MIRCEA ELIADE. Különös kalandok TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI: KUCZKA PÉTER

1

MIRCEA ELIADE

Különös kalandok TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI: KUCZKA PÉTER A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült Mircea Eliade: Şarpele, Secretul doctorului Honigberger, Un om mare, La ţigǎnci, Mircea Eliade: La ţigǎnci şi alte povestiri, Editura Pentru Literaturǎ, 1969 Fordította BELIA GYÖRGY, KÁLMÁN BÉLA, ZIRKULI PÉTER A fedélterv DOMOKOS GÉZA munkája Az életrajzot BELIA GYÖRGY, a lexikoncikket FAZEKAS LÁSZLÓ írta © Belia György, Kálmán Béla, Zirkuli Péter, 1976 Hungarian translation ISBN 963 211 166 4 KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1976 2

CIGÁNYLÁNYOK........................................4 EGY NAGY EMBER.................................. 53 HONIGBERGER DOKTOR TITKA........83 A KÍGYÓ....................................................150 MIRCEA ELIADE.................................... 279 JÓGA.......................................................... 286

3

CIGÁNYLÁNYOK

A villamosban fullasztóan fülledt volt a hőség. Gyorsan ment végig a kocsi folyosóján. „Szerencsés ember vagy, Gavrilescu” – mondta magában, látta, hogy a kocsi másik végében, a nyitott ablak mellett van egy szabad hely. Leült, elővette zsebkendőjét, és hosszasan törölgette a homlokát meg az arcát. A gallérja mögé is bedugta a zsebkendőjét, s a nyakát törölgette, aztán a szalmakalapjával legyezgette magát. A vele szemközt ülő öregúr egész idő alatt merőn figyelte, mintha azon törné a fejét, hogy honnan ismeri. A térdén nagy vigyázva triktraktáblát tartott. – Szörnyű meleg van! – szólalt meg aztán. – 1905 óta nem is volt ilyen hőség. Gavrilescu bólintott, s tovább legyezgette magát szalmakalapjával. – Valóban meleg van – mondta. – De ha az ember művelt, könnyebben elvisel mindent. Ott van például Lawrence ezredes. Tud valamit Lawrence ezredesről? – Nem. – Kár. Én magam sem tudok valami sokat. De ha fölszállna erre a villamosra, megkérdeznék tőle egyet s mást. Szeretek művelt emberekkel szóba elegyedni. Uram, azok a fiatalok, akikkel együtt vártam a villamosra, bizonyára egyetemisták voltak. Kiváló diákok. Hallgattam őket. Egy bizonyos Lawrence ezredesről és arábiai kalandjairól beszélgettek. Micsoda emlékezőképesség! Egész ol4

dalakat idéztek az ezredes könyvéből, fejből! Egy mondat különösen tetszett nekem, egy nagyon szép mondat: Valahol Arábiában iszonyú hőség tört az ezredesre, kardként sújtott az agyára. . . Kár, hogy szóról szóra nem jut eszembe. Kardként sújtott az agyára, és az ezredes elájult. A kalauz mosolyogva hallgatta, aztán nyújtotta neki a jegyet. Gavrilescu fejére tette a kalapját, és keresgélni kezdett a zsebében. – Bocsánatot kérek – suttogta néhány pillanat múlva, mert nem találta a pénztárcáját. – Sohasem tudom, hova dugom. – Nem tesz semmit – mondta a kalauz váratlanul jóindulattal. – Van időnk bőven. Hiszen meg nem értünk el a cigánylányokhoz. . . – Az öregúr felé fordult, és hunyorított egyet. Az öregúr elvörösödött, és idegesen a térdéhez szorította a triktraktáblát. Gavrilescu átnyújtott a kalauznak egy bankjegyet, az meg mosolyogva számolta vissza neki az aprót. – Micsoda szégyen! – suttogta az öregúr nehány pillanat múlva. – Ez megengedhetetlen! – Mindenki beszél róla – mondta Gavrilescu, és megint legyezgette magát a szalmakalapjával. – Meg kell adni, szép háznak látszik, és micsoda kert! Micsoda kert! – ismételte, s csodálkozva ingatta a fejét. – Nézzék, mar látszik is – tette hozzá, egy kissé kihajolva, hogy jobban lássa. Néhány férfi – mintegy véletlenül – kinézett az ablakon. – Szégyen – ismételte az öregúr, és szigorúan nézett maga elé. – Meg kellene tiltani. Öreg diófák vannak ott folytatta Gavrilescu –, attól olyan árnyékos és hűvös. Azt hallottam, hogy a diófa csak harminc évén túl, negyvenéves korában ad árnyékot. Igaz volna? 5

Az öregúr azonban úgy tett, mintha nem hallaná. Gavrilescu odafordult egyik szomszédjához, az elgondolkozva nézett ki az ablakon. – Ezek legalább ötvenéves diófák – kezdte újra. – Azért van olyan árnyékuk. Ilyen hőségben ez nagyszerű. Jó nekik.. – Mármint a lányoknak – szólalt meg a szomszédja, de föl sem emelte a szemét. – Cigánylányok. . . – Én is így hallottam – folytatta Gavrilescu. – Hetenként háromszor utazom ezen a villamoson. De becsületszavamra mondom: egyetlen-egyszer sem esett meg, hogy ne kerültek volna szóba a cigánylányok. Ismeri őket valaki? Kérdeztem is magamban: honnan jöttek? – Régen jöttek – mondta a szomszédja. – Huszonegy éve vannak itt – szólt közbe valaki. – Amikor először jöttem Bukarestbe, ezek a cigánylányok már itt voltak. A kert azonban sokkal nagyobb volt. Még nem építették föl a líceumot. . . – Amint már említettem – kezdte megint Gavrilescu, hetente háromszor utazom ezen a villamoson, rendszeresen. Sajnos zongoratanár vagyok. Azért mondom. hogy sajnos – tette hozzá mosolyogva –, mert nem erre születtem. Művészalkat vagyok.. – Akkor ismerem önt – mondta az öregúr, hirtelen feléje fordítva a fejét. – Ön Gavrilescu úr, a zongoratanár. Van egy lányunokám, s öt-hat évvel ezelőtt ön adott órákat neki. Egyre azon töprengtem, honnan olyan ismerős az úr arca. – Igen, én vagyok. Zongoraórákat adok, és sokat villamosozom. Tavasszal, amikor nincs nagy meleg, s van egy kis légmozgás is, akkor élvezet. Az ember ül az alaknál, mint most, s bámul ki a villamosból a virágba borult kertekre. Amint már említettem önöknek, hetenként háromszor utazom 6

