Hiúságok Háborúja:
Neokonzervativizmus VS. Világ
Írta: Czéh Tamás
Neokonzervativizmus VS. Világ „Hiszem azt, hogy ami jó Amerikának, az jó a világnak. A világ igényli Amerika vezető szerepét, és keresi olyan ország irányítását, amelynek értékei közé tartozik a szabadság, az igazság, és az egyenlőség. Egy nagy és nemes nemzet vonzó és üdvözítő vezetését kell vállalnunk. Amerika nem húzódhat vissza államhatárai mögé. A szabadság a legfontosabb exportcikkünk, és kötelességünk ezt képviselni szerte a világon.”1
„Amerika az amerikaiaké!”2- hangozott az ősi „jelszó”, mely az 1800 évek elejétől kezdve az amerikai világszemlélet egyik sarkalatos törvényévé vált. A doktrína az európai nagyhatalmak visszatartásán túl folyamatosan tette magáévá, fejezte ki az Egyesült Államok vezető szerepét az Új Világban. Az elmúlt 200 év alatt azonban jelentős változásokon ment keresztül a világ, s vele együtt az Egyesült Államok. Korunk Amerikájában még mindig él az előbb említett Monroe doktrína, azonban értelmezése jelentősen módosult. Ha mai nyelvre szeretném lefordítani az „ősi” elvet, akkor a következőt mondhatnám: „A Világ az Amerikaiaké”! A doktrína ezen XXI. századi adaptációja az USA világban betöltött helyzetéből gyökeredzik. S a doktrína, - melyet az egyszerűség kedvéért a továbbiakban „Neo-Monroe elvnek”3 hívok- a neokonzervatív gondolkodás rendkívül színes és gazdag világának kimondatlan tézisét képezi. Látjuk, jelen van akkor, amikor az Egyesült Államok megtámadja Afganisztánt, amikor bevonul Bagdadba, amikor szövetségesei véleményét nem veszi figyelembe, amikor az ENSZ határozatokat nem tartja be. Egyszóval az USA teljesen más, saját szabályai alapján próbálja alakítani külkapcsolatait, mely szabályokat egyenes ágon lehet visszavezetni a Neo-Monroe elvre. Kérdéses azonban, hogy a többi ország hogyan is viszonyul ehhez a nem egy esetben arrogáns külpolitikai
1
Bush, Geroge W. 2001, 225 és 227 – idézi: Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus; Századvég Kiadó; Budapest; 2008; 348. oldal. 2 James Monroe elnök (1758-1831) által meghirdetett doktrína, mely alapján Amerika megpróbált gátat szabni az európai nagyhatalmak térnyerésének az újvilágban. 3 Az általam kigondolt és megfogalmazott Neo-Monroe elv, mely véleményem szerint nagyon jól kifejezi a neokonzervatív ideológia és a Monroe doktrína „összeolvadását”. (Saját fogalom)
magatartáshoz.
Mielőtt
azonban
komolyan
elmélyednénk
az
Egyesült
Államok
külpolitikájának szövevényes kapcsolatiban, szükségesnek tartom a neokonzervativizmus elhelyezését a külkapcsolatok terén. Az Egyesült Államok több mint két évszázados külpolitikai tetteit alapvetően 3 fő irányzat alakította: (A); az izolacionizmus, mely a legrégebbi nézet, s mely az Egyesült Államok „bezárkózását” preferálta. Az irányzat elsődleges célja az volt, hogy Amerika függetleníteni tudja magát a világtól, melyet akkor még Európa reprezentált. Izolacionizmusnak meghatározó szerepe volt az amerikai identitástudat létrejöttében. (B); a realizmus4, mely alapvetően a Republikánus párt alaptézisévé vált. Jellemzője, hogy mindig az adott külpolitikai problémára próbál választ, megoldást találni. (C); a wilsonizmus, mely XX. század elején Woodrow Wilson elnök által lefektetett „elvekre”5 épül. Mai értelemben a wilsonizmus az előbb említett realizmussal ellentétben jött létre, s melyet elsősorban a demokraták vallanak sajátjuknak. Legutóbb Clinton elnöksége alatt emelkedett kormányzati szintre. A neokonzervativizmus a realizmust veszi alapul, sőt, tovább fejleszti azt, s egy teljesen új külpolitikai szemléletmódot fog kialakítani, melynek alapja az ideologikus politizálás, a hatalommal való visszaélés lesz. Ez a pillanat a Neo-Monroe elv megszületése. Természetesen az ellenszenv különféle vállfajai jelennek meg a Neo-Monroe elvvel kapcsoltban a szövetséges államokon