Lehunyta a szemét s kimondta: - Talán a rák elől, de ez csak gyanú. Mert húsz-huszonöt szivart nem szív csak úgy megkívánásból az ember. Én megpróbáltam, de két szivar teljesen kielégít. - Te szivarozol is? - ámult Miska. - Néha igen - felelt az asszony. - Nagyon megnyugtat. Egy kicsit hallgattak. Az asszony lába Miska lábával játszott. - De - folytatta az asszony - azt hiszem, morfinista is. Figyeld csak a kedélyhullámzását. Néha, de minden látható ok nélkül, egészen zord, akkor eltűnik tíz-tizenöt percre, s a régi kedélyében kerül elő. És egyszer láttam a szobájában egy pravazt. - Miért nem dobtad el? - kérdezte Miska. Az asszony testén végigrángott a tiltakozás. - Hogy tehetném? - kérdezte szinte felháborodva. - Minden embernek joga van a menekülésre, milyen jogon foszthatnám meg tőle? Hátha ez az utolsó menedék? Honnét tudod, hogy nem? - Igaz - mondta Miska. - Az ember könnyen ítélkezik, de a helyzetekbe elfelejti beleélni magát. - No látod - bólintott az asszony. - Csak így lehet ítélni. Egyébként egy teljesen normális, idősödő ember. Egy, a természet rendje szerint lassan a kihűlés felé közeledő ember. De küzd ellene. Miska megrándult. - Hát akkor te? Az asszony igazított a fekvésén. - Most az életem története következik - mondta csaknem vidáman. - Vártam, hogy sor kerül rá. Biztosra vettem, hogy ma nagy éjszakánk lesz. Hát ide hallgass! Az én családom egy szegény hivatalnokcsalád. Hat gyerek, egy kereső, az édesapám. Elképzelheted, hogy a kishivatalnoki tisztesség burka alatt mennyi éhezés lappangott. Fázás. Folton folt ruhák. Én voltam az egész család reménysége, mert nekem tizenhat éves koromban olyan gyönyörű alt hangom volt, hogy páratlan. A -9-
környezetem, az egész Kolpach, mert ott laktunk, világsikert jósolt nekem, s magam is azt jósoltam. Ha vasárnaponként a kórusban még teljesen kiképzetlenül énekelni kezdtem, mindenki hátrafordult: ki ez a csoda? - Egyszer aztán az uram, miután hallotta egy vasárnap a hangomat, kihozatta Párizs legelső énektanárát, hogy hallgasson meg. Egy Ave Mariá-t énekeltem, s az énektanárnak is leesett az álla. „Báró úr - mondta az uramnak -, ilyen alt hang nincs ma a világon! Ez dicsősége lesz Franciaországnak! Ingyen kiképzem.” - „Semmi szükség a nagylelkű ajánlatára - mondta az uram -, én vállalom a kisasszony kiképzésének összes költségeit.” Hogy miért vállalta? kérdezed magadban. Én őszintén megmondom neked: mert a legnagyobb műélvező a világon. Ha egy Trisztán-előadást végighallgat, szinte félholtan jön haza a gyönyörűségtől. Reszket a jó képekért, hisz látod, mennyi itt a kép. Hát még Kolpachon. Nagyon kérlek, ajánld fel neki, hogy ahogy lesz műtermed, lefested őt. És tedd is meg! A világ legboldogabb emberévé teszed, s én hálás leszek neked érte. - Szívesen megteszem - mondta Miska. - Nem a háláért: barátságból. - Köszönöm - mondta az asszony. S egy kicsit hallgatott. - Nos - folytatta -, beköltöztem Párizsba, az uram fizetett mindent, s én elkezdtem tanulni énekelni. Az első évi vizsgámon zsúfolva volt a terem, olyan hírem volt már. Csábítottak az Operához, s egyszer „próbáljuk meg” - mondtam másodéves koromban, s beugrottam Azucsénának a Trubadur-ba, mert az operát szinte kívülről tudtam, s olyan sikerem volt, az uram megmondhatja, hogy csaknem szétszedték a színházat. Így jött el a második évi vizsgaelőadás, s én egy gyönyörű Haydnt kaptam, csak egyik része egy kicsit magas volt. Talán tíz taktus, és én nagyon féltem tőle. Érthető, hisz két éve énekeltem csak rendszeresen, s nem volt meg a hangszálaimnak az a rugalmassága, amelyet négy-öt év alatt természetesen kap meg az ember. Én kértem is a tanáromat, adjon valami mást, valódi altot, mert az inkább megy. S az nagy különbség, ha egyszer valódi althangról van szó. De hát nem adott. Arra hivatkozott, hogy a próbákon milyen remekül ment minden. No jó. Én kiálltam a pódiumra, a zenekar elkezdte a bevezetőt, a karmester beintett, s én énekelni kezdtem, és jött a rettegett rész, s én tartottam a kéthangú modulációt, és egyszer csak, már majdnem túl voltam rajta, vad fájdalom nyilallt a torkomba, nem tudtam egy hangot sem kiadni és elájultam. A gégész tanárnál jöttem magamhoz, az megvizsgált, s kimondta a szentenciát: „Hangszalag repedés, egy szót sem szabad beszélnie.” - A műtőbe vittek, kábulatban megoperáltak, két hétig némán feküdtem. Akkor újra megvizsgáltak, s a professzor rám sózott még egy hetet. Mikor elment, visszajött hozzám a kíséretből egy fiatal tanársegéd, s könyörgött, hogy vegyek magamra félévi némaságot és biztos a siker, de nem tudtam megtartani, mert egyszer leejtettek a kisteremben valami üvegedényt, nagyot csörrent, s én ijedtemben felkiáltottam. Megint végem volt. Mit nyújtsam a dolgot? A végső állomás Amerika volt, a világhírű professzor, aki mindent véghezvitt, de végül is csak ennyire tudott rajtam segíteni. Egy kissé mély, rekedtes beszédhang lett a hajdani tündöklő altból. Akkor az uram eljött hozzánk és megkért. Az igaz, utána sétálni mentünk, s akkor azt mondta nekem: - Kérem, kisasszony, én szeretnék önnel teljesen őszintén beszélni. Sajnos, én a korán öregedő férfiak fajtájához tartozom, s ajánlatommal inkább anyagi kárpótlást tudok önnek nyújtani, szerelmet alig. Ön tizenkilenc éves, én ötven. Én önt nemcsak sajnálom, de valóban szeretem is. A két év alatt megszerettem, de ez az én magánügyem. Önnek viszont joga van a tökéletes szerelemhez, ezt én koncedálom, csak arra kérem, botrány nélkül intézze életének ezt a részét, s némi morzsát, ha lehet, nekem is juttasson belőle. - És mikor Düsseldorfban a tied lettem, csaknem felordítottam a boldogságtól: ez az én emberem, ez a hatalmas, ez az erős, és ezt nem engedem, én ezzel kárpótolom magam a hangomért, az elfulladt életemért. Te! Te! Csaknem hajnal lett, mire kitombolták magukat. Akkor azt mondta az asszony: - Látod, milyen rettentő szép volt ez, és én mégis szeretem az uramat. Isten úgy segéljen, Ez, amit itt csinálok veled, ez a vér és vágy őrülete bennem. És henye sem vagyok. Mikor Kolpachra kerültem, az egy elhanyagolt birtok volt. Most, hiszen majd kijössz és meglátod: egy mintagazdaság, amely évenként négyszázezer frankot jövedelmez. Igaz, költöm is a pénzt, de meg is keresem. Tavasztól őszig mindig kint vagyunk. Hajnali négykor kelek, este kilenckor fekszem. Nincs másként! És látod, családom sem éhezik többé, és minden testvérem tisztességgel neveltetem. Ezzel elmondtam mindent, s a múltamat befejeztük. - 10 -
Akkor, mint a labda, leugrott az ágyról, szájon csókolta Miskát, magára kapta a pongyoláját és kiment. Újra nyitotta az ajtót, így suttogott vissza: - Aludj jól!
III De Miska sehogy sem aludt. Hajnalig tűnődött ezen az asszonyon, s mindazon, amit tőle hallott, s szerette volna eldönteni, mi az emelkedett abban, és mi a veszekedett rossz. Nem bírt a problémával, csak azt érezte, hogy jó és rossz úgy átjárják egymást, s annyira egybe vannak benne keveredve, hogy nem lehet őket különválasztani. Nem lehet egyik cselekedetére azt mondani: ez jó, s a másikra: ez rossz, mert együtt s egy időben cselekszi mindegyiket. Még azt sem lehet megmondani, hogy vajon a tragikus sorsú énekesnő tombol-e benne, vagy ilyen volt már az eredeti lénye is? Hisz úgy beszél a papnál hagyott szüzességéről, mint egy gyerekkori játékról, amelyet hamar elhajított, s a féktelen romlottságról, amelyben él, s amellyel kordában tartja az urát, mint valami elméleti tudományról, amelyet egy latin költőtől tanult, s amelyet csak a házasságban próbált meg kivitelezni. „Nem - mondta magának. - Ez így nem lehet igaz!” Ez csak az igazság kivonata, amelyet neki kellene a képzeletével s az asszony eljövendő tetteivel a teljes valósággá kiegészítenie. De neki erre se kedve, se módja, se ideje. Neki csak egy célja lehet: mihamarabb egy megfelelő műtermet szerezni, elmenni innét, és dolgozni minden erővel! Hisz szerződése van, és a szerződést teljesítenie kell! Ha, Isten ne adja, itt maradna, feneketlen züllésbe süllyedne. Elgondolkodott ezen, és rá is jött, miért. Azért, mert ezt az asszonyt a mohó és eddig megfékezett test roppant vágya, félelmetes lobogása veti csak hozzá, az tartja mellette, s ezt nem színezi semmi lelki pendülés sem, s neki eddig nem volt még futó kalandja sem olyan, amelyben a lelke s az egyénisége is ne vett volna részt. Ez valami kimondhatatlanul állatias, amit ez a nő kínál neki, s az a borzasztó az egészben, hogy őrá oly hihetetlen szexuális hatással van, hogy íme, most tombolták ki magukat, s ő máris hajlandó volna újra kezdeni. Mi lesz ővele, ha ez így marad? Mert egyet biztosan tudott, vehet ő külön műtermet, beleölheti a munkába magát, ez az aszszony, ez a bitang és remek emberi nőstény itt úgy a markában tartja, hogy talán sohasem tud tőle szabadulni. - Nem! - kiáltott fel ekkor. - A kutyaistenit, hát nem! Vad elhatározás támadt benne, és szinte égő gyűlölet az asszony iránt. S mikor a reggelinél találkoztak, nem lehetett Miskával bírni, oly hevesen és követelően sürgette, hogy menjenek műtermet keresni. Ha nem mennek vele, ő nekivág egymaga, annyira dolgozni akar. - Alfréd - mondta a bárónak -, neked olyan érdekes arcod van, hogy szeretnélek lefesteni. Megkérhetnélek, hogy egy-két napig, néhány órára ülj nekem modellt? - Boldogan! - ragyogott fel a báró. - Szinte a legtitkosabb gondolatomat találtad el! - Nos - mondta ravaszul Miska -, akkor az első párizsi műtermemben te leszel az első ember, akiről képet festek! Első lépésként egy De Marches báró portréja: azt gondolom, csak szerencsét jelenthet. A báró nyomban készülődni kezdett, s hogy így kettesben maradtak, az asszony nyomban Miskához fordult. - Miért küzdesz ilyen hevesen ellenem? - kérdezte szinte fájdalmasan. - Miért menekülsz? Hiszen nem akarok neked semmi rosszat! Én csak szerencsét és örömet akarok neked! Hát nem érted, hogy munkádban segíteni akarok neked, s én akarok a legjobb szeretőd lenni a világon! - Dehogynem! - felelt Miska, akit az asszony jelenléte máris tűzbe hozott. - De neked is meg kell értened, hogy nem akarok csak szerelembe fulladni! - Persze, több vagy - felelt az asszony. - Nem adok egy-két évet, és te leszel a legnagyobb festő Párizsban! De férfi is vagy, és miért ne éppen én legyek, aki a nő szerepét betölti melletted? Hisz nem tudsz te nő nélkül élni! Hát apró kis modellekkel akarsz inkább hemperegni? Aztán nekivágtak mindhárman műtermet keresni, de akkoriban talán ez volt a legnehezebb feladat Párizsban. Rengeteg ház kiégett vagy megrongálódott, sok helyütt még olajos papírral vol- 11 -
tak az ablakok beragasztva: ki gondolt akkor műteremre? Tíznapi keresgélés után végül is találtak egy meglepően jót a rue Parrée-n, lakás is volt hozzá, csak éppen be kellett rendezni. Miskának bizony alaposan a zsebébe kellett nyúlnia. De azért Erzsiről sem feledkezett meg. 1871: Erzsébetnapjára pontosan befutott egy újabb háromezer forint, s ajándékul egy kedves briliánsgyűrű. De Párizsban is elkészült minden, s Miska végre beköltözhetett. Csaknem egy hétbe került, míg a holmiját kicsomagolta és elrendezte, s Cécile-lel úgy egyeztek meg, hogy hetenként kétszer találkoznak. - Igazad van - mondta az asszony -, valóban meg kell rendszabályoznunk magunkat! Így aztán egy ideig betartották ezt a megállapodást. Miska is megnyúlt, de az asszony úgy lefogyott, hogy a ruhái szinte lötyögtek rajta. Akkor megfestette De Marches portréját, s a báró oly boldog volt, hogy mindenkinek azt mutogatta. Viszont mindenáron fizetni akart a képért, s Miska alig tudta elhárítani. Végül is azt mondta neki: - Csak hallgass, Alfréd! Vagy barátok vagyunk, s akkor ez a kép baráti ajándék, vagy ezennel felmondjuk a barátságot, nem érintkezünk többet, s akkor a kép ára tízezer frank! Válassz! A báró, aki szinte rajongott Miskáért, erre aztán inkább a barátságot választotta. Most aztán, hogy a dolgok valamennyire rendbe jöttek körülötte, illendőnek tartotta, hogy Goupilnál is jelentkezzék. Annál is inkább, mert Párizsban való megtelepedésének hírére úgy ellepték a műkereskedők, s jobbnál jobb ajánlatokat tettek neki, hogy Goupilhoz való hűségét is bizonyítani akarta ezzel a látogatással. Egy délután kicsípte hát magát, bérkocsiba ült, és Goupilhoz hajtatott. Nem az üzletébe ment, a lakására, s beküldte a névjegyét. Erre a visszajövő szobalány mögött egy karcsú, szép fiatalasszony jelent meg. - Ó, Monsieur, „Dernier jour!” - csivitelt a nő. - Fáradjon be. Az uram ugyan Lyonban van, csak a hét végén jön haza, de én is nagyon szívesen látom! Úgyis régen szerettem volna már megismerni. Láttam a képét, sohasem fogom tudni elfelejteni. Miska ekkor még alig tudott valamit franciául, de minden tudását elővéve, kézzel-lábbal tiltakozott a látogatás ellen, hogy ez nem illik, ha Goupil úr nincs idehaza, hát majd a jövő hét valamelyik napján stb. stb., míg csak a nő fel nem nevetett. - Az Istenért, mon Maitre, csak nem fél tőlem? Erre bement, s egy remek lakásban találta magát. „Gazdag ember lehet ez a Goupil! - gondolta magában... S vajon ez a nő a leánya? Vagy kije lehet?” S ezt meg is kérdezte. - A kedves leánya a Monsieur-nek? Mire a nő felkacagott. - Köszönöm a bókot, kedves Mester, de téved. A felesége vagyok! - Lehetetlen! - mondta Miska őszinte meglepetéssel. - Ön tréfál! - Nem - kacagott az asszony. - Madame Goupil. Már három esztendeje. - De hisz nincs több húszévesnél! - Huszonegy vagyok - mondta az asszony egy kacér pillantás kíséretében. - És ön, Mester, ha meg szabad kérdeznem?! - Ó, asszonyom - tett Miska egy elhárító gesztust -, a férfinál nem számít a kor. Az asszony nyomban elértette, hogy ez udvariasság Goupil felé, de őfeléje is. - Köszönöm - mondta egy kis meghajlással. - Ön valóban udvarias ember. Némi csönd következett, mert Miskának hirtelen nem jutott eszébe a francia szó, hát kihasználta az alkalmat, gyorsan felállt, és búcsúzkodni kezdett. - Ó - mondta az asszony csalódottan -, már megy is? - Igen - bólintott Miska -, mennem kell. És tulajdonképpen nem is lett volna szabad belépnem egy ilyen gyönyörű fiatalasszony kényszerű magányába. - De megtette! - vágott vissza az asszony. - Igen - bólintott Miska. - Azt hiszem, Goupil úrnál nehezen is tudom majd tisztázni magamat. - Az biztos! - nevetett az asszony. - Roppant féltékeny, s én sokat mérgelődöm is miatta. - Nem kell mérgelődni - mondta Miska kedvesen. - Csak a szeretet jele. - 12 -
- Lehet - mondta az asszony. - De én azt hiszem, más módja is van a szeretet kifejezésének! Miska ránézett, s azt mondta merészen: - Bizonyára kevesebb arany a kalitkán, és benne több cukor. A fiatalasszony lángvörös lett. Nem volt nagyon okos, de ezt a célzást pontosan értette. - Ó! - mondta zavartan. Miska megfogta a kezét s megcsókolta. - Kérem, bocsásson meg! Fölegyenesedett, de az asszony kezét még mindig a kezében tartotta, s úgy nézett elpárásodott szemébe. - Megbocsát? - kérdezte suttogva. - Akarja, hogy elmenjek magához? - Boldoggá tenne! - mondta Miska. Az asszony csupa lendület volt. - Akkor most menjen le, s mondjuk félóra múlva várjon rám a szomszéd utca sarkán, egy bérkocsiban. - Igen. Az asszony rendbe hozta magát, csengetett a szobalánynak. - Nyisson ajtót a Mesternek! S a fogadószobában hangosan búcsúzkodott. - Nagyon örülök, hogy megismertem. Az uramnak átadom az üzenetét, kedves Mester, s biztosítom, hogy vágtatni fog a képekért. Jó estét kívánok! S teljes közömbösséggel elbocsátotta. A szobalány ajtót nyitott, s Miska boldogan vágtatott le az emeletről. - Most megbosszulom magam, Cécile! Hidd el, most még! Zárt kocsit kerített, a szomszéd utca sarkánál egy kicsit beljebb megállította, s elkezdte várni az asszonyt a kocsi belsejében. Az pontosan érkezett, erősen lefátyolozva. Miska szinte úgy emelte be a bérkocsiba, a kocsisnak megmondta a címét, aztán átkarolta az asszonyt. - Charlotte, édes! - Istenem, micsoda merészség! Nem is tudom, mikor lesz rá újra alkalmunk! Nem járhatok hozzád, hisz sohasem tudhatom, mikor van nálad az uram. - És egy külön kis lakás?... - kérdezte Miska. Az asszony szinte felsikoltott örömében. - Milyen okos vagy! Hát persze! Még holnap keresek egyet! Aztán megérkeztek, Miska kifizette a kocsist, s mikor felsurrantak és beléptek, az asszony azt kérte: - Csak egy percre gyújts világot! S ahogy szétömlött a fény, az asszony percekig ámulva nézte Miska képeit. - Milyen gyönyörűség! - sóhajtott. Még állt egy darabig, aztán megfordult, és azt mondta Miskának: - És most gyerünk és vetkeztess le! Két órát töltöttek együtt, s ez szép két óra volt mindkettőjüknek. Mikor visszajöttek, az aszszony megállt a Tépéscsinálók előtt, s egy kis meghajlással azt mondta neki: - Íme, így lettem szeretője a Maitre „Dernier jour”-nak! Ha hozzám kerülsz, el ne árulj! De nem volt a hangjában semmi panasz, és ugyan miért is lett volna? Olyan volt, mint egy csokor fiatal rózsa, mikor eső után süti a nap. Miskát átjárta a hajdani boldogságának rég érzett melege, s azt gondolta: talán rátekintett az égi hatalom, és ezt a nőt adta neki kárpótlásul a halott Sven helyett. - Charlotte! - fordult az asszonyhoz. - Mi lenne, ha Svennek neveznélek az igazi neved helyett? Az asszony ránézett. Komoly volt. - Miért? - kérdezte. - Talán volt a múltadban valaki, akit így hívtál és elvesztetted? A megérzés olyan meglepő volt, és az asszony hanghordozása is olyan gyengéd, hogy Miska bevallotta: - Igen. - Hívj akkor annak. Én még olyan gyakorlatlan vagyok abban, hogyan kell állni egy férfi mellett és jónak lenni hozzá, de azt hiszem, valahogy így is. Én ezt nagyon szépnek érzem és nagyon boldog vagyok, mert így mintha egy kicsit bent élnék a múltadban is. - 13 -
És ez is egy kicsit svenes volt, és valahogy az is, ahogy kiszállt, s mintha valami emléket adna még magából, visszalehelt a kocsi felé. Miska nézett utána, míg el nem tűnt, aztán hazahajtatott és nagyon boldog volt. - Madame Cécile - dörmögte -, vége a szerelmi rabszolgaságnak! De észrevette, hogy tulajdonképpen annak örül jobban, hogy Charlotte egy kicsit olyan, mintha Svenből élne benne valami. S azt gondolta, úgy bánik majd vele, mintha valóban az volna. - Igen, olyan gyöngéd leszek hozzá, mintha az Ő emléke volna. Még kétszer voltak együtt, mert Charlotte valóban szerzett egy kedves kis lakást, mire megérkezett Goupil, és másnap délelőtt már fent is volt Miskánál. Miska kegyetlenül rosszkedvű volt, mert harmadnapja vesződött már a Részeges férj hazatérésé-vel, amelyet még otthon kezdett el, de mintha vagy a kép, vagy ő maga volna megátkozva, az Istennek sem akart sikerülni. Kemény maradt, darabos, lélektelen, s már azon a ponton volt, hogy belerúg a képbe és megtapossa, mikor Goupil kopogott az ajtaján. - Tessék! - kiáltott dühösen. Goupil belépett. Neki sem volt valami jókedve, mardosta, hogy ez a hatalmas szál fiatalember ott járt a feleségénél. Nem történt ezek közt valami? - Nono! - mondta fanyarul a hangos bebocsátásra. - Még elgázol! - Ne haragudjék - mondta enyhébb hangon Miska. - Három napja vergődöm ezen a megveszekedett képen, és nem megyek vele semmire! Goupil odalépett, megnézte a készülő képet, aztán Miskára nézett. - Mit akar? - mondta. - Egészen jól indul. Nem a Siralomház... - Elhallgasson azzal a Siralomház-zal! Ahány ember csak bebotlik hozzám, mindent dicsér, mindent égig magasztal, s aztán a végén: „Hanem tudja, Mester, az a Siralomház, hát az kolosszális volt! Azt nem lehet elfelejteni!” Hogy a mennykő ütött volna abba a Siralomház-ba, végén még agyonnyom! Hisz nem festhet az ember naponta egy-egy új Siralomház-at! - Bizony nem! - mondta Goupil, és érzett a hangján valami fojtott rosszindulat. - Ha veszem, talán minden tíz évben sem. Miska rákapta a tekintetét. - Mi baja magának?! - kérdezte szinte nyersen. - Én futottam magához Párizsba, vagy maga futott hozzám Düsseldorfba? Ott megvette volna tőlem a hároméves képeimet is, s ugyancsak megkereste a magáét azokon, amelyeket bagóért elhozott tőlem, egyszerűen betudva őket kéthavi gázsiba. Most maga is a Siralomház-at emlegeti? Méghozzá úgy, mintha csupa szemetet hozott volna tőlem azóta is el. Hát tépjük el a szerződést, uram, és kész! Annyi újat köthetek, amennyit akarok! De lehet, hogy nem is akarok! Lehet, hogy darabonként akarom eladni a képeimet, s a munkám árát magam akarom zsebre vágni! Nos? - Nono! - próbálta Goupil csillapítani. - Nem szabad rögtön ilyen indulatba jönni, fiatalember! - De hepciáskodni sem szabad, öregúr! - adta vissza Miska nyomban a „fiatalember” címzést. Goupil rögtön észhez tért. - Bocsánat! - mondta. - De látja, a köztünk levő korkülönbség... - Semmi ilyen címzésre nem jogosítja fel! - vágott közbe Miska. - Én nem tartok számot a „Mester” címzésre sem, ön aggatta rám, meg a párizsiak. De a Monsieur Munkácsyt megkövetelem! Nem vagyok én itt afféle naplopó! - De uram! - dadogta Goupil. - Én... - Mi baja? - dördült rá Miska. Mert látta, hogy valami baja van ennek, valami fúrja az oldalát, kínozza, nyugtalanítja, s persze hogy sejtette, mi. - Nos? Néztek egymásra némán. Goupil nem tudta, hogyan kezdje a mondókáját, hogy meg ne vadítsa ezt az amúgy is átkozott kedvében levő óriást, viszont mindenképpen tisztázni akarta ezt a feleségével kapcsolatos kínját, mert ez úgy marja, mint az eleven karom. A földre nézett, úgy mondta: - 14 -
- Hallom, meglátogatta a feleségemet. - Rossz a fogalmazás - felelte Miska. - Én, miután megérkeztem és berendezkedtem itt, önnél kívántam tiszteletemet tenni. - De én nem voltam itthon, uram. - Erről viszont senki sem értesített. Ha tudtam volna róla, megvártam volna, míg hazajön. Goupil tett egy lépést előre, aztán hátra. - Nem szeretem az ilyesmiket! - mondta egy kicsit élesen. - Én sem! - felelt Miska határozottan. - Soha életemben nem szerettem senkinek a kulisszái mögé nézegetni! Kilesni más titkait! Még a gondolatára is felfordul a gyomrom. De egyébként is olyan a természetem, hogy sohasem tudott más ember, hacsak nem volt a barátom, különösebben érdekelni. Ha gyilkos: gyilkos. Ha szent: szent. Az ő baja vagy az ő ékessége. Engem nem érdekel. Elég gondot adok én magam saját magamnak. - Most miért mondja mindezt? - kérdezte Goupil. - Azt akarja ezzel mondani, hogy a feleségem sem érdekli? Miska rántott a vállán egyet. - Mondjak önnek valamit, Goupil úr? Még ön sem. Holott pillanatnyilag, ha szorosra veszem, önből élek, az ön szerencséjére. De becsületemre, nem érdekel az élete. Paál Lacié például igen. Az öné nem. Miattam csinálhat, amit akar. Könyékig vájkálhat az aranyban, lehet tíz palotája, lehet a francia állam elnöke, engem nem érdekel. Én azt sem tudtam, hogy maga agglegény-e vagy nős: nem érdekelt. Most, hogy tudom, az emberek melyik csoportjába tartozik: így sem érdekel. Fel nem foghatom, miért kellene, hogy ez engem érdekeljen. Nézze: több mint két évet töltöttem Düsseldorfban, s elég jóban voltam Knaussal, de esküszöm, másfél évig róla sem tudtam, házas-e vagy magános. Akkor egyszer meghívott ebédre, azóta tudom, hogy felesége van, mert bemutatott neki. Ő sem érdekelt, a művészetén túl. A művészete, az érdekelt. Széttárta a karját. - Mit mondjak önnek? Ne vegye sértésnek, de engem a felesége nem érdekel, noha láttam, s így tudom, hogy egy ragyogó szép fiatalasszony. De ennek ellenére sem érdekel. És hogy én ilyen zűrzavart, amit egy nő egy férfinak okozhat, mint önnek teszem, magamra vegyek, annak csak a legkisebb részese is legyek: a Teremtő Istennek sem! Hogy jövök én ahhoz, hogy nekem ilyesmit még csak gondolatban is a nyakamba akasszanak! A leghatározottabban tiltakozom ellene! Nézze, uram! Annyi szabad nő van a világon, mint a fűszál, s ha éppen ilyesmire szottyanna kedvem, annyi szabad nőt kaphatnék, amennyit csak akarok. Kalamitások nélkül. De valami égető vágyam ezek után sincs, egy: mert utána bosszantanak az ostobaságukkal, kettő: mert rettenetesen szeretek egyedül és zavartalanul aludni. Egyáltalában szeretem kialudni magamat. Nem szeretem zavartatni magamat. Kutyám is azért nincs, pedig szeretem a kutyákat, mert a szobámban a kutya is zavar. Nem tehetek róla, ilyennek születtem. Hát mit mondjak még önnek, hogy engem hagyjon ki mindenféle krédóból! Én ezt nem szeretem. Én csöndes ember vagyok, de ha engem kihoznak a béketűrésből, hát az eget leszaggatom! - Szóval ön egy szent ember - mondta Goupil. - Ha magán, tegyük fel, meg is akadna a feleségem szeme, mint ahogy lehetetlen, hogy egy ilyen emberen, mint ön, meg nem akadt volna, ön elszaladna, mint a bibliai József. Igen? Ön nem viszonozná a pillantást, ha abban ígéret van? Ön nem igyekeznék realizálni annak a pillantásnak az ígéretét? Ön nem igyekszik megkapni az én ragyogó feleségemet, ha ő szédülten adná magát? Mert ő fiatal, és én ötvenhat éves vagyok, hát ha ő tüzet fogna, nyilván ön után rohanna, aki teljes értékű fiatalember, és nem énutánam, aki már nem bírom a huszonegy éves nők iramát. Értse meg ezt, és erre feleljen! Hol van az én biztonságom, ha csak egy órára is kihúzom hazulról a lábamat? Miska egyre nyugodtabb lett: érezte, hogy annak kell lennie. - Üljön le, uram! - tolt oda Goupilnak egy fotelt, s magának is egyet. - Ha megengedi, én is leülök, eleget álltam reggel óta a stafelei előtt. S most adnék önnek egy tanácsot. Az egész ügyhöz semmi közöm, de mégis: egy baráti tanácsot. Ön beteg ember, a féltékenység betege, aki ott is rablót lát, ahol még egy légy sem zümmög, s ott is rémületet kiált, ahol imádkoznak vagy alusznak. Azt ajánlanám tehát, hogy a felesége őnagyságát is hagyja ki a dologból, mert, hogy őszinte legyek, én egy halk lélegzetvételnyit sem hiszek el a gyanúja jogosságából. Viszont egyet tudok. Azt, hogy a nőket egy darabig lehet feszíteni, megalázni, gyanún tartani, de van egy pont, mikor kitörnek, - 15 -
szétszaggatnak és lerombolnak maguk körül mindent, s úgy elmennek, hogy az Isten se hozza viszsza őket. Nézze, uram, ha az Isten megadja nekem azt a szerencsét, hogy ötvenhat éves koromban még élek, s mellé azt a még nagyobbat, hogy még nőtlen vagyok, de Ő házasságra kényszerít, el nem veszek negyven évnél csak egy nappal is fiatalabb nőt, arra mérget vehet. Mert én ugyan nem vagyok féltékeny természetű, s azt vallom, hogy egy nőnek, aki menni akar, inkább segíteni kell csomagolni, mint csak egyetlen szóval is rimánkodni neki, de látva ezt a borzasztó szenvedést, amely önben dúl, azt mondom, hogy ezt nem éri meg az ég legfénylőbb és legcsodálatosabb női angyala sem. Kiáltott, mint aki maga is átvette a fájdalmat. - Nem! És nem! A tizedét sem! Esküszöm, a tizedének a töredékét sem! Goupil nézte, s aztán csöndesen sírva fakadt, s lassan, talán egy félóra alatt kisírta magát. Aztán megtörölte a szemét, kezet nyújtott, aztán azt mondta halkan: - Köszönöm. És elment, anélkül hogy a képekről csak egy szó is esett volna. - No, Charlotte - sóhajtott Miska -, ez kemény munka volt, elfáradtam bele. S csak később jutott eszébe, hogy nem is a nőt védte meg, hanem Goupilt ejtette olyan rémületbe, hogy inkább megadta magát az élet lehető valóságainak, semmint a feleségét elveszítse. Miska számba vette az elmondottakat, és úgy találta, semmit sem hagyott ki, ami nekik hasznos lehet.
IV De Cécile sem tűnt el. Pontosan betartotta a megbeszélt napokat, de hogy mégis sűrűbben találkozhassanak, estélyeket adott, amelyre persze Miskának is el kellett mennie. Itt aztán megismerkedett egy sereg előkelő emberrel, akik megcsodálták és meghívásokkal halmozták el a Monsieur „Dernier jotzr”-t. Így végül is az lett a helyzet, hogy tulajdonképpen mindennap találkoztak, ha csak néhány órára is (mert Miska, rengeteg munkájára hivatkozva, éjfélnél tovább nemigen maradt sehol), s az ismerősebb házaknál az asszony alig mulasztotta el, hogy legalább negyedórára el ne ragadja Miskát. Kimeríthetetlen volt az ötletekben, s Miska hátán néha a hideg szaladgált az alkalmi búvóhelyeken, hogy felfedezhetik őket, az asszony azonban mindent feledtetett vele. - Meglátod - mondta neki Miska s nem is egyszer -, hogy te leszel a végzetem! - A szerencséd! - felelt az asszony. - Te tudod, hogy Kolpachból is én csináltam fényesen jövedelmező birtokot, hát hidd el, arra is lesz erőm, hogy megcsináljam a szeretőm szerencséjét! S rohantak vissza a vendégek közé. Egy ilyen estélyen egy barátnője félrevonta. - Cécile - kérdezte -, nem vagy te egy kicsit szerelmes ebbe a „Dernier Jour”-ba? - Miért? - válaszolt kérdéssel Cécile. - Mert én már régen figyellek benneteket: néha eltűntök. - Igen! - válaszolt Cécile szemrebbenés nélkül. - Olyankor a konyhába megyek, és bodzavirág teát főzetek neki, mert nincs egészen rendben a gyomrával. - Nem helyettesíthetnélek olykor-olykor az ilyen teafőzésben? - kérdezte a barátnő. - Hát, fiam - vont vállat Cécile -, úgy gondolnám, ezt tőle kellene megkérdezned. Az meg is kérdezte még az est folyamán. Mosolyogva állt Miska elé. - Mondja, kedves Mester, valóban gyomorbántalmai vannak? De Cécile addigra Miskát már rég felvilágosította, s így az meglepetést színlelt. - Ki mondta ezt önnek? - Cécile! - vágta ki az asszony győztesen. - Kár - mondta Miska. - Igazán nem szeretem, ha így szétkürtölik az egészségi titkaimat! - Nos, ez már csak így van - mosolygott a barátnő. - De szívesen helyettesíteném Cécile-t az ilyen teafőzésekben, s én jobban megőrizném a titkait. Miska végignézte a felékesített asszonyt, s azt felelte: - Köszönöm, asszonyom, de ezután inkább készen hozom magammal a teát, az a legbiztosabb. S udvariasan táncba vitte. - 16 -
Egyszer az egyik Kallnitz leány állt eléje a maga teljes leányi érettségében. Kallnitz Adolf, a most felkapaszkodó bankár csemetéje volt, a Sorbonne növendéke. - Mester - mondta -, nem haragszik, ha figyelmeztetem valamire? - Dehogy! - felelte Miska. - Az ilyen szép lányokra nem lehet haragudni. - Nos - mondta a lány -, ön még mindig elég rosszul beszél franciául, én viszont a Sorbonneon éppen francia szakos vagyok: Nem venne tőlem órákat, Mester? Honnét - honnét nem, Cécile egyszerre ott volt, és nyomban támadott. - De miből, kedvesem? - kérdezte gúnyosan. - Miből? A lány azonban nem ijedt meg Cécile-től, s felvette a kesztyűt. - Természetesen - felelte élesen -, amiből a Mester kívánja, Madame. Ilyen nagy művész kérésének bizonyára nem tudnék ellenállni. Ilyesmik történtek, nem is egy, nem is kettő, hogy Miska alig győzte a nőket távol tartani magától. És közben csaknem teljes szellemi csődben kínlódott. Dolgozott reggeltől besötétedésig, de nem ment a munka. Nem és nem! Volt egy elképzelése, két beszélgető, falusi öregasszony, vagy hat hete vesződött már vele, de az Istennek sem lett belőle az, amit ő akart. Akkor a Siralomház jutott eszébe, hogy az is mennyi erőfeszítésébe került, hát levakarta a képet és újrakezdte. Hátha valami világraszóló mű válik belőle. Nem vált belőle semmi, még az ötödik levakarás után sem. Akkor egy kétségbeesett levelet írt Lacinak, hogy hagyja ott Düsseldorfot, és költözködjék Párizsba, ő fedezi az összes költségeit, mert olyan lelki katasztrófa szélén áll, hogy csak az ő jelenléte tudja megmenteni az összeomlástól. Laci nyomban válaszolt, hogy ő bizony szívesen menne, de nem engedik a hitelezői. El sem képzeli Miska, micsoda rettentő állapot ez, nem is meri megírni az összeget. De végül is kibökte, hogy csaknem nyolcezer tallérnyi adósság rettentő mocsarában vergődik. Miska még csak arra sem gondolt, hogy miként csinálhatott hét hónap alatt ekkora adósságot Düsseldorfban a barátja, megszerezte a pénzt, táviratilag küldte, s Laci harmadnap Párizsban volt. Köszönte Miska segítségét, mentegetődzött, de Miska teherkocsira rakatta Laci poggyászát, őt magát bérkocsiba gyömöszölte, s vitte a műtermébe. Ott kiteregette neki a képeit, s csaknem zokogva mutatta őket. - Hát nézd! Laci hosszan elnézte őket, aztán azt mondta: - A helyzet körülbelül ugyanaz, mint a Siralomház előtt Düsseldorfban, azzal a különbséggel, hogy most saját magad körül keringesz. Ezek a képek nem rosszak, és az a két vénasszony, nem tudom ugyan, hány lekaparás után, különösen tetszik nekem, de te, úgy érzem, mindegyikből egy új Siralomház-at akarsz kipréselni. Ez marhaság. - De hát csak nem kulloghatok a Siralomház után, mint egy másodrendű festő! - Éppen így fogsz kullogni - mondta Laci -, ha ahelyett, hogy rohannál, az új témákhoz új utakat keresnél, szóval, engednéd fejlődni a festőt, lebilincseled magad a Siralomház mellé, s most aztán mindenből eszerint akarsz remekművet csinálni. De érts meg, te ember! A Siralomház remekmű volt, és az is marad, míg a világ világ, de közben két év múlt el, s esküszöm, ha most kellene megfestened a Siralomház-at, egész másként festenéd, mint akkor csináltad. Mert te már belül nem a Siralomház akkori festője vagy, hanem egy más ember, egy új ember, akinek úgy kell festenie, ahogy a mai lelke diktálja. Miska fintort vágott. - Ezt az elméletet most találtad ki, vagy már Düsseldorfban gyúrtad ilyen gömbölyűvé a vigasztalásomra. Laciban már megint feszülni kezdett a düh. - Nézd, Miska - kezdte szelíden -, nekem most tulajdonképpen egy ugyanolyan egészséges pofont kellene lemérnem neked, mint annak idején Düsseldorfban. De mivel akkora áldozatot hoztál értem, mint egy barát a másikért ezen a világon még nem hozott, hát szeméremből eltekintek tőle. De engedd meg, hogy idézzem a két esztendővel ezelőtti magadat. Akkor valami ilyesmit mondtál: „De értsd meg, hogy ezeken a képeken lélekben már rég túl vagyok, csak az új mondanivalóimat, nem tudom, miért, képtelen vagyok kifejezni!” Igaz, hogy ezt mondtad? - Igaz - ismerte el Miska. - És valóban úgy is volt. - 17 -
- No, te csirkefogó! - kiáltott Laci. - Akkor nem tudtam megfejteni, hogy mi gátol, de most tudom. A Siralomház-ból vetettél hurkot a nyakadba, s az nem enged! Hát nem érted? Odament a képekhez. - Ide nézz! Ennek a két vénasszonynak a kezéből mindenáron a Siralomház döbbenetét akarod kicsikarni. De hát hol a Teremtőben van annyi döbbenet két vénasszony kezében, mint egy siralomházban ülő betyárban, akit holnap akasztanak? - Lehet - mondta konokul Miska. - Ez két szegény asszony. Egész életükben dolgoztak, szültek, törték magukat, és mit értek el vele? Semmit. Én ezt már az aradi erdőben elmeséltem neked. „Egész életük körforgás volt a szegénység körül.” Hát nem elég döbbenet ez neked? - Dehogynem! - kiáltott fel Laci. - Hanem akkor tessék ezt a döbbenetet megfesteni, és ne a Siralomház-ét, az Istenit! Mert ez egy egészen másfajta döbbenet, mint az! Tessék ezt kinyalogatni ennek a két siratni való némbernek a lelkéből, s ezt kifejezni a te mai színeiddel, az ehhez a témához való színekkel, a te melegségeddel, a te eredetiségeddel és a te szíveddel, s bizony megdöbbenve állnak meg az emberek az előtt a két kopott kéz előtt, és bizony, újra remeket alkottál! Persze hogy nem a Siralomház-at! Hanem egy újat! Intimebbet! Meghittebbet, amely előtt többet kell állni és elgondolkozni, mint Lacza Bálint előtt, aki ordítja a tragédiát, és ordítja a „Nem!”-et. Míg ez a két pár csontos kéz némán hordozza magában és némán mutatja meg mindazt, ami Lacza Bálintot Lacza Bálinttá: betyárrá nyomta vagy emelte. A másik képhez ment, a Köpülő-höz. - Ez is nagyszerű kép! - lelkendezett. - Sőt, különlegesen nagyszerű, mert két lelket mutat be: egy naivat és egy megfáradottat. Mert fogd össze a két figurát, hozd egymással vonatkozásba, mint ahogy abban is van, s akkor kérdem: mit csinál az az öreg cselédasszony? Tanítja a kislányt köpülni, és az annyi figyelemmel, annyi gyermeki derűvel figyeli az öregasszonyt, mintha a legszebb játékot mutatná neki. Holott eljövendő sorsát mutatja neki, abba akarja beletanítani. Mert magának köpül az anyó? Nem, hanem az uraságnak, hiszen egy hatalmas uradalmi köpülővel dolgozik. Mikor volt őnála annyi tejfel, amennyi ebbe a köpülőbe belemegy? Soha az életben. Így hát mindig, de mindig az uraságnak köpült. S ez lesz a sorsa a kislánynak is, csak még nem tudja. Még játéknak nézi a robotot, hát nevet. S mindezt nem hasból mondom, hanem ott van a képeden, arról olvasom le. Nem öntöttek téged kétféle anyagból, pajtás! Önmagaddal azonos figura vagy te, ne lógasd az orrod! Vagy menjek a többi képedhez is, s azokról is tartsak magyarázatot? Miska megrázta a fejét, aztán hálásan csókolta meg Laci arcát. - Köszönöm, hogy eljöttél, koma! - mondta vidáman. - Ez hiányzik nekem: egy-egy ilyen jó beszélgetés veled. Most már legalább tudom, mi a baj. Világosan látom is. De míg levetem a Siralomház igáját, s a lélek átalakul bennem szabad, rugalmas és többé le nem fogható lélekké, az még egy kis idő, Laci! - Természetesen! De addig se hagyd, hogy új kátyúba kerülj! Csengettek: a poggyász érkezett meg. Laci megkérdezte: - Szereztél műtermet, Miska? - Hogyne szereztem volna! S mindjárt azt is megmondta, hogy hol. Laci lekiáltotta a címet a teherkocsinak, aztán sürgetni kezdte Miskát. - Gyerünk, gyerünk, mert már szeretnék kicsomagolni, és megmutogatni a képeimet. Mert egynéhányat azért én is „eszközöltem” azóta Düsseldorfban. Elindultak, jól kiléptek, de a fuvaros mégis előbb érkezett. A műterem az első emeleten volt, s mikor Laci a képeit is kicsomagolta, Miskának majd az álla esett le. - Ezek aztán képek! - kiáltott fel. - Sőt: eladó képek - tette hozzá nevetve Laci - csak vevő kerüljön. - Holnap reggel nyomban szólok Goupilnak! - ígérte Miska. - Magam is elmegyek hozzá. Hosszan elbeszélgettek a párizsi megélhetésről, műkereskedőkről, ebédelni mentek, ott folytatták, s Laci éppen Barbizont emlegette, hogy oda kellene kiköltözniök, mikor Miskának eszébe jutott, hogy ma Cécile jön hozzá. Ijedten nézte meg az óráját, s felállt; még harmincöt perce volt, hogy hazaérjen. - Sajnos, nem maradhatok tovább. Laci ránézett. - 18 -
- Randevú? - Az. - Cécile-lel. Miska ránézett. - Neked megmondom: igen. - Gondoltam - bólintott Laci. - Már Düsseldorfban úgy nézett rád, mint farkas a gödölyére. Miska elnevette magát. - Nem nagyon hasonlítok, hallod, valami gyönge kis gödölyére. - Ne beszélj te nekem! - mondta Laci. - Abból az asszonyból olyan hallatlan szexuális erő sugárzik, hogy éppen az erős férfiakra veszedelmes. Gondolod, hogy kikötne valami törpével? - Nem - rázta meg Miska a fejét. - Azt nem hiszem. - No látod! - mondta Laci. - Éppen a tefajta férfi annak a gödölyéje! Vigyázz, meg ne rágja még a csontjaidat is! Miska bérkocsiba vágta magát, hazahajtatott, s éppen csak, hogy rendet teremtett a műteremben, már ott is volt az asszony, ragyogó délutáni toalettben. Már csukta is be a műterem ajtaját maga után, ledobta fátylas kalapját, s már repült is Miska nyakába. - Édes! - lihegte. - Alig tudtam hazulról elszabadulni. Anyám van bent Kolpachról! - És? - Nincs és! - mondta türelmetlenül. - Gyere! S Miskának vége volt. Fölkapta az asszonyt, vitte, vetkeztette, s valóban olyan éhesen tépték egymást, mint a farkasok. Minden eltűnt a számukra, s csak ketten voltak élők, más mindenki meghalt. Úgy repült el két óra felettük, hogy mindketten megdöbbentek, mikor az órára néztek. - Borzasztó! - dühöngött Cécile. - Nem megyek! Egy órát itt maradok még! Pukkadjon meg mindenki! S ott is maradt, s minden szerelmi tudományát Miskára zuhantotta. Gyönyörűségében a legalpáribb szavak szakadtak föl belőle. Miskából is. Olyan szerelmi partner volt, hogy az egész Párizsban nem akadt volna nála különb. Nem félt az erőtől, örömmel viszonozta. Végre elbágyadt. - Nem bírom tovább! - roskadt meg. - Ne haragudj! Megfürdött, felöltözött, Miska húzta össze a fűzőjét, s ment. - Köszönöm, drágám! Tönkretettél! De jó! Miska egy köpenyben kísérte kifelé, s csak ekkor jutott eszébe Laci. - Várj csak! - állt meg. - A legjobb híremet még nem is közöltem veled! Délelőtt megérkezett Paál Laci! Az asszonynak olyan lett az arca, mintha ostorral vágtak volna rajta végig. - Látogatóba? - Nem. Itt is marad. Az asszony szeme villámlott. - Az a széllelbélelt? - Cécile - mondta Miska csöndesen. - A legjobb barátom! Több, mint a testvérem! - Nem bánom én! - kiáltott az asszony. - Megérezte, hogy neked kezd jól menni Párizsban, s egyszerűen rátelepedett a nyakadra! - Ellenkezőleg, én hívtam. - Te? - meredt rá az asszony. - Igen. Olyan lelki válságban vagyok, hogy csak ő tud rajtam segíteni. Ugye, megteszed, hogy bevezeted őt a ti társaságtokba? - Soha! - vált feketévé az asszony arca. - Tudod, ki az az ember? Mikor a Malkastenben voltunk, s tánc közben egy kicsit levegőzni mentünk, annyira erőszakos volt velem, hogy csaknem lekapott a lábamról! - Laci? - csodálkozott Miska. - Ő! - mondta az asszony. - Utálom! Ne is kérj tőlem semmit az ő érdekében, mert úgy sem teszem meg! Még neked sem! Még az kellene! Vigyázz tőle, mert kifoszt. Úgy nézett Miskára, mint egy vizsgálóbíró. - Mennyibe került neked az ő idejövetele? Miska megmondta őszintén: - 19 -
- Ez mindig így volt köztünk. Hol az egyik segített a másikon, hol a másik az egyiken! Az ilyesmi természetes! - Természetes? Ez? - visított az asszony. - Ha már az én sérelmemmel nem is törődöl, legalább a magad érdekeit néznéd! Mi minden hiányzik még a berendezésedből! Azokat kellene megvennünk! Egy szép kandallót például! Nemes szőnyegeket! Egy faragott festőállványt, ahelyett a vacak düsseldorfi helyett! Egy szép spanyol paravánt ide a sarokba, hogy a modelljeid amögött vetkőzzenek, ne ott, ahol én! Márkás képeket! Egy remek, stílusos heverőt ide! Vagy akár egy tágasabb, szép műtermet, ahol vendégeket fogadhatsz! De neked mindez nem fontos! Neked Paál Laci kell! Minden pénzed őbelé ölöd! A kemény munkával keresett frankjaid mind hozzá vándorolnak majd! Te egy kopott asztaloslegénnyé züllesz, míg ő lakkcipőben jár festeni! Elviszi ez a nyakkendődet is, ne félj! A ruháidat! Új ruhákat csináltat a te kontódra! Berendezkedik a te számládra, s a végén majd ő fut be helyetted és kiröhög! Kiröhög, hogy mily ostoba vagy! Milyen naiv! Milyen balek! Miskában betelt a mérték. - Csönd! - ordított, hogy az asszony is beleremegett. - Hát mi vagyok én? Taknyos kölyök, akit járószalagon kell vezetni? Rabszolga, akit iga alatt kell tartani, hogy még gondolkodni se tudjon önállóan s csak neked szolgáljon? Azt az istenit! Én megkeresem a pénzt, s arra költöm, amire vagy akire akarom! Ha Paál Lacira, hát rá! Van bőven, és nem voltam még koldulni sem az avenue Lisbonne-on, se Kolpachon! Sehol egy sou adósságom! Nekem új berendezés nem kell! Új műterem sem kell! Társaságfogadás nem kell! De nyugalom kell! A gondolataim megérlelése! Magány! És ilyen összekavarodott állapotomban baráti és egyben művészi segítség! Amit eddig Párizsban alkottam, szinte lopva csináltam! Még a munkámba is belecsurgott a te irányításod, s a magam útján alig tudok tovább lépni! Hát ebből elég! Ezennel felszabadítom magam. - Igen? - vinnyogott az asszony. - Igen! - bömbölt Miska. - És ne merd még egyszer sértegetni, ocsmány rágalmakba keverni a legjobb barátomat, mert olyat teszek... Az asszony sápadtan meredt rá. - Hát Paál úr neked fontosabb, mint én? - A lelkem jobbik fele, tudd meg! - Köszönöm - mondta az asszony. - Isten veled! Majd meglátjuk, ki az erősebb! Kiment, és bevágta maga után az ajtót. - Csak menj! - vicsorgott Miska. - Vége az asszonyuralomnak! Vége a szerelmi rabszolgaságnak! Kitárt minden ablakot, s olyan légvonatot csinált, hogy még a párája is kitisztuljon innét az asszonynak, aztán indulatosan vágta a festőállványra a Köpülő asszony-t, s két óra alatt olyan képet csinált belőle, hogy maga is tudta: remeket alkotott. Még a két másik vénasszony, a Búcsúzkodók átfestésébe is belefogott, a két kezet, hát éppen a lényeget, meg is festette rajta, de ekkor egyszerre szinte remegő fáradtság vett rajta erőt. Nem is volt csoda a mai napja után. Bement a lakására - csak most érezte, mennyire kihűtötte a termet a szellőztetés - aludt egy órát, aztán felöltözött, ment Lacihoz, s elmondta, hogy összeveszett Cécile-lel. - Miattam? - kérdezte Laci. - Nem egészen - rázta a fejét Miska. - De már annyira belefolyt minden dolgomba, annyira belegázolt a legintimebb életembe, a művészi terveimbe is, hogy lehetetlen volt tovább tűrnöm ezt. Megállított! Lefogott! Körülhálózott! Semmire sem hagyott időt! Elég volt! Szabad ember vagyok. - Ennél jobb hírt nem is mondhattál volna - mondta Laci. - De mi lesz a szerelemmel? - Ne félj! - mondta Miska. - Van más! Szebb is, jobb is, drágább is, kedvesebb is! Charlotte íze rohanta meg, melegség támadt benne, mosoly. - Ó, te! - fénylett fel az arca. Ilyen melegen csak Svenre tudott emlékezni, aki halott. S aki ezt a nőt küldte maga helyett. - Az nemcsak nőstény - szakadt ki belőle -, nő is! Anyám is, ha az kell! S minden átmenet nélkül: - No, Paál úr - mondta kedvesen -, holnap itt az ön ügyeit intézzük, s nem mi megyünk Goupilhoz, hanem őt hozzuk ide, s rajta kívül még legalább öt műkereskedőt, de aztán legyen szerencsém nálam egy futó kis látogatásra, valami érdekeset én is tudok mutatni önnek! - 20 -
A következő nap igazán a szerencse napja volt. Goupil két gyönyörű tájképet vett meg Lacitól, egyenként négyezer frankért, s biztatta, hogy menjen csak ki Barbizonba, ott lesz belőle igazán nagy festő. A másik öt műkereskedő egyet-egyet. Csaknem harmincezer frank volt Laci zsebében, s később úgy emlékezett vissza erre a napra, hogy a szerencse istenasszonya nyilván elvesztette a bőségszaruját, s az éppen a műtermébe pottyant. - És ha önt meglátogatnám? - kérdezte Goupil Miskától. Miska hamiskásan nevetett. - Nem lesz egy kicsit messze? És azt sem tudom, befűtött-e már a takarítónőm. Goupil ránézett, s megfenyegette tréfásan. - De jó kedve van, Mester! Maga valamit rejteget! Szálljunk csak be abba a bérkocsiba! Laci is velük ment, s ahogy beléptek Miska műtermébe, nemcsak hogy a Tépéscsinálók, amelyet az Istennek sem tudott tőle eddig elimádkozni Goupil, függött teljes pompájában a falon, hanem egy kissé odébb a Köpülő asszony is, s az állványon a Búcsúzkodók két remekre festett öreg keze hirdette a szegények nehéz balladáját. Miska a két tegnap átfestett képre mutatott, s Lacihoz fordult: - Ezekre kívántam tegnap a szíves figyelmét felhívni, Paál mester! Laci csak elbámult. Mikor csinált ez ilyen remeket ebből a két képből? De csak ennyit mondott: - Ha te nem vagy boszorkánymester, akkor senki sem! - Nono! - mosolygott Miska. - A Köpülő, azt elismerem, kész. De a két vénasszonyon még dolgozni kell! - Egy ecsetvonást sem! - kiáltott Laci. - Ez így van készen, ahogy áll! Hát nem érted, hogy éppen a kezeknek ez a világló, óriási hangsúlya hiányzott csak a képről! Ez volt, amire rájöttél, te vadzseni, s egyszerre remekké emelted vele a képet! Goupil is a kép vizsgálatába merült, aztán hevesen gratulált. - Még ma elküldök a képekért, Mester! A Tépéscsinálók a tavaszi Szalonba megy, s ezekről majd valamelyik nap tárgyalunk. Jó? S most sietek, hogy mentől előbb nálam láthassam a képeket! Valóban elsietett. Alig húzta ki a lábát, Laciból kirobbant a kíváncsiság. - Te - esett neki Miskának -, mikor remekelted ilyen gyönyörűvé ezeket a képeket? - Tegnap délután, egy szál házikabátban, miután a Nagy Nősténnyel összevesztem, és fenyegetve itt hagyott! Becsületemre mondom, dühömben! Laci nevetett. - Úgy látszik, neked mindig egy-egy megrázkódtatás kell, hogy ráébredj a zseni voltodra! Eztán, ha panaszkodol, majd mindig fölemellek és földre ejtlek. Az is megrázkódtatás! Ez a két kép mindenesetre megéri a szakítást. Ha ugyan annak nevezhetem. Elgondolkozott. - Miért ne nevezhetnéd annak? - nézett rá csodálkozva Miska. Laci összehúzta a szemöldökét. - Azért - mondta -, mert erősebb asszony az annál, semhogy ilyen remek hímet, mint te vagy, csak egy egyszerű összeveszés árán kiengedjen a kezéből. Háború lesz még ebből köztetek, s hozzá nem is olyan egyszerű! Majd meglátod! S a háború valóban ki is tört Miska és az asszony között. Nem Miska kezdte, hanem Cécile. Java szezon volt, egyik estély a másikat érte, s Miska meg is kapta mindegyikre a maga meghívóját, de Laci nem. Erre Miska azzal válaszolt, hogy különböző ürügyekkel lemondta mindegyiket. Cécile dühöngött, s bár érezte, hagy ezen a területen nem ér célt, mégsem hagyta abba. Következett De Marches báróék estélye, amely a készülődések alapján roppant fényesnek ígérkezett, s ezt már csak nem lesz képes lemondani Paál Laci miatt? Képes volt. Ezúttal magának a bárónak írt, hogy végtelenül sajnálja, de lázas influenzában fekszik, Laci ápolja, s az orvos nem engedi még az ajtón sem kitenni a lábát. A levelet elküldte, de élt a gyanúval, hogy az asszony ezt már ellenőrizteti, hát ágyban maradt, elhívatta egy orvos ismerősét, beleavatta a titokba, s az háromféle gyógyszert is felírt. Egyik - 21 -
ártalmatlanabb volt a másiknál, de nagyon jól festettek az orvosságosüvegek az éjjeliszekrényen, s mikor délután, vizitidőben a báró valóban eljött, Miska, borogatással a nyakán, éppen gargalizált, s alig tudta Alfréd barátját üdvözölni, olyan rekedt volt. - Szörnyű! - mondta a báró. - Éppen most kellett kifognod! De hát nem tehetünk róla! Ám ott volt Paál Laci, akivel Düsseldorfban olyan jól összebarátkozott, s azt nyaggatta: - Hát akkor legalább te gyere, Laci! De Laci remekül játszott. - Lehetetlen - mondta komolyan. - Elsősorban senki sem hívott meg... - Ezennel meghívlak! Gondolhatod, hogy írásos meghívót küldtem volna, ha tudom, hogy itt vagy! - Másodsorban - folytatta Laci rendületlenül - nem hagyhatom itt ilyen betegen Miskát, hisz nincs senkije. - Átküldök egy inast - ajánlta a báró. - Fenét ér ilyenkor egy inas! - reszelte Miska az ágyból. - Ilyenkor csak egy orvos segít, meg egy barát! Kínáld meg, Laci, Alfrédot egy kis itallal. Laci meg is kínálta, s a dolog vége az lett, hogy a báró csaknem lekésett a saját estélyéről. Viszont példátlanul vidám volt, s így adta a felesége tudtára, hogy Miska valóban komoly beteg. Az asszony egy kicsit megijedt, de most már végig kellett játszania a háziasszonyi tisztet, és arról sem volt sejtelme sem, hogy a nagyobbik Kallnitz lány, aki a múltkor nyelvleckét akart adni Miskának, valahogy meghallotta a férj és feleség beszélgetését, szerzett egy csokor ibolyát, s az első adandó alkalommal eltűnt. Így esett aztán, hogy mikor Laci éppen menni készült, Miska meg minek öltözködjék most már fel, hisz rég elmúlt tíz óra, csengettek a műterem ajtaján. - Hát ez ki lehet? - csodálkozott Miska. - Szervusz! - fogott vele kezet búcsúzóra Laci. - Majd megnézem. Ha csinos nő, beeresztem, ha férfi, elzavarom. Kallnitz Éva állt az ajtóban. - Parancsol? - kérdezte Laci, s nyomban bemutatkozott. A Kallnitz lány nem jött zavarba vágyai küszöbén. - Jaj - mondta -, elnézést, hogy ilyen későn jövök, de csak most hallottam, hogy a Mester beteg. Csak ezt a virágot akarom átadni neki, és szeretném meglátogatni néhány pillanatra. - Parancsoljon! - engedte be udvariasan Laci. - Én úgyis vacsorázni megyek, s aztán aludni egy-két órát, mert két napja nem hunytam be a szememet. Ha megtenné, hogy addig helyettesítene, drága Mademoiselle, külön megköszönném. Azzal elment. Éva meg belépett a lakásba. - Szent Isten! - kiáltott Miska, ijedt képet vágva. - Csak nem nyelvleckét adni jött? - Nem! - nevetett a lány. - Vagy ki tudja? Átadta az ibolyát. - Fogadja szívesen tőlem! - Köszönöm - mondta Miska. - Legalább egy-két pillanatra foglaljon nálam helyet. A lány leült, ő felemelte a kezét. - Figyelmeztetem, kislány - mondta -, hogy komolyan influenzás vagyok, s ilyen közelről igazán elkaphatja tőlem! - Nem félek - mosolygott a szép, szinte vérzően duzzadt szájával a leány: - A Mester így influenzásan is többet ér három más, egészséges férfinál! - Nos - mosolygott a lány szemébe Miska -, ilyesmit nagyon kockázatos dolog próba nélkül állítani! A lánynak még a foga is összekoccant izgalmában. - Próbát ajánl? - kérdezte remegő torokkal. - Isten őrizz! - mondta Miska. - Két pillanat alatt tönkretennénk ezt a gyönyörű estélyi ruhát! Ennél gyorsabban még nem látott Miska valakit megszabadulni az estélyi ruhájától, viszont ő is mesterfogásokkal dolgozott a fűző körül. - No, most előbb csókoljon meg, kicsikém! - 22 -
S az előkelő és nagypénzű Kallnitz lány úgy tapadt a szájára, akkora gyakorlattal, hogy Cécile se tudta különben. Tizenkettőig volt nála a lány, akkor gyorsan öltözködni kezdett. - Sajnos, mennem kell! Még botrány lesz, ha a táncnál sem találnak! Miska segített az öltözködésben. - Milyen kár - mondta sajnálkozva - félbeszakítani egy ilyen pompás mondatot! - Mi sem egyszerűbb annál, hogy befejezzük! - mondta komolyan a lány. - Mondja, meg holnap is beteg lesz? - A mondat befejezése kedvéért okvetlenül. - Jó - bólintott a lány. - Ha kedvére vagyok, holnap délután öttől kilencig meginvitálhat. Megfelel az időpont? - Meg nem foghatom ezt a Párizst! - mormogta Miska, miután becsukta a lány mögött az ajtót. A lány elfutott. - Hát itt mindenki kapható? Ez egy olyan gazdag lány, hogy talán nem is lehet ellátni a vagyona végére. És így él: csak felszalad egy műterembe, s még szólni sem kell érte. Vajon eljön-e holnap? Eljött, s ott maradt, ameddig ígérte. S míg a lány öltözködött, Miskának az jutott eszébe, hogy ha elvenné ezt a lányt, a hozományból otthon vehetne egy megyét. Mosolygott rajta. - Mit mosolyog? - kérdezte a lány. - Rajtam nevet? - Nem - mondta Miska. - Egy hirtelen ötleten. Azt gondoltam, hogy mi lenne, ha holnap felmennék a kedves papához, és megkérném a maga kezét. A lány beleremegett az elképzelésbe. - Ne tréfáljon - mondta -, mert komolyan veszem, és visszaadom a gyűrűt. Biztos, hogy nagy ricsaj lenne, mert én és a Martin gyerek amolyan pénzpárosítás vagyunk, de ha megteszi, én boldogan megyek magához! Nos? Miska mosolygott. - Nagy csacsi maga! - mondta. - Lehet - bólintott a lány. Már a műtermen mentek keresztül, mikor a lány megállt. - Mondja - fordult Miska felé -, és az nem volna elég magának, ha asszonykoromban is feljárnék magához, mikor csak kívánja? Miska tréfásan paskolta meg a lányt. - Ezt még majd meggondoljuk. Maga is, én is. Aztán majd értesítjük egymást. - Jó! - mondta a lány. - Az esküvőmön ott legyen! Küldök meghívót! Visszakiáltott: - Esetleg már ott megsúghatja! Nagyon érdekes volna! - A teremtésit! - csóválta Miska a fejét. - Ehhez képest egy midinette Madonna! S mikor kilépett az ajtó elé, hogy megnézze a postaládát, nincs-e valami levele, egy meghívót talált benne De Marches-éktól. Cécile saját kézírása volt. Ennyi: Nem jönnétek el holnap este Lacival együtt hozzánk diner utánra? Cécile - Mi ez? - kérdezte. - Fegyverszünet vagy békekötés? S mert Laci egy ugyanilyen szövegű meghívót kapott, gálába vágták magukat és elmentek. Nagyon szívesen fogadták őket. Néhány vendég volt, tisztek, s a báró nagyon rossz színben volt. Cécile ezzel fogadta Miskát: - Te medve! Hát viselkedés ez? - És én mit kérdezzek? - állt elő keményen Miska. - Menj! - mondta neki az asszony. - Udvarolj! Azt tudsz! Lacinak már messziről nyújtotta a kezét. - Isten hozta! Nem gondolja, hogy mégiscsak illett volna levizitelni nálunk, hogy: De Marches-ék, Párizsban lakom? - Bizony igaza van, asszonyom - válaszolt Laci. - 23 -
Miska meg akkor ismerkedett meg Chaplin festőékkel. A férfi egy magas, karcsú, angolos külsejű ember, az asszony egy kedves, barna szemű, meleg tekintetű nő. Ebben az, úgy látszik, meghitt társaságban Chérie-nek hívták. - Maga festette a Dernier jour-t? - kérdezte Miskától. Lágy, mollba hajló hangja volt, bent ragadt Miska fülében. - Én, asszonyom - felelte Miska: - Még emlékszik rá? - Lehet azt elfelejteni? - kérdezte az asszony. - Nem tudom - mondta Miska. - Nekem mindenesetre feledhetetlen marad, mert a kép főalakja, az elítélt, személyes ismerősöm, úgyis mondhatnám, atyai barátom volt. S most Lacza Bálintról s Miska ifjúságáról kezdtek beszélgetni. Ezalatt Cécile külön ült le Lacival. - Szeretnék magától kérdezni valamit - mondta. - Bizalmas. Lehet? - Parancsoljon - hajolt meg Laci. A asszony egy kicsit hallgatott, aztán hirtelen azt kérdezte: - Mondja meg, mit akar Miskával? - Én? - bámult el Laci. - Hogy őszinte legyek, nem értem a kérdést, asszonyom. - Akkor nyíltabban kérdezem - hajolt közelebb az asszony. - De ez titok! Legyünk egymás bizalmasai. Nem bánja meg! - Kérem. - Maga valóban félti tőlem Miskát? Laci várta a kérdést, felkészült rá. - Így, hogy: „féltem”, ezt nem lehet mondani, mert nevetséges. Miska felnőtt ember, kemény férfi, már egészen ifjúkorában az volt. Tehát nem kell őt félteni. Legfeljebb óvom őt Párizstól, s ebben van benne az ön személye is, asszonyom, amely, amint tapasztalom, megbontja az egyensúlyát, és összekavarja az egyébként zseniális festői ösztöneit. Mikor megjöttem, lelkileg teljesen összeomolva találtam, de másnapra két bizonytalan képéből mesterművet alkotott. Szerintem sokkal több magány kellene neki, hogy festői eszméi megérjenek, s ő ismét rátalálhasson magára. Az új magára. Mert ő többé már nem a Siralomház Munkácsyja... ezt neki is megmondtam, hanem egy új ember persze hogy zseni!... Aki most keresi új mondanivalójához az új formanyelvet. - De az istenért, Paál! - mondta az asszony. - Hetenként összesen kétszer találkozunk! Ezzel csak nem gátolom! Laci komolyan nézett az asszonyra. - Ez olyan terület, asszonyom, amelyet én nem érinthetek. Ha tovább kérdez, csak azt felelhetem mindenre: nem; vagy: talán. Lehet, hogy gátolja, lehet, hogy nem. Nem tudhatom. Szerintem legokosabb volna, ha kijönne velem Barbizonba. Ott, esküt mernék rá tenni, néhány hónap alatt rátalál a maga sajátos, új formanyelvére, megtanul rajta beszélni, akkor aztán, ha szabad azt mondanom, azt csinálhatnak, amit akarnak. Csak engedje dolgozni! Mikor látja rajta, hogy látszólag szórakozottá, valójában azonban elgondolkodóvá, alkotókedvűvé válik, hagyja, hogy tegyen, amit akar, bolyongjon, csavarogjon akár a leglehetetlenebb helyeken: akkor forrja ki magában a gondolatot és a formát, s egyszer csak úgy robban ki belőle, mint a vihar. Ez az én féltésem, asszonyom. A többi intett fejével Miska felé - az ő dolga. És - hajolt meg az asszony felé - az öné. Az asszonyban tisztelet támadt Laci iránt: megérezte, hogy a lelke legmélyéig szereti Miskát. Ő is nagyon szerette, a maga módja szerint. Azt mondta hát: - Ide hallgasson, Laci! Maga őszinte volt, én is az leszek. Maga is szereti Miskát, én is. Próbáljunk valami megoldásra jutni. Mi, az idén, amint látom, csak június elején jutunk ki Kolpachra, mert az urammal valami új kúrát kezdtek az orvosai, s azt nem akarom félbeszakítani. Maga mikor költözik Barbizonba? - Úgy április végén, körülbelül. - No látja! - csapott az asszony a szóra. - Mindössze egy hónapról van szó. Adja nekünk Miskát júniusig, aztán visszaadom magának, s mehet Barbizonba, míg a tél haza nem veri. Jó? Laci félig mosolyogva, félig komolyan vont vállat. - Legyen - egyezett bele. - Végül is ön győz asszonyom, nem én. Ön a nő, én csak jó barát vagyok. Még csak arra kérem, hisz nem tudjuk, mit hoz a jövő: mindenkorra tartsa emlékezetében, - 24 -
amit Miska alkotókedvéről s a vele való akkori bánásmódról mondtam. Ha nem így viselkedik vele, bizonyisten, megölheti. Vagy fellázad. És ezt nem kívánom önnek, asszonyom. Chérie meg körülbelül ebben az időben mondta Miskának, míg az ura a báróval valami kártyajátékba bonyolódott: - Milyen gazdag az ön élete! Csupa erő, akarat és felfelé ívelés. De azt hiszem, egy kicsit szomorú. - Bizony nem lakodalom - felelt Miska. - De hát amit a sors kimért, azt el kell viselni. - A sors! - bólintott az asszony. - Maga is hisz benne? - Talán már nem élnék, ha nem hinnék - felelt Miska. - Szerintem csakis így lehet a dolgokban megnyugodni, ha az ember azt mondja: sors. Egyébként valami gúnyos és áttekinthetetlen öszszevisszaság volna az ember élete. - Igen - bólintott az asszony -, én is azt hiszem. Csak az uramnak ne beszéljen erről, mert ő úgy veszi az életet, ahogy van, nem tűnődik rajta. - Boldog ember! - bólintott Miska. - Azt hiszem - felelt az asszony. - Elvan a modelljei és a képei közt, szereti a jó angol sört, rajnai borokat, a sült kappant és a paradicsomos ételeket. Nagyszerűen alszik, vidáman ébred, reggel egy órát teniszezik, este elmegy, vagy elmegyünk valahová, s kész. Most, ha jól tudom, az Opera egyik neves balerinájának udvarol. - S ön csak ilyen könnyen veszi ezt? - kérdezte Miska. Az asszony mosolygott. - Mit tehetek ellene? Minden férfi poligám, különösen a művészek. Nézze meg akármelyiket. - S a nő? - Kevésbé. Higgye el, ha a látszat ellene szól is. Két gyermekem van, velük foglalkozom. Felnevetett. - Az uram ügyes volt: gondoskodott, hogy én se unatkozzam. Akkor Kallnitz Éva jött a vőlegényével, a mindig zsíros arcú Martin-fiúval, aki ma délután érkezett meg Bécsből, s a lány bemutatta Munkácsynak, az meg Lacinak mind a kettőt. Laci persze úgy tett, mintha sohasem látta volna a lányt. Az oda is súgta neki később: - Maga a legaranyosabb fiú Párizsban! - Maga ugyanaz nőben. A vőlegény félrevonta Évát, s Miskára intett a fejével: - Ki az a remek férfi ott, akinek az előbb bemutattál? - Az Párizs legérdekesebb festője most. Munkácsy Mihály. - Hatalmas alak! - mondta a vőlegény. - Akár két matróz is kitelnék belőle! - Hát azt nem tudom - vont vállat a leány. - Sohasem néztem meg még ilyen szemmel. Hamarosan valami nagy kártyaparti kerekedett. Miska viszont nem értett a kártyához: Csak lézengett ott; egy darabig beszélgetett ide-oda, aztán a szalon egy asztalán talált egy Veronesealbumot, biztos, hogy a báróé volt, ezzel letelepedett egy távoli fotöjbe, és elmerült benne. Egy idő múlva a Kallnitz-lány zavarta meg. - Leülhetek egy pillanatra? - kérdezte. - Szeretnék valamit mondani. - Tessék! - mondta Miska. - Halljuk. A lány közelebb hajolt, arcán egy kis mosoly játszott. - Ma délelőtt mindent elmondtam a papának. Az egész viszonyunkat, és hogy én magától szeretnék gyermeket. Tudja, mit mondott? - Nem. - Én azt hiszem, ő is szerelmes magába. Azt mondta: „Fene egy lány vagy, hallod! És legalább teherben vagy tőle?” „Nem tudom papa - mondtam -, de remélem. Legszívesebben hozzá mennék feleségül.” - „Azt elhiszem - mondta -, a helyedben én is azt mondanám. De most nem lehet, kicsikém, kell a Martinok pénze is, mert az nagyon nagy terv, ami a fejemben van. Valami csatornáról suttognak itt bennfentes körökben, amely Panamában készülne, ahhoz szeretnék elég erős lenni, ha valóban lesz belőle valami. Mert egyelőre még csak suttogás.” - A teremtésit! - mondta Miska. - Igazán liberális papája van! Csak azt nem tudom, honnét ismer? - 25 -
- Hát De Marches-ék tavalyi estélyéről. Ő is ott volt még a klubból. Ő is a Volney-klub tagja! - Persze, persze! - mondta Miska. S. eszébe jutott, hogy Cécile beíratta őt valamelyik klubba, s ő el is járt oda néha-néha. - És mikor látom? - kérdezte a lányt. - Ó - felelte az szomorúan -, most már csak, ha a nászútról visszajövök, s beállítom az életemet. De az esküvőmre eljön! - Természetesen! - mondta Miska. El is ment, és őszintén gratulált.
V Laci április végén kiköltözött Barbizonba, s így Miska barát nélkül maradva, egyedül birkózott a festészet fel-felágaskodó rémeivel, de magával a mindennapi élettel is. Volt olyan két nap, hogy föl sem kelt, s csak azt ette, amit talált. Néha elment De Marches-ékhoz, de ott is nyomott volt a hangulat: a bárónak az új kúra erős fájdalmakat és emésztési zavarokat okozott, s Cécile-nek jóformán minden idejét lekötötte az ápolás s a csaknem állandó jelenlét a beteg mellett, mert a báró Cécile-en kívül senkit sem tűrt maga mellett. Így Miskát is leginkább éjszakánként tudta csak meglátogatni egy-egy órára, míg az ura az esti altatótól egy kicsit aludt. - Miért nem hagyjátok abba ezt a fertelmes kúrát? - kérdezte Miska. - Én is ezt kérdezem mindennap - felelt Cécile. - De vakon bízik az orvosában, aki azt ígéri, hogy a kúra kicseréli az egész szervezetét, s új embert csinál belőle. - Egy hónap alatt? - rázta a fejét Miska. - De mérhetetlen gazdag embernek kellene már lennie annak az orvosnak, ha csak a fele is igaz volna annak, amit mond! Hiszen a fél világ betegei ott tolonganának körülötte! Cécile-t rettentően összetörte az ura betegsége, s olyan fáradt volt, hogy egy lebágyadás után ott aludt el Miska mellett. Neki kellett aztán felráznia s felöltöztetnie, hogy időben hazaérjen. - Cécile, indulnod kell! - Minden, de minden az én bőrömre megy! - panaszkodott Cécile. - Elalszom szerelem közben! Mit mulasztunk, drágám! De sietett haza, mert az ura pokoli botrányt csinált, ha felébredt, és a felesége nem volt mellette. A Kallnitz-lány a nászútjáról lapokkal és levelekkel tömte Miskát, volt nap, hogy öt is érkezett tőle, ilyen szövegekkel: Egész nap kártyázunk. Vagy: Még nem jutottunk el a tíz ujjamig! Vagy: Mester, tüstént elalszom! Miska nevetett is, bosszankodott is rajtuk, de főként alig győzte őket elégetni, hogy Cécile rá ne bukkanjon valamelyikre. Legnagyobb vigasztalása Goupilné maradt, a „drága Charlotte”, ahogy mindig nevezte, aki néha-néha felidézte Sven emlékét benne, s ezért olyan hálás volt, hogy tízszeresen fizette vissza neki gyengédségben, jóságban és szerelemben. - Ó, én egyetlenem - duruzsolta az asszony -, talán túlságosan is jó vagy hozzám! - Nem - mondta Miska. - Inkább az a bajom, hogy nem tudok olyan jó lenni hozzád, mint szeretnék! S ez igaz is volt, mert a heves szerelmen túl Miska valahogy virággal szerette volna egyre cirógatni. Együttesüket általában a végtelen gyengédség jellemezte. Olyan gyengédek voltak egy- 26 -
máshoz, hogy ez már szinte külön eksztázis volt. Alig váltak el, egy perc múlva már szerettek volna újból együtt lenni. Miska úgy megőrzött Charlotte-tól minden kis elszakadt szalagot, egy szálat a harisnyakötőjéből, egy apró kis hajcsatját, Charlotte is Miskától, hogy ez már valóságos fetisizmus volt. Ó, Charlotte! És május közepére De Marches-éknál is javult a helyzet. Cecile kidobta a kuruzsló orvost, s hogy nem kínozták többé a bárót, de jól kipurgálták, ez hasznára vált, visszajött a régi étvágya, s néhány nap múlva annyira javult az állapota, úgy megerősödött, hogy mehettek Kolpachra. Miska mindenben segítségükre volt, a pályaudvarra is kikísérte őket, s intézkedett a rengeteg poggyász feladása körül. Másnap valahogy örömre ébredt. Annyira elszokott ettől mostanában, annyira egyszerre ébredt a kétségeivel, hogy kutatni kezdte, mi lehet ennek az örömnek, ennek a belső megfürdöttségnek az oka. Először azt hitte, hogy De Marches-ék elutazása. De érezte, hogy nem az. Hát akkor mi? Nem lelt semmi okot, de meglévén az öröm és a lendület, feldobott az állványra egy vásznat, s gyorsan színvázlatot kezdett csinálni az Éjjeli csavargók-hoz, amelynek témáját még Csabán jegyezte fel, de az elmúlt hónapok alatt sohasem mert hozzányúlni. Fél tíz körül kopogtak a műteremajtón, s Goupil lépett be. Miska az első pillanatban észrevette, hogy zavarban van. - Uram, uram - kezdte a kisöreg -, látom, munkában zavarom. Pedig nem szeretném. De tudja, már hetek óta motoszkál bennem egy gondolat. Már kétszer el is jöttem idáig, hogy feljövök, de aztán visszafordultam. Emlékszik még arra a portréra, amelyet Schwabacherné őnagyságáról festett? - Hogyne emlékezném? - Hát hallgasson meg: én nagyon szeretném, ha elvállalná a feleségem portréjának a megfestését. Azért kérem önt erre, mert ezek az úgynevezett arcképfestők csak képet festenek, a lélek valahogy mindig lemarad róluk. Természetesen külön honoráriumot fizetek a képért, Mester... Miska jókedvűen közbevágott. - S a nyereségen megosztozunk - idézte a közös szerződésből. Goupil előbb meghökkent, de aztán jót nevetett a megjegyzésen. - Hát mit kér egy magafajta portréért, Mester? Miska egy darabig gondolkodott, aztán azt mondta: - Nézze, kedves jó Goupil úr, ez a dolog így áll: én már szinte Düsseldorf óta figyelem önt, s lassan az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ön vagy egy születetten szomorú ember, vagy sok csalódás árán, azzá változott. Én az itt esett nagy beszélgetésünk óta folyton töröm a fejem, mit tehetnék olyasmit, amivel egy kis örömöt tudnék szerezni önnek? Most itt a legjobb alkalom. Ha négyfelé vágat sem fogadok el három falevelet sem a képért. Szó sem lehet róla! Nekem azon való örömet, amit a képpel okozok önnek, úgy sem tudja az egész Rotschild-bankház sem megfizetni. Viszont én leszek az egyetlen, aki elmondhatom, én láttam André Goupilt mosolyogni. Egyezzünk hát meg ebben! Goupil tiltakozni próbált, de elsírta magát. - Uram, uram - mondta -, én mindig tudtam, hogy ön rendkívüli ember, de most felülmúlta önmagát! Ki van még olyan ember ebben a városban, aki André Goupilnak örömet akarna szerezni? Senki! Senki! De hát mégiscsak meg kell egyeznünk valami összegben. - Helyes! - mondta Miska. - Van egy sou-ja? Goupil nem értette. Elővette a pénztárcáját. Kivett egy sou-t, átnyújtotta Miskának. - Tessék! Minek ez? Miska kinyitotta a kacatos szekrény ajtaját, elővett egy kis szeget meg egy kalapácsot, s az apró pénzdarabot odaszegezte a festőállványa oldalára. - Ennek! - mondta jókedvűen. - Hogyha netán egyszer megfeledkeznék a dologról, s azt gondolnám, hogy hoppá, egy Goupil nevű műkereskedő tartozik nekem a felesége portréjának az árával, mindig itt legyen a szemem előtt, hogy nem igaz, mert ebben az eszmei összegben egyeztünk meg, s ez itt van a stafelei deszkájában elkölthetetlenül. Nem tűrt ellentmondást. Folytatta. - Gyerünk tovább! Milyen színű haja is van őnagyságának? - 27 -
- No hallja! - méltatlankodott Goupil. - Hisz látta! Miska nem esett ki a szerepből: bűnbánó arcot vágott. - Bocsásson meg, uram - mondta, s talán még el is pirult -, én annyiféle női hajat láttam és festettem azóta, hogy bizony, nem tudnám pontosan megmondani. - Szőke - mondta Goupil. - A legtisztább mézszőke. - És a szeme? - Kék. Miska elgondolkodott. Sven gyönyörű, zöld ruhájára gondolt, amelyben megismerte. - Kérem - szólalt meg -, nem tudja, van-e őnagyságának valami szép zöld ruhája? Tudta, hogy van. - Azt hiszem, igen - felelte Goupil. - Abban akarja lefesteni? - Ha ön beleegyezik. Festőileg mindenesetre ez lenne a legszebb. - Ez az ön dolga, Mester. És mikor kezdené el a festést? - Most! - mondta vidáman Miska. - Vagy mikorra ide tudja hozni őnagyságát. Kikötöm viszont, hogy ön az egész festés tartama alatt itt lesz! - Most gúnyolódik velem - mondta Goupil. - Nem - rázta a fejét Miska. - De én örömet akarok szerezni önnek, nem izgalmakat. - Köszönöm - hajolt meg Goupil. - Sietünk! Elrohant. Miska szántszándékkal ugyanabban a ruhában maradt, amelyben volt, a rendes munkaruhájában, még csak nyakkendőt sem kötött, még csak egy fésűt sem húzott végig a haján. Levette az állványról az Éjjeli csavargók színvázlatát, leült egy fotöjbe, fütyülni kezdett a maga jellegzetes kettős füttyével. Várt. Azért azt nem tudta volna megtenni, hogy tovább dolgozzék az előbbi képén. Nem is annyira az izgalom miatt - az is volt benne -, mint inkább, hogy az új benyomásokra frissen tartsa a szemét. Nem telt el egy óra, megérkeztek Goupilék, s Miska oly egykedvű udvariassággal fogadta őket, mintha tegnapelőtt nem is tartotta volna a karjai közt ezt a gyönyörű asszonyt. Kezet csókolt neki, elnézést kért a rendetlenségért, de egy műterem már csak ilyen. Fénybe ültette az asszonyt, vásznat tett az állványra, amely már át volt itatva az ő különleges festékalapjával, de mielőtt függőlegesre kapcsolta volna, odaszólt Goupilnak: - Százhússzor száz, megfelel önnek ez a nagyság? - Tökéletesen. Az asszonyhoz fordult. - És önnek, asszonyom? Az ránézett a meleg tekintetével. - Ön tudja - mondta halkan. Miska a nő mellvonala fölött húzta végig a kezét, de nem érintette. - Körülbelül idáig - mondta. - Jó? - Igen. Az asszony egy kis dobogón, Miskával egy magasságban ült. Oly szép volt, s a halkan verődő zöldes reflexek fényében úgy ragyogott, hogy Miska meghatódott tőle. Aztán gyorsan színeket nyomott a palettájára, kivett egy ecsetet, színt kevert, s akkor látta, hogy az asszony izgatott. Elmosolyodott. - Ne féljen, asszonyom, ez az állvány nem a guillotine! Megvárta, míg a mosoly elül az asszony száján, akkor még egyszer megnézte, lehunyta a szemét, hogy belül is megvan-e a kép, akkor keze az ecsettel szinte úgy robbant rá a vászonra, s egyetlen villámgyors mozdulattal meghúzta a kép felső kontúrjait. Ettől félt legjobban, mögötte a bizonytalan napokkal és hónapokkal, de nyomban érezte, hogy csodálatosképpen ereje birtokában van, s a vonal tökéletes. Hevesen, gyorsan, mégis gondosan festett tovább, néha az asszonyra pillantott, s látta annak a szemében az ámuló csodálkozást. De mindegy volt neki, hogy az asszony mit csinál, hisz jobban ismerte ezt a szép, kedves arcot, ezt a lágy tekintetet az önmagáénál, s legszebb valójában akarta megörökíteni a szerelmesét. Most a homlok, a szemöldök, most - előbb lehunyta a szemét, aztán festett - a szem drága tekintete, a finom orr, a száj ívelő felragyogása, az áll, a gyönyörű nyak, a pompás, zöld ruha, alatta a keblek sejlése, s ezt néhány ecsetvonással oly finoman és - 28 -
élettel teljesen hozta ki, hogy a maga lélegzete is csaknem elállt tőle. Két és fél órát dolgozott egyfolytában, mélységesen, az egész lelkét beleadva, de dolgozott volna még nyolcat, tízet is, ha nincs tekintettel arra az asszonyra, aki biztosan nem szokta meg, hogy így üljön mozdulatlanul, több mint két órája. Hát azt mondta: - Nem fáradt még el, asszonyom? Az bólintott. - Bizony, nagyon jólesnék, ha kinyújtózkodhatnám egy kicsit. S eközben bal kezét a kedves kis hasára téve, és hüvelykjét behúzva mutatta Miskának, hogy: négy! Hogy négy órakor találkozunk, te drága, s még addig ebédelni kell és kitervelni az elmenetelt, és aludni is egy kicsit. Vagy azt akarod, hogy ott aludjam el a karjaidban, édes? De persze azért nem alszom el! Miska megértette, s azt mondta: - Magam is elfáradtam, talán hagyjuk abba mára! Kezét nyújtotta az asszonynak, lesegítette. - Parancsoljon, asszonyom! S Goupilnak: - Tessék megnézni, uram! - Élő Isten! - kiáltott fel Goupil. - Hiszen ez csaknem kész! S igaza volt. A ruha megfestése híján, így is ki lehetett volna adni a kézből. De Miska azt mondta: - Nono! Legalább három ülés azért hátra van még a készig. - Isten úgy segítsen, valósággal él az arcod, Charlotte! - És önnek hogy tetszik, asszonyom? - kérdezte Miska. Az asszony valami álomszerű bódulatból zökkent fel. - Istenem, szinte nem is merem hinni, hogy ez én vagyok, ez a nő olyan gyönyörű! - mondta őszintén. - Kérem - mutatott Miska mosolyogva Goupilra -, itt a leghitelesebb bíráló. Meg van elégedve a hasonlósággal, Goupil úr, vagy idealizáltnak találja? - Tökéletes a hasonlóság! Csodálatos! Nem is értem, hogyan tudta ilyen remekül eltalálni? Ez a kép, ha maga egyszer azt mondja: kész - vett erőt Goupilon a műkereskedő -, megér százezer frankot! - Meg egy sou-t! - tette hozzá Miska. Goupil elnevette magát. - Igaza van - mondta. - Százezer frank és egy sou! S még akkor is nevetett, mikor kiléptek a műterem ajtaján, s az asszony egy röpke pillanatra a válla felett Miska szemébe villantotta a négy ujját. Aztán Miska leült a kép elé; elnézte, és pontosan tudta, hogy remekmű készül itt. A maga nemében talán a Siralomház-nál is nagyobb. Mi történt vele? Hisz tegnap még szinte tántorgott kezében az ecset, és annyi kedve nem volt a festéshez, akár a kapáláshoz. Charlotte hozta meg a kedvét? Biztosan! Milyen gyönyörű! Bárcsak egy aktot festhetne róla, az volna aztán a csodálatos! Mert talán csak Sven volt ennyire szép meztelenül, mint ez a nő itt. Ez a drága, aki így néz rá a képről, hogy szemében ott ragyog az egész izzó és mégis gyengéd odaadottsága, a szerelme, mindene, az egész vakító felmagasztaltsága. Akkor felugrott, megfürdött, friss fehérneműt vett, talptól tetőig átöltözött és ment, hogy egyék valamit, mert farkasétvágya támadt. Be is pakolt alaposan. Még végigböngészte az újságokat, elindult, útközben megvette Charlotte kedvenc nyalánkságait. Kívülről tudta őket, és sétálva indult el meghitt házuk felé. Tíz perccel korábban érkezett, de az asszony már várta, egy csodaszép, zöld selyempongyolában. - Jaj - ugrott az asszony a nyakába -, te óriás! Amit te ott nálad délelőtt csináltál, az hihetetlen. Senkinek sem hinném el, ha nem a két szememmel láttam volna. - Csacsi! - mondta Miska. - Látnál a rossz napjaimon, tüstént kiábrándulnál belőlem. - Nem! - tiltakozott az asszony. - Az holtomig lehetetlen! Ha van túlvilág, a túlvilágon is! Én téged annyira szeretlek! Lélegzetet vett, odasimult Miskához. - 29 -
- Én téged annyira szeretlek, hogyha te meghalnál, én utánad halnék. Ne gondolj öngyilkosságra. Csak úgy magamtól, mint egy fa, amelynek titokban elvágták a gyökereit. Hidd el, igazat mondok. - Elhiszem - bólintott Miska. - Ha te meghalnál, velem még borzalmasabb dolog történnék. Azt hiszem, megbénulna bennem a lélek, és soha többé nem tudnék festeni! Ekkor már egymás mellett hevertek, s úgy mondogatták ezeket. Charlotte befogta Miska száját. - Csitt! - mondta. - Neked ilyet nem szabad mondanod! Ez olyan, mintha átkot mondanál magadra. Megcsókolta. - És azért sem szabad ilyet mondanod, drágám, mert neked van célod, hivatásod itt a földön, nálam nélkül is, s azt be kell töltened. Nekem tenélküled semmi sincs. Én tőled függök, neked élek. Nem hiszed? Ide hallgass! Én mióta veled élek, s az nem olyan nagy idő, megszépültem. Nem véletlenül kiáltottam én fel ma nálad, hogy én nem lehetek a kép elevenje, mert az sokkal szebb, mint én. Mikor hazamentem, nyomban odaálltam a tükör elé, megnéztem magam, és el kellett ismernem, hogy valóban én vagyok a képed élő mása. De ez csak úgy lehet, hogy én a szerelmemben megszépülhettem, mert jól emlékszem, sohasem voltam ilyen gyönyörű. Most az vagyok. Tőled. Hát láthatod, hogy tőled vagyok, és ha egyszer nem lennél, meg kellene semmisülnöm. Mi értelmem lehetne még itt nélküled? Miska ámulva hallgatta: mást mond, de mégis, akárcsak Sven szólana. - Te - mondta Miska, mintha csak Svenhez beszélne -, tulajdonképpen az volna a természetes és a teljesség, ha mi ketten összeházasodnánk. - Elválok az uramtól, és hozzád megyek feleségül. Nincs ennél egyszerűbb dolog. Akarod? - Nem - mondta Miska. - Nem akarhatom. Az urad belehalna. - Az lehet - ismerte el az asszony is. - De én nem tehetnék róla. Én az egész valómmal hozzád tartozom, nekem melletted a helyem. Én veled átgázolok akármin. Nem tudsz nekem olyat mondani, amit én meg ne tennék érted. - Érdekes! - mondta Miska, hosszabb hallgatás után. - Kétszer kívántam egy nővel összefűzni az életemet. Először Svennel: ő meghalt. Most veled: neked az urad halna meg. Lassan magam is azt gondolom, hogy valóban átkozott vagyok. Nekem, ami élet, semmi sem sikerül. Akármihez nyúlok, összetöröm. Másnak meg megy simán minden. - Lehetséges - mondta az asszony. - De úgy lehet, hogy egyetlen lángésznek sem volt boldog magánélete. Gondolj csak da Vincire, Michelangelóra! Átölelte. - De én téged boldoggá teszlek, amennyire csak egy nőtől telik! S másnap megint ott ült a műtermében, és betöltötte a drága fényével, harmadnap megint, és negyednap készen volt a kép. Ahogy Goupil meglátta, sírva fakadt. - Uram - ragadta meg Miska mindkét kezét. - Uram! Édes Mesterem! Ez remekmű! Több annál: ez az élet! Ez a kép él! Nem tudom, hogyan tudta véghezvinni, itt, a szemem láttára ezt a csodát, de él! A gyönyörű tekintete, a szája, a mosolya, a két kis keble halma; uram, még a ruhája is! Él! Langyos az ő testétől! Nem tudom, hogyan köszönjem meg önnek? - Már megtörtént, uram! - mondta Miska. - Láttam sírni az örömtől: az a százezer. Meg egy sou, az a ráadás. Már el is számoltunk egymással. Látja, énvelem könnyű zöld ágra vergődni, ha szeretek valakit. Ez az asszonynak szólt, s meg is értette. - És Andrét szereti? - kérdezte kedvesen. - Igen - felelt Miska. - Higgye el nekem - mondta az asszony -, a szeretet a legnagyobb dolog a világon. - Kérem - mondta Goupil -, megengedné, hogy a képet holnapig itt hagyjam önnél? Addig megszikkad egy kicsit, s holnap majd hazavitetem. Holnapután meg elutazunk - tette hozzá lelkesen. - Biarritzba megyünk egy-két hétre, Korfuba, a Földközi-tengerre, hadd lobogjon ez a páratlan női szépség Európa fényein! Hat hét múlva aztán megint elnyel az üzlet! Kár! No, menjünk, drágám! Az asszony kezet nyújtott Miskának. - 30 -
- Mester - mondta mosolyogva -, ha nem tudom megköszönni ezt a képet, mint ahogy szeretném, tudja be annak, hogy nincsenek rá méltó szavak. - Asszonyom - mondta Miska -, nekem az is elég, hogy négy napon át a föld legszebb asszonya ült velem szemben. És mélyen meghajolva kezet csókolt neki. Délután volt a búcsútalálkozásuk, elutazásuk előtt. Az asszony két finom kezében tartotta Miska fejét, s azt mondta: - Drágám, a képet is köszönöm, de még inkább a valóságot. Nagyon ostoba dolog az, hogy éppen most kell elutaznom, mikor egyre szebb lenne minden. És még időm is alig van, eljönni is szinte erőszakkal jöttem el, az uram csomagol, és alig akart elengedni, hogy még egyet-mást vegyek magamnak. Hát itt van egy pár kesztyű és egy vadonatúj retikül. S akkor könnyesen, bele a férfi arcába: - Szívem, nagyon vigyázz magadra, borzasztóan féltelek. Te olyan könnyelmű vagy és olyan vakmerő! Hat hét, édes, nem olyan nagy idő! Aztán megint itt vagyok. Igaz?... De szabad kérnem?... Ha nem bírod is megállni, akkor is éppen úgy szeretlek, mint most. És a kulcsomat ehhez a mi kis fészkünkhöz nem akarom magammal vinni, mert hátha kirántom véletlenül a retikülömből, az uram meglátja, és ő minden kulcsot ismer a házban. Remegő kézzel átadta a kulcsot, és Miska remegő kézzel tette el. És azt mondta: - Légy nyugodt, drágám, minden úgy lesz, ahogy kívánod. Az asszony kinyitotta az ajtót, és sietve elment. Csomagolnia kellett. Miska várt egy kicsit, míg Charlotte kifordult a kis utca sarkán, aztán ő is kilépett, kívülről bezárta az ajtót, és csöndesen hazaballagott, hogy ott újra lássa a szerelmesét. Semmiként sem telhetett el félóra, mikor léptek kúszó neszezését hallotta a lépcsőházból, s valami olyan szörnyű vonításféle hangot, mintha egy kutyának az egyik lábát vagy az arcát szaggatták volna szét: Mi lehet ez? Hallgatódzott. Goupil lépett be az ajtón, roskadozva. - Uram! - hörgött föl a torkából a vonításszerű hang. - Édes uram! Édes jó uram, segítsen rajtam! Valahogyan segítsen rajtam, mert megőrülök! - Uram! - lépett hozzá Miska, és fölemelte csúsztából. - Térjen magához! Üljön le! Mi baj? - Jaj, uram! - üvöltött Goupil. - Meghalt a feleségem! Miskába mintha kést vágtak volna bele. Odaugrott Goupilhoz, fölkapta a levegőbe, úgy rázta, s tajtékzó szájjal ordított: - Nem igaz! Nem igaz! Hazudsz, vén zsivány! - Ó, uram! - nyöszörgött a kis öregember. - De igaz! Minek hazudnám? Kinek? Hiszen halott! Minek hazudni? Minek élni, mikor halott! Miskán valami önkívület vett erőt. Düh az Isten ellen? Vagy kétségbeesés? - Lehetetlen! - hadarta zavartan. - Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen! - És mégis lehetséges! - nyögött Goupil. - Lehetetlen és lehetséges! Miska erre jött magához, s valami nagy hűvösség és tárgyilagosság ereszkedett az agyára. - Üljön le, uram! - mondta Goupilnak. - Mi történt? Szerencsétlenség? Mondja el! - Uram - nyöszörgött az öregember -, már ott jött, ott jött a drágám, oly fényesen, mint a nap, csaknem a kiállító kirakataim előtt. Talán tíz méterre sem volt, mikor a mellékutcából egy temetési menet bukkant elő, uram, egy temetési menet, a lovak megvadultak valamitől, vágtatni kezdtek, ő már nem tudott menekülni, és fellökték! - Uram - üvöltött fel, mintha ez volna a legborzalmasabb -, egy csepp karcolás sincs az arcán, csak hátul a tarkóján egy nagy, behorpadt patanyom! Miskán végigszaladt a hideg, s valami dobolta benne: - Nincs Charlotte! Patanyom! Nincs feleség! Nincs kedves! Nincs Egyetlen! Patanyom! Patanyom! Erőszakkal rántotta ki magát a vér rettentő nyomása alól, hogy meg ne őrüljön, vagy meg ne szakadjon az egész belseje. - Igyék, uram! - dadogta. És ő is ivott. - Ez a víz - dadogta Goupil - még neki volt itt délelőtt! Mikor élt! Mindketten ugyanazt gondolták, mert borzasztó az ember, és borzasztó a szeretet! - Várjon! - mondta Miska rekedten. - És... ő... most hol van?... Őnagysága... - 31 -
- Otthon - suttogta Goupil. - A meztelen ágyán kiterítve. Hiszen... halott! Odament a képhez, s Miska mellette. Nézték a májusi délutáni fényben. - Megfoghatatlan Isten! - hördült fel Goupil. - Délelőtt még itt ült! Nincs tíz órája sem. És Miska arra gondolt, nincs másfél órája sem, hogy az ő ölében! Goupil elájult, de Miska most nem törődött vele. A képet nézte. - Charlotte! - üvöltött fel. - Mit csináltál? És énvelem most mi lesz? Talán jobban szenvedett, mint amikor nem nyílott Sven ajtaja. Hiszen a harmincadik évében járt már, s úgy érezte, ez volt az utolsó alkalom. Szívéhez közel nem kerül már többet senki sem. Sírni kezdett, s a kín tébolyát kisírta magából. Neszezést hallott a lába felől: Goupil mocorgott. Fölemelte, megmosdatta, lekefélte s belekarolt. - Menjünk, uram! - mondta csöndesen. - Megengedné, hogy megnézzem őt? - Ó, uram - mondta Goupil -, hát hogyne! Hiszen úgy tudott lelkesedni önért! A művészetéért! És ön festette remekbe! Lementek, bérkocsiba ültek, odaértek. Bementek. Még fent volt a nap, bent is még minden csupa fény volt. Charlotte ott feküdt a lepedőig vetkőztetett ágyán, felkötött állal, kinyújtóztatva. Miska letérdelt, keresztet vetett. Nem tudta volna megmondani, mikor térdelt utoljára áhítatból, mikor imádkozott. Most mormolt valamit. Ima volt, vagy beszélgetett a szerelmesével? Nem lehetett tudni. Csak mikor felállt, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy még egyszer érinthesse ezt a drága testet. - Uram - szólt szinte gorombán Goupilra -, hozzon egy tiszta lepedőt, hogy letakarhassuk a halottat! S ahogy Goupil kihúzta a lábát, ráhajolt a gyönyörű fejre, amelyen valóban nem volt egy karcolás sem, s megcsókolta az asszony jéghideg homlokát, két arcát és töretlen ívű száját, amelyet szorosra fogott a törülköző, amellyel az állát felkötötték. Akkor vette észre, hogy bal orrlyukából vizes vér szivárog. Elővette a zsebkendőjét és felitatta. Goupil hozta a lepedőt, letakarták a halottat. Miska elnézte a hófehér takarót, aztán Goupilhoz fordult. - Ne mosassa meg - mondta szinte nyersen -, tiszta volt, mint a hab! A két kezét kulcsolják össze, s tegyenek bele egy feszületet! Mindezt maga szerette volna megcsinálni, de félt, hogy a test már annyira megmerevedett, hogy mindezt csak erőszakkal lehetne végrehajtani. És nem merte. - Mikor temetteti? - kérdezte Goupilt. - És melyik temetőben? Goupil megrázta a fejét. - Nem itt! - mondta. - Otthon, a szülőfalumban, a családi sírboltunkba. Sainte Roche a falu neve, ő is odavalósi volt. - Sainte Roche? - ismételte Miska. - Soha nem hallottam a nevét. Hol van az? - A Provence szélén, halk dombok között, mimózaözönben. Miska jól a fejébe véste a falu nevét: hisz ide biztosan elmegy! Sainte Roche! - Lehetek még valamiben a segítségére? - kérdezte Goupilt. Az megrázta a fejét. - Köszönöm - mondta reszkető hangon. - Itt már nem lehet segíteni. Miska mélyen meghajolt a halott felé, majd köszönt: - Hát akkor Isten vele, uram! S amennyire lehet: békés jó éjszakát! Végigment a dermedt szobákon, aztán az utcára ért.
VI A nap még mindig fent volt, az utcákon rengeteg ember, de oly magányosan állt ott, mint tengerben egy szikla. „És most hová? - gondolta. - Most, így, hová?” Lehajtotta a fejét, s mint a vak, tapogatódzva indult el egy irányban: lelke a szerencsétlenség színhelyét kereste. Megtalálta, de inkább úgy érezte meg. Megállt, körülnézett, de sehol semmi rendkívüliség. A leghétköznapibb hétköznapot találta mindenfelé, holott a legborzalmasabb gyilkosság történt itt, megöltek valakit, aki az ő egész jövendő boldogságát hordozta arcának csodájában, de még a legkisebb mozdulatában is. - 32 -
Kutatott a tekintetével, tulajdonképpen valahogy arra várt, hogy a tragédia újra lejátszódjék előtte, s akkor, agyontaposva, a járdaszéli csatornanyílás rácsozatába beletaposva, megpillantott valamit. Lehajolt érte, felvette: Charlotte kesztyűje volt, az, amelyet alibinek vásárolt, hogy eljöhessen hazulról. Ó, bár ne jött volna el! Tartotta a finom kesztyűt, leporolta, megtisztogatta, s akkor valami különös inger támadt benne, hogy forduljon vissza, menjen fel Goupilhoz, s adja át neki a talált jószágot, megmagyarázva a kesztyű egész történetét. De aztán észbekapott. Charlotte jó hírére jobban kell vigyáznia, mint amikor élt! Zsebre gyűrte a kesztyűt, lelépett a járdáról, de nyomban visszakapta a lábát, mert eszébe jutott Charlotte intelme az ő figyelmetlen közlekedéséről, alkalmazkodott hát a forgalom irányához, s csak akkor ment át, mikor jelezték, hogy lehet. Pontosan úgy, ahogy megfogadta, mintha élne még az asszony, s csak holnapután, kora délelőtt szállna vonatra. Nem ijedt rá, hogy mit csinál, az ösztöne vezette csak, s az ösztönében így élt a cselekvés. Charlotte valóban nyugodtan utazhatott volna el, ez az ember minden figyelmeztetését betartotta volna, pusztán szerelemből. Csöndes, nyugodt léptekkel ért el találkozóik színhelyére, bement, kinyitotta az ajtót, s belépett a szobába, amely tele volt az asszony testének és hajának illatával. Valami egészen halk parfümöt használt, ezt is inkább divatból, mint szükségszerűségből, mert magától volt illatos a teste. A tükör előtt még ott feküdt a bontófésűje, a hajkeféje meg két ottfelejtett, teknőchéjból készült hajtűje. A szappanja is ott volt, a mosdótálban a víz, amelyben utoljára megmosakodott, s a törülköző, amelyet használt, még nedves volt, nem tudott megszáradni azóta. Ott volt a finom, kedves kis papucsa, amelyet Miska vett neki, s a szék karjára vetve a zöld selyempongyolája, amelyet azért hozott ma ide, hogy fényeiben is olyan legyen, mint a kép, amelyet a szerelmese festett róla. Az ágy egy kissé ziláltan őrizte az asszony odaadó mozdulatainak emlékét, s ott volt a kis barna fából készült feszület is, rajta a halálvonaglásba bénult, ezüst Jézussal, amely gyermekkorától kezdve Charlotte tulajdona volt. Miska úgy járt darabtól darabig, mintha valami múzeumban járna. Aztán leült a tükör elé, valami borítékot vett elő zsebéből, s elkezdte a fésűből, hajkeféből összegyűjteni Charlotte haját, hogy majd valami finom láncot fonat belőle, s a nyakában hordja egy kis amulettel. Aztán azon gondolkodott, hogy a selyempongyolával mi legyen? Végül kisütötte, hogy rövid, nyári házikabátot csináltat belőle magának. Az kitart addig, ameddig ő él. Hisz meddig élhet ő ezután? Átmatatott, számba vett mindent, fehérneműket, szőnyegeket, képeket, bútorokat, amelyeket mind Charlotte meg ő hordtak ide össze, s azt mondta: - Ez most már mind az enyém! Valóban minden az övé volt. A szoba egy évre előre kifizetve... Kiment, megkereste a házmesternét, aki takarított rájuk, kifizetett neki még egy évi bért és takarítást, hogyha meghal, még aztán is sokáig ne használhassa senki más az ő boldogságuk színhelyét. Aztán visszament, megmosdott Charlotte vizében, hisz csak az arcát öblítette benne utoljára frissre a kedves, aztán kiöntötte a vizet, megigazította az ágyat és lefeküdt. Itt akart aludni ma, és úgy gondolta, hogy sokszor eljön ő még aludni ide. Az asszony finom, meleg illata burkolta be, s bár elkészült rá, hogy sokáig vergődik majd álmatlanul, tíz perc sem telt bele, nyugodtan aludt. Ez volt az utolsó gondolata: - Íme, egy özvegyember! Reggel korán ébredt, rendbehozta magát, a karjára vetette Charlotte pongyoláját, bezárta a lakást, bérkocsiba ült, hazahajtatott. A műteremben leült az asszony képe elé, s azt mondta neki: - Csiri, jól kialudtam magam. Mert ezen a néven is szokta becézni, és még Isten tudja, hányon. Akkor a pongyolát felakasztotta, átöltözött, és várta, hogy Goupil küldjön a képért. Nem tudta még, odaadja-e neki, vagy megtartja-e magának, de egyelőre várt. Tudta, hogy Goupil az üzletről talán a halála napján sem feledkezik meg. Délig várt, de nem jött senki. Akkor megint karjára vette a pongyolát, s elvitte a szabójához. - Uram - mondta -, ebből a pongyolából csináljon nekem egy rövid házikabátot. - 33 -
A szabó megnézte a selymet s vállalta. - Bár női anyag, Mester - jegyezte meg -, de majd valami finom, erősebb anyaggal kibélelem. - Helyes - bólintott -, ezt maga tudja. Próbálni kell? - Ha holnap délután befáradna a Mester... Ott volt. Próbált. - Mikor lesz készen? - Holnapután délelőtt elküldöm. El is küldte: gyönyörű házikabát lett belőle. Ugyanolyan színű bársonynyakat csinált neki, bársony mandzsettát, s valami finom, de erős, barna angol vászonnal bélelte ki. A meleg barna szín úgy illett a volt pongyola zöldjéhez, mint az ölelés. Mennyi ösztönös színérzéke van ennek a szabónak! - gondolta. Az még a maradékot is viszszaküldte; Miska nyomban tudta, mit csináljon velük. Kifizette a számlát, bő borravalót adott, aztán azt mondta az inasnak: - Mondd meg a gazdádnak, fiam, hogy nagyon, de nagyon meg vagyok a munkájával elégedve. A bélésért külön gratulálok neki! S elküldte. Felakasztotta a kabátot, munkaruhába öltözött, s folytatni akarta az Éjjeli csavargók színvázlatát. Órákig erőlködött rajta, minden erejét megfeszítve, de nem ment a munka. Vagy csak a zaklatott belseje nem volt megelégedve semmivel. - Mi ez, Charlotte? A lelkem is egészen magaddal vitted? Látod, nekem volt igazam! Elmentél, és megbénult bennem a lélek! Nem tudok festeni! Tíz napig kínozta magát ezzel a képpel, de nem ment. Sehogy sem lett olyan, amilyennek szerette volna. Már nem is tusakodott. „Vége! - gondolta. - Festeni sem tudok már! Mi lesz velem?” Nem tudta. Csak azt tudta, hogy újra nem tud festeni, és ez talán végleges. Charlotte egyéniségétől fűtve az utolsó remekműben kiadta minden erejét, és nincs tovább! Két napon át kóborolt kétségbeesetten az utcákon, akkor sürgönyzött De Marches-éknak, és másnap Kolpachra utazott. Kitörő örömmel fogadták, panaszait fáradtságnak minősítették, s ráparancsoltak, hogy most aztán tessék pihenni! Hát pihent. Két hétig egyebet sem tett, mint járta a falut, a gyönyörű parkot, amelyen át gyönyörű vadgesztenye sor vezetett a szép, emeletes kastély bejáratához, megismerkedett Cécile szüleivel és testvéreivel, akik a kastélytól nem messze, egy szép, kényelmes házban laktak, minden délután náluk itta meg a nagy bögre kávéját, vastag föllel, hogy egy hét alatt egész kigömbölyödött, de hiába erőltette a kedélyt, belül fekete maradt és keserves. „Egy özvegyember” - mondta magának. Jó lett volna, ha mindent elmondhat Cécile-nek, és megoszthatja a kínját vele, de Cécile állandóan fáradt volt, s este alig várta, hogy lefeküdhessék. Nem is csoda. Az urát is ápolta, akit megint fájdalmak kezdtek gyötörni, s ő az orvost gyötörte morfiumért, meg a legnagyobb munka előtt álló gazdaság minden szála is az ő kezébe futott össze, reggel ötkor már hangosan szidta a béreseket, számlákat fizetett ki, olajat, gépszíjakat, a gépekhez fűtőanyagot rendelt, mindenütt ott volt, mindennek utánanézett, hogy meg ne csalják, Miskával is csak foglalkoznia kellett: alig bírta. - Ne haragudj - kérte Miskát -, hogy így elhanyagollak, de még egy kicsi, és összeroppanok! Párizsban majd mindent kipótolunk. Miska nem is bánta, hogy így magára hagyják: élhetett a bánatának. Ha nem ilyen vak és magába fordult, bizonyára észreveszi Cécile szép, fejlett, tizennyolc éves húgát, aki maga volt az élet, és nem egy erdei sétájára kínálkozva kísérte el, hogy csak nyúlnia kellett volna érte, és az boldogan az ölébe hull, de hát semmit nem vett észre maga körül. Egy este aztán, a levegő duzzadt a fojtott elektromos erőtől, napok óta várták a vihart, a verandán vacsoráztak, és Miska korán felment a szobájába. Tágas, szép szobája volt az első emeleten, széles erkéllyel, amely a hátsó kertre nyílott; máskor ilyen helyen úgy aludt volna, mint a tej. Most azt sem tudott. Még csak le sem vetkezett, leült a fotöjbe, s bámulta a fekete eget. Nagy csönd volt, egy-egy kutya vakkantott néha, egyébként levél sem mozdult. Gyönyörű éjszakai hangulat volt, de Miska sírva fakadt tőle. - 34 -
- Istenem - mondta zokogva -, nézz ide, mivé lettem! Sven: halott! Charlotte: halott! Festeni nem tudok! Soha többé nem tudok, mindennél tisztábban érzem! Minek hát tovább élni? Mi értelme van? Egyetlen iramban kifutott az erkélyre, megkapta a korlátját, s szívében a halál őszinte vágyával, a mélységbe vetette magát. Az emelet jó magas volt, hisz alatta magas földszint húzódott, hát meg is halhatott volna, vagy örökre nyomorékká tehette volna magát; legalább hét métert zuhant. De pokoli szerencséje volt: egy boglyára esett. Tegnapelőtt kaszálták a füvet, ma boglyába rakták, éppen az erkélye alá, és erről nem tudott. Így is alaposan megütötte magát, de egy perc alatt kijózanodott, és már tápászkodott is felfelé, de elosonni már nem tudott. A hatalmas test zuhanása akkora zajt okozott, hogy mindenki rohant a kertbe, élükön Cécile-lel és a báróval, s Miska menteni akarta a helyzetet, mert most már rettentően szégyellte magát. - A teremtésit - mondta Cécile-nek -, hát nem lepottyantam, kihajoltam az erkélyen, hogy megnézzem, mi ez a nagy, fekete tömeg itt alattam, s egyszer csak zsupsz: már lent is voltam! Még szerencse, hogy amit vizsgálgattam, szénaboglya volt, és nem kőrakás. Mert akkor már készülhetne is a kántor a búcsúztatómra. Cécile halálsápadtan nézte: nem hitt neki. A báró próbálkozott valami tréfával: - Látod, így jár az, aki éjszaka vizsgálódik, ahelyett hogy aludnék! Bevezették Miskát, s a földszinten, valami hallféle helyiségbe vetettek ágyat neki. - Nem, barátom - mondta Cécile -, az emeletre nem megyünk! - De hisz véletlen volt! - Akkor sem megyünk! Ott egy kissé magas a hely egy bolondos festőnek! S otthagyták. Hogy, hogy nem, közben kitisztult az ég, hatalmas telihold bámult be az ablakon, fénybe vonva a helyiség fehér falait, fehér mennyezetét, s ahogy nézte, úgy megkívánta a festést, hogy alig bírt magával. Különösen a mennyezet érdekelte: hogy be lehetne hozni ide az egész parkot ezek közé a fehér falak közé! Reggelinél elmondta a tervét, s mindketten csak bámultak rá. Végre a báróból kitört a kacagás. - Az Úristen ha látott ilyen embert! Este meg akar halni, mert nem tud festeni, reggel meg csaknem megöli az embert, annyira festeni akar! No, írj fel mindent, mire van szükséged, befogatok, és mindent meghozatok Luxemburgból! Miska hosszú listát írt, aztán kiment a parkba, témát keresni. Ahogy ott ment, egy bokrokkal szegélyezett általúton, egyszer csak eléje lépett Ethel, Cécile tizennyolc éves húga. A vékony kis nyári ruha csak úgy feszült rajta. - Igaz, hogy meg akart halni az éjjel? - kérdezte. - Akart a kiskutya! - tréfált Miska. - Most akarok még igazán élni! - Akkor jó! - mondta a lány. - Ethel! - emelte fel Miska a leány állát. - Még utóbb szeretsz is egy kicsit? - Én? - lihegte a lány. - Nagyon... Miska át is forrósodott, meg is ijedt. Újra élt. Magához kapta, hosszan, éhesen szájon csókolta. - Még! - lihegte a lány. - Itt is! Aztán hirtelen kijózanodott. - Te! - mondta rekedten. - Ezt nem szabad! Közeledő lépteket hallott. - Gombolkozzál be! Tűnj el! Mire kimondta, a lány nem volt sehol. Átfúrta magát a bokrokon, lebújt mögéjük. Miska két tenyeréből négyszöget csinálva nézegette a nagy fát. Dörmögött. - A fene egye meg! Pedig ez lesz az egyik! Cécile bukkant fel a kastély felől. - Mit csinálsz? - Látod - mondta Miska. - Ezt a fát szeretném a mennyezet egyik cikkelyébe. Csak nagy egy kicsit. Ha nagyon lekicsinyítem, veszít a hatásából. - 35 -
- Nem láttad a húgomat? - kérdezte Cécile minden átmenet nélkül. - Melyiket? - kérdezte Miska. - Kettő is van. - Ethelt - mondta az asszony, s fürkészte Miskát. - Nem volt itt? - Nem. A kisebbiket nemrég láttam a kastély körül. Cécile a férfihoz lépett. - Miska! - mondta fojtottan. - Ez az Ethel olyan szerelmes beléd, mint egy ágyú. Kérlek, ne nyúlj hozzá! Nagyon fiatalka még. - Őszintén kérte. - Bolond vagy? - kérdezte Miska méltatlankodva. - Hát mi vagyok én? - Nono! - csillapította Cécile. - Az ilyesmi könnyen megy, magamról tudom. s többé nem lehet abbahagyni. Miska valóban megdühödött. Mit szól ez bele minden dolgába? - Kérlek - mondta zordan. - Csomagolok és megyek Barbizonba! Nincs nekem szükségem ilyen jelenetekre! Jóformán nem is igen emlékszem a húgodra, annyira meg sem néztem, s most tőlem kéred számon? Utánam lesel? Eh! S mozdult, hogy megy a kastélyba és csomagol. Az asszony megijedt. Érezte, hogy ostobaságot csinált: felhívta a húgára a szeretője figyelmét, s ezek ott játsszák ki, ahol akarják. Itt vagy Párizsban. S ráadásul még meg is sértette ezt az embert. Eléje állt. - Bocsáss meg! - kérte nagyon megesetten. - Nem akartalak megsérteni! Lásd be, ideges vagyok, rettenetes sok munka van rajtam. És tudod mit? Legyen a tied a húgom. Én azt sem bánom. Jó lesz így? - Eh! - hárította el Miska egy karmozdulattal. - Hagyj! Az asszony megcsúszott a mozdulat erejétől, s egyensúlyát vesztve ráült egy bokorra. De rögtön felugrott. - Miska! - kiáltott. - Miska! Futott utána. Ugyanakkor Ethel kiabált a kastély felől. - Cécile! Cécile! Az intéző úr van itt! Miska meg nem foghatta, hogyan kerül az ilyen rövid idő alatt innét odáig. - Miska! - könyörgött az asszony. - Maradj! Látod, ezerfelé tépnek. - Legalább nem tépnek ezeregy felé! És nem terhelnek bakfisaggodalmakkal! Sántított még a tegnapi eséstől, de azért vágtatott. Az asszony nem akart a nyílt úton szaladni utána, megállt a húga előtt. - Hol voltál? - riadt rá. - Bent - mondta a lány. - Férjednek vittem egy kis málnát. - Te! - villogott rá az asszony. - Véresre pofozlak! Megértetted? - Miért? - ámult a lány. - Tudod te jól - nyögte rekedten az asszony. A leány közelebb lépett hozzá. - Azt adja neked az a keserves Úristen! - mondta vad fenyegetéssel a hangjában. - Csak egyszer próbálj hozzám nyúlni, elcsúfítlak, hogy az ördögnek sem kellesz! Visszavonulhatsz Kolpachra apácának, akár előre váltsd meg a jegyedet! Az asszony érezte, hogy mindez halálosan komoly. Ismerte a húgát, tudta, hogy gyűlöli őt, mindent tud róla, és képes mindenre. - Te! - mondta. - Alkudjunk meg! Három hétre neked adom! - Kit? - kérdezte a leány megvetően. - A szeretődet? Tartsd meg! Odébbrúgott egy kavicsot. - Eredj! - mondta - vár az intéző! Valakit leszúrtak odakint! Az asszony elrohant. Valóban verekedés volt odakint a summások között, s egyet megkéseltek. - Komoly? - Nem tudom - mondta az intéző. - Itt jön a doktor úr - mondta az asszony. - Csak egy injekciót ad az uramnak, s kivisszük. Az orvos valóban jött a homokfutóján, tíz perc alatt végzett, s együtt hajtatott el az asszonynyal meg az intézővel. - 36 -
Miska akkor jött le útiruhában, kezében a becsomagolt bőrönddel az emeletről. - Hát komolyan menni akarsz? - kérdezte a báró. - Komolyan. - Ugyan! - legyintett a báró. - Edd meg azt a csitrit, s kész. Neki is jó lesz, neked is. Nem kell ezt az orrára kötni Cécile-nek. Különben is nem tudnék most kocsit adni, pajtás. Minden ló igában van, a fogat meg Luxemburgba ment a festékeidért. - Az Istenit! - mondta Miska. - Hát nincs valami tragacs? - Eredj a csitrihez! - nevetett a báró. - Az majd lecsillapít! De Miska nem ment. Feldöcögött az emeletre, kicsomagolt, levetkezett ingujjra, végigvágta magát a heverőn, mérgében elaludt. Jókedvűen ébredt, éppen ebédre csengettek. Kabátot vett, lement. Egyszerű, nyárias ebéd volt, jókedvűen falta. Az asszony csak elnézte: milyen remek étvágygyal eszik. A ruhája vállát nézte, ahogy mozogtak alatta a férfi izmai. Átfutott rajta a forróság, s nem csodálta a húgát. Ej - gondolta adakozóan -, hadd legyen Ethelnek! De alig ebédeltek meg, jött a kocsis, és hozta a megrendelt festékeket, festőeszközöket. Miskának egyszerre nagy kedve támadt. Nyomban felállványoztatott, s reggel már festett is. Ragyogóan ment a munka, délben éppen csak falt valamit, s dolgozott délután ötig. S közben fütyült a kéthangú sípjával, csak úgy harsogott a terem. Ötkor abbahagyta, lemászott a létráról, s már ott volt Ethel. - Hát te? - csodálkozott. - Itt vagyok már dél óta. Nem vett észre? - No menj! - mondta Miska a végső erejével. - Menj! Majd Párizsban. S otthagyta, és másnap megint vígan festett tovább. És még tizenkilenc napig. Akkor készen lett az egész mennyezet, nagyon tetszett mindenkinek, neki magának is. Teljes erejében érezte magát s elutazott. És nem nyúlt Ethelhez, s ez volt életének legnagyobb diadala.
VII Párizsban kiszállt, bérkocsiba ült és hazahajtatott. Vonzotta Charlotte képe - több mint öt hete nem látta -, az otthoni környezete és Goupil. „Szegény! - gondolta. - Hányszor járhatott azóta nálam!” De a levélszekrényben nem talált semmiféle értesítést, csak egy barbizoni lapot Lacitól, ezzel a szöveggel: Mikor jössz már? Minden gyönyörű! Sürgönyözz! Laci Ez volt az egész. Akkor elment Goupilhoz. Átlépdelt az irodákon, a titkárnői szobában egy vadonatúj titkárkisasszony állította meg, szőke volt, fiatal, nem lehetett több húszévesnél. Eléje állt. - Szabad a nevét, uram? Miska elbámult. Még ilyen sem történt, hogy Goupilnál valaki a nevét kérdezze. Gőgösen vágta oda: - Munkácsy! - Goupil úrhoz? - Nem - mondta Miska. - Őszentségéhez, a pápához! Itthon van? S csak úgy zengett a szoba a hangjától. Bosszantotta ez a hirtelen kikelt kis nő. - Bocsánat - mondta eréllyel a lány -, Goupil úrral most nem lehet beszélni. Tárgyal. - Mit csinál? - húzta össze Miska a szemét. - Tár-gyal! - mondta éles tagolással a lány. Miska félretolta az útból. - Menjen a fenébe! Felrántotta az ajtót, belépett. A szobában nem volt semmiféle tárgyalás. Goupil rákvörösen kelt fel az íróasztala mellől. - 37 -
- Elnézést kérek, Mester, az új titkárnőm még nem tudja, hogy önnek bármikor szabad bejárása van hozzám. - Hát akkor mondja meg neki! Goupil kiment egy pillanatra s visszajött. - Foglaljon helyet, mester! - mutatott egy fotőjre. Leültek. Miska végignézte Goupilt. Ez az ember, aki öt héttel ezelőtt még olyan volt, mint a rongy, most vadonatúj redingote-ban ül vele szemben és meghízott. Mi történt itt? - Uram - mondta keményen -, mi lesz a képpel? - Igen - bólogatott Goupil. - A kép. Egy kicsit elgondolkozott. - Hát - mondta zavartan -, most már nem is tudom... Hogy szegény Charlotte meghalt... Tulajdonképpen zavarban vagyok egy kicsit. - Miért van zavarban? - kérdezte csodálkozva. - Nem értem. Goupil hümmögött. - Hogy mit csináljak a képpel. Mert, ugye... Szóval... Talán legjobb lesz, ha elhozatom, s majd kiállíttatom a tavaszi tárlaton. Miska egy pillanatig azt hitte, ez valami új ember itt, nem Goupil. De az volt. „Az új titkárnő” - nyilallt bele, s szerette volna szembeköpni ezt a vén, lelketlen nőcsiszárt. Olyan lett, mint az acél. - Azt nem, uram! - mondta keményen. - Mert akkor a képnek ára van. Nem is kicsi! Százezer frank! Ön becsülte ennyire, s én is ennyire becsülöm, ha nem többre! De egy sou-val sem kevesebbre! - Ó, kérem - mosolygott zavartan Goupil -, az akkori rajongásomban, a szépségtől megzavart fejemmel... a két remekmű: a volt feleségem és a kép között... Csak nem akarja ezeket a pszichológiai tényezőket kijátszani ellenem? És nem tudta biztosan, hogy most jól beszél-e, és ez a roppant darab magabiztos ember nem lát-e beléje, nem rohan-e rá, és nem tapossa-e bele az irodája festett padlójába. Mert talán nem egészen korrekt dolog, amit cselekszik. Miska annyira elutálta, hogy már nem is tudott dühös lenni rá. Már csak úgy nézte, mint egy csúnya bogarat, egy tetűfélét, valami mozgó és beszélő szennyet ott maga előtt. - Hát, kedves Goupil úr - mondta neki csöndesen -, én nem akarok ön ellen felhasználni semmit, még önmagát sem. Nekem semmi közöm az ön magánéletéhez, s én nem szoktam a műveimet pillanatnyi érzéseim szerint felbecsülni. Ön nagyon jól tudja, hogy éppen én vagyok a leggyilkosabb kritikusa magamnak. Így hát a kép ára, bizony, százezer frank, de úgy döntöttem, hogy megtartom magamnak. Nincs annak semmi értelme sem, hogy én itt veszekedjem önnel, hisz az egyetlen lény, aki tanúskodhatnék mellettem, a kép eredetije: halott. Nagyon szépen ellesz hát az a kép ott nálam, jobban ékesíti a műtermet a világ minden díszénél. Képzelje el, mennyi arcképmegrendelést hoz az nekem, csak egyszer pillantsa is meg valaki. Hacsak el nem juttatom a volt felesége szüleinek vagy rokonainak, azzal a kikötéssel, hogy míg élek, el nem adhatják senkinek. Még önnek sem. Úgy gondolom, mindehhez tiszta jogom van, hisz a kép az enyém. Azaz... Gondolt egyet, az erszényéért nyúlt, kivett belőle egy sou-t, s odanyújtotta Goupilnak. - Tessék. Az eszmei összeg, amelyet ön a képért fizetett nekem. Goupil zavartan nyúlt érte, de kiejtette a kezéből. Miska felállt. - Most pedig, uram, Isten vele! Ha esetleg valami dolga támadna velem a közeljövőben, Barbizonban keressen. Meghajolt és kiment. A titkárnőre rá sem nézett, a többi irodában csendesen köszönt el a tisztviselőktől, aztán kilépett az ajtón. Néhány lépés után egy férfi kiáltott utána: Schwabacher volt, az idős könyvelő, testestől-lelkestől híve Goupilnak. Miska legalább így tudta. De bevárta. - Mit parancsol? - kérdezte tőle nagyon udvariasan. - Csak a szívem fáj - mondta a vékony ember -, azt akartam megmondani. Mit szól, Mester, az új állapotokhoz? - Semmit - mondta Miska. - De ön vigyázzon, kérem, bentről megláthatják, hogy velem beszélget, s nem lesz nehéz kitalálni, hogy miről. Még baja lehet belőle. - 38 -
Az öregember megrázta a fejét. - Nekem már nem, Mester - mondta határozottan. - Én már öt napja felmondtam itt, elsejétől a Sedelmeyer-cégnél dolgozom. Én nem szolgálok ilyen aljas embert tovább! Miska a kezét nyújtotta neki. - Akkor ön egy talpig derék ember, Schwabacher úr! Megrázták egymás kezét, Miska intett egy arra haladó bérkocsinak, felugrott rá, és a keretezőjéhez ment. Ott kiválasztotta a keretmintát, két emberrel elhozatta Charlotte képét, üveg alá tétette, bekereteztette, s nyomban átszállíttatta meghitt, régi lakásukig, ott nyomban fel is akasztotta az ágy fölé, a szoba valósággal ragyogott tőle, aztán leült eléje és nézte. - Charlotte - mondta neki -, legalább tisztességgel eltemettetett az urad? Istenem, milyen ostoba is voltam! Nem mertelek elvenni tőle, mert féltem, hogy belehal. Te tudtad, hogy nem, drágám? Te tudtad, hogy ilyen aljas? Milyen boldogok lehetnénk már azóta! Valahol a tengeren járnánk, s ott versenyeznél a nappal! Még sokáig beszélgetett így, aztán bezárta a lakást, és sürgönyzött Lacinak, hogy holnap délben érkezik. Laci fehér ruhában, lakkcipőben várta, diadalordítással fogadta, és úgy ragadta magával egy rázós parasztkocsin, amely Miska bagázsiját is hozta, mint az angyal Illést a tüzes szekéren. S ha voltak Miskának boldogan alkotó és zavartalanul derűs hónapjai, hát bizonyára ezek a barbizoni hónapok voltak azok. Laci mindenüvé cipelte magával, szinte az egész erdőt bemutatta neki, amelynél csodálatosabb talán az egész világon nincsen. Miska néhány nap alatt felébredt opálos szomorúságából, s dolgozni kezdett. Témát keresvén, két cigánytáborra bukkant, s mintha hazatalált volna. Legelőször ezekről festett egy-egy képet, aztán az Éjjeli csavargók döbbenete repült ki a keze alól, súlyos színeivel és káprázatos jellemző erejével, s oly könnyedén, mintha nem is ez a kép lett volna az, amely csaknem a halálba kergette. Alig tartott fenn valami kapcsolatot a külvilággal. Cécile-nek írt néhány rövid levelet, s az válaszolgatott is neki, hogy az ura egyre rosszabbul van, alighanem hamarosan szanatóriumba kell szállítani. Talán Luxemburgba, talán Párizsba, mert végre megállapították, hogy torokrákja van. Ha műtétre kerülne a sor, csak a két város egyikébe kerülhetne. Megírta, hogy aratnak már Kolpachon, lassacskán a cséplésre, majd a szántásra kerül a sor, s hogy ővele mi lesz, meddig bírja ezt a sok megpróbáltatást, maga sem tudja. Levele végén arra kérte tréfásan Miskát, hogy írjon Ethelnek, ha csak néhány sort is, mert az annyit bőg utána, s olyan búskomor, mióta Miska elment, hogy attól félnek, valami komoly baj lesz belőle. S ezt a húgára vonatkozó kérést megismételte két újabb levelében is. Miska végre rászánta magát, s írt egy jókedvű lapot Ethelnek: - Fityfiritty - írta neki -, nagyon jó1 érzem itt magam, sokat dolgozom, s ha látnál, talán meg sem ismernél, mert olyan vagyok, mint egy indián. (Ö1e11ek vagy csókoljalak?) Miska S egy nap megismerkedett az öreg Millet-vel is, aki itt élt kint, és egyedül volt még életben a barbizoniak közül: Miskának Laci Rousseau régi műtermét rendezte be, s éppen reggeliztek - az öreg Gouloird néni főzött rájuk -, mikor egy magas, idős, vállban hajlott férfit láttak odakint elmenni a nagy tölgyek alatt; vázlatfüzetet lóbált öreg kezében. - Millet! - kiáltott fel boldogan Laci. - Végre megjött! Valami családi ügyben járt otthon. Gyere, bemutatlak neki! Olyan sebesen rohantak ki, hogy Miska még a rajzeszközeit s rajzfüzetét is otthon felejtette. Alaposan kiléptek, mire utolérték az öregembert. Laci mély tisztelettel köszönt neki. - Jó reggelt kívánok, drága Mester! Végre ismét itthon! Megengedné, hogy bemutassam a legjobb barátomat, Munkácsy Mihályt, a Siralomház festőjét? Az öreg megállt, teljesen feléjük fordult, s a kezét nyújtotta. - Isten hozta, fiam - mondta -, örülök, hogy megismerhetem! S ahogy ott állt a reggeli fényben, arcán akkora volt a békesség, a bölcsesség és a szeretet, hogy Miskán valami nagy-nagy érzés futott át, s maga sem tudta, hogyan történhetett, de lehajolt, és megcsókolta az öreg kezét. Az zavartan kapta el, és csodálkozva nézett Miskára. - 39 -
- Mit csinált, fiam? - kérdezte megremegő szájjal. Miska is zavarban volt. Mit mondjon? Aztán kitalálta. - Köszöntem - mondta nagyon egyszerűen -, az Angelus és a többi Millet-mű mesterének. Még soha senkit nem köszöntöttem így. S igaz volt: soha, semmiféle férfinak nem csókolt még kezet. - Ejnye - mondta az öreg, s telefutott a szeme könnyel -, még megríkat, fiam. Könnyen elérzékenyedem, pedig nem vagyok ám még olyan idős, amilyennek látszom. Január huszadikán töltöttem be az ötvenkilencet. Csak hát olyan életem volt nekem, fiam, hogy más kettővel felér. Elgondolkodottan mosolygott, a harcukat becsülettel megharcolt férfiak mosolyával. - Mert tudja - mesélte Miskának, hisz Laci már hallotta tőle -, húszéves karomig paraszt voltam én, amolyan boldogan rajzolgató parasztlegény, akkor felfedeztek, a fránya vitte volna el, kitanítattak, rettentő hűhót csaptak körülöttem, s Párizsban mindenáron divatos festőt akartak csinálni belőlem. Én akkoriban még erős voltam, mint a vas, s bizony hozzányúltam én Párizshoz alaposan! Hiszen csak nem bolond egy fiatalember, hogy szüzességi fogadalmat tegyen a legszebb nők között! Én sem tettem! - Hanem, tudja fiam - folytatta -, a legerősebb vasat is megeszi a rozsda. Nem a nőkre mondom én ezt, most is öröm énnekem a szép nőket elnézegetni, hanem arra, ami közben, a párizsi marakodásban megszállja az ember lelkét, művészetét. Mikor megéreztem, hogy baj lesz ebből, mégpedig nagy, tüstént kimenekültem ide a fák közé, s azóta itt élek. Itt aztán nincs rozsda, csak lélek van és meztelen természet. Dolgoztam is eleget. Az Angelus-t említette, fiam, az előbb, hát én azt már idekint festettem. Gondolom, 1859 tavaszán. De lehet, hogy tévedek, talán ötvennyolcban volt. - Én akkor még javában asztalosinas voltam - mondta Miska. - A fenét! - nézett rá melegen az öreg. - Paraszt, vidéki asztalos, nem sok különbség. Hát akkor megmondom: nem csak úgy meseként mondtam ám el magának az életemet, fiam. Hanem akkoriban olyan nagy zenebonát csaptak bent Párizsban a díjnyertes képe körül, hogy azt gondoltam: „Bemegyek, megnézem!” A képe csak úgy feszült az erőtől, hatalmas kép volt. Tudja - intett a fejével Párizs felé -, odabent mindig tetszik az erő. De én akkor feltettem magamban, hogy ha egyszer valami véletlen összehoz bennünket, elmondom magának az életemet. Nem mondom én, hogy ne faljon Párizsból, hiszen még nagyobb darab ember, mint én, de ha egyszer azt érezné, hogy valami rozsdaszerűség ülepszik az életére, szedjen össze mindent, s ki, Barbizonba. Itt két hónap alatt újjászületik. Így beszélgettek még hosszan, s Miska ezt a beszélgetést haláláig nem feledte el. - Meddig marad itt, fiam? - kérdezte az öreg. Laci felelt Miska helyett. - Egy-két hónapig, Mester. De úgy tervezzük, hogy jövőre egészen kiköltözik. - Jövőre? - gondolkodott az öreg. - Hát azt még biztosan megérem. De sokat beszélgetünk akkor. De Miska már szórakozottan hallgatta, mert egy, a hátán rőzsét cipelő asszonyt vett észre, amint éppen leült az erdei út magasabb peremére. Kitűnő téma volt, csak se papír, se ceruza nem volt nála. - Mit néz, fiam? - kérdezte az öreg. - Azt a rőzsét cipelő asszonyt ott - felelt Miska -, s csapnék is róla egy hirtelen vázlatot, ha volna valami rajzeszközöm. Az öreg vidáman nyújtotta oda a maga szerszámait meg a rajzfüzetét is. - Tessék - mondta -, használja őket! Így legalább van valami természetes ürügyem a lustálkodásra, nem kell ezt is külön kitalálnom. Mert a lelkiismeret folyton űzi az embert, de őszinte akarok lenni, ritkán van kedvem dolgozni. Mintha egy kicsit megcsappant volna a hitem a munkában. Lacihoz fordult. - Bezzeg, lobog még az én fiatal barátomban! De lobogjon is, mert nagy művész! Néha azt hiszem, nagyobb lesz Diaznál is. Mit fest most? - Egy erdő mélyét. - Hát csak siessen, várják a fái. Én megvárom ezt a vázlatot. Laci elment, s Millet-nek se sokáig kellett várnia, mert Miska, a maga szokott, villámgyors módján hamarosan remek vázlatot kanyarított. Együtt ment haza Millet-vel, de annyira izgatta a téma, hogy nem tudott pihenni, még azon délután színvázlatot csinált, jól az eszében tartott mindent, s - 40 -
másnap már kora reggel nekivágott a képnek. Néhány nap alatt készen lett vele, s annyira tetszett neki, hogy alig bírt magával örömében. - Ha ez így megy tovább is - mondta Lacinak -, becsületemre, összefestek itt egy esztendőre való képet! Akkor pedig nagy pihenő következik! - Következik a fene! - legyintett Laci. - Tudsz is te pihenni! - No, majd meglátod, milyen alvást csapok délután! Alig dobta el magát azonban az öreg heverőn, Ethel nyitott be. - Hát te? - meredt rá Miska. - Megjöttem - mondta a lány a legtermészetesebben. - Azt írta, rá se ismernék, hát kíváncsi vagyok, igaz-e. Mutassa magát! Én Munkácsy urat keresem. Meg is találtam! Maga az! Igaz, hogy olyan fekete, mint egy cigány! - Teremtőm! - csóválta a fejét Miska, holott belül örült. - Mit csináljak én itt veled? - Amit Kolpachon kellett volna - mondta a lány olyan természetesen, mintha egy pohár vizet kért volna. - De hát ott félt Cécile-től. Miska még mindig a fejét rázta. - Hogyan jöttél ide? - Vonaton - mondta a lány. - Jó hosszú út! - Otthon tudnak róla, hogy itt vagy?! - Nem. Csak Cécile. - Cécile? - ámult Miska. - Lehetetlen! - Pedig úgy van - mosolygott a lány. - Még útiköltséget is ő adott. - Hát - vont vállat Miska -, legyen! Úgy látszik, ennek meg kell történnie! - Meg! - bólintott a lány. Sebesen vetkezni kezdett, Miskának alig volt annyi ideje, hogy berántsa a műterem ablakának függönyét, s behúzza a külső ajtót és bezárja. Három hétig olyan vidáman éltek együtt, Lacit is belevonva a jókedvükbe, mint három kölyök. A „Csitri” szinte nélkülözhetetlenné vált. Járta velük az erdőt, szamócát szedett, gombát, virágot. Ő volt a Zálogház kokottmodellje, a Virágszedő lány, a Holnap vihar lesz című kép leányalakja, amint kint áll a kapuajtóban, és nézi a vörös napnyugtát, egy ismeretlenségbe tűnt Pásztorleány vidám birkapásztornője is ő volt, de ő volt a sármány, a fecske és a mezei pacsirta is, aki folyton ott ficsergett mindenütt, és úgy szórta szét drága, fiatal kedvét közöttük, mint valami zsákszámra gyűjtött aranyport. Három hét múlva elment. Ez volt az egyezségük Cécile-lel, és ő pontosan betartotta. Kikísérték az állomásra, mindenfélét összevásároltak neki, ami ilyen helyen csak kapható volt, s ő csak az utolsó pillanatban csapott a homlokára. - Jaj, Miska, megfesthetted volna az arcképemet! Nekem is teljesen kiment a fejemből! - Sebaj! - mondta Miska. - Azt még igazán megfesthetem ezerszer is. - Vagy ki tudja! - mondta a lány, és fellépett a vonatra. Sokáig lobogtattak kendőt egymás felé, aztán a kendőből pille lett, s a pilléből semmi. A két férfi megfordult s hazament. Másnap este átjött Laci. - Te - mondta -, hiányzik a Csitri! - Nekem is - bólintott Miska -, és nagyon. Mintha kihalt volna ismét valaki. - Igen - mondta Laci. - Téged még csak értlek, de miért hiányzik nekem is? Persze! Hisz úgy körülcsicsergett itt mindent, annyira megtöltötte még ezeket a vén műtermeket is az élet örömével, hogy most úgy esik, mintha kevés volna itt a fény. - Látod, Miska - szólalt meg végül Laci -, ezt a kislányt kellene feleségül venned! Örökre eljegyeznéd az életedet az örömmel! - Nem - rázta meg Miska a fejét. - Ebből lesz Franciaország legnagyobb tragikája, hacsak közben el nem rontja magát, vagy el nem rontja a nénje. Nekem Clara Swensont kellett volna elvennem, de meghalt. Vagy Charlotte-ot, de az is meghalt. Nem tudom, mi lesz velem. Most még egy nagyot próbálok itt: megfesteni Charlotte aktját emlékezetből. Annyiszor láttam, hátha sikerül. S mikor az édes formák lassan kibontakoztak a keze alatt, akkor látta csak, hogy mennyire hasonlított Charlotte aranyteste Sven feledhetetlen szépségű testéhez. De pontosan látta a különbségeket is, a formák és arányok belső dallamának különbségeit, s így értette meg, már a nagy festő - 41 -
szemével, hogy bár Charlotte teste páratlanul gyönyörű volt, Svené mégis nemesebb. De mindkettő halott. Sokáig vesződött ezzel a képpel, mert ugyanolyan mesterművet akart, mint a portré. Közben egy lap érkezett Kolpachról, a Csitritől, hogy köszöni az egész Barbizont, és itthon minden ép. Ez külön Miskának szólt, annyit jelentett, hogy nem esett teherbe. Együtt beszélték meg a szöveget az utolsó napon. Miska nem tudta, örüljön-e vagy szomorkodjék. Cécile-től is jött az idők folyamán három levél, s az első egészen kedves volt. Azt kérdezte Miskától, mit csináltak a Csitrivel, mert mióta hazajött, olyan, mint a nap, dalol, futkos, ugrándozik, folyton a barbizoni erdőt emlegeti, hogy van ott egy gyönyörű nyírfa, az az övé, hogy Millet bácsi milyen csodálatos ember, s hogy az egyik tölgyfa alatt egy nagy folt van, ott haragoszölden nő a fű. Mit csináljon ezzel a lánnyal? Azon gondolkodik, visszaküldi. „Bár küldenéd!” - gondolta Miska. De tudta, hogy úgysem küldi. A második levél már ideges volt, Párizsból küldte. Az orvosok konzíliumot tartottak az ura felett, s elhatározták, hogy műtéttel próbálják megmenteni. De ehhez nemcsak Alfréd, hanem az ő beleegyezését is kérték. Sok lelki tusa után megadta, de borzasztó, hogy nincs itt senkije, a barátnői nyaralnak, Miska Barbizont élvezi, így senki sincs, akitől tanácsot kérhessen. A harmadik levél a műtét után íródott, s egészen goromba volt; tele váddal Miska ellen, akit annyit pártfogoltak, és íme, ez a köszönet, hogy ilyen kínos időkben a füle botját sem mozgatja. Miska erre ugyanilyen gorombán válaszolt, kérte a pártfogás részletezését, megírta, hogy míg dolgát el nem végezte itt, egy tapodtat sem mozdul, s kilátásba helyezte, hogy jövőre egészen kiköltözik ide, s csak téli szállást tart Párizsban magának. S nem is mozdult, míg Charlotte képét kedvére be nem fejezte, s szeptember másodikán ült csak vonatra. Párizsba érkezve, lerakta otthon az új képeit, Charlotte aktját bekereteztette, s a boldogságszoba belső falán helyezte el. Ide gyűjtötte össze minden Charlotte-tal kapcsolatos emlékét. Aztán a szanatóriumba ment, hogy Cécile-lel találkozzék, s itt tudta meg, hogy szegény báró meghalt. Hazaszállították, s ma vagy holnap temetik a családi sírboltba. Hazarohant, gyászba öltözött, s még elég jókor érkezett Kolpachra ahhoz, hogy a barátja végtisztességén részt vegyen. Cécile látta, hogy ott van, ő főhajtással kétszer is köszönt neki, de az asszony úgy tett, mintha nem látta volna, s még csak vissza sem biccentett. Erre ő kezet fogott a gyászruhás Csitrivel, egy pillanatra összevigyorogtak, s ő halkan megkérdezte tőle, mikor jön Párizsba. Ha ott van, hagyjon számára a lakásán üzenetet, hogy merre található, mert nagyon komoly beszéde volna vele. A lány megígérte, ő félreállt, s mikor a gyászmenet elvonult, kiiramodott a pályaudvarra, s visszautazott Párizsba. Átöltözött, nyomban Goupilhoz ment. A volt titkárnőnek nyomát sem találta, egy szép fiatal, kissé húsos szájú lány ült a helyén, akit maga is vállalt volna. Miska bemutatkozott neki, az felállt, s azt mondta, hogy már régóta várják. Hol járt? Olyan, mint egy bronzszobor. Barbizonban? Jaj, akkor biztosan rengeteg képe van. És kitárta előtte Goupil ajtaját. Goupil fürgén kelt fel, és hallatlan udvariassággal fogadta. Miska elmondta, hogy van kilenc képe, szeretné, ha Goupil úr megnézné őket. Ő ezek közül nem ad a havi tízezerért csak egyet. Egyébként is elavultnak tartja a szerződést, és szeretné, ha ebben a formájában felbontanák. Szívesen belemenne egy olyan kötésbe, hogy képeit először a Goupil-cégnek mutatja be, a képek viszont szabad alku tárgyai lesznek. Goupil, ahogy meglátta a képeket, egyáltalában nem csodálkozott Miska felfogásának megváltozásán. A Zálogház-at, az Éjjeli csavargók-at, és a Rőzsehordó asszony-t nyomban megvette kilencvenhétezer frankért, sőt egy nagyobb előleget is felkínált. Miska köszönte, most nincs rá szüksége, legfeljebb tavasszal, ha esetleg végképp kiköltöznék Barbizonba. Mert akkor az ottani műtermét kívül-belül rendbehozatná és modernizáltatná. Anélkül, hogy a portré szóba került volna, Goupil elment, s Miska négy nap alatt eladta maradék barbizoni képeit. Hatalmas summát szedett össze, de nem tékozolta el. Bement egy belvárosi bankba, és folyószámlát nyittatott. Éppen innét jött haza, mikor megtalálta Ethel levelét. Fent van Párizsban, már be is iratkozott egy színiiskolába. Itt és itt lakik. Cécile otthon van, egy nehéz epeműtéten esett át Luxemburgban, s úgy haragszik Miskára, hogy látni sem akarja. Miska nyomban elment a megadott címre, és Ethel úgy repült a nyakába, csaknem feldöntötte. És most mi legyen? Házasság vagy színiiskola? Ethel félt a nővérétől, s tudta, hogy az Miskára vár, hát a színiiskola mellett döntött. - De folytatjuk Barbizont, Miska! - 42 -
- Persze! Miska egy remek, kétszobás, minden kényelemmel ellátott lakást rendezett be a Csitrinek, s aztán gyakran mutatkoztak együtt. Színházban, az Operában, hangversenyeken, a legelőkelőbb éttermekben, s Párizsban csakhamar szétszaladt a hír, hogy Munkácsy vagy elveszi Cécile húgát, vagy a lány szeretője neki. Az előbbi látszott valószínűbbnek, mert Miska szolidan, de nagyon finoman és divatosan öltöztette Ethelt, és csupa olyan helyre vitte, ahová inkább menyasszonnyal, mint szeretővel szokott járni az ember. Cécile-t a méreg ette, de semmit sem tudott tenni, hisz Ethel mégiscsak a húga volt, Miskának meg nem árthatott. Különösen nem a három barbizoni kép óriási sikere után, neve lett, mint az aranynak. Most már csak egy új Siralomház következhetett. Miska java erejében volt, mellette egy ilyen ragyogó, fiatal lány, bármikor megalkothatja az új remekművet. Paál Laci, aki egyedül tudta Ethel új címét, s maga is bejött már Barbizonból, hisz december közepe felé járt már az idő, azt mondta nekik, bolondok lesznek, ha össze nem házasodnak. De Ethel még mindig húzódozott, s egy nap Miska megdühödött. - Jössz-e hozzám vagy nem? - kérdezte. - Várjunk, Miskám! Az ilyesmit jól meg kell gondolni! - Én adtam neked csaknem négyhónapi gondolkodási időt! - Hát nem jó neked így, ahogy vagyunk? Hisz akkor kapsz meg, mikor akarsz! Nem vagyok jó szeretőd? - Most nem erről van szó! - üvöltött Miska. - Nekem még ebben a percben adj határozott választ! - Nem tudok - mondta sírva a lány. - Köszönöm - kapta össze magát Miska. - Ez is válasz! Meghajtotta magát, vette a bundáját, s elment köszönés nélkül. A lány abban a pillanatban tudta, hogy ezt az embert egy életre elvesztette. Eléggé ismerte őt Cécile-en keresztül. Rémülten rohant utána, kiabált, sikoltozott, de hol volt az már akkor. Egyetlen pillanat alatt beláthatatlanul túl Ethel életének határán. Egy ideig akár fát vághattak rajta, de egyszerre megunta, s egy szemvillanás alatt összerombolt mindent. Ilyen volt, nem tehetett róla. Sötét ruhában volt ugyan, de nem estélyiben. Nem törődött vele, elcsípett egy bérkocsit, s vágtatott Cécile-hez. Annál épp vagy nyolc-tíz főnyi társaság volt, köztük Cécile volt apósa is. Úgy rontott be közéjük, mint az üstökös, s megállt az asszony mellett. - Cécile! - mondta dörrenve. - Komoly szóm van veled! Gyere! Az asszony tudta, hogy most egy pisszt se, mert ez mindent összerombol itt, mint a villám. Szó nélkül ment vele abba a szobába, amelyben hajdan vendégeskedett. Ott a férfi eléje állt. - Akarsz-e a feleségem lenni? Most szólj! Igen vagy nem! Az asszony sokkal jobban ismerte, mint a húga, tudta, hogy az egész élete most egy pillanat. - Igen! - mondta határozottan, mint akinek az élete vágya telik, be. - Egyebet sem akarok! - Köszönöm - mondta Miska és kezet csókolt. - Gyűrűnk ugyan nincs, de gyere, jelentsük be a társaságnak, hogy jegyet váltottunk. - Várj! - ragadta meg a karját az asszony. - És Ethel? - Ki az? - kérdezte Miska nyugodtan. - A húgom. - Nem ismerem - vonta meg Miska a vállát. - Te - cirógatta meg az asszony -, te bölény, hát így mégsem lehet… Miska felordított dühében, hogy az ablak is beleremegett. - Nem-is-me-rem! Az asszony látta, hogy itt nincs mit csinálni. Karon fogta, kimentek, s bejelentették, hogy eljegyezték egymást. A vendégek éljeneztek, pezsgő durrant, s ha nincs a gyász, három napot mulatnak egyvégtében. Így csak éjfél után kettőig maradtak együtt, s csak akkor mondta meg Miska az asszonynak a húga lakáscímét. Mikor Cécile másnap kora délelőtt odahajtatott, a húga már régen nem volt ott. Mindent otthagyott, abban az egy szál ruhában ment el, ami rajta volt. Csak a bundáját vitte magával. Hazament Kolpachra, január végén hozzáment a tanítóhoz, aki eddig reménytelenül udvarolt neki, s három év alatt szült neki három gyereket. - 43 -
Másnap az asszony azt mondta Miskának: - Igazi úr vagy, Miska! Gyönyörű lakást tartottál a húgomnak! Most mi lesz vele? - Ej - mordult fel Miska -, majd eladom valakinek! Nem lehetett vele többet erről beszélni. Harmadnap este beállított Goupilhoz. A főnök már nem volt ott, de a titkárnő még igen. - Juditka, szeret egy kicsit engem? - Annál sokkal jobban! - mondta a lány. Valóban nagyon tetszett neki Miska. - Megírna nekem valamit? Rövid lesz. - Szívesen. Diktálja! S diktálta: Alulírott egy kétszobás lakásért s a benne levő mindennemű berendezésért Koler Judit kisasszonytól 30, azaz harmincezer frankot teljes vételárként átvettem. S aláírta: Munkácsy Mihály. - Mi ez? - kérdezte dadogva a lány. - Mester, nincs nekem harmincezer frankom! - Ne törődjék semmivel! - nevetett Miska. - Jöjjön velem! S elvitte Ethel volt lakásába. - Tessék! - intett körül. - Ez az egész a magáé! Meg ez is! Kezébe adta a nyugtát, amelyet félórával azelőtt íratott a lánnyal. - Ami ruhát, miegymást talál itt, ha jó magának, hordja szívesen! Ha nem, dobja ki vagy adja el! Nekem mindegy! A lány úgy nézett Miskára, mint az Istenre. Dadogott. - De hát hogy jövök én ehhez, édes, jó Mester? Hisz ez itt egy vagyon! - Ma elhatároztam - mosolygott Miska -, hogy boldoggá teszek egy lányt, aki tetszik nekem. Rögtön maga jutott eszembe, hát legyen boldog itt! Nem könnyű, de próbálja meg! - Jaj - sikoltott a lány -, mit adjak én ezért hálából magának? - Hát tudja mit? Mondjuk, adjon egy puszit! - Csak? - kérdezte csalódottan a lány. - Máskor is meglátogathatom? - Mindig boldog leszek, ha jön - felelt a lány. - Ha Goupilné lesz, akkor is? - Tudom, mire gondol - mosolygott a lány. - De én nem leszek Goupilné! Én a maga hűséges mellékutcája leszek, ameddig csak akarja. - Köszönöm - mondta Miska, s megint körülintett. - Próbáljon meg ennek itt örülni! Úgy szeretném! Legalább a földön egyetlen lánynak tudnék igaz örömet szerezni! - Nekem szerzett... - Hát akkor az Isten áldja meg! - mondta Miska, s menni akart. - Mester - kérdezte az ágyban minden nélkül térdeplő leány -, milyen színű hálóinget szeret? Miska visszanézett. - Ezt, szívem - mondta -, ami most magán van! Ezt a testszínűt! S elment. Kint az utcán boldogan nevetett. - Milyen remek szeretőm van itt nekem dugeszban! Hej! Másnap bement a bankba. Kivett a folyószámlájáról harmincezer frankot, s mutatta Cécilenek. - No, eladtam a lakást. Itt a pénz. - Mennyit kaptál érte? - Harmincezer frankot. - Ki vette meg? - A fene tudja! Valami nő. A házmester húga, éppen most akar férjhez menni. Hát csak menjen! Én is házasodom! Nem? - S most persze széthányod a pénzt - mondta az asszony. - 44 -
- Micsoda? - nézett rá Miska. - Nem vagyok én bolond! Beteszem a bankba, legalább kamatozik. S másnap visszatette a pénzt, ennyi volt az egész. S a következő esztendő augusztus huszadikán megesküdött Cécile-lel Kolpachon, s nászútra Magyarországra vitte. Ethel még csak a templomba sem mert eljönni. Hetedhónapos terhes volt már, s nagyon látszott rajta.