ezen a vonalon. S mindig hallom, hogy a cigánylányokról beszélnek. Sokszor föltettem már magamnak – a kérdést: „Te Gavrilescu, tegyük föl, hogy cigánylányok; de kérem szépen, honnan van anynyi pénzük? Ez a ház valóságos palota, kertje van, benne vén diófák; milliókat ér.” – Szégyen! – kiáltott föl megint az öregúr, s undorodva fordította el a fejét. – De föltettem egy másik kérdést is önmagamnak – folytatta Gavrilescu. – Ha figyelembe veszem, hogy én mennyit keresek, száz lejt óránként, akkor tízezer órát kellene adnom, hogy összejöjjön egymillió. A dolog azonban nem ennyire egyszerű. Tegyük föl, hogy húsz órát adok hetenként; akkor ötszáz hétre volna szükségem, vagyis majdnem tíz esztendőre, no meg húsz olyan tanítványra, akiknek mindüknek van zongorájuk. Van azonban nehézség is: a nyári szünidő; olyankor csak két-három tanítványom szokott lenni. Aztán a karácsonyi szünet meg a húsvéti szünet? Ezek az elveszett órák is levonandók az egymillió lejből. Vagyis nem ötszáz hétre, heti húsz órára, húsz tanítványra és húsz zongorára volna szükségem, hanem sokkal, de sokkal többre! – Ez igaz – hagyta helyben egyik szomszédja. – No meg manapság nem is nagyon tanulnak zongorázni. – Ó! – kiáltott föl Gavrilescu, s kalapjával a homlokára ütött. – Éreztem, hogy hiányzik valamim, de nem tudtam, mi. Az aktatáskám! Elhagytam az aktatáskámat, benne a kottákat. Szóba elegyedtem Voitinovici-né őnagyságával, Otilia nagynénjével, s ott felejtettem a táskámat. . . Micsoda balszerencse! – tette hozzá; végigtörölte a nyakát a gallérja alatt, és zsebre gyűrte a zsebkendőjét. – No, Gavrilescu, villamosozhatsz vissza ebben a hőségben, egészen a Preotese utcáig. . . 7

Reményvesztetten nézett körül, mintha arra várna, hogy valaki marasztalja, aztán hirtelen fölállt. – Örvendek, hogy megismertem önöket – mondta; kalapot emelt, s könnyedén meghajolt. Aztán gyorsan kiment a peronra; a villamos éppen abban a pillanatban állt meg. Leszállt, Ismét rátört a hőség és a meglágyult aszfalt szaga. Nehézkesen átbaktatott a túlsó oldalra, hogy megvárja az ellenkező irányban közlekedő villamost. „Vigyázz, Gavrilescu – suttogta magában, minthamintha öregednél. Kezdesz hülyülni, kihagy az emlékezeted. Ismétlem vigyázz! Mert még nincs itt az ideje. Negyvenkilenc éves vagy: a legszebb férfikorban. . . ” Fáradtnak, elnyűttnek érezte magát; leült egy padra, a tűző napra. Elővette zsebkendőjét, s megtörölgette az arcát. Ez mintha emlékeztetné valamire – mondta magában bátorításul. – Egy kis erőfeszítés, Gavrilescu, erőltesd meg egy kicsit az emlékezetedet. Valahol, egy padon, a zsebedben nincs egy huncut krajcár. Nem volt ilyen hőség, de nyár volt. . . ” Szétnézett a kihalt utcán; a házakon a zsaluk behúzva, a függönyök leeresztve, mintha minden házat elhagytak volna. „Mindenki fürdőre utazott gondolta –, holnap, holnapután Otilia is elutazik.” Erre eszébe jutott: Charlottenburgban volt, akárcsak most, akkor is egy padon ült, a tűző napon, aznap nem evett, s egy vas sem volt a zsebében. „Ha az ember fiatal s művész, mindent könnyebben elvisel” – mondta magában. Fölállt, néhány lépést tett az utcán, hogy lássa, jön-e már a villamos. Föl-alá sétált; a hőség így mintha vesztett volna erejéből. Aztán nekitámaszkodott egy házfalnak, levette a kalapját, és legyezgette magát vele. Százméternyire följebb az utcán mintha árnyékos oázis volna. Egy kertből terebélyes hársfák sű8

rű lombos ágai nyúltak ki a gyalogjáró fölé. Gavrilescu elbűvölve, sóvárogva nézte. Fejét még egyszer abba az irányba fordította, ahonnan a villamost várta, aztán határozott, nagy léptekkel megindult, szorosan a házfalak mellett. Amikor odaért, az árnyék kisebbnek tetszett. De így is érezte a kert hűvösét; mélyet lélegzett, a fejét egy kissé hátravetette. „Az kellene, hogy most virágozzék a hárs, mint egy hónapja. . . ” – álmodozott. Odament a rácsos kapuhoz, és benézett a kertbe. A kavicsos utat nemrég öntözték, látszottak a virágágyások, hátul pedig fürdőmedence, körülötte kerti törpék. Ebben a pillanatban zörgött-zakatolt el mellette a villamos, arra fordította a fejét. „Már késő! – mosolygott magában. – Zu spät!” – tette hozzá, és kalapjával sokáig integetett a villamos után, ugyanúgy, mint annak idején az Északi pályaudvaron, amikor Elsa egy hónapra elutazott a családjához, egy München környéki faluba. Aztán elindult, megfontoltan, sietség nélkül. Elért a következő megállóhoz, levette a zakóját, és várt; hirtelen diófalevél kesernyés illata csapta meg az orrát, mintha a levelet az ujjai közt dörzsölte volna szét. Körülnézett. Egyedül volt. A gyalogjáró, amennyire végigláthatott rajta, üres volt. Az égre nem mert fölnézni, de érezte feje fölött az izzó, vakítóan fehér fényt; arcát megcsapta az utca forró lehelete. Elindult megint, lemondóan, zakója a karján, kalapja a homlokára húzva. Amikor messziről meglátta a diófák sűrű árnyékát, érezte, hogy hevesebben ver a szíve; meggyorsította lépteit. Már majdnem odaért, amikor a háta mögött meghallotta a villamos fémes zörgését. Megállt, és hosszan lengette utána a kalapját. „Nagyon késő! – mondta magában. – Nagyon késő!” A diófák árnyékában váratlanul természetellenes hűvösség fogadta; Gavrilescu egy pillanatra 9