át egészen az ellenségeknek mondható országokig. Itt szükséges megemlítenünk Samuel P Huntington-t6, ki könyvében7 különbséget tesz „kemény hatalom” és „lágy hatalom” között. Az előbbi kategóriába olyan államok sorolhatók, akik gazdasági, valamint katonai erőn nyugvó politizálást folytatnak, az utóbbi pedig olyan országok csoportja, melyek kultúrájuk és ideológiájuk vonzereje révén rábírhat más országokat arra, hogy azt tegyék, amit szeretnének. (Esetleg lemásolják az adott ország rendszerét.) Az Egyesült Államok magatartása alapján jelenleg a „kemény hatalmak” sorába tartozik, bár korábban „lágy hatalomnak” számított. (Értem itt az amerikai kultúra és életérzés erőteljes terjedését a 90-s években.) A hidegháború fagyos világában az Egyesült Államok kifejezetten a „lágy hatalmak” közé tartozott, ugyanis az ellenfele, a Szovjetunió mellett az USA a 4
Realizmust, - mely alapvetően pragmatikus nézet- Theodor .Roosevelt, Nixon, Kissinger, id.G.Bush, Colin Powel vallotta magáénak. 5 Woodrow Wilson elnöke az első világháború vége felé, 1918. január 8-án hirdette meg az Egyesült Államok nevében 14 pontjából álló békejavaslatát, amely részben a nemzetközi jog új alapelveit jelentette. 6 Samuel Phillips Huntington (1927-2008) Amerikai politikai elemző. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, és a Kik vagyunk mi című könyvek szerzője. Fő kutatási területe a civilizációk és az amerikai identitástudat vizsgálata a modernkori Amerikai Egyesült Államokban. 7 Samuel P Huntington: Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa Könyvkiadó; Budapest; 2008.
szabadság és gazdagság jelképé vált világszerte. Igaz, olykor szükségét érezte annak, hogy fegyveresen/katonailag lépjen fel adott szituációkban. A „keményebb” hozzáállást igénylő helyzetek sorába tartozik a kubai rakétaválság, a koreai háború, vagy a „mocsárként”8 elhíresült Vietnám. Minden egyes ország, amelynek lehetősége és affinitása volt rá, megpróbálta úgymond „lemásolni” az akkoriban még amerikai csodának tartott jelenséget. Kultúrája és szabadságfelfogása sokakat „megrészegített”, s ezt a képet tovább tetőzte gazdasága teljesítőképessége. Az Egyesült Államok fogalommá vált: olyan hatalom, amely képes arra, hogy felvegye a harcot a „Gonosz Birodalmá”-nak titulált Szovjetunióval szemben. 1990 és a hozzá vezető út hatalmas változásokat hozott. A Szovjetunió elvesztette a háborút, szuperhatalom romjain egy rendkívül meggyengült ország, Oroszország maradt. Az Egyesült Államok győztesként ünnepeltette magát. Akkor még nem sejtette, hogy az idő előre haladtával egy hatalmas probléma üti fel a fejét: nincs ellenség. A közös ellenség/ellenségkép az a motiváló tényező, amely egységbe képes fogni egy nemzetet, egy országot. „A háború az, ami nemzetet alkot a népből”9, ugyanis a nemzeti egység megerősödik a közös ellenség láttán, félretéve a lehetséges megosztó, belső konfliktusokat. Csökkenek a társadalmi és gazdasági különbségek, mialatt a gazdaság teljesítőképessége emelkedik. (Természetesen addig, míg nem válik a háborús szörnyűségek áldozatává.) Amerikát pontosan ezektől a tényezőktől fosztották meg az oroszok azzal, hogy feladták a kommunizmust, s eltemették a vörös veszedelmet, a Szovjetunió rémképét. Az ország tehát ellenség nélkül egyedül maradt. Az amerikai külpolitikai elit körében mindez elégedettségre adott okot, mégis sokakban felmerült a kétség amerikai jövőjét illetően. „A nemzetnek szüksége van ellenségekre…. Ha elveszik tőlük az egyiket, találnak maguknak másikat.”10 Krauthammer11 egyértelműen fogalmaz akkor, amikor kijelenti, ahhoz, hogy megmaradjon az Egyesült Államok identitástudata, szükséges találni egy új ellenséget. Sokáig nem kellett várni, hiszen 2001. szeptember 11-e mindent megváltoztatott: sikerült egy ellenséget, sőt ellenségek csoportját felfedezni Ázsiában (Afganisztán, Irak, Irán, stb.). Az ország területét