VIII Nászúton volt hát, örülnie kellett volna. Ha csak arra a tíz esztendőre gondolt, amelyet Bécstől a kolpachi oltárig, s nyugodtan mondhatta már: a világhírig befutott, tombolnia kellett volna örömében, hogy, íme, senki sem segített, s ezt az óriási birkózást tisztán önerejéből vitte véghez. Munkácsy Mihály: ezt a nevet immár két világrész tisztelve ismeri. De nem örült. Élete mélyén inkább valami keserű düh tombolt benne Cécile, a húga és önmaga ellen, hogy íme, a négyéves szeretője áll mellette törvényes feleség gyanánt, akivel mindent megéltek már, amit csak lehetett, kivéve az állandó együttélést. Szereti? Lelke most a leghatározottabb nemmel felelt. Csak a szexuális izgalmak, s most már a közös érdek köti össze őket. Ha nincs Ethel, és nincs a maga eget szaggató dühe, soha el nem veszi Cécile-t. Ezt tudta. Talán az asszony is sejtette, mert külsőleg végtelenül alázatos volt és odaadó. De hogy mit tartogatott magában, nem árulta el. A Düsseldorf-München-Bécs-Budapest útvonalat Miska választotta, hogy így mintegy átutazzék a volt életén. A régi barátok ki is jöttek az állomásokra, megéljenezték őket, virággal borították el a fülkét, amelyben utaztak, s Cécile őszintén meghatódott, de Miska arra gondolt: ó, ha Svennel utazhatna így, ó, Svent vihetné bemutatni haza, mint sírig való, örök feleségét! De hát hol van Sven? Vagy hol van Charlotte is, akit szintén ujjongva hozott volna haza? A nagybátyjáék rég Pesten laktak már, itt táblabíróskodott az öreg, s ők is, a régi barátok úgy fogadták őket, mint egy királyi párt, de Ligetiéket például hiába kereste a várakozók között, nem voltak ott. Cécile rég megszakította a velük való összeköttetést, még az első, szikrázó időkben, mert arra gyanakodott, hogy Ligetiné szerelmes Miskába. Így éppen azt az embert nem ölelhette meg, aki legtöbbet tett érte életében. - No várj! - vicsorgott a feleségére. - Csak várj! Két szobát kaptak Marcusék pesti lakásából, de hát mi volt az az asszonynak Kolpach és Párizs után? Megmutatta neki az egész Pestet, minden látnivalójával együtt, de az asszony csak a vállát vonogatta. - Párizsnak két kerülete is nagyobb! - Könnyű Párizsnak! - mondta Miska. - Élnének itt a franciák majd ezer esztendeje, kíváncsi vagyok, bár csak mutatóban is maradt volna-e belőlük egy falura való ezen a helyen! Cécile elhallgatott, látva, hogy nagyon érzékeny pontokat érint az urában. De hát, ha Cécile-ben volt gőg, s esténként folyton Kolpachról mesélt, a Reök családban is volt legalább akkora, s birtok is volt a gőghöz, ha valamivel kisebb is Kolpachnál, hát levitték Gerendásra a francia asszonyt, birtokot nézni. Az örömmel ment, hisz a birtokkezeléshez igazán értett. Gerendáson éppen csépeltek, akárcsak Kolpachon, csak itt nyomtatással ment a cséplés, négy ló keringett körbe-körbe a szérűn elfektetett kévék rengetegén, s ilyet még az asszony sohasem látott. - Csodálatos! - mondta. - Nem marad így sok szem a kalászokban? Feleletet sem várt, maga lépdelt be a szérűre, s avatott mozdulatokkal nézte a kévéket. Egyetlen szemet sem talált bennük. A nyomtatás tiszta volt és jó, a pusztagazda, még reggel megkapván gazdája sürgönyét, nagyon vigyázott, és ravaszsággal is élt. Egy csomó, tegnap kinyomtatott kévét rakatott a frissek fölé, s alul az egész tegnapi magot elöntötte, úgyhogy mikor az asszony azt kérdezte, hogy fizet a búza, Pista bácsi kajánul húzta szét a kévéket, s szánakozva mentegetődzött. - Én még el is feledtem megnézni - mondta -, de parancsoljon! Az asszony keze csaknem csuklóig merült a búzába, s bizony, elcsodálkozott. - Nagyszerű! Nem is értem, hogy lehet ez? Pista bácsi megpödörte a bajuszát. - 45 -
- Jaj, húgám - mondta közvetlenül, de gerendási franciasággal -, nemes tiszaháti búza ez végig, úgy dönti az a magot, mint a zsák! Meg jó esztendőnk is volt nagyon. S mikor Cécile arra kérte, nem kaphatna-e ebből Kolpachra vetőmagot, az öreg azt mondta: - Én szívesen, akár egy vagonnal is, csak azt már nem tudom, hogy barátkozik össze a kolpachi talajjal meg az ottani időjárással. Meg aztán egy kicsit drága vetőmag lenne a hosszú szállítás miatt. De megpróbálhatjuk. S hosszú előadást tartott az asszonynak a tiszaháti búza kezeléséről. Hogy az ebből való liszt vékonyabbra nyúlik, mint a selyempapír, arról Cécile még azon este meggyőződhetett, mert tízfogásos vacsora várta őket. Erzsi főzött szívességből nekik, Miska az első ízeknél nyomban megismerte Erzsi kezét, s olyan túrós rétest kaptak, hogy Cécile maga is elismerte: ez aztán kitűnő, ilyet még sohasem evett! Most már el tudta képzelni, hogy szegény Miska milyen rosszul érezte magát eleinte a párizsi koszton. Két napig voltak itt, de minden csodálatos rendben volt. Néhány napja eshetett, mert a hatalmas majorudvar mindenütt mintaszerűen felboronálva, a cselédlakások frissen meszelve, a tornácok belső éle felszórva sárga homokkal; az asszony alig győzött csodálkozni, hogy micsoda rend van. Ő akármit csinál is a kolpachi néppel, bizony felényire sem ilyen rendes a kolpachi majorudvar! Hogy tudják itt így kordában tartani az embereket? Megint Pista bácsi felelt. - Nem kell azokat kordában tartani, édes húgom, maguktól ilyenek ezek; különösen az aszszonynép. Még, úgy módjával persze, engem is leteremtenek, ha a csizmámmal egy szalmaszálat viszek be a szobájukba. Tiszta nép ez nagyon! Néha éppen a pedánsságukon mérgelődöm, hogy mit módiskodnak annyira, mintha született gróf volna mindegyik! De hát mit csináljak? Miska úgy hízott mindezen, hogy a nagybátyja minden régi komiszságát megbocsátotta. „Az istenit - gondolta -, ügyes ember ez! Úgy kifogott Cécile-en, a híres birtokosnőn, mint egy gyereklányon.” Aztán Csabára mentek. Bizony most is csak egy roppant falu volt, de Marcusék háza túlnőtt a helyi arányokon. Oszlopos ámbitusával, új verandájával igazán nemes veretű úriháznak hatott. És szoba is volt hét, amelyben minden csak úgy ragyogott, az üvegszekrényekben villogó ezüstök, nemes porcelánok. Miska az utolsó darabig ismert mindent, de ki járt itt, ki rakott mindent ilyen ragyogó rendbe, hogy maga is szinte lábujjhegyen mert csak járni. Biztosan Erzsi. Miskát meleg jóérzés öntötte el, s remek gondolata támadt. Félrehúzta a nénjét. - Marcuskám - súgta neki -, úgy intézze a dolgokat, hogy én ma éjjel, törik-szakad, de átosonok Erzsihez! - Jézus Máriám! - akart sóhajtani. De már Miska ott ült az asztalnál, s jóízűen ette a vékonyra szeletelt sonkát, a friss vajat, a hófehér kenyeret. Marcus csak nézte. „Ez megteszi! - borzongott magában. - Úgy legyen százezer forintom, hogy megteszi!” S törte a fejét, hogyan segíthetne neki, de semmi nem jutott eszébe. Akkor átmentek, hogy Miska megmutassa, hol inaskodott. De Lángi rég a sírban pihent, az asszonyt elvette egy mészáros Szatmárnémetiből, Gáspár vette meg a házat, s vitte a műhelyt, három segéddel, két inassal. Bementek, Gáspár nagyot köszönt, kezet csókolt az asszonynak, Miska meg körülintett: - Hát itt voltam én inas, Cécile, három esztendeig. Csakhogy akkor ramaty volt a műhely, a mostanihoz képest. A műhely elejére mutatott. - Ott vert meg engem Lángi uram, mert nem akartam a vad télben a sírkerítést kifösteni. De úgy megvert, hogyha Gáspár el nem kap előle, agyonüt. Igaz-e, Gáspár? - Bizony, bizony - bólogatott Gáspár -, barom-ember volt az! De aztán megkapta! - Meg - nevetett Miska -, s hozzá alaposan! S elmesélte a feleségének, hogy mit tett akkor érte Lacza Bálint, s hogy bizony ebben a műhelyben gyökeredzik az egész Siralomház. Az asszony borzadva hallgatta a történetet. - Iszonyatos! - mondta. - Így éltél? - Mindenki így élt akkoriban - felelt Miska: - Osztrák uralom volt és borzasztó szegénység mindenfelé. - 46 -
Aztán benéztek a lakásba is, s Cécile ámulva látta, hogy Miskának jóformán minden eddigi ismert képe ott függ a falakon, persze csak olajnyomatban. Megkérdezte Gáspárt az urán keresztül, s az mosolyogva felelt: - Így van ez talán az egész országban, kérem! Szeretjük mi a Munkácsy urat, és büszkék is vagyunk rá! Az asszony szemébe könny szaladt, mert csak most értette meg, hogy nemcsak egy zseniális magánember az ura, hanem bent él egy nép szívében, amelynek apraja-nagyja figyeli ennek az embernek minden alkotó moccanását. - Egy nép lelke vagy, Miska! - mondta az urának. - Csodálatos! - Vagyunk még egypáran! - felelte Miska. - Ha te ezt a népet úgy igazán megismernéd, s úgy beléje tudnál látni, mint én, esküszöm, az életed javarészét itt töltenéd! A francia nagyobb nép, mint a mienk, gazdagabb is, műveltebb is, de szívet, olyan igazit, csak itt találsz. Hisz Párizsig hallom a dobogását! Kimentek, s ott állt a régi kút. Miskának nagyot dobbant a szíve. - Hej, Gáspár, mikor mi ezt a kutat tövig mertük! Gáspár legyintett. - Ne is beszéljünk róla, olyan borzasztó volt! Végignézett Munkácsy hatalmas alakján. - De, úgy látom, nincs semmi baj. - Nincs - mondta Miska vidáman. - Hála Perzsinek! - Az is milyen furcsán múlt el! - Igén - bólintott Miska. - Mint egy szent! Elkezeltek, mentek, Miskának minden lépés úgy esett, mintha a saját testén járna. Egy széles utca fordulójában Erzsi ment át előttük. Az ismerős fehér ruhájában volt, bal karján bőrtáska ingott. Feléjük bólintott, köszönt. - Nini, Erzsi! - mondta Miska. Utánakiáltott: - Hát meg se vársz? Odafutott. - Otthagyod miattam a feleségedet? - Az semmi! - súgta neki Miska vidáman. - De az éjjel átszököm hozzád, úgy készülj! A lány hosszan nézett rá. - Szegénykém! - mondta, tekintetében szomorúan, de hangja mélyén titkolhatatlan boldogsággal. - Hát így állunk? De nyomban átforrósodott. - Akármikor jössz, várlak. - Még mindig nem mentél férjhez? - kérdezte Miska. - Hányszor mondjam már neked - felelt a lány -, hogy nem megyek férjhez soha. Én a te özvegyed maradok. - Megkapod-e rendesen a pénzt? - kérdezte Miska. - Egy hónapja egy vég selymet küldettem neked. - Köszönöm - bólintott a leány -, mindent pontosan megkapok. Egész vagyonom van már, pedig kibővítettem a házamat. Majd meglátod. Ez a ruha a legújabb küldeményedből való. Vigyázz! - mondta hirtelen. - Jönnek! Jöttek is. Cécile azt kérdezte útközben: - Ki ez a nő? - Miska gyerekkori játszótársa. - Gyönyörű asszony! - mondta Cécile. - Nem asszony ez. Lány. - Ilyen gyönyörű nő nem tudott férjhez menni? - Százszor is tudott volna, öt orvos is megkérte, de nem megy senkihez. A hivatásának él. - Mi a hivatása? - Bába. Eddig kerületi főbába volt, a tavaszon nevezték ki megyei főbábává. - Milyen elegáns! - mondta Cécile. - Ilyen jól fizetik? - Jól is fizetik, de meg hazulról is jómódú lány. - 47 -
Ekkor értek oda, s Miska bemutatta Erzsit a feleségének. Cécile kedvtelve nézte. - Gyönyörű! - mondta őszintén. - Miért nem megy férjhez? Miska volt a tolmácsuk. - Mert akkor választanom kellene egy férfi és egy megyényi szülő asszony között. Én az utóbbit választottam. - Érdekes! - csodálkozott Cécile. - Hát lehet a bábaság hivatás? Erzsi gondolkodás nélkül válaszolt. - Asszonyom - mondta -, mi hat-hét éve kezdtünk csak itt kapaszkodni az élet felé. Mikor én Semmelweis tanár úr klinikájáról ide kerültem, akkora volt a gyermekhalandóság meg a gyermekágyi láz, hogy meg sem merem mondani. Hat évi munkám után a régi kerületemben a gyermekhalandóság nem egészen egy százalék, s a gyermekágyi láz azt merném mondani, hogy eltűnt. Mi kicsi nép vagyunk, asszonyom, hát itt, aki becsületes bábaságra adja magát, az nagyobb hivatást tölt be, mint a pap. A lány komoly volt és kemény. Az asszonynak nagyon tetszett. - Most hová megy? - kérdezte tőle. - Haza. - Meglátogathatnánk? - Tessék! Miska maga is kíváncsi volt, hogyan bővült ki a ház s milyen. Szép volt. Még egy lakószobát építtetett hozzá Erzsi, s hátul egész kis klinika támadt. Szépen volt bebútorozva, és minden ragyogott a tisztaságtól. Cécile csak csodálkozott: Franciaország leggazdagabb helyén nem lehet ilyen département főbábájának az otthona. A feltűnően széles ágyon megállott Cécile szeme. - Ez nem egy embernek való ágy! - mosolygott. - De igen - mondta Erzsi. - Nagyon sokat dolgozom, éjszaka szeretek kényelmesen elnyújtózni. - De hiszen - tréfálkozott Cécile -, azért mégis férfit vár ez az ágy! - Téved, asszonyom - felelte Erzsi. - Én általában nem szeretem a férfiakat. Mohók, gorombák, rendetlenek és mindenekelőtt: önzők! Én lehetnék a megyei tisztiorvos felesége is. A pesti egészségügyi felügyelőé is. És még mennyié! De nem kell! Én semmiért sem adom a hivatásomat, és szeretem a magam korlátlan magányát. Ez az igazi! - Akkor maga egész kivételes nő - mondta Cécile. - És nyilván gazdag is. - Csak annyira, hogy jól megfizetnek, és jól állok hazulról is. Egyetlen gyermek vagyok, és százhúsz hold földem van. - Így már értem - bólintott Cécile, s a lány ruhájára mutatott. - Mert ez például külföldi anyag! - Az - mondta nyugodtan Erzsi. - Lyoni, mosható selyem. Egyenesen onnét hozatom. Pesten csináltatom őket. Van belőlük tizenkét darab. Ez nem hiúság: a szülésekhez használom őket. Mindegyikhez frisset. Az őszön új véget kell rendelnem. Itt az ősz eleje, a szülési idény. Hosszúak a téli éjszakák. Cécile bámulva távozott. Ilyen szülésznőt Párizsban sem talál! - Ezer ilyen nő kellene Magyarországnak - áradozott Pista bácsi. A többi dolog megnézése délutánra maradt, de mire Miska minden hajdani helyét bejárták, s mindenhová bementek, késő este lett, s olyan fáradtan érkeztek haza, hogy Cécile alig evett valamit, s nyomban lefeküdt. - Én még kerülök egyet, kimegyek a békák tavához, és bámulom a holdat. Mindig így szoktam, ha itthon vagyok. Hozzak neked egy békát? Van köztük akkora, mint a tenyerem. De már nem kapott választ, a menyecske hortyogva aludt. De Erzsi nem, s Miska úgy kapta a karjaiba, mint az eleven boldogságot. - Gyönyörűm! - mondta. - Páratlan voltál ma délelőtt. Erzsi nevetett. - Csak gyere, gyere, nincs sok időnk! Nem is volt olyan sok, de ezalatt minden idegükkel szerették egymást. - Te még mindig a régi vagy! - mondta Erzsi boldogan. - De te is! - 48 -
- Mi ketten! - Biztos. - Kár, hogy nem Párizsban űzöm a mesterségemet! - Istenem, hogy járatnálak! - Hogy jutottál ehhez az asszonyhoz? Vigyázz, nehogy a zsarnokod legyen! Miska mindent elmondott, Düsseldorftól egész máig. Jókora mese volt. - Szegénykém! - mondta Erzsi. - Az Isten, ha valakit büntetni akar, egy ilyen nőt ad neki feleségül. Legalább az ágyat szereti? Miska felnevetett. - Azt mindenek felett! - Akkor mégis jobb egy kicsit. Legalább ez meglegyen neked! Nevetett. - De azért daliás gyerek vagy, édes! A nászutadon velem szeretkezel! Meddig maradtok? - Holnap délben utazunk. - Akkor... - Hát persze! S egy óra múlva: - No, most már menj! Csaknem éjfél. Hátul eresztlek ki, úgy egész közel vagy a békák tavához. Azon az úton menj haza. Mindent köszönök! És ha egy kicsit többet írnál! Kieresztette. Miska elosont. Tíz perc múlva otthon volt. Cécile aludt, mint a tej. Egy hét múlva Párizsban voltak. Az első hír, amelyet Párizsban kapott, rettenetes volt. A kedves kis ház, ahová Charlotte-tal jártak, tövig leégett, a két remekművel együtt, amely a szobában volt. - Én nem tehetek róla! - zokogott a házmesterné, aki a hírt hozta. - Mire hazaértem, már minden lángokban állott. Én tudtam, milyen pótolhatatlan képeket őriz ott a Mester, mindenáron meg akartam őket menteni, de magam is csaknem ott égtem a lakásban. Miska majdnem megőrült. Most Charlotte eltűnt. Most tűnt el végleg. Nincs tőle más emléke, mint egy, a zöld pongyolájából készült házikabát. Mert a hajat elfeledte megfonatni, s most hol is lehet? Fölhányt érte mindent, de nem találta. Talán kiránthatta kínjában a zsebéből. Vége. Az arcképét még talán meg tudná emlékezetből festeni, talán az aktot is, de hová tegye? Egy hét múlva összeköltözik Cécile-lel, s ő jól ismerte Charlotte-ot. Vége... Majd Judit jutott az eszébe, a szép kis új szerető, elment hozzá. Fél hét lehetett. Bekopogtatott, a hangra belépett. - Kezét csókolom! Mit csinál? - Angolul tanulok - mondta a lány. - Miért? - Elmegyek innét, Mester! Miska rábámult. - Miért? Csak nincs valami baj? - De, van - mondta a lány -, Goupil megkért. - És? - Én nemet mondtam. Erre elbocsátott. - Annyi baj legyen! - mondta Miska. - Keresünk egy új állást. Vagy tudja, mit! Legyen az én titkos titkárnőm. - Ne mondjon ilyet! - kérte a lány. - Hisz azt sem tudja, mi van maga körül. Miska ránézett. - Ejnye, Judit! Hát mi volna? - Teljes zűrzavar. Még azt sem tudja, hogy a felesége a rue Legendre-on palotát akar építeni? - Palotát? - hökkent meg Miska. - Nem tudom. - 49 -
- Pedig a felesége ma már bent volt délelőtt Goupilnál, s alaposan utánanézett a maga jövedelmének. Ma még megmondhatok ilyesmit magának, október elsejétől fogva nem. De annyi bizonyos, hogy magának úgy kell robotolnia ezentúl, mint egy igáslónak. Majd meglátja! Vigyázzon, ha van valamelyik bankban folyószámlája vagy betétje, még holnap reggel titkosítsa. - Köszönöm - mondta Miska. - Nagyon hálás vagyok magának. De ettől még nem kell angolul tanulnia! Nem vagyok én gyerek! Majd lehűtöm én a feleségem palota-lázát! - Nem hiszem - mondta a lány. - Ma bejön, megmondja a nevét, s elkezd nálam a maga jövedelme után kérdezősködni. Én kértem a maga felhatalmazását. „Minek az? - kérdezte. - Hisz az uram!” - „De két jogi személy! - mondtam. - Ez így van! Ez a rend!” „Érdekes! - mondta. - Szóval megtagad minden felvilágosítást!” „Meghatalmazás nélkül, meg!” - „Hát - kiáltott -, majd én megtanítom magát, gyermekem! Majd én megmutatom magának, mi a rend! Azt én diktálom, szívem, maga akármennyire az uram pártján áll is!” - Azzal berohant Goupilhoz, s az mindenben a rendelkezésére állt. Még azt is elmondta neki, hogy maga új szerződést kötött vele. Hogy felszabadította csaknem minden kötöttség alól magát. - Érdekes! - mondta Miska. - Úgy látszik, ilyesmikre kellett neki az egy heti különélés. Nem hogy műtermet rendezzen be nekem. - De, azt hiszem, azt is csináltatja. Hisz magának dolgoznia kell! Hisz ezentúl nem lesz lélegzetvétele! És nekem el kell tűnnöm Párizsból. Jól hallottam, miket beszélt Goupillal. Hogy kinyomoztatja, kire költi maga azt a rengeteg pénzt, amit keres, és lecsukatja titkos kéjelgésért, anyagi kifosztásért, mit tudom miért, azt a ringyót, aki a maga pénzétől ragyog! Remegett. - Hát én megyek Londonba, Mester! Én imádom magát, de a maga feleségével én nem állok le birkózni! Még egy levegőt szívni sem. A bátyámnak van egy kis műkereskedése Londonban, majd ketten csinálunk belőle valamit. S ha egyenesen nekünk küld képet, állunk rendelkezésére. De akkor meg kell beszélnünk, hogy milyen címre küldjük a pénzt. A mi címünket ne írja fel! Most megmondom, s jegyezze meg. Megmondta. Miska jól megjegyezte. - No már most - mondta a lány -, most: ami fáj! Ez a lakás, ugye, az enyém? - Az utolsó szögig! - biztosította Miska. - Nos, én ezt a lakást eladom. Ma, ahogy a felesége elment, kikértem az álláskeresésre törvényben biztosított időt, s felkerestem néhány barátnőmet, ismerősömet, hogy küldjenek hozzám olyan embereket, akik szép lakást keresnek. Ma délután már volt itt három is. Többek közt egy ismert, gazdag vicomte is. Tudja, mit ér ez a lakás így, ahogy maga nekem adta? A vicomte egy szóra megígért hatvanezer frankot. Én hetvenet kértem. Holnap reggel eljön megint. Én persze beteget jelentek, és megegyezem vele. Azt hiszem, a tízezret kettévágjuk, és kész. Én ötezer frankból megélek addig, míg el nem intézem az ügyeimet, és át nem hajózom a csatornán. A többi pénzt befektetem a bátyám üzletébe, és mindketten belefekszünk a munkába. A maga ajándékából, Mester. És ha átjön Londonba, mindig a magáé vagyok. Két boldog órát töltöttek együtt, megbeszélték a poste restante levelezést, aztán Miska elbúcsúzott s elment. Másnap kora reggel feljárt minden bankot, ahol csak pénze volt, egyetlen titkos számlára hordta össze mind, kivéve a harmincezer frankot, amelyet mint Ethel lakásának árát mutatott meg annak idején Cécile-nek. Aztán hazament, átöltözött munkaruhába, s feltett egy kisebb vásznat az állványra, s elkezdte vázolni rá a hazulról magával hozott témák egyikét, A falu hősé-t. Dolgozott rajta délutánig, akkor átöltözött, s elment Cécile-hez. A felesége nagyon szívesen fogadta. - No végre! Mit csináltál egész nap? - Dolgoztam. - Festettél? - Igen. Készen is vagyok A falu hőse vázlatával. - Miféle kép az? Egy szót sem szóltál róla. - Hazai téma. Egy falusi legény készül megmérkőzni a cirkusz birkózójával. - Mekkora lesz a kép? - 50 -
- Még nem tudom biztosan. Talán százhatvanszor száznegyven. - Vállat vont. - Az jókora! - Elég nagy. - Goupilnak csinálod? - Aki megveszi. Mindenesetre előbb neki mutatom meg. Az asszony ravaszul: - Felbontottad Goupillal a szerződésedet? - Azt nem - felelt Miska -, csak megváltoztattam, mert teljesen irreális volt. Két kép volt az egyezség havi tízezer frankért. Mi az? Ezt a képet például harminc-harmincötezer frankon alul ki nem adom a kezemből! Ott már talán mégiscsak tartok, hogy ezt megengedhessem magamnak! Az én bőrömön ezentúl nem gazdagszik meg senki, azt biztosra veheted! - Ez helyes! - mondta az asszony. - De mégis: nem volt kár felrúgni a biztosat? - Nem! Így biztosabb és jövedelmezőbb is. Két hónap alatt megkeresem a Goupiltól élvezett évi jövedelmemet. Egy kicsit utánanéztem még a Barbizon előtt a dolgaimnak. Goupil engem olyan másodrendű festőként dolgoztatott, de zseniként adott el, hála a düsseldorfi naivságomnak, mikor a Siralomház-at tízezer frankért kiengedtem a kezemből. Most nem adnám százezren alul! Kiléptünk a gyermekcipőből! Az asszony erre semmit sem szólhatott: a tett anyagilag is helyes volt. De most a rue legendre-i palotát kellett beadnia Miskának. Már javában ásták az alapjait. - Mennyi pénzed van, Miskám? - kérdezte. Miska elővette a tárcáját. - Valami négyezer és egynéhány frank. - Nem ezt kérdezem - mosolygott az asszony. - Összesen? Miska érezte, hogy megérkeztek. - Pillanatnyilag az a harmincezer frankom, amennyiéit azt a lakást eladtam. - Jaj - ijedt fel az asszony, pedig tudta, hisz délelőtt nagyjából utánajáratott -, hát azt a rengeteg pénzt hová tetted, amelyet a barbizoni képeiddel kerestél? Miska összerántotta a szemöldökét. - Ugyan nem tartozom neked semmiféle leszámolással a legénykori életemről - mondta nyomatékosan -, de legnagyobb részét, bizony, a húgodra költöttem. - Ethelre? - lángolt fel az asszony. - Három és fél hónap alatt? - Igen. Bár nem hiszem, hogy elégedett lett volna vele. Pedig csak a bundáját nézd meg, azt hazavitte. Teljes joggal, hiszen tél volt. - Ó, a ringyó! - fakadt ki az asszony. Miska mintha nem is hallotta volna. - Aztán, lásd, egyhónapos nászúton voltunk. Az sem két krajcár! - A nagybátyádéknál? - Nem a nagybátyáméknál, hanem Düsseldorfban, Münchenben, Bécsben. Ez kilenc nap luxushotelekben, luxusárakon és luxus borravalókon. És fiákerek egész napokon, keveset mondok, ha negyven virágcsokor, megint borravalók; barátom, megy a pénz! Az asszony keményen ránézett az urára. - Te! Azt a szép főbábát nem te finanszírozod ott Békéscsabán? Miska szívből felnevetett. - Bolond vagy? Hiszen, ha a helyzeti különbséget veszem, Párizs-Békéscsaba, módosabb, mint én, ha keresztre feszítem is magam! Hiszen havi ötszáz forintból legalább úgy él ő otthon, mint én ötezerből! Ha nem jobban. S tudod te, mit jelent nálunk otthon százhúsz hold príma föld, még ha az ötholdas príma gyümölcsösét nem is számítom, meg az évi száz hízott sertést, s egy százhúsz holdas gazdaság egyéb jövedelmi forrásait: több jövedelme van a birtokából, ha a helyzethez mérem, mint neked Kolpachból. Nincs annak szüksége arra, hogy más finanszírozza. - De nagyon tisztában vagy a helyzetével! - Te is ugyanilyen tisztában lehetnél, ha figyeltél volna, mikor a beszámolóját fordítottam neked. - No, ahogy te fordítasz! - mondta lekicsinylőleg az asszony. - Ejnye - mondta Miska nagyon szelíden -, miért nem szóltál! Mert fordíthatok én erősebben is. Még akár fel is fordíthatok! S már villámlott. - 51 -
- Ne légy goromba! - Én nem vagyok - mondta Miska -, csak védekezem. Állandóan olyan pénzekről számoltatsz el, amelyekhez semmi közöd, azt nem is tekintve, hogy a múlt szeptembertől a mai napig nekem is élnem kellett valamiből. Hátradűlt a székben. - És aztán egyáltalában nem értem, miért váltak egyszerre ilyen sürgőssé a pénzügyek? Valami becsületbeli adósságod van talán? Szólj, megpróbálom megoldani. Cécile belevágott. - Nincs semmi adósságom! De én elhatároztam, hogy nagy festőt csinálok belőled! Miska csodálkozva bámult rá. - Te? - Én! - Hát ez érdekes! Véleményem szerint elég nagy festőt csinált belőlem a Siralomház, a Tépéscsinálók, a Zálogház és a többi képem. - Igen - ismerte el az asszony. - A szakmában. De nem a társaságban. - Mi az, hogy „társaság”? - kérdezte Miska. - Hát a szalonok népe! Hercegek, grófok, bárók, vicomte-ok, a pénzarisztokrácia! - vágta ki Cécile. - Ezeket csak úgy tudjuk meghódítani, ha nemcsak eljárunk az estélyeikre, hanem vissza is hívjuk őket. Szóval, ha társadalmilag érintkezünk velük. De ehhez ez a kis rezidencia kevés! Ehhez palota kell, ha rögtön nem is egy óriási, de mindenesetre palota. Szép fogadóteremmel, két kisebb szalonnal, megfelelő ebédlővel, neked egy szép műteremmel stb. Érted? - Nagyon is! - bólintott Miska. - Nos, hát akkor bevallom neked - mosolygott Cécile -, hogy már építettem is. Még júniusban megcsináltattam a terveit. A fundamentuma már kész is. Miskának egy arcizma nem mozdult. - És, ha szabad tudnom, hol épül ez a palota? - A rue Legendre-on. - Igazán szép hely - ismerte el Miska. - És mibe kerül ez a kis társadalmi átváltozás? - Hát... nyolcszázezer frankból kihozom! - mondta diadalmasan az asszony. - Persze berendezés nélkül. De, úgy gondolom, hogy a berendezés egyelőre innen s esetleg Kolpachról bőven kitelik. Persze, ehhez is príma mesteremberek kellenek. - Értem - bólintott Miska. - És mennyi pénzed van mindehhez? Mert nekem egy vasam sincs a harmincezren kívül. Meg persze az erőm és a jövendő képeim. Goupiltól talán kaphatok százezer frank előleget. Elég ez? - Nem - mondta halkan az asszony. - Bizony ötszázezer frank okvetlenül kellene. Hacsak nem akarok uzsorásokhoz fordulni. De azoktól Isten őrizz! Miska egy darabig babrált az asztal gobelinterítőjén, aztán felnézett. - Hát látod - mondta mély, nehéz hangon -, ha már egyszer házasságra léptünk, mégiscsak illett volna, hogy ilyen óriási építkezést megbeszélj velem, hogy én akarom-e vagy sem. Mert, mint látom, a költségek mintegy nyolcvan százalékát az én vállamra tervezted. - Behozza a palota, Miskám! - duruzsolt az asszony. - Meglátod, egy év alatt a palota ingyenbe lesz. - Meg a munkámba. S hozzá semmi kedvem az egészhez! Fütyülök én a felsőbb tízezerre, s fütyülök a pénzarisztokráciára! Nem akarok én ezekkel elkeveredni, mert egyik sem ér semmit. Ha azt gondolod, hogy ezek által majd fényes megrendelésekhez jutok, hát ez életed legnagyobb tévedése. Ajánlok egy fogadást! Ha én ettől a fényes csordától a palota készenlététől kezdve egy éven belül csak öt, egyenként ötvenezer franknyi megrendelést is kapok, én az esztendő végén külön százezer frankot teszek le jutalmul a kezedbe, s a becsületemre mondom: kézállásban kétszer végigsétálok a fogadótermeden! - Itt a kezem - mondta Cécile -, áll a fogadás! - Elveszted! - figyelmeztette Miska. - S akkor huszonötöt verek a fenekedre a saját kezemmel! - Az csak jó lesz! - nevetett az asszony. - 52 -
- Majd meglátjuk! - mondta Miska. - Biztosítlak, hogy nem szerelmi babra lesz. S most üljünk le, s mint férj-feleséghez illik, beszéljük meg, mennyi az a minimális összeg, amelyre most okvetlenül szükség van? - Háromszázezer frank - mondta az asszony. - De akkor egy hónap múlva újabb kétszázezerre lesz szükségem. Miska gondolkodni kezdett, számolt, de sehogy nem jutott dűlőre. - Képtelen vagyok ennyi pénzt néhány nap alatt előteremteni! - Nem is így kell azt! - nevetett az asszony. - Írj alá nekem, Miskám, egy ötszázezer frankos váltót! Miska jókedvűen felnevetett. - A legnagyobb készséggel! Ha találsz Párizsban egy olyan boldogtalan bankot, amely az én aláírásomra félmillió frankot kifizet neked, legyen! Az asszonnyal madarat lehetett volna fogatni. Hozta az üres váltólapot, tintát, tollat, s azt kérdezte nevetve: - Ne írjak mindjárt egymilliót? Még rövidebb is, mint az ötszázezer. Mert képtelenségnek tartotta, hogy a felesége százezer frankot is kapjon rá. Százezret? Ötvenezret sem! De az asszony tudta, amit tudott, hát megrázta a fejét. - Nem. Ennek is vagy harmincezer frank a negyedévi kamatja! - Jó! - nevetett Miska. - Most nem ehetnénk valamit? Rettentő éhes vagyok! Az asszony az ebédlőben nyomban tálaltatott, megrakatta az asztalt minden földi jóval, mert még most sem hitte el, hogy ilyen könnyen megszerzi az urától a félmilliót. Mert lehet ugyan, hogy Miska aláírására nem adnak annyit, de volt jó két kezese: La Coste de Tourneville márki, az idős milliomos és Goupil. Együtt töltötték az éjszakát, és ez volt az az éjjel, amikor inkább a pénzen, mint a szerelmen járt az esze. De az eredménye meglett. Másnap délben leszámolt az ura elé százas címletekben ötszázezer frankot, és szájon csókolta az urát. - Köszönöm, drágám! Milyen hálás leszek én ezért neked! - Hát kifizették? - meredt a pénzre Miska. - Még csak azt sem mondták: „mukk!” - nevetett az asszony. S Miska csak most értette meg, hogy eladta magát, s hogy igaza volt Juditnak: ezután lélegzetre való ideje sem lesz, mert úgy kell dolgoznia, mint egy igáslónak. Az asszony azt mondta: - És legkésőbb a jövő héten téged is átköltöztetlek innét hozzám, hisz az lesz a közös lakásunk, míg el nem készül az új palota. Majd meglátod, milyen jó lesz. Olyan édes leszek neked, mint a méz! De Miska elfordult tőle lélekben. - Úgy eladott - gondolta keservesen -, mint Júdás az Urat! Csak drágábban, mert alig hihető, hogy az akkori harminc ezüst felért volna félmillió francia frankkal!
IX És most következett az eszeveszett munka. Akit valaha a pénz réme kergetett, az tudhatja csak, mit vihetett végbe ez a harmincegy éves ember, hogy háromnegyed év alatt kamatostul kifizette a félmilliót, még meg is szerezte valamivel. Ott dolgozott a volt De Marches-lakásban, s néha már maga is eliszonyodott a hallatlan munka láttára. - Pihenj már, Miskám! Legalább egy-két napot pihenj! - Nincs időm! - lihegett Miska. - Igásló vagyok! De legalább ennem adj! Mert ebben az időben még kitűnő étvágya volt, s hatalmasakat evett. De mindig csak a szakácsnő főztjét. - Krisztusom! - csikorgott az ura. - Legalább egyszer jutna eszébe, hogy a saját kezével csináljon nekem bár csak három tojásból rántottát. - Bolond vagy! - mondta neki Laci, aki éppen ott volt. - Talán a húgának eszébe jutott volna! De ennek! - 53 -
Valóban, soha meg se fordult a fejében ilyesmi. Ragyogó háztartást vitt, egymás után csináltatta az urának az elegánsabbnál elegánsabb ruhákat, cipőket, de az, hogy egy férfinak olyan bolond vágya is támadhat, hogy a felesége keze után egyék, soha még csak meg sem villant benne. A főzés a szakács dolga, nem az úrasszonyé! s erre fizetett rá. Mert Miska, ahogy befejezte a nagy törlesztést, könnyebb pórázra fogta magát, s a háromnegyedéves szüntelen műtermi munka után kedvet kapott a csavargásra. Egyszer az újságban egy ilyen című cikket olvasott: „Párizs gyomra”, s az újságíró a csarnokok munkáját méltatta, hogy hány tízezer embernek mennyi munkát kell végeznie, hogy csak egy napra is jóllakassa Párizst. Miskának nagyon megtetszett az ötlet, s másnap délelőtt, csak úgy találomra, kiment az egyik csarnokba. Majd elhűlt a bámulattól, mikor a csarnoktól nem messze Chaplinnéval találkozott, aki húst hozott a szatyrában, s mellette a szakácsnője egy kosárban salátát, retket és egyéb ennivalókat. - Kezét csókolom! - köszönt ámulva Miska. - Hát maga ilyesmivel is foglalkozik? Az asszony meglepetés nélkül nézett rá. - Bevásárlással? Hogyne! Én mindig magam válogatom ki a húst, amely az asztalunkra kerül. - Csodálatos! - ámult Miska. - De főzni csak nem főz? - De még mennyire főzök! - nevetett az asszony. - Hát a szakácsnő? - Ő főzi az egyik ételt, én a másikat. Egykettőre kész az ebéd. S mosolygott: - Mutassa a kezét! - kérte Miska. - Azt akarja megnézni, hogy meglátszik-e rajta a konyhai munka? - Azt - vallotta be Miska. - Nem látszik meg! - nevetett az asszony. - Tudja, mi a titka ennek? Egy pár gumikesztyű, és kész. Miskában még benne volt a félmilliós fáradtság. Cécile villant az eszébe, s azt mondta a kedves arcú, egy kicsit molett fiatalasszonynak: - Adja ide a szatyor egyik fülét! Segítek! Az asszony akkorát nevetett, csak úgy csengett. - Egyéb sem kellene! Hisz az újságok reggelre mind megírnák, hogy monsieur Munkácsy együtt vitte a húsos szatyort Chaplinnéval a csarnokból hazafelé! - Ne törődjék vele! Esküszöm, ezer-ezer frankot adnék minden újságírónak, aki megírná! Az asszony elkomolyodott. - Csakhogy nekem férjem is van ám! - Nekem meg feleségem! - vont vállat Munkácsy. - Cseréljünk egymás közt! - Hogyhogy? - Maga férjet, én feleséget! - Menjen már! - mondta az asszony. - Ne komolytalankodjék egy családanyával! - Gyermeke is van? - ragyogott fel Miska. - Hogyne volna! Egy négyéves meg egy kétéves kislányom. Miska elgondolkozott, az asszony megállt. - Itthon vagyunk. Miska ránézett. - Felmehetek? Úgy nézett az asszonyra, mint a kérő gyerek. - Tessék! - mondta az asszony. - Bár az uram dolgozik, s így félő, hogy unatkozni fog. - Nem hiszem! Miska meg sem próbált Chaplinhoz benézni, leült a konyhában. - Itt maradhatok? Az asszony ránézett, s azt kérdezte: - Maga most mókázik, vagy komolyan csinálja ezt? - Olyan komolyan - felelt Miska -, hogy ha tudná, talán meg is ijedne tőle. - Csak nem vagyok ijedős - mondta az asszony. - 54 -
- Akkor szerencsém van - mosolygott Miska. - Mert az ijedős asszonyok rendszerint nyavalygósak is, és... Közben a két asszony dolgozott. Chérie valóban gumikesztyűben, borjúkotlettet sütött. Miska imádta: - Adjon már egyet! - Akár egy gyerek! - nevetett az asszony. - Susanne, adjon egy tányért. - Ne! - kérte Miska. - Csak úgy kenyérre! Felnégyeltek neki hosszantin és keresztben egy párizsi kenyeret, Miska megvárta, míg egy kicsit kihűl a kotlett, aztán elkezdte enni csak úgy kézből, olyan étvággyal, hogy a nőknek majd a nyála csurrant el. Néha nagy darab kenyeret harapott hozzá. - Soha nem ettem jobb kotlettet! Aztán a szakácsnő kiment, hogy Chaplinnak terítsen a műteremben, mert az mindig ott evett, együtt a modelljével, ha dolgozott, s ezalatt Miska azt mondta a modellel kosztoló Chaplin feleségének: - Chérie, kérnék valamit. - Tessék. - Amint látom, maga is elég magányos. - Bizony, az - sóhajtott az asszony. - Én is az vagyok - mondta Miska. - Nem találkoznék velem ma délután? - Nem - rázta a fejét az asszony. - Ma délután vendégeink lesznek. És különben is, hogy képzeli maga ezt a találkozást? Finom, rejtett lakás, félhomály, sok szőnyeg, nyitott ágy! Elpirult. - Nem - mondta halkan Miska. - Holnap délután négy óra az Étoile-on. Egy padon ott ül maga meg én, maga hallgat engem, és én magának beszélek. Körül a legteljesebb nyilvánosság. - Nem - rázta a fejét az asszony. - Legyen a Parc Luxembourg. A többi megfelel. Miska bólintott. - Jó. - Ott leszek - mondta lágyan az asszony. - Mit mond most otthon? - Azt, hogy megnéztem a csarnokot. De, úgy lehet, megmondom, hogy itt voltam magánál. - Nekem mindegy. De arra az esetre, ha mégsem mondana igazat, elmesélem magának, hogy milyen a csarnok belülről. Hogy ne jöjjön zavarba, ha kérdik. S mire a szakácsnő visszajött, már a csarnokról beszélgettek. Aztán Miska búcsúzott. - Kezét csókolom, Chérie! Köszönöm a kotlettet. - Isten vele, Miska. A viszontlátásra! S másnap olyan pontosan találkoztak, mintha óramű vezette volna őket. - Chérie! - Miska! Mindennap találkoztak. Tizennegyedikén fent sétáltak a Quartier-ban, s Miska azt mondta: - Azért borzasztó, hogy így bujkálnunk kell ebben a melegben! Nincs igazam? Az asszony mosolygott a fátyla alatt. - Igen - mondta. - Azt hiszem, elérkezett a lakásprobléma... Elég gyorsan. - Rue Charpentier 10. első emelet, jobbra a sarokban. Felmentek. Egy duplaajtós, szép előszobából egy nagy, alkóvos szoba nyílott. Gyönyörűen berendezve, szemben egy akkora heverővel, mint három ágy. És komód és szekrény és asztal és két remek szék és két csodálatos fotöj, és hátul egy mindennel berendezett, kényelmes fürdőszoba. A heverő felett egy nagy gobelin, a padlón szőnyegek, és a két nemes vázában két-két óriási, nemes pipacs. Chérie csak ámult. - Gyönyörű! - mondta. Januárban már nem is lehetett ott a rue legendre-i palota megnyitó estélyén - január közepén -, mert akkor már kéthónapos terhes volt, s Miska a legnagyobb boldogsággal számította ki, hogy már az első ölelésnél teherbe kellett esnie. Ám az avenue villiers-i nagy palota megnyitásán annál inkább, mert akkor már másfél éves volt a fia. Munkácsyék voltak a keresztszülei, s Cécile csak csodálkozott, hogy az ura, ez az immár lassan őszülő fejű, harmincharmadik esztendejének vége felé közeledő gyerek, milyen vidáman és minden másról megfeledkezve tud eljátszani azzal a föld- 55 -
ből alig kilátszó, de izmos kis gyerekkel. Mert leült neki a padlóra, engedte, hogy a gyerek birkózva hanyatt lökje, és üsse, verje, öklözze, paskolja, gyomrozza, rángassa a szakállát, aztán összevissza csókolja az arcát, meg elkezdje a nyakát csiklandozni. Mindent engedett. És közben akkorákat kacagott, olyan boldogokat és vidámakat, csak úgy zengett tőle a ház. Cécile csak elnézte: mióta ismeri, sohasem látta ilyen boldognak és jókedvűnek. Mikor vitte őket Chaplinéktól hazafelé a hintó, Cécile, akit állandó gyanakvás gyötört, meg is jegyezte: - Miska, te úgy szereted ezt a Chaplin-gyereket, mintha a sajátod volna! - Sajnos, nem az enyém! Bár az enyém volna! Úgy eljátszanánk abban a nagy műteremben, hogy talán még dolgozni is elfelejtenék! Tréfának szánta a mondatot, de valami keserűség csúszott a hangjába, amely egyszerre véget vetett a hangulatnak, s Cécile oly mereven ült a hintó sarkában, mintha jégből vésték volna ki. Estély estélyt ért a nagy palotában, s olyan vendégei voltak, mint a dán király, a svéd király, az orosz trónörökös, a walesi herceg, Lajos Viktor, Ferenc József öccse, a nápolyi királyné, a spanyol királyné, a luxemburgi nagyhercegné, a francia köztársaság elnöke, az egész pénzarisztokrácia, tábornokok, miniszterek, angol és amerikai nábobok, magyar és osztrák főurak, nagykövetek, követek, bíborosok, de ő nem sokat törődött velük, ha csak tehette, tizenegykor már megszökött közülük, s ment aludni, hisz reggel hatkor már kelnie kellett, hogy a nappal kezdete már ott találja a stafelei előtt, ahogy ő hívta a festőállványt. Cécile sokat korholta ezek miatt a korai megszökések miatt, sőt néhányszor Chérie is figyelmeztette. Dolgozott szüntelenül, tudta, hogy valakinek itt helyt kell állnia, különben összedűl minden. Műteremben című képét még tavaly megfestette, most, kínjában, egy külön Munkácsy-stílust talált ki, a szalonképeket, s azokat festette egymás után. Nagy hírük és nagy áruk támadt, Goupil szinte a keze alól kapkodta ki őket, s negyvenötvenezer frankokat is fizetett értük, s tőle, magas nyereség mellett, úgy hordták őket a műgyűjtők, de különösen az amerikaiak, mintha kegyszereket árusítana. Dolgozott hát, amennyit csak bírt, ragyogó képeinek ára az estélyekre és a palota árának törlesztésére ment. Amit nyereségrészesedésként kapott, azt titkos számlájára hordta, amelyet egy bizonyos összegig, vastartalékként kezelt. Mit tudta, ebben a rettentő munkában mikor omlik idegileg össze, mikor kell esetleg hónapokig pihennie, vagy mikor rohan rá a várt betegség - erről az utóbbi időben talán egy pillanatig sem tudott megfeledkezni -, s akkor miből telik pihenőre, ápolásra vagy éppen temetésre! Így hát Judittal is felvette az üzleti kapcsolatot; egyébként havonta írtak egymásnak. Egy barbizoni nyarán meglátott egy ragyogó, tizenhét éves cigánylányt, akinek oly ritka szép, a cigányság minden vakító faji jellegét magán viselő arca volt, hogy lefestette. Ahogy belemelegedett a munkába, tisztán érezte, hogy ez a kép olyan lesz, amilyet még életében sohasem festett, s ez valaminek az előszele. Valósággal lázba esett, csaknem önkívületben dolgozott négy napig a képen. De az olyan csodálatos lett, hogy maga is megbámulta. Gyönyörű volt Charlotte portréja is, de ehhez semmi eddigi műve nem volt fogható. Tisztán érezte, hogy valami nagyszerűen új folyik a lelkéből. Mikor a kép megszáradt, Miska szakszerűen becsomagolta, s feladta a londoni címre, ezzel a kísérő levéllel: Kedves Juditka! Nem tudom emlékszik-e még rám? Most néhány hétig Barbizonban dolgozom. Itt festettem ezt a képet, s gondoltam, elküldöm Magának, mert nagyon szeretem. Munkácsy Mihály A levelet ugyan félre lehet érteni, mert semmiként sem lehetett biztosan kihámozni belőle, hogy a képet szereti-e oly nagyon Miska vagy a címzettet, de legyen mentségére. Nem telt el egy hét, pénzeslevelet kapott Londonból Miska, hatszáz font volt benne, meg ez: Drága mester! Én is változatlanul szeretem magát, s még mindig nem mentem férjhez, bárhogy ajánlották is. Ami a küldött kis remekművet illeti, sajnos, nem sokáig gyönyörködhettem benne, mert alig állí- 56 -
tottuk ki, berohant egy őrült angol, s valósággal elrabolta. Ezt a pénzt hagyta itt érte, félek, hogy kevesellni fogja. Sokáig tűnődtem, ne személyesen vigyem-e Calaisba, talán Barbizonba is, de nem mertem: egy szónyi meghívást sem írt. Vagy csak elfeledte? Kérem, egyezzünk meg, hogy máskor árat is szab a képeinek, és személyesen veszi fe1 a honoráriumot, ahol maga akarja. Judit Miska hosszan eltűnődött a levélen is, de sok minden eszébe jutott! A pénzt zsebre vágta, a levelet is, s az futott át rajta hirtelen, mi lenne, ha ő most Londonban teremne, s ott töltene ezzel a szép lánnyal egy hetet. Ebből a pénzből bőven futná még ajándékra is. De lemondott róla. Miért? Mert már harminchárom éves volt? Nem. Az is bizonyos volt, hogy nem Cécile miatt. Chérie? S akkor jött rá, hogy valami halk, de erős, bár névtelen várakozás remeg az élete mélyén, s azért. A harminchárom évével ő vidáman és könnyen kiruccant volna még, de ez a névtelen várakozás visszafogta. Ugyan mi sül ki ebből? Betegség? Halál? Felvillant. Vagy valami csoda? Az összeggel nem is törődött, talán alacsony volt egy kicsit. Mindegy. Beteszi a titkos számlájára, s kész. Mennyi magánpénze is van? Csaknem háromszázezer frank. Ezzel együtt több is. Vidáman várta Lacit, de az olyan sápadtan érkezett meg, mintha a halálból érkezett volna vissza. Alig rakta le a képet, s a szerszámait, máris lezökkent a székbe, s hideg verejték gyöngyözött a homlokán. - Mi van veled, Lackó? - kérdezte ijedten Miska. - Nem árt neked ez a sok magány? Vagy a gyomrodat rontottad el? Az szokta ilyen kegyetlenül kikészíteni az embert. Laci leejtette a fejét. - Nem - mondta tompán. - Be kell vallanom, hogy hetek óta oly rémesen szédülök, különösen így estefelé, hogy alig bírom tartani magamat. És olyan fáradt vagyok, hogy alig tudtam hazajönni. Én azt hiszem - mondta szaggatottan -, a müncheni baj! - Lehetetlen! - kiáltott fel Miska, de őt magát is ennek a döbbenete vágta mellbe. - Hol van az már? - Itt! - döfödte Laci a mutatóujjával a homlokát. - Itt van az és megemészt! Hisz délutánonként annyira fáj a fejem, csaknem beleőrülök, aztán mind hosszabb gyengeség fog el, s olyan zavarosak lesznek a gondolataim, hogy magam is megijedek tőlük. Leggyakrabban faunnak képzelem magamat, s őrült vágy fog el, hogy ledobáljak mindent magamról, és meztelenül vágtassak az erdőben! Megrázta a fejét keservesen. - Ma még nem teszem meg! De meddig győzöm akarattal? A mondat elcsendült. Borzasztó mondat volt. Miska megrémült. Laci miatt is, de önmaga miatt is. Mert egy villanásra mintha a maga jövendő arcát látta volna Laci eltorzult arcában. Rákiáltott: - Szedd össze magad! Azonnal csomagolunk, s holnap reggel megyünk Párizsba! Majd adok neked faunt! Te őrült! Jövő májusban lesz a Világkiállítás! - Tudom - mondta Laci. - Arra készülődöm! Különben már magamtól is bementem volna Choquet doktorhoz. Felállt, ingadozva mutatta a képét. A Békák mocsara volt. Gyönyörű kép. Ma fejezte be, de csak ő tudta volna megmondani, milyen rettentő erőfeszítés árán. - Nézd meg, Miska! - kérte. - Nem látszik ezen már ebből valami? S a homlokára vert. Miska hátán átszaladt a hideg, de azért tüzetesen megvizsgálta a képet. Nem látszott azon semmi. Egy nagy művész kristálytiszta alkotása volt. - Semmi - mondta megnyugtatóan. - A kép gyönyörű! Laci vékonyan elmosolyodott. - Akkor jó - mondta. - Úgy látszik, kisegített az emlékezetem. Mert mióta csak ide járt, ezt a tájrészletet mindig nézte. - 57 -
Másnap, ahogy beértek Párizsba, nyomban Choquet magántanár rendelőjébe hajtattak. Szerencsére otthon volt még. A festők orvosa volt, portréja legalább tízféle változatban ott lógott a nagy várószoba falain. Lacit rögtön a rendelőbe parancsolta vetkőződni, azalatt a váróban Miska alaposan elmondott neki mindent. - Majd meglátjuk - mondta -, persze megvárja. - Természetesen. - Csak azért mondom, mert lehet, hogy egy kicsit hosszú lesz a vizsgálat. Bement Lacihoz. A vizsgálat valóban hosszú volt, több mint másfél óráig tartott. Utána az orvos kijött Miskához, míg Laci öltözött. - Hát kérem - mondta -, ez sok minden lehet, a kezdődő paralízistől az agyvelőgyulladáson át egy lappangó influenzáig. Kétségtelen, hogy van néhány kieséses tünet, de ezt okozhatja nyolcféle betegség is. Az önök elbeszélése alapján elsősorban a tercier-lueszt kell felvennünk, de ennek ellentmond például a beteg alkotóképessége, amely szerinte is, ön szerint is teljesen kifogástalan. Legalábbis tegnap délután még az volt. Én azt ajánlanám, Mester, innét rögtön vigye egy jó szanatóriumba, talán a Bellevue-be, hadd pihenjen. Én délután, úgy öt felé konzíliumra kérem oda a legjobb szakembereket, s ha ön úgy hat óra tájban odajön, őszintén megmondom a konzílium eredményét. Jó lesz így? - Nagyon köszönöm. Ahogy Laci kilépett, Miska nyomban karon fogta. - No, gyere, te híres! - mondta neki. - Így agyondolgozni magadat! Hát rakodómunkás vagy te? Rögtön szanatóriumba viszlek! - Azt nem! - merevedett meg Laci. - Nincs rá pénzem! - Ne törődj vele! - mondta Miska. - Van nekem. S az még nem volt, hogy mi egymást ki ne segítettük volna! Laci zokogni kezdett. - Hát megint te? És megint és megint? Hát mikor lesz már az az idő, mikor én, Paál László elég leszek magamhoz és a bajaimhoz? - Elhallgass - dörrent rá Miska -, mert szájon váglak! Ha én a Siralomház festése idején így kényeskedem veled szemben, sohasem lett volna Siralomház! Értjük, Mester? Egy szó sem volt igaz az egészből, de Laci egy pillanat alatt megnyugodott, hogy ilyen pontos eseményt vágtak a fejéhez. Nyugodtan kocsiba ült, Miska felvitte a szanatóriumba, szép, kényelmes, kertre néző szobát nyittatott neki, s a főorvossal mindent megbeszélt. A konzíliumot is. Akkor elbúcsúzott Lacitól. - Hát elmész? - kérdezte Laci. - Nem - mondta Miska tréfásan. - Majd cigánykerekeket hányok itt a hallban föl-alá a kedvedért! Annyi dolgom van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Feküdj le szépen és aludj, nincs más dolgod! Az orvostól altatót kapott, levetkezett, s szó nélkül elaludt. Miska megvárta, míg az álom jól birtokba veszi, akkor elment. Tudta, hogy Cécile kint birkózik Kolpachon, Chaplinék is nyaraltak, nem volt senkije. - Az istenit! - káromkodott. - Máskor annyian vannak körülöttem, mint a legyek! Mikor kellene, nincs egy lélek sem! Hazament a kihalt palotába, evett valamit, lefeküdt s az agya rögtön működni kezdett. Lacival kezdte, de néhány perc múlva eleresztette, s megint az a csodálatos várakozási izgalom vett rajta erőt, mint tegnap. Mi ez? Azt hitte, hogy tegnap Laci betegségét érezte meg. De nem. Az izgalom megmaradt benne, s lassan egész valóját belepte, mint a füst. Ijedten ugrott fel. - Talán én is? Nem. Teljes erejében érezte megint magát, s az izgalom is egész másnemű volt. Kitipródta az időt, hatkor ott ült a Bellevue halljában. Még nem volt vége a konzíliumnak, várnia kellett. - 58 -
Végre úgy fél hét után jött Choquet, négy másik férfival. Choquet elbúcsúzott tőlük, aztán leült Miska mellé. - Nos - mondta -, megoszlanak a vélemények. Fele szerint kezdődő agyvelőgyulladás; a másik fele szerint kezdődő paralízis! A beteget három napig pihentetjük, csaknem altatjuk, közben naponta háromszor nyolc-tíz csepp ergotint kap. Három napig hát ne is jöjjön, Mester, úgysem engedik be hozzá. Harmadnap este az orvos maga ment el hozzá. - A kezelés meglepően jó hatású - mondta. - A beteg érdekében kérek még tizennégy napot! - Hogy addig ne látogassam? - Igen. - Rendben van. De most bemegyek önnel és megnézem! Bement. Laci sápadtan feküdt az ágyában s aludt. Egy pillanatra fel akarta ébreszteni, de nem engedték. - Jó - mondta. - Önök tudják! Akkor én holnapután elutazom. - Nyugodtan, Mester! Másnap egy hosszú sürgönyben mindent tudatott a feleségével, s választ kért. Nagy méltatlankodásra és tiltakozásra számított a költségek miatt, de a legnagyobb meglepetésére, a felesége ezt sürgönyözte: Laciért mindent meg kell tennünk. Pénz nem számít. Csók: Cécile Nagyon meghatódott a felesége válaszától. „Mégiscsak derék asszony ez! - gondolta. - Kár, hogy nincs itthon!” Elhajtatott a magántanárhoz, pénzt adott neki, megadta a címét, s kérte, hogy kétnaponként sürgönyözze meg neki Laci hogylétét, aztán leutazott Kolpachra. A felesége nem akart hinni a szemének. - Hát te? - Lejöttem - mondta. - Nem bírom odafent egyedül az izgalmakat. És látni is akartalak. Személyesen akartam megköszönni, hogy ilyen derék asszony vagy! - Hát azt hitted, nekem nincs szívem? Laci a legjobb barátod, okvetlenül meg kell őt mentenünk! Kapott is olyan éjszakát ajándékba, hogy a kezdő napjaik sem voltak különbek. A tizedik nap után sürgönyt kapott Miska. Azonnal jöjjön Párizsba! Choquet. Cécile éppen otthon volt, remegve mutatta neki. - Meghalt! - mondta falfehéren. Az asszony nem mert ellentmondani. Mindketten ugyanazt gondolták. A szemét sem hunyta le egész éjszaka, másnap reggel vágtatott Párizsba. Choquet-hez úgy nyitott be, mint a vihar. - Mi baj? - Ahogy a sürgönyt feladtam, már tudtam, hogy ostobaságot csináltam. Semmi baj sincs. Ellenkezőleg, oly rohamos a gyógyulás, hogy valószínűleg valamennyien tévedtünk. Lehet, hogy csak egy idegösszeroppanás volt. Ez az ember annyira mélyről dolgozik, hogy tönkreteszi magát. Nincs hozzá elég erős szervezete. Ilyen kellene neki, mint az öné.
X Szeptember közepén Miska szemüveget cserélt. Amolyan oválisra köszörült, fél szemüveget hordott - munkához és olvasáshoz, íráshoz -, már harmincéves kora óta. Fél dioptriával kezdte, ezt - 59 -
most háromnegyed dioptriára emeltette vele a szemorvosa. Egy kicsit szomorú volt emiatt, a szemüvegcsere régi szembajára emlékeztette, de hát ilyenkor egy kicsit minden férfi szomorú. Délután együtt volt Chérie-vel a Charpentier utcai fészkükben, s mikor jöttek lefelé, az aszszony egy nagyon régi folyóiratot nyújtott neki. - Otthon találtam tegnap, elolvastam. Van benne egy nagyon szép tanulmány, szeretném, ha elolvasnád. Megjelöltem, melyiket gondolom. - Jó - mondta Miska. - Legalább kipróbálom az új szemüvegemet. S ahogy hazaért, neki is fogott az olvasásnak. Az írás Macaulay angol történetíró tanulmánya volt Miltonról, az angolok tragikus sorsú, nagy költőjéről és szabadsághőséről. Miltonról, aki megvakult, akit nemzete megtaposott, száműzött, aki az élet minden realitásában vesztes volt, akit végül még a lányai is elhagytak, de aki gondolatai erejével és igazságával mégis győzött, és lelkében óriássá növekedett. Az Elveszett Paradicsom halhatatlan költőjéről. Miska elolvasta a tanulmányt egyszer, aztán elolvasta másodszor, s a mű annyira megrázta, hogy éjszaka alig aludt valamit, s reggel elolvasta harmadszor is. Akkor egyszerre valami heves ütést érzett magában. Itt van az annyira áhított nagy mű, itt van az új, a nagy téma: Milton. Ezt kell megfesteni! Ezt jelezte már benne a névtelen, nagy izgalom, amely hónapok óta remegtette, s amelynek a Londonba küldött Cigánylány, minden finomságával és különlegességével, az előhírnöke volt. S abban a pillanatban tudta már, hogy melyik részét ragadja meg a költő életének: ahogy a vak és számkivetett Milton lányainak az Elveszett Paradicsom-ot diktálja. Mindössze három kis vázlatot csinált, de az elsőt tartotta legjobbnak. De délután elment szerelmi fészkükbe, kíváncsi volt Chérie véleményére is. - Szívem - mondta -, nem tudtam visszahozni az öreg folyóiratot, s azt hiszem; még sokáig nálam marad. - Jó - mondta Chérie. - Mi tetszett meg annyira benne? - Amit megjelöltél. Nemcsak megtetszett, hanem annyira megragadta az egész életemet, hogy Miltont fogom megfesteni. - Melyik részét az életének? - Amint az Elveszett Paradicsom-ot diktálja. Az asszony felszökkent. - Óriási téma! - És óriási lesz a kép is! Majd meglátod! - Látod már magadban? - Igen. De csináltam három vázlatot - s kiteregette őket az asszony elé. - Neked melyik tetszik a legjobban? Chérie alaposan megnézte mind a hármat, aztán habozás nélkül az elsőre mutatott. - Ez! A legtisztább és legvilágosabb kompozíció, és egyben a legzseniálisabb is, mert a legegyszerűbb! Ezen minden erődet megmutathatod! - Meg is mutatom, ne félj! Nekem is ez tetszik legjobban. Ezt egyszerűen úgy vettem ki magamból, mint készet, a többi már okoskodásból származik. Az asszonynak sejtelme sem volt a kis vázlat alapján, hogy mit láthat ez a férfi magában, de annyira ismerte, hogy ha egész valójában így ég, csak valami csodát. Miska az Elveszett Paradicsom-ot olvasta három napig. Ezalatt olyan kristálytisztává alakult benne a remekmű, hogy szinte vakított. Mert azt mindennél bizonyosabban tudta, hogy ez a kép remekmű lesz. Rögtön sürgönyzött Kolpachra Cécile-nek. Nem megyek vissza Kolpachra. Óriási témám támadt, azon gondolkodom. Miska Az asszony másnap ott volt. - Meséld el! - 60 -
Miska vagy egy óráig beszélt; Cécile-nek az egész belseje remegett. Sok hibája volt, de egy bizonyos: rendületlenül és mindenre készen hitt az ura zsenijében. Most csaknem elájult. - Te! - kiáltott elragadtatottan - esküszöm az Úristenre, hogy ilyen képet még nem festettek! - Én is azt hiszem - mondta. - Te tudod, hogy inkább kétkedő, mint bízó természet vagyok, de erről tudom, hogy talán a legnagyobb művem lesz! Nem mondanám, ha nem tudnám. - Ne foglalkozzál semmivel, csak ezzel! - lelkesedett az asszony. - Nem megyek vissza Kolpachra, hazarendelem a személyzetet, minden kényelmet köréd teremtek, csak ezt el ne engedd! S szavának állt annyira, hogy még Lacit is leginkább ő látogatta. Miska meg dolgozni kezdett. Először a kép nagyságán tűnődött, próbálkozott különböző méretekkel, végül is úgy döntött, hogy legalkalmasabb lesz a kétszáztízszer háromméteres nagyság. Ez felel meg az elképzelésének. Aztán napokig csak a magában ragyogó képet nézte, s utána megfestette kicsiben a kép színvázlatát. Aztán még egyszer, de már nagyobban. Akkor modelleket hajhászott hetekig, de Juditot nem talált. Végre a negyedik héten felfedezett egy karcsú, különlegesen szép leányt. A Luxemburg-parkban ült egy padon s olvasott. Egy darabig nézte, aztán odalépett hozzá. Bemutatkozott, és elmondta, mit akar. A leány előbb húzódozott a dologtól, de aztán belement. - Szeretném a feleségemnek is megmutatni! - mondta Miska. - Kérem - állt fel a leány. Bérkocsin hazaügettek, felmentek a műterembe, s Miska nyomban hívatta Cécile-t. - Megtaláltam Juditot! - mutatott a lányra. Cécile kutató tekintettel nézte végig a leányt, aztán az urához fordult. - Azt hiszem, igen - mondta. - Ha valaki a te képeden Judit lehet, hát ő biztosan! A leányhoz fordult. - Foglaljon helyet, kedvesem. Az leült. Mindketten nézték, ettől zavarba jött. Cécile elmosolyodott. - Milyen szép! - mondta. - Valami egész különleges szépség! - Ó, asszonyom! - De igen! Higgye el, ha én mondom! Egy kis hűvösség talán van az arcában, de - fordult Miskához -, azt hiszem, éppen ez kell! Úgy elnézegette, hogy közben meg is szerette. Azt gondolta: íme, egy fiatal leány, nagyon szép, ül a Luxemburg-parkban, olvas, egy zseni elmegy mellette, meglátja, s most örök alak lesz belőle. Ugyanúgy megláthatta volna más is, s akkor talán ringyó lett volna belőle. Ez nem hivatásos modell, az bizonyos: Olyan hamvas, mint a friss barack. - De ugye, kicsikém - kérdezte meg tőle -, maga nem modell? - Nem - rázta meg a lány a fejét, s megint elpirult. - Rögtön gondoltam. Hány éves? - Tizennyolc múltam februárban. - Szabad megkérdeznem a nevét? - Hogyne! Sven Kristiansonnak hívnak. Miskát mintha szíven ütötték volna. Sven? Hiszen ezt a nevet ő csinálta tizenhárom esztendővel ezelőtt, a Svenson rövidítése volt: Hogy lehet, hogy ezt a nevet más is viseli? - Sven? - avatkozott bele a beszélgetésbe. - Ez valami becenév? - Nem - mondta a lány. - Svéd leánynév. Ha le akarom fordítani, körülbelül hattyút jelent. S hozzátette: - Én ugyanis svéd lány vagyok. - És mit csinál itt Párizsban? - kérdezte Cécile. - A dolog úgy áll, asszonyom - felelt a lány -, hogy most érettségiztem, de közben apámék tönkrementek odahaza. Nem olyan nagy vagyonról van szó, apa egy-két év alatt biztosan összeszedi magát, de most nem akarok hazamenni újabb tehernek. Szeretnék valami állást keríteni magamnak. Ezért fogadtam el a Mester ajánlatát is, akit a képeiről különben ismerek. - Csak nem akar modell maradni? - kérdezte ijedten Cécile. - Nem tudom - mondta a lány. - Semmi esetre sem magának való! - Le akar beszélni, asszonyom? - kérdezte a lány. - Miért? Ha a Mester kiválasztott! - 61 -
- Jaj Istenem - mondta az asszony. - Miska, az más! Nála a modell csak modell. De nézze, szívem, a modellség, kevés kivétellel, nagyon csúnya mesterség. Ezzel a legtöbb művésznél egyéb is vele jár. Ért engem? A leány megint elpirult. - Természetesen. - Jaj, hogy tud pirulni! - lelkesedett az asszony. S hirtelen: - Tudja, mit? Maradjon nálunk vacsorára. - Nem volna ez illetlenség tőlem, mindjárt az első napon? - kérdezte a lány. - Sose törődjön ilyesmivel - mosolygott Cécile -, egymás közt vagyunk! A kis családi ebédlőben teríttetett, kitűnő vacsora volt, még portóit is ittak. - Mi akart lenni, drágám? - kérdezte Cécile. - Művészettörténész - felelt a leány. - Igen - bólintott Cécile. - Az gyönyörű lehet! - A leggyönyörűbb! - felelt lelkesen a leány. - Míg diák volt, intézetben lakott? - Igen. A Sacré-Coeurben. - És most? A leány megmondta a címét. - Nem a legjobb hely - figyelmeztette Cécile. - Tudom - mosolygott a lány. - De olcsó, asszonyom! Cécile annyira megszerette a leányt, hogy maga hozatott bérkocsit neki, a kocsi díját Antonnal kifizettette, s úgy küldte haza a kis Svent. Alig húzta ki a lábát a lány, Cécile nyomban Miskához fordult. - Ezen a lányon okvetlenül segítenünk kell! - Jó; jó! - mondta Miska. - De hogyan? - Mindenekelőtt a mostani környezetéből kellene kiemelnünk. Miska gyanakodva nézett Cécile-re. Úgy ismerte, mint a tenyerét. Tudta, hogyha valakit megszeret, tűzön-vízen át harcol érte. - Te, Cécile - kérdezte szinte ijedten -, csak nem akarod idehozni? - Miért ne? - mondta az asszony. - Nézd, Juliette-et úgyis felhozom, mert okvetlenül férjhez akarom adni még az idei szezonban. Odaadnám nekik a nagy vendégszobát, nagyon jól meglennének benne ketten. A kis svéd ismét nyugodtan járhatna az egyetemre. - Szóval egyetemre is beíratnád? - Be én! Ha tőlem függene, akár örökbe is fogadnám! Miska elgondolkodott. Érdekes ez a Cécile! Ha ezt ő ajánlaná ugyanilyen jóakarattal, legalább egyhetes házi háborúság válnék belőle, hogy be akarja a házba telepíteni a szeretőjét. De most, hogy ő akar jótékonykodni, még egy örökbefogadásra is hajlandó. Nagyon mérges lett, de igyekezett logikusan érvelni. - Ide hallgass, Cili! Én nem vagyok ellene semmiféle emberbaráti cselekedetnek, de amiket első felbuzdulásodban itt mondasz, lehetetlen dolgok. Elsősorban ellene vagyok mindenféle örökbefogadásnak. Hároméves házasok vagyunk mindössze, még bőven lehet gyermekünk. Ez egy. Az egyetemi beíratásról lekéstél: mindenféle egyetem már javában működik. Ez kettő. Ami az ittlakást illeti, ez a leány - te mondtad - egy művelt család művelt lánya, hát el se fogadná. Nagyon okosan, mert elég bajunk lesz nekünk Juliette-tel is, ha ideköltözik. Majd meglátod. Aztán: ha ezt a lányt Juliette-tel együtt akarod bevezetni a társaságba, ez, amilyen különleges szépség, legyőzhetetlen konkurrenciát jelent a húgodnak az érvényesülésben. Végül, de talán ez a legfontosabb, mindezekkel semmit sem segítenénk rajta, ellenkezőleg, az élete vakvágányra kerülne. Itt egy komoly segítség van: ha valamiként kész életpályát, kész és komoly megélhetést tudunk a kezébe adni. Ha már ennyire megszeretted. A többi csak illúzió. Az asszony ez egyszer komolyan végighallgatta Miskát, s hogy mi fogta meg az érvek közül, a saját gyermek-e vagy a Juliette számára jelentkező konkurrencia, nem lehet tudni. Elhallgatott a nagy tervekkel, s csak annyit kérdezett: - De mi legyen az a komoly megélhetés, amit a kezébe adhatunk? - 62 -
- Nem tudom - vont vállat Miska. - Majd még gondolkodom róla. Van időnk. Csak engem most ne zavarj semmivel, mert én dolgozni akarok. Te csináld a te dolgodat, én is csinálom a magamét. Jól tudod, mi előtt állok, gondoskodjál tehát róla, hogy engem senki és semmi ne zavarjon, míg a művel készen nem leszek. Ezt elvárom tőled. - Jó - mondta az asszony. - Csak ne üvölts mindjárt, mert jól tudod, hogy ezt nem állom. - Ne ingerelj - felelt Miska -, akkor nem üvöltök! Te meg ezt tudod! Ha nem tudod, tanuld meg végre! Az asszony felelni akart, de látta Miska szemében a fojtott villámokat, s tudta, hogy az ilyenkor mindenre képes. Tudta, hogy az ilyen előkészületi állapotban, mikor mindene rettentő feszültséggel van tele, csaknem olyan, mint egy őrült. - Feküdjünk le! - mondta csöndesen. - Jó éjszakát! Kiment. Miska egy darabig ottmaradt még, s egyszerre megsejtette a felesége rejtett célját Kristianson kisasszonnyal. Chérie ellen akarta kijátszani, akiről sejtett vagy talán tudott is valamit. Itt tart a házban egy gyönyörű leányt, akit bármikor ellenőrizhet, és Chérie biztosan megorrol majd emiatt, összevész majd Miskával, hisz nem gondolhat mást, mint hogy a lány Miska akaratából van itt. De ki súghatta meg Cécile-nek Chérie-t? Ki tudhatja? Ki lesett utánuk? - Mindegy! - legyintett Miska. - Chérie kell nekem! És a Kristianson-lánnyal is megvolt a terve. Megvolt, még mielőtt a felesége így nekibuzdult volna. Benne a Sven név keltette a meghatódást, a segíteni akarást, nem a lány szépsége. „Sven! - gondolta. - Húszéves korom óta nincsen senkim, ha látszólag van is! Húszéves korom óta nincsen emberi életem! Holott fut tőlem az idő, és lassan őszülök már!” S úgy kelt fel az asztaltól, s úgy ballagott a hálószobájába, mint egy nagyon öreg ember. Még Lacira sem gondolt, csak a régi Svenre. De hamar erőre kapott újra. Csakhamar megérkeztek a modellekre szabott kosztümök, megérkeztek a reneszánsz bútorok is, s akkor, mindent feledve, dolgozni kezdett. Először is minden modelljéről két-két tanulmányt festett, két sorozatban. Mikor Sven Kristianson következett, azt mondta neki: - Sokat töprengtem a maga sorsán, Kristianson kisasszony. - Az enyémen? - lepődött meg a leány. - Igen - bólintott Miska. - Mondja csak, nincs magában semmi érdeklődés a finom műkereskedés iránt? Persze olyanra gondolok, amely csak az abszolút művészettel foglalkozik. Giccs, bazáráru nem szerepel. A leány elgondolkodott. - Nos - szólalt meg végül -, tulajdonképpen nagyon szép foglalkozás, tulajdonképpen a művészettörténet valaminő realizálása, ha tisztán csinálják. De, hogy őszinte legyek, nem ismerek ilyet Párizsban. - Olyan sokat én sem - mondta Miska. - Különösen olyat alig, ahol maga méltó alkalmazást találhatna. Azoknak London a hazája. - Engem akar elhelyezni? - kérdezte meghatottan a leány. - Természetesen! - bólintott Miska. - Csak nem hagyom elkallódni itt?! Az éjjel jutott eszembe a legjobb megoldás. Nézze, nekem van Londonban egy műkereskedő testvérpár ismerősöm, egy férfi meg egy nő, akik csak a legtisztább művészettel foglalkoznak, s mélyen értenek is hozzá. Arra gondoltam, hogy - természetesen, ha maga beleegyezik - valamelyik nap írnék nekik, s megkérném őket, hogy magát vegyék magukhoz. Persze először csak gyakornoknak, de barátként, később fizetett alkalmazottnak. Ért engem? A gyakornoki idő megélhetésével ne törődjék, azt elintézzük. Természetesen időközben rengeteg művészettörténetet kellene tanulnia, hogy elsőrendű szakértő váljék magából. Én azt hiszem, négy-öt év múlva igen szép fizetése lenne már, s ugyancsak kapkodnának magáért a londoni műkereskedők. Mit szól hozzá? - Gyönyörű gondolat - mondta a lány -, a szándék még gyönyörűbb, de nem adhatna egy heti gondolkodási időt? - Nem! - felelt Miska határozottan. - Min akar gondolkodni? - 63 -
A lány elpirult. - Magam helyett akarok a Mesternek egy másik modellt keresni. - Hohó! - kiáltott Miska. - Azt már nem! Az egész csak attól fogva érvényes, ha mi itt már végeztünk egymással. A lány felragyogott. - Az már más! - mondta, és újra elpirult. - Akkor boldogan megyek! Miska megijedt ennyi őszinte ragaszkodás láttán. Csak nem szerelem ez? Rögtön kérdezett. - Ha csak nem bontok meg ezzel magánál komoly érzelmi szálakat? - Nem! - felelt határozottan a leány. - Nincsenek érzelmi kapcsolataim. - Az jó - mondta Miska -, legalább minden belső teher nélkül utazhatik. Elmosolyodott. - De később aztán legyenek! - fenyegette meg tréfásan. - A műtörténet nagyon szép, de esküszöm, az élet még szebb! Aztán pózba állította a leányt, s elmagyarázta a szerepét. - Maga Milton legidősebb leánya. Azt tudja, hogy a leányai elhagyták az apjukat. Maga olyan tizenkilenc-húsz év közt van, s magában félig-meddig megérett már az elhatározás. A testvérei még nem tudnak róla. De a maga tekintetében, aki kimenni készül a szobából, s visszapillant a vak és elragadtatottan diktáló apjára, már érződnie kell ennek. Egy parányi megvetésnek, lebecsülésnek kell lennie a félig lesütött tekintetében, s az egész fej- és testtartásában egy kis gúnyos fölénynek, idegenkedésnek ettől a vak embertől, akiről magának sejtelme sincs, hogy lángész, csak azt tudja róla, hogy egy makacs apa, aki magukat a számkivetésbe rántotta magával az eszméi miatt, de akit maga előbb vagy utóbb elhagyni készül, mert gyűlöli ezt a magányos, a maga számára tovább elképzelhetetlen életet. Ért engem?' - Tökéletesen - mondta a lány. - Egy szép, fiatal lány leszek, akiben már megfogant a bűn. Vagy mondjuk: a bűn vágya. - Pontosan! - bólintott Miska. - Kezdjük hát! S lefutott a festőállványa elé, elkészült a munkára. Mire felnézett, a leány Juditként állt előtte, s annyira minden vonásában úgy, ahogy ő elmagyarázta neki, hogy felkiáltott: - Tökéletes! S míg a színeket kereste, azon gondolkodott, hogy vajon ennyire intelligens és átélőképes-e a leány, mert akkor talán színésznő válhatnék belőle, s hozzá elsőrangú, vagy a természetében van-e benne mindaz, amit elmondott neki, s önmagát adja. Így megeshetik, hogy az egész otthoni tönkremenés mese, s valamilyen oknál fogva szabadulni akar hazulról. Nem tudta, melyik az igaz, de nem is próbált kérdezősködni. Minek? Amit ő tehet, megteszi. Estig teljes odaadással festette a leányt; különösen az arca és a tekintete sikerült kitűnően, meg a tüllkendő a nyakában. Akkor elbúcsúztak. Ő még aznap este megírta a levelet Juditnak, séta közben fel is adta. Mire a második tanulmányképre került a sor, már rég ott volt Miskánál Juditék igenlő válasza, akik annyival is inkább örültek az ajánlatnak, mert így olyanvalaki kerül közéjük, aki a művészettörténet szerelmese. Miska azonnal közölte a leánnyal a választ. A második tanulmánykép teljes egészében annyira sikerült, hogy Miska azon gondolkozott, hogy elengedi a leányt, s egyszerűen ezt a képet viszi a vászonra; de aztán mégis győzött benne a művészi önzés, s nem szólt a leánynak. Csak arra tanította ki, hogy a feleségének nem szabad tudnia sem a testvérpár nevéről, sem az ő közbejárásáról. Ekkor már október vége felé jártak, megkezdődtek a szokásos fogadások. Juliette is fent volt, s valósággal úgy kellett elparancsolni a műterem közeléből. A két lány mégis összebarátkozott, s így Kristianson kisasszony jóformán mindennap ott volt a Munkácsy-palotában, és a Mesternek is szolgálatára állhatott. Miska egy hetet pihent a tanulmányképek festése után, s ezt a hetet jóformán Chérie-vel töltötte, részben a szerelmi fészkükben, részben Chaplinéknál, ahol órákon át játszott mint keresztapa, a fiával. Aztán mindenkitől elbúcsúzott, mintha a világ másik részébe utaznék, bevette magát a műtermébe, s elkezdett dolgozni a Milton-on. A kép minden négyzetcentiméterét pontosan ott hordta magában, de az egésznek ragyogó víziója olyan volt, hogy mind mélyebben ragadta meg, s valósá- 64 -
gos néma eksztázisban festett. Cécile még sohasem látta ilyennek, de érezte, hogy csoda születik az ura keze alatt, maga tartott távol mindenkit a műteremtől. S Miska elmerülten dolgozott tovább. Néhányszor Paál Laci is kijött a szanatóriumból, még mindig ott ápoltatta Miska, de ahogy elérkezett a délután, mindig olyan szomorú lett, hogy nemegyszer sírva fakadt. - Mi bajod, Laci? - kérdezte tőle megdöbbenve Miska. - Semmi - rázta Laci a fejét. - Fáj valamid? A fejed? Szédülsz talán? - Nem - mondta búsan. - Semmim se fáj, és nem is szédülök. Csak nem tudok dolgozni. - Ezért sírsz? - Talán - mondta. - Valójában nem is tudom, miért. - Nem akarsz ideköltözködni hozzánk? Ettől úgy megijedt, mintha ostorral vágtak volna végig rajta. - Dehogy! - nyöszörgött. - Isten őrizz! Potyogott a könnye, így ment el. Holott délelőtt még nevetgélt is, s Cécile-lel tréfálkozott. Kint Munkácsyék fogata várta, az vitte haza. Miska ilyenkor gyászba borult. - Láttad? - kérdezte a feleségét. - Letargia! - Igen - bólintott az asszony. - Ha nem rosszabb! Ilyenkor vitte az urát. - Gyere! Nem szabad bánkódnod! Örülnöd kell az erődnek! Igen, a Milton alatt sokat volt együtt Cécile az urával. Az asszony szinte mindenért kárpótolni akarta, holott Chérie-vel azért közben-közben találkozott. Judit alakján február huszadikán tette az utolsó ecsetvonást, de már előző este elkészült rá. A kabátja zsebéből, amelyben a nyáron Barbizonban járt, elővette a hatszáz fontot, amely azóta is úgy volt, ahogy akkor odatette, írt néhány sort melléje a kicsi Svennek, hogy fogadja ezt úgy tőle, mintha az apjától kapná, aztán borítékba tette az egészet és ráírta: Sven Kristianson kisasszonynak. Akkor még egy levelet írt Koller Juditnak, s kérte, hogy fogadják a lányt szívesen, majd meglátják, milyen kitűnően beválik. Neki remek modellja volt, de más semmi. Ha átjönnek a tavaszi világkiállításra, megláthatják őt a szerepében is. A levelet egy valamivel nagyobb borítékba tette, de mellécsúsztatta a Sven Kristiansonnak szóló levelet is. Reggel aztán zsebében a levéllel jött le a műterembe. S mikor készen volt, azt mondta: - Hát, kedves Kristianson kisasszony, most igazán készen vagyunk. - Kár - ejtette le a fejét a lány. - Miért volna kár? - mosolygott Miska. - Most a maga élete következik! - Igaz - bólintott a lány. - Csak egy kicsit messze innét! - Semmi! - mosolygott Miska. - Mindössze néhány órai út. S majd meglátja, milyen jó dolga lesz odaát Kolleréknál! Egy-két hónap s már el is feledte Párizst! - Lehet - bólintott a lány. - De… Keményen tartotta magát, de itt sírva fakadt, úgy hüppögte: - De ezt... a... műtermet... soha! Miska odalépett, s fölemelte a lány fejét. - Kicsikém - mondta neki gyengéden -, én is megőrzöm magamban ezt az időt. Vannak dolgok, amiket sohasem lehet elfelejteni. De sírni soha, semmiért sem szabad! Arra való a lélek, hogy az ember oda temesse a siratni való dolgokat, S majd meglátja, hogy jön idő, talán nem is sokára, mikor nyugodt szeretet s talán egy kis megbecsülés tölti majd be azt a helyet, ahol most a fájdalom lakik és a bánat. Ugye, ért engem? - Értem - mondta a kis svéd könnyesen -, de nem hiszem! - Fogadást mernék kínálni, mondjuk mához egy évre! - Nem fogadok - rázta a fejét a lány. - Magának erről fogalma sincs! - Van! - mondta Miska. - Ide hallgasson! Mi egyszer egy svéd nővel, őt is Svennek hívták, illetve én becéztem annak, úgy szerettük egymást, hogy én így még soha senkit nem szerettem. Ez a nő engem, nem tudom, milyen okból, egyik napról a másikra elhagyott. Én akkor annyit szenvedtem, mint Krisztus a kereszten. Azt hittem, belehalok! S látja, ma már azt sem tudom, él-e, hal-e: - 65 -
elfeledtem. Maga is így lesz... ezzel a műteremmel. Én ezt magamról tudom, s higgye el, így van jól. Elővette zsebéből a levelet. - Arra szeretném megkérni, hogy ezt a levelet adja majd át Koller Juditnak. Mikor utazik? - Holnap reggel - mondta a lány, most már a rendes hangján. - Így a jó! - mondta Miska. - Ha valamit el kell szakítanunk, gyorsan és keményen szakítsuk el. Igaz? No látja! Kérem, tegye el a levelet a retiküljébe, és köszönjön el a feleségemtől is úgy, ahogy megegyeztünk. Átvitte a feleségéhez, s elbúcsúztak. De ott Cécile könnyezett, nem a lány. Aztán lekísérték, s a fogat hazavitte.
XI A Milton-t március hetedikén fejezte be Miska. Nem tudta, mi ragyog jobban, a nap vagy a kép, mikor aláírta. Akkor behívta a feleségét. - Tessék! - mondta. - Nézd meg! Légy te az első közönségem! Az asszony természetesen sokszor látta már munka közben a képet, de teljesen készen csak most, mikor elébe állt. Csaknem felsikoltott a gyönyörűségtől, s attól a hallatlan művészi erőtől, amellyel a kép megrohanta. - Hallatlan! - motyogta. - Hallatlan! Ilyen képet még nem festettek! Állt előtte vagy egy óráig, s az urára alig mert rápillantani. Szinte félt tőle. S most elkezdődött a kép élete. Csendesen kezdődött. Másnap is ragyogó napsütésre ébredtek, de úgy tizenegy óra után hirtelen elborult az ég, s néhány perc alatt olyan kavargó hóvihar támadt, amilyen Párizsban a tél kellős közepén is ritkaság. Sedelmeyer, a híres képkereskedő, aki ugyan ismerte őket, de nem volt velük üzleti összeköttetésben, sétaképpen az avenue Villiers-en járt, s hogy a hóvihar elkapta, hirtelen elkezdett gondolkodni, melyik ismerőse lakik a közelben, hogy felmenekülhessen hozzá. „Munkácsyék! Hát persze!” - szaladt át rajta a mentő gondolat. S néhány perc múlva már ott is ült Cécile-lel szemben, a kis szalonban. - Bocsásson meg, asszonyom - mosolygott Sedelmeyer -, hogy így berontottam, de borzalmas idő van odakint! - Valóban - bólintott az asszony -, pedig negyedórája sincs, hogy vígan sütött a nap! Aggódva nézett Sedelmeyerre, pedig agyában vágtattak a gondolatok. - Nem óhajt egy forró teát? - kérdezte. - Kint alaposan átfázhatott! - Asszonyom - bókolt Sedelmeyer -, ön a leggondosabb angyal! Igazán nagyon megköszönném, ha kaphatnék egy csészével. A teát nemsokára hozták, Sedelmeyer élvezettel itta, s közben beszélgettek. Az asszony remek beszélgető volt, két perc múlva már a képeknél tartottak. Öt perc múlva Goupilnál. Az asszony panaszkodott: - Nem szeretem! Mióta szegény felesége meghalt, amolyan totyakos ember lett. Nincs benne semmi fantázia, semmi lendület, semmi nagyvonalúság! - Hát Istenem! - mosolygott Sedelmeyer. - Vannak olyan férfiak, akikben, akár fiatalok, akár öregek, a feleségük tartja a lelket. Úgy látszik, Goupil is ezek közé tartozik. Igaz, csodálatosan szép asszony volt a felesége, s olyan fiatal, hogy nyugodtan a leánya lehetett volna! - Nyugodtan! - mondta Cécile. - Nem hiszem, hogy több volt huszonhárom-huszonnégy évesnél. S hogy szerette az uramat! Te jó Isten! Azt hiszem, egy kicsit szerelmes is volt bele! Sedelmeyer jóízűen felkacagott. - Az nem vicc, asszonyom, hogy egy nő szerelmes a maga urába! Ha nem volna ilyen itthon ülő medve, mint amilyen, hanem ilyen rendszeres sétáló, mint én, tudja, hogy festene az avenue Villiers? Az asszony ránézett. - Nos? - Úgy - nevetett Sedelmeyer -, hogy elöl ballagna az ura, s körülötte és mögötte Párizs legszebb hölgyei. - 66 -
- Ugyan! - nevetett az asszony is. - De becsületemre! - kacagott Sedelmeyer. - Ahány hölgyismerősöm csak van, titokban mind megkérdi tőlem, hogy mivel tudja ön ezt a remek férfit csaknem mindig itthon tartani? - Ostobák! - nevetett Cécile. - Hogy én? Én vinném mindennap! De a munka, az nem engedi! Hajnaltól estig dolgozik, valósággal bolondja a munkának. Ön ismeri a műveit? - Hogyne! - mondta Sedelmeyer. - Már amelyeket Goupil kiállításra visz. Cécile csak úgy odavetette: - És mi a véleménye az uramról? Sedelmeyer egy pillanatig gondolkodott, aztán pontosan megmondta. - Egyike a legkiválóbb festőknek, ezt meg kell mondanom. Még nem halhatatlan, de könynyen azzá lehet. Az asszony hosszan nézte Sedelmeyert. - Igen - bólintott aztán. - Önnek elárulhatom, már az is! Most fejezett be egy képet, s én akár az Úristenre is megesküszöm, hogy a legnagyobb hollandok sem festettek különbet. Sedelmeyer elkomolyodott. - Nono, asszonyom - mondta a szakértő jogos kétkedésével -, ez igen nagy szó! - Tudom! - bólintott keményen az asszony. - De újra állítom, és állom a szavamat! Hirtelen felszökkent, mint akinek most jut eszébe valami. - De mit papolok itt! Hisz ön a legnagyobb szakértő! Jöjjön, és nézze meg! Elindult a műterem felé, s Sedelmeyer kedvetlenül követte. Most megint mutatnak neki valamit, ami ugyan szép és művészi munka, de nyilván alul van azon a szinten, ahol az ő nívója kezdődik. Istenem, most is van két Rembrandtja, két Frans Hálsa, három Corot-ja, de hát mit csináljon? Nem lehet udvariatlan! S ment, mint az áldozat. Az asszony félrehúzta előtte a műterem függönyajtaját. Miska ott ült a kép előtt, mintegy tízlépésnyire, s nézte. Sedelmeyer kényszeredetten belépett. Aztán akkorát ugrott, mintha a padló égetné a talpát, minden udvariasságáról megfeledkezett, úgy toppant Miska elé. - Allmáchtiger Hergott! - kiáltott lihegve. - Ön festette ezt a képet, Mester? Miska végignézett rajta. - Dehogy! - mondta szelíd gúnnyal. - A kecskénk festette a farkával, csak megkért, hogy ismerjem el a magaménak. Sedelmeyer talán nem is hallotta, egész életével a képre tapadt. - Ez aztán remekmű! - kiáltott fel elragadtatva. - Ez az! Megragadta Miska kezét, s rázta, ahogy bírta. - Gratulálok, Mester! - harsogott. - Ez halhatatlan alkotás! Ez előtt ötszáz esztendő múlva is le kell venni a kalapot, ez olyan! Mennyiért adja el? Azonnal megveszem! Miskát nem kábította el Párizs legelső műkereskedőjének ez a lelkesedése, pontosan tudta, hogy remekművet alkotott. Tudta már akkor, mikor megvillant a fejében. Nyugodtan válaszolt: - Semennyiért nem adhatom, uram. Sedelmeyer csodálkozva bámult rá. - Miért? - kérdezte hevesen. - Mert a kép Goupilé - vont vállat Miska. - Ön éppúgy tudja, hogy vele szerződtem, akár magam. - Ugyan menjen már! - vágott közbe dühösen Sedelmeyer. - Csak nem akarja ezt a remeket a vén, totyakos Goupil kezére adni? - Miért ne? - kérdezte Miska. - Mert ehhez Goupil kicsi! - lángolt Sedelmeyer. - Sejtelme sem lesz, mi van a kezében! Vagy ha igen, akkor nem tud mit csinálni vele! - Hát nézze, uram! - mondta csöndesen Miska, s odaállt a szép szál Sedelmeyer elé. Magasabb volt nála vállban, mellben szélesebb; tekintetében iszonyú erő. - Én tudom, hogy mióta a felesége meghalt, az az ember legalább húsz évet öregedett. De még élénken emlékszem rá, hogy kilenc évvel ezelőtt, mikor a Siralomház itt lógott a Szalonban, s Goupil még semmit sem tudott a zsűri döntéséről, hogy rohant hozzám Düsseldorfba, hogy vásárolta össze még a hároméves képeimet is, hogy sietett lekötni engem, s itt hogy bánt velem a Siralomház miatt! Mert akkor sokáig alig tudtam - 67 -
festeni. Persze azt is tudom, hogy a Barbizonban festett öt remek képemet, sőt hatot, hogy vette át tőlem potom áron, az akkori szerződésünk szerint, hogy fel kellett mondanom végül is a szerződést, és új megállapodást kötnöm vele. Mert azért sem a Zálogház-at, sem az Éjjeli csavargók-at, sem a többit nem akartam egyenként tízezer frankért elpotyázni. Így hát azt sem mondhatom, hogy én ezt a Goupilt valami különösebben szeretem. Ellenkezőleg, vannak dolgai, amelyekért különösképpen utálom. De… - Nos? - vágott közbe Sedelmeyer. - De kilenc esztendei összeköttetésünk alatt sohasem mulasztotta el megkérdezni: hogy állok anyagilag, nincs-e szükségem előlegre? Mi - intett Cécile-re - időközben két palotát építtettünk, a rue legendre-it meg ezt. Hogy ennek a törlesztését a feleségem miként s hogyan intézi, nem tudom, csak azt, hogy ebben is bent fekszik Goupilnak több százezer frankja, az elsőt meg teljesen az ő pénzéből törlesztettük. Igaz, hogy az utolsó frankig mindent ledolgoztam neki. Mégis úgy érzem, máig obligóban vagyok vele. Megérti ezt? - Nem! - mondta hevesen Sedelmeyer. - Ön, mondjuk, hogy jogos érzelmi okok alapján, az érdekei ellen akar cselekedni. Goupil ma már képtelen arra, hogy ezt a remeket az ön erkölcsi és anyagi javára kihasználja! - Eh, uram - legyintett Miska -, ma már sémája van az ilyesminek Párizsban! Kiakasztjuk a tavaszi Világkiállításon, s Goupil majd eladja valami amerikai gyűjtőnek. Ez csaknem minden képemmel így volt eddig. Ha arra a nem is képtelen gondolatra jutnék, hogy a műveimből végre egy gyűjteményes kiállítást rendezzek, egy külön hajónak kellene hazahoznia Amerikából a képeimet. Mit lehet ez ellen csinálni? - Semmit - vont vállat Sedelmeyer. - Európában nincs pénz. Legalábbis művészetpártolásra nincs. Az ön képeit például, mennél zseniálisabbak lesznek, annál kevésbé lehet eladni Európában. - Ne mondja - csodálkozott Miska. - De mondom! - súlyosodott el a hangja Sedelmeyernek. - Itthon ma már csak elkótyavetyélni lehet valamit, akkora az anyagi és a szellemi dekadencia! Megint a képet nézte, s csaknem megrázta Miskát. - Ember! - kiáltott fel. - Van önnek fogalma arról, milyen óriásit alkotott? Miska végignézte Sedelmeyert, aztán a vállára tette a kezét. - Figyeljen ide! - emelte fel a hangját. - Ez olyan vízióm nekem, és csak énnekem, hogy aki ezt a képet megnézi, soha az életben nem tudja Miltont másnak elképzelni, mint amilyennek én festettem! Ennek olyan ereje van! Én ennek akkora erőt adtam! - Annál rosszabb - kiáltott fel Sedelmeyer -, ha ilyen pontosan tudja, mekkorát alkotott! Most ő állt Miska elé, s belőle omlott a láng. - Hát értsen már meg, Mester! - s zengett a hangja. - Ön ezzel a művel egyszerre a legnagyobb festők sorába lépett! Egy sorba Van Dyckkal! Franz Halssal! De mondok valamit! Rembrandttal! Istenemre, ön egy csodálatos lendülettel betoppant ide a XIX. század modern Rembrandtjának! És akkor Goupil? Hát hogy? Nem értem! Miska néhány pillanatig megrendülten állt: Modern Rembrandt? Ez villogott az agyában. Pedig ez az ember ért a képekhez! Ha valaki, hát ez igen! Jó lett volna most ezzel az emberrel bizalmasan elbeszélgetni. Elmondani neki az életét, szomorú gyermekkorától egész idáig. De hát ez lehetetlen! Egy idegen ember! Ismeri úgy felületesen, de ki ez belül? Barát vagy ellenség? Hisz műkereskedő! Nem is francia, hanem német. Összeszedte magát, és nagyon komoly lett. Azt mondta: - Hát uram. Köszönöm az elismerést, öntől komolyan is veszem. De a becsület: becsület! Azt mintha a vipera csípte volna meg. - Menjen már az ilyen fantazmagóriákkal! - tajtékzott Sedelmeyer. - Mi maga? Szatócs? - Nem! - húzta ki magát Miska. - Ennek a képnek a festője! De tisztességes ember! Sedelmeyer rámeredt. - Igaz! - mondta fojtottan. - Ilyen emberrel még életemben nem birkóztam! De kérdeznék valamit! - Tessék! - Mennyiért akarja Goupilnak eladni ezt a képet? Miska ezt is pontosan tudta, nyomban ki is mondta. - 68 -
- Százezer frankért! Egy sou-val sem kevesebbért! Sedelmeyer még egyszer a képre villant, aztán Miskára. - Hallgasson meg! - mondta nagyon komolyan. - Én itt nyomban kifizetek önnek érte százötvenezret! Mondjuk: százhatvanat! Nos? Cécile könyörgő tekintettel nézett az urára. - Miska! - mondta fulladtan az izgalomtól. Miskán is forróság futott át: itt a nagy pillanat! Sedelmeyer közbeszólt: - Várjon! - mondta izgatottan. - Ha a képet eladom, a hasznot megfelezzük! Miska megrázta a fejét. - Sajnálom, uram! - mondta. - Ha egymilliót ígér, sem tehetek mást. Szerződésünk szerint a képet előbb Goupilnak kell bemutatnom. Sedelmeyer Miskára bámult, s közben egy óriási gondolat villant át az agyán. De azt nem árulta el. Szerényen kérdezte meg: - Hát Goupil még nem is látta a képet? - Nem - mondta Miska. - Hogy őszinte legyek, bánt is egy kicsit ez az érdektelenség! Elhiheti, hogy meg is mondom neki! - Csak mondja is meg! - uszította Sedelmeyer. - Mikor mutatja be neki a képet? - Úgy gondolom - vont vállat Miska -, talán holnapután. Addigra nyilván megszárad. - Biztosan - mondta Sedelmeyer. - Kár, hogy nem nálam szárad meg egészen! Sóhajtott. - Én mindent elkövettem, hogy jobb belátásra bírjam önt, Mester, de hát nem sikerült. Mit fest legközelebb? - Nem is tudom még - mondta Miska, és leültetve őket, végre maga is leült. - Mielőtt ez a kép eszembe jutott volna, egy Faust-képpel foglalkoztam magamban, hát egy kis pihenő után azt festem meg. Van egy gondolatom Jeanne d'Arc máglyahaláláról, de az még annyira embrió, hogy egy tenyérnyi vázlatot sem mertem eddig papírra vetni róla. Boleyn Anna kivégzése is megfordult a fejemben, de oda nem hozhatom be VIII. Henriket, hacsak valamelyik ablakba nézőnek nem, s így a dráma szükségszerűen csorba marad. Legyintett. - Meg aztán, tudja, gondom is annyi van, hogy két embernek is elég volna. Itt van például szegény Paál Laci. Bizonyára ismeri. - Hogyne! - bólintott Sedelmeyer. - Még szegény Millet mutatta be nekem Barbizonban. Nagyon tehetséges ember. Látja, abból is nagy festő lesz! - Bár adná az Isten! - sóhajtott Miska. - De már alig bízom. - Mi van vele? - Nem tudom - tárta szét a kezét Miska. - Ez még nem volna baj, de az orvosai sem tudják. Valami idegbaj. Szeptember-októberben olyan rohamosan javult, hogy azt gondoltam, az idei nyarat már együtt töltöm vele Barbizonban. - És? - Aztán lassan visszaesett. Reggeltől délig olyan jókedve van, mint egy gyereknek. De ahogy a dél elmúlik, úgy komorodik fokozatosan el, három órára valami letargiafélébe süllyed, és végigsírja az egész délutánt. Nem tudom, mi lesz vele. Miska szeme telefutott könnyel. - A legjobb barátom! - mondta keservesen. - Tizenkilenc éves korom óta ismerem. Ha kétségem támadt, mindig ő tartotta bennem a lelket. Ha ő nincs, talán már én sem volnék! S ha elpusztul, becsületemre, nem tudom, mi lesz velem! Talán megőrülök, vagy a lelkem belebénul, vagy utánapusztulok! Sedelmeyer, nem tehetett róla, erre az utolsó megjegyzésre hangosan fölnevetett. - Már ne haragudjék, Mester - mondta, könnyezve a nevetéstől -, de mégis, hogy képzeli ezzel a testi konstrukcióval az utánapusztulást? Én, emberi becslés szerint, legalább hetven évet jósolok még önnek. Némi kockázattal talán nyolcvanat is. - Nono! - mondta nagyon komolyan Miska. - Minden erő a lélekben lakik, s a lélek úgy öszszeroppanhat egyetlen pillanat alatt, hogy az Isten sem alkothat belőle többet épet! Sedelmeyer felállt, s nevetve legyintett. - 69 -
- Ha nem volna ilyen óriási festő - mondta -, azt ajánlanám, menjen el kéményseprőnek! Akkor legalább a külseje is olyan fekete lenne, mint a gondolatai! Lelki összeroppanás? Ennek az ellenkezőjére is fogadást ajánlok önnek legalább ötven esztendőre! - Itt a kezem! Az asszony csengetett, az inassal behozatta Sedelmeyer holmiját, odakint már rég sütött a nap, Sedelmeyer megköszönte a menedéket, a nagyszerű élményt, s oly vidáman ment el, mint egy diadalmas hadvezér. Munkácsyéknak sejtelmük sem volt, mit forgat a fejében. De ahogy az asszony hallotta, hogy lent csukódik utána a kapu, nyomban Miskának rontott. - Bolond! Bolond! Bolond! - rikácsolta. Miska csodálkozva nézett rá. - Mi bajod, te? - kérdezte meglepetten. - Hogy merted visszautasítani Sedelmeyer ajánlatát? - fordult szembe vele vadul az asszony. Miska kihúzta magát. - Cécile - mondta még mindig csöndesen -, már néhányszor kértelek, hogy válogasd meg velem szemben a kifejezéseidet! Én nem vagyok sem a kolpachi intéződ, sem a béresgazdád! Mi az, hogy: hogy mertem? Úgy, ahogy láttad! Ha benned nincs becsületérzés, bennem van! - Becsület! - üvöltött az asszony. - Kidobtál százhatvanezer frankot az ablakon! Hát tönkre akarsz tenni bennünket? Miska egyszerre olyan lett, mint a jég. - Én nem! - mondta keményen. - Ellenkezőleg, ha nem csalódom, itt minden az én verejtékemből támadt! De a becsületem nem engedem! S ha így neked nem tetszik, minden pillanatban rendelkezésedre áll a válás, százszor elmondtam már neked! - Válás! - rikácsolt mély hangján az asszony. - Válás! Csak ezt veted mindig! - Mit vessek, ha állandóan elégedetlen vagy! S nem telt bele öt perc, olyan veszekedés támadt köztük, hogy Miska azt bömbölte a zokogva menekülő asszony után: - Hordd el magad, s ne mutatkozz a műterem táján se többet! Törődj a magad dolgaival, azokat tartsd rendben, de az én dolgomba ne avatkozzál többé egy lélegzettel se, mert úgy taposlak szét, mint egy bogarat! Azt a keserves Úristenit! Sedelmeyer ott ült dolgozószobájának íróasztala előtt és számolt. Nagyon meg lehetett elégedve az eredménnyel, mert mosolyogva állt fel, s egész nap olyan jókedve volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Másnap délelőtt, úgy tizenegy óra felé, vette a felöltőjét, kalapját, kesztyűjét, hóna alá nyomott egy előre odakészített irattáskát, s szépen átsétált Goupilhoz. Senki sem tudta, hová megy, senki sem tudta, mit akar. Mikor a titkárnő bejelentette, Goupil majd a székről esett le. - Sedelmeyer? - kérdezte. - Itt? Mit akar? - Beszélni szeretne önnel - felelt a csinos, fiatal titkárnő. - Hát jó - mondta Goupil. - Most már le se tagadtathatom magamat! Fölállt, rendbe rángatta a kabátját, s maga sietett ajtót nyitni, amelyen a titkárnője nyomban ki is surrant. - Ó, mon General! - fogadta Goupil mézédes mosollyal Sedelmeyert. - Ön itt nálam? Micsoda kitüntetés! De hát kerüljön beljebb! S valósággal úgy ölelte be Sedelmeyert az irodájába. Az barátságosan nyújtott neki kezet. - Jó napot, mon Colonel! Rég nem láttam. Hogy van? Mert a szakmában így szokták egymást tréfásan szólítani. Sedelmeyer, mint a leghatalmasabb, volt a tábornok, a general, s Goupil, mint a kisebbik erő, volt az ezredes. A colonel. - Én kicsit náthásan - felelt Goupil -, egyébként tűrhetően. Már ilyen öregember számára, mint én vagyok. Sedelmeyer felnevetett. - Menjen már! - döfte tréfásan oldalba Goupilt. - Mióta tartanak az öregemberek ilyen csinos, fiatal titkárnőt? - Ugyan! - legyintett Goupil elpirulva. - Sajnos, az egész már csak illúzió! - 70 -
- Nem hiszem - rázta Sedelmeyer a fejét. - Illúzióért? Egy ilyen nőt? Mondja a bolondnak, mon Colonel! Az ember fogja az illúziót, kidobja az ablakon, s a titkárnői székbe beültet egy vén satrafát, az beéri kétharmad fizetéssel is. Nem igaz? Goupil jólesően heherészett, pedig szinte rázta az izgalom. - Foglaljon helyet, mon General! - mutatott egy hatalmas fotöjre, a tárgyalóasztal mellett. S maga is leült, kinyitotta a szivarosdobozt, Sedelmeyer elé tolta. - Gyújtson rá! - kínálta. - Havanna! Sedelmeyer vett egyet s csettintett. - Hozzá Upman! - mondta, míg rágyújtott, s még Goupilnak is tüzet adott. - Jól megy önnek, kedves Colonel! - Na, na - mondta Goupil. - Lehetne beszélni róla. - Mindenütt lehetne - legyintett Sedelmeyer. - Nem olyan időket élünk, hogy a pénz csak úgy berepül az ablakon. - Sajnos, nem - bólintott Goupil. - Azt most szinte bányászni kell! - Bizony! - pöfékelte Sedelmeyer. Húzták-vonták a véletlen kis témákat, mindegyik a másiktól várta, hogy térjen rá az érdemi részre. Goupil volt az idegesebb, hát ő kezdte. - Nos - dőlt hátra a fotöjben -, megkérdezhetem, mon General, minek köszönhetem ezt a váratlan szerencsét? - Hogyne! - bólintott Sedelmeyer mosolyogva. - Meg kell mondanom, hogy körülbelül másfél éve gondolkodom már az ügyön, ma végre döntöttem. Volna egy ajánlatom az ön számára, kedves Colonel. - És mi volna az? - Röviden megmondhatom - mosolygott barátságosan Sedelmeyer. - Mondjon le az én javamra Munkácsyról, s én kárpótlásul fizetek itt önnek nyomban és készpénzben, mondjuk, kettőszázötvenezer frankot. Rendben van? Goupil szinte felugrott a meglepetéstől. - De, mon General - kiáltott fel -, csak nem gondolja, hogy őrült vagyok?! - Nem én - mondta nyugodtan Sedelmeyer. - Miért gondolnám? - Hát hogy éppen róla! - Viszont én kárpótlást ajánlok önnek. Készpénzben! - nyomta meg a szót. Goupil maga elé meredt egy pillanatig, aztán vadul rázni kezdte a fejét. - Nem tehetem, uram! Ez tiszta őrültség volna részemről! Sedelmeyer felemelte a kezét. - Várjon kedves Colonel! - mondta nagyon barátságosan. - Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Mikor én ezt az ajánlatot teszem, voltaképpen segíteni akarok önön. Bocsássa meg, ha nem teljesen ellenérték nélkül. - Segíteni? - meredt rá Goupil. - Igen - bólintott Sedelmeyer. - Hallgasson meg! Én ugyan sohasem néztem bele az üzleti könyveibe, de azért pontosan tudom, hogy az ön cége egy idő óta meglehetősen súlyos anyagi nehézségekkel küzd. Az előzményeket én nem kutatom, annyi azonban bizonyos, hogy sem a madridi, sem a barcelonai kiállítás egyáltalában nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A tavaly még jól fizető, más kontinentális piacok is jóformán panganak. Mondjak rá példát? Tíz nappal ezelőtt két kisebb Tiepolót küldtek vissza önnek Hágából, mert két hónap alatt sem tudták eladni őket. Goupil felszisszent. - Honnét tudja? Sedelmeyer vállat vont. - Tudom - mondta egyszerűen. - Ennek ellenére, hogy lássa a jóindulatomat, önként fölemelem a kárpótlási összeget háromszázötvenezer frankra. Goupil szédülten ült. Mintha valami fátyolon át látta volna csak Sedelmeyert. Csodálkozott is, soha nem volt még ilyen helyzetben. - De hát - erőltette a hangját - mit akar ön azzal a fiatalemberrel, mon General? Sedelmeyer homlokán fölszaladt a bőr, s az az induló dühöt jelezte nála, de fékezte magát. - 71 -
- Azt is megmondom, kedves Colonel, nem árulok zsákbamacskát. Az a fiatalember szerintem a XIX. század legnagyobb festőzsenije. Egy új, modern Rembrandt, akit talán már jövőre, de néhány év múlva egész biztosan, Európában nem is nagyon tudnak megfizetni. Végső kárpótlási ajánlatom hát, nem bánom, legyen négyszázezer frank. Megállt, mély lélegzetet vett. Hagyta gondolkodni a másikat. Akkor megszólalt, s nem emelt a hangján. De mégis olyan volt, mint a fojtogatás. - Ezzel szemben biztosíthatom, hogyha ezt a hallatlanul bőkezű ajánlatomat sem fogadja el, én könyörtelenül hadat üzenek önnek, felvásároltatom a világpiacokon keringő összes váltóit, s félév alatt úgy kiütöm önt, kedves Colonel, hogy pora sem marad. Ezt higgye el nekem, mert nagyon komolyan mondom! Goupil a rémülettől falfehéren ugrott fel. - Adjon gondolkodási időt! - dadogta. - Rendben van - vette elő Sedelmeyer az óráját. - Adok tíz percet! Goupil csaknem feljajdult. - Hát nincs önben semmi irgalom? Sedelmeyer végignézte. „Szegény kis öregember!” - gondolta magában. Hangosan azonban azt mondta: - De van! Minden más ügyben! De ebben nincs! Ebben az ügyben, ha kell, a késig elmegyek! - Borzasztó! - motyogta Goupil. - Tudtam, hogy baj lesz! Tudtam! Megálmodtam! Nem is tudta, hogy szédült az íróasztalához, csak lerogyott a székébe, tenyerébe vágta az arcát, s hangosan felzokogott. Talán nem is Miskát siratta már, hanem azt, hogy benne már nincs meg az a villogó, hatalmas erő, mint a másikban. Pedig valamikor megvolt! Hohó, valamikor úgy nyomta el a konkurrenciát, akár a gyermekeket! Most ő van soron. Vége! Sedelmeyer ott állt a háta mögött, s egy darabig hallgatta. Tulajdonképpen nem sajnálta, csak azt, hogy ilyen tehetetlen öreg. Mert az ember az öreget mindig sajnálja, hisz nincs semmi szomorúbb és sajnálatra méltóbb az életben az öregségnél. De egyébként tisztában volt az emberével, s tudta, hogy még így, legyőzötten is ügyelnie kell rá. - Ne sírjon, Colonel! - mondta keményen. - Gondoljon azokra, akik maga miatt sírtak! Merítsen erőt belőlük! Goupil megrázkódott, és rettentően elszégyellte magát. Megtörölte az arcát s megszólalt: - Mit kíván? - Csak egy pontosan megfogalmazott írást - felelt nyugodtan Sedelmeyer -, hogy ön az én javamra örökre lemond Munkácsy Mihály úr mindennemű művészi munkásságáról, s a tőlem felvett négyszázezer frankot ebben az ügyben teljes végkielégítésnek tekinti, és annak visszavonhatatlanul elfogadja. Helyes? Goupil nem felelt. Egyik fiókjából cégjelzéses papírt vett elő, s némi gondolkodás után az egészet Sedelmeyernek címezve, a szöveget teljesen hivatalos formába öntve, megírta és aláírta a nyilatkozatot. Cégbélyegzőjével le is bélyegezte, s úgy nyújtotta át Sedelmeyernek. - Tessék! Megfelel így? Az tüzetesen elolvasta, nem talált benne semmi csapdát. - Tökéletesen - felelt Goupilnak. A papírt négyrét hajtotta, a belső zsebébe tette, akkor odament a fotöjhöz, amelyben olyan kényelmesen ült az előbb, fogta az irattáskáját, Goupilhoz lépett, a táskából elővett négy csomag, egyenként százezer frankot tartalmazó bankköteget, s nagyon udvarias mozdulatokkal odatette őket Goupil elé. - Parancsoljon! - mondta csöndesen. - Köszönöm - bólintott Goupil. De sem fel nem nézett, sem fel nem állt. Sedelmeyer egyedül vette fel a télikabátját, s már éppen köszönni és menni akart, mikor rádöbbent, hogy valami nagyon fontosat elfelejtett. Goupilhoz lépett, és csöndesen, de nagy hangsúlylyal azt mondta neki: - Még egyet, mon Colonel! Magától értetődik, hogy Munkácsy úrnak minderről semmit sem szabad tudnia! Ha holnap vagy bármelyik napon ideszállíttatja az új képét, ön, a rossz piacra, anyagi - 72 -
nehézségeire vagy bármi elfogadható okra hivatkozva, nem veszi át tőle, és a legnagyobb sajnálkozás közben, s mint amit ön nem tud tovább teljesíteni, visszaadja a szerződését is. Rendben van? Nézte. Goupil csak bólintott. - Akkor készen vagyunk - búcsúzott Sedelmeyer. - Isten áldja meg! És higgye el nekem, hogy négyszázezer frank készpénz ma akkora összeg, hogy Párizs tíz legjobb családjánál sincs ilyen summa egy kézben! Föltette a kalapját és elment. Másnap délelőtt ott ült a dolgozószobája íróasztalánál, s úgy tett, mint akit teljesen elfoglal a munkája, de nem dolgozott. Munkácsyt várta, s Miska jött is. Lehorgasztott fejjel lépdelt el a portás fülkéje előtt. Sedelmeyer bármennyire várta is, valami ütésfélét érzett magában. Ismerte az embereket, megvolt róluk a véleménye, de Munkácsy tegnapelőtt óta egész külön helyet foglalt el az életében. Körülbelül a legjobban tisztelte mindazok közül, akiket ismert. Most azt gondolta, míg várta: - A világ legbecsületesebb embere, és istenáldotta zseni! Vétettem ellene, hogy magamhoz akarom kötni? Mélyen, vágtatva gondolkodott. Aztán hevesen megrázta a fejét. - Nem! - mondta csaknem hangosan. - Én fel akarom szabadítani, és olyan gondtalanságot akarok neki biztosítani, hogy a Miltonhoz hasonló műveket alkothasson! A század legnagyobb zsenijeként akarom megismertetni a világgal, amíg módomban áll! Mert az is! De azt is tudta, hogy ami most következik, élete legnagyobb színészi teljesítménye lesz. Nem sok ideje volt a felkészülésre, mert néhány pillanat múlva már jelentették is, hogy Munkácsy kíván vele beszélni. Nyomban felugrott, s szinte kitárt karral ment eléje s vezette be. - Édes Mester - mondta őszinte örömmel -, csakhogy végre magamnál tisztelhetem! Foglaljon helyet nálam! Mit parancsol? Szivart, cigarettát, likőrt, portóit... Mindent szívesen! - Ej - legyintett elkeseredetten Miska -, nincs nekem most kedvem semmihez, még az élethez sem! - Mi történt? - kérdezte Sedelmeyer. - Csak nincs valami baj? Miska Sedelmeyerre nézett, s nyomban kitalált mindent. - De van! - mondta: - S hozzá nem is kicsi! Képzelje; Goupil visszautasította a Milton-t, s ráadásul még a szerződésemet is visszaadta. Sedelmeyeren egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy mindent elmond ennek az embernek, mert ahogy itt ült, őszintén megszerette, de aztán visszafogta magát - nem lehet ezzel az emberrel játszani! -, s akkora felháborodást mutatott, hogy csaknem a szivar esett ki a kezéből. - Akkor az az ember megőrült! - kiáltott fel. - Én sem tudok mást gondolni - vallotta be Miska -, kilenc éven át milliókat keresett rajtam, pontosan tudom, és most egyszerre: köszönöm szépen. Nem tudom megérteni. - De hát mégis mit mondott? - kérdezte Sedelmeyer. - Nem is igen tudom - tett Miska egy tétova mozdulatot. - Először valami olyasmit emlegetett, hogy a kép nem is volt amolyan szokásos megrendelés, hanem csak az én gondolatom, aztán az árát kérdezte, de majd összeesett, mikor meghallotta, dadogott valamit a nehéz viszonyokról, hogy nincsen pénze, hogy a felemelt igényeimet nem tudja kielégíteni... Miska az asztalra csapott. - De az Atyaistenit, hát csak nem várta tőlem, hogy harmincezerért otthagyom neki a Milton-t, mikor már a Zálogház-at sem adtam negyvenötezren alul! Lecsillapodott. - Szóval, leckét tartott ott nekem, hogy én is olyan vagyok, mint a többi festő, aki, mihelyt beérkezik, lehetetlen árakat kér, hát ő nem is óhajtja velem a további összeköttetést fenntartani, vigyem a képem, ahová akarom, sőt a szerződésem is visszaadja. - S visszaadta? - Vissza. Itt van a zsebemben. Sedelmeyer arcát mosoly öntötte el, s vidáman csapott Miska vállára. - Hát akkor semmi baj, Mester! Ön most szabadon rendelkezik magával is s a képével is? - Persze! - mondta Miska. - Sokra megyek vele! - 73 -
- Nono! - nevetett Sedelmeyer. - Hát már nem emlékszik, hogy tegnapelőtt egy Sedelmeyer nevű embert kergetett be a vihar magához.? - Hogyne emlékeznék! - Nahát akkor! - kacagott Sedelmeyer. - Én most is az vagyok, aki akkor voltam, megveszem én magától azt a remekművet százhatvanezer frankért, mint akkor megvettem volna, ha adja! Miska felugrott. - Komolyan mondja? Sedelmeyer felállt, s nyújtotta a kezét. - Itt a kezem! Hol az a kép? - Goupil udvarán, egy képszállító kocsin. Hozzam? - Dehogy hozza! - nyomta vissza Miskát a fotöjbe. - Majd elhozatom én! S nyomban intézkedett is, hogy szállítsák Goupiltól őhozzá a képet. Alig bírt az örömével. - A reggeli sétámon - nevetett - egyszerre három kéményseprővel is találkoztam. Egy kicsit babonás vagyok, tudja, mint majdnem minden ember, hát törtem a fejemet, mi szerencse érhet ma engem. El sem tudtam képzelni, s hát itt van! A legnagyobb szerencse: enyém a Milton! Tüstént ki is fizetem az árát! - Nekem ne fizesse! - zordult el Miska. - Fizesse a feleségemnek! - Ejha! - csodálkozott Sedelmeyer. - Már megbocsásson: történt önök között valami? - Történt! - csikorgott Miska. - Alighogy ön elment, olyan veszekedést kezdett velem, hogy hogyan mertem én az ön ajánlatát visszautasítani, mintha nem is az én művemről lett volna szó, hanem az övéről! Hát legyen az övé, nekem egy garas sem kell belőle! Költse az estélyeire, piperére, amire akarja! Én azóta nem is lakom otthon, a képemért is a szállítócég emberét küldtem fel, én látni sem akarom. Nem vagyok az ő kegyeire rászorulva! - De Mester! - álmélkodott Sedelmeyer. - Nem szabad így elvadítani az ügyeket! A Madame nyilván nem gondolta ilyen komolyan. - A Madame - felelt gúnyosan Miska - mindenkit hajlandó disznópásztornak nézni, aki legalább nem baronessz! Hát én majd megtanítom rá, hogy én is vagyok valaki! Még ma keresek egy jó ügyvédet, beadom a válópert, és úgy otthagyom a Madame-ot, mint a füst! Keressen egy más bolondot magának! - Uramisten - mondta Sedelmeyer. - Ez így sehogy sincsen jól. Ha megengedi, megpróbálok közvetíteni önök között. - Közvetíteni? - nevetett Miska. - De hisz azt sem tudja, hol lakom! - Majd megmondja! - De azt már nem! - felelt Miska. - Még ha rögtön visszamondja a képvételt, akkor sem! Nem tudja elképzelni, mit ér az nekem, ha én ettől az asszonytól megszabadulok! Rögtön felállt, meg se várta a képe megérkezését, gyorsan búcsút vett Sedelmeyertől s elment. Sedelmeyer megrökönyödve bámult utána. Mi lesz itt, Uramisten, ha Munkácsyék válásának híre szalad? Olyan botrány, amilyen még nem volt Párizsban, s olyan nőviadal ezért az emberért, hogy mindennap külön rovatban számolnak be róla a lapok. Ezen tűnődött, mikor megérkezett a kép. Kiment, kiállítóhelyiségének legjobb helyére akasztatta, s vagy egy óráig gyönyörködött benne. Akkor az üzleti irodájába ment, magához hívatta az irodafőnökét, s meghagyta neki, hogy melyik művésznek és melyik műkritikusnak küldjön meghívót Munkácsy legújabb mesterművének, a Milton-nak zártkörű bemutatójára, szombat délelőtt tizenegy órára. Akkor felment a lakásába, s azon tűnődött, hogy most mit csináljon? Menjen-e Munkácsynéhoz a pénzzel, s mondja el neki az ura szándékát, vagy valami magánnyomozó irodát keressen-e fel, s nyomoztasson velük Miska búvóhelye után. Mert a jó üzletember mellett bölcs ember is volt, s azt gondolta, Miska bizonyára többet dolgozik, ha otthon él, megszokott kényelmében, mintha, Isten tudja, hol csavarog. De vajon valóban csavarog-e? Hátha van valakije - ilyen férfinak ne volna! -, akivel reggeltől estig szerelemben fürdik valami Párizs környéki, kedves búvóhelyen. Lehet, hogy rá is fér. Anynyi bizonyos, hogy egy-két heti zavartalan örömet ez után a remekmű után okvetlenül megérdemel. Most sajnálta, hogy egy-két tízezer franknyi előleget - bár nem szerződtek még össze - rá nem tuk- 74 -
mált az előbb, hogy legyen elég pénze. Ő maga ugyan nemigen volt kicsapongó életű, de belül rendületlen férfipárti volt. A férfi: az férfi; s kész! S azt határozta, hogy inkább az asszonyhoz megy, mint Miskát keresteti. El is ment. Legnagyobb meglepetésére, bár a szezonnak csaknem vége volt már, az asszonynál vidám délutáni társaságot talált. Annyira vidámat, hogy néhányan közülük Miska műtermébe is belopakodtak, és ott turkáltak a meghitt dolgai között. Sedelmeyer nagyon felháborodott ezen, s egy alkalmas pillanatban azt mondta: - Bocsásson meg, Madame, de nem tudná vagy tíz percre nélkülözni a vendégeit? Komoly tárgyalásom volna önnel. Az asszony összesúgott egy másik asszonnyal, aztán a kis szalonba vezette Sedelmeyert, magukra zárta az ajtót, s leültek. - Rendelkezésére állok, uram! Sedelmeyer fagyos volt, mint a jég. Kinyitotta az irattáskáját, s egy csomó pénzt vett elő. - Mindenekelőtt - mondta - lefizetem az ön kezébe a Milton kép teljes vételárát, tehát százhatvanezer frankot. - Ah! - ragyogott fel az asszony. - Tehát mégsem Goupil vette meg a képet, hanem ön? - Bizonyos körülmények úgy alakultak, hogy mégis én lettem a szerencsés vevő. Hangsúlyoznom kell azonban, Madame, hogy én egyenesen a Mester kívánságára vagyok itt, egyébként eszembe se jutott volna, hogy egy műért, amely a Mester legszemélyesebb alkotása, ne egyenesen neki fizessek. Az asszony szeme tágra nyílt. - S ugyan miért? - kérdezte sértetten. - Mert ez nem szokás az üzleti életben, Madame. Annyira nem szokás, hogy én nem is fogadhatok el öntől egy olyan nyugtatványt, amely szerint ön a férje nevében felvette a művéért járó honoráriumot (hacsak erre írásos meghatalmazást nem mutat fel), hanem csak olyat, hogy ön a férje megbízottjától, mint férje adományát, a százhatvanezer frankot átvette. A honorárium átvételét csak a Mester igazolhatja a saját aláírásával. Ez a rend, asszonyom. - Szőrszálhasogatás! - mondta bosszúsan az asszony. - Egyáltalában nem - felelt nyugodtan Sedelmeyer. - Mert például, ha elválnának, nekem még a Mester leghatározottabb kívánságára sem volna szabad az őt illető tiszteletdíjból akár csak egy sou-t is az ön kezébe lefizetnem. Még barátilag sem, tekintve, hogy a barát és az üzletfél ez esetben ugyanaz a személy volna. Én csak a Mesternek fizethetnék, s ő intézkedhetnék tovább, hogy ön megkapja azt az összeget, amelyet a törvény, nőtartás címén, önnek esetleg megítél. Az asszony gúnyosan fölnevetett. - De védi a törvény a férfiakat! - Megint téved, asszonyom - mondta Sedelmeyer. - Csak az alkotókat és a dolgozókat védi. Az asszony lehunyta a szemét, rosszat érzett. - Beszélt ön ma az urammal? - kérdezte aztán. - Természetesen - felelt Sedelmeyer. - Egyébként a vétel nem jöhetett volna létre. Én, írásos meghatalmazás nélkül, csak magával a művésszel tárgyalhatok, és csak az ő kezébe fizethetek. - Hol lakik az uram? - Nem tudom - vont vállat Sedelmeyer. Az asszony szeme felvillámlott. - Csak a jólneveltségem tart vissza - sziszegett -, hogy azt ne mondjam önnek: hazudik! - Asszonyom - vágott vissza Sedelmeyer -, én is csak jólneveltségemre hivatkozhatom, ha nem használom a neveletlen szót az ön viselkedésére! Egyebekben intézzük el a dolgunkat egymással, szeretnék minél előbb távozni innét! - Önön áll! - vetette oda az asszony. - Fizessen! - Semmi esetre sem! - rázta a fejét Sedelmeyer. - Azt én vagy a Mester kezébe adom, ha legközelebb meglátogat, vagy ha nem jön, beteszem a bankba, betétként, az ő nevére. Csináljon vele, amit akar. De a két százalék ügynöki díjat nyomban ki is fizetem.
- 75 -
S kiszámolt eléje, oda az asztalra, háromezer-kétszáz frankot. A kép árának két százalékát. Aztán köszönés fejében némán meghajtotta magát, kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, s elment. Azt hitte, vérig sértette Cécile-t. Az asszony vad dühvel tekintett a távozó után, aztán a bankókra nézett, s hirtelen felmarkolta a harminckét vadonatúj százast, s ment a vendégei közé. Azokból nem sokan voltak már, akik voltak, azok is készülődtek. Az udvariasság kedvéért megpróbálta marasztalni őket, de csakhamar mindenki elment. Az asszony nem is bánta. Eszébe jutott Sedelmeyer tanácsa, hogy jó lesz, ha csak a látszat kedvéért is keresni az urát, hát befogatott, egyszerű ruhát vett fel, egyszerű kabátot, és áthajtatott Chaplinékhoz. Tudta, hogy a férfi ilyenkor soha sincs otthon, vagy a klubjában ül, vagy valami kis nővel szórakozik, hát zavartalanul együtt lehet Chérie-vel. Nagy jelenetre készült. Valóban, Chérie annyira egyedül volt, hogy még a szakácsnője, de még a szobalánya sem volt éppen otthon, a gyermekek aludtak, így maga nyitott ajtót a csengetésre. Meglepődött. Nem is titkolta. - Te vagy, Cécile? - kérdezte. - Nem vártalak. - És mégis itt vagyok - felelt Cécile, a nagy jelenetre készülődve. - Gyere be! - mondta Chérie, s bezárta Cécile mögött az ajtót. - Sajnos teljesen egyedül vagyok, s így meg kell elégedned az én kiszolgálásommal! Lesegítette a kabátját, a kalapját az előszoba nagy tükre mellé tette, aztán átvezette a nagy hallon, még két szobán, s míg mentek, azt gondolta: „Itt a nagy leszámolás?” Készen volt rá. - Chérie - búgott fel Cécile -, hol van az uram? Chérie ugyan megmondhatta volna, hogy nincs másfél órája, hogy elvált tőle, megadhatta volna akár a pontos címet is, de úgy döntött, hogy előbb óvatos lesz. A szempillája se rezdült, mikor válaszolt az ellenfelének. - Az urad? Hát honnét tudhatnám én azt? - Istenem! - sóhajtott Cécile. - Neked csak tudnod kell, hisz te vagy a kedvese! Chérie elmosolyodott. - Ami azt illeti, elég ordináré vagy - válaszolt mosoly közben -, s ha eszembe jut, nem is eresztettelek volna be. De ha már itt vagy, és itt tartasz, meg kell mondanom neked, hogy sajnos, nem vagyok az. Nagyon sajnálom, de nem. Cécile összehúzta a szemét és rákiáltott. - Te! Chérie-nek az arcizma sem rándult, mikor felelt. - Ne kiabálj! - mondta. - Ha nálatok ez a tónus, nem csodálom, hogy az urad otthagyott! - Helyes! - bólintott Cécile. - Hát folytassuk! Add elő az uramat! - Sajnos, nem tudom előadni. De ha itt bújna a szoknyám alatt, sem adnám elő. Ha az óra mutatója mögött, mint a mesékben, akkor sem. Neked egy béres vagy kocsis való, aki naponta kétszer jól felpofoz vagy megtapos, nem egy Munkácsy Mihály, akit egész Párizs legboldogtalanabb emberévé tettél! - Honnét tudod, hogy boldogtalan? - Ahonnét egész Párizs! Mindenki tudja, aki csak egy órája ismeri is! Ott van az arcán, a homlokán, a tekintetében, egész valójában! Ha elmegy valaki mellett, mindenki azt mondja rá a háta mögött: Mon Dieu, az élő boldogtalanság! - Te is ezt mondod? - vicsorgott Cécile. - Hát mit mondhatnék? - nézett rá halálos nyugalommal Chérie. - Mit adtál te ennek a rendkívüli embernek váltókon, adósleveleken, kötelezvényeken, felfújt estélyeken s a rettenetes roboton kívül? Mit? És sokáig beszélt igaz pletykáról, valódi sérelmekről. - Hát mindent tudsz? - lihegett rá Cécile. - Mindent? - Isten őrizz! - rázkódott meg Chérie. - De Kolpachot például igen. Azt pontosan tudom, hogy bár mindenfelé fennen hirdeted, hogy csak a kolpachi birtokból évi négyszázezer frank a tiszta jövedelmed hosszú esztendők óta, ebbe a vad párizsi fényűzésedbe egy grandot nem adsz bele a kolpachi pénzből, azt, a gazdasági beruházásokon kívül, egy luxemburgi bankban őrizteted titkos betétként, hogy az uradat itt netalán megüti a guta a képtelen robotban, vagy megbénul, vagy meg- 76 -
betegszik, akkor neked legyen hová visszavonulnod, s felséges kényelemben élned halálodig. Mondd rá, hogy nem igaz! Ezer adattal cáfollak meg! - Kígyó! - vicsorgott az arcába Cécile. - Mégis te vagy az uram szeretője! - Futóbolond! - legyintett Chérie. - Mit gondolsz, ha az volnék, nem mondtam volna mindezt már régen neki? - S mi biztosít, hogy valóban nem mondtad el? - Valóban nehéz válaszolnom: az, hogy még mindig Munkácsynénak mondhatod magadat. Gondolod, ha az urad ezekről a dolgaidról tudna, egy pillanatig is megtűrne maga mellett? Hisz nincs a földön olyan törvény, amely egy életre szóló megbélyegzés kíséretében egy hónap alatt el ne választana tőle! Egy kicsit elhallgatott, aztán újra felemelte a fejét. - Valakije azonban mégis vagyok az uradnak - mondta szomorkásan. - Az első palotád építésekor te aláírattál az uraddal egy váltót. Ő mosolyogva írta alá, mert képtelenségnek tartotta, hogy az ő aláírására bárki is folyósíthatna félmillió frankot. Neked akkor sem jutott eszedbe, hogy a kolpachi birtokodat ajánld fel biztosítékul, hanem szereztél két jó kezest. Hogy ez a két aláírás neked miféle szolgálataidba került, nem tudom, nem is kutatom. Az urad azonban egy napon ráébredt, hogy egy aláírt váltó nagyon veszedelmes papiros, s hogy egy ilyen papírt a kezesek nyakára hagyni, a legnagyobb becstelenségek egyike, eszeveszetten dolgozni kezdett, hogy megmentse a becsületét. Mikor már csaknem összeomlott a vállára rakott teher súlya alatt, véletlenül találkozott velem. „Chérie, szánjon meg, borzasztó az életem! Úgy robotolok, mint egy állat! Munkából munkába kell ugranom, s nincs körülöttem egyetlen jóindulatú lélek sem, akivel legalább egy pihentető, emberi szót tudnék váltani! Kérem, álljon mellém, legyen valamiféle jó és kedves lelki társam, akihez néha legalább egy-egy enyhe szóra elmehetek!” Én akkor azt mondhattam volna neki: „Váljék el a feleségétől, én is elválok az uramtól, s vegyen engem feleségül. Akkor holtig együtt lehetünk, és holtig nem lesz szüksége rajtam kívül senkire.” Erősen Cécile-re nézett. - Ezt kellett volna mondanom. Ha ma jönne így, ma ezt mondanám. De akkor azt mondtam: „Megértem magát és elfogadom. Ha lelki társnak kíván, az leszek, ameddig csak akarja!” Ebben egyeztünk meg, s azóta lelki társai vagyunk egymásnak. Annyira azok, hogyha tudni akarod, Macaulay tanulmányát is én adtam a kezébe, s az ő végtelen zsenije annak nyomán teremtette meg egyetlen éjszaka alatt azt a csodálatos Milton-képet. Ezt is elmondtam, most már ezt is tudod. Kíváncsi vagy még valamire? Cécile felugrott s elrohant.