meghökkent, aztán elmosolyodott. Mintha hirtelen erdőbe, hegyvidékre került volna. Ámulva nézett körül, majdnem tisztelettel: magas fák, borostyánnal befutott kőfal; észrevétlenül végtelen szomorúság fogta el. Éveken át e kert előtt villamosozott el, de annyira kíváncsi soha nem volt, hogy leszálljon, s megnézze közelebbről. Lassan ment előre, s nézett fölfelé a fák magas csúcsára. Egyszerre a kapu előtt találta magát; fiatal, szép, csokoládébarna lány lépett eléje – mintha régóta ott rejtőzött volna őrá lesve –, arany nyaklánc és fülbevaló rajta. – A cigánylányokhoz akar bemenni? – kérdezte suttogva, és karon fogta. Mosolygott a szája, a szeme, s mert látta, hogy a férfi habozik, gyöngéden behúzta az udvarra. Gavrilescu elbűvölve követte, néhány lépés után azonban megállt, mintha mondani akart volna valamit. – Nem akar bemenni a cigánylányokhoz? kérdezte megint a lány, még halkabban. Egy pillanatra mélyen a szemébe nézett, aztán kézen fogta, s gyorsan egy régi kis házhoz vezette; még sejteni esem lehetett, hogy ez a ház ott van, annyira elrejtették a sűrű orgona– és bodzabokrok. A lány kinyitotta az ajtót, és gyöngéden betuszkolta. Gavrilescu furcsa, félhomályos helyiségbe lépett: mintha kék és zöld ablakai lettek volna. Messziről hallotta, hogy közeledik a villamos fémes zörgéssel; ezt a zajt olyan elviselhetetlennek érezte, hogy tenyerét a homlokára nyomta. Amikor a zörgés elhalt, fölfedezte, hogy egy alacsony asztalnál – rajta kávéscsésze – öregasszony ül, kíváncsian nézte a férfit, mintha azt várná, hogy fölébredjen.

10

– Mit kíván a szíved a mai napra? – kérdezte az asszony. Cigánylányt, görög lányt, német lányt?. . . – Nem – szakította félbe Gavrilescu, és fölemelte a kezét. – Nem német lányt. – Akkor cigánylányt, görög lányt, zsidó lányt – kezdte az asszony. – Háromszáz lej – tette hozzá. – Három zongoralecke! – mosolygott Gavrilescu szomorúan, s keresgélni kezdett a zsebében. – Ha nem számítjuk a villamosjegyet odavissza. Az öregasszony elgondolkozva hörpintett a csészéjéből. – Zenész vagy? – kérdezte hirtelen. – Akkor jól fogod itt érezni magad. – Művész vagyok – mondta Gavrilescu, s egyik nadrágzsebéből több átnedvesedett zsebkendőt is elővett, majd rendre a másik zsebébe rakta át őket. – Sajnos zongoratanár lett belőlem, de eszményem mindig a tiszta művészet volt. A lélek embere vagyok. . . Bocsásson meg – motyogta feszélyezetten, s kalapját letette a kis asztalra, majd belerakta azokat a tárgyakat, melyeket a zsebeiből szedett elő. – Amikor kell, sohasem találom a pénztárcámat. . . – Nem kell sietni. Ráérünk – mondta az öregasszony. – Még három óra sincs. . . – Bocsásson meg, ha ellentmondok – szólt közbe Gavrilescu –, de azt hiszem, téved. Már négy felé járhat az idő. Háromkor fejeztem be az órámat Otiliánál. – Akkor megint megállt az óra – suttogta az öregasszony, és ismét gondolataiba merült. – Na végre! – kiáltott föl Gavrilescu, s diadalmasan mutatta föl a pénztárcáját. – Ott volt, ahol lennie kellett. . . Megszámolta a bankjegyeket, és átnyújtotta az asszonynak. 11

– Vidd a kerti házba – mondta az öregasszony, s ránézett. Gavrilescu érezte, hogy egy kéz nehezedik rá; ijedten hátranézett: az a lány állt mellette, aki a kapuban fogadta. Félénken követte; kalapját a belerakott különféle dolgokkal a kezében vitte. – Aztán ügyeljen – mondta a lány –, össze ne tévessze őket: egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány. . . Átmentek a kerten, elhaladtak egy piros cserepes, magas épület előtt: ezt látta Gavrilescu az utcáról. Megálltak: a lány egy pillanatra mélyen a férfi szemébe nézett, aztán röviden, majdnem némán elnevette magát. Gavrilescu éppen a tárgyakat rakosgatta vissza a zsebébe a kalapjából. – Ó! Művész vagyok. Ha rajtam állna, itt maradnék ebben a ligetben – mutatott kalapjával a fák felé. – Szeretem a természetet. Ilyen hőségben üde levegőt szívhat az ember, olyan hűvös van ott, mint a hegyek közt. . . De hova megyünk? – kérdezte, amikor látta, hogy a lány egy fakerítés felé tart, és kinyitja a kiskaput. – A kerti házba. . . Így mondta az öregaszszony. . . Ismét karon fogta, és húzta maga után. Gondozatlan kertbe léptek be; a rózsa meg a liliom elveszett a gyom és a vadrózsabokrok között. Megint érezni lehetett a hőséget, s Gavrilescu kiábrándultan sóhajtott. – Illúzióim voltak – mondta. – A hűvösért, a természet kedvéért jöttem. . . – Várja meg, míg belép a kerti házba – szakította félbe a lány, s rámutatott egy öreg, kopott házikóra, mely ott roskadozott a kert végében. Gavrilescu föltette a kalapját, s lehangoltan követte a lányt. Amikor azonban odaértek a tornác12

hoz, úgy érezte, egyre hevesebben ver a szíve; megállt. – Nagyon izgatott vagyok – mondta –, föl nem foghatom, miért. . . – Aztán ne igyon nagyon sok kávét – súgta a lány, kinyitotta az ajtót, és betuszkolta a férfit. Nem láthatta, mekkora a helyiség, mert a függönyök be voltak húzva, s a félhomályban a spanyolfalak egybeolvadtak a falakkal. Előbbre lépett, vastag, puha szőnyeg volt a lába alatt, mintha matracokon járt volna; minden lépésével a szíve is erősebben dobogott, aztán elfogta a félelem, s megállt. Abban a pillanatban hirtelen boldognak érezte magát, mintha ismét fiatal volna, mintha az egész világ az övé volna, és Hildegard is az övé volna. – Hildegard! – kiáltott a lány felé. – Húsz esztendeje nem gondoltam rá. Ő volt az én nagy szerelmem. Ő volt az életem asszonya! De amikor a lány felé fordult, rá kellett jönnie, hogy az eltűnt. Orra egzotikus, enyhe illatot érzett, aztán hallotta, hogy valaki tapsol, s a szoba fokozatosan, titokzatosan megtelik fénnyel, mintha lassan, nagyon lassan elhúzták volna a függönyöket, egyiket a másik után, hogy a nyári délután világossága hatoljon be. Gavrilescunak azonban volt ideje rá, hogy megfigyelje: egyetlen függöny sem mozdult; aztán meglátta a három fiatal lányt: néhány méternyire voltak tőle, ott előtte, halkan tapsoltak és nevetgéltek. – Minket választottál – mondta egyikük. – Egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány. . . – Lássuk, kitalálod-e, ki kicsoda – szólalt meg a másik. – Lássuk, tudod-e, melyikünk a cigánylány – tette hozzá a harmadik. 13