8
A második indokínai háború (1957-1975), melynek amerikai felvonása a történelem mint vietnámi háborút emleget. A közvetlen amreikai katonai beavatkozás (1959-1973) azonban végül csufós kivonulással járt. Azóta az amerikai köztudatban mint „vietnámi mocsár” él, melyben hosszú időre „elsülyedt” az Egyesült Államok. 9 Heinrich von Treitschke, idézi Samuel P. Huntington, Kik vagyunk mi?; Európa Kiadó; Budapest, 2005; 407. oldal. 10 Charles Krauthammer, idézi Samuel P. Huntington, Kik vagyunk mi?; Európa Kiadó; Budapest, 2005; 410. oldal. 11 Charles Krauthammer (1950-) Pulitzer díjas újságíró és elemző. (The Washington Post) A (neo)konzervatív elemző a 80-s években került a köztudatba, amikor is komolyan elmélyedt a Reagan doktrínának nevezett külpolitikai irányelvekben. Alapvetően Amerika domináns érdekérvényesítése mellett teszi le a voksát.
ért támadás, az ikertornyok összeomlása ismét felrázta az amerikai társadalmat, s ismét sikerült egységet, újra egy nemzetet kovácsolni. Újra éledt tespedtségéből az amerikai nemzettudat. A fő ellenséggé Oszama Bin Laden és az al Quaida vált. A terrorizmus, - mely 2001 óta fokozottan került a köztudatba - hozta létre azt az egységet Amerikában, melyre a hidegháború óta nem volt példa. Amerika alapvetően nem tekinti magát iszlám-ellenesnek, ami viszont az iszlámizmus egyes áramlatairól nem mondható el (Iszlám fundamentalisták fő ellensége ugyanis az Egyesült Államok.). A muzulmánok gyűlölete arra ösztönzi az amerikaiakat, hogy önmaguk identitását vallási és kulturális értelemben határozzák meg. Azonban az ellenség, vagyis a terrorizmus egy rendkívül tág és egyben képlékeny fogalom. Probléma a következő: 1, nincs olyan ország (terület), melyet kifejezetten ellenségnek lehetne nevezni; 2, szinte bárkire rá lehet húzni a „terrorista” jelzőt. Az előbb említett problémák előnye abban rejlik, hogy a kormányzat szinte „bárkire” képes ráhúzni a „terrorista” jelzőt, így ellenségként feltűntetve az amerikai társadalom és a világ előtt.12 Hátránya pedig pont az előnyéből fakad, nevezetesen az, hogy láthatatlan ellenségről van szó. Az esetek többségében, amikor megjelenik a terrorizmus, sajnos már túl késő (Pl.: Word Trade Center). Összegezve tehát, a terrorizmus kétélű fegyver, aminek alkalmazása eddig még ismeretlen erők felszabadulásához vezet(het). Az előzőekben ecsetelt identitás remek táptalajnak bizonyult a neokonzervatív ideológia számára. Így George W. Bush elnöknek viszonylag könnyű dolga volt akkor, amikor meg kell győzni a társadalmat – s vele együtt a Kongresszust is - az afganisztáni hadművelet szükségességéről. Társadalom bosszúra éhessé vált, így gyorsan sikerült jóváhagyatni az afganisztáni „kalandot”. Fontos azonban egy pillanatra megállnunk, és jobban megnéznünk az amerikai társadalom viszonyát háborúhoz. Kérdéses, hogy vajon a társadalmat mennyire osztja meg a háború sikere, illetve kudarca. A politikai elemző, Arthur Stein13 elemzése a következő axiómákra épül: a háború teremtette összefogás, illetve az anarchia nemzeti identitásra gyakorolt hatása két tényező alakulásán múlik. Ez a két tényező a következő: (A); a felismerés, miszerint minél nagyobb veszélyt jelent az ellenség, annál nagyobb az identitás összetartó ereje; (B); továbbá minél kisebb a veszély, annál kisebb a társadalom háborút támogató magatartása. A két tényező következtetéseiből, összefüggéseiből egy táblázat állítható fel, melynek lényege a következő: 12
Emlékezetes, amikor Afganisztán után Irakot tartották terroristának, majd Iránban véltek felfedezni terrorista sejteket. 13 Arthur A Stein: a politikatudomány professzora. Kutatási területe a nemzetközi kapcsoltok elméletei. Célja, hogy modellezze az egyes államok kapcsolatait az együttműködés, konfliktusok, szövetségek kontextusában. A Yale Egyetem professzora.