XII Néhány nap múlva megtörtént a Milton zártkörű bemutatója Sedelmeyer kiállítási termében, s a meghívott művészek, amatőrök és műértők között - lehettek vagy százan - oly példátlan diadalt aratott, hogy maga Sedelmeyer sem számított ekkorára, pedig ő aztán értett a képekhez, és pontosan tudta, mekkora remekmű van a kezében. A lelkesedés akkora volt, hogy a meghívottak maguk kezdték neki a kép fenségét és csodálatosságát dicsérni. S nem egy olyan dologra hívták fel a figyelmét, amelyre ő is csak most figyelt fel, a ragyogó összhatás eddig őt magát is elkápráztatta. Egy komoly műkritikus például, aki eddig gyilkos tolláról volt ismeretes, most könnyezve lépett oda hozzá. - Tudja, mi a legcsodálatosabb ezen a képen? Nem a káprázatos színek, nem a mesteri fényelosztás, nem a megrendítő alakok, bár ezek is egyedülállóan szépek! De a legcsodálatosabb, hogy ez a zseni meg tudta festeni a történést megelőző, legfeszültebb csöndet. S nem véletlenül: tudatosan. Ha az ember türelmesen keres, megtalál néhány motívumot, amely ennek a roppant csendnek a jelenvalóságát segíti, később azonban rájön, hogy mindezek csak a csönd feszültségét adják, de maga a csönd tudatosan úgy van ráfestve a képre. Mindenből árad, értse meg! Én sokszor jártam már önnél zártkörű bemutatókon, de mindenre esküszöm, hogy ilyen, minden ízében tökéletes remekmű még nem volt a kezében. Mennyiért adná el? Sedelmeyer mosolygott, és kérdéssel válaszolt. - Ön mennyiben szabná meg a kép árát? - 77 -
A műkritikus gondolkodás nélkül válaszolt. - Háromszázezer frankot úgy elkérnék érte, hogy a szemem sem rebbenne bele! - Közel járunk egymáshoz - mosolygott Sedelmeyer. - De lehet, hogy valamivel még drágább leszek. - Hol van a Mester? - kérdezte a műkritikus. - Nincs itt - felelt Sedelmeyer -, pihenni ment egy kicsit. Ez után a kép után, azt hiszem, megérdemel egy kis pihenőt. - Akár egy esztendőt is! - lelkesedett a másik. - De a felesége itt van - intett Sedelmeyer Cécile-re. - Ő elfogadja az ura nevében a gratulációkat. - Azt elhiszem - vágott fanyar pofát a műkritikus. - Azt azonban nem, hogy a Mester ilyen fölmagasztalt arccal fogadná, ha a feleségéhez gratulálnánk neki. Sedelmeyer füléhez hajolt, úgy kérdezte meg: - Ismeri ön a fiatal Lichwitz bárónőt? - Hogyne - bólintott Sedelmeyer. - A legszebb asszonyok egyike Párizsban. - Nos hát, de csak egymás közt, úgy keresteti Munkácsyt, mint egy ugyanakkora darab gyémántot. Ha nem jobban. Mindenáron meg akar ismerkedni vele. - Mondja meg neki, ha barátságban van vele - súgta Sedelmeyer -, hogy akkor jobb, ha Budapestre utazik, mert Munkácsy, legalább az én tudomásom szerint, Magyarországon üdül. Négy nappal ezelőtt Budapestről kaptam tőle egy képeslapot. A műkritikus gratulált Cécile-nek, aztán rohant, hogy megsúgja a jó hírt Lichwitz bárónőnek. Sedelmeyer meg csak mosolygott. - A teremtésit ennek a sok dámának! Ez mind Munkácsyval akar jóllakni! A Világkiállítás május tizenötödikén nyílt meg, s azon már nemcsak a Milton volt ott, hanem Miska is. A megnyitás előtt heves bosszúság is érte: összeveszett Zichyvel, aki mindenáron el akarta foglalni a fő falat a ma hajnalra befejezett képével, holott a főrendező bizottság azt már régen neki ígérte. Csúnya veszekedés támadt az ügyből. Miska már képestől ott akarta hagyni az egész kiállítást, s Harkányi bárónak, a magyar részleg vezetőjének minden diplomáciai tudását elő kellett vennie, hogy Miskát maradásra bírja. De még Sedelmeyernek is közbe kellett lépnie. - A képet ugyan én festettem - mondta Miska -, de már nem az enyém, hanem a magáé. Hadakozzék maga érte, hogy a kép megkapja a helyet! Mert én már csak legfeljebb ököllel tudok hadakozni, s attól tartok, azt nem köszöni meg a Világkiállítás rendezősége! Végre a Milton megkapta a főfalat, ahová nem is akaszthattak volna méltóbb művet. De Miska akkor már dühös volt, nem sokat törődött az egésszel, csak arra vigyázott, hogy Paál Laci három képe jó helyre kerüljön. Aztán karon fogta Lacit, aki a legnagyobb erőfeszítések árán tudott csak eljönni, s elvonult vele egy sarokba beszélgetni. Ilyen hangulatban találkozott a feleségével. Annak már rég Kolpachon kellett volna lennie, de megvárta a kiállítást, hogy összebéküljön az urával, mert attól félt, hogy az komolyan válni akar tőle. Végre is több mint két hónapja nem látta már. De csaknem végleges szakítás lett a találkozásukból. Miska nyomban meglátta Cécile-t, ahogy az, káprázatos öltözetben, megállt a Milton mellett, s azt mondta Lacinak: - Várj meg itt, néhány szót mégiscsak váltanom kell a feleségemmel! S odament. - Isten hozott, Cécile! - üdvözölte barátságosan. - Hogy vagy? Cécile-nek sejtelme sem volt az ura bosszúságairól, hát tréfát akart csinálni. Merevséget erőltetett hát magára, s azt felelte: - Nem tudom, kihez van szerencsém, uram! Miskát, aki eddig is elég mérget nyelt már, hirtelen elöntötte a düh, s fölkapta a fejét. - Bocsánat, asszonyom - mondta jéghidegen -, most veszem csak észre, hogy összetévesztettem egy hozzátartozómmal. Nézze el a tévedésemet, többet nem fog előfordulni! S bizonyisten nem Miskán múlott, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk, hanem három, rajta kívül álló okon. Az első az volt, hogy Cécile utánakapott, és megragadta a karját. - Miska - suttogta könnyes szemmel -, ne kínozz! Hát valóban el akarsz menni tőlem? Én egy kis tréfát akartam csinálni itt, és te komolyan veszed! Mi bajod velem? - 78 -
- Semmi - felelt Miska. - Befejeztem a Milton-t, tessék! A zsebébe nyúlt, s egy ív fehér papírba csomagolva átnyújtotta az asszonynak a kép vételárát. - Szabály szerint - mondta -, és hivatalos formák között. Sedelmeyerre ne haragudjál, ő a szabályoknak megfelelően járt el. A haragod nyugodtan fordítsd csak felém, én kibírom. Hét hónapig dolgoztam egy remekművön, s csak egy napot örülhettem neki. Ezek után nincs olyan dolog a világon, amit el ne bírnék. - Ez miattam történt - hajtotta le a fejét Cécile, s megint könnyezni kezdett -, joggal hibáztathatsz érte! Miska megrázta a fejét. - Nem téged hibáztatlak - mondta -, hanem a Sorsot. Nekem lényegében egész életemben csak a Sorssal volt bajom. Ez volt az első ok. A második az, hogy mikor felnézett, tekintete Judit rájuk figyelő, komoly tekintetével találkozott. A lány angolos eleganciával öltözködött, s mikor találkozott a tekintetük, Judit apró mozdulatokkal csóválta a fejét Miska felé, hogy ne csináljon jelenetet, vagy legalábbis ne itt. Miska összehúzta a szemét, s egy aprót biccentett a lány felé, hogy megértette. De a tekintetében nem volt semmi bizalmasság, semmi emlékezés: egy távoli férfi hűvös tekintete volt, hogy a lány meg is rémült tőle: ki ez az ember? Mert csak Munkácsy kedvéért jött át, egyébként a bátyja szeretett volna átjönni. Hát ennyire elfeledte őt ez az ember, hogy még ide se jön hozzá? Nem ment. Kitüntető szívélyességgel fogadta Chaplinékat, akik gratulálni jöttek, s mély meghajlással csókolt kezet Chérienek. - Hogy van, Chérie? - kérdezte a messziről érkezettek hangján. - Emberemlékezet óta nem láttam. Holott tegnap délután is együtt voltak, s ott beszélték meg ezt az egész találkozást. Chérie viszont egy szót sem árult el Miskának egyetlen találkozásukon sem a Cécile-lel történt viaskodásáról. Most hát mosolyogva felelt, ahogy megbeszélték. - A lelke rajta! Így jár az, aki elbujdosik! - Dehogy bujdostam! - felelt nevetve Miska. - Barbizonban ültem, s festettem is három szép képet. Sajnos, az utolsó még befejezetlen! - Szép! - mondta Chérie. - És Barbizonban nincsen posta? - Van - bólintott bűntudatos arccal Miska -, csak, tudja, kedves komámasszony, ha az ember egész nap az erdőt járja, s motívumot keres vagy dolgozik, mire este hazaballag, olyan fáradt, hogy még enni sem kíván, csak be az ágyba, és jójcakát világ! Legyen mentségem, hogy haza sem írtam. - Jójó! - mondta kedvesen az asszony. - Én könnyen elfogadom a mentséget, viszont maga is vegye tudomásul, hogy én éppen csak a kiállítás megnyitása miatt vagyok itthon, az uram négy képpel szerepel a francia teremben, s holnap reggel már utazom is a gyerekekkel Biarritzba. Mindkettő hörghurutot kapott, még azokban a csúnya áprilisvégi, hűvös időkben, s szeretném alaposan kikúrálni őket. Miska Cécile felé fordult. - No látod! Mondom én, hogy csak a Sorssal vagyok én haragban! A két asszonynak, ha akart, ha nem, beszélgetnie kellett egymással, hiszen sem Chaplin, sem Miska egy szót sem tudott a két asszony között kirobbant gyűlölködésről. A harmadik ok végül az volt, hogy a köztársasági elnök jött megtekinteni a magyar művészek kiállítását, s a rendezők sürögve-forogva csináltak a közönség közt utat neki. Wimpfen gróf kísérte, az egyesült Monarchia párizsi követe, és Harkányi báró. Az elnök több helyen is megállt, megmagyaráztatta magának a képeket, gratulált, mosolygott, de a Milton előtt szinte földbe gyökerezett a lába. Jó tíz percig szótlanul nézte, olyan csend támadt, hogy valóban a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, aztán mind a két kezét gratulálásra nyújtva, sietett oda Munkácsyhoz. - Mester - mondta, hevesen kezet rázva Munkácsyval -, hát az égig nyargalunk már? Ön tudja, hogy én szeretem a jó képeket, valamicskét értek is hozzájuk, s otthon van is egynéhány nem is olyan rossz vásznam, de az ön képére nem találok méltó szavakat! - 79 -
- Excellence - hajolt meg Munkácsy -, végtelenül boldog vagyok, hogy szerény művem enynyire megnyerte a francia köztársaság elnökének tetszését. De az elnök már újra a képet nézte, s ugyanazt mondta, mint Sedelmeyernél a műkritikus. - Istenemre, megfestette a világ egyik legizgalmasabb csendjét! Hogy tudta ezt megcsinálni? Bizonyisten, sajnálom, hogy nem francia! - Sajnos - felelte Miska -, nem mindenki olyan szerencsés, hogy Franciaországban születhetik. Nekem mégis szerencsém volt, Excellence, mert Magyarországon születtem, ahol a Marseillaise éppen olyan szent dallam, mintha itt Párizsban énekelnék. Csak egy szentebb dallamunk van, a Himnuszunk, de az, s nem véletlenül, nagyon szomorú. - Igen - bólintott az elnök. - Minden magyarban van egy kis szomorúság. Miért? Miska Wimpfen grófra nézett, a Monarchia nagykövetére, aztán a francia elnökre, s azt felelte: - Isten tudja, elnök úr....Talán ilyen a természetünk. Most Wimpfen lépett hozzá, s melegen megrázta a kezét. - Szívből gratulálok, Mester - mondta tört magyarsággal -, és köszönöm. Ön tudja, mit: Végtelenül örülnék, ha holnap délelőtt, mondjuk, úgy tizenegy óra tájt, megtisztelne látogatásával. De ezt már franciául mondta, Miska is franciául válaszolt: - Köszönöm a meghívást, gróf úr, pontosan ott leszek. Míg az elnök gratulált újra, Harkányi báró kacsintott át mosolyogva Miskára, aztán továbbmentek. Mindenki megnézte az óráját, s meglepődve állapította meg, hogy a francia állam elnöke hivatalos útja során csaknem félórát időzött a Milton előtt. A déli lapok nyomban meg is írták. Aztán ellepték Miskát a gratulálók, ő viszont a rengeteg fej között csak Judit tekintetét kereste. Végre megkapta, s most aztán úgy mosolygott rá, mint a nap. S rögtön ürügyet is talált. - Jaj - mondta a két asszonynak -, Lacit meg ott feledtem a sarokban, egy széken. Isten tudja, mit csinál! Megpróbálom átcsalni! Utat vágott magának az egyre növekvő tömegben. Judit előtt lehajolt, mint aki elvesztett valamit, s azt keresi, s a két combját ölelte át a lánynak. - Virág! Virág! - suttogta forrón. - Hát átjött? Fölegyenesedett, és vadul vitte egy másik zug felé, ahová nem láthatott Cécile. Itt felelt neki Judit. - De csak a maga kedvéért, Mester! - Hogy örülök! - Az előbb meg átnézett rajtam! - Nem látta, hogy a feleségem mennyire lesett? Mennyi ideig marad ideát? - Azt hiszem, bolondságot csináltam - mondta a lány. - Három hetet magával akartam tölteni. - És, most már nem akarja? - Én akarnám, de nem lehet. - Mindent lehet. - De itt a felesége! - Majd megszökünk! - Hová? - Várjon! Nekem itt három napig mindenféle hivatalos futkosásom van. Három napig itt is csak meg kell jelennem, ha csak egy órára is: ez szabály. Maga hol lakik? Csak nem hotelban? - De igen, sajnos. - Jaj! - mondta Miska. - Akkor a három napnak fuccs! - Kár! - No, de tudja, hová szökünk? Barbizonba! - Az tele van festővel! - Egy lélek sem lesz ott rajtam kívül: A barbizoni szezon júliussal kezdődik. És ha mégis van ott valaki, hát nem törődünk vele! Magát senki sem ismeri! - De magát annál inkább! - Annyi baj legyen! - nevetett Miska. - Én ott lent Rousseau volt műtermében lakom. De kicsikém - tette hozzá -, nekem holnap pont tizenegyre az osztrák-magyar követségen kell lennem. - 80 -
Legyen ott maga is, át akarom adni a barbizoni kulcsot. Ha van ideje, várjon rám félórát. Többet ne, mert az már asztalhoz ülést jelent, s nem lehet visszautasítanom. Micsoda kár ezért a három napért! Itt a kiállításon tizenkettő és egy között mindennap megtalál. Pénteken maga a reggeli vonattal leutazik Barbizonba, s ha netán rendetlenséget talál, hívja Gouloird mamát, az ott lakik közvetlenül a telep mellett, takaríttasson vele, és főzessen magának. Én, ha a föld és az ég összeér is, pénteken este már szintén lent leszek. S akkor már minden rendben van. Igaz: hozott magával amolyan Barbizonba való ruhát is? - Hoztam. Még az időt is kiszámítottam. - És? - Minden rendben. - Most mennem kell! Holnap látom! Magához kapta, elengedte, elvillant. A másik sarokban Laci, a fotöjben, hosszan elnyújtózkodva aludt. „Míg én cicázom, ő itt alszik, és vágtat a halál felé! – gondolta Miska, s aztán borzongva tette hozzá: - egyszer majd én is így leszek!” Megborzongott. Csaknem pályája ormán volt, és ezt gondolta. Valahogy Sven kis gyűrűjére esett a pillantása, amelyet azóta is ott hordott jobb keze kisujján s elnézegette. Vajon van-e másvilág, s ha van, Sven odafent várja-e? - kérdezte magától. - Mert, ha várja, nincs semmi baj! Akkor a boldogság odafent kezdődik! Leült Laci mellé, s gyengéden fel akarta kelteni. De nagyon nehezen ébredt, s valósággal úgy tántorgott oda Miska karján Cécile-hez és Chaplinékhoz. Akkorra már ott volt a Milton-on a karton: Médaille d'honneur-rel kitüntetve, s Laci képén, a Párizsi út a fontainebleau-i erdőben címűn: II. díjjal kitüntetve, de Laci csak a vállát vonogatta. - Hát ez sem érdekel? - kérdezte csalódottan Miska. - Nem - felelt merev arccal Laci. - Bolondság az ilyesmi. - Hát mi érdekel? - Szeretnék aludni - mondta Laci. - Miért ébresztettél fel? A legszebben alszik valaki, és felébresztik. Miska föl akarta rázni az érdeklődését, keményen rászólt: - Ébredj, Laci, ez itt a Világkiállítás! - Teszek a Világkiállításra! - legyintett Laci. - Csalás az egész! Állítsák ki a világot, azt majd megnézem! Szájából vékonyan kicsurrant a nyál, Miska hevesen letörölte, de csaknem elsírta magát. - Gyerünk haza, Laci! - mondta neki, mert már csaknem aludt. - Végre egy igaz szó! - motyogott halkan Laci. - Mindenkinek otthon a helye! Hisz aludni kell, másként megvakul az ember! Látod - mutatott Milton alakjára - ilyen lesz. Borzasztó! Nem lát! S halkan sírni kezdett azon, hogy Milton nem lát. Miska átkarolta, kivezette, bérkocsiba ültette, s hazavitte a szanatóriumba. - Mester - mondta a főorvos -, talán gyilkolni is képes lett volna, ha el nem engedjük, olyan heves volt benne az érdeklődés. Én meg is értettem, hisz festő, és most nyitják a Világkiállítást! Olyan peckesen ült a bérkocsiban, mint egy új király! Csak az a baj, hogy a legkisebb diszharmóniára úgy összeomlik benne a legégetőbb érdeklődés is, mint egy meglékelt léggömb. Én nem is tudom... - Nos? - Nem is tudom, ide való-e még ő? - Hogy érti ezt? - rándult feléje dühösen Miska. A főorvos egy kicsit megriadt. - Attól félek - mondta halkan -, hogy egyszer kárt tesz valakiben vagy önmagában. Itt nálunk lehetetlen komolyan elkülöníteni. - Nem! - mondta keményen Miska. - Olyan ártatlan, mint a bárány! Ha ön fél, állítson két külön ápolót melléje, fizetem. De bolondokházába nem csukatom még az Úristennek sem! Ne csak a pénzt vegyék fel, uram, hanem törődjenek is a beteggel!
- 81 -
XIII Másnap délelőtt tizenegy órakor Miska ott volt a követség előtt, s Judit már várta. A lány oly szép volt, hogy Miska pokolba kívánta az egész követségi meghívást, s boldog Isten, hol van még péntek este. - Miért ilyen mérges, Mester? - kérdezte Judit. - Elképzelhető - mondta Miska, s a követség épületére mutatott. - Nézze meg ezt, aztán nézzen a tükörbe. Rögtön megérti az egészet! - Hm, értem - mosolygott a lány. - De ez a méreg közös. - Köszönöm - csókolt neki kezet Miska. - Csak nekem még jó képet is kell vágnom hozzá! S bement. Rögtön látta, hogy innét nem szabadul félóra alatt: mindenki ünnepi díszben volt. Wimpfen gróf, mellén az összes kitüntetéseivel, a követség dísztermében fogadta. Félkörben ott állt mellette az egész Párizsban időző osztrák-magyar diplomáciai kar. Mi lesz itt? Mikor belépett, halk hoch-hal, és éljennel fogadták, s megállva a követ előtt, az ékes beszédben méltatta az érdemeit, s végül is tudatta vele, hogy I. Ferenc József, ő császári és királyi felsége, Munkácsy Mihályt érdemei elismeréséül a magyar nemességgel tüntette ki. „Jóisten - gondolta magában Miska -, mennyivel többet ér ennél Judit kisujja is!” Mikor a követ befejezte a beszédét, s átnyújtotta a király által aláírt nemesi levelet, Miska formás kis beszédben fejezte ki köszönetét ő császári és királyi Felségének, s fogadta, hogy minden erejéből igyekszik méltónak lenni rá, de minden szentekre meg mert volna esküdni, hogy ebben a dologban a felesége keze is alaposan benne van. De azért a beszéde nagyon formás volt, s utána remek büfé következett magyar, német és francia borokkal. Akármit csinált, sem tudott szabadulni egy óra előtt, s hol volt akkor már Judit. Még jó, hogy a barbizoni kulcsot odaadta neki. Hazament hát, s Cécile már várta. - Nos? - kérdezte mímelt kíváncsisággal. - Miért kéretett a nagykövet? Miska úgy játszott, mint a legjobb színész. - Leghőbb vágyam teljesült - mondta sugárzó arccal -, a király magyar nemességgel tüntetett ki. Senkinek nem mondanám, de neked elárulhatom, hogy nagyon boldog vagyok. Persze, én tudom, hogy ekkora kitüntetés nem nagyon szokott csak magától az ember ölébe pottyanni, s azt hiszem, nem tévedek, ha benned sejtem ezt a titokzatos közbenjárót. - Ugyan, Miska! - pirult el az asszony. De alig tudta titkolni, mennyire jólesnek neki az ura szavai. - Beszélhetsz nekem, Cili, amennyit akarsz - mosolygott Miska -, az Isten sem veri ki fejemből, hogy ez a te műved! Átölelte a feleségét, s vitte az asszonyt a szobájába, hogy megnézzék az okmányt és a címerüket. Az asszony ragyogott, s persze Miska is, ahogy illett, sok csók esett, s Miska oly hevesen hálálta meg a felesége figyelmességét, hogy végre is Cécile dőlt ki. Másnap megkapta a francia becsületrendet is. Meglátogatták Lacit, aki valamivel jobban volt már, mint tegnap, köszönte a házikosztot, de legfőként Eugéne-t, hogy milyen okos fiú, milyen remekül el lehet beszélgetni vele. De az a legjobb, hogy így a szanatórium személyzete, a gyógyszeres emberen s az orvoson kívül, feléje sem néz. Még elmondták neki a nemesi kitüntetést, Laci gratulált, de aztán lassan fáradni kezdett, hát elbúcsúztak tőle. Mivel hazamenni korán volt még, Miska indítványára végighajtattak néhányszor a Champs-Élysées-n. Ott ilyentájt volt a legnagyobb kocsikorzó. Párizs előkelői ültek a ragyogva ügető hintókban, s útjuk valóságos diadalút volt. Jobbról-balról mély kalaplevétellel, a dámák mosolygó fejbólintással üdvözölték őket, s ők mosolyogva köszöntek vissza. Miska utolérhetetlen volt. - Nézd csak végig ezt a sok kiöltözött nőt - mondta, derékon ölelve a feleségét -, ugyan melyik fogható hozzád? Az asszony elpirult, s az ura keze már a combján pihent. Akkora hold volt, mint egy festői vízió, és olyan meleg éjszaka, mintha nyár közepe volna. Éjfél után járt, ők még fent voltak. A hold világított nekik. Nyolc napja, hogy itt voltak már. - 82 -
- Én nem is tudom - mondta a lány a hold miatt csaknem csillagtalan égre bámulva -, mit csinálok otthon, ha innét haza kell mennem! Én talán nem is leszek, annyira boldog vagyok itt magával! Mit csinál maga, hogy egy nő ilyen zavartalanul boldog tud lenni maga mellett? - Semmi rendkívülit - felelt komolyan Miska. - Maga azt mondja: szeret engem. - Nem csak mondom! - vágott közbe a lány. - Tudom - bólintott Miska. - Őrültnek kellene lennem, ha nem érezném! Én napról napra jobban szeretem magát. Nem úgy, mint mikor azt mondtam magának: tessék, ez a lakás a magáé! Akkor azt én egy nagyon szép és kedves leánynak mondottam, aki teljes alkatában, modorában, mosolyában a legteljesebben a kedvem szerint való volt. De én akkor a legnagyobb ostobaságot csináltam. - Ne mondjon már ilyet, Mester! Hisz így lettem a magáé! - fordult feléje a leány. - Mégis a legnagyobb ostobaságot csináltam - mondta Miska. - Maga nagyon jól tudja, hogy ez a lakás a feleségem húgáé volt, akit, mert nagyon jó szerelmi partnernak találtam, el akartam venni feleségül. A nénjét, mint tudja, bosszúból vettem el, mert a húga, mikor kérdeztem, nem tudott határozott választ adni. Vagy valami okból nem akart. De nekem nem lett volna szabad a vad düh szavára hallgatnom. - Miért? - Ejnye! - csóválta meg Miska a fejét. - Maga olyan okos, és mégsem érti? Hát azért, mert akkor már, hogy úgy mondjam, ott ült a sors markában maga, s az már éppen készült magát felém nyújtani. Szóval, akkor nekem egyszerűen legyintenem kellett volna az egész dologra, mint annyiszor megtettem már, és csöndesen és dolgozgatva várnom. Kivárnom magát. S akkor egy napon, abban a kedves kis szobában, egyszer megállítani a beszélgetést, csak emlékezzék rá, ott is hányszor és hányszor és milyen hosszan beszélgettünk, azt mondani magának: Judit, legyen a feleségem! - Mester! - sikoltott egy halkat a leány. - Igen - bólintott nagyon komolyan Miska. - Mert akkor én már valami egészen különös szeretettel szerettem magát. Csak én akkor ezt még nem ismertem fel, mert - vagy átok ez, vagy áldás olyan volt, különösen akkor, a természetem, hogy a testi szerelemért őrjöngtem, s alig-alig tudtam különbséget tenni vágy és érzés között. Legfeljebb osztályoztam magamban, hogy ez különösen édes, amaz kevésbé. Holott az volt az igazság, hogy én már, noha nős voltam, egyre inkább egy igaz feleségnek szóló szerelemmel szerettem magát. Csak még nem ismertem fel, mert akkor semmiként sem engedtem volna el magát. Megérti ezt? - Hogyne! - bólintott Judit, de érezni lehetett a hangján, hogy könnyezik. - Ne sírjon! - kérte Miska. - Mert nekem akkor üvöltenem kellene! - Nem sírok! - felelt Judit. - De bár csak egyetlen kis szót szólt volna! - Mondom, hogy magam sem voltam tisztában magammal. - És most tisztában van? - Hogyne! Az én életemben, pedig elég viharos életem volt, mire az asztalosinasból Munkácsy Mihály lettem, három olyan nő volt, akit feleségül akartam venni. Az egyik egy Clara von Swenson nevű svéd asszony, akivel együtt jártam a bécsi Rahl-akadémiára. Az meghalt szegény, pedig már a gyermekemet is magában hordozta. A második Goupil második felesége, azt maga nem ismerte. De azt hiszem, tudja, hogy az is meghalt: egy temetési menet lova taposta agyon. A harmadik maga, és maga az utolsó. Több nem lesz, az bizonyos. Ha csak az első kettő közül fel nem támad valamelyik. De hát feltámadott emberrel még nem találkoztam, így egészen bizonyos, hogy maga az utolsó komoly és nagy szerelmem. Az előbb azt kérdezte tőlem, hogy miért olyan boldog maga velem? Hát ezért. Mert én most itt élek az élet rendje szerint való feleségemmel, s én is kimondhatatlan boldog vagyok. A papíron törvényes feleségem, valójában azonban inkább rosszabb, mint jobb szeretőm, aki együtt lakik velem, elismerem, a magam hibájából - most Kolpachon vesződik a saját birtokával, és legyen is egyedül az övé. Fölemelte a fejét. A tizennyolcadik napon elváltak és nem látták egymást soha. Egy hajókiránduláson tűnt el, alig két héttel a búcsúzkodásuk után. Kihajolt-e a hajón, s úgy vesztette egyensúlyát, leütötte-e valami lánc, a lezuhanó horgony rántotta-e valahogy magával, nem sejtette senki sem. Az öngyilkosság teljesen lehetetlen gondolatnak látszott, hisz olyan boldog volt, mióta Barbizonból megérkezett, - 83 -
hogy sugárzott, mint a nap. Talán tíz napra a hazautazása után ezernégyszázötven fontot küldött Miskának pénzeslevélben, mint a két képének árát, s egy nappal előbb még egy sürgönyt, ezzel a szöveggel: Hárman vagyunk. Valamelyik héten átmegyek. Addig is csókollak. Anya Ő visszasürgönyzött: Nagyon várlak. Siess. Apa S ezt még meg kellett kapnia, hisz a távirat vétele után nyomban táviratozott, sürgősen, dupla díjjal! Annyi bizonyos hát, hogy öngyilkos nem lett, valami más szerencsétlenségnek kellett őt érnie. Miska egyébként is csak decemberben szerzett a történtekről tudomást. Valami ösztön vitte be a postahivatalba, s ott egy poste restante levél várta. Judit bátyja írta: Kedves Mester, örömmel tudatom önnel, hogy Sven Kristianson kisasszonnyal házasságot kötöttünk. Még nagyobb volna az örömünk, ha szegény húgomat, Juditot, nem érte volna halálos szerencsétlenség. Miska nyomban Londonban termett, de ott sem tudtak neki többet mondani, csak annyit, hogy ők most Judit szobáját is igénybe veszik, s van ott egy remekbe festett képe a Mesternek, mit csináljanak vele? Miska csak annyit kérdett: - Biztos, hogy szerencsétlenség érte Juditot? Nem lehet, hogy esetleg magányba vonult valahová? - Lehetetlen! - felelt elég hűvösen a bátyja. - Tudtommal tíz-tizenkét fontnál nem volt nála több pénz. - Akkor kérem a képet! - mondta Miska. Odaadták neki. Miska néhány pillanatig elnézte a gyönyörű képet, s oly világosan élt benne az a nagyholdú májusi éjszaka, amelyben oly meghitten beszélgettek Judittal. De aztán felrázta magát, egyetlen heves nyomással összeroppantotta, s a lobogó kandallóba vetette. Az olajfesték nyomban lángra kapott. - Kár érte, Mester! - csóválta a fejét a báty. - A kép remekmű volt, eladhattam volna talán ezer fontért is! Miska ránézett, s nagy fájdalom kérgesedett a tekintetében. - Tudjuk, uram - mondta iszonyú gőggel, felséges többes számban -, de nem a pénz a döntő tényező! Mi ezt a képet egyedül Judit kisasszonynak festettük, s ha ő már nincs, úgy találjuk, a képnek sincs semmi értelme. Egyebekben mi ezt a képet a világ semmi pénzéért sem adtuk volna tovább! Némán meghajolt és elment. Soha többé egyetlen levelükre sem válaszolt, úgy érezte, semmi köze sincs többé hozzájuk. Miska Kolpachra utazott. Már a kocsiról kiabált: - Tudod-e, hány kiló Laci? Százhét! - Jézusom! - kiáltott az asszony. - Hiszen akkor borzasztó lehet. - Nem is olyan borzasztó! - nevetett Miska. - Charcot úgy hívja: góliát mandarin. - Lassan rám is rám illik valami ilyenforma név! Miska eltolta egy kicsit magától s megnézte. - Valóban kitűnő színben vagy! - dicsérte. - Talán híztál is egy kicsit. Elnevette magát. - Nyilván rég meggyógyultál már! És kajánul kacsintott melléje. - 84 -
- Nnna! - mondta az asszony. - Ne is nevess! Kétoldali ínhüvelygyulladásom volt, öt hétig borogattam! Ezután résen leszek melletted, nehogy visszakapjam! Miska hallgatta, nézte. Az egész asszony olyan idegenszerű volt! Érzett a fojtott édessége! Azt se kérdezte, hol járt, mit csinált! Tiszta tekintettel, könnyű mosollyal nézte a feleségét. - Éntőlem aztán nem kapod vissza, ne félj! Én a tökéletes absztinencia útjára léptem. - Hová léptél? - ámult az asszony. - A tökéletes önmegtartóztatás útjára. Igazuk van a papoknak. Eleinte egy kicsit nehéz, de aztán nagyon hasznos, még művészi szempontból is. Minden energia a művészetnek marad, és sokkal jobban tud koncentrálni az ember. Az asszony nem akart hinni a fülének. - Ne tréfálj! - mondta. - Te tennél ilyet, aki egy éjszaka összetörsz egy asszonyt? - Az már a múlté! - legyintett Miska. - Éppen ez adta a gondolatot! Elmentem Reville főtisztelendő úrhoz, elmondtam neki mindent, a szándékomat is, és nagyon helyeselte. Azt mondta: „Mester, égig fog csapni a művészete, és az egyház nyer egy kiváló bárányt!” - És én!? - kiáltott Cécile. - Velem télen mi lesz? Az ura ránézett. - Miért? - kérdezte nagyon kedvesen. - Hát nyáron mi van veled? Cécile még csak el sem pirult, noha nyomban tudatossá vált benne a nyelvbotlás, de azonnal helyrehozta. - Nyáron! - mondta indulatosan. - Nyáron az embernek millió gondja van, robot, futkosás, estére olyan fáradt, mint a barom. - És télen az estélyek? - Azok is valami? Emellett? S körülmutatott a birtokon. - Hát akkor csak két választásod van, szívem. Vagy az én oldalamra állsz, s akkor lassan égi öröm költözik beléd, vagy keresel valaki szép, tüzes udvarlót magadnak. Mert azóta a szégyenteljes éjszaka óta, amelynek az áldozata lettél, nem értem többé nőhöz, sőt ünnepies fogadalmat is tettem a teljes önmegtartóztatásra. Így érte aztán meg, hogy bár külön hálószobába költözött, és vad nyár volt, Cécile lehető korán otthon volt, s a pokol minden rafinériáját elkövette az urával, vagy nem ment vele semmire, vagy, ha Miska végképp nem bírt magával, ilyen kegyes szókra fakadt: - Az erőszak már sok rosszat teremtett a világon! De amit a lélek nem akar, nem az én bűnöm az, hanem az erőszaké! Cécile ilyenkor őrjöngve hagyta ott, s nem tudta, most mit csináljon. Már a váláson kezdett gondolkodni, amikor... Miska egész nap bóklászott, s mert a gyerekek nagyon megszerették, néha három-négy suhancot is vitt magával erdei vagy pusztai csavargásaira. Egyik napon már csaknem estefelé tértek haza, s leültek a méhes mögött. Beszélgettek, de egyszer csak az egyik német származású suhanc fölütötte a fejét, hallgatódzott, aztán röhögve súgta a társainak, akik közt Miska is ott volt, és ő is fülelt. - A tiszttartó úr morog odabent a Susanne-nal! Gyertek, hallgassuk ki őket, se látnak, se hallanak azok most! Odakúsztak. Miska is odakúszott. Istenem, falusi gyerek volt valamikor! S ott bent azt mondta a leány: - Hagyjon nekem békét, tiszttartó úr! Maga nyáron a kastélyba jár be aludni a bárónéhoz, de maga azt szeretné, ha mi feküdnénk le sorban magának! Hát csak lesse! - Bolond vagy te, Susanne! Az úrasszony nem is báróné már, hanem egy híres festőnek a felesége. Az meg, valamelyik nap mondta Cécile, szüzességi fogadalmat tett Párizsban. Hát ki kell segítenem! - Menjen a fenébe - sikongott a lány -, engem ne, tapogasson! Tapogassa a méltóságát! - Azt is a ti érdeketekben... Hogy mi történt, hogyan, senki sem tudta, olyan villámgyorsan ment végbe. Csak a férfi szava odabent fuldokló ordításba fulladt. Miska a nyakát és a nadrágja hátsó felét fogva rohant vele - 85 -
kifelé, ott fölemelte, mint a pelyhet, s úgy vágta hasra, hogy elmeredt, mint a béka. Hogy honnét került elő Cécile, senki sem látta, csak a sikongatását hallották, hogy: „Miska! Miska!”, de az akkor már ott táncolt a tiszttartó hátán, derekán az erős kirándulócipőben. A gyerekekből dőlt a kielégített bosszú: most megkapja a bikaerős, most meg! Cécile sikoltozott, csak így történhetett, hogy az életre táncolt tiszttartó valahogy kiszabadult, föltápászkodott, s a meggyfa botjával támadt Miskára. Bár ne tette volna! Mert a bot egy villanás alatt Miska kezében volt, messze elhajította, a két öklével verte szét a tiszttartó pofáját, hogy az alig-alig tudott hozzáférni is, teljes erejéből beleszaladt a másik gyomrába, hogy az iszonyú ordítással esett hátra. Miska akkor rá, taposta a mellét, a vállát, a gyomrát, hogy az ordításra a fél puszta összeszaladt, de Miskát csak öt markos legény tudta lefogni, közben kérlelve és egyre csitítva őt! - De nagyságos úr, kérem! Édes, jó nagyságos úr! A másik ott maradt vérébe nyúlva a park talaján, azt se lehetett tudni, él-e, hal-e? - Megölted, Miska! - ugrott hozzá sikoltozva a felesége. Miska végignézte az asszonyt. - Nem szégyelled magad - kérdezte tőle akkora hangon, hogy mindenki érthette -, hogy mindenki közül te lépsz ide gyilkost kiáltani az uradra? S felordított. - Ez a csomó kamasz, meg egy megnyomorgatott leány, Susanne nevű, akit itt szorongatott a méhesben, mindenkor a tanúim lehetnek, hogy amit tettem, jogos felháborodásomban tettem! - Az biztos! - mondta az öt legény, aki az előbb Miskát lefogta. - Nagyságos uram - üvöltött fel két öreg béres -, ha ez a dög kiadta a páráját, olyan nagy jót tett velünk, mintha a Krisztusról vette volna le a keresztet! Mert tolvaj volt... - Nyomorgató, büdös dög! A tizennégy éves leány sem volt biztonságban tőle! - Nekem hiába mondják - mondta nekik Miska -, én csak vendégségbe jöttem ide. Itt az utolsó szögig minden az özvegy bárónéé, őnagyságáé! Nála tegyenek panaszt! Miska berohant a kastélyba, kimosta magát a vérből, átöltözött, bedobálta a ruháit a bőröndjébe s elment. Az úton egy erős ágat vágott, s azon vitte a bőröndjét az állomásig. Még elérte az éjszakai luxemburgi vonatot, megszállt egy hotelben, s délelőtt annak rendje és módja szerint bejelentette a központi prefektúrán, hogy tegnap estefelé nagyon megverte a feleségének, özvegy Papier Cécile, férjezett Munkácsy Mihálynénak tiszttartóját, bizonyos Emile Levallent. Hogy az emberrel mi lett, nem tudja. Lehet, hogy meghalt, de ha él, nyilván itt fekszik, valamelyik luxemburgi kórházban. Ő arra kéri a hatóságot, indítsanak eljárást ellene, s egyben döntsék el, itt kell-e most maradnia vagy hazamehet. Ő kötelezi magát, hogy akár kiadja Franciaország, akár nem, ő az idézésűkre pontosan megjelenik az itteni törvényszék előtt, mert tettéért vállalja a felelősséget. Kívánságát jegyzőkönyvbe vették, ő aláírta, de a neve úgy repült szét a prefektúrán, mint a futótűz, úgyhogy mikor kilépett a folyosóra, egy sereg autogramkérő várta. Valósággal a rendőrségnek kellett őt kimentenie a sokaságból. A szállodájába ment, megebédelt, megvárta a kétórás gyorsot, s azzal utazott vissza Párizsba. Ott tulajdonképpen jó dolga volt. Mindössze annyit változtatott az eddigi renden, hogy szobáját a nagy műterem egyik végében álló szép szobában rendeztette be, s ajtót töretett rajta átjárónak. Így legalább szobájából egyenesen a műtermébe léphetett. Az ajtó mindenütt kettős tölgyfa ajtó volt. Három kulcsot csináltatott a bonyolult zárhoz. Chaplinék már itthon voltak, így felelevenedett Chérie-vel a régi barátság is. Hetenként háromszor találkoztak, de Chérie olyan barna volt a biarritzi naptól, mint egy maláj nő. Miska nyomban az első találkozón elmondta hogy mi történt Kolpachon. Chérie nagyon megdöbbent. - Megölted Levallent? - kérdezte. - Nem tudom - mondta Miska. - Én mindenesetre feljelentettem magamat a luxemburgi hatóságoknál. - Azt Cécile eltussolja - mondta Chérie. - Csak gondolj a te tanúid vallomásaira. - Nem tussolhatja el! - Akkor visszavonathatja Levallenékkal! - És ha megöltem azt a bitangot? - Jézusom! - kiáltott Chérie. - Az gyilkosság, és hivatalból üldözendő! - No látod! - nevetett Miska. - De ha él? - 86 -
- Akkor is lefolytattatom az eljárást! Én el nem bújok! - Nem teheted! - mondta keményen Chérie. - Miért? - Mert egy gentleman nem hurcoltathat meg nyilvánosan egy előkelő társaságbeli hölgyet, különösen, ha az a hölgy a saját felesége! Miska visszarándult, úgy nézte Chérie-t. - Ezt mind Biarritz csinálta? - kérdezte egy kis éllel. - Nem - mondta Chérie -, mindig is ez volt a véleményem. S a szája feszes volt. - Kényelmes álláspont! - húzta össze a szemöldökét Miska. - Következőleg egy előkelő társaságbeli hölgy esztendők óta az egész világ nyilvánossága előtt meggyalázhatja az urát anélkül, hogy reá ezért a legkisebb felelősség hárulhatnék? - Én ezt nem állítottam - mondta Chérie. - De az ellenkezőjét igen! - Mondjuk - felelt Chérie. - De mégiscsak lehetetlen, hogy ti, férfiak, mindent csinálhattok büntetlenül, s mi, nők, ha csak ránézünk is valakire, már baj van! - Egy „gentleman” ilyenkor hallgat. - A jelenlevők - kapott észbe Chérie - természetesen kivételek. - Én nem! - rázta Miska a fejét. - Én elvárom a luxemburgi törvényszéktől, hogy éppolyan esendő bűnösként foglalkozzék velem, mint mással. Elvégre a feleségem mindössze házasságtörést követett csak el, ami mindennapos, tehát sokkal kisebb bűnért hurcolják meg vagy ítélik el, mint engem, aki, bár a feleségem bűnéből kifolyólag, öltem. Mert ha nem öltem, csak a véletlenen múlott, meg az összesereglett embereken, bennem azonban bennem volt az ölés minden akarata, sőt talán az előre megfontoltság is, hiszen már azzal rontottam be a méhesbe, hogy én ezt az embert megölöm. - De azt nem tudja senki! - Én viszont nem szándékozom elhallgatni! - Jézusom! - csapta össze Chérie a kezét. - Micsoda botrány lesz itt! Hát nincs józan eszed? - Nincs! - vágta meg az asztalt Miska. - Józan becsületem azonban van, kimérhetek számodra belőle néhány dekányit. Rohanva felöltözött, és köszönés nélkül elment. Chérie nyomban elhatározta, hogy többé nem jön ide, s azonnal megszüntet vele minden összeköttetést. S csak ekkor vette észre, hogy egész délután Cécile szekerét tolta, s ezzel elismerte, hogy lélekben közösséget vállal vele, egy követ fúj vele, egész magatartásában azonos vele, s ezzel az emberrel készül szakítani, sőt lélekben már szakított is, akinek igaza van, s akit a múltkor annyira megvédett. De vajon őt védte-e, nem saját magát? Vajon nem Cécile-nek az ura ellen elkövetett vétkeivel takaródzott-e, hogy eltakarja velük a sajátjait? Nagyon szomorúan ment haza, s fájt neki, hogy Cécile-lel egy zsámolyon áll. S nem a megbántott, szomorú ember állította oda, hanem saját maga saját magát. Este nem volt otthon az ura, leszaladt hát, kocsiba ült, és a Munkácsy-palota elé hajtatott. - Itthon van már a Madame? - kérdezte bevezetőül a kapustól. - Nincs, asszonyom - felelte a portás barátságosan, hisz jól ismerte őt. - És a nagyságos úr? - Ő sincs. Gyanakodva nézett a portásra. - Senkinek? - kérdezte tőle. Az öreg portás megnézte. - Még az Atyaúristennek sem, Asszonyom! Még ha az Atyaúristen szoknyában jár, akkor sem! Chérie megszégyenülve elment, érezte, hogy Miska itthon van. Jól érezte. Az újonnan berendezett szobájában heverészett.
- 87 -
XIV Laci a száraz koszttól e néhány hét alatt lefogyott csaknem kilencven kilóra, de ahelyett hogy megkönnyebbedett volna ettől, valahogy ismét mintha a régi kedélytelensége kezdett volna visszatérni. Nem, egyelőre a súlyos letargiáról szó sem volt, az orvosok szerint nem is lesz, Charcot-t viszont nem tudta Miska megkérdezni, mert az előbb szabadságon volt, most meg egy nagy, mintegy két hétre tervezett orvoskongresszuson. Így hát Miska, a saját feje szerint, a régi, cukorban bő élelmet küldette neki. Majd meglátjuk. Ő maga pedig a Barbizonból hozott félkész képeit fejezgette be és adogatta rendre el, hisz szabad volt, semmiféle szerződés nem kötötte, gyűjtögette hát titokban a pénzt. Sedelmeyer Budapesten járt a Milton-nal, meg Bécsben, Kölnben, Düsseldorfban, s nagy, ajánlott paksamétákban küldözgette neki a remekebbnél remekebb kritikákat. Ezeknek legalább örült, az utolsó nagy víziója diadalát jelentették, ezeken kívül csak Ninette-nek, már Chaplinnénak sem annyira. Ez az utolsó vita, amely, mondhatott akármit, végül is Cécile táborába vitte Chérie-t, úgy feküdt köztük, mint egy eltemetetlen halott. Nem szólt, de jelen volt minden szavukban és minden tettükben. Pedig Chérie oly alázatos és annyira mindenre kész volt, amilyen egy szerelmes aszszony csak lehet. Miska valahogy elvesztette azt a feltétlen bizalmat az asszonyban, ami egész gyönyörű kapcsolatukat jellemezte. Nem volt már biztos benne, hogy Chérie mindenre pontosan úgy érez-e fel, mint ő, nincsenek nekik olyan érzelmi változásaik, amelyről sokat és őszintén kellene beszélniök, így hajdan ragyogó együttléteik lassan a nemi örömök terére siklottak át, ahol most is hiánytalanul megértették egymást. Egyetlenegy dolog volt, ami a Biarritz előtti és Biarritz utáni időket összekapcsolta, az, hogy Miltonra, illetve a Macaulay-cikkre Chérie hívta fel Miska figyelmét. Ezt nem lehetett letagadni. Egyéb téren mintha megbénultak volna: sem egyikük, sem másikuk nem tudott tenni egyetlen természetes lépést sem. Miskát a bizalmatlanság fogta el, az asszonyt az, hogy félt természetesnek lenni Miska előtt, így mindenben régi önmagát próbálta utánozni, s ez hamisan hatott. Mert az asszony megváltozott az elmúlt hónapok alatt, hisz mindannyian örökké változunk, s talán Miska is megváltozott, de ez nem volt ugyanaz. Az asszony változásai a benne élő ember változásai voltak, Miska viszont, mert rengeteg szomjúság vitte a fény és az erdő felé, bizonyos értelemben mint festő változott meg, s úgy lehet, hogy ez a változás talán már a Milton-nal kezdődött, csak most egyszerűbb és természetibb témákban fejeződve ki, utolsó képein hangsúlyosabban mutatkozott meg. Miska emberi mivoltában jóformán semmit sem változott, Chérie viszont a több hónapos napsütés és váltakozó emberszemek tüzében valahogy meglazult egy kicsit, lendülőbbek lettek a mozdulatai, kapkodóbbak, s talán egy kicsit kacérabbá változott, s valami átmenet kellett volna, amely, talán már az új stílusban, a végső találkozásra alkalmasabbá teszi ezt a két embert. De nem volt semmi átmenet, lassan egész felületes témákban tudtak csak egymással találkozni, s ez nem Miska hibája volt. Az asszonyon talán most tört ki a régi elhanyagoltság visszahatása. Nemcsak szerelmi, hanem nyilvánossági, társadalmi kielégüléseket is várt, amiket Miska nem adhatott meg, s ma már talán nem is akart megadni. Meglehet, hogy Kolpachról eljövet magában a válásra gondolt, mint problémája egyedüli megoldására, de akkor még Judit élt a vérében, s egy kissé még most is. Viszont a probléma már annyiszor felmerült, és mindig Chérie volt a legtermészetesebb megoldás, hogy a lélek magától is erre a sínre ugorhatott, és a felszín alatt öntudatlanul is ezen futott tovább. Miska sokat törte ezen a fejét, de már talán akkor sem tudott volna dönteni, ha tudja, hogy Judit nem él. Voltak olyan pillanatai, mikor mindennek ellenére is a magány mellett döntött volna, egyszerűen azért, hogy megszabaduljon minden női befolyás alól. Unta már, hogy minden oldalon nőkbe ütközik. Így állt a helyzet kettőjük között, mikor Cécile megérkezett. Sok fáradtság volt a tekintetében, sok alázat és iszonyú megvertség. Elsírta magát, mikor az urához lépett. - Bocsáss meg, Miska! - mondta fájdalmasan. - Már nem is merem kérni tőled! Miska hosszan nézte a feleségét. - Mit mondjak most neked? - kérdezte révetegen. - Megbocsátani? Az könnyű! Tessék: megbocsátok. De elfelejteni, az valami!... Ezt hogyan csináljam? - 88 -
Az asszony lehajtotta a fejét. - Menjek vissza Kolpachra? - Amit akarsz, és ahogyan akarod. Él az az ember? - Él - mondta lesütött szemmel az asszony. - De ember nem lesz többet belőle. Talán még emberforma sem. Aztán megint az urára nézett. - Válni akarsz? Kérlek, mondd meg! - Nem tudom - vont vállat Miska. - Elvégre elég nagy ez a viskó ahhoz, hogy akár hetekig ne találkozzunk benne. Ezt csak azért mondom, hogy megkíméljelek attól a rettentő botrányhalmaztól, amely a mi válásunkat kísérné. Bár, amint nyilván tudod, a luxemburgi hatóságoknál én feljelentést adtam be magam ellen, s becsületszóra megígértem, hogy minden idézésre pontosan ott leszek. - Ezt én elintézem - mondta halkan Cécile: - Senki sem fog zaklatni. Miska egy nehezet pillantott. Chérie-re gondolt. - Kár - mondta aztán. - Én nagyon kíváncsi lettem volna, hogy a francia állam kiadja-e Munkácsy Mihályt egy, Emile Levallenon némi joggal elkövetett súlyos testi sértés vagy gyilkosság ügyében? Szerettem volna a magam értékét látni egy gyilkossági bűnügy tükrében. De hát legyen úgy, ahogy te akarod, nem akarlak semmiféle botrányba se keverni. A te ügyed, rendezd a magad kedve szerint. - Köszönöm. - De arra kérlek, vágjuk ketté az ügyeinket! Te sem tudod az ügyeimet, én sem a tiédet. Én csak annyit tudok, mert kíváncsi voltam rá, hogy ennek a palotának a törlesztésébe a te kolpachi jövedelmedből egyetlen sou nem ment bele. Az asszony megrezzent. Hát ezt is tudja? Honnét tudhatja? - Ne rezzenj meg - mondta teljes nyugalommal -, én sem rezzentem meg, mikor megtudtam. Csak annyit jegyezz meg, hogy én ezt bizonyítani tudom. Így hát a palota az enyém, és az én terhem. Sokkal nagyobb teher, mint gondoltam volna, de mindegy. És az idei esedékességet az utolsó krajcárig rendeztem. Nagy csönd támadt. Meghajolt a felesége előtt, kiment. Az asszony még csak kifogást sem emelhetett ellene, annyira megbocsátó volt és annyira udvarias. Az asszony hamar visszamelegedett a régi hajlékhoz, és lassan minden gyeplőt vissza akart szerezni a kezébe. Sedelmeyer ekkor volt Londonban, több mint kéthetes kiállításra vitte oda a Milton-t, s özönszám küldte haza, Miskának címezve, a Milton angol kritikáit, ismertetéseit, a róla szóló tanulmányokat, s egyet ezek közül a felesége felbontott, elolvasott, s maga tette Miska asztalára, mert hiszen az ő személyzete most Lacit szolgálta. Olyan kicsiség volt az egész, hogy máskor talán észre sem veszi, de most, ahogy odapillantott, rögtön észrevette a felbontott levelet. Leeresztette a palettát, az ecsetet, s azt kérdezte: - Ki bontotta fel a levelemet? - Én - felelt az asszony nagyon természetesen. - Sedelmeyer küldi az új kritikákat a Miltonról, nagyon kíváncsi voltam rájuk. Miska odalépett, s felvette a levelet. - Szerintem ezt a levelet Munkácsy Mihálynak címezték, nem Munkácsy Mihálynénak. Igaz? - Igaz - bólintott az asszony. - De hát Sedelmeyertől jött! - Az én címemre! Vagy van valami külön levelezésed Sedelmeyerrel? - Nincs - felelte az asszony, s kezdett a régi hadiállásba helyezkedni. - Hát akkor, ha már az egyszerű jóízlésed nem tiltja, ezúttal a leghatározottabban arra kérlek, hogy ne bontsd fel semmiféle levelemet! Ezután a portás osztályozza a napi postát, s elvárom, hogy a nekem szóló levelek sértetlenül kerüljenek a kezembe! Nem tűrök semmiféle ellenőrzést és semmiféle kíváncsiságot! - De Miska! - 89 -
Miska már bömbölt. - Semmi de! Ezentúl Eugéne kezeli majd a postámat! - Ő Laci mellett van! - Akkor Ninette! - Jó, hogy mondod! Ezt a leányt, ahogy végzünk az őszi takarítással, nyomban el akarom bocsátani! Miska nagyon ránézett az asszonyra. - Te? - Igen. - Vedd tudomásul, hogy ebben a házban, amely az enyém, egyedül nekem van jogom bárkit felvenni, vagy bárkit elbocsátani! Az asszony szinte rángatódzott a dühtől. - Légy szíves, várj rám csak öt percet! - tajtékzott. Elrohant, de néhány perc múlva futott vissza, s valamit lobogtatott a kezében. - Tessék! - csapta le Miska elé. - Még ez is a palotára való adósságokhoz tartozik! Egy váltó volt ötszázezer frankról, a már megszokott kezesek és Munkácsy aláírásával. Miska jól megnézte az okmányt, aztán zsebre vágta. - Köszönöm - mondta. - Nem volnál szíves emlékeztetni engem mikor s milyen körülmények közt írtam én alá ezt a váltót? Mert én nem emlékszem rá! - Ej - kezdett hadarni az asszony -, tavaly decemberben, Mayerék estélyén, a Mayer fiú dolgozószobájában! Ott volt mind a két kezes, és én is ott voltam! - Ez annál is csodálatosabb, mert én azon az estélyen ott sem voltam, s ezt a kezesként szereplő mexikói urat soha életemben nem is láttam. Érthető is, mert szerény véleményem szerint ez a váltó hamis. - Hamis!? - üvöltött fel az asszony. - Az! - mondta Miska teljes nyugalommal. - Valaki ráhamisította a nevemet. Nem tudom, ki lehetett, de elég otrombán csinálta. De hogy teljesen nyugodt legyek, megvizsgáltatom a törvényszék írásszakértői hivatalában. Mégiscsak kíváncsi vagyok, hogy félmilliós váltót ki hozhat forgalomba az én hamisított aláírásommal. Befogatott, átöltözött, elment. Nem telt bele egy óra, visszajött. Minden gyanúja igazolódott, de a feleségét sehol sem találta. - Elment a Madame? - kérdezte a kapust. - Nem láttam elmenni, uram. Akkor visszament, a vállával benyomta a felesége szobájának ajtaját, s Cécile ott feküdt habzó szájjal a kereveten. Szinte bólintott rá, hogy ámen. De nem tartotta ő Cécile-t öngyilkosságra képesnek. Csengetett, írt egy névjegyet Choquet-nak, s kérte, hogy azonnal jöjjön el, a felesége, úgy látszik, megmérgezte magát. Megcímezte, s az ajtó előtt a lány kezébe adta. - A kocsis vigye vágtatást ezt a levelet a tanár úrnak! Nem telt bele negyven perc, Choquet ott volt, s egy pillantást vetve az asszonyra, elmosolyodott. - Semmi baj, Mester! Őnagysága a hisztériások leglátványosabb módszerét használta csak: lenyelt egy csomó szalicilt egy csomó szódabikarbónával, ettől ilyen habos a szája. Lehet, hogy a hirtelen támadt széndioxid nyomására elájult egy kicsit, de ennél nagyobb baj nincs. Egy kis gyomormosás, és kész is az egész. Miska otthagyta az orvost a betegével, később ismét bekopogott, Cécile az ágyon feküdt, nyoma sem volt rajta semminek. Megadta magát. - Elég erős vagy a komédia után? - kérdezte. - Igen - felelte az asszony. De belül reszketett. - Hát kérlek - mondta Miska -, utánajártam az ügynek. A váltó annyira hamis, hogy nemcsak az én nevem hamisították rá, hanem a fiatal Mayerét is. Így semmiképpen nem történhetett Mayeréknál a hamisítás. Most nekem csak annyit kellene tennem, hogy holnap átmegyek a törvényszékre, és feljelentést teszek váltóhamisítás miatt, ismeretlen tettes ellen. A többi az ő dolguk; a tett - 90 -
hivatalból üldözendő. Nem tudom, hogy a fiatal Mayernak mi lesz a véleménye erről a dologról, ha tudomására jut, én azonban megteszem a feljelentést. Félmillió nem két krajcár, könnyen, utánamehet az ember tisztessége is. Az asszony zokogni kezdett. - Ne tedd meg! Az Istenre kérlek, ne tedd meg! - Miért? - Én hamisítottam a váltó alá a nevedet! - És a Mayer fiúét? - A mexikói. Miska elnézte az asszonyt. Legszívesebben megtaposta volna, mint a tiszttartóját. - Különösen jó érzés - mondta -, ha az embert a felesége permanensen csalja, a tetejében még félmilliós váltót is hamisít a nevére! Mire kellett ez a rengeteg pénz? - Összefutottak az adósságaim, és hozzád nem mertem fordulni! Bocsáss meg! Miska megrázta a fejét. - Nem, ezt már ilyen olcsón nem adom! Hisz bármikor bemutathatnak egy második vagy harmadik papírt is. - Nem - rázta a fejét az asszony. - Csak ez volt. - Ez van! - javította ki Miska. - És én ezt sem vállalom! Csak abban az esetben állok el az azonnali feljelentéstől, ha te nekem itt most írásba adod, hogy az én nevemet te hamisítottad a váltóra, a Mayer fiúét a mexikói, és kötelezitek magatokat, hogy ha a föld alól is, de a lejárat napjának reggeli nyolc órájára vagy a kezembe fizetitek a félmillió frankot, vagy a szemem láttára, a bankban, reggel kilencig a váltó értékét kifizetitek! - Jaj! - nyögött az asszony. - Nem várhatnál legalább estig, míg összeszedem magam? - Nem! - jelentette ki Miska. - Kelj fel, hisz semmi bajod, ott az írószer, a papiros, írd! Majd én diktálom! Lehetőleg hibátlan legyen! Pontosan, meggondoltan lediktálta a szöveget, amelyet akart, s Cécile-nek nemcsak az aszszonynevén, hanem a leánynevén is alá kellett írnia. - Köszönöm - mondta Miska. S eltette, a váltóval együtt. Aztán megjött Sedelmeyer, szinte legendákat mesélt a Milton diadalútjáról. Aztán elérkezett a váltólejárat napja, s reggel Cécile leszámolt az ura elé félmillió frankot. Honnét vette, honnét nem, Miska nem kutatta, bár megfordult a fejében a gondolat, hogy nem egy újabb váltóhamisítás eredménye-e? Kilenckor Miska kifizette a bankban a pénzt, a váltót megsemmisítették, s ő visszaadta az asszony írásbeli beismerését és kötelezvényét. Nem kívánta, hogy fegyver legyen a kezében Cécile ellen. Aztán kétszáz francia művész adott bankettet Miska tiszteletére, s erre kénytelen volt elvinni a feleségét is. Laci nem lehetett jelen a banketten, azt üzente, hogy gyomorrontása van. Másnap, november negyedike is nevezetes nap volt. Még a banketten félrevonta őt Sedelmeyer, s kérte, jönne át hozzá egy kis beszélgetésre. - Hány órára? - kérdezte Miska. - Tizenegy megfelel, Mester? - A legjobb idő! Ott leszek! Nem volt éppen a legjobb napja, nem tudta ezt a váltóügyet elfelejteni, s attól tartott, hogy ez az asszony egyszer végképp tönkreteszi. Ahogy belépett a kapun, már valami ünnepiességet érzett, a tisztviselők szinte hódolattal fogadták, s Sedelmeyer ünnepi feketében várta. - Jó napot! - köszőntötte Miska. - Azt hiszem, pontos vagyok. - Királyok erénye a pontosság, Mester - bókolt Sedelmeyer. - Parancsoljon helyet foglalni. Miska pontosan abban a székben ült, mint mikor a Milton ügyében itt járt. Sedelmeyer köszörült a torkán, Miska meg elnevette magát. - Csak nem akar szónokolni, az Istenért! - Az alkalom megérdemelné! - mosolygott Sedelmeyer. - A fenét! - mondta Miska. - Kettőnk között! Miről van szó? Szerződés? - S nem is mindennapi! - 91 -
- Leíratta már? - Hogyne! - Adja ide, hadd olvasom el. Sedelmeyer átnyújtotta, Miska mormolva olvasta: ...tíz évig csak neki dolgozhatik... a képek árát időnként együtt állapítják meg, alapul a Milton-t véve… havi húszezer frank... a tiszta hasznon fele-fele részben osztoznak... a kimagasló műveket európai bemutató körútra viszi. A szerződésen kívül esnek a magánrendelésű portrék, valamint a külföldi vagy állami megrendelések. Körülbelül ez volt a szöveg. Miska felnézett, nyújtotta a kezét. - Köszönöm, uram! Ez jó, mondhatnám, megtisztelő szerződés. Ha ez kettőnk között marad, szívesen alá is írom. - És ha nyilvánosságra kerül? - Akkor semmi pénzért sem! Sedelmeyer csaknem felugrott: életében senkinek nem kínált fel ilyen ragyogó szerződést. - De hát miért? Miska úgy felelt erre, hogy egyszerre volt bizalmas is, precíz is. - Azért, drága uram, mert ebben a munkám ára biztosítva van, a személyem viszont egyáltalában nincs. Pedig számomra most talán ez a legfontosabb. Nem akarom a családi ügyeimmel terhelni, de ismeri a feleségemet, s tudja, hogy az Úristen pénzét elköltené. Én ugyan az utóbbi időben olyan keményen fogom a kantárt, mint egy jó kocsis, de mi lesz akkor, ha egy nagyobb arányú munkába találok belefogni? Ahhoz egész művész kell, nem félig művész, félig pénzügyi ellenőr, s míg én a műteremben talán a legnagyobb művemen dolgozom, a feleségem nemcsak hogy gátlástalanul kifoszt, hanem még adósságokat is rak a nyakamra. Tartalékra ő csak Kolpachon gondol, Párizsban soha! S mi lesz, ha teszem azt, valami szerencsétlenség ér? Elüt valami? Rám esik egy tégla? Vagy ne adj Isten, megvakulok? Vagy olyan betegséget kapok, aminek a gyógyítása hosszadalmas, és közben nem tudok dolgozni? Egy reumát például? Ideggyulladást? Akármit felhozhatok, mindegy. Nekem volt egyszer valami bélgyulladásom vagy mi a feném, belekerült vagy fél év, mire rendbe jöttem. Még szerencse, hogy éppen akkor volt pénzem. Megállt egy pillanatra. Mondja? Ne mondja? Mondta. Ki akarta adni magából a panaszát. Dühös vigyorral elmosolyodott. - Mert nehogy azt gondolja, uram, hogy ilyenkor Kolpach segít! Hogy az áll helyt ilyenkor énhelyettem! Soha! Ha most hirtelen annyi ezresem volna, ahányszor én e négy év alatt olyan nyavalyásan álltam a stafelei előtt, hogy más ember két hétig nyomta volna az ágyat, most egészen csinos összeg nyomná a zsebemet. Vagy mondok még egyet. Engem majd a nyavalya tör ki már esztendők óta a Louvre után, hogy egyszer, már érett fejjel alaposan megnézhessem. És azt hiszi, lehet? Nem. Nekem soha, semmire sincs időm. Én az első használható reggeli fénytől kezdve, mindaddig, míg este nem kezd könnyezni a szemem, ott állok a vászon előtt, és dolgozom ennek a büdös asszonynak a sznob szaloni csordájáért. Ez az igazság. Én nem kerülök többe napi tíz-tizenkét franknál, neki ezer frank úgy vet pillanatok alatt lobbot a kezében, mint az ördögében! Ez... Nagyot legyintett. - Hagyjuk! Szóval, nekem egy szerződéssel elsősorban magamat, a magam életét kell biztosítanom. Főként az öregségemet. De a jelenemet is. Én sem vagyok fából: arra is kell! Ha úgy esik, a legragyogóbb! És a többi! Önmagáról tudhatja, hogy a pincér borravalójától az ezüst vagy aranyozott harisnyakötőig mi minden kiadása van egy férfiembernek. Én azt is megvallhatom önnek, hogy énnekem már egy nagyon szép summám van az egyik bankban olyan titkos számlán, amelyhez csak én személyesen nyúlhatok, és semmiféle írásos megbízással senki sem, mert félek, hogy egyszer ez az asszony felfedezi, hamisít egy megbízást, és mindenem elviszi fenékig. Sedelmeyer csak elnézte ezt a hatalmas szál embert, akit ő a legnagyobbnak tartott minden élő festők közül, akit Rembrandttal mért, aki úgy s olyanokról panaszkodik itt, hogy égbe kiáltó! - Borzasztó ez, Mester! - Az! - bólintott Munkácsy. - És hogyan lehet ezen egy szerződés keretében segíteni? - Úgy - mondta Miska -, hogy én aláírom önnek ezt a szerződést, s ráírjuk: bizalmas. Aztán írat egy másikat, amelyikben nem szerepel a hasznon való osztozkodás, azt is aláírom, és az lesz a - 92 -
nyilvános. Az lesz otthon, az asztalfiókomban, megnézheti akárki. De valójában mégis osztozkodunk a nyereségen, s az az én magánjövedelmem. - Remek! - mondta Sedelmeyer. - De ez csak egy! A képek átvételi árából is le lehet tagadni. - Igaz. Összedugták a fejüket, mindent alaposan megtanácskoztak, végül Miska két szerződést vitt magával, egy gazdagabbat, az volt a bizalmas, s egy szegényebbet, az volt a nyilvános. A bizalmast betette a páncélszekrénybe, a nyilvánost betette az íróasztalába. S hogy így a maga sorsa biztosítottnak látszott, másnap behívta magához az asszonyt, s ezt a nyilvános szerződést megmutatta neki. Az boldog volt. - Köszönöm, hogy mégiscsak beavatsz a dolgaidba! - Ez nem a dolgaim: ez a közös életünk. Nekem marad a munka, nem panaszkodom ellene. Neked a jövedelmünk okos beosztása. Ez nagyon sok pénz itt, és nagyon megtisztelő szerződés. A képek árai növekedhetnek vagy csökkenhetnek ugyan, nem hiszem azonban, hogy otthon akár az Esterházy herceg is, pedig annak csaknem egész birodalma van, fényesebben élhetne, mint mi ebből a szerződésből. - Igen - bólintott az asszony -, én is úgy látom, hogy tíz év nyugalom áll előttünk. Nagyon derék ember ez a Sedelmeyer! - Én is azt hiszem - bólintott Miska. - Majd meglátjuk. S mivel az asztalfiók nagyon tele volt, az asszonynak nyújtotta a szerződést. - Nem tennéd meg azt a szívességet, hogy elteszed ezt a papirost valami jó helyre? Énnálam itt biztosan elvész. S mégiscsak tíz esztendőnk van beleírva. Az asszony arca lángba borult. - Hát mered - dadogta -, nekem... Miska dühösen legyintett. - Menj ezzel! - mondta bosszúsan. - Ezt lezártuk, ne feszegessük! Kezdjünk új lapot. Legalábbis próbáljuk meg! - Köszönöm - mondta az asszony meghatottan. - Próbáljuk meg! Meglátod, sikerülni fog! - Biztosan - mondta Miska. - Csak tisztelnünk kell egymás életét és hivatását, nem szabad egymás rovására élnünk, s szerintem már kész is az egész. Az asszony ragyogó tekintettel állt. - Igazad van - mondta. - Szeretnélek megcsókolni, csak nem tudom, szabad-e? Miskának nagyon jó kedve volt, hogy az ügyek ilyen szépen elintéződtek, s azt mondta: - Vannak bizonyos családi ügyek, amelyekről a pecsét elmaradhatatlan. Az asszony nyomban ott termett előtte, s fél karral átölelte Miska nyakát, s két oldalt hevesen megcsókolta. Miska ugyanúgy vissza. Öt perc múlva vad csókolózásban voltak.
XV S mert a fél Párizs megint Miskát ünnepelte, Cécile sem maradhatott ki, sőt most már semmiként sem akart kimaradni az ünneplők sorából. A következő péntek november tizenkettedikére esett, már hétfőn szétküldte a meghívóit, amelyen tudatta mindenkivel, hogy november 12-én megnyitja szokott pénteki fogadásainak sorát, s ezt az elsőt férje, a Milton festőjének tiszteletére rendezi. Ezen a napon gyönyörű idő volt, s délután, Eugéne kíséretében, beballagott Laci is. Váratlanul ragyogó kedve volt - Charcot valami egészen új szerekkel próbálkozott nála, megint legalább kilencvenöt kilót nyomott - s olyan szívesen fogadta Miska is, Cécile is a kis szalonban, hogy Laci a kitűnőbbnél kitűnőbb viccek özönét zúdította rájuk. Még a falak is nevettek. - Laci - mondta Cécile elismerőleg - maga igazán a legédesebb disznó Párizsban! Tud még többet is? - Én ne? - ugrott fel Laci, s nyújtotta a kezét. - Fogadjunk még kétszázban, Cécile! S Laciból dűltek a sikamlós tréfák, hogy már Cécile sem bírta a nevetést. - Irgalmazzon, Laci! Maga lesz a mai estélyünk királya! - Estély? - csodálkozott Laci. - 93 -
- Ejnye - mondta az asszony. - Hát nem kapta meg a meghívónkat mai, szezonnyitó estélyünkre, amelyen Miskát ünnepeljük? - Tyű, boszorkányos! - kiáltott Laci. - Dehogynem kaptam meg, csak megfeledkeztem róla! Adják kölcsön a kocsijukat, nemesné asszonyom, már csak frakkot, klakkot, lakkot öltök én ennek a nagy embernek a tiszteletére! - Dehogy mész! - nyomta vissza Miska. - Van itt énnekem három frakkom is, húzd fel az egyiket! - Hogy szétrepedjen a hátamon? - hahotázott Laci. - Mikor voltál te az életben kilencvenöt kiló? Legfeljebb nyolcvanöt lehetsz, És a lakkcipő? Ha valakinek, hát neked csak tudnod kell, hogy hajdanában én még festeni is csak lakkcipőben mentem! Adod a kocsit vagy nem. Mert akkor gyalog megyek! Addig-addig, hogy eleresztették, s még Eugéne-t sem engedte magával. - Egy óra múlva itt leszek! A ceremóniamester teljes díszben várjon! Befogattak, Laci kocsiba vágta magát s elhajtatott. - Ragyogó gyerek! - kacagott Cécile. - Ezt máma megeszik a vendégeink. - Charcot aranyember! - mondta Miska. - Bár sikerülne végképp rendbehoznia ezt a fiút! Becsületemre, festenék róla egy kettőször százhatvanas portrét! Ültek, várakoztak, s Miska még cicázott is az asszonnyal. Két óra! Két és fél! Akkor kopogtak az ajtón, s Eugéne toppant be. Fehér volt, mint a papír. - Nagyságos uram - dadogta -, a kocsis megjött, s jelenti, hogy Paál úrra egész idáig türelmesen várt, most felment a műtermébe. Paál úr ott fekszik hason, a falba erősített mosdó előtt, s a fejéből ömlik a vér. Miska is, az asszony is csak kabátot kaptak, s vágtattak Lacihoz. Ugyanabban a helyzetben találták, mint ahogy Eugéne leírta. A velük vitt orvos nyomban megállapította, hogy Laci nyilván mosakodhatott, és sietve kapta fel a fejét, hogy megtörülközzék, s eközben annak a gázlámpának a tartójába vágta a fejét, amely ott állt a borotválkozó tükör előtt, bronzból készült, és hegyben végződött. Mindannyian odarohantak, s a rászáradt vér s a beletapadt hajmaradványok pontosan igazolták a feltevést. - Úristen! - kiáltott az asszony. - Mit lehet most csinálni? Az orvos kimosta a sebet, bekötötte, Miska levitte az ájult testet, a fejét az orvos tartotta, beültették a várakozó kocsiba, Cécile és az orvos közé, kipárnázták a fejét, s óvatosan visszavitték a szanatóriumba. Ott nyomban a műtőbe került, Miska a leghíresebb fejsebész professzort hozta, leborotválták Laci haját, aztán kiküldték őket. Egy óráig tartott a vizsgálat és a sebtisztogatás, mikor kijött a professzor, félrehívta Miskát. - Sajnos, Mester - mondta lehangoltan -, a sérülés nagyon komoly. Az a kemény tárgy, amibe a beteg belevágta a fejét, átütötte a koponyacsontot, sőt belehatolt a kemény agyhártyába is, ott subdurális vérömlenyt okozott, amelyet mai eszközeinkkel nagyon nehéz lesz eltávolítani. A beteg nagyon mély ájulásban fekszik, amelyet az erős agyrázkódás is okozhatott, de okozhat a kemény agyhártya mögött e pillanatig is fennálló lassú vérzés. A műtét elkerülhetetlen, már üzentem az aszszisztenseimért, addig is a beteg koponyáját erősen jegeljük, mert gyulladástól tartok. Legjobb lesz, Mester, ha hazamennek, itt csak feleslegesen izgatják magukat. Mi mindent megteszünk a betegért, de legjobb, ha lélekben mindenre felkészülnek. Ennyit mondott, aztán visszasietett a műtőbe. - Nos? - kérdezte az asszony Miskát. - Majd a kocsiban - felelt a megrendült ember. S a kocsiban aztán mindent elmondott. - Iszonyú! - nyögött az asszony. - Délután még dőlt belőle a vidám élc! - Az estély! - kiáltotta Miska. Az asszony majdnem felsikoltott. - Legjobb volna lemondani! De ehhez már késő volt. Rohantak haza, átöltöztek, s úgy csinálták végig ezt a Miska tiszteletére rendezett estélyt, hogy önuralmuk mindkettőjük életének legnagyobb erőfeszítése volt. Senki semmit nem vett rajtuk észre, még Chérie sem, aki pedig úgy ismerte Miskát, mint a tenyerét. Cécile félrevonta Chérie-t, s megrendülésében-e vagy meggyőződésből-e, őszintén bocsánatot kért tőle. Chérie iszonyú zavarba jött, hisz a váltóhamisításon kívül mindent tudott Miskától, de megbo- 94 -
csátott. Alig telt el néhány perc, Miska ott állt mellette, karon fogta, s bevitte a műtermébe, amelynek ajtaja most nyitva volt. - Ülj le, Chérie! - mondta neki. - Igazán kedves, hogy eljöttél! - Hát az ünneplésedre még csak eljövök - mondta a földet nézve az asszony. - Igazán köszönöm - nézett rá Miska. - És ha találkozóra hívlak? - Oda nem! - rázta az asszony a fejét. - Semmi esetre sem! Hat hete eszedbe se jutottam! - Ha te tudnád, mi minden történt itt az elmúlt hat hét alatt, azt csodálnád, hogy még eszemnél vagyok. Aztán ma!... Olyan nyögés szakadt fel a melléből, hogy az asszony ijedten ugrott hozzá. - Miska! - Csukd be az ajtót! - kérte a férfi. Aztán nyögve, vicsorgatva elmondta, hogy mi történt Lacival. - Jézus Máriám! - rémült el Chérie. - És ti most estélyt adtok? - Hozzá az én tiszteletemre - felelt Miska. - De már nem lehetett lemondani. Lacit talán éppen most operálják! Bár el sem tudom képzelni, hogyan! - És? Miska felismerhetetlen hangon suttogta: - Nem hiszem, hogy megéri a holnapot! S olyan vad zokogással borult az asszony ölébe, mint egy kétségbeesett gyerek. És Chérie, akit hosszú hetek próbálkozásai nem tudtak a régivé tenni, most egy pillanat alatt úgy változott át a hajdani gyengéd és csodálatos asszonnyá, mintha csoda történt volna vele. Letörölte a férfi könnyeit, s azt mondta neki: - Miskám, az előbbi tréfa volt! Gyere hozzám, amikor akarsz, hívj a fészkünkbe, s a régi szeretettel megyek! Ha valahol ebben a szörnyűségben hasznomat veheted, ott vagyok! Igaz asszonyod is vagyok. Csak az a fontos, hogy békélj meg magaddal, ne vádold magad semmiért, mert semmiről sem tehetsz! Mint ahogy a villámcsapásokról sem tehet az ember! Pihenj! - Ez az - mondta Miska -, hogy éppen most ezt sem lehet. Dolgoznom kell! De talán még jó is. Elmondta a Sedelmeyerrel kötött tízéves szerződést. - No látod! - mondta. - Sedelmeyer: ez már valami! S úgy váltak el, hogy mindennap hírt adnak egymásnak. - De drágám - kérte Miska -, egyelőre ne szólj senkinek semmiről! - Persze, nem! S nem szólt senkinek, még az urának sem. Még Cécile se vett rajta észre semmi változást. A vendégek lassan elszállingóztak, s Cécile oly halálfáradt volt, hogy az ura szinte a karjában vitte be a szobájába, s ott nyomban elaludt. Semmit sem tudott arról, hogy két szobalánya vetkeztette le, és Miska tette az ágyába. De ő maga, hiába feküdt le, nem tudott elaludni. Csak vergődött az ágyában, s bár halálos fáradt volt, nem jött a szemére álom. Mi lesz Lacival? Ez volt egyetlen gondolata. Él még egyáltalában? Miért eresztette el? Ha itt marad, semmi baja! Most vidáman horkolna valamelyik vendégszobában! Csaknem megőrült a gondolattól, hogy ő eresztette el. És folyton látta a lyukat a fején, amelyet a lámpa csúcsa zúzott rajta. Be lehet azt valaha is gyógyítani? Lesz amögött valaha is rend? - Agyvelő! - gondolta iszonyodva. - Agyvelő! Mégis elalhatott. Másnap tizenegykor arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtaján. Felugrott, ajtót nyitott, Ninette állt előtte magából kikelve. - A szanatóriumból vannak itt, Laci úrtól! És sírni kezdett. - Ne bőgj! - ordított rá Miska. Magára kapta hosszú köntösét. - Engedd be! A lány beengedte. - Nos? - mordult rá Miska. A professzor írt. A műtétet elvégezték, a vérömlenyt lecsapolták, a fejét bekötötték, lefektették: még mindig önkívületi állapotban volt. Ma reggel magához tért, a tarkójához kapott, és ordítva - 95 -
dühöngeni kezdett, nyolcan is alig bírták lefogni: a frakkjáért üvöltözött. Négy erős injekciót kapott, az végre elnyomta. Akkor kényszerzubbonyt húztak rá, s most alszik. Várják a Mester intézkedését, hogy mi történjék vele. Ő a maga részéről a charentoni elmegyógyintézetet ajánlaná, ha még valahol, talán ott tudnak rajta segíteni. Őszintén megvallja azonban, hogy neki magának nem sok reménye van, a beteg ugyanis tertiér lueszban szenved, s csak Charcot professzor zsenialitásának köszönhető, hogy eddig is kibírta. Ajánlatos volna Charcot professzort, ha csak egy napra is, hazakéretni, s az ő diagnózisától tenni függővé a végső intézkedést. Szerinte azonban alig van segítség. Addig is kérik a Mester beleegyezését a Charentonba való szállításra, mert a beteg egy szanatórium keretei között már nem tartható. Miska megadta a beleegyezést, hogy szállítsák Lacit Charentonba, az elmegyógyintézetbe. Értesítette az igazgatót, hogy a legjobb barátjáról van szó, tegyenek meg mindent az érdekében. Egy óra múlva ő maga is ott lesz. Valóban ott is volt, s a szíve szorult el a külön cella láttára, amelyben Laci feküdt. Vastagon párnázott falak, az ablakon sűrű drótháló, az ajtó is párnázott, belül hiányzott róla a kilincs, kívülről csak egy lesőablakon lehetett belátni a szobába. Laci a sarokban feküdt, egy széles vaságyon, amely azonban minden részében vastagon párnázott volt. Laci ugyanabban a kényszerzubbonyban feküdt, amelyben odavitték. - Van remény? - kérdezte Miska megdöbbenten. Az igazgató főorvos ránézett. - Lehetek teljesen őszinte, Mester? - Csak azt várom, igazgató úr, semmi mást! - felelt Miska. - Nos, akkor közölnöm kell, hogy az eset teljesen reménytelen. A beteget, idő híján, csak futólagosan vizsgálhattam meg, de ebből is nyilvánvaló, hogy az agy peremén mindenütt megindult az erek lobosodása, s az egyetlen, amit tehetünk, ennek a gátlása vagy megfékezése. Mindez azonban ne keltsen önben hiú reményeket. A luesz az agypályákban eddig is olyan rombolásokat végzett, hogy szinte arra kell gondolnom, hogy Charcot professzornak vagy valami teljesen új gyógyszere van, vagy esetleg hipnózissal is kezelte a beteget. Én már sürgönyöztem a professzor úrért, ha nyomban indul, estére itt lehet, de alig hiszem, hogy az ő zsenialitása is hajótörést ne szenvedne a spyrocheta pallida e csaknem befejezett művén. Pontosan, tárgyilagosan fogalmazott. Miskát a zokogás rázta, míg csak haza nem ért. Nekidőlt a hintó párnázott oldalának, és senkivel sem törődve, hangosan sírt. Ott a felesége ébren volt már s várta. Egy szál pongyolában volt csak, de úgy szaladt át Miskához. - Mi van szívem? - omlott rá. Miska mindent elmondott, amit csak tudott. - Ez a vég! - kiáltotta Miska. - Charcot se mondhat mást! - Nyugodj meg, szívem! - becézte az asszony. - Feküdj le és nyugodj meg! Nyomban levetkeztette, ágyba dugta. Miskán kitört a hideglelés. Az asszony ledobta a pongyoláját, Miskáról is leráncigált mindent, s így feküdt melléje, hogy átmelegítse. Sikerült is, és lassan mindketten elaludtak. Miska úgy délután fél öt tájban ébredt, valami kimondhatatlan édes ízzel a szájában, s egész testében valami végtelen könnyűséggel. Mi történt vele? Csaknem boldog volt. Oldalt nézett, s ott feküdt mellette a félesége. Még aludt; sima és szelíd volt az arca. Miska óvatosan levette róla a takarót, s csaknem felkiáltott, olyan gyönyörű női test feküdt mellette. Az asszony az utóbbi események alatt sokat lefogyott, s egész testében oly széppé és arányossá vált, amilyennek Miska talán még sohasem látta. Óvatosan csókolgatni kezdte, s csak úgy reszketett érte. Az asszony felébredt, elkapta az ura fejét s összecsókolta. - Te tolvaj! Még sohasem volt ilyen szép ébredésem! Most olyan tébolygás következett, amilyenre legszebb szerelmes korukból sem emlékeztek, s csak arra ijedtek fel, hogy kint sötét van, s az órán csaknem fél hét. - Miska - fogta két keze közé az ura fejét Cécile -, ilyen boldog még nem voltam soha életemben! Miért nem élünk mi mindig így? Hiszen a legboldogabb emberek lehetnénk! Megállj csak, holnap közös hálószobát rendezek be magunknak! Reszkess! Miska annyira nem reszketett, hogy alig akarta elengedni. Aztán gyorsan átöltöztek, és a charentoni szomorú házhoz hajtattak. Charcot fogadta őket az intézet fogadószobájában. - 96 -
- Hát kérem - mondta -, a beteg nemcsak rossz, hanem alaposan elhanyagolt állapotban is van. Mióta kihúztam a lábamat Párizsból, úgy látszik, kevés gondot fordítottak rá. Hogy többet ne mondjak, legalább tíz napja nem volt széklete. Ez magában véve is szörnyű. Éppen most próbálják megindítani. Tegnap délután észleltek rajta valami rendkívülit? - Semmit, professzor úr! - felelt az asszony. - Éppen olyan könnyed és vidám volt, mint a legjobb idejében. Tegnap adtuk az első estélyt az uram és a Milton-kép diadalának tiszteletére, s a szokott modorában jelentette ki, hogy akkor kéri a kocsit, mert hazamegy, és frakkba, lakkba, klakkba öltözik. S elmondta az egész történetet. - Igen - bólintott a professzor -, körülbelül ilyesmit mondtak a szanatóriumban is. Bár azoknak az uraknak nem mindent hiszek el. Most heves agylobosodása van, mindenekelőtt azt kell viszszafejlesztenünk. Ha ez sikerül, még hetekig jégtömlőkkel a fején kell feküdnie, s akkor összeülhet egy konzílium, hogy alkalmazzunk-e koponyaműtétet vagy sem. Szerintem kellene, hogy legalább a közvetlen sérülésekkel legyünk tisztában. Egy bizonyos, Mester, s ezt már jó előre közölnöm kell önnel: hogy művész többet nem lesz belőle. Az agykérget olyan bántalom érte, hogy az végig állandó kórházi ápolást igényel. Ha nem is itt, hát mondjuk, egy szanatóriumnak látszó, zárt intézetben. Elbúcsúzkodtak, hazahajtattak, s az asszony nyomban teríttetett. Megvacsoráztak, aztán az asszony elkísérte az urát a szobájába. - Jó éjszakát, kedvesem! - búcsúzott tőle. De egy óra múlva anyaszült meztelenül suhant be az urához, s hajnali négy óra volt, mire elaludtak. - Gyermeket akarok tőled, Miska! - suttogta az asszony. - Okvetlenül gyermeket! Meg is kapta. Állandó hányingerek kezdték gyötörni, végül is orvoshoz ment, és megvizsgáltatta magát. Az hosszas köntörfalazás után közölte vele, hogy teherben van, de a méhe oly elfajzottan kicsi, hogy a magzatot nem lesz képes kihordani, legfeljebb ötödhónapos koráig. Akkor okvetlenül abortus következik, vagy művi úton kell elvenni tőle a magzatot. Ajánlatos lenne most. Cécile egy napig sírt, mert valóban szeretett volna gyermeket, de másnap mindenbe beleegyezett. Ez lett boldog korszakuk vége. Kár volt, talán sok minden másként történt volna. Az asszony a szanatóriumban feküdt, aztán, ahogy hazatért, megint kezdődött a régi, estélyről estélyre rohanó élet. Miska csinálta egy darabig, aztán újra magába zárkózott, és festeni kezdett. Nem is annyira a vágy hajtotta, mint inkább a szerződése. Így szállított le vagy kilenc-tíz képet Sedelmeyernek, s így lett megint egyetlen társa Chérie. Chérie birkózott csak vele a maga ismét szelíd és odaadó módján, de néha magának is az volt az érzése, hogy valami fantommal vagy talán egy titkos őrülttel küszködik. Mert Miska néha a legváratlanabb pillanatokban letérdelt eléje, s úgy könyörgött neki: - Menj el, Chérie! Mentsd még magad! Hát nem érzed, hogy átkozott lettem, és mindenki meghal, akit szeretek? Ki neveli fel a gyermekünket? Borzasztó hónapok következtek, telve kínnal, panasszal, gyengeséggel. Chérie is belebetegedett ennek a roppant embernek a vergődésébe. Két hetet feküdt, s ezalatt az idő alatt jött rá, hogy a szerelmese valamit titkol előtte. S valóban titkolt is. Juditot titkolta és azt, hogy Laci rettentő sorsában a saját sorsát látja. Mert azt látta. Hisz egyforma betegségük volt, csak őt Perzsi még a kezdet kezdetén kigyógyította. De hát van ebből a betegségből egyáltalában gyógyulás? Mindenfelé erről kérdezősködött, Laci állapotának ürügyén, és minden szakembertől azt a választ kapta: nincs! Hát ha nincs, akkor benne is ott lappanghat valahol, egyszer kitör, talán egy estélyükön vagy egy árokparton, egyre hosszabb sétái alatt, mikor fest, mikor ebédel, mikor Chérie-vel van, vagy mikor a gyermekével játszik, habzani kezd a szája, csikorgat, arca eltorzul, nekiront az embereknek, jaj! És akkor elfogják, összeverik, mint egy veszettet, jön a kényszerzubbony, a mentőkocsi, a párnázott cella, s akkor vége az egésznek! Csaknem összerogyott erre a gondolatra. - Vajon tudja-e magáról az őrült, hogy őrült? Van-e világos pillanata, vagy talán az egész folyamatot átsüti valami derengés? - 97 -
Akkor egy iszonyú tettre határozta el magát. Neki ne mondjon senki semmit, hisz mindenki hazudik. Ő egyedül megy be Lacihoz, s maga próbálja ki, hogy végtére is mi az az őrültség? Milyen ennek a betegségnek az őrültsége? Mikor beállított tervével az intézet igazgatójához, az kétségbeesetten tiltakozott. - Nem engedhetem meg, Mester! Nem is értem, hogyan jutott ilyen gondolatra! - De hisz a legjobb barátom! - Lehet. De dühöngő őrült! - Akármi! Lehetetlen, hogy engem megtámadjon! - És ha mégis? - Akkor lefogom. Sokkal erősebb vagyok; mint ő, nemegyszer kipróbáltuk. Ha megdühített, úgy vágtam a falhoz, mint egy gyereket. Majdnem egy órát vitatkoztak, akkor az igazgató azt mondta: - Az állásommal játszom, Mester! - Jó - mondta Miska. - Én adok önnek egy írást, hogy az ön tudta nélkül törtem be a barátomhoz. Az ápolók nem voltak ott, de egyik kulcsom illett a zárhoz, így jutottam be. Nos? - Nem merem! - Megkérhetem Charcot professzort is, hogy legyen itt. Végre legyőzött minden ellenállást. Fölkészültek. Laci szobája egy belső előszobából nyílt. Miska az ajtóhoz állott, mögötte négy markos ápoló helyezkedett el, kétoldalt Charcot és az igazgató. Charcot félrehúzta a kis fürkésző ablakot s benézett. Laci az ágya sarkában ült, és némán sírt. Nagy, nehéz könnycseppek gördültek végig az arcán. - Tessék - mondta Charcot. Halkan kinyitották az ajtót, s Miska belépett. Nem félt, csak rettentő szomorú volt, hogy neki most itt esetleg Laci ellen kell használnia az erejét, holott a világ igáját elhúzná, csak ez az ember meggyógyuljon. A szoba közepén megállt, nézte a barátját és sírva fakadt. - Laci! - mondta halkan. Az felpillantott, s könnyáztatta arccal meredt Miskára. Szemében ott ült a tiszta felismerés. - Miska - kérdezte csöndesen -, miért sírsz? - És te miért? - kérdezte Miska. - Bántottak? - Engem? - kérdezte csodálkozva. - Dehogy. Csak eszembe jutott a lovunk. - Az otthoni? - Az. Az odvosi. Nem meséltem neked? Kitörte szegény a lábát, és agyon kellett lőni. Senki sem vállalkozott rá az egész faluból, hogy agyonlőjön egy lovat, hát apámnak kellett megtennie. A ló fülébe dugta a pisztolyt s elsütötte. A lövés szétvitte az állat egész koponyáját, de a ló még akkor is sírt: Laci! Laci! Nekem sírt, hogy segítsek. Hogyan segíthettem volna? Kilencéves voltam. De most sem tudnék rajta segíteni, pedig vén vagyok. Miskára nézett. - Hány éves is vagyok, te? - Nono! - mondta Miska. - Számítsd ki! Laci felordított. - Hát nem érted, hogy nem tudom! Ezt az egyet nem tudom! Sírt. - Segítek - mondta Miska. - Születtél 1846. július 30-án. - Hol? - kérdezte Laci. - Mert itt töröm a fejem és nem tudom. - Hunyad megyében. Zámon. - Igaz! - bámult Laci. - Zám! Hát persze! Hogy tudtam ezt elfelejteni? - Nomármost - folytatta Miska -, ma írunk 1879. január 28-at. Így hát te most öt hónap s két nap híján harminchárom éves vagy. Lazábban számítva, ahogy szoktuk: harminckét és fél. - Írd fel, Miskám! - kérte esengve. Miska egy darab papírt keresett elő, ceruzát, s felírta, s közben szeretett volna hangosan felzokogni: „Paál Laci harminckét és fél éves”. Odanyújtotta. - Tessék. Laci merően nézte a papírt. - 98 -
- És a ló? - kérdezte hirtelen. - Miféle ló? - Ej - legyintett Laci bosszúsan -, nem szánnálak szájon vágni! Hát akit apám agyonlőtt! - Mit csináljak vele? - kérdezte Miska. Laci szemében düh villámlott fel, de Miska keményen szembe nézte. Így ültek egymás mellett, akkor Laci lesütötte a szemét, s megint sírni kezdett. - Hát te sem értesz meg? - hüppögte. - Mennyi ideje annak? - Huszonegy és fél esztendeje - felelt Miska. - De jó neked! - sóhajtott Laci. Aztán egész váratlanul hahotázni kezdett. - Emlékszel még arra a búzakék nyakkendődre? - kérdezte. - Amit elvettél tőlem Düsseldorfban - nevetett Miska is. - Hogyne emlékezném! - Mit gondolsz, hol lehet az? Miska újra nevetett. - Valahol a Malkasten szemétdombján! Ha még el nem hordták. - Szemétdombon? - komorodott el Laci. - Hogy kerülhetett az oda? Mert én a charentoni bolondokházában ülök ugyan a te jóvoltodból... Miska keményen ránézett. - Az én jóvoltomból? - kérdezte. S felállt. Laci lebiggyesztette a száját. - Ne tréfálj! - mondta megvetően. - Azt hiszed, nem tudom, hogy te csukattál ide? Ó, te bolond asztaloslegény! Féltél, hogy föléd növök, mi? Miska megrándult. Ez még a beteg Lacitól is nagyon fájt neki. - Hát ilyesmiket gondolsz te itt? - Dehogy gondolom - pöffeszkedett Laci. - Tudom! - No jó! - bólintott Miska. - Csak tudd! Isten veled! - Istenem - zokogott fel -, hát te is bántasz? S úgy nézett Miskára, mint egy megtaposott gyerek, s tekintetéből rémült szomorúság áradt. Miskában gyanú támadt. - Ülj le - mondta -, s légy őszinte hozzám! Bánt itt téged valaki? Mondd meg nyugodtan. Ha kimegyek, ronggyá verem a bitangot! - Nem - rázta szomorúan a fejét Laci. - Lásd, ezt sem szabadna: rázni a fejemet. Én tudom. - Hát akkor ki bánt, Lacikám? Laci odahajolt Miska füléhez, s tisztán belesúgta. - Az őrültség! Az borzasztó! Laci visszavette a fejét, s nyelte vissza a könnyeit. Miska száján kiszaladt a szó. - Hát tudod? - Mit? - nézett rá Laci. - Hogy őrült vagyok? Hogyne tudnám! Ne félj, most olyan messze van tőlem, mint ide Zám vagy Odvos. Ott volt nekünk hajdan egy jó postaállomásunk, akkor urasodtam én úgy el. De egyszer csak itt van. Elmondjam? A fejem közepében kezdődik. Olyan, mintha egy apró esőkukac mozdulna meg és törekednék fölfelé. Ilyenkor olyan érzésem támad, mintha zsinóron vagy cérnán húznák befelé a két szememet, mind a két szemfenekem fájni kezd, a fejtetőm is, és akkor belül összezavarodik a gondolkodásom, és nincs miben megkapaszkodnom. De ilyenkor még meg tudom menteni magam. - Hogyan? Laci suttogott. - Ha fölfelé nézek. Így. Megmutatta. A mennyezetre tekintett. - Látod, ha egy-két percig így nézek, minden elmúlik. A szememből elmarad a húzó érzés, egy-két pillanat múlva a fájdalom is, az agyam valahogy rendeződik, s egészen tiszta vagyok. Csak tudod, néha elmulasztom ezt a fölfelé nézést: Elfelejtem. Mert mikor ez a borulat az agyamat elönti, nem mindig tudok uralkodni magamon, s a fejem önkéntelenül leesik. Lefelé nézek, s akkor végem. Mert akkor egyszerre rám rohan a szédülés, balra csavar, aztán jobbra, s ilyenkor már hiába próbá- 99 -
lok fölfelé nézni, mert valami rettentő erő úgy vágja vissza a fejemet s magamat is, hogy a padlón fetrengek, s úgy üvöltök kínomban, mint az állat. Ez a kín aztán nő, egyre nő, egyre emberfölöttibb lesz, a szédülés elmúlik, csak a fájdalom őrjöng, a fejemben meg valami rettenetes tűz, ilyenkor verem a fejem a falba, s ha ilyenkor idebent van valaki és elcsípem, talán ízekre szedem szét! Ha aztán elmúlik - mert egy villanás és vége van -, olyankor megsiratom. Borzalmas ez! Miskán vad izgalom vett erőt. - Te - kapta meg Lacit -, nem mondtad ezt még el az orvosoknak? - Dehogynem! - legyintett Laci. - De mindig jegyezni akarják, amit mondok, s ez felingerel. Megcsökönyösödöm, és nem folytatom. Pedig jó emberek. Valahogy megtudták, hogy imádom a puncstortát, s szinte mindennap tömnek vele. S nem a te pénzedből, Miska: a sajátjukból! Pedig a főorvoson kívül olyan kispénzű emberek, csaknem, mint mi voltunk a düsseldorfi rossz napokban. Csak azon csodálkozom, hogy az eszük olyan rövid, nem tudnak megjegyezni semmit! Én ilyen tiszta óráimban olyan apróságokra is emlékszem, mint a tőled elcsórt búzakék nyakkendő. Azt is tudom, hogy lett vége. Egy éjszaka Fráulein Mimivel ültünk a Malkastenben, fülig részegen, s minden csókjáért levágtam a nyakkendőmből egy ujjnyi csíkot a tulajdon ollójával. Míg végül nem maradt más, csak a torzsa. „Hát ezzel mi lesz?” - dadogta részegen. S én vissza: „Azt nagyobb dolgokra tartogatom!” Elnevette magát, felállt s belém karolt. „Értem. No gyerünk! Hol lakol? Tüstént le akarom törleszteni!” És le is törlesztette! Akkorát nevetett, hogy betöltötte a szobát. De mintha ezzel minden vidámságot kiadott volna magából, szinte elkomorodott. - Régi dolog! Ma már? S felsóhajtott. - Istenem, mióta nem éreztem női meleget! Miska felvillant. - S kívánnál? - Én? - nyögött fel Laci. - Ilyenkor, mikor tiszta vagyok? Az életemet odaadnám egy nőért! - No hát! Pénz kell? Van itt neked legalább ötezer frankod letétben! - Sőt - mondta Laci -, van itt egy csinos kertészleány is, akivel értenénk egymást, s a Jules, de különösen Gustave, két ápolóm, derék gyerekek, be is csempésznék, de ezek a latrok - intett fel az igazgatói traktus felé - nem adnak a kezembe pénzt! Mindent megtesznek, amit csak kívánok, de pénzt nem adnak. - No várj csak! - kuncogott Miska. - Elintézem én! - Komolyan? - Ha mondom! - Édes, édes Miskám! - ölelte át ragyogva Laci. - Az Isten is megáld, meglátod! S olyan virgonc lett, minden sejtjében olyan vidám, hogy szinte nyüzsgött ott egymagában, mint a hangyaboly. - A képeim hol vannak, Miskám? - A műtermedben, jól elzárva. - S a madaraim? Miska ránézett. - De hisz azokat magad engedted szét Barbizonban! - Igaz, igaz! - bólongatott Laci. - Látod, milyen az ember! Belekarolt. - És még egyet akarok neked mondani. Kétféle agyvelő van. Az egyik a bántatlan, az tele van szeretettel, a másik a gyötrött, abban nincs semmi szeretet sem, csak iszonyú rosszindulat. Én ilyenkor, mikor tiszta vagyok, minden jóságodat tudom, hisz Düsseldorftól mindig a te jóságod vett körül, és azt is tudom, hogy itt is rengeteg pénzedbe vagyok. Én ezt, most köszönöm. De a gyötrött agy, amelyben nincs egy foknyi szeretet sem, az kiforgat mindent a maga valóságából, s minden jótett számára gyűlöletes hátteret keres. Ezért mondtam én neked olyanokat, mint amiket mondtam. Bocsáss meg értük, és arra kérlek, hogyha máskor is mondok ilyesmit, ne törődj velük! Ha az agyam megint megtelik melegséggel, úgyis lesírom őket, és rengeteget szenvedek miattuk. Olyan volt, mint egy gyermek. - 100 -
- Ne szenvedj semmit - ölelte vállon Miska -, értem én ezt! Velem is megesik, hogy gyötrött vagyok, és olyankor mindenkire gyanakszom. Aztán egyszer csak legyintek: eh, ostoba néha az ember! Akkor kopogtak kívülről, Miskának mennie kellett. Több mint egy órát volt Lacinál. Kezet fogtak, összeölelkeztek, megcsókolták egymást mindkét oldalról, aztán Laci odasúgta: - Ne feledkezzél el Adéle-ről! - Légy nyugodt - kacsintott Miska -, elintézem. Nyílt az ajtó, Miska kilépett. Laci mosolyogva állt meg. - Isten veled, te lelkem lelke! Miska mosolyogva intett búcsút, Lacira rázárták az ajtót. De semmiként sem tehetett meg Miska hat lépésnél többet, mikor Laci megzörgette az ajtót, és kiabálni kezdett: - Kérem, nyissák ki! Valamit elfeledtem! Miska megállt. Visszafordult. - Engedjék ki, kérem - mondta az orvosoknak. - Az én felelősségemre! Valamit elfelejtett! Mikor az ajtó kinyílt, Laci úgy indult Miska felé, mint valami pap. Mikor odaért, megfogta Miska vállát, s a füléhez hajolt és belesúgta: - Nagyon kérlek, imádkozzál értem! Most Miska hajolt Laci füléhez, s azt felelte: - Nem kell kérned, úgyis mindennap megteszem. Laci arca csupa fény lett, újra összeölelkeztek, Laci megfordult, s derűs arccal köszöngetett az orvosoknak. - Jó napot, professzor úr, örülök, hogy újra láthatom! - Jó napot igazgató úr, köszönöm a szívességét! Akkor az ápolókhoz ért s elmosolyodott. - Jó fiúk - mondta szinte magának -, de most megijesztem őket. Hirtelen komor arcot vágott, fölemelte kiterjesztett ujjú jobb kezét, hirtelen feléjük lökte, s azt mondta: - Bú! Ahogy a gyerekeket szokás ijesztgetni. Nevetett. - No megijedtek? Megcirógatta őket. Az igazgató később ezt mondta Miskának: - Mester, ezt nem lehet elfelejteni! Ön valóságos csodát csinált ezzel az emberrel. Ennyi időre lecsillapította. - Nem én csináltam - rázta Miska a fejét. - A szeretet csinálta, uram. S ez nem érzelgősség! Ez olyan tény, mint ez az asztal itt, vagy ez a fogas a falon. A szeretet... XVI Laci utolsó két napján már nem hatott rá semmiféle altató, s bár öntudatát, szerencsére, egy pillanatra sem nyerte vissza, két napig rekedtté üvöltötte magát, s március 4-én, reggel kilenc órakor egy pillanat alatt levágta a halál. Mindenki azt hitte, hogy a paralízis vitte el, holott szívbénulás végzett vele, amint tajtékzó dühvel feszegette a kényszerzubbonyt, hogy szabaduljon tőle. Miska nyomban ott termett az igazgató értesítésére. - Ugye, nem kívánja, hogy felboncolják? - kérdezte az igazgató. - Nagyon kérem - mondta Miska -, tekintsünk el tőle. - Ahogy kívánja. A test a halottaskamrában várja a koporsót, s a halottaskocsi akkor viszi ki a temetőbe, amikor akarja. Nyilván fel akarja ravatalozni. - Igen - mondta Miska. - Bár a mai időkben kihívásnak tetszhetik. - Ne törődjék az időkkel! - mondta keményen az igazgató. - Az érzéssel törődjék. Kezet fogtak, és Miska másnap délután eltemettette Lacit. A charentoni temetőben tették a földbe. - 101 -
Nem volt nagy temetés, lehettek talán ötvenen. Ott volt Chérie az urával, Cécile, Miska, Sedelmeyer, néhány festőbarát, mint Jettel például, Makart éppen Párizsban járt, ő is eljött, Harkányi báró is megjelent, eljött a Szalon küldöttsége, az elmegyógyintézet igazgatója, Gustave és Jules, Laci két kedves ápolója, néhány modell, köztük Susanne, akit Laci egy időben úgy szeretett, hogy el akarta venni feleségül, de aztán a betegsége jutott az eszébe, elmondott a lánynak mindent, és elment tőle. Ennyien voltak. Meg egy magyar pap, aki a szertartást végezte. Miska a kis kápolnában, a temetés előtt még egyszer megnézte Lacit. Nagy homloka fénylett, szemét mintha akarattal tartotta volna vissza, haját, szakállát még az intézet borbélya igazította meg tegnap, nem sokkal a halála után, s e keretből előreugró, csontsovány arca leginkább az iramló farkaséhoz hasonlított, aki szabad vágtában rohant valami szép igézet után, s akit nemes útjában úgy kapott el az élet egy alattomos csapóvasa, hogy a test ugyan belerándult és őrjöngve lehullott, de a lélek ott ült a homlok fehér trónusán, csak a végtisztességre várt, aztán nagyot szökkent, és úgy rohant tova, mint akire csodálatos erdők és örök szépségek várnak valahol türelmetlenül. Télies idő volt, egy kis szél járt. Az égen nagy, fekete felhők tutajai úsztak, mintha hamut szállítanának valahová, s néhány gyémántszerű hókristály esett a sír körül álló gyászolók közé. Egy időre mintha visszajött volna a tél. A hajnalok ugyan tavaszt mutattak, fényben és derűben kelt fel a nap, de aztán úgy kilenc óra felé sárgáskék hasú, nehéz felhők kapaszkodtak fel kelet felől az égre, gyorsan dagadtak, rohanva lepték el az eget, kioltották a napot, s félóra sem telt bele, valami olyan különös, nehéz félvilágítás alatt nyögött az egész város, mintha az Utolsó ítélet ijesztő fényhatásaiból tartanának főpróbát az égiek. Bárki bárhová nézett az utcán vagy odahaza, az az érzése támadt, mintha a vastag, kékesfekete felhők mögött itt-ott vakító kénmáglyák égnének, s riasztó, sárga fényük, áttörve a felhők sötétségén, a pokol utálatos izzását idézné az emberek elé. A lármás Párizs egy kissé elcsendesedett. Aztán a titokzatos felhőkből megeredt az eső, érzékennyé áztatta az utcák gránitburkolatát, s nemegyszer egész nap ömlött a fényes és vajúdó Párizsra az eső. Néha hó is hullott, este feltámadt a szél, s vonítva rugdosta az ablakokat és a házgerinceket. Miska, a maga külön bánatába burkolózva, néhány napig észre sem vette az ítéletidőt, de egy éjszaka az erkély korlátjára ömlő esővíz hangja, mely mindinkább valami távoli lélekharang halálos kongásaként hatott, fel nem ébresztette! Egy darabig ezt hallgatta, s ez a kísérteties hang azt a kegyetlen és rosszindulatú Lacit juttatta az eszébe, aki azt hányta a szemére, hogy azért csukatta be a charentoni bolondokházába, mert félt, hogy föléje nő. Aztán meg az a sovány, elkínzott, farkasszerű arc jelent meg újra és újra a képzeletében, amilyennek Lacit a temető halottasházában utoljára látta. Ezen az éjjelen egy szemhunyásnyit sem aludt, s reggel azonnal bádogosokat hívott, hogy hozzák rendbe a palota vízleeresztő csatornáját. De nem a csatornában volt a hiba, hanem az esőben, amely oly mérhetetlen mennyiségben ömlött, hogy a csatorna nem tudta az egészet levezetni, s így az erkélyre és az utcára is bőven jutott belőle. Nemcsak az ő házában volt ez így, hanem mindenütt Párizsban. Akkor visszaköltözött régi hálószobájába, de aludni ott sem tudott, hát egyszerűen átment Cécile-hez, aki még mindig nem bontatta el (vagy visszaállíttatta) a közös hálószobát, s odabújt melléje. Az asszony örömmel fogadta, buzgón vigasztalta, mindent megtett neki, amit csak kívánt, s arra igyekezett rávenni, hogy próbáljon festeni valamit, az biztosan megnyugtatja. Miska eddig nem gondolt erre, eddig csak a gyászának élt. Reggel korán keltek, s reggeli után nyomban a műterembe cipelte Cécile-t, s délre egy nagyon jó portrét festett róla. Friss volt színeiben, egyéni meglátásában remek, s még a lélek kivetítésében is, s ez volt a baj. Délre elkészült vele, s boldogan mutatta meg az asszonynak. - No nézd! Az asszony leállt a kép elé, jól megnézte, és elöntötte a düh. - Hát ez volnék én? Ez a zord nézésű, minden arcvonásában rosszindulatú nő? Ez a harapós, lelki feketeség? - 102 -
- Már bocsáss meg - felelt sértődötten Miska -, minderről szó sincs a képen! - Hát akkor honnét veszem? - szúrt az asszony. - Az ujjamból szopom talán? - Lehet - mondta Miska. - Mert ennél frissebb, őszintébb, egész invenciójában tisztább képet régen nem festettem. - Tehát te ilyennek látsz? - Nyilván - bólintott Miska. - De ezen a képen nyoma sincs mindennek, amit állítasz. Legfeljebb te látod rá a képre, arról nem tehetek! Biztos, hogy a szemed nagyobb és az arcod csontosabb, mint azelőtt, de ez a valóság. Az utóbbi időben alaposan lefogytál! Cécile-t elöntötte a düh. - Menj! - mondta az asszony. - Hálátlan, rosszindulatú kutya vagy! - Én? - csodálkozott Miska. - Engem egy olyan szörnyű tragédia ért, hogy joggal várhatnék tőled segítséget és vigasztalást! Egy szikrányit nem kapok tőled! Helyes! De engem vádolni hálátlansággal, aki néhány hónappal ezelőtt a mocsárba fordíthattalak volna és nem tettem! - De lejáratra kizsaroltad tőlem a váltó kiegyenlítését! - kiáltott az asszony. Miskában égig lobogott a düh. - Először is semmit nem zsaroltam, csupán lehetővé tettem neked és talán csak pénzügyi társadnak, a mexikói nábobnak, egy kétszeresen hamis váltónak a rendezését. Ha törvény elé viszem az ügyet, mint ahogy, úgy látom, kellett volna, régen az állam kenyerét eszitek mind a ketten! De a mexikói fizetett: a panamai ügynöki pénzeiből. Hogy ezt hogyan keresi vissza, nem tudom. De hogy itt néhány embert... Nem tudta befejezni, mert Sedelmeyer lépett be. - Zavarok? - kérdezte. - Dehogy - felelt élesen Miska. - Egy képet festettem, azon vitatkozunk. Jó, hogy jön, legalább eldönti a vitát. Félreállt a kép elől. - Tessék! Sedelmeyer odaállt a kép elé, megnézte, vígan pattintott. - Ej, de kedves, meghitt kis kép! Csupa frissesség, csupa villódzás, csupa ötlet! - Ez? - kérdezte remegő szájjal az asszony. - Ez - bólintott Sedelmeyer. - Sőt nemcsak mint kép nagyon jó, hanem mint portré is. Nagyszerű a hasonlóság! - Vagyis - lihegett Cécile -, ez a fekete, alattomos, minden rosszra kész nő ön szerint is én vagyok. - Asszonyom - nevetett Sedelmeyer -, ön ma ugyancsak rossz lábbal kelt fel, különben láthatná, hogy ez a kép egy nagyon bájos, friss fiatalasszonyt ábrázol itt. Én legalább egyetlen vonást nem találok rajta az ön jelzőiből. Ön, Istennek hála, arcban is lefogyott, leányosabb lett, üdébb, pontosan olyan, mint itt az ura képén. - Hagyjon békét! - kiáltott az asszony. - Maga is az uram szekerét tolja? - Nincs annak szüksége tolásra - nevetett Sedelmeyer -, megy az magától is! - Nono! - mondta vészjóslóan az asszony. Sedelmeyer csak akkor vette észre, hogy itt komoly dühök lobognak. Az asszonyhoz fordult. - Szóval ön nem tartja meg a képet, asszonyom? - kérdezte. - Isten őrizz! - Akkor én természetesen számot tartok rá! - És kiírja rá, hogy Munkácsy felesége? - Ha ön nem akarja, nem - mondta nyugodtan Sedelmeyer. - Akkor azt írom rá - Egy nászutas hölgy. Az arc finom soványsága rögtön édesen pikáns értelmet kap! Az asszony felszisszent. - Frivolizál? - kérdezte vadul. - Nem - rázta Sedelmeyer a fejét. - Csak alkalmas címet keresek egy cím nélkül maradt képemnek. - Van még valamije, Mester? - fordult Munkácsyhoz. - Hogyne! - bólintott Miska. - 103 -
Átment a műtermen, a szemközt álló falon függött a Műterem című remek. Leakasztotta, lefújta róla a port, átvitte Sedelmeyernek. - Tessék! A kép ugyan nem új, de 1876-ban ezzel nyertem a Szalonban Mention Honorablet. Rendelkezzék vele. - Engem meg sem kérdezel? - szólt közbe zordul az asszony. Miska ránézett. - A kép ugyan jogilag a sajátom - mondta élesen -, de miért ne kérdeznélek meg udvariasságból! Nos tehát? - Rendelkezzék vele, uram! - fordult az asszony Sedelmeyerhez. Aztán, el sem köszönve egyiktől sem, kisietett a műteremből. Miska föl sem vette az egész inzultust. - Várjon csak - mondta -, van itt még nekem egy nyári képem Barbizonból. Meg akartam ugyan tartani magamnak kedves emlékként, de nem vagyok én még olyan öreg, hogy emlékeket gyűjtsek magamnak. Előhúzta Judit barbizoni képének egy részletét, amelyet ugyan vázlatnak készített annak idején, de oly alaposan kidolgozta, hogy valóban azt határozta: elteszi magának emlékül. A fényes erdei ködben egy gyönyörű nő, amint ott áll a tó partján, s a haját igazítja, két karjával eltakarva arcának egy részletét. Még Judit sem ismerte ezt a képet, hisz részben vázlatul készült. De olyan szép volt a kép, hogy Sedelmeyer felszisszent tőle. - Mester, ez megint olyan remekműféle! De nem csodálom, hogy nem mutatta a képet: a Madame nagy patáliát csapott volna miatta: A hölgy látomásnak is gyönyörű, nemhogy nyaralópartnernek! Mosolygott. - Csak gratulálhatok! Miska komoran nézett rá. - Ne gratuláljon, uram - mondta mély sóhajjal. - A kép ugyan, hála Istennek, él, az eredetije azonban halott. Tudja, milyen erős volnék én most, milyen legyőzhetetlen, és Laci halála ellenére is milyen boldog és elszánt, ha élne? A pokol sem sodorhatna el, hisz már hónapok óta ő volna a feleségem! - Nagyisten! - szakadt ki Sedelmeyer száján. - De kár! Összeszedte magát. - Már bocsásson meg! - Ne mondjon ilyet, nincs mit megbocsátanom! Hisz ez lett volna életem legnagyobb diadala! Ha ő itt volna mellettem, olyan képeket kapna tőlem, uram, hogy a Milton-t csak éppen egy szimfónia első felütésének könyvelhetné el! Hiszen mellette, az ő mosolyából e világ legnagyobb csodáját is megfesteném! De hát nincs! Meghalt! Egy egyszerű hajókiránduláson eltűnt valahol az angol parti vizeken. - Borzasztó! - mondta Sedelmeyer. - Ha babonás volnék, azt kellene mondanom: mintha megátkozták volna önt! - Mondja nyugodtan! - kiáltott Miska kétségbeesetten. - Meghalt Sven! Meghalt Judit! A szívem álma volt mind a kettő, Judit szinte Svenből fakadt! És előbb még, szabad legénykoromban, egy másik, Svenhez még jobban hasonló, hisz mindegyik Svenből indult ki! És meghalt mind a három. Akit harmadikul említettem, arról festettem egy olyan remeket, mint portréban se azelőtt, sem azóta! S a kis ház, ahol tartottam a képet, egy nap, képpel együtt, tövig leégett! Hát nem vagyok én elátkozott?! - Mester - mondta meghatottan Sedelmeyer -, ezt a Fürdőző hölgy-et nem viszem el! Maradjon meg önnek, hisz ez az utolsó emléke! - Vigye csak! - legyintett keserűen Miska. - Ne legyen ez sem, menjen a többi után! Mit érek vele! Így legalább törlesztem az önnél levő adósságomat, s a „Madame” - intett gúnnyal Cécile után -, aki olyan jól kiszámította az erőmet, egy darabig megint felelőtlenül égetheti a pénzt! - De akkor ön egyedül marad! - mondta őszinte barátsággal Sedelmeyer. - Ez igaz - mondta Miska -, de legyen! És még Laci halála is a lelkemen! Hadd legyen! Van nekünk egy kis tréfánk odahaza. Egy fiatal gazda pompás szőlőt nevelt, s éppen ebben kapálgatta a gazt, mikor rázúdult a jég, és elverte az egészet. A gazda egy darabig bámulta a romlást, aztán elordította magát: „No, Isten - üvöltött -, hadd lám, mire megyünk ketten!” Nekirontott a maradék szőlőnek, s kapafejjel szétvágta még a tőkéket is! - 104 -
Keserűen nevetett. - Vad mese! - csóválta a fejét Sedelmeyer. - De ránk jól illik! Most meghalt Paál Laci is, s a halála olyan nekem, mintha belém költözött volna agyának és lelkének minden bénasága! Annyi témám van, hogy csaknem szétfeszít, de gondolni sem merek egynek a megvalósítására sem, mert úgy érzem, hogy Laci ott áll mellettem, és minden pillanatban meglöki a kezem! - Ugyan már! - mondta Sedelmeyer. - Képzelődés az egész! - Mindegy az - kiáltott Miska -, ha én úgy érzem! Nem tudok festeni! Ebbe a bitang aszszonyba kapaszkodtam itt, és idecipeltem, hogy legalább egy arcképben megpróbáljam magam: látta a sikeremet! Ahelyett, hogy örült volna, hogy továbbsegített volna, ledorongolt, belém taposott, kikérte magának a munkám igazságát, s megsemmisítette bennem a kis csírát, amely még magamból megmaradt! Mit csináljak most! Teljes béna vagyok! - Pihenjen egy kicsit! - mondta Sedelmeyer. - Utazzék! Meglátja, hogy felfrissülve milyen remek képeket fest majd! - Eh! - legyintett Miska. - Zuhog az eső! Napok óta ömlik! Úgy kongat az erkély vaspárkányán, mint a lélekharang! Egy szökkenéssel leakasztotta a falról Paál Laci portréját is, s az eladó képek közé tette. - Vigye ezt is! - mondta fintorogva. - Ne lássam! Adja el úgy, hogy lehetőleg soha elő ne kerüljön! Tudja mit mondott egy rossz napján ez az ember? Hogy azért csukattam be a bolondokházába, mert félek tőle, hogy fölém kerül. - Én! - üvöltött fel. - Aki egy vagyont áldoztam rá, hogy visszakapja az egészségét! Aki úgy álltam mellette, mint Krisztus mellett János vagy Péter! - No! - békítette Sedelmeyer. - Rossz napja volt. - Tudom - csikorgott Miska. - Ő is bevallotta. Megmagyarázta. Bocsánatot kért. Jó. De a vád benne élt, a gondolat benne bujkált, ha egy rossz napján is, de a fejemhez vágta. A fejemhez vágta, mert akkor nem volt benne fék a gondolat előtt, amely valóságként élt benne. Ez az igazság. S most, hogy magamra maradtam, birkózni kezd velem! Rendben van! Én felveszem a kesztyűt! Majd meglátjuk, ki győzedelmeskedik. Az élő vagy a halott! Majd kisül, hol a keményebb erő, az élő istenit! Sedelmeyer megdöbbenve nézte: csak nincs valami komoly baja ennek az embernek? Miska felfogta a tekintetét, s nyomban válaszolt is rá. - Ne féljen - mondta rekedten -, nem vagyok őrült! Annyira nem, hogy minden dolgomat tisztán tudom. Így most a „bizalmas” szerződésünkre hivatkozom, s arra kérem, hogy a haszonfelezésnél rám eső összegeket tartsa külön a privát páncélszekrényében, de ne könyveltesse és az Istennek se adjon belőle egy sout sem! Értse meg! Én a magánpénzem jó háromnegyedét, több mint négyszázezer frankot, Lacira költöttem. Én tudom, hogy ez igen nagy pénz, de meg akartam s meg is adtam neki mindent, ami csak lehetséges volt. Csak maga Charcot professzor ötezer frankot kért egy-egy konzíliumért. S legkevesebb hússzor kihívattam. Ez egymaga százezer frank, de nem akartam, hogy később bármiért is szemrehányást csinálhassak magamnak. Nincs is rá okom. Eszembe se jutott, hogy ő fog vádat emelni ellenem! - Mindegy! - legyintett. - Én önnel mindig teljesen őszinte voltam, most is az leszek. Nekem a pénz kell, mert el akarok válni ettől a nőtől, s valahol egy műtermes házat akarok magamnak építtetni. Nem Párizsban. Valahol Párizs körül. Vagy Barbizonban. Talán Provence-ban vagy Normandiában. Még nem tudom, hol, de ez a jövendő tervem. Ott akarok dolgozni. - Nem rossz terv - bólintott Sedelmeyer -, csak a legteljesebb magányt jelenti. - Az kell! - mondta Miska. - A magány a legjobb! Ne zavarjon senki! Persze nem állok jót magamért, hogy nem szerződtetek a házhoz egy csinos, fiatal parasztlányt, aki főzzön és takarítson rám. És asszony is legyen mellettem, ha éppen az kell. Ha teherbe esik, nyomban elveszem, és szépen neveljük majd a gyermekünket. Értsen meg: boldog akarok lenni, mint egy paraszt, egy kiválasztott parasztnővel, aki az Isten eredeti elképzelése a nőről. Ne zavarjanak engem dámák az igényeikkel, a hisztériájukkal, az ide-oda csapongásaikkal. Olyan nő kell nekem, biztos és elmozdíthatatlan, mint a tengerben a szikla. Anya kell! Mosolygott. - És az Úristenen kívül senki más nem fogja tudni a címünket, csak ön! Meglátja, milyen képeket küldök én majd onnét önnek! Zsánert is, de ne féljen tőle; meglátja, mivé válik a zsáner az - 105 -
én kezemben! De küldök én drámát is! Jeanne d'Arcot a máglyán! Boleyn Annát, amint a vérpadra lép! Robespierre és Danton nagy vitáját! Annyi a tervem, mint a csillag! S ha egyszer eljön hozzánk, ezennel meghívom, majd meglátja, milyen boldogságot talál ott! Mert ezt itt - intett körül - én már szívemből utálom! Sétálni kezdett föl-alá, hosszú, ruganyos lépteivel. Micsoda végtelen erő ez a hatalmas ember! - gondolta Sedelmeyer. - Szeretem, mintha a testvérem volna. Az igaz, hogy ha az élet földhöz vágja, sírva fakad. De ki szenvedett nála többet? És lám, negyedóra múlva talpon van, már új terveket kovácsol, és meg is valósítja őket! Ez meg! Miska megállt előtte. - Az is lehet - mondta réveteg hangon ~-, hogy esetleg ismerős asszonyt talál ott. - Ismerős asszonyt? - hökkent meg Sedelmeyer. - Az nem jó? - kérdezte Miska. - Nem tudom - vont vállat Sedelmeyer. - De azok közül az asszonyok közül, akiket mindketten ismerünk, s akik hirtelen eszembe jutnak, egyetlenegy sem való ön mellé feleségnek. - Biztos? - Biztos. Egy jókedélyű, tiszta parasztlányról el tudom képzelni, hogy megállja ön mellett a helyét, de közös ismerőseink közül egyről sem. Mind nagyravágyók, de lényegében mind ostobák. Villanásaik talán vannak, de a villanások mellé aztán kitartása és ereje nincsen senkinek. Én erről vagy ilyesmiről, úgy rémlik, már beszéltem önnek, nem akarom hát ismételni magamat. De az előbb azt mondta: velem mindig őszinte. Most én is az leszek s megmondom: ha már ilyen terveket forgat a fejében, hát azt a barbizoni lányt kellett volna elvennie, aki olyan hirtelen eltűnt innét. - Ninette-et? - Azt - mondta Sedelmeyer. - Sohasem láttam egészségesebb és tisztább testű lányt annál, s ha az magára nézett, valami olyasmi volt a tekintetében, mintha az Istenre nézne. Az nagyon szerethette magát. Hova lett? - A nagyanyja beteg lett, s haza kellett mennie, Barbizonba. Ám a nagyanyja meggyógyult már, de Ninette nem jelentkezett. Gondolom, valamelyik barbizoni legény ludas a dologban. Honnét sejthetné szegény Ninette, hogy mi most feleségként emlegetjük. Meg hát egy kicsit talán vén is volnék hozzája: csaknem teljesen ősz vagyok. - Nem az a baj - mosolygott Sedelmeyer. - Hanem, hogy akkora üstököt hord, mint egy oroszlán, s akkora biblikus szakállt, mint Nahum próféta! Én az ön helyében megkurtíttatnám eme ékességeimet! Ha már ilyen korán megőszültek! - Lehet, hogy igaza van - dünnyögött Miska. - Talán meg is teszem. A műtermébe hozatta az ebédjét, evés után hevert egy kicsit, akkor átöltözött, sárcipőt húzott, esőköpenyt s elment. Az eső még mindig alaposan esett, de nem sokat törődött vele. Elment a borbélyhoz, alaposan megnyiratkozott, s oly remekül megvágatta a szakállát, hogy most valóban egy korán őszült, harmincnégy-harmincöt éves férfinak látszott. - Eztán ez legyen a minta! - mondta a borbélyának. Aztán csaknem jókedvűen igyekezett Chérie-ék felé; találkozót szeretett volna megbeszélni az asszonnyal. De bóbitás szobalány nyitott neki ajtót, közölte vele, hogy a nagyságos asszonynak egy csomó hölgyvendége van ugyan, de nyomban bejelenti a Mestert. De a Mester köszönte, ma nincs hölgyekhez hangolva, inkább holnap jön. Ám másnap ugyanígy járt. Mintha csak szántszándékkal történt volna, ismét hölgyvendégek hangoskodtak Chérie-nél. Miska felütötte a fejét, s a szemöldöke összeszaladt. Mikor a szobalány azt kérdezte tőle, mit mondjon a nagyságos asszonynak, Miska nagyon dölyfösen és nagyon felülről ennyit jelentett ki: - Mivel hosszabb útra indulok, el akartam köszönni a Madametól, de hát jó lesz így búcsúvétlen is. Tíz frank borravalót nyomott a lány kezébe, s kifordult az ajtón. Mikor Chérie megkapta az üzenetet, nyomban kirohant az előszoba ajtaján (noha valóban Miska megbüntetésére intézte így a dolgokat, hogy még holnap is vendégek lettek volna) és kiáltott: - Miska! Miska! - 106 -
De Miska rezzenés nélkül ment le a lépcsőkön, kint elkapott egy bérkocsit, és a Charpentier utcába hajtatott. Ott megtalálta az ismerős lakatost, s megkérte a mestert, hogy tegyen egy bonyolultabb zárat az ajtajukra, mert neki az az érzése, hogy távollétükben valakik használják a lakást. A mester nyomban felment, kicserélte az ajtón a zárat, s átadta a kulcsokat, a régit meg magával vitte. Az egész nem telt többe egy óránál, mégis egy egész korszakot zárt le, mikor Miska megfordította az új zárban a kulcsot. „Lehet, hogy minderre nem volt semmi szükség - gondolta -, a régi zárnál sem kereskedtek volna a régi kulccsal, de hát így mégis biztosabb.” Másnap reggel elég korán ott volt, levette Chérie remekbe sikerült, bekeretezett aktját a falról, s mivel még állványa is volt itt, nyugodtan nekiállt, hogy Chérie arcát átalakítsa. Félóra múlva nem hasonlított a kép senkihez, csak egy remek akt volt. Akkor hallotta, hogy kint nyitni próbálják az ajtót, de az új zár nem engedett. Miska nagyon megelégedett volt az eredménnyel. Gondolta, Chérie a holmijaiért jön, de hát azt ő is összecsomagolhatja, s feladhatja az asszony címére. S ezzel kész is az egész. De az asszony odakint, úgy látszik, valami egyebet is akart a holmijainál, mert odalépett a folyosót söprő házmesternéhoz és megkérdezte: - Nem tudja, kérem, mi történt ennek az ajtónak a zárjával? Nem nyitja a kulcsom. - Nem is nyithatja, asszonyom - felelt a házmesterné egy kis csípéssel a hangjában -, mert az az úr, aki a lakbért szokta fizetni, tegnap kicseréltette a zárat. - És nem hagyta a második kulcsot önnél? - Nem - felelt a házmesterné. - Hacsak a lakatosnál nem hagyta. Annak a műhelye itt van balra, a szuterénban. Chérie megfordult és lement. Miska eltolta az ablaktól a festőállványt, s közben látta, hogy egy csukott bérkocsi áll a ház előtt. Hallotta Chérie szapora lépteit is, a műhelyajtó csapódását is, azt is, amint egy perc múlva újra kinyílt, s látta, amint Chérie titkolhatatlanul döbbent arccal tartott a bérkocsi felé. Most még kikiálthatott volna: „Chérie, gyere!” De aztán erőt vett magán. Nem ő akarta így! Az asszony zárkózott el előle kétszer egymás után. Igaz, hogy másodszor kikiáltott, de nem ez volt a szándéka, hanem az elzárkózás, s azt végre is hajtotta. Ő akarta hát a válást, legyen az akarata szerint. És nem kiáltott ki az ablakon. Chérie meg elhajtatott. Akkor Miska körülnézett a szobában, s egy pillanatra mély megindulás fogta el, mert az jutott eszébe, hogy egy gyönyörű, napfényes, már őszbe hajló délutánuk egyikén itt fogamzott a fia. Igen, a legszebb szerelemből pattant életté. Nem az ő bűne, ha ez a szoba most a magánosság hajléka marad, hisz ő azért akarta idekérni Chérie-t, hogy megkérje a kezét és feleségül vegye. Chérie akaratlanul is bebizonyította, hogy Sedelmeyernek volt igaza. Azok közül a nők közül, akik közös ismerőseik, egyik sem való őhozzá feleségnek. Bizony nem való, íme, a sors is bebizonyította. Előbb az asszony holmiját csomagolta be egy bőröndbe, azt meg egy vastag csomagolópapírba, spárgával is összekötötte, s tintával, nyomtatott betűkkel ráírta az asszony címét. Aztán a saját dolgait egy kisebb táskába: házikabát, papucs, szappan, törülköző! Kész. És a kép. Azt csak egy nagy árkuspapír közepébe tette. Két oldala jól kilátszott a papírból; jókora kép volt. A festőállványt összehajtotta, s odafektette a többi költözködő dolog mellé. Akkor leszaladt a házmesterékhez, még a következő negyedévre is kifizette a házbért, s a tízéves fiút a szűnő esőben bérkocsiért küldötte. - Hát vége, uram? - kérdezte a házmesterné. - Úgy látszik - felelte Miska. - Kár - nézett rá az asszony. - Hallotta volna, hogy sírt a hölgy, mikor a lakatosnál sem találta a másodkulcsot! - Igazán szívből sajnálom - mondta Miska -, bár talán előbb kellett volna sírnia. Én persze nem tudom biztosan, csak úgy mindenfélét gondol magában az ember. Hanem most már nekem sincs szükségem egyik kulcsra sem, hisz eléggé messze utazom, hát itt hagyom magánál mind a kettőt. Ha a hölgy a következő évnegyedben vagy akár holnap is keresné a kulcsot, adják ki neki mind a kettőt. Nem éppen lehetetlen, hogy nagy örömet szereznek vele neki. - Nem hiszem, uram - rázta az asszony a fejét. - Inkább azt gondolnám, hogy megsértenők vele. - 107 -
- Nem tudom - vont vállat Miska. - Nők a nőket talán jobban ismerik. Ha sor kerül rá, asszonyom, csináljon mindent a legjobb belátása szerint. Köszönt, beszállt a közben megérkezett kocsiba, a fiúnak öt frank borravalót nyomott a markába s elment. Lehetett úgy két óra délután. Előbb a legközelebbi postahivatalhoz hajtatott, feladta Chérie csomagját, aztán Sedelmeyerhez ment a képpel. - Mi az, Mester? - ugrott fel meglepetten Sedelmeyer. - Csak nem képet hozott megint? És hozzá saját kezűleg! - Pedig bizony képet hoztam, ha esetleg átvenné. Nem volt nehéz, kocsival jöttem. Kibontotta a mintegy százszor százhatvanas képet, fölállította Sedelmeyer elé. Annak majd az álla esett le. - Gyönyörű! - kiáltott fel lelkesen. - Ön új szokást vett fel, Mester? Különböző rejtekekben tartja a mesterműveit? - Nem - rázta a fejét Miska -, és esküszöm, ez az utolsó. - A teremtésit! - meredt a képre Sedelmeyer. - Káprázatos kép! Mikor festette? - Nem is tudom - felelt tűnődve Miska. - Talán hetvenötben vagy hetvenhatban. Egy kis fakó nevetés rajzolódott a szájára. - Nézze csak! - mutatott a képre. - Becsületemre, még alá sem írtam! Van itt valami ecset meg piros festék? Hoztak neki, s ott írta alá a képet, 1875-ös dátummal, Sedelmeyer íróasztalán. Sedelmeyer nyomban helyet keresett neki a kiállító helyiségében, és azonnal kiakasztatta a többi Munkácsy-kép közé. Nem volt neki több, mint amennyit a napokban adott neki, meg amit most hozott. Sedelmeyer karon fogta. - Vallja meg nekem bizalmasan, miért nem rukkolt ki ezzel a képpel annak idején? Miska egy kicsit hallgatott, aztán azt mondta: - Nehéz az ilyesmit néhány szóval elmondani, mesélni meg nem tudok, mert ott kint vár a kocsi. Elég lesz, ha annyit mondok, hogy nem fog ismerős asszonyt találni nálam, ha meglesz az új otthonom. - Elég - bólintott Sedelmeyer, s a képre mutatott. - Ő lett volna. - Igen - mondta csöndesen Miska. - De persze a feje más. Mi legyen a címe? Sedelmeyer nézte a képet. - Mondjuk: Napsütés. Vagy inkább: Nyár? - Nekem mindegy - vont vállat Miska. - A kép az öné. Mennyiért veszi át? - Mondjuk: hatvanezer. Elég? - Ez is mindegy. Két héttel ezelőtt még semmi pénzért nem adtam volna el. Még tegnap sem. Ma: hatvanezer. Legyen! Nézőpont dolga az egész. De százon alul ne írja ki! - Nem is! - mondta Sedelmeyer. - S nem is adom alább, még a kép eredetijének sem! „De különös! - mosolygott magában egy kissé fanyarkásan Miska. - Milyen különös érzés! Tegnapelőtt még ott lógott a régi szerelmi fészekben, s eszembe se jutott, hogy elhozzam onnét. Ma itt függ Sedelmeyer kiállítási termében, két hét múlva talán valamelyik amerikai műgyűjteményben gyülekeznek köréje a kíváncsiak. És senkinek se lesz sejtelme sem, hogyan, két embernek milyen izzó érzéséből született ez a kép egy párizsi szoba négy fala között. Hirtelen kezet nyújtott Sedelmeyernek. - No, minden jót! Reggel utazom. Sedelmeyer szorosan kezet fogott vele. - Igazán? - kérdezte. - Hát Isten áldja meg, és szerencsével járjon! - Bizony, az rám férne - mosolygott Miska. Egészen a kapuig kísérte, s ott azt mondta neki: - Maga igazán olyan kemény ember, mint a vas, Mester. - A magány a kemény - felelt Miska -, s nekem ahhoz kell szabnom magamat. Beugrott a bérkocsiba, hazament, s a kis kézitáskát lent is hagyta, s az elősiető Eugéne-től csak ennyit kérdezett: - Itthon van a Madame? Eugéne meglepő választ adott. - 108 -
- Nincs - mondta tiszteletteljesen. - A Madame Chaplinné őnagyságával együtt, mintegy negyedórával ezelőtt kikocsizott. Miska nem mutatott semmi meghökkenést. - Helyes - bólintott közömbösen. - Akkor maga jöjjön, Eugéne, és segítsen becsomagolni: elutazom. Fölszaladtak, s mialatt Eugéne egy jókora bőröndöt rakott tele ruhákkal, cipőkkel, fehérneművel, s legalább nyolc heti útra bőven felszerelte a gazdáját, Miska vázlattömböket dobált a keze alá, meg egy tömeg különféle vásznat csomagolt össze, azon tűnődött magában, hogy ez a két aszszony, az elunt felesége s az elunt szeretője ugyan min barátkozhatott így össze, hogy együtt kocsiztak el hazulról. S hová mehettek? Talán Chérie valami nagy vallomást tett, s együtt mentek, hogy felépíttessék a volt szerelmi fészket, amelyet ő Louis Aguille néven tartott fenn? Csöndesen nevetett. - Egy kicsit megkéstek - gondolta -, nincs ott már nyoma sem egyiküknek, sem másikuknak. Két kulcsot kaphatnak, s ha kedvük van, randevút adhatnak ott egymásnak. Egy ötlete támadt, s vidámat pattintott hozzá. - Vagy közösen használhatják azt a jó kis találkahelyet. Hétfőn Chérie, kedden Cécile, szerdán megint Chérie, csütörtökön megint Cécile és így tovább. Hiszen a bútorokat elfeledte eladni, s június végéig még a lakbért is kifizette. Hogy aztán mit csinálnak vele, nem az ő gondja. Bizonyára megtartják. Két asszony bizonyára hasznát veszi az ilyesminek. Vállat vont, és segített csomagolni Eugéne-nek. A vászontartó hengernek ott volt a helye a nagy koffer oldalán, éppen csak a két sárgaréz csappantyút kellett rácsukni, közösen levitték a súlyos bőröndöt, s föltették a bérkocsi bakjára. - Mit jelentsek a Madame-nak, ha hazajön - kérdezte a figyelmes Eugéne -, hová tetszett utazni? Miska elmosolyodott. - A Madame hagyott a számomra valami értesítést? - Nem, uram. Semmit. - Hát akkor tőlem is elég lesz annyi, hogy elutaztam. Címem nincs, megyek ahová a kedvem tartja. Szeretném kipihenni az utolsó hónapok fáradtságát. Isten vele, Eugéne! Míg haza nem jövök, szabadságot adok magának. Felugrott a kocsiba, kihajtatott az állomásra. Előbb a nagy bőröndjét adta fel személypogygyászként a hajnali vonatjára, aztán kifizette a kocsist, s annyi borravalót adott neki, amennyi a fuvardíj volt. A pályaudvaron kívül talált egy kis szállodát, oda bevette magát, evett valamit, nyomban lefeküdt, s a hajnali gyorssal elutazott.