Gavrilescu leejtette a szalmakalapját, merőn nézte a lányokat, megkövülten, mintha nem is látná őket, mintha valami mást nézne – valamit a lányok mögött, a spanyolfalak mögött. – Szomjas vagyok! – suttogta hirtelen, s a torkához kapott. – Az öregasszony küldött neked kávét – mondta az egyik lány. Eltűnt a spanyolfal mögött, majd visszatért, kerek fatálcát tartva a kezében, rajta kávéscsésze és kávéskanna. Gavrilescu fölkapta a csészét, mohón a szájához emelte aztán mosolyogva nyújtotta vissza a lánynak. – Rettenetesen szomjas vagyok – suttogta. – Így forró lesz, mert a kannából öntöm – mondta a lány, miközben teletöltötte a csészét. – Lassan igyad. . . Gavrilescu belehörpintett, de a kávé annyira forróvolt, hogy megégette a szája szélét; elbátortalanodva tette le a csészét a tálcára. – Szomjas vagyok! – ismételte meg. – Ha ihatnék egy kis vizet.. A másik két lány eltűnt a spanyolfal mögött; gyorsan visszatértek, kezükben egy-egy megrakott tálca. – Az öregasszony édességet küldött neked – mondta egyikük. – Rózsadulcsáca és sörbet – tette hozzá a másik. Gavrilescu azonban, megpillantva a teli vizeskancsót, azt két kézre fogta, és a szájához emelte, noha látta, hogy a kancsó mellett nagy, zöld, bepárásodott üvegpohár is van. Hosszan, nagyokat kortyolva ivott, a fejét egészen hátravetette. Aztán sóhajtott, a kannát letette a tálcára, s a zsebéből előhúzta egyik zsebkendőjét.

14

– Kisasszonyok! – szólalt meg, s közben a homlokát törölgette. – Nagyon szomjas voltam. Hallottam egy bizonyos Lawrence ezredesről. . . A lányok – mint akik mindent értenek – összenéztek, és elnevették magukat. Jóízűen, hangosan kacagtak most, egyre hangosabban. Gavrilescu először csodálkozva nézett rájuk, aztán az ő arca is felderült, végül velük nevetett. Zsebkendőjével hosszasan törölgette magát. – Ha megengedik, én is fölteszek egy kérdést – szólalt meg később –, nagyon szeretném tudni, mi lelte magukat. – Azon nevettünk, hogy kisasszonynak szólítottál bennünket – mondta egyikük. – Hiszen ez a Cigánylányhoz címzett fogadó. . . – Nem is igaz! – vágott a szavába egy másik lány. – Ne hallgass rá, mert rá akar szedni. Azon nevettünk, hogy megzavarodtál, s a kancsóból ittál, nem a pohárból. Ha a pohárból ittál volna. . . – Ne hallgass rá! – szólt közbe a harmadik. – Be akar csapni. Majd én megmondom az igazat: azért nevettünk, mert féltél.. – Nem igaz! Nem igaz! – tiltakozott hevesen a másik kettő. – Ki akarja puhatolni, valóban féltél-e. – Fél! Félt! – ismételgette a harmadik. Gavrilescu lépett egyet előre, és ünnepélyesen fölemelte a kezét. – Kisasszonyok! – méltatlankodott sértődötten. – Úgy látom, nem tudják, kivel van dolguk. Én nem akárki vagyok. Én Gavrilescu művész vagyok. S mielőtt, nagy bánatomra, szegény zongoratanárrá nem lettem, költői álomvilágban éltem. Kisasszonyok – emelte föl egy kis idő múlva a hangját patetikusan –, húsz esztendővel ezelőtt megismertem Hildegardot, beleszerettem, és szerettem sokáig! 15

Az egyik lány fotelt tolt alája, Gavrilescu mély lélegzetet véve ült le. – Ó! – kezdte el hosszú hallgatás után. – Miért juttatták eszembe életem tragédiáját? Hiszen rájöhettek: Hildegard sohasem lett a feleségem. Valami történt, valami szörnyű dolog történt. . . A lány odanyújtotta neki a kávéscsészéjét, Gavrilescu elgondolkozva szürcsölgette. – Valami szörnyű történt – kezdte újra, nagy sokára. – De mi? Mi történhetett? Érdekes, semmi sem jut eszembe. Igaz, sok-sok év óta nem gondoltam Hildegardra. Belenyugodtam a gondolatba. „Gavrilescu – mondogattam magamban –, ami volt, elmúlt!” Ilyenek a művészek, nincs szerencséjük. Egyszer aztán véletlenül betoppanok hozzátok, s eszembe jut, hogy egykor én is megismertem a nemes szenvedélyt, eszembe jut, hogy szerettem Hildegardot! A lányok összenéztek, aztán tapsolni kezdtek. – Vagyis nekem volt igazam – mondta a harmadik lány. – Félt. – Neked – egyezett bele a másik kettő. – Igazad volt: félt. . . Gavrilescu fölemelte a szemét, és hosszasan, melankolikusan bámult maga elé. – Nem tudom, mit akartok mondani. . . – Félsz – mondta kihívóan az egyik lány, s egy lépést tett a férfi felé. – Féltél, amikor beléptél. . . . – Azért voltál olyan szomjas – mondta a másik lány. – Azóta meg összevissza beszélsz – tette hozzá a harmadik. – Minket választottál, de félsz kitalálni, hogy kik vagyunk. – Továbbra sem értem – igyekezett Gavrilescu védekezni. – Ki kell találnod, hogy melyikünk kicsoda – folytatta a harmadik lány. – Találd ki, melyikünk a 16

cigánylány, melyikünk a görög lány, melyikünk a zsidó lány. . . – Próbáld meg most, ha azt állítod, hogy nem félsz – vette át a szót az első lány. – Találd ki, melyikünk a cigánylány. – Melyikünk a cigánylány? Melyikünk a cigánylány? – hallotta Gavrilescu, mint visszhangozza a másik kettő. Mosolygott, és végigjártatta a tekintetét rajtuk. – Ez tetszik nekem – kezdte, s egyszeriben úgy érezte, jó hangulatban van. Vagyis, mert megtudtátok, hogy művész vagyok, azt hiszitek, hogy a fellegekben élek, s fogalmam sincs, milyen egy cigánylány. . . – Ne beszélj már megint mellé – szakította félbe az egyik lány. – Találd ki, melyikünk kicsoda! – Vagyis – folytatta Gavrilescu konokul – azt hiszitek, nincs annyi képzelőerőm, hogy kitaláljam, milyen egy cigánylány, kiváltképpen ha fiatal, szép és meztelen: .. Természetesen abban a pillanatban tudta, ki kicsoda, amikor rájuk nézett. Az a lány, aki egy lépést tett feléje, teljesen meztelen volt, sötétbarna a bőre, a haja meg a szeme pedig fekete; kétségtelen, hogy ő a cigánylány. A másik lány is meztelen volt, de halványzöld, áttetsző fátyol takarta, a bőre természetellenesen fehér és csillogó, mint a gyöngyház, és aranypapucsot viselt. Ez csak a görög lány lehet. A harmadik a zsidó lány, ez kétségtelen: hosszú, meggyszínű szoknya volt rajta, ez ölelte körül a testét egészen a derekáig, de a melle és a válla meztelen, a haja dús, tűzvörös, s nagy szakértelemmel volt kontyba fésülve. – Találd ki! Melyikünk a cigánylány? Melyikünk a cigánylány? – kiáltották mind a hárman. Gavrilescu fölállt a fotelból, kezét kinyújtotta az előtte álló fekete, meztelen lány felé. 17

– Művész vagyok, tehát ráállok, hogy próbára tegyetek – mondta ünnepélyesen –, noha ez a próbatétel gyerekes; megmondom tehát: te vagy a cigánylány! A következő pillanatban azt érezte, hogy a lányok megragadják, körbeforgatják, közben kiáltoznak, visítoznak, de a hangok mintha nagyon messziről jönnének. – Nem találtad ki! Nem találtad ki! – hallotta mintegy álomban. Megpróbálta magát kitépni a lányok kezéből, de azok csak járatták vele a bolond körtáncot, s nem volt ereje hozzá, hogy kiálljon a körtáncból. Orrában érezte a fiatal testek szagát és azt a távoli, egzotikusillatot is, s hallotta a szőnyegen dobbanó lábakat – mintha belülről is ezt hallotta volna, nemcsak kívülről. Ugyanígy érezte, hogy a körtánc könnyedén – a fotelok és a spanyolfalak közt – a helyiség belseje felé sodorja, de már lemondott róla, hogy ellenkezzék, már nem vett tudomást semmiről. Fölriadt, s meglátta a fekete, meztelen lányt: a szőnyegen térdelt, a dívány előtt; Gavrilescu fölült. – Sokat aludtam? – kérdezte a lánytól. – El sem aludtál – nyugtatta meg a lány. Csak éppen elbóbiskoltál. – Az isten szerelmére, mit csináltatok velem? – kérdezte a homlokát tapogatva. – Úgy érzem, teljesen kábult vagyok. Csodálkozva nézett körül. Mintha nem ugyanabban a helyiségben volna, mégis ismerős volt neki: a fotelok, a díványok és a tükrök közt aszimmetrikusan elhelyezett spanyolfalakról ismerte föl; ezek már beléptekor fölkeltették figyelmét. Nem tudott eligazodni rajta, milyen rendszer szerint voltak fölállítva. Egyik-másik nagyon 18

magas volt, csaknem a mennyezetig ért, s akár falnak is vélhette az ember, ha egy-egy sarkos kiugrása nem ért volna be a szoba közepéig. Némelyik meg titokzatos fénnyel volt megvilágítva; ezek ablakhoz hasonlítottak, félig függöny takarta őket, s a függönynyílások belső folyosókként szolgáltak. Aztán voltak sokszínű, furcsán festett spanyolfalak is meg olyanok, melyeket finom kelmék és csipkék borítottak, melyek redőkben omlottak alá, belesimulva a szőnyegbe; ezeket úgy rendezték el, hogy – úgy tetszett – különféle alakú és nagyságú fülkéket alkossanak. Elegendő volt azonban, hogy csak néhány másodpercre álljon meg a pillantása egy ilyen fülkén, máris megállapíthatta, hogy érzéki csalódás csupán: amit látott, valójában két vagy három spanyolfal volt; ezek egyesültek képzeletében aranyoszöld, nagy víztükörré. Gavrilescu, mihelyt rájött érzéki csalódására, úgy érezte, hogy a szoba forogni kezd körülötte; megtapogatta a homlokát. – Az isten szerelmére, mit csináltatok velem? – ismételte. – Nem találtad el, kivagyok – suttogta a lány szomorúan mosolyogva. – Pedig hunyorítással jeleztem, hogy nem én vagyok– a cigánylány. Én a görög lány vagyok. Görögország! – kiáltott föl Gavrilescu, s fölugrott. – Az örök Görögország! Fáradtsága – mintegy varázsütésre – eltűnt. Hallotta a saját, gyorsuló szívdobogását, és soha. nem érzett boldogság öntötte el forró hullámként egész testét. – Amikor szerelmes voltam Hildegardba – folytatta elragadtatva –, mindig arról ábrándoztam, hogy együtt utazunk majd Görögországba.

19

– Ostoba voltál – szakítottá félbe a lány. – Nem ábrándoznod, hanem szeretned kellett volna. . . – Húszéves voltam, ő pedig még nem töltötte be a tizennyolcadikat. Szép lány volt. Mind a ketten szépek voltunk – tette hozzá. Ebben a pillanatban vette észre, hogy különös ruhába van öltözve: bő nadrág volt rajta, olyasmi, mint a török bugyogó, aztán rövid kabátféle sárgás-aranyos selyemből. Csodálkozva nézegette magát a tükörben, mintha nem ismerne magára. – Arról ábrándoztunk, hogy elmegyünk Görögországba – kezdte el újra, de nyugodtabb hangon. – Nem, ez több volt álomnál, szinte már kezdett megvalósulni, hiszen elhatároztuk, hogy rögtön az esküvő után elutazunk Görögországba. Akkor történt valami. Uramisten, mi történt? – kérdezte önmagától, és a halántékát tapogatta. – Éppen ilyen szörnyű nyári nap volt, ilyen hőség. Megláttam egy padot, odaindultam, s akkor azt éreztem, hogy a hőség főbe kólintott, kardként sújtott az agyamra. . . Nem, ez a Lawrence ezredes históriája ezt ma tudtam meg az egyetemistáktól, míg a villamosra vártam. Ó! Ha volna itt egy zongora – kiáltott föl reményvesztetten. A lány fölpattant a szőnyegről, megfogta a férfi kezét. – Gyere velem! – suttogta. Gyorsan húzta maga után a spanyolfalak és a tükrök közt, aztán annyira meggyorsította a lépteit, hogy Gavrilescu úgy érezte, rohannak, szeretett volna megállni egy pillanatra, hogy kifújja magát, de a lány nem engedte. – Késő van – suttogta futás közben; úgy rémlett neki, hogy a hangja nagyon messziről érkező sziszegés. 20

Ezúttal azonban nem szédült el, pedig futás közben számtalan díványt és puha párnát, bőröndöt és szőnyeggel letakart ládát, kis és nagy tükröt kellett kikerülniök; a tükrök különös alakúra voltak metszve, s váratlanul találták magukat szemközt velük, mintha akkor helyezték volna őket oda a szőnyegre. Hirtelen – kijutván a két sor spanyolfalból alkotott folyosóféléből – tágas, derűs helyiségbe értek. A két másik lány a zongorára támaszkodva – ott várta őket. – Miért késtetek ennyit? – kérdezte a vörös hajú lány. – Kihűlt a kávé. Gavrilescu lélegzetét visszafojtva lépett egyet a lány felé, s a magasba emelte a kezét, mintha védekezne. – Ó, nem – mondta –, nem iszom többet. Már elég kávét ittam. Noha művészlélek vagyok, rendezett életet élek, kisasszonyaim. Nem vesztegetem az időmet kávéházakban. A lány azonban, mintha nem is hallotta volna a férfit, a görög lányhoz fordult. – Miért késtetek annyit? – kérdezte ismét. – Eszébe jutott Hildegard. – Nem kellett volna engedned – mondta a harmadik lány. – Bocsánat, engedjétek meg – szakította félbe őket Gavrilescu, s a zongorához lépett. – Ez szigorúan személyes úgy. Ebben senki sem akadályozhat meg. Életem tragédiája volt. – Már megint késlekedik mondta a vörös hajú lány. – Megint ezzel vesztegeti az idejét. – Már megbocsássatok – tört ki Gavrilescu. – Egyáltalán nem vesztegetem az időmet. Ez az életem tragédiája volt. Mihelyt beléptem ide, eszembe jutott Hildegard. Figyeljetek rám! – kiáltott föl, s a zongorához lépett. – Játszom valamit nektek, s meg fogjátok érteni. 21

– Nem kellett volna engedned – hallotta Gavrilescu a két lány suttogását. – Most már soha nem fogja kitalálni, melyikünk kicsoda. . . Gavrilescu néhány pillanatig összpontosított, a billentyűk fölé hajolt, s készítette a kezét, mintha mindjárt con brio akarna a billentyűkre csapni. – Eszembe jutott! – kiáltott föl hirtelen. – Tudom már, mi történt! Idegesen fölpattanta székéről, és a szőnyegre szögezett tekintettel sétált föl-alá. – Már tudom – ismételte többször is suttogva. – Éppen olyan nyári nap volt, mint most. Hildegard családostul elutazott Königsbergbe. Én Charlottenburgban laktam, s kimentem, hogy sétáljak egyet a fák alatt. Magas, öreg fák voltak, sűrű az árnyékuk. Sehol senki. Nagyon meleg volt. Nem mert senki sem kimozdulni otthonról. Ott, a fák alatt láttam meg azt a fiatal lányt, hangosan zokogott, arcát tenyerébe rejtve sírt. Nagyon csodálkoztam, mert a cipőjét levetette, a lábát fölrakta a maga elé, a kavicsos útra tett kis bőröndre. „No, Gavrilescu, íme, egy boldogtalan teremtés” – mondtam magamban. Honnan sejthettem volna?. . . Abbahagyta a járkálást, s hirtelen a lányok felé fordult. – Kisasszonyaim! – kiáltott föl patetikusan. – Fiatal voltam, szép voltam, művészlélek voltam. Szinte megszakadt a szívem ezért az elhagyott leányért. Megszólítottam, igyekeztem megvigasztalni. Így kezdődött életem tragédiája. – Most mit tegyünk? – kérdezte a vörös hajú lány a másik kettőtől. – Várjuk meg, mit mond az öregasszony – mondta a görög lány. – Ha várunk, sohasem fogja kitalálni, melyikünk kicsoda – mondta a harmadik lány. 22

– Igen, életem tragédiája – folytatta Gavrilescu. – Elsának hívták. . . De beletörődtem. „Gavrilescu – mondtam magamban –, ennek így kellett történnie. Gonosz óra! Ilyenek a művészek, szerencsétlenek. . . ” – Látjátok? – szólalt meg ismét a vörös hajú lány. – Most megint belegabalyodik, s nem tud kievickélni belőle. – Ó, a sors! – kiáltott föl Gavrilescu, s a magasba emelvén kezét, a görög lány felé fordult. A lány mosolyogva nézett rá, kezét összefonta a hátán. – Az örök Görögország! – kiáltotta. – Nem sikerült látnom téged. – Hagyd ezt! Hagyd ezt! – kiáltotta a másik két lány, közelebb lépve hozzá. – Emlékezz rá, hogyan választottál bennünket! – Egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány – mondta a görög lány, s érdeklődve, mélyen a szemébe nézett. – Így akartad, így választottál bennünket. . . – Találd ki, melyikünk kicsoda! – kiáltott rá a vörös hajú lány. – Meglátod, milyen szép lesz. . . – Melyikünk a cigánylány? Melyikünk a cigánylány? – kérdezték mind a hárman egyszerre, s körülvették. Gavrilescu gyorsan hátrált, s rátámaszkodott a zongorára. – Tehát – szólalt meg egy kis szünet után – így van ez itt nálatok. Művész vagy közönséges halandó, az nektek egyre megy; találjam ki, melyikőtök a cigánylány. De minek, kérem szépen? Ki adta ezt a parancsot? – Ez a mi játékunk itt, a Cigánylányhoz címzett fogadóban – mondta a görög lány. – Próbáld meg kitalálni. Nem bánod meg. 23

– Csakhogy nekem semmi kedvem a játékhoz – folytatta Gavrilescu heveskedve. Eszembe jutott életem tragédiája. Most ugyanis, látjátok, nagyon jól megértem: ha azon az estén, Charlottenburgban nem mentem volna el Elsával egy sörözőbe. . . Vagy ha már elmentem, de lett volna nálam pénz, hogy kifizethessem a számlánkat, akkor az életem másképp alakulhatott volna. De úgy esett, hogy nem volt pénzem, és Elsa fizetett. Másnap mindent megpróbáltam, hogy szerezzek néhány márkát, s kifizessem az adósságomat. De hiába. Minden barátom, minden ismerősöm elutazott, nyaralt valahol. Nyár volt, iszonyú hőség volt. . . – Megint fél – súgta a vörös hajú lány, s a szőnyegre sütötte a szemét. – Hallgassatok meg, mert még nem mondtam el mindent – kiáltotta patetikusan Gavrilescu. – Három napig nem tudtam pénzt szerezni, de minden este elmentem Elsa szállásadójához, hogy lássam a lányt, hogy mentegetőzzem: még nem szereztem pénzt. Később együtt mentünk el a sörözőbe. Ha erősebben tartom magam, ha nem állok rá, hogy elmenjünk a sörözőbe! De mit csináljak? Éhes voltam. Fiatal voltam, szép voltam, Hildegard fürdőhelyre utazott, én pedig éhes voltam. Megmondom őszintén: voltak olyan napjaim, hogy éhen feküdtem le. Művészélet. . . – Most mit csináljunk? – kérdezték tőle a lányok. – Mert múlik az idő, múlik az idő. – Most?– kiáltotta Gavrilescu, az égnek emelve karját. – Most jó, most meleg van, jól érzem magam nálatok, mert fiatalok és szépek vagytok, itt álltok előttem, s süteménnyel meg kávéval kínáltok. De már nem vagyok szomjas. Most jól érzem magam, teljesen jól. „Gavrilescu – mondom magamban –, ezek a lányok várnak valamit tőled. Tégy a kedvükre. Ha azt akarják, hogy kitaláld, 24

melyikük kicsoda, akkor találd ki. De jól vigyázz! Vigyázz, Gavrilescu, ha megint tévedsz, berántanak a körtáncukba, s nem térsz magadhoz hajnalig. . . ” Mosolyogva megkerülte a zongorát, mintha pajzsul akarná használni a lányok ellen. – Tehát azt akarjátok, hogy mondjam meg, melyikőtök a cigánylány. Jól van, megmondom. . . A lányok fölvillanyozva sorba álltak, egy szót sem szóltak, csak néztek a szemébe. – Megmondom – ismételte meg egy kis szünet után. Aztán melodrámába illő mozdulattal nyújtotta karját a halványzöld fátyolba burkolt lány felé, s várt. A lányok megkövültek, mint akik nem akarnak hinni,a szemüknek. – Mi baja van ennek? – kérdezte végül a vörös hajú lány. – Miért nem tudja kitalálni? – Valami történt vele – mondta a görög lány. – Eszébe jutott valami, belegabalyodott, beleveszett a múltba. A cigánynak mondott lány pedig néhányat lépett előre, fogta a kávés tálcát, elment a zongora előtt, és szomorúan suttogta: – Én a zsidó lány vagyok. . . Aztán hangtalanul eltűnt a spanyolfal mögött. – Ó! – kiáltott föl Gavrilescu, s tenyerével csapkodta a homlokát. – Rá kellett volna jönnöm. Van valami a szemében, valami nagyon távoli. A fátylán átsejlik ugyan minden, de ez a fátyol mégiscsak létezik. Olyan, amilyennek az Ótestamentum írja le.. A vörös hajú lány hirtelen elnevette magát. – Az úr nem találta ki, kik vagyunk! – kiáltotta. – Nem találta ki, melyikünk a cigánylány. . . Végigsimította a haját, néhányszor megrázta a fejét, s lángoló vörös haja leomlott a vállára. Tán25

colt, lassan forgott, keringett, tapsolva és énekelve. – Mondd meg neki, görög lány, milyen lett volna – kiáltotta, s megrázta a hajfürtjeit. – Ha kitaláltad volna, nagyon szép lett volna – suttogta a görög lány. – Énekeltünk volna neked, táncoltunk volna, te pedig végigjártad volna az összes szobát. Nagyon szép lett volna. – Nagyon szép lett volna – ismételte meg Gavrilescu szomorúan mosolyogva. – Mondd meg neki, görög lány! – kiáltotta a cigánylány; megállt előttük, de továbbra is ritmikusan tapsolt, s meztelen talpával egyre hevesebbeket dobbantott a szőnyegen. A görög lány odasurrant melléje, s valamit mondott. Gyorsan, suttogva beszélt, néhányszor bólintott, vagy az ajkára tette az ujját; Gavrilescunak nem sikerült megértenie, mit mond. Mosolyogva hallgatta a lányt, tekintete a semmibe veszett, s olykor-olykor maga elé suttogta: „Milyen szép lett volna!” Úgy hallotta, a cigánylány egyre erősebben dobbant, dobbantása tompán hangzott, mintha a föld alól jönne a hang; végül is az ismeretlen, vad ritmust elviselhetetlennek érezte, nagy erőfeszítéssel a zongorához rohant, s elkezdett rajta játszani. – Most mondd meg neki, cigánylány! – kiáltotta a görög lány. Hallotta, hogy a lány közeledik feléje: mintha óriási bronzdobon táncolt volna, s néhány pillanat múlva a hátán érezte a lány forró leheletét. Gavrilescu még mélyebben hajolt zongora fölé, teljes erővel ütötte, majdnem dühösen, mintha szét akarná verni a billentyűket, vagy mintha ki akarná tépni őket a helyükből, hogy mélyen, egyre mélyebben behatolhasson a zongora gyomrába. 26

Semmire sem gondolt, magukkal ragadták az új, ismeretlen dallamok – mintha most hallaná őket először, mintha nagyon régóta most jutnának első ízben az eszébe. Később abbahagyta; akkor látta, hogy egyedül van, s a szobában majdnem egészen sötét lett. – Hol vagytok? – kiáltotta; s ijedten állt föl székéről. Habozott néhány pillanatig, aztán a spanyolfal felé indult, arra, amerre a zsidó lány eltűnt. – Hova bújtatok? – kiáltotta ismét. Lassan, lábujjhegyen, mintha meg akarná lepni őket, úgy osont a spanyolfal mögé. Itt – mondhatni – új szoba kezdődött, úgy látszott, hogy ez a szoba kanyargós folyosóban folytatódik. Különös módon épített szoba volt: a mennyezete alacsony és szabálytalan, a falai enyhén hullámozva hol eltűntek, hol ismét megjelentek a sötétségben. Gavrilescu találomra tett néhány lépést, aztán megállt, hogy hallgatózzék. Úgy rémlett neki, hogy éppen amikor megállt, suttogást és gyors lépteket hall, a léptek mellette surrantak el a szőnyegen. – Hol vagytok? – kiáltotta. Hallotta saját kiáltásának visszhangját, és pillantásával igyekezett áthatolni a sötétségen. Úgy rémlett, látja a lányokat, a három rejtőzködőt a folyosó egyik zugában; tapogatózva, kinyújtott karral indult el feléjük. Aztán észrevette, hogy rossz irányba megy, fölfedezte ugyanis, hogy a folyosó a bal keze felöl néhány méterre – messze elkanyarodik; ismét megállt. – Hiába bújtatok el, úgyis megtalállak benneteket! – kiáltotta. – Jobban teszitek, ha előjöttök! Feszülten figyelt, szeme a folyosó sötétjébe mélyedt. Semmi sem hallatszott. Innentől kezdve azonban mintha meleget érzett volna; elhatározta, hogy megfordul, és zongorázik, úgy várja meg 27