A Mozgósítás Mértéke A veszély mértéke Nagy
Kicsi
Magas
Alacsony
A. Kezdeti egység, kibontakozó
C. Tartós egység (terrorizmus elleni
felbomlás (II. világháború)
háború)
B. Kezdeti és folyamatos
D. Lassan kibontakozó felbomlás.
felbomlás. (vietnámi háború)
(Első Öböl-háború)
Forrás: Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi?; Európa Kiadó; Budapest; 2005 – 561. oldal
A táblázat tehát két fontos tényező figyelembe vételével közelíti meg a háborús helyzetet: a veszély- valamint a mozgósítás mértéke alapján. E két tényezőt alapul véve négy lehetőséget vázol fel Arthur Stein, melyekre megpróbál példát hozni Amerika történelméből. Az első lehetőség az (A): nagy veszély és magas mozgósítás. Ebben a kontextusban erős társadalmi egység figyelhető meg kezdetben, majd a háborús konfliktus elnyúlásával folyamatos felbomlás bontakozik ki. A második lehetőség – mely véleményem szerint a legkárosabb a társadalomra – a (B): kicsi veszély, mely magas mozgósítással párosul. Iskola példája annak a háborúnak/fegyveres konfliktusnak, mely vereségre van ítélve. Jelen esetben ugyanis a kabinet nem rendelkezik egyértelműen a társadalom támogatásával, hiszen alacsony veszélymérték nem teszi indokolttá a magas fokú mozgósítást (Pl. Vietnám). A harmadik lehetőség a (C): nagy veszély és alacsony mozgósítás. A leghatékonyabb lehetőséget jelenti, hiszen csak is ebben az esetben valósítható meg igazán a társadalom tartós egysége, akár hosszabb időszakon keresztül is. A veszély összefogásra készteti az embereket, míg az alacsony mozgósítás nem korbácsolja fel az ellentéteket, adott esetben az egyéni sérelmeket. Az utolsó lehetőség a (D): kicsi veszély, alacsony mozgósítás. Lassan kibontakozó felbomlás fog megjelenni a társadalom részéről, hiszen az emberek érdektelenné fognak válni a háborúval kapcsolatban. Alacsony veszély esetén a kormányzat nem tuja megteremteni azt a légkört, ami egy sikeres háborúhoz elengedhetetlen. A táblázat elméleti ismertetése után próbáljuk meg alkalmazni napjaink konfliktusait figyelembe véve. A táblázat alapján a következőt vonhatjuk le: korunk terrorizmus elleni harca a C-be tarozik, vagyis tartós egység jellemző rá. A kormányzatnak azonban figyelni kell arra, hogy ebben a kategóriában is maradjon. Véleményem szerint az elhibázott iraki háború elsősorban az A-ba tartozik, ugyanis a Bush kormányzat kellő „feszültséget” tudott elhinteni a társdalomban, melynek forrása Irak és a hatalmon lévő Szaddam Husszein. Olyan vészjósló képet sikerült festeni e távoli országról, hogy az amerikai társadalom nagy részét végül
sikerült a háború mellé állítani (vagyis kezdetben a többség elfogadta, hogy Irakban rendet kell tenni). Ez volt a kezdeti egység az Egyesült Államokban, melyre szüksége volt az elnöknek ahhoz, hogy megindítsa a háborút Irak ellen. Probléma azonban az volt, hogy téves információkra alapozta a kormányzat a háború tervét. A legfőbb indok ugyanis a következő volt, (mely természetesen az azonnali beavatkozás mellett szólt): Iraknak tömegpusztító fegyverek jutottak a birtokába, melyeket az Egyesült Államok ellen fog felhasználni. Azonban viszonylag hamar kiderült, hogy ez az állítás nem igaz. Tömegpusztító fegyverek híján – mely Irak megtámadásának fő érvéül is szolgált - a társadalom nem érezte indokoltnak a beavatkozást. A kibontakozó felbomlás végül a háború elítéléséhez, háborúellenes tűntetésekhez vezetett, amit egyre jobban figyelembe kellett/kell vennie a mindenkori elnöknek. Arthur Stein elmélete után nézzük meg néhány sor erejéig a neokonzervatív „külpolitikusok” azon nézeteit, melyek a legnagyobb hatással rendelkeztek a Bush - adminisztráció külpolitikai cselekedeteire. Ahogy már említettük, a „Neo-Monroe elv” szerves részét képezi a neokonok gondolkodásmódjának. Mégis, ha egy kicsit jobban elmélyedünk a külpolitikai megfontolások világában, akkor két nagyobb irányzat vonalait ismerhetjük fel a neokonzervatív táboron belül. Kiindulási pontunk a Szovjetunió összeomlása, s az Egyesült Államok új helyzete. Az első tábor a „normális helyzet”14 mellett tette le voksát. A nézet támogatói elfogadták az Egyesült Államok új helyzetét, - vagyis hogy egyedül maradt szuperhatalomként - mégis fontosnak tartották, hogy Amerika ne éljen vissza vele. Az USA potenciálisan esélyes ugyan a világ vezető szerepének a betöltésére, de nem biztos, hogy erre szükség van - állítja Kirkpatrick. A másik tábor viszont – akiket elsősorban a már korábbi fejezetben tárgyalt Kristol - Kagan szerzőpáros reprezentál – éppen az ellenkezőjét állítja. Ők egy sokkal ideologikusabb elméletet vázolnak fel, melynek alapja a következő: az Egyesült Államok vitathatatlanul az első számú (s egyetlen) (szuper)hatalom a világon. Véleményük szerint bűn lenne nem kihasználni azt a pozíciót, melybe az országuk került, így nem értenek egyet a másik tábor koncepciójával, miszerint a hidegháború befejeztével térjenek vissza a „normalitáshoz”.15 A 90-s években azonban a reális külpolitikai megnyilvánulások voltak a jellemzőek. Köszönhető elsősorban annak, hogy az idősebb Bush csak egy cikluson át volt elnök, Clinton demokrata kormányzatára pedig inkább a realizmus volt jellemző. Az Öböl-válság (1991),
14
„Normális helyzet”: Jeane Kirkpatrick (1926-2006) nagykövet-asszony támogatta legjobban a nézetet. Kagan ugyanis szerette volna az új évezredben, az új világrendben is tovább vinni a reagani külpolitikát abszolút figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a Reagan - ére történelmi helyzete teljesen más volt. 15
valamint Jugoszlávia bombázása esetében is (1999) fontos megjegyeznünk, hogy mindkét beavatkozás az ENSZ égisze – BT határozat alapján - alatt ment végbe.16 2001-ben hatalomra jutó ifjabb Bush kormányzat egy teljesen új irányt fog mutatni az Egyesült Államok számára. A 90-a évek elején megfogalmazott két elméleti irányzat közül az utóbbit, vagyis a Kristol - Kagan által fémjelzett „erőszakos” külpolitikát fogja előnyben részesíteni. Azt a neokon közpolitikát, mely az erő és az idealizmus sajátos ötvözeteként jön létre, s amely azóta számtalan negatív kritikát kapott. (Névjegyévé válva a Bush adminisztrációnak.) Ennek a kül - és biztonságpolitikai koncepciónak a legfőbb tulajdonságait- mely Bush adminisztráció paradigmájává vált - a következő pontokba sorolta a neokonzervatív elemző, Charles Krauthammer: 1. 1990 után a világ egypólusúvá vált, vagyis Amerikának lehetősége volt arra, hogy betöltse a világ vezető szerepét, aminek szükségessége kétségbevonhatatlan. Idősebb Bush elnök kinyilvánította a „jóindulatú hegemónia” doktrínáját, ami egyúttal zöld utat adott Amerika elsődlegességére az új világrendben. 2. „Az új világrend értékalapú, s nem erőegyensúly szerint stabilizálódó lesz.”17 Az új világ ugyanis – ellentétben a hidegháborúval - nem két vagy több nagyhatalom egymás sakkban tartó játszmájára fog épülni, hanem a közös értékekre, melyeknek alapjául az értékkompromisszum fog szolgálni. 3. „Az USA biztonságpolitikai megfontolásai egyetemes érvényűek.”18 Eme kijelentés lényegében teljes körű jogot formál arra, hogy az Egyesült Államok demokrácia exportját folytathassa. (Elfogadja a beavatkozást más országok belügyeibe.) 4. 2001. szeptember 11. után a neokonzervatív koncepció is magáévá tette azt a tézist, miszerint a nemzetközi szervezetek – lásd Pl. ENSZ - nem képesek hatékonyan kezelni a legfontosabb nemzetközi kihívásokat, s különösen azok felszámolását. Ezért Amerikának kell kezébe venni az irányítást, mely során próbál szövetségeseket keresni, de ha nem talál, egyedül is képes háború megvívására (ENSZ határozat nélkül). 5. Az amerikai kivételesség és missziótudat. Az a fajta identitástudat, mely szerint az amerikai nemzet önmagát magasabban értékeli, mint a többi nemzet társadalmát. 16
Ezzel szemben emlékezzünk 2003 első félévére, amikor is az Egyesült Államok úgy támadta meg Irakot, hogy nem rendelkezett az ENSZ jóváhagyásával, nem rendelkezett a BT megfelelő határozatával. 17 Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus; Századvég Kiadó; Budapest; 2008; 219. oldal. 18 Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus; Századvég Kiadó; Budapest; 2008; 220. oldal.
Valamint az elszántság, mely érdekekkel ötvözve kész arra, hogy a demokrácia jelszavai alatt képes legyen más országok befolyásolására. 6. Neokonzervatív
nézetek
jelenléte
az
Egyesült
Államok
Nemzetbiztonsági
Stratégiájában (2002), mely deklarálja a demokrácia exportját, valamint a megelőző csapás fogalmát és jelenségét. 7. IV. világháború jelenléte, mely 2001. szeptember 11-ével kezdődőt. A legtöbb neokon ugyanis elfogadja azt az állítást/érvelést, miszerint a hidegháború maga volt a III. világháború, s a terrorizmus elleni háború pedig a IV. Az új világrendben a liberális demokráciák és a kapitalista gazdaságok összessége kerülte veszélybe. Amerikának tehát oroszlánrészt kell vállalnia védekezésben, melynek egyúttal központi résztét képezi a megelőzés. Charles Krauthammer 7 pontos elemzését kiegészíteném egy utolsó 8. ponttal, mely véleményem
szerint
szintén
fontos
tényezője
George
W.
Bush
neokonzervatív
kormányzatának. Az utolsó pont tehát a következő: 8. A szövetségek „megbontása”. Jelen eseten a „szövetséges” alatt kifejezetten egy államszövetséget értek, nevezetesen az Európai Uniót (EU). A probléma ugyanis a következő: az EU tagállami között megbúvó és mégis néha felszínre törő ellentétek kiaknázása. Az ellenétet mely esetünkben Irak kapcsán ismét lángra kapott. A támadás előtt ugyanis az Egyesült Államok támogatókat keresett az iraki szerepvállaláshoz. Az EU válasza/magatartása azonban nem volt egyértelmű, ugyanis voltak támogató országok – mint az Egyesült Királyság, vagy Spanyolország -, de voltak tiltakozó tagállamok is (Németország és Franciaország). Így sikerült az Egyesült Államoknak az EU-t megosztania és vitát gerjesztenie, ami természetesen Amerika érdekét szolgálta. Ugyanis bár az Uniót nem, de nagy múltú és erős tagállam-támogatókat így is sikerült találnia az iraki háborúhoz. Az előzőekben ismertetett pontok az amerikai külpolitika elixírjét adják. A neokon gondolkodók ugyanis saját elképzeléstől vezérelve hozták létre ideológiájuk külpolitikai téziseit, ami annyira „jól” sikerült, hogy a neokonzervativizmust kül – és katonapolitika területén a legkönnyebb tetten érni. Mindazonáltal a „Pax Americana” eszméje által vezérelve született meg az a neokon külpolitikai eszme, mely rengeteg bajságot hozott az Amerikai Egyesült Államok, és a Világ kapcsolatában.