XVII Először Rouenban szállt ki, Normandia hajdani fővárosában. Hogy miért itt, nem tudta volna megmondani. Szobát vett ki az egyik hotelban, behordatta a csomagjait, befűttetett, az étteremben megevett két kotlettet, megivott rá három deci portóit, s csak mikor már fent ült a jó meleg szobában, jutott eszébe, hogy több mint négy évszázaddal ezelőtt itt égették el az angolok d'Arcot, a szüzet, a burgundok jóvoltából. S VIII. Károly, a franciák királya, akinek pedig annyi győzelmet szerzett a hajdani pásztorlány, még csak a kisujját sem mozdította érte. „Persze! - ugrott fel: - Én a Szűz máglyahaláláról már régen szeretnék egy képet festeni, s most itt vagyok a helyszínen!” Leszaladt, elkezdte járni a várost, korabeli motívumokat keresett, de nem sok sikerrel. 1431-ből való épületet alig talált, hisz Rouent azóta, Isten tudja, hányszor kellett újra építeni, de valamit megérzett a város hajdani ízeiből, s a hajdani kivégzés helyére is magától akadt rá. - Ugye itt égették el Jeanne d'Arcot? - Igen - mondta egy ember -, Franciaország legnagyobb szégyenére! - Miért? - kérdezte Miska. - Hiszen az angolok foglya volt! - Ez igaz - bólintott az ember. - De a burgundok adták el igen jó pénzért az angoloknak: egyszerűen üzletet kötöttek velük. És azt se felejtse el, kérem, hogy a király ugyanakkor részegen cicá- 109 -
zott a szeretőivel, és hogy a halálos ítéletet egy francia püspök, bizonyos Pierre Cauchon mondta ki a Szűz fejére. Megérdemelte a nevét, valóban cochon volt. Feltámadt benne a Jeanne d'Arc-i vízió, kibontotta a táskáját, egy nagy rajztömböt vett elő, s egy gyors, tömör vázlatot dobott a papírra az' orléans-i Szűz máglyahaláláról. A Szűz már ott állt, hátrakötözött kézzel a máglya ormán, lent a tömeg, leginkább részeg angol katonák kurjongatnak, a máglya előtt papok, jobbra egy emelvényen Cauchon püspök fennhangon olvassa fel az ítéletet, s katonák és papok mind a Szüzet nézik, aki lehunyt szemmel s talpig érő, fehér lepelben magasodik felettük, és már nem lehet tudni róla, hogy az egyszerű pásztorlány-e, akit a piszkos börtönből cipeltek ide durva katonakezek, vagy már a Megdicsőült Lélek, aki már semmit sem tud a földről, mert lehunyt szemhéjai mögött már kiolthatatlan, égi fények lobognak. Háttérben a hajdani piac egymásra torlódó házai, de csupa tűzfal az egész, sehol egy nyitott ablak, mintha a város elzárta volna a lelkét az égbe kiáltó gyilkosság előtt, amelyet ugyan a brit bosszúállás parancsolt, de amelyet a mohó papi önérdek szentesített, s az is hajtott végre. Körülbelül így képzelte. Remek elgondolás volt, amelyet, ha otthon van és béke veszi körül, talán nyomban vászonra is visz, s nagyobbra, mint a Milton-t, hisz a feszült és nagy indulatokkal telt téma maga is jóval nagyobb teret követelt, de hát egy roueni szállodában volt, egy rossz világítású szobában, a megfelelő eszközök sem álltak rendelkezésére, vászna sem volt ekkora, ha meg hazamegy, a legfőbb kelléket nem találja: a békét, amely nélkül pedig, jól tudta, képtelen ilyen hatalmas alkotásra. Így maradt vázlatnak a kép, ő pedig másnap elindult, hogy megnézze Normandiát. Hiszen feleséget keresett. Egy egyszerű és szép parasztleányt, akit feleségül vesz, ahogy Cécile-től elvált, és visszavonulhat vele festőnek és apának. Bejárt hát legalább harminc falut, mindenütt parasztházaknál szállt meg, elmókázott a leányokkal. Talált is köztük nem egy kedves szeretőt, de feleségnek valót egyet sem. Mikor hónapok múlva hazaérkezett, szinte megkönnyebbülés fogta el. - Most jön a magány! Műtermének félig nyitott ajtaja előtt azonban hirtelen megállt: hangok hallatszottak odabentről. - Kik lehetnek itt? Sedelmeyer volt bent a feleségével. - Már nem tudom, mit csináljak - hallotta a felesége hangját. - Mindenfelé kerestettem. Ön sem tud róla? - Nem - felelt Sedelmeyer. - De majd megjön! - Nem olyan biztos! - mondta az asszony. - Az otthon már nem nagyon érdekli. - Azt nem tudom, asszonyom - tért ki a személyes panasz elől Sedelmeyer. - De a művészete igen. Miskában elindult a düh, de visszanyomta. Jó képet vágott és belépett. - Jó napot! - mondta kedélyesen. - Hát megjöttem! Csak nem rólam beszélgettek? Mindketten meglepetten ugrottak fel. Az asszony felelt, hirtelen felszikrázó tekintettel. - De igen! - mondta fojtottan. - Nagyon is lehet beszélgetni egy emberről, aki hirtelen megszökik hazulról, és több mint két hónapig nem ad magáról életjelet. - Az igaz - bólintott Miska. - Az ilyen emberről azt is lehet gondolni, hogy elnyelte a tenger, de azt is, hogy megbújt valahol egyedül vagy másodmagával, és nagyon boldog. Hányadika van ma? - Május tizenhetedike - felelt Sedelmeyer. - Tyű - mosolygott Miska -, valóban alaposan elcsavarogtam! De hát végül is önálló ember vagyok! Cécile-hez fordult: - Miért nem vagy te már Kolpachon? Az asszony tragikus arcot öltött. - Egy feleség nem mozdulhat az otthonából, míg nem találja az urát! - mondta csaknem fenségesen. - Itt szenvedtem végig a borzalmas heteket! - Igazán sajnálom! - mondta Miska. - Talán beszüntette Sedelmeyer a havi apanázsok folyósítását? - De Mester! - méltatlankodott Sedelmeyer. - 110 -
- Szóval - fordult a felesége felé -, pénzed volt bőségesen! Miért szenvedtél akkor olyan borzasztóan? - Ne gúnyolódjál! - mondta tragikusan Cécile. - Végre is egy feleség csak szenvedhet az eltűnt ura miatt! - Egyre meglepőbb! - Még kerestettelek is. - Úgy látszik, hiába. A francia rendőrség hű maradt önmagához. - Nem! - rázta az asszony a fejét. - Két héttel ezelőtt a nyomodra akadtak Rouenban. - Szép teljesítmény! - nevetett Miska. - Március huszadika körül valóban jártam ott. Megnéztem Jeanne d'Arc máglyahalálának színterét. Ma elég kiábrándító a helyszín, de képzeletem segített rajtam. Találtam néhány régi házat! - No látod! - Minden elismerésem a francia rendőrségé! De Evreux-ből például nem kaptál jelentést? Pedig napokig voltam ott. Vagy Vernonból? Ott kerek egy hetet töltöttem. Colommier-ból? Ott két hetet tanyáztam, s az Isten őrizte, hogy ott nem maradtam. De jártam Argentonban, Laforge-ban, Moulinban, Domfort-ban. Ha jól tudom, ez mind Normandiában van. Utána átvágtam Bretagneba, s töltöttem néhány napot Lisieux-ben, Loussonville-ben, még St. Malóban is voltam, a dagály kedvéért, s valóban gyönyörű is, aztán lejjebb Cháteaubirand-ban, meglátogattam a Provence-ot is, így Saint Roche-t például, gyönyörű temetője van. Bebarangoltam az egész barbizoni tájat. Ezekről a helyekről sehonnan sem kaptál jelentést? Igazán csodálatos! Pedig sehol sem használtam álnevet, mindenütt Munkácsy Mihály néven vágtam az aprófát, vettem a krumplit, a kukoricát, jártam a határt, barangoltam az erdőkben. Vernonban még a templomi zászlót is én vittem a búzaszentelő körmenetben, és Colommier-ban festettem a templomnak egy gyönyörű Madonnát. Hát ezekről a helyekről sehonnét sem kaptál rólam hivatalos jelentést? ' - Nem - rázta meg az asszony a fejét. - Neked kellett volna írnod, hogy megnyugodjam! - Csodálatos! - mondta Miska. - Hogy őszinte legyek, egyik bámulatból a másikba esem! Pedig nekem sem volt fogalmam róla, hová kocsiztatok Chaplinnéval azon az estén, mikor elmentem. Pedig a párizsi kocsiforgatag sokkal veszedelmesebb, mint például a Sainte Roche-i, mert ott a faluban, míg átmentem rajta, összesen három szekérrel találkoztam, Cécile. S feleletet sem várva, Sedelmeyerhez lépett, s barátságosan megölelte. - És maga, biztosan azért jött, hogy adjak további képeket! - Körülbelül - válaszolt Sedelmeyer. - És ezer megbeszélnivalóm volna! - Nekem is, higgye el. - Gondolom - bólintott Sedelmeyer. S egész halkan: ~ Miért nem írt? - Majd elmondom kettesben egyszer. Már holnap talán. Képekkel, remélem, nem vagyok adósságban? - Nincs - rázta Sedelmeyer a fejét. - Ami képe nálam volt, március végén úgy elhordták tőlem, mint a cukrot. Leginkább amerikaiak. Csak Paál Laci arcképét vette meg egy magyar báró. Várjon csak! Báró Harkányi. - Hát akkor mi baj? - kérdezte Miska. - Éppen az, hogy megint nincs képem magától! Ismeri azt a Huysmans nevű írót? - Személyesen nem, de névről annál jobban. Ha nem csalódom, valami kis művészeti szennylapban ezt írta rólam: „agyonhozsannázzák, agyondicsőítik ezt a hazulról elvadult magyart, aki azért jött Párizsba, mert a magyar művészek, már az igaziak, konkurrenciáját sem bírta, s itt, ebben a megőrült Párizsban, elveszi a napfényt a nála sokkal nagyobb művészek elől.” - Igen, ez az! - Az ártékony barom! Hát ki elől veszem el én itt a napfényt? Senkitől! Nem is vehetem, hisz semmiféle iskolához nem tartozom, nem is akarok tartozni. Én kiálltam ebből a mocskos vásárból itt, oldalt álltam: senki sem érdekel. Állok a műtermemben, s festem a magam vízióit, ez nekem elég! Munkácsy Mihály vagyok, az egyedülvaló ember. Nem megyek senki után. Az Isten beléjük, hát miért nem festenek egy Milton-t? Ha van ilyen kép a tarsolyukban, ki vele! Sedelmeyer legyintett. - 111 -
- Én tudom, hogy magának igaza van. De most ez a Huysmans és társai nagyon mocskos komplottot kezdtek maga ellen. Mindennap beállít hozzám vagy egyik vagy a másik emberük, és Munkácsy-képet keresnek. De nincs. Meg is magyarázom nekik, hogy, kérem, márciusban volt hét darab. Egyik szebb, mint a másik. Egy akt például, olyan, hogy órákon át lehetett állni előtte. Két hét alatt széthordták őket. Kik? Az amerikaiak. „Hát lehet” - mondják s elmennek. S Huysmans úr azt írja a maga kis lapjában, hogy: „Ami a természetes volt, bekövetkezett. Mindig mondták, hogy Munkácsyban ott lappang valami a dilettánsból. Tavaly, minden erejét összeszedve, eljutott a Milton-ig. El kell ismernünk, nagyszerű kép volt. De ezzel aztán vége is Munkácsynak. Mondják ugyan, hogy a Milton után még hét képet festett, de mondani sok mindent lehet. Tény az, hogy a képeket senki sem látta, nyilván nincsenek is. Munkácsy elkészült az erejével, képtelen újabb alkotásra. Kifestette magát...” - Ilyesmiket ír - mondta Sedelmeyer. Miska felugrott, s iszonyú düh öntötte el. - Mit? - üvöltött fékevesztetten. - Hogy én? Én? Sedelmeyerre nézett, a keze ökölbe szorult. - Mit ül itt ilyen letörve? - kiáltott rá. - Még utóbb maga is hisz ezeknek a barmoknak? - Nem! - rázta meg Sedelmeyer a fejét. - De nincs egy vonásnyi bizonyítékom sem ellenük! A nótájukat meg, különböző formákban, de három hete üvöltik! Miskának a foga is megcsikordult. - Hát várjon - lihegte -, olyat mutatok én mindjárt magának, hogy a szeme is belekáprázik! Odarántotta a nagy állványt, bealapozott vásznat dobott rá, kimerevítette, akkor egy kis vázlatkönyvből kitépett egy lapot, egy ülő nőalak látszott rajta, azt odaszúrta szeme magasságában az állvány fájába, odarántott egy festékállványt, palettát vett, kék és fehér színnel nyomta tele az egészet, s odaszólt Sedelmeyernek: - Idenézzen! Nincs másom, csak az ecsetem, a palettám, a vásznam, meg ez a kicsi vázlat. Még tavaly rajzoltam, néhány perc alatt, egy pihenő modellemről: éppen olvasott. Lihegett. Sedelmeyer leült. - Így - mondta Miska. - És most nézzünk órát! - Két perc múlva háromnegyed tizenegy! - mondta Sedelmeyer. Miska is elővette az óráját. - Helyes! - bólintott. S odaállt a kép elé. Valami félelmetesség érzett rajta. Belül vad hőség feszítette. - No, Paál úr - kiáltott szinte nyögve -, hát most meglátjuk! Mintha valami élő versenytársat szólítana. Holott a halott Paál Lacit szólította, aki, úgy érezte, hónapok óta birkózni akar vele. Most itt volt az alkalom. A nagy alkalom! - No, Paál úr! Pillanatokig oly merev tekintettel nézte a kis vázlatot, mintha magába igézné, aztán lehunyta a szemét, néhány pillanatig így maradt, mintha most itatná fel belsejével a látványt; aztán hirtelen a vászon elé pattant, a tekintete csak úgy izzott, s hüvelykujjának erős körmével, szinte egyetlen mozdulattal, legalább úgy tetszett, belekarcolta a vászon bitümjébe a vázlatot. Pokoli volt! Sedelmeyer szinte felszisszent, de erre is alig volt ideje. Miska ecsetje már valami csodálatos kék színt kevert a palettára, aztán a kaparókéssel felvágta a vászonra. Aztán újat. Az is kék volt, de már lágyabb. Megint lágyabb. Megint egy kissé kékebb. De ez egyetlen eddigi színhez nem hasonlított. Most újabb kék szín. De ez is új. És végig az egész kép szélességén mindig más és más kék, de a lényegben összekapaszkodó. Sedelmeyer hozzávetőlegesen a kéknek 68 különböző változatát számolta meg egy sorban. Aztán a második sor! A harmadik! Negyedik! A kézjárás szinte gépiessé vált: keverés, felrakás! Keverés, felrakás! És a szem villanása: a palettán, a képen! A palettán, a képen! Valami idegfeszítő ritmus alakult ki, s az egyre gyorsult. Már szédületes volt, már csak kéz és szem odacsapó villanásai. - Csodálatos! - ámult Sedelmeyer. - Ördögi! - sziszegte az asszony. - Csönd! - kiáltott Miska. - Egy piszt se! Elnémultak. - 112 -
Csak ő dolgozott fékeveszetten. S ahogy vitte a lendület, és fűtötte az erő, a haja lassan szétmeredt, és úgy maradt. - Nézze a haját! - suttogta az asszony. - Elektromosság! - lehelte Sedelmeyer. Senki sem tudta hány óra. Senkinek sem jutott eszébe, hogy mennyi idő telhetett el a kép kezdete óta. Csak azt érezte mindenki, hogy itt most egy csoda születik. S akkor Miska egyszerre elkezdett fütyülni a maga jellegzetes, kettős füttyével. Figyelték, mit fütyül. Egyik sem tudta megmondani. Nem volt dallam. Valami más volt. Talán a kép legbensőbb zenéje! - gondolta Sedelmeyer. De lehet, hogy nem az volt. Lehet, hogy valami belső páncélzat volt, amely színt, fényt, finomságot, zsenialitást s játékot egybemarkolt. Miska hátralépett, úgy nézte a képet. Szeméből láng szakadt vagy fény, vagy erő. Arcáról csurgott a verejték, letörölte az inge ujjával, mert kabátot, mellényt rég ledobott már. Aztán feljebb nyomta az állvány tartólécét. Dolgozott. - No, Paál úr! - rikkantott érdesen. - Azt a hétszentségit! Engem akar maga megtaposni! És repült a keze. Az is izzadt. Az izzadság is csepegett róla! Most egyszerre tele volt a kép a kék színek, Isten tudja, hány változatával, csak az olvasó női alak barnállott ki a kép közepéből. Ecsethez kapott, most azzal kezdett hevesen dolgozni. Először a nagy vonalakat rakta fel, a ruha finom omlását, felragyogását a térden; a fényben szinte fehéren izzott. Megint a késhez kapott, a térd egyszerre mintha előrébb ugrott volna, már nem a síkon volt, hanem a térben. A szoknya redője szinte lebegett. Az öv selyem volt. Fehéren indult, és kékbe csapott át. Miska akkor felugrott, s a késsel néhány pacni színt meglágyított fent, s odább keményebbre igazította a színhatást. Az arc már ragyogott. A kés egy kis mozdulatával remek orrot csinált, s egy hasadéknyi olvatag kékből lett a száj. És az előrenyúló kéz úgy tartotta a könyvet, hogy a levegő szinte lebegett a könyv, a kéz, a test és a háttér között. Aztán készen volt. Még átnézte. Itt-ott finomította. Végül olyan lett a kép, oly finom, mint a lehelet, valahogy jégszerű és mégis meleg. Miska dátumot írt a sarkába s aláírta. Aztán szinte úgy szédült oldalt tőle. - Kész! - mondta rekedten. - Hány óra? Sedelmeyer megnézte az óráját. - Húsz perccel múlt kettő! Felugrott. Odarohant Miskához, vállon kapta, rázta. - Mester! - kiáltott elragadtatva. - Három óra harminchét perc! Mintha a villámot láttam volna! Miska bólintott. - Köszönöm - mondta. - Nézze át apróra, nem éri-e a szemét valami disszonancia. Sedelmeyer nekiállt az alapos átnézésnek. Miska előtt már szinte egy perce ott állt a felesége. Arca sötét volt, a tekintete éles. Így nézte az ura tekintetét, amely még mindig nem hűlt ki. - Gratulálok - mondta végre. Miska bólintott. - Köszönöm. S nem is várt több szót, de a felesége újra megszólalt. - Mondd - kérdezte visszahúzott tekintettel -, nem félsz te néha önmagadtól? - Nem - mondta Miska, s a nyakát törölgette. - Miért? - Mert ahogy dolgoztál itt az előbb, szinte megrettentem tőled. Sohasem láttalak ilyennek! Szinte önkívületben lobogtál. - Ellenkezőleg: nagyon tárgyilagos voltam. Ötszázhetvenkét féle változata van ezen a képen a kék színnek. Ezt nem lehet, csak tárgyilagos aggyal összhangban tartani. Persze intuíció is kell hozzá. De hát, végül is én győztem! S boldogan mosolygott. - Hogy értsem ezt? - kérdezte az asszony. - 113 -
- Úgy - mondta Miska -, hogy ez a kép Paál Lacival való végső viaskodásom volt. Harminckétszer próbált megzavarni, de én résen voltam, és nem sikerült neki. Végül is legyőztem. Többé nem alkalmatlankodik nálam, ha csak nem pajtásian jön. Az asszony elbámult. - Te most komolyan beszélsz? - kérdezte ijedten. - A legkomolyabban - felelt Miska. - Mióta meghalt, folyton itt zörömbölt nálam, persze belül, és nem hagyott dolgozni. Most aztán feladtam magamnak a legnehezebb virtuózleckét, s ebben végre rátapostam és kilöktem magamból. Most már kész: újra tudok festeni. Csak azt nem értem, miért volt ebben a Laciban ennyi gyűlölet ellenem, mikor én még most is szeretem. Mit vétettem neki? Valami csodálatos! Az asszony összehúzott szemmel nézte. Idegenül. Sedelmeyer lépett oda, és megölelte Miskát. - Még egyszer gratulálok! - mondta. - Ez aztán mestermű! Tudja, hány változata van rajta a kéknek? - Kíváncsi vagyok, mennyire becsüli? - Én nem becsülök - nevetett Sedelmeyer -, egyszerűen megszámoltam. Ötszázhetvenkettő. - Teremtésit, maga aztán ért mindenféle képhez! Tudja, fel lehetett volna vinni hatszázig is, de közben egy kicsit elfáradtam, mert Lacival is birkóznom kellett. - És? - kérdezte Sedelmeyer nagyon természetes hangon. - Legyőztem - mosolygott Miska. - Most már rendben vagyok. - No, hála Istennek! - mondta Sedelmeyer. - Gondolom, csütörtökre megszárad a kép, s már reggel küldök is érte! - Jó - bólintott Miska -, csak egyre kérem. Ha csak lehet, egy-két évig ne adja el. De ott legyen a kiállítóhelyiségben. Mert ez üzenet Huysmans-éknak is. Ők még nem jutottak túl a kétszáz változaton, hát nehéz lesz hozzám mérniök, mert én ötszázhetvenkettőig jutottam el, hozzá a legnehezebb színben, a kékben. És a kép ennek ellenére is nemcsak hogy nem hűvös, hanem nyugodt és meleg. Megteszi? - Meg én! - nevetett Sedelmeyer. - Sőt, külön bemutatót is rendezek nekik! - Köszönöm - mosolygott Miska. - Ne féljen, festek én magának helyette annyi képet, hogy azt sem tudja, mit csináljon velük! - Nono! - mondta komolyan Sedelmeyer. - Vigyázzon, mert szaván fogom! - Lássuk! - tréfált Miska. - Hát ide hallgasson! - kezdte szinte ünnepiesen Sedelmeyer. - Én úgy látom, hogy ez a mi századunk a nagy műalkotások kora. Az irodalomban itt van Balzac, Flaubert, Hugo; csak nálunk. De ide tartozik Dickens, Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj; csak úgy kapásból. Liszt, Wagner: a zene két nagy óriása. S ahogy gondolkodom, mindinkább erősebb lesz bennem az a meggyőződés, hogy a festőművészet nagy névjegyét egyedül ön tudná letenni a kor asztalára. Miska ránézett. Az elismerés jólesett neki. - No csak! - mondta tréfásan. - Mire gondol? - Természetesen egy nagy alkotásra! Az előbb, ahogy itt magam előtt láttam azt a már-már határtalan művészi erőt, amely csak úgy robbant ki önből, azt gondoltam, hogy valami gigantikus erejű bibliai képet kellene festenie önnek! Miska lelke mélyéig meglepődött. - Bibliai képet? - kiáltott fel. - Én? Elnevette magát. - De uram - mondta tréfásan -, menjen át Fromentinhez, annak ez a foglalkozása! - Nem, nem! - tüzelt Sedelmeyer. - Nekem ön kell! Arra, amire én gondolok, csak az ön zsenijéből telik! Csak az ön páratlan erejéből! A témát természetesen önre bízom! Azt fest, amit akar! Csak dráma legyen és bibliai tárgyú! És ön fesse! Ha élne, még Rembrandtot sem kérném fel rá! Csak önt! - Hihetetlen! - ámult Miska. - A biblia - és én! Csaknem nevetséges! Mikor jutott ez eszébe? - Most húsvétkor! De ahogy a gondolat megfogamzott, már ön is ott volt mellette, mint az egyetlen festő, aki képes erre! És arra is figyelmeztetem, Mester, hogy a honoráriumban az igen nagy számoktól sem riadnék vissza! - 114 -
- Miska! - szólt rá izgatottan a felesége. Észre sem vette, egyre Sedelmeyert bámulta. - Csodálatos! - mondta szinte meghatottan. - Köszönöm a megtisztelő bizalmát; ön valóban nagyra tart engem! De arra nem gondolt, hogy én nem tudok ilyesmit festeni? - Ugyan már! - legyintett Sedelmeyer. - Már miért ne tudna? - Mert nincs hozzá semmi, de semmi élményi alapom! Sedelmeyer elnevette magát. - Ne tréfáljon már! Hát a Milton-hoz volt? - Volt! - felelt Munkácsy nagyon komolyan. - Elsősorban Macaulay csodálatos tanulmánya, amely lelkem mélyéig felvert. Nyomban ott láttam magam előtt azt a hatalmas, tragikus embert, aki ő volt. És a megörökítendő pillanatot is, ahogy az Elveszett Paradicsom-ot diktálja. Éppen gondolkodik, de nyomban szólni fog! Nem emlékszik, mennyit beszélgettünk arról, hogy milyen tiszta, azonnal fakadó vízió volt az egy megkínzott, de mégis győzedelmes emberről? - Dehogynem! - lobogott Sedelmeyer. - Olyan tisztán emlékszem, hogy ez a biblikus dráma is ebből fakadt valahogy. Nem tudom pillanatnyilag megmagyarázni, de a Milton nélkül nem is mertem volna erre a biblikus drámára még csak gondolni sem! Nem tudok témát mondani önnek, csak annyit tudok, hogy a Milton döbbenete ezzel a még láthatatlan és elképzelhetetlen képpel szervesen összefügg! - De hát az Istenért - kiáltott fel Munkácsy -, ne hozzon zavarba! Soha nem éltem lélekben közelebb önhöz, mint most. De hát mondja meg: mi biblikus mondanivalóm lehet nekem, a volt asztalosinasnak, aki sohasem voltam valami nagyon ájtatos ember? Az én életem, jól tudja, merő erőfeszítés és szüntelen robot. Ha visszanézek az életemben, ugyanazt találom. A kilenc év alatt, mióta Párizsban vagyok, festettem vagy 150-200 képet! Magam sem tudom, mennyit! Rengeteget! Ha a gyerekkoromat veszem, nyomor és nyomor, ameddig csak látok. S mindenütt becsapott nép és kimondhatatlan szegénység. Még csak egy karácsonyfát sem látok sehol. Hát ha erről akar valami hatalmas képet, erről van élményem, amennyit akar! De biblikus téma? Hát honnét? Egész Párizsban maga ismer engem legjobban: honnét vegyem? - Várjon csak! - mondta Sedelmeyer. - Ön katolikus ember, ugye? - A keresztlevelem szerint - bólintott Miska. - Miért kérdi? - Mert akkor, akármennyire elszokott is tőle, tud katolikusan gondolkodni! Hát gondolkodjék! Keressen! Önnek, ha jól tudom, van egy csomó modern pap ismerőse itt Párizsban, beszéljen velük! Nem adok két hetet, meglesz a témája! - Nem! - rázta Miska kétségbeesetten a fejét. - Hiábavaló! Képtelen vagyok beleélni magam egy biblikus drámába! Ki legyen a hősöm? Ádám? Nem jó! Izsák, aki fel akarja áldozni a gyermekét? Egyéni fél dráma és legalább százan megfestették! Jákob harca az angyallal? Oly misztikus, hogy azt sem tudom, hol lehet megfogni! - És az Újszövetség? - Krisztusra gondol? A középkor, a reneszánsz mind csak őt festette. A németalföldiek? Mindegyik festette Krisztust. Maga Rembrandt kettőt is. A keresztrefeszítést és az emausi találkozást. Megvallom önnek, egyik sem tetszik nekem valami különösen. Az emausi Krisztus-arcon ugyan sok minden van, így a jóság, a szeretet, sőt a feltámadott testnek valami finom, viasszerű sugárzása is, de mégsem áll közel hozzám, és nincs benne semmi dráma. Nem az én Krisztusom, ha szabad magam így kifejezni. Van Rembrandtnak még egy Krisztust idéző képe is, a Jézus a viharzó tengeren, s ez valami drámaféle, de Jézus alig látszik rajta, s ha jól meggondolom, nem is drámai kép, inkább elbeszélő. Nincs semmi benső közöm hozzá. Meg hát Rembrandt meg is festette már. - Ez igaz! - mondta Sedelmeyer. - De önnek mindezeknél többet és megrendítőbbet kell adnia! Miska valósággal szenvedett. - Az Istenért - kiáltott fel -, hagyjon már békét, mert mindjárt összeesem! Most, itt a szeme előtt estem át egy iszonyú lelki válságon, s most rögtön neki akar hajszolni egy másiknak! Hát nem! - ordított fel. - Nem és nem! Nekem is jogom van az élethez, és nem hagyom magamat! Még magának sem hagyom! Életet adjanak, ne mindig robotot! Hiszen ez borzalom! Csaknem sírt. - Nem érti! Maga nem érti? Sedelmeyer felállt. Nagyon szomorú volt. - 115 -
- Hát jó - mondta keserűen. - Volt egy világra szóló ötletem az ön számára, elvetett. Nem tudja elképzelni, mennyire sajnálom. Nyújtotta a kezét. - Isten vele, Mester, pihenjen egy sort! Ez a kép is remekmű, megérdemel érte akár egy heti pihenőt is. - Minden jót, asszonyom - búcsúzott Munkácsynétól. De az ajtó előtt megállt. Mosolygott. - Mester, mondok valamit, most súgta az angyal! - nevetett. - Esküszöm, nem ez volt nekünk az utolsó szavunk erről a képről! Meglátja, mekkorát birkózunk mi még ezen, s micsoda kép lesz ebből! Nevetett, s úgy lépett ki az ajtón, mint egy elszánt Mefisztó. Jobban ismerte ő ezt az embert, mint a tenyerét. „Bolond! - nevetett magában jóindulatúan. - Bolond zseni! Nem adok két napot, ott lesz nálam a kész témával!” Ebben tévedett: már aznap ott volt. De most még ott volt a műteremben, s hátratett kézzel állt az új kép előtt. Egész elmerült benne. Rettenetes nagy tett volt ez! Legalább négy napi munkát vágott itt le három óra harminchét perc alatt! Nem emlékezett, hogy ilyet csinált volna életében. Az asszony rossz tekintettel figyelte. Talán százezreket utasított most el egyetlen gesztussal. A foga is belecsikordult. - Te! - mondta fojtottan. Miska visszafordult. - Nos? Az asszony alig bírt magával. - Valóban nem fested meg azt a képet Sedelmeyernek? - kérdezte sziszegve. Miska végignézte a nőt, és tudta, hogy most újra itt a veszekedés. Végtelen önuralmat parancsolt magára. - Nem - mondta halálos nyugalommal. Az asszonyt elfogta a vad hisztéria. - Hát hol élsz te? - sikoltott fel a rekedt hangjával. - A fellegekben? Valami álomvilágban, hogy ilyen ajánlatot visszautasítasz? Mi az, hogy nincs élményi alapod? Mi közöd neked ahhoz, hogy a népet becsapják-e vagy nem? Miska vállat vont. - Egyáltalában nem érdekel a véleményed - mondta teljes közönnyel. - Nem? - rikácsolt az asszony. - Legyen! De van neked egyáltalában fogalmad róla, mibe kerül itt az élet? - Nem - felelt Miska közömbösen. - Én csak azt tudom, hogy most, az utazásom alatt, napi tíz frankból bőségesen megéltem. Sőt, boldog is voltam. Boldogabb, mint bármikor viszonyunk vagy fertelmes házasságunk alatt! Az asszony visszatorpant és fakó lett. - Bitang! - nyögött fel. - De ez is hozzátartozik az életedhez, ez a palota! A fogadások! Estélyek! Az előkelő összeköttetések! Ezeken keresztül csinálsz karriert! Miska mosolygott. - Talán te - mondta maró gúnnyal. - „Bon jour duchesse! Bon jour contesse!” Ezeket nem én lelkendezem, hanem te! Én minek csinálnám! Került már ki egyetlen megrendelőm is ezek közül a szalonfigurák közül? Soha egyetlenegy sem! - De általuk igen! - Nevezz meg csak egyet is! Munkácsyné felhördült: - Mered tagadni, hogy mindent érted csinálok? Hogy csak a nagyságodat hirdetem, és előkelő ismerősöket szerzek! És milyeneket! Lajos Viktor királyi herceg! A walesi herceg! A luxemburgi nagyhercegnő! Bonaparte Roland herceg! De Moltke grófék! Mondjam tovább? Melyik festőnél fordul meg ennyi nagy név? Kinek a műtermét látogatja a köztársasági elnök? - Szabad szólanom? - kérdezte Miska rendíthetetlen nyugalommal. - Tudod, kik ezek a te vendégeid? Vén rouék és fékezhetetlen zabálók, akik abból élnek, hogy mindennap egy-egy estélyre hivatalosak, és fölfalnák talán még a falakat is, és meginnák a mennyezetet, ha bor vagy pezsgő csurogna belőle. Ha most kezemben volna az a pénz, amit te öt év alatt ezekre a rongyháziakra köl- 116 -
töttél az én művészi keresetemből, bizony isten, milliomos volnék, s már rég vettem volna valahol egy nyugalmas kis birtokot magamnak. Fénytelenül állt. - És Kolpach... - Csönd! - üvöltött fel Miska. - A nevét se említsd! Lihegett. - S most, hogy még bővebben szórhasd a pénzt, újabb óriásmunkát akarsz a nyakamba varrni? Hát nem! Vedd tudomásul, hogy nekem elég volt! Semmi kifogásom ellene, ha Kolpachon adsz minden pénteken estélyt, a kolpachi jövedelmed terhére, de én nem finanszírozom tovább ezeket az előkelő közétkeztetéseket! Semmi értelme az egésznek. Én úgy utálom ezt a sok léhűtőt, mint a bűnt! Ami pedig a művészi rangomat illeti, az itt dől el a műtermemben! Hidd el nekem! Nagyon rég volt az, mikor pesztonkára volt szükségem! Az asszony lerogyott a fotöjbe, s hangosan zokogott. - Milyen beképzelt vagy! Milyen hálátlan! Semmire sem becsülöd az én erőfeszítéseimet! Csak unatkozol a vendégeim között, fölényes vagy és goromba! Olyan vagy, mint egy bálvány, aki elvárja a hódolatot. Igen! Egy naiv zseni, aki azt hiszi, hogy csak a tudása és a műterme a fontos, s aki úgy bánik velem, mint egy cseléddel! Megbánod még! Nagyon megbánod! S tele volt zokogó panaszaival az egész műterem. Miska hallgatta egy darabig, aztán elunta. Belenyúlt a zsebébe, hófehér zsebkendőt húzott elő, s odanyújtotta Cécile-nek. - Parancsolj! A mozdulatban annyi fölény, annyi lenézés, s annyi gúny volt, hogy az asszony úgy pattant fel, mint egy fúria. Most mindenáron le akarta döfni ezt az embert. - Te? - rikácsolta vadul az ura arcába. - Tudod, miért kérdeztem az előbb, hogy nem félsz-e önmagadtól? Mert a tébolyt láttam villogni a szemedben! Miska hátrahökkent, s egy pillanat alatt olyan lett, mint a fal. Nem lehetett ennél iszonyúbbat mondani neki, hiszen Paál Laci szörnyű halála óta titokban mindig ettől félt, ez volt a titkos birkózásuk alapja, ez bénította meg annyira, hogy mind a máig nem tudott dolgozni. De egy pillanat alatt összeszedte magát. Az asszony hangjából pontosan megérezte a csapás kiszámítottságát, a határtalan gyűlöletet, a megmérhetetlen elvetemültséget, ami ebben a nőben lakozott. Már tudta, mit fog csinálni, de előbb mosolyogni kezdett. - Csodálatos! - mondta. - Én pontosan tudtam, hogy ezt még a fejemhez vágod, hiszen buta vagy te ahhoz, hogy különbséget tudj tenni az alkotás lobogása és a téboly zűrzavara között. De kíváncsi voltam, meddig vársz vele, és hogyan mondod meg. Én pontosan láttam ezt a gondolatot a tekintetedben még azelőtt, mielőtt szóval is céloztál volna rá. Mert nem tudsz semmit eltitkolni már előlem, annyira gyűlölsz. Gyűlölsz az erőért, ami ott zajlott le a szemed előtt egy elképesztően gyors és nehéz alkotásban és gyűlölsz, mert látod, hogy az életemnek immár nincs olyan oldala, ahol még egyszer fölém kerülhetnél. Hát ebben a határtalan gyűlöletedben szemembe vágtad ezt az iszonyú szót. Teljesen nyugodtnak látszott, egy arcizma sem rezdült. - Szemembe vágtad, és fogalmad sincs, hogy az aljasságon túl milyen ostobán. Mert nekem csak most el kellene játszanom a megrendült embert, orvostól orvoshoz kellene szaladgálnom, tudatnom veled, hogy félig-meddig igazad van, így hát nemcsak a nagy képnek, hanem az egész festői pályámnak is vége van, és bevonulnom egy olyan szanatóriumszerű, zárt intézetbe, amelynek a költségeit végre neked kellene fizetned. Mert a sokszorosan felajánlott válás ellenére is jobbnak láttad mellettem maradni, s a törvény ilyenkor kötelezi a jómódú feleséget, hogy a tébolyba hajszolt férj ápolási költségeit fizesse. Te az előbb engem naivnak neveztél, most láthatod, hogy te, a nagy és rafinált dáma, akinek megjátszod magadat, mennyivel naivabb vagy nálam, sőt mennyivel ostobább. Az asszony rémülten bámult rá. Ha ez az ember ezt megteszi, addig csinálhatja, míg csak ki nem forgatja mindenéből. - Miska! - rimánkodott fel kétségbeesetten. A férfi meg sem hallotta. - 117 -
- Szinte kedvem volna megtenni, hogy gyönyörködjem a vergődésedben, és lássam, hogy szorultságodban milyen aljasságokra vagy képes. De nem teszem. Sem gyomrom, sem időm nincs hozzá. Én ettől a pillanattól kezdve kiközösítlek magamból, egy vasat sem adok a kezedbe, majd fogadok egy házvezetőnőt, aki mindennap elszámol velem. Miattam tehetsz, amit akarsz, járhatszkelhetsz, ahová tetszik, akár a bejárat küszöbén fekhetsz alá a szeretőidnek, én fel sem veszem, mert annyiba sem veszlek, mint egy árnyékot. Nekem megszűntél létezni. S hogy ne próbálj visszaütni, én az összes párizsi lapban nyilvánosan meghirdetem, hogy mától fogva egyetlen cselekedetedért sem vállalok sem erkölcsi, sem anyagi felelősséget. Legalább leszokol a váltóhamisításról, és csak addig leszel kénytelen nyújtózkodni; ameddig a takaród ér. Ez jót fog tenni mindkettőnknek. Végül: fizetni szeretnék. Te itt az előbb engem megütöttél. Jobban és mélyebben megütöttél, mintha ököllel az arcomba vágtál volna. Hát ezért szeretnék neked megfizetni. Már lendült is a keze, s hidegen, pontosan, kiszámítottan úgy vágta arcul a fenséges Cécile-t, hogy annak orrán-száján eleredt a vér. - Jaj! - kapott sikítva az arcához. - Segítség! Megölnek! - És most kotródj innen Kolpachra, de azonnal! - üvöltött Miska, ahogy csak a torkán kifért. - Egy órán belül eltakarodj innen, te aljas, mert ha azon túl itt talállak, a két kezemmel fojtom beléd a lelket! Cécile sikoltozva menekült, ahogy csak tudott, rémülten csapta be maga után az ajtót, és remegve, borzadva kiabált a cselédsége után, hogy csomagoljanak. Maga megmosta az arcát, vizet csurgatott a nyakszirtjére, erre az orrvérzése elállt, rohanva öltözködött, s annyira félt, hogy szinte percenként nézett az órára, nem telt-e még le a határidő? Nem mert volna az urával találkozni. Mikor végeztek, bérkocsiért küldött, felrakták rá a csomagokat, s úgy hajtatott ki a kapun, mint akit az életből kilöktek. Egy perc sem múlt el, kinyílt a lépcsőház egyik ablaka, s Miska dugta ki rajta a fejét. - János bácsi - kiáltott le a portásnak -, ezt a hölgyet, aki az imént innen ment el, nem szabad többé beereszteni! A portás rémülten nézett az ablak felé, de Miska már bevágta maga után. A palotában olyan csönd lett, mintha halott feküdnék valamelyik teremben. És senki sem mert felmenni a második emeletre, nehogy az úrral találkozzék. Hat óra lehetett.
XVIII Miska azt hitte, sokkal jobban megviselte ez a szennyes ügy, mert az előbb még remegést érzett az egész belsejében. De ahogy langyos fürdőt vett, fehérneműt cserélt, s felvette az új galambszürke ruháját, mintha kicserélték volna. Friss volt és csaknem vidám. Lement a kertbe, sétált az illatban habzó virágágyak között, egyiknél-másiknál meg-megállt, azt lehetett volna hinni, hogy az ő kedvükért öltözött ilyen elegánssá. Az egyszerű magyar virágokat, mint a muskátli, a rezeda, a rozmaring, az árvácska, megkülönböztetetten külön csoportokban tenyésztette. Ezekhez leguggolt, s akár volt ott valaki, akár nem, nagyon gyengéden el is beszélgetett velük. Oly meghitten és szeretettel, mintha a gyermekeihez szólana. - No, kis rezedám - motyogott gyengéden -, hát hogy érzed magad ebben a nagy idegenségben? Reggel-este megöntöznek ezek a csibészek? (Ez a két kertészlegény volt.) Csak szólj, ha roszszul bánnak veled majd ellátom én a bajukat. - Hát te, rozmaringom? Ezeknek a nyavalyásoknak itt sejtelmük sincs, hogy mit jelentesz te otthon, miként tenyésztenek téged a szép kis leánykezek, s hogy az már bevallott szerelemnek számít, ha egy legény kap egy leánytól belőled egy szálat. Bizony, a szerelem jószagú zászlója vagy te odahaza, s a te ígéreted annyi, mint a csók. Így motyogott nekik. Mikor az új kertészt felfogadta, az bizony azt hitte, hogy az úr habókos egy kicsit. Hanem mikor megértette, hogy beszélget velük, s mint a legszebb leányoknak, úgy kedveskedik nekik, rettenetesen megszerette, különösen, mikor meghallotta, hogy magyarul udvarol nekik. Akkor bizony bátran odalépett hozzá, levette a kalapját, s a legzamatosabb magyar nyelven bemutatkozott. - 118 -
- Nagyságos uram - mondta -, engedje meg azt a tisztességet nekem, hogy bemutatkozhassam Nagyságodnak. Illés Márton a nevem, s valamikor a Koltay bárók kertészetében dolgoztam én a Dunántúlon. Miska úgy ugrott fel, mintha arany csendült volna meg a fülében. A kezét nyújtotta. - Ez aztán öröm, Illés uram, hogy földimet tisztelhetem magában! Honnét került ide? Hány éves? Nős-e? Van-e családja? Csak úgy ömlött belőle a sok kérdés. A kertész alig tudott válaszolni, hogy őt bizony még a boldogult Denise bárónő küldte le ide Sainte Roche-ba, hogy tegye rendbe itt a kertjét, mert azt szeretné, ha ez is úgy ragyogna, mint a magyarországi, hogy mire lejön, a legszebb kert az övé legyen Franciaországban! Ő aztán meg is tett, amit csak tudott, s hogy a bárónő kétszer lejött, nem is igen járkált az sehol, csak a kertjében. Szegény aztán elpusztult valahol idegenben, az urával együtt, mi úgy hallottuk, hogy egy veszekedett tigris tépte szét egy vadászaton. Ő akkor még maradt vagy két évig, a fizetést Magyarországról küldte valaki, de aztán mégiscsak elköltözött onnét. Nem lehetett azt a drága, szép asszonyt elfelejteni! Az olyan volt, hogy aki beszélt vele, a mennyországban érezte magát, úgy tudott szólani. Vele mindig csak magyarul beszélt. - Hogy hívták őt? - kérdezte Miska. Mert majdnem megőrült, hogy ez Svenről beszél itt, ő volt ilyen ellenállhatatlan. De aztán mégsem ő volt, csak a barátnője. Mert a kertész azt mondta: - Denise-nek, kérem. Baronne Denise de la Sainte Roche, ez volt a leánykori neve. Az ura meg egy Koltay báró, úgy lehet, az utolsó, mert én otthon nem is hallottam több Koltay báróról, csak erről. Pedig mi, kertészek tudjuk az ilyesmiket, hisz díszkertet manapság nemigen tartanak mások fent, csak az arisztokraták. Szóval Denise is meghalt - gondolta Miska -; akinek a kastélyában Svennel szoktunk találkozni. S olyan szomorú lett ettől, hogy alig járt le a kertbe. Később aztán ez oda változott, hogy mindennap lement, hisz legalább az öreg kertésszel, felül járt már az ötvenen, Sven legkedvesebb barátnőjéről beszélgethetett. S néha belélovalta magát, hogy Svenről beszélgetnek, hisz olyan nagy volt a hangulati hasonlóság. - Mondja csak, Illés uram, egy baronne Clara Swenson nevű, nagyon szép, szőke svéd bárónő nem fordult meg ott Sainte Roche-ban néha látogatóban? - Nem - rázta a fejét az öreg. - Ezt a nevet sohasem hallottam. Hát nem! Vége! Micsoda bolond illúziókba kergeti bele magát egy ilyen őszülő legény! S nem beszélt többet erről. De ma azt mondta az öreg kertész: - Nagyságos uram, volna egy gondolatom! Ugyan nem egészen az enyém, mert még Sainte Roche-ban gondoltam ki, hogy hozatni kellene hazulról vagy öt-hat sombokrot ide. Annak olyan szép piros bogyói vannak. Nem lenne olyan üres a kert télen! Meg egy kis hazai levegő is csak jönne vele! - Nem rossz gondolat! - mondta Miska. - Persze Sainte Roche-ban harmincöt bokrunk volt, de az a kert egy háromholdas darab odalent. Nekünk, itt Párizsban, elég volna öt-hat is. - Hát csak hozasson! - bólintott Miska. - De hát hogy megy az, hol lehet azt kapni? - Semmi az, Nagyságos uram. Nekem a váci püspök főkertésze, a Gászonyi Pista jó komám. Csak írok neki, tüstént megy az az erdőbe. Kiás hat sombokrot, s küldi tövestül, jól megvizezve, megtrágyázva, meg kerti földbe s egy nagy zsákba csomagolva, hogy itt nekem egyéb dolgom nincs vele, csak megásom az ültetőgödröt, leveszem a tőről a zsákot, a bokrot jól a földbe nyomom, a földet jól megtömöm, hat napig öntözöm, s a hetedik nap már úgy állnak rajta a levelek, mint - a szájára csapott - majd megmondtam, micsodák. Tetszik tudni, ölég ronda szájúak arra mifelénk az emberek. Miska nevetett. - Tudom én, Marci bácsi, hiszen ha én is itt dühbe gurulok, olyanokat káromkodom, úgy elkerítem, mint egy csikós! Vállat vont. - 119 -
- Úgy sem érti senki sem. - Hát, ha szabad megmondanom; ez itt a baj! Hogy senki sem érti! - A fenét! - nevetett Miska. - Az csak jó! - Ej - mondta az öreg -, tetszik tudni, milyen feleség kellett volna ide? Egy magyar. Vagy aki tud magyarul! Mert az ember annak jól kikáromkodja magát, hogy így-úgy, azt a büdös, keserves ez-az, ide-oda, s már kész is, az ember kiadta a mérgét. Éjjel már, hojjé! Tetszik tudni, már bocsásson meg, ki kellett volna ide feleségnek? A Denise bárónő! De már legyintett is. - Az se! Mert az meg olyan volt, akár egy gyönyörű, finom virág. Dehogy lett volna mersze az embernek őt lekáromítani! Iszen mindig csak akár az eget hozta volna le neki az ember! Köll a Göncöl, aranyoska? No, az éjszaka lehozom! Mondta is sokszor: - „Marci bácsi, én úgy nézem, maga kurizál nekem.” - „Szent igaz, méltósága, de magának még a kapubálvány is kurizálna!” - „Ejha! - nevetett. - S miért?” - „Mert az se tudná megállni, ha a méltóságára néz!” Ő is legyintett. - Ajjaj, ne is beszéljünk róla! A nap is másként süt, mióta ő meghalt. Jó éjszakát kívánok, nagyságos uram! Bement a lakásba, Miska meg felment, fejébe csapta a szép galambszürke kalapját, s mikor a kapus ablaka előtt elment, barátságosan beszélt neki. - János bácsi, Sedelmeyerékhez megyek! - Igenis! - szólt vissza az öreg portás, aki egyben Eugéne apja is volt. - Látjátok! - mondta büszkén a családjának. - Lehet ez olyan mérges, mint a haragvó Úristen, nekem mindig megmondja, hová megy! János bácsi, megyek ide vagy oda. Ha a házban senki, de én mindig tudom, hol van. Ha nem akarja, hogy másnak is megmondjam, azt mondja még hozzá: pssz! S tudja, hogy minden rendben van! Mi már jól értjük egymást. S most valóban Sedelmeyerékhoz ment. Ahogy belépett, Sedelmeyer rögtön felállt; éppen vacsoráztak, az előételnél tartottak. Miska visszanyomta a házigazdát. - Üljön csak le, uram, s folytassa. Én elkergettem Kolpachra a sárkányt, s gondoltam, átjövök egy kicsit, úgyis volna egy kis beszélni valóm. Majd én félreülök, ide a sarokba. S leült a mondott helyre. Sedelmeyer nevetett. - Van száz frankja? - kérdezte Sedelmeyer. - Van. Miért? - Mert abban a száz frankban fogadok, hogy úgy sem bírja ki. Áll? - Áll! - bólintott Miska. - De legyek hercegérsek, ha tudom, miről van szó. Két perc alatt megtudta: egy nagy tál borjúkotlettet tálaltak, vajjal, krumplival. Miskának ez volt a kedvenc eledele. Egy darabig nézte, aztán felállt. - Félóra múlva itt leszek! - Hová megy? - Megmondhatom, ha akarja. Átmegyek a szomszéd vendéglőbe, rendelek magamnak egy friss kotlettet és visszajövök. Az, sokat mondok, tizenkét frank. Így nyolcvannyolc frankot megtakarítok. Ennyit meg én is értek a pénzhez! Harsogó nevetés volt a válasz. Sedelmeyer az asztalhoz cibálta, leültette a kisebbik lánya, Erika mellé, odarakott a tányérjára három kotlettet is, s Miska, ha mit nem néz, percek alatt kézből felfalja az egészet. De így is előbb készen volt, mint Sedelmeyer. Látszott rajta, hogy borzasztó éhes. - Fogadjunk, hogy maga legalább reggeltől nem evett! - nyújtotta a kezét Erika. - Ezúttal nem fogadok - rázta a fejét Miska. - Hajnalban ettem utoljára. - És közben megfestett egy remek képet is - mondta a leány. - Hát ezt meg honnét tudja? De aztán eszébe jutott. - Persze a papa mindent elárult! - Természetesen! - nevetett a leány. - Próbálta volna csak nem elárulni! - 120 -
- Nono! - nézett a leányra Miska. - De így van! - nevetett Sedelmeyer. - Úgy látszik, mindegyikünknek megvan a magunk házisárkánya. Nekem ez a leány. De el is árulom most! A leány elpirult, de nem futott el. Azt mondta: - Tedd, apa! Végtén is csak megtudja! - Jó - bólintott Sedelmeyer, s Miskához fordult. - Hát tudja meg, Mester, hogy ez a leány a maga legjobb szakértője Párizsban. - Tréfál? - kérdezte Miska. - Nem én! - mondta Sedelmeyer. - Hallgasson ide! Tudja, milyen rengeteg kritika jelent meg a Milton-ról. Itt Párizsban is, még Cherbuliez is megszólalt, sőt a rettentően tartózkodó Boisson is, s hozzá mind a kettő végtelen elragadtatással! A Milton diadalútjáról én is hoztam haza egy nagy csomó európai kritikát, a legjobb kritikusok tollából. Ez a leány itt elolvasta mind, aztán egy vacsorakor azt mondja nekem: - „Te, apa, milyen szamárságokat írnak össze ezek a kritikusok!” - „Nono! - mondtam. - Egy kicsit mégis szerényebb lehetnél!” - „De miért, apa? - kérdezte. - Hiszen, hogy többet ne mondjak, már a kiindulási pontja is rossz, valamennyinek!” - „Írj hát te jobbat! - mondtam egy kicsit mérgesen.” - Nem szólt semmit, csak annyit: „Igazad van!” S rá talán egy hétre... - Bocsáss meg, apa - szólt közbe a lány -, öt napra! Ez nagy különbség! - Jó, hát öt napra, így vacsora után kimegy, és hoz egy sűrűn teleírt, ötvenhat oldalas füzetet, azzal a címmel: „Ami a Milton-kritikákból kimaradt.” S felolvas nekem egy olyan páratlan értekezést az ön művészetéről, a Siralomház-tól a Milton-ig, aztán kimondva, hogy a Milton, az ön fejlődésében miként tartozik, mint orom, az eddigi műveihez, mit jelent ez a kép, és hová mutat stb. stb. hogy az állam majd a térdemig esett le. Pedig, tudja, hogy nekem nem nagyon esik le. „Honnét vetted mindezt?” - kérdeztem. - „No hallod - azt mondja -, honnét vettem volna? A saját fejemből.” - „Lehetetlen!” - „De pedig lehetséges! - mondta. - Ha találsz benne egyetlen idegen gondolatot, eltüzelem az egészet!” A leány felállt, s Munkácsyhoz fordult. - Mester - mondta -, én azt hiszem, még valami kis tészta lesz, s vége a vacsorának. Megengedi, hogy akkor felolvassam önnek a tanulmányt? Már nagyon régen szeretném! Elő is készítettem, mert tudtam, hogy ma vagy legkésőbb holnap eljön. - Tudta? - bámult rá Munkácsy. - Honnét tudta? - Majd kisül! - kiáltott vissza a leány, mert már szaladt. - Meg kell, persze, előbb mondanom - mondta Sedelmeyer tésztaevés közben -, hogy a gyerek művészettörténésznek készül, s végigolvasta az egész könyvtáramat. De amit önről írt, az ezzel nem magyarázható. Megállapítja például magáról, hogy egyik ma élő festőhöz sem fogható, sokkal mélyebb mindenkinél, s ez a mélység magányra kényszeríti, mint Puvis de Chavannes-t a maga elkülönülő művészete. De ezt nem értékmérőül említi, csak magyarázó hasonlatnak. De a leány már jött is vissza, kezében egy nagy füzettel. - Jaj - mondta -, maguk még mindig esznek? - Nem eszünk! - tolta el maga elől Munkácsy az üvegtányért. - Máris figyelek! Kezdje! Soha életemben nem voltam ilyen kíváncsi! Ahogy Miska kihúzta a székét, a lány is a magáét, szinte elkülönültek. A lány érezte, odaszólt a családnak: - De azért, kérlek, ti is legyetek csendben, ha már olvastátok is. S elkezdte a felolvasást. Mindjárt az első sorokkal olyan hangot ütött meg, amelyekre Miska megrezzent: a leány a világnak készülő magyar festő lelkét elemezte. De olyan biztosan és pontosan, mintha végignézte volna Miska egész ifjúkori lelki fejlődését, holott ez lehetetlen volt a köztük levő korkülönbség miatt. Elmondta, hogy ennek a zseninek mindig a feszült drámai pillanat volt a kenyere. Még a zsánerképeiben is megtalálható ez, gyakran nem is a figurákban, hanem a színek és fények ellentéteiben, akkor azokban játszódik le a dráma. Aztán sorra elemezte minden Párizsban - 121 -
ismerős képét, a Siralomház-tól kezdve végig az egész soron, megdönthetetlenül bebizonyította, mint következett egyik a másikból. Kitért a kis fehér foltokra, amelyek néha egész lehetetlen helyeken szoktak jelentkezni, s bebizonyította, hogy ezek a dolgozó zseni lelkének legmélyebb kielégülései. Éhezi őket, küzd értük, szinte a legbensőbb lényege ez. Aztán rátért a Milton-ra, s olyanokat mondott róla, hogy Miska csak ámult. Elmondta például a maga teljes bonyolultságában és természetességében Judit és az apa viszonyát, s azt is, hogy ennek jelenlétét mesterien érzékeltette a festő Juditnak egy oldalpillantásával, amelyet az apjára vet, mintegy jelezve ezzel a csak később bekövetkezendő tragédiát, és mégis úgy beburkolva az előttünk gomolygó fenséges csöndbe, hogy, pedig ott van, nem bontja meg az egységet. Hogy a csönd itt a lényeg, a Milton megszólalását váró, végtelenül feszült csend, ezt is én láttam meg legelőször, csak édesapám a legnevezetesebb műtörténészekből és kritikusokból álló bemutatón valahogy elkottyantotta ezt, így lett általánossá. Ez a csend azonban nem ösztönös valami, bár kezdeti intuíció, azt én tudom bizonyítani. Három vázlatot készített a Mester a Milton-hoz. A mű a teljesen intuitív első vázlatból lett, ez az intuitivitás akkor rándult tudatossá is, mikor felvette az oldalajtón benyitó Elwoodot is a képbe. Talán a történelmi hűség kedvéért, amely sok remeknek indult képet tönkretett már. A mi Mesterünk azonban nyomban eltörölte. Miért? Mert szilánkokra törte azt a csodálatos csöndet, amelyet intuíciójával látott meg, de ettől a pillanattól kezdve teljes tudatossággal szolgálta és védelmezte hitét a csend megérzékeltetésére. Ám nemcsak az emberfigurákat használta fel, hanem a fényt, a színeket s így írta -, a húsnak és anyagnak a visszatartottságát. Szabadon engedve azonban minden spiritualitást, amely az emberben, az agyon túl is, minden porcikájában jelen van, de jelen van az anyagokban is, csak lélek és szem kell hozzá, amely meg tudja látni ezt a csodát. Erről külön szeretnék még beszélni, az anyag spiritualitásáról, amely van, de amelyet hosszadalmas és nem is ide illő dolog volna kifejteni. Beszélt aztán még a színek viszonyairól, az egységet erősen tartó szálakról, a fő élmény hatalmasságáról, s arról, hogy a kép kompozícióját mindenki csodálatosan egyszerűnek találja. Meg kell azonban gondolnunk, hogy ezt a csendet a végtelenségig redukálni tudó agymunka tette lehetővé, s a legrafináltabb tudatosság a legmélyebb intuícióval párosulva teremtette meg. Beszélt a kép méreteiről is, amelyeket nem tart véletlennek, hiszen a kép az orma a Mester idáig való művészetének, s vele, mint egy hatalmas akkorddal, lezár egy korszakot. Hogy ezután mi következik, annak taglalása jóslás volna, s ez nagyon is frivolul festene egy ilyen komolynak szánt tanulmányban. Azt azonban vegyük észre, hogy a Mester mindjárt az első pillanatban kiállt a tülekedésből, még inkább sohasem állt bele, hanem kitérve előlük, valahol oldalt, de nagyon magasan építette meg a maga álompalotáját, ahol senkitől nem befolyásoltatva él, és festi a maga egyedülálló remekeit. Valami ilyesmi volt, de persze sokkal szebben és bővebben. A léleknek olyan finomságaira tért ki, amelyek ugyan mind rajta voltak a képen, csak a bámuló szem nem vette észre őket, mert része voltak a harmóniának. - Nos? - fordult Miskához. Az könnyes szemmel ugrott fel, felkapta a leányt, megölelte. - Drágám - dünnyögte neki. - Drágám, sohasem felejtem el! Aztán Sedelmeyerhez fordult, s azt mondta: - Ha én most tíz évvel fiatalabb volnék, tüstént megkérném ennek a csitrinek a kezét! - Én meg - ugrott fel a leány -, amilyen bolond vagyok, hozzá is mennék. - Nono! - nevetett az apja. - De igen, apa! Miskához fordult. - Elgondolhatja, hogy eléggé tisztában vagyok a házasságával, de a mienk még borzalmasabb lenne. Nem adok öt évet, teljesen tönkretenném magát. Miska jóízűen elnevette magát. - Hát arra azért kíváncsi volnék! - Menjen! - pirult el a lány. - Én nem arra gondolok, amire maga. Hanem a képzőművészetben minden nagyot és abszolútot magától várok, a leglehetetlenebb dolgoknak hajszolnám neki magát. Öt év alatt összetörném! Miska nevetett. - Kár, hogy nem tudunk összeházasodni, hogy próbát tehetnénk! - Kár! - mondta a leány. - 122 -
- Hát akkor mit csináljunk? Hisz valamit csak kell tennünk! - Bizony-bizony! De mit? - Én már tudom! - kiáltott a leány. Kiszaladt, s egy üveg nehéz, vérszínű portói borral tért vissza. Mindenkinek színig töltötte a poharát, Miskának is, még magának is, s Miskához fordult: - Tudja, azt szeretném ajánlani, hogy mégiscsak történjen köztünk valami, hát legyünk jó barátok! Miska megnézte az óráját s felszisszent: - Tyű, már tizenegy múlt! - Gyerekidő! - mondta Sedelmeyer. - Magának! - mondta Miska. - De én hajnali négykor kelek. - Utazik? - Igen. St. Malóban elmaradt egy kis festeni valóm, azt akarom megcsinálni. - Aha! - De előbb meg akarom mondani, hogy miért is jöttem tulajdonképpen. Egy kicsit elgondolkodott, de Erika már egész életével ott volt: - Hát nézze, uram, az, amit ott nálunk mondott a tizenkilencedik század művészi névjegyéről, hogy Tolsztoj, Balzac, Flaubert, Wagner, Liszt, s hogy én egy biblikus drámát fessek mindehhez, az egész így engem nem nagyon érdekel, s hogy úgy mondjam, nincs is sok értelme. Őszintén szólva, én nem is igen hiszem, hogy maga ezzel jött. Hogy az elmaradásom miatt nyugtalankodott, azon nevetek. Miután Cécile-t elkergettem Kolpachra, elkezdtem gondolkodni, s lehetetlennek tartottam, hogy maga amolyan „Mózes kettéválasztja a Vörös-tengert” vagy „Isten angyala átsuhan Egyiptomon”-szerű dologgal jött volna. Pedig ez utóbbi igen nagy tragédia, hisz a nyomában minden elsőszülött meghal Egyiptomban. - Téved, Mester, én nem azt mondtam önnek! Én egy nagy bibliai drámát kértem magától, és a témaválasztást is magára bíztam. - Valóban? Nekem egy egetverő veszekedésem volt Cécile-lel, éppen a kép miatt, hogy miként merek ilyen hatalmas ajánlatot visszautasítani? Én elvertem hazulról, amit jól tettem, de ezt én elfelejtettem. Nekem valami olyasmi maradt az eszemben, hogy majd közösen megbeszéljük. - Semmi ilyent nem mondtam! Én teljesen szabad választást engedtem önnek! - Hát akkor jó! - mondta Miska. Sedelmeyer nem értette. - Mi jó? - kérdezte türelmetlenül. - Ne türelmetlenkedjék! - mondta Miska keményen. - Az a jó, hogy akkor megvan a kép! A világtörténelem legnagyobb drámája, amilyen nem történt meg soha, csak egyszer! Én kimondom magának: „Krisztus Pilátus előtt.” Sedelmeyer úgy ugrott fel, mint aki alatt tüzet gyújtottak. - Ember! - kapott a fejéhez. - Mindjárt leborulok maga előtt, ez olyan óriási! - Csak üljön le! - mondta Miska. - Nincs ennek még vége! Sedelmeyer leült. - Hát mondja! - Nos hát - folytatta Miska -, .ahogy én nézem, ez a jelenet három borzasztó tragédia. Kettő Jézusé, egy a népé. Mert támadt a népből egy kiválasztott, vagy hogy teljesen biblikus legyek: leszállt a nép közé az emberarcot öltött Fiúisten, hogy megdöntse a mindenkori farizeusok és szadduceusok mocskos uralmát. Hogy elhozza az Igazságot nekik, és megváltsa őket. Mi történik erre? A farizeusok és szadduceusok, árulót keresve és találva a jámborok nyájában, elfogatták őt a nép nevében, s Pilátussal, a római birodalom prokurátorával, halálra ítéltetik. Minek kellett volna következnie már az elfogatás után? Annak, hogy a nép fellázad, kapát-kaszát fog, és lemészárolja farizeusait és szadduceusait, mai szóval: főurait és bankárait, s trónra ülteti Jézust, aki a nép embere volt. Ehelyett mi történt? Az, hogy a kis galileai csapat széjjelszaladt, s a nép, amely még öt napja pálmaleveleket s a saját ruháit teregette a Nagy Férfi elé, megvesztegetve a farizeusok ügynökei által, s részegen megrontói potyaborától, halált kiáltott annak a fejére, akit vasárnap még rajongva imádott: „Feszítsd meg őt!” S még önmagát is megátkozta, hogy a prokurátort cselekvésre bírja: „Az Ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!” S iszonyú önmegátkozás ez, áthat tizenkilenc századon is! - 123 -
- Borzasztó! - meredt Munkácsyra Sedelmeyer. - Ahogy így elmondja, a hideg szaladgál a hátamon! - Joggal - bólintott Miska -, mert eddig még, legjobb tudtommal, minden nép megfeszítette a megváltóját! De gyerünk tovább! Jézus legnagyobb tragédiája az, hogy a nép, amelyet egész szívével szeretett, akiért harcolt, akinek el akarta hozni az Igazságot, elárulta és keresztre feszítette. Ez borzalmas halál, mert a megfeszítettek néha hat napig is eléltek a kereszten. Hogy Jézus három óra alatt meghalt, az ritka kivétel. Az erős test nyilván finom idegzetet takart, s így hajlamos volt az érgörcsökre. Talán a szívét tápláló erek szorultak össze fel nem oldható görcsbe, s a további szenvedéstől így váltotta meg a hamar bekövetkezett halál. - Mennyit tud ön erről! - csodálkozott Sedelmeyer. - Talán foglalkozott vele? - Nem én! - rázta meg a fejét Miska. - Amit tudok, ha tudok az ilyesmikről, azt szegény Laci orvosaitól tudom. De folyton félbeszakít! Jézus második tragédiája teljesen egyéni. Ott áll a zsíros fejű, római prokurátor előtt, aki nyilván a sztoikus iskolához tartozhatott, mert azt kérdezte Jézustól: „Mi hát az igazság?” De Jézus nem felelt. Hogy is felelhetett volna az a csodálatos, máig sugárzó szellem, mikor a Megváltás isteni fenségével volt tele! Sedelmeyer szinte szédült. - Csodálatos! - mondta. - Maga ezt mind így felépítette néhány óra alatt? Hisz több idő nemigen állott rendelkezésére! Most Miska nézett rá. - Egy-két óra alatt? - kérdezte. S most olyat lángolt a tekintete, mint a villám. - Egyetlen szemvillanás alatt! - kiáltotta. - Másként nem megy! Nekem a képről magáról is megvan már úgy nagyjában az elképzelésem, csak Jézust nem látom még! Mert mindez tulajdonképpen reális, racionális valami, ha megfestem, s az egészet Jézus alakjának, a Pilátus előtt hallgató Jézus arcának kell spirituálissá emelnie és áthatnia. Mert igaza van az ön leányának, ennek a taknyosnak itt: én alattomban spiritualista festő vagyok! Engem elsősorban a lélek érdekel, s nekem ezen a képen, bármi szép és zseniális legyen is a többi része, ezzel a fenséges Jézussal kell győznöm, ezzel az arccal kell térdre kényszerítenem az embereket. Egyelőre csak annyit tudok mondani róla, hogy hosszú, fehér köntösben áll ott, amelyet, ha jól emlékszem, Heródes, a zsidók árnyékkirálya adatott gúnyból reá, mintegy bolondnak nyilvánítván ezzel az akkori idők szokása szerint. De aztán következik a bökkenő! Mert hiába festem én e fölé a ragyogó testi fehérség fölé a világ összes zseniális Krisztus-fejét, beleértve Tiziánét, Tiepolóét, és akár Rembrandtét is! Az mind semmi! Egyik sem hat! Nem is hathat, mert ezen a képen mind hazugság. A hangja magától felemelődött, s nagy homloka finoman verejtékezni kezdett. - Mert magának ide a tizenkilencedik század Jézusát kell megfestenem! A magáét, a leányáét, az utcaseprőét, az elnökét, a brigadérosét, valamennyiünkét! Ahogy ebben a racionalista században él Jézus arca, azt! Mert ennek a századnak is megvan a maga Jézusa! Ez is elképzeli, lélekben néha ez is találkozik vele, s megdöbben tőle. Csak még nem festette meg senki. Az én borzasztó és gyönyörű feladatom lesz, hogy kihozzam a lelkekből és vászonra vigyem! És ez az, amire nem tudok időbeli garanciát vállalni! Lehet, hogy meglesz egy villanás alatt. Lehet, hogy azon készen szembe jön velem az utcán. De lehet, hogy egy évig is törnöm és szaggatnom kell az agyamat, mire megjelenik! Meglenni, ha csak meg nem halok közben, meglesz, mert már itt hordom magamban! Csak azt nem tudom, hogy ez a köd miként formálódik arccá! Eddig vagyok! Nem tudok többet mondani! Csönd lett. Mindenki Munkácsyt nézte, aki merő verejték volt egész testében, de akinek nagy, csontos homlokán valami fény tündökölt, amely több volt a világítás reflexénél. Másnap hajnali fél ötkor már kint volt az állomáson, személypoggyászként egy lécek közé foglalt, aláalapozott, óriási vásznat vitt magával, meg a festőállványát, az eszközeit meg a munkaruháját a kis kofferban, amelyet mindig magával hordott, s elvágtatott vele a vonat. Az egész utat végigszunyókálta, s mire úgy tíz óra felé megérkezett St. Malóba, egészen frissnek érezte magát. Az is volt.
- 124 -
St. Malóban egyenesen a kis szállodává alakított majomba ment - már a múltkor kiszemelte ezt a helyet magának -, aztán, mert a szemben levő magaslaton a haditengerészet egyik erődje állott, megkérdezte, kell-e arra engedély, ha valaki a dagályt az öböl jobb pontjáról akarja lefesteni? Nem kellett. Azt tudta már a múltkorról, hogy a déli dagály úgy két óra felé kezdődik. Hamar helyet keresett magának, ahonnét a legszebben lehet képbe foglalni a látványt, aztán evett valamit, s fél kettőkor már a megjelölt helyen állt a hatalmas állvány, a ráerősített vászonnal. Várt. Lenézett a tengerre; sima volt és mozdulatlan. - Csodálatos! - nézte Miska. - Ki gondolná a szárazföldi emberek közül, milyen rombolás lesz itt nemsokára! De már dolgozott. Meghúzta a tenger felé kikövezett domb körvonalait; megfestette a hátteret, a kis malom is ide látszott, hát azt is belevette. Ekkor olyanféle dördülés hallatszott messze a tenger felől, mintha maga a végtelen víz hasadt volna meg, s a gyerekek rohanva kiabálni kezdtek: - La mer! La mer! - Elle vient! - La mer! S már ott is volt. A tenger. A Dagály. Nem valami halk növekedése a víznek, hanem gyors, eszeveszett tombolás, rettentő magas és félelmetes. Miska már teljes erővel dolgozott, tudta, hogy mintegy másfél órája van csak. Repült kezében az ecset. Magas hátú, súlyos, haragosan tarajosodó hullámok jöttek, nyögtek és ordítva hömpölyögtek, hogy az embert szinte félálom fogta el. Rádördültek a kikövezett domboldalra, szétfröccsentek, szinte égig vágtak vad dühükben, aztán nyálkásan, habosan hulltak alá, s nagyot gömbölyödve torlódtak vissza. De új és új száguldó vízhegyekbe ütköztek, amelyek éppúgy összetörtek a domb oldalán, s visszahulltak, vagy jobbra és balra próbáltak kitörni, s mint csapódó, rettenetes nyelvek nyaltak bele oldalt a meredekbe. Oldalt, lent valahogy megszorultak, s rettentő habzással birkóztak az egyre érkező újabb vízhegyekkel. - Feledhetetlen! - ordított festés közben Miska. De csak az agyában kiformálódott ingerről tudta, hogy mit is ordít, mert a saját hangját nem hallotta a vad dübörgésben. - La mer! Az ősanyag! Az ősanyagban rejlő, világokat szülő, végtelen nőneműség korlátlan ereje! És tudta, hogy ezt akarja megfesteni! Félreérthetetlenül ezt! Hisz ezért jött! Ez izgatta! Ezt akarta a maga művészi és férfi vad erejével megfesteni! Ezt akarta megmutatni ebben a forrongó és gyönyörű iszonyatban. Ezen dolgozott, míg lába alatt rengett a föld, és rázkódtak a bokrok, s úgy markolta össze s emelte végtelenné a képet, hogy szinte a gerince is ropogott belé. Aztán mikor a vadság elcsendesedett, a finomságokat, a mélyebb kifejezéseket festette bele a képbe, a háborgásba a maga intuitív érzéseit, s hét óra bőven elmúlt, mire abbahagyta a munkát, és darabonként hazacipelte a dolgait. A kép szinte kész volt, s a malom tulajdonosnője csak összecsapta megdöbbenésében a kezét. - Ó, Monsieur! La mer! De azért ő még másnap, sőt harmadnap is kiment, dolgozott, s a kép valóban oly fenséges lett, oly megrázó, s minden belső értelmében oly kifejező, hogy csodájára jártak az emberek. Három napig kint szárítgatta az árnyékos helyeken, s ő úgy ült mellette, úgy őrizte, mint egy pásztor az egyetlen kecskéjét. Aztán aláírta: „Erikának, pajtási szeretettel: Munkácsy Mihály, 1879. május.” Akkor leszaladt az asztaloshoz, s egy gyalult ládát csináltatott - de inkább maga csinált - a képének, a belső oldalon fékező peckekkel, beletette a képet, s egy jót aludt a fárasztó munka után. Hajnalban hazautazott Párizsba. Kerek hét napot töltött St. Malóban e miatt a kép miatt. Otthon gyorsan megfürdött, átöltözött, a képet átvitette a keretezőjéhez, bekereteztette, papírtokot húzatott rá, bérkocsiba ült, és ment Sedelmeyerhez vele. - Jó napot, uram! - köszönt be vidáman. - Képet hoztam, de ez egyszer nem magának! - Ejha! - csodálkozott Sedelmeyer. - Hát kinek? - Erikának! - 125 -
- Gondoltam - bólintott Sedelmeyer. - Üljön le nálam! Miska leült. - Gondoltam - mondta komolyan -, hogy le kell ülnöm, és meg kell magyaráznom önnek a dolgokat. Kérdez, vagy mondjam magamtól? - Én csak arra akarom kérni, Mester - mondta Sedelmeyer az apa hangján -, ne rontsa el ezt a gyermeket. Nagyon fiatal még, és nagyon szereti magát. - Én is szeretem őt - felelt Miska -, de nem vagyok már olyan nagyon fiatal. Én megmondtam magának: ha tíz évvel fiatalabb volnék, gondolkozás nélkül megkérném, és nem volna boldogabb pár Párizsban, mint mi. Ezt higgye el nekem. De elmúltam harmincöt éves, csaknem teljesen fehér a hajam, és tizenhét év a korkülönbség köztünk. S az legyőzhetetlen, mert minden esztendővel csak növekszik. Maga azt mondja: ő nagyon szeret engem. Lehet. De én tíz év múlva negyvenöt leszek, és ő huszonnyolc. Még tíz év múlva én ötvenöt, ő harmincnyolc. Nem érzi a lehetetlenséget? Nincs olyan tizennyolc éves szerelem, amely csak tíz évig is fogná egy harmincöt éves férfi mellett. Még csak nem is a szerelem testi részére gondolok, hanem egyebekre. Az élet rengeteg színére például, amelyekre ő teljesen más ízekkel reflektál, mint én. S ezt még fel se róhatnám neki, hisz tizenhét évvel fiatalabb nálam. Mit beszéljek erről? Hisz ön ezt biztosan érzi. Ugyanezen az alapon nem lehetne - legyünk nyíltak - a szeretőm sem. Hónapról hónapra távolodnánk egymástól, s ez az, amit én már nem nagyon bírnék ki. Ha csak így rágondolok is, kimondhatatlan szomorúságot érzek. S nekem a szomorúságból elég volt. Megérti ezt? - Meg - bólintott Sedelmeyer. - Szinte sajnálom, hogy ez így van. De az élet: ez. Gondolhatja, hogy nagyon is tudom. Én jó néhány évvel idősebb vagyok magánál... én is vágyom tizennyolchúsz éves lányok után. Én is őszinte leszek: eggyel talán el is utazom a nyáron egy-két hétre valahová. - Tegye meg! - mondta Miska. - Legalább rájön, hogy nekem van igazam.
XIX Június közepe tájt olyan kánikula keletkezett, hogy éjszaka is legfeljebb huszonhéthuszonnyolc fokra hűlt le a levegő, s aki csak tehette, menekült Párizsból. Sedelmeyerék is. Az öreg ugyan még maradt néhány napot, hogy a legfontosabb dolgait elintézze. Átadta Miskának a nyereség-jövedelmet (így Miska titkos számlája megint tetemesen növekedett), aztán elment ő is. - Kedves barátom - mondta vidáman Miskának -, maga is a legokosabban tenné, ha itt hagyna csapot-papot, s elutaznék egy hónapra Dinarba! - Dinarba? - Persze! Erika már öt napja végzett a tanulmányaival, s anyjával együtt Dinarba utazott nyaralni vagy két hónapot. Mint Miskának mondta, azért választotta Dinart, mert az közel van St. Malóhoz, s eredetiben is szeretné látni azt a feledhetetlen dagályt, amelyet Miska képéről annyira ismer. Bár azt gondolja, hogy a képen sokkal szebb, mint eredetiben. Ott maradunk egy hónapig, aztán Deauvilleba megyünk, s ott találkozunk apával. Igazán megtehetnéd, hogy Dinarban meglátogatnál bennünket, ezt üzeni anya is, s én legalább felvághatnék veled. S most az apa is azt tanácsolja, hogy Dinarba menjen, s töltsön ott egy hónapot. - Nos? - kérdezte Sedelmeyer. - Láthatja, hogy nem hiszek magának, s higgye el, ha mi ketten összefogunk, úgy elsöpörjük a feleséget, mint a vihar! - Sajnos - mondta Miska -, több okból nem tehetem. Én elhiszem, hogy Cécile-t le tudjuk teperni, csak hát, mint mondtam, megingathatatlanul hiszek a korkülönbség hatalmában. Heves a nyár, s ez nem kedvez az öregedő embereknek. Meg aztán én már nagyon is kivettem a szabadságomat, eleget kell tennem a szerződésemnek is. Igaz? S ezen túl ez a Krisztus-probléma is annyira izgat, hogy, azt hiszem, néhány nap múlva akárhonnét is visszaűzne. - Hát jó! - bólintott Sedelmeyer. - Ön, úgy látszik, valóban annyira gyáva, hogy inkább belefúrja a fejét a homokba, cselekvés helyett. Pedig holtáig gyönyörű élete lehetne. De legalább annyit tegyen meg, hogy holnap reggel fél nyolcra kijön az Arlberg-expressz indulásához. Nem bánja meg! - Jó! - mosolygott Miska. - Hová utazik? - 126 -
- Svájcba, egy ragyogó kis luxushotelba. Úgy tervezem, hogy két hétre. De lehet, hogy egy hónap lesz belőle! Majd persze írok onnét magának, s ha közben - nevetett - megfestené a Krisztusképet, vagy megtalálná a Krisztus-arcot, írja meg nekem! Oly boldog volt, csak úgy sugárzott. Nem is csoda. Másnap reggel a pályaudvaron egy olyan ragyogó fiatal nőnek mutatta be, akiért valóban érdemes volt kockáztatni. Ha egzisztenciát nem is, de a csalódást okvetlenül. - Még csak jó mulatást sem kívánok maguknak - mondta Miska a búcsúzásnál -, hisz többet visznek magukkal, semhogy ilyen sablonos búcsúszavakkal csak meg is lehetne közelíteni. Aztán elmentek, s Miska egyedül maradt. Június tizennegyedike volt, csütörtök. Mire hazaért, már várta a lánytól egy képeslap. Óriás! - írta. - Te csaltál vagy a dagály? A valóságban nem olyan szép és nem olyan hatalmas. Vagy csak a te szemed hiányzik és te magad? Erika Miska nyomban válaszolt neki. Ó, Okos! Nem én csaltam, és nem én hiányzom a látványhoz, hanem a holdtölte. Majd akkor nézd meg, ha lesz még rá kedved? Kézcsókom mindkettőtöknek. Miska A lapot persze Dinarba címezte, s két nap múlva onnét kapott választ rá. Nem én vagyok az okos, hanem te. Egyébként megismerkedtem itt egy angol fiúval. Negyedéves geofizikus. Sok mindent tud a Földről, de a festészethez semmit sem ért. A tánchoz igen. Nagyokat úszom vele, esténként táncolunk. Egyéb semmi! Erika Miska erre is nyomban válaszolt. Barátom! - írta. - Készülök a Krisztus-képre, s ez rengeteg időmbe kerül. Egész nap a zsidónegyedet járom modellek után. Az angolhoz szívből gratulálok. Miska Érzett valami kis fájdalmat? Hisz végre is alig utaztak el, máris van egy angol! De alig érzett. Vagy ha igen, nem mutatta. Minek? S valóban annyi dolga is volt ezzel a modellkereséssel, hogy az egész napját betöltötte. Olyan komolyan dolgozott, hogy a legmegfelelőbb modelleket fel is vitte magához, s egy rajzlapnyi vázlat után, amelyet még májusban csapott magának, le is rajzolta a megfelelő pózokban őket. Eddig vagy hetet. Vázlatosan is, hangsúlyozottabban is. Annyi rajza volt már, hogy külön tékában helyezte el őket, ráírva a tékára: Krisztus Pilátus előtt. Jézus-arcot sajnos még nem talált, pedig azt keresett a legbuzgóbban. Küldtek hozzá egy hivatásos olasz modellt is, aki azelőtt színész volt, bizonyos Luigi Barbunót. Annak valóban jó arca volt, de hallva, miről van szó, nagy grandezzával jelentette ki: - Uram, én ateista vagyok! - Bánom is én! - mondta Miska. - Nálam Krisztus lesz, s kész! - Mégsem olyan egyszerű a dolog! - vágott ki egy nagy pózt Barbuno. - A társaságom kitagad, ha megtudja! - Annyi baj legyen! - mondta Miska. - Annyival kevesebb abszintet iszik! Jót fog tenni magának! - Meglehet - mondta a modell. - De rettentően utálom az egyház-szagot! - Én sem imádom - jelentette ki Miska. - Hát akkor? Miska dühbe jött. - 127 -
- Ez nem egyházi ügy! - mondta. - Művészi ügy! De én nem imádkozom itt magának! Gyorsan döntse el, áll modellt, vagy nem? Mindössze néhány rajzot akarok a fejéről! Nos? - Rendben van, uram! - egyezett bele Barbuno. - De higgye el, tisztán a művészet és az ön kedvéért. És minden rajz húsz frank, uram! Élnem is kell! - Helyes! - bólintott Miska. - Álljon profilba, és próbáljon egy megváltói tekintetet! A tekintet meglepően jól sikerült, s Miska sebesen rajzolni kezdett. Nem vázlatot csinált, hanem komoly, nagy rajzot. Aztán még egyet, egy kissé jobbra fordítva a modellt, s az szinte remekbe sikerült. Aztán egy harmadikat, csaknem féljobb irányból, mert nem döntötte még el véglegesen Pilátus és a litosztratosz helyét. Sietve akart dolgozni, de az arc, az orr és a homlok annyira megkapta a fantáziáját, hogy egészen elmerült a munkájában. Jócskán délután volt, mire elkészült, s mikor Barbuno meglátta a rajzokat, szinte földbe gyökerezett a lába. - Ez volnék én? Ez a csodálatos fej? Uram, olyan vagyok én ezekhez képest, mint egy tetű! Nincs nekem akkora akaratom sem, mint a körmöm: egy lezüllött, iszákos ember vagyok, akit minden színházból kidobnak, mert délelőtt tizenegyre már részeg vagyok. Hogyan lehetne ilyennek lennem? - Ne igyék! - mondta Miska. - Kár magáért! A volt színész hosszan nézte a rajzokat. - Megpróbálom! - jelentette ki keményen. - Ezekre a képekre gondolok, és talán sikerülni fog. Akkor megadta a címét Miskának, és azt mondta: - Uram, nagyon kérem, látogasson meg néha, és ha részegen talál, verjen el rettenetesen! Úgy nézem, ön borzasztó erős ember lehet. Hát verjen meg teljes erejéből! - Jó! - bólintott Miska. - Számíthat rá, hogy megteszem. S kétszáz frankot nyújtott át neki. Az ember majdnem feljajdult. - Uram - kiáltott fel -, miért ad nekem kétszáz frankot, mikor csak hatvan járna? - A többletet barátságból adom és bizalomból - mondta őszintén Miska. - Sőt egy kicsit szeretetből is. Lehet, hogy ez hiányzik önnek. Gondoljon erre, ha egyszer netán részegen találom és elverem. Talán iszonyúan elverem! Erre gondoljon akkor, hogy nem utálatból teszem, hanem emberiességből. Annak az emberségnek a nevében, amely megvan önben, de időnként talán fel kell ébreszteni. - Köszönöm, uram! - bámult rá a modell. - Soha életemben nem találkoztam jobb emberrel! Meghatottan köszönt és elment. Lehet, hogy odakint beült egy kapualjba és kisírta magát. Alig húzta ki a lábát, Miska dringend sürgönyt kapott. Gyere azonnal Dinarba! Nagyon fontos! Okvetlenül beszélnem kell veled: Erika Megnézte a feladás idejét: másfél órával ezelőtt adták fel. Mit csináljon? Kétsége sem volt felőle, hogy Erikát vagy megkérte az angol fiú, vagy valami ilyenforma elhatározást vár tőle. Ha ő most lemenne, Erika nyomban melléállna, s nevetne az egész kalandon. De ez körülbelül annyit jelentene, hogy Erikát lefoglalta magának. Sedelmeyer megvesznék az örömtől, az bizonyos, de ő bármennyire szereti is Erikát, nem hisz a közös életükben. Tíz-tizenkét nap kellett, s íme már itt a segélykérő sürgöny. Mosolygott rajta: gyerek! A szelleme nem az, de a teste és az élete igen. Nyomban és dringend sürgönnyel válaszolt. Nem mehetek! Egyedül kell döntened! Miska Mit tehetett volna mást? Nem volt joga beleszólni egy tizennyolc éves leány életébe, ezt világosan érezte. És különben is ott van az anyja, aki ugyan őt nem nagyon szereti, de mindegy. A tételt a sors dolgozta ki ilyenre, hisz végre is rokonokkal is lehetett volna a lány, vagy az apjával, akivel nagyon szerették egymást, és aki az ő pártján áll. De hát így esett. Mindegy. Csöndesen ballagott haza, evett valamit, korán lefeküdt. Másnap a reggelihez már a lány sürgönyét is szervírozták. Ennyi volt csak: - 128 -
Döntöttem. Erika. - No, hál' istennek! - mondta Miska. - Jobb, ha a bolondságoknak vége! Jól megreggelizett, lement a borbélyhoz, alaposan lenyíratta haját, bajuszát, szakállát, aztán feladott egy sürgönyt Erikának. Gratulálok: Miska. Ő sem lépte túl az egy szó határát. Aztán hazament a rekkenő hőségben, felrángatta munkaruháját, a festőállványt az ablak közelébe húzta, egy óriási nyitott rajztömböt tett rá. Melléje, egy kisebb állványra, a tegnapi modellről rajzolt fejet állította, aztán nekiállt, hogy színes krétával átvigye a fejet az óriási rajzlapra, kétszeres embernagyságúra, s minden ízében kidolgozza. Sebesen és elmerülten dolgozott kilenctől csaknem fél tizenkettőig, s a hatalmas fej, hosszú hajjal és finom rőtes szakállal, úgy tekintett a fényben a végtelenbe, hogy meg kellett döbbennie tőle az embernek. Az Isten fia nyomban megszólal, és mennydörgő szavakkal ítélkezik eleveneken és holtakon. Messzebb tolta magától az állványt, elnézte a művét, s azt gondolta: „Jó! Talán ez az!” És nem gondolt semmi másra, csak erre. Akkor Eugéne jött be, de jóformán észre sem vette, csak akkor, mikor már ott állt előtte, s ragyogó ezüst tálcán egy névjegyet nyújtott át neki. - Bocsásson meg, uram - mondta -, de ez a hölgy vár odakint, Magyarországból érkezett, és okvetlenül beszélni kíván önnel! - Mi a fene? - mondta Miska. - Ilyen kardos? - Ellenkezőleg, uram! Ha szabad megjegyeznem, a hölgy végtelenül disztingvált, és nagyon szép! Miska elvette a névjegyet, s ezt olvasta róla: Özv: báró KOLTAY ISTVÁNNÉ, született baronne DENISE CLARA DE LE SAINTE-ROCHE Elfogta az emlékezés melege, s azt mondta Eugéne-nek: - Kicsoda?!... Bocsássa be! Eugéne, kezében az ezüsttálcával, elsietett, ő is felállt, egyenesre rángatta a munkakabátját, s mert a hölgy fogadására Eugéne már kitárta a kettős ajtót, s azt mondta végtelen udvariasan: - Parancsoljon, bárónő, a Mester szívesen várja! Miska ezt még hallotta, s azt gondolta magában: „Miért szívesen?” Mikor egy végtelen elegáns hölgy lépett be az ajtón, Miska rápillantott, s vad ujjongással kiáltotta el magát: - Sven! És a hölgy gyengéden és csaknem sírva. - Tem! S egymásnak rohantak, s ujjongva és zokogva ölelték és csókolták egymást, az ínyük vérzett, s a feltépődött szájszélük is, s minden izom megfeszült bennük. A lélek csaknem megfojtotta őket. - Tem! - nyöszörgött a nő. És: - Sven! - zokogott a férfi. És hogy is ne nyögtek és zokogtak volna, mikor egymásnak a mindene voltak, és csaknem tizenöt esztendeje nem látták egymást! És csaknem megőrültek a tudattól, hogy annyi idő után újra együtt vannak, és a régi szerelmük semmit sem csorbult, mintha nem is lett volna közben az a tengernyi idő, hanem 1865 volna! - 129 -
Végre Miska azt kérdi ujjongva: - Hát élsz, drágám? Élsz? Az Isten áldjon meg! S a nő: - Élek, igen! Annyi szenvedés után! Tem, csakhogy itt lehetek! S akkor kibontakoztak, és nézik egymást kimondhatatlan szeretettel, és nevetnek boldogan. - A gyűrűm is megvan? - repes a nő. - Meg! - mondja Miska. - És minden! Az édességed is! A legapróbb vonásod is! Emlékszel, mikor azt mondtad Lagensdorfban: „Az uram asztalos. Bécsben ajánlották nekünk Lagensdorfot.” - Lagensdorf! - kiált fel az asszony. - A legdrágább emlékem! Ahogy mentem az asszonnyal, Hoffmann Albertnével fánkot sütni! És még előbb titkon megböktelek, s azt súgtam magyarul: „Vigyázz! Az Albertek ridegek és csökönyösek!” - De azért remekül sikerült! - Minden sikerült! De kár, hogy nem mentünk ki asztaloséknak Lagensdorfba! - Sajnálod? - Nagyon! S most hirtelen megérezte kezében a névjegyet és felmutatta. - És ez a névjegy, Sven? Ez mit jelent? Csaknem nem engedtelek be magamhoz! - Igazán? - Hát persze! Hisz életem legnagyobb munkájába kezdtem bele! - És lám, mégis beeresztettél! - De Sven! Hisz annak idején ez az áldott asszony adott nekünk búvóhelyet! Hát mi van, drágám? Miért ezzel jöttél, örök Aranyom! - Mindent elmondok, Tem! - mondta az asszony. - Mindent! Csak hadd nézzek előbb körül itt nálad! Hisz emlékezhetsz, soha nem engedted meg, hogy fölmenjek hozzád! - Az igaz! - nevetett Miska. - Hisz hogy jöhetett volna Sven, báró Clara Swenson az én diákszobámba s Josefstadtba, ahol nem is egyedül laktam, hanem egy magyar orvostanhallgató barátommal! Nagy, boldog gesztust csinált. - De itt: tessék! Nézz meg mindent! Bár ez is csak egy műterem! - No, azért más: egy műterem és egy diákszoba! - De a diákszobában egy boldog ember élt! Egy túl boldog ember, valami nyolcvanhét napig! - Nem! - mondta az asszony. - Illetve igen, ha te már január ötödikétől számolsz, mikor Rahlnál megismerkedtünk! S már ott állt a nagy tanulmánykép előtt, s úgy nézte, mint egy csodát. - Egy Krisztus-fej! - sóhajtotta. - Micsoda hatalmas! És milyen különös! Sohasem láttam ilyet! - Nem is láthattál, mert ez egy soha nem látott Krisztus-arc! Ez a tizenkilencedik század Krisztusa! Még nem egészen kész, még dolgoznom kell rajta! Talán nagyon is sokat, mert ő lesz az új képem fő alakja. Krisztus Pilátus előtt. Majd még rengeteget beszélgetünk róla, hisz csak nemrég kezdtem! Alig van néhány figurám belőle, csak ez a minden nappal igazabbá váló Krisztus-fej, meg néhány zsidó, meg egy kicsi vázlat. Csak egy rajzlapnyi mindössze! Elővette egy tékából, megmutatta: - Nézd csak! De ez még nem a végleges! Csak nagyjából dobtam fel magamnak, hogy a képzeletem elindítsam. - Ó, Tem, óriási lesz! - mondta az asszony. - Soha ebben az életben nem festettek ilyet! De én tudtam már Bécsben, te egyetlen, édes szeretőm, te! És a Milton után különösen... - A Milton? - vágott közbe Miska. - Hát ismered? Honnét ismered? Csak nem a levegőből szimatolod ki, te boszorkány? Mert itt készült, ezen az állványon és ebben a műteremben, valami hét-nyolc hónap alatt! - Nem, drágám - mondta az asszony. - Én csak reprodukcióból ismerem, hisz minden párizsi lap és folyóirat járt nekem, és egyik számában azt közölte, talán egy esztendeje lehet. És minden képed ismerem, a Siralomház-tól a Milton-ig. Kritikástul és mindenestül! És láttam az arcod is kü- 130 -
lönböző változatokban, így azt is tudom, hogy megőszültél, milyen korán! De engem sem kímélt az idő, nézd csak! S levette a fejéről a kis, turbánszerűen megkötött selyemkendőt, s Miska látta, az arany hajözönben az ezüstté vált szálakat. S bizony, nem egyet, hanem megfehéredett csomókat, és könnyes lett tőlük a szeme. - Istenem - mondta csaknem feljajdítva -, ne haragudj, de megölted csaknem tizenöt évünket! Borzasztó! Hol lennék én már, ha te mellettem vagy, édes Istenem! És hol szedted össze erre a gyönyörű fejedre azt az árulkodó kis deret? Hát ezt meséld el! - Hát elmeséljem? - kérdezte könnyezve az asszony. - És itt? - Hát hol? - Én úgy gondoltam, hogy átjössz hozzám, együtt ebédelünk, és akkor majd! Itt csak megnézlek, s úgy leszünk itt, egy húszéves fiú és egy huszonhárom éves leány! És te letörleszted nekem az adósságodat, és átjössz hozzám, és akkor jövök én. Nincs nagyon messze a tanyám, avenue Montesquieu 8. Nos? Oly szép volt, ahogy ott állt ez előtt a hatalmas, csaknem egészen ősz férfi előtt, akinek megölte, elrabolta, beleégette a szélbe több mint tizennégy esztendejét, és még ő emleget adósságot? - Ó, az Isten áldjon meg - kacagott Miska -, hát persze: a kezed! Igazad van, csaknem tizenöt esztendeje a fogadásunknak, s bár azóta csaknem kétszer elvesztettem a szemem világát, de hát hogyne törlesztenék! Bár Rahl is itt lehetne a maga igazán sírig való szerelmével. Mert hisz szerelmes volt beléd... De a kezed, persze! Hisz azt mondtam: fogadjunk, hogy akár tizenöt év múlva is le tudom rajzolni a kezedet! Hát lerajzolom! Álmomban is lerajzolom! Ugyanolyanra... - Jaj, Tem - mondta a nő egy kicsit szomorúan -, talán ne is rajzold, hisz úgy elváltozott azóta a kezem! - És az enyém? - mondta és odatartotta Sven elé. - Nézd meg, csaknem egy öreg kéz, csak a gyűrűd változatlan rajta! S bizony, a kezén a bütykök jól kiformálódtak már, a visszerek jól kidagadtak rajta, és a bőr a hüvelykujj körül nem volt már olyan feszes! De az asszony ráhajolt a kézre, alázattal megcsókolta. Miska odahúzott egy kisebb állványt, és egy kisebb rajztömböt csapott rá, pontosan akkorát, mint a·bécsi volt hajdanán, s akkor azt kérdezte: - Nézni akarod, vagy elforduljak az állvánnyal, míg rajzolom? - Szeretném nézni, Tem! Hisz akkor is néztelek és csodáltalak! Istenem, milyen szépek voltak! - Hát jó! - mondta Miska. - Nézd! Te légy az ellenőr! S éppen úgy volt, mint Bécsben hajdanán. Lehajtotta a fejét, a régi kézre koncentrált, s önmagát is meglepte, hogy milyen gyorsan ott volt előtte a múltból az a gyönyörű és páratlan női kéz, ott ragyogott a lelkében, és már a szeme idegében! Fogta a rajzszenet, kinyitotta a szemét, megmérte vele a papírt, s ott kezdve, ahol Bécsben, pontosan az apró kis bütyöknél, repülni kezdett kezében a rajzszén, s egyetlen kanyargó lendületben húzta meg a kéz körvonalait. Csak egy villámlásnyi idő volt az egész. Akkor megint magába nézett, megint a rajzra, s hihetetlen finoman kezdte kidolgozni a kezet, beleadva az ujjakba a finom és karcsú ívelést, aztán a körmök következtek, a finom és megelevenítő árnyékolás, hogy a kéz szinte alig érintette a párnát, aztán a gyöngyköves platinagyűrű a kisujjon, s akkor végigszántott szeme a rajzon: mi van még? De készen volt, és nagyon röstellte, hogy az egész csak tizenöt percbe került. S nem lehetett csalva babrálni rajta, hogy legalább húsz percig elhúzza az időt, hisz Sven ott ült mellette. Odatolta hát eléje, s azt mondta halkan: - Hát tessék! készen vagyok! És elfordult. Miért fordult el? Talán, hogy szabadon hagyja Svent az érzelmeivel? Az nézte a képet, nézte, és végre azt mondta, de valami furcsa hangon. - Csodálatos - mondta -, hogy annyi időn át meg tudtad őrizni a lelkedben a kezemet. Miska ránézett s megijedt. - Sven - fordította maga felé a nő fejét -, sírsz? De hát miért sírsz? - Szégyellem magam! - hüppögte a nő. - Mert én azóta már rég elfelejtettem, hogy milyen volt az akkori kezem! - 131 -
Lerángatta kezéről a finom, testszínű selyemkesztyűt, s odanyújtotta a meztelen kezet Miska felé. - Hát nézd! Nézd meg jól! Ez az én mostani kezem! Miska a kezébe vette, s érezte, hogy ez egy kemény női kéz. Még nem durva, bizonyára egy csomó kozmetikai szalon foglalkozott már vele, és a gazdája is glicerines kézpakolásban alhatik, de azért az izmok még kemények a bőr alatt, és az ujjtövi bütykök is éppen csak eltűnhettek. És a kézfejen ott van néhány naptól kiszívott szeplő. - Mit csináltál a világ legszebb kezével? - kérdezte Miska. - Csak nem dolgoztál vele? - Majd később! - mondta az asszony; - A vallomások során. Most csak annyit: annak köszönhetem, hogy élek, mert ilyen lett a kezem. S már mosolygott. - De azért eldönthetjük a pontosságot: itt van velem az eredeti rajzod! Kifutott a hallba, s egy nagy, fekete, henger alakú tokot hozott be. Levette a fedelét, kivette a rajzot s megmutatta. - Látod! Miska látta. Az ajánlást is: „Swensonnak, kollégámnak, emlékül. Munkácsy.” Még arra is emlékezett, miért írta ezt rá. Hogy Sven Rahlnak ne ajándékozhassa. - Csodálatos! - mondta Miska. - Most is aláírnám! De általában nem tudtam én akkoriban ennyire rajzolni! Csak ha téged rajzolhattalak, akkor izzottam ilyen magasra! Odatették a most rajzolt kép elé: minden vonás hajszálra egyezett. - Milyen pontosan eltetted magadban a kezemet! - sóhajtott Sven. - Ne sóhajts - mondta Miska. - Egyebem sem volt, mint a rád való emlékezés! Emlékszel az első éjszakánk előtt megtett kartnerstrassei utunkra? - Hogyne! - mondta Sven. - Most is látom magamban, csak le kell hunynom a szememet. - És én - mondta Miska -, ha akarod, el tudom mondani az egész beszélgetésünket is, a pisiléssel együtt! Hirtelen felütötte a fejét. - Mondd, Sven - kérdezte hirtelen -, valóban annyira szerettél te engem akkor, amint én éreztem?... Az asszony csodálkozva nézett rá. - Hogy kérdezhetsz ilyet? - kérdezte megdöbbenve. Miska lehunyta a szemét, úgy mondta: - Mert úgy otthagytál, mint egy csomó szemetet! Mint egy főrangú hölgy, aki rádöbben, hogy az inasával szerelmeskedik. - Nagyságos Isten - meredt rá az asszony -, hát arra nem emlékszel, amit mondtam neked: hogyha egyszer megbeszélünk egy találkozót, s te zörgetsz, és senki sem nyit neked ajtót, akkor neked tudnod kell, és csakis azt kell tudnod, mert az az igazság, hogy engem valami borzasztó szerencsétlenség ért! Erre nem emlékszel? És nézett rá. - Szóról szóra - bólintott Miska -, annyi idő után is. Akkor is ebben kapaszkodtam meg, ebben a földnél biztosabb hitben, hisz te mondtad. Bár fogalmam sem volt, s ma sincs, hogy mi szerencsétlenség érhetett. Később aztán ez vált a megőrjítő vesztemmé, hogy ezt te ilyen pontosan és jó előre megmondtad nekem. Ha ezt nem mondod akkor, nem vált volna ilyen szemétté és szerencsétlenné az életem. Nem házasodom meg, nem engedek annak a sok, falánk nőnek, bár nem egyben téged kerestelek, most itt állok magamban előtted, s azt kérdezhetném: Sven, mikor esküszünk? - Jóisten! - dermedt meg a nő. - Hát Rahl nem szólt neked semmit? Hisz az utolsó éjszakámból három órát nála töltöttem, elmondtam neki mindent, és kértem, tapintatosan közölje veled, hogy milyen borzalom mélyére értem! Hát semmit sem szólt? - Nem - mondta Miska. - Én azt mondtam, hogy valami nagy anyagi szerencsétlenség ért benneteket otthon. Rahl felhívott magához óra után, s valahogy úgy beszélt, hogy éreztem, tud valamit, s egy-két szóval kellene csak unszolnom, és elmondana mindent, amit tud, de én szándékosan nem unszoltam. - Szándékosan nem unszoltad? – kérdezte megdöbbenve Sven. - De hát miért nem? Miska szeme most is ugyanolyan iszonyút villant, mint akkor. - 132 -
- Mert - mondta - mindazt, amit Rahlnak mondtál, nekem kellett volna elmondanod! Erre nincs mentség, nincs kibeszéd, nincs szépítés: ez így igaz! Mikor elért a szerencsétlenség, nem hozzám futottál, hanem Rahlhoz! Mindjárt az első futamot elveszítetted velem, s ezzel az életemet is. - Jaj! - sikoltott fel Sven. - Mi baj? - ugrott hozzá aggodalmasan Miska. Sven könyörgően nézett a szemébe. - Látod - zokogott -, milyen rongy kis nő voltam akkor a te igaz és erős férfivoltod mellett: nem jutott eszembe, hogy a nagy bajommal először a szerelmesemhez fussak, aki talán fél kézzel kirántott volna belőle! És milyen rongy és kicsi vagyok most is, hogy annyi távollét után neked kelljen megmondanod az igazat, hogy felnyíljék rá a szemem! Mindenki, az utolsó kis cselédlány is azt csinálta volna, és én elhibáztam! Végzetesen elhibáztam! - El - mondta Miska. - Egy gyermeket és több mint tizennégy évi életet dobtál oda, sejtelmem sincs, miért! Csönd volt. Még az utcán sem lépkedett senki. - De mentséged van, Sven! Nagyon is igaz és őszinte·a mentséged! Azt mondtad az imént, hogy az utolsó kis cselédleány is a szeretőjéhez futott volna először a bajaival. Csak ne felejtsd el, hogy neki nyilván rangjabeli szeretője lett volna. Te viszont a rangodon alul szerettél, így az ösztönöd, jól megérthetően, halott apád barátjához, tehát a rangodbeli öreg szerelmeshez vezetett. Az ösztön tiszta munkát végez, Sven, s mit tudhattad te akkor, hogy ennyi idő múltán egy palotában találsz rám, amit ugyan utálok, de ha nyomtatott névjegy híján ráírom egy darab papírra a nevemet, hajlongva viszik be akár az angol trónörököshöz is, s az sietve jön ki; megölel, s azt mondja: „Isten hozta, Mester! Mi baj? Csak nincs valami baj?” S maga vezet be, és elmondom neki, amiért jöttem. - Ámen! - sóhajtott Sven. S úgy esett össze, ott, ahol állt, mintha leütötték volna. Miska nem kiáltott segítségért, hisz volt vízcsap a műteremben, vizet hozott egy csészében, s lassan életre locsolta legnagyobb szerelmét. Aztán odavitte a műterem sarkába, lefektette a kanapéra, de úgy, hogy laposan feküdjék, s akkor az asszony felnézett. - Tem - mondta alázatosan -, tégy vizes ruhát a homlokomra, mert szörnyű módon fáj a fejem! Miska a csaphoz rohant, megnedvesített egy törülközőt, kicsavarta, összehajtogatta, és rátette az asszony homlokára. Aztán egy pohár vizet hozott, egy erős, fejfájás ellen való port, és felemelte Sven fejét. - Vedd be ezt a port, szívem, tíz perc múlva vége a fejfájásnak! - mondta nagyon gyengéden. - Magam is ezt használom, ha agyondolgozom magam és fejfájást kapok. Sven bevette, s ő ott térdelt mellette sokáig, s közben minden közös emléküket felverte, s újra felitta a zamatukat. De akármit csinált is, az emlékekben egy húszéves legényt látott kimondhatatlan boldognak, s itt egy harminchat felé ballagó férfi térdelt, aki azt kérdezte magától: Itt van Sven! Kimondhatatlanul szeretem! De nem merek már új életet kezdeni! Úristen, hát kezdhetek-e? De az Isten nem felelt, és ő sem tudott magának felelni. Sven rámosolygott. - Itt térdelsz; Tem? Milyen jó vagy! Megrázta a fejét. - Nem vagyok az! - mondta határozottan. - Olyan vagyok, mint magamhoz szoktam lenni, s az nem lehet jó, mert néha önmagamat is csaknem összetöröm! Ó, Sven, ha a te kezed kísért volna idáig, milyen gyönyörű volna itt minden. Így ez a hely leginkább egy vágóhídhoz hasonlít, ahol vad és véres taglók ellen küszködöm! - De állod a harcot! - ujjongott az asszony. - Igen - bólintott Miska határozottan. - Ma még igen! Hogy vagy, Sven? Az felült. - Frissen, mint egy virág! Mintha most szakítottak volna! Miska nevetett. - Nos, akkor hirtelen egy pohár vízbe kell tegyelek, nehogy elhervadj ebben a forróságban itt! Megyünk hozzád, drágám, vagy valami szép helyen együtt ebédelünk?
- 133 -
- Gyerünk át énhozzám - mondta Sven -, hisz mindenki talpon, és ebédet főz nekünk! És úgy szeretnék mindent elmondani neked, most már tudom, kihez kell szaladnom, hogy megkönnyüljek, mint a pille. - Jó - bólintott Miska, s kitárta a szobája ajtaját. - Akkor menj be a szobámba, hozd rendbe magadat, én majd itt megvárlak, s aztán átöltözöm. Sven ránézett. - Tem - kérdezte -, hát nincs ebben a rengeteg palotában még egy szoba, ahol megfésülködhetném és rendbe hozhatnám magamat? - Nincs - mondta Miska. - Bár csak az Isten tudja, hány és hányféle szoba van itt, s a palota is teljes egészében az enyém, de hát azokat a feleségem és a vendégei járják, s én nem akarom, hogy még csak egy levegőt is szippants velük. Amit én használok, ez a nagy hálószoba itt, meg ez a műterem. Hát ide menj, Sven, itt a bútorok is ujjongani fognak a látásodon, mert azok is ismernek a gondolataimból. Sven bement, megfésülködött, rendbe hozta az arcát, Miska ezalatt telefonált a portára, hogy fogassanak. - A batárba vagy a csukott hintóba, uram? - kérdezte a portás. Miska elbámult: hát ilyen gondos személyzete van? Svenhez fordult. - Szívem, hogy akarsz kocsizni? Csukott batárban vagy nyitott hintóban? Sven végignézett rajta, s elnevette magát. - Tyű, de elegáns a nagyságos úr! - Ez egy bizonyos Sven nevű pajtásom miatt van, drága hölgy, aki ma Isten különös kegyelméből föltámadt halottaiból! - Igen? Ez egészen különös! - Fiacskám, hát vannak még csodák! - Vannak! - helyeselt Sven. - Hány éves is a nagyságos úr? - Harmincöt múltam, kis szívem! - Bolondítsa a nagyapját a nagyságos úr! Nincs maga több harmincnál! - Kegyed sincs több huszonnyolcnál, szépasszony, ha jól megnézem! - Ó, te bolond, te bolond! - nevetett Sven. - Meg száz, ha tudni akarod! Százhuszonnyolc, te nagylegény! - Jaj, anyókám - nevetett Miska -, akkor nincs más hátra, ilyen agg hölgynél, mint a személyi fuvar! S mielőtt Sven még tiltakozhatott volna is, ölbe kapta, s így futott le vele a lépcsőkön s kacagott. - Ugye, milyen jó, ha van egy fiatal a háznál, öreganyám! Legalább ölben viszi le csupa tiszteletből az elaggottakat! - Bizony, fiam! - bújt hozzá Sven. - Hátha még azt tudnád, mióta nem ültem én itt! Hajdan pedig mindennapos helyem volt. De az utolsó lépcsőfordulónál mégiscsak leugrott, s azt mondta Miskának: - Te, ha pedig nyilvánosan is mókázni mersz velem... Nevetve léptek ki a lépcsőház ajtaján, a remek hintó már állt két táncoló lipicaival előtte, Miska besegítette Svent, olyan mozdulattal, mint egy grandseigneur, maga is beült, s azt mondta a kocsisnak: - Hát előbb csavarogjunk egy kicsit! Amerre szép! S a két lipicai úgy ragadta őket, mintha szárnyuk nőtt volna, s Miska úgy megmutogatta Svent mindenfelé, amerre csak a ragyogó Párizs élt, mint egy káprázatos ékszert, s Sven csak kacagott, kacagott. - Ezt nevezem aztán diszkréciónak! - Bánom is én! - ragyogott Miska. - Merjen valaki egy szót is mondani, beletöröm a szót a torkába, mint a halgerincet! Sven meg ujjongva nézte. „Ez nem változott semmit! - gondolta. - Ez ugyanaz a tomboló suhanc, mint Bécsben, húszéves korában! Hojjé!” - 134 -
Aztán végre odakurjantotta a kocsisnak a címet: - Avenue Montesquieu 8. Egy-két perc, már ott is voltak. - Mikor jöjjek a nagyságos úrért? - kérdezte a kocsis. - Nem kell kocsi! - mondta. - Majd gyalog ballagok haza. Aztán beléptek, s Miska szeme megakadt a gyönyörű előcsarnokon. - Csodaszép! Ki építtette? Csak nem egy Bourbon? - Igenis, egy Bourbon! Sőt mondhatnám: ugyanaz a Bourbon! - kacagott Sven. - Akkor - súgta Miska - biztosan egy ugyanolyan kis felszentelt fészek is van itt! Nemde, bárónő? - De még milyen! Akárcsak az! De Isten őrizz most odamenni, mert ott azóta nem takarítottak, hogy én kihúztam innen a lábamat! Hisz senki sem ismeri! - Baj! - mondta Miska. - Nagy baj! Mindjárt visszafordulok! Sven majdnem rákiáltott. - Innen? - De veled! - mondta nevetve. - Mert olyan káprázatos ágyat, mint az enyém, nem is álmodtál! - Csak semmi csábítás, Mester, hisz vár az ebéd, s ha nem csalódom, a káprázatos ágy szomszédságából jövünk, s ott senki sem tett nekem ilyen parázna ajánlatot! Igaz vagy nem? S beléptek az első emeleti ebédlő ajtaján. Terítve volt már. - Megengeded, hogy egy pillanatra eltűnjek? Csak még gyorsan átöltözöm és kezet mosok. S már el is tűnt. Tíz perc múlva valami ragyogó, fénylő lamé ruhában jött vissza, amely lehetett volna pongyola is, de ruha is, ki tudja, mi a női divat? Kitűnően ebédeltek, a feketét a dohányzóban itták meg, s Sven szivarosládát tolt Miska elé. - Parancsolj! - mondta. - Havanna! - Igen - bólintott Miska. - Látom, Upman! De csak a te kedvedért, mert én még mindig csak olyan kocadohányos vagyok! Sven cigarettára gyújtott. - Cigarettázol? - kérdezte meglepetten Miska. - Igen - bólintott Sven. - Ott, ahonnét jöttem, nagyon rászoktam. A legjobb idegnyugtató. - Pillanatnyilag - mondta Miska. - De később a nikotin elszomorítja az embert. Lélekben is, testben is. - Érdekes! Hát van külön lelki és külön testi szomorúság is? - Hogyne! A lelki szomorúságot még csak elviseli az ember, de a testitől üvölt. Olyanforma az, mint mikor a morfinista nem kap morfiumot. Csak ül az ember, és olyan végtelen szomorúság bujkál a testében, hogy nem bánná, ha ott helyben meg kellene halnia. - Honnét tudod ezt ilyen pontosan? - Megfigyeltem néhány emberen. - Igen- mondta Sven. Csönd lett. Elég hosszú. Aztán Sven emelte fel a fejét. - És most hol kezdjük? - kérdezte vallomásra készen. Miska a levegőbe nézett. - Én tudnám, hol kellene kezdeni - mondta bizonytalanul. Sven ránézett. - Malac! - mondta határozottan. - Malac? - húzta fel Miska a szemöldökét. - Ezt a nevet még nem hallottam. Sven felnevetett. - Nem ám, mert te vagy a malac! - Én? - vágott csodálkozó képet. - Akkor valami csoda történt, mert én mindeddig embernek éreztem magam. De lehet, hogy csak érzéki csalódás volt. - Bizony! - Ezek szerint négy lábon kell innét elmennem, s visítoznom minden kapunál, hogy amögé tartozom-e. Ez szép lesz! „Munkácsy mester négykézláb a kapuk előtt!” Hallod, a déli lapok legalább tízezerrel felemelik a példányszámukat. - 135 -
És nekiállt a malac visítását utánozni. S oly tökéletesen csinálta, hogy aki véletlenül kívülről hallja, megesküszik, hogy eleven malacot kergetnek odabent. Sven annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult. - Ó, te! - állt fel. - Hát gyere! Gyere csak, majd felfal a por! De Miska leült. - Igazad van - mondta. - Úgy viselkedem, mint egy gyerek. Holott eléggé benőhetett volna már a fejem lágya, mondhatnád! Sven szemében valami szomorúság ködlött. - Hát nem jössz? - kérdezte. - Nem - mondta korholyan Miska. - Te nem így tervezted! Igaz? - Igaz - ismerte be Sven. - No, látod. Mi olyan rég nem láttuk egymást, hogy most egyetlen lépést el nem véthetünk, mert úgy lehet; az életünket vétjük el. Egyszer már elvétettük: tizenöt évet vesztettünk. Másodszor nem véthetjük el, mert azt sem tudom, van-e még annyi időm hátra. Én rengeteget dolgoztam, robotoltam, feszítettem magamat, s nekem meg is jósolták, hogy nem érem meg a hatvan évet, hát bármikor rám kiálthatnak: elég! S akkor mi van? És sejtelmem sincs, mi a te kedélyi beállítottságod, örömnek veszed-e te még ezt, és ha igen, mikor és mi kell neked ehhez? Érts meg, Sven! A múltban legalább hittem, hogy ismerlek, most ennyi idő után tudom, hogy nem ismerlek. Azokhoz az emlékekhez próbálok tapadni, amelyek a múltból valók, de csaknem bizonyos, hogy eltévedek, ha azoknak az alapján próbállak megközelíteni. Tréfásan ugyan, de szememre hánytad az otthoni ágyat, pedig, egy Istenemre mondom, egyszerűen nem mertem még célozni sem reá. Ne feledd el, hogy elájultál olyasmitől, amely miatt viaskodnod kellett volna, s én azt is vártam. Most tehát, ha ugyan nem ábrándultál ki belőlem, s azt akarod, hogy megpróbáljuk valahogy összefoltozni az életünket, egy ideig, míg megint meg nem ismerjük egymást, neked kell vezetned. Mert te vagy az érzékenyebb. És nekem kell igazodnom hozzád, mert én, itt vagy ott, a köztudomás szerint mindig voltam, tehát benne voltam a világ és az emberek életében, míg te eltűntél valahová, nem tudom, hová. Talán kiléptél a mi életünkből, és egy másik földrészen élted az ottaniak életét, s talán egészen más vagy, mint aki voltál. Talán fogadalmad van. Talán bent önmagadban nekem idegen rítusok szerint élsz. Nem tudom. Mindenképpen neked kell hát kezdened, és neked kell megmondanod, mit s hogyan akarsz. Az aztán más kérdés, hogy tudom-e hozzád hangolni az életemet. Az majd a végén elválik. De lásd, én a régi szerelem alapján egyszerűen át akartam ugrani a szakadékot, s mindent folytatni ott, ahol egy fél emberöltővel ezelőtt abbamaradt. És csaknem belegázoltam ebbe az új lénybe, aki vagy. Hát én itt ülök, és cselekedjél te. Sven már régen ült, és komolyan hallgatta Miskát. Most megszólalt: - Tulajdonképpen mindenben igazad van, és még sincs igazad! Valahol a dolgok mögött túlzás feszül. Valami túlfűtöttség. Mert valójában sokkal inkább a régi vagyok, mint képzeled, s ha veszem, csak sorrendi különbség van köztünk. Én előbb el akarok neked mondani mindent, hogy csak akkor engedj nagadhoz, miután meghallgattál és megítéltél, te meg egyszerűen nem akarod tudomásul venni a csaknem tizenöt évi intermezzót, s folytatni akarod a szerelmet 1865 áprilisánál. Én elismerem, hogy a tied az erősek módszere, de neked el kell ismerned, hogy az enyém meg a lelkiismereteseké. Én hát elkezdtem a gyónást a magam módszere szerint. - Jó - bólintott Miska. - Hallgatlak. - Kezdem a vallomást a nevemen - vágott bele Sven. - Az a nevem, amelyen ismersz, a baronesse Clara Swenson, hamis. Ilyen név nincs, én találtam ki az egészet. Az én nevem az, amelyet a névjegyen olvashattál: özvegy báró Koltay Istvánné. A leánynevem: baronne Clara Denise de la Sainte Roche d'Ecuyer. Nem vagyok svéd, francia vagyok. A képedet Koltay Denise név alatt vettem meg, most is ott van a bécsi palotámban, de mikor Rahlnál megismerkedtünk hivatalosan is, én elhatároztam, hogy beirátkozom Rahl Akadémiájába, hogy sokat veled lehessek, elhatároztam, hogy más nevet veszek fel, hogy szabadabban mozoghassak, és te is könnyebben közelíthess hozzám. A báró Koltayné sokkal ismerősebb Bécsben is, Magyarországon is, semminthogy ez alatt a név alatt bármit is tenni lehetne. Így lett belőlem a kissé extravagáns Clara Swenson svéd bárónő. Így kaphattam én meg Denise-től a búvóhelyünket, mikor csak szükségünk volt rá, hiszen én voltam a Denise. Halvány fény volt az arcán. - 136 -
- Valóban egyszerű - mosolygott Miska. - Egyszerűen kölcsön vetted önmagadtól! - Igen - mondta Sven. - Ebben volt valami külön izgalom is, de védekezés is volt benne. Emlékezz, sohasem engedtem magam hazakísérni, csak az első éjszakánk előtt való délutánon, de akkor mentem először Denise-hez kölcsön kérni a rejtekhelyet, tehát nem volt veszedelmes. Ha emlékszel rá, mindig különleges ruhákban jártam: feltűnő eleganciával öltözködtem, télen át remek sapkák alá rejtettem, és egyébként is egészen másként hordtam a hajamat, sokkal merészebben, mint azokon a napokon, amikor nem volt Rahl-napunk. Olyankor intéztem el a vendéglátást és a vizitelést, s nem volt nagy sor, mert az uram távollétében mindig is csendesen éltem, egyszerűen öltözködtem, s a kiáltó eleganciájú, merészen öltözködő Swenson bárónőben senki sem sejthette a csöndes és sokat olvasó Koltay Denise-t. A kocsim és a kocsisom s a szép szán az uram szánja volt. Az uramé, aki bár hatalmas és testes, de nagyon szelíd és udvarias embernek ismerte mindenki - az is volt -, s akinek egyetlen szenvedélye volt csak: a vadászat és a távol-keleti állat- és növényvilág. Keveset volt otthon, s így 1865 telén úgy szerethettük egymást, ahogy akartuk. Ez a nevem és a szerelmünk története. Van, amit így sem értesz? Talán az Éva meg nem kapott levelei. Ez nagyon egyszerű dolog, de nagyon aljas is. Legyen a mentségem, hogy kimondhatatlanul és irigyen szerettelek. Csak annyiból állott, hogy a pesti főlakájom megvesztegette Éváék környékének levélhordóját, hogy a te írásoddal címzett leveleket megmutatta neki az írásodat - ne kézbesítse ki, hanem adja át a budapesti fő lakájomnak. Az meg is kapta mind a négyet, s mind a négyet olvasatlanul el is égette. Bécsben ugyanígy jártak Évának neked címzett levelei. Azt hiszem, hogy ezekről a hónapokról, azon túl, hogy kimondhatatlanul szerettelek, nincs több mondanivalóm. Ezt neked is éppen úgy kell tudnod, mint nekem, hisz gyermeket is fogantam tőled, hozzád is akartam menni, s úgy akartam a gyermeket a világra hozni, mint törvényes feleséged, hogy a te neved folytassa. Megállt. Elfáradt. Ivott egy korty vizet, aztán megint Miskához fordult. - Van még valami kérdeznivalód ebből az időszakból? - Nincs. - Elhiszed-e, Tem, mert mindent elmondtam, hogy az Istennél is jobban szerettelek? - El - mondta Miska. - De te is hidd el nekem, hogy az én szeretetem sem volt irántad sem gyengébb, sem kisebb. Csak fájdalmasabb volt, mert egy rossz szűrben szaladgáltam melletted, s így akkor sem tudtalak meghívni a fagylaló télben egy csésze csokoládéra, valami jó meleg cukrászdába, ha véletlenül volt is rá pénzem. Ez mindig nagyon fájt, s az is, hogy ugyanebből az okból akárcsak egy templomban sem mutatkozhattam veled. Amit a bécsi utcákon csavarogtunk, az a te hősiességed volt, nem az enyém. Mert én, alapjában véve, mindig szégyelltem magamat. - Szegénykém! - mondta a régi hangján Sven. - De aztán tüstént észrevette magát. - Az akkori magadat sajnálgatom - mondta mentegetődzve -, nem a mostanit. - Gondolom - mosolygott Miska. - Bár meglehet, hogy nagyon felületesen látsz csak, s ha a való életem kidönteném ide eléd, jobban megrémülnél, mintha egy zsák kígyót öntenék az öledbe. De hát miért tenném ezt, mikor, mint mondtad, én vagyok az erősebb? S valóban az vagyok, mert ha elszakad bennem a fék, én mindent összerombolok magam körül. Talán még önmagamat is. S önmaga összerombolásán túl igazán nem tehet többet az ember. Választ várt? Mert meglepődött, mikor Sven megszólalt. Nem. - Most hallgassunk egy kicsit... úgy elfáradtam... Hát hallgattak. Szép május délutáni csend volt, a kertre nyíló ablakokon belátszottak a mozdulatlan platánok, mert annyi szél sem volt, amennyi egy pihét meglebegtetett volna. Különböző virágillatok szüremlettek fel a fal mellett, de oly finomak és egymásba vegyültek voltak, hogy semmiként nem lehetett őket elválasztani egymástól. Aztán nyers, erős földszag jött - valahol ásni kezdhettek a kertben -, s ez minden mást elnyomott a maga nehéz és az elmúlást idéző sírszagával. Miska előrehajolva, csukott szemmel ült. Két kezét összekulcsolta maga előtt, s lassan olyan érzése támadt, mintha nem is Párizsban volna, hanem a bécsi palota rejtekében ülnének mind a ketten, s a mór mintájú aranycirádák és a kis ámpolna néznének rájuk szelíden s egy kissé kíváncsian. Csak annyi kellett volna a hangulat elűzésére, hogy fölemelje a fejét, de nem tette meg. Talán ereje nem volt hozzá. Talán jól érezte magát ebben a bécsi csendben. Nem várt semmit, noha tudta, hogy Sven beszélni fog, s iszonyatokat mond majd, hisz csak iszonyatok vághatták ketté a gyönyörű éle- 137 -
tüket, de élete mélyén nem volt kíváncsi rájuk. Hát nem volna sokkal egyszerűbb, ha a hátuk mögé dobnák őket, és az életet folytatnák, nem a vallomást. Hiszen úgy fogy az élet, úgy tűnik el mögöttük, hogy minden percet meg kellene ragadniok: Sven, Tem, semmi sem történt, csak az, hogy végtelenül szeretjük egymást! Hát nem? Hirtelen Svenre tekintett, s megdöbbenéssel vette észre, hogy az mélyen s néha egy kicsit megrázkódva alszik. - Most az emlékei között jár! A lelkét most azok érintgetik! - mondta belül magának. - Szegény Sven, milyen emlékei lehetnek! S azt gondolta, legjobb volna most felnyalábolni Svent, lefektetni a heverőre, gondosan betakarni, s itt hagyni egy cédulát: Kicsikém, mélyen elaludtál, hagyjuk a beszélgetést olyan időre, amikor frissebben érzed magadat. S elmenni innét. Hazamenni és dolgozni a Krisztus-fejen, vagy meglátogatni Barbunót, nem részeg-e, vagy csak hazaballagni tervek és gondolatok nélkül, leheveredni a műterem heverőjére, s úgy elaludni, hogy talán fel sem ébredni többet. Végre is nem a kora határozza meg az embert, hanem az élete tartalma, s ő annyit élt már idáig, hogy csak ez az elmúlt másfél évtizede száz év, s ahogy itt ül és ül, s mellette alszik a szerelmese, pontosan érzi, hogy minden perccel egy napot öregszik. De nem tudott elmenni. Óvatosan felállt, a puha szőnyegeken odament az ablakhoz, s kinézett. Két fiatal fiú meg a kertész valóban valami virághagymáknak ásott ágyást, földbe szúrt kis karókra kötözött zsineggel mérték a távolságokat, porhanyították a földet, jól megöntözték, aztán egy ültetővas nyomában kezdték elültetni a dugványokat. Nézte őket. Gyorsan és ügyesen dolgoztak, aztán egyszerre csak azt látta, hogy végeztek, s a kert lassan tele lett árnyékokkal. Mindjobban nyüzsgölődtek odalent az éjszaka hazatérő árnyékai; lassan besötétedett. Állt ott az ablaknál: most mit csináljon? Megnézte az óráját a derengésben: nyolc jóval elmúlt, és Sven még aludt. Ha eddig nem tette, most már igazán nem illett felkeltenie. A heverőről egy finom, meleg plédet hozott, óvatosan betakarta az asszonyt, aztán vigyázva kiment. Ott már vacsorára terítettek, s látta, hogy egy személyre terítenek. A kalapja ott volt egy kis asztalon, elvette onnét, s azt mondta az egyik terítő leánynak: - A báróné elaludt. Maguk bizonyára tudják, mikor kell felkelteniük. Kérem, adják át kézcsókomat. Jó éjszakát! De az egész rettentő furcsa volt. Leszaladt, s szívében mély aggodalommal ballagott hazafelé. - Ilyen még nem fordult elő az életben, hogy Sven őmellette elaludt volna! Ez lehetetlen! Sven beteg! Lépdelt. - Mi baja lehet? Mit szedett össze a búvóhelyén, amelyről még azt sem tudta, hol lehet. Olyan este volt, mint az álom. - Sven! - mondta Miska. Valahogy nem röppent el a szó, üresen lehullott. Miska rögtön megfordult, bérkocsit szerzett s rohant vissza. A komornyik rémülten fogadta. - Mester, az Isten vezérelte vissza! A bárónőt nem tudjuk felkelteni. Miska rohant. - Hogy értsem ezt? - Ott ül a karosszékben, rázzuk, de nem ébred! Berohant. - Sven! - kiáltott rá. - Sven! Nem mozdult. Leborult eléje, megfogta a pulzusát: nem érezte. Félrerántotta rajta a ruhát, szívére nyomta a fejét; finoman, gyengén vert. - 138 -
- Orvost! - kiáltott. - Hát mit állnak? Azonnal fogassanak! Vágtatnak a Ferdinandi-klinikára, dr. Eytz adjunktust keresik! Előkapta névjegytárcáját, firkantott rá valamit. - Ezt átadják neki! Kérem, azonnal jöjjön! - És ha nincs már bent? Késő van! Csaknem kilenc! - Akkor vágtatnak a lakására! Legjobb is, ha előbb ott keresik! Ide hozzák! Mars! A fejüket széttöröm, ostobák! A két szobalányra: - Azonnal főzzenek egy nagy findzsa olyan erős feketét, amilyet csak lehet. De máris itt legyenek vele! Azok elrohantak, s ő kettesben maradt Svennel. Pontosan tudta magában, hogy ha ez a nő most meghal, ő is nyomban utánamegy! - Sven! Gondolkodás nélkül kitakarta. Ó, hogy ismerte ezt a drága testet. És lám, nem volt rajta más, csak az a kék lamé ruha. Isten! Isten! Megint meghallgatta a szívverését, ritmusos volt, de nagyon gyenge. Nem az alvó szíve ver így: az elmenni készülőé. Két hatalmas hüvelykjével óvatosan masszírozni kezdte a szívgödre táját. Hallotta, akkor robogott ki a kapun a kocsi. - Milyen lassú a cselédség mindenütt! Az urak baja sehol sem az ő bajuk, tudják. Masszírozott, hogy a két hüvelykje szinte belezsibbadt. Megint a szívet hallgatta. - Mintha egy kicsit élénkebben verne! Ütögette az ujjai hátával! Noszogtatta! Biztatta! - Sven! S ordított: - Sven! Megint masszírozta. - Hogy hol marad az a két cseléd a feketével? Tízet főztem volna már idáig! Dehogy főzött volna! Egyet sem főzött volna! Csak az agya égett, és a szíve a torkában vert! Végre megjött a két lány, rohantak a telt findzsával. - No, végre! Emeljék fel egy kissé az úrnőjük fejét, majd én itatom! Megpróbálták, de olyan ügyetlenek voltak, hogy Miska állt a helyükbe, felölelte baljával Sven fejét, s itatni akarta. A száj engedelmeskedett, de a nyelv kavarta az italt, és csaknem kilökte. Miska akkor befogta Sven orrát, így legalább le tudott nyeletni vele néhány kortyot. - Nyeld! - biztatta Miska. - Nyeld! - Ó! - búgott ki Sven száján. De biztosan öntudatlan szó volt. A nyelés azonban megindult, senki sem tudta, hogyan, miként, s Miska megitatta Svennel az egész nagy findzsa kávét. A szív szinte nyomban reagált rá: egy kissé gyorsabban vert, feszesebben. Miska majd megbolondult örömében. - Csak ez a Sándor jönne már! Az orvos. Dr. Eytz. Magyar fiú. A gyulai kéményseprő fia. A forradalom után menekült ide, s a legjobb hírű szívspecialisták egyike volt. Miskával gyerekkori barátok. És Ferdinandi professzor adjunktusa. Annál tudni kellett, mert az hajdan Lombardia legelső szívprofesszora volt Milánóból, ő meg Radetzky elől menekült. Már túl volt az ötvenen. - Hát! - fordult Miska az ajtó felé. Az orvos is szinte úgy rontott bé. - Mi baj, Miska? Miska a halálsápadt Svenre intett. Az orvos körülnézett. - Mindenki menjen ki! Ketten maradtak Sven mellett. -Emeld fel, tedd a heverőre! Miska, mint a pelyhet, emelte fel Svent s átrakta. - Bocsáss meg - mondta. - Az egész mellén bontsd ki a ruháját. Megtörtént, s az orvos vizsgálni kezdte. Kopogtatás. Sztetoszkóp. - Adtatok neki valamit? - 139 -
- Egy bögre erős feketét. - Te? Miska bólintott. - Talán te mentetted meg! Most két erős injekció következett, aztán az orvos elmarkolta a pulzusát: - Erősödik! Megmérte a vérnyomását, aztán megcsóválta a fejét. - Bár a vérnyomás most sincs egész nyolcvan! Az orvos leült a heverő sarkára, úgy futott körbe a tekintete a szobán, míg Sven lassan színesedni kezdő arcán megállt. - Mondd el az egészet, hogy történt! Tudod? - Hogyne! S mindent elmondott apróra. Az orvos gyanakvóan nézte Sven lilás ajkát, merev pupilláit. - Te - mondta Miska -, nem lehet ez valami mérgezés? - Pontosan ezen gondolkozom - felelt az orvos. - Mit ettetek? Miska mindent elsorolt. - De én is ugyanazt ettem! - Te és ő: az kettő! Egy ilyen hegy! - Ezt magad sem mondod komolyan. Sven nagyot sóhajtott, kinyitotta a szemét, csodálkozva nézett Miskára. - Tem, mi történt? Miska csaknem sírva fakadt. - Ezt én kérdezhetném tőled! Csaknem órákra elaludtál! Bemutatta az orvost. - Dr. Eytz, Ferdinandi professzor adjunktusa. Magyar. Beszélhetünk magyarul. Tudja a fene, talán jobb! Az orvos intett. - Sándor ugyanis valami mérgezésre gyanakszik. - Lehetetlen! - jelentette ki keményen Sven. - A személyzetem teljesen megbízható. Különben is, Tem, ma szóról szóra ugyanazt etted, mint én! - Én is azt mondom. De talán a cigaretta ártott meg! - Hányat szívott ma, bárónő? - kérdezte az orvos. - Ma? Várjon! Egyet reggeli után, ebéd után is egyet, aztán, itt beszélgetés közben kettőt, vagy hármat. Nem is tudom. A hamutálca ott van még az asztalon. Ott valt, Miska megszámolta: három cigarettavég volt benne, a másikban meg az ő felében elnyomott Upmanje. - Három! - mondta odamenet. - És milyen cigarettákat szív? - Egyiptomiakat. Most például Ramzeszt. Megállt. - Lehet, hogy azok ópiummal kezeltek? - Nem! - rázta a fejét az orvos. - Az állam erre nagyon vigyáz, gondolhatja. Nyomban beszüntetné az importot! - Értem - mondta Sven. De a szemében valami furcsa kifejezés ült. Kezet nyújtott az orvosnak. - Köszönöm, adjunktus úr, a szíves segítséget! Lehet, hogy ön nélkül ma meghaltam volna? - Hát - mondta az orvos. Aztán elmosolyodott. - Mondjuk így, és így leszünk igazságosak: Miska nélkül és énnélkülem. Mert mire én ideértem, Miska egy nagy csomó feketével már elindította a rendes szívműködését. Én aztán csak orvosilag folytattam a kúrát. - Tem! - nézett rá Sven. - Hát az életem is neked köszönhetem? - Nem! - legyintett Miska az orvos felé. - Ennek csak a szája jár! A te helyedben inkább még egy szíverősítő injekciót kérnék tőle, és valaminő ugyanerre való gyógyszert. - 140 -
Az orvos még egyszer meghallgatta Sven szívét, megadta az injekciót, felírta a gyógyszert. Aztán odaszámolt az asztalra három tablettát. - Most nincs nyitva sehol gyógyszertár, azért hagyom itt őket. Ha esetleg később visszatérne egy kis szívgyengeség, két óránként vegyen be egy-egy tablettát. S még egy-két jó erős fekete sem árt! Jó? És reggel fél nyolcra itt leszek. Ezeket a cigarettavégeket meg, engedje meg, hogy elvigyem magammal! - Kérem - mondta Sven. - Nem akar egy egészet is? - Köszönöm - hárította el az orvos. - Nem dohányzom! - Nem is azért adom. Csak kíváncsi vagyok, hogy egy egészben - mennyi van? Az orvos meghajolt. - Ön nagyon okos asszony, bárónő. Az imént átsuhant az agyamon egy gondolat, s ön egy villanás alatt pozdorjává törte. - Tudom - mosolygott Sven. - De soha eszembe se jutott ilyesmi! Most meg aztán különösen nem! S mikor nyitották az ajtót, még hátraszólt. - Tem, kérlek, te gyere még vissza. Szeretnék egy kicsit beszélgetni veled. - Jó - szólt vissza Miska -, csak kikísérem a földimet, aztán visszajövök. - És csináltasd meg a hálóban az ágyamat! Mire visszajössz, ott leszek.
XX S valóban, mire Miska visszajött, Sven már a hálószobája ágyában feküdt, a zöld selyempaplan alatt, gyönyörű hálóingben, újrafésült hajjal, sőt az arcát is kipirosította egy kicsit. De nagyon komoly volt. - Ne ülj le, Tem - szólalt meg, ahogy Miska belépett -, azonnal lemegyünk! Lementek. A hely csaknem azonos volt a bécsivel, de nagyobb volt benne a fény, talán azért, mert alacsonyabb volt. De mit számított ez? Soha még égőbb, habzóbb és sikoltóbb szerelmet nem láttak ezek a falak, mint most, mikor Tem és Sven adták magukat annyi év után ilyen féktelen vágygyal egymásnak, s levetettek minden féket, és le akarták győzni az időt! Hogy tudták ezek egymást szeretni. Nemcsak amolyan hús-vér szeretkezés volt ez, de minden, minden, amit csaknem tizenöt év alatt a lelkük egymásról érzett, gondolt, az mind itt tombolt most, s minden fájdalmuk, amit egymásnak és maguknak okoztak, itt vált örömmé, a szerelem és szeretet eksztázisává. Mije van az embernek? De amije embernek csak lehet, azt mind ujjongva adták egymásnak. Olyan volt, mintha a bécsi vasajtót csak tegnap csukta volna be Sven, közbül semmi sem történt volna, csak egy nap, s ma újra kinyitotta volna, s áldott szerelmük akadálytalanul gördülne tovább. Aztán fürdöttek, aztán előkerült a csuklyás, barna, fehérrel szegett apácaruha, és Miskának a papucs meg a földig érő fürdőkabát, aztán megvacsoráztak, remek bort ittak, ez most különösen jólesett Svennek, aztán odaült Miska ölébe. - Hát hol is hagytuk el akkor?... Igen, ő örömmel üdvözöltetett téged, minden jót kívánt neked, elhatározta, hogy rám íratja a birtokait, mert olyan gazdag hölgy várja Nápolyban, amilyet itt mifelénk el sem lehet képzelni. - Igen! - bólintott Miska - és te azt mondtad nekem, hogy kevés időnk van már, mert május tizedikén már házastársak leszünk. - Aztán felmentem, és boldogan elaludtam. Másnap egész korán keltem, hogy siessek a dolgom után, de ahogy átmentem a hallon, oda nyílt az ő szobája, és véletlenül bepillantottam a nyitott ajtaján, olyan borzasztó elfoglaltságban találtam, hogy minden porcikámban megborzadtam. Ült az asztal előtt, körülötte csipeszek, kések, finom ollók, s egy utánozhatatlan alakú, hosszú tűt szurkált az asztalon nyugvó bal kezének abba a részébe, amely a hüvelyk- és mutatóujj forgói között van. Engem annyira elfogott a rémület és az utálat, hogy moccanni sem tudtam, de ahogy odatapadt rá a szemem, ebből a szemszögből mindennél jobban, tisztábban láttam, hogy a feje szinte tökéletesen hasonlít a hímoroszlán fejéhez. - Ekkor tudtam meg, hogy leprás az uram. Berohantam hozzá: „Nincs magánál bitangabb, aljasabb ember a földön! - ordítottam. - Hazajön, jár-kel az emberek között, mintha semmi baja nem volna, pedig leprás!” - 141 -
- „Mi?! - üvöltött rám, és szinte a szája is habzott. - Elhallgasson ezekkel a mocskos gyanúsítgatásokkal, mert, becsületemre, itt fojtom magába a szót!” Fölsóhajtott. - Én nem tudom, hogyan és miként történhetett, milyen ösztön vezényelhetett, mikor indulás előtt, egész véletlenül, megláttam a szekrényemben a leánykori kis belga pisztolyomat, s mint egy rég nem látott játékot, beledobtam a nagy retikülömbe. Talán emlékszel, hogy nagy retikült használtunk akkoriban. Kikaptam hát a pisztolyt és rászegeztem. - „Ha rnég egy mozdulatot tesz - mondtam neki nagyon elszántan -, abban a pillanatban agyonlövöm!” - Nyomban megállt. Én tudtam, hogy töltve van a pisztoly, ő meg látta a tárban a két karcsú, nikkelezett lövedéket. Azt is láthatta a szememből, hogy mindenre el vagyok szánva, s azt is tudhatta, hogy nem hibázom el, hiszen leánykoromban két évig én tartottam Franciaországban a pisztolylövés rekordját. - „Ejnye! - mondta. - Fegyvert fog rám!” - „Azt! - néztem élesen a szemébe. - S esküszöm az Istenre, agyon is lövöm, ha csak egy mozdulattal is közeledik felém! Mert a hetvenhétszeres halált hordozza magában, s nincs a világon olyan törvény, amely jogos önvédelem címén fel ne mentene engem a gyilkosság vádja alól! Azt mondom hát, most készüljön, és viszem a Monarchia első lepraszakértő professzorához! Mert végre is jogom van tudni, leprás ember lakik-e velem vagy nem!” - „Legyen! - mondta elsápadva. - De ha maga engem arra kényszerít, hogy a Monarchia legfőbb egészségi ellenőre elé álljak, akinek joga van zárt vagonban, mint egy veszett állatot, az általam választott lepratelepre szállítani, én kényszerítem ugyanennél a hatalomnál fogva, hogy magát megvizsgáltassa, hisz öt évig velem élt, mikor én már egész bizonyosan lappangó leprás voltam, és kilenc hónappal ezelőtt testileg is érintkezett velem, bár csak feleségi kényszerűségből. De mégis. S akkor tizenöt évi zárt életre kényszerítik. Ezt a karantént joga van berendezni akár a Sainte Roche-i birtokán, de jegyezze meg, hogy őrizni fogják, emberekkel nem érintkezhetik, úgy kell főznie magára, mert nem tarthat főzőaszszonyt a kastélyban, és főként a házasságának vége. Részben, mert nem akad olyan őrült férfi, aki egy lepragyanús nőt elvegyen, másrészt, mert ha jól tudom, a hatóságok sem engedik meg az ilyen házasságot. Hát vigyázzon! Ha futni hagy, férjhez mehet, élhet boldogan, ha nem, magát is magammal rántom, még ha nem is akarom. Én nem veszítek, mert én mindenképpen a nápolyi lepratáborba megyek, ez az a gazdag hölgy, akiről tegnap beszéltem. S ott én már fel is építtettem a magam hajlékát.” Sven szeméből lassan szivárgott a könny. - Látod - mondta -, az emléktől sírok, a tényre nem esett egy könnyem sem. Folyton és folyton te lebegtél csak a szemem előtt, hogy hátha elkaptam a betegséget, és akkor téged is biztosan megfertőztelek! És láttam magunkat így érzéketlen tagokkal, s azzal a szörnyű oroszlánarccal egymás mellett, valamelyik lepratelepen, és bambán bámulunk magunk elé, vagy éppen marjuk egymást a borzalmak miatt, amelyeket nekem ez az ember okozott, neked meg én. Akkor eliszonyodtam és azt mondtam: - „Hallja, ne ajánlgasson maga alternatívákat nekem! Hát el tudja képzelni, hogy én, magamban a fertőzöttség gyanújának csak egy szikrájával is, odaálljak az elé, akit szeretek, és akinek a magzatát hordom magamban, s eltitkolva az esetleges valóságot, életet kezdjek vele, s talán megrontsam őt is? Hát minek képzel maga engem? Keszüljön, Silvianus professzorhoz megyünk! Maga is, én is. Nincs kivétel! Tudni akarom az igazat!” - És ekkor történt - folytatta Sven -, hogy mikor mentünk, egy vasúti szállító ember nagy ládát hozott be a hallba s letette. Engem nem érdekelt, miféle csomag az. Az uram aláírta a fuvarlevelet, az embert bevitte a szobájába, nyilván kifizette, mert az ember így búcsúzott: „Köszönöm, méltóságos uram, és bármikor rendelkezésére állok!” S elment. Vasutas egyenruhát viselt, de most biztosan tudom, hogy egyben csempész is lehetett. Az uram azt mondta: „Látja, én meg a legfinomabb cigarettát hozattam magának. Ötezer Ramzesz, kérem, fogadja el.” - „Csodálkozom az ajándékán! - mondtam. - Tudja, hogy nem dohányzom!” - „Tudom - bólintott. - Mikor megrendeltem őket, arra gondoltam, hogy egy de la SainteRoche bárónő vendégei ne szívjanak, csak egyiptomi cigarettát! Most arra gondolok: jól jön ez még - 142 -
magának a karanténban! Mert meglátja, hogy ott dohányozni fog. Nincs ember, aki ezt az elzártságot dohányzás nélkül el tudná viselni!” Most érezni lehetett, hogy valamelyik vertvas ámpolnában valami jószagú olaj ég. Olyan illatot terjesztett, amely valahogy könnyűséget támasztott az ember mellében, a tüdején keresztül az egész testében, de főként a szíve táján. - Miféle illat ez? - kérdezte Miska. - Arábiai - felelt Sven. - Nekem azt mondták, hogy a szerájokban égetnek ilyen olajokat. Könnyűvé teszi a testet és a lelket. S a szerelmet vidámmá. S folytatta. - Egy óra múlva ott álltunk mindketten a professzor előtt. Talán ilyen magas lehetett, mint te, csak vállban hajlott volt, hisz közelebb volt a hetvenhez, mint a hatvanhoz. „Kérem, professzor úr - mondtam neki -, legyen szíves vizsgálja meg az uramat, mert én azt hiszem, leprás!” A profeszszor egy pillantást vetett rá, és azt mondta: „Valószínűleg! Tessék levetkezni, báró úr, ön, asszonyom addig üljön le a paraván mögött!” Engedelmeskedtem, s hallottam, amint az uram vetkezik, s odaáll a professzor elé. De az egyszerre kiabálni kezdett: „Kérem, báró úr, én nagyon jól ismerem ezeket a testszínű, sűrű selyemből készült, leplező holmikat, amelyek elrejtik a lepra jeleit, s megtévesztik a felületes vagy gyakorlatlan orvosokat! Tessék az eleven bőrével elém állani!” Egy pillanatig mintha dulakodást hallottam volna, aztán valami erős selyem repedését, aztán az uram hangját: „Látom, kár minden további tagadásért, profeszszor úr, én bevallom, a világ legszörnyűbb nyavalyáját hordom a testemben. Magam is csak néhány hónapja tudok róla, s csak azért jöttem haza, hogy anyagi ügyeimet elintézzem, és a lehető leggyorsabban elváljak a feleségemtől. Fiatal hölgy, fel akartam magamtól szabadítani. Be is adtam a válópert, az néhány hét alatt lebonyolódik. Tessék nekem elhinni, ez a bőrre tapadó selyem remekmű tökéletesen megvéd mindenkit a fertőzéstől; tizenkét darabot csináltattam belőle. Ha a feleségem ma fel nem fedezi, hogy a bal kezem érzékenységét vizsgálom, soha senki rá nem jött volna, hogy leprással érintkezett. Különben is legkésőbb holnapután reggel vissza akartam utazni Nápolyba, s jelentkezni a lepratelep igazgatóságán, és felvétetni magamat a telep lakói közé. Ott én már megépíttettem a magam kis házikóját.” Hallottam, hogy papírokat mutat, igazolványokat, s akkor a professzor azt mondta: „Nagyon sajnálom, báró úr, hogy mindezt az első felszólításra nem mondta el nekem. Talán meggondoltam volna, s két napig futni hagyom. Elintézte legalább a dolgait?” - „Egy bizonyos szabolcsi birtokvisszatartáson kívül mindent. Ennek a papírjait legkésőbb holnapra vártam Budapestről. Ott még vannak bizonyos elavult törvények.” - „Értem - mondta a professzor. - Ön mit csinálna a helyemben?” - „Sajnos - felelt az uram -, alig tudnék tárgyilagos lenni. Így csak kérni tudom a professzor urat, engedélyezze még ezt az egy-két napos türelmi időt nekem, aztán, ígérem, örökre eltűnök a világból.” - „Hát, kérem mondta a professzor -, két napot engedélyezek önnek olyanformán, hogy ön most az egyik emberünk kíséretében hazamegy, nyomban összecsomagolja mindazt, amit magával akar vinni... oda, s ezentúl itt tölti nálunk az idejét, azoknak az óráknak a kivételével, amelyekben tárgyalásai vannak. Egy emberünk kísérni fogja. Talán szükségtelen, de mégis megnyugtató elővigyázatosságból. És pénteken reggel elutazik, báró úr!” „Leplombált marhakocsiban?” - kérdezte megremegő hangon az uram. „Ez volna a szabály - mondta a professzor -, de önnel kivételt tehetek, s engedélyt adhatok egy leplombált, harmadik osztályú fél fülkére is feltéve, hogy a kettő közt levő költséget ön hajlandó kifizetni.” - „Boldogan, professzor úr! - ujjongott az uram. - Köszönöm önnek ezt a szívességet; sajnos, soha nem tudom meghálálni!” - „Nem - mondta egy kissé meghatottan a professzor. - Isten oltalmába ajánlom önt!” Csengetett, egy egészségügyi őr lépett be, megkapta az utasításait, s annak kíséretében az uram elment. Csönd lett. Sven felállt, leoltott néhány erős lámpát. - Hagyd abba az egészet, drágám! - kérte Miska. - Minek ezt elmondani? Nem volt elég átélned? - Engedd, hogy elmondjam! - könyörgött Sven. - Azt akarom, hogy mindent tudj. Majd iparkodom rövidre fogni. Miska ölébe ült és folytatta. - Én ott reszkettem a paraván mögött, mikor a professzor szólított. „Ön bizonyára minden szót hallott, kedves bárónő, a helyzet tisztázódott, miben lehetek még szolgálatára?” És megpróbált mosolyogni, de én elrontottam a mosolygását. Azt mondtam: - 143 -
- „Kérem, professzor úr, én ennek az embernek öt évig a felesége voltam, s az bizonyos elkerülhetetlen dolgokkal jár. Nagyon kérem, vizsgáljon meg engem is, nem kell-e nekem is attól a borzalomtól tartanom.” - „Önnek?” - kérdezte meglepetten. - „Igen. És a dolog úgy áll, hogy most teherben is vagyok.” - „Tőle?” - kérdezte ijedten. - „Nem - mondtam. - Mástól. Egy fiatal festőtől. Szeretnék feleségül menni hozzá, de ezzel a gyanúval magamban nem merek.” - „Menjen - intett fejével a paraván felé -, vetkezzék le teljesen!” - Én levetkeztem, visszajöttem, s ahogy a tanár rám nézett, elpirult. De nem sütötte le a szemét. - „Asszonyom - mondta nagy szemüvege mögül -, én nagyon öreg ember vagyok, s higgye el, engem már nem nagyon érdekel semmi, a tudományon kívül. Ne sértődjön hát meg, ha azt mondom, hogy önnél gyönyörübb nőt a görög mitológia összes istenei sem tudtak elképzelni! Miért kívánja hát tőlem, hogy ebbe a ragyogó harmóniába a tudomány otrombaságával és iszonyú labilitásával belenyúljak, és talán összezavarjam? Miért akarja, hogy én önbe a bizonytalanságnak csak egy halványka magját is elvessem? Hisz az egész teljesen elképzelhetetlen!” - „Biztonságot szeretnék, professzor úr, hisz szeretnék férjhez menni!” - „Hát menjen! - kiáltott. - Menjen akár holnap! Minél gyorsabban! Hisz mit érnénk, ha az élet kuszáiba nem mernénk belevetni magunkat? Ha ön tudná, mennyi alattomos veszély fenyegeti az élő embert csak egy egyszerű étkezésnél is, most nevetne egy jót, s futna a szerelmeséhez! Aszszonyom, valamennyien kimondhatatlan bizonytalanságok közt futunk, de ne forduljunk el egészen gőgünkben a bibliától, és őrizzük meg magunkban legalább a boldog sejtelmeit annak, hogy ezek a bizonytalanságok mégiscsak az Isten útjai, s én állítom, hogy nem egy rosszindulatú Istené! Hát ilyen kiválasztott lény, mint ön, nem mer egy áldott Isten útján elindulni?” A messzibe nézett. - Csodálatos dolgokat mondott, Tem! - folytatta. - Paptól soha nem hallott igéket, mert egy rituálékba fulladt pap sohasem képes olyan magasba elhatolni, mint egy magányos és bűnök közt vergődő, de lelkében az örök Istent hordozó ember! Soha! De én, mint egy őrült, egy pillanatra sem tudtam őt követni, a rémület, hogy megfertőzhetlek, úgy elbutított, hogy csak az abszolút bizonyosságot tudtam elfogadni. - „Hát nem adott önnek az Isten lelket? - kérdezte. - Egy kicsi lendületet sem?” - „De igen - feleltem. - Mégis, kérem, vizsgáljon meg!” - „Hát legyen!” - mondta. - Úgy kapott fel, mint egy pelyhet, felfektetett a vizsgáló asztalára, s három óránál tovább vizsgált. Nincs olyan idegem, erem, nyirokerem, nyirokcsomóm, ízületem, amelyet át- meg át ne vizsgált volna. Meleg vízben tetőtől talpig megmosott, leszárította a testemet, s akkor megvizsgálta a bőröm egész felületét. Először különböző nagyítókkal, tükrökkel, aztán a két kezével - csodálatosan finom, de mégis erős tapintása volt, aztán egyszerre végigvágott a combomon a keze fejével, de oly erővel, hogy csaknem felsikoltottam, s leste, hogye színeződik pirossá a bőröm, a legfinomabb eszközökkel érintési próbákat csinált, megnyálazott mutatóujjával dörzsölte a karomat, utána megszagolta és megízlelte az ujján maradt nyált, percekig hallgatta minden csuklóm mozgását... Nem tudom elmondani, mi mindent csinált; merő víz volt az egész teste, közben legalább fél jegyzőkönyvet teleírt a leleteimmel. Aztán egyszerre lekapott a vizsgálóasztalról s rám kiáltott: - „Öltözzék fel!” - Én, amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, s odaálltam eléje. - „Nos, professzor úr?” - „Teljesen egészséges! - mondta szinte gorombán. - Elmehet!” Én meg sem mozdultam. - „Nos? - mordult rám. - Mi kívánsága van még?” - „Egészen biztos ez, hogy semmi bajom nincs?” - „Biztos! - vágott az asztalra, hogy minden megugrott rajta. - Csaknem három és fél órán át vizsgáltam, és ilyesmikkel jön nekem? Kétségtelen, hogy a lepra bacilusát még soha senki nem látta. Hausen professzor most küszködik ezzel a kérdéssel, és bármely pillanatban eljuthat odáig, hogy megpillantja. Lehet, hogy a távíródrótokon már vágtat a hír, s akkor egy csepp vérben vagy genny- 144 -
ben, vagy bőrfoszlányban a világ legközepesebb orvosa minden különösebb fáradság nélkül konstatálhatja teljes bizonyossággal, hogy valaki fertőzött-e vagy sem. De nekem van bizonyos előnyöm velük szemben: hogy csaknem ötven éve foglalkozom gyakorlatban a leprával. Svéd vagyok, de ezalatt a csaknem ötven év alatt mindenütt ott voltam, ahol a lepra felütötte a fejét! Ezer és ezer leprást vizsgáltam, tízezer és tízezer leprás hozzátartozóját, testi mivoltukat, adottságaikat, környezetüket s ma, csaknem hetvenéves koromra eljutottam odáig, hogy akire én azt mondom, kilencven százalékig biztos, hogy egészséges, az úgy mehet el tőlem, mintha azt mondtam volna, hogy: ezer százalék!” - „Szóval nekem is csak azt mondja, hogy kilencven százalék.” Rám nézett. - „Azt! Mert az abszolút bizonyosság az ember számára illúzió, és az is marad, akármilyen precíz eszközei és akármilyen hathatós gyógyszerei lesznek is. Egy becsületes ember, akármilyen tudós is, tíz százalékot mindig hagy az Istennek, vagy ha így jobban tetszik: a véletlennek. Csak gondolja el, mi mindent importálunk Indiából, Arábiából, Egyiptomból s a lepra más főtelepeiről! Szőnyegeket, szőtteseket, gyékény díszműveket, de gyümölcsöt, halat, banánt, kókuszt, rengeteg mindent. Lehet, hogy otthon leül a ragyogó ebédlőjében, megtisztít egy gyönyörű banánt, s úgy lehet, hogy ezer és tízezer leprabacilust nyel el vele, mert odakint talán egy leprás érintette, s ön bármennyire késsel és villával étkezik is, evés közben lehet, hogy véletlenül, megérintette a hámozókést, amely a héjjal érintkezett, s meglehet, hogy azon éppen egymilliárd leprabacilus adott egymásnak találkozót. Vagy vesz egy pompás indiai sálat, hordja magán, s abban a leprabacilusok légiói tanyáznak. Egy kis fantáziával tízezer példát hozhatnék fel, ezért mondom az ezer százalékra is, hogy kilencven. Mert ember vagyok, s a legragyogóbb emberi eredménynek is tíz százaléka mindig az Istené vagy a látszólagos véletlené!” - „Szóval: csak kilencven százalék!” - mondtam. - „Nézze, báránő - csikorgatta a fogát -, önt az Isten a legszörnyűbb természettel verte meg: ön mindenben az abszolútat akarja! De hát akkor miért nem kér abszolút hideg limonádét! Vagy fagylaltot? Vagy abszolút megsütött húst, mert a trichináktól egészen biztosan csak úgy menekülhet, ha a sertéshúst szénné égve eszi? Vagy miért nem hajszolja az abszolút ízeket? Az abszolút aromákat? És így tovább! Ugyanígy megtehetné, legalább volna valami foglalkozása. - Letörölte a homlokát. - Meg aztán, szerencsére, sejtelme sincs a lepráról. Nem is lesz, mert ellentétben áll vele. Ez a ragyogó harmóniájú teste egyszerűen megközelíthetetlen, s ha valami komoly ártalom megközelíti, sőt be is hatol a testébe, értse meg, ez a tökéletes harmónia egyszerűen elégeti vagy undorodva köpi ki magából! Mert ez a tökéletes harmónia egyben végtelen erő is. Én nyugodtan hagynám magát sétálni a leprások között, lehetetlen, hogy megfertőzhessék. Az én testi harmóniám sokkal kisebb, mint az öné, lehet ugyan, hogy a lelki nagyobb, de ahány genny, vér, savó érte csaknem ötven esztendő alatt az arcomat, kezemet, régesrégen valamelyik lepratemetőben feküdnék. De látja, itt vagyok.” - „Igen - mondtam -, de ne felejtse el, hogy kilenc hónappal ezelőtt érintkeztem az urammal.” - Megrázta a fejét. - „Ebben az egy esetben helyeslem a könyvégetést. Mert a tankönyvek is és az úgynevezett tudomány-népszerűsítő könyvek is egyazon laza fogalmazásban írják a lepráról, hogy: »A lepra általában csak a beteggel való intim és intenzív érintkezés közben fertőz.« S mert ön nő, tehát az »intima« és az »intenzív« érintkezést természetesen a nemi érintkezésre redukálja. Ezzel szemben az az igazság, hogy a genitáliákon át való fertőzés meglehetősen ritka. Az intim és intenzív szó itt az ápolás terére vonatkozik, mikor például egy ápoló apáca odaül egy haldokló leprás ágya szélére, s föléje hajolva imádkozik érte vagy vigasztalja. Ilyesmit jelent az intim szó. Az intenzív meg például olyasmit, hogy a beteget, szinte a két karjában tartva, teszem a félrehelyre viszi, ott vár, míg az elvégzi a szükségletét, aztán, ugyancsak átölelve, az ágyához viszi és lefekteti, betakarja, elrendezi. Mert találkoztam sok ilyen halált megvető apácával. Sok egyéb hibájuk lehet, elismerem, de a halál semmibevevése csaknem mindegyikben megvan. Akiben nincs meg, az hagyja ott a rendet, mert alkalmatlan hivatásának betöltésére. De hagyjuk ezeket! Egyet szeretnék kérdezni.” - „Tessék!” - „Hány éves az a boldog ember, akit ön a szerelmével kitüntet?” - 145 -
- „Húsz!” - feleltem. - „Teremtő Isten! - csapta össze a kezét. - És ő most tudja, hogy ön hol van?” - „Nem.” - „Mindjárt gondoltam! Mert egész más szólamok mennének itt, ha tudná!” - „Mire gondol, professzor úr?” - „Arra, amit magam is tennék az ő helyében, bár a hetven felé közeledem! Hogy felrohannék ide, kézen ragadnám, s elvonszolnám innét, s azt mondanám: »Gyere ennek a mocskos tudománynak a helyéről, mi keresnivalód van neked itt? Lepra? Butaság az! Nézz a tükörbe, és röhögd ki azt a marhaságot! Hisz a fegyvergolyó lepattan az ilyen csodáról, mint te vagy! Ne törődj semmivel, légy a feleségem, a többi az én gondom! Vagy azt állítod, fertőzött vagy? Ha tíz évünk van együtt: csodálatos! Ha öt: remek! De ha csak egy, az is megéri, és úgy is vállallak, mert nem tudok elképzelni a világon szebbet, mint egy esztendőt együtt tölteni veled, te tökéletes, ha utána mindjárt a poklok fenekére kell is merülnöm! De bizakodjál és higgy bennem, ha már magadban nem hiszel! Az Isten ott van az én erőmben, és lehetetlen, hogy ne segítsen! Gyere csak, gyere, akármit mondanak is neked, mert az élet mindennél több és erősebb, s az élet a miénk!«” - „Ez történnék, bárónő, ha az az ön szépségétől gazdag fiatalember tudná, hogy ön most hol van, és milyen veszett gondolatokat forgat a fejében, s az történnék akkor is, ha én, a csaknem hetvenéves, de az ön lététől gazdag férfi helyében volnék, mert ez a férfi lényege, míg csak a föld alá nem kerül! Menjen, menjen, fusson hozzá, keresse meg, mondjon el neki mindent, és meglátja, hogy ezt mondja önnek! Hiszen húszéves csak, és én, a csaknem hetven is ugyanazt mondanám! És le kellene köpni őt is, magamat is, ha nem ezt mondanánk, hisz ez az élet egyetlen igaz hangja, a többi mind csak gyávaság s az agyvelő méltatlan tapogatódzása, méricskélése! Most hat óra van! Siessen! És azt is mondja meg neki, hogy én, a vénember, egész szívemmel szeretem őt, és üzenem, hogy én is mellette vagyok! Az Isten is és én is!” - Micsoda férfi! - ujjongott fel Miska. - Hat óra! Rahl-nap volt, még nem is végeztünk, hát csak oda kellett volna jönnöd, és kihívnak, és Isten engem úgy segéljen, sohasem engedtelek volna e miatt az őrültség miatt elutazni! Pontosan, de pontosan ugyanazt mondtam volna neked, mint az az öregember, de aki az utolsó ízéig férfi volt! Most is fellobogott. - Ó, Tem, te drága, én ezzel is mentem tőle el, hogy megfogadom a tanácsát - sóhajtott Sven -, és el is indultam a rajziskola felé, de minden léptemmel fogyott bennem a bátorság! Azt mondtam magamnak: nem, nem itt, ez nem jó hely, majd megkereslek a lakásodon! És hazafutottam, hogy átöltözöm és megyek. De nem mentem. Kiutat kerestem. Azt gondoltam: majd este, ha jössz, a rejtekhelyünkön megmondom neked! És át is öltöztem, és este nyolckor már kint álltam, kezemben a kulccsal a vasajtó folyosóján, és talán az volt a baj, hogy ilyen korán kimentem, mert akkor egyszerre rám rohant mindenféle kétkedés, a tíz százalék, amely minden emberi dologban Istené és a véletlené, s bár én jól értettem, miért mondta ezt az a csodálatos tudós. Tudtam, hogy az alázatra és az emberi tudás végességére utalt, de ezt csak az eszem tudta akkor már, s az egész életemmel féltem és borzadtam önmagamtól, s mikor kopogtál, nem tudtam eljutni az ajtóig, hanem a folyosó közepén összerogytam és elájultam. - Én is odakint - mondta Miska. - És elvesztettem a szemem világát. Mikor magamhoz tértem, vakon odakúsztam az ajtóhoz, és torkom szakadtából üvöltöttem, és vertem az ajtót: „Sven, nyisd ki, mert itt döglöm meg a kapud előtt!” Semmit sem hallottál belőle? - Semmit! - mondta Sven. - Ájultan feküdtem! - Úristen! - kiáltott Miska. - Ha ezt tudom, hát rohanok csákányért, fejszéért, feszítővasért és kitöröm - feszítem a helyéből azt a rongy kaput! De így megfékeztél azzal a jóslatoddal, amely a kapu ki nem nyitására vonatkozott. Miért mondtad azt? - Nem tudom - rázta a fejét tehetetlenül Sven. - Valami rnegérzésféle vett erőt rajtam, vagy az uramtól féltettelek, vagy valami titoktól. Nem tudom! - Jaj! - nyögött fel Miska. - Ez az ájulásod, az őrültséged csaknem tizenöt évi életbe került. - Igen - bólintott Sven. - Illetve nem! Mert ahogy magamhoz tértem, kinyitottam az ajtót, és kétségbeesetten kiabáltam utánad, s hogy nem feleltél, visszafutottam, átöltöztem, és rohantam Rahlhoz. Még fent volt, olvasott. Mindent elmondtam neki, s megkértem, közölje veled, mi történt, és küldjön le hozzám. De nem mondott semmit, és te nem unszoltad. - 146 -
- Nem! Mert ahogy hallgattam, hogy motyog, és talán tudja, hogy mi történt veled, ha pedig tudja, csak tőled tudhatja, egyre hevesebbé vált bennem az érzés, hogyha Rahlhoz el tudtál menni, hozzám még könnyebben eljöhettél volna, hisz sokkal közelebb laktam hozzád. Ha tehát Rahlhoz volt erőd és időd, s hozzám nem, ez csak egyet jelenthet. - Tem! Hisz a gyermeked hordoztam! - kiáltott Sven. - Annál inkább! Én, ha valami baj ér, és járni tudok, az ösztön természetes sodrásával legelőször hozzád futok. Én hát még azt is letagadtam, hogy valami mélyebb érzés is fűzne hozzád, és rettenetesen szégyelltem magamat, hogy Rahlhoz közelebb vagy, mint hozzám! Így aztán arra kért, hogy helyetted én fogjam le a szemét. Ez meg is történt, gondolom, június tizenhetedikén. - Borzasztó ez! - sóhajtotta le Sven a fejét. - Én meg egész nap és fél éjszaka vártalak! - Sven! - kiáltott Miska. - Hogy várhattál? Hiszen akkor sem mentem volna hozzád, ha Rahl elmondja, hogy nála tetted le a panaszodat, s általa kéretsz, hogy menjek, mert beszélni akarsz velem! - Nem? - bámult rá Sven. - Nincs az az Isten, aki rá tudott volna venni, ha mindezt úgy üzened nekem! Mert neked a szerelem egész erejével hozzám kellett volna rohannod! Megmondtam már neked a műteremben is! Az öreg Silvianus professzor is megmondta neked, és igazat mondott! Rahlnak is ezt kellett volna tanácsolnia neked! De ő már nem volt férfi, csak vakon-süketen szerelmes volt beléd, és te ezt tudtad! Valahol eltévelyedtél, Sven, hidd el nekem, s aki mindig olyan bátor voltál, most olyan gyáva és félénk lettél, mint egy kisleány. Hát ennyire nem ismertél? Érts meg, most, akkora veszteség tudatával se mennék másodiknak sehová, s a jövőben sem mennék! - Iszonyú vagy! - riadt meg Sven. - Nem vagyok iszonyú, csak férfi vagyok! Silvianus professzor is az volt, jó helyre is küldött, tudta, hogy minek kell lenni az első utadnak! S bocsásd meg, de te is tudod, csak nem merted megvalósítani, s most már alig-alig lehetne eldönteni, miért. - Istenem - sóhajtott Sven -, én meg azt hittem, hogy eldobtál magadtól, s nem kellek neked így tovább! Hát másnap elrohantam a kedves nőgyógyászhoz, elmondtam neki, mi van velem, elvétettem a gyermeket, s ötödnap reggel Trieszten át Nápolyba utaztam. Ott a hegyoldalban vettem egy kis villát magamnak, s ott éltem csaknem tizenöt esztendeig. Csináltam egy jó holdas konyhakertet, abban minden munkát én végeztem, ezért olyan kemény a kezem még most is. Még a birtokaimat is onnét vezettem. Nem írtam senkinek: sürgönyöztem, de levélben kértem a pontos elszámolást. És vártalak! Hiszen megérkezésem után három hétre megküldték Bécsből az értesítést, hogy hivatalosan is elválasztottak az uramtól!... - Miért nem írtál? - kérdezte csöndesen Miska. - A karanténből? - Ostobaság! Hisz itt vagy épen! Vagy miért nem sürgönyöztél? - Igaz! - bólintott Sven. - Ezt megtehettem volna, de akárrnilyen különös is, nem jutott eszembe. De ha eszembe jutott volna is, nem mertem volna megtenni! S ha megtettem volna, lejöttél volna hozzám? - Gyalog is, Sven! Esküszöm! Feltéve, hogy nem feledted volna el megsürgönyözni a címedet! Hisz magamban folyton kerestelek! Sven lehajtotta a fejét, csöndesen sírt. Miska hagyta, így tálán hamarabb megkönnyebbedik. De nem könnyebbült. - Sven! - mondta akkor neki. - Nem akarsz aludni egy keveset? Hiszen rettentő fáradt lehetsz! Vagy ne vigyelek fel a hálószobádba, az ágyadba? Sven letörölte a könnyeit. - Unod már, szívem? Talán unod, de nem szólsz. Hát iparkodom rövidre fogni. Nos, az uramnak tizenkét esztendeig fogalma sem volt, hogy ott vagyok. De egyben igaza volt: dohányoztam már. Két hónap múlva elkezdtem cigarettázni. Nyáron még jó volt, lekötött a kerti munka, de ahogy a locspocs tél beállt, megőrültem volna cigaretta nélkül. Szerb cigarettákat szívtam és bécsieket. Néha negyvenet naponta. Aztán lassan elkezdtek rólad írni a lapok, jött a Siralomház, jött Goupil, aki mellesleg szintén Sainte Rocheba való, jöttek a párizsi képeid, a házasságod híre, ez borzasztóan fájt. Jött a Műterem, azon láttam a feleségedet, aztán megint egy csomó kép, s végül a Milton. Ezek voltak az ünnepnapjaim, különben talán megszöktem volna, vagy öngyilkos lettem - 147 -
volna. Mert, ilyen korszakom is volt, különösen a nősülésed után, mikor megtudtam, hogy elveszítettelek. Ezt az időt nagyon szégyellem, idáig nem lett volna szabad eljutnom. Legyintett. - Messzebb is eljutottam. Mikor az uram megtudta, hogy ott élek a közelében, elkezdett fenyegetni, hogy kiszökik és megfojt! Aztán meg azért rimánkodott, hogy nem bír magával, szánjam meg! Egy éjjel kiszökik, testén azzal a selyemburokkal, amelyet ismerek s csak annyit kért tőlem, hogy a térdem megcsókolhassa! Borzasztó dolgok ezek, Tem, hisz nem szerettem, mióta téged megismertelek! Rettegve feküdtem le minden éjszaka, pedig rácsot tettem az ablakra, megvasaltattam az ajtót, és a kis belga pisztolyom mindig ott feküdt az íróasztalomon. Nem tudom elmondani, hogy ez mi volt. Megtörölte a homlokát, mert verejtékezett. -Aztán, április végén, egy holdvilágos éjszakán, valóban meg is szökött. Hogy hogyan, máig sem tudom. Hisz, mint mondták, az ujjainak csak az utolsó ízei voltak már meg! Ez is csak úgy volt lehetséges, hogy a hosszú idő alatt háromszor is javulásnak indult. Mint magyarázták nekem, vannak a leprának ilyen szakai, mikor a sebek begyógyulnak, s úgy látszik, hogy a folyamat megállt. Ezeket az intervallumokat ott lepralépcsőknek hívják. Az uram ilyenkor rengeteget evett, rendszeresen tornászott, s roppantul megerősödött. Ekkor is egy ilyen lépcsőben volt, mikor kiszökött. Persze nyomban megmozdult a telep, a vezetőség a katonaság segítségét kérte. Az ki is vonult, össze-vissza lövöldöztek, s én is ott álltam az ajtó mögött, töltött pisztollyal a kezemben. Igen. Aztán hallottam kint ropogni a kavicsot, mert kavicsot szórattam szét jó szélesen a házam körül, hogy minden közelgő lépést meghalljak. És most hallottam, hogy valaki óvatosan lépdel a ház felé a kavicson. Jéghidegség fogott el, kiléptem az ajtón, és valóban ő volt. „Clara suttogott -, rejtsen el!” Én ráfogtam a pisztolyomat s kiabálni kezdtem: „Itt a leprás, ide, ide!” Nagy lövöldözés támadt, s én mondtam neki: „Menjen vissza, mert itt elfogják, és én sem adok búvóhelyet és védem magam! Nagyon jól ismeri ezt a pisztolyt, most másodszor fogom magára!” De csak jött a borzasztó arcával, a rémületes tekintetével: „Clara! Clara!” És akkor... szóval, akkor valaki lelőtte. Még azt láttam, hogy két tiszta homloklövés volt mind a kettő, az uram ott bukott hanyatt, a házamtól talán nyolc lépésnyire. Nyomban meghalt. Miska márvánnyá merevedve nézte. - Sven! - Tessék! - mondta nyugodtan. Aztán folytatta. - Akkor befordultam az ajtón, bezártam, s hosszú idő óta ez volt az első éjszaka, hogy nyugodtan elaludtam. Hajnalban a kápolnába mentem, s megkértem a papot, hogy mondjon az uramért gyászmisét. Meg is tette. S délután fél háromtól háromig szólt a kis gyászharang: akkor temették a volt uramat. A szertartáson persze nem lehettem jelen, hiszen a telep falain belül van a lepratemető. - Egy hétig maradtam még ott, ezalatt eladtam a kis villát, összecsomagoltam a kis holmimat, s a legelső vonattal Bécsbe utaztam. Ott minden úgy volt, ahogy hagytam, s első pillantásom a ládára esett, hogy mi is ez? Sokáig kellett gondolkodnom, mire rájöttem, hogy a volt uram utolsó ajándéka: ötezer Ramzesz. Még el is mosolyodtam. A főkomornyikunk ott lakott a palota oldalszárnyában, s tőle telhetőleg gondozta a palotát. Tisztelegve járult elém, és megköszöntem a fáradozását, és bőségesen kifizettem. Minden birtokunk rendesen dolgozott, hisz mondtam, hogy távirati úton mindenről intézkedtem, s így tudtam, hogy rengeteg pénzem lehet a Bécsi Általános Bankban. Úgy is volt. A főkomornyik ideiglenes személyzetet fogadott, ragyogóvá takaríttatta a palotát, én meg lelopództam régi rejtekhelyünkre. Persze mindent úgy találtam, ahogy akkor ottmaradt, és két napig sírva takarítottam. Hisz onnét kellett volna elindulnia a boldogságunknak. Sajnos, a tragédiánk indult el onnét. Közben a főkomornyik sürgönyzött a párizsi s a Sainte Roche-i palotába is, hogy takarítsanak, mert minden nap megérkezhetem. - Tíz nappal ezelőtt meg is érkeztem, s az ötezer Ramzesz már itt állt a hallban, mert azt közben, mit sem sejtve, előreküldettem párizsi címemre. S míg ezt a helyet takarítottam itt, pontosan számba vettem mindet, s láttam, hogy ha ostobán is, mindent érted csináltam. Akkor már borzasztóan bántam, hogy semmi hírt nem adtam neked magamról. Hiszen a gyűrűmet viseled, és látod, odalent én is csináltattam amolyan félig jegygyűrűfélét magamnak, hát lélekben jegyesek voltunk, s engem ott borzasztóan bántott, hogy legalább a nehéz tanulóéveid alatt nem próbáltam meg - 148 -
valahogy segíteni rajtad. De akkor láttam, hogy nem is lehetett volna, hiszen bizonyára egy életre meggyűlöltél. - De valahogy mégis találkoznom kellett veled, s azt nekem kellett kezdeményeznem. Elhatároztam hát, hogy elmegyek hozzád. El is mentem. Előbb azt kérdeztem a kapustól, hogy itthon-e a feleséged. - „Nem, asszonyom - mondta az öreg kapus. - Kolpachon van, a birtokán.” És a Mester?” - kérdeztem. - „Ő itthon van - mondta a kapus -, de ő csak a zsidókkal foglalkozik. Én nem tudom, mi történt, de csupa zsidó jár ide mostanában. Azokat rajzolja.” - „Ejnye - mondtam -, milyen kár! Csaknem tizenöt éve nem láttam, szerettem volna meglátogatni.” - Erre egy fiatalabb ember dugta ki a fejét az ablakon, egy pillantást vetett rám, s valahogy a te melegséged villant fel a szemében. - „Tessék csak nyugodtan bejönni! - mondta. - Egy pillanat alatt ott leszek.” - S ott is volt, Eugéne, a komornyikod. Mikor meglátott az előcsarnokban, csaknem letérdelt, úgy csókolt kezet s azt mondta: - „Bárónő, ha szabad egy komornyiknak ilyet mondania: Isten hozta! Bár öt évvel ezelőtt hozta volna! Tessék csak velem jönni, a Mester egyedül van, s bizonyos, ha az egész Franciaországot tenném a lába elé, semmi sem volna ahhoz, mint hogy Méltóságodat jelenthetem be! De ne tessék ezt elárulni a Mesternek!” - Eközben szinte rohanva felértünk, ő vágtatott be hozzád, vitte a névjegyemet, az igazit, két napja csináltattam itt Párizsban, de te, úgy látszik, nem hatódtál meg úgy a névjegyemtől, mint a komornyikod. Gondolom, csak a régi búvóhelyünkre való tekintettel engedtél magadhoz, mert az a Koltay Denise nevéhez fűződik. És én nagyon boldog voltam, mert ebből a várakoztatásból tudtam, hogy még mindig szeretsz! - Ó, majom! - futotta el Miska szemét a könny. - Ha csak egy újságpapír szélén ennyit írsz: „Sven”; rohantam volna eléd. De Eugéne nyomban megérezte, hogy csak te lehetsz az, akiről én neki burkolt és távoli célzásokban beszéltem, mert szinte ragyogott, ahogy bejelentett. Ő nyomban felismert, ahogy meglátott, mert egyszer azt mondtam neki, mikor úgy vágyakoztam utánad: „Nem volt annál csodálatosabb nő, Eugéne, az egész világon!” - „Mester - mondta akkor meghatottan -, bocsánat, de miért nem keresi meg?” - „Ne légy bolond, Eugéne, hisz mondtam, hogy halott!” „Igaz - felelt lehajtott fejjel -, tetszett mondani. De az Istennél is baj lehet! Miért éppen az ilyen csodálatos nőket veszi el, a szemetjét meg hagyja élni! Már bocsánat!” - Tudniillik - nevetett Miska ez célzás volt a feleségemre. Hirtelen felnevetett. - De most aztán készen vagyunk! Most már nincs más, csak életünk végéig szeretnünk egymást! - Hát a cigaretta? - kérdezte Sven. - Az ötezer Ramzesz? - Igaz - bólintott Miska. - De ezt én értem, Sven! Emlékszel rá, hogy az utolsó előtti napon azt kérdezted tőlem: „De hát az uram! Az már csak ellenséged?” S én azt mondtam, „nem”, s be is bizonyítottam. S az urad másnap még üdvözletet is küldött nekem. Itt tévedtem én, mert a legvadabb, a legaljasabb ellenségem volt! Téged akart elpusztítani a cigarettáival, s rajtam akart egy életre szólót ütni vele. Akkor is, ha nem mész számkivetésbe, ilyen Ramzesz nagy kísértés. Megkínálod a vendégeidet, s magad is megkóstolod. Ha meg mész, akkor, bizonyára úgy számította, hogy magaddal viszed, s ott ér a halál. Én azt hiszem, ezért volt olyan dühös, mikor megtudta, hogy ott vagy és még élsz. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mi lehet azokban a cigarettákban az ópiumon kívül. Mert az ópiumnak nincs ekkora hatása a szívre, gondolj csak az ópiumevőkre! - Majd az orvos holnap! - mondta Sven. - Ő majd megnézeti. - Igen - bólintott Miska -, csak, tudod, vannak olyan afrikai, ázsiai mérgek, amelyeket Európában vagy csak kevéssé, vagy egyáltalában nem ismernek, s így a vegyvizsgálók legfeljebb megsejtik, hogy valami még van itt az ópiumon kívül is, csak éppen azt nem tudják, hogy mi. Mert ilyet, mint sztrichnin, cián s egyebek, könnyű kimutatni, de például az afrikai nyílmérgekhez, azt hiszem, még nem sokat értünk. - Nagyon kíváncsi vagyok: ölni akart-e az uram vagy csak megrontani?
XXI - 149 -
Másnap megtudták. Az orvos reggel fél nyolckor valóban ott volt Svennél, újból és alaposan megvizsgálta a szívét, receptet írt, magával vitte az egész cigarettát, de délután nagyon sokat késett. - No, végre! - mondta Miska. - Hol késtél ennyit? - A laboratóriumban. - Az én cigarettáimmal foglalkoztak? - Igen. - S az eredmény? - Alig merek róla beszélni. Tulajdonképpen hol is szerezte azokat a cigarettákat, asszonyom? - Az uram legutolsó ajándéka, még 1865-ből. - Igen. Hát ne haragudjék, bárónő, de a hatóság emberei perceken belül itt lesznek, és lefoglalják az egész készletet. Mennyi van önnek ebből? - Ötezer darab volt, ötöt elszívtam belőle, a készletem tehát négyezer-kilencszázkilencvenöt darab. - Hol tartja őket? - Itt - mutatott Sven a ládára, amely felbontva ott állt a hall egy barátságos sarkában. - Még nem volt időm kicsomagolni s elrakni a dobozokat. - Most már ne is tegye el őket! Megjöttek a rendőrség méregosztályának emberei, s néhány okmány kiállítása után elvitték az egész készletet. - Ne haragudjék, bárónő, a klinikai laboratórium tette a följelentést. Ferdinandi professzor úr olyan jelenetet rendezett, hogy talán még mindig hangos tőle az egész klinika! De, amilyen vérmes ember, egyáltalában nem csodálkoztam volna rajta, ha iderohan, és itt is kikáromkodja magát. Mert borzalmas, hogy milyen cigarettákkal ajándékozta meg önt a volt ura. Nem volt őrült az az ember? - Nem hiszem. De hát miért? Mit találtak a cigarettákban? - Elsősorban is teméntelen mennyiségű ópiumot. Mondtam, az állam nem engedi forgalomba hozni az ópiumos cigarettákat, de egy ekkora tengerparttal, ennyi kikötővel rendelkező ország csaknem tehetetlen a csempészekkel szemben. De az így becsempészett cigaretták derűs ártatlanságok az ön cigarettáihoz képest, mert az önéi több mint háromszor annyi ópiumot tartalmaznak, mint azok. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy a rengeteg ópiumon kívül valami olyan növényi vagy állati mérget is tartalmaznak, amelyet nem tudott eddig meghatározni a laboratórium. Ez a méreg oly kis mennyiségben volt a cigarettában, hogy vagy hosszadalmas halált szánt önnek a volt férje, vagy pedig egész parányi elég belőle ahhoz, hogy az ópiummal együtt, amelytől elalszik, fokról fokra való szívizomgyengeséget, végül halált okozzon önnek. Ha Miska tegnap este, ösztönét követve, nem jön vissza, ön néhány óra múlva halott. A legkétségbeejtőbb, hogy nem lehet a méreg minéműségét megállapítani. Nem tapad semmiféle vegyülethez. Például nem a curare-csoporthoz tartozik, amely végeredményben a strichnin curaren vagy legerősebb formájában procuraren néven ismert válfaja. Eléggé ismerjük ma már az afrikai és ázsiai nyílmérgeket is, amelyeket romlott emberi vérből és rothasztott viperák, sőt kobrák véréből állítanak össze. De ezek oly heves mérgek, hogy egy pillanat alatt végeznek az emberrel. Vannak viszont olyan mérgek is, melyek az izomzatra s így a szív izomzatára is bénítólag hatnak, úgyhogy behatolnak a szövetekbe, és így ölnek. Mármost, az én elképzelésem szerint valami ilyen mérget hígíthattak fel annyira, hogy egy cigaretta még ne legyen halálos, de öt, mondjuk, már igen, de ez is úgy, hogy az ópiumálom eltakarja az egészet. Önnek, bárónő, valóságos vasszervezetének kell lennie, mert ahelyett, hogy letörten és irtózatos fáradtan feküdnék az ágyban, itt ül a hallban közöttünk, és vidáman beszélget velünk. Őszintén szólva még nem találkoztam ilyen szervezettel: Ferdinandi professzor kérését tolmácsolom, mikor megkérdezem: merne rá vállalkozni, hogy, természetesen kocsin, bejönne velünk a klinikára, és a professzor úr, aki az ország legelső szívspecialistája, odabent alaposan megvizsgálná. Nekem, tudniillik, nem akar hinni a tanár úr! Sven felállt. - De miért ne mennék? - nézett Miskára. - Velem jössz, Tem? - Természetesen! - 150 -
- Akkor tüstént fogatok! Így történt azután, hogy behajtattak a klinika udvarára. Sven szépsége egy pillanat alatt úgy lefegyverezte a teljesen kopaszra nyírt, bikanyakú professzort, hogy csaknem átölelte. - Nem szégyelli magát, hogy ilyen aggodalmat csinált az egész klinikának? De most jöjjön, szeretném megvizsgálni! Hagyja itt ezeket a férfiakat, nem érnek ezek semmit! Egy kis piktúra, Mester - fordult Munkácsy felé -, hát az is valami? Karon fogta Svent. - Jöjjön csak velem, ó, Diane! S bevitte az ő külön, mindennel felszerelt vizsgálótermébe, ott segített neki levetkezni, vizsgálóasztalra fektette s a szó teljes értelmében talptól tetőig megvizsgálta: A lábujjain kezdte, hogy a csuklók nem fájnak-e hajlításra. Akkor a talpához szorította a tenyerét, s azt kérdezte, nincs-e olyan érzése, mintha gumira vagy filcre lépett volna. Akkor a lábszár és a comb izmai, erei és idegpályái következtek, s hasa, belei egész kacskaringóját végigtapogatta, nem csomós-e, nem béna-e valahol. Aztán a gyomor, a máj, a lép, kikopogtatta az egész mellkasát, hasra fektette, végigvizsgálta csigolyánként az egész gerincoszlopát, különböző vállmozgásokat csináltatott vele, nézve az izmok húzódásait. - Nem fáj sehol? - Nem. Akkor megint hanyatt fordította, s úgy vetette rá magát, mint egy külön erre idomított fenevad. Nagy körben körültapogatta, s úgy fülelt, de úgy fülelt, hogy Sven szinte érezte a professzor rettentő finom hallását, aztán a sztetoszkóp következett, és a bonyolult hallgatódzás, látszólag minden rendszer nélkül, pedig a szívizom és a billentyűk pontos hangját vitte a remek fülbe ez a rendetlennek látszó hallgatás. Aztán alulról fölfelé, milliméterről milliméterre, végig az egész szív felett. Sokáig tartott. Aztán lesegítette Svent, öltözködni küldte, majd szembe ültek egymással. - Hát, drágám - kezdte a professzor -, tulajdonképpen nincs semmi baj. Olyan szervezete van, mint egy bölénynek, és olyan szép, mint Szent Klára. De azért mondanék valamit. Én nem tudom, mit csinált maga a közelmúltban, de nekem úgy fest a szíve, mintha egészben véve egy kicsit fáradt volna. Mondjuk, a tónusa erre mutat. Nem feküdnék be egy jó szanatóriumba két hónapra, és nagyon, de nagyon jól kipihenné magát? Ebben a fáradtságban, persze, egy kicsit, a méreg hatása is benne van. Ázsiában van egy nagyon apró kígyófajta, a nevét most nem tudom, s ahogy a sorozatos vegyelemzést figyeltem itt, az az érzésem, hogy annak a mérgét s valami növényi mérget hoztak össze vegyületté, azért ilyen nehéz az alapgyökök hasítása. Ezt a „Főnök tekintetének” nevezik arra, mert aki a főnökkel szemben ülve elszívott egy pipával az evvel behintett dohányból, az, mire távozni akart, holtan bukott a főnök ölébe. Magát közben ópiummal el is altatták, s bizony, ha Munkácsy nincs, földi erő nem tudta volna magát megmenteni. Még gondolni is borzasztó! De mosolygott. - Apropó, Munkácsy! Én nem ismerem olyan nagyon-nagyon jól, de az utóbbi időben annyit dolgozik, hogy már-már azt gondolom, valami megalománia űzi. Nem gondolja? Én csak az előző két-három hónapban annyi remekebbnél remekebb képét láttam Sedelmeyernél, akit néha meg szoktam látogatni, hogy már Sedelmeyert is azon vallatom: nem valami nagyzási mánia ez? Sven megrázta a fejét. - Nem hóbort ez, professzor úr! A felesége! Az annyi pénzt költ, persze az uráét, hogy mi ketten meg sem közelítjük. Azt kellene kiirtani! Mert az nem megy: a kantárt is tartani és a művészi nívót is ugyanakkor! - Hát irtsa ki, drága! Ez csak nem feladat magának? Régen ismeri ezt az embert? - Úgy tizenöt esztendeje! Együtt voltunk Rahl növendékei. - No hát akkor! Vagy legalább állítsa le ezt a motort úgy két-három hónapra, mert nincs a világon olyan szervezet, amelyik ezt az iramot sokáig bírná! Megfestett másfél év alatt úgy huszonötharminc képet. Már bocsánatot kérek, de ez nem megy! Maga bír vele, fiam? - Talán - mondta Sven -, bár az is igaz, hogy Tem most készülődik élete fő művének megfestésére. Ha a professzor úr beleegyeznék abba, hogy én otthon, Sainte Roche-ban a kastélyunkban pihenhetnék, talán rá tudom őt venni arra, hogy jöjjön ki ő is oda, és ott dolgozzék. Tudtommal - 151 -
most akarja megfesteni a nagy kép színvázlatát, hát azt nyugodtan csinálhatná nálunk is. Apám után ugyanis, ki fiatalabb éveiben komolyan foglalkozott festészettel, a kastély északi oldalához ragasztva, maradt egy kitűnő műterem. Ott nyugodtan eldolgozgathatna. - Értem - mosolygott a professzor. - De én úgy gondolom az ön pihenését, édes gyermekem, hogy legfeljebb napi három-négy órát sétálhatna, a többit ágyban és fekvőszékben kellene töltenie. Nem megy másként a gyógyulás. - Én azt hiszem, ennek semmi akadálya - mondta Sven. - Természetesen ezt meg kell vele beszélnem, hisz semmiként sem akarok a kárára lenni. A professzor behívta a két férfit, de a diagnózis közlése után az adjunktus nyomban elkéredzkedett a szokásos esti vizit megtartására, s így hármasban maradtak. Miska nyomban a profeszszorhoz fordult. - Szóval, Svennek két hónapi teljes pihenésre van szüksége? A professzor kíváncsian vágott közbe. - Tem! Sven! Miféle becenevek ezek, Mester? Szinte dobolnak a fülemben! - Ó - felelt Sven nevetve -, ezek még főiskolai ragadványneveim, tanár úr. Ha emlékszik, akkoriban sokat szerepelt a lapokban bizonyos afrikai törzsfőnök neve. Tem-Piu-Tungnak hívták. Hát Miskára ennek az első szótagját ragasztották, nem is egészen jogtalanul, mert elég vad ember volt. Az én Sven nevem meg ama bizonyos svéd bárónő, Sven Hansen-Anihuldéból származik, aki akkoriban kötött valami amerikai milliomossal házasságot. Hogy Sven így kivágta magukat, komolyan kezdték megbeszélni Sven pihenését, Miska kijelentette, hogy ő most semmiként sem utazhatik, mert egyrészt befejezetlennek tartja a Krisztusarcot, másrészt alakokat kell még gyűjtenie, harmadrészt be kell várnia Sedelmeyert, akivel meg kell beszélnie a jövendő kép minden részletét, s valami kört kell húzniok a kép körül, művészileg és anyagilag is. Mindez, bizony, tíz napot, de talán két hetet is igénybe vesz. De mivel Sven egészsége itt a döntő, hát Sven utazzék előre, pihenjen, s ő, amint teheti, utána utazik. De most meg Sven áll elő mindenféle nehézséggel, hogy előbb neki is takaríttatnia kell Sainte Roche-ban, másrészt rettentő unalmas lenne neki ott egyedül, harmadrészt miért ne pihenhetne ő a párizsi kastélyában, ahol megfelelő személyzet és teljes kényelem áll rendelkezésére, és az adjunktus úr naponta meglátogathatná, és ellenőrizhetné az életrendjét. És végül Tem is meglátogathatná néha-néha, s beszámolhatna neki dolgai haladásáról. A professzor végül is belátta, amit kezdet óta sejtett már, hogy itt két szerelmessel áll szemben, akik közül az egyik még a munkájának is őrültje, hát egyelőre a párizsi pihenőben egyeztek meg, hogy az adjunktus naponta, reggel kilenckor és délután öt után meglátogatja, recepteket ír, ha erre szükség van, és korrigálja az életrendet, ha úgy látja, hogy némi könnyítés megengedhető, főként azonban, ha úgy látja, hogy a cél érdekében szigorítással kell élnie. A napi négy órai séta, lehetőleg a kastély kertjében, egyelőre érvényben marad. - És a cigaretta? - kérdezte Sven. - Hm - mondta a professzor. - Felmérhetetlen előnyt jelentene, ha a bárónő most legalább két hónapra lemondana róla. De ha erre képtelen, hát minden étkezés után egyet engedélyezhet. De ez a legfinomabb legyen, valami egyiptomi fajta, vagy a legjobb osztrák gyártmány. Ő majd gondoskodik róla, hogy ezek a cigaretták teljesen ártalmatlanok legyenek. Sven kijelentette, hogy ha ennyire fontos, megpróbálja egészen elhagyni a dohányzást. Miskára vonatkozólag meg abban egyeztek, hogy mindennap egy órát tölthet Svennél. - De édes gyermekeim - rimánkodott a professzor -, nagyon kérem magukat, ez csak társalgási látogatás legyen! Bizonyára értenek engem? Mindent megígértek, hazamentek, s közben úgy döntöttek a gyalázatosak, hogy a tilalmi napok csak holnappal kezdődnek. Így Miska csak éjfél felé került haza. Másnap azonban komolyan munkához látott. Korán kelt, fél délelőttjét a zsidónegyedben töltötte, keresve képéhez a megfelelő alakokat. Kettőt megint talált, rohant velük haza, s mert ő már nagyjában tisztában volt a képével, komoly rajzstúdiumokat csinált róluk. Este Svenhez ment, s valahogy erőt vett rajta a gyónás kényszere, s elmondta egész életét, gyermekkori bajától kezdve, a nyolchónapos másodnapos lázon és Perzsi gyógykezelésén keresztül egész a mai napig, hogy húsz esztendőn át soha, semmiféle formában nem jelentkezett, s hogy fiatal kora minden orvosának az volt róla a véleménye, hogy talán nem is ebben a betegségben szenve- 152 -
dett. Ő azóta is állandóan vizsgáltatja magát, de minden orvosa nevetve bocsátja útjára, legfeljebb azt jegyzik meg róla, hogy nála rémlátóbb emberrel még nem találkoztak. Sven csak mosolygott. - Nézd - mondta -, ezen a téren manapság senki sem lát tisztán, és ami a dolgok lényegét illeti, én már 1865-től kezdve tudok róla. Miska csaknem felugrott meglepetésében. - Az Istenért! - kiáltott fel. - De hát honnét? - Megmondjam? - kérdezte Sven. - De örök titoktartást fogadtam. Miska homloka ráncba szaladt. - Ne mondd meg! - mondta. - Már nem is érdekel. Elbúcsúzott, s egyenesen egy híres orvoshoz ment, elmondta a történetét, s az vagy másfél óráig vizsgálta, negatív volt az eredmény. Megnyugtatásul küldött Svennek egy orvosi véleményt. Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, hazament, lefeküdt, másnap megint új képe alakjaival foglalkozott, s annyi munkája volt, hogy este tízkor még javában rajzolt a műtermében. Egy kis dac is vezette, legbelül pedig szégyellte magát, hogy Sven, annak idején, minden dolgának tudatában engedett a szerelem erejének, s kérdezés nélkül mintegy három hónapig élt vele. De kitől szerezhette az értesülést? Mert nincs olyan nő a világon, s ez természetes is, aki egy pozitív lueszben szenvedő férfival hajlandó volna szerelmi életre! S mikor idáig ért, egyszerre mindent értett. Eszébe jutott dr. Szentpétery, aki őt Józsi bácsiéknál kezelte, s akinek ő minden aggodalmát elmondta annak idején. Ez az orvos megfordult aztán náluk többször is, s Éva mondta neki egyszer, hogy Szentpétery dr. Koltay bárónő biztatására Bécsbe költözött, s nagyon ismert és nagypraxisú orvos vált belőle. Ha most visszagondol, úgy rémlik neki, Koltayéknak is a háziorvosa volt. Az láthatta egyszer őket együtt, amint Rahltól jöttek, tehetett valami megjegyzést, és Sven kérésére mondhatta el az ő akkor is oktalannak talált gyanúját. „Elég különös - gondolta -, hogy Szentpétery a neki orvosi titoktartás alatt elmondott dolgokat így elpletykálta!” Írt is neki, de eszébe jutott, hogy ezt a levelet nem szabad elküldeni, mert akkor kiadná Svent. Dühösen vágta hát a levelet a papírkosárba, éppen címzésével fölfelé esett. Levél jött Sventől. Köszönöm az orvosi bizonyítványt, nagyon megnyugtatott. S. Ennyi volt, semmi több. Miska egy darabig nézte, aztán elmosolyodott. - Hadüzenet! - mondta. - Hát legyen! Felhívta a palotát, a portás jelentkezett: - A bárónőt keresem. - Nincs itthon, uram. Néhány perccel ezelőtt kikocsizott. - Köszönöm - mondta Miska, s csak úgy véletlenül tette hozzá: - Egyedül? - Nem - mondta a portás. - Ferdinandi professzor úr volt nála, vele együtt kocsizott ki a bárónő. - Akkor semmi baj! - mondta Miska. - Orvosi felügyelet mellett! Minden jót! Halálosan sértődött volt, és homloka fehér lett a dühtől. - Hát a professzor úr személyesen! - dörmögött. - Érdekes! A bárónő azelőtt a nála fiatalabbakat kedvelte, most, úgy látszik, a nála öregebb férfiak lettek a kedvencei! Sedelmeyerhez ment. Az délután érkezett meg, s a postáját böngészte, abból nézett fel. - Mi az Isten csodáját csinált maga a lányommal, Mester? Miska megnézte a vele szemben ülő férfit, nagyon megnézte. - Magánál így szokás fogadni a látogatót? - kérdezte. - De hát az Isten áldja meg - kiáltott fel Sedelmeyer -, Erika azt írja, hogy lemond a művészettörténészségről, s hozzámegy egy angol fiatalemberhez, valami geológushoz. S azt mondja, ön biztatta fel rá. A feleségem is négy hosszú oldalt kesereg hozzá. Szóljon már valamit. - 153 -
- Hát uram - mondta Miska -, bizonyára emlékszik rá, én az ön leányával az ön szeme láttára kötöttem barátságot. Önnek még meg is magyaráztam, hogy miért elégszem meg a barátsággal. Én csak gratuláltam neki. Kész. Köszörült a torkán. - De egyébként is, uram, mondok én önnek valamit. Ha egy leánynak, aki, mint ön mondta, rettentően szerelmes belém, tizenhat nap múlva, hogy kihúzza Párizsból a lábát, szerelmi problémái támadnak, arról nem érdemes beszélni. Higgye el nekem. S mert rá se hederített, hogy én közben alighanem megtaláltam a Krisztusom arcát, szívesen ajánlanám, hogy dobjon bele egy kis kofferba néhány inget, ruhát, aztán - itt a kocsim - vágtasson ki a pályaudvarra, s még eléri a gyorsot, s Dinarban teremhet. Ön aztán azt csinálhatja ott, amit akar, mert ön a családfő. - Köszönöm - mondta Sedelmeyer. - A saját hintómba fogatni már nem volna idő. De ha ön kölcsönadja a saját hintóját, valóban elérem még a vonatot. Majd rendet teszek én ott a geofizika körül! - Csak vigyázzon, és ne nagyon erőszakoskodjék! Végül is vegye tekintetbe a fiatalságukat! Jó utat! A hintót otthagyta Sedelmeyernek, maga csendes léptekkel elindult felfelé, s azt gondolta: öt ing, öt alsó, egy tucat zsebkendő, hogy ezentúl minden este sétálni fog. Ez a kényelmes, lassú mozgás valósággal üdülés az egész napi hajszoltság és munka után. A lovai már régen otthon zaboltak az istállóban, mire hazaérkezett. Lassú léptei szinte zajt sem ütöttek a kaputorokban, lassan elindult felfelé, s azt gondolta: öt ing, öt alsó, egy tucat zsebkendő, a munkaruhája meg egy kimenő ruha tökéletesen elég lesz. Meg persze az ecsetek meg a festékek. Állványa van odalent kettő is, az ágyneműje tiszta: kész. Míg ez a bolond Sedelmeyer a leányával vesződik s Sven és a professzor házasságig melegednek, ő szépen megfesti lent Barbizonban a Krisztus Pilátus előtt nagy színvázlatát. Míg ballagott hazafelé, azt is elgondolta, hogy a színvázlat olyan kétszázhúsz centi magas s háromszázhuszonöt centi széles legyen, szóval jó nagy, hogy a színeket, tónusokat, a valőröket szépen ki lehessen festeni rajta, ugyancsak a fényhatásokat, hogy itthon már a képpel ne legyen semmi baj. Inkább így az előmunkákkal vesződik többet, semhogy az óriási vásznon akadjon el valahol. Felért a második emeletre, s ott Eugéne egyszerre úgy támadt eléje. - Mi az, Eugéne? - kérdezte barátságosan - kísértetet játszik? Az lesütötte a szemét. - Ó, bocsásson meg, uram, dehogy. Csak szeretném jelenteni nagyságodnak, hogy a műteremben vendég várja. - Kicsoda? - hökkent meg Miska. - Ferdinandi professzor úr. Miska iszonyú méregbe gurult. Hát mi van itt? Búcsújárás? Mi az ő műterme? Professzori rendelő? Hát ő a saját házában már soha nem lehet biztonságban? Mit akar ez a vén kopasz? Bejelenti, hogy feleségül akarja venni Svent? Hát vigye! Nem apja ő Svennek, hogy aki feleségének kívánja, az tőle kérje meg a kezét! És micsoda dolog ez, így egyszerűen beülni valahová. A Krisztuskép nagy rajzai különböző állványokon mind kifeszítve állnak, középütt a hatalmas Krisztus-fej, mert Sedelmeyert várta velük, s egyáltalában nem tartotta különös megtiszteltetésnek, hogy Ferdinandi, a szívek mestere, most hívatlanul ott bámuldozik köztük. Sohasem volt goromba az alkalmazottaihoz, de Eugéne-hez most oly szelíden szólt, hogy annak hátán átszaladt a hideg. - Hát kedves Eugéne - kezdte -, én már nem tudom, hányszor megmondtam magának, hogy távollétemben magát az Isten angyalát se bocsássa be a műtermembe, s ha dolgozom, ne jelentsen senkit. Maga ezt a rendelkezésemet kétszer megszegte már. Én nem tudom, hogy maga a fellegekben él-e, vagy valami megszállottság dolgozik-e magában, arra azonban figyelmeztetem, hogyha ez még egyszer előfordul, azonnal elválnak útjaink egymástól. A saját komornyikomtól mégiscsak szeretném elvárni, hogy a rendelkezéseimhez tartsa magát, és ne valami kóbor illúziók vezényeljék a tetteit. Most, ha egyáltalában hajlandó ilyesmire, a kis táskába csomagoljon be nekem mintegy öt váltás fehérneműt, harisnyát, egy szandált, egy pár cipőt, mert hajnalban utazni szeretnék. - Igenis - hajolt meg Eugéne. - És bocsánatot kérek. Ha szabad megkérdeznem... - 154 -
- Nem szabad! - mondta Miska. - Megyünk az orrunk után, és valahol majd letáborozunk. Régen vár már ez az úr? - Másfél órája - felelt Eugéne. - Szép teljesítmény! - bólintott Miska. - Ha tudom, nem jövök meg éjfél előtt! Kérem, szóljon le az édesapjának, hogy semmiféle telefonálót ne kapcsoljon hozzám, mert én úgysem veszem fel a kagylót! Hirtelen megfordult, hevesen benyomta műterme kettős ajtaját, s belépett. - Jó estét, professzor úr! - köszönt. - Bocsásson meg, hogy így megvárakoztattam, de nem sejtettem, hogy ilyen előkelő vendég vár rám! De hát foglaljon helyet. Legalább tetszett ez a herberg itt? - mutatott körül a képein. - Ó, kérem - mondta a professzor -, egyik szebb, mint a másik! Ha jól sejtem, valami óriási előkészület közepébe csöppentem véletlenül... S már érezte, hogy Svennek van igaza, nem neki, aki oly könnyen lehengerelhetőnek tartotta ezt az embert. Vadember ez, de még milyen! Miska közben maga is leült, megállapította, hogy egyikük sem dohányzik, s akkor végre megkérdezte: - Minek köszönhetem a kitartó szerencsét, professzor úr? - Hát kérem - kezdte zavartan a professzor -, én, hogy úgy mondjam, legfeljebb követként, vagy mondjuk, tanácsadóként jöttem, kedves Mester. Miska elmosolyodott. - Követ? Tanácsadó? Megkérdezhetem, melyik hatalom követeként? Mert politikailag egészen felkészületlenül állok, sajnos! - Jókedvű ember ön, Mester - mondta a professzor -, vagy remekül fegyelmezi magát! Én azonban egy kéréssel jöttem, de la Sainte Roche bárónőre vonatkozólag. Miska akkorát kacagott, hogy a nagy csillár is belereszketett. Aztán Ferdinandira nézett. - Szent Isten, professzor úr - mondta még mindig hahotázva -, ne haragudjék, de csak nem a kezét akarja megkérni tőlem? Mert akkor ki kell jelentsem, hogy sem apja, sem gyámja, sem semmiféle rokona nem vagyok a bárónőnek, hát ilyen dologban nem vagyok illetékes. Egyébként is a bárónő, legjobb tudtommal, nagykorú, így a kérdés vele magával is elintézhető. - De Mester! - kiáltott fel a professzor. - Parancsoljon! - Gondolja, hogy ilyen ügyben járok itt? - Nono, tanár úr - tréfált Miska -, nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. - És mit zörög a haraszt? - Én el nem árulom! - mosolygott Miska. - Tőlem a haraszt is, szél is diszkréciót kért. A professzor végigsimított a homlokán. - A teringettét, megmondta a bárónő, hogy önnel nehéz dolgom lesz, mert ön egy kemény szívű ember. - No, látja! - mondta Miska, még mindig mosolyogva. - Ő pedig már csak tudja? - De az Istenért, Mester - fogta kérőre a professzor -, hát engedjen közelebb magához! - Nem én, professzor úr! - mondta keményen Miska. - A bárónő elég gyorsan megküldte tegnapi levelemre a választ, s én ezen olyan keményen állok, mint a kőisten. Ha ezt akarta, legyen ez. Nem én akartam! - Ő sem! - Hát akkor talán más! Mit tudom én! - Szörnyű ember ön, Mester! - Én? Én aztán nem! Én, ha látok egy síró gyereket az utcán, fölkapom, megtörölgetem a kis pofácskáját, megvigasztalom, aztán veszek neki egy frank ára cukrot s hazaviszem. Én, uram, erről vagyok híres, nemcsak a környéken, hanem még a külvárosokban is. Pedig, Isten látja lelkem, hogy nem hajhászom a népszerűséget sem az utcán, sem a magam métier-jében. Ezt még talán a bárónő is elismeri rólam. De az se baj, ha nem ismeri el! - Uram - kérte a professzor -, fordítsuk komolyra a szót. - Én a magam részéről nagyon is komolyan vagyok. - De hát mégis, mit gondol, miért jöttem ide? - 155 -
- Nem tudom, uram. S nem is kérdem, ha magától nem mondja. - De mondom! - akart az asztalra vágni a professzor, de visszafogta magát. - Csak vágjon oda, professzor úr! - mondta nyugodtan Miska. - Én nem sértődöm meg az ilyesmitől, magam is így szoktam. - De hát nem érti meg, hogy a bárónő rosszul van! - Eggyel több ok, hogy ön ne itt legyen nálam, hanem őmellette, és gyógyítsa! Én nem vagyok orvos! - De ha ön miatt van rosszul, s egyedül önt kívánja! Miska halálsápadt lett a dühtől. - Nézze, professzor úr, de la Sainte Roche bárónő egy merev és hisztériás ötletével csaknem tizenöt évet rabolt el az életemből, és kibírta. Reméljük, ezt is kibírja! És ha nem találnak itthon? Ha sikerül a délutáni vonattal elutaznom, és nem kell várnom a holnap hajnalira, akkor mi van? Kit vádolnak és kit hajszolnak? Uram, én voltam a bárónőnek négy hónapig ökre, lova, szamara, asztali kedvence, kutyája, s amit akar! Ahogy a napi kedélye hozta! Elég volt! Most alakítson menazsériát nélkülem, én már kinőttem a cirkuszi cipőből. Lélegzetet vett, s a professzor beeső tekintettel bámulta. - Nos - vágott a levegőbe Miska -, a rosszullétben sem hiszek! Nem én. Délután négy óra felé kaptam a bárónőnek ezt a barátságunknak vagy minek irányt szabó levelét, s rögtön felhívtam telefonon, hogy közöljem vele: megértettem s rendben van. De csak a portást találtam. A bárónőt kerestem. „Nincs itthon, uram. Néhány perccel ezelőtt kikocsizott.” - „Köszönöm. Egyedül?” „Nem. Ferdinandi professzor úr volt nála, vele együtt kocsizott ki.” Nos? - Éppen akkor vittem a klinikámra! Miska gondolt egy merészet s odavágta: - Az ön klinikájához a Bois de Boulogne-on keresztül vezet az út? A professzor elpirult. - Nem - mondta zavartan. - Oda csak szellőzködni vittem, mert nagyon fulladt. Miska ránézett. - Értem én ezt, kérem! Az nagyon szép hely, és a bárónő fullasztóan gazdag. Megértem. De mondja meg neki, hogy az én nyakamon többé nem tapos semmiféle női topánka! Én be nem dűlök többé semmi hisztériának! Engem nem rabol meg többé a világ legszebb nője sem! Nem lesz hozzám hálátlan dög! Nem rak a vállamra egy pehelynyi terhet sem. És mondja meg neki, hogy én holnap hajnalban elutazom, s címem nincs! Mert nekem dolgoznom kell, uram, ha tisztességesen akarok megélni, mert nekem nem áll kazalban a pénzem, és nincs negyvenezer hektár föld örökségem az apám után! Hát haza nem jövök addig, míg a munkámmal nem végeztem, magának a vérző Szűzanyának a hívására sem! És ha önnek kedve van őt feleségül venni, akkor ne énhozzám járjon érzelmi és hangulati nyomozást tartani, hanem álljon oda eléje, és kérje meg a kezét! Ez a tiszta cselekvés! Csak ennyit akartam mondani, professzor úr, s erről az ügyről nincs többé ebben az életben tárgyalni valóm! Elhallgatott, és egyetlen szót sem szólt többet. - Borzasztó ember ön! - makogott a professzor. - De hatalmas és szép, az igaz! És kemény, mint az Isten! Miska rá se figyelt, kiment a hallba, s akkorát kiáltott, hogy az egész palota visszhangzott tőle. - Eugéne! Az előbukkant valahonnét. - Parancsoljon, uram! - Becsomagolt már?! Az lesütötte a szemét. - Még nem tudtam, uram. Megtapogatta Miskát. - Önt nem érte semmi baj? - kérdezte aggodalmasan. Ekkor lépett ki a professzor az ajtón, de olyan kicsinyen és összezsugorodva, mintha fele volna előbbi önmagának. Halkan köszönt. - Jó éjszakát, Mester! - 156 -
- Jó éjszakát, professzor úr! - Azt hiszem, őrült - mondta Eugéne. - Mikor érkezett, úgy nyolc óra felé, mellen kapott és rázni kezdett, hogy adjam elő de la Sainte Roche bárónőt! Ő Ferdinandi professzor, és tudja, hogy ide szökött a klinikájáról. Én nem tudtam, mit csináljak, uram. Legszívesebben a falhoz vágtam volna, de tudtam, hogy önnek ismerőse. Így összekaptam a két csuklóját, s igyekeztem megnyugtatni, hogy a bárónő nincs itt, nem is láttuk két nap óta. Erre valamennyire megnyugodott, s azt mondta, szeretné megvárni a Mestert. Nem tudtam mit csinálni, beengedtem az ön tilalma ellenére is a műterembe. - Miért nem dobtad ki? - kérdezte Miska dühösen. - Nem akartam botrányt, uram! Mégiscsak egy híres professzor! Közelhajolt Miskához, úgy súgta: - És a bárónő valóban itt volt. - Sven? - kérdezte Miska. - Igen- bólintott Eugéne. - Olyan fél hat után érkezett rohanva, a haja kibomolva, a ruhája összevissza tépve, fölrohant ide s megragadott: Eugéne, rejtsen el! Gyorsan rejtsen el, az az állat minden pillanatban itt lehet! Nekem fogalmam sem volt semmiről, csak a kétségbeesett állapotát láttam, bevittem hát az ön szobájába, uram, és rázártam mindkét felől a kettős ajtót. Akkor leültem ide őrködni, s úgy nyolc felé, de nem tudom a pontos időt, jött ez a professzor, s aztán minden úgy ment, ahogy mondtam. - És a bárónőt mikor engedted ki? - Semmikor - rázta Eugéne a fejét. - A bárónő most is itt van. - Az én hálószobámban? - kapta fel Miska a fejét. - Ott, uram - bólintott Eugéne. - Add ide a kulcsot! - rendelkezett Miska. Eugéne kihúzta a zsebéből, és reszketve adta át. - De ne tessék bántani, uram! Hiszen oly tépett volt szegény és olyan kétségbeesett! Miska ránézett, a legény csaknem sírt. - Tőlem félted, te bolond? – kérdezte, s kezet nyújtott neki. - Köszönöm, fiam, derekasan csináltad! S rohant az ajtóhoz, kinyitotta, meggyújtotta a villanyt, belépett. Sven, összevissza szaggatott délutáni ruhában, ott feküdt az ágyán s aludt. - Sven! - szólt rá erősen Miska, s gyengéden meg is rázta. - Sven! A nő kinyitotta a szemét, s néhány másodpercig Miska fölébe hajló arcába bámult. Aztán hirtelen magához húzta az arcát, s boldogan felsikoltott. - Tem! Jaj, Tem, csakhogy itt vagy! Miska magához ölelte. - Mi történt veled, drágám? - kérdezte. - Mintha három kutya tépett volna meg! - Tem - bújt hozzá a nő -. hiszen ez az ember őrült! Egy vad szatír! - Mondd el! - mondta Miska. - Az elejétől, mert semmit sem értek! - Igen - mondta Sven. S belefogott. - Úgy három óra tájt jött fel hozzám, hogy ma ő jött az adjunktus helyett, mert nagyon kíváncsi rám, hogy vagyok? „Köszönöm - mondtam -, jól. Mindössze mérges vagyok egy kicsit” fölnézett -, terád voltam mérges, igen! Hát hogy jutott eszedbe így megalázni engem: orvosi bizonyítványt küldeni, hogy megnyugodjam! Hát van a létnek olyan állapota, hogy én valaha is féljek tőled? Hiszen a tiéd vagyok mindenestül, hát ezt folyton magyarázni kell? Ezt csak úgy közben. S az volt a furcsa, hogy ő is tőled féltett. Hogy árt nekem most ez a féktelen erő, ez a borzasztó impulzivitás, ez az örök szárnyalás, aki te vagy! Legjobb volna, ha most néhány hónapig nem találkoznék veled. És beszélt a nyugalomról, csendről, halk erdei sétákról az ő kíséretében. Ez okvetlenül kellene, mert nagyon sápadt vagyok, s van a szívemben egy kis zörej, csak tegnap nem akarta megmondani. Éreztem, hogy van itt valami ellentmondás, hogy sohase hallottam még, hogy szívbetegnek gyógyulásul erdei sétákat ajánlottak volna. - De azért befogattunk, és elindultunk, nem szívesen mentem, mert olyan furcsa villanások lobbantak fel néha a szemében, de azzal nyugtattam magam, hogy hiszen híres orvostanár, irántam a legjobb indulattal van, s még téged is szeret, hisz az első napon, mikor ti kint vártatok, arra kért, hogy állítsam le azt a nagy és folyton munkára űző motort benned, mert ennyi munka egyszer csak - 157 -
összetör. Meg aztán minden nő hiú egy kicsit, s nem tagadom, jólesett egy kicsit ennek a világhírű embernek a kétségtelen hódolata. - Szóval, egy ideig a Bois-ban kocsikáztunk, nagyon szépeket mondott nekem - mondjak valamit? -, úgy félig-meddig meg is kért - nem tudom, hogyan engedhettem idáig a dolgot -, aztán valamivel öt óra után megálltunk, nem a nagy klinika, hanem az ő kis magánklinikája előtt - mert, mint mondotta, annak sokkal tökéletesebb a berendezése, mint az állami klinikáé. Felmentünk - az egész első emelet az övé -, portás engedett be bennünket, s attól nyomban megkérdezte, megérkezett-e már az asszisztense. „Nem - felelt a portás -, de betelefonált, hogy halaszthatatlan dolga támadt, nem tud bejönni s előre is kéri a professzor úr bocsánatát!” - „Eh legyintett - ezek a fiatalurak minden kis randevút halaszthatatlan dolognak tekintenek! Parancsoljon, bárónő!” Bementünk, s akkor mintha valaki halkan azt súgta volna utánam: „Vigyázzon magára!” Vagy csak bennem támadt ez a hang? Visszanéztem, a portás mozdulatlanul, sőt látszólag unatkozva ült, és a professzor sem hallhatott semmit, mert nyugodtan ment oda egy ajtóhoz, amelyen ez volt a felirat: „Vizsgáló”, s alatta: „Feltétlen csendet kérünk!” Ez is csak akkor vált gyanússá, sőt nagyon is azzá, mikor beléptem, és észrevettem, hogy kettős ajtón, sőt kettős, párnázott ajtón léptem be, és ő utánam. Minek a „Feltétlen csend” felirat, mikor ez a terem úgy el van zárva a folyosótól, hogy onnét ugyan nem hallatszik be hang! De innét sem kifelé. Ezt gondoltam, mikor a professzor ránk zárta az ajtót. Akkor már minden mozdulatát lestem, s így láttam, hogy a kulcsokat bent hagyta a zárban. - „Nos - mondta -, helyben vagyunk. - Vetkezzék csak le, drága bárónő.” - „Szükségtelennek tartom - feleltem neki -, hiszen tegnapelőtt annyira alaposan megvizsgált, hogy egy szívkontrollhoz semmiként nem lehet szükséges a levetkezés.” - Ő mosolyogva nézett rám. - „De bárónő, csak nem fél? Ez egy orvosi vizsgálóhelyiség.” - „Nem félek - mondtam -, de kitartok eredeti elhatározásom mellett.” - „Kérem” - mondta. - Közelebb lépett hozzám, hüvelykujját az orrnyergére tette, s azt mondta, hogy lehetőleg szemrebbenés nélkül nézzem az ujja hegyét. Én néztem is, ő keményen a szemembe meredt. Azt hiszem, hipnotizálni akart, s én belementem a játékba. Hisz, ha nem engedem közelebb magamhoz, én sem érem el, és sohasem tudok szabadulni tőle. Úgy tettem, mint aki kábul, erre ő lassan közeledett, s a legocsmányabb szavakat suttogta felém. Mikor kartávolságba került tőlem, én két olyan iszonyatos pofont vágtam le neki, jobbra-balra nyeklett a feje, s úgy belerúgtam a sípcsontjába, hogy felordított tőle. Képzelheted, hogy közben én sem használtam szalonba illő szavakat. De ő végtén is elkezdett vadul nevetni. - „Azt hiszed, szabadulhatsz tőlem, míg nem leszel az enyém, s pedig annyiszor, ahányszor én akarom! Tévedsz, te kis tyúk! Hohó! A végén még nem is akarsz elmenni!” - Iszonyatos dühös voltam, és féltem is, mert újra támadott, magához kapott, szaggatta rólam a ruhát, de nekem eszembe jutott egy jó fogás, elmarkoltam az orrát, és teljes erőmből megcsavartam: Ennek meglett a hatása, elengedett, hátrált, s én még jól szívgödrön vágtam. Kapkodni kezdett a levegő után, de újra támadott, s most úgy, hogy a térdeimet akarta elkapni, hogy fölemeljen és leteperjen. Az utolsó pillanatban átugrottam rajta. De még nem volt egérutam, mert visszafordult, felállt s indult felém, hogy elkapjon. De akkor már én voltam a jó helyzetben, s bárki megpróbálhatja, akinek erős a feje, s jól kötnek a nyakizmai. Úgy tettem, mintha bele akarnék szaladni a gyomrába, ezt ő előrehajlással próbálta hárítani, de én, mielőtt a gyomrát érintettem volna, teljes erővel felkaptam a fejem, s a fejbúbom pontosan belecsapott az ő állcsúcsába. Ez borzasztó ütés, ököllel nem lehet ilyet adni. Nem mondom, én is megszédültem tőle, de ő felemelkedett tőle a levegőbe, egy borzalmasat ordított, ájultan vágódott hanyatt, s orrán-száján eleredt a vér. Én neki az ajtónak, megpördítettem benne a kulcscsomót, felvágtam, s rohantam kifelé. A portás ámult. „Legyőzte?” - „Le!” „Gyorsan! Gyorsan! - mondta. - Én bezárom maga után az ajtót, aztán valamerre elbúvok!” De ezt már a lépcsőházban hallottam. Kirohantam, ahogy voltam, de a kocsimat elküldte a bitang, hát ahogy csak bírtam, rohantam ide. Itt aztán Eugéne elrejtett. Csak azt sajnálom, hogy nem vittem magammal a pisztolyomat. Arcra bukott és sírni kezdett. Miska fölemelte. - Ne félj! Ne sírj! Többet nem engedlek senkivel sem el! Fölegyenesedett. Felordított. - 158 -
- Hová lett az az ember? - Hát itt volt? - iszonyodott Sven. - Persze hogy itt! - mondta Miska. - Vagy másfél órát várt rám. A te nevedben jött, mintha te küldted volna, s csaknem hogy megkérte a kezedet. Jó órámat fogta, éppen a leveled után való hangulatomban voltam, s olyanokat mondtam neki, hogy magam is bánom! Svenre támadt. - De mindez temiattad van! Hát van nekünk időnk a haragszomrádosdira, mint hajdan Bécsben? Nincs! Megértetted? Nekünk a sors azért engedte meg, hogy újra találkozhassunk, hogy rettentő erősen fogjuk egymás kezét, úgy menjünk az úton, ami még hátra van, s a két szemed világítson előre nekem, hogy én még egyszer el ne tévedhessek. Érted? Ez a te küldetésed! S ha te énvelem még egyszer haragot kezdesz, akármiért is, hát se Istent, sem embert nem nézek, hanem összeszaggatlak, te... - átkapta, ölelte, a könnye szivárgott - ...te Örök Aranyom! Kopogtak, Eugéne lépett be. - Bocsánat, csomagolhatok, uram? - Gondolom, most már ráérsz holnap is. - Akkor: jó éjszakát, bárónő! Jó éjszakát, uram! Parancsolja, hogy önnek a műterembe ágyazzak? - Nagyon jó lesz, Eugéne! Ahogy a lakáj kiment, Sven nyomban Miskához fordult: - Hová utazol, Tem? Miska elmosolyodott. - A dolog két órával ezelőtt még úgy állott, hogy Barbizonba megyek, s ott megfestem a Krisztus Pilátus előtt nagy színvázlatát. S ha szigorúbban veszem, a dolog még most is így áll. Nincs ugyanis semmi más meghívásom. - Hát Sainte Roche? - Mit csináljak én ott egyedül? Téged a kúrád ideköt! De már nevetett is. - Szóval, bárónő, a dolog úgy áll, hogy holnap reggel mindkét helyen csomagolás, s a fél tizenkettes vonattal úgy elragadom kegyedet, hogy a szél sem ér a nyomunkba. Mert látja, hercegnő, én a maga eltúlzott betegségében nem hiszek, s ha úgy egy fekvőszékből elnézi, hogy én miként dolgozom, véleményem szerint semmiként sem árt meg excellenciádnak. Ez a mai szüzességi párbaj ugyanis teljes egészében az én igazam mellett bizonyít.
XXII Sainte Roche-ban harminckét napig festette Miska a Krisztus Pilátus előtt hatalmas és csodálatos színvázlatát, nem mintha előbb nem tudta volna befejezni, hanem mert szinte minden ecsetvonást megmagyarázott Svennek, akit az isteni tragédia valósággal lázba hozott, s az a csodálatos kompozíció, amely Kajafásból indulva, a burnuszos alakon át, le, a kezét feltartva ordítozó suhancig (aki Anton volt, mit Miska elmondott neki), aki szinte lökte, szaggatta Jézust az ítélet elé, olyan eksztázisba ejtette, hogy napokon át csak ezen ujjongott és csodálkozott. - Honnét vetted ezt? - vallatta napokon át Miskát. De az annyit tudott csak neki mondani: - Nem tudom, szívem! Csak úgy magától jött. - Ne mondj bolondokat, Tem! - mondta Sven. - Hisz abban annyi a tudatosság, hogy szinte kiált! Miska ijedten nézett a képre, hogy nincs-e rajta valami diszharmónia, amelyet Sven érez, sőt tud, de amelybe ő már annyira beleélte magát, hogy pillanatig sem érezni, sem látni nem tudja, de nem talált semmit. Persze hogy Kajafás szinte csendülően hatalmas mozdulatának tudatos folytatása a burnuszos alak lefelé mutató gesztusa, de így fonódik Jézus feje fölé tökéletesen a vad vád, amelyet a föltartott kézzel ordító Anton nemcsak lezár, hanem gyűlöletének csattanó erejével szinte előrelöki Jézust, közelebb az ítélethez, közelebb a kínhalálhoz. Mert ebben már tökéletesen benne van a hármas tragédia, amelyet már Sedelmeyernek annyira hangsúlyozott. - Aztán meg nézze, kedves kolléganő - utalt tréfásan a Rahlnál együtt töltött hónapokra -, én szívesen elismerem, hogy fontos itt a kompozíció is, hiszen egyébként egy hadonászó, ordítozó tö- 159 -
meg válnék az egészből, és nem remekmű (mert azt akarok festeni), de azt mondom magának, hogy végeredményben a világítás dönt el itt mindent. Az először Jézusra loccsan, s úgy tervezem, hogy mintegy róla loccsan szét a többi alakra, de ezt hagyja rám, és ne zavarjon meg okoskodással az elképzelésemben, ó, Galambok Királynője, mert Istenemre, bezárkózom ide, s nem engedem, hogy nézze a munkámat! Sven megszeppent, talán meg is sértődött, s egy hétig feléje sem nézett a képnek. Mikor azonban látta, hogy ezzel csak azt éri el, hogy Miska az egész napját a műteremben tölti, odaviteti az ennivalóját, s még csak aludni sem jön le, a nyolcadik napon, bár Miska nem hívta, s nem is mutatkozott, maga ment fel a műterembe, s tele volt szemrehányással. De mikor meglátta Miskát, aki a nagy melegben félmeztelenül dolgozott, s meglátta a képet, amely akkor már mindenfelől fényben ragyogott, s pontosan úgy, ahogy Miska elképzelte, önkéntelenül leborult, s kezét arca elé kapva, hangosan felzokogott. - Úristen, milyen csodálatos! Miska, aki a háttér kék egével s a belátszó házikók foltjaival vesződött már, visszafordult, s látva a zokogó Svent, maga is visszazökkent a valóságba. - Úristen - kiáltotta -, milyen éhes vagyok! Nem csoda, hogy éhes volt, hisz reggelije, villásreggelije mind ott volt érintetlenül az asztalon. Svent annyira komikusan érintette Miska felkiáltása, hogy hangosan elnevette magát. - De hát miért nem eszel? Én mindig pontosan küldtem neked az ennivalót. - Teremtőm - kiáltott Miska, letéve palettát, ecsetet -, de hát hogy lehet egyszerre festeni is, meg enni is! Tudd meg - fordult szemrehányóan Svenhez -, hogy tegnap dél óta egy falatot sem ettem! - Úgy kell neked! - próbált duzzogni Sven. - Egy hete nem is láttalak! - Én sem a bárónőt - nevetett Miska -, hanem a képet, azt befejeztem! Hej, haj! Felkapta Svent az ölébe, s olyan táncot járt ott vele az egyetlen szál kis gatyában, hogy az egész kastély rengett tőle. Aztán letette, kellő távolságra a képtől. - Nézze csak, bárónő lelkem! Talán tetszik is magának? Sven elnézte most már tiszta szemmel a képet, de aztán megint csak teleszökött a szeme könnyel. - Isten úgy segítsen: megdöbbent! Az! Nem tudom sírás nélkül nézni! De tudtam én ezt már Bécsben! - Mit tudtál? - kérdezte Miska. - Azt, hogy még egy ilyen zseni nem született a földre. Hirtelen Miska felé fordult, s azt mondta: - Bár, Istenemre mondom, megérdemelnél két pofont, hogy engem a kialakulás elejétől így megfosztottál, de hát most gyere és egyél! Lefutottak, Sven teríttetett, és hordatta Miska elé az ételeket. Miska egy óráig fel se nézett, csak kitartó jó étvággyal evett. Végre jóllakott, felállt, és meghajolt Sven előtt: - Köszönöm, bárónő! Várna itt rám tíz percet? Felszaladt, friss szemmel megnézte a képet, néhányszor belenyúlt az ecsettel, most aztán végleg készen volt a nagy vázlattal. Leszaladt, megfogta Sven kezét. - Drágám, mindent szeretnék lezárni a kép körül. Írhatnék Sedelmeyernek? Sven átvitte az írószobájába, levélpapírt, tintát tett Miska elé, s az megírta Sedelmeyernek, hogy a nagy vázlattal elkészült, még néhány napi száradás, és akár szállítható is. Kérdezi, ő jön-e ide le, vagy ő menjen fel vele Párizsba. Mindenképpen hamarost találkozniok kell, mert a képen negyvenöt vagy negyvenhét figura szerepel, csupa jellem, ebből rajzban készen neki hat, viszont mindent olajjal akar megfesteni, ez rengeteg elfoglaltság, s érzi, hogy Jézus fejével még sok munkája lesz. Közben változott, alakult is benne a vízió, s így, ha az 1881-es Szalonra ki akarják a képet állítani, úgy kell rendeznie minden előmunkálatot, hogy legkésőbb 1880 júniusában belefoghasson a nagy képbe, mert számítása szerint legkevesebb egy esztendő kell a megfestéséhez. Sven is elolvasta a levelet, s mikor idáig ért, megállt. - Egy esztendő, Tem? - kérdezte. - Nem lesz az egy kicsit sok? Én azt hiszem, igen. - Sok? - bámult Miska. - Inkább attól félek, kevés! - Erre? - s fölfelé intett. - 160 -
- Hogyhogy erre? Ez egy nagy vázlat! Sven agyában merész terv fordult meg. - Mondok neked valamit, Tem! Fejezd be ezt nekem! Csinálj képet belőle! Egy hónap alatt kész lehetsz? Kettő alatt? Becsületemre, megveszem tőled! Adok érte kétszázezer frankot! Nos? Miska felnevetett. - Bolondozol velem? - Nem én! - Hát akkor sejtelmed sincs, mi ez a kép! - De Tem! - Csönd! - kiáltott Miska. - Ha az vagy, aki vagy, eszedbe sem szabad jutni ilyesminek! Ami ebből készül, azt én életem fő művének szánom, remeknek, óriásinak, lélegzetelállítónak! Hát nem érted? Nem mondtam? Pedig úgy rémlik, hogy igen! Hát az a kép, ami ebből készül, s amelyhez most gyűjtöm az erőt, az négyszáztíz centiméterszer hatszázharminc centiméter nagy lesz. Az előtér fő alakjai másfél ember magasságúak! Az egész kép több mint huszonöt négyzetméter, csaknem huszonhat! Hát hogyan tudnám másként az emberiség legnagyobb drámáját feledhetetlenül megfesteni? Sven megdöbbenve nézett Miskára. - Megdöbbentő! - mondta fulladtan. - Huszonhat négyzetméter! Te! Nem gondolod, hogy ez már nem normális dolog? Hogy ez már talán valami nagyzási mánia? Miska lehunyta a szemét. - Ejha! - mondta, mint aki most emészti meg egy szó értelmét. - Ezt még soha senki sem mondta nekem! Én ezen a huszonöt négyzetméteren a negyvenhét alak közt teljes rendet tartok kompozícióban, kifejezésben, színben, fényben! Én ezt a negyvenhét figurát jobban ismerem, mint önmagamat. A témám olyan érett, mint amilyen érett volt a Milton, amikor belefogtam! Én erről egy regényt tudnék neked elmesélni! Minden alakom minden mozdulatáról egy-egy jellemtörténetet! Én a kép történésének pillanatát meg tudom mondani! „Mi az igazság?” - kérdi Krisztustól a bölcselkedő Pilátus: ez a kép pillanata! Hát hogy mered te erre azt kérdezni: nem nagyzási mánia-e? A nagyzási mánia: egy betegség! Érted? Egy betegség egyik jellemző tünete! Egyáltalában hol, kitől hallottad te velem kapcsolatban ezt a szót? Ki mondta neked? Sven megijedt. Most látta csak, mit mondott neki első látogatásakor Ferdinandi professzor, látszólag csak úgy odavetve, s most látta csak, mit mondott ő ennek az embernek! Egymilliószor megbánta, hogy kimondta ezt a szót, látva a szörnyű visszahatást. S mit feleljen most? - Ne haragudj, Tem! - kérte csaknem könnyezve Miskát. - Nem mondta ezt nekem senki sem! Csak a huszonhat négyzetmétertől annyira megijedtem, annyira nem tudok ekkora arányban festőileg gondolkodni, hogy ijedtemben ez a szó jutott eszembe! Miska csak csöndesen nézte. - Nézd, Sven! - mondta szomorúan. - Inkább ne mondj semmit, hallgass el, tarts haragot vagy lőj homlokon, csak olyat ne tégy, hogy én elveszítsem benned a hitemet! Ne hazudjál nekem semmi körülmények között! Mert akkor egy villanás alatt végzünk! Megértetted? Ezt most próbáljuk elfelejteni! Hacsak nem a saját, búvó véleményedet mondtad ki. Mert akkor nyomban csomagolok és itthagylak, s majd én gondoskodom róla, hogy soha ebben az életben többé ne találkozzunk! Én nem akarlak megijeszteni, de talán érzed, hogy most a teljes igazat kell mondanod! Sven halálsápadt volt. Ő is érezte, hogy most a tiszta igazságot kell mondania, különben ezt az embert ebben az életben meg nem találja többé. - Nem az én véleményemet mondtam ki. Még csak a búvó véleményemet sem. Ferdinandi professzor használta veled kapcsolatban ezt a szót, mikor először voltunk nála, és rólad is beszélgettünk. Ő mondta, hogy te annyit dolgozol, hogy már Sedelmeyertől is megkérdezte: nem valami nagyzási mánia ez? Ennyit mondott. És kért, hogy fogjalak vissza a túlzott munkától. Miska megcsókolta Sven kezét. - Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál. Nézd, a szó teljes orvosi nyelven így hangzik: megalománia, s most nem tudom, a tábesz vagy a paralízis egyik állapotának jellemzője-e. De ugyancsak a tábeszre jellemző a teljes szexuális impotencia, s erről talán még nincsenek leverő tapasztalataid. Nevettek. - 161 -
- No, látod. A nagyzási mánia részben olyan nagyotmondásokban jelentkezik, amelyeknek nincs semmi reális alapja sem, vagy olyan cselekvésekben, amelyek meghaladják az illető cselekvőképességének határait! Ezek után meg kell mutatnom neked az én huszonhat négyzetméteres képem eredetét és egész reális gyökérzetét. Sedelmeyer jött az ötlettel, hogy egy nagyméretű bibliai drámát szeretne tőlem, de elzavartam. Aztán eszembe jutott hirtelen a világ legnagyobb drámája, mely egyben biblikus is, de akkor még tele voltam gátlással: hogy lehet Renan korában Jézust festeni? Szinte nyomban rájöttem, hogy csak egyféleképpen: ha a tizenkilencedik század lelkében élő Krisztust festi meg az ember. Elmentem hozzá, és elmondtam neki. Csaknem megőrült az örömtől. „Csinálja meg, Mester, pénz nem számít!” Ezzel engedett útnak. És akkor jött a legyőzhetetlennek látszó nehézség: a kép történelmi és bibliai hitelessége. Te ismered a bibliát? - Hogyne ismerném! - Fogadok veled, hogy nem ismered eléggé! Mert ha ismernéd, akkor tudnod kellene, hogy Jézus perét ugyan nagyjából azonosan, vizualitásokban azonban mindegyik evangélista másként adja elő. - Lehetetlen! - mondta Sven. - Ellenkezőleg, annyira lehetséges, hogy csaknem beleőrültem. Végre aztán rájöttem, hogy nekem a kompozíciót úgy kell megcsinálnom, hogy mind a négy evangélium legmélyebb tartalmát hozza, de ugyanakkor egységes is legyen. S mert a tizenkilencedik század Jézusát hozom, hoznom kell vele a század kétkedésének, materializmusának, gyűlölködésének bibliai ruhákba öltözött, legjellegzetesebb alakjait is, de mégis úgy, ahol a jézusi fenség, erő és költőiség kifejezésben mindazt felülmúlja. Ha mindezt maradéktalanul ki akarom fejezni, Jézusnak hatalmas figurának kell lennie, azoknak az ellenfeleinek is, hisz legyőzik, s az egész végtelen drámának akkora tér kell, akkora színpad, ahol egész örvénylő lélegzetvételében lezajlódhatik. Én csináltam három vázlatot, de Sedelmeyer egyiken sem tud eligazodni. Megcsináltam hát ezt a negyvenhét alakosat, s számításaim alapján ma már tudom, hogy ennyi, a jellemet s a tragédia súlyát teljesen kifejező alakot semmiként sem tudok huszonöt-huszonhat négyzetméternél kisebb területen zsúfoltság nélkül elhelyezni. A kép nagysága tehát nem valami lappangó nagyzási mánia, hanem alapos meggondoltság, elengedhetetlen arányosítás, kellő perspektíva, és persze a szuverén festői elképzelés eredménye. Érted most már? Mert soha teremtett lényt ennyire be nem avattam művészi titkaimba, csak most téged. - Köszönöm - mondta hálásan Sven. - Én most már tökéletesen értlek. - S ha egyszer eljutsz Amszterdamba (én már sehova nem jutok el), s megállsz a Lövészek kivonulása előtt, jusson eszedbe, hogy nem nagyzási mániából született az sem akkorára, hanem a kifejezés teljességétől unszolt művészi szükségszerűségből. Csak persze festő kellett hozzá, aki megcsinálja, mint ahogy ehhez is az kell! De hát itt vagyok én, és elégnek érzem hozzá magamat! A Sedelmeyernek írt levelére sokáig nem jött válasz, így hát Miska egy páratlanul szép portrét festett Svenről, felvázolt egy nagy aratási jelenetet is, aztán, most még mindig volt idejük. Sven portréját így írta alá: A tizenkilencedik század legszebb asszonyának, Örök Feleségemnek: Tem Aztán végre megérkezett Sedelmeyer válasza. Együtt olvasták.
- 162 -
Kedves Mester! Nem lustaságból válaszolok ilyen későn. Biarritzban voltam a családommal, és csak tegnap este érkeztem haza. A személyes nyaram úgy sikerült, ahogy Ön megjósolta. Majd beszélünk róla. A dinari és a biarritzi sem volt valami fényes. Erika Dinarban még körömszakadtig ragaszkodott a geofizikushoz, de Biarritzban egy teniszmester került műsorra. Mondhatom, egész megszépült ott a baszkok árnyékában, s úgy megtanult teniszezni, hogy itt Párizsban is folytatni akarja a napi gyakorlatokat. Mondjam, hogy az egész nyári kirándulás Önt igazolta? Hisz úgyis láthatja a levelemből. Ami magamat illeti, elég rossz hangulatban vagyok emiatt is, meg azért is, hogy az utolsó biarritzi napokban egy csúnya bronchitiszt fogtam ki, s most iszogathatom azt a gyalázatos ipekakuánát. Egyetlen örömöm, hogy önt egy kétségtelenül nagyszerű művel várhatom haza. Tudom, hogy Ön egész életében szinte vétkesen szerény volt, de azt is, hogy akármennyire szerénykedik is, mégis Ön a remekművek mestere. Ma hétfő. Arra kérem, találkozzunk Önnél csütörtökön délelőtt tizenegy órakor; nálunk még nagy a felfordulás, én pedig azt a „vázlatot” mindenképpen s minél előbb látni szeretném. Azért is jobb lesz, ha Önnél találkozunk, mert a kép akkor ott marad a helyszínen. Őszinte barátsággal a viszontlátásig Sedelmeyer Károly - Nos - emelte fel Sven a levélből a fejét -, szerintem ez egy elég levert ember levele. Nem gondolod? - Magamnak is ez a véleményem - bólintott Miska. - És talán egy idősödő férfié, akit valami bánat ért. - Nocsak? - nézett rá Sven. - Igen - bólintott Miska. - Nincs mindenkinek olyan szerencséje, mint nekem! - Hogy értsem ezt? - Érted te jól! - mosolygott Miska. - Hogy csaknem tizenöt év után azzal folytathatom szinte zökkenőmentesen a fiatalságomat, akit húszéves korom óta szeretek! - S akin nem veszed észre - vágott közbe Sven -, hogy időközben mennyit öregedett. - Ellenkezőleg - vette az ölébe Miska Svent. - Mióta itt vagyunk, úgy kiszépültél, hogy nem is tudom, minek tulajdonítsam. A napnak? A levegőnek? A régi otthon harmóniájának? - A legfőbb okot nem mondtad! - játszott Sven Miska hajával. - Magadat. Mert ahogy én itt ilyen mindennapos, szinte feleségi szerelemben élek veled, ettől a nagy, mély örömtől, amelyről azt hittem, sohasem lesz már benne részem, egyszerűen visszafiatalodom. Miska csak elnézte, milyen gyönyörű. S tekintete mélyen elszomorodott. - Még majd elvesz tőlem valaki! Sven mosolygott. - Játszol velem? - kérdezte. - Nem - mondta Miska nagyon komolyan. - De látod, a te feltámadásod egybe esik az én megalomániámmal. - Csitt! - tette Sven Miska szájára a kezét. - Ezt már elintéztük. - Talán - vette le szájáról Sven kezét Miska. - De csak orvosilag. Festőileg nem. Mert most jönnek az én nagy festői munkáim, azok, amelyekről már Bécsben jósolgattál, s amelyek minden erőmet elkövetelik. Ezt a hat hetet itt egyszerűen loptam. Kicsikartam az élettől. De ez is már csak úgy volt lehetséges, hogy közben dolgoztam. Annyira dolgoztam, hogy a lopott időnkből el is loptam, ostobán, a munka számára. S ha most visszamegyek, kezdődik a nagy küzdelem! - Várj csak! - mondta Sven. - Először is nem: visszamegyek, hanem: visszamegyünk. Miska csaknem felugrott. - Te is visszajössz Párizsba? Sven egy kis mozdulattal az egész környéket egybefogta. - Mit csinálnék itt nélküled? - De pihenned kell! - Teljesen kipihentem melletted magamat - mondta mosolyogva. - Sőt, te mondod, és én megerősítem az állításodat: visszafiatalodtam. - 163 -
- Ez igaz - bólintott Miska. - Ezért fognak végül is elvenni tőlem! - Olyan ember nem született, Tem! - De engem leigáz a munka, és egyre kevesebb időt tudok juttatni neked. - Sőt, egyre többet! Először is mindig nálam alszol. Mikor jön meg a feleséged? - Nem tudom - vont vállat Miska. - Lehet, hogy csak októberben. De talán nem is fontos. Mi, azt hiszem, az egész életre elintéztük egymást. - Pedig volt egy gondolatom, de mindegy! - Milyen gondolatod? - Majd elmondom. De például segítek neked kiválasztani az alakjaidat. - Jó! Ezt együtt csináljuk. - Sok mindent együtt csinálunk még! - Milyen nap is van ma? - Kedd. - Akkor gyerünk, készülődjünk! - ugrott fel Sven. - Holnap délután négykor utazunk! És még ládát is kell csináltatnunk a képednek! - És a te portrédnak is keret kell! - Arra ráérünk! Nem szalad el Sainte Roche! - De mi igen! Szaladtak az uradalmi asztaloshoz, megadták neki a láda méreteit, elmondták, hogy kell beszerelni a feszítőléceket, s aztán készen volt az egész. Másnapra az enyvezés is megszáradt. Bennük meg egész nap ott dongott a szomorúság. Svenben is, Miskában is. Csak Sven jobban tudta titkolni. Mindenféle ürügyet találtak ki, és végigsétálták az egész parkot. A szemük úgy látta a dolgokat, mintha mélységes ősz volna már mindenütt, holott augusztus első napjaiban jártak, és tombolt a nyár. És este: holdtölte. Ott ültek az ecetfák alatt. Sven Miskába karolva ült. - Ne légy szomorú, Tem! - Hogyne lennék? - mondta Miska. - Hiszen itt voltam harmincöt éves koromban hat hétig, húszéves! - Az is maradsz! - súgta Sven. - Hisz velem leszel! Más gondolata jött. - Sven! - kérdezte - mennyire van ide Párizs? - Csaknem hatszáz kilométernyire. - Akkor - ejtette le a fejét - nem is délután négykor, hanem délelőtt tizenegykor kell indulnunk, hogy elérjük a déli gyorsot! Megfordult. - Hát Isten veletek, ecetfák! Karon fogta Svent és indult. Az volt az érzése, sohasem látja többé ezeket a gyönyörű ecetfákat! - Istenem - sóhajtott -, le kellett volna őket festeni! Sven pontosan tudta, mire gondol. - Lesz még alkalmad, drágám! - Jaj, dehogy, Sven! Ezt az egész mindenséget el kellene innét vinnünk! Annyira megszerettem! - De boldog volna apám, ha hallaná! Lefeküdtek. Halálosan szerették egymást. Halálosan fájt nekik minden. De ötkor már felébredtek. - Végre is - mondta Sven -, itt is lehetne dolgozni! - Nem! - mondta Miska. - Kicsi a műterem! - Építtetek én neked akkorát, mint a kastély hossza! Folyosóval kötjük össze a kettőt. - Te! - ugrott ülésbe Miska. De aztán visszaroskadt. - Nem lehet. Ezt a Krisztust már csak Párizsban kell megcsinálnom. És az csaknem hatszáz kilométer! És modellek, kosztümök! És mire lenne ez itt kész? És a Szalon is hatszáz kilométer! - De hisz valahol leszek! - Igaz. De itt szeretnék megöregedni veled! - 164 -
De aztán vad akarat lobbant a szemében. - Nos, gyerünk! Kiugrottak az ágyból, fürödtek, öltözködtek, Sven élelmiszerért szaladt. Miska csomagolta a képet, s mert lakat is volt a ládán, lelakatolta, a kulcsot eltette, s az igáskocsi már indult is a holmijukkal előre. Ők maguk még ott maradtak, s ekkor jutott Sven eszébe: - Látod, apámnál nem is voltunk! Kinyargaltak a temetői kriptához, egy pillanatra rányomták a márványra a homlokukat, elmormoltak magukban egy rövid imát, s mire visszatértek a kastélyhoz, már ott állt a hintó. Porköpenyt vettek fel, elbúcsúztak a személyzettől, beültek, s a négy pihent ló úgy elvágtatott velük, mint a gyorsvonat. Este kilenc felé Párizsban voltak, Miska hazaszállította a képet, mosdott, átöltözött, s tíz perc múlva ott volt Svennél. - Kezedet csókolom! Sven éppen vacsorázott. Pongyola volt rajta. - Ni csak Tem! - mondta meglepetve. - Honnét ilyen elegánsan? - Hazulról. De oda Barbizonból. Jó hat hetet dolgoztam egyvégtében. Most érkeztem haza. - Érdekes! - mondta Sven. - Én is most jöttem meg, de más világtájról! Hat hetet pihentem otthon Sainte Roche-ban. - Ez bizony így van - mormogott Miska. - Akit a tizenöt éves pajtások elfelejtenek, az nyugodjék ebbe bele, s ne várjon holmi meghívókat. - És aki egy tizenöt éves pajtásától meghívást vár, az méltó a meghívatlanságra. - Ez amolyan dialektika csak, drága bárónő: semmi élet nincsen benne! - Élet? Már miért ne volna? Miska mosolygott. - Azért, mert a valóság mégiscsak az, hogy az ember sehová nem megy hívatlanul. De egy óra múlva már oly boldogan hevertek egymás karjaiban odalent a rejtekükben, mintha csak el sem hagyták volna. - No lám csak - mondta Sven -, azért ez sem a világ vége! - Nem - bólintott Miska. - De a legszebb emlékem mégis Saint Roche marad. Megmondjam, miért? Mert soha többé nem jutok el oda! - Bolondság! - legyintett Sven. - Amikor csak akarsz! - Nem, nem! - rázta a fejét Miska. - Majd meglátod, úgy alakul az élet, hogy mindig gáncsot vet, ha oda indulok. - Majd én meg a sorsnak vetek gáncsot - mondta Sven. - Elvégre most már ketten vagyunk, és ketten verekszünk. Nagyon keveset aludtak, de azért mikor Miska elment úgy reggel nyolc óra felé haza, Sven megígérte neki, hogy fél tizenegyre ő is ott lesz. S ott is volt, hozzá oly elegánsan, hogy szinte káprázott tőle a szem. Fején gyönyörű, nagyszélű Florentin-kalap, testén valami csodálatosra szabott, zöldes alapú nyári ruha, lábán ugyanebből az anyagból készült könnyű, különleges kis cipő, bal keze gyűrűs ujján platinafoglalatú briliánsgyűrű, fülében, két kis fehérarany láncon, két vésett jade-kő, nyakán egy sor igazgyöngy. Miska csak bámult. - Te - kérdezte tréfásan - csak nem vagy azonos azzal a Svennel, akitől az imént elváltam? - Neked melyik tetszik jobban? - Hát - mondta Miska -, én inkább az eredetire szavazok. - Azt elhiszem! - nevetett Sven. - Nekem is az tetszik jobban! De, amint látom, te is felöltöztél, sőt nagyon elegáns vagy! - Sajnos, meg kell alkudnia néha az embernek. Tudod, Sedelmeyert várom. - Azért vagy ilyen hódító? - Azt nem! - nevetett Miska. - Ha akarod tudni: temiattad. Tudtam én, hogy valami ruhacsodában fogsz idejönni, hát gondoltam, kihúzom magam én is. Sőt, akármiben fogadok, hogy Sedelmeyer is olyan elegáns lesz, mint valami herceg. Pedig csak a képről tud. - Szóval engem meglepetésnek tartogatsz? - kérdezte Sven. - Annak! - lelkendezett Miska. - Hát miért nem mondtad? - duzzogott Sven. - Most vége a meglepetésnek! - 165 -
- Miért? - kérdezte Miska. Sven csúfondáros képet vágott. - Azért, okos úr, mert a hintóm lent vár a kapuban! - Hadd várjon! - mosolygott Miska. - Annál jobb! - Igen? De a kocsistól megkérdezheti például: „Ejnye, kié ez a gyönyörű hintó?” - Egyre szebb lesz! - nevetett Miska. - És ha a kocsis megmondja? - Hát mondja meg! S hahotázott. - De Tem! Sven csaknem dühös volt. - Hát ide hallgass! - állt eléje Miska. - Mit mondhat a kocsis? „Ez a gyönyörű hintó, uram, Clara de Sainte Roche bárónő tulajdona.” Igaz? Nos, Sedelmeyer éppúgy nem tudja, kit takar ez a név, mint én nem tudtam, míg te tizenöt esztendő után ezen a helyen meg nem mondtad nekem. Hát legfeljebb egy kicsit komor lesz, mikor feljön, hogy várnia kell, míg te elmész. De semmire sem kell várnia, hisz addigra megmondom neki, hogy te feltámadtál. Sven nagyot kacagott. - Nyertél? Hová kell beállnom? Hiszen ez olyan, akár egy színdarab! - És hozzá jó! Aztán tizenegy óra lett, s Eugéne lépett be az ajtón. - Sedelmeyer Károly úr! - jelentette a lakájok hangján. Miska nevetve indult az ajtóhoz, Sedelmeyer belépett. Világosszürke redingote-ban volt, cilinderét, kesztyűjét kint hagyta a hallban. Miska jókedvűen csapta vállon. - De nagyúr, mióta játszunk mi egymással bejelentősdit? - No hallja - mondta halkan Sedelmeyer -, olyan ragyogó hintó áll a kapu előtt, hogy legalábbis hercegi látogatóra kellett gondolnom. Még egy kicsit tűnődtem is, hogy feljöjjek-e, hisz remélem, nem akar nyilvános bemutatót csinálni? - Hát uram, jöjjön csak beljebb nyugodtan. Az igaz, hogy látogatóm van, de az nem tesz semmit. Ellenkezőleg! No jöjjön csak, hadd mutassam be neki. Sven akkor tűnt elő a messze háttérből. - Ő az - mondta. - Gyönyörű! - súgta Sedelmeyer. Miska bemutató mozdulatot csinált. - Hát drágám - mondta -, ez az előkelő úr itt Sedelmeyer Károly úr, akit hírből már ismersz. Sedelmeyer mélyen meghajolt, Sven a meztelen kezét nyújtotta, s azt mondta: - No végre! Igazán örülök, hogy megismerhetem! Akkor Miska a hölgy felé fordult, s azt mondta Sedelmeyernek: - És ez a gyönyörű hölgy, aki önt ily szívesen fogadta, ő meg: Sven! - Kicsoda? - kiáltott Sedelmeyer. - Sven - mondta Miska egyszerűen. Sedelmeyer Svenre nézett. - Asszonyom - kérdezte nagyon komolyan -, valóban nem tréfálnak velem? - Nem, uram - felelt Sven. - Én valóban az vagyok, akinek Miska mondott. - Akkor - ragyogott fel Sedelmeyer -, az Isten önt ezerszer áldja meg, hogy megkerült és itt van! Mert önnek fogalma sincs, hogy mennyire hiányzott. Ebben a rengeteg műteremben vagy nálam gyakran voltunk mi bizalmas beszélgetésben, és én faggattam a Mestert, mik a jövendő tervei? Erre ő, de szó szerint, asszonyom: „Tudja, ha Sven élne, akkor volna nekem vagy száz nagy tervem is! Mellette egyik terv szülné a másikat. De hát Sven nincs, s így alaposan össze kell szednem magamat, hogy valami méltót tudjak csinálni önnek.” Hát ez így ment, asszonyom, a Milton óta. És ön most itt van. És én most már semmitől sem félek. Mert ez az ember - mutatott Miskára - Európa legnagyobb festője! Én állítom, hogy nem kisebb Rembrandtnál! Sokszor elmondtam. De ha ön most itt lesz mellette, hát talán a csodát is lehozza az égből! - Talán már le is hozta - mondta Sven halkan. Sedelmeyer Miskára nézett. - Hát akkor mutassa a képet, Mester! Miska odament a letakart képhez, a lepelből kihúzta a három rajzszeget, az a földre esett, s a kép ottmaradt. - 166 -
Sedelmeyer úgy ugrott fel a karosszékből, mim valami ragadozó, odadobbant a nagy vázlat elé, s egyszerre felkiáltott: - De Mester! - ujjongott. - Hát mit csinált maga? Hiszen ez... kérem... ez így, ahogy áll, maga is kész remekmű!... Ez a vázlat!... Hát erről a képről mesélt maga nekünk? - Erről - bólintott Miska. - Csak közben megjött Sven... - Igen - lihegett Sedelmeyer. - Értem! És ezt hozta? S Antonra mutatott. - No várjon csak! - mondta Miska. - Ez úgy történt, hogy éppen összekaptunk egy kicsit Svennel, de tudtam, hogy ő most ebben a nagy forróságban lent szunyókál a szobájában. És napok óta gyötört már, hogy az elképzelésem ellenére is ott lyukas a kép. Nem tudtam, mit csináljak. S akkor eszembe jutott az a piszok Anton, aki inastársam volt nekem hajdanán, s éppen így röhögött rajtam, mikor Lángi mester csaknem halálra vert. Ilyen feltartott kézzel. Rögtön odatettem, ahol most van, s egyszerre megtelt a kép. Én meg azt gondoltam, hogy: no, de elbámul ez a taknyos Sven, ha kibékülünk, s ezt meglátja! Másnap aztán meglátta, és elmondhatom... Sedelmeyer fölkacagott. - Mit nevet? - húzta össze Miska a szemöldökét. - Csak a haragot! - derült Sedelmeyer. - Ez volt a legtermékenyebb harag a világon! És nézte tovább a képet, a fényeit, a páratlan fényelosztását, a jeruzsálemi kék eget, amely a háttérben csodálatosan kéklett a roppant tragédia felett, és tudomást sem vett róla, hogy alatta az emberi aljasság tombol, gyűlölet tajtékzik, rosszindulat és halálos gyűlölet írnak itt rettenetes történelmet; mindent észrevett a néma félóra alatt. Aztán csak állt ott, de érezni lehetett, hogy már nem nézi a képet. Nem is nézte. Váratlanul odalépett Miskához, szorosan magához ölelte, s a válla remegett. Így telt el néhány perc. Sven még sohasem látott ilyen jelenetet két férfi közt. Összemosolyogtak, aztán Sedelmeyer hirtelen gondolt valamit. A telefonhoz lépett. - Megengedi, Mester, hogy hazatelefonáljak? Nagyon szeretném, ha a lányom is látná ezt a képet! - Erika? - mosolygott Miska. - Kérem, a legnagyobb örömmel! Még új leleplezést is rendezek neki! Sedelmeyer már telefonált is. - Kapcsolják át a lakásomba, Erikát kérem... Te vagy? Fogass be, és gyere át Miska barátodhoz!... Igen, ez parancs! Két csodát is láthatsz!... Semmi kifogás! Indulj! Miska újból feltette a leplet a képre, s mindketten visszaültek a helyükre. Mosolyogtak. - Ugyancsak nehezen tudta rávenni a leányát, hogy idejöjjön - fordult Sven Sedelmeyerhez. Csak nincsenek haragban Miskával? - De még mennyire! - mondta Miska. - Majd meglátod! Talán nem is köszön. - Tyű! - bámult Sven. - És miért? - Azt vagy ő mondja el neked, vagy senki! - mosolygott Miska. - Menjen már! - legyintett bosszúsan Sedelmeyer. És Svenhez: - Tudja, egy tizennyolc éves lány, most érettségizett. Fülig szerelmes volt ebbe a vénemberbe - mutatott Miskára -, sőt megvallom, magam is szerettem volna, ha parti lesz belőle. Persze akkor még önt nem ismertem. De a Mester azt mondta: barátság, s kapott is tőle a lányom egy olyan képet barátságból, hogy máig is megvenném igen nagy pénzért. Aztán nem tudom, mi történt, csak annyit, hogy a lányom Dinarban eljegyezte magát egy negyedéves angol geofizikussal. Azóta sem találkozott a Mesterrel. Ennyi az egész. Legyintett. - No, Tem? - nézett Miskára Sven. - Kár, hogy így összefogta! - szólt Miska Sedelmeyerre. - Ő bizonyára színesebben elmondta volna! - És most? - kérdezte Sven. - Most menyasszonynak érzi magát, és hallani sem akar az egyetemről. Műtörténésznek készült, és erre is való. - Akkor miért hívta ide? - kérdezte Sven. - Mert szeretném, ha látná ezt a képet - felelt Sedelmeyer. - Kitűnő festői érzéke van. - 167 -
- Hm - tűnődött Sven. - Úgy látszik, alaposan elrontottad annak a kislánynak a dolgát, Tem! Miskában elindult a halk düh. Nyomban visszavágott. - Igen - bólintott Sven felé. - Úgy látszik, mégiscsak ki kellett volna erőszakolnom a válást, és elvennem Erikát. Most volna egy tizennyolc éves feleségem, s magának - fordult Sedelmeyer felé - két festő veje! Jót nevettek ezen, bár Sven érezte, hogy nagyon felingerelte Miskát, s alaposan elrontotta a meghitt hangulatot. Éppen csak hogy pötyögött a beszélgetés, mikor kopogtatás nélkül benyitott Erika. Szép nagylányosan volt öltözve, hosszú kesztyűjét most vetette le. - Jó napot kívánok! - köszönt általánosan. Csak ekkor pillantotta meg Svent, de dacosan az apjához fordult: - Parancsolj, apa! Az apja jéghidegen mérte végig. - Mutatkozzál be! A lány meghajolt Sven felé. - Erika Sedelmeyer! Sven meg sem rebbent. Kezet nyújtott, ő is bemutatkozott. - Baronne Clara de la Sainte-Roche d'Ecuyer! Kezet fogtak. Erika mindenáron ellenségeskedni akart. - Hosszú neve van! - mondta egy csepp vállrándítással. - Igen - bólintott Sven. - Családom egyike Franciaország legrégibb családjainak. - Ma már - vágott Erika - nem sokat jelent az ilyesmi. - Lehet! - mosolygott Sven. - De műveltséget és neveltséget okvetlenül! A vágás olyan tökéletesen ült, hogy a leány szeme előtt szinte elsötétült a világ. Csak annyit tudott dadogni: - Ezt jól megkaptam! - Ön? - csodálkozott Sven végtelen fölénnyel. - Téved! Társaságban a jelenlevők mindig kivételek! A leány most látta csak, hogy más a tanultság és más a társadalmi helytállás. Ha ő itt még egy támadó szót mond, ez a ragyogó nő úgy lehengerli, hogy meg sem tud mukkanni többet. Azt mondta hát, Sven felé fordulva: - Bocsásson meg! - Nincs miért! - felelt Sven ragyogó mosollyal. S kereste Miskát, hogy hol van, de az ott állt a műterem túlsó sarkában, s hátratett kezekkel bámult ki az ablakon az utcára. Csend volt. - Hát apa... - mondta a lány. De úgy állt ott, mint egy leöntött veréb. Sedelmeyer iszonyú zavarban volt. Azt mégsem képzelte, hogy ilyen neveletlen lesz a lánya, különben dehogy parancsolta volna ide. Most dühösen karon kapta, odavitte az állványon álló kép elé, melyről lerántotta a leplet. - Ezt a képet szerettem volna megmutatni neked - hörgött visszafogott hangon. S otthagyta és visszament Svenhez. A lány nézte, nézte, bent élt a képben. Jó háromnegyed óra is elmúlt így, tökéletes csendben, már Miska is odapillantott a sarokból, mert az jutott eszébe, hogy talán mind elmentek már, de nem. Csak a lány nézte még mindig a képet. No, csak nézze! Megint az utca felé fordult. Akkor a leány végre megmozdult, elindult Miska felé, s megállt előtte. - Nagyon kérlek - mondta halkan -, bocsáss meg nekem! Az megfordult és hosszan nézte. - Komisz vagy! - mondta aztán. - Komisz! Ezt, remélem, tudod? - Tudom - bólintott a lány. - Mégis kérlek! Miska akkor kezet nyújtott neki. A lány belecsapott. - Szervusz! De elsírta magát. - Nincs annyi erőm... - dadogta. - 168 -
- Jó! - dörmögött Miska. - Tudom, mennyi erőd van! Fölemelte és megcsókolta kétfelől. - Te maszat! - mondta. És letette. A lány fölnevetett rá. - Mennyire szeretlek, te!... Belekarolt, s vitte a kép felé. - Kimondhatatlanul nagyot csináltál! - lelkesedett közben. - Ez nem is remek, ez több! Érted? Pedig még ez csak vázlat, de le kell rogyni tőle! Ez előtt, meglátod, térdepelni fognak az emberek! Ott álltak a kép előtt. Sven rájuk intett a fejével. - Nos? - súgta Sedelmeyernek. S mosolygott. - Kibékültek - mondta Sedelmeyer. - És ön mosolyog. De ritka asszony! - Hát nem látja? - mondta Sven. - Most rázódik rendbe minden! A lány meg azt mondta Miskának a kép előtt: - Ezt nem lehetett nekem megmondani, te? - Mit? Oldalról állította, ahonnét a fény a képre áradt. - Ezt a fényt! - Nem értlek! - Ej - mondta a lány -, ne hazudj folyton! Hisz látom! Vagy annyira ostobának gondolsz? Legyintett. - No jó! Én tudom, amit tudok! S még mielőtt Miska megakadályozhatta volna, a leány már ott volt Svennél, és kétfelől megcsókolta. - Isten hozott! - mondta neki. - Én nagyon szeretlek! Látod a képen azt a balfelől omló, csodálatosan világító fényt? Az vagy te! - Csacsi! - mondta Sven. - Mikor ezt festette, ott sem voltam! - De az életében igen! - diadalmaskodott a lány. - Az életében? No várj csak! Hát a Milton feledhetetlen fényei? - Azt is ismered? - Sajnos, csak reprodukcióból. - Rézkarcról? - Nem - rázta a fejét Sven. - Sajnos, az nincs meg nekem. - Dehogy nincs! - nevetett. - Azt apus csináltatta. Otthon nekünk még van belőle néhány darab. Legközelebb majd hozok egyet! Szóval - folytatta -, azok a fények mások! Azok a csend fényei! Olyan fények, amelyek egy megalázott, száműzött, de lélekben soha meg nem tört s alkotásba merült zsenit vesznek körül! Hirtelen fény cikázott át a tekintetén. - Te! - mondta csodálkozva. - Azok a fények is te vagy, negatív értelemben! Isten úgy segítsen: a hiányod fényei! Ha te nem vagy, nem tudom, hogyan festette volna meg őket Miska! Így egyszerű volt: a saját magánya hangolta azt a képet olyanná, hogy az egész Párizs őrjöngött érte! - Nem! - rázta Sven a fejét. - Van ez a nagy darab matróz akkora lángész, hogy megcsinálta a maga képzeletéből is! - Van - bólintott Erika. - Ez kétségtelen! Sven csaknem az ölébe vette a leányt. - Így - cirógatta meg. - Mintha a lányom volnál! - Nono! - Nyugodtan lehetnél - bólintott Sven. - Most mondd, amit akartál! - Igen - bólintott a lány. - Meg tudnál te engem szeretni, Sven? - Megtörtént! - mondta Sven. - Vagy gondolod, hogy így ülnék én valakivel, ha nem szeretném? Már meg is szabtam a helyedet: te vagy a lányom. - Azt nem! - mondta Erika. - Én vagyok a húgod! Jó? - Jó! - bólintott Sven. - Ha neked így jobb? - 169 -
- Persze, hogy jobb! - mondta Erika. - Mert... S most már úgy ölelve tartották egymást: - Nos? - Mert én téged nagyon szeretlek - folytatta a leány -, ezt meg kell tudnod. Mióta tudom, hogy te vagy Sven, úgy szeretlek... várj csak... úgy szeretlek, mint Miskát! Mert én Miskát szeretem, ezt meg kell engedned! - Természetesen! - mondta Sven szemrebbenés nélkül. - Persze - folytatta a lány -, te vagy az első! Vegyük így: te vagy a Matróz felesége, s a tied minden, ami egy feleségnek jár. A nőnek, akivel együtt hál ez a Góliát. De én meg a húgod vagyok, aki azért szereti ezt a Matrózt... A homlokára csapott. - Megvan. Szóval, aki mindkettőtöket egyformán szeret, sőt, ha mondjuk, a Matróz nyűgös vagy goromba, vagy kelletlen, téged egy arasszal jobban. Érted? Mert ez olyan, tudod, hogy akár fát vághatsz a hátán, vizet húzathatsz vele, mindent megcsinál. Csak meg ne sértsd! Mert akkor vagy otthagy akár az utca közepén is, vagy a hétszentséget is összetöri körülötted. Svenen átcsaptak a hajdani, kartnerstrassei sétájuk emlékei, és mosolyogva bólintott. - Tudom - mondta. - Egy kicsit én is ismerem őt! - Gondoltam - mosolygott Erika. - De ilyenkor egész biztosan jobban szeretlek, mint őt, mert mitől ilyen érzékeny ez a mennyei lajtorja? Jó: zseni! Legyen! De attól még nem kell hencegni! Sven felnevetett. - Ó te! - ölelte magához. - Te vagy a legédesebb húg a világon! Sven felállt. - Hát akkor én megyek - mondta. - Este kilencre mindenkit szívesen látok nálam vacsorára! Talán a kertben teríttetek, ott hűvösebb lesz s érdekesebb is. Te - fordult Erikához - gyere velem, aztán segíts egy kicsit. - És anyádnak ne felejts el hazaszólni, hogy hol vagy! - mondta Sedelmeyer. - Mert nekünk itt a Mesterrel beszédünk van még! A nők elmentek, s Miskának valami kesernyés íz maradt a szájában. Visszaült a helyére, s akkor komolyan tanácskozni kezdett Sedelmeyerrel. Elmondta, hogy minden fontosabb alakjáról szeretne egy komoly tanulmányt festeni már a végleges nagyságban, hogy a nagy kép megfestésénél ezeket a tanulmányképeket vihesse vászonra. És a köntösök özönéről beszéltek, kaftánokról, turbánokról, szőnyegekről és drapériákról, hogy ezek rettenetesen drágák lesznek, hát felezzék meg a költségeket. És aztán arról, hogy a nagy vásznat nem lehet itt megfesteni, mert nem lehet kivinni innét, hát ha arra kerül a sor, egy nagyajtajú, földszinti műtermet kell majd Miskának bérelnie. - Persze! - mondta Miska. - Persze! És csak legyingetett, bólogatott, és hét óra múlva már olyan álmos lett, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét. - Mi baja van? - kérdezte Sedelmeyer. - Az Isten tudja! - vont vállat Miska. - Olyan álmos vagyok, hogy ittültömben mindjárt elalszom! - És a vacsora? - Fene tudja! Talán el sem megyek! Hagyjanak nekem békét díszvacsorákkal! - Ne csináljon ostobaságokat! - intette Sedelmeyer. - Dehogy! - legyintett Miska. - Legyen nyugodt! S ahogy Sedelmeyer elment, nyomban végigfeküdt a heverőn, s egy pillanat alatt elaludt. Kilenckor ébredt, evett vacsorára egy-két falatot, minden ablakot kitárt, hogy a légvonatban minden lebegett-lobogott a műteremben. Akkor zsebre vágta a rejtekük kulcsát, belopózott, egy nagyot aludt, de hajnali ötkor már felébredt, felöltözött, s otthagyott egy cédulát a széles fekvőhelyen, s csak ennyi volt rajta: Köszönöm a hálóhelyet, nagyon jól aludtam rajta. Most nyaralni megyek. Miska - 170 -
Fellopódzott, hazament, egyet-mást becsomagolt, s délre úgy eltűnt Párizsból, mintha a föld nyelte volna el. Először azt gondolta, visszautazik Sainte Roche-ba, de aztán azt gondolta, hogy a személyzet onnét okvetlenül tudósítja Svent, hogy ott van, márpedig most mindenkivel kíván lenni, csak Svennel nem. Isten tudja, miért. Sürgönyzött tehát a feleségének, hogy délben várja kocsi az állomáson, s fogadalom ide, fogadalom oda, elutazott Kolpachra. A pályaudvaron maga Cécile várta, s boldogan ugrott a nyakába: - Miska! Miska! Hát mégis? Isten hozott! - Köszönöm, hogy így fogadsz! - mondta Miska. - Párizsban belegabalyodtam egy óriási marhaságba, felvállaltam Sedelmeyernek azt a bibliai drámát. Azt hiszem, szép lesz, de annyit dolgoztam, hogy olyan fáradt vagyok, mint egy igavonó állat. Szeretnék pihenni, ha befogadsz. - Micsoda bolond beszéd ez? - mondta Cécile. - Hisz itthon vagy! Elnevette magát. - Még egy meglepetés is vár rád. - Micsoda? S addig nyúzta, míg Cécile meg nem mondta neki. - Chérie is itt van! -Chaplinné? - kérdezte Miska. – Annyi baj legyen! Attól én még a méhesben elalhatom. - A méhesben? - ütődött meg Cécile. - Ott - mondta Miska. - Mindenképpen ott szeretnék aludni, akár itt van Chaplinné, akár nincs. Mert én még otthon elgondoltam, hol tudok én e világon aludni? Így jutott eszembe a kolpachi méhes. Adod vagy nem adod? Hajlandó vagyok akár fizetni is érte! - No még ilyet! - nevetett Cécile. - Itt van két szépasszony, s te a méhesbe kívánkozol közülük: valóban nagyon fáradt lehetsz! És nevetett. - Halálosan fáradt vagyok - mondta Miska. - Nem akarok mást, csak enni és aludni. A kastélyban Chérie fogadta. - Ó, Mester - csinált egy nagy bókot előtte -, hát ön is itt van? - Csak úgy véletlenül, Chérie - mondta Miska. - Igazán nem akarom zavarni magukat. - Ellenkezőleg! - nevetett Chérie, s Cécile felé fordult. - Végre egy férfi apácamagányunkban! Lesz velünk baja elég! - Nem hinném, Chérie - mosolygott Miska. - Kérdezze meg Cécile-t: én a méhest vettem bérbe s nem a kastélyt. - Tyű! - mondta Chérie. - De azért, remélem, néha ott is fogad bennünket? - Ha ébren vagyok, asszonyom - hajolt meg Miska -, mindig nagyon boldogan... Bent terített asztal fogadta őket. Miska jóízűen evett, de ebéd után, neki magának is furcsa volt, csak hunyódtak le a szempillái. Bocsánatot kért, elvonult a méhesbe, pucérra vetkezett a vad melegben, lefeküdt, s már aludt is. Sötétedett, mire felébredt, magára kapkodta a munkaruháját, mert azt hozta le magával, loholt a kastély felé. De a hölgyek már rég megvacsoráztak, s ki is mentek valahová. Így ő csak egy szelet vajas kenyeret kért, s azt majszolta, míg ment a méhes felé. De ahogy be akart lépni, az ajtót zárva találta. Hallott-e belülről valami fojtott női kacarászást vagy nem, semmiként nem tudta volna megállapítani, de nem is törődött vele. Visszament a kastélyba, kinyittatta a régi szobáját, megágyaztatott magának, bezárkózott, s reggel ötig egyfolytában aludt. Akkor megmosdott, felöltözött, s ahogy indult, csupa kíváncsiságból óvatosan benyitott a felesége hálószobájába. Először homály fogadta, de aztán hozzászokott a szeme, s látta, hogy a hajdani, közös ágyon, két nő alszik, szorosan összefonódva s meztelenül. Egy kicsit nézte a jelenetet, de meg se rezzent. - Hm - mondta magának -, ez már, úgy látszik, így van! Itt is... másutt is! Ettől nem kell kétségbe esni. Elővett egy papírt, s ráírta nyomtatott betűkkel: IGAZÁN SZÉPEK VOLTATOK MISKA
- 171 -
A cédulát odatette az asztalra, s óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. S ahogy ment le a lépcsőkön, azt gondolta, hogy ő valahogy mindig is érezte ezt. - De az ott! Svenre gondolt, ahogy a lányt odahúzta az ölébe, s ahogy egymást átölelve mentek el... Most már tudta, mi a baja, miért lett olyan rossz kedve, mikor kikísérte őket? „Ezt sohasem hittem volna!” - gondolta keserűen. De aztán lebiggyedt a szája. - Miért nem hittem volna? - kérdezte magától rettentő férfigőggel. - Hiszen nő! Eh! Bement a konyhába, kért fél liter tejet és egy szelet kenyeret, megreggelizett, aztán nekivágott az erdőnek. Egy darabig bóklászott benne, de negyedóra sem telt el, elfogta az émelygés, és nyögve hányt, mint akit megmérgeztek. Aztán lefeküdt az avarra, s mire délután három felé felébredt, érezte, hogy kialudta magából az egészet. Egészséges volt, erős, vágyott a munka után, s olyan éhes volt, mint a farkas. De ezzel nem sokat törődött. Visszament a méhesbe, átöltözött, kirohant az állomásra, elcsípte a délutáni gyorsot, s késő este már Párizsban is volt.
XXIII Ott nyomban munkához fogott, s olyan őrült iramot diktált magának, mintha máris elkésett volna. Kora reggel már összeszedte a figuráit, Kajafást, Annást meg Anton helyettesét, vitte a régiségkereskedőhöz, kiválogatta az öltözetüket. Kajafást vitte haza, pózba állította, s elkezdte festeni az eredeti kép méretei szerint. Nem telt el több négy napnál, elkészült vele. - Az utolsó simításokra majd még kéretem! Másnap már Annás következett. Korán kezdett, s olyan erő lobogott benne, hogy délre már kész volt a feje, mégpedig remekbe festve, és a válla. Akkor felhívta Sedelmeyert. - Hát maga itthon van? - kérdezte csodálkozva. - Csaknem egy hete már! - mondta Miska. - Ennyi volt a nyaralás? - Ennyi! Nekem nem jut több. - Mit csinál? - Dolgozom. - Felmegyek! - Ma még ne! Majd hívom, ha érdemes. - Nem kíváncsi semmire? - Nem. - Erika lent van Sainte Roche-ban. - Érezzék jól magukat. - Megírom nekik! - Ne tegye! - mondta Miska keményen. - Senkinek sem vagyok itthon. - Ne tréfáljon! - Én nem tréfálok. Ha megírja nekik, hogy itthon vagyok, én itt hagyok csapot, papot, s a világ végére utazom! - Akkor hát, persze, nem írom meg! De Isten bizony nem értem magát! - Elég, ha én értem, uram! Magamnak is elég, higgye el! S letette a hallgatót. Kajafás, Annás, a Kajafás mögött álló férfi: bizony rettentő munka volt ez egyvégtében, vagy harmincöt napos eszeveszett hajszolódás, s már Pilátust kezdte festeni, mikor gondolta, hogy most már jöhet Sedelmeyer, hisz illő is, hogy időről időre megmutassa neki a végzett munkát. Felhívta hát telefonon Sedelmeyert, de Erika hallózott bele a telefonba, hát úgy vágta vissza a kagylót a készülékre, mintha tűz égette volna meg. Ment, festette Pilátust. Nem telt bele egy óra, Sedelmeyer hívta fel. - Maga keresett telefonon, Mester? - Én aztán nem! - hazudta Miska. - Javában dolgozom a Pilátuson. - Érdekes! Erika meg azt mondta, hogy maga volt, csak lecsapta a beszélőt. - Akkor Erika álmodott, mert én ma még közel sem voltam a telefonhoz! - Hát parancsoljon. - 172 -
- No - mondta Miska -, hát valamennyire vagyok már, s szeretném magának megmutatni a figuráimat. De csak magának, uram, senki teremtett emberfiát ne hozzon magával! - Akár most indulhatok! - Szívesen várom! Nem telt bele félóra; ott volt Sedelmeyer. Most sem jelentette be magát, hanem úgyszólván berontott. - No, itt vagyok! - kiáltott vidáman. - Hát lássuk a medvét. De csaknem hanyatt esett, mikor szembe találta magát a nagy, másfél ember magas képpel. - Oltári Isten! - kiáltott fel végre. - Borzasztó! - Nem tetszenek? - kérdezte Miska. - Ne mondjon már ilyet! - mordult rá Sedelmeyer. - Kimondhatatlanul tetszenek! Hisz anynyira élnek, hogy szinte hallom ordításukat, és a hátamon szaladgál tőlük a hideg! Hogy csinálja ezt? - Festem - nevetett Miska. - Bolond! - legyintett Sedelmeyer. - Hát akkor miért kérdez ilyesmit? Nézem a modellt itt előttem. De nézem magamban is. Pillanatok alatt együtt él a kettő, a vérem eltelik vele, s mikor már itt hordom a kezemben, akkor elkezdem festeni. Előbb gyorsan felnagyolom, aztán szépen, sorjában az átélt részletek, a finomságok, a tekintet, az arc vonásai... De mit magyarázzam magának, hiszen látott már festeni! - Az igaz. De ilyet soha! - Hát Istenem! - vont vállat Miska. - Az ilyesmiknek is eljön az ideje, úgy látszik. Sedelmeyer élesen megnézte. - Maga úgy beszél az egészről, Mester, mint valami játékról! - Hát nem az? - kérdezte Miska. - Itt óriásira becsüljük, de meglátja, ha egyszer majd a túlvilágról nézünk vissza rá, mindketten látni fogjuk, hogy egy jó, férfias kis játék volt az egész. Hisz minden az! Rembrandt is, Veronese is, Michelangelo is: minden és mindenki! Csak a földön látszanak a dolgok olyan nagyoknak! Sedelmeyer le sem vette róla a szemét. - De furcsa hangulatban van! - jegyezte meg csöndesen. - Nem én, uram - felelt Miska komolyan -, ez az én örökös alaphangulatom. Már kölyökkoromban úgy voltam, hogy éjjel feküdtem kint az udvaron, az inasok között, felnéztem az égre, és elkezdtem nézni egy csillagot. S egyszer csak megéreztem azt a végtelen távolságot, amely a csillag és énközöttem van, s olyan szorongás fogott el, hogy fejemre kellett rántanom a pokrócomat. De úgy is féltem. Tudja mitől? A haláltól. Mert a végtelen megérzésében az is benne van. S mindez benne van a felnőtt férfiban is. A végtelen szédülete és a halálfélelem. S én azt gondolom, uram, hogy egy ilyen magamfajta embernek ebben a korban lassan már meg kell barátkoznia a halál gondolatával. Hiszen valamennyien meghalunk, s mégiscsak szebb, ha egy férfi nyugodtan és barátsággal megy el vele, mintha üvölt és rúgkapál. Nem? S mosolygott. Sedelmeyer vállon ölelte, s azt kérdezte tőle halkan: - Mester, legyen őszinte! Tudja, hogy énhozzám lehet! Nem fáj magának most belül valami iszonyatosan? Csaknem elbírhatatlanul? Miska megrázta a fejét. - Nekem már semmi, uram! - mosolygott. - Higgye el! Mi fájhatna? Én már csak annyira vagyok itt, amennyire a munkám és a művész létem ideköt. Hogy más valómmal vagyok-e egyáltalában, nem tudnám megmondani. Ha igen, akkor az egy idegen ember lehet, akivel nem vállalok többé semmi közösséget. Ha az Isten, vagy nevezze, ahogy akarja, megvonná tőlem az inspirációt, egy pillanatig sem kívánnék tovább élni. Mert ezen túl nincs semmi méltó tennivalóm az életben. Sedelmeyer tűnődve nézte. „Ebben a hatalmas emberben valami nagy törésnek kellett támadnia! - állapította meg magában. - De nem mondja ki!” Hangosan azt mondta: - Minek hajszolja ennyire agyon magát? Ilyen rövid idő alatt ennyi óriási kép! Ki kergeti? - Senki - mondta Miska. - De november végére minden figurámnak készen kell lennie. December elején elutazom. - 173 -
- Hová? - Még nem tudom. Csak azt, hogy néhány hónapra le kell tennem magamról az embereket. - Emberek mindenütt vannak! - De semmi közöm hozzájuk, és nekik sem hozzám! Így csak február végén jövök haza. Ne is keressenek, mert az Istennek sem mondom meg a címemet. Március, április, május az a Jézusomé, júniusban aztán nekivetem magam a nagy képnek, s a 81-es tavaszi Szalonig azon dolgozom. Ez, ha jól számolom, húsz hónapi munka. Akkor ön következik, uram, mert én ebbe talán bele is halok. Őszintén szólva, talán még szép is volna, meghalni a Krisztus Pilátus előtt utolsó ecsetvonásával. - Szóval ez a programja? - Ez. Elég alapos. - Az - bólintott Sedelmeyer. - S most szeretnék még egyet kérdezni, Mester. - Tessék! - Miért nem volt szabad Erikának eljönnie velem? Miska erre megkeményedett. - Azért - mondta határozottan -, mert a világ egyetlen teremtett nőjét sem tűröm meg magam körül, a feleségemen kívül! - És Svent? - kérdezte Sedelmeyer. Miskának volt annyi önuralma, hogy mosolygott. - Őt - mondta -, ha jön, még egyszer magam elé engedem. De biztosítom, hogy azontúl nem jön ide többé! Sedelmeyer lehajtotta a fejét. - Csodálatos! - mondta. - Hát eddig tartott csak, majdnem tizenöt év után? - Úgy látszik - bólintott Miska -, ennyire szabta csak ki a sors. Nem tehetünk mást, el kell fogadnunk, akár a halált. Sedelmeyer azt gondolta: „Itt a nagy törés! Itt az iszonyú seb! Hogyan lehetne ezt begyógyítani?” Aztán a kezét nyújtotta. - Isten vele, Mester! Itt minden csodálatos! Kár, hogy azok a nők, akik szeretik önt, nem jöhetnek ide. - Nem, uram - mosolygott Miska. - Mert látja, úgy van az, hogy a nőt sohasem lehet igazán tisztelni, talán még akkor sem, mikor jajongva szül, mert nem lehet tudni, nem fattyút hoz-e a világra. Egy férfiban viszont mindig van valami tiszteletre méltó. Ha más nem, hát az, hogy el tud viselni egy nőt maga mellett. Sedelmeyer elment. Miska meg sietett vissza a modellhoz, hogy folytassa a munkát. De az megszólalt. - Bocsánat, uram - mondta -, én nem vagyok nagyon művelt ember, hisz gyertyaöntő a mesterségem, de ilyen szavakat és mondatokat nem mondhatnak el, csak az ilyen nagy emberek, akik mutatott a képre - ilyen dolgokat tudnak, mint ön. Igazán boldog lehet, uram! - Én? - nézett rá Miska. - Ellenkezőleg, én olyan boldogtalan vagyok, hogyha nem találnám céltalannak, bűnösnek, de főként nevetségesnek, szívesen felakasztanám itt egyik kampóra magamat. De mert belül valahol úgy érzem, hogy az életet valahol mégiscsak számon kérik, hát nem keresem még a kampóhoz való kötelet. - Felnevetett. - És így lesz magából is Pilátus, Croisette úr, amíg csak kép lesz ez a kép. Nagyon kérem, ne haragudjék érte! Délután négy óra múlt, mára befejezte a festést. Nem volt sem fáradt, sem rosszkedvű. A dolgozó Munkácsy volt, amilyen általában lenni szokott munka után, sőt talán jobbkedvű is volt: rengeteget végzett. Pilátus is ott ült már, fehér tógája hószínben ragyogott, a római katona is ott állt a helyén, lándzsával a kezében, csak a lándzsa nem volt még olyan ijesztő elevenséggel térbe festve, mint később a nagy képen, de a munkája jól haladt, hat nagy alakja állt már készen, a falhoz támasztva. Minden reménye meglehetett, hogy november végére Jézuson kívül minden alakját befejezi. Meg is uzsonnázott már - zöldpaprikát evett vajas kenyérrel, s éppen az ecsetjeit mosta egy lábas terpentinben, mikor Eugéne nyitott be az ajtón. - Sven bárónő keresi, uram - mondta halkan -, hová vezessem? - 174 -
Miska abbahagyta az ecsetmosást s felnézett. - Talán jobb volna, ha a kis szalonba vinnéd - felelt Miska -, hisz itt minden csupa kosz, rendetlenség, és büdösség. De ha a bárónőt mindez nem zavarja, s megelégszik a maszatos munkaruhámmal, itt is fogadhatom. Ahogy tetszik neki. Eugéne kiment, de Miskának alig volt ideje, hogy megtörölje a kezét, máris jött vissza. - A bárónő itt a műteremben szeretné meglátogatni önt, uram! - jelentette Eugéne. - Szabad beeresztenem? De Sven már be is lépett. Ragyogó délutáni ruha volt rajta, már őszies, kezén félhosszú szárú szarvasbőr kesztyű. Egyiket sem vetette le. Miska elmosolyodott magában. „Nem akar kezet nyújtani - gondolta mosolyogva. - Rahlnál is így kezdte.” Hát ő ment eléje és ő üdvözölte. - Isten hozott Sven - mondta egyszerűen -, s egyben elnézést is kérek tőled ezért a fölfordulásért, de dolgozom. Lehet, hogy ez más festőnél kevesebb külső jellel jár, de hát én már csak ilyen rendetlen vagyok. Rögtön összehordom az asztalt meg a fotőjöket, s akkor ülőhellyel is meg tudlak kínálni! - Köszönöm - mondta Sven. - Addig talán megnézhetném a képeidet. - Parancsolj! - bólintott Miska. - Ha érdekelnek, valamennyi rendelkezésedre áll! S ment, hogy a nagy műteremablakhoz cipelje a bútorokat, s ez teljes figyelmét lekötötte, azt sem tudta, Sven az ülőhelyre vár-e, vagy valóban a képeit nézegeti. Sven a régi, nagy fölénnyel érkezett, hogy majd megmutatja ő ennek az embernek: vele nem lehet így elbánni, őtőle sokszorosan bocsánatot kell kérnie, hogy újból azok legyenek egymásnak, akik voltak! De ahogy a hatalmas képek elé lépett, s meglátta a roppant alakokat, akik döbbenetesen éltek, üvöltöttek, gesztikuláltak a Jézus korabeli zsidó főpapok és farizeusok öltözetében, ahogy az a betévedt mesterlegény feltartott kézzel ordított dühében és gyűlöletében, ahogy a gyáva Pilátus filozofálni próbál, s ahogy az a római katona nyugodt, lenéző felsőbbséggel tartja vissza lándzsájával a tömeget, megdöbbent ettől a féktelen erőtől, fölénye elszállt, s ha ez a félelmetes lángész, aki mindezt alkotta, most rákiált: „Takarodj!”, ő mint egy megázott és megvert kislány oson ki ebből a nagy teremből. De az nem csinált ilyet. Összeszedte a bútorokat, valami ronggyal ügyetlenül letörölte őket, és azt mondta kifogástalan udvariassággal: - Parancsolj! Svent a fénnyel szemben ültette le, maga az ablaknak háttal álló fotőjbe ereszkedett. S egy pillanatot sem várt, hogy vendége a képekről szóljon valamit, egyszerre azt mondta: - És most rendelkezésedre állok! Udvariasan, de oly távolian, mintha egy jéghegyről beszélne. Így Svennek is azonnal a tárgyra kellett térnie. Minden erejét összeszedte. - Miért nem jöttél el a vacsorára, amelyre meghívtalak? - Ennek több oka van - kezdte Miska. - Először is nem beszéltük meg előzőleg, hogy te aznap vacsorát adsz, tehát, utólagos bocsánatoddal, egészen másra voltam fölkészülve. Másodszor: ahogy Sedelmeyer lányát, aki már egyáltalában nem baba, sem a húgodnak nem való, szerintem legalábbis, pátyolgattad, úgy szóltál bele a dolgaiba, mint a sajátodéba, végül ahogy elmentetek innét, nekem olyan furcsa, keserű íz támadt a számban, amit akkor nem is nagyon értettem, most annál inkább. Harmadszor: ott voltam én nálad azon az éjszakán, csak nem az ebédlőben, hanem a rejtekünkön, gondolva, hogy talán vacsora után eszedbe jutok, s amint ígérted, lejössz! - Nem igaz! - kiáltott fel Sven. Miska homloka felfutott. - Te nagyon jól tudod még a régi időkből - mondta fojtottan -, hogy ezt még a professzoraim sem mondhatták büntetlenül. Te se használd még egyszer, mert dühömben elvesztem a fejem és kizavarlak innét! Én nem hazudom, csak a nők és a szolgák hazudnak. Én pedig nem vagyok szolgája senkinek. Sven felállt. - Mielőtt kizavarnál - mondta hidegen -, inkább elmegyek! - Kérlek - mondta Miska -, ha te ezt tartod a kérdés jobbik elintézésének, én egy lehullott kis vászondarabot sem teszek keresztbe előtted! S várt. Fel se nézett. - 175 -
- Ennyire semmibe sem veszel? - sírt fel Sven. - Ne sírj! - mondta Miska. - Ez köztünk már utálatosság, mert nem több női fegyvernél! S én lelkileg már egy ideje két lábon állok! - Jó neked! - Kívánom, hogy neked is ilyen jó legyen. - De hát mégiscsak lehetetlen állítás az a cédula! - kiáltott Sven. - Nem az! - mondta Miska. - Én ott aludtam bolond fejjel hajnali ötig. Akkor odaírtam neked: Köszönöm a hálóhelyet, jól aludtam rajta. Most nyaralni megyek. Miska - S odatűztem a cédulát a szarvasbőr párna közepére, hogy biztosan megtaláld. Ha nem restelled a fáradságot, és bemész oda, ma is ott találod. Hacsak a húgod, mert nagyon ügyes leány, el nem csaklizta, mielőtt te észrevetted volna. Vagy tudsz róla te is. - Én? - méltatlankodott Sven. - Hiszen hat napon át egyebet sem csináltunk, mint utánad futkostunk és telefonáltunk. - Lehetetlen! - mondta Miska. - Azon a napon hozzám csak az öreg Sedelmeyer telefonált, úgy estefelé, más senki. Ott találhatod az öreg kapusom telefonnaplójában, aki minden hívást feljegyez. - Kerestünk az öreg Hennernél is! - És ő mit mondott? - Hogy tíz napja nem is látott. - Akkor hazudott az öreg! Mert április közepe óta Strassburgban van, ott festi egy új templom mennyezetfreskóját. Hát ő április óta, ha akart, sem láthatott. Mert sem én nem voltam Strassburgban, sem ő nem volt idehaza. Elhárító mozdulatot csinált. - De hát mire való mindez, Sven? - kérdezte Miska leverten. Az igazság az, hogy ti minden kutatgatás és telefonálás nélkül elutaztatok Sainte Roche-ba, s ugyanazon reggelen én is elhagytam Párizst. Még tűnődtem is, hogy Sainte Roche-ba megyek, s milyen jó, hogy nem mentem: ugyancsak zavartalak volna benneteket. Így történt aztán, hogy mást határoztam: lementem a feleségemhez Kolpachra. - Ott voltál? - szisszent fel Sven. - Miért szisszensz fel? - kérdezte Miska. - Két és fél napig voltam ott. De neked is jobb lett volna, ha nem egészen a fantáziámra bízod eltűnésetek megfejtését. - Gyanakszol? Miért? - kérdezte Sven. - Mert a fantázia sokfelé elszaladhat egy dologgal - felelt Miska. - Ezen túl meghittebb is lett volna. Bizalmasabb. Bécsben sohasem bíztál ilyesmit a képzeletemre. És maradt benne valami kis tüske, akármennyire igyekezett is eltitkolni. November végére elkészült minden alakjával, noha október közepére megérkezett a felesége is. Vége lett az örökös együttlétnek Svennel is. Talán nem is ártott ez, sem a képeknek, sem önmagának. Gyöngédségében ugyan sokat veszített, de a magánnyal sokat nyert, jobban önmagába merülhetett, s alakjai olyanok lettek, kemény és mindenre elszánt arcok, amilyeneknek, minden lírai befolyás nélkül, önmagában látta őket. Még az addig kész figurákba is belejavított, különösen az arcokat hangolta át egy kissé vadabbá. Mikor egy napon bevitte Cécile-t a műterembe, s megmutatta neki, hogy min is dolgozik, az asszony csaknem összerogyott a hatalmas tanulmánykép előtt. - Szédülök! - mondta Cécile. - Miféle kép lesz ez? - Emlékszel - mosolygott Miska -, hogy Sedelmeyer majd megölt a tavaszon egy bibliai képért? Hát most megcsinálom neki. - Mióta dolgozol rajta? - kérdezte az asszony. - Kolpach óta - hazudott Miska. - Ott állt össze egy pillanat alatt a sok részletből egésszé a kép, s nyomban vágtattam is haza, hogy vázlatokat készítsek, modelleket keressek s ennyire vagyok! - 176 -
Az asszony ránézett. - Kolosszális! - mondta. - Én meg azt hittem, dühből hagytál ott bennünket. Miska úgy tett, mintha semmire sem emlékeznék. - Dühből? - kérdezte. - Miért lettem volna dühös? - Te! - fenyegette meg tréfásan az asszony. - Hiszen még cédulát is hagytál ott, hogy milyen szépek vagyunk! - Ó- nevetett Miska. - Már el is felejtettem az egészet! De attól nem menekültök, hogy egyszer lefestlek úgy benneteket! Nem is egyszer: négyszer! Tavasz; Nyár; Ősz; Tél! - Ezt ni! - mutatott neki fügét az asszony. - S még ki is állítanád őket! - Természetesen! Majd egyszer elmondom, hogyan képzelem. - Jó, jó! - fordította vissza Cécile a szót. - De mi lesz ennek a képnek a címe? - Krisztus Pilátus előtt - mondta Miska. - Még tizenhat tanulmányképet festek hozza. November végéig készen leszek! - Lehetetlen! - mondta az asszony. - Belerokkansz a munkába, Miska! - Azt nem! - rázta a fejét. - Mert december elején elutazom pihenni! - Már megint utazol! - fanyalgott az asszony. - Hová? - Még nem tudom - vont vállat Miska. - Legszívesebben valami távoli faluba mennék, parasztok közé. Az ő csöndes világukban tudnám legjobban kipihenni magamat. De hát majd meglátjuk még, van idő a gondolkodásra. De Svenhez azért minden este eljárt, s beszámolt neki a munkájáról. Nagyon bizalmas órákat töltöttek együtt, s ahogy haladtak előre az időben, Miska mind gyakrabban emlegette három hónapos szabadságát, hiszen még október elején úgy beszélték meg, hogy az egész három hónapot együtt töltik Sven bécsi kastélyában. Sven azonban egy ideje alig beszélt erről, s csakhamar másra terelte a szót. Miskának viszont volt olyan jó orra Svenhez, hogy nem erőltette tovább a dolgot. De a látogatásait is csökkentette. Így a munka is gyorsabban ment, s Miska is egyre jobban megszokta a magányt. December másodikára Eugéne mindent becsomagolt a gazdájának, s este Miska átballagott Svenhez, hogy elköszönjön tőle. Ott találta a nappaliban, egy lámpa alatt, valamit olvasott. - Ne haragudj, hogy zavarlak, nagyon rövid leszek. Csak elköszönni jöttem tőled, reggel utazom. Sven ránézett. - Tíz napon át vártalak. Miért nem jöttél? - Rengeteget dolgoztam - mondta Miska -, s azon túl is feleslegesnek éreztem itt magamat. - Te? - Én. - Valami pletyka csípett meg? - Nem - rázta meg Miska a fejét. - Az igazság. Kurt von Stolzburg báró járt fent nálam a minap, s hosszan elbeszélgettünk. Sven úgy tett, mintha semmit nem hallott volna. - Én pedig arra akartalak kérni, hogy utazz le Sainte Roche-ba, onnét tizenhetedikén Bécsbe, akkorra én is ott leszek, s a régi búvóhelyünkön töltjük a karácsonyt. Miska nemet intett. - Ez többféle okból is lehetetlen, Sven. Elgondolhatod, hogy a mai körülmények között semmiként nem utaznám Sainte Roche-ba! Nem osztozom és nem kérek menedékdolgot! Ami a bécsi karácsonyt illeti, a Sainte Roche-i tilalmak oda is vonatkoznak, de még ha nem vonatkoznának, sem tehetnék semmit, mert a vasajtó kulcsa nincsen nálam. - De hisz én odaadtam neked még Sainte Roche-ban! - Jaj, Sven - hördült fel Miska -, csak ezt ne! Hisz megegyeztünk, hogy mindig igazat mondunk egymásnak! Nekem nem adtál semmiféle kulcsot! Talán csak akartál! - Lehet - mondta Sven. - Akkor a kulcs odalent van Sainte Roche-ban! Majd ha lemegyek, magamhoz veszem, s te majd csak kopogtass a vasajtón kívülről, mint hajdanán. - Ez is lehetetlen, hisz magad is érzed! De meg az utam is más. Marseille-be megyek, onnan hajóval Palermóba, s Palermóból vasúton haza, Magyarországba. Valami kis felvidéki faluban kiveszek egy szobát, nagyokat sétálok, vagy az ablak mögül nézem, hogyan esik odakint a hó. Jókat - 177 -
eszem, jókat alszom, s február végén úgy jövök vissza az én Krisztusomhoz, hogy egész bizonyosan egymásra találunk. Egy szó sem volt mindebből igaz, csak úgy mondta, hogy kikerülhessen minden olyan találkozót vagy együttlétet, amelyet néhány hónappal ezelőtt közösen terveztek ki, de amelyek, úgy érezte, ma már nemcsak időszerűtlenek, hanem nevetségesek is. Valójában úgy tervezte ezt a téli vakációját, hogy abban a kis faluban, ahol nemrég feleséget keresett magának, vagy egy másikban, kivesz egy kis szobát, és nem csinál mást, csak pihen. De ahogy most ezt a nagyszerű tervet kitalálta, nagyon megtetszett neki, míg mondta. De aztán nyomban látta, hogy nagyon fáradságos dolog ez pihenésnek. Tüstént el is vetette, s azt mondta: - Hát, Isten veled, Sven, légy boldog! Te, aki oly nagy lélek vagy, s oly keveset adott neked az élet, igazán megérdemled, hogy minden lépésed boldog legyen. Sven felnézett. - Köszönöm - mondta csöndesen. - Igazán szépen dobsz el magadtól! - Nem én doblak - felelt Miska -, te indultál tőlem, már hónapok óta. - Én csak kitérek az utadból, s ezt jogom van oly csendesen csinálnom, amilyen csendesen csak lehet. Mert szeretném valamiként megmenteni magamat. Menj férjhez, Sven, ahhoz, akit választottál magadnak, s örülj neki, hogy ez nem én vagyok! Ki tudja, mennyi van még hátra az életemből, és milyen halált írtak nekem ott, ahol a születéskor egyszerre ezt is megírják. Lehet, hogy nagyon csúnyát, s én nem szeretném, ha végig kellene nézned ezt a keserves harmadik felvonást. - Miről beszélsz? - kérdezte Sven. - Semmiről - mondta Miska. - Pusztán elköszönök. Jó éjszakát! Megfordult és elment. Másnap reggel vitte a vonat észak felé.
XXIV Alig húzta ki a lábát Párizsból, Sven hívatta a jogtanácsosát, összeültette Stolzburg báró jogtanácsosával, hogy pontról pontra tárgyalják meg és fogalmazzák meg a házassági szerződésüket. Azok hosszan dulakodtak egymással, de tíz nap alatt végre elkészültek, s átnyújtották a feleknek. - Nos, jöjjön - mondta Sven a vőlegényének -, olvassuk el, mit fontak tíz napig ezek a jogászok! Külön ültek egy-egy fotöjbe, s úgy olvasták. S ahogy Sven olvasta, egyszerre megdöbbent. Minek ez? Miért akar ő férjhez menni? Hogyan támadt ez a gondolata? Kin akar ütni ezzel? Miskán? Hiszen mindent, ami az életében szép volt, Miskának köszönhet! Hát mi volt ez az átmeneti közömbösség? Mert csak átmeneti lehetett, hiszen most szinte sikoltozni tudna kínjában, hogy itt áll a cselekvés előtt! Mert amire most készül, nemcsak vagyon-, hanem életközösséget is jelent. Azt is jelenti, hogy át kell engednie magát ennek az embernek itt, aki majd az ura lesz! Leengedte a papírt, s elkezdte nézni jövendő urát, aki egy távolabbi fotöjben olvasott. Inkább alacsony termetű ember volt, nem ütötte meg még a százhetven centimétert sem, fekete hajú, barna bőrű, fekete szakállú, s a keze szinte leányosan keskeny és finom, orra egyenes volt, a végén erős porcogó. Sven fölémelyedett. - Úristen! - nyögött magában. - Ennek? Soha! Egy másik hang azt mondta rá valahonnét: - Ennek meg kell történnie! - Jaj! - mondta Sven. - Jaj! De uralkodott magán (mint Miska mondta hajdan Bécsben, mikor neveltséget és kulturált mozgást akart tanulni tőle, s Sven most annyira maga előtt látta ezt a jelenetet; hogy akár megérinthette volna és megkapaszkodhatott volna benne), s egy szép, asszonyos mozdulattal a férfi felé fordult. - Maga is hibátlannak találja? - Annak, drágám. Mikor esküszünk? Most kellett volna Svennek felordítani: „Soha! Soha!” Maga is tudta, de olyan fáradtság volt benne, olyan ájulásig való gyengéség, hogy csak enynyi futotta tőle: - 178 -
- Miattam akár holnap! És másnap csöndesen egybekeltek. Az asszony ott jött rá, a ceremónia közben, hogy éppen ma két hete búcsúzott el tőle Miska. Csaknem összerogyott az emlékezés súlyától, de kemény akaraterővel tartotta magát. Otthon azonban, ahogy az ura vezette fel a lépcsők piros, plüss szőnyegén, a díszbe öltözött lakájok sorfala között, az asszony a szívéhez kapott, s odaájult újdonsült férje lába elé. Az ijedten hajolt föléje. - Denise! Denise! S fel akarta emelni, de nem bírt a testtel, hát két lakáj vette karjára Svent, s fektette a hálószoba nászágynak díszített, széles ágyára. A szobalányai levetkeztették, homlokát ecetes vízzel dörzsölték, szívére vizes ruhát tettek, a báró a legelső párizsi specialistát hívatta. Az megvizsgálta az asszonyt, injekciókat adott neki, s mikor Sven magához tért, mindenkit kiküldött a szobából, s alaposan kikérdezte. Sven bágyadtan felelgetett, le-lehunyta a szemét, s általában nem sok életkedvet mutatott. Annyit kért csak, hogy ha még egyáltalában érdemes, szeretné, ha De Martin professzor felvenné a klinikájára. S mivel a tanár is ezt tartotta legalkalmasabbnak, ebben hamar megegyeztek. Sven nyomban álomba merült, a professzor egy ideig még ott ült mellette, s aztán összeszedte a műszereit és kiment. Odakint a báró már türelmetlenül várta. - Nos, professzor úr? A tanár megrázta a fejét. - Sajnos, semmi biztosat nem tudok mondani! Még azt sem, hogy a szívpanaszok valami általános nervozitásból erednek-e, vagy valami komoly szervi szívbajjal állunk-e szemben. Legjobbnak tartanám, ha a bárónőt holnap reggel a legnagyobb kímélettel beszállítanák a klinikámra. A beteget addigra külön szoba várja. - Ilyen komoly az ügy? - riadt meg a báró. A professzor vállat vont. - Uram, a szív különös szerszám, nem lehet róla jóslatokba bocsátkozni. Ami ma csak apró jel, az holnapra esetleg gyilkos villámmá változhatik. Tessék hozzám bejönni holnap délután, akkor esetleg már többet mondhatok. Lehalkította a hangját. - Meg kell mondanom, báró úr, hogy a házasság a legalkalmatlanabb időben köttetett. Gondolkodjék: nem észlelt a bárónőn, már menyasszony korában, bizonyos levertségi jeleket, szívtáji fájdalmakat, esetleg általános apátiát? - Nem! - rázta a fejét a báró. - Szívfájdalmakról sohasem panaszkodott és apátiáról szó sem lehet. Bár kitörő kedélyt sem tapasztaltam nála. Véleményem szerint általában a halk kedélyű nők közé tartozik, amit nem is csodálok. Az első férje leprában pusztult el, betegsége tizenöt évig tartott, s ő ez alatt az idő alatt teljesen özvegyi életet élt valahol Olaszországban. Párizsba való visszatérte után Munkácsy Mihállyal, a nagy festővel ismerkedett meg, aki most valami óriási, bibliai kompozíción dolgozik vagy hét hónapja már. - Nem beszélhetnék esetleg vele is? - kérdezte a tanár. A báró arcán halk bosszúság suhant át. - Alig hiszem - felelte. - Legjobb tudomásom szerint ugyanis a Mester hosszabb pihenőre utazott. De a magam részéről feleslegesnek tartom az ő bevonását ebbe az ügybe, hisz ismeretségük elég rövid és felületes volt. Csak amolyan kíváncsiság egy nagy Mester élete és munkássága iránt. - Elnézést kérek! - mondta a professzor. - De egy magamrangú orvosnak mindenre figyelemmel kell lennie. Viszontlátásra holnap. Svent másnap beszállították a klinikára, s ettől megnyugodott. Az anamnézis felvételénél, amelyet maga a professzor csinált, a beteg maga is úgy beszélt Munkácsyról, mint egy nagy művészről, akit felületesen ismer ugyan, de semmi mélyebb vonzalom nem köti hozzá. Így a professzor kénytelen volt ezt a tételt elejteni. A szívrendellenességek azonban éppúgy megvoltak ma, mint tegnap éjszaka, de semmi sem mutatta biztosan, hogy neurotikus vagy szervi alapúak-e. De Martin professzor meglehetősen tehetetlenül állt, s azt határozta, hogy holnap reggelre konzíliumot hív össze. Legnagyobb meglepetésére azonban a beteg azt mondta: - Én csak nyugalmat és csendet kérek, tanár úr, semmi mást! Ne engedjenek hozzám látogatót! - Az urát sem? - kérdezte a tanár. - Őt sem - felelt a beteg, minden felkiáltójel nélkül. - Senkit. Teljes nyugalmat szeretnék. - 179 -
Halványan elmosolyodott: ez volt az első mosolya itt. - Csak persze - mondta -, ez lehetőleg ne úgy hangozzék, mint az én óhajom, hanem mint a tanár úr rendelete. - Értem - bólintott a professzor. Gyógyszereket írt, megadta az utasításait s elment. A báró ugyancsak meglepődött a tilalmon. - Érdekes! - mondta csípősen. - Nem látogathatom a saját feleségemet? - Míg én vagyok érte a felelős, nem! - mondta a professzor. - Én megmondtam már önnek tegnap, báró úr, hogy ez nem játék. Egy szívért, amelyik az egyik percben hatvanhetet ver, s negyedóra múlva százkettőt, még a teljes nyugalomban sem merek teljes felelősséget vállalni. Ne haragudjék, de bizony ezt előbb kellett volna meggondolnia! - De honnét tudhattam volna? - Kérem - felelt a tanár -, a nyelvünk kopik el a prédikációban, hogy az állam tegye kötelezővé a házasságkötés előtt való vizsgálatot, de falra hányt borsó az egész. Aztán ilyesmik következnek! - intett Sven szobája felé. - Talán nem kell mondanom, hogy a bárónő sohasem adhat önveszélyén kívül gyermeknek életet, és hogy legalább fél évig jól tennék, ha minden izgalomtól tartózkodnának! A báró megcsóválta a fejét. - Ez a legrosszabb, amit csak mondhatott, professzor úr! Az én családom több mint ötszáz éves múltra tekinthet vissza, s hagyomány, mondhatnám családi parancs nálunk, hogy a családtagok házasságából gyermekek szülessenek. Nem is tudom, hogy merem mindezt Edmond nagyapának bejelenteni! Ő ugyanis ma a családban a majoresco. - Nos, ez az ön dolga, báró úr. Én haladó ember vagyok, orvos létemre nem is lehetek más, s én azt mondom: becsületesebb dolog eldobni egy dohos családi hagyományt, mint feláldozni érte egy ilyen ragyogó asszonyt. De még egy rút asszonyt is. - Igaz - mondta a báró. - Én is önnek adok igazat. De ez mégis tragédia! Meg sem tudja mérni, mekkora tragédia! Búcsúzkodott, s szinte meggörnyedve ment el. Sven meg fönt a szobájában nyugodtan aludt, s gyógyult a nagy lelki megrázkódtatásból. Mindössze a karácsony előtti napokban fogta el valami nyugtalanság, s kérte a professzort, nem utazhatna-e el csak két napra is Bécsbe, ahol igen fontos dolgai volnának. A professzor elnézte az asszonyt, akinek már sokkal jobban ismerte az életét, mint az első napokban, s azt mondta neki: - Asszonyom, boldogan tennék a kívánságának eleget, ha tudnám, hogy a biztos örömbe fut. Azok után azonban, amiket néha egy-egy mondattal érzékeltetett velem, ha magamba nézek, azt kell mondanom, hogy a biztos fájdalomba futna. Feküdjék, pihenjen, és főként aludjék sokat. Várjon, írok fel valami jó altatót. Próbálja átaludni ezeket a kritikus napokat. S át is aludta őket, bár alvása oly felszínes volt, hogy hosszan motyogott magában, szavakat kiáltott: „Nem én! Nem én!... Nem tudom megmagyarázni!... Itt hógolyóztunk!... Segíts meg, Istenem!...” Aztán megint aludt tovább. Tiszta önmagára tulajdonképpen csak huszonhetedikén reggel ébredt, s akkor hosszanhosszan kisírta magát. De fél tizenegyre, mire a professzor bejött, már nyoma sem volt a könnyeknek. Nyugodtan kérdezte meg tőle: - Professzor úr, beszélhetnék a jogtanácsosommal? - Teljesen öntől függ, asszonyom. Sven sürgönyözött neki, s az délután már ott is volt. - Parancsoljon, bárónő - Kérem - mondta Sven határozottan -, sürgősen szeretnék elválni az uramtól, tegye meg ebben az irányban a szükséges lépéseket! Én hajlandó vagyok akár egymillió frank kártérítést is fizetni Von Stolzburg bárónak, ha nem gördít az utamba akadályokat! A báró nem élt semmi jogával, és a kártérítést sem fogadta el: csupa nagylelkűség volt. És belül örült. A családi tanács ugyanis úgy határozott az ünnepek alatt Bécsben, hogy a bárót kitagadják a családi kötelékből, ha három hónapon belül fel nem bontja a már előre is terméketlennek ígérkező házasságát. Így hát Sven kezdeményezése kapóra jött neki. - 180 -
A jogtanácsosok a legnagyobb titokban azonnal dolgozni kezdtek, de, mert Sven volt a felperes, sokáig törték a fejüket, mi legyen a válóok, amely előtt a bíróságnak okvetlen meg kelljen hajolnia. Végre megtalálták, s azontúl csak a bíróságot kellett sürgetniök. Április tizenkettedikén, a két jogtanácsos előtt, a bíró azon a címen mondta ki a válást, hogy a menyasszony a mai napig sem hálatott el. Ezért Svennek még félmillió frank kártérítést is megítélt, amelyet a felperes jogtanácsosa éppen úgy visszautasított, mint a báró a felajánlott egymilliót. Így lett másodszor is szabad asszonnyá Sven 1880. április tizenkettedikén. Még aznap viszszaköltözött a palotájába, s bár tudta, hogy Miska, régi tervei szerint, már rég itthon van és dolgozik, nem mert a szeme elé kerülni. Mit is mondhatna neki, miért is csinálta végig ezt a keserű komédiát? Önmaga is sokáig tűnődött rajta. Irigyelte ezt a biztos, hatalmas embert, aki tizenöt esztendő alatt nála nélkül tört fel a legmagasabb ormokra? Meg akarta bosszulni magát, hogy nélküle is tudott győzni az a szűrös legény, amilyennek a múltból ismerte? Meg akarta mutatni a férfi legizzóbb munkája közben, hogy ő is meg tud lenni nélküle? Sőt annyira el tud távolodni tőle, hogy még itthonléte alatt udvarlót tart magának s férjhez megy, így akar halálos döfést adni annak a legyőzhetetlen embernek? Ki sem mozdult a palotájából, folyton az okain töprenkedett, és irtózatosan szégyellte magát. S akkor felhorgadt benne a legutolsó kérdés: nem unta s nem unja ő már ezt az egészet? Nem terhes neki? Nem kellene már új férfi? Nem ilyen nehéz: egy könnyedebb, vidámabb, akivel jöhet-mehet, élhet, örülhet az életnek, s aki az ő kedvét keresi, és nem a művészetet szolgálja teljes erejével? Ettől az utolsó mondattól elpirult, mert ez hazug volt. Soha férfi nőt szerelemmel jobban ki nem szolgált, mint Miska őt. „De azért unhatja! - ugrott föl benne a gőg. - Hisz tizenöt éve tart!” - Nono, bárónő! - szólt magára. - Ön az oka, hogy ebből a tizenöt évből mindössze nyolc és fél hónap a valóság! Sírva fakadt, de nem tudott tisztába jönni magával. Csomagoltatott hát, hogy megmutassa, milyen erős ő, s másnap elutazott. Balatonfüredre ment a beteg szívével. Miska e nagy, női cécókról persze semmit sem tudott. Abban a normandiai faluban élte a maga egyszerű és megnyugtató életét, ahonnét nem is olyan régen nősülni szeretett volna. Most is Firminéknél szállt meg, de Eszter már férjhez ment, így hát pihenhetett kedvére. Nem is akart mást. Nagyokat evett, nagyokat aludt, s bár december huszadikán megrázkódott az élete, hogy neki most tulajdonképpen indulnia kellene, hogy a megbeszélt időben bekopoghasson egy régi vasajtón, de Párizs jutott eszébe, a búcsúzkodás Svennel, s legyintett. - Eltemettük ezt az ügyet már, Mester! S ott aludt el a lócán, a gondolattal együtt. Február huszonnyolcadikán hazaérkezett, de alig ismertek rá, úgy meghízott Firmin anyó kosztján. Este Eugéne ment be hozzá. - Uram - mondta leverten -, nagyon szomorú hírt kell közölnöm önnel. - Csak nem halt meg valaki? - kérdezte Miska. - Nem - rázta Eugéne a fejét. - Akkor rendben van, öreg! - Dehogy van, uram! A bárónő férjhez ment! Miska összekapta a fogát, s szájaszélén megrándult egy ideg. De aztán mosolygott. - Ahhoz a Von Stolzberg báróhoz? - Igen, uram. - No - rántott a vállán Miska -, azt én tanácsoltam neki, mert nagyon unatkozott az utóbbi időben. Legalább van, aki szórakoztatja. Nem igaz? - Nem - mondta mélyen megbántódva Eugéne. - Ha szabad megmondanom, uram, nem szabad az ilyen csodálatos szerelmet ilyen vállvonogatva búcsúztatni! Még magam is sírva fakadtam, mikor meghallottam. Mert nem lesz több ilyen az életünkben, uram, és bizony egyedül maradunk! - 181 -
Miska előbb csaknem szájon kapta hűséges inasát, de aztán lehűlt, s csak állt ott. - Lehet, hogy igazad van, Eugéne, de hát mit tehetek én erről? Amit én ennek az asszonynak az egész valómból odaadtam; senki nőstény férfitól annyit még nem kapott. Ha odáig züllött, hogy ilyen kis báró, akit mi innét csaknem kidobtunk, elég volt neki, mit csináljunk akkor vele? Vagy elvárnád, hogy menjek rimánkodni hozzá? Nem, Eugéne! Egy nőnek, aki menni akar, sohasem kell rimánkodni, inkább segíteni kell neki csomagolni! Mert az már... Hát mit ér az már? - Ó, Istenem - bólogatott Eugéne -, hisz talán igaza is van, uram! Csakhogy a bárónő beteg. Az esküvőről hazamenet elájult a kastélya lépcsőházában, s azóta ott fekszik De Martin tanár úr klinikáján a beteg szívével. - Jól van, Eugéne - mondta Miska -, hát akkor talán majd egyszer meglátogatjuk. Másnap azután nekiállt Miska a munkának, s egyik Krisztusarcot a másik után festette, de egyikkel sem volt megelégedve. Valami mindegyikből hiányzott. De mi? Akárhogy boncolgatta is őket, maga sem tudta megmondani. Dolgozott, ahogy csak bírt, Sedelmeyer meg közben egyre hordta hozzá a világ mindennemű Krisztus-arcait. - Nem jó! - kiabált Miska. - Egyik se jó! Az egyik olyan, mint egy megdicsőült bábos, a másikon még ott van a feltámadás szaga! Nincs olyan, amilyet én akarok! Mondtam én, hogy ezt magamnak kell megteremtenem! A feleségével is összeveszett. - Miskám - szólt be egyszer az asszony -, ebéd! De Miska dühében ég felé rázta a két öklét. - Azt a keserű Úristenit, hagyjatok már békét azzal a tetves ebéddel! Krisztust keresek, és ebédet találok. Hát dobjatok be ide a stafelei mellé két kotlettet a festékasztalra, majd megeszem, ha megéhezem! Az asszony ijedten hátrált. - Jó, jó, azért nem kell megenni az embert! Egy nap Eugéne osont be. - Uram - suttogta megdicsőülten -, a bárónő elvált! Elvált és elutazott. Egy ujjal sem ért hozzá a másik! Miska kikergette. Nem érdekelte őt semmi, csak a Krisztusának arca, azt kereste. Holott legalább húsz ragyogóbbnál ragyogóbb Krisztus-arc tekintett már rá műterme falairól. - De hát, Mester - könyörgött neki Sedelmeyer -, mit keres még? Hisz egyik arc döbbenetesebb a másiknál! Talán így is volt! Talán Miska annyira bent élt már a nagyszerű arcok erdejében, hogy nem tudott kilátni belőle. A helyzet kétségbeejtő volt, mert az idő május vége felé járt már, és Miska még mindig nem tudta megtalálni azt az arcot, amely kielégítette volna, s úgy szenvedett, mintha kegyetlen kezek szaggatnák az egész belsejét. Végigvágta magát a kereveten, és keservesen sírt. Aztán elszánta magát az utolsó próbára. Nem kell modell: ő maga lesz a modell! Odaállt a tükör elé, s a legmélyebben beleélte magát Krisztus helyzetébe. Ez a Krisztus egész éjszaka imádkozva virrasztott az Olajfák-hegyén, s a tanítványai nem tudtak kitartani mellette! Aztán megjelent a felfegyverzett csőcselék, Júdással, a Tanítvánnyal az élükön! Hogy szerette ő ezt a Júdást! Hiszen a Gyülekezet pénztárosává tette! S most itt jön a csapat élén, odalép eléje, és arcon csókolja: „Üdvözlégy Mester!” Hogy a vér megfagy benne az iszonyattól: „Júdás, hát csókkal árulod el az Embernek Fiát!” És rázta a megtörtént szörnyűség! De aztán fölkelt a maga végtelen, felséges erejével, s a csapat elé lépett. „Kit kerestek?” - kérdezte minden félelem nélkül. „A názáreti Jézust!” - kiáltott valaki. Akkor ő végignézte őket, s messzecsengő hangon kiáltott: „Én vagyok!” S arca sugárzó erejétől mind meghátráltak előle. Ő meg tovább kiáltott: „Mint valami latorra, jöttetek rám kardokkal és dorongokkal, engem elfogni! Hányszor ültem köztetek, tanítván benneteket a templomban, miért nem fogtatok akkor el engem?” Merész szavak voltak azok, erős gúny, metsző szemrehányás, s Kajafás szolgája előrelépett dühében, s emelte a fustélyát, hogy Jézusra csapjon. De akkor már ott volt Simon Péter is, kirántotta a kardját, s egy csapásra leszelte a bitang szolga fülét. De akkor rádördült az isteni hang: - 182 -
„Állj, és hagyd abba az erőszakot! Mert mindazok, kik fegyvert fognak, fegyver által vesznek el!” S fölrajongott a feledhetetlen hangja, s Péterre nézett. „Vagy mit gondolsz, nem kérhetném-e Atyámat, hogy küldjön nekem segélyül többet tizenkét ezred angyalnál? De akkor miként teljesednének be az írások, amelyek szerint ennek így kell történnie?” S átadta magát nekik, azok pedig megkötözvén, magukkal vivék Őt. A tanítványok megfutának, és csak messziről merték követni a csapatot. Miska remegve állt, s agya továbbpörgette a rettentő történetet. Annás! Kajafás! Az éjszakai vallatás! „Kényszerítelek téged az élő Istenre!...” Holott a törvény tiltja, hogy esküvel kényszerítsék ki a vallomást! De Jézus keményen áll a főpap előtt s odavágja: „Te mondád, hogy én az vagyok! Én pedig mondom nektek, nemsokára meglátjátok az Ember Fiát ülni az Isten erejének jobbján, s eljönni az ég felhőiben!” „Káromkodik! - ujjong Kajafás, ruháit szaggatva. - Nem kell tanúskodás, hallottátok! Mit ítéltek?” „Méltó a halálra!” De nem volt joguk a halálos ítélet végrehajtására, hát vitték Jézust Pilátus elé, hogy erősítse meg az ítéletüket. De Pilátus ki akart bújni az ítélet elől, mert jól tudta, hogy a zsidók megint egy politikai gyilkosságot akarnak szentesíttetni vele. Azt kérdezte hát: „Hová való ez az ember?” Azok meg kiáltának: „Galileába!” „Hát akkor - mondta Pilátus -, vigyétek Heródeshez, ő Galilea fejedelme, ítéljen ő felette!” De Heródes a bolondok fehér köpenyét adatta Jézusra, s azt üzente: „Bizony, bizony, ez kóborló eszelős! Bánj vele kedved szerint!” Így került másodszor Pilátus elé, s ott állt összekötözött kézzel. - Most! - nyögött fel Miska. - Mindjárt itt a pillanat! „Valóban király vagy te?” - kérdezte Pilátus. „Az vagyok - emelte fel Jézus a fejét -, de az én országom nem e világról való! Én azért jöttem le a földre, hogy bizonyságot tegyek az Igazságról!” - Ez a pillanat! - nézte a maga izzó vízióját Miska. - Jézus szája még egy kicsit nyitva van, az utolsó szótagot mondja! Arca izzik! Tekintetében keménység! Megkínzott arcán ott ül a fenség! Ez a pillanat! Majd egy másodperccel később Pilátus kérdezi: „Mi az igazság?” De arra Jézus már nem felel! Mit felelhetne, Ő, a sztoikusnak? Semmit! Többet itt senkinek semmit! S most tisztán látta Őt maga előtt Miska: arcán a kijelentés végtelen fensége. Homlokán felszaladt a bőr! Orra éles! Füle a tarkójához simult, szemének vágása csaknem a homlokcsontig nyúlt el! - Ez az! - kiáltott lihegve Miska. - Végre megtaláltam! Új vásznat tett az állványra, ecsetet ragadott, és elkezdte festeni a legmélyebb látomását. Borzasztó munka volt! Lelke legmélyéről kellett minden vonást feltépnie! Minden ecsetmozdulatot! Minden kifejezést! Krisztus Pilátus előtt! Egész valója ezt mondta! Minden íze ezt cselekedte! Talán nem is volt magánál, hiszen egész valója Jézussá változott. Ő maga állt ott Pilátus előtt, ott hörögtek el mellette az őrjöngő tömeg üvöltései, és mégis fenségesen egyedül volt! „A véres Ember!” - ahogy a gyermekkora kiabálta a fülébe a gyermekkori parabolát! „Szereted-e a véres Embert?” Ó, Istenem, Istenem! Csodálatos munka volt, iszonyatos erőfeszítés, csaknem három napig tartott. Harmadnap délutánján megállt kezében az ecset, s ő fáradtan és bágyadtan azt gondolta: „Készen vagyok!” De nem akart hinni magának. Lehunyta a szemét, két lépést hátrált, akkor megint a képre pillantott. De hörrenve nyomban elfordult, letette az ecsetet, a palettát, s lépteit számolva a kép fókuszáig ment, hogy egybe láthassa majd az egészet, újra lehunyta a szemét, megfordult, s hogy újra felpillantott, maga is megremegett attól a csodától, amelyet maga festett, csaknem három napon át. Lehajtotta a fejét, és hangosan sírni kezdett. - Jaj! - nyöszörgött, mintha valaki a szívét facsarta volna. - Jaj, Istenem! Minden ízében remegett, s könnyei végigfolytak gondozatlan, csaknem hófehér szakállán. Aztán egyszerre meglendült. Kirohant műterme ajtaján, és kiabálni kezdett: - 183 -
- Hé! Valaki! Hát nincs itt senki sem? Egy hang felelt a lépcsőház utolsó fordulójának torkából: - Itt vagyok! Miska döbbenve fordult meg. - Te? Mert Sven állt előtte, útiruhában, ahogy hirtelen megérkezett. - Én! - mondta a nő. Miska elkapta Sven csuklóját, s arca csupa fény volt. - Hát akkor gyere! - húzta magával. - Gyere és nézd meg a Krisztust! Itt van a műtermemben! Berohantak, és Sven is meglátta azt a mélységesen emberi, de mégis oly fenségesen és feledhetetlenül isteni Krisztust, amilyet még soha senki nem látott annak előtte! Hosszan, megdöbbenten nézte, aztán Miska nyakába borulva, nehéz könnyekkel sírni kezdett. Miska is. Így voltak ott hosszú percekig. Eugéne, aki most ért csak fel gazdája kiabálására, benyitott a műterembe, de a látványra kilopódzott, és rohant le az apjához. - Apa - mondta és ő is sírt az örömtől -, nincs már semmi baj: megérkezett! Ott sírnak egymásra borulva a műteremben! És talán most már véglegesen itt marad! És elrohant, hogy valami frissítőt vigyen nekik.
XXV Ők meg ott ültek már a nehéz tölgyfaasztal mellett, az ismerős fotöjökben, s Sven azt mondta: - Most szeretnék mindent őszintén elmondani! - Ne mondj semmit! - mondta Miska olyan kézmozdulat kíséretében, mintha egy táblát törülne le. - Feledjük el! - De Tem - emelte fel Sven a fejét -, azt sem tudod, mik voltak a motívumai ennek a gyalázatosságnak! - Igaz! - bólintott Miska. - De nem is vagyok kíváncsi rájuk! Sven csodálkozva nézett rá. - Nagy békesség lehet benned, Tem, és nagy erő, ha így egyszerűen át tudsz siklani az ilyesmik felett! Miska egy kicsit hallgatott, aztán felnézett. - Látod - mondta szelíden -, én azt ajánlottam, felejtsük el ezeket a dolgokat, és ne beszéljünk róluk. Te meg, amint látom, beszélni akarsz. Hát legyen! Nézd, mikor én itt, minden tudásomat beleadva, dolgoztam s készítettem elő a Művet; te esténként magadhoz hívattál, holott ugyanakkor más is ott volt nálad, s csaknem versenyfutásba kényszerítettél. Én hazajöttem, s azt mondtam magamnak: nem lesz versenyfutás! Nem is lett! - Nem - mondta Sven. - Nem is akartam. - Mikor aztán elszakítottad köztünk a szálakat, s én elbúcsúztam tőled, te házasságot kötöttél. Beteg lettél, elváltál, és egy szó nélkül megint elmentél. Én gondolkodni kezdtem, s azt mondtam magamnak: hogyha, kevés változattal, de ugyanazt csinálod, mint a többi nő, mint Cécile, Chérie, vagy akárki, akkor ez az ugrabugrálás, megbízhatatlanság, hűtlenség, hátat fordítás nem egyesek jellemvonása, hanem, úgy látszik, az általános női jelleghez tartozik. Ha pedig ez így van, hát legyünk bölcsek, és ne vegyük komolyan őket, különben megbolondulunk. - És ezt határoztad? - kérdezte megdöbbenve Sven. - Ezt - felelt Miska. - Aztán tovább gondolkodtam, és sok mindenre rájöttem. Rájöttem például, hogy ilyen magamfajta, folyton töprenkedő, de nem a Nőn, hanem a Műveken töprenkedő ember végtén is unalmassá válhatik a leglelkesebb nő számára is. Hisz nem csinál mást, mint színhatásokon, fényelosztásokon s egyéb ilyesmiken tűnődik, ahelyett hogy a nőt, akit Istentől kétszer is ajándékba kapott, szórakoztassa. Szóval, úgy éljen, mint egy rendes férfi. Így bizony én unalmas ember is lehettem, talán még az ágyban is, hisz úgy lehet, a nő számára a változatosság a lényeg, nem egy unalmas férfi unalomig megszokott szerelme. - Van még valami, amit így meggondoltál? - kérdezte csípősen Sven. - 184 -
- Van - bólintott Miska. - Mert például meg is lehet gyűlölni egy ilyen ősz hajú szerelmest. „Mit akar ez?” - kérdezheti a nő dühösen magától, még ha, tele illúziókkal, saját akaratából tért is vissza hozzá. De lehet irigyelni is egy-egy alkotásáért, mert azokból kisül, hogy míg a nő ütött, ugrabugrált és utálkozott, ez a magános és unalmas férfi életének legrosszabb pillanatában is sokkal magasabban járt, mint ahol a tánc kering, és a briliánsok villognak. Így vagyunk egyszerre unalmasak, gyűlöletesek és dühösen irigyeltek. Holott nem csináltunk mást, csak a hivatásunkat követtük. Sven elnézte: komoly volt, és valóban olyan, mint akinek, látszólag legalább, semmi sem fáj. Nem tudta, miért, de elöntötte a düh. - Akarsz még valamit mondani? - kérdezte egy kissé rekedten. - Nem én! - mosolygott Miska. - Én semmit sem akartam mondani, te kényszerítettél rá, hogy szóljak. Ha akarod, szívesen átadom neked a szót. - Köszönöm - bólintott Sven -, bár nem valami nagy élvezet úgy beszélni, ha tudjuk, hogy a másik nem vesz komolyan bennünket. Miska ránézett. - Látod - mondta -, milyen könnyen megsértődöl az én szavaimtól. Ha én most felvenném ezt, és dühbe jönnék, a végén valami olyan baromságig jutnánk el, hogy már nem lehetne igazítanunk rajta! Hát nem jobb így? - A magad szempontjából feltétlenül. De két dolgot mégis meg szeretnék neked mondani. - Parancsolj!... Tudod, hogy szívesen hallgatlak. Sven bólintott. - Először is azt szeretném neked megmondani, hogy komoly szívbajom támadt, mióta nem találkoztunk. Most is Balatonfüredről jövök, ott gyógyíttattam magamat. Miska homlokán hátraszaladt a bőr. - Ezt: tudom - bólintott -, hisz megírtad egy füredi képeslapon. - Én? - csodálkozott Sven. - Igen - mondta határozottan Miska. S tiszta tekintettel nézte. - Vagy mégis nem te írtál? - fürkészte Sven arcát. - Valaki más? Gyötrődve simogatta a homlokát. - Vagy senki sem írt? Mosolygott. - Lehet, hogy senki sem írt, csak én képzelődtem! No mindegy! - legyintett. - És ki állapította meg a szívbajodat? - De Martin professzor - mondta Sven. - Nem ismerem - rázta Miska a fejét. - És Füreden? - Sok pihenést rendeltek, naponta kétszer egyórás szénsavas fürdőt, valami cseppeket adtak és valami apró pasztillákat. Miska elkomorodott. - Ezek - mondta rekedten - mind nagyon nehéz hírek! Nem is tudom, mit kellene csinálnunk? - Én igen - nézett rá Sven. - Újból megvizsgáltatom magam De Martin professzorral, aztán, azt hiszem, befekszem a klinikájára. Miskában felszisszent valami, hogy akkor Sven nem lehet jelen, mikor ő a Krisztus Pilátus előtt-öt festi, mert végül arra akarta kérni, hisz szerette. De semmit sem mutatott a csalódásából. Ezt mondta: - Te tudod, szívem, mire van szükséged! Az egészséged pedig a legfontosabb! - Természetesen - mondta Sven. És szeretett volna sírva fakadni és üvölteni kínjában, hogy ilyen hűvösen beszélgetnek itt, mikor pedig nem ezért jött, hanem vigaszra vágyott, szeretetre, babusgatásra, és el akarta panaszolni a kínjait, az ijedelmeit, legbensőbb rémületeit. És tudta, pontosan tudta, hogy ez a férfi is ugyanígy van! De hétszeres gyeplővel tartja vissza magát, hogy: hát akkor ő sem! S azt mondta: - Ez az első, amit mondani akartam. A második meg az, hogy azok az érzelmi tények, amelyeket magányodban építettél fel, szóról szóra igazak. - Ezt nem kell mondanod, mert ezt tudom. - 185 -
Sven összecsikorította a fogát: hát semmivel sem lehet ezt kihozni a sodrából? - Valóban untalak - vágta ki élesen -, másra vágytam már! És gyűlöltelek, hogy lám, a kis szűrös legény nélkülem is tudott győzni a saját erejéből! Hát hogy lehet ez? Még tovább is mondta volna, de Miska közbenevetett. - No látod - mondta hahotázva -, már Bécsben is nekem volt igazam! Csak emlékezzél az estére, mikor a vad hidegben a belvárosban mentem veled, s te az éjszakára való holmimat vásárolgattad össze. Már akkor megmondtam, hogy úgy festek itt a szűrömben, mint a kósza inasod, engedj hát haza! És ott is hagytalak, de utánam futottál és visszacsaltál. Persze! Mert látványnak nem lehettem ugyan valami felemelő! De a rejtekünkön felülmúltam a várakozásodat! Mondd, hogy nem igaz! Nem mered mondani! De én már tudom, hogy hazugság volt minden lihegésed, az urad tragédiája, Nápoly - minden az volt, drága Sven! Mindig is sejtettem, hogy csak egy bővérű bárónő cicázik velem, de most tudom. S ha el akartad rútítani ifjúságomnak azt az egyetlen pontját, amelyet úgy őriztem magamban, mint egy szentséget, az sikerült. De ezzel is csak magadat szennyezted be, hisz én vakon szerettelek. Elterpeszkedett a fotöjben. - De festői létem nem tudtad elszennyezni, mert az nélküled épült fel képről képre idáig! S bizony nélküled festi meg a hajdani szűrös legény ezt a huszonhat négyzetméter vásznat is, amelyről ez a Krisztus néz szembe majd e mocskos világgal! Sven halálsápadtan ugrott fel. - Tem! - kiáltott fel rémülten. - Borzasztó, amit teszünk! Ne szaggassuk meg ifjúságunknak azt a néhány fényes hónapját, hiszen ha ez nincs, egyikünknek sincs semmije! S úgy esett a férfi ölébe, mint egy lelőtt madár. - Miska! - zokogott. - Ne szaggassuk meg! Őrültek vagyunk! - Én nem vagyok! - mondta keményen. Aztán felemelte az asszony fejét. - Ne sírj! - mondta neki. - Más is elveszett már, most elveszett ez is! Ezen nem sírni kell, ezt ki kell bírni a maga vad és iszonyú nyerseségében! - Nem! - sikított az asszony - minden úgy igaz, ahogy történt! Csak nézz vissza, és magadnak is látnod kell, hogy ott minden tiszta és igaz! Nagy csönd támadt. Valahol zongora szólt, s a Parc Moriceauból felhallatszott a gyerekek kiabálása, amint vidáman kergették egymást. Miska a homlokát gyűrte, aztán felsóhajtott. - Hát legyen! - mondta gyötrötten. - Oly kétségbeejtően fáj ez a nincs, hogy nem bírom ki, s már nem is akarok így élni! Svenre nézett s felordított: - Nézz rám, az Istenedet, ne csavarogjon a tekinteted mindenfelé! Sven fölrezzent, Mískára nézett. - Hallgass ide! - mondta Miska. - Tegyük fel, hogy semmi sem veszett el, és Bécs úgy igaz, ahogy történt. Hogyan tudod te ahhoz mérni a mi mostani életünket? Honnét tudod te azt hinni, hogy ez annak a folytatása? Érts meg! Ahogy most itt ülünk például, és a legkegyetlenebbül birkózunk egymással? Ahogy te ugrálsz itt, házasodol és nem kérdezel meg semmiről, s egy suta barmot akarsz belőlem csinálni. Akkor megint elválsz, és erről sem értesítesz, noha tudnod kellett, hogy akkor már itthon voltam, hisz előbb elmondtam neked. Nem szólsz a betegségedről, hanem sutytyomban Füredre utazol, s onnét, ugyanilyen váratlanul haza. Én nem látok ebben tisztán, de azt gondolom, hogy - ha igaz a feltétel - mi két egész más ember voltunk Bécsben, és két egészen más ember vagyunk itt. S annak a kettőnek meg ennek a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Vagy: már semmi köze sincs. Nem gondolod? - Nem! - mondta Sven. - Ellenkezőleg, ez a kettő meg az a kettő a legszorosabb kapcsolatban van egymással. Annyira szorosban, hogy ezt a kettőt meg azt a kettőt nem is lehetne egymás nélkül elképzelni. Hisz azt a kettőt is itt hordjuk magunkban, mert azonosak vagyunk vele. Csak be kell hunynunk a szemünket, és abban a pillanatban már azok is vagyunk! - Na igen - bólintott Miska. - Személy szerint természetesen. És a nevünk alapján. De lélekben? Sven mosolygott. - Gondolj csak Sainte Roche-ra! - 186 -
- Ó, Sainte Roche! - sóhajtott Miska. - Az volt a csoda! Ha kinyújtom a kezem, szinte elérem, mégis úgy nézek rá vissza, hogy az a régi, bécsi életünkhöz tartozik! - Pedig nem! - mosolygott Sven. ,- Itt van mögöttünk kilenc hónapnyira. És nem a húszéves bécsi festőnövendék élte át, és nem a huszonhárom éves bécsi Sven, hanem a Milton halhatatlan alkotója és egy harmincnyolc éves, boldog asszony, aki tizenöt évig csaknem fegyházban ült, s csak az tartotta benne a lelket, hogy Tem, akárhogyan él is időközben, mégis az övé, és Sainte Rocheban egyszer mégiscsak összekerülnek. Miskában kigyúlt valami fény, átnyúlt, s az asztalon át ölébe kapta az asszonyt. - Sven! - kiáltotta, mint aki valami fojtogatásból szabadul. - Te örök aranyom! De megállj! Hirtelen átpördítette, a térdére fektette s nagyon gyengéden a fenekére vert. Eugéne akkor lépett be az ajtón, karján egy gyönyörűen megrakott ezüst tálcán válogatott frissítőkkel, de szinte rémülten suhant vissza. - Mon Dieu! - rebegte. - Mi lett volna, ha két perccel később nyitok be! Pedig semmi, hisz most sem vették észre, és Sven már kihúzott derékkal ült Miska ölében. - Uram - mondta, a sértődöttet mímelve -, emlékeztetnem kell önt egy régi bécsi jelenetre! A Rahl-akadémián egyszer én megütöttem önt, rögtön bocsánatot is kértem ijedtemben. Akkor ön elkapta a csuklómat, s azt mondta nekem: Te Svenson! Én téged most úgy törhetnélek össze, mint egy porcelán figurát! De te tudsz magyarul, s bizonyára ismered a szokásainkat is. Hát azt mondom neked: ahová pacsi, oda puszi is! És én törlesztettem! Vajon mit szólna, uram, ha most én mondanám ugyanazt önnek? De még jóformán ki sem mondta a mondatot, Miska már törlesztett is. Talán háromszorosan is, hogy Sven belepirult. De egyszerre olyan boldog lett. - Te! - mondta ujjongva. – Hát nem állhatnánk most nyugodtan Rahl műtermében ugyanúgy, mint tizenöt évvel ezelőtt? Nem éppen úgy tudunk játszani, mint akkor? Gondold meg, hisz itt a példa előtted, hát nem ugyanazok vagyunk? És hogy csókoltam volna meg ezt a borostás képedet, ha nem szerettelek volna annyira már akkor, mint amennyire szerettelek? - Sven! - Várj! - nevetett az asszony. - Úgy látszik, téged mindenre emlékeztetni kell! Hát emlékezz, nem voltunk mi azért Bécsben sem mindig tele hangulattal! Nem ám, Mester, mert úgy megmondtuk mi akkor is egymásnak a magunkét, csak úgy dörgött! S kaptam magam, s nem mentem el Rahlhoz, ha dühös voltam rád, mint ahogy nyolc napig Sainte Roche-ban sem tettem be a lábam a műtermedbe! Te meg azalatt csaknem készre csináltad a Krisztus-kép nagy vázlatát, és le nem jöttél volna hozzám aludni egy világért sem! Míg csak fel nem mentem hozzád a műterembe! Hát mindent én tartsak számon? És nem veszed észre, míg ki nem bököm vele a szemedet, hogy Sainte Roche-ban is a két fiatal bécsi szerelmes viaskodott, hajszálnyira úgy, mint tizenöt évvel ezelőtt? És hogy most is az viaskodik itt, itt ni, s ilyen lehetetlenségen, hogy igaz volt-e Bécs? Hát mi volt igaz, ha az nem? Hiszen még mindig abban élünk! - De miért mentél férjhez? - kérdezte Miska. - Nem tudom! Ezt nem tudom! - mondta Sven. - Talán, mert te tanácsoltad. - Ne hazudj! - dörmögött Miska. - Előbb kezdődött az! Von Stolzburg báróval, akit magadhoz járattál, míg én, mint egy megszállott, dolgoztam. Ám azért el-elmentem hozzád, és a báró ott ült. És így mutattál be neki: „Egy barátom a régi Rahl-akadémiáról. Ma már persze: Munkácsy Mihály.” - „Valóban - feleltem. - De ne feledd, hogy te ezt már akkor megjósoltad nekem, holott nem hitted, hogy tizenöt év múlva is le tudom rajzolni az akkori kezedet. De aztán meggyőződhettél az ellenkezőjéről.” - És én nem tudtam mit felelni erre - hunyta le Sven a szemét. - S mikor másodszor mentem - folytatta Miska -, akkor is ott ült az az ember, s te olyan kedves voltál hozzám, hogy a vak is láthatta: őt ugratod velem, s elég hatásosan. Mert a báró másnap feljött hozzám, beletoppant a munkám kellős közepébe, s azt kérdezte tőlem dadogva és csaknem diákos zavarral, hogy van-e kettőnk között valami mélyebb kapcsolat? Mert akkor ő félreáll, bár a szíve szakad meg bele, annyira szeret téged! - „Vagyis - kérdeztem tőle -, ha nem csalódom, ön most azt kéri tőlem, hogy egyszerűen szegjem meg a férfi számára sírig kötelező diszkréciót.” - „Ó, uram - mondta -, dehogy! Isten mentsen! De...” - 187 -
- „Nos - mondtam nevetve -, megszegem. Nincs mélyebb kapcsolat köztünk! Ön persze nem ismeri az ilyen festőiskolák mókáit, élceit, az egész hangulatát, de hát a menyasszonya abban élt néhány hónapig, s így néhanapján ma is kiütközik belőle ez a régi kedély. Más baj azonban nincs, báró úr, nyugodtan házasodhatik.” - „Uram! - bámult rám. - Igazság ez, vagy diszkréció?” - „Nos - mondtam, de akkor már tele voltam dühvel -, amit mondtam, megmondtam! Nincs hozzátenni valóm!” - „De...” - „Nincs! - üvöltöttem. - Türelmem sincs. Kedvem sincs! Időm sincs! Hagyjon magamra, dolgozni szeretnék!” - S csengettem Eugéne-nek, hogy kalauzolja le a báró urat. - Igen - bólintott Sven. - Én meg iszonyú dühös lettem, és rettentően gyűlöltelek, hogy így oda tudsz dobni egy másik embernek! Miska ránézett. - Te akartad! - Én nem tudom, mit akartam, arra sem emlékeztem, hogy összeígérkeztünk a pihenőidőre, csak annyit tudtam, hogy kidobtál magadból. Hát kegyetlen bosszút akartam állni rajtad és férjhez mentem. S csak mikor otthon, már az esküvő után, mentem fel a lépcsőn, akkor értettem meg, hogy milyen őrültséget csináltam, és kínomban elájultam. Másnap bevittek a klinikára, megmondták, hogy baj van a szívemmel, és... Hirtelen felkiáltott. - És most már tudom, hogy miért történt mindez! - Nos? - Hogy eljussunk idáig, ahol ma tartunk! Hogy meglássuk és megértsük, hogy a mi bécsi szerelmünk igaz volt, szent volt és örök! Hogy nem két másik ember kezdett egy új szerelmet, hanem a két régi folytatja a hajdanit, amely most már örökre megmarad! Nézett maga elé, s telt, biztos hangon mondta: - Igen! Ez most már örökre megmarad! Sokáig beszélgettek még. Az életükről, az ifjúságukról, felidézték régi emlékeiket, s megértették végre, hogy annyira eggyé vált az életük, mint ahogy a folyamok vége eggyé válik a tengerben, s többé nem lehet megkülönböztetni őket egymástól. Ebben elnyugodtak, s csöndesen, de végtelenül szerették egymást. Sven azt mondta: - Te vagy nekem minden, és neked én! Tudod már, hol fogod megfesteni ezt az óriási képet? Hiszen itt nincs rá helyed! - Ó, kicsikém - mosolygott Miska -, hol is lakol te? - Ejnye! - mondta Sven - avenue Montesquieu 8. - Csak azt akarom megmondani, hogy az avenue Montesquieu 12-ben találtam egy megfelelő földszinti műtermet magamnak. Ott dolgozom majd, tőled mindössze kétháznyira! - De szép! - ujjongott Sven. - Mikor kezded a munkát? - Még nem tudom biztosan, mert nem tőlem függ. Ahogy a kép állványzata elkészül, azonnal. Mert ehhez külön tartóállványzatot kell csináltatnom, mint egy háznak. - És nem volna jó, ha, mielőtt belefognál, pihennél egy kicsit? Miska ránézett. - Min gondolkodol, Sven? Az komolyan felelt: - Azon - mondta -, hogy te holnap reggel bemutatod a képet Sedelmeyernek, aztán eljössz velem a tanárhoz, aztán együtt leutazunk tíz napra énhozzám pihenni! - Sainte Roche-ba? - kérdezte Miska csöndesen. - Oda - bólintott Sven. - Vágjunk szembe a rosszal! És legyünk egy kicsit boldogok! Úgy ránk fér! Annyira ránk fér! - Nagyon - bólintott Miska. - Sainte Roche! - sóhajtott boldogan. - Hát még egyszer láthatom? S úgy kísérte haza Svent, örök szerelmesét a langyos párizsi éjszakában, mintha Bécsben járnának együtt, egymástól részegen és kimondhatatlanul fiatalon. - 188 -
Az első Sainte Roche-i éjszakán oly hevesen szerették egymást, mint még soha. Túl volt éjfélen, mikor azt mondta Sven nagyon boldogan: - Köszönöm, köszönöm neked, drága Tem, ezt a gyönyörű szerelmet! - És én neked! - mondta Tem. Sven felült. - Gyere - mondta -, vegyük fel a köpenyeinket és üljünk ki az egyik fotöjbe a nyitott ablak elé! Oly szép az éjszaka, és aludni úgysem tudunk! Kiültek, és Sven persze Miska ölébe ült. Csend volt, éji langyosság, s az illatok özönlöttek be az ablakon. - Érdekes - mondta egy idő múlva Sven -, egyre Bécs jár az eszemben! S oly tisztán hallom a hangodat, amint azt mondod nekem... - Mit mondok, drágám? - Ezt: „Hogyan lehetne megcsinálni azt, hogy feleségül venni téged, elvinni bármi áron, együtt élni, együtt törni át tűzön-vízen, veled együtt érkezni a célba, és mikor minden kész, és a nekünk kiszabott munkát elvégeztük, veled élni végig az öregséget is.” És sírva fakadt, de azért folytatta. - „Mert kimondhatatlan nagy dolog ám az, hogy akik a fiatalság harcaiban együtt éltek, az öregség ösvényein is együtt lépdeljenek! Az ember megállna egy bokor vagy egy táj előtt, s csak annyit mondana: Sven! S te rám néznél, és...” Elhallgatott. Mereven bámult maga elé. Irtózatos csönd lett. - Nos? - kérdezte Miska. Sven lassan, nagyon lassan lehajtotta a fejét, aztán egész teste utánabukott. - Sven! - kapta fel Miska felordítva - Sven! Mi van veled? Valami rettentő súly ereszkedett rá, csaknem széttörte a csontjait. Cammogva, nehézkesen vitte Sven testét az ágy felé, s a súlyáról érezte, hogy nincs benne élet. Gyengéden lefektette, aztán eszeveszetten csengetni kezdett. - Orvost! - kiáltott a betóduló személyzetre. - Orvost hozzatok! Hisz láthatjátok... Hirtelen Sven szívére tette a fülét, hosszan hallgatta, aztán felegyenesedett. - Már nem él! - mondta fáradtan. - A szíve megállt egy régi mondat közepén... Aztán úgy, ahogy volt, összerogyott, és elvesztette az eszméletét. Mire magához tudták téríteni, csaknem reggel volt, Sven fekete ruhában feküdt az egyszerű falusi ravatalon, ő szédülten állt mellette, s dadogva próbálta magában összeszedni a Miatyánk szavait. De alig-alig sikerült neki. Csak Svent bámulta, mint az eszelős, aztán úgy jajdult fel, mint akinek kést vágtak a mellébe.
XXVI A gyönyörű kép ott ragyogott az ágya felett, az emlékezetes ágynemű az ágyában, a takaró alatt; rég kicsomagolták már. Mert magával hozta. Ő bent ült a műteremben, a magával hozott fotöjben, amelyet a halál szentelt meg, bénán bámult maga elé, s egyre azt kérdezte magától: - Mi lesz velem? Most már mi lesz velem? S akkor még egyszer találkozott Svennel. Nem úgy, hogy a lélek megjelent neki, hanem Éugéne Sven első komornyikját jelentette. Az belépett, kezében egy levéllel, s meghajolt Miska előtt. - Uram - mondta csendesen -, a bárónő bízott meg, hogy ezt a levelet átadjam önnek. Miska úgy ugrott fel, mint a csodalátó. - Kicsoda? - kiáltott szinte önkívületben. Mert az egész úgy tetszett, mintha Sven élne még, s egy sürgős levelet küldene neki. De a levél átadója kiábrándította. - Ó, uram - mondta -, a levél csaknem egyhetes. Azon a hajnalon írta ezt is az úrnőm, amelyik napon aztán elutazott. Már hat órakor ébren volt, megírta ezt a levelet, aztán hívatta a jogtanácsos urat, s annak órákon át diktált különféle okmányokat. Az első inas meg én írtuk alá tanúként őket. Ezt a levelet különösen rám bízta a bárónő, hogy nyomban adjam át önnek, uram, ahogy megérkezik. - 189 -
- Köszönöm - mormogott Miska. Amaz meghajolt. - Szívesen, uram - mondta -, engedelmével én most távozom. Miska csak bólintott, mert már a Sven drága betűivel írt címzést olvasta: Csak halálom után adandó át Temnek, egyetlen, drága uramnak, Munkácsy Mihály festőművész úrnak Nem tudta, hányszor olvasta el a címzést. Kivilágosodott szemében az írás, meg megint öszszekuszálódott, mintha egy tóra írt szöveg volna, amelyet összekuszál egy bedobott kavics is. Aztán megtörölte a szemét, összeszedte magát, leült a fotöjbe, felbontotta a levelet, és olvasni kezdte Sven utolsó üzenetét. Tem, Drágám! Nem is tudom, hogy is mondjam el mindezt neked, nem is merem, mert biztosan összeszidsz. Hát úgy írom meg, s mire te ezt elolvasod, már nem tudsz utolérni, Drágám. És akkor talán már nem is akarnál összeszidni. Arról van szó, Tem, hogy én meghalok. Tudom, hogy néhány óra múlva megyünk a profeszszorhoz, és ő nem talál semmi okot az aggodalomra. Pedig én érzem, hogy az életem lejárt. Sainte Roche-ba még lemegyek veled, de vissza, azt hiszem, már nem tudlak kísérni. Milyen boldog lennék, ha visszajöhetnék veled, Tem, hisz életed mélyén bizonyára tudod, hogy egész kergetett életem folytán te vagy az egyetlen férfi, akit egész valómmal szeretek. Te vagy nekem, és senki más. De, sajnos, nem hiszem, hogy még egyszer Párizsba jöhessek. Pedig úgy szerettem volna ott ülni a nagy műteremben, valami kis zsámolyon, és nézni, hogyan válik csodává a kezed alatt a huszonhat négyzetméternyi vászon, de ezt is elvette tőlem a Sors vagy az Isten. Nekem semmit nem lehet! Nekem meg kell köszönnöm még azt a néhány napot is, amelyet még veled tölthetek el. Látod, ha tegnap megengedted volna, hogy őszintén kibeszéljem magamat, erről is többet hallhattál volna, hisz mindent el akartam mondani. Így csak azt mondhatom: valahogy bennem lappang a halál. Nem új dolog ez. Tavaly óta furcsa zavarok, sejtelmek és riadalmak közt élek, azért is történt mindaz, ami közöttünk történt. Lehet, hogy pillanatokra elhidegültem tőled, de az nem én voltam, hanem bennem az a szerencsétlen lény, akit a démon üldözött. Balatonfüreden nevet kapott ez a démon, s ahogy megértettem, nyomban rohantam hozzád, hogy még egy kicsit együtt lehessek veled. Még jókor érkeztem, hogy meglássam a csodálatos Krisztust, akit te teremtettél, és összekössem mindörökre ifjúi szerelmünket a maival. Mert már kezdted kettőnek látni, holott egy az, most már te is tudod, egyetlenül egy! Mindenem odaadnám, ha csak legalább egy évet tölthetnénk együtt, de nem lehet. Tisztában vagyok vele, Drágám, milyen borzalmas fájdalmat okoz majd neked a halálom. Hisz nem vagyunk már gyermekek, s én mindennél jobban tudom, mennyire szeretsz engem. A fájdalmat magamon mérem. Mégis arra kérlek, ne engedd, hogy a bánat egészen úrrá legyen rajtad. Ahogy ezt a levelet elolvastad, kérlek, minden erőddel igyekezz dolgozni! Könnyebb neked, ha azt mondom: melletted leszek? Mert ott leszek, hidd el nekem! Valahogy majd megcsinálom. Látod, készen vagy minden alakoddal, és egyedül lettél készen, hisz nem voltam veled, mikor alkottad őket. Akkor én, mint az űzött vad, a bolondságaimat csináltam. Hát dolgozzál, Tem, ahogy egyedül csak te tudsz dolgozni. A Milton után jöjjön egy új csúcs! Hogy valami betegséget sejtesz magadban, mint ahogy azt néhányszor mondtad nekem? Ó, Tem, nem lehet igazad, hisz soha a legparányibb jelét sem tapasztaltam, pedig akkor nekem is meg kellett volna betegednem. S látod, tiszta vagyok! Nem te ártottál nekem; a szívem visz el. Két dolog van még: a bécsi és a párizsi palotám. Elfogadnád őket? Biztos, hogy nem! Soha nem fogadtál e1 semmit tőlem, a bécsi rajzceruzákon s a kis gyűrűn kívül. Viseld a gyűrűt, Tem, tedd meg nekem! A palotákról így intézkedem: egy évig te viselj gondot rájuk. Akkor, ha neked nem kell, él Amerikában nekem egy nagyon távoli rokonom, s úgy hagyom meg, hogy a palota az övé legyen. A - 190 -
bécsit, ha az sem kell neked, Bécs városának hagyom; csináljon valami múzeumot belőle. A rejteket én lezártam, úgysem fedezi fel senki. Így legyen, Tem! Oly furcsa, hogy néhány óra múlva találkozom veled, s vidámak leszünk, mint a gyermekek, s én meg most ilyen levelet írok neked. De így a halálon túlról is szólok hozzád, s biztos, hogy ez jólesik neked. Túl a búcsúzkodás fájdalmán, bennem szinte ujjongást támaszt, hogy így, legalább egy kicsit, kifogok a halálon. Már csak rövid az időm, Drágám, rengeteget kell még végeznem a találkozásunkig. Föl a fejjel, Tem! Egy istenáldotta zseni az örök szerelmesem, s ez mélyen kötelez engem. Még egyszer mondom, és úgy gondolom, Drágám, hogy mindjárt a temetésem után gyere fel Párizsba, űzd ki a fájdalmat magadból, és fogj munkához! Vajha elég lenne az idő, hogy a jövő Szalonig elkészülj vele! Én veled leszek, örök Drágám! Hunyd le a szemedet, és ott leszek mögötted! Biztosan! Egész biztosan ott leszek! És most csókollak, csókollak, én uram, én szerelmesem, alázatosan és reszketve Sven Miska legalább hússzor elolvasta ezt a szinte túlvilági levelet. Előbb nehezen olvasta, mert minduntalan elöntötte szemét a könny, de aztán világosabban tudott olvasni, végül megértette az egészet. S akkor szinte a nyelvére vette Sven ízét, megáldozott vele, magába szívta egész csodálatos lényét, s ha nem is lett vidám, lassan megnyugodott, és visszatért bele a lélek ereje. Oly gyengéden sütött a nap ezen a reggelen, mint valami ünnepen a gyermekszívekben. Finom árnyékokat rajzolt, és szinte pihegő fényfoltokat, a frissen kelt kis kacsák színével. Hét óra volt, s Miska ballagott a nagy műterem felé. Szokott munkaruhája volt rajta, s egy kis konyhai zsámolyt vitt a bal kezében. Mindenben Sven óhaját teljesítette, és ott hordta őt a szemében is, miért lett volna hát szomorú? Mikor benyitott a műterembe, Eugéne elsápadt. Egy pillanatra azt hitte, hogy gazdája megzavarodott a fájdalomtól! - No, mi baj? - kérdezte Miska. Az inas a gazdája munkaruhájára mutatott. - Ebben a ruhában jött át, uram, a városon? - Ebben! - felelt Miska. - Dolgozni jövök én, nem valami fogadásra! - Igaz - mondta Eugéne. - De ezt a kis zsámolyt miért tetszett magával hozni? - Mert mégiscsak fogadásra készülök! Aztán mélyen Eugéne szemébe nézett. - Vagy nem tudsz róla? Pedig mindent elmondtam neked erről! Elfeledted? Összehúzta a szemét. - Pedig de nagy szád volt tegnapelőtt! Az életedet szeretted volna odaadni, most meg semmit sem értesz! Hát hogyan tudunk így együtt maradni, hm? Eugéne elpirult. - Ó - sóhajtott -, mindent értek már, bocsásson meg nekem, uram! És természetesen mindenre emlékezem, amit bizalmasan elmondott nekem. Nagyon szégyenlem magamat! Kivette Miska kezéből a zsámolyt, mint egy királynő ülőhelyét. - Hová helyezzem, uram? Miska a fal egy kis kiszögellésére mutatott. - Oda tedd, fiam, egy kicsit oldalt. Úgy mondta, hogy onnét szeretné nézni, amint dolgozom. Eugéne a jelzett helyre tette a zsámolyt, s akkor lépett be Uhde, a Mester tanítványa. Már a negyven felé járt. Azelőtt dragonyosszázados volt a német hadseregben, s szabad óráiban tehetségesen festegetett. Egyszer, egy németországi kiállításon meglátta Miska egyik képét, nyomban lemondott a rangjáról, otthagyta a fényes uniformist, s eljött Miskához Párizsba tanítványnak. Hát szóval ő lépett be, most jött meg egy kis szabadságról, s nagyot köszönt Miskának. - Jó napot, kedves Mester! Nekifog a nagy vászonnak? - Neki - bólintott Miska. - De kérem, legalább a kezdet kezdetén szeretnék egyedül lenni! Ne nehezteljen! Fölajánlom az egész otthoni műtermemet, azt csinál benne, amit akar. - 191 -
Egyedül maradt, körülnézett. Minden tanulmányképe itt volt, a legkisebb vázlata is, és mindent túlragyogva a Krisztus-fej, amely előtt Sven sírva fakadt öt vagy hét nappal ezelőtt. Most nem is tudta pontosan. Ott volt a nagy színvázlat is, amelyet tavaly festett Sainte Roche-ban, egy részét Sven szeme láttára. Ebben is itt volt. Aztán egy kicsit ferdén állítva, hogy a képre bal felől ömöljön a fény, itt volt a hatalmas festőállvány, rajta a huszonhat négyzetméternyi vászon. Előtte öt hatalmas vödörben az alapozó festék. A vászonnak támasztva egy széles, puha szőrű, vadonatúj meszelő. Odább a hatalmas festékasztal, rajta orgonasípszerűen a festék tubusai. A választott paletta. Egy nagy breton köcsögben vagy harminc különböző ecset. Odább, terpentinnel bennük, az ecsetcsomók. A vászon jobb része előtt a kerekeken járó, széles lépcsőzetű festőlétra. Ezt mind végignézte, mint egy hadvezér a hadseregét. Akkor, mert rekkenő hőség volt, elkezdett vetkezni, kis alsónadrágra és még továbbra vetkezett, aztán belebújt egy szattyánpapucsba, mert a betonpadló azért hideg volt. Akkor néhány pillanatig csöndesen elnézte a kis zsámolyt a fal mellett. Nem ült rajta senki, üres volt. Nem is várta, hogy láthatóan üljön ott valaki, de azért mosolygott, mert emiatt küldte el Uhdét. Hogy senki ne lássa, amint ő ott áll egy egyszerű konyhai zsámoly előtt. - No! - mondta és a vászon felé fordult. - Hát kezdjük el! Fogta a meszelőt, kipróbálta. Jó rugalmas nyele volt. Akkor odahúzta a festőlétrát, és gyorsan számolni kezdett. A vászon négy méter és tíz centiméter magas. Ő maga száznyolcvanhét centiméter. A meszelő talán két méter. Minden mozgást számba véve, a vödör legjobb helyen lesz a létra harmadik fokán. Odatette, aztán maga is felment, megmártotta a puha meszelőt, s elkezdte bealapozni a vásznat. Egy-két vonás után heves indulat öntötte el; arca kigyúlt, és oly sebesen dolgozott, hogy a verejték az egész testét elöntötte. Nem bánta. Néha a kis zsámoly felé fordult, lehunyta a szemét s fölnevetett. - Gyerünk, Tem! S vágtatott. Olyan sebesen és elmerülten dolgozott, hogy akár egy katonabanda szólalhatott volna meg mellette, azt sem hallja. Mire hozták az ebédjét, az alapozás jó felével elkészült. Az ebédje ennyi volt: két szelet borjúkotlett burgonyával, két darab sült tészta, egy pohár finom portói bor, amelyet kortyonként iszogatott meg, s végül egy nagy csésze, erős feketekávé. Az egész nem sok, egy jó étvágyú ember számára, mondjuk, egy jó tízórai. De alighogy lenyelte, máris ugrott a vászon elé, s onnét kiáltott vissza Eugéne-nek. - Estére hozz valami ruhát, szeretnék kikocsizni egy kicsit! S már ismét dolgozott. De így szemből nem tudta már jól használni a meszelőt. Pedig kényes helyeken járt. Tudta, hogy itt áll majd az ordító Anton, a római katona a dárdával, itt hajlik a csoport fölé a burnuszos alak, itt áll Kajafás, mögötte a bírákkal, itt ül a prokurátor, és itt áll majd talpig fehérben Jézus! Tudta? Látta! Ő már odalátta őket! Ott látta ragyogni őket! Eldobta hát a meszelőt, két marokkal vagdosta vászonra az alapozó festéket, s hatalmas tenyerével mázolta szét, osztotta el, külön figyelve az anyag vastagságára, simaságára, tapadására, miközben maga is összevissza maszatolódott. Nem törődött vele, annyira csak a képének élt, s tudván tudta, mit jelent a jó alapozás. Minden színnek ragyognia kell majd ezen, és eltelni azzal a kimondhatatlan melegséggel, amely csak az ő képéről sugárzik! Úgy dolgozott, mint egy megszállott, s este nyolc órára egymaga megbirkózott a huszonhat négyzetméterrel. Igaz, hogy minden pórusából ömlött a verejték, de hát mit számított ez? Eugéne jött, ledörzsölte a testét terpentines szivaccsal, aztán megmosdatta tetőtől talpig a gazdáját, és ki merte volna mondani arra a szürke ruhás, remekül fésült, talpig elegáns úrra, akit félóra múlva két lipicai röpített a Bois-ba egy kis szellőzködésre, hogy azonos azzal a talpig mocskos óriással, aki reggel héttől este nyolcig ott ugrált mindenféle pozitúrában egy kimondhatatlanul nagy vászon előtt, s az ujjai minduntalan összeragadtak a festéktől? Senki. Úgy ült a hintójában, mint valami ragyogó maharadzsa, aki mögött végtelen vagyon terül el, gyémánt és rubin és zafír, és válogatottan gyönyörű asszonyok serege lesi a tekintetét, hogy intsen, és ő boldoggá tehesse! - 192 -
Pedig a valóságban talán sohasem volt ennyire egyedül. Nem volt senkije, csak Sven, akit eltemetett, de akit ott hordozott magában, felül a koldusvalóságokon; itt ragyogott benne, s annyi szépséggel, jósággal és szerelemmel vette körül, annyi fénnyel és annyi boldog lehelettel, hogy ugyan ki kellett volna most neki a Bois de Boulogne előkelő szépségei közül? Rájuk sem nézett, csak ült a hintóban, szeme lehunyva, s arcán gyengéd és titkos férfimosoly, mint az olyan emberén, aki valami gyönyörű találkozóra igyekszik. Álmodott? Lehet. És ha felébred ebből az álomból? De nem ébredt fel! Ellenkezőleg, egyre mélyebben belevetette magát, s úgy élt, sokszor már szinte elérhetetlenül.
XXVII Egy napig hagyta pihenni és szikkadni a vásznat, harmadnap aztán, alig pitymallott, már ott állt előtte, és vizsgálta, hogy rámehet-e már az ecsettel. Forróság öntötte el, mint mindig, mikor új munkába kezdett, levetkezett, fedő-fehér színt nyomott a palettára, aztán a Sainte Roche-i nagy vázlatot odaállította maga mellé, egy pillanatra a kis zsámolyra pillantott, aztán megmártotta az ecsetet, s elkezdte vászonra vinni a vízióját. Teljes erővel dolgozott, mégis több mint egy hónapjába került, mire a kép alakjai, csak kontúrokban és foltjaikban, a vászonra kerültek, s beálltak a végső kompozícióba. Ekkor megállt a kép előtt, tüzetesen átvizsgált mindent. Látta, hogy tökéletes egység, s oly mozgalmas és feszült még így fehérben is, hogy aki ért hozzá, így is meg kell tőle döbbennie. Július huszadika volt, fullasztó forróság. Hazament, megfürdött, átöltözött, és Sedelmeyerhez hajtatott. - Hát maga? - ugrott fel az íróasztalától Sedelmeyer. - Itthon van? Azt hittem... Aztán elkomolyodott, és nyújtotta a kezét. - Fogadja részvétemet, Mester! Azt hallottam... - Igen, igen - bólogatott Miska. - Már csaknem hat hete! - Szerencsétlen! - csóválta Sedelmeyer a fejét. - Most mit csinál? - Dolgozom. - Hogyan? - meredt rá Sedelmeyer. - Ó - mondta Miska -, már több mint egy hónapja! Tudja, parancsot kaptam rá. - Kitől? - Tőle! - mondta Miska halkan. - Meghagyta, hogy a temetése után nyomban jöjjek I'árizsba, és álljak neki a nagy képnek! Nem térhettem ki előle! - Mester! - kiáltott fel Sedelmeyer. - Maga már több mint egy hónapja a Krisztus Pilátus előtt-ön dolgozik? Ilyen állapotban? - Milyenben? - kérdezte Miska. - Talán soha nem éreztem erősebbnek magamat! - Ne tréfáljon! - mondta Sedelmeyer. - És halad a munkával? Miska ránézett. - Egy kicsit - mondta nagyon szerényen. - Azért jöttem, hogy jöjjön el és nézze meg! Mert az egész kép egyszínű vázlata fent van már a nagy vásznon! - Isten ne hagyj el! - hördült fel Sedelmeyer. - Az lehetetlen! - Dehogy! - mondta szelíden Miska. - Hát nem jön? Egy-két színpróbát is csináltam már. - Ember! - kiáltott Sedelmeyer. Negyedóra múlva ott állt a roppant kép előtt. Vagy félóráig nézte, s a szeméből lassan szivárogni kezdett a könny. Aztán Miskához fordult. - Mester... - mondta. De remegett a hangja, hát köszörült a torkán s újra kezdte. - Mester - mondta -, én nemcsak a szerződött műkereskedője vagyok önnek, hanem a barátja is! Nem igaz? - De igen! - Nos hát - kiáltott Sedelmeyer -, én a leghatározottabban megtiltom önnek ezt az őrületes munkatempót! Megértett engem? Hiszen összezúzza magát, ha ebben az iramban akarja folytatni a - 193 -
munkát! Előbb-utóbb itt esik össze! Itt száll ki magából a lélek! Micsoda dolog ez? Hát nincs esze? Egy ilyen iszonyatos munkához semmi munkabeosztás? - Minek? - vont vállat Miska. - Ha elfáradok, abbahagyom! Másnap vidáman folytatom! Mindig így szoktam! - Igen - mondta Sedelmeyer. - De soha nem festett még huszonhat négyzetméteres képet! - Nem bízik bennem? - kérdezte Miska. - Mert megfesthetem én ezt bárkinek! Akár magamnak is! - Baromság! - mordult fel Sedelmeyer. - Nem erről van szó! De ott dögöljön meg ez az egész kép, ha maga belepusztul! Miska ránézett. Nagyon komoly volt. - No jó - mondta végre. - Ha maga nekem ilyet mond, én is mondok magának valamit. De ez titok. Nem én parancsolom magamnak ezt az iramot! - Hanem? - kérdezte Sedelmeyer. - Ő - mondta Miska. - Sven! Sedelmeyer rábámult. Akart valamit mondani, de aztán elhallgatott. - Nehogy azt gondolja, hogy megőrültem - törte meg Miska a csendet -, mert soha nem volt tisztább az agyam, mint most! Én - intett a szívére, a szemére s a homlokára - itt hordom őt magamban, és egészen tele vagyok vele! Nyugodjék meg, hogyha bármi is káromra válnék ebben a nem kis munkában, ő azonnal megállítana. Ez az egyik dolog, amit bizalmasan mondok. A másik meg az, hogy míg Sven testileg itt élt, annyit beszélgettünk mi erről a képről, hogy szinte mindig beszélgettünk róla. Ő a legkisebb idegemig ismert engem, s tudta, hogy nekem a kezdés a legnehezebb időszakom. Abban állapodtunk meg, hogy a felvázoláson, a kompozíció áttételén minél gyorsabban és hevesebben kell átvágnom magamat. Ez persze nem olyan félelmetes, mint amilyennek hangzik, mert túl vagyok már a kétkedéseken, de azért igyekeztem az ígéretemhez tartani magamat. Jól is tettem, s magamtól is ezt csináltam volna. A kis zsámolyra mutatott. - Úgy egyeztünk meg - folytatta -, hogy ő majd ott ül egy kis zsámolyon, a hátam mögött, és onnét nézi a munkámat. Sajnos, nem ül ott senki, Sven halott. Pontosan tudom, hisz itt halt meg a két karomban, én temettettem el. De mikor dolgozom, mégis úgy érzem, mintha ott ülne. S ez nem érzéki csalódás, uram, hanem annyiszor megtárgyaltuk ezt is, hogy egyszerűen így maradt meg bennem. Nincs benne sem őrültség, sem csoda. Igaz? - Igaz - bólintott Sedelmeyer. - Már most másodszorra azt határoztuk, hogy mikor fent lesz a nagy vázlat, megnézzük, hogy betölti-e erejével a teret, nem marad-e bár csak egy tenyérnyi rész is semlegesen. Úgy gondoltuk, hogy erre a vizsgálatra önt is felhívjuk, mint aki a legapróbb részletéig ismeri a képet, s azt is tudja, hogy a fényelosztás teszi rá a koronát erre a huszonhat négyzetméteres kompozícióra. S egyben egy kis színpróbát is tartunk. Nos, én szeretném minden külön vizsgálat nélkül is folytatni a képet, de egyrészt, mert így határoztunk, másrészt meg, mert tele vagyok még a munka lihegésével, kértem meg, hogy jöjjön ide és nézze meg a kívülálló szakértő szemével a képet. Hát kérem, nézze meg! - A kép így jó, ahogy van. A kompozíció tökéletes, bár, vallja be, hogy a tavalyihoz viszonyítva itt-ott változtatott ezen a nagy vázlaton! - No hallja - mondta Miska -, ez csak természetes! Ahol nagyobb lélegzet kívánkozott, ott éltem vele. De nem a harmónia rovására. Beszélgettek még erről-arról, vitatkoztak is, de Sedelmeyer szeme egyszer csak csodálkozón állt meg Miskán. - Mester! - kiáltott fel. - Alig hiszek a szememnek: maga boldog! - Igen! - bólintott Miska. - Szinte szégyellem, de az vagyok. Sven lélekben annyira velem van, hogy szinte fürdöm benne! Sedelmeyer bólintott. - Értem. De mi lesz, ha elmarad? Hisz a legmélyebb impresszióink is lassan elhalványodnak bennünk, és aztán elmaradnak! Miska hevesen megrázta a fejét. - 194 -
- Ő nem! - mondta diadalmasan. - Ő életem utolsó pillanatáig ugyanígy megmarad! Majd meglátja! Karácsonyra túl volt a kép felén, s aki ezekben az időkben látta őt, bízvást hihette, hogy valami „ábrándos delíriumban”, valami állandó „lelki részegségben” élő emberrel találkozott. Az első kifejezés Engel Gyulától, hajdani bécsi lakótársától származik, 1865-ből, a második már Liebermann német festőtől, 1872-ből. Mindkettő azt a lelkiállapotot akarta kifejezni, amelyben Miska munka közben élt, s amely annyira jellemző volt rá, bécsi akadémista korában éppen úgy, mint második párizsi éve alatt Barbizonban, huszonnyolc éves korában. Vagy akár most is, mikor harminchat éves korában a Krisztus Pilátus előtt-öt festette. Talán Sven okozta ezt? Nem. Ez Miska legbensőbb egyéni tulajdonsága volt; tizenhat esztendőn keresztül ez volt nála az állandó teremtő állapot. A lángész elragadtatása izzott benne, az teremtett, de sohasem kritikátlanul. Ellenkezőleg! De sokat szenvedett önmaga kritikájától! Néha csaknem összeomlott a csapásaitól, s hosszú esztendők erőfeszítésébe került, mire összehangolta a kettőt, s önkritikája termékennyé változott és segített repülni neki! De most is jelen volt. Az agy, amely már mindent tudott, komolyan nézett ki az elragadtatás közepéből a készülő műre, gondolatot adott, vezette az alkotó kezet, minden pillanatban mérte az alkotást: kritizált. Nagyon is kritizált! Mindig éber volt, s mindig az egész művet nézte, s ebben most - úgy érezte - Sven is segített neki. Ez tette például, hogy Miska mind idegenebb tekintettel nézte a képén szereplő két farizeust. Megállt előttük, vizsgálta őket, s, egyszer csak azt mondta: - Ez a két figura nem jó! Sven ott volt a szemében, hát ketten mondták ki az ítéletet. Nem volt egészen igazuk. A két arc tökéletesen illett a képbe, nem rontotta el a kép e részének izgatott és fenekedő hangulalát. De nem is emelte! Egyik sem jelentett új lélekrajzot! Egyik sem adott új színt a „Feszítsd meg!” borzasztó izzásába! Miska nyomban halálra ítélte őket, s félóra sem telt bele, fehér folt éktelenkedett a fejük helyén. Minden tényező sürgette, de ő nem habozott. Letette az ecsetet, s elindult, hogy az élő életben keresse meg képzeletének alakjait. Mert mindig, mindenben a valóságot kereste! Azt akarta, hogy a valóság igazolja lángoló képzeletét. Hát ment. Pokoli szerencséje volt. A Clichyn egyszerre szembejött rá két öreg zsidó, de olyan váratlanul, mintha csak a földből pattantak volna eléje. Megdöbbenve állt meg egy pillanatra, aztán ujjongva kiáltott fel: - Ezeket keresem! Odalépett hozzájuk, megpróbálta nekik megmagyarázni, miről van szó, aztán nyomban vitte is őket a műtermébe. Két öreg lengyel zsidó volt, Isten tudja, hogyan kerültek Párizsba, s most ámulva néztek szét a műteremben, s megdöbbenve szemlélték a félig kész képet. Miska éppen csak a kabátját dobta le, nyomban beállította a két elrablott embert, s oly hévvel kezdett festeni, hogy a két ismeretlen öreg zsidó arca estére már ott is sunyított a vásznon, új színekkel emelve a féktelen izgatottságot. Egy napi munkájába került, de képének ezen a részén is tökéleteset alkotott. A valóságot, felemelve a „Feszítsd meg!” rettentő eksztázisába. Fizetségül egy-egy aranyat adott a két öregnek, s azok csak elmeredtek. Micsoda? Két arany, mert egy kicsit áll itt az ember és dühös pofát vág? Összeszedték minden francia tudásukat, s valahogy megértették Miskával, hogy ilyen fizetésért akár egy hétig is szolgálatára állanak, de, sajnos, aztán már haza kell menniük. Miska nevetett, köszönte a szívességüket, s elbocsátotta őket. És ahogy elnézte a két remek arcot a képen, egyre erősebb lett benne a hit, hogy Sven vezérelte eléje ezt a két idegent. Az idő rohant, és a nagy mű is rohamosan készült. De egyre gyakrabban történt meg, hogy Miska a vacsoráját is idehozatta, sőt itt is aludt, hogy a reggeli világosság első pillanatára munkába állhasson. A fényért verekedett. - Az Isten verje meg ezt a mocskos telet! - átkozódott sokszor. - Folyton esik az eső, alig kapok tűrhető világítást! - 195 -
S igaza volt. Sokszor órákat rabolt el tőle a nappali sötétség. De ahogy csak egy kicsit erősebb lett a fény, már rohant és dolgozott. Ekkor festette a kép hátterét, amelyben az alakok már csak elmosódva látszanak, annak ellenére, hogy a felettük álló ablakon, mint maga a derű, mint mindannak az ellentéte, ami itt történik, belátszik a mosolygóan kék jeruzsálemi ég. Mennyit vesződött ezzel, míg ennek az égnek akkora távlatot adott, olyan messzibe tolta, hogy az ég már csak távoli, gyönyörű szín volt, de fényt a képbe már nem adhatott. Talán a déli ég volt, és ide, a roppant drámára, keletről nézett be a nap. Ezt így képzelte és megcsinálta. Napokig dolgozott rajta, de mégis az lett, amit ő akart. Sedelmeyer szinte mindennap ott volt nála, s szótlanul nézte a munkáját. Mikor a háttérnek ezt a bravúrját befejezte, Sedelmeyer felállt és kiosont. És elhíresztelte az egész városban, hogy az avenue Montesquieu-n olyan kép készül, amilyet még nem látott a világ. - Ki dolgozik ott? - kérdezték az avatatlanok. És felsoroltak egy sereg nevet, de Sedelmeyer csak legyintett. - Egyik sem ezek közül! Hogy is tudnak ilyet képzelni! - Hát ki? - Munkácsy Mihály - vágta ki Sedelmeyer. - Még ezt sem tudják! Ő az egyetlen, akiről ilyesmit lehet mondani! A város úgy várta hát a képet, mint valami csodát. A szalonokban mindenki tudott valami egészen bizalmasat vagy a Mű-ről vagy a Mester-ről. - Pszt! Titok. A főfarizeus nyakára Fould, a nagy bankár arcát festette a Mester! - Lehetetlen! - Majd meglátják! De el ne árulják Fould-nak! Egy szó sem volt igaz az egészből; ez az alak is a Clichyről került. Aztán Miskáról: - Szegény, talán bánatában temetkezik a munkába! - Bánatában? - Hát nem tudják? Egy gyönyörű magyar grófnő volt a szeretője, néhány hete halt meg Pesten kolerában! - Téved, uram! A Mester hölgye él, de sohasem volt magyar! - Hanem? - Spanyol. Igen, igen, egy gyönyörű spanyol grófnő! - Ne mondja! - De mondom! Ha parancsolja; négyszemközt persze, a nevével is szolgálhatok! Holott Miska sohasem élt szerzetesibb életet, mint ebben az időben. Egy halottba volt szerelmes, s egy halott sugárzó valóját hordta a szeme mögött. De a spanyol grófnő nevét mégis tudták. - Lucrezia Panciatichi! Nos? - Menjen a pokolba! - kacagott fel valaki. - Hiszen az Bronzino egy festménye a firenzei Uffiziben! Még ennyit sem tud? Aztán Miskát vallatták, ha megjelent felesége egy-egy pénteki estélyén. - Mester, mikor lesz kész a kép? - A tavaszra biztosan! - Igaz, hogy huszonhat négyzetméter? - Igaz. - Szent Isten! Hiszen az roppant nagy! Hány alak van rajta? - Nem tudom - vont vállat Miska. - Bizony Isten, elfeledtem megszámolni! - No de ilyet! - nevettek. - Elfeledte! - És hol állítja ki? - A tavaszi Szalonban! - felelt Miska. - Hol állítanám ki másutt? Valóban ott is akarta kiállítani. Sedelmeyerrel is így egyeztek, s amúgy barátian a Szalon zsűrijében ülő ismerőseinek is bejelentette, hogy a hatalmas képet a tavaszi Szalonnak szánja. De, bár valójában már április közepén készen állt a kép, az utolsó hetekben még annyit vesződött Jézus fejével, hogy pontosan, de pontosan olyan legyen, mint a tanulmányképén, amely Svent úgy megríkatta, hogy kifutott az időből. - 196 -
A Szalonba való szállítás ideje május 1. volt, s ő május 5-én tette képén az utolsó ecsetvonásokat. Elkésett öt nappal. Először nem is vette komolyan a dolgot, hisz a zsűriben ülő barátainak már régen bejelentette a művét, de túl ezen, nem tudta elképzelni, hogy a Szalon vele, de főként egy ekkora kvalitású művel szemben ilyen csekélység miatt elutasító álláspontra helyezkedjék. Elment hát az igazgatóság elnökéhez, akit jól ismert. - Kérlek - mondta -, sajnos csak most lettem készen a Krisztus Pilátus előtt-tel. Huszonhat négyzetméter, óriási munka volt. Nézzétek el a késést, és engedjétek meg, hogy kiállíthassam a művet! Az elnök zavarba jött, nyelt. De aztán kimondta: - Sajnos, semmit sem tehetek ebben az ügyben. Be kell tartanom a szabályokat! - Velem szemben is? - húzta össze Miska a szemöldökét. - Mindenkivel szemben! - emelte fel az elnök a hangját. - Talán negyedórával ezelőtt Doré járt itt ugyanilyen kéréssel, s őt is vissza kellett utasítanom. Pedig ő az édesanyját temettette el Strassburgban, azért késett meg. Miska felállt, vette a kalapját. - Köszönöm - mondta, minden erejével uralkodva magán. - Jó napot kívánok! Az elnök még emlékezett a Milton világraszóló sikerére, sőt még a Siralomház-ra is. Azt is tudta, kivel áll szemben, sőt azt is, legalább hallomásból, hogy egy páratlan remekműről van itt szó, nem holmi kis másodrendű képről. Felállt. - Kérem - mondta őszintén -, mindent megpróbálok, ami csak módomban áll! Foglaljon addig helyet! Miska leült. Az elnök kiment, összehívta a zsűri jelenlevő tagjait, s eléjük terjesztette Miska kérését, a maga támogató javaslatával együtt. Nagy zenebona támadt. Az egész város tudott már a képről, s arról is, hogy a Szalonban lesz látható. Ha elutasítják a képet, biztos hogy rengeteg bevételtől esnek el, és méltatlanul bánnak egy emberrel, akinek nevéhez a Szalon sok dicsősége fűződik. - De ha engedünk, a Szalon tekintélyén ejtünk csorbát! - kiáltotta egy vékony hang. Voltak, akik pártfogolták az ügyet, voltak, akik ellenezték. Szavazásra került a sor, s három szótöbbséggel győzött az ellenzék. Az elnök visszament Miskához. - Mindent megtettem - mondta, két kezét kitárva -, de nem sikerült. Három szótöbbséggel leszavaztak. Ne haragudjék! Még egyet tehetek: lemondhatok a tisztségemről. - Isten őrizz! - rázta a fejét Miska. - Nagyon köszönöm a szíves fáradozását. Egy haszna volt: hogy legalább tisztán látok ezután. Minden jót kívánok! Elment, de iszonyú düh forrott benne. - A ludak! A ludak! - nyögött magában. - Nem bírják a sas röptét látni! No várjatok! A kiállítás az Iparcsarnokban volt, hát Miska egy külön termet kért, ahol külön belépődíj mellett állítja ki a képét. Nem engedték meg neki. Akkor a Díszítőművészetek Múzeuma maga jött Miska segítségére, legszebb termét ajánlva fel a Krisztus Pilátus előtt kiállítására. Micsoda? Sajnos ez a múzeum szintén az Iparcsarnokban volt, s a Szalon vezetősége nyomban átírt neki, hogy elzáratja az átjárást a Szalonból a múzeumba, ha ott Munkácsynak kiállítótermet adnak. Erre a múzeum, sajnálattal bár, de kénytelen volt visszavonni ajánlatát. A ludak hát mégis legyőzték a Sast. A Szabály legyőzte a Mestert. Miska ekkor elundorodott az egésztől, s elment Sedelmeyerhez. - Nos, uram - mondta fakón a dühtől -, mindenütt elüt a Szalon a kiállítástól, egy hülye szabály miatt, noha mindenki tudja, hogy életem főművéről van szó! Én nem viaskodom tovább! Állíttassa ki a Művet, ahol akarja! Én olyan fáradt vagyok, és oly megalázott ettől a szennyes hajszától, hogy legszívesebben elbújnék az egész világ elől! - A Szalon miatt? - Igen - mondta Miska. - Életemben nem ért még ilyen szégyen! Sedelmeyer dühösen ugrott fel. - 197 -
- De Mester! - kiáltotta. - Hát megsértheti önt a Szalon? Van ahhoz elég erkölcsi rangja a Szalonnak? Bízza rám, majd én visszavágok nekik! A Krisztus Pilátus előtt-öt itt állítjuk ki nálam! Majd meglátja, hogy csak belépődíjban mitől esik el a Szalon, az erkölcsi eredményt nem is számítva! Az apjuk piszkos istenit! Felezünk a belépődíjon? Mert az külön nyereség! - Köszönöm a segítségét! - mondta Miska meghatottan. - Ami a felezést illeti: ahogy akarja. - A fenét! - nevetett Sedelmeyer. - Ennyire tele van pénzzel, hogy már ez sem érdekli? - Dehogy! - nevetett most már Miska is. - Mennyi lehet az? - Sok! Majd meglátja, itt tolong majd egész Párizs! De hát akkor tárgyaljuk meg ezt az egész képügyet! - Mi megtárgyalni való van azon? - kérdezte Miska. - Az átvételi ár, amit a javamra ír: háromszázezer, ezt legalább ötvenszer megbeszéltük. Az eladási árat maga szabja meg. Én idegentől úgy elkérnék félmilliót érte, mint egy sou-t. Talán hatszázezret is. Ezt maga tudja. A belépődíjakból viszont csak harmadot kérek, hiszen fenekestől felfordul a házatája, ha kiállítást rendez itt! - Azt csak bízza rám! - mosolygott Sedelmeyer. - Ezzel szemben arra kérem, hogy a szokásos három nap helyett legalább tíz napot töltsön itt a kiállításon. Jó? Miska mosolygott. - Várjon csak, hogy mondják ezt németül? Már egészen elfelejtem! Egy kicsit gondolkodott, aztán nyújtotta a kezét. - Megvan már! - mondta. - Gemacht! Sedelmeyer megrázta a feléje nyújtott kezet. - Gemacht! - mondta, s ő is nevetett. Sedelmeyer mindent kihordatott a kiállító helyiségből, a felső világításhoz a nagyterem oldalfalát is megbontva még két sor tejüveg ablakot szereltetett, akkor az egész termet újrafestette, s a kép elé, pontosan kimérve a távolságot, rézkorlátot húzatott a kép egész szélességében, nehogy valaki hozzányúlhasson vagy megsérthesse. Akkor gyönyörűen bekereteztette a képet, elhelyezte a vadonatújra festett és ragyogóan takarított teremben, s egész közömbös hangon átszólt Miskához, hogy nem jönnének-e át egy kicsit, s nem néznék-e meg, hogy jó lesz-e minden úgy, ahogy ő elgondolta. Miskáék átjöttek, s ahogy beléptek a terembe, Cécile felkiáltott a meglepetéstől: - Jézus Máriám! S annyira megrázta a kép roppant ereje, a hozzá illő világításban, hogy csaknem elájult. - Uram - mondta eksztázisban -, csodát csinált! Nem is tudom, hogy köszönjem meg! Sedelmeyer mosolygott. - Ami a csodát illeti, asszonyom - mondta őszintén -, azt az ura csinálta, nem én! Én csak igyekszem megadni a Műhöz a méltó keretet. S még nem is vagyok egészen kész. Majd a megnyitásra! Miskához fordult. - No, Mester! Sajnálja még a Szalont? - Hagyjon nekem békét a Szalonnal! - mondta Miska. - Arról beszéljen, hogy maga itt újabb két ablaksorral növelte a világítást? - Én? - tréfált Sedelmeyer. - Miket talál ki maga! - Nono! - szigorúskodott Miska. - Mennyibe került ez? - Mi köze hozzá? - vágott vissza Sedelmeyer. - Én egy elképzelésemre annyit költök, amennyit akarok! - Az igaz! Magáé Párizs és egész környéke! - Az nem! De a Krisztus Pilátus előtt, az igen! - Meg egy Sedelmeyer-portré! Száznegyvenszer száz! Tőlem! Sedelmeyer a kezét nyújtotta. - Gemacht! - mondta nevetve. - De ajándék és eladhatatlan! Megölelték egymást. - Mire ölelkeznek? - kérdezte nevetve Cécile. - Csak úgy! - mondta Sedelmeyer. - Ha valamelyikünknek fáj a dereka, sót is törünk mi kettesben! - Mit? - 198 -
Rögtön be is mutatták. Hátat fordítottak egymásnak, összekulcsolták a két karjukat, s elkezdték ott egymást, hátukra vonva, emelgetni és rázogatni. Miskától tanulta Sedelmeyer ezt a magyar gyermekjátékot, a játékon túl, bizony az ember senyvedt derekának is jólesett. Cécile annyira kacagott, hogy még a könnye is folyt tőle. - Nincs Párizsban még két ilyen bolond, mint maguk, az bizonyos! - kiabálta. - Hagyják abba, mert megölnek! Mennyit emlegette később ezt a sótörést! De Sedelmeyer még nem végzett az előkészületekkel. Másnap plakátot nyomtatott, ezzel a szöveggel: MUNKÁCSY MIHÁLY legújabb alkotása KRISZTUS PILÁTUS ELŐTT a rue de La Rochefoucauld 6. sz. alatt látható Sedelmeyer Károly külön kiállító helyiségében Nyitás: Május 17. de. 10 óra Ezt a plakátot aztán szétragasztatta az egész városban mindenfelé, s külön gondja volt rá, hogy az Iparcsarnok, s így a Szalon körül is ott villogjon mindenütt. - Hadd üsse meg a guta a Szalon urait! - mondogatta Miskának. Úgy harcolt Miskáért, mint egy oroszlán. Nemcsak most, de Miska halála után még negyedszázaddal is! Még 1925-ben is! Az utolsóelőtti nap még rejtett villanyvilágítást is szereltetett a kép fölé, hogy az borús napon is látható legyen, végül még a kiállítási teremhez vezető utat is friss kaviccsal szóratta fel. Az udvarra új virágágyakat teremtett Párizs egyik legelső kertésze. Szinte az utolsó pillanatig mindenütt égett a munka.
XXVIII Végre május tizenhetedike lett, eljött a nagy nap! Fényben érkezett, egy felhő sem volt az égen. Miskáék már reggel hét órakor átjöttek, s bizony jól tették, mert alig-alig tudtak volna másként bejutni. Sedelmeyer nagyon is tudta, mit csinál, s nagyon sok látogatóra számított. De azt a hintó- és emberözönt, amely már reggel kilencre elöntötte az utcát, maga sem várta. Most látta csak, mit jelent Párizsban Miska neve, hisz az összesereglők nagy részének sejtelme sem volt a képről, ezek pusztán a Munkácsy névre jöttek, ez volt az egyetlen garancia, hogy páratlan élményben lesz részük. - Jöjjön csak - vitte át a legszélsőbb irodahelyiségbe Miskát -, ezt nézze meg! - Hihetetlen! - ámult a tömegen Miska. - Mi hihetetlen van ezen, öreg trotyakos? - tréfált vele Sedelmeyer. Holott a vakítóan elegáns Miskából olyan fiatalos erő áradt, hogy akármelyik huszonnégyhuszonöt éves fiatalember megirigyelhette volna. - Mi a hihetetlen? - kérdezte. - Az, hogy az egész francia belpolitika forrong! Constans, kormányával együtt, most készül az egyháznak megadni a kegyelemdöfést! Katonai erővel ürítik ki a kolostorokat! Alig egy hónapja, hogy Tuniszt protektorátussá törték le, s legyek akármi, ha ott még mindig nem folyik vér! S maga is éppúgy tudja, mint én, hogy a kulisszák mögött Gambetta keveri a maga kis kotyvalékát! Hogyan jut hát ide ekkora tömeg? Sedelmeyer egy kissé patetikus lett. - Mert - mondta - a franciának első a művészet! És Párizsnak van egy Munkácsyja! Ez az igazság! Aztán egy kicsit odábbhúzta, s azt súgta neki: - De azért mi ketten egy kicsit külön is büszkék lehetünk! Mert maga, az alkotó: magyar! Igaz? Én, aki mindezt aranzsírozom: tulajdonképpen német vagyok! Fogjunk hát össze, Mester, és szorítsunk kezet, nous, deux étrangers, mert az a tömeg odakint Párizs! Ért engem? - Hogyne! - Hát akkor menjünk - nevetett Sedelmeyer -, és nyissunk kaput neki! - 199 -
Az órájára nézett. - Illetve, ha akarja, erre a mi külön kis ügyünkre még egy üveg pezsgőt is felhajthatunk. Van még húsz percünk a kapunyitásig. De valahogy mégsem ittak. Talán a francia tisztviselők miatt? Vagy a Szalon jutott az eszükbe, s az vette el a szájuk ízét? Vagy a jövőre gondoltak, amelybe egyikük sem tudott belelátni? - Egye fene, hát ne igyunk előre a medve bőrére! De estére, legalább egy kicsit, becsípünk, mester! Pontosan tíz órakor aztán két libériás inas sarkig kitárta a kapukat. Hogy ott mi volt! Valóságos ostrom! A hintókon érkezett előkelőség valósággal ölre ment a gyalog érkezettekkel az elsőbbségért. Tolakodtak. Lökdösődtek. Elözönlötték az udvart, s percek alatt letaposták a vadonatúj, gyönyörű virágágyakat. A díszbokrokon hömpölyögtek át. A kapuban, pedig elég széles volt, úgy megszorult a tömeg, s annyira erőlködött befelé, hogy a kapu jobb oldalát csaknem kidöntötték a helyéből. Voltak, akik egyszerűen a kerítésen másztak keresztül. Suhancok talán? Jólöltözött, elegáns emberek. Sedelmeyer ott állt a kiállító terem vasrácsos ajtajánál, s most aztán megérezte Párizs erejét. De bírta a hatalmas ostromot, még senkit sem engedett be. - Rendre! Rendre! Aztán könyörgött. - Legalább önmagukra legyenek tekintettel! Így itt emberhalál lesz! Utóbb tréfához folyamodott. - De hölgyeim és uraim - kiáltotta -, képkiállítás van itt, nem a Bastille ostroma! Valaki áttörte magát a tömegen, s Sedelmeyerre kiáltott: - De uram! Miért nem veszi igénybe a rendőrség segítségét? Gambetta volt, ugyancsak elviselten. Sokan megismerték a hangjáról, s harsogva megéljenezték. S mintha csak az óhajára történt volna, megjelent a rendőrség. Legalább száz ember. Egy csomó beugrált a kerítésen, s rövid idő alatt rendet teremtett az udvarban, más részük az utcán helyezkedett el, s a betódulás rohamát igyekezett mederbe szorítani. Miska telefonált értük. Végre viszonylagos rend lett, s Sedelmeyer újra szóhoz jutott. - Hölgyeim és uraim! A teremben egyszerre háromszáz fő a maximális férőhely! Kérem, rendeződjenek eszerint! Aztán az első háromszázas csoport nekilódult, de akik először bejutottak, megdöbbenve álltak meg az ajtóban. - Úristen! - meredtek a képre. A mögöttük jövők tolták őket, de ahogy a küszöbön belül jutottak, ugyanolyan dermedten álltak meg, mint az előbbiek. - Úristen! - Úristen! Ezzel a sóhajjal telt meg a terem, s lassan olyan csönd lett, mint a templomban. Pedig ez itt csupa előkelőség volt. Miska egy csomót ismert közülük felesége estélyeiről. Most ott állt feleségével együtt a rézrács mögött, túl a képen, s csaknem szédült. A felesége a legelőkelőbb neveket suttogta a fülébe; ő mindenkit ismert. - Hát ez is? - suttogta Miska csodálkozva. - Ez is? Ez is? Mert a párizsi élet legelőkelőbb neveit suttogta az asszony a fülébe. Miskának egy pillanatra a csabai asztalosműhely jutott az eszébe, ahol hányszor elverte a mester! Hát lehet, hogy ő azonos azzal a gyermekkel, akinek Csabán a kis Bartóky lány nem fogadta a köszönését? Mert nem fogadta, s a gyermeki fájdalom egy kissé még mindig a szívébe nyilallott. Mi is volt a keresztneve? Igen, Ilonka! Bartóky Ilonka. Istenem! Gambetta állt előtte, a rácson kívül, s nyújtotta a kezét: - Mester - mondta megindultan -, őszintén gratulálok! Pedig tudja, hogy én ellensége vagyok az egyháznak, s ugyancsak birkózom a vallás hatalma ellen! - Tudom - felelt Miska. - De ez az én Jézusom nem az egyház! - 200 -
- Igaza van! - kiáltott fel Gambetta. - Ez az erő és a tisztaság! A történelmi Jézus, aki nem tudja, hogy a papok bérbe vették, és kimérik mindenestől! A lapok tudósítói is ott voltak, s a délutáni és esti lapok nagy címek alatt közölték Gambetta és Miska párbeszédét, akkorára duzzasztva, hogyha mindaz igaz lett volna, amit írtak, legalább tíz percig kellett volna tárgyalniok. Holott az egész beszélgetés valójában talán fél percig sem tartott. A miniszterelnök is ott volt, az is gratulált, de aztán halkan hozzátette: - Ön a klérust segíti, Mester? Miska megrázta a fejét. - Téved, miniszterelnök úr! A klérus roskadozott a vagyontól, ezt a Jézust viszont a pénztárnoka árulta el, és adta a farizeusok kezébe! Ennek a mondásnak is híre futott; csemegeként adták szájról szájra az emberek Miska talpraesett visszavágását. - Vigyázz! - súgta a fülébe a felesége. - Csak ne félj! - súgta vissza Miska. - Ilyesmikre aztán igazán felkészültem! Broglie herceget látták, amint állt a kép előtt, és összesunyt szemmel, sokáig nézte. Vajon ez mit mond majd? Szalonuk állandó vendége! Odajött, alig bírt a megbotránkozásával. - Mester - s a szemhéja reszketett -, miféle Jézust festett Ön? Ez a Megváltó? Ez egy veszekedett anarchista, aki most dobott bombát a cár elé! Miska mosolygott. - Érdekes! - mondta. - Az előbb a miniszterelnök azzal vádolt, hogy képemmel a klérust segítem, excellenciád meg azzal, hogy az anarchisták pártján állok. - És talán nem? - Semmiként! Emlékszik excellenciád, hogy Jézus kiverte a kufárokat a templomból? A képre mutatott. - Ő tette! És néhány pillanattal később azt mondta Pilátusnak: „Én azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról!” És tudja, hogy nemsokára elviszik és keresztre feszítik, és meg kell halnia a küldetéséért. Nem gondolja excellenciád, hogy ehhez nagyobb bátorság kell, mint bombát dobni a cár elé? Talán felemelte a hangját, míg mindezt mondta? Vagy a látogatók serege - immár azt sem tudta, hányadik csoport - volt túlságosan közel hozzájuk, és meghallotta a párbeszédet? Nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy a látogatók serege lelkesen éljenezni kezdte Miskát, mindenki előretolakodott, és mindenki kezet akart fogni vele. Mit tehetett Miska? Nyújtotta a kezét, és igyekezett visszaadni a kézszorításokat. Nem tudta, hogy hány emberrel szoríthatott kezet, csak arra neszelt fel, hogy a jobb keze elfáradt. - Kérem - kiáltott akkor - engedjék meg, hogy egy ideig a bal kezemet nyújtsam! A jobb kezem tökéletesen elzsibbadt! Ezt a bejelentést is éljenzés fogadta. - Helyes! - kiabáltak. - Nyújtsa a bal kezét, az is jó lesz! S oly tumultus támadt, hogy még a rendőrök segítségével is alig tudtak rendet teremteni. Aznap nyolckor bezárták a kiállítást, hogy a rendezés körül tapasztalt hibákat kijavítsák. Sedelmeyer nyomban munkásokat hívatott, s azok erős kordont húztak a kaputól a kiállító helyiség bejáratáig. De még ez sem volt elég: kijáratról is gondoskodni kellett, hát Sedelmeyer ajtót nyittatott a terem-túlsó oldalán, s mert a kőművesmunka befejezésére: vakolására, simítására, meszelésére nem volt elég idő, az asztalosokra került a sor, s azok gyalult deszkákkal vonták be a kijáró ajtó oldalait és felső részét. Kint ezalatt a kifelé vezető kordon épült ajtótól a kapuig. Így a kapu jobb felén jöhettek be az emberek, s a bal felén távozhattak el. Így valahogy körforgalmat létesített egy éjszaka alatt Sedelmeyer, de a csínre is gondja volt, így a sebtében szerkesztett kijáratot belül nehéz, sötétbordó drapériával függönyöztette el, s föléje egy táblát rakatott: kijárat. Kint az udvaron hatalmas feliratok jelezték: A kiállítás egyszeri megtekintésének ideje tizenöt perc! - 201 -
A virágágyakat kellett valahogy rendbehozni, a bokrokat, díszcserjéket, mert az első nap rohama mindent legázolt. Sedelmeyer mindenütt ott volt, és mindenkit sürgetett. - Reggel fél nyolcra itt mindennek rendben kell lennie! - kiabált itt is, ott is. Megvolt a jó oka a sürgetésre. Az elnöki titkárság még az este értesítette, hogy a köztársaság elnöke holnap reggel nyolckor szeretné megnézni a Krisztus Pilátus előtt-öt. Ezért sürgetett hát annyira mindenkit, s nem is hiába, mert reggel fél nyolcra minden rendben volt - jó csomó pénzébe került -, Miska is megjött időre, pedig fél éjszaka a kézfogásoktól megdagadt kezét áztatta, és Cécile is ott volt mellette. Grévy, az elnök, idős ember volt már akkor, csaknem hetvennégy éves, de még nagyon jól bírta magát. Az elpusztíthatatlan emberek közé tartozott, és bölcs ember is volt. A nép szerette, mert mindenben ragaszkodott a köztársaság alkotmányához, gyűlölte a diktatúrát, s így képviselő korában nemegyszer ütközött meg a parlamentben Gambettával, akiről érezte, hogy diktatúrára tör. Pontosan nyolc órakor érkezett kevés számú kíséretével, s Sedelmeyer, Munkácsy, sőt Cécile is a kapuban várták. Mindhármukat ismerte s barátságosan nyújtotta nekik kezét. De nyomban azt mondta: - Látják, kérem, ez a borzasztó! Ez az állandó rendőri felügyelet! Mert rengeteg rendőr lepte el az utcát; a főkapitány vezényelte ki őket az elnök személyének biztosítására. De aztán újra mosolygott. - Nézzék el nekem ezt a korai látogatást - mondta -, de becsületemre, napközben képtelen vagyok elmozdulni a hivatalomból! - Boldogok vagyunk, hogy megtisztel bennünket, Elnök úr! - mondta mély meghajlással Sedelmeyer. Aztán bevezették a terembe, és kíváncsian lesték, milyen hatással lesz rá a kép. Pontosan úgy történt minden, mint a többi látogatóval. A küszöbön túl ő is meghökkenve állt meg, s mozdulatlanul bámult a képre. - Óriási! - suttogta lenyűgözötten. Aztán a rézrácsig ment, onnét nézte sokáig szótlanul a képet, majd Miskához fordult. - Szeretném megölelni önt ezért a remekművéért! - mondta őszinte elragadtatással. - De hát öreg ember vagyok, s talán nevetséges lenne, ha lelkesülésemben ilyesmit csinálnék. De vegye úgy, mintha megtettem volna. S látja - megnézte az óráját -, van még egy kis időm, nem mesélne egy kicsit nekem erről a képről? És önmagáról is, persze! S Miska aztán elmondott a kép történetéből annyit, amennyit jónak látott. Beszélt a gondolat megfogalmazásáról, a sok belső küzdelemről, a tanulmányképek idejéről, a hosszú vajúdásról, mire a megváltói arc idáig érett benne, aztán a csaknem egy esztendei szüntelen munkáról, míg megfestette a képét. - Várjon csak! - állította meg az elnök. - Hallottam valamit a Szalonnal való afférjáról. Mi történt tulajdonképpen? - Semmi különös, kegyelmes uram - felelt Miska. - Öt nappal túlléptem a határidőt, s a Szalon ragaszkodott a szabályokhoz. - Igen - bólogatott az elnök. - A Szabályok! Elgondolkodott, aztán csaknem felkiáltott: - De hát mit csináljunk? A szabályokból fakad a rend! Miskára nézett, aztán elmosolyodott. - Ami az ön remekét illeti, jobb is, hogy így történt! Kár lett volna ezt a hatalmas alkotást bepréselni a Szalon képei közé! Sokkal jobb helyen van itt. Megint az óráját nézte. Pontosan kilencet mutatott. Néhány másodpercig várt, míg a nagymutató valamivel elhagyta a tizenkettes számot. Akkor eltette az óráját, s újra megrázta Miska kezét. - Még egyszer gratulálok, Mester! - mondta. - S mert néhány másodperce a hivatali időmben járok, úgy vélem, hogy legalább egy kissé Franciaország nevében is! Mindenkitől szívélyesen elköszönt, s elsietett, kíséretével együtt. Miskáék persze kikísérték égész a kapuig, s megvárták, míg elhajtat. Aztán visszamentek. - Nos? - kérdezte Sedelmeyer. - 202 -
Cécile a boldogságtól zokogva esett Miska nyakába. - Te! Te! Te! Aztán Sedelmeyer két kezét ragadta meg. - Sohasem felejtem el! - Hát én mit mondjak? - mosolygott Miska. - A Szalont biztosan megüti a guta! - Lehet - nevetett Sedelmeyer. - Bár én is azt mondom, hogy jót tettek nekünk! Tíz óra lett, és ismét tódulni kezdett a közönség. De rendetlenség ma már nem támadt: a vezetőkorlátok és az újonnan vágatott kijárat nagyon beváltak, levezették a torlódást. A látogatók közt ott volt Fould, a nagy bankár. Állt a kép előtt, s vizsla tekintettel nézegette. A világon semmit nem értett a képekhez, mégis eljött. Vajon miért? Miska a korlát mögött odament hozzá s üdvözölte. - Bon jour, Monsieur Fould! Ön itt? - Igen - bólintott Fould, s viszonozta a köszönését. - S tudja, miért? - Nem. - Nos, az ismerőseim azt híresztelik, hogy Ön az egyik farizeust rólam mintázta. De sehol sem találom a képen önmagamat. Miska elmosolyodott, s azt gondolta magában: „Mekkora barom! Az arcát keresi és nem a lelkét!” De hangosan azt mondta: - Ne is keresse, uram, eszembe se jutott ilyen ízetlenség! - Köszönöm! - mondta Fould. Egy pap jött. Albert Réville, a Collége de France vallástörténeti tanára, aki jól ismerte Miskát. Sokáig nézte a képet, s mikor odajött Miskához, hogy gratuláljon, sápadt volt és meghatott. - Remekmű! - mondta teljes meggyőződéssel. - Ha egyszer ráér, Mester, szánjon nekem egy kis időt, nagyon szeretnék elbeszélgetni önnel! - Szívesen - mondta Miska. - Talán önt is érzékenyen érinti valami a képen? - Nem - rázta a fejét a tanár. - Csak Szent Ambrusból szeretnék néhány oldalt felolvasni önnek. - Jézusról? - Igen. - Köszönöm - mondta Miska. - Okvetlenül teremtek rá időt! A tanár elment, a közönség egyre áradt. Nem volt rá még példa, hogy egyetlen kép ennyire felajzott volna egy világvárost. Másnap Kallnitz Évát látta sírni a kép előtt. Egyedül volt. „Csodálatos! - gondolta Miska. Egy ilyen nő és, íme, hogy zokog!” És a Magdalai Mária jutott eszébe a bibliából, és átvillant rajta. „Milyen kár - gondolta -, hogy a kép elgondolása közben nem jutott eszembe! Odatehettem volna a gyermekét tartó anya helyébe!” Akkor egy kisfiú kezdett hangosan panaszkodni a tömegben az anyjának. - Semmit sem, látok, anya! Az anyja lenyúlt érte, felemelte, magasra tartotta. A kisfiú a képre meredt. - Nos, látod már? A kisfiú riadtan felelt. - Látom, anya! De nem hallom! Pedig úgy kiabálnak! - Ó te csacsi! - nevetett az anyja. - Csak nem akarod, hogy a kép meg is szólaljon? S egy pillanatra az egész terem felnevetett. Aztán csönd lett újra; amolyan suttogó mormolás. Harmadik nap. Negyedik. Az özönlés egyre nőtt. Zarándokok csoportjai kezdtek tódulni énekszóval. Civilbe öltözött papok. Munkások! Micsoda tömeg! Ötödik nap reggel Cécile elutazott Kolpachra. - Kár! - mondta Miska, ahogy a hintó vitte ki őket az állomásra. - Miért? - kérdezte Cécile. - Olyan jól megvoltunk együtt! S most jön a szerzetesi élet! Az asszony felnevetett. - Várj csak! Felküldjem Chérie-t? - 203 -
- Ne! - tiltakozott Miska. - Micsoda gondolat! - Jó! - bólintott Cécile. - Aludd ki magad! Miska futott az induló vonat mellett. - Csak vigyázz! - kiáltott nevetve az asszonynak. - Egy nap megleplek benneteket! S egyszerre olyan heves, fiatalos férfierő lobogott fel benne, hogy csaknem felugrott a vonat utolsó kocsijára. De aztán meggondolta, s Sedelmeyerhez hajtatott, és ott állt most már magában a rézkorlát mögött. Magában? Nem, hisz Sven ott lakott a szemében, és mosolygott, egyre mosolygott. Caffarell tábornok jött, egy csomó katonatiszttel, aztán Wilson képviselő, az Elnök veje, aztán a polgármester, rengeteg művész, egy pillanatra Huysmans arca villant fel előtte, aki gyűlölte őt, a fiatalabbik Dumas jött hozzá gratulálni, s még egy sor ismerős és Puvis de Chavannes is. Ez nagyon jólesett Miskának. Kora délután a hercegérseket fedezte fel a kíséretével, amint hosszan nézte a képet. Mikor Miskához lépett, arcán még ott volt a megrendülés. Gratulált, s azt mondta: - Mester, szinte úgy tetszik nekem, mintha tizenkilenc évszázad távlatából, a maga megdöbbentő valóságában tépte volna vissza ezt az isteni drámát! Egy kis hallgatás után azt kérdezte: - De miért nincs a Megváltó feje felett glória? - Mert nincs szüksége rá! - válaszolta Miska. - Hisz egész lényéből sugárzik a fény, excellenciás uram! - Igaz - bólintott a hercegérsek. - Ebben igaza van. De... Valamit nyilván akart még mondani, de meggondolta. Hirtelen elbúcsúzott, és kíséretével együtt elment. Miska éppúgy követte a tekintetével, mint a múltkor Fould-t. Megcsóválta a fejét. „Ez is érzékeny? - gondolta. - Vagy ostoba volna? Vagy álszent? Először azt mondja: mintha a maga megdöbbentő valóságában téptem volna vissza az isteni drámát, s néhány másodperc múlva az obligát glóriát kéri számon tőlem. Csak nem képzeli, hogy Jézus a valóságban is valaminő fénykarikát hordott a feje körül?” Most megint egy vidéki processzió jött, egyszerű férfiak és egyszerű nők. Azok nem kérdeztek semmit, csak letérdeltek és imádkoztak. Aztán eljött Ernest Renan is, a Jézus élete írója. Ötvennyolc éves volt már a nagy szkeptikus, a Francia Akadémia tagja. Munkából jött: Marcus Aureliuson tűnődött ekkoriban. Megállt a kép előtt. Először az egészet nézte, aztán tekintete Jézusra tapadt, levette a kalapját, s csak ezt az egyetlen alakot nézte merengve és nagyon sokáig. Talán Henriette nővérének tiszta árnya lengte körül, kit ott vitt el mellőle a láz valahol Byblos körül, s teste most is ott pihen? Vagy a saját költői vízióját látta, amint jön a jeruzsálemi úton, s magában már látja az iszonyú keresztet? Csak állt és nézett. Közben cserélődtek mögötte a csoportok, de ő semmit nem vett észre, s Sedelmeyer szigorúan megtiltotta a teremőrnek, hogy figyelmeztessék a kiszabott tizenöt percre. Ez őrá semmiként nem vonatkozhatott. Végre megmozdult, kereső tekintettel nézett körül, aztán elindult Miska felé, aki már jött eléje. Félúton találkoztak, s Renan az ő megszokott szerénységével bemutatkozott. - Ernest Renan! - Tudom, uram! - hajolt meg nagy tisztelettel Miska. - Az én nevem Munkácsy Mihály. Parancsoljon. Renan néhány pillanatig némán nézte ezt a hatalmas termetű, kora ősz, de izzó tekintetű férfit, aztán azt mondta: - Tulajdonképpen gratulálni szerettem volna, uram, de míg idáig értem, rájöttem, hogy ezt illetlenség volna cselekednem a Mű rangja miatt. Ezt a képet egyszerűen magunkba kell fogadnunk, mint egy drága eszményt, és el kell telnünk vele. Szabad legyen megjegyeznem, mint külön örömömet, hogy magam is pontosan ilyennek képzeltem az én Jézusomat. Ön a lángész erejével most mindenki számára láthatóvá tette, s így azt is mondhatnám, hogy akaratlanul is igazol engem. Nagyon köszönöm. - 204 -
Mindkét kezét nyújtotta Miskának, s még mielőtt annak ideje lett volna válaszolni, elsietett. Soha nem találkoztak többet. Aztán este lett, tíz órakor kialudtak Sedelmeyer udvarán az óriási lámpák.
XXIX Június közepe felé jártak, de a kiállítás látogatottsága nem hogy csökkent volna, hanem egyre emelkedett. Özönlött a kép elé Párizs, de már özönlött a vidéki nagyvárosok közönsége is. A papok éltek a jó alkalommal, s a vidékről búcsújáró tömegek jöttek Párizsba a Krisztus Pilátus előtt megtekintésére. Volt olyan nap, hogy zsolozsmák és litániák hangja töltötte be nemcsak a kiállítás termét, de az udvart is. Sedelmeyer azt sem tudta, mit csináljon. A belépődíjakból özönlött hozzá a pénz, de tartott tőle, hogy a tömeges vallási megnyilatkozások rossz vért szülhetnek. Végül is nagyon jó ötlete támadt. A lapokon keresztül előbb Grévy, majd Renan, aztán több baloldali politikus nyilatkozatát dobta be a köztudatba egy-egy riport keretében, s Párizs ujjongott. - Renan Jézusa! S ebben a politika is megnyugodott. De áradtak a komoly és ragyogóbbnál ragyogóbb kritikák is. Méissonier, Doncieux, Albert Wolff, Claretie, Dalligny, Edmond Jacques, sőt maga Buisson is csak szuperlatívuszokban beszéltek a Krisztus Pilátus előtt-ről, s valamennyien hangsúlyozták, hogy Rembrandt Éjjeli őrjárat-a óta senki sem festett ilyen „csodálatos képet”! Buisson külön tanulmányt írt Jézus arcáról, más kritikusok a fény utolérhetetlen elosztását magasztalták, külön tanulmányok jelentek meg Munkácsyról, mint a jellemek beláthatatlan skálájú megérzékeltetőjéről. Mindenki megállt az élőtérben álló római katona alakjánál, „kinek karja és lándzsája úgy van térbe festve, hogy, úgy látszik, valóban Rembrandtig kell visszamennünk, hogy ehhez fogható festői erőre bukkanhassunk”. Miska magasztalásától zengett az egész Párizs, s a lapok, egymással versengve dicsőítették a képet és azt a festői lángészt, „aki, íme nem sajnálja magát, nem takarékoskodik erőivel, hanem pazar kézzel szórja lelkének ragyogó kincseit”. Miska, a Sedelmeyernek megígért tíz nap után, valóban szeretett volna legalább egy kicsit pihenni, de lehetetlen volt. A közönség egyszerűen nem engedte. Ha egy-egy délelőtt megpróbált otthon maradni, Sedelmeyer kétségbeesetten telefonált érte, hogy az Istenért, jöjjön be, mert a közönség tombolva követeli. Így hát újra és újra bement. Szakadatlanul ünnepelték, s nap mint nap annyi autogramot kértek tőle, hogy most meg ebbe fáradt bele a keze. „Michail de Munkácsy, Michail de Munkácsy” - naponta százszor, ötszázszor, ezerszer leírta ezt a három szót, a nevét, s most még csak a kezét sem cserélhette, mint a kézfogásokban, hisz bal kézzel igazán nem tudott írni. Felesége, Chérie-vel együtt, kétszer is felutazott egy-egy napra, hogy tanúi legyenek a hallatlan diadalnak. Ellepték az ismerősök is, sehogy sem szabadulhatott. Holott ezek alatt a napok alatt zajlott le Sven bécsi palotájának átadása is, a párizsi palota örököse is jelentkezett levélben a jogtanácsosnál, de Miska mindent rábízott, intézze a dolgokat legjobb belátása szerint, hivatalos meghatalmazást is adott neki, őmaga ült a kiállítás termében, Sedelmeyer behozott íróasztala mellett, írta az autogramokat, fogadta a gratulációkat, s alig győzött kitérni a nők ajánlatai elől; mindegyik azon kezdte, hogy nem festene-e róla a Mester egy szép arcképet? Ekkoriban történt, egy déli szünetben, Sedelmeyer még ebédelt, Miska már túl volt rajta, de éppen csak hogy belépett a kijárati ajtón a terembe, mikor egy fiatal nőt pillantott meg a nagy kép előtt. Hogyan jött be? Mikor? Vagy az utolsó délelőtti csoportból maradt itt? Nem tudta, csak majdnem gyökeret vert a lába. Mert a nő elegáns volt, szőke, legfeljebb ha huszonhárom-huszonnégy éves, s annyira hasonlított Svenre, mintha ő maga jött volna el, hogy itt megifjodva találkozzanak. Miska szédülten támaszkodott a korlátnak, és bámulta a nőt; aztán felocsúdott. Nem Sven volt, hogy is lehetett volna az? De ijesztően hasonlított hozzá, bár a szeme acélszürke volt, nem az a drága és lelkesen kék, mint a hajdani Svené, az orrvonala sem volt annyira finom és egyéni, szája is hosszabban és valamivel duzzadtabban ívelt, de aki csak futólag ismerte a bécsi Svent, megesküdött volna rá, hogy ő van itt. Miska összeszedte magát, és valami hideg düh támadt benne. Valami olyan érzés, hogy miként merészeli ez a vadidegen nő bitorolni Sven arcát? Ezzel járni? Ezt magára ölteni? - 205 -
Bement az asztal mögé, s onnét nézte. Az, úgy látszott, mindebből semmit sem vesz észre. Elmerülten állt a kép előtt, s úgy nézte, mintha magába akarná szívni az egész remekművet, hogy soha ne tudja többé elfelejteni. Így múlt el vagy tíz perc. Akkor a nő megmozdult, meghajtotta a fejét a kép előtt, s elindult a kijárat felé. Mikor Miska elé ért, megállt, és azt kérdezte: - A Mester? Nem Sven hangja volt. Miska felállt, és megrázta a fejét. - Nem - mondta egyszerűen. - A Mester nincs itt. - Kár! - mondta a nő. - Szerettem volna gratulálni neki. - Kérem - ajánlotta udvariasan Miska -, talán szíveskedjék néhány sort írni a Mesternek, s én majd átadom neki, ha megjön. - Nem! - tiltakozott a nő. - Ennek így semmi értelme, hisz egyben megismerkedni is szerettem volna vele! S választ sem várva, elsuhant. - Vajon ki lehet? - töprenkedett Miska. - Meg kellett volna kérdeznem tőle! Hirtelen az jutott eszébe: - Hátha Sven küldte? De Sven ott volt benne, ott ült a szemében és nevetett. - Micsoda ostobaság! - gondolta Miska. S még Sedelmeyernek sem szólt a dologról. Újra megindult a tömeg áradása, s ő fogadta a gratulációkat, felelt a kérdésekre, és engedelmesen írta az autogramokat. De úgy négy óra felé megrázkódott, mert eszébe jutott, hogy holnap éjszaka lesz egy esztendeje, hogy Sven egy mondat közepén lehajtotta a fejét, s ott halt meg a karjaiban. - Milyen csodálatos! - dörmögte. - Mintha ez a nő figyelmeztetett volna! Nyomban megírt egy sürgönyt Sainte Roche-ba, egy teremőrrel feladatta, s este azt mondta Sedelmeyernek: - Hajnalban elutazom! Az nyomban megértette. - Igen - bólintott. - Csak menjen! S hozzátette: - Milyen jó volna üzenni valamit! - Majd átadom - bólintott Miska. S másnap délután kettőre már ott is volt Sainte Roche-ban. Sven hajdani komornája fogadta. - Isten hozta, uram! Nem is kellett volna sürgönyöznie, úgy is tudtuk, hogy erre a napra megérkezik! Parancsoljon befáradni! S el akarta venni a kis bőröndjét, de Miska nem engedte. - Ugyan! - mondta. - Nem nehéz! Csak egy váltás ruha van benne, meg hálónemű! Bementek, s Miska minden ajtónál előreengedte a lányt. - Uram - mondta az elpirulva -, megszégyenít! - Én? - csodálkozott Miska. - Mivel? - Ön nyit ajtót nekem! Miska csak most kapott észbe. - De hisz nő! - mondta természetesen. De valahogy egy kicsit mindketten zavarba jöttek. „Micsoda baromság!” - gondolta Miska. Az ebédlőben terített asztal várta, még virág is volt az asztalon. - Köszönöm a figyelmét! - mondta Miska. - Valóban nagyon éhes vagyok! - Hozom az ebédjét, uram! S hozta is, és ott várt, míg Miska ette a fogásokat. Valahogy nagyon fonák volt így a helyzet, a lány is érezte. - Sajnos, nincs férficselédünk - mentegette magát. - Tudom - bólintott Miska. - Nincs semmi baj! És ebédelt, de a lány jelenléte nagyon zavarta, mert valami bitang férfikedv egyre azt duruzsolta benne: milyen szép ez a lány! Sokkal szebb, mint tavaly! - 206 -
S magában átkozta magát. „Szemét! Aljas szemét!” S hangosan, szinte védekezésül azt mondta: - Tavaly ilyenkor itt ebédelt velem a feleségem is! - Ó Istenem! - sóhajtott a lány. - Akkor is én szolgáltam fel! - Valóban? - Igen. Az úrnőm engem szeretett a legjobban a lányok közül! Azt kívánta, hogy mindenben én szolgáljam ki, a fürdőtől az étkezésig! Csönd. Miska nem felelt. A lány tányért váltott az új fogáshoz. - Mi ez? - kérdezte Miska. - Csirke - felelt a lány. - Csirke paradicsommal. Tavaly ilyenkor is ez volt! Az úrnőm kedvenc étele! Felsóhajtott. - Az úrnőmé! Talán nem is tudja, uram, milyen gyönyörű volt! - Én? - nézett rá Miska. - Én ne tudnám? - Ó, bocsánat, uram, hisz ön mindennap a karjában tarthatta! Egy szerelmes férfi, Istenem! De én mindennap kétszer fürdettem, s ez más! Mindig úgy éreztem, hogy le kellene borulni előtte, mint egy istennő előtt! Hátul, a dereka alatt, egy kis mélyedés volt a húsában! Csodálatos! Mintha az Isten hagyta volna rajta a hüvelykujja nyomát, aki alkotta! Emlékszik erre, uram? - Igen - dörmögött Miska. - De miket mond maga! - De hisz én fürdettem, uram! Önnek! És most nincs! Háromszázhatvanöt napja nincsen! Ki gondolta volna akkor! - Bizony! - Hogy ön itt ül majd özvegyen! Igen, egy éve özvegyen! Ott állt szorosan Miska mellett. - Miért nem szerette jobban, uram? - suttogta pihegve. - Hogy legalább egy gyermekük lett volna! Egy olyan rendkívüli nőnek egy ilyen páratlan férfitól egy gyermeke! Most itt ülhetne az ölében! Föllihegett. - Miért volt ilyen könnyelmű? És szinte sütött a teste, ahogy ott állt és beszélt, és átáradt a férfiba. - Mit akar? - kérdezte Miska szelíden. - Miért mesél nekem ilyesmiket? - Ó, uram - suttogta a lány -, hát mit akarhatnék? Egy volt komorna itt, magányosan és már csaknem harmincévesen? - És én? Én? Harminchét évesen és özvegyen? Hirtelen düh öntötte el és felugrott. - Szedjen le! - kiáltott rá a lányra. - Egy-kettő! - Igenis, uram! - mondta sápadtan a lány. - Befőttet nem parancsol? - Semmit! - legyintett Miska. - Ahogy óhajtja - bólintott a lány. - Még egy üzenetet kell átadnom, uram! Jean Fleur, a hajdani mézhozó legény ott várja önt a kriptánál, négy órakor. - Köszönöm - mondta Miska. - Ott leszek! - És... - Nos? - Hol vessem meg az ágyát, uram? A hálóban? Vagy odafenn? Erre megrázta a fejét. - Sehol - felelt Miska csöndesen. - Ez a boldogult feleségem éjszakája, ott akarok virrasztani mellette, a kripta előtt. - Igen, uram - bólintott a lány. - Ez talán így is illik... Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, aztán gyorsan leszedte az asztalt és kisietett, Miska fulladtan állt. - A keserű Istenit - csikorgatta a fogát -, hát mi ez? Sven halálának évfordulóján ez a bitang vérem a volt komornáját ízlelgeti? Azt kívánta meg? Aki kigömbölyödött s talán megszépült a semmittevésben? Fürdött a szégyenben, amely egész valóját elárasztotta. - 207 -
- Sven! - kiáltott. De Sven ott ült a szeme mélyén és nevetett. - Sven! - nyögött fel. - Hát mit nevetsz? Hiszen csaknem vétkeztem itt! Állt tétován, és nem érzett semmi gyászt magában. Már Párizsban sem érzett. Hát mi lesz? Elfeledte Svent? Dehogy! Hisz ott volt benne, tudta! Most váltott szót vele! Kiment a parkba, úgyszólván menekült, s feljárt minden helyet, ahol Svennel csak megfordultak hajdanán, hogy gyászt gyűjtsön magára, fájdalmat és nehéz, fullasztó, pókhálós bánatot. Erre vágyott, hogy leborulhasson és felzokoghasson, s ülje lelkében a magány és az emlékezés torát. De a bukógalambok emlékeztek rá csaknem két évvel ezelőttről, a boldogságára és a csodára emlékeztek, egyszerre megszimatolták, és felujjongva röppentek fel mindenfelől, körülrepdesték, rászálltak, és búgtak a fülébe. Ó, hogy búgtak! Csaknem reszketett. - Bukkuru! Bukkuru! Hogy a galambok búgásával és szárnyverésével lett tele minden, ahol csak megfordult. - Mit akartok? És bókolva szökkentek a fejére, a szakállát zilálták, bekukkantgattak mindegyik zsebébe, s ő ebben a nagy özönben úgy vitte két hatalmas vállát s gerincének kemény és súlyos oszlopzatát, szinte a lágy testétől különváltan és idegenül, mint egy rettenetes súlyt, mint ahogy Jézus a keresztjét. Így ment, a bánatát keresve, a rettenetes és marcangoló bánatot, s a kriptánál Jean Fleur már várt rá, mert négy óra volt. S a galambok egyszerre elmaradtak. - Jó napot, uram! - köszöntötte a legény. De mintha úgy esett volna rá a hang. - Jó napot, Jean Fleur! - felelt ő. - Hát itt vagy? - Igen, uram - bólintott a legény -, hisz természetes, hogy mindketten itt legyünk! S egy fehérre festett, alacsony és kerek kis ülőkére mutatott, a kripta ajtajától úgy két lépésnyire. - Tessék, uram! Önnek csináltam, hisz tudom, hogy itt tölti az éjszakát. - Itt - bólintott Miska. - S hát: köszönöm. Derék legény vagy, Jean Fleur! - Talán uram, hisz annak neveltek. De meg, hisz tudja, uram, ő volt itt az egész vidék egyetlen csillaga, s ma, talán St. Étienne-ig is, mindenki gyászol! - A földek miatt, amelyeket rátok hagyott? - Nem, uram! - húzta ki magát Jean Fleur. - Őmiatta, csak az ő eltűnt fényességéért! Mert az több, mint a föld, uram, s milyen jó volna, ha élne! Ő csak bólogatott, s ennyit mondott csupán: - Ó, Jean Fleur! S az vissza: - Kinyissam a kripta ajtaját? - Ne! - rázta a fejét. - Hisz itt van Ő! A szívére mutatott s a két szemére. - Igaz! - mondta a legény. - És még az álmainkban is! Akkor nekifogtak, és csúcsáig díszítették a kriptát virággal. Egész virághalom takarta, mint esztendeje, mikor Svent eltemették, s a munka, két embernek, bizony, betartott késő estéig. Menynyire örült neki! - Nincs borod? - kérdezte Jean Fleurt. - Hogyne volna, uram! Hisz tort ülünk! Valahonnét a fűből vett elő egy üveg bort és két jókora üvegpoharat, és megtöltötte őket. - Hát dicsérjük Őt! - mondta Miska. - Igen - bólintott Jean Fleur. - Az Ő dicséretére! És mindketten fenékig ittak, s még egy pohárral, a lélek nyugalmára, Isten tudja, milyen ősi kelta szokás maradványaként. Akkor a legény meggyújtott egy-egy vasból készült, öblös mécsest a kripta két oldalán, s ő nem is kérdezte, honnét került ez, mert biztosra vette, hogy a legény csinálta, hisz az is szerette! És ki nem! Ki nem?! - 208 -
S csak ült, de gyászt nem érzett, inkább valami heves boldogságot, hogy milyen szép itt minden! Igen! S akkor Jean Fleur hangját hallotta. - Megengedi, uram, hogy egy kis ideig itt maradjak és együtt virrasszak önnel? - Maradj, Jean Fleur! - bólintott feléje. - Hisz a csillagotok volt, így mondtad nekem! - És jól mondtam, uram! De még törjük össze, amikből ittunk! Összetörték egy kövön az üveget és a poharakat, aztán visszaült a helyére, a legény meg letérdelt közvetlenül a kripta elé, homlokát az ajtó vasának nyomta, s így maradt mozdulatlanul, megrogyva egy kicsit. A kezét összekulcsolta, talán imádkozott. Úgy tíz óra felé felállt s elköszönt. - Jó éjszakát, uram! A további virrasztáshoz már csak önnek van joga. S elment; egy perc múlva a léptei sem hallatszottak. Miska egyedül maradt, s csak ült ott némán, a két mécses egy kis fényt vetett rá, de nem volt benne annyi gyász sem, amennyi egy gyűszűt megtöltene. Svent látta magában, élő szépségében, ahogy nevet, s arra gondolt, amit ebédnél a volt komorna mondott neki: hogy Sven hátul, a dereka alatt, két kis bemélyedést hordott az édes húsában! Igaz! Mintha az Isten hagyta volna rajta alkotó hüvelykje fényes nyomát. S felfűlt ettől, s egész testét Sven édessége járta át. „Hallod, Sven? Hallod?” Ő meg gondolatban Bécsben járt, Rahlnál találkozott vele, aztán együtt voltak a főiskolán mennyire eleven volt benne minden! -, és mikortól ismeri a drága testen ezt a két bemélyedést? Hát persze, az első látogatástól fogva a drága rejtekhelyen! De milyen gyönyörű volt! És mennyire égett bennük a szerelem! És a gyermek, akit ott hordott a méhében láthatatlanul! És aztán elvétette magától, és minden összeomlott! A feje előrebukott, mert ez még most is visszafájt. És hogy mondta ma ez a lány itt? Hogy lehetett ilyen könnyelmű, uram? De hisz nem volt az! Ő nem! S most egy csomó illat lobbant rá a kriptára hordott virágok felől, de ő mind elhárította magától, csak egy apró és kedves illatot tartott meg magának. Mi is ez? Igen. Tátika! Az éjszakában egy finom selyemfonal! Megfogta s felállt. - Hát én most megyek! - mondta nagyon értelmesen. - Hisz nincsen gyászom, Sven, csak végtelenül vágyom utánad! Mit csináljak itt? Inkább megkereslek! És elindult, kezében fonalként fogva a tátika illatát, átment a kerten, a parkon, ki az útra, s minden gondolkodás nélkül nekivágott, mert rettentően gyötörte a vágy. Hát ment, ment, jól kilépett, és végtére hazaért. De oly furcsa volt az egész!
XXX Legszebb nyári ruháját vette fel - nemrég hozta haza a szabó -, becsomagoltatott mindent, amire csak szüksége lehetett, s vidáman utazott le Kolpachra. Csupa öröm volt és csupa vágy. Az állomáson a két asszony szinte díszruhában várta, s ő úgy lépett közéjük nevetve, de tartásában egy kis férfiúi gőggel, mint egy fejedelem, aki, íme, itt is tart két ragyogó nőt magának. És valóban ragyogóak voltak. Mindketten lefogytak egy kicsit, de ez egyiküknek sem ártott, barnák voltak, mint az arab táncosnők, s két sor foguk úgy tündöklött ki a szájukból, mint a nedves gyöngy. Melegen ölelte meg őket. - Leányok - kiáltott őszintén -, boldog vagyok, hogy itt lehetek! De miért vagytok ilyen szörnyen elegánsak? - És te? - kérdezte Cécile. - Akár egy herceg! Miska kihúzta magát. - No hallod! - mondta vidáman. - Mikor két ilyen dámához jövök látogatóba! - Mi meg - csinált egy apró bókot Chérie - a diadalmas Mestert várjuk! Hát csak ki kellett öltöznünk a tiszteletére? Nevettek. Csupa vidámság voltak: valóban örültek egymásnak. - Mester! „Így a jó! - gondolta Miska. - Két asszony között!” - De örülök! - kiáltott fel, ahogy vitte őket hazafelé a hintó, s ő átölelte őket. - Végre nekem is vakációm van! Ni csak! Ott a kastély! Ott a park! Ott a méhes! - 209 -
De meglepődött. - Mi ez - fordult Cécile-hez, s beleharapott egy aprót a vállába -, megnagyobbíttattad a méhest, mióta nem jártam itt? - Hohó, Mester, a kétszeresére! Majdnem kétszáz méhcsalád dolgozik ott! - De a hárságy csak megvan? - Hogyne, Mester! Csak az Chérie délutáni szunyókáló helye! - Tyűha! - kiáltott Miska. - Szóval a Paradicsomból kiűztetek! - Ki! - nevetett az asszony, de hátával boldogan feküdt az ura karjában. - Aki ennyi ideig negligál bennünket, az számíthat ilyen meglepetésre! - Legfeljebb osztozást ajánlhatok, Mester! - nevetett Chérie. - Délelőttre átengedhetem önnek! - Köszönöm - vágott fenséges arcot Miska -, de én nem osztozom! Nekem jó lesz a szobám vagy az erdő! Vagy egy friss szénaboglya, asszonyom! Sejtelme sincs, milyen remek fekvés esik egy-egy boglya tövében! Hollóhajammal játszik a szél, s felettem apró felhők eveznek! S nevettek, nevettek! Az ég fényt dobott rájuk, az útszéli fák árnyékokat. Mikor voltak utoljára ilyen vidámak? S bent a kastély bejárója köré valóban valami diadalkapufélét mesterkedtek össze virágokból. A személyzet hurrával fogadta Miskát, az asszonyok előreengedték, s énekszóval kísérték fel az emeletre. Tizenegy óra felé járt, s bár alig voltak túl július közepén, rettentő meleg volt. - Mester - bókolt Cécile -, vonuljon a régi szobájába, mi addig, engedelmével, átöltözünk! Rögtön szét is rebbentek, de Miska ismerte itt a járást, s öt perc sem telt el, Cécile már áldozatul is esett neki. Hisz azért jött, hogy boldog legyen, és tele volt erővel. S az asszony sem bánta! Dehogy! Hisz szinte szerelmes volt megint az urába! - Te, te! - fenyegette buggyanó örömmel. - Soha nem csillapodol már te meg? - Szeretnéd? - Isten őrizz! - No, látod! Hát várj csak! Felugrott, belenyúlt a kabátja zsebébe, s egy kis bársony dobozkát nyomott a felesége markába. - Fogd! Ez is a tied! Az asszony kinyitotta: egy gyönyörű aranykarkötő villogott elő belőle. - Jóisten! - sikoltott fel. - Egész vagyon! Te drága! Majd meglátod, milyen hálás leszek érte! S hirtelen: - Chérie-nek mit hoztál? - Semmit. - Lehetetlen! - rázta az asszony a fejét. - Nem lehetsz ilyen udvariatlan! - No jó! - nevetett Miska. - Neki egy gyűrűt hoztam. - Mutasd! Chérie egy szép briliánsgyűrűt kapott, de bármilyen szép volt is, az asszony látta, hogy az ő ajándéka sokkal többet ér, hisz a karkötő hatféle aranyból készült, remek ötvösmunka volt. - Így már más! - mondta nevetve. - S meg is érdemli, te! Csak add át neki, meglátod, milyen hálás lesz érte ő is! Élt odalent két asszony között, olyan boldogan, mintha a világ nagy, meleg bölcsője ringatná, s a kék égről és a kék szerelemről suttogna neki, a könnyűről, amely úgy tudja magát az életbe belelopni, hogy mire észrevesszük, már bennünk van az ég! Igen, a nyári ég, szagosan és talán feledhetetlenül. És mennyi mű került ki a kezéből! A Csendélet, a Gereblyéző leány, a Méhes a napfényben, a Holdtölte, a Virágokat rendezgető nő, a Patak partján, a Napnyugta a fák között, egy szép akvarell: a Nyári almafa és a Fürdő gyermekek. Kilenc szép kép. Néhány nap alatt? Dehogy! Hisz július végéig odalent maradt, s olyan volt ez az idő, rakva aranyporral, mint egy új, gyönyörű ifjúság, ajándék az égtől a harminchét éves, kora ősz legénynek. - 210 -
Ha elalvás előtt el-eltűnődött ezen, nem is nagyon értette, hogy történhetik mindez vele, s néha félt, hogy mivel kell ezt majd megfizetnie? Mert régen tudta már, hogy az ajándék csak illúzió, s az életben mindennek nagy és nehéz ára van. Feladta hát Párizsba a képeit, s az utolsó kolpachi estén, ahogy ültek hármasban az erkélyen, amelyről ő hajdan levetette magát a kísértő rém elől, hogy nem tud többé festeni, a csöndben egy óriási gondolata támadt. Olyan hatalmas, hogy megremegett tőle. - Mi baj? - kérdezte a felesége. - Semmi - mondta Miska. - Egy gondolat villant a fejembe! - Gondolat? Miféle? - Egy képé. Nagy kép! A Krisztus Pilátus előtt párja lesz! - Szent Isten! - döbbent fel Chérie. - Mi az? - A Kálvária! - mondta Miska egyszerűen. - Meséld el! - kérték. - Nem tudom - rázta Miska a fejét. - Az egész még csak egy villanás, s a többi köd. És másnap hajnalban Párizsba utazott.
XXXI Ötödnap reggel még kint a kiállítás megnyitására várt a nép, ott ült Sedelmeyer irodájában, s neki is azt mondta: - A Kálváriát akarom megfesteni! - A Kálváriát? - nézett rá Sedelmeyer. - Azt sokan megfestették már, Mester! - Tudom - bólintott Miska. - De így még soha senki az életben, mint ahogy bennem él! Sedelmeyer felkapta a fejét. Ez nagy szó volt, tudta. Ez az ember még soha életében nem dicsekedett, hát ha ez kimond ilyesmit, akkor az úgy van! Akkor e mögött a kék szempár mögött valami mérhetetlen nagy mű sugárzik már! Elfogta az izgalom. - Mesélje el! - Elég nehéz lesz - mondta Miska -, mert, bár a Pilátus párjául szánom, a vízió nem olyan tökéletes egység, mint azé volt. Az egy erupció volt, ez egy gondolat. Hát ez nehezebb. - Mondja már! - Tulajdonképpen még csak a lényeget tudom elmondani. A színhely a Golgota sziklás dombja. Az ég rakva felhőkkel, mint az utolsó ítélet előtt. A kereszt és a test ott vakít hófehéren a kép jobb oldalán, a két lator között, de Jézus már nem él. A levegőben még ott rezeg utolsó kiáltása, amelyet nem lehet elfelejteni, de ő maga már „lehajtá fejét és kiadá lelkét”. A kereszt alatt ott zokog az Anya, Mária Magdolna s a másik Mária, Kleofás felesége. Meg János, a tanítvány. Ez a kép jobbsó harmada. - Nono! - ütődött meg Sedelmeyer. - Miért tolja ennyire el? Hisz mégiscsak ez a lényeg! - Nem! - emelte fel a hangját Miska. - Ez, bármekkora hangsúlya van is, csak amolyan felkiáltás! A lényeget, amit itt kihozok, a kép másik kétharmadán akarom megmutatni. A népen, amely kijött ide kivégzést nézni, s most ereszkedik le a Golgotáról. A farizeusok és a szadduceusok arcán a rettenetet, a borzalmat, az elűzhetetlen iszonyatot, amely amott a keresztfán történt, s amelyet nem tudnak többé elfelejteni azok, akik akarták, és akik részt vettek benne. A nagy halál reflexióját akarom megmutatni! A vétek és a nyomában támadt iszonyat nagyságát! E felett az elkomorult tömeg felett még ott örvénylik a: „Feszítsd meg őt!” A rettenetes átok: „Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!” Érti? És ott kell zengeni a római centúrió feltörő kiáltásának! A lélek vonaglásának és a lélek kétségbeesésének! Az önvádnak és a rettegésnek! A hitnek és a borzasztó rémületnek, hogy hátha igaz ez a hit? Hogy mi lesz, mi lesz, mi lesz velünk, akik talán valóban a Jehova fiát gyilkoltuk meg itt? - Borzasztó! - mondta Sedelmeyer. - De valóban egyetlen és zseniális! Soha senkinek eszébe nem jutott ez a gondolat! - Nem! - Csak önnek! - Csak nekem! Öt nappal ezelőtt Kolpachon, ahogy az utolsó este ültünk az erkélyen hárman! És egyetlen villanás alatt! - 211 -
- Várjon! - mondta, de alig tudott ülve maradni. - És lát már ebből a rémült tömegből valakit? - Látok! - bólintott Miska. - Látok egy megdöbbent, vén farizeust, aki remegve motyog: „Mit tettünk! Mit tettünk!” Mellette egy másikat, aki azt magyarázza neki, hogy a keresztrefeszítés igazságos volt! Valami átvillant rajta, s csaknem felugrott. De már mondta is. - És ennek van egy mozdulata! Remek mozdulat! - Nos? - Találja ki! - Mondja meg! - Hátramutat! - kiáltott Miska. - A kereszt felé! S ez, mint a vaspánt, kapcsolja egybe a kompozíciót! Nos? - Remek! - És látok egy lovast! Talán kettőt! Római katonákat! A hóhért! Vállán a létrája, kezében a fejszéje! Ruhája kék! Az arca baromian egykedvű! Ő is jön! - Hol? - Mit tudom én! - kiáltott Miska. - Ahová majd teszem! Ahol kell! Ellensúlynak vagy egyensúlynak! És ne mondja, hogy mit keres itt a hóhér, hisz régen elvégezte a munkáját! Persze hogy elvégezte! De itt maradt! Talán ő is sorsot vetett a köntösre! Vagy kockázott a kereszteket őrző katonákkal! Már az arca is megvan: a „Feszítsd meg”-et kiáltó fiatalember arcát festem át! Antonét! - És a Krisztus-arc? Ha magának volnék, ezt a Pilátus előtti arcot viselné a kínszenvedett Krisztus is! Ezt a páratlan megváltói arcot! - Milyen igaza van! - kiáltott Miska. - Nem is gondoltam erre, de nagyszerű az ötlet! Itt fenségében, ott halálában! Köszönöm! De ebben a pillanatban támadt egy figurám: egy fiatal legény. Egész lelkével szerette Jézust. Valamely jeruzsálemi külvárosban lakik, és csak most tudta meg, hogy elítélték őt. Rohan a vesztőhely felé, kilométereket rohan, hogy legalább egy szót válthasson még vele! Hogy legalább az áldását kérhesse, s a halál előtt úgy torpan vissza, mintha kést vágtak volna a mellébe: Jaj! Jaj Mester, mi lesz velem? Könny szökött a szemébe, de Sedelmeyerébe is. - Mit csináljak én most magával? - kérdezte megremegő hangon. Miska meglepő választ adott. - Szeressen - mondta halkan. - Ha tud. Az embernek annyira kell a szeretet! Összeölelkeztek, aztán Sedelmeyer azt mondta: - Maga bolond! Engem biztat szeretetre! Nem kell engem biztatni! Leültek, de valahogy egy kicsit még mindig kóvályogtak. - No - mondta végre Sedelmeyer -, térjünk a tárgyra! Mekkorára tervezi a képet? Mint ez? S a kiállítás felé intett. - Nem tudom biztosan - mondta Miska -, de azt hiszem, nagyobb lesz. Aligha tudok ezzel a témával elférni huszonhat négyzetméteren! - Az, bizony, lehet - bólogatott Sedelmeyer. - Csak az a baj, hogy akkor itt nem tudom kiállítani. Ez a Pilátus is éppen hogy befért. Így hát a Kálváriá-nak egy új pavilont kell építtetnem a kertben. Hát szóljon majd, ha belefog a műbe! Illetve... De Miska közbevágott. - Őszintén szólva legjobb szeretnék azonnal belevágni! Tisztázni minden alakot, modelleket keresni, mindent összehozni s: rajta! Nem igaz? - Nem! - mondta Sedelmeyer. - Pihenjen még! - Pihentem! - Tegnapelőtt kaptam öntől kilenc képet! - Csupa szórakozás volt mindegyik! - Köszönöm a szórakozásait! - Szívesen! - De egyet mondok! Ha maga az idén csak egyetlen ecsetvonást is mer tenni a Kálváriá-n, én becsületemre mondom, becsukatom a bolondokházába! - Mi a fene! - nevetett Miska. - S ugyan miért? - 212 -
- Mert az olyan ember, aki májusban fejez be egy ekkora művet, mint maga, s augusztusban már egy még nagyobbat akar kezdeni, az oda való! Miért vágtat ennyire? - Pontosan nem is tudom - felelt Miska. - De valami folyton azt mondja bennem: siess, siess, siess! Elmosolyodott. - Olyanforma érzés ez, mintha az ember attól félne, hogy elmegy a vonatja! - Fenét! - csóválta a fejét Sedelmeyer. - Semmiféle vonat nem megy el, csak maga olyan eszeveszett természet, hogy még az alvást is sajnálja magától, ha dolgozik, de különösen, ha dolgozni akar. Úgy ismerem én már magát, mint a tenyeremet! De beszéljünk komolyan! - Miért? Eddig tréfáltunk? - Nem! De közben nekem is támadt egy nagy ötletem, hallgasson meg! Nekem a Kálváriá-ra voltaképpen nincs szükségem előbb, mint 1884 tavaszára. A dolog ugyanis úgy áll, hogyha akarom, én a Krisztus Pilátus előtt kiállítását akár az év végéig nyitva tarthatom, olyan szakadatlan özönben árad ide a közönség. Pontosan most nem tudom megmondani, de azt hiszem, közel járunk a háromszázezer látogatóhoz. Ez, maga is tudja, példátlan. Soha nem mozgatott még meg egyetlen kép ekkora tömeget! De mondok mást! Míg maga odajárt, én szerződést kötöttem Párizs egyik legelső grafikusával, a kép színes acélmetszetére, és aláírást nyitottam rá. Tudja mi van? A harmada körül tart a munkájának, s máris hétszázezer frank előfizetés futott be hozzám. - Szép pénz! - mondta Miska. - Az! - bólintott Sedelmeyer. - A tiszta hasznon itt is osztozunk. - Csak nem? Az nem az én művem! - De a maga művéről készül! S én azt akarom, hogy ezt a páratlan alkotását lehetőleg az egész világ megismerje! Hát, túl a metszeteken, körül is hordozom Európán, amint megegyeztünk! Persze legelőször Pesten mutatjuk be! - Köszönöm! - Ne köszönje, ez egyezség. Csak azért mondom el mindezt magának, hogy csak a belépődíjakból és az előfizetésekből mindketten tisztességesen megkaphassuk ezen a képen a magunkét! Így anyagiak miatt semmiként nem kell sietnie! - Igaz! - bólintott Miska. - És hátra van még a vételár. Sedelmeyer fel se nézett. Az asztalt nézte, úgy mondta: - Az nincs hátra! Én ezt a képet nem adom el! Semmi pénzért sem! - Ne tréfáljon! - bámult rá Miska. - Egy kép arra való, hogy eladják! - Általában! - mondta Sedelmeyer. - De ez a kép az enyém! Úgy megszerettem, hogy nem tudok akkora pénzt elképzelni, amennyiért hajlandó volnék lemondani róla! Halálom után szülővárosom egyik templomának szánom oltárképnek! Miska nagyon meghatódott. - Nem is tudom, mit mondjak! - Semmit! - mondta Sedelmeyer csaknem ridegen. - Eltértem a tárgytól! Szóval: végigviszem Európán a képet. Ebbe Anglia is beletartozik. Ha csak azokban a városokban állítom is ki, amelyek eddig kérték, alig ér előbb haza 1884 tavaszánál. Akkorra legyen kész a maga Kálváriá-ja. Mert én addigra megépíttetek itt a kertemben egy nagy, ragyogó kiállítási pavilont, s abban egyszerre akarom ezt a maga két roppant képét kiállítani. - Óriási! - mondta Miska. - Az! - bólintott Sedelmeyer. Ültek. Méregették egymást. - Nos? - Várjon csak! Mit jelent az, hogy 1884 tavasza? - Körülbelül áprilist. - Így hát van több mint két és fél esztendőm odáig! - Igen - bólintott Sedelmeyer. - Hát úgy ossza be a munkát! - Jó! - mondta Miska. - Bár azt hiszem, tökéletesen egyre megy, ha egy évvel korábban leszek is kész. Most olyan jó tűz van bennem, kár lenne eltékozolni! - Nem! - csattant fel Sedelmeyer. - Pihenjen! Ebben az esztendőben ne fogjon nagy alkotásba! Tönkreteszi magát, s én még sokáig szeretnék Munkácsy úrral összeköttetésben állani! Ez az egyik ok. A másik egy levél. Kihúzta a fiókját, a levelet átnyújtotta Miskának. - 213 -
- Tessék! Ha jól emlékszem, Harkányi báró küldte Budapestről. Valóban ő írta a levelet. Arra kérte benne Sedelmeyert, hogy nagyon szeretnék, ha Miska még egyszer megfestené a Siralomház-at és az Éjjeli csavargók-at, ha ez egyáltalában lehetséges. Ő nagyon jól tudja, hogy most mindketten a Krisztus Piláius előtt kiállításával vannak elfoglalva (ő már májusban megnézte a csodálatos képet), vagy ha a Mester nem is, hát valahol nagyon is megérdemelten pihen, de ha alkalom kerül rá, említse meg neki ezt Sedelmeyer úr, mint a saját ötletét. Értesülése szerint, a magyar állam, ahogy készen van, mind a kettőt átvenné a Múzeum számára. Miska elolvasta, tűnődve visszaadta. - Nos? - kérdezte Sedelmeyer. - Hát nem tudom - vont vállat Miska. - A fényképe mindkettőnek megvan, csak azt nem tudom, hogy a méretekkel hogy állunk! Ne nevessen ki, de annyi képet festettem azóta, hogy nem emlékszem pontosan rájuk. De lehet, hogy otthon, a régi jegyzeteim közt megtalálom őket. Csakhogy... - Nos? - Attól félek, hogy akármit csinálok is, ezek már mégiscsak másolatok lennének! - Ennyi idő távlatából? És a maga kezéből? Ne tréfáljon! Legfeljebb újrafestésről lehet szó! Viszont nem tudom, nem lennének-e sokkal jobbak az eredetieknél, hiszen a Krisztus Pilátus előtt világhírű mestere festené újra két régi képét! - Igaz! - bólintott Miska. - De a Siralomház-at mégiscsak hatvankilencben festettem, és hogy is voltak csak a színei? De egy pillanat múlva már pontosan látta az egészet. „Istenem - gondolta -, ez volt az első világsiker!” És meghatottan ment el, hogy megkeresse a régi emlékeket. Ezen a napon találkozott a nővel is, aki úgy meglepte annak idején a kiállításon. Ott várta a műtermében, s ő nyomban megismerte. - Bocsásson meg - mondta könnyedén -, de a komornyikja bevezetett és leültetett. - Nagyon okosan tette! - bólintott Miska. - Foglaljon helyet! Régen vár rám? - kérdezte. - Nem - mondta a nő. - Talán negyedórája, vagy annyi sincs. - Elnézést kérek! - mosolygott Miska. - Parancsoljon velem! - Csak néhány perc! - mondta a nő. - Hivatalos ügyben vagyok. - Lehetetlen! - mosolygott Miska. - Csak nem az adóhivatalt képviseli? - Nem - felelt a nő, s egy hivatalosforma papírt tolt Miska elé. Csak arra kérem, írja alá ezt az átadási okmányt, mert én vagyok Denise néném párizsi palotájának örökösnője, s az ön aláírása nélkül nem vehetem át ezt a pazar örökséget. A nevem, mint a papíron is láthatja: Ewily de PierrePaul d'Ecuyer. - Látom - mondta Miska nyugodtan. - De valami tévedés lesz itt - mutatott az okmányra. Én az ön örökségének kezelését és átadását teljes egészében a jogtanácsosomra bíztam, s nem tudok olyan klauzuláról, amely az én aláírásomat is előírná az átadásnál. - Pedig van! - mondta a nő. - Boldogult néném kötötte ki örökhagyó levelében az ön aláírását! Tessék! Egy levelet vett elő, s a vonatkozó részt odatartotta Miska elé. A levél Sven írása volt, tízezer közül is megismerte volna. Megnézte a dátumot, s könny szökött a szemébe, mert látta, hogy ugyanazon a reggelen írta Sven, mint a neki szóló levelet. Felállt. Tintát, tollat hozott, és kitörölte a könnyet a szeméből. Leült. - Így más! - mondta egy kicsit elfulladtan. - Ha a bárónő kívánta így, a legnagyobb készséggel teszek eleget az óhajának! Aláírta az okmányt, és odatolta a nő elé. - Parancsoljon! - Köszönöm! - mondta a nő. És visszarakta a retiküljébe az okmányt is, a levelet is. - Sok szerencsét! - mondta Miska. - S ha szabad kérnem, használja a palotát olyan kegyelettel, amilyet az örökhagyó emléke megérdemel. A nő ránézett. - Igyekszem - mondta -, de, sajnos, alig tudok róla valamit! Milyen volt ő? - 214 -
- A legcsodálatosabb női egyéniség - felelt Miska -, akivel életemben találkoztam. - És külsőre? - A legszebb! Csupa arány és csupa báj. Mindenki utánafordult, aki csak látta. - Nincs róla képe? - Nincs - felelte nyugodtan Miska. - Illetve van, de itt - mutatott a szemére. - És ezt nem téphetem ki innét! - Nem - mondta a nő. - De még ha kitéphetné... - Akkor sem adnám! - vágott közbe Miska. - Magamnak is szükségem van rá! - Én is így értettem - bólintott a nő. Egy-két pillanatra csönd lett, aztán a nő szólalt meg újra. - Megengedné, hogy még egy kicsit maradjak? - Parancsoljon! - A jogtanácsosa azt mondja, hogy nagyon hasonlítok Denisere. Igaz? - Talán az első pillanatra! A nő nagyon szelíden: - Ezért tagadta le magát a múltkor a kiállításon? - Igen - felelt Miska lefegyverző őszinteséggel. A nő egy pillanatig gondolkodott, aztán azt mondta: - Ezt nem értem. Nem magyarázná meg? - Ilyen kíváncsi? - kérdezte Miska. - Nő vagyok és amerikai! - mondta mosolyogva a nő. - Nos - mondta egykedvűen Miska -, azért tettem, hogy a látszólagos hasonlóság ne zavarja a belső látásomat. Ez csak elég egyszerű? - Látszólag - mondta a nő. - Valójában bonyolult. Vagy egy tény első fele. Ki kellene egészíteni! - Megtehetem - bólintott Miska -, csak aztán ne sértődjék meg! - Nem! - Nos, nem akartam, hogy zavarjon, mert ő halott, s annyira egyetlen volt, hogyha volna egy tökéletes hasonlóságú húga, ő sem érdekelne! Senki! Maga sem! A nő ránézett. - Köszönöm - mondta. - Pedig én is Ecuyer lány vagyok, csak a Pierre-Paul-ágból, míg Denise a Sainte Roche-iból származott. De az én családomnak menekülnie kellett XV. Lajos elől, s minden vagyonát elvesztette. De aztán Amerikában már két generáció alatt visszaszerzett mindent! Ma, a multimilliomosokat nem számítva, az egyik leggazdagabb család vagyunk odaát! - Igen - bólintott Miska. - Ez Amerika! - És Európa? - kérdezte hevesen a nő. - Európa? - kérdezte vissza Miska. - Az más. Például Denise. Negyvenezer hektárnyi birtokát szétosztotta a nép között. Egy egész környék áldja és gyászolja Sainte Roche-tól Saint Etienneig. A nő hosszan elgondolkodott. - Lehet, hogy igaza van - mondta aztán. - Amerikában csak teremtenek. - Nem! - rázta meg Miska a fejét. - Csak termelnek! Teremteni Európa teremt. Denise is teremtett. - Mit? - Mondjuk: jólétet vagy nyolcezer családnak. De ennél többet is: hitet az emberben! Hogy az egyes ember megint hihet az ember nagyszerű fogalmában, és így nincs egyedül. És ez borzasztó nagy dolog! - Igen! - bólintott, a nő. - Ez nagy! De kár, hogy elpusztult Denise! - Mérhetetlen kár! - Olyan szívesen tanultam volna tőle! Miben halt meg? - Szívbénulásban. - Itt? - Nem. Sainte Roche-ban. - És kié most Sainte Roche? - 215 -
- Négyszáz hektár földdel együtt az én örökbérletem. - Értem. Nem láthatnám Denise sírját? - Amikor parancsolja. Csak sürgönyöznöm kell, és minden rendelkezésére áll. - És az nem lehetne, hogy ön is lejön velem? - Nem. Nős vagyok, és a környezetemben senki sem tud semmiről. De egyébként sem! - Miért? - Ugyanazért, amiért a kiállításon letagadtam magam. - Istenem! - sóhajtott a nő. - Legalább a kedvenc helyeit! A sírját! A helyet, ahol meghalt! Miska felállt. - Ezt az utóbbit megmutathatom - mondta, s a fotöjre mutatott. - Tessék! Ebben a fotöjben hat meg egy régi mondat közepén. Elhallgatott, lassan lehajtotta a fejét, és már vége volt. Ebben a karszékben történt, azért hoztam magammal. És senki ebben nem ülhet, csak én! - Értem - mondta a nő. - Boldog lehet egy asszony, még ha halott is, akinek egy férfi ilyen keményen tudja őrizni az emlékét! - Én megfordítom - mondta Miska nagyon gyöngéden. - Boldog lehet az a férfi, akinek a szemébe úgy beköltözik egy, nő, még ha halott is, mint ő az én szemembe! A nő egyre csodálóbban nézte. - Hát nem visz le Sainte Roche-ba? - kérdezte halkan. - Nem - rázta Miska a fejét. A nő felállt. - Ezek szerint ezzel az egy találkozással vége az ismeretségünknek? - Miért volna vége? - állt fel Miska is. - A feleségem a szezonban minden pénteken estélyt ad itt a szomszéd nagyteremben. Minden hétre küldetek magának meghívót! Csak őrizze meg a titkomat! - Ez természetes! De én Sainte Roche-ba szeretnék menni! Nem érti? - Dehogynem! És van egy jó gondolatom! Mostanában úgyis sokszor eszembe jut, hogy mi lesz Sainte Roche-sal, ha meghalok. Most ennek a tűnődésnek vége: magára hagyom. Maga mégiscsak Denise vére egy kicsit, kire hagyhatnám hát, ha nem magára? Az örökbérlet meghosszabbítását majd elintézem én! S tudja, milyen szép lenne, ha maga időközben férjhez menne, s a gyermekei ott születnének, s ott töltenék a boldog játékok aranyidejét a mi boldogságunk színhelyén! De ne sírjon hát! - fogta meg a nő kezét. - Az, Istenért, ne sírjon, hisz nincs itt sírnivaló! S lám csak, már megy is? Milyen kár! De találkozunk még, hisz mondtam, így hát: a viszontlátásra! A viszontlátásra, Ewily! S a nő elment, és beköltözött Sven palotájába. Ő meg nemsokára munkához látott, mert egész életében szinte megállás nélkül dolgozott. Újrateremtette a Siralomház-at, az Éjjeli csavargók-at, ifjúságának feledhetetlen képeit, aztán a Pálmaház jött, a Készülődés a papa névnapjára, a Részeg ember, a Fiatal leány, a Zongorázó hölgy, a Tükör alatt ülő asszony: egy sereg kép. Játszott velük? Mert lelke egyre csak a Kálváriá-val foglalkozott. Hogy milyen lesz a fenséges Krisztus-fej halálba zuhanva a Golgotha keresztjén, és persze két megfeszített gonosztevő is kell melléje hogy is hívták őket? Eltűnődött, s a napok, hetek s évszakok úgy rohantak át felette, mint a mesebeli madarak, amelyek az időt és a sorsot egyaránt a csőrükben hordják. De ő alig ért rá föltekinteni.
XXXII A Krisztus Pilátus előtt már rég megjárta Budapestet, s rég befejeződtek az országos ünnepségek is. Ezernyolcszáznyolcvankettő február tizenkilencedikétől március tizenkilencedikéig volt Pesten a kép, s ez az idő naponként megújuló diadalmenet volt. A kép a hazát is megmozgatta, s vonatszám özönlöttek eléje az emberek. Özönlöttek, leborultak, felzokogtak a megkötözött Jézus láttára, és mellet verve litániáztak. „Ó, ki ott álltál Pilátus előtt - tedd szívünket hasonlóvá szívedhez!” Utakat és tereket betöltött a litánia hangja, s úgy vitték magukban haza az emberek a csodálatos Krisztus-arcot, hogy halálukig nem tudták elfelejteni. - 216 -
Boldog emberek, akik láthatták és magukban hűen hazavihették! Hűen, ahogy Sven is látta. Munkácsy! Munkácsy! Az egész ország az ő nevétől visszhangzott, és úgy szerették itthon, de úgy, hogy sírva kellett fakadnia a boldogságtól. De hányszor! Még Cécile is elámult. - Mennyire szeretnek téged itthon, Miska! És megijedt belül, mert mi lesz, ha Miska itthon akar maradni! Ez a nép itt mindenét eléje terítené! Ez a tenyerén hordaná! Ünnepségből ünnepségbe szédültek. A magyar művészek ezüst koszorút nyújtottak át Miskának! Ipolyi Arnold, a Képzőművészeti Társaság akkori elnöke, a püspök és népmesegyűjtő mondott ünnepi beszédet. Miska hangja reszketett, és szeme csupa könny volt, mikor válaszolt: - Engedjék megmondanom, hogy érjen bárminő siker és dicséret, legnagyobb dicsőségemnek azt tartom, ha hazámnak mint hű fia, hírét és dicsőségét növelhetem! Micsoda taps tört ki erre! Micsoda éljenzés! A régi barátok kiabáltak: - Miska! Miska! S ő vissza: - Szervusztok! Szervusztok! Persze hogy könnyezett! Az egyetemi ifjúság babérkoszorúval járult eléje. Persze hogy ölelte őket. - Fiúk! Drága fiatalok! Holott ő is csupán harmincnyolc éves volt ekkor! Aztán az arisztokrácia adott díszebédet a tiszteletére, s napokon át ünnepelte. Aztán a budapesti polgárság. Beszédek, válaszbeszédek, megint szónoklatok, s egyszer csak Miska megpillantott az ünnepi asztalnál egy idős férfiarcot. Egy pillanatig nézte, aztán felugrott. - Uraim - kiáltott -, legyen szabad a szívnek is megadni a magáét! Van itt köztünk egy férfiú, akinek én nagyon sokkal tartozom! Mikor az asztalosság és a művészet közt tántorogtam, sorsom egy olyan ember közelébe vetett, aki jobban ismert engem, mint én saját magamat. Ez az ember: Szamossy Elek úr! Ismerem szerénységét, de meg kell mondanom, hogy úgyszólván neki köszönhetem, ami vagyok! Az ő egészségére emelem poharamat! Szó és viszontszó könnyekbe fúlt; soha nem mondtak őszintébb pohárköszöntőt Magyarországon. Jelmezbál következett. Díszpolgári oklevél. Ebéd a miniszterelnöknél. Az országbírónál. Liptayéknál. Harkányi Frigyesnél. Rengeteg előkelőségnél. Megint bankettek, bankettek a végkimerülésig. „Ó, Sven! - sóhajtott magában Miska. - Ha mindezt látnád!” De hisz látta: ott mosolygott a szemében! Miska titokban mégis felhajtatott a Várba, a hajdani Koltay-kastélyhoz, ahol valamikor Sven lakott, s látta, hogy az leányintézet lett Sven akarata szerint. És Erzsivel is találkozott, ahogy egyszer a régi Műcsarnok felé hajtatott. Éppen a kiállításról jött kifelé, ő megállíttatta a kocsit, és kiugrott belőle: - Erzsi! - Miska! S hozzátette: - Ha még szabad ezt mondanom! - Ó, te bolond! Te kis bolondom! Hát hogy vagy? - És te? - kérdezte vissza Erzsi. - Én? - Igen! Ez sokkal fontosabb! - Hát megvagyok. Talán egy kicsit fáradtan. Itt szertetépnek! - Szeretnek. Miska ránézett. - Te is? - Ezt nem tudod? - De tudom. - No látod! Talán már nem is nagyon illik: negyvenegy éves vagyok! - Én ezer! De jó lenne nálad! - 217 -
- Csabán? - Ott. Ha csak egy hónapra is! - Gyere! - Nem lehet! De majd nyolcvannégyben talán! Akkor megint itt leszek! - Mi lesz akkor? S egyedül ennek a nőnek árulta el nagy titkát; a Kálváriá-t. Erről beszélgettek, s egyszer csak azt mondta Erzsi: - Mutasd magad! Végignézte tetőtől talpig, olyan tekintettel, mintha átlátna a ruhán. - Ne dolgozz annyit! - szólt rá keményen. - Pihenj! Hisz most már csak teheted? - Alig! Most Erzsi közel lépett hozzá. - Te! - mondta fojtottan. - Az nem jelentkezett? - Nem - rázta Miska a fejét. - Hála Perzsinek! - Meg a váltóláznak! Azért vigyázz! - Vigyázzak? Hogy lehet vigyázni? - kérdezte keserű mosollyal. - Úgy, hogy nem pusztítod az erőidet! - Csak a Kálváriá-ra, aztán majd meglátjuk. - Igen - bólintott a nő. - Te erős vagy! Meleg hangon: - Köszönöm a küldeményeidet! Már szinte úszom a vagyonban! Hirtelen: - Nem mentem ám férjhez! Gyorsan szájon csókolta. - Isten veled! S eltűnt a tömegben. Aztán Munkácsra mentek Miskáék, a szülőházhoz, az emléktábla leleplezésére. Micsoda ünnepség volt! És micsoda tánc! Miska hajnalig egyvégtében járta a csárdást, Cécile-lel Jókai ropta. S tartott a tánc Munkácstól Pestig is, minden állomáson. És a jókedv és a poharazás. Soha nem látta még Cécile az urát ilyen duhaj jókedvűnek. Végül eljöttek az utolsó hónapok. Miska harmincezer frankos alapítványt tett azoknak a fiatal magyar festőművészeknek a számára, akik Párizsban óhajtják továbbképezni magukat, s a búcsúbanketten elhangzott Jókai híres beszéde, amelyben felszólította a magyar kormányt, hogy az új Országház tanácskozóterme számára festesse meg Munkácsy Mihállyal a Honfoglalás-t. Ezzel zárult a nagy ünneplés, aztán visszautaztak Párizsba. De mikor volt ez, édes Istenem! A kora tavaszon, szinte még a télben! Igaz, hogy nagy port vert fel Párizsban is a magyarországi ünneplés, a lapok itt is nagy címek alatt számoltak be róla, s a kedvből is futotta utána néhány hónapig. A Téli út és a Poros út tanúskodtak róla, hogy a Mester nem hiába járt otthon, alaposan teleszívta magát magyar levegővel, de aztán egész lelkét újra a Kálváriá-nak adta. Megfestette az első vázlatát, aztán a nagyobb másodikat, beszerezte a kosztümöket - egész vagyont adott értük -, modelleket keresett, s elkezdte rendre festeni tanulmányképeit. Hallatlan munkát végzett. A színek finomságait pasztellel kereste, s valóságos pasztellremeklés volt a keresztre feszített Jézus és a kereszt tövében síró, szent asszonyok vázlata. Nem volt ez még végleges valami, csak ragyogó színpróba volt, a nagy kolorista első felkurjantása a színek csodáival, de a szerelmes Magdolna arcához kapó, kétségbeesett mozdulatát, amelyet nem lehet elfelejteni, már itt megtalálta. Sietett. Úgy sietett, mintha kergették volna. Pedig nem kergette senki sem. Vagy Erzsi kérdése járt az eszében? - Az nem jelentkezett? - Nem! - rebbentette el akkor magától. - Hála Perzsinek! És most is ugyanúgy: - Nem! Dehogy! S hozzátette: - 218 -
- Huszonhárom év után? Ostobaság! Valóban annak látszott, s kiverte a fejéből az egészet, s újra csak a képpel foglalkozott. Megszámolta a nagy vázlaton az alakjait. Több mint negyven figura, de tudta, hogy ez még mindig nem végleges, lehet, hogy még új alakok jutnak eszébe. - Hát lássuk csak! - dőlt neki a számításnak. Napokon keresztül számolgatott, nézegette a vázlatát, s végül maga is megdöbbent az eredménytől. Meg is döbbenhetett. Számításainak alapján, ha minden elgondolását érvényre akarta juttatni, a képnek négyszázhatvan centiméter magasnak és hétszáztizenkét centiméter szélesnek kellett lennie. Egy gigászi kép állt előtte gondolatban. Több mint harminchárom négyzetméter! Több mint hét négyzetméterrel nagyobb, mint a Krisztus Pilátus előtt! Atyaisten! Az első pillanatban megrettent a méretektől, de aztán lobbot vetett a fantáziája, s szinte részeg mámor öntötte el. Ott táncolt, dobogott, kurjantott egymagában. Kinek mondja el? Kivel közölje? Mert nyár volt már, sem Cécile, sem Chérie nem volt otthon, és Sedelmeyer a Krisztusképpel valahol Németországban járt. Megpróbálta felhívni Ewilyt, aki a télen többször járt náluk, de ő is nyaralt. Egyedül volt hát, csak Sven ült a szemében. - Sven! - kiáltott. - Mit szólsz ehhez? Ezt csinálja valaki utánam! De Sven komoly volt, és ettől ő is magához tért. Ott látta maga előtt az egész óriási munkát, és főként ott látta maga előtt a hatalmas, nehéz felhőkkel fenyegető, bibliai eget, amelynek megrázónak, ítéletesen súlyosnak kell lennie, méltónak a golgothai drámához, de éppen ezért minden ízével vigyázni kell, hogy egy árnyalati színpadiasság ne legyen benne! Sötétnek és vésszel teltnek kell lennie, de mégis fénynek kell belőle előtörnie, hisz Jézus felfeszített alakja fényben úszik, és fénynek kell esnie a főbb alakokra is. Golgothai fénynek! Óriási festői feladat volt ez, nyomban abba is hagyta a tombolást. „Vigyázz! - mondta magának. - Nagyon vigyázz! Mert több mint harminchárom négyzetmétered van ugyan, de annak minden négyzetcentiméterét lélekkel kell megtöltened! Egyetlen négyzetcentiméter sem maradhat közömbös!” Egyetlen pillanat alatt tele lett a feladat súlyával, de ugyanakkor az izzásával is. Nem látott maga előtt semmi mást, csak ezt. Az új feladatot: a Kálváriá-t. Dorset-ékhez kocsizott, hogy megmagasíttassa és kiszélesíttesse a Krisztus Pilátus előtt festőállványzatát, majd két vásznat rendelt, mindegyiket kétszáztízszer kétszáznyolcvanöt centiméter nagyságban, ahogy készen lettek, leküldette őket Kolpachra, s néhány nap múlva maga is utánuk utazott. A két asszony nagyon barátságosan fogadta, de egy kissé gyanakodva is. Ez az ember aligha a tavalyi remek nyaralópartner! - Mire az a két óriási vászon? - kérdezte Cécile. - Felhőtanulmányokra kellenek a Kálváriá-hoz. - Ó - mosolygott Chérie -, hol van még nyolcvannégy tavasza? - Az, bizony, még csaknem két év - felelt Miska. - Csakhogy a kép harminchárom négyzetméter! - Szent Isten! - csapták össze a kezüket az asszonyok. - Mit akarsz akkora képpel? Fölmérték a kolpachi kastély helyiségeit, s kisült, hogy csak a nagyteremben lehetne felakasztani, de még két méter kellene, hogy a kép fókuszába állhasson az ember. - Te - kacagott fel Cécile -, ha ez így megy, néhány év múlva a Notre-Dame egyik fala sem lesz elég neked! Nevettek ezen a képtelen túlzáson, s mert két hétig egyetlen felhő sem volt az égen, hát vidáman éltek. De mindketten érezték, hogy a jókedv alatt Miska egyre idegesebb és türelmetlenebb, s néha olyan a tekintete, mintha csaták zajlanának le benne. Cécilenek nem nagyon tűnt fel a dolog, ismerte az urát, s a nagy alkotások előtt való izgalommal magyarázta az egészet, de Chérie úgy érezte, hogy ő mélyebben lát, s egy nap aggódva kérdezte meg Miskát: - Mi bajod van, Miska? - 219 -
Az kitört. - Hát nem látod? Mióta lejöttem, akkora felhő sincs az égen, mint a tenyerem, Párizsban meg egyik zivatar a másikat érte! - Nem vagy beteg? - firtatta az asszony. - A szemed gyakran olyan, mintha lázas volnál! - Nem! - hárította el a betegség gyanúját Miska. - Az a bajom, hogy folyton kék az ég, és hiába ülök idelent! - Hiába? - kérdezte az asszony. - Hát én nem érem meg, hogy itt légy egy kicsit? Na várj! A méhesben történt mindez, a csukott ajtó mögött ültek, s Miska megölelte az asszonyt. - Te majom! Már te is félreértesz? No gyere! De az asszony most elkezdett játszani. Védekezett. - Hohó, uram! Még mit nem? Ötszáz frank az áram! Nem emlékszik: ötszáz frank! Birkóztak, huzakodtak, az asszony nem volt gyenge, jó izmos volt a puha vonalai alatt, de aztán Miska persze, legyőzte. - Ó, te! Éjjel Cécile: - Ó, te! Így éltek, de valahogy nem olyan volt mindez, mint tavaly. Nem volt benne annyi öröm vagy mi, mintha nem kívánták volna annyira egymást. Vagy csak képzelődtek? Vagy ez az ember valóban ennyire az elkövetkezendő képében élt már? Már-már Chérie is elfogadta Cécile megokolását, s meg is volt rá az oka. Miska ugyanis egyik nap megtalálta egy befejezetlen képét, Egzámen egy falusi iskolában, ez volt a címe, s éppen hat évvel ezelőtt kezdte, s valahogy, már nem is emlékezett rá, miért, félben maradt a kép. Most úgy esett neki, mint a ragadozó a prédának, s egy nap s egy reggel olyan ragyogó képet lobbantott belőle, hogy a két asszony csak úgy ámult. - Csodálatos! - mondta Chérie. - Most már elhiszem, hogy a felhők miatt vagy ilyen nyugtalan! Nevetett. - Meggyűlt benned az erő, szegény barátom, és nem tudod kiadni magadból! De elfutott, s úgy kiáltott vissza: - Várj csak! Kimegyek, és megpróbálok vihart varázsolni neked! Dehogy varázsolt! Harmadnapra őt varázsolták el innét. Sussyből táviratot kapott, hogy legkisebb fia, Miska fia, kanyarót kapott, s a ragyogó szerető egyszerre remegő anyává változott: azonnal Sussyba vágtatott. Miska Cécile-re maradt, de annak annyi volt a gondja-baja ezen a nyáron - marhavész ütötte fel a fejét, utóbb tűz ütött ki a majorban -, hogy alig-alig tudott Miskával foglalkozni; legalább az éjszakáiból lopott neki egy-egy órát. - Ne haragudj, Miskám! - kérlelte az urát. - Meg kell itt őrülni az idén! Másként volt az Budapesten, igaz-e? - Dehogy! - nevetett Miska. - Ott is alig jutottunk egymáshoz! S mert az ég még mindig felhőtlen volt, először megfestette a konyhai öregasszonyukat, tányérral a kezében, aztán a kolpachi szobalányt, amint éppen poharakat és italt visz a vendégeknek. Aztán egy délután, úgy hat óra felé kitört a vihar, ömlött az eső, a vastag, kékesfekete felhőkből csak úgy szakadtak a villámok. Estefelé elállt a zápor, s a bukó nap elé olyan hosszan elnyúló felhők ereszkedtek, hogy Miska rohant és lefestette az egész felhőjátékot. Kitűnően sikerült a hatalmas vásznon a stúdium, s harmadnap egy második vihar alkalmával remek felhőket kapott a második vásznára is. Most hát volt két gyönyörű, felhős ege, de alattuk a vászon üres. Kapta hát magát - talán az ifjúságára gondolt -, két nagyszerű magyar tájképet csinált belőlük. Az elsőből lett a Legelésző csorda, a másikból a Hazafelé. Mindkettőből a magyar táj csodálatos, hívogató békéje áradt. Holott ő maga egyáltalában nem volt békés, inkább nyugtalan volt, ijedt és vergődve tűnődő. Különös dolgok történtek vele. Egy nap, még a vihar előtt, ahogy állt a parkban és csendesen szemlélődött, hirtelen émelygés fogta el, s olyan heves hányingert kapott, hogy jó félóráig könnyezve öklendezett egy körtefába kapaszkodva. De akármennyire erőlködött is, hányni nem tudott, s félóra múlva az egésznek ugyanolyan váratlanul vége lett, mint ahogy elkezdődött. Mindössze egy kis szédítő fejfájás maradt utána, de rövid idő alatt az is nyomtalanul elmúlt. Nem gondolt hát semmi rosszra. - 220 -
- Mivel rontottam el a gyomromat? - tűnődött. De oly könnyű ebédet ettek, hogy nem tudta kitalálni, mi okozhatta a rosszullétet. Utóbb még el is nevette magát, mert azt gondolta: „Ha most nő volnék, biztosra venném, hogy teherbe estem!” Ám estére kelve úgy megéhezett, hogy farkasétvággyal ette meg a vacsorát, s így nem is szólt a rosszullétéről senkinek, még Cécile-nek sem, pedig sokáig ébren tartották egymást. Másnap ugyan szokatlanul leverten ébredt, de egyszerre jókedvre derítette Chérie távirata, hogy a gyerek túl van a betegségen. Hozzátette ugyan, hogy ő már nem tud visszajönni, mert jobbnak tartja, ha a gyerek mellett marad, de hát Miska azt gondolta, így is van rendjén. Holott neki is kellett volna Chérie, hogy elmondhassa neki ezeket a furcsa dolgokat, amelyek itt vele történnek. Most például olyan álmatlanság jött rá, őrá, a hétalvóra, hogy éjszakákon át alig aludt valamit, míg az orvos nem segített rajta, s fel nem írt neki valami altatót. Attól meg néha tíz órát is aludt egyvégtében, s olyan lomha volt egész nap, mint a lajhár. De aztán megint visszajött a rendes álma. De volt tovább is. Mikor a Legelésző csordá-t festette, egyszerre olyan vad fájdalom nyilallt bele a jobb szemébe, hogy csaknem felordított tőle, s bár csak néhány percig tartott, úgy érezte, hogy ez a fájdalom pontosan olyan, mint az az ifjúkori szemfájdalom volt, mikor végül is Hirschler mentette meg a szemevilágát. De most egypár perc alatt elmúlt, csak a fájdalom emléke maradt meg az agyában, mint egy tőrszúrás. Ezzel már bement Luxemburgba, de az orvos mindössze új szemüveget rendelt neki a festéshez. Nyomban meg is csináltatta az új üveget, oválisra köszörültette, s megpróbálta használni is, de a régi szemüvege jobbnak bizonyult. - Mi van hát a szememmel? - kérdezte ijedten magától. És várta, hogy visszatér-e a szemfájása. De nem tért vissza. Helyette napokon át olyan tagfájdalmakra ébredt, hogy félóra is beletelt, mire ki tudta markolászni és járkálni a tagjaiból. - A teremtésit! - mondta. - Csak nem szereztem otthon egy kiadós reumát? Még csak az kellene! Minden jelenségre igyekezett valami természetes magyarázatot találni, de Isten tudja, valahogy nem elégítették ki egészen. Leginkább olyanformán hatottak ezek a jelenségek, mint mikor egy nagy zenekar egy-egy tagja hangot próbál, hogy bár egy-egy hangszer visít csak fel, de az ember valahogy megérzi mögötte az egész orchestrumot. Ilyen érzése volt. S az volt a különös, hogy bár a jelenségek, a fájdalmak a valóságban elmúltak ugyan, de mintha a kikezdett helyeken valami maradt volna vissza belőlük, talán csak az emlékezés, s ezek valami rettentő finom hálóvá vagy fátyollá fonódtak volna össze, s ráborultak volna az életre, talán éppen az élet magvára, amely a kedély, az öröm és a biztonság székhelye, s abból valami megmondhatatlanul kevéssel tompábban áradna a fény. Mert valahogy fényszerű ez az áradás. Leginkább azzal tudta kifejezni eme legbensőbb állapotát, mintha egy fokkal, egy kis fokkal lejjebb srófolták volna a világűrben a napot. Különös, csaknem kifejezhetetlen állapot volt ez, hisz minden érzékszerve pontosan működött, színérzékenysége tökéletes volt, agya villámnál gyorsabb, asszociációi ragyogóak, képét, amelyre készült, úgy tudta látni egészében vagy részleteiben, ahogy akarta, memóriája oly páratlan volt, hogy öt-négyéves korának jelentősebb élményeire is vissza tudott emlékezni, és testi erejét is csorbítatlannak érezte. Mi hát ez a finom fátyol, amely, érzése szerint, életének magvára terül? Napokig tűnődött ezen, s hogy nem ment semmire a talánnyal, lassacskán szorongás, majd félelem támadt benne, mint azokban, akiket valami lassan ölő méreggel mérgeztek meg, s bár állapotuk ma még csaknem teljesen jeltelen, magukban tudják, hogy sorsuk megpecsételődött. Nem szólt senkinek erről, igyekezett vidámnak mutatni magát. De kedélye kicsorbult, s egyre hevesebben és szilajabb türelmetlenség hajszolta. - Menj! Menj! Ne lopd a napot! Dolgozz! Vágj bele! Hogy végül is nem bírt magával. Becsomagolta, feladta a képeit, megpróbált még idelent néhány napot, aztán elköszönt a feleségétől, s augusztus közepén Párizsba utazott. Csodálatosképpen ez a furcsa és nyomasztó állapot Párizsban szinte egy csapásra elmúlt. Azzal az elhatározással utazott ugyan fel, hogy nyomban elmegy az orvosukhoz, és megvizsgáltatja magát, de ahogy belépett a műtermébe, s meglátta szokott környezetét, a Kálvária nagy vázlatát és - 221 -
tanulmányképeit, a nyomasztó érzések egyszerre kiszálltak belőle, s természetes vidámságnak, egészséges bizalomnak adtak helyet. Maga is csodálkozott a hirtelen változáson, és nem értette, mi történhetett vele. De mivel ez volt a megszokott állapota, hajlandó volt rossz érzéseit a kolpachi magány, a viharra való várakozás, az idegesség meg valami romlott étel rovására írni. „Lám csak - gondolta -, míg Chérie ott volt, körülöttem, nem volt semmi bajom!” De Chérie itt sem volt körülötte, még mindig Sussyben időzött, mégis vidám volt, könnyed és mentes mindennemű szorongástól. Szorongás? Mikor kibontotta kolpachi képeit, s elnézte a felhőtanulmányokból született képeit, a Legelésző csordá-t és a világ esti csodáiban fürdő Hazafelé-t, csaknem felkurjantott, mert világosan látta, hogy két remekművű tájképet alkotott. De azért, hogy végképp megnyugodjék, áthajtatott a háziorvosukhoz, elmondta neki kolpachi észleleteit, és megvizsgáltatta magát. A háziorvos azonban annak az orvosi szektának a híve volt, amelynek tagjai minden betegséget a megfázásra vezettek vissza, így hát alaposan megmosta Miska fejét. - Látja, Mester, én már márciusban megmondtam, hogy ön a magyarországi úton alaposan átfázott, s legjobb volna, ha egy-két napig ágyban feküdne, s egy alapos izzasztó kúrának vetné alá magát. Én elismerem, hogy az izzadás nem valami kellemes dolog, de meg lehet vele előzni az ilyen levert és szorongásos állapotokat. Ön egy hatalmas testalkatú, vadegészségű ember, hát hajlandó mosolyogni az ilyesmin. Közölnöm kell azonban önnel, hogy egy kellőleg ki nem kúrált meghűlés akár egy évig is elbujkál az emberben, s különféle bajokat, például szívszorulásokat, bélgyomor rendellenességeket, sőt vérkeringési és idegi zavarokat is okozhat. Mindezt száz meg száz példával igazolhatom önnek. Menjen haza, feküdjék le, s kétóránként nyeljen le egy-egy kanállal ebből a kitűnő izzasztóból, amelyet felírok önnek, s egy-két nap alatt minden panasza megszűnik. Egyébként hallom, hogy megint egy óriási műre készül! - Igen - mondta Miska. - Az értesülése valóban jó, doktor úr! - Na látja! Azt is jobb lesz teljesen egészségesen elkezdeni! Miska nem sokat értett az orvostudományhoz, hisz akkoriban az orvosok közül is kevesen értettek. Még ez a legújabb hűléses teória látszott a sok teória közül a legreálisabbnak, mert sokan tapasztalták, hogy a ki nem kúrált meghűlés, bizony jó sokáig elbujdoklik az emberben, s hol itt, hol ott próbál kitörni. Így Miska is hazament, lefeküdt, két napig szedte az orvosságot, de mivel se meg nem izzadt tőle, holott kint harminc fokot mértek, sem a kedélyét nem rontotta el, harmadnap felkelt, s a látogató orvosnak teljesen egészségesnek mondotta magát. S minden külső jel szerint az is volt. Alig ment el az orvos, Sedelmeyer futott fel hozzá - csak néhány napra jött haza kiállítási körútjáról -, s nagy hímezés-hámozás közben bevallotta, hogy a Krisztus Pilátus előtt-öt félmillió frankért eladta egy bizonyos Wanemaker nevű, amerikai nábobnak. Kikötötte viszont, hogy a kép még egy esztendeig nála maradhasson. - Nos, mit szól hozzá? - kérdezte végül. - Mit szólhatnék? - vont vállat Miska. - Az a kép az öné, s az eladási árát együtt szabtuk meg félmillió frankban. Csak az a baj, hogy mikor Budapesten meg akarták venni a képet, ön, táviratomra érkezvén, azt mondta, hogy semmi pénzért nem válik meg a képtől. Holott másfél nap alatt csaknem százhúszezer forint összegyűlt a képre. Esküszöm, két-három hét alatt együtt lett volna az öszszeg, s én most abban a boldog tudatban élhetnék, hogy a Krisztus Pilátus előtt hazám fővárosát ékesíti! - Maga ennyire sovén? - kérdezte Sedelmeyer. - És maga? - kérdezte Miska. - Emlékezzék csak, mit súgott a fülembe a párizsi kiállítás megnyitása előtt vagy húsz perccel! Mert én pontosan emlékezem! - Igaz - bólintott Sedelmeyer. - És valóban nem is akartam megválni a képtől, s most is legszívesebben visszacsinálnám az üzletet, de ettől az embertől nem tudtam megszabadulni. Tíz napig folyton a nyakamra járt, hogy mondjak árat neki. A végén dühömben kimondtam: ötszázezer frank! Csaknem gyökeret vert a betonban. A végén azt mondta: - „Az százezer dollár, mister Sedelmeyer!” - ”Tudom!” - feleltem. - 222 -
- „Egy Rembrandt ára!” - ”Igen. És egy Munkácsyé!” - Csak bámult rám. - „Míg meg nem gondolom, és nem kérek érte egymilliót!” - mondtam neki. - Mert egyáltalában nem volt szándékom eladni a képet, így valójában meg sem becsültem. De ha jól megnézem... - Rögtön kiállította a félmilliós csekket s átadta. - „Parancsoljon! De most magyarázza meg, miért kellett nekem ilyen hatalmas összeget kifizetnem ezért a képért.” - „Azért - mondtam neki -, mert ma nincs egyetlen olyan festő sem, aki ezt a képet meg tudná festeni. Csak Munkácsy! Erre mérget vehet.” - „Hihetetlen! Igaz, a kép remek!” - „Illetve - mondtam -, még egy van. Rembrandt! De annak előbb fel kellene támadnia, aztán át kellene alakulnia lelkében tizenkilencedik századbeli zsenivé. Ő talán. De ezt a Krisztus-fejet, azt hiszem, ő sem tudná megfesteni. Munkácsy is jó néhány hónapot gyötrődött vele. Hát, ha akarja, szívesen visszaadom a csekket.” - „Nem! - rázta a fejét. - Azt hiszem, önnek valóban igaza van!” Sedelmeyer végigsimított a homlokán. - Szóval, így történt. Nagyon bosszant, hogy nem kértem hatszázezret érte! Megadta volna! - Nono! - De meg! Ha mondom! Hirtelen felállt. Nagyon mérges volt. - A fene egye meg - kiáltott -, de miért nem kértem egymilliót! Ha már egyáltalában eladtam! Miska harsogva felnevetett. - Miért nem kért kettőt? Sedelmeyer megállt Miska előtt. - Ne nevessen, Mester! - mondta komoran. - Mert magának is ugyancsak fel kell ám kötnie a fehérneműjét, ha még egy ilyen képet akar festeni! Ezt én mondom! - Igaza lehet! - bólintott Miska. - Mert valóban olyat nem festek többet! De másmilyet igen! - A Golgotára gondol? - kérdezte Sedelmeyer. - Nem - rázta a fejét Miska. - A Kálváriá-ra! Sedelmeyer dühösen legyintett. - Hogy magának mindig tréfán jár az esze! - Azon! - mondta komolyan Miska. S ő is felállt. - Pedig minden terhet én hordok a vállamon, uram! Mit tud maga erről a képről! Semmit! Csak azt, hogy én állok mögötte! Látta már a nagy vázlatát? A tanulmányképeit? Mi? Ott vannak körülötte, de oda sem néz, csak a Krisztus-képen bánkódik! Hát miért adta el? Mondtam, hogy eladja? A hazámtól megtagadta! Egy amerikai kupecnak eladta! - Nono! - védekezett Sedelmeyer. - Kupecnak nem kupec! Annak csak a philadelphiai áruházában több mint hétezer ember dolgozik! - Most aztán nagyot mondott nekem! - vágott vissza Miska. - Mert Clermont-Ferrand-ban, teszem, csak a gép- és vasiparban, legalább háromszor ennyi dolgozik, pedig az itthon van! Nyomban kijavította magát: - Illetve Franciaországban! De Sedelmeyer ebből már nem sokat hallott, mert a tanulmányképeket nézegette. Jó félóráig csak azokat, s egyre azt mormogta: remek, remek, csodálatos, páratlan! Aztán megfordult, s egyszerre nagyon szerény lett. - A „fehérneműért” bocsásson meg! - mondta. - Látom, hogy itt egy új csoda készül! Ehhez nem készít nagyobb vázlatot? Mert csak a második vázlatot találta, s az nem volt nagyobb száztizenötször százhetvennél. - Nem - felelt Miska. - Minek? Itt van az egész a kisujjamban! - A fenét!? - Igen! De ezt, ha kész lesz, magának sem adom olcsóbbért félmilliónál! - 223 -
- Nono! - mosolygott Sedelmeyer. - Azon még majd megalkuszunk! - Hát nézze, uram - mondta Miska, s a hangja hideg volt, mint a jég -, a mi összeköttetésünk még nincs egészen négyesztendős, s én ez alatt az idő alatt festettem önnek legalább ötven képet. Igaz, hogy ön havi húszezer frank gázsit fizet nekem, a képek között viszont ott van a Milton és a Krisztus Pilátus előtt is. És ott van a Műteremben, s még egy csomó olyan festmény, amelyeket vagyonokért kapkodtak el magától. Igaz? Semmiként nem hiszem hát, hogy ön erre a mi együttesünkre ráfizetne. Inkább az ellenkezőjét hiszem. Az ötvenegyedik kép lesz ez. Van önnek fogalma mi lesz ez a kép? Nem hiszem! Mert egész teljességében még magamnak sincs. De a nagyságáról van. Tudja, mekkora lesz ez a kép? - Nem - mondta Sedelmeyer. - Csak azt tudom, amit mondott, hogy nagyobb lesz a Krisztus Pilátus előtt-nél. - Hát akkor elárulom a méretét. Harminchárom és egynegyed négyzetméter lesz! - Szent Isten! - kiáltott fel Sedelmeyer. - Komolyan beszél? - Komolyan! Sőt komoran, ha úgy akarja! Én ezt a képet, mint tudja, jó esztendeje érlelem már magamban. Egy ideje a vásznon is. Október elején nekimegyek, és minden tudásommal elkezdem festeni. Úgy számolom, hogy másfél esztendő kell a megfestéséhez, s nemcsak a harminchárom négyzetméter miatt, hanem azért is, mert ez a dráma nem négy fal között játszódik le, hanem a szabad ég alatt. Probléma hát akad elég. Alak vagy negyven-ötven lesz a képen. Talán több is, nem tudom. Hát azt hiszem, nem kérek sokat, ha félmilliós jóváírást kérek érte az üzleti könyveiben. Gázsit nem kérek többet, arra ráérünk. Nos? - Rendben van - nyújtotta a kezét Sedelmeyer. - Van még valami kikötése? - Nincs - mondta Miska, s lekezeltek. - De ott van az ablak mellett, befelé fordítva, öt kép, most festettem őket Kolpachon. Bizony, megtehetné, hogy értük küldetne! Sedelmeyer megnézte a képeket, aztán hevesen megölelte Miskát. - Mindig mondtam én - lelkendezett -, hogy maga tájképben éppen olyan zseniális, mint a drámai képeiben! De ezek nem kolpachi tájak, az bizonyos! Honnét vette őket? - Innen! - ütött Miska nevetve a homlokára. S aztán elmesélte a képek történetét. A két nagy tájképét is, a három másikét is. Sedelmeyer hol nevetett, hol a fejét csóválta. - Szentségemre mondom, életemben nem találkoztam ilyen emberrel, mint maga! Ki hinné, hogy ez a két kép eredetileg felhőstúdium volt? Senki! Olyan mindenben összhangzó tájakat pingált a felhők alá, hogy magam is azt hinném: az eredeti szándéka is ez volt! Azt a teremtésit! Még ógott-mógott egy darabig, aztán hirtelen kezet nyújtott. - Isten vele! Ahogy hazaértem, küldetek a képekért! Délután már utazom vissza a Pilátushoz! S elrohant, Miska megelégedetten ütött egyet a fejével. - Mégiscsak megfogtam félmilliót! - dörmögte jókedvűen. - S nem mindennap esik ilyesmi! Hirtelen fölnevetett, s Sedelmeyert utánozta. - Nagyon bosszant, hogy nem kértem hatszázezret! De egyszerre elhallgatott. „Állj, bolond! - mondta magának. - A Jézus-kép nyereségének felét nem fizette ki! Pedig az százezer frank!” Bosszúsan csóválta a fejét. - Kíváncsi vagyok, elküldi-e. Elküldte. Az egyik tisztviselője hozta el, nyugta ellenében. Csak azután küldött a képekért. Neki meg olyan bolond jókedve támadt, hogy megfelezte a pénzt, és elküldte az asszonyoknak, sürgönyileg. Felét Cécile-nek Kolpachra, felét Chérie-nek Sussybe. Még táviratot is mellékelt mindegyikhez: Egy kis tűpénznek. Miska S nagyot nevetett. - Most aztán mindenkit kielégítettem! - 224 -
XXXIII De tévedett; másnap Ewily hívta fel. - Mester, kérni szeretnék valamit! - Parancsoljon! - Ilyen könnyelmű? - Lehet. Miről van szó? - Szeretném, ha megfestené az arcképemet! - Nagyon szívesen! De a zöld ruhában és a florentin-kalapban! - Jó! Félóra múlva ott lehetek? - Hogyne! Miska megtette a festésre az előkészületeket, s a nő már ott is volt. De valami legújabb divat szerint készült kora őszi ruhában érkezett, s egy könnyű csomagot hozott magával. - Ejnye - neheztelt Miska -, hát nem a zöld ruhában jött? A nő mosolygott. - Nem - mondta -, az nyári divat volt. De azért itt van ebben a skatulyában, a kalappal együtt! Körülnézett, s a saroksátorra mutatott. - Ott, a paraván mögött, majd átöltözöm. Megengedi? De előbb beszéljük meg a kép nagyságát, és azt is mondja meg, mit kér érte. Miska az állványon levő vászonra mutatott. - Megfelel ez a nagyság? - Igen. Több mint két négyzetméter volt. - És az ár? - kérdezte a nő. - Majd meglátjuk, hogyan sikerül - mosolygott Miska. - Jó! - bólintott Ewily. - Most akkor átöltözöm! S bebújt a paraván mögé. A sátorban azonban oldalt is, fent is tükrök voltak, hisz az egész arra való volt, hogy Miska, e tükrök segélyével, olyan távlatból lássa készülő képeit, amilyenből akarja. Így most a felső tükrök nagyszerűen bepillantást nyújtottak neki a paraván mögé. Ki is használta. - Hogy maga milyen szép! - mondta tréfásan. A nő felkacagott. - Szóval maga les? - Igen - vallotta be Miska. - A felső tükör a segítségem. - Azt hiszi, nem tudom? - Mióta tudja? - Legyek őszinte? Az első pillanattól kezdve! - Nagyszerű! És? - Nem is volna férfi, ha nem lesne! - Igaza van! De ne segítsek? - Ojjé! - kacagott a nő. - Éppen csak ez hiányzik, semmi más! Miskának fejébe szaladt a vér, beszökkent a paraván mögé, s egyetlen mozdulat árán, olyan könnyen kapta meg a nőt, mintha az már régen készült volna erre. Be is vallotta. - Istenem! - mondta utána boldogan - milyen régen vártam én erre! - Ne mondja! - Hát vak maga? - nevetett a nő. - Hiszen az első pillanattól szerelmes vagyok magába! Miért volt ilyen tartózkodó? Hisz tudja, hogy én is Ecuyer lány vagyok. - Talán éppen azért! - De a Pierre-Paul-ágból, nem a Sainte Roche-iból! S ez kettő, maga is tudja! Maga magyarázta meg énnekem Európát és Amerikát, maga tett különbséget! - Ez igaz! - Így hát nem csaltuk meg az eszményt! Nem érti? - De igen. Most már. - 225 -
- No látja! Csak azt sajnálom, hogy nem voltam szűz! De hát elvált asszony vagyok. - Tudom. - És az is baj, hogy maga nem kíván eléggé! - Honnét tudja? Rossz bizonyítványt adtam magamról? - Nem. De ha eléggé kívánna, már rég boldogok lehetnénk és... - És? - Már rég elvált volna a feleségétől, és engem vett volna el! - És maga hozzám jött volna? - Hanyatt-homlok! Mint egy istenhez! - Csacsi! - mosolygott Miska. - Hány éves maga? - Huszonöt! - Én meg a harminckilencedik évemet taposom. Az tizennégy év korkülönbség! - Lehet. De nem vettem észre! Engem még így nem szerettek! - Köszönöm! - mondta Miska. - De gondolja meg, hogy tíz év múlva maga harmincöt éves lesz, a legszebb női teljesség, én meg negyvenkilenc: már nagyon is lefelé megyek. Mert a hatvanadik évet nem érem meg. Erre jóslatok vannak. - Menjen! - mondta a nő. - Mellettem? Ide hallgasson! Nekem odahaza másfél millió dollárom van! Abból, ha nem jönne többé egy cent sem hozzá, itt holtig úgy élhetnénk, ahogy akarunk! Otthon, a maga hazájában még inkább! Maga csak a legszebb látomásait festhetné, nem kellene ilyen emberfelettien dolgoznia! Ért engem? - Hogyne! - mosolyodott el Miska. - Meg akar venni magának egy ilyen szakállas nagyapót? A nő ellegyintette. - És a tíz év alatt lenne magától öt gyerekem! Milyen remek volna! Hogy pusztítanák azok a ruhát! És magának kellene megrendszabályozni őket. Miskának Bécs jutott eszébe, Sven. Ahogy ült az ölében, és ő körülbelül ilyesmiket mondott neki. Ej! A nőre nézett. - Elkéstem, Ewily! Az egész életről elkéstem! De hát mit csinál? A zöld ruháért nyúlt, tartotta. - Vegye fel, és gyerünk arcképet festeni! Vagy már nem is akarja? - Dehogynem! - mondta a nő. - Én örök életet akarok a maga kezéből! Nagyon gyorsan felöltözött, kimentek, Miska pózba állította, s elkezdte festeni. Nyomban elkapta a láz, s olyan elmélyülten festett egyvégtében három órát, hogy a nő meg sem merte szólítani. A kép már sokkal több volt vázlatnál, mikor az ecset végre megállt Miska kezében. - No, nézzük csak! Hátrált néhány lépést, Ewily melléje lépett. - Ez gyönyörű lesz! - mondta lelkesen. Aztán Miskára nézett. - Mára kész vagyunk? - Ahogy akarja - felelt Miska. - Bizonyára fáradt. - Nem! - mondta a nő. - Nem fáradok én el olyan könnyen! - Akkor hozatok valami harapnivalót, és folytatjuk. Jó? - Nagyon is! - mosolygott a nő. - Legalább tovább maradhatok itt! Ettek. - Bár itt tölthetném az éjszakát is! - Töltse itt! - mondta Miska hevesen. - Ezennel meghívom! - Milyen szívesen tenném! - mondta a nő. - Sajnos, nem lehet. Apám van itt, tudja, neki festetem ezt a képet is. - És meddig marad? - Nem tudom. Talán szombatig. Üzleti ügyben jött át. Mit gondol, szombatig megszárad a kép? - Ha sietünk! Ewily újra pózba állt, s Miska délután fél hatig festette. Ewily ebben a ruhában különösen hasonlított Svenre, de Miska, kihangsúlyozva az arc és szem és az orr finom különbségeit, tökéletesen elválasztotta Sventől, és félreérthetetlenül Ewilyt festette meg a kalap sárgás és a ruha zöld, - 226 -
egymásba omló s vetülő fényhatásai közt. Nem volt könnyű munka; talán a legnehezebb portréja volt életének, éppen a nagy hasonlóság miatt. De ragyogóan megoldotta. Mire fél hatkor letette az ecsetet, Ewily arca csaknem egészen kész volt, és az utolsó vonásig Ewily arca volt. De a kép több része is alaposan megépült. Ewily nem tudott hová lenni a csodálkozástól. - Ilyen szép vagyok? - bámult a képre. - Igen - bólintott Miska. - Én is csak most látom, hogy festem, mennyire szép! - Ó, de örülök! - repesett a nő. - De ha ilyen iramban haladunk, holnap estére talán készen is leszünk a képpel! - Lehet - mondta Miska. - Ma szerda, holnap csütörtök, hát készen is kell lennünk! Hiszen az édesapja, mint mondta, szombaton utazik, s egy napi száradás igazán kell a képnek! Elég, ha szombaton délelőtt hazaküldöm? - Hogyne! Apa úgy tervezi, hogy ha végez a dolgával, a szombat délutáni gyorssal utazik Marseille-be, s ott száll hajóra. Marseille-ig én is elkísérem. Miskának egy gondolata támadt, de nem árulta el. Csak bólintott. - Értem. Viszont így arra kell kérnem, hogy holnap már kilencre legyen itt! - Én akár hétre is itt lehetek! - mondta a nő. - Korán kelő vagyok! - Hát akkor legyen itt! - bólintott Miska. - Én már hajnalban fent vagyok! Ha hétkor kezdünk, estére valóban kész lehet a kép! Mosolygott. - Köszönöm - ragyogott a nő. - De azért segít átöltözködnöm? - Ha nem leszek alkalmatlan - mondta Miska. - Ellenkezőleg! - nevetett a nő. - Ezek a legújabb divatú ruhák oly bonyolultak, hogy fel sem tudnék öltözködni segítség nélkül! Csaknem hét óra volt, mire Ewily útra készen állt. - Boldog vagyok! - repesett Ewily. - Mi vagyunk a legnagyobb szamarak, esküszöm! De volna egy kérésem. Apám szeretné megismerni magát. Feljöhetne holnap délután? - Kérem - mondta Miska. - Hány órakor? - Úgy három után megfelel? - De akkor még munkában vagyunk, Ewily. - Annyi baj legyen! - nevetett a nő. - Apa látta New Yorkban a Milton-t, és rajong magáért. Legalább most látja munka közben is! Miska vállat vont. - Legyen! - mondta. Elsietett, bérkocsival vágtatott haza. Másnap reggel hétre pontosan ott volt. Nyolckor elkezdtek festeni, s Miska kezében csak úgy repült az ecset. Olyan csodálatos színtársításokat hozott össze, olyan leheletszerűen oldotta meg a színek reflexeit s a zöld selyem villogó finomságait, hogy mikor délben félórás ebédszünetet tartottak, Ewily oda volt a csodálkozástól. - Soha életemben nem láttam ilyen képet! - kiáltott fel. - Nem is álmodtam, hogy ilyet lehet festeni! Hogy tudod meglátni és kikeresni ezeket a színeket? - Már nagyon régen töröm ilyesmin a fejemet! - mondta Miska, és Sven zöld ruhájára gondolt. - Bizony, nagyon régen! Ebédeltek, aztán Ewily azt mondta: - Milyen rövid ez az ebédszünet! Nem lehetne félórával meghosszabbítani? Hisz a kép úgyis szinte kész! Így hát félórával meghosszabbították az ebédszünetet, s aztán a nő boldogan állt be a pózba. - Hisz este úgysem lehet! - nevetett boldogan. - És holnap már úgyis csak szárad a kép! Nem? - Dehogynem! - bólintott Miska. - Így annál több a szabad idő! - Jézusom! - sikoltott fel a nő. - Hát persze! És ez magának jutott az eszébe! - Igen! - mosolygott Miska. - Néha egészen okos gondolataim vannak! - Zseniálisak! Miska festeni kezdett, s háromig bőven befejezhette volna a képet, de az apának is kellett hagynia valamit. Hát lassan festegetett csak, a háttéren pepecselt, majd megállt. - 227 -
- Hány óra? - Negyed három - mondta a nő. - Látja, akár másfél órára hosszabbíthattuk volna az ebédidőt! - Ami azt illeti - nevetett Miska -, az idő nem veszett el! - De el! - mondta a nő lehangoltan. - Mert lehet, hogy apa előbb jön, és én... Eh! És az idő nem veszett el, holott az apa néhány perccel háromnegyed után megérkezett. Magas, vékony, csontos arcú ember volt, erős tekintetű és biztos föllépésű. Nem lehetett róla eldönteni, hogy túl van-e már a hatvanon, vagy még az ötvenes évek derekán jár csak. Ewily eléje rohant, nyakába ugrott, megcsókolta, s vitte Miska felé, aki már csaknem előttük volt. - Mester - mondta sugárzó arccal Ewily -, ez az ifjú legény itt apa! - Thomas d'Ecuyer! - mutatkozott be a férfi. - Hát ön a világhírű Munkácsy Mihály? - Valóban - mondta Miska -, Munkácsy Mihály én vagyok. A világhírt hagyjuk el, uram, az nagyon ingatag valami! Látja, Greco csak híres festő volt, s most a kutya sem ugatja meg. Később, úgy lehet, megint felfedezi valaki, s megint az ő nevét harsogja a világ. Ez már csak így van. Mosolygott. - Foglaljon helyet, uram! - mutatott a fotöjökre. - Ahová parancsol! A férfi leült, s Ewily csak most vette észre, hogy Sven fotöje nincsen bent a műteremben. Már csaknem kimondta az észrevételét, de az utolsó pillanatban visszaszívta. - Parancsoljon, Madame! - invitálta Miska Ewilyt. - Talán folytassuk! S nyugodt mozdulatokkal festeni kezdett. Egy óra alatt így is készen lett a kép, de akkor még néhány helyre felrakta az ő jellegzetes fehéreit, néhol alig-alig érintve a vásznat, de a kép mégis olyan ragyogást kapott tőle, hogy szinte vakított. Akkor Miska meghajolt Ewily felé: - Köszönöm, Madame, kész vagyunk! A két Ecuyer csodálattal bámulta a képet, s az apa felkiáltott: - Uram, ez mestermű! Miska most jött vissza a kézmosásból, s azt mondta. - Igyekeztem, uram, hogy az legyen! Leült, beszélgetni kezdett, hogy hogyan tetszik az apának Párizs, sikerültek-e az üzleti elképzelései, és hogy, sajnos, az ilyen nyárvégi Párizs nem azonos a télivel, de az apa végül is mosolyogni kezdett. - Már megbocsásson, de mivel tartozom ezért a mesterműért? - Semmivel - mondta nyugodtan Miska. - A kép árát a kedves lánya őnagysága már kiegyenlítette. Az apa a leányára nézett, aztán Miskára. - Ez meglepetés számomra, Mester! S ha mégis szeretném tudni az árát? - A legnagyobb sajnálatomra, de nem árulhatom el - mosolygott Miska. - Legjobb tudtommal ugyanis a kedves lánya ajándékul szánta a képet önnek! Beláthatja, hogy így nem nyilatkozhatom, hacsak - fordult Ewily felé - őnagysága fel nem ment a titoktartás alól. - Semmi szín alatt! - rázta a fejét komolyan Ewily. - A kép ajándék, nem illik az árát tudakolni! Én a gyermek szeretetével adom neked a képet - mondta az apának -, te fogadd az apa örömével. - Köszönöm, Vil - adta meg magát az apa -, bár zavarban vagyok, hogy mivel viszonozzak ilyen páratlan ajándékot. No, majd otthon! Miskához fordult. - Tudniillik hazaviszem néhány hónapra Vilt! Több mint egy éve nem járt már odahaza, és odaát is szeretnék már látni! - De apa! - szisszent fel Ewily. - No látja! - fordult Miskához mosolyogva az apa. - Az Istennek sem akar hazajönni! Azt mondja, kiábrándult Amerikából, mert Amerikának nincsen lelke! Lelke csak Európának van! Hát mit szól ehhez? Miska belül felujjongott magában, hisz mindezt ő mondta Ewilynek, de ebből a külsején nem látszott semmi. Széttárta a kezét.
- 228 -
- Uram, ebbe én annál kevésbé szólhatnék bele, mert végtelenül tisztelem az egyéni véleményeket. Ha kedves leánya őnagyságának valóban ez a meggyőződése, nagyon nehéz lesz őt ellenkezőre bírni. A magam részéről nem is vállalnám. - De Mester! - kiáltott fel az apa. - Vil az egyetlen leányom! Huszonöt éves korában elvált asszony! És, mint ezt az ön képe megfellebbezhetetlenül dokumentálja, nagyon szép! Nekünk odaát meglehetős vagyonunk van, gazdag és előkelő ismeretségi körünk, hát mégiscsak az volna a természetes, ha férjhez menne egy hozzá illő férfihoz, s amellett élne. Nem igaz? - Kérem - mondta Miska -, ne kényszerítsen véleménynyilvánításra! - Vagyis ön is a lányom pártján van? - Én - nézett rá Miska keményen - a magam pártján vagyok! Látja, én tizenöt éves koromban még asztalosinas voltam Magyarországon, de tudtam egy kicsit rajzolni, bár akkor még senki sem tanított, hát azt mondtam: festőművész leszek! Teljesen árva voltam, egyik anyai nagybátyám volt a gyámom, ő adott inasnak is, s mindent megpróbált, hogy a szándékomtól eltérítsen. Egészen aljas dolgokat is. Hiába! Mentem a magam útján. Én most nem akarom önnek részletezni, hogy tíz esztendő mennyi emésztő fáradságába, milyen iszonyú éhezésébe került, mire eljutottam a Siralomházig, amely egyszerre ismert festővé tett, de eljutottam! És soha nem kértem egy krajcár rokoni segélyt sem! Vagy nézze, én most itt állok egy ijesztően nagy munka előtt. A kép nagysága harminc négyzetméter. Néha magam is megijedek tőle. De esküszöm, hogy akármi történik is velem, a halálon kívül, én megfestem azt a képet, és úgy festem meg, ahogy magamban ragyogni látom! Engedjen hát ki ebből a vitából, uram! - Értem - mondta az apa. - Ön is csökönyös ember! - Nem! - mosolyodott el Miska. - A csökönyös emberek legtöbbnyire ostobák. Én nem tartom magamat annak. De nekem is megvan a magam elszánt hite, és megvannak a megingathatatlan meggyőződéseim! S ugyan mi lenne belőlem ezek nélkül? Nagy lélegzetet vett. - De hát mindez csak rám vonatkozik, uram, s még csak nem is példabeszéd. Amit ön kérdez, az az önök családi ügye, engedje meg, hogy kihátráljak belőle. Mikor utaznak, uram? - A szombat délutáni gyorssal. - Kár! - mondta Miska. - A feleségem rendkívül sajnálni fogja, hisz - intett Ewilyre - a Madame volt nálunk a társaság kedvence. De magam is sajnálom. Az volt ugyanis a titkos tervem, hogy a Pierre-Paul d'Ecuyer-ket meghívom néhány hétre a Sainte Roche d'Ecuyer-ék ősi fészkébe, amely most az én örökbérletem, de hát van úgy, hogy az embernek a legszebb szándékáról is le kell mondania. A képet majd légvonatba állítom, remélem, időre megszárad, s szombaton délelőtt tengeri szállításra készen küldöm át önöknek. Rendben van? - Köszönöm - mondta az apa. - De csak nem válunk el haraggal, Mester? - Haraggal? - nézett rá derűsen Miska. - Tudtommal semmi okom rá! - Hát akkor meghívhatom vacsorára? Oda megyünk, ahová akarja. - Nagyon sajnálom - bókolt az apa felé udvariasan Miska -, de képtelen vagyok elfogadni a szíves meghívást. Este nyolcra a műkereskedőm jön hozzám, Sedelmeyer úr, nyélbe szeretnénk ütni az egyéves elszámolásunkat. Sajnos, amint látja, a művészi élet mögött is ott lapul a mindenható üzlet, s ön is tudja, hogy annak engedelmeskedni kell! - Őszintén sajnálom! - mondta az apa. - Meg kell vallanom, hogy én is - válaszolt Miska. - De úgy látszik, mindketten a kényszerek embere vagyunk. Az apától elkezelt, Ewilynek kezet csókolt, s azt mondta: - Szerencsés utazást és jó megérkezést! S a vendégek elmentek. A Sedelmeyerrel való összejövetelből persze egy szó sem volt igaz. Azt csak úgy találta ki mérgében, amelyet kitűnően titkolt, mert valóban nem tudott volna együtt vacsorázni velük. Nem! Egészen másként tervezte ő Ewilyvel való életét. Valami olyan gondolat motozott benne, hogy az egyik d'Ecuyer lány kizuhant az életéből, s a másik, talán az első akaratából, most a helyére lép. És nem így történt: az apa győzött. És Ewily meg sem mukkant az egész vitában! Vajon miért? Szemére hányja holnap ezt a viselkedést? Nem - gondolta -, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi sem. - 229 -
Légvonatot csinált a műteremben, maga megmosdott, átöltözködött, s kihajtatott a charentoni temetőbe, Laci sírjához. Már régen ki akart menni, de valami mindig közbejött. Most vagy egy órát elült a szépen gondozott sír mellett, aztán hazajött, a hálószobából egy másik helyiségbe vitte Sven csodálatos képét, s másnap úgy fogadta Ewilyt, mintha valóban nem történt volna semmi sem. Nagyon szerették egymást, s a nap délután négy óráig az övék volt. Ewily egyszer csak felkönyökölt. - Hát mit szólsz hozzá - kérdezte, mert közben összetegeződtek -, hogy apám, akaratom ellenére, át akar vinni Amerikába? - Mit szólhatnék? - kérdezte. - Hiszen egy szót sem szóltál bele a vitánkba! - Ez igaz! - mondta Ewily. - Valami olyasmit gondoltam, hogy te majd megvívsz vele helyettem. - Én? Helyetted? Hogyan? - Olyan egyszerű lett volna! Azt kellett volna mondanod: uram, az ön lánya az én édes szeretőm, nem engedem el magamtól egy tapodtat sem! - Szent Isten! - ugrott fel Miska. - Ne légy őrült! Hogy lehetett volna ilyet mondani neki? A nő mosolygott. - Azt hiszem, könnyen. Mikor a kép árát firtatta, én már csaknem kitálaltam neki. De aztán azt gondoltam, majd te megteszed. - Nem! - mondta Miska. - Nekem nincs rá jogom, hogy bárkinek is kiadjalak! Csak magadnak lehet rá jogod! - Igen - bólintott Ewily -, ezt már tegnap megértettem. Ó, otthon ezerszer a számon volt, de nem mertem kimondani. Féltem, hogy megölöm vele. - No látod! - De nem lett volna szabad félnem! - kiáltott a nő. - Ő az apám, de én nő vagyok, és te több vagy nekem! Ez a törvény! Sokkal súlyosabb az egész tízparancsolatnál! Csak az a baj, hogy mi ezt nem tudjuk elég biztosan és erősen, mert áldolgokra és nem az élet igazságaira nevelnek bennünket! Megrázta szép, szőke fejét. - Tudod-e, hogy apám az éjjel még azzal is megfenyegetett, hogy odaát letiltatja a pénzemet? De én kinevettem! Hogyan? Egy felnőtt nőnek a magánvagyonát? Akkor sikkasztást követsz el, s én nyomban beperellek! Ha kell, perlem az egész d'Ecuyer-vagyont a pénzemért s az anyai örökségemért, ami szintén nem csekélység. - „Hát ilyen vagy? - kérdezte apám. - Képes volnál meghurcolni bennünket?” „És te képes volnál meglopni engem? A saját lányodat?” „Elhallgass!” - ugrott elém. - S azt hittem, megüt. De azt mondtam neki: - „Figyelmeztetlek rá, apa, hogy pillanatnyilag te vagy a vendég nálam, és nem megfordítva! És arra is, hogy kinőttem már a szülői fegyelmezés alól! Sőt arra is, hogy nagykorú vagyok, és azt teszem, amit akarok!” - És ő? - Leejtette a fejét, sírva fakadt, és kiment a szobából. - Borzasztó! - mondta Miska. - Nem borzasztó! - kiáltott fel a nő. - Nem vagyok már gyerek! Önálló, vagyonos nő vagyok, minek akarnak gyermekszerepre kényszeríteni! Megkapta Miska vállát. - Tudod, mi a borzasztó? Hogy nem vagy nőtlen ember! Mert akkor rögtön eljöttem volna hozzád, és semmit sem törődtem volna vele, hogy szeretőnek vagy feleségnek jövök-e! - Istenem! - sóhajtott Miska. - Sohasem látlak többet! Mész Amerikába! A nő felkacagott. - Nem én! Hohó, barátom, megszököm én apától! - Nono! Hogyan? - Ezer módja van annak, te! Csak ne félj! Ettek valamit, aztán egymásba karolva álltak Ewily képe előtt. Mintha Sven és Tem lettek volna. - Gyönyörű! - mondta meghatottan Ewily. - Köszönöm, Nagy Fehér Főnök! - Micsoda név! - mondta Miska. - 230 -
- Olyan indiános! Most jutott eszembe. Vagy ne mondjam többet? - Mondd csak! - nézte meghatottan Miska. - Mondj akármit! - Azt mondom: Nagy Fehér Mester! Vagy: Nagy Fehér Varázsló! Ez a legjobb! Hát nézd, Nagy Fehér Varázsló! - mutatott az arcképére. - Ezt vigyék Amerikába, és ezt csodáltassák körül, mert ez valóban csodálatos! Hosszan elgondolkodott, aztán azt mondta: - Milyen szép lett volna egy akt is melléje! Sajnos, ahhoz már nincs idő! S elszomorodott, mint egy gyermek. - De van! - kiáltott hevesen Miska. - Kezdjük nyomban el! Gyorsan pózba fektette Ewilyt, vászont dobott egy állványra, megerősítette, aztán nyomban festeni kezdett. Őrjítően gyors volt a munka, káprázatos és lenyűgöző, alkotó lendület. Utoljára akkor dolgozott ilyen eszeveszetten, mikor Sedelmeyernek festette bizonyságul az Olvasó nő-t. De most talán még égőbben és eszeveszettebben, hisz arról volt szó, hogy Ewily elmegy, s legalább képen akarta ittmarasztalni magának. Ám akármennyire erőlködött, sem tudott készen lenni a képpel négy órára. - Nem baj! - rendelkezett Ewily. - Folytasd! A mai nap még az enyém: a barátnőimtől búcsúzkodom! Este háromnegyed nyolcra lett kész a kép. Már a nagy villanyfények is égtek a végén, Miskáról dőlt a verejték, de a mű kitűnően sikerült. - Milyen nagy vagy! - sikoltott fel boldogan Ewily. – Milyen gyönyörű a képem! Valóban én vagyok ez! De ezt magadnak festetted ám, édes! Ez, úgy akarom, hogy a tied legyen, egyetlenem! Szájon csókolta Miskát, befutott a szobába, egy villanásra írt valamit, s szinte percek alatt felöltözött. Akkor kiszólt: - Fogass be, Nagyemberem, valóban késő van! A hintó elvihet az utcám sarkáig! Miska azonnal intézkedett, hogy fogjanak be a nyitott hintóba, s a kocsis rögtön álljon elő. Mire végzett, Ewily már ott állt mellette a műteremben, karján a zöld ruhája, kezében a florentinkalap. - Látod - mondta nevetve -, ezeket csaknem elfelejtettem! Pedig mit csinálnál ilyen semmi kis női ruhával, én meg még viselhetem. - Persze! - próbált Miska is könnyed lenni. - Képzeld el, hogy festenék én ebben! - Haha! - nevetett Ewily. De hirtelen komoly lett. - Te! - kérdezte. - Valóban meg akartál hívni Sainte Roche-ba bennünket? - Valóban - felelt Miska. - Már ki is terveztem, hogy apádnak a távoli férfiszobában vettetek ágyat, te Denise helyén alszol, én meg fent a műterem mellett. S mikor minden elcsendesül, szépen belopódzom hozzád! De tulajdonképpen neked szólt volna az egész meghívás! Ewily lehajtotta a fejét. - Ezt sohasem bocsátom meg apámnak! - mondta rekedten. - Sír még ő emiatt, ne félj! Aztán hallották a hintó zörejét, közben Miska is felöltözött, s már lendültek, hogy leszaladjanak, de az ajtóban Miska megállt. - Itt búcsúzkodjunk! - mondta összeszoruló torokkal. - Odalent mindenki lát! - Csacsim! - próbált nevetni Ewily. -- Hát nem mondtam, hogy megszököm? De azért nagyon hosszan megölelték, és nagyon hosszan megcsókolták egymást. - Mindent köszönök, Ewily! - suttogta Miska. Ewily vissza ugyanígy. - Én is neked! S mi mindent! Azt is, hogy érdemes volt élni! Csaknem sírva fakadt, de aztán hirtelen felrántotta az ajtót, s mindketten lerohantak. A hintó már várt, Ewily nyomban felszökkent rá, s már integetett is. - Jó éjszakát! Jó éjszakát! Már kifordult a hintó, mikor Ewily visszakiáltott Miskának: - Holnap telefonálok! Aztán sírva bukott a hintó párnázatára. De valóban telefonált is. Másnap már reggel hét órakor megcsendült Miska telefonja. Miska már fent volt, sőt útra készen. Úgy tervezte, hogy ő is lemegy Sainte Roche-ba, akkor egy darabig együtt utazik Ewilyvel. - 231 -
Mert egy pillanatig sem tudott hinni Ewily szökésében. Most örömmel ugrott a telefonhoz. Ewily beszélt. Ujjongott a telefonba. - Van két órám, Miskám! Apa kilencre rendelte a keltést! Gyere értem, még együtt lehetünk százhúsz percig! - Rohanok! Valóban rohant, tizenöt perc múlva ott volt, felkapta Ewilyt s vágtattak. - Hová? - Haza! - mondta Ewily. - Hozzád! S később: - Most gyerünk a Bois-ba! Még csaknem egy órát kocsizhatunk! Lerohantak, a hintó várt rájuk, s röpítette őket. Könnyű trappban hajtottak a néptelen utcákon. Csend volt, az enyhe ősz békéje, a reggel hűvössége, s Miska védőleg ölelte magához Ewilyt. - Féltesz? - kérdezte az mosolyogva. - Hűvös van! - felelt Miska. - Igaz! - ragyogott rá Ewily. - Rejts el jól! Így kocsiztak föl-alá és körül az utakon, mint a fiatal és gazdag szerelmesek. Miska Ewily arcát cirógatta szótlanul, Ewily Miska kezét. Így lett negyed tíz, s Ewily megszólalt: - Most vigyél a palotához! A bejáratig! Egy kicsit megkéstünk, de azt sem bánom, ha meglátnak is! Csak lássanak! Hát mentek hazafelé, s Ewily azt kérdezte: - Nem tudod, hogy jutottam én Denise eszébe, hogy rám hagyta ezt a palotát? Hisz sohasem látott! - De tudott rólad. - Elhiszem - bólintott Ewily. - Biztosan tudta, hogy mi ketten vagyunk a két utolsó d'Ecuyer lány! A többi már csak keverék! Európát csak én tudtam közülük megérteni. Igaz, hogy jó mestereim is voltak: Te és Denise! - És a magad egyénisége! Ezt ne hagyd ki! - Köszönöm! - bólintott Ewily. - Köszönöm, hogy így beveszel harmadiknak kettőtök közé! Később felkacagott. - Tudod, hogy apa fél tőled? Azt mondta, mikor mentünk tőled hazafelé, hogy olyan óriás vagy és olyan rettentő erő lobog a tekintetedből, hogy az egyetlen ember vagy életében, akitől határozottan fél. Ez az az ember - mondta nyugtalanul -, aki mindenemből kifoszthatna! - Szamár! - mondta Miska ingerülten. - Tőlem fél, és ő foszt ki engem! - De önmagát is! - mondta diadalmasan a nő. S még hozzátette, mintegy magyarázatul: Hisz elmondtam, hogy mi történt köztünk! Aztán a palota elé értek. Miska lesegítette Ewilyt, s ott, a bejárat előtt, még egyszer összeölelkeztek, akárki láthatta őket. Akkor Ewily berohant a kapun, vágtatott fel a lépcsőkön. Miska meg nézett utána, míg csak el nem tűnt előtte. Akkor hazahajtatott. Mire hazaért, már ott voltak Allan Hardy emberei, s szakértően csomagolták Ewily arcképét. - Gyönyörű hölgy! - lelkesedett a munkavezető. - Szabad megkérdeznem, Mester, mennyibe kerül egy ilyen arckép? Miska lehajtott fejjel ült egy fotöjben. Felnézett. - Egy ilyen arckép? Hát... leginkább egy csomó fájdalomba! Az egyik félnek. A másiknak, mondjuk, ötvenezer frankba! - Tyű! - kapott fejéhez a munkavezető. - Az óriási pénz, Mester! Miska megrázta a fejét. - Nem ér semmit! - mondta. - A fájdalom sokkal többet ér! A munka haladt, a csomagolást befejezték, hatalmas láda kerekedett belőle. De Miska még az apa amerikai címét is ráíratta kátránnyal a ládára, aztán az emberekkel útra bocsátotta. Ekkor Ewily hívta fel. - Nagy Fehér Varázslóm, mit csinálsz? - Állok és szomorkodom! - Ne mondj ilyet! - Nem tudok mást mondani. Iszonyúan egyedül vagyok! - 232 -
- Ó - felelt Ewily -, én is! A Szaharában nem volnék magánosabb! De azért nem szabad szomorkodnunk! Erősnek kell lennünk, most én mondom neked! Csomagolják-e már a képemet? Nevetett. - Már el is vitték. Egy órán belül bizonyára meg is érkezik. - És a másik kép? A tied? Miska majdnem felcsuklott. Miért volt ez ilyen kimondhatatlanul fájdalmas? - Szárad - nyögte ki végül. - Hisz néhány órája... Erőt vett magán. Az Istenit - gondolta -, hisz a harminckilencedik évemet taposom! - Nos? - kérdezte Ewily. - Mit akartál mondani? - Hogy néhány órával ezelőtt tettük rajta az utolsó ecsetvonásokat! - Igen! És milyen jó volt! Szervusz! És letette a kagylót. Miska járt fel-alá a műteremben, nézte Ewily aktképét, állt előtte, de annyira másutt járt a feje, hogy szinte nem is látta. Leült egy fotöjbe, s arra gondolt, hogy most mi lesz? Mert Ewily elmegy Amerikába, és ő itt marad egyedül. Harminckilenc éves fejjel tele szerelemmel egy tizennégy évvel fiatalabb nő iránt, és tele megmérhetetlen bánattal. Hát mi lesz? És el kell kezdenie a nagy munkát. Mi lesz? Ezen tűnődött, és úgy látszik, elaludt, mert arra ébredt, hogy a telefonja csenget. Odaugrott, Ewily volt. - Drágám - mondta meghatottan -, már jó félórája megérkezett a képem. Azóta sírok. - Ne sírj! - mondta neki. - Azt nem szabad! - De szabad! Tudod, min sírok? Hogy még meg is címeztetted a szállítóládát! - Az semmi - mondta Miska. - Csak gondoltam, hogy ti most tele vagytok felfordulással, hát ráírattam a ládára az amerikai címeteket. Ennyi az egész! - Köszönöm - kedveskedett -, de tévedsz! Apa ugyan csomagoltatja a saját holmiját, és felkért, hogy én is csomagoltassak, mert mindenáron magával visz, de én nem csinálok semmit. Hisz úgyis megszököm! - Az Istenért, ne tedd! - De igen! És tudod, miben szököm meg? A zöld selyemruhában és a florentinkalapban, amelyben lefestettél! Egy piros kabátot veszek hozzá, úgy aztán senki sem ismer rám! Csak nem képzel rólam senki ilyen ízléstelenséget, hogy zöld ruhához piros kabátot veszek? S nevetett hozzá. - Ewily - rimánkodott Miska -, ne ejts kétségbe ezzel a szökési tervvel! Ha mindenáron szökni akarsz, gyere hozzám! - És mit mondasz apának? Mert legelőször nálad kerestetne! Mondhatod neki, hogy el akarsz venni feleségül? - Hát... - Nem mondhatod! És azt sem mondhatod, hogy elválsz és elveszel. - Miért nem? - Mert nem akarom. Te most nagy munka előtt állsz, s nem akarok ilyen női bonyolultságokat, ilyen őrültségeket a nyakadba zúdítani! Ilyen méltatlanságokat! Hiszen egy nő a te életedben első személy úgysem lehet soha! És ez így is van jól! A te életedben a művészetednek kell az elsőnek és mindenek felett valónak lennie! Igaz? - Várj csak! Én... - Ne is felelj, drága! Ez így van! Annyi akadályon visz feléd az út, akár egy őserdőben! Hidd el, sokkal jobb az én tervem! Egyszerűen megkerülöm az akadályokat! - Hogy érted ezt? - Szó szerint! Hát benned nincs semmi ravaszság? - Sajnos! - Pedig benne van a bibliában is: „Legyetek ravaszok, mint a rókák, és okosak, mint a kígyók!” De, persze, te nem olvasol bibliát! Fölnevetett. - Bocsánat, hisz a Krisztus Pilátus előtt festőjével beszélgetek. De hidd el nekem, nem csak az Újszövetség szép, hanem az Ószövetség is. Van például fogalmad a Genezis első könyvéről? - 233 -
Ugye semmi? Nekem sem volt, de elkezdtem olvasni. Most Ábrahámnál tartok, a huszonharmadik fejezetnél. Csaknem zokogni kell tőle, olyan szép! Hirtelen megijedt, hogy Miska már nem hallgatja. - Ott vagy még a készüléknél? - kiáltott rémülten. - Igen! - kiáltott Miska is. - Hogy mehetnék el, mikor Te beszélsz? Hallgatlak! - Akkor jó! - mondta megkönnyebbülve Ewily. - Hát még egyszer köszönöm a páratlan figyelmedet! Egyedülvaló vagy ezen a világon! Egyél valamit! Lehet, hogy felhívlak még! Szervusz! Neki ideje sem volt elköszönni, csak állt ott bambán, és végre letette a hallgatót. Nagyon fáradt volt, bár nem tudta, mitől. Arra nem gondolt, hogy a búcsúzkodás és a fájdalom törte így össze. Leült, a műterem parkettjét nézegette, de közben egy-egy gondolatfoszlány villant fel az agyában. Mit is mondott Ewily? Hogy egyék? Nem tudna lenyelni egy falatot sem. És a Genezis első könyv, huszonharmadik fejezet? Igen, azt megnézi! Rögtön elolvassa! Mi lehet abban olyan zokogtató? Fel akart állni, de aztán visszasüppedt: nem tudta, hol van a bibliája. Hol is lehet? Hisz nemrég volt a kezében! De nem jutott eszébe. „Mindegy - gondolta. - Majd máskor! Most nincs semmi és senki, csak Ewily van még egy kis ideig, milyen kis ideig! Aztán elragadja a marseille-i gyors! Mert hová szökne? Igaz, pénze van, oda megy, ahová akar. De miért nem ide? Igen, azt mondta: »Egy nő a te életedben első személy úgysem lehet soha!« Igen. És nem akarja, hogy elváljon! De miért nem?” Gondolkodott, gondolkodott. „Milyen siralmas dolog, hogy az embernek a kézzel elérhető közelmúlt mondatai sem jutnak eszébe!” Aztán csak ült. Nem gondolt semmit. Szinte eggyé vált a falakkal, a fénnyel, a levegővel. Volt egyáltalán? Csak anyag. De lélegzett, és a szíve vert, hát több volt anyagnál. Milyen jó volna ezt az egészet most tisztán és nyugodtan végiggondolni! De az ember sohasem gondol végig semmit! Nincs ideje rá! Nincs ideje. Megint megálltak a gondolatai. Ha most belevágnak egy kést, csak lehajtja a fejét, és nem szól semmit. Negyedóráig ült így, mikor megszólalt a telefon. Valahogy odavánszorgott. - Tessék! Ewily alig ismert a hangjára. - Te vagy? - kérdezte ijedten. - Talán - mondta Miska. - De nem bizonyos. Lehet, hogy csak az anyag! Megtanították beszélni! De ebben a pillanatban elöntötte az öntudat és az erő. - Ewily! - kiáltott. - Itt vagyok! - Hála Istennek! - sóhajtott Ewily. - Értesz? - Hogyne. - Hát akkor. Szívem, most szököm! Nagyon szeretlek! Isten ve... - Várj! - üvöltött Miska. - Szívem - mondta halkan Ewily -, ne nehezítsd meg a dolgomat! - Csönd! - ordított Miska. - Egy lépést sem teszel! Megyek és elhozlak! - Már késő! - Ostobaság! Elhozlak! - Nem! Kár a fáradságért, szívem! Úgysem találsz meg! - Ewily - őrjöngött Miska. - Vágtatok érted! Nem érted? Sainte Roche... - Hát gyere! - mondta szelíden Ewily. - Meglátom, utolérsz-e. Mert mire ideérsz, hol leszek én már! Csókollak! Még egyszer csókollak, szívem!... Csönd. - Ewily! - üvöltött Miska torka szakadtából. - Ewily! Ewily! Senki sem felelt, pedig nyitva volt a vonal, az áram búgott benne. Miska lerohant. - Fogjatok! - ordította. - Fogjatok! Életveszély! Maga is segített a lovakat befogni, aztán a hintóba szökkent. - Rue Montesquieu 8.! - nyögött a kocsisra. - Vágtass! Mintha égne mögöttünk az utca! De elkéstek. - 234 -
Mire odaértek, már tömeg állt a ház előtt, s egy férfit akkor vittek be hordágyon a kapun. Miska szétlökdöste a tömeget, s íme ott feküdt előtte Ewily iszonyúan összezúzódva, a zöld selyemruhájában és a florentinkalapban, amelyben lefestette őt, s még piros kabát is volt rajta, de az a vére volt. - Uram - sikongott egy asszony -, talán öt perce sincs, hogy a második emelet ablakából levetette magát! Iszonyatos! Miska önkéntelenül lehajolt, két tenyerét Ewily véres hátára tette: még meleg volt. Akkor két karjára vette az összezúzott testet, bevitte a palotába, és zokogva ordított orvosért. Az ott volt; a szomszédban lakott. - Nézze meg! - tárta eléje Miska fogcsikorgatva a drága testet. - Vizsgálja meg! Esküt tett rá! - Mester - fogta meg szelíden az orvos -, hisz ön is látja: halott! Tizenkét métert zuhant, és az egész szervezet összetört! Inkább mossuk meg őt, és fektessük egy meztelen ágyra, és segítsen nekem, hogy bevarrjuk szegénykén a legvadabb sebeket. Ne éktelenkedjenek rajta a ravatalon! Én megértem önt, Mester, de nincs más tennivalónk, higgye el! - Nincs! - ejtette le a fejét Miska: - Édes Istenem! Miska a hosszú hallasztalra fektette Ewily testét, fölkapkodta a szőnyegeket, vizet hozott, fehér törülközőket, s mindenkit kiparancsolt onnét. Akkor lenyírták Ewilyről az elvérzett zöld selyemruhát, a fejébe szorult florentinkalapot, és megmosták a testét. Nehéz munka volt, mert alig maradt benne ép csont, drága medencéje ötfelé repedt, és egyébként is sok volt rajta a nyílt törés. De, bár gerincoszlopa is szétzúzódott, és koponyaalapi törést is megállapított az orvos, arca meglepően ép maradt. Talán azért, mert a kalap széles pereme az arca elé lapult, s így nagyrészt megvédte csodálatos vonásait. Az orvos bevarrta a tátongó sebeket, összetört tagjaira merevítő síneket kötöztek, Miska óvatosan összekulcsolta a két kezét, aztán az egész testet deszkára fáslizva bevitték a szobába, az időközben lemeztelenített ágyra fektették, s Miska letakarta egy nagy, aranyhímes selyemtakaróval, melyet még Sven idejéből ismert. - És az apja? - kérdezte fogcsikorgatva Miska. - Az a bitang? Mert ő felelős mindenért! - Aligha tudja felelősségre vonni - mondta az orvos. - A szobájában fekszik, alig tudtam eszméletre téríteni. Nem lát, szörnyű idegsokk rázza, és a lánya után kiabál. El kell szállíttatnom valamelyik idegklinikára! - Azt csinál vele, amit akar! - legyintett Miska. - Anyagilag mindent kibír, nagy vagyona van Amerikában. Megeredt a könnye, s Ewily néma tetemére mutatott. - Csak őt, kérem, nem szeretném, ha felboncolnák! Kihez kell fordulnom, hogy ne nyúljanak hozzá? Az orvos ránézett. - Senkihez, uram! Én vagyok a kerület rendőrorvosa.
- 235 -
XXXIV A szép, enyhe ősz csodálatos építménye úgy omlott össze néhány nap alatt, mint egy üvegpalota. Először csak éles, erős, koránhideg szelek vágták a várost, s meleg kabátokat parancsoltak az ernberekre, a fák sárga lombozata halott reményként repült az utcákon, s a fák csaknem meztelenül meredeztek. Éjszakánként jajongás hallatszott az utcákról, fájó csihorgások nesze, s innét is, onnét is egy-egy riasztó dörej vagy csörrenés, amint a viharszerű szél a drótokkal birkózott, a bezárt kapukkal, s leszaggatott egy-egy cégtáblát, vagy földre rántotta egy-egy választékosan rendezett kirakat üvegét. Aztán enyhébb lett a szél, de a tenger felől nehéz, szinte hamuval mérgezett felhők jöttek, s hosszú, szaporán ömlő esőt zúdítottak a városra. Az utcákon ömlött a víz, s úgy ragadta magával az ősz minden káprázatát, mint egy csődbe jutott színtársulat elázott rongyait, s a Bois de Boulogne, amely két évszakon át az élet fényességét harsogta a maga roppant zenekarán, vén kéjhölgyek gyülekezetévé változott, akik dörmögve gubbasztottak az eső alatt, s néha fölátkozódtak, mert szakavatott dámák vették át tőlük a kerítés művészetét. Mindenki visszajött Párizsba, még a legmegrögzöttebbek is, sőt azok is, akiknek vidéken földbirtokaik voltak. Cécile is hazajött, pedig még korántsem végeztek Kolpachon. Chérie is itthon volt már, hiszen a gyermekeknek iskolába kellett menniök, még a kis Michelnek is, aki most indult el az ábécé göröngyös világa felé, s aki annyira hasonlított az apjához, hogy Miska teljes gyermekkori önmagát látta benne, s még az enyhe őszi napok egyikén le is festette őt a kis őszi kabátkájában, s nagy iskolatáskával a kezében. Az asszony nyomban vitte is a képet Sussybe, s külön hálószobájának ágya fölé akasztotta. De ez nem sokkal azután volt, hogy Miska Sainte Roche-ból megérkezett. Azóta rég átköltözött a Montesquieu utcai nagy műtermébe, s festette gigászi képét. Csak ki kellett lépnie az ajtón, hogy két házzal odább láthassa a helyet, ahol Ewily összezúzott teste feküdt, s bár az eső minden nyomot elmosott, ő pontosan látta a jelenetet, s mindannyiszor átszaladt rajta a borzalom. Ám más baj is volt. Alig, hogy hazatért Sainte Roche-ból, a temetésről, néhány nap múlva álmatlanság lepte meg, s ő, aki arról volt híres, hogy alig ér párnát a feje, már alszik is, vergődve virrasztotta át az éjszakákat. Ezeket az álmatlan éjjeleket először arra használta fel, hogy gondolatban továbbfejlessze a képét, jobb és kifejezőbb mozdulatot talált az alakjainak, vagy éppen új alak villant meg előtte, amelyet aztán nyomban le is vázolt az állandóan kéznél levő vázlatkönyvébe, végül is azonban annyira kimerítette ez az állapot, hogy a háziorvosukhoz fordult. Az nem vette túlságosan tragikusan a dolgot, s valami enyhe altatót írt fel neki. - Merő idegesség az egész! - mondta. - Ez itt egy jó, megnyugtató keverék, biztos, hogy aludni fog tőle. Nem akarom hozzászoktatni a művészkörökben ma annyira divatos, nehéz alkaloidákhoz! Miska megvette a felírt gyógyszert, de a gyógyszerész, aki ismerte őt, azt mondta, hogy ezt a szert általában a nyugtalanul alvó gyermekek számára szokták felírni. Egy kis komló van benne, némi valeriána, kétféle bróm és sok narancsszirup. Ha nem használna, forduljon hozzá bizalommal. Ő egy sokkal hathatósabb, de teljesen ártalmatlan altatót tudna neki ajánlani. Miska hazament a gyermekgyógyszerrel, lefekvés előtt mindjárt háromszoros adagot vett be, de a szer hatása csak annyi volt, hogy valóban nyugodtabb lett tőle, aludni azonban egy szemhunyást sem tudott. Nyomban el is határozta, hogy a háziorvos keverékét munka közben használja majd, ha netán elidegesednék, mert határozottan van benne valami jó megnyugtató, de ami az elalvást illeti, mégiscsak a patikus ajánlatát veszi igénybe. Reggel a műterembe menet, az ismerős gyógyszertár felé irányította a hintót, s vett is egy dobozzal a patikus pasztilláiból. - Ha egy nem használna, Mester, félóra múlva nyugodtan bevehet egy második pasztillát is ajánlotta a gyógyszerész. - Mondom, teljesen ártalmatlan! Miska egész nap vad erőbedobással dolgozott, még a háziorvos gyógyszerét is megkortyolgatta, s újra megállapította, hogy nagyon jót tesz idegesség ellen. De estefelé mégiscsak fáradtan jött haza, megvacsorázott, fél tízkor már lefeküdt, s biztonság kedvéért egyszerre két pasztillát vett be a patikus gyógyszeréből. - 236 -
Ettől éjfél felé elaludt, de rettentő vad álmai voltak. Először azt álmodta, amit ébren is gyakran látott, hogy ő áll a nagy műterem ajtajában, Sven régi palotája előtt ott fekszik Ewily, összetört tagokkal, de őt nézi, elüvegesedő tekintettel, s azt lihegi feléje véres szájával: - Te tetted! Te tetted! Ez annyira megrázta, hogy az iszonyattól felébredt. De néhány percnyi hánykolódás után újra elnyomta az álom. Hajnali hat óra volt, s valahogy azt is nyomban tudta, hogy október tizenhetedike. Nyomban kiugrott az ágyából, hálóinget cserélt, reggeli házikabátot vett fel, papucsba bújt, s lehúzogatta Sven ágyneműjéről a huzatokat, összecsavarta őket, az ágyneműt szikkadni rakta szét, aztán leült egy fotöjbe, s elkezdett gondolkodni, hogy mennyit is aludhatott ő. Azt tudta, hogy az ember egyetlen pillanat alatt egész történeteket álmodhatik össze, az ágyáról leeső ember, míg ágyából a földre ér, akár egy rémregényt is, arra végezte tehát a számvetést, hogy mivel elalvás előtt a háromnegyed tizenkettőt még látta az óra világító számlapján, de a tizenkettőt már nem, így körülbelül hat órát alhatott. Nagyon elégedett volt, mert nagy munka közben sohasem szokott többet aludni hat, legfeljebb hét óránál. - Hát akkor ez a gyógyszer nem rossz! - mondta. - Bár az álmokat elengedném! Negyed hét múlt valamivel. Hűvös volt. Az egész palotában csend. Kapta magát, kiment, lefutott a lépcsőn, s óvatosan beosont a felesége hálószobájába. Az asszony mélyen aludt. Miska mosolygott, levetkőzött, és bebújt a felesége mellé. Egy darabig így feküdt, de olyan vágy fogta el, hogy az asszony háta alá nyúlt, lassan maga felé fordította, és csókolgatni kezdte. Az asszony erre felébredt. - Te vagy, Miska? - kérdezte álomittasan. - Én! - mondta Miska, és hevesen magához ölelte. - Hány óra? - Negyed hét! - Szent Isten! Hiszen még aludni kellene! És szinte negyedálmában adta oda magát az urának. S utána mindketten úgy elaludtak, hogy Cécile, aki néhány perccel előbb ébredt, alig tudott lelket verni Miskába. - Hé, hé, Mester! - cibálta. - Lopják a Kálváriá-t. Miska úgy ugrott fel, mintha tüzet kiáltottak volna. - Mi az? - nézett körül. - Csak nem aludtam? Az asszony nevetett. - Mintegy másfél órát, Mester, kedves egészségére! - De ilyet! - csodálkozott. - No de ilyet! S vígan kacarászott a párnán, azt hitte, megtalálta az álmatlanság gyógyszerét. - Nem akarsz festeni? - kérdezte vidáman az asszony. - Én nem bánom, hallod! Ha kedved van rá, végigheverem én veled akár az egész napot! Miska nevetett, és elkezdte a régi játékukat. - De ki megy akkor iskolába? Az asszonyon átlobbant a szeretői múltjuk. - Aki kérdi! - mondta forrón. - Ilyenkor még talán nyitva is a kapu! És nyitva volt. De aztán Miska ugrott, öltözködött, s míg vitte a hintó a műterembe, még boldog is volt, hogy milyen kedves, jó pajtása és szerelmes felesége is van neki, milyen vidáman eljátszottak, s milyen gyermekien jóízűt aludt is ő közben a felesége mellett! Estére kellene áttenni az ilyesmit! S olyan hatalmas munkát csapott a műteremben, hogy maga is megcsodálta. Még az sem zavarta, hogy szertehagyta a szobáját, s még takarítani sem tudnak bemenni, hisz a műterem felőli kulcs ráfordítva bent van a hálószobai zárban, a másik ajtó kulcsa meg itt van nála. „Sebaj!” - gondolta. - Majd rendet tesz maga, ha hazaér!” Négyszer-ötször is megállt festés közben s felnevetett. - Majd estére! Estére! Korán befejezte a munkát, s vágtatott haza. De vendégek voltak. - 237 -
Az egyik, az asszony volt apósa, az vidékről jött fel, hát nemcsak vacsora-, hanem hálóvendég is volt, a csupa tréfa fiatal Corentint az Isten se veri innét haza, míg halálra nem nevettetett itt mindenkit, a két nő meg, aki éppen a szegény amerikai hölgy, a gyönyörű Ewily borzalmas halálát adta elő, Isten tudja, hányadszor már, nem mozdul addig, míg ki nem ásítják innét őket. Miska oly keservesen nézett a feleségére, hogy az önkéntelenül is elnevette magát. Tudta, tudván mitől ilyen keserves az ura tekintete. - Sokat dolgoztál, drágám? - kérdezte kedvesen. - Hát a napi adagot. - Menj fel, öltözz át és gyere vissza! - mondta az asszony. - Legalább együtt leszünk egy kicsit. Miska felment, új huzatokat húzott Sven ágyneműjére, megvetette az ágyát, kinyitotta a műtermébe nyíló ajtót, levetkőzött, megmosdott, átöltözött és lement, de magával vitte az altatóját is. Odalent leginkább Cécile volt apósával beszélgetett, mert azzal nagyon szerették egymást. Az öreg, ha feljött, mindig náluk szállt meg, s városszerte dicshimnuszokat zengett Miskáról. Szerencsére korán fekvő volt. Cécile nemsokára tálaltatta a vacsorát, átvonultak az ebédlőbe, s Miska három pirulát nyelt le a patikus altatójából, két szelet kotlett között. Remek vacsora volt, mindenki a kedvenc ételét kapta, vörösbor is volt, kétféle is, hát jó volt a hangulat. Negyedóra múlva azonban az öreg felkelt, s kimentette magát, hogy az ilyen vén, nyugalmazott hadfinak, mint ő, ilyenkor már ágyban a helye. Miska is felállt. - Elnézést kérek, elkísérem apát, s megnézem, hogy ellátták-e mindennel. - Gyere, fiam - karolt bele az öreg Steenhuyer - neked is szükséged van a pihenésre, hisz egész nap dolgozol. Kivonultak, s a két hölgy, anya meg lánya, csak csodálkozott. - Érdekes! Hát ilyen jóban vannak ezek? - intettek a távozók után. - Micsoda? - nevetett Cécile. - Az apa úgy szereti Miskát, hogy talán még a lányokhoz is együtt járnak! - Nono! - Bizony, bizony! De arra esküt tehetek, hogy 74-ben csaknem ő kérte meg a kezem Miska számára! Nem volt nap, hogy ne Miskát duruzsolta volna a fülembe! Igaz, hogy nem volt semmi szükség sem rá, mert akkor mi már éppen eléggé észrevettük egymást! Nyugodtan beszélt, fölénnyel, úgysem merték volna megkérdezni tőle, hogy hát házasság előtt mi volt. Miska ezalatt lefektette az öregembert, olvasnivalót adott neki, de akkorra már maga is olyan álmos volt, hogy alig tudott felvánszorogni a szobájába. Ott csak ledobálta magáról a ruháját, még hálóinget sem vett, csak bebújt az ágyba, s már nem is tudott magáról. Először, talán négy óra hosszáig, simán és álom nélkül aludt, de aztán, hogy az altató hatása gyengült, vadabbnál vadabb dolgokat álmodott, szinte negyedóránként fent volt, valamivel hajnali öt előtt végképp elszállt szeméről az álom, s nagy bágyadtság maradt benne utána. Megpróbált olvasni, de a szeme égett, hát behunyta a szemét, s egy órát feküdt mozdulatlanul. Akkor kapta a háziorvosuk gyógyszerét, nagyot nyakalt belőle, s nem telt bele húsz perc, olyan nyugodt és tisztafejű lett tőle, hogy hangosan és gúnyosan nevetni kezdett. - Ez ám a gyógyszer! Altatónak mérik, és felfrissül tőle az ember! Kiugrott az ágyból, felkapta reggeli kosztümjét, s beosont Cécile-hez. Az, szegény, éjfél után kettőig virrasztott a vendégeivel, s mikor Miska felébresztette, csak nyöszörögni tudott. - Drágám... két óra után... feküdtem csak le! De odabújt, és Miska vállán aludt tovább. Miska nyitott szemmel hallgatta a felesége szabályos lélegzetvételét, de a jó, párás melegben, úgy látszik, maga is elszundíthatott, mert amikor kinyitotta a szemét, fél nyolc volt már. Óvatosan felkelt, felment, felöltözött, s mikor kinyitotta az ablakát, látta, hogy az égen gyér felhőzet ül csak, s nem esik az eső. Ettől jó kedve lett, vidáman reggelizett, s már hajtatott is a műtermébe. Ahogy kiszállt, dr. Bourdonnal találkozott, azzal az emberrel, akivel Ewily halálakor mint rendőrorvossal találkozott. - 238 -
- Jó reggelt, Mester! Csak nem itt dolgozik? - De igen! Az otthoni műtermemben nem fér el a képem! - Szent Isten! - csodálkozott az orvos. - Egyébként, kérem, gratuláljon nekem. - Mihez? - mosolygott Miska. - Csak nem házasodott meg? - Nem! - nevetett az orvos. - Hanem otthagytam a políciát, és mintha rám tört volna a szerencse, Potain professzor rögtön felvett a kórházába. - És ez jobb? - Főnyeremény! Miska nyújtotta a kezét. - Hát akkor szívesen gratulálok, doktor úr, de csak kölcsönben. - Köszönöm - nevetett az orvos. - De hogy értsem ezt? Miska is elnevette magát. - Úgy - mondta -, hogy ez a rengeteg kép itt annyira izgat, hogy éjszakánként sem tudok aludni tőle. A háziorvosunk adott ugyan valami löttyöt, de attól, Jézusomra, olyan éber leszek, hogy akár jöhetnék vissza festeni, ha volna fény! A patikusunk altatójától meg már másodszor feszítem álmomban keresztre magamat. Írjon hát fel valami tisztességes altatót, még valami komoly bűntényt találok elkövetni álmomban, s akkor meg attól nem tudok aludni. Hirtelen gondolt egyet. - Meg valami jó és erős szert fejfájás ellen. Mert látja, mióta az a borzalom történt itt - és Sven hajdani palotája felé intett -, a fejem is elkezdett fájni. Ha nekifog, akár abbahagyhatom a munkát, annyira megkínoz. - Melyik része fáj a fejének, Mester? - Kezdődni valahol belül szokott - felelt Miska -, aztán elönti az egész fejemet. - Értem - bólintott az orvos. - Én most felírok egy nagyon jó, speciális altatót, nem is kapható másutt, csak a Champs Elysées 59-ben, az ottani gyógyszertár gyártja. Ugyanott megcsináltathatja a fejfájás ellen való porokat is. Bementek a műterembe, hogy ott megírja a recepteket, de a roppant kép előtt úgy állt meg, mint akit fejbe vágtak. A képen már fent volt az egész vázlat, fehéresszürkével aláfestve, de így is annyi mozgalmasság volt rajta, a cselekvésekben s a mozdulatokban annyi karakter, hogy a fiatal orvos úgy tekintett rá, mintha a biblia vonatkozó jelenete elevenedett volna meg előtte. - Uramisten - sóhajtott. - Mekkora kép és milyen döbbenetes! - Ugyan, doktor úr - szerénykedett Miska -, ez csak a kezdet! - Igen - bólintott az orvos. - Most már értem, miért nem tud aludni! Én sem tudnék, ha akkora munka várna rám! Hisz csak az Isten tudja, mikorra lehet ezt befejezni! - Én is tudom - mosolygott Miska. - Ezernyolcszáznyolcvannégy márciusára. - Az nem egész másfél év! És csak egyedül festi, Mester, a tanítványai nem segítenek? - Nem - felelt Miska, s most ő csodálkozott. - Miért kérdezi? - Azért, Mester - mondta a fiatal orvos szinte megdöbbenten -, mert ahogy elnézem önt egymagában ez előtt az iszonyú vászon előtt, az az érzésem, hogy önnek bele kell ebbe roppannia! Borzalmas ez! - Az - mondta Miska komolyan. - De nem adnám semmiért! Belemutogatott a képbe. - Nézze - mondta -, ez a lovas is ragyogni fog majd a kész képen, és a megfeszített Krisztus is, de én magamban pontosan tudom a kettő fénykülönbségét. De az egész fényeloszlást is minden négyzetcentiméteren! És minden színt a legutolsó árnyalatig! S mindez a képen csaknem ugyanolyan lesz, mint ahogy énbennem él! Az orvos ránézett. - Csak nem? - kérdezte. - Miért mondja ezt? - Azért, uram - felelt Miska -, mert nincs a földnek olyan igaz művésze, aki mindenben le tudná rögzíteni a maga teljes elképzelését! A képzeletét senki sem tudja utolérni! Éppúgy nem, mint egy szép álmát! Kapott ön már álmában csókot? Az orvos gondolkodott. - Igen - bólintott aztán. - 239 -
- Nos - mondta Miska -, próbálja meg ennek az álombeli csóknak az ízét a valóságban megkeresni! Lehetetlen, hogy sikerüljön! De ha sikerülne, nagy baj lenne, mert ott állna a hölgy előtt minden másra tehetetlenül! - De miért? - kérdezte az orvos. Miska széttárta a kezét. - Nem tudom önnek pontosan megmondani, nem vagyok pszichológus. De én magamnak úgy magyarázom, hogy az álombeli csókban több teljesül be, mint egy tökéletes, de valóságos szerelmi egyesülésben. Mert az álombeli csókban az ember szerelmi képzelete teljesedik be, egy minden valóságtól mentes, attól sokkal magasabbrendű valami. Nézze, nekem van néhány orvos barátom, ismerősöm, s azok azt magyarázzák nekem, hogy minden izgalomnak megvan a maga jellegzetes alsó és felső idegi rezgésszáma. Ha már most az az izgalom, valaminő oknál fogva, túllép a maximális rezgésszámon, akkor az emberi szervezet arra vagy hiányosan, vagy egyáltalán nem reagál. - Előfordulhat - mondta az orvos. - Ezek a neuraszténiás túlzások. - Nem tudom a nevüket - vont vállat Miska -, még a lefolyásukat sem, mert velem ilyesmi soha nem történt meg. Én, hogy őszinte legyek, szeretem és győzöm a nagy izgalmakat. De nem egy ismerősöm, barátom panaszkodott nekem, hogy a túlságos izgalom náluk szerelmi csődöt okoz. Nyilván a képzeletük megvalósulását várják, s ezzel mennek a valóság felé. Természetes, hogy el kell bukniok. - Igen - mondta az orvos. - Mert neuraszténiások! Gyenge az idegzetük az izgalomhoz képest! Miska fölnevetett. - Nos - mondta -, én nem vagyok gyenge idegzetű ember, doktor úr! De hányszor álltam én már a képeim egy-egy részlete előtt, a lényeg előtt, és addig téptem, izgattam, gyújtogattam magamat, míg a kérdéses festői probléma, a kifejezés, kristálytisztán állt előttem! Olyankor, mint egy őrült, kevertem ki a belső látomány színeit a palettámon, s a belső látományt még mindig tisztán látva, dobtam a vászonra a színeket, és akkor úgy is látszott, hogy most tökéletesen megoldottam a feladatot, de másnap mindig kisült, hogy csak a nyolctizedét. Egyszer, otthon, talán a kilenctizedét tudtam megvalósítani annak, amit magamban láttam. Pedig én nem vagyok takarékos magammal, doktor úr! Én oda tudom dobni magamat, el tudom égetni magamat az elképzeléseim tökéletes kifejezéséért, de nyolc, esetleg kilenc tizednél tovább nem megy. Úgy látszik, ami visszamarad, az már maga a lélek, amelyet nem lehet anyaggal kifejezni! Látta a Krisztus Pilátus előtt Jézus-arcát? - Hogyne! - Uram! - kiáltott fel Miska. - Ha én azt ötvenszer át nem festettem, egyszer sem! - És? - És ma sem pontosan ugyanaz, akit magamban látok! - vágott Miska az asztalra. - Mindent beleadtam, és nem ugyanaz! Nem! Nincs a világon abszolút tökéletes művészi alkotás! Nem is volt! Nem is lesz! Ezt a néző persze nem veszi észre, de ha beleláthattunk volna akár egy Rembrandt lelkébe abban a pillanatban, mikor átadta a képét, megesküszöm, hogy láthattuk volna benne azt a vérző és vonagló bánatot, amelyet akár az Éjjeli őrjárat után is érzett, mert ő magában kínlódva tudta, hogy nem tudta egészen megvalósítani azt, amit látott, a képről valami hiányzik. Talán az isteni lehelet teljessége. Mi ma ebből semmit sem veszünk észre, de ő érezte, sőt tudta, mert korának s világának legnagyobb művésze volt! Megrázta a fejét, s egy kis mosoly játszott a szája körül. - De hogy miért mondom el mindezt önnek, pisztoly előtt se tudnám megmondani. De tartsa meg magának, doktor úr, különösen azt, amit magamról mondottam, mert soha életemben nem mondtam el senkinek! Ha visszahallom, letagadom. S vidáman mellbe bökte a jobb mutatóujjával az orvost, de rögtön fel is ocsúdott a cselekvésből. - Jézus Krisztusom! - mondta megdöbbenve. - Ezt a buta mozdulatot soha senkivel szemben nem használtam, kivéve Paál Lacit! De ő a legjobb barátom volt, szinte testvérem! Kérem, bocsásson meg, véletlenül történt! Lacival mindig így mellbe böködtük egymást, ha valami jó gondolatunk támadt. - Megtisztel, Mester! - mondta az orvos. - 240 -
- Ugyan menjen már! - nevetett Miska. - Szóval az a jó ötletem támadt, hogy írja meg a recepteket, s én, mert kegyetlenül megfájdult közben a fejem, nyomban ki is váltom őket. S mert az utunk addig úgyis egy, elviszem önt Potain professzor kórházáig. Beleegyezik? - Sőt megköszönöm! - mondta az orvos. Megírta a recepteket, átadta őket Miskának, s azt mondta: - De nagyon kérem, Mester, hogy az altatóból ne vegyen be többet egy tablettánál, mert ez komoly altató. Meglátja, ha lefekvés előtt félórával bevesz egy tablettával, legalább hét órát biztosan aludni fog. A fejfájást szüntető porokból kettőt is bevehet egy nap, de nem hiszem, hogy szüksége lenne rá. Kocsira ültek, elhajtattak. A kórháznál Miska letette az orvost, aztán kiváltotta, illetve megcsináltatta a gyógyszertárban a receptjeit, kért egy pohár vizet, bevett egyet a fejfájás ellen készült porokból, s mire visszaért a műtermébe, s elkezdett festeni, egyszerre arra neszelt fel, hogy a fejfájása elmúlt, s oly tündökletesen tiszta a feje, mint a ragyogó, felhőtlen égboltozat. S olyan kedve van a munkához, hogy szinte magától repül kezében az ecset. - No - mondta boldogan -, ha valakit, hát ezt az embert valóban aranyba kellene foglalni! S úgy kezdett el dolgozni, mint akiben három óriás ereje feszül. Maga mellé állította a nagy vázlatot, s a felhőket kezdte felrakni teljes súlyosságukban és félelmetességükben az óriási kép baloldalán. A munka olyan könnyen ment, s olyan erőt érzett magában, hogy a festőlétra ülőkéjét feljebb tette egy fokkal, tovább festette a komor felhőzetet, aztán az előre meghatározott helyen elkezdett fényt adni a komor felhők közé. Ó, ez még nem volt a végső kivitel, csak egy vakmerő próba az aláfestett harminchárom négyzetméteren, de mégis a kép egyszerre olyan lett, mintha az Atyaisten tekintett volna a felhőrésen alá, hogy megnézze, valóban olyan utolsók, olyan gyalázatosak-e az emberek. Miska látta, hogy amit tervezett, jó. Egyebet még nem láthatott. De mindent mert. Most, hogy a fény megjelent a képen, nyomban fénypróbát csinált a Megváltó kereszten függő alakján, a kereszt tövében jajveszékelő asszonyok kendőin, a hóhéron, a lovas alakon, még néhány figurán, s mire a próbával készen lett, látta, hogy elképzelése jó, a lovagló farizeus hiába néz vissza oly dölyffel Jézusra, benne szakad a lélegzet a sugárzó megfeszített láttára, mert érzi már, hogy nem győz többé, noha ölt, hanem legyőzetett, mert a testet megölhette ugyan, de ettől az eszme csak még vakítóbban ragyog! Jobban ragyog, mint a nap! Jehova, ez az ember azt mondta egyszer: és harmadnapra feltámadok! És ha valóban feltámad? A tézis és antitézis itt állt hát szemben egymással, s Miska tudta, hogy a nagy és előremutató szintézis majd az a tömeg lesz, amely megdöbbenve, félve, tettének súlyára ébredve, futva, tűnődve vagy imádkozva gomolyog le a Kálváriáról. Éppen ezért minden alak fontos, egyet sem lehet elhanyagolni, mert mindegyik egy-egy emberi jellem, s mindegyik jellem mögött a hasonló lelkű emberek ezrei vagy százezrei állanak. Most gondolta végig először a festőiségen túl valaminő egészen különös ízű emberi felelősség szemszögéből is a vásznát, s egészen elámult ezen. Miféle emberi felelősségről lehet szó egy képpel kapcsolatban! A festői felelősség, az természetes! De emberi? S akkor valami olyat érzett, hogy a nagy-nagy kép szintézisének mindenekfelett emberinek és igaznak kell lennie. Hosszan elnézte a nagy vázlaton a figurák arckifejezését, mozdulatait, lefelé való gomolygását, s látta, hogy mindez nemcsak festőileg, de emberileg is igaz, mert nincs közöttük egyetlenegy sem, aki ama pénteki nap történéseitől meg nem terheltetett volna. Igazán gondolta-e el mindezt, vagy erőszakosan vitte bele magát e filozofálgatásba? Nem tudta, nem is törődött vele. Csak azt érezte, hogy jó itt állni, egy ilyen roppant kép előtt, s mind mélyebbre és mélyebbre vágni bele magát a történésnek valóságába. Korán sötét lett ezen a napon. Fél négyre már olyan sűrű felhők borították az eget, hogy valósággal szürkület támadt, s Miska semmit sem látott bent a műteremben. Leült az asztalához, lámpát gyújtott, s tulajdonképpen az orvost várta, hogy majd bekopog hozzá, s ő majd megköszöni neki a remek port, amelytől még most is olyan frissnek érezte magát, mint már régen. De az orvos nem jött. Vagy a kórházban volt még, vagy hazament már, s csupa tiszteletből nem mert bekopogni hozzá. - 241 -
- Fene ebbe a nagy tiszteletbe! - dörmögött. - Pedig olyan jó belevaló gyereknek látszik. Okos ember! Nem bánnám, ha ez lenne a háziorvosunk! No, majd megbeszélem Cilivel, meghívatom péntekre magunkhoz. Jót nevetett. - No, ha Cilinek csak egyszer gyógyítja is meg valami gyomorfájását, olyan propagandát csinál az mellette, hogy Broglie hercegtől Delorme-ig mindenkinek ő lesz a háziorvosa! Vagyont gyűjthet két esztendő alatt! S mert az orvos nem jött, telefonált a hintóért s hazament. Éppen eleredt az eső. Nagyon jókedvűen érkezett haza, az agya még mindig villogott. A feleségét úgy ölelte meg, hogy csaknem összeroppantotta, s mert az öreg Steenhuyer délután Versailles-ba utazott az unokaöccséhez, s vendég, legalább eddig, nem jelentkezett, hát vidáman ült be feleségével kártyázni a kis szalonba. A palotában fűtöttek már Cécile nem állta a hideget -, ez is jólesett, de még a kártya csattogása is, míg odakint csak úgy ömlött az eső. Aprópénzben játszottak, s Cécile folyton nyert. - Szerencsétlen leszek a szerelemben! - kiáltott nevetve. - Én meg szerencsés! - hahotázott Miska. - De megfelezem veled a szerencsémet! - Hogyan? - Hát az nem nagy mesterség! - mókázott Miska. - Majd meglátod! Korán vacsoráztak, megittak közösen valami nyolc deci portóit is hozzá, nagyon vidámak voltak, sokat nevettek. Miska táncra kérte a feleségét, s mert más hangszer nem volt, füttyszóra keringőztek, úgy rugdosva el útjukból minden szőnyeget. Miska remek valcertáncos volt, a felesége is, bár már egy kissé molett - harmincöt éves volt, csak úgy repült az ura karján, s egy-egy tánc végén úgy összecsókolództak, hogy Miska egyszer csak ölbe kapta az asszonyt, s a szobák során át rohant vele a hálószobába. S úgy aludtak el egymás karjaiban a visszatalált házastársak, mintha egy test, egy lélek lettek volna, s Miskának eszébe sem jutott az altató, amelyet ma írt fel az orvos, de amelyet ottfelejtett az átmeneti kabátja zsebében. S mikor másnap reggel fél nyolckor Cécile szobalánya benyitott, hogy a fürdőszobában befűtsön, és fürdővizet csináljon az asszonyának, megdöbbenve állt meg láttukra, aztán kiszaladt, kacagva adta tovább: - De jó a házasoknak! S ez így ment, csaknem egy hónapig. Cécile három napra egyik unokahúga esküvőjére utazott, s Miska, félve, hogy egyedül nem tud elaludni, bevett lefekvés előtt fél órával egy tablettát Bourdon dr. altatójából. Az orvos nem hazudott, mert alig ért Miska feje párnát, már aludt is. De valami egészen különöset álmodott. Azt álmodta, hogy kint áll nyári napsütésben a kolpachi kastély udvarán, s elmerülten nézeget egy óriáshangyát, amely öntesténél legalább ötször nagyobb terhet markol két rágójával, s azon igyekszik, hogy a terhet valahogy a hátára dobja. Ő elismeréssel szemléli ezt a hangyafeletti erőlködést, mikor a felesége kikiált hozzá: - Miskám, megint nem tettél kalapot! Meglátod, egyszer megárt még neked ez a nyári napsütés! Éppen dél van, ilyenkor legerősebb a nap! Ő csak mosolygott ezen a túlzott aggodalmon, de azért fölemelte a fejét, hogy azt mondja a feleségének, tüstént bemegy, de akkor eldöbbenve látja, hogy a kastély nincs sehol, fénytelen, felhős délután van, s ameddig csak a szeme ellát, végtelen mocsár veszi körül. Nem, ahol ő áll, az nem tartozik a mocsárhoz, annak az anyaga jó kemény, száraz föld, az egyetlen, amely a régi valóságból megmaradt, de a többi a szemhatárig merő ingovány. S sehol még csak egy madárfüttynyi hang sem, mindenütt süket csend és olyan némaság ezt a hasonlatot találta rá -, mint egy cápa gyomrában. Ő csak állt és nézett, és egyszerre elkezdett félni. A magány, de inkább az elhagyatottság és a védtelenség iszonyú félelme volt ez, valami titokzatos és megmérhetetlen félelem, amelyben a föld minden dolga ellensége az embernek, s valahogy álmában is tudta, hogy utoljára gyermekkorában félt így, mikor egyszer a lakásban szinte egész délutánra magára hagyták. - 242 -
S ahogy ott állt és reszketett ebben a sajátságosan gyermeki félelemben, egyszerre észrevette, hogy nemcsak ez az egy emelkedettebb hely van az ingoványban, hanem vele szemben, bár jó messze és a mocsár felszínénél valamivel mélyebben egy másik is, amelyen, amennyire kivehette, valaminő vízimadarak állanak és nézik őt. Soha nem szerette a vízimadarakat, de most valóságos iszonyat fogta el tőlük, mert idáig érezte tollazatuk meleg, de fullasztó bűzét. „Mi lesz velem? - gondolta ijedten. - Teljesen védtelen vagyok!” S szeretett volna elbújni valahová, az volt benne, hogy a nagy kutyaól mögé, amely rendes körülmények között ott állt nem messze a kastély feljárójától, de még csak egy rögöt sem talált, amely mögött, ha nagyon kicsikére összeszorítja magát, valahogy elbújhatott volna. Állnia kellett tehát a távoli madarak tekintetének vasszerű erejében, és mind rémültebben várnia, hogy a madarak ítéletet tartsanak felette. Mert azt valahogy tudta, hogy azok ítélkezni jöttek ide, s nincs bennük semmi irgalom. Egyetlen állatban sincs, de a madarak a legkegyetlenebbek. - Miért nem ítélkeznek felettem legalább az oroszlánok? Ezt gondolta el, mint a dolgok irgalmát. De erre az ijesztő madarak egyszerre felrebbentek, testükből csurgott a mocsár szörnyű leve, szédületes sebességgel repültek feléje, az udvar peremére leszálltak, s egyetlen villanás alatt körülvették, rászegezték a szemüket, és mozdulatlanul álltak. Ez volt a legborzasztóbb, ez a némaság és mozdulatlanság. Legalább tízezer madár fogta körül, s ő nagyjából ismerte is őket. Marabuk voltak, gólyák, íbiszek, darvak, golyvás darvak, dúvadok, gémek, kócsagok s különös lapátcsőrű sárfutók, pólingok, batlákok, libusok, de az volt a különös, hogy valamennyien nagyobbak voltak természetes önmaguknál, s mind egyforma magasak. A kis pólingok pontosan akkorák, mint a megnőtt darvak, s a marabuk, mint az óriásira nőtt libucok. És valamennyien feketék voltak, és nézték őt ítéletes tekintettel, de nem mozdultak. Ő állt és várt. Félt még, de nem mutatta. A felnőtt, vaderős ember volt, aki a valóságban a hányásig undorodott tőlük, de elhatározta, hogy felveszi velük a küzdelmet. Ő nem támad, de ha őt megtámadják, drágán adja az életét. S ahogy így álltak, ő is némán és mozdulatlanul, s ezek a nagytestű, bűzölgő, mocsári madarak is, elhagyta a türelme, s nagyot kiáltott. - No, mi lesz? Erre a madarak egy lépést tettek feléje, a kör szűkült. Látva ezt, elhatározta, hogy hangosan elmondja a csatába indulók imádságát. Ez így hangzott: - Nem úgy megyek a csatába, mint a gyermek, hanem, mint a hétfejű sárkány! Megsokasodott az utálatosság a földön, szaggatom és taposom őket; nincs bennem irgalom! Kiírtok minden madarat, még a madarak tojásait is, mert ők támasztják a fekélyt, a tályogot, a sipolyt, a gennyet és mind a gyógyíthatatlan betegségeket! Minden rémületnek véget vetek, a pestistől a sömörig! Hurrá, iszonyú erőm! Rajta! Míg ezeket harsogta, pontosan tudta, hogy nincsen ilyen ima sehol a világon, hanem ő költi itt, szíve végtelen gyűlöletéből, egymás után a mondatokat. Mire befejezte mondanivalóját, a madarak ott álltak körülötte, tizenkétszeres körben, csőrnyújtásnyi távolságban. - No, mi lesz? - kiáltott rájok. - Nem meritek elkezdeni, undokok! Erre egy marabu megbökött a szárnyával egy fekete gólyát, s az már vágott is az ő lába felé, amely, eddig azt sem vette észre, meztelen volt. De ő sem volt rest, olyan pofont húzott le a támadó gólyának, hogy a feje messze elrepült a mocsárba, s a gólya eltűnt. De nyomban a marabu kapott hozzá, azt nyomban megfojtotta. Ugyanígy egy libucot és egy keselyűt is, mert az is volt a madarak között, s ő erre rá is ismert. - Istenverte dög! - üvöltött diadalmasan. - Prometheus keselyűje, véged! De akkor egyszerre valamennyien megtámadták, mind a tízezer madár. Ő vadul küzdött, taposott, tépett, mart, csavart, rugdosott, fojtogatott, megölt legalább ezer madarat, míg végre is elnyomták. Kivájták a szemét, lecsipdesték az orrát, a szája szélét, kiverték a fogát, szétroppantották a vállát, kivájták a gerincéből a húst, hogy mindene csupa vér volt, és ugyanazok a fekélyek, tályogok és gennyet csurgató sipolyok voltak már a testén, amelyek ellen harcba indult. S akkor érezte, hogy nem bírja tovább az egyenlőtlen harcot, s minden maradék erejével felordított, bele a távoli világba: - 243 -
- Segítség! Felébredt, kigyújtott, mindene csupa víz volt, de az agyát kábulat fogta, szinte egy másodperc alatt visszazuhant az álomba, s még érezte, hogy egész valója tele van rettegéssel, de nem történt semmi, reggel nyolcig olyan simán és mélyen aludt, mint a gyermek. Mikor végleg felébredt, száraz volt körülötte az ágy, a hálóinge, mindene, csak a szája volt az epénél keserűbb, és a feje fájt olyanfajta nagy hullámokban, mint ahogy a dagály érkezik. Rögtön átugrott a fürdőszobájába, háromszor is szájat mosott, aztán rögtön vett egy fejfájás ellen való port. Mire a reggelijét hozták, lüktető fejfájása teljesen elmúlt, s mire a műterembe ért, agya megint olyan erős és sugárzóan tiszta volt, mint tegnap. Erősen, hittel, buzgón dolgozott. Mikor az orvos bejött, s ő elpanaszolta neki iszonyú álmát, az legyintett. - Nincs meghűlve, Mester? Mert ez tipikusan hűléses álom. Vér, mocsár, nehéz, lucskos madarak: a meghűlt szervezet érzéseinek álombeli kivetülései, illetve, mondjuk, perszonifikációi: Ezek amolyan érzési ekvivalenciák. Vegyen be estére egy fél kávéskanálnyi szalicilt, s vége lesz a nehéz álmoknak.
XXXV Az orvosnak ezúttal, sajnos, nem volt igaza. Miska ugyan szedte a szalicilt is, az altatót is, de ez a furcsa álma az ítélkező madarakról - hol élesebben, hol elmosódottabban - visszatért. Miska nem tudta, mire vélje ezt a különös állapotot, bár emlékezett rá, hogy egész életében voltak visszatérő álmai. Így például, mikor váltólázban feküdt a nagybátyjánál, meg a szembaja után, sőt még Düsseldorfban is, mikor sehogy sem akartak sikerülni a művei. De ezeket akkor egy idő után kívülről tudta már, s mikor az első álomkép jelentkezett, szinte nevetett már álmában, hogy no, már megint itt van ez az ismert álom, s nem sokat törődött velük. Düsseldorfban például egy oroszlán volt visszatérő álmának főszereplője, amely nem csinált semmit, csak jött feléje, ő négykézlábra ereszkedett, behátrált egy líceumbokorba, s előre tudta, hogy ezzel vége is az egésznek, azonnal fel fog ébredni, mert egy ág csípősen a homlokára csapódik. Úgy is történt, s ezt már annyira ismerte, hogy már a bokor érintésekor fel tudta magát ébreszteni. - No elég! - mondta magának álmában. - Most jön az ágcsapódás! Magában legyintett, felébredt, a másik oldalára fordult és aludt tovább. A három nap alatt ezt az álmot is kiismerte, s pontosan tudta már, hogy lépésről lépésre mi következik. A végén majd segítségért kiált, s erre fölébred. Cécile megérkezése sokat segített. Csaknem négy napig nem látták egymást, mindketten pihentek voltak és kiéhezettek, s olyan vad irammal szerették egymást, olyan féktelen szerelemmel, hogy bizony, nem kellett altató. Dehogy kellett! Oly mélyen és boldogan aludtak egymás karjaiban, hogy semmiféle álom nem tudta őket megközelíteni. Negyednap ugyan megint eljöttek Miskához a madarak, de már kívülről tudta az álmot, ugyanakkor azt is tudta, hogy a felesége mellett fekszik, s ez oly megnyugtató tudat volt, hogy a düsseldorfi recept szerint - egyszerűen felébresztette magát, megcirógatta Cécile-t, és aludt tovább. Így Cécile lett a nagy megnyugtató, s annyira vágytak egymásra, hogy ezekben az időkben, a szokott pénteki estélyen kívül, vendéget sem fogadtak, s ha mégis jött valaki, egyszerűen letagadták magukat, hogy látogatóban vannak vagy színházban, vagy az operában, vagy éppen elutaztak rokonukhoz, a kedves Ilges-ékhez Versailles-ba. Miska viszonzásul megjelent a pénteki estélyeken, s ilyenkor a nők úgy rohanták meg, mint a darazsak a mézet. Miska eltréfálgatott, a felesége uszítására még el is táncolgatott velük. Történeteket mesélt nekik az életéből, s napok alatt elterjedt a híre, hogy a Mester teljesen megváltozott, ő a pénteki esték központja, sorra táncoltatja az asszonyokat, egy-egy meghittebb helyen nemegyszer becsusszan a keze a mély dekoltázs mögé. Nagyon meg voltak vele elégedve a nők, s bőven kaphatott volna egy-egy bizalmas helyen találkát tőlük, de ő sajnálkozó mosollyal súgta a fülükbe: - Milyen kár, asszonyom, hogy reggeltől estig dolgoznom kell, mint egy igavonónak! - És este? - Ó, én már kilenckor lefekszem, hisz hajnali ötkor kelek! - Olyan korán? De hisz akkor még sötét van, nem tud dolgozni! - Jaj, dehogynem! - sóhajtott Miska. - Akkor vesződöm a szenes ceruzavázlatokkal! S mélyen a szemükbe nézett. - 244 -
- De ha elkészül a nagy kép - súgta ígéretesen -, akkor sokáig szabad leszek! És Svájc például gyönyörű, asszonyom! - Ó! Cécile csak mosolygott a nők izgatott zsongásán, hisz Miska szeme a legragyogóbb nők közül is csak őt kereste, s egy-egy ilyen pénteki estély után hajnaltól késő délutánig együtt hevertek, s oly bőven jutott neki játékból, szerelemből, hogy boldog volt és nyugodt. Még ő figyelmeztette Miskát: - Chérie panaszkodik, hogy végképp elhanyagolod! - Hát Istenem! - vont vállat Miska. - Nem elég jól élünk így kettesben is? - Dehogynem, szívem! Én ugyan nem akarok rajta változtatni! Így éltek. A női személyzet persze mindenfelé széthordta a hírt, hogy a Mester minden éjszakáját a feleségével tölti, s a nők úgy irigyelték Cécile-t, hogy az arszlánok gúnyosan mondogatták egymásnak: - A hölgyek pisztollyal a keblük alatt járnak a „Nagydobos” estélyeire! Meglátjátok, egyszer merényletet követnek el Munkácsyné ellen! „Nagydobos”-nak Cécile-t nevezték, bizalmas körben, mert hogy mindenfelé az ura zsenialitását prédikálta, s a rosszmájú ficsurakkal (akiket persze, Huysmans táplált) olyan vitákat csapott akár a saját pénteki fogadásain is, csak úgy visszhangzottak a termek. S ahol egyszer Cécile tette le a garast, ott mindenkinek el kellett hallgatnia. Festészet terén az első pillanattól kezdve úgy hitt Miskában - s joggal -, mint az Istenben, s az ura zsenijét akkor is késhegyig menően védelmezte, mikor egyébként a legrosszabbul éltek egymással, hát még most, mikor új szerelem lobogott közöttük. Legszívesebben a zsebében hordta volna Miskát, vagy ő bújt volna meg az ura zsebében, csak hogy folyton együtt lehessenek. De november utolsó napjaiban történt valami. Esős nap volt, s Miska elmerült gyönyörűséggel festette a Kálváriá-t, mikor úgy fél tizenegy tájban s minden előzmény nélkül olyan heves, villámló-nyilalló fájdalom támadt mindkét lábikrájában, hogy felüvöltött tőle, s ha meg nem kapja hirtelen a festőlétrát, leesik róla a hirtelen támadás erejétől. Nem egy pillanatig tartott a szörnyű fájdalom, hanem talán percekig is, s olyan érzés volt, mintha bőrvágó késekkel hasogatnának a lábahúsában. Aztán, amilyen váratlanul jelentkezett, olyan váratlanul múlt is el, és semmi nem maradt utána, csak a soha nem érzett kín ijesztő emléke. Miska nyomban lemászott a létráról, végigtapogatta mindkét lábszárát, de most semmi fájdalmat nem érzett egyikben sem, csak mindkét lába remegett. Ő maga is. De a feje nem fájt, nem szédült, csak a gyomra émelygett egy kicsit. Ez az émelygés akkorára növekedett, hogy csaknem hánynia kellett, de aztán legyőzte magát. Vagy ez is magától múlt el? Képtelen lett volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy nagyon megijedt, a szíve hevesen vert, és merően bámult maga elé. Az agya s egész élete meg akarta csalni, s mentő utakat keresett. - Talán reuma! Talán megfázott a lábad! Talán valami hűléses ideggyulladás! De ő Erzsit látta maga előtt, amint ott állnak Pesten, egymással szemben, a lány hozzáhajlik, s azt kérdi fojtottan: „Te! Az nem jelentkezett?” S ő most a világon mindennél biztosabban tudta, érezte, hogy ez: Az volt! Hogy ezzel a kimondhatatlan fájdalommal nem a reuma, nem fázás, nem ideggyulladás, hanem Az jelentkezett. Szeretett volna zokogva az asztalra borulni, és elsiratni magát, de nem engedett meg magának semmi gyengeséget. Fogta a telefont, a Salpétriére-intézetet kérte, s ott magát az atyaistent, Charcot professzort. Sokáig várt, s hallgatta az áram monoton zúgását, míg végre újabb kattanást hallott, s valaki beleszólt a telefonba: - Itt Charcot professzor úr első asszisztense! - Én Charcot professzor urat keresem! - felelt keményen Miska. - Bocsánat, de a professzor úr előadáson van! Szabad tudnom, ki kereste? - Itt Munkácsy Mihály! - ordított a telefonba Miska. - S ha ön nem mer szólni a tanár úrnak, majd én odamegyek és szólok neki! Már most azt mindenki tudta, hogy Charcot a legőszintébben tiszteli Miska művészetét, legalább ötször megnézte a Krisztus Pilátus előtt-öt is, s a bizalmasabbak azt is tudták, hogy az erős - 245 -
embereknek amolyan csipkelődő barátsága van a két híres férfi közt, csak azt nem tudta soha senki kiszámítani, hogy a hullámzó kedélyű professzort mikor milyen hangulatban találja. Az első aszszisztens professzorára pillantott, s úgy vélte jobbnak, ha csendesen leül. De Charcot nyomban hozzá fordult. - Engem kerestek? - Igenis, professzor úr! - Ki keresett? Az orvos nem tudta kiejteni Miska nevét, hát azt mondta: - A Krisztus Pilátus előtt festője. A professzort elöntötte a düh. - Maga ökör! - rivallt rá a bizalmasára. - Hát nem tudta ezt tüstént megmondani? Maga várakoztat egy Munkácsyt? Az istenségit magának! Sietett a szobájába, s azonnal felmarkolta a telefont. - Itt Charcot! - kiáltott bele. - Ne haragudjék a várakoztatásra, de csupa hülye tanyázik itt körülöttem! Csak nincs valami baj, hogy a klinikán keres? - Éppen arra akarom kérni, hogy ezt ön állapítsa meg! - Nono! - hökkent meg a professzor. - Ne tréfáljon, Mester! - Sajnos, azt hiszem, nem tréfálok - mondta csüggedten Miska. - Mikor tudna engem még ma a magánrendelőjében fogadni? De úgy, hogy csak ketten legyünk! Charcot arca elkomorodott. - Értem - mondta tompán. - Délután öt óra megfelel? - Meg - felelt Miska. De a professzor közbevágott: - Várjon csak, mondok valamit! Én itt rögtön átadom valakinek az előadást, s fél egykor már otthon leszek! Oda tud jönni akkorra? - Természetesen - mondta Miska. - Egyben köszönöm a páratlan figyelmét! - Semmit se köszönjön! - mondta Charcot. - Minél előbb szeretném látni, Mester! A viszontlátásra! Letette a hallgatót, s asztalára támaszkodva, hosszan s komoran eltöprenkedett. De ebből a komorságból semmi sem látszott, mikor a fogadószobájában Miska elé ment. Csupa mosoly volt és csupa barátság. - Isten hozta, kedves Mester! - fogott vele kezet, és nem engedte el. - Persze ilyen elkésve már nem illik gratulálni ahhoz a hatalmas Krisztus-képhez, de becsületemre, életem egyik legmegrázóbb élménye volt! De üljön már le itt nálam, ne vigye el az álmomat! Úgyis elég nehezen szerzem meg! Leültek, bár Charcot fehér köpenyben volt, s így nem nagyon illett az elegáns fogadószobába. De nagyon otthonias lett így a hangulat. - Ön is altatóval él, professzor úr? - kérdezte Miska. - Miért? Ön is? - kérdezte vissza Charcot. - Mióta? - Talán másfél hónapja lehet. - És azelőtt? - Úgy aludtam egész életemben, mint a medve! - mosolygott Miska. - És mit szed? Miska kivette a zsebéből a dobozt, megmutatta. Charcot legyintett. - Ismerem - mondta -, nem sokat ér. Amolyan patikuskotyvalék! Nincsenek tőle nehéz álmai? - De igen - felelt Miska. - Néha egész kísértetiesek! - Megérdemli! - bólintott Charcot. - A barátai közé számítom magamat, de javasasszonyhoz fut, ha valami baja van! - Nem! - szánta el magát Miska. - Ha bajomat érzem, látja, hogy ide jövök! - Még szép! - húzta össze a szemét Charcot. - De honnét tudja, hogy ez az álmatlanság nem tartozik-e a bajához? Mert az enyém például nagyon is hozzátartozik a magaméhoz. Én a szívemmel vesződöm, mint bizonyára tudja, s nagyon félek a szívszélhűdéstől, azért nem tudok elaludni. Én nem szégyellem bevallani! Az ember, higgye el nekem, olyan gyáva, mint a kutya! - 246 -
Jókedvűen felnevetett. - Holott alvás közben egy szívszélhűdés: hát erre elő kellene fizetni! Emlékszik szegény Paál Lacira? - Hogyne! - komolyodott el Miska. - Őt, ugye, paralízis vitte el? - Hát legalább így tartja a pletyka. Én nem vagyok olyan biztos benne, hogy az tiszta paralízis lett volna! Mikor kapta ő a szifiliszét? - Gondolom, úgy hatvankilencben. - Mondom! - bólintott Charcot. - Hogy úgy mondjam, kilenc év kevés egy igazi paralízishoz! Igaz, sokat birkózott az élettel, sok csapás érte, de hát önt mindig ott tudta maga mellett! Soha nem tudok tiszta képet alkotni magamnak az ő esetéről! Az a fejsebe sok mindent összezavart! Miska csak ámult. - Bámulatos, hogy milyen memóriája van, professzor úr! Charcot ránézett. - Most persze mondhatnám azt, hogy a kiváló emberekre mindig emlékszem. De akkor hazudnék. Az igazság az, Mester, hogy pontosan emlékszem vagy tízezer esetre, s gondolhatja, hogy ezek közt kéjnők, bohócok, de gyakran igen magas társadalmi állású emberek is szerepelnek. Ha valaki egyszer komolyan kitalálná a gondolatolvasást, esküszöm, a legnagyobb botrányokat csinálhatná, ha egy kicsit körülnézne az agytekervényeimben! Ez a világhírű professzor híres szófukar ember volt. Miért beszélt most ennyit? - Ismeri Heine esetét, Mester? - Nem! - rázta Miska a fejét. - Hát akkor elmondom! - nevetett Charcot. - Heine, mint tudja, szifiliszben szenvedett, s az utolsó éveiben olyan raplis lett, hogy nem vett be semmiféle gyógyszert, azt mondta: pokolba minden orvossal! Amiben van valami igazság. De akkoriban, élt itt Párizsban önnek egy öreg honfitársa, egy magyar orvos, akit a „művészek orvosának” neveztek, s joggal, mert valóban nagy szeretettel és hozzáértéssel ápolgatta-gyógyítgatta a párizsi művészek szifiliszeit. Nos, ez az orvos (valami Gaty-nak vagy Goutynak hívták, már nem tudom, pontosan) fanatikusa volt a hivatásának, s egy nap beállított Heinéhez. „Jó napot! - mondta. - Orvos vagyok, s nem nézhetem, hogy a legnagyobb német költő itt rothadjon el! Meg akarom gyógyítani!” - „Menjen a fenébe - mondta Heine -, énbelém nem diktál semmiféle gyógyszert!” - „Nem vagyok bolond! - mondta az orvos. - Gyógyszert én csak a fizető betegeimnek írok. De, például, szeret-e sétálni?” - „Azt, véletlenül, igen.” - „És az üveggyártást ismeri-e?” - „Azt nem! Miért kellene ismernem?” „Mert egy Heinrich Heinére igazán ráférne az üveggyártás tanulmányozása! Hát nem tudja, hogy ott minden második ember tüdőbajos? És hogy az üvegfúvók a legrosszabbul fizetett munkások? Kinek kellene a szavát felemelni értük, ha nem egy Heinrich Heinének? Nos?” „Igaza van, uram! - kapta be Heine a horgot. - Hol kellene ezt kezdeni?” Az öreg megnevezett egy üveggyárat, ahol ismerte a munkavezetőt, s meghagyta Heinének, hogy ettől a munkavezetőtől hozzon neki mindennap igazolást, hogy mennyi időt tölt a munkások között! Mert azoknak az igazi életét nem lehet csak úgy kutyafuttában megismerni. Charcot hahotázott. - Mit mondjak önnek? Heine vagy fél évig naponként kijárt az üvegfújók közé, s az otttartózkodása alatt mindennap. magába lélegzett higanygőz formájában annyi higanyt, amennyi szifiliszének gyógyításához nélkülözhetetlen volt. Becsületemre, ez a legzseniálisabb orvosi fogások egyike. Kár, hogy valami őrült elárulta Heinének a titkot, s az tüstént abbahagyta az üveggyári látogatásokat. - Az valóban barom volt! - kiáltott fel Miska. - Nemcsak barom: gyilkos is! - No látja! - mondta Charcot, aki valóban remekelt most. - De visszatérve az ön képére, tudja, hogy ötször álltam egy-egy órát előtte? Nem? Akkor Sedelmeyer valóban remek ember! Mert megkértem, hogy ne áruljon el önnek. De most már én árulom el önmagamat. Tudja, miért néztem annyit a képét? Gyanakodtam! Miska meghökkenve nézett rá. - Gyanakodott? Talán azt hitte, más festette helyettem? - Azt nem! - mosolygott Charcot. - De azt gondoltam: ez az ember olyan képet vágott a Milton-nal az emberek szeme elé, hogy talán párja sincs! Mi van hát ezzel az emberrel, miért nem ma- 247 -
rad meg a Milton arányai közt? Én ugyan nem olyannak ismerem, de nem valami olyan hetyke megalománia ez, gondoltam, amolyan felszínes vagy beteges megalománia, amelyet gyógyítani kell? Mert az a művész nem tudja lélekkel betölteni őket, hiátusokkal dolgozik. Ezért álltam hát annyit a búcsújárók között. Miska közbe akart szólni, de Charcot nem engedte. - Ne szóljon közbe; drága Mester! Elég őszintén meggyónok én önnek mindent anélkül is! S ha már a kellemetlen dolgokat elmondtam, be kell vallanom azt is, hogy csalódtam önben! Ön egyszerűen egy óriási, istenáldotta zseni, akinek semmi köze a beteges megalomániához. Én jól megnéztem azt a hatalmas képet, nincs azon, Mester, egy ujjhegynyi üres terület sem! Csodálatos alkotás az minden ízében! De miért olyan nagyméretű? - Ejnye már! - kapta fel a vita fonalát Miska. - Hát nem érti, hogy a világtörténelem legnagyobb drámáját nem lehet egy miltonnyi vásznon úgy megfesteni, hogy az méltó legyen a dráma fenségéhez, s az utolsó ízéig, a lélek legbensőbb mélységéig meg is mutassa azt? És hová lettem volna az alakjaimmal? A színeimmel? A fényeimmel? A Krisztusát! És hová lettem volna az én Jézusom arcával, amelyet mindenképpen így és akkora hangsúllyal akartam kimondani? Uram, hónapokig festettem én azt az arcot, a lelkem legmélyét megjártam érte, míg sikerült a vászonra tépnem! Hát mit akar? Van egy kolosszális vízióm, és dobjam a fenébe? Szorítsam be azt az üvöltő, vad drámát a Milton arányaiba, ahol éppen a csend a lényeg? Nem én! Nem én! Én világéletemben a magam útján jártam, miért keressek másat? Mitől ijedjek meg? A méretektől? Soha! Mi a méret? Semmi! Több festék, s kész! Hogy be kell tölteni lélekkel? Majd betöltöm én, abban nem lesz hiba! Betöltöm én, uram, még ha öt évig kell is egy képet festenem! Lihegett a szenvedélytől. - Azt a kutyateremtésit! - mondta. - Ha már így benne vagyunk az őszinteségben, hát tudja, mekkora a Krisztus Pilátus előtt? Huszonhat négyzetméter! Nem kicsi! De nemrég fogtam bele egy másik képbe, a Kálváriá-ba! Tudja, ez mekkora? Harminchárom négyzetméter! - Lehetetlen! - ugrott fel Charcot. - Túloz! Nagyot mond! - Én? - vágott a mellére Miska. De Charcot nem ijedt meg tőle. - Ön! - mondta hevesen. - Vagy ha ez igaz, akkor ön bolond! Akkor viszem a rendelőmbe, engem nem tesz bolonddá, én megvizsgálom magát, tetőtől talpig, benézek én a maga szemébe, az összes szerveibe, megcsapolom a vérét, mikroszkóp alá rakom én a maga testnedveit, még a bőrit is, a liquort a gerincéből; ha kell, kifúrom a koponyáját, úgy nézem meg, mi van mögötte! No jöjjön! Csak jöjjön! S nyújtotta a kezét, hogy vigye. De Miska is felugrott, ökölbe kapta a kezét, s úgy szakadt ki belőle a hang, hogy szinte az egész ház beleremegett. - Nem megyek én! - üvöltött teljes erejéből. Oly tündökletes volt. Idáig tudta hozni, hogy ez a két órával ezelőtt betegsége sejtelmétől is összeomlott ember most elfeledkezett a betegségéről, és emellett a legnagyobb szellemi tisztaságot mutatta. Charcot hangja akkor lágy lett, szinte egy kicsit szomorkás. - De kedves Mester - mondta szelíden -, hát nem ön kért fel, hogy vizsgáljam meg? Miska a tanárra nézett, megrázkódott, és nagyon elszégyellte magát. - Persze! - mondta zavartan. - Egészen megfeledkeztem róla! S hirtelen mosolyogva nézett Charcot szemébe. - Mit csinált velem? Ez az ön híres hipnózisa? Charcot felnevetett. - Isten őrizz! Én nem hipnotizáltam önt, Mester, hacsak ön nem hipnotizált engem! Mondhatom, hogy egészen a hatása alatt vagyok! Emlékszik még, mikor Charentonban fogadásból eltörte azt az asztallábat? Az volt rám ilyen hatással, mint most ez a nagyszerű szellemi mutatványa! - Szellemi mutatvány? - csodálkozott Miska. - Hát persze! - bólintott Charcot. - Mondjuk, nem mutatvány, nevezzük inkább spontán megnyilatkozásnak: Mindegy! Az a fontos, hogy ön oly tökéletesen birtokában van minden lelki és szellemi erejének; erkölcsi érzékenységének, s annak az intuitív hatalomnak, amely önt annyira jel- 248 -
lemzi, hogy jobban már meg sem vigasztalhatott volna! Igen, igen! Természetesen Huysmans-ékra gondoltam, akik mindenfélét összefecsegnek önről! Például, hogy a nagy Jézus-képen mire ez a nagy háromszögű belső kompozíció, sejtelmük sincs róla, de biztos, hogy önnek sem, hacsak a belső zavarát nem akarja kifejezni vele? De hát ez csak rosszakarat lehet, akár a többi az ő részükről! Bizonyisten nem ártana egyszer vitára hívni őket, és jól megmondogatni nekik a magáét! - Dehogy, professzor úr! - legyintett Miska. - Mit izgágáskodjam én ezekkel a senki emberekkel? Nem érdemes! A Francia Nemzeti Bank sem indít pert, ha valaki tíz sou-val megkárosítja. Van ott arany frank is elég! Ha ők egy ilyen kompozíciót nem értenek, amely oly magányossá, védtelenné, de egyben még fenségesebbé emeli ott Jézust, hát én nem tartok iskolát nekik! Egy becsületes szakértő öt évszázad múlva is megnézheti ezt a képet, s hol lesznek már akkor ezek a Huysmans-ok? - Igaza van! - bólintott Charcot. - Csak engem rettenetesen tud' bántani az ilyen tudatlan és rosszindulatú pimaszkodás! Elhiheti, hogy nekem is van ilyesmiben részem elég. Ne féljen, én is hallom innen is, onnan is: ki az a Charcot? Mit akar az? No, hát mondja csak el, Mester, milyen volt az a délelőtti lábikrafájdalom! Hátha ez a Charcot mégiscsak ér valamit! - Próbáljuk meg! - tréfálkozott Miska. És belefogott, hogy elmondja a délelőtti, szinte megsemmisítő fájdalmát. Pontosan, a legapróbb részletekig elmondta. - Igen! - bólintott Charcot. - Szóval nem olyan harapás- vagy tépésszerű fájdalmak voltak. Nem is görcsszerűek? - Nem! Határozottan villámszerű, hasító fájdalmak voltak! S megismételte, amit magának mondott. - Olyanok, mintha talpvágó késekkel hasogatnák a lábikrámat. - Értem - mondta Charcot. - Hát akkor vetkezzék le, kedves Mester, úgy tél-túl megnézném egy kicsit! Meg aztán - s mosolygott - szeretnék már végre pucéran látni egy ilyen óriást! De segített neki a vetkezésnél, mintha merő udvariasságból tenné, ám a kényes mozdulatoknál, ahol szédülést várt, megingást, kapkodást, támaszkodást, bizonytalanságot, nem nyúlt hozzá, csak babrálgatott valamivel, de árgus tekintettel figyelte. Miska azonban simán levetkezett. - Hát tessék! - állt a tanár elé. Az elismerően biccentett. - Hatalmas termet! Két életre való konstrukció! No lássuk! Kerek két órán át vizsgálta Miskát, s az legfeljebb az időből sejthette, hogy milyen alaposan. Néha hosszan beszélt vele egy-egy részletnél. Máskor csak egy kérdést vetett oda. - Nem érez olyat, ha mezítláb lép, mintha filcen járna? Vagy bársonyon? Vagy: - Ezen a main kívül nem volt már máskor is hányingere? - De igen! Kisgyerek koromtól fogva mindig hányingert érzek, ha nagyon méregbe hoznak. - Nem szédül, ha hirtelen felkapja a fejét? - Nem vettem észre. - Magasban? - Nem tudom, nem járok magasabban a festőállványomnál. - És ott? - Soha. Végigvizsgálta minden reflexét. Hosszan kutatta mindkét szemét. A tarkóját kopogtatta. A legfelső csigolyáit. Aztán két ujjával végigment az egész gerincoszlopon. - Fáj? Fáj? - Nem! Nem! A legalsó csigolyánál mondta: - Talán egy kicsit érzékeny. - Hogyan? - Mint, mondjuk, a kezem egész napi pemzlifogás után, mikor lefekszem. Illetve az valahogy jobban sajog. - Értem. Álljon fél lábra! Miska minden nehézség nélkül fél lábra állt. - Hunyja be a szemét! - 249 -
Behunyta. Néhány másodperc múlva - a tanár az óráját nézte megszólalt. - Így nehezebb! - Csak álljon! Újabb másodpercek múlva: - Érdekes, sohasem vettem észre! Ettől mintha egy kicsit émelyegni kezdene a gyomrom! - Honnét gondolja, hogy ettől? - Valahogy összefüggést érzek a kettő között. - Hát akkor hagyja abba! Ezzel készen vagyunk. De ne öltözzék még fel, Mester, bújjon ebbe a köpönyegbe, és foglaljon helyet. Úgy! - És most, ha megkérhetem, mondja el nekem az élettörténetét! - Értem - bólintott Miska. - Szeretnék teljesen őszinte lenni! - Természetesen! Semmit se hallgasson el! Semmit ne szégyelljen! S Miska elkezdte mondani a betegsége történetét. A professzor először Perzsinél állította meg. - Várjon! Mi volt az a főzet? Miből állt? - Nem tudom - rázta a fejét Miska. - Gyökerek, zuzmók, valami sárga virág, egy zacskóban valami, olyan kavicsszerű kődarabkák, a nevüket elfeledtem, meg egy jó marék pincei fehér penész. Fontos ez? - Minden fontos lehet! Azt mondja, hogy magáról ettől letisztult minden fekély és kiütés. Hát nagyon fontos is lehet! Nem tudom. Nézze, a legtöbb szerünket a kuruzslók fedezték fel. A digitáliszlevelet már régen rágatták a falusi asszonyok a szívbajosokkal, mikor a tudománynak még sejtelme sem volt róla. A vadgesztenyét már évszázadok óta ették és eszik ma is véres hasmenés ellen, mire mi rájöttünk, hogy rengeteg benne a tannin. Minden lehetséges. A szifiliszt Peruból hozták be Kolumbus matrózai, s az leteperte fél Európát, míg Peruban már, ha hinni lehet a legendáknak, senki sem törődött vele. Valami cserjét vagy diót rágtak ellene, s Peru ma is tele van koros emberekkel! Semmiről sem lehet tudni semmit! Még a szifilisz kórokozóját sem ismerjük, Mester, semmit sem szabad hát elnéznünk, ami csak egy kicsit is hatásosnak látszik ellene! Aztán megint a láznál álltak meg, majd a szemgyulladásnál. - Hirschler? - kérdezte Charcot. - Az olyan tudós szemorvos, hogy itt is jól ismerjük. Ő nem figyelmeztette önt, hogy esetleg szifiliszes szemgyulladása volt? - Nem. Elég rövid idő alatt meggyógyultam, s kijöttem a kórházból. Nem hiszem, hogy ő elmulasztott volna valamit, amit szükségesnek látott! München jött, Düsseldorf, Párizs; az egyre fényesedő művek, a növekvő hírnév, a szabad évek, a házas évek, s rá a ma. - Soha nem fertőzött meg senkit? - Soha! - Honnét tudja ilyen biztosan? - Mert a nőkkel való kapcsolataim mindig olyan huzamosak voltak, hogy okvetlenül tudnom kellett volna az esetleges fertőzésről. Nyolcéves házas vagyok, soha nem fordult elő fertőzés! - Be merné vallani, hány viszonya volt, Mester? - Könnyedén! - mondta Miska. - Tizenkét esztendeje élek Párizsban, de női kapcsolataimat, azt hiszem, bőven megszámolhatom a két kezemen! Mindig rengeteget dolgoztam, esztendőkön keresztül emberfelettien sokat, sohasem értem én rá úgy igazán a szerelemre. A Siralomház-tól kezdve akkora légió kép van énmögöttem, professzor úr, hogy meg sem igen tudnám mondani. Ez az én igazi életem! Charcot egy kicsit hallgatott, aztán azt kérdezte: - Úgy értsem mindezt, Mester, hogy ön minden különösebb nehézség nélkül le tudna mondani az élet nőnemű részéről? - Azt nem! - kiáltott fel Miska. - A nőért való remegésnek, a nő vágyának és csodálatának valamiképpen holtig meg kell lennie az emberben, különben nincs alkotás! Valahogy alattomban mindig a nőért, mondjuk, a nő kedvéért alkot az ember! - Ez lehet! - mondta a professzor. - Valószínű. Csak ebben a bitang nyavalyában éppen az az utálatos, mondhatnám, végzetes, hogy néhány megmozdulásra már a szexuális központot támadja meg! Meg kell hát kérdeznem, Mester, hogy állunk ezen a téren? - 250 -
- A lehető legjobban! - vágta rá Miska. - Valami oly csodálatos új szerelem lobbant fel néhány hete köztem és a feleségem között, hogy alig győzünk betelni egymással! Szinte úgy kell birkóznom magammal a műteremben, hogy ne fussak egy-két óra után haza, hanem végigdolgozzam a rendes időt! - Gratulálok! - nyújtotta kezét boldogan Charcot. - Ez a tény a lehető legváratlanabb optimum! Idejében csíptük el... Miska Charcot szemébe nézett, s azt kérdezte: - De hát tulajdonképpen mi bajom van, professzor úr? Charcot már régen várta ezt a kérdést, s most mosolyogva nézett Miskára. - De kíváncsi! - ingerkedett vele. - De nagyon kíváncsi! És ha úgy döntenék, hogy nem mondom meg? Ha azt gondolnám, hogy mi köze magának a bajához? De hát miért ne mondanám meg? Nem gyerek már maga! Miért ne mondanám meg, hogy tábesze van, édes Mester! Az van! Miska egy pillanat alatt hamuszürke lett. - Úristen! - vacogta rémülten. - Tábeszem! S úgy összekettyent, mintha minden csont összeroppant volna benne. De Charcot akkor már ott állt előtte, vállon markolta, rázta, mint egy kölyköt, s üvöltött, ahogy a torkán kifért. - Ne essék itt össze! Hát miféle férfi maga? Mit fél itt? Mit citerázik? Hát nem látja, hogy itt vagyok? Én, Jean Martin Charcot! Majd elbánok én ezzel a maga tábeszével! Nem szégyelli magát? Hiszen ha hirtelen annyi ezres volna a zsebemben, ahány tábeszt megállítottam életemben, megvehetném akár a Pilátus-képet is! - Borzasztó! - sóhajtott Miska, s kiverte a hideg verejték. - Ne sóhajtozzék! - rivallt rá Charcot. - Micsoda dolog ez? Most verje a mellét, most büszkélkedjék a szerelmi erejével! Mert ha az előbb hencegett vele, most kell! Most úgy kell, mint a jelzőtűz a rengetegben! Ettől tudom, hogy hol tart ez a maga kis bárányhimlője, és hogy hogyan és mivel kell megfojtanom! No, drága Mester, fel a fejjel! Miska lassan összeszedte magát. Az alsó szemhéja ugyan csaknem fekete volt, de az ereje lassan visszatért. Kinyújtózkodott s elpirult. - Ne haragudjék! - fordult Charcot-hoz. - Igazán nagyon szégyellem magamat! - Semmit sem kell szégyellni! - rázta Charcot a fejét. - Láttam én már olyan óriást, aki ettől a kis szótól úgy összecsinálta magát, mint a parancsolat! - Azt mondja meg, fertőző ez a baj? - Nem! - rázta a fejét a tanár. - Csak azért mélyen jellemző, hogy ez az első gondolata! Miska nem hallgatott rá. Önmagába hallgatott. Aztán kivágta: - De halálos? - Az! - mondta Charcot keményen. - Bár semmivel sem halálosabb, mint az enyém! Még aránylagosan is sokkal több ember pusztul el ebben az aljas alattomos szívbajban, mint tábeszben. Ha én befejezem ennek a vacak kis kezdő nyavalyájának a kúráját, ami, mondjuk, hat vagy tíz hét, ön ezzel, persze embernek való magaviselet mellett, nyugodtan elélhet még száztizenhét esztendeig. Természetesen nem tudom egész végig garantálni a szerelmi aktivitást. De én, akármilyen csendes létre fogom is magamat, mint ahogy biztosan nem fogom, hat-nyolc éven túl minden percet csak ajándéknak tekinthetek. De hát egye fene! Én nem rajongok a nőkért, mint ön, én Beethovenért rajongok. S ha van odafönt egy jó zenekar, és ismerik a IX. szimfóniát, nekem nagyon mindegy, hogy itt hallgatom-e vagy ott. Leült Miska mellé, s rácsapott a térdére. - Hát ide hallgasson, Mester, most komolyan beszélek! Én önért nem csak önnek és magamnak tartozom felelősséggel, hanem, érzésem szerint, Franciaországnak is. Meg kell hát beszélnünk valaminő olyan platformot, amelyen belül mindketten mozoghatunk. Egyetlen dolgot követelek meg, hogy most abbahagyja ezt a nagy munkát, s a kúra alatt teljesen az enyém! E nélkül bele sem fogok a gyógykezelésbe. Aláveti magát ennek a feltételnek? - Alá! - bólintott Miska. - Semmit sem festhetek? - Egy ideig talán ne! Én természetesen tudom, hogy ezzel nem kicsiséget kérek, de hát szeretném ezt a kúrát minden zavaró körülménytől mentesen végigcsinálni önnel. S ön a legkisebb - 251 -
képnek is éppen úgy odaadja magát, mint a legnagyobbnak. De hát tegye meg ezt a cél érdekében! Nem látom be, hogy miért ne pihenhetne hat-tíz hetet. Szóval, ebben megegyeztünk! - Meg! - Helyes - bólintott Charcot. - Mégiscsak okos ember ön! No mármost, ami a kúra után való időket illeti, én nem tartozom ama őrültek közé, akik a puszta vegetatív életre akarják a pácienseiket visszaszorítani. Isten őrizz! Ezzel sokkal többet ártanék önnek, mint használnék. Mint ahogy ön hiába tiltaná meg nekem, bármilyen oknál fogva is, hogy folytassam a hivatásomat, pontosan ugyanilyen meddő volna az én ilyetén kívánságom is önnel szemben. Azt gondolom hát, ha sikerrel befejeztük a kúrát, fogjon neki nyugodtan a munkának, csak arra kérem, ne dolgozzék mindennap a végkimerülésig. Ossza be okosan a munkát, és lehetőleg mindennap pihenje ki magát. Ez nagyon fontos, s ezt én is megteszem. A csütörtöki napom kizárólag a zenéé, s én ebből nem engedek akkor sem, ha az aostai herceg vagy a kapurtalai maharadzsa akar is vizsgálatra jönni hozzám. Nem! Emberek vagyunk, szükségünk van a pihenésre! Mindig ezt tartsa szem előtt. Komolyan, de valami bátyai hangon beszélt. - És most a szexuális élete! A világért sem tiltom el tőle, mindössze tizenkét napi absztinenciát kérek, ha kibírja. Nem akarok belegázolni az egyéni boldogságába, de azért próbálja ezt megtartani! Azért kérek tizenkét napot, mert, a mát is beleszámítva, a tizennegyedik napon kapja a harmadik injekciósorozatot, s én látni szeretném, hogy viselkedik erre a szervezete. De az is lehet, hogy négy nap múlva feloldom már. Bízzék bennem egy kicsit, anélkül nem megy a dolog! Úgy ötven esztendő körül e téren az ember, különösen a szellemi ember, úgyis ingadozni vagy csillapodni kezd, bár lehet, hogy ön is azok közé a hiperszexuális férfiak közé tartozik, akik hetvenéves korukban is megkívánják a magukét. Én csak arra kérem, tartson mértéket ezen a téren is. A többivel együtt, meglátja, ez is szépen kialakul. Ami a fertőzést illeti, ne féljen! Arra azonban vigyázzon, hogy önt ne érje újabb fertőzés; ez végzetes lehetne. - Ami a gyógykezelést illeti, négynaponként jön hozzám egy-egy injekciósorozatra. Előre jelzem, hogy ez nem éppen kellemes valami, de, amennyire csak lehet, igyekszem önt a fájdalmaktól megkímélni. De ezenkívül is minden gyógyszert csak tőlem kaphat. Az altatóját nyomban dobja el! Az vacak és nem is ártalmatlan! Majd én írok helyette jobbat! Sokat fáj a feje? Mit szed fejfájás ellen? Kész dolgokat, vagy úgy csináltatja őket? Mutassa a receptjét! Miska átadta, a professzor megnézte. - Érdekes! - mondta valahogy felvillanyozódva. - Ki ez a dr. Bourdon? Nem hallottam róla! Ön jól ismeri? Miska mindent elmondott róla. - Furcsa! – bólintott az elbeszélés végén Charcot. - Valami szegény fiú lehet, de egészen kiváló képzettségű! A receptje olyan kitűnő, hogy nem is írok helyette mást! Mennyi idős lehet ez az ember? Harminc? És Potainnél dolgozik? - Tetszik nekem ez a Bourdon dr.! - mondta aztán. - Én nem akarom Potaint megrövidíteni, de nem küldené el hozzám ezt az embert alkalmilag a Salpétriére-be, kedd és csütörtök kivételével? Nagyon szeretném megismerni! - Majd értesítem őt - mondta Miska. - Biztosan nagyon boldog lesz! - Nono! - mosolyodott el Charcot. - Nem nagyon rajonganak értem az orvosok! Felállt, tapsolt. - Madelaine! Egy szép, magas, fekete hajú nő lépett be a rendelőbe egy tapétaajtón. Lehetett úgy huszonnyolc éves. - Parancsoljon, professzor úr! - Minden rendben a vágóhídon? - intett Charcot a tapétaajtó felé. - Igen, professzor úr! - No jöjjön - fogta vállon a tanár -, előbb szeretném bemutatni... Odavitte Miskához, ez felállt. A köpeny szinte csak a térdéig ért. - Kedves Mester - tolta eléje Charcot a nőt, aki vakító fehér köpenyt viselt -, szeretném önnek bemutatni dr. Madelaine Durante orvoskisasszonyt, legkiválóbb tanársegédemet. Remélem, tetszik önnek? - Rendkívül örülök - mondta Miska. - Valóban nagyon szép! - 252 -
- Nos, Madelaine - nevetett a tanár -, ez a nyilatkozat sokat ér! Nem kisebb ember mondta, mint a Krisztus Pilátus előtt Mestere! A nő nagy tekintetet nyitott rá. - Valóban? - Igen - bólintott Miska. - Járt a kiállításon? - Többször is! - Kár, hogy nem ott találkoztunk! - mondta Miska. - Akkor még egészséges voltam, és sok mindent elmondhattam volna magának a képről. Ma már szomorú páciens vagyok, s a diagnózisom... Lehajtotta a fejét: - Azt hagyja a professzor úrra, Mester! Ami viszont a találkozást illeti, abban sohasem a helyszín a lényeg, hanem maga a tény. A tanár elmosolyodott. - Kitűnően beszélgetnek! Ne hagyjam egy órára kettesben magukat, Mester? - A legjobbkor tenné! - mondta Miska keserűen. - A diagnózisával a fülemben, rajtam ez a gyönyörű köpeny, s bennem a félelem jelentől és jövőtől! - Nem szabad félni! - mondta komolyan a nő. - Bátran kell szembenézni a dolgokkal! - Köszönöm - mondta Miska. - De azt hiszem, nincsen bátorság, csak beletörődés van. A bátorság csak akkor következik, ha már beletörődtem a dolgokba! - Sokat lehetne erről vitatkozni! - mondta a nő. - Biztosan! - bólintott Miska. - De a viták általában valami kompromisszummal végződnek. Nem gondolja? Én inkább nem vitatkozom! - Nos - karolt bele Miskába a tanár -, a beszélgetés rossz vágányra tévedt. Kár. Gyerünk hát - intett a belül vastagon párnázott tapétaajtóra - s nézzünk szembe a dolgokkal! Az első kezelés elkezdődött.
XXXVI Elcsigázottan és letörten ért haza, valamivel hét óra után. Szégyellte és utálta magát. A világot is. Mindent. A világ most körülbelül olyannak hatott, mint az a mocsár, amelyet rémálmában látott, s amelyben ott állt teljesen kiszolgáltatva a madarak irgalmatlan ítéletének. Leült a műterem egyik fotöjébe, és hagyta, hogy ráereszkedjék teljes súlyával a kín. Hogyan lehet élni ezek után? Van még jövendő? Lélek? Belső tisztaság? Művészet? Elragadtatás? - Tábesz! - gondolta iszonyodva. - Hátgerincsorvadás! Borzasztó Úristen! Mankó! Tolókocsi! Iszonyú fájdalmak! Lelki elzüllés! Hát ezt készítetted nekem? Ült. Félt. Rémeket látott. Egy szót sem hitt az orvosoknak. „Ott volt Laci! - gondolta. - Hát tudtak rajta segíteni az orvosok? Semmit! A tébolydában pusztult el! Igaz, neki a fejével volt baja, de ugyanettől a rémtől!” És ki tudja, mi minden lesz még ebből őnála is? Hisz csak ez a mai nap is micsoda megaláztatás! S most arra gondolt, amint ott feküdt valami műtőasztalfélén hason, s míg Charcot az előkészítő műveleteket végezte rajta, a nő ott állt előtte, és fogta a fejét, mert a szúrások kegyetlenül fájtak. - Madelaine! - nyöszörgött. - Segítsen! - Szorítsa a kezem! - mondta a nő. - Nem tart sokáig! - De hisz összetöröm! - Nem baj! - mondta a nő. - Csak birkózzék velem! S egyszerre minden fájdalma elmúlt akkor. Elájult talán? Vagy kábító injekciót kapott? Biztosan azt, talán a bal karjába, az most is sajog egy kicsit. És néhány szó is megmaradt a fejében, amelyeket a professzor és a tanársegédnő váltottak egymással, nagyon halkan, s bizonyára a mesterségük tolvajnyelvén. „Radix” például, és valami ilyesmi, hogy „exinzuláció” és „nervus sexualis”... De egyikre sem merne megesküdni most, mert olyan bágyadt lett közben, hogy csaknem elaludt. Vagy talán aludt is egy keveset, mert egyes dolgokra nem emlékszik, holott ekkor kellett megtör- 253 -
ténnie a kezelésnek. Csak arra emlékszik megint, hogy még mindig hason fekszik, csókolgatja a nő kezét, s a professzor hangját hallja: - Nos? - Erősen nyálzik! - felelt a nő. Akkor ő nyomban megszólalt: - Bocsásson meg, igazán szégyellem! - Itt semmit sem kell szégyellnie! - hallotta a nő hangját. - Persze! - felelt ő. Erősen fogta a nő kezét, s azt mondta az imádat hangján: - Elefántcsonttorony!... Mennyország kapuja!... Vízcsobogást hallott és Charcot hangját: - Mit motyog? - Nem tudom - felelt a nő. - Úgy hangzik, mint valami imádság, de nem értem! Aztán a nő odament a professzorhoz, s ő értette, akármennyire suttogott is: - Nem gondolja, hogy elsőnek egy kicsit erős volt, professzor úr? - Nem! - felelt halkan Charcot. - Nagyon erős a szervezete, és mondom, hogy a szexuális ideg... Ekkor újra elcsusszant az öntudata. Kicsusszant a fényből, úgy érezte. Aludt? Arra ébredt, hogy a nő ott áll felette, fogja a bal csuklóját, nyilván a pulzusát számolja. Ő teljes öntudatánál volt, legalább azt hitte, s hevesen súgta neki: - Tengeren hányódók csillaga! Titkos értelmű rózsa! A nő helyére tette a kezét, feljegyezte a pulzusszámát, aztán megint odalépett, és leült eléje. Ő valahogy tudta, hogy Charcot nincsen idebent, s valami szent szenvedéllyel mondta a nőnek: - Rosa mystica! Az egészen közel hajolt hozzá, s azt mondta gyengéden: - Ezt nem szabad profanizálni, Mester! - De... - mondta ő. - Hisz maga... - Semmiként! - vágta el a nő. - „Rosa mystica”, ezt fel sem tudják érni értelemmel! - Ugyan! - mondta ő. - Egy lorettói barát egzaltációja a magányban! Szüzességben és magányban a XV. századból! - Ezt is tudja? - De a maga neve szebb! Madelaine! Madelaine mystique! - Hallgasson! - Sohasem volt Madelaine nevű nőismerősöm! - Hát most lett! Van! - Igen. Megcsókolhatom? - Tessék! - tartotta a nő az arcát. Ő megrázta a fejét. - Köszönöm - mondta -, nem így képzeltem. Így semmi egzaltáció! Csak... Egyszerre elaludt, nem találta a megfelelő szót. Egy jót aludt. Álmában is érezte, hogy ez egy nagy, jó alvás. Mikor felébredt, Charcot állt mellette. Ő nagyon meglepődött. - Madelaine? - kérdezte ijedten. - Elnyelte a tenger! - mondta Charcot nevetve. Erre teljesen felébredt. Hanyatt feküdt, valaki leterítette egy pléddel. Charcot levette róla. - Fel tudna ülni, Mester? Ő csaknem elnevette magát. Felült. - Tizenhat éves koromban egy leány mondta ezt nekem: „Egy leány elindul, és elnyeli a tenger!” Minden segítség nélkül leszállt a műtőasztalról, megállt, nyújtózkodott. - Istenem, de régen volt! Csaknem negyedszázada! - Csak huszonkét éve! - Lehet. Az nem elég? - Dehogynem! Huszonkét évvel ezelőtt harmincöt éves voltam. Még nem volt szívbajom. Legyintett. - 254 -
- Öltözzön fel, Mester - mutatott egy székre, amelyen ott voltak a ruhái -, a fogat már várja. Bár én ugyan tudom, hogy ön szereti a hosszú esti sétákat, de ma ne sétáljon! Mellesleg, az idő is rossz! Ő öltözködni kezdett, s meglepő könnyen ment. - Nem fáj semmije? - kérdezte Charcot. - Nem. Talán egy parányit a derekam. - No, akkor itt az altatója, a magaméból adtam egy fiolával. Apropó! A doktorkisasszonyt nem vinné haza? Ma nem rendelek tovább. - Nagyon szívesen - bólintott ő. - Hát akkor viszontlátásra pénteken délután négy órakor! - Itt leszek! Az orvosnő a rendelőben várt. - Legyen szerencsém! - mondta udvariasan. - Köszönöm - bólintott a nő. - De csak, ha nem leszek terhére! Ő elkomorodott. - Attól tartok - mondta tompán -, hogy mától még nagyon sokáig én leszek a teher mindenki számára! Beszálltak, betakarództak, elindultak. - Ilyeneket nem szabad mondania, Mester! - szólalt meg a nő. - Még gondolni sem! Az ilyen gondolatok könnyen átitatják és megkeserítik az ember életét! Ránézett. - Nemrég azt mondta még: bátran kell szembenézni a dolgokkal! S nekem időközben megjött a bátorságom! - Ez most visszavágás? - Nem! De mit is csinálhatnék mást? Van tíz hetem, hát ezalatt elszórakozom a nyavalyámmal. Tábesz-szakértő lesz belőlem! - Ne csinálja! A legrosszabb, amit csak tehet! - Ez amolyan fehérelefánt-ügy! Maga biztosan kiváló orvosnő, de azt nem tudja maga sem megcsinálni velem, hogy ne gondoljak arra, ami most leginkább foglalkoztatja az életemet! - De igen! - Hogyan? - Aludnia kell! Mennél többet aludnia! - Igaza van! Erről teljesen megfeledkeztem! - No látja! - És jó a professzor altatója? - A lehető legjobb! - Honnét tudja? - Részben a kémiai összetételéből, részben kipróbáltam. - No, Istenem! Csak nem él maga is altatóval? - De igen! Az ember holtfáradtan hazaér, s úgy nem tud elaludni. Bevesz hát egy kiszámított mennyiségű altatót, s kialussza a maga nyolc óráját. Még mindig jobb, mintha álmatlanul fetreng az ágyban, a lehető legrosszabb gondolatok között. Mert a fáradt agy nem terem, csak rossz gondolatokat. - Igaza lehet - bólintott. - Charcot-nál, a kezelés közben, bizony fáradt voltam, sőt aluszékony is. Meg kell bocsátania mindazt, amit akkor mondtam. - A litániát? - Igen. - Hát emlékszik rá? - Természetesen. Én azt mind elragadtatásként mondtam magának. Gondoltam: milyen szép az, hogy egy nő is ott áll halálbafordulásom küszöbén! Ajándék nekem. Mert egy férfi egy másik férfi társaságában mindig zordan kénytelen meghalni! „Férfiasan” - mint mondani szokták. De ha egy nő is ott van, valami kis irgalom vagy gyengédség mindig szivárog belőle. Ezért mondtam a litániát, bár két megszólítást elfeledtem. „Hajnali csillag” és „Betegek gyógyítója”. Hát így most - 255 -
később mondom, és kérem, ezeket is bocsássa meg a többivel együtt. Ezek után majd iparkodom férfiasabb lenni. Behúzódott a kocsi sarkába, s elhallgatott. Sötétebb utcákon haladtak át, s a nő egyszerre megszólalt. - Most megcsókolhat - mondta -, nem az arcomat nyújtom! Ő megrezzent ettől. - Szívesen tenném - mondta nagy keserűséggel a hangjában -, de látja, oly undorítónak érzem magamat! Jób a szeméten, aki egy cseréppel vakargatja gennyes sebeit, ez csak egy bibliai kép, és nem is egészen jó. Egy férfi, aki gerince mélyén gyógyíthatatlan tábesszel ül egy ilyen ragyogó nő, egy tudós orvosnő mellett, ez a tény minden közeledést kizár. Csak gondolja el, hogy festek én öt-hat év múlva! - Szóval-- mosolygott a nő -, maga gyógyíthatatlannak hiszi magát? - Igen - mondta ő komoran. - Még senkit nem láttam, aki ebből meggyógyult volna. - Téved, Mester! - mondta a nő. - Én hét éve dolgozom a professzor mellett. Kettőt mint orvosnövendék töltöttem nála, ötöt mint orvos. Soha még ilyen könnyű esetünk nem volt, mint az öné! Tíz hét után ennek nyoma sem marad. Higgye el, nyugodtan megcsókolhat! Őt elöntötte a forróság, rátapadt a nő szájára, s a kocsi felhúzott ernyője alatt hosszan csókolódzni kezdtek. - Köszönöm - mondta a nő: - Most ne csináljuk tovább, mert nem tudok elszakadni magától. S most el kell magának mondanom ezeknek az áldott pillanatoknak az előzményeit. Mint már a rendelőben is mondottam, rengeteget voltam a professzorral is, egyedül is a Krisztus Pilátus előtt kiállításán. Egyszer azt mondta Charcot: „De Madelaine, ha ennyire szereti a művészetét, miért nem ismerkedik meg vele?” Én erre azt feleltem: „Azért, professzor úr, mert félek, hogy beleszeretnék!” Ennek több mint egy esztendeje, s most, íme, megtörtént! Én olyan szerelmes lettem magába, mint egy iskoláslány! Őbenne elkezdett valami rettenetesen fájni: a halálraítéltsége fájt. - Ne vigasztaljon, Madelaine! - mondta csaknem könyörögve. - Hisz nekem kinyitották már a kripta kapuját! Hogy mernék én elfogadni egy ilyen gyönyörű, fiatal szerelmet? A nő megfogta a takaró alatt a kezét. - Nem vigasztalom én, Mester! - mondta határozottan. - Én pontosan tudom a maga baját, s maga ebből egykettőre úgy kiugrik, mint az angyal a fürdőből! Egy Charcot-nak nem is eset, csak nagyon ragaszkodik magához, mert művésznek is, embernek is nagyon nagyra tartja. De én nyugodtan merném mondani magának, hogy járjon hozzám, én is éppen úgy meggyógyítom, mint ő. Még sem mondom, mert nem akarom tőle elvenni, és mert én nem tudnék olyan szigorú lenni magához, mint ő. Így hát hetenként kétszer találkozhatom csak magával Charcot rendelőjében. De mondok magának valamit. Én itt lakom a rue Ste. Véronique 8. I. emelet 2. alatt. Mindennap reggel kilenctől déli fél kettőig itthon vagyok, és mindig szívesen látom magát. Ha feketekávét kíván: feketekávéra. Ha engem kíván: magamra. Én boldog leszek! Ő csaknem felzokogott a fájdalomtól. - Drága - kérdezte, csaknem elbicsakló torokkal -, hány éves maga? A nő gyengéden megveregette a kezét. - Ilyet ugyan nem szabad kérdezni egy nőtől, de magának megmondom: tegnapelőtt múltam huszonnyolc éves! Nem vagyok hát olyan nagyon fiatal! - Istenem - hajtotta ő le a fejét -, én meg a harminckilencedik évem végét taposom! Tizenegy év korkülönbség köztünk! - És látja - mondta a nő -, mégis meg mernék rá esküdni, hogy maga fog elhagyni engem, és nem fordítva. Én, ha most maga szabad ember volna, és mondjuk, megkérne engem, én olyan hűséges lennék magához, mint egy kutya! Nézze, én most vagyok másodszor szerelmes életemben, először húszéves koromban voltam. Azt ehhez nem lehet hasonlítani, ez olyan óriási amellett. Egyébként marseille-i lány vagyok és elég jómódú. Apám a legelső sebész odalent, és szinte annyit keres, amennyit akar. Nekem itt van egy szép háromszobás lakásom. Telefonnal, s rendelőm is, amikor akarom. Kérem, írja fel a telefonszámomat, mindjárt megérkezünk! Ő elővette a jegyzetkönyvét, felírta a számot, a nő suhanva megcsókolta, megállította a kocsit, kiszállt, s csak akkor nyújtott kezet. - 256 -
- Köszönöm a szívességét, Mester, a viszontlátásra! Csak ennyit mondott, s már be is suhant a nyolcas számú ház kapuján. Ez történt. Miska meg itt ült egy karszékben, a műtermében, nézett maga elé, s behunyt szemmel azt motyogta: - Madelaine! Aztán lassan felállt, odaballagott a tükörhöz, amelyben a női arckép megrendelői és a női modelljei szokták feltenni a kalapjukat, és figyelmesen kezdte szemlélni saját arcát. A betegség jelét kereste rajta, vagy amint ő fogalmazta meg magában: a Káin-bélyeget. Semmit sem talált. Ugyanaz az arc nézett vele szembe, mint máskor. Legfeljebb elviseltebb volt egy kicsit, és a tekintete fáradtabb. Egy szót sem ejtett ki, csak bámult önmagára. Aztán minden átmenet nélkül eszeveszett indulat öntötte el, s úgy vágott bele puszta ököllel a saját arcát mutató tükörbe, hogy az százfelé csörrent széjjel, s ökléből csurgott a vér. - Dögölj meg! - nyögte fogcsikorgatva. És egy zsebkendőbe csavarta az öklét. A felesége éppen arra járt, őt kereste, s most rémülten ugrott be a nyitva hagyott műteremajtón. - Miska! - sikoltott. - Mit csinálsz? Miska dühösen fordult feléje. - Bezúztam ezt a tükröt itt, nem akarok többé belenézni! Van valami kifogásod ellene? S iszonyú láng lobogott a szemében. Az asszony egészen eléje lépett, és szelíden a vállára tette a kezét. - Nem a tükör érdekel - mondta csöndesen -, hanem te! Mi történt veled, szívem? Miskából egyszerre kifutott minden düh, csak a rettenetes szomorúság maradt benne. Felesége vállára tette a kezét. - De jó, hogy itt vagy! - mondta kétségbeesetten. - Rettenetes dolog történt! S zokogva borult a felesége vállára. - Tábeszem van, Cilikém! Az asszony egész valójában megrendült és halottsápadt lett. - Ki hitette el veled ezt az őrültséget? Akkor leültek, s Miska elmesélte az egész nap történetét. - Charcot? - mondta az asszony. - Akkor a legjobb kezekben vagy! Ő majd meggyógyít! És én itthon ápollak... - Inkább egy pisztolyt, Cilikém! - zokogott Miska. - Azzal teszed a legjobbat nekem! - Miska! - rimánkodott az asszony. - Hallgass, hisz megölsz ilyen beszéddel! - Ő, Cécile! - sírt Miska. - Nem lehet ezt meggyógyítani! És sejtelmed sincs, milyen rettenetes fájdalmak jönnek még ebből! S Isten tudja, mi lett volna ennek a rémekkel teli estének a vége, ha meg nem szólal a telefon. De megszólalt. Cécile vette fel, s a drót másik végén Madelaine beszélt. - Itt Charcot professzor úr magánrendelőjéből dr. Dutant első tanársegéd! A professzor úr egy hivatalos vacsorán van, s engem bízott meg, hogy érdeklődjem, milyen a Mester közérzete? Cécile egy pillanatig némán állt. - Borzalmas! - sírta el magát. - Drága doktornő, ön is részt vesz az uram gyógykezelésében? - Természetesen! Mi baj van? - Drágám! - hüppögte Cécile, és suttogni próbált. – Öngyilkosságot emleget! Minden honoráriumot megadok, nem jönne el hozzánk, csak félórára? Kocsit küldök! - Köszönöm - mondta Madelaine. - Kocsim van. Inkább próbálja addig megnyugtatni az urát, asszonyom! Félóra múlva ott leszek! Letette a hallgatót. Szíve a torkában vert. Most hogyan? Lesz-e lelkiereje? - Lesz! - szorította össze a fogát. Néhány ampullát tett a táskájába, ugyanaz az altató volt bennük, mint amilyet a professzor tabletta formájában Miskának adott. Tű volt nála. Tíz percet várt. Akkor fehér orvosi köpenyt vett magára, bundát vett rá, fogta a táskáját és leszaladt. Tudta, hogy az utcája végén bérkocsiállomás van, még nincs kilenc óra sem, hát bőven kap bérkocsit. Nyugodtan lesétált, ott beszállt az első bérkocsiba, s bemondta Miskáék címét. Ott visszaszólt a kocsisnak, hogy várjon rá, s becsengetett a - 257 -
palota kapuján. Eugéne már várt rá, s nyomban fölvezette. Cécile-nek bemutatkozott, s nyomban odalépett Miska elé. Az persze rögtön megismerte, de nem árulta el. De azt sem tudta eltitkolni, hogy sírt. - Hát, Mester - mondta Madelaine szelíd szemrehányással -, eljöttem. Úgy hallottam, rosszul viselkedik. Látom, hogy sírt. - Igen - vallotta be szégyenkezve Miska. - Van valami fájdalma? - Az egész életem fáj, tanársegédnő! Madelaine ledobta a bundáját, s ott állt fehér orvosi köpenyben. - Fáradt, tanársegédnő? - kérdezte részvéttel Cécile. - Még én is idecibáltam! - Nem az a baj, asszonyom - mondta Madelaine -, hanem, hogy ezzel a betegséggel kapcsolatban mindenféle rémmesékkel teletömik a laikusok egymás fejét. A betegek aztán sohasem az orvosnak hisznek, hanem a mesemondóknak. Ezért kérnek aztán fegyvert, mérget, keresnek kést, kötelet, vetik magukat a folyóba. Holott, ha nyolc-tíz hétig kezeltetnék magukat, és betartanák az orvos rendeleteit, egy nap csodálkozva tapasztalhatnák, hogy semmi bajuk. Miskához fordult. - Hát hol nézhetném én meg önt itt, kedves Mester? Bár nincs harmadfél órája, hogy láttam! - Talán a hálószobádban! - mondta Cécile. - Jó lesz! - bólintott Madelaine. - Tessék odabent levetkőzni, Mester! Cécile indult az ura után, hogy segít neki, de Madelaine visszaintette. - Nincs szüksége segítségre a Mesternek! Bocsánat, de nem kényeztetik őt el legalább egy kicsit idehaza? - Hát Istenem! - mosolygott Cécile. - Mégiscsak ő a ház ura! És most beteg! Vagy nem, tanársegédnő? - kérdezte reménykedve Cécile. - De igen - felelt Madelaine -, csak azért nem kell minden mozdulatában segédkezni neki. Majd mindent elmagyarázok, ha végeztem vele. Parancsoljon akár bejönni, Madame, engem nem zavar! - De őt igen - mondta Cécile. - Restellné előttem magát gyengeségében. Tessék csak! Madelaine bement. Miska már lovaglóülésben ült egy széken, anyaszült meztelenül, s az orvosnő odalépett hozzá. - No, lássuk, Mester! Végigvizsgálta alaposan az egész gerincoszlopát, de sehol sem volt semmi baj. Lent sajgott. - Ez természetes, Mester! - mondta Madelaine - hisz ide kapta az érzéstelenítő injekciókat! És a kúra is itt történt. Leejtette kezéből a kis kalapácsot, Miska gyorsan lehajolt érte. A nő nevetett. - No látja, milyen szépen tud hajolni! Nem is mondtam! Most nézzük a térdreflexeket! - Ó! - súgta Miska szégyenlősen, s egy törülközőt kapott maga elé. - Hát látja! - Látom! - mondta Madelaine. - Ha nem így volna, most nagyon ijedt volnék! Mutassa a reflexeit! S a fülébe súgta. - Nehogy megcsókoljon, mert olyan leszek, mint a láng! Hangosan: - Engedje lazára a talpa izomzatát! S azt suttogta, Sven képére intve: - De gyönyörű nő! Ki az? - Majd elmesélem - súgta Miska. - Itt, ez, ha megfeszíti, fáj? - kérdezte hangosan. - Nem. - Hát akkor készen vagyunk, Mester, a vizsgálattal! Vegye fel a hálóingét, bújjon az ágyba! Úgy! Szabad lesz kérnem, Madame! Cécile belépett, még mindig sápadt volt. - Nos? - Semmi baj, Madame! Ha lehet ezt ilyen hirtelen mondanom, a gyógyulás máris elkezdődött: a gyulladás mintha eltűnt volna. A Mester most kap egy altatót, ettől, akármilyen óriás is, al- 258 -
szik kilenc-tíz órát. Reggel: tea, lágytojás, dzsem, pirított kenyér vagy keksz. Utána bevesz egy pasztillát ebből az idegcsillapítóból. S kitett egy csomaggal az asztalra. - Holnap lehetőleg ne keljen fel vagy heverjen! Fogja, asszonyom, egy kicsit diétásabb kosztra. Minden étkezés után egy tabletta idegcsillapító. Lehet, hogy talán alszik is tőle egy keveset. Tiszta haszon, legalább addig nem töri a fejét. Holnapután keljen fel, tegyen egy kis sétát, vagy kocsizzék ki egy órára. Attól függ, milyen lesz az idő. Pénteken délután négykor aztán jön a második kezelés. Ne féljen tőle! S most nyújtsa a karját! Oly tüneményes gyorsasággal adta meg az altató injekciót, hogy mire felfigyeltek, már készen is volt vele. - Fájt? - Nem. - Most mondja el magának a Hófehérkét! Tudja? Ha legközelebb találkozunk, majd számoljon be, meddig jutott vele. Jó éjszakát! S becsukta az ajtót. A műteremben, nagyon csillapított formában, elmagyarázta Cécile-nek az ura baját, minden aggodalmat kivert belőle, s aludni küldte őt is. Aztán elment. Másnap mindent elmondott Charcot-nak. Második kezelés, harmadik - bizony, nem voltak valami szívvidító dolgok ezek, az adagok vagy a hatóanyagok egyre növekedtek -, és a tizenkettedik napon Charcot feloldotta a tilalom alól. Miska, ahogy hazaért, elmondta az újságot Cécile-nek, aki mosolygott, és csak ennyit kérdezett: - Nem lesz ez egy kicsit gyors? Valóban nem lesz károdra? Miska azt mondta: - Nem tudom. Igazad lehet. Talán várjunk, míg a kúra befejeződik. - Ne érts félre! - kérlelte az asszony. - Én csak a te javadat nézem! - Természetesen! - bólintott Miska. - Angyalian tapintatos feleség vagy! A tizennegyedik nap délelőtt sétára ment, s mert ragyogóan sütött a nap, azt mondta, a klubjába is benéz. De úgy fél tizenegy körü1 Madelaine-hoz csengetett be. Úgy buktak át ezernyolcszáznyolcvankettőből nyolcvanháromba, mint akik örök mámorban élnek, s lehetetlen, hogy Charcot, a sasszemű professzor legalább ne sejtett volna valamit. A kúra 1883. február 8-án végződött. Akkor Charcot újra minden ízében megvizsgálta Miskát, de semmi bajt nem talált. Két napja fűttetett már a nagy műteremben, s mikor másnap bement, szinte nyárias levegő fogadta. Hihetetlenül jól érezte magát. Nyomban munkaruhába öltözött, megnézte, hogy a port letörölték-e, s mert mindent rendben talált, boldogan dörmögött. - De jó itt! Talán itt a legjobb, édes Istenem! És Madelaine is mindjárt itt lesz. Mert úgy egyeztek meg, hogy megnézi a műtermét, így legalább mindig maga előtt tudja látni, Miska hol dolgozik. Bérkocsin jött meg, s Miska szinte ölben vitte be. - Hát ez az! - mutatott körül. - Ez a kép! Madelaine csaknem összeesett a hatalmas vászon láttára. - Meg tudsz ezzel birkózni, drágám? - De még mennyire! Csak ne félj! - Ha fáradtnak érzed magad, nyomban abbahagyod aznapra! - Igen! - Kezet rá! - Tessék! Madelaine egy keveset maradt még, de észrevéve, hogy Miska belül csak úgy toporzékol a türelmetlenségtől, elbúcsúzott. - Maradnék - mondta -, de szinte félek tőled. - Ne mondd! - nevetett Miska. - De igen! - bólintott Madelaine. - Én csak a szelíd és kedves Miskát ismerem, de ezt az őserőt, aki itt mindjárt kitör, nem! - 259 -
- Annál inkább maradj itt! Nézd, ott a sarokban van egy kis zsámoly, ülj oda, s maradj egy kurta kis órát legalább! Madelaine beleegyezett, Miska munkába fogott. Bal kezébe vette pajzsnagyságú palettáját, hozzáfogta az ecseteit, színeket nyomott bőven a palettára, odarántotta a festőlétráját s felszaladt. A létra ülőkéjére leült, kikevert néhány színt, s olyan irammal kezdett dolgozni, mintha egy várat támadna meg. Betegségének ideje alatt gondolatban a legapróbb részletekig kidolgozta magában a képet, most már igazán csak kivitelezni kellett az aláfestett képet. Vad iramban dolgozott, hogy Madelaine szinte szédült, s valami iszonyú, jéghideg gondolat mart bele. - Meg fog őrülni ez az ember! Meg kell őrülnie, hiszen ilyen iramban és ilyen féktelen szenvedéllyel csak az Úristen teremthet! Nem bírta tovább nézni. Felszólt neki: - Miska! De az akkor már fütyült a maga kettős füttyével, s ha Madelaine jobban ismeri, tudhatta volna, hogy már se lát, se hall, most már csak a kép van és ő vele szemben, s talán azt sem venné észre, ha a műterme kigyulladna. Madelaine úgy osont ki a kis vasajtón, s míg vitte haza a kocsi, egyre ezt a végtelen embert látta maga előtt, amint repül a kezében az ecset. „Az aranyecset! - gondolta. - Igen! De ez lesz a végzete! Ki tud ilyen önfeledt erőn segíteni?” S csak rázta a fejét, s úgy érkezett haza, mint aki rémet látott. Miska dolgozott heteken, hónapokon, évszakokon keresztül, minden pihenés nélkül. Berendelte a modelljeit, s a fontosabb alakok tanulmányképe néha egy, néha két nap alatt robbant a vászonra. Aztán a képre. Ember nem látott még ilyen munkát, nemcsak hogy az ecsetje villogott, hanem ugyanakkor a fényei és a színei is. Olyan színeket teremtett - például a kereszt mellett álló János tanítvány köntöse -, hogy nem lehetett megmondani, kármin-e, skarlát-e, bordó-e, rubinszínű-e, csak azt lehetett rá mondani: csodálatos! De az volt a visszatekintő lovas alak fehér ruhája is, amely határozottan tompább színű volt Jézus testének sugárzásánál, és mégis vakított. Egy égre kapott fejű farizeus fehér szakállán a megérzett halál fehérje izzott szárazon. Úristen, hogy kellett annak ismernie művészete mesterségbeli részét is, aki csak a fehér szín változataival ennyi - és ennyivel több! - döbbenetet tudott erre az óriásképre varázsolni. Pedig mennyi gondja volt. Cécile teherbe esett - Charcot megnyugodhatott, remek munkát végzett! - de Miska ismerte a feleségét, tudta, hogy fejletlen méhe van, hát fürdőről fürdőre, szanatóriumról szanatóriumra vitette a feleségét, és mindezt - Madelaine intézte. Ki találkozott még ilyen csodálatos nővel? Kinek volt még alkalma leborulni ilyen szent szerető előtt? De hiába vállalta, mert az asszonytól a tél utolján, a nyolcadik hónap második hetében, nehéz műtéttel kellett elvenni a kisleányt, s azzal akármit csináltak is, a tizedik napon meghalt. Cécile akkor tért újra vissza az élők közé, mert róla is lemondtak már az orvosok. S ezután két napra történt a szerencsétlenség, hogy Cécile betegszobája mellett otthon feküdt - kigyulladt a gyermekszobának szánt szoba, szinte roskadásig tele mindenféle gyermekholmival, s ha Miska, dacolva minden veszéllyel, be nem ront a feleségéért, s biztos helyre nem cipeli, ott ég Cécile is, mint ahogy ott égett az utolsó pólyakötő is. Alig tudták a tüzet eloltani, és elindult a városban a suttogó pletyka, hogy a Mester így akarta eltenni láb alól a feleségét. Míg csak a vizsgálat meg nem állapította, hogy rövidzárlat okozta a tüzet. Akkor elhallgattak, s Madelaine-re, Charcot első tanársegédére úgysem gyanakodott senki sem. Pedig soha keményebben nő nem állt még férfi mellett, mint Miska mellett akkor a csodálatos Madelaine. Nyugtatta, injekciózta, altatta, kezelte, megosztotta magát az asszony és a férfi között, hogy az asszony megesküdött volna rá, hogy sohasem volt még igazabb barátnője, mint ez a nagyhírű orvosnő. Miska egy reggel egyszerűen megszökött, s rohant a műtermébe. S ahogy ott állt a süket csendben csaknem kész, óriási műve előtt, akkor vette észre, hogy a Krisztus Pilátus előtt mindenen keresztül diadalmas Krisztus-feje nem illik a halálba zuhant megváltói test fölé, és nem illik ebbe a golgotai környezetbe, mert okvetlenül a feltámadást sejteti. E komorságba, ég és föld ítéletessége közé egy halottabb, egy fájdalmasabb, egy sokkal megalázottabb fej kellene! Napokig kereste végig egész Párizson, de nem találta. - Úristen - töprengett -, de hát ki lehetne az? - 260 -
Véletlenül tekintett a műtermi tükörbe, s csöndesen azt mondta: - Én! S igaza volt. Mert ugyan ki szenvedett annyit, mint ő? Kinek az élete annyira a tragédiák sorozata, mint az övé? Ki viselt nála nehezebb keresztet? Nem habozott, két nap alatt tanulmányképet festett a saját arcáról, áttette a halott Jézus fényeiben és színeiben egy másik vászonra, jézusi bajusszal, szakállal, fején töviskoronával, s két nap alatt odafestette a halálában is diadalmas Krisztus-arc helyébe a maga vonásaiból alakított, a maga szenvedéseinek erejéből költött, új és döbbenetes Krisztus-arcot. Nem festettek még hitelesebb fájdalmat ennél. Mikor Sedelmeyer meglátta, könnyes szemmel ölelte meg Miskát. - Esküszöm - mondta -, legalább száz esztendeje nem született nagyobb művész magánál! Mindent feláldoz művészete oltárán, amije csak van! A győzelmes Krisztus-arc halálos formája nem elégítette ki, hát fogja a saját agyonszenvedett arcát, s átkölti és megfesti oly döbbenetesen krisztusivá, hogy szinte szíven üti vele az embert! S maga rohant a világsajtó itt lézengő képviselőit értesíteni, hogy készüljenek, mert a világ egyik legnagyobb műve kerül nemsokára a szemük elé. Végre március legvégére készen lett a kép, csak még száradnia kellett. Miska hát meghívta a műtermébe Charcot-t is, Madelaine-t is. - Én nem bánom, professzor úr - mondta Miska -, megsértődnek-e a krisztus-istenek vagy nem, én legelőször önöknek akarom megmutatni a művemet! Hisz talán mindent önöknek köszönhetek! Másnap szerda volt, és eljöttek mind a ketten. Megálltak a kép előtt, és percekig nem futotta az erejükből egyetlen mozdulatra sem. Madelaine jóformán a kezdet kezdetén látta utoljára, Charcot soha. Rettenetes hatást tett erre az acélemberre a kép! Nézte, egyre csak nézte. Aztán végre megszólalt. - Döbbenetes! - mondta. - Ha nem szégyellném, letérdelnék előtte! Ezt mind tavaly február óta csinálta? - Igen. - Nem láttam még ilyen hatalmas művet! - mondta, s a lányhoz fordult. - Úgy látszik, jól dolgoztunk, doktornő! - De a Mester is, professzor úr! - Szóval, mindannyian megtettük a magunkét. Most aztán, ha végzett a kiállítással, Mester, rögtön csomagoljon! Ne lássam augusztus előtt! Ami a tanársegédnőmet illeti, ő csak júliusban megy szabadságra! Rengeteg dolgunk van még addig. Elmentek. Miska még aznap este felsurrant Madelaine-hoz, s egy gyönyörű képet vitt neki. Nemrég festette: egy fekete hajú Magdolna zokog a halott Krisztus keresztje előtt. De ez a Magdolna már Madelaine volt, s ez a Krisztus-arc már Miska elviselt arcából támadt a keresztre.
XXXVII Végre megszáradt a Kálvária, bekeretezték, elkészült Sedelmeyer kertjében a nagyszerű kiállító helyiség is, a Krisztus Pilátus előtt is visszajött Párizsba európai diadalútjáról, a hűvös tavasz is kellemesen langyosra változott, s úgy határoztak, hogy 1884. április 25-én nyitják meg a kiállítást. Addigra Cécile is összeszedte magát, nagyjából, Miska is kipihente a gigászi munka fáradalmait, ha ugyan azt a három képet, a Kisleány a zongoránál-t, a Cukor után nyúló kisleány-t meg a Fiatal leány a parkban-t, amelyet néhány nap alatt oly frissen és üdén dobott vászonra, nem számítjuk a Kálvária után munkának. Sedelmeyer tanult az 1881-es sikerből, felállíttatta a kertbe vivő, s az onnét kivezető korlátokat, a két képóriás elé rézkorlát került, aztán megtartották a sajtóbemutatót is, másnap sor került a kiállítás megnyitására is. Soha még képnek ekkora sikere nem volt Párizsban, mint a Kálváriá-nak. Valójában persze kettős kiállítás volt ez, hisz ott volt teljes pompájában a Krisztus Pilátus előtt is, amely semmit sem veszített erejéből és festői nagyszerűségéből az európai körút alatt, de azt már látta Párizs, a Kálváriá-t viszont nem. És legendák szóltak róla. Miska betegségéről akkor - 261 -
még ugyan senki sem tudott semmit, de egyesek tudni vélték, hogy a Mester maga is elájult, mikor művét befejezte. Mások arról hallottak, hogy ilyen új és döbbenetes felfogásban a világon senki nem festette még meg Jézus drámájának színterét, ismét mások a kép roppant arányait hirdették utolérhetetlennek. Voltak, s nem is kevesen, akiket a rosszindulat hozott. Hohó, itt nem zárt helyen, hanem plein-air-ben kellett dolgoznia Munkácsynak, vagy legalább azt az illúziót kell keltenie, mintha ott dolgozott volna. Lássuk hát, mit tudott ezek mellett a feltételek mellett produkálni Sedelmeyer híres XIX. századbeli Rembrandtja! És hát, persze, óriásit tudott. Az ellenfelek elképzelni sem tudtak ilyen alkotást. A kép olyan erővel hatott a látogatókra, hogy sokan elájultak, sokan remegve álltak a golgotai jelenet fensége előtt, senki sem tartotta be a látogatási negyedórát, a terem egyre telt, s végül is olyan vad és mindent elsöprő éljenzés tört ki a kiállítási csarnokban, hogy Miskának egy székre kellett állnia, s mert a közönség nem elégedett meg a puszta látásával, még beszélnie is kellett, s be kellett számolnia a kép festésének részleteiről. Mindenki kérdezett, és a kép minden részét kérdezték. Sokan azt hitték, hogy a kép balfelén rémülten futó emberben nem Júdást akarta-e megfesteni a Mester, de Miska megmagyarázta, hogy nem. Az csak egy, tettének iszonyú következményeire most felrémült farizeus. Júdás alakjával később kíván foglalkozni, a Jézus elfogatása című képén, amelyen már gondolkodik, s van néhány vázlata is hozzá. Napestig elhallgatták volna, de hát lehetetlen volt minden kérdésre válaszolni, hisz a kint szorult ezrek és ezrek olyan erővel nyomták a bejáratot, s igyekeztek maguk is belül kerülni, hogy attól kellett tartani, a bejárat oszlopával együtt benyomják az alig száradt falat is, s ki tudja, talán összedűl a pavilon is, maga alá temetve a kimondhatatlan értékű képeket is. Persze senki sem tudta, lehetséges-e ez vagy nem, de Sedelmeyer, ilyesmiket mondogatva, rimánkodott nekik, míg végül is engedtek, s helyet adtak a nyomukba tóduló, új nézőseregnek. S a rendőrséget sem lehetett túlságosan igénybe venni. Egyrészt, mert akkora volt odakint a hintó és gyalogos sereg, hogy erélyesebb fellépésre talán verekedésre került volna a sor, főként pedig a tömeget, amely itt látogatónak számított, semmiként nem lehetett megsérteni. Ügyesen és nagyon is tapintatosan kellett Sedelmeyernek a rendőrség segítségét igénybe vennie. Végül is azonban semmi sem számított. Megjelentek a lapok és folyóiratok kritikái, s ezek annyira felkorbácsolták Párizs kíváncsiságát, hogy kora reggeltől késő estig nemcsak a La Rochefoucauld utcát, de a környező utcákat is megszállva tartotta a bejutásra várók serege. - Olvasta? Olvasta? - kiabáltak mindenfelé, saját lapjaikat lengetve az emberek. S a lapok kritikái valóban az elragadtatás és a hódolat hangján beszéltek a Kálváriá-ról és Munkácsyról. Munkácsy a művészet új irányát teremtette meg! Munkácsy a XIX. század lelkiségének csodálatos és hiánytalan megérzékeltetője! Munkácsy korszakot jelez: nyomában új életre kaphat a már-már elhanyatlott „grand art”! Munkácsy új revelációban mutatja meg a golgotai drámát! Munkácsy eredetisége mindenek felett álló! Soha senki nem tudta, vagy nem merte a Kálvária vérpadát ilyennek látni, de most, hogy ő tudta és merte, ezentúl senki sem tudja másként elképzelni! Munkácsy, s ezt immár komolyan senki sem vitathatja el tőle, korának legelső Mestere! És így tovább! Szuperlatívuszok! Eksztázis! Hódolat! Hozsanna! Soha Párizsban művészt nem emlegettek az elragadtatásnak ilyen jelzőivel, s teljes lehetetlenség az egyre ömlő kritikák szakadatlan áradatát csak valamennyire is megérzékeltetni, hisz oldalak kellenének csak a címükhöz is, egyetlen mondatuk idézetéhez is. Sem Miska, sem Sedelmeyer nem számítottak ilyen minden képzeletet felülmúló sikerre. Megint ott volt az elnök, a parlament elnöke, a képviselők egész sora s a papság, pedig akkor dühöngött legjobban a harc a világi és egyházi hatalom között. Nem számított. Ott volt a Faubourg St. Germain mindenestül, teljes előkelőségében, a pénzarisztokrácia teljes számban, nem is számítva a külföldi uralkodóhercegeket és hercegnőket, főhercegeket, az akkori angol trónörököst, akik valamennyien gratulációkkal és kitüntetéseikkel öntötték el Miskát. Miska meg csak állt és hajlongott, fogadta a gratulációkat. Egy reggel ismét elhozta Madelaine-t is, de az szinte megrettent a sokaságtól, a világnevek özönétől, s valamiféle szorongás - 262 -
fogta el, hogy miként kerülhetett ő ilyen emberrel meghitt viszonyba, akit, íme, a világ legnagyobb nevei féktelenül ünnepelnek. Tulajdonképpen nem is a nagy nevektől rettent ő meg, elég nagy név fordult meg Charcot magánrendelőjében is, hanem inkább a Miskában lobogó zseni ilyen hatalmas és féktelen erejétől, amely így térdre tudja kényszeríteni az embereket. „És ki tudja majd őt térdre kényszeríteni?” - kérdezte magától. - Kinek fogad szót ez a féktelen ember, ha egyszer, talán a legnagyobb iram közepén rákiált: „Állj, mert összeroppansz! Állj, mert a tétel élet vagy halál!” S rémülten gondolt Miskának arra a kijelentésére, hogyha egyszer az élet és a művészet között kellene választania, habozás nélkül a művészetet választaná. „Istenem - sóhajtott -, hogyan végzi az életét?” Végre egy hónapi helytállás után Miska otthagyta a kiállítást, Madelaine-nel mindent megbeszéltek, s Miska két nap múlva utazott. Kicsi kis gyógyfürdő, La Malou, Franciaország legdélibb részén. Szénsavas, jódos, vasas és higanyos forrásai vannak, s alighanem az utóbbiak miatt küldte ide Miskát a Salpétriére főmágusa. Miska az első napokkal nagyon elégedett volt. Nem csinált semmit, csak fürdött és pihent. S evett. A fürdő menüje kitűnő volt, az ő gyomra még kifogástalan, s egyszerre csak azt vette észre, hogy hízik. Nyomban meg is írta Madelaine-nek Párizsba. Félek, hogy a megbeszélt időben egy riasztóan kövér úr fog várni a pályaudvaron. M. Madelaine-nek olyan jó kedve támadt ettől, hogy sürgönnyel válaszolt: Száz kilónál megállni! Madelaine. Miska jól mulatott a lány sürgönyén, s visszasürgönyzött: Egy negyvenéves férfinak minden joga megvan a száz kilóhoz. Miska Hogy La Malouban egyhangú az élet? Ki merte volna mondani? Miska kora reggel kirándulásokat tett, aztán vastagon reggelizett, kifürödte a maga kiszabott két óráját, rá pihent egy kicsit, akkora étvággyal ebédelt, hogy egy kőtörőnek is becsületére vált volna, utána két órát hevert vagy aludt akkor, a jódos fürdőkben lubickolt, sétált egyet a gyönyörű vidéken, amire nagy vacsora következett, utána az ágy. S minden altató nélkül úgy végigaludta a napi nyolc órát, hogy talán ágyúval sem lehetett volna fölébreszteni. Meg is írta Madelaine-nek. Drágám! Félek, hogy nagy csalódást kell okoznom neked! Száz kiló ugyan még nem vagyok (ennek sem sok híja), de olyan hétalvó lett belőlem, hogy attól tartok, nem sok hasznomat veszed! A nap harmadrészét alvással töltöm, és esküszöm a legszebb testrészedre (jobb lábad kisujjára gondolok), hogy minden altató nélkül. Most is alig várom már magános ágyamat. Félálomban is ölellek: Miskád Így történt aztán, hogy július másodikán úgy dél felé, ha nem is egészen százkilós, de egy bronzbarnára sült boldog óriás kapta le Madelaine-t a Sainte Roche-i állomáson a gyorsvonatról, s úgy ölelte-csókolta ott nyilvánosan, hogy a megdöbbent nézők megesküdtek volna rá, hogy ebből a szép, fekete hölgyből öt perc múlva legfeljebb a csontjai maradnak. Persze, megmaradt ő teljes egészében, s nemhogy csitította volna ezt a vadembert, hanem még újra a nyakába ugrott, s csak akkor sikított fel ijedten, mikor a gyors teljes közömbösséggel újra vágtatni kezdett: - Szent Isten, a csomagjaim! - 263 -
De azok ott hevertek a pályaudvaron, a sínek között, mert hogy személypoggyászként adta fel őket. - Madelaine! - tárta ki Miska a karját. De a nő most csak hozzásimult. - Drágám, menjünk! - súgta. - Mindenki lát, és ha még egyszer úgy magadhoz szorítasz, mint az előbb, bizony, te vallasz velem szégyent, mert elájulok! S hirtelen körüljárta Miskát. - Látod - nevetett rá boldogan -, úgy kell körüljárnom téged, hogy minden oldalról láthassalak, akkora darab ember lett belőled! Végre összeszedték a bőröndöket, felrakták a nyári hintóra és hazahajtattak. A kastélyban új személyzet fogadta őket, nem csodálkoztak, nem súgtak össze a hátuk mögött, nem kérdezősködtek. Még azt sem kérdezte senki, hogy hol ágyazzanak, a legtermészetesebb módon a kettős ágyat vetették meg nekik. Miska végigvezette Madelaine-t az egész kerten, az egész parkon, megmutatta neki a d'Ecuyer-k kriptáját, aztán vacsora után odaültette Madelaine-t az ölébe, s míg a karjában tartotta, apróra elmondta neki Sven történetét Bécstől idáig. S ahogy mondta, érzett a hangján, hogy soha életében egy rezzenésnyit sem tud belőle elfelejteni. Ewilyről is megemlékezett, de róla csak röviden. Ő már megkopott benne idáig, de Sven még egész tündökletes fényében élt. - Milyen gyönyörű - mondta Madelaine -, hogy ilyen boldogságot átélhettél! - Igaz - bólintott Miska. - De gondold meg, drágám, hogy az egész alig tartott nyolc hónapig, a több mint tizenhat esztendő alatt! S vajon elég ennyi egy embernek? - Nem tudom - rázta meg Madelaine a fejét. - De én azt hiszem, a boldogság csak egy-egy rendkívüli pillanat, legfeljebb perc, a többi csak a rá való emlékezés! - De akkor, hogy van az, hogy én most veled boldog vagyok? - Ezt sem tudom. Lehet, hogy Sventől örököltelek, s mi most egy korán lezárult boldogságot folytatunk. - Nem! - mondta Miska. - Azt, hogy valamiként Sven vezérelhetett hozzám, én könnyen és szívesen elhiszem, de azt semmiként, hogy mi egy régi boldogságot folytatunk. Nem! Te annyira más és különálló egyéniség vagy, hogy semmiként nem lehetsz folytatás! Ez egy új boldogság, a mi külön és semmi máshoz nem hasonlítható boldogságunk! És nekem egyben az utolsó is. Mosolygott. - Nem is bánom, nem is akarok már újat! - mondta feledhetetlenül. - Látod, kicsikém, én kezedbe teszem az egész életemet, azzal a kevéske lelki ifjúsággal együtt, amelyet az esztendők keserves sora alatt mégis sikerült máig megmentenem. A szerelmünkről ne vitatkozzunk: az most van és él. Én azt is hiszem, hogy meglesz, amíg élek. S ez talán nem is sokkal több egy évtizednél, talán annyi sincs. - Jósolsz? - fogta tréfára Madelaine. De Miska csak úgy mosolygott, mint a hold. - Te tudod legjobban - mondta tárgyilagosan -, mennyire nem jósolok! Egy jóslatot ugyan hurcolok magamban, de azt még tizenöt éves koromban mondták nekem odahaza: hogy nem érem meg a hatvanadik évemet. Eszerint mondhatnék neked csaknem két évtizedet is. De az hazugság volna, mert az ösztöneim szerint nincs több hátra egy évtizednél. Ebből annyit, amennyit te a magad kára nélkül megítélsz nekem, szeretném melletted tölteni. Ez is önzés, én jól tudom, hisz még nem vagy huszonkilenc éves, vagy éppen annyi vagy. Most volna a végső ideje, hogy keress egy méltó férfit magadnak, és légy a felesége! Tudom, te erre azt feleled: nem akarsz férjhez menni soha! De azt meg kell ígérned nekem, hogy mikor az első, önkéntelen undorérzés támad benned a láttomra, megmondod nekem: „Most van az a pillanat!” És elhagysz engem. Akkorra én már annyira tele leszek emlékkel rólad, hogy bőven futja a halálomig. Hangosat, erőset nevetett. - De még ép vagyok és erős - kiáltott forrón -, ne késsünk a boldogságunkkal, drágám! Senki sem adja nekünk vissza az elmulasztott perceket! S valóban olyan boldogságban töltötték ezt a Sainte Roche-i júliust, hogy Madelaine egyre azt mondogatta:
- 264 -
- Drágám, ha igaz a biblia, és van túlvilág, s engem ott érdemesnek tartanak az üdvözülésre, nekem az örök boldogságból le fogják vonni ezt az egy hónapot! Nem tudom, hogyan csinálják majd, de hogy valamiként levonják, az bizonyos! Miska is nagyon boldog volt, s talán éppen ezért dolgozott is. Mindenekelőtt megfestette Madelaine arcképét, aztán az aktját is, amint fekete haját felcsavarva, ágaskodva tekint ki a nyári világba. Aztán a hasonlóság egy villanásából magyar lélegzetű tájkép támadt, a Mély út. S mert egy nap Madelaine boldogan felrikkantott: „De hisz nászúton vagyunk!” - egykettőre készen lett A kandalló előtt című kép. De ekkor már csak tíz napjuk volt hátra, hát csak a boldogságuknak éltek. - A képekből elég! - mondta Miska. - Hagyjunk belőlük jövőre is! Hátha olyan szerencsések leszünk, hogy még lesz jövő esztendőnk is! Lett. De a hónap végén visszautaztak Párizsba, onnét Madelaine Kolpachra ment, hogy eleget tegyen Cécile még a tavaszon tett meghívásának. Azt mondta, egyenesen Marseille-ből érkezett, ahol a szüleinél töltött egy hónapot. Miska otthon maradt, modelleket hívatott, és megfestett három képet. A dajká-t, a Kis macskák-at és a Beszélgető hölgyek-et, három alakkal. Mintha csak érezte volna, hogy jó lesz, ha előre, dolgozik. Ő ugyan a betegségéről fantáziált, amire ez idő szerint semmi oka sem volt, de később mégis jól jött neki ez az önkéntes szorgalma. Egy-két napot még elhevert, aztán elment Sedelmeyerhez, a Kálvária kiállítására. Rengeteg volt a látogató, de még mielőtt a csarnokba léphetett volna, egy tisztviselő fogta karon, és fülébe súgta, hogy Sedelmeyer úr kéreti az irodájába. Éppen a Kálváriá-ra alkuszik egy nagydarab amerikaival. Miska bement, s valóban a nagydarab Wanemakert találta ott, a philadelphiai milliárdost, vad alkuban Sedelmeyerrel. Ahogy meglátták, mindketten felugrottak, kezeltek vele, leültették, s mert Miska nem tudott angolul, behívták tolmácsnak az egyik tisztviselőt. Az amerikai rögtön Miskához fordult, mint legilletékesebbhez, hogy ő mennyiért adná a képet? Mert Sedelmeyer nagyon sokat kér. Miska azt mondta a tolmácsnak: - Én csak festettem a képet, de az már Sedelmeyer úr tulajdona. Nem tudja, hogy Sedelmeyer úr mennyit kért a műért, s ebbe nem is szólhat bele. Egy azonban bizonyos. Ha a kép még az övé volna, egymillió frankon alul az Úristennek sem válna meg tőle! Ő ezen majd két évet dolgozott, és e tárgykörben olyan művet teremtett, amilyet még soha senki sem! - Egymillió! - kiáltott fel az amerikai. - A nyakán is maradna, Mester! - Azt nem! - mosolygott Miska. - S még csak nem is kellene Amerikába mennem! A saját hazám rögtön megvenné, s legfeljebb két hónap alatt ki is fizetné érte a milliót! Higgye el nekem! A másikat is megvette volna, ha Sedelmeyer úr hajlandó lett volna akkor áruba bocsátani, s ön később meg nem veszi! Ezek tények, Mister Wanemaker, s áldja a szerencséjét, hogy nem velem kell tárgyalnia! És gondolja hozzá, hogyha egyszer gyűjteményes kiállításra jönne kedvem (s ezt sokszor elmondtam Sedelmeyer úrnak is), nem tudnám megcsinálni, mert a legszebb képeim odaát vannak Amerikában! S ha már egyszer így áll az ügy, én bizony nagyon is megkérném minden tengeren túlra kerülő képem árát! Hisz ez csaknem annyi, mintha a kiállítás után elégetném a képeimet! Mert ön milliárdos, uram, önnek bármikor módjában áll akár egy külön hajóval átvitetni ezt a több mint harminchárom négyzetméteres képet, a huszonhat négyzetméteres Krisztus Pilátus előtt-tel együtt, nekem azonban nincsen. Egy pillanatig gondolkodott. - És ha a hazám lépne egyszer ön elé megvételi szándékkal, mikor én már nem leszek? Mit csinálna akkor ön? No látja! Sok minden kín jár ám egy művész fejében! Jobb lesz, uram, ha Sedelmeyer úrral egyezik meg, vele könnyebb! De ha végzett, meghívom önt Kolpachra, a családi birtokunkra, töltsön ott annyi időt, amennyi csak jólesik önnek! Hétszázötvenezer frankért vette meg végül is a képet, ugyanolyan kikötések mellett, mint két esztendeje a Krisztus Pilátus előtt-öt. Aztán lement Miskával Kolpachra, két hetet töltött odalent, de még harminc esztendő múlva is emlegette, hogy milyen jól érezte ott magát, milyen gyönyörűek voltak a hölgyek, és hogy Monsieur Miska milyen csodálatosan fütyült neki. Miska még lent maradt, s mert csodálatos szorgalma még egyre tartott, s a három hölgy teljes díszben rendelkezésére állt, megfestette a Három hölgy az ebédlőben című képét, a Három hölgy az erdőtisztáson-t, a Két hölgy az erdőtisztáson-t (Madelaine ekkor már hazautazott) és a Kolpachi - 265 -
park egy szép részletét, amelyek csak 1886-ban kerültek Sedelmeyerhez. A Sainte Roche-ban festettek 1885-ben. Mit érzett, hogy ennyire vágtatott? Senki sem tudta volna megmondani. Még Chérie elutazása után is lent töltött csaknem két hetet, s ezeket a gyengéd napokat Cécile soha nem tudta neki elfelejteni, amíg csak élt, mindig elsírta magát, ha eszébe jutottak. De nemcsak vele, mindenkivel jó és megértő volt Miska, úgy, hogy kastély és falu egyaránt rajongott érte. Talán éppen ezt akarta. Talán azt gondolta: „Ki tudja, mi történik velem, maradjon az emberekben jó emlék utánam!” Szeptember végén utazott csak Párizsba, biztos helyre rakta a képeit, s mindössze két kurta kis délelőttöt Madelaine-nél töltött, mikor megkapta bécsi barátai sürgönyét, hogy meghalt Makart, az udvar és a bécsi főurak dédelgetett festője. Miska nyomban Bécsbe utazott, s ahogy ott lépdelt a temetési menetben, Tilgner, a vele csaknem egykorú szobrász, egyébként jó barátja, félrevonta egy kissé. - Hallgass rám, Miska! Azt tudod, hogy a Kunsthistorisches Museum mennyezeti dekorációjával Makartot bízta meg az Udvar. Ez most kútba esett. Én a helyedben néhány napig vissza sem utaznék, mert egészen biztos, hogy te kapod az új megbízást. Miska csak legyintett. - Ugyan, Viktor! Én és az Udvar! S el is utazott Bécsből nyomban a temetés után, még csak Sven hajdani palotáját sem nézte meg. De ez egyszer tévedett. Három nap múlva megkapta az osztrák-magyar nagykövetség meghívóját, s a nagykövet tudatta vele, hogy a bécsi Műtörténeti Múzeum mennyezetképének elkészítésével őt bízta meg I. Ferenc József, ő császári és királyi fensége. Elfogadja-e a megbízást? Nem lehetett visszautasítani, a király személyes óhaja volt. Meghajtotta magát, elfogadta. A nagykövet őszintén gratulált, s tanácsolta neki, hogy a legközelebbi vonattal utazzék Bécsbe. S akkor történt, hogy Miskát, a hajdani asztalosinast, csaknem tízperces kihallgatáson a király fogadta. Már akkor volt némi ötlete is, a vonaton jutott eszébe, hogy a Reneszánsz apoteózisa lesz a témája. Őfelségének nagyon tetszett a gondolat, s bevallotta, hogy okvetlenül megnézi bécsi kiállításán a Kálváriá-t is. De Miska fenegyerek volt még akkor is. Elmondta otthon a kihallgatás lefolyását, aztán hozzátette: - De én, mikor csak tehettem, egyre azt a sápadt jobb kezét néztem, amellyel aláírta a tizenhárom aradi vértanú kivégzési parancsát. S még csak nem is az anyja kedvéért! S egyszerre ott látta maga előtt a vidám és szikrázó bécsi Svent, amint udvari pletykákat mesél neki. - Istenem - sóhajtott magában -, milyen régen volt! Húsz esztendeje! De azért nyomban munkához fogott. Aprólékosan megtervezte a képet, kicsinyített mását beadta a nagykövetségre, hogy terjesszék őfelsége elé. De Madelaine reszketve féltette Miskát, és vitte Charcot-hoz. Az megvizsgálta, s azt mondta: - Mester; nem lehetne azt a gigantikus munkát valahogy lemondani? - Egyetlen módja van csak, professzor úr - mondta Miska. - Ha meghalok, mint Makart. Más nincs! - Hát akkor, Mester - adta meg magát a professzor -, négynaponként legyen szerencsém! Amennyit csak tud, próbáljon pihenni! Az altatót okvetlenül használja! Egyebekben teljesen Madelaine kisasszonyra bízom magát! Mind több és több terhet rakok szegényke vállára. De legkésőbb a tavasszal nekem is valami gyógyfürdőre kell utazni a szívemmel, különben hamarosan fel kell vennem a „néhai” nevet! Hát újra megkezdődött a kúra, Miska újra befűttetett a nagy műteremben, és újra megkezdődött az emberfeletti munka is. De most egy időben és egymással párhuzamosan. Miskának tulajdonképpen ekkor kezdődtek a gerincfájdalmai. - Mit gondolsz - kérdezte Madelaine-t -, megyünk még jövőre Sainte Roche-ba? - Megyünk! - bólintott a lány. - 266 -
- No jó! - fogta meg Miska a karját. - De érdemes lesz? Madelaine elnevette magát. - Nekem igen! - mondta egy kis kacsintással. - S akkor bizonyára neked is! - Akkor jó! - ölelte magához Miska. - Akkor semmit sem bánok, kicsikém! S úgy dolgozott, olyan vad szenvedéllyel, s magát mégis egész munkájában ellenőrizve, mintha nem volna semmi baja sem. És legénykedett! De hogy! Mert eszébe jutott, hogy Sven bécsi aktja, az is, amelyet a ruhája alól érzett elő, s testének gyönyörű valósága is, itt van a vérében, azzal azt csinál, amit akar. Ewily alakja Sainte Roche-ban van. Madelaine-é meg itthon. - Isten! - kiáltott. - Halhatatlanná teszem a szerelmeseimet! S nekifogott, és azzá is tette. Mert Sven, élete örök múzsája, lebeg csodálatos szárnyalással a pápai trónszék felett, Ewily szemléli, oldalra dőlve, vakító mezítelenségében az építészet örök Mesterét, s Madelaine sugározza a női test legyőzhetetlen csodáját, fejére omló fekete hajával. Nyolcvankét esztendeje szüntelenül, s mert műremekben fénylenek, egyre szépülve az idővel. Óriási munka volt ez, s a szellemen örök tehertételként a megbetegedett testtel, de a férfi állta, birkózott, alkotta, a legvakmerőbb skurcokat úgy vágta oda, ha kellett, mint mellékes kis mozdulatokat, s ha néha elfogta a kétség, vagy megtaposta a bánat, s napokig nem hitt önmagában, mérnököket hívatott, hogy ellenőrizzék a perspektíváit, és soha, sehol egy tizedmilliméternyi hibát sem találtak. Pedig ők geometriát, matematikát használtak, ő meg csak a szegény, magányos, mindinkább fájdalmasságba szoruló zsenijét, és még mindig Ő győzött. Sokáig, s végtén minden erejét megfeszítve, úgy mondhatjuk, hogy végig ő. A tavaszra lett kész a mű, még a Szalonban is kiállította - nagy aranyérmet kapott rá, s onnét került aztán a Mű végső helyére, hogy onnét hirdesse bele a világba zseniális alkotója örök dicséretét. És hirdeti, míg csak az ember össze nem zúzza a földet. A kúra is sikerült, noha test és lélek rettentő izgalmai közt folytatták. Elmúltak a derékfájásai, s Madelaine, a kedves, aki jól tudta, ki az a három mezítelen nőalak a Bécsben tündöklő képen, úgy nézte Miskát, hogy alig tudta eldönteni, a szerelme nagyobb-e vagy a csodálata. A nyaruk gyönyörűen sikerült - Miska a tavaly nyári képekkel bőven ellátta Sedelmeyert -, s olyan két hónapot töltöttek együtt, hogy szebben nem lehetett elképzelni. Miska jól érezte magát, Madelaine-t, aki harmincéves korára magántanár lett, augusztusban még le is kísérte Marseille-be a szüleihez, s egy hetet náluk is töltött. Miska ekkor már a Mozart halála című képre készülődött, vázlatokat csinált már hozzá, rajzokat és színvázlatokat, nem is egyet, nem is tízet, s ahogy hazaért, nyomban bele is akart kezdeni a kép megfestésébe. Egy kicsit szimbólumnak is szánta ezt a képet, hisz mióta először sajdult fel lábában a tábesz fájdalma, külsőre akármilyen jó színben volt is, akármilyen jókedvűnek látszott is, élete mélyén mindig ott mozgott a halál gondolata. Hogy mit jelent Miska számára a Mozart-kép, hogy a halált akarta megérzékeltetni benne, a halált, amelyet állandóan a sarkában érzett, ezt a maga teljes valóságában Madelaine tudta csak, senki más. Egy ideig megpróbált Miskával küzdeni, le akarta beszélni a tervről, amely még a Reneszánsz munkái alatt fogant, de aztán, hogy Miska a részletekről kezdett már beszélni, a láthatatlan, örök Hatalom sárga tekintetéről, amelyről nem lehet tudni, honnét fakad, de azért ott van minden halottasszobában, még ha kívülről szikrázva néz is be a nap, engedett, mert azt gondolta: hadd élje ki Miska magából ezeket a fojtogató, belső élményeit, legalább megszabadul tőlük, s egész hatalmas életével más témakör és más élmények felé fordul. Nem sikerült. Hogy miért bukott meg mégis ez a lényegek lényegéig elképzelt s annyi odaadással megfestett kép, azt nagyon nehéz megmagyarázni. Általános érvül azt szokták felhozni, hogy a Mozart bizony nem legsikerültebb műve Munkácsynak és hogy éppen a diadalmas plein-air pergőtüzébe került a zenés-énekes bemutató után. Lehet, hogy ezek is közrejátszottak. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Miska, mikor 1885. augusztus derekán visszakerült Párizsba, nem állhatott neki azon frissen és erősen a Mozartjának, ahogy tervezte, mert előbb Sedelmeyer kívánságára a Szent asszonyok a kereszt alatt című, csaknem kilenc négyzetméteres képet kellett megfestenie a Kálváriá-ból, majd újból az egész - 267 -
Kálváriá-t, igaz, kisebbítve, valamivel több mint hét négyzetméteres nagyságban. Nincs pontos adatunk, hogy Miska ezt az összesen tizenhat négyzetméternyi vásznat mennyi idő alatt fejezte be, de arra igen, hogy rohamszerűen dolgozott, hisz, ha személy talán nem is, a Mozart-kép mindenesetre kergette. A Mozart-kép, amelybe a maga minden szenvedését akarta belesűríteni. Semmiként nem nagyolhatta el (amelyről Munkácsy Mozart-jának itthon őrzött alakja is bizonykodhatik), s pontosan e miatt az ok miatt nem is engedhette ki félig készen a kezéből. A plein-air ténye igaz. De igaz volt a Kálvária idejében is, és a Kálvária akkora diadalt aratott a párizsi közönség s a korabeli szakértők körében is, mint sem előbb, sem utóbb egyetlen kép sem. És nemcsak Párizsban, hanem szerte az egész világon. És a Reneszánsz apoteózisa? Annak az évnek a tavaszán került a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetére a maga roppant terjedelmében, egységében és ragyogó színeiben, amelynek telén Miska a Mozart-ba fogott, de amelynek víziója ezzel már csaknem egyidejűleg ott ragyogott a lelkében, szinte lehetetlen hát elképzelni, hogy ez a zseni (és minden erőlködés, tagadás, kisebbítés mellett is, pedig mekkora!) négy hónap alatt elfelejtett volna festeni, még akkor is, ha kétségtelen betegségét is beleszámítjuk. Mindent összevéve, mintegy hat hónapot dolgozott a képen. Ezen a téren talán hibát követett el, de akaratlanul számíthatta el magát. Nyilván a Milton-ra gondolhatott, a csodálatos remekműre, amelyet hét hónapig festett 1876-77 telén, ám azóta a Krisztus Pilátus előtt feledhetetlen huszonhat négyzetméterét tizenhárom, a Kálvária felséges harminchárom négyzetméterét tizenöt hónap alatt festette remekbe. Elképzelhette hát, s még kezelés közben is joggal képzelhette el, hogy ezzel a kilenc négyzetméterrel ezek után hat hónap alatt biztosan és ugyanolyan zseniálisan végez. Hiba volt persze az is, hogy a kép átadása előtt való délutánon külön bemutatót rendeztek meghívott közönség előtt. S ahogy a képről lehullt a lepel, mögötte, a másik szobában, a párizsi Opera legjobb énekeseinek ajkáról felzendült Mozart rekviemje. Az a rekviem, amelyről egyedül csak a képnek lett volna szabad beszélnie, amelyről a kép a maga mélységes fájdalmával, s ha talán egy kissé keményebb színekben is, de mégis Munkácsy hangján, bizonyára beszélt is. Ez bűn volt, nyilván jószándékú, de megbocsáthatatlan bűn! Hisz ezen az alapon a Krisztus Pilátus előtt mögött egy óriási énekkarnak Máté passióját kellett volna énekelnie, s a Kálvária mögött a leghatalmasabb Bach-oratóriumot. De ez senkinek sem jutott akkor eszébe! Kinek jutott eszébe most? Vannak, akik Munkácsy feleségét, vannak, akik Sedelmeyert vádolják vele. A remek ízlésű Sedelmeyerről alig-alig lehetett ilyesmit elképzelni, Cécile-ről inkább. De akárki tette is, összetörte, lerombolta a képet vele. Letörölte róla a finomságokat, le a Mester lelkének árulkodó és talán segélyt kérő, talán legbelül már búcsúzkodó panaszait, hiszen akármit veszünk is, a zene mégiscsak a legmagasabbrendű művészet, s maga Mozart a klasszikus zene egyik istene volt. Ugyan ki múlta felül a legendás rekviemjét? Bizony nehéz elképzelni, hogy emberi fül hallott volna valahol is ennél finomabb és fájdalmasabb zenei csodát! A nagyobb lapok így is, ha rövidebben is, de dicsérettel szóltak Munkácsy művészetéről, a kisebbek azonban, az apró ragadozók Huysmans-nal az élükön - nekivágtak, és könyörtelenül darabokra tépték. Némelyik életrajzírója azt állítja, hogy Miska föl se vette az egészet. Ez tévedés: nagyon is felvette. Még zengett a rekviem, mikor megrendülten otthagyta az egészet, kocsiba ült, és csöndes poroszkálással bebolyongta csaknem az egész várost. Meg is hűlt, influenzát kapott, s több mint tíz napig nyomta az ágyat. Minden sort felolvastatott magának, amit csak Mozart-járól írtak, s azt mondogatta: - Igen! Érzik, hogy nem tudok visszaütni! A Krisztus Pilátus előtt-nél úgy lapultak, mint a halottak! De nem ez volt az igazi tragédia, hanem ami ezen a nyáron történt vele Kolpachon, szerencsére anélkül, hogy tudott volna róla. Madelaine is odalent volt, Liszt is átrándult hozzá pihenni néhány hétre, s ezalatt Miska megfestette Liszt arcképét. Mindenki ismeri ezt a képet, Liszt alakját már csaknem teljesen feketévé ette a bitüm, de arca biztosan világol ki a feketeségből, s az arcán ott ragyog az alkotó Mester szelleme. Miska akkor festette ezt a képet, néhány napig száradni hagyta, s Liszt elutazása előtt való délutánon dedikálta és írta alá a műteremben, Madelaine jelenlétében. Ezt írta kárminnal a kép felső jobb sarkába: - 268 -
Liszt Fererencznek Munkcsy Mihály Madelaine ott állt Miska háta mögött, s látva a jellegzetes szótagkettőzést, és az ugyancsak árulkodó betűkihagyást, csaknem elájult. Aztán rá akart kiáltani: - Te, olvasd el, mit irtál! De nem volt a figyelmeztetésre szükség, Miska, puszta megszokásból, újra elolvasta, amit írt. És nem vette észre sem a szótagkettőzést, sem a hangzóhiányt. Máig is így olvashatja bárki a Munkácsy-terem Liszt-portréján az ajánlást és az aláírást. Sírva lehet fakadni tőle, mint ahogy Madelaine is felzokogott, mikor Miska kivitte a képet, hogy útra csomagoltassa. Aztán leült, és az egészet bemásolta orvosi jegyzetfüzetébe. Vékony, apró kis betűkkel ezt írta melléje: s. p. Két latin szó kezdőbetűjét, amely magyarul annyit jelent: első jel. Nyomban szeretett volna Charcot-hoz rohanni, hogy megbeszélje vele a tennivalókat. De hát tudta magától is: pihenés, pihenés, pihenés! Sedelmeyer őszintén csodálkozott, mikor egymás után kapta Kolpachról a remekebbnél remekebb képeket, friss aláírással: A kolpachi parkban-t, a Három hölgy az ebédlőben-t, a Három hölgy az erdőtisztáson-t és a Két hölgy az erdőtisztáson-t. Bizony tavaly festette őket Miska egytől egyig. Most csak egy kicsit, ahogy ő fejezte ki magát, „felrázta” őket. Vacsorakor találkoztak megint össze valamennyien, s Liszt, szája elé tartván a kezét, nehezen és kissé szörcsögve köhögött. - Monseigneur - figyelmeztette Madelaine -, megfázott? - Igen - bólintott Liszt. - Reggel nagyon hűvös volt a kápolna, míg miséztem. Azt hiszem, ott hűlhettem meg! - Alaposan megfázott, Monseigneur! Nem volna tanácsos elhalasztani az utazást, és inkább ágyba feküdni? Mert júliushoz képest eléggé hűvös napok voltak. De a Zene Fejedelme csak mosolygott. - Ó, minek? Egy kis köhögés miatt? Iam alios vidi ventos, mea puella clara! (Különb szeleket is láttunk már ennél, kedves leányom!) Másnap reggel egy kicsit elaludtak, sietve öltözködtek. Liszt így is éppen hogy elérte a vonatot, s így a portré a nagy sietségben Kolpachon maradt. Senki sem vette észre, még Miska sem. Végigsimított a homlokán, mert fájni kezdett a feje. - Madelaine - karolt bele a nőbe -, van egy ötletem! Ismered te azt a fejfájás ellen való port, amelyet az a dr. Bourdon írt fel nekem hajdanán? - Hogyne! Azok csaknem azonosak a professzor poraival. Csak nem fáj a fejed? - De igen - bólintott Miska. - Az utóbbi hónapokban szokott néha. Éppen az volna az, ötletem, hogy írd fel azokat a porokat, kicsikém, s bent a faluban megcsináltatjuk őket. Oda-vissza talán két kilométer az egész! - Jó! - bólintott Madelaine. - De tudod, mit gondoltam? Adok én neked néhány jódinjekciót! Rád fér az ennyi rengeteg munka után! Miska nevetett. - Tégy, amit akarsz! Én a te kezedből a ciánkálit is beveszem, és semmi bajom sem lesz tőle. Fogták hát magukat, Madelaine felírta mindkét gyógyszert, s a jó, harmatos porú reggelben begyalogoltak a faluba. Miska nyomban bevett egy port, s mire hazaértek, sehol sem volt Miska fejfájása. Madelaine beadta az injekciót, egy kicsit lepihentek, aztán mentek festeni. A Gesztenyefasor-t kezdte el Miska, ebédre beszaladtak, s délután be is fejezte. Ahogy visszafelé ballagtak, a méhes mellett vitt el az útjuk. Miska megállt. - Láttál már belülről méhest? - kérdezte Madelaine-t. - Nem én! - Hát akkor gyere és nézd meg! Ez itt vagy százötven család, valósággal kastélyban laknak! Bementek. Miska apróra elmagyarázta a berendezést, de minden „első jel” ellenére is egészen máson járt az esze. A képet s a festőszereket a sarokba állította, a nőhöz lépett, s hátulról átölelte. - Ma petite - súgta a fülébe -, kérnék tőled valamit! Az persze nyomban tudta, miről van szó. Megdöbbent: Teremtő Isten, micsoda rettentő férfi, milyen hallatlan idegzet! S hátrafordult kedvesen: - 269 -
- Miska! Csak nem magamat akarod kérni? - Gondolatolvasó vagy! - öntötte el a pír Miskát. - De drágám - pirult el Madelaine -, itt a méhesben? Mint egy kölyökleány és egy suttyólegény! - Madelaine - kapott a szoknyához hevesen Miska -, de hisz ez a szép benne! Hát nem érzed? A nőn, aki az emberi test tudósa volt, s nem tudta magának egész pontosan megmagyarázni, hogyan történik ez, csak annyit tudott, hogy ez az ember kéri, és ennek az embernek oda kell adnia az egész valóját, míg az csak vágyni és kívánni tud! S ujjongva adta oda magát. - No jó! - buggyant ki a száján a boldog nevetés. - Ne hidd, hogy vénebb vagyok nálad! És minden paránya érintkezést keresett, pedig még az ajtót is elfeledték bereteszelni. Itt készült el nemsokára A kis fészekrabló is. Talán soha nem szerették jobban egymást, mint ekkor, a halál fekete fényének első fellobbanása után. - Édes Istenem - mondta elragadtatva Madelaine -, legjobb volna mezítelenül járni veled, mint Éva járt Ádámmal a Paradicsomban! A Tehénpásztor című képét festette Miska, s már csak néhány befejező ecsetvonás kellett volna az egyik tehénhez, hogy a kép teljesen kész legyen, mikor Cécile robogott le hozzájuk a kora délutánban. Mert persze hogy Madelaine volt a pásztorleány! - Madelaine! Miska! Rettenetes dolog történt! Miska előbb azt hitte, hogy Cécile-lel történt valami, hát előbb őt nézte végig. S hogy nem találta semmi baját, kérdezte meg: - Mi? Az asszony sírva fakadt. - Ma délelőtt Bayreuthban meghalt Liszt! Tüdőgyulladás ölte meg! Miska lehajtotta a fejét. - Megelőzött! - mondta oly halkan, hogy a felesége nem is értette. Madelaine elsápadt. - Hogy kértem pedig, hogy maradjon itt és feküdjék ágyba! Olyan félreismerhetetlenül tüdőgyulladásos köhögése volt! - Jaj! - sírt fel Cécile. - Innét vitte magával a halált! Miska kiegyenesedett. - Mindegy, hogy honnét! - mondta csaknem részvétlenül. - Innét vagy onnét, egyre megy! Vén volt az öreg, a hetvenötödik évét taposta! Engem hetvenöt éves koromra még a föld is elfelejt, amelyik befogadott. Pedig egyet-mást én is csináltam! Mély feketeség támadt a szemében. - Csak Reök István úr felejtett el törődni velem! Rettentő szomorúság fogta el, beleburkolódzott, mint egy szűrbe, s nagy súlyos léptekkel bement. Az állványát, a képét és a festőszerszámait úgy vitte a felesége utána. Ő küldte el a részvéttáviratot is, ő utazott el a temetésére is, Miska meg azt kérdezte Madelaine-től: - Kicsikém, meddig tudlak még szeretni? A nő ránevetett. - Talán ameddig akarsz, drágám! Mert, hogy a gerincbajod megállt, arra akár megesküszöm. - És mondd - intett elfeketedve a homlokára -, nem kezdődik itt helyette valami új? Madelaine belecsókolt Miska hatalmas tenyerébe, aztán rátette a saját meleg és selymes hasára. - Ha valami új kezdődik - mondta halk mosollyal -, az csak itt kezdődhetik! Miska megcsókolta Madelaine finom hasát. - Istenem! - kiáltott. - Ha egészséges lehetnék!
- 270 -
XXXVIII Még átment Sedelmeyerrel Amerikába, megnézte Wanemaker áruházának hetedik emeletén a hét szentségként őrzött óriásképeit, még hamarosan haza is tért, még festett neki vagy tizenöttizenhat képet, de már gyanakodott rá. Már ki-kivillant belőle a tartozik-követel rideg és irgalmatlan ördöge, már megpróbálta leszorítani a képek árát, holott a Mozart-ért Amerikában még roppant összeget, kétszázezer márkát kapott. De emberére talált Miskában. Három év alatt tizenhat kép, ez nem erőltette meg sem őt, sem Sedelmeyert, de ő közben megfestette a gyönyörű Coubertin bárónő ragyogó arcképét ötvenezer frankért, s a Faubourg SaintGermain hölgyei, látván a káprázatos portrét, úgy tódultak hozzá, mintha ingyen osztogatná a képeit. Aztán a pénzarisztokrácia hölgyei következtek, asszonyok, lányok, fiatal anyák, ölükben pólyásgyermekükkel, s Miska egy nap arra ébredt, hogy csupán portréval összefestett egy milliót. Nem szórta a pénzt, de kifogástalanul ellátta a háztartását, s a többit a bankszámlára tette. Nem titkolta. Ha valaki nagyon kíváncsi volt, utánanézhetett, s láthatta, hogy hohó, nincs itt semmi baj! Van itt annyi pénz! Csak éppen szorgalmasan járt Charcot-hoz, és Madelaine csaknem mindig mellette volt. Mindketten tudták, hogy Miskát a paralízis fenyegeti, és fájt a háta is, néha nagyon fájt, de a tábeszt egyesült erővel mégis legyőzték, szinte ott állították meg, ahol kezdődött, s erélyes jód- és higanykúrákkal vetették magukat a paralízis elé. Charcot kitalált valami kombinációt, amely egy ideig keményen igénybe vette Miskát, s amúgy is erősen megromlott étvágyát még jobban elrontotta, de aztán lassan azt is megszokta Miska, s néhány hónapra rá rohamosan javulni kezdett, annyira, hogy 1888 júliusát megint Sainte Roche-ban töltötték Madelaine-nel. Persze nem egészen úgy, mint hajdanán, de végre is, hát Miska nyavalyája nélkül is már jó ötéves házasoknak számítottak. A nyár másik részét Kolpachon töltötték, s itt, egy vacsora után az erkélyen ülve, Miska végre felvilágosította Cécile-t, hogy miként áll Sedelmeyerrel. Cécile megijedt. - Mi lesz velünk Sedelmeyer nélkül? - Semmi! - mondta Miska. - Talán egy kicsit csendesebben élünk, de - és elmosolyodott Kolpach minden körülmények között ugyanolyan érintetlenül marad, mint eddig. Az asszony rettenetesen elszégyellte magát. - Ne érts félre, Miska - mondta zavartan -, én Kolpachot végső menedékül tartogatom. - Én mindezt nagyon jól és minden harag nélkül értem - mondta Miska. - Jöhet idő, hogy én nem tudok tovább a régi iramban dolgozni. Nem tudok ekkora háztartást, mint a párizsi, fenntartani. Akkor én, szívem, itt hagyok mindent, és, ne haragudj, de hazamegyek. Annyi erőm még mindig lesz, hogy otthon valami ilyen állást, mint mondjuk a festészet főfelügyelője vagy a magyar festészeti akadémia főigazgatója, még el tudjak vállalni, és el is tudjak látni! Kimondta. - Jézus Máriám! - csapta össze rémülten a kezét Cécile. - Te már ilyeneken gondolkodol? - Igen. - Itt akarod hagyni Párizst? Miska bólintott. - Végül is itt, szívem. Itt lassan teljesen elszabadulnak a verebek, sőt a legyek, s én nem akarok még egy Mozart-ot megérni itt! Mert látod, míg az ember a roppant dolgait csinálja itt, olyan alázatosak, hogy akár taposhatod őket, de ha egyszer megsejtik a halkulást, egyszerre „mocskos idegen” lesz az emberből, és nem győznek elég színes végvonaglást pletykálni róla. - S azt hiszed, Pest jobb? - Jobb! Pest most lendül világvárossá! A Svábhegyen most épülnek a villák! Miért ne legyen énnekem a Svábhegyen egy gyönyörű villám? A városban egy gyönyörű palotám! Külön műtermem? Nézzétek - mutogatnák a járókelők -, ott dolgozik Munkácsy! - Te Miska! - nézett rá gyanakodva az asszony. - Te már tárgyaltál is erről valakivel. - Azt nem! - rázta a fejét Miska. - De beszélgettem! Hiszen ahány magyar úr csak megfordul itt Párizsban, az mind meglátogat, s mind ezen kezdi! 1882 óta nem múlik el hónap, hogy ne csalogatnának haza! Liszt halála után nemsokára találkoztam egy követségi úrral, magyarral, tudod, mit - 271 -
mondott? „Drága Mester, most igazán haza kell költöznie! Meghalt Liszt, nincs, akit ünnepeljünk!” Én jót nevettem rajta, de aztán kisült, hogy nem is a saját ötlete, hanem Haynald üzenete! Mosolygott. - De ez mind nem fontos dolog! Egyelőre itt vagyunk, s ha akarod, egyszerre akár három műkereskedővel is köthetek szerződést. Georges Petit már járt is nálam. De megmondtam neki: szerződést nem kötök vele, de nála állítom ki a nagyobb dolgaimat, s a kisebbeket is neki mutatom meg először. Szóval, baj nincs. Mindezt azért mondtam el, hogy megnyugtassalak: Kolpachot még csak gondolatban sem érintem. - Hagyd ezt, Miska! - Jó, hát hagyom! De Sedelmeyertől ne ijedj meg! S valóban, 1888. november 6-án délután meg is jelent a párizsi Munkácsy-palotában Sedelmeyer. Az arca nem volt rossz, inkább kínosan elszánt. Miska és Cécile a műteremben fogadta, s az egyik fotöjbe ültette az asztal mellé. Körülnézett: de sokszor ült itt az elmúlt évek alatt! Rengeteg emlék rohanta meg, de lerázta őket magáról. Kinyitotta a táskáját, kivett egy hivatalos papírt, odatolta Miska elé. - Hát, kedves Mester, ez az idei elszámolásunk! Nézze át! Miska mosolyogva rántotta fel a vállát. - Nézze a fene! Nem értek én az ilyesmihez! - Akkor talán a Madame, ha lenne szíves! - Minek? - mosolygott Cécile is. - Ön biztosan átnézte, s akkor nyilván rendben is van! S már oda is tolta Miska elé. - Írd alá, Miska! Miska megmártotta a tollat, aláírta az elszámolást, és Sedelmeyer elé tolta: - Tessék, uram! Az megszárogatta, eltette. Sokáig tette el. Csend volt. Aztán gyorsan becsukta a táskáját, és úgy kezdte el, mintha valamit maga után rántana. - És most, kedves Mester, közölnöm kell önnel, hogy a hihetetlenül rossz üzletmenet miatt, sajnos, nem tudom a szerződést megújítani! Én az elmúlt tíz év alatt több mint kétmillió frankot fizettem ki önnek, s ennek nincs párja a művészetben! S ha azt várta, hogy itt most kitör a kétségbeesés, hát tévedett. Mert Miska ránézett, egy kicsit elnézegette az őszülő fejet, aztán azt kérdezte: - Erika hogy van? Sedelmeyer úgy meglepődött, hogy hirtelen alig tudta magát összeszedni. - Köszönöm - mondta végül -, jól. A jövő hónapban várja a második gyermekét. - Derék dolog! - bólintott Miska. - Kérem, ha ír neki, adja át a mi szerencsekívánatainkat is! - Nagyon szívesen - mondta Sedelmeyer. S fel akart állni, de Cécile megelőzte. - No, de egy csésze teát csak megiszik velünk? - Boldogan, Madame! - adta meg magát Sedelmeyer. Cécile csengetett, megrendelte a teát, Miska meg azt mondta: - Ami meg ezt a szerződésfelmondást illeti, boldog, vagyok, hogy így esett. Mert, hogy őszinte legyek, már a tavasz óta itt bujkál a begyemben, csak valamiként nem volt pofám kimondani ilyen hosszú összeköttetés után. Én megértem önt, uram, mindenféle nyílt vagy burkolt okával egyetemben, de ön is értsen meg engem. Szerencsére könnyű az eset. Nézze, én nem tudom, mi történt, de a hazai és főként az amerikai hölgyek úgy agyontömnek engem arcképrendeléseikkel, hogy alig-alig jut időm valami másra is. Ön tudja, hogy szeretném megfesteni Jézus elfogatásá-t, aztán búcsúzóra a franciáktól a Jeanne d'Arc-ot, de istenbizony, nincs időm egyikre sem. Keresni úgy keresek, mint soha életemben, de hát hogy tudnám ilyen körülmények között az ön szerződését teljesíteni? Cécile már tavasz óta biztat, hogy mondjam meg ezt önnek, de én azt feleltem neki: várjunk a télig, hátha ön veti fel a kérdést. És igazam volt. Nyújtotta a kezét. - Őszintén köszönöm! Kezet fogtak. - Hát most mit feleljek önnek? Azt, hogy: szívesen, nem mondhatom, mert becsületemre, nem szívesen tettem. Inkább azt mondom: dolgozunk mi még együtt, Mester! - 272 -
- Azt bajosan hiszem! - rázta Miska a fejét. - Látja, nekem tulajdonképpen nagyon elegem volt ebből a Párizsból. Már vagy öt éve hívnak-csalnak haza a művészetek főfelügyelőjének. Miniszteri fizetés, berendezett palota, műterem, fogat, kevés hivatalos munka: előbb-utóbb, Istenemre, hazamegyek! Mit kakaskodik itt velem mindenféle kis kritikus-veréb? Nem jó ez már nekem, higygye el! Egyszer megdühödöm a szemtelenségükön! - Haza akar menni? - csodálkozott Sedelmeyer. - Nono! - mosolygott Miska. - Még nem holnapután! De hát... Terítettek, hozták a teát, de csak erről folyt a szó. - És Madame? - fordult az asszonyhoz Sedelmeyer. - Hát mit csináljak? - mondta az asszony. - Csak nem állhatok az uram szerencséje elé? Hallja, egy hónap alatt veszek én ott egy birtokot, s olyan négyesfogaton járok, amilyenről itt nem is álmodnak! Úgy élünk mi ott, mint a Kisjézus Mária ölében! - És Charcot? - kérdezte halkan Sedelmeyer. - Charcot? - nevetett az asszony. - Még április végén felmondott Miskának azzal, hogy ő betegek gyógyításával foglalkozik, de sohasem állította magáról, hogy egészségesek szórakoztatásával is meg tudná keresni a kenyerét. Nem hiszi? Várjon egy kicsit! Ma péntek van, fogadónapunk! Ő is itt lesz, a magántanárnőjével együtt. Megkérdezheti tőle magától! De sajnos mindebből egy szó sem volt igaz. Sedelmeyer előtt kitűnően eljátszottak egy komédiát, de Cécile, bár számolt a lehetőségekkel, még semmiként nem akart Magyarországra menni, Miskát pedig Charcot és Madelaine nem engedte. Olyan kemény kúráknak vetették alá, amelyek hasznára váltak ugyan, de amilyenekről itthon még nem is álmodtak. Charcot ugyan ismerte Laufenauert, aki vagy két évig a tanítványa volt, becsülte is a tudását, mégis azt állította, hogy a Párizsból való elköltözködés annyi minden nyűgölődéssel, annyi káros lelki emócióval járna, hogy várni kell vele addig, míg esetleg valóban nem lesz más kigázolás. Addig: pihenés, pihenés, pihenés! Ezekkel az arcképfestésekkel, kisebb képekkel eljátszadozhat addig Miska, anélkül hogy presztizsveszteség érné! Madelaine is ezen volt, noha természetesen sokkal jobban és mélyebben ismerte Miskát, s egyáltalában nem tartotta oly könnyűnek Miska visszaszorítását a portrékra és a kisebb képekre, annál is inkább, mert Miska, hála a szigorú kezelésnek, de szerinte inkább hatalmas szervezetének, viszonylag elég jól érezte magát, az egy időre visszaesett kedélye is rohamosan javult, s mind gyakrabban vett részt felesége pénteki fogadásain. Igaz, hogy esti tizenegy körül mindig visszavonult altatójával, amelyet, Charcot legnagyobb csodálkozására, idáig még nem kellett erősíteni. A maga hat-hét óráját még mindig kialudta tőle. A nappalai ugyan nyugtalanabbakká váltak, de a nyugtalanságok nagy részét az okozta, hogy ez a hatalmas teremtőerő a maga arányaihoz képest kicsi arcképfestésekben legbelül unatkozott. Madelaine attól félt, hogy ez a roppant szellem egyszer fellázad, és utat keres magának a méltó kifejezésre. A hazamenetel ellen nemcsak orvosilag tiltakozott, és nemcsak a szerelmes nő önzésével, hanem azért is, mert jól tudta, hogy Miska a Jeanne d'Arc-kal akar elbúcsúzni a franciáktól, s ismerte a tervezett kép hatalmas méreteit. Miska bizalmasan elmondta neki, hogy úgy húsz-huszonkét négyzetméternyire tervezi a képet, s az a vázlatokkal, tanulmányokkal együtt megint másfél vagy kétesztendős munka lenne. Talán ott omolna össze a kép előtt. Megpróbálta tehát úgy visszaszorítani, hogy Georges Petit-vel rábeszéltette új szalonképek festésére. Hamarosan festett is neki kettőt, a Levelet olvasó hölgy-et először három, majd új beállításban két alakkal. Semmi kifogás nem eshetett a képek ellen, ragyogók és tökéletesek voltak, s alig száradtak meg, monsieur Petit-től egy nap alatt úgy elvitték, mint a cukrot. A háromalakos megint Amerikába került, Palmer Potterhez, Chicagóba, a kétalakosra meg egy belga bárónő csapott rá, nyomban ki is fizette, s el is vitette. Természetesen megindult a szóbeszéd, hogy Sedelmeyer miért vált meg Munkácsytól, vagy, ami még hihetetlenebb volt - Miska Sedelmeyertől, de látva a gyorsan kelő képeket Georges Petitnél; látva ugyanott a gyönyörű Kolpachi parkrészlet-et, látva ugyanott a tizenöt ragyogóbbnál ragyogóbb portrékból álló s tíz napig tartó Munkácsy arcképkiállítás-t (Miska tíz napra kölcsön kérte a tulajdonosaiktól új és legjobban sikerült portréit), a pletyka egy csapásra elült, s az volt az általános vélemény, hogy nyilván Munkácsynak volt elege azokból az óriásmunkákból, amelyekre Sedelmeyer unszolta, s Munkácsy aztán, annyi gigantikus és minden ízében páratlan mű megfestése után, igazán megengedhet magának akár néhány esztendei pihenést is. Már amennyire ő tud pihen- 273 -
ni! Hisz rövid idő alatt tizenöt gyönyörű portrét, két szalonzsánert s egy csodálatos tájképet mutatott Párizsnak. S valamennyi a Sedelmeyer utáni idők alatt született. S míg Charcot és Madelaine szabták meg Miska életiramát, nem is volt semmi különösebb baj. Miska külsőre is remek színben volt, talán egy kis pocakot is eresztett, s ami a legcsodálatosabb volt, még férfierejére is futotta. S mikor 1890 szeptemberében három képet hozott haza Kolpachról, a Jön a vihar címűt, amely egy szélben hajladozó, gyönyörűen megfestett jegenyesort ábrázolt, meg egy leányt, aki rémülten hajtja át a jegenyesoron a teheneit, a Kisleányka három kutyával-t és a harmadikul a Leány a kútnál címűt, az lett az általános meggyőződés, hogy Munkácsy a derűs zsánerképekre hangolódik át, s fogyhatatlan erejét a természeti erők tombolásának ábrázolásában éli ki. Volt olyan megjegyzés is, hogy az eddig oly hajthatatlannak látszó Munkácsy titokban a plein-air felé közeledik. S úgy látszott, hogy a Jön a vihar egész előadásmódja ezt igazolja. Márpedig, ha a zseniális kolorista Munkácsy „áttér”, mint mondták, s beledolgozza a plein-airbe magát, egy-két év alatt úgy az élre szökkenhet, hogy a plein-air mai apostolai sánta koldusként biceghetnek csak utána. Itt a legújabb képe, nézzük meg közelebbről! De mielőtt a kép komoly rémületet támaszthatott volna, hirtelen megvette egy amerikai nábob, és meg sem állt vele Pittsburgig. De azért úgy állt a helyzet, hogy titokban mindenki valami új csodát várt Munkácsytól. S a csoda sajnos megtörtént. Megtörténhetett volna nyolc évvel ezelőtt is, hisz a Krisztus Pilátus előtt magyarországi ünneplésén Jókai kimondta már a nagy szót, s Trefort, az akkori kultuszminiszter vállalta is, hogy a kormány elé terjeszti. Terjesztette-e, nem-e, senki sem tudja. Most Csáky Alpin ült a kultuszminiszteri székben, kemény és valóban európai műveltségű ember, s egyben Miska nagy csodálója is. Ő pontosan emlékezett az 1882-ben elröppent szavakra, s tettre váltotta őket: A kormány felkérte Miskát, hogy az új Parlament képviselőházának örök díszére fessen egy monumentális történelmi képet. Ha nyolc évvel ezelőtt kapja ezt a megbízást, kétségtelen, hogy tökéletes műremeket alkot, igaz, hogy akkor valószínűleg nem festi meg a Kálváriá-t. Vagy ki tudja? Az emberi szellem csinált már egynéhány csodát. De most az első pillanatokban úgy állt a megbízás előtt, mint akitől azt várják, hogy emeljen fel egy hegyet. Megdöbbent. Nem tudták ezt nyolc évvel ezelőtt mondani? A fájdalom annyira megragadta, hogy elsírta magát. Most? Most már? Hát hogyan? Mert csaknem egészen tisztában volt egészségi állapotával, az új képekkel alig-alig tudták őt félrevezetni. Régen látta ő már a borzasztó rémet, amelytől egész életében rettegett, s amely egyre közelebb nyomult hozzá. Igaz: minden orvosa esküdött rá, hogy tábesze megállt, de hát mit jelent akkor ez a gyötrelmes, csaknem megsemmisítő fejfájás, amely néha úgy elfogja, hogy a foga is belevacog, s szinte minden tagja reszketni kezd tőle? Mi ez? Immár állandó étvágytalanság gyötörte, a reggelin kívül napi három-négy szelet kotletten élt, pirított kenyéren, egy kis feketén, egy-két deci piros boron. Lehet így nekifogni egy minden eddiginél nagyobb műnek? Mekkora lehet az? Milyen formájú? Térjen ki a megbízás elől, vagy fogadja el? De hát a magyar kormány kéri tőle a magyar nemzet nevében. A kormánynak még csak visszavonhatná, de a nemzetnek? Hát hogy tehetne ilyet? Hiszen talán a sírjában sem tudna nyugodni! Cécile-hez ment, de az csak felsikoltott: - Jézus Máriám! És olyan zokogásba tört ki, hogy nem lehetett megállítani, s még azt sem lehetett tőle megtudni, hogy az őt féltő döbbenettől zokog-e vagy a megtiszteltetéstől és az örömtől. Madelaine-hez ment, bár késő este volt már, s ő azt mondta: - Nagyon nehéz válaszolnom, Miskám, mégis őszintén válaszolok. Mint orvosnak a leghatározottabban azt kell mondanom: Nem! De mint nőnek, aki minden csepp vérével hozzád tartozik és szeret, azt kell kiáltanom: igen, igen, igen, mert ragyogó a feladat, s mert Isten tudja, mikor ért, ha - 274 -
egyáltalában ért, ilyen megtiszteltetés, hogy egy egész nemzet egy akarattal forduljon hozzád! Hogy tedd meg nekünk, mert egyedül csak te tudod megtenni! És sírva fakadt. - De kérdezd meg Charcot-t! Megkérdezte. Ő is csaknem ugyanazt felelte neki, mint Madelaine. - Mester - mondta -, vannak egészségügyi és vannak művészeti kérdések. Ha a művész nem egészséges, mint ön, és olyan művészeti kérdésekben kér tanácsot, amelyek az egészségét megronthatják vagy tönkretehetik, nekem az egészség mellett kell nyilatkoznom, önnek viszont jogában áll, hogy mindenképpen művészi becsvágyát kövesse. Én nem tudom, mekkora munka az, amelyet öntől a nemzete kér. Menjen, nézzen utána, jöjjön vissza, és akkor majd találkozunk. Így is lett. Miska Pestre utazott, s előbb Jókaival tárgyalt, mint a gondolat spiritus rectorával. Jókai a honfoglalás egy részét ajánlotta képül, s természetesen azt, hogy a kép a most épülő új Parlament képviselőházának dísze legyen. Miska boldogan egyezett bele Jókai javaslatába, annál is inkább, mert benne is ugyanez a gondolat derengett. De hová kerüljön a kép. Erre is szinte egyszerre válaszoltak: hogy meg kell szakítani a képviselőház árkádsorát, s oda, mégpedig olyan formában, hogy alulról legyen a kép leginkább és legjobban látható. Miért? Mert honatyáink erősen kedvelik a pártviszályokat, figyelmeztesse hát őket a kép arra, hogy csak akkor lehet erős a nemzet, hogyha összefog. Ezzel már leszűkült a kép témaköre is. Nyomban Csáky Albin kultuszminiszterhez mentek, aki elindította a gondolat megvalósítását. Boldogan fogadta őket, s nyomban hívatta a kövér Steindl Imre műépítészt, akinek a tervei szerint épült az új Országház. De vele be is költözött az ördög a tanácskozásba. Rögtön ellentmondott. Alig fért el a számára felkínált fotöjben, de annál inkább pattogott, hogy ő esztendőkön keresztül dolgozott az új Parlament tervezésén, s neki senki sem szólt semmiféle képfelállítási klauzulákról, hogy azt figyelembe vehette volna, terveit így fogadták el, ahogy vannak, s ő nem hajlandó eredeti terveit megbontani. Egész nap vitatkoztak vele, kérlelte Csáky, kérlelte Jókai, nem mentek vele semmire. Akkor Miska felállt, s Csákyhoz fordult. - Excellenciád tudja, hogy ebben a számomra egyre szégyenletesebbé váló ügyben nem én vagyok a kezdeményező. Engem a magyar nemzet nevében a magyar kormány kért fel a kép megfestésére, s így eszembe sem juthatott, hogy Steindl műépítész úr ebben a kérdésben bárminő tiltakozásra még csak gondolhat is. Művészi nevemet csorbítja tehát, ha én ebben az ügyben még egy szót is kiejtek, és Steindl úrral tovább is vitatkozom. Bocsásson meg, excellenciád, de a világ minden táján ujjongva fogadják a képeimet, csak itthon kellett megérnem, hogy egy hazámfia súlyosan és sértően tiltakozik ellene. Tisztelettel jelentem be excellenciádnak, hogy ilyen körülmények között lemondok a megtisztelő megbízásról, és a kép megfestésének ígéretét ezek után nem tartom magamra nézve kötelezőnek. Steindl is felállt, s egy kissé meg is hökkent. Talán mégiscsak nagy fába vágta itt a fejszéjét, hiszen ez a Munkácsy mégiscsak két világrészre szóló zseni. Próbálta mentegetni magát, hogy ő nem akarta Munkácsy urat megsérteni, ő a legnagyobb elismeréssel van irányában, de Csáky hidegen búcsúzott tőle, s azzal, hogy a történteket Tisza Kálmán miniszterelnök úr őkegyelmességének tudomására kell hoznia. Miska kezet sem adott neki, mikor elment. - Meg fogja kapni a teljes elégtételt, Mester! - mondta neki Csáky. - A miniszterelnök úrnak éppolyan kedvenc gondolata a kép, mint nekem. Legyen szerencsém holnap déli tizenkét órára. Miska, aki egyébként is elég ingatag kedélyhangulatú volt az utóbbi időben, határozottan elkedvetlenedett. - Szabad legyen egy őszinte szót mondanom, excellenciád! - Parancsoljon, Mester! Összehúzta a szemét, úgy nézett Csákyra. - Meg kell mondanom, kegyelmes uram, hogy amilyen égő örömmel fogadtam el Párizsban a megbízatást, annyira elment a kedvem a képtől itt Budapesten. Kérem excellenciádat, segítsen nekem a mennél simább visszavonulásban. Engem anyagi okok nem hajtanak, Párizsban bőségesen és köztiszteletben megélhetek. Még ha megrokkannék is, feleségem után van egy szép családi birto- 275 -
kom, amely mindkettőnknek holtunkig úri életet biztosít. Így engem erre a képre egyedül hazafias érzésem s nemzetem mély szeretete buzdított. Nem akarom, hogy ezt az érzést bárki is megsérthesse vagy dezavuálhassa. Engedjen engem vissza Párizsba magyarnak, excellenciád. A hazai svábság, úgy látszik, nincs megelégedve a magyarságommal! De Csáky nem engedett, Jókai sem engedett, Telepy sem engedett. Sajnos. Így aztán másnap délre ismét Csákynál voltak, onnét a miniszterelnökségre hajtattak, ahol már Tisza várta őket, s tervei közepette, pipacspirosan Steindl. Hogy mi történt Tisza és Steindl között, legfeljebb csak sejteni lehetett, mert az építész bocsánatot kért Miskától, maga tárta eléje a tervrajzokat, és adta meg a kép méreteit. Miska kapott egy tervrajzot a képviselőházi teremről, a kép nélkül, s két nap múlva egy másikat, a kép helyének kihagyásával. Csákyval és Jókaival megbeszélte úgy körülbelül a kép tárgyát is, s így Miska győztesen utazott vissza Párizsba. De jókedve nem volt. Mindent elmondott a feleségének, Madelaine-nek, sőt Charcot-nak is, s egy vacsora után azt mondta: - Meglátjátok, mennyi bajom lesz még nekem ezzel a képpel! Rögtön komponálásba fogott. Hat-hét változatban is felvázolta a képet, az elsőkön Árpádot a sátra elé állította vezérei közé, aztán lóra ültette, s ekkor már végképp elhatározta, hogy azt a pillanatot festi meg, ahogy Árpád vezér előtt hódol a meghódított népek küldöttsége. Közben rakásszám kapta a tanácsadó leveleket hazulról, hogy végül is felkiáltott: - Hát végül is én komponálok, vagy a hazai atyafiak?! Kapott egy levelet, amelyben Szendrey János, az országos régészeti társulat főtitkára azt tanácsolta neki, hogy fesse meg a pusztaszeri országgyűlést vagy a vérszerződést a törzsek között, de már akkor annyira tele volt a maga gondolatával, másrészt meg annyira elidegesítette az egyre növekvő levélözön, hogy Szendreynek is csak egy ideges hangú levélben válaszolt. Bár megfogadta volna Szendrey tanácsát: képe máig ott függne a képviselőházi teremben. De Miska nem volt politikus elme, nem érezte meg Szendrey tanácsában a finoman rejtett, de mégis benne rejlő politikai célzást, így megmaradt a kép súlypontjául a hódolatot fogadó Árpád és vezérkara. Igaz, hogy nem tervezett a képre semmi gyűlöletet, ellenkezőleg, azt akarta kifejezni, hogy egy erős kultúrnép érkezett ide, amely testvérként fogadja magába az itt talált nemzetiségeket. Mindig is ez járt a fejében, s ebből a gondolatból soha egy jottányit sem engedett. Mert olyanok is akadtak, akik a kép szerkezetébe is bele akartak szólni, olyanok meg seregestül, akik régi sisakformákra, puzdrákra, sőt „mentékre” hívták fel a figyelmét. Ezek miatt néha szinte az őrjöngésig megdühödött. - Állatok! - üvöltött. - Tökfejűek! Mutassanak nekem bár egyetlen honfoglaláskori kengyelvasat! Egy kardhegyet! Egy nyíldarabot! De nincs, hiába keresgélnek! Magyarország mindenkor annyi harc színhelye volt, úgy megdúlták a felszínét, hogy a kelta sírok szinte hitelesebbek, mint a honfoglalás korabeliek! Hagyjanak nekem békét! Engedjék szabadon működni a fantáziámat! Mit szól bele mindenki az én dolgomba? Vállalják aztán az eredményért a felelősséget? A következő év nyarán hazajött, jó magyar típusokat keresni. Mi lett ebből is? Főuraink ragadták kastélyról kastélyra, vármegyékre szóló mulatságokat rendezve tiszteletére, amelyeken, mellesleg szólva, meg sem igen jelenhetett, hisz rossz volt a gyomra már, s egy-két pohár boron túl Charcot megtiltotta neki az ivást. De meg maga sem kívánta. A Pestről leözönlött fényképészek azután derűre-borúra fotografáltak mindenkit, mint „jó magyar típust”. Talán csak Cécile érezte jól magát, de talán még ő sem, hiszen Miska rosszkedvű volt és komor, hisz látta, hogy nem vesznek komolyan semmit nagyuraimék, csak a virtust meg az italt. De azt aztán nagyon! Az a csodálatos, hogy végképp ki nem ábrándult itthon a honfoglalási eszméből. De az is lehet, hogy azt a párizsi palotájában, rajzaiban és vázlataiban őrizgette. Egy idő múlva sietett is hazafelé. Mire hazaért, elkészült Neuillyben hatalmas műterme, benne a nagy mélyedéssel, s afölött egy szerkezettel, amellyel fölhúzhatták vagy leereszthették a hatalmas vásznat aszerint, hogy melyik részén akart dolgozni Miska. 1891. október végén fogott neki a borzalmas munkának. Bár sohasem vállalta volna fel. Bár soha ne tett volna egy ecsetvonást sem rajta! Mert ez volt a gyilkosa, ez a kép! Milyen büszke volt a harminchárom négyzetméteres Kálváriá-ra! Meg a huszonhat négyzetméteres Krisztus Pilátus előtt-re! Nos, ha büszke volt rájuk, a magyar kormány gondoskodott - 276 -
még nagyobb büszkeségről: itt van, Munkácsy, vagy hatvanhét négyzetméter, ezt komponáld tele! De hiba ne legyen! Ezt fesd tele a honfoglalási álmoddal, de úgy, hogy minden magyar megtalálja benne a maga ideálját, minden körben dicsőséget arasson, s minden célnak megfeleljen, még a politikainak is, mert másként pincébe dugjuk, te híres óriás! Ő nem gondolt semmire, csak álma megvalósítására. A hatalmas testben tiszta gyermeklélek lakott. Vajon az itthoni megbízókéban is? Vajon a bécsi szuperrevizorokéban is? Felvillanásnak is naiv a gondolat! Nem lehetett mindjárt a kezdet kezdetén figyelmeztetni őt? Vagy ha a nagypolitika nyilvánosan kimondhatatlan, egyik párizsi követségi titkárocska nem súghatta volna meg neki a titkot, hogy: „Hagyja abba ezt a képet, Mester, mert festőileg ugyan kiváló, de politikailag (s ez üzenet, Mester, nem az én véleményem) lehetetlen.” Ő semmiről semmit nem tudott és - még a plein-airrel való kacérkodást sem feledve - megcsinálta a maga csodáját. Másfél év alatt megfestette a hatvanhét négyzetméteres művet. A kis, piszkálódó párizsi lapok összevissza csipdesték ugyan (de ma sem dönthető el, nem központi parancsszóra-e), de Rákosi Jenő, aki csak a kép látására utazott Párizsba, szinte legendát írt róla haza; a befolyásolhatatlan, nagy párizsi lapok ugyancsak meghajoltak előtte, s az egyik nagy lap elismert kritikusa olyan nagy és olyan hódoló cikket írt a képről, hogy a Kálvária sem kapott különbet, pedig azt az égig magasztalták. Hogy mennyire központi irányítás működött, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a nagy lapok komoly, elismerő, sőt magasztaló cikkeit egyetlen neves kritikus sem merte vagy akarta aláírni, de a francia szellem megvesztegethetetlenségét sem bizonyítja semmi jobban, minthogy a figyelmeztetések ellenére kimondták, amit éreztek, mert azt tudták az igazságnak. Az ember szinte felsikolt: bár azokra hallgatott volna Miska, s küldte volna haza a képet úgy, ahogy akkor állott! A kép sorsa akkor is ugyanaz lett volna! De nem, ő a verebekre hallgatott. Túlságosan érzékeny volt már akkor. Elhatározta, hogy átfesti a képet amolyan régi, mélyebb tónusú, bársonyosszínű Munkácsy-képpé. S belső parancsa oly heves volt, hogy a kiállítás tartama alatt festett egy új, kisebb Honfoglalás-t, hogyha a Szalontól visszakapja, olyanra festi majd át a nagyot. Hiába könyörgött neki Madelaine, hiába kérte az akkor már nagybeteg Charcot is, hajlíthatatlan maradt. A kiállítás után visszavitte a képet a neuillyi műtermébe, s még hosszú és nehéz hónapokat dolgozott rajta, mire jónak találta, s 1894. január 22-én végre aláírta. Két napot pihent csak közben, 1893. augusztus 17-én és 18-án. Charcot-t temették akkor. Már 16-án délután meghalt, de senki sem értesítette őt. Cécile Kolpachon volt, neki sürgönyzött Madelaine, s másnap tőle tudta meg Miska a gyászhírt. Elment, meglátogatta a halott Charcot-t, meg is siratta, elment a temetésére is, de Madelaine-nel, bár mindkét helyen találkoztak, egyetlen szót sem váltott. Úgy ment el mellette, mintha soha nem is látták volna egymást. Nem tudta neki megbocsátani, hogy nem értesítette őt Charcot haláláról, ugyanakkor, mikor a feleségének sürgönyt küldött. Mire a kép átfestését befejezte, annyira elidegenedett tőle, hogy már gyűlölte is. A feleségének tajtékzó dühvel tiltotta meg, hogy Madelaine-t magával hozza Georges Petit-hez, a kép második kiállítására. Pedig nevezetes kiállítás volt, aki részt vett benne, sohasem felejti el. Csöndes, hideg januári nap volt, az égen sima, szürke felhőzet, s Miska akárhogy igazítgatta is a tejüveg tetejű terem drapériáit, nem jutott elég fény a képre. - Még az a keserves Úristen is ki akar babrálni velem! No várj! Fogcsikorgatva kérte a közönséget, hogy vonuljon hátrább, két munkásnak meg kalapácsot nyomott a kezébe, hogy a kép fölött, a tetőn verjék be vagy két négyzetméternyi területen az ablakokat. Ez ugyan vagy háromezer frankjába került, de végre ömlött a fény a képre, s a közönség szinte őrjöngve ünnepelte. Újból meghódította az egész Párizst, a sajtó a festők fejedelmeként ünnepelte, s eljött a kiállításra maga a köztársaság elnöke is, teljes kíséretével; s ott a nyilvánosság előtt ölelte meg és gratulált neki. Négy nap múlva maga hozta haza a képet, de nem a Parlamentben, hanem a Szépművészeti Múzeumban adta át a bizottságnak. A kép általános tetszést aratott, mindenki magasztalta, annál kevésbé értette hát Miska, hogy miért zárják rá a múzeum ajtaját, és miért nem viszik a Parlament- 277 -
be. Rákosi Jenőnek jutott a kellemetlen feladat, hogy felvilágosítsa. Miska meghökkent, végignézte Rákosit. - No hallod - mondta szemrehányólag -, ezt már három évvel ezelőtt megmondhattátok volna! De te a múlt tavaszon aztán okvetlenül! - Ne félj - felelt Rákosi -, én is megmondtam volna neked, s csináltam volna olyan közbotrányt az ügyből, de hát nekem is csak tegnap éjjel súgta meg a miniszterelnök. Miska egyszerre nagyon fáradt lett és nagyon beteg. Napokig akarták ünnepelni, de letiltott minden ünneplést. Egyedül Fesztyékhez ment el, az esti bankettre, de ott is csak a háziakkal beszélt, meg régi barátját, Áldor Imrét ölelte meg. Így történt aztán, hogy van egy óriási Munkácsy-képünk, amely az idők folyamán hol itt függött, hol ott, megfelelő helyen sohasem, s amelyet, csaknem esküdni lehetne rá, hogy olyan távolságból, olyan szögből és olyan döntésben, ahogy Miska megalkotta, nem látta ebben az országban talán senki sem. Mire Miska visszatért Párizsba, Madelaine már elutazott; egyik híres amerikai ideggyógyintézetben kínáltak fel vezetőállást neki, s hosszas gondolkodás után elfogadta. Miskától szeretett volna személyesen elbúcsúzni, de végül is nem merte megkockáztatni a találkozást. Levélben búcsúzott hát, de Miska azt is a kandallóba vágta volna, ha a felesége ki nem kapja a kezéből. - Jól van - mondta a feleségének -, tartsd meg a levelét. De többé ne beszéljünk róla. Egy kicsit pihent, aztán megfestette az Andrássy grófok oltárképét, aztán a Liszt-képet nézegette sokáig. De most sem vette észre rajta az ajánlásban és az aláírásban ejtett hibát. Nem is azt nézte, hanem a képet. - Zseni volt és igaz ember! Milyen jól el tudtam beszélgetni vele! Aztán orvost keresett magának s talált is. A legjobbat Charcot volt klinikájáról. Ő gyógykezelte tovább. Belgyógyásznak Bourdon doktort kérte fel. Sokat pihent, sokat tűnődött, és sokat emlegette Paál Lacit. Néha felkiáltott: - Ó, Laci, Laci! S ilyenkor elsírt fél napig is. Máskor Chérie-t kérdezte a feleségétől, de az nem sokat tudott mondani neki; nagyon meglazult a régi barátság. A titkári teendőket Malonyay látta el mellette, s attól folyton Lázár Béláról kérdezősködött. - Mi van vele? Olyan derék fiú volt szegény! - Újságíró a Vasárnapi Újság-nál! Ő írja a művészetig cikkeket. - Hála Isten, hogy jól van! Ő nagyon szeretett engem, tudom. Jól tudta. Aztán megint a festéshez jött kedve. Megfestette előbb a Sztrájk-ot, később a Búsuló betyárt. De ez már 1895-ben volt. Nagyon öreg ember volt már, nagyon beteg, nagyon fáradt. És éjjel alig aludt valamit. Heteken át nyugtalanította, hogy mit csináljon Sven gyönyörű képével. Először azt gondolta, hogy elégeti, de nem volt szíve hozzá. Végre rájött, mit kell tennie. Levitte Sainte Rocheba, szeget erősített Sven kriptafülkéjének falába, és oda akasztotta. - A tied volt, Sven, Drágám, maradjon is a tied. Én már aligha tudok többet eljönni hozzád! S ekkor történt vele a nagy ajándék. Ahogy kilépett a kriptából, és lehunyta a fény elől a szemét, csaknem felüvöltött az örömtől. Sven ott mosolygott újra lehunyt szemhéja mögött, és többé sohasem hagyta el. - Hát visszajöttél, Drágám? Végül is visszajöttél? S olyan vidám lett, mintha megifjodott volna. Járt-kelt otthon, fütyörészett, órákig elmotyogott derűsen egymagában; ilyenkor Svennel beszélgetett. Utolsó csepp erejét egy budapesti konzorcium vásárolta meg, melyet Pekár és Malonyay hoztak össze. Ez a konzorcium megrendelte nála a harmadik Krisztus-képet háromszázezer frankért, s előre ki is fizette, azzal a kikötéssel, hogy a képnek a millenniumra készen kell lennie. Senki sem tudta, miért vállalta, hiszen bőven volt pénze. Titkos számlájáról kivette a több min nyolcszázezer franknyi összeget, s az Ecce Homo festése alatt egy este, tízezer frank híján átadta a feleségének. - 278 -
- Ezt - mondta szelíden - a betegségemre gyűjtöttem, Cili. Tedd el, azt hiszem, hamarosan szükségem lesz rá! Még egyre kérlek: Kolpachhoz ne nyúlj, maradjon az a te érintetlen birtokod. Ha betegségem gyógyíthatatlan, mint hogy bizonyára az, árvereztesd el ennek a palotának az egész belsőségét, s magát a palotát add el, amilyen áron csak tudod. Cécile sírva fakadt, de Miska rászólt: - Ne sírj, Cilikém! Mindennek el kellett következnie. És mosolygott. - Bizony, az élet megtöri a legerősebb legényt is! Hét hónapig dolgozott az Ecce Homón s akkor, egyszer munka közben, megszólalt a telefon, Eugéne feladta neki a festőlétrára a készüléket. A drót másik végén Chérie szobalánya beszélt, s tudatta vele asszonya üzenetét, aki ekkor már vágtatott a tragédia színhelye felé, hogy a kis Michel, a Saint Cyr-i kadétiskola növendéke, egy akadályversenyen leesett a lováról, és kitörte a nyakát. Miska ledobta a magasból a készüléket. Kísérteties nevetésben tört ki. - No, Isten - kiabálta kacagás közben -, hát mire tartogatsz? Még mindig nem zárult be a kör? Vajon mi van még hátra? S kacagott, míg csak le nem hunyta könnyező szemét. Akkor meglátta Svent, s ő lassan, csöndesen megvigasztalta. Így a kitűzött időre elkészült az Ecce Homo, a megrokkant zseni utolsó, fájdalmas alkotása. Még becsomagoltatta, aztán Malonyay kíséretében Budapestre utazott. Érezte, hogy többé nem látja Párizst, de hát mire is lett volna még kíváncsi ott. Egyedül a műtermétől búcsúzott, embertől senkitől sem. Felesége néhány nappal később jött utánuk. A Pannoniában szálltak meg. A román királyi párt még ő vezette az Ecce Homo elé, még Ferenc Józsefnek is ő magyarázta el utolsó képe részleteit, de aztán iszonyúan szédülni kezdett, bocsánatot kért, kirohant, felkapaszkodott egy bérkocsira, s kétségbeesetten hajtatott a Pannoniába. Mire a felesége utolérte, már minden borzalmával kitört rajta a paralízis. Ott rángatódzott a padlón, fogcsikorgatva és iszonyú görcsök közt hörögve. Február huszadikán múlt ötvenkét éves. Jöttek az orvosok, valamennyire elcsitították. A felesége másnap orvosi kísérettel Baden-Badenba rohant vele, majd, hogy a rohamai megszűntek, hazavitte Kolpachra pihenni. De hamarosan Godesbergbe kellett futni vele, s onnét 1897 februárjában Endenichbe, a szomorú házba. Három esztendőnél tovább szenvedett ott, csaknem enyhíthetetlen kínok között. De az utolsó napjai nyugodtak, és azt mondhatni, derűsek voltak. Felesége el is utazott néhány napra Kolpachra, illetve Kölnbe. 1900. május elsején, délelőtt tizenegy óra felé tért vissza, s egy üveg tokaji aszút s egy üveg francia pezsgőt hozott magával. Miska a fotöjben ülve fogadta, a legelegánsabb ruhája volt rajta. De inni már nem kívánt, csak a feleségét hallgatta, aki a kolpachi dolgokról számolt be neki. Figyelmesen hallgatta. Felállt, Eugéne segítségével tett néhány lépést, de hirtelen felémelyedett, és egy kevesett hányt is. Ahogy letisztogatták, nyomban az ágyba kívánkozott. Lefektették, s ő tüstént magára húzta a takarót. A feleségére nézett, egy kis mosoly volt az arcán, és mondani akart valamit, de már nem tudott. Erre bosszúsan oldalra fordult s lehunyta a szemét. S akkor megjelent előtte Sven. De nem úgy, ahogy eddig szokott, hogy látta a behunyt szemhéja mögött, hanem ott állt előtte, ugyanabban a csodálatos, zöld ruhájában, amelyben Rahlnál megismerte. Mosolyogva csóválta a fejét. - Ó, te lusták lustája - mondta nagyon kedvesen -, hát még mindig ágyban vagy? Hiszen mindjárt déli egy óra! Ő ránevetett. - Fáradt voltam egy kicsit - felelte kuncogva -, és lefeküdtem. De most, hogy eljöttél értem, egészen friss vagyok! Mert ugye értem jöttél? - Nem - nevetett Sven. - Egy Munkácsy Mihály nevű legényért! Hirtelen megperdült. - Nos, tudod-e már, milyen színekből kell kikeverni a ruhám színét? - Ó, kicsikém - mondta ő nevetve -, én már mindent tudok! - 279 -
S akkor egyszerre ott állt Sven mellett a szép, galambszürke ruhájában, s csak bámult, mert érezte, hogy húszévesen áll ott, nem ötvenhat évesen, és Sven is éppen olyan idős, mint mikor megismerte. - No gyere, Drágám - karolt beléje Sven -, a lovak már biztosan türelmetlenek! S vidáman kiléptek az ablakon. A májusi fény örvénylett odakint, és a fogat is ott volt, megismerte a régi lovakat, amelyek Rahl előtt szoktak várni Svenre, s mögöttük egy szép, úri szán állott, de ebben nem volt semmi furcsa. Egészen természetes volt. Már csaknem a fogatnál voltak, mikor Sven megállította. - Jaj, Tem, várj csak! Hiszen nekem még be kell fejeznem egy mondatot! Emlékszel? Ott Sainte Roche-ban éppen a közepén hajtottam le a fejemet. Hogy is volt csak? Egy pillanatig gondolkodott, s aztán mosolyogva folytatta: ...és azt mondanád mosolyogva: „...tudom, öreg, tudom! Az egy bodzabokor, s valóban nagyon hasonlít a mi régi bodzabokrunkhoz, ez a táj meg a Wienerwald egy részlete talán? Vagy mégis a Maros-part Aradnál? De hisz én ott sohasem jártam!” S te: „Nem bizony, de én sokat meséltem róla neked!” S én: „Persze, persze, jól emlékszem! De most menjünk már be a házba, öreg, hűvösödik, s biztosan kész már a herbateánk is. Egy kis zsályát is tetettem bele, az megvéd bennünket a köhögéstől.” Tündöklő tekintettel nézett rá. - Igaz, hogy ennek kellett volna következnie? - Igaz - mosolygott ő boldogan. - Így mondtam én ezt Bécsben neked egyszer. - No látod! - ragyogott Sven. - Hanem most siessünk, Tem, mert a herbateánk igazán kihűl. Felszökkentek a szánra, Sven megmarkolta a gyeplőt, s nagyot csattantott a sudaras ostorral: - Gyí! A lovak vágtatni kezdtek, s ők egy pillanat alatt eltűntek a fényben.
- 280 -