őket. Nagyon jól emlékezett arra az irányra, amerről eddig elbotorkált, s tudta, hogy húsz-harminc lépésnél többet nem tett meg. Kinyújtott karral, óvatosan haladt visszafelé. Néhány lépés után a keze spanyolfalba ütközött, ijedten hőkölt vissza. Bizonyos volt benne, hogy néhány pillanattal előbb a spanyolfal még nem volt ott. – Mi ütött belétek? – kiáltotta. – Engedjetek utamra! Úgy rémlett neki, hogy megint elfojtott nevetést és suttogást hall; bátorságra kapott. – Azt hiszitek talán, hogy félek? – kérdezte egy kis szünet után, arra törekedvén, hogy minél jobb kedvűnek lássék. – Engedjetek! Engedjetek! – tette hozzá gyorsan, mintha attól félne, hogy valaki, a szavába vág. – Ha belementem, hogy bújócskát játsszam veletek, csak azért, mert megsajnáltalak benneteket. Ez az igazság: megsajnáltalak benneteket. Mindjárt láttam, hogy ártatlan gyerekek vagytok: bezártak benneteket ebbe a kerti házba, ebbe a Cigánylányhoz címzett fogadóba. „Gavrilescu – mondtam magamban –, ezek a lányok a bolondját akarják járatni veled. Tégy úgy: engeded, hogy rászedjenek. Hadd higgyék, hogy nem tudod kitalálni, melyikőjük a cigánylány. A játék az játék. . . ” A játék az játék! – ordította, ahogyan a torkán kifért. – Most már eleget játszottunk, gyertek elő! Mosolyogva hallgatózott: jobb kezével a spanyolfalra támaszkodott. Abban a pillanatban hallotta, hogy a sötétben, nagyon közel őhozzá, valaki elfut. Hirtelen megfordult, karját maga elé tartotta. – Lássuk, melyik vagy – mondta. – Lássuk, kit kaptam el. Vajon a cigánylányt fogtam meg?

28

Sokáig forgolódott így, kinyújtott karral, aztán megállt, hogy hallgatózzék, ezúttal azonban sehonnan semmiféle zaj nem jutott a füléhez. – Nem tesz semmit – mondta, mintha tudná, hogy a lányok ott vannak néhány lépésnyire tőle, a sötétben elrejtőzve. – Még várok. Látom, nem tudjátok, kivel van dolgotok. Majd megbánjátok. Megtaníthattalak volna benneteket zongorázni. Zenei műveltséggel lettetek volna gazdagabbak. Elmagyaráztam volna nektek Schumann Dalait. Micsoda szépség! – kiáltott föl elragadtatva. – Micsoda isteni muzsika! Ismét érezte a hőséget; jobban, mint valaha, s kabátja ujjával törölgette az arcát. Majd elbátortalanodva elindult balra, szakadatlanul a spanyolfalat tapogatva. Időnként megállt, hallgatózott, aztán ismét elindult, meggyorsítva lépteit. – Ki kényszerít arra, hogy gyerekekkel vesződjem.? – tört ki egyszeriben, mert hirtelen elfogta a méreg. – Bocsánat! Udvariasságból mondtam gyerekeket. Ti másfélék vagytok. Nagyon jól tudjátok, mik vagytok. Cigánylányok. Műveletlenek. Analfabéták. Ki tudja közületek, hol van Arábia? Ki hallott közületek Lawrence ezredesről? A spanyolfal mintha nem akart volna véget érni, s ahogyan haladt előre, úgy nőtt a hőség egyre elviselhetetlenebbé. Levette a kabátját, dühösen megtörölte az arcát meg a nyakát, a kabátját a vállára vetette, mint egy törülközőt, s megint tapogatózott, hogy újra megtalálja a spanyolfalat. Most azonban nyirkos, hűvös falat érintett, hozzálapult, s előrenyújtotta a karját, Sokáig állt ott a falnak dőlve, s mélyeket lélegzett. Azután megint elindult, lassan, de most nem a falhoz lapulva, csak a fal mentén botorkálva. Egy idő után észrevette, hogy elhagyta a kabátját, s mert nagyon izzadt, megállt, levette a nadrágját, s beletörölte az arcát 29

és az egész testét. Úgy rémlett neki, hogy valami a vállához éra fölkiáltott, s ijedten félreugrott. – Engedjetek utamra! – ordította. – Mondtam, hogy engedjetek utamra! Ismét megérintette valami vagy valaki – tárgy vagy lény, lehetetlen volt megállapítania – az arcát, a vállát; vakon védekezett, forgolódva, a nadrágjával csapkodva a feje körül. Egyre melegebbe lett, érezte, hogy a verejtékcsöppek végigcsorognak az arcán, fújtatott. A nadrágja hirtelen, mintha kirántották volna a kezéből, eltűnt valahova, a sötétségbe. Gavrilescu egy pillanatig úgy állt ott, fölemelt karral, görcsösen ökölbe szorított kézzel, mint aki abban reménykedik, hogy kiderül: tévedett, s a nadrágja egyik pillanatról a másikra megint ott lesz a kezében. Meztelennek érezte magát, leguggolt, fejét lehajtva kezét a szőnyegre támasztotta, mint aki felkészült arra, hogy nekiiramodjék. Úgy indult el, hogy tenyerével a szőnyeget tapogatta maga körül, abban reménykedve, hogy megtalálja a nadrágját. Időnként különféle tárgyakra lelt, de nehéz volt azonosítania őket; némelyiket először ládikának gondolta, de miután figyelmesebben megtapogatta, kiderült, hogy kendővel letakart óriási tök; némelyiket meg először párnának vagy díványfejtámasznak hitte, de miután gondosan megtapogatta, kiderült, hogy labda vagy korpával teletöltött ócska ernyő vagy folyóiratokkal telerakott ruháskosár, egyszer sem volt azonban alkalma pontosan meghatározni, mi micsoda, mert újra meg újra újabb tárgyakat fedezett föl, s kezdhette elölről a tapogatást. Néha valamilyen nagyobb bútordarabbal találta szemközt magát, óvatosan kikerülte, mert nem tudta, milyen alakú, s félt, hogy földönti. 30

Már nem tudta, mióta vonszolódik így, térden kúszva vagy hason csúszva a sötétben. Lemondott arról a reményéről, hogy megtalálja a nadrágját. Az dühítette föl leginkább, hogy egyre nagyobb lett a hőség: Mintha bádogtetős ház padlásán matatna, kánikulai délutánon. Az orrát égett szag csapta meg, s a tárgyak mintha egyre melegebbekké váltak volna. Teste csuromvíz volt, s időnként meg kellett állnia, hogy szusszanjon egyet. Jó sokáig hevert ilyenkor, karját, lábát szétvetette, arcát a szőnyeghez nyomta, mélyen, kapkodva, zihálva lélegzett. Egyszer úgy érezte, hogy elszunnyadt; váratlanul szellő ébresztette föl: mintha ablakot nyitottak volna valahol, s éjszakai hűvösség áradt volna be rajta. Hamar rájött azonban, hogy másról van szó, olyasmiről, ami semmi ismerthez nem hasonlít; egy pillanatra kővé dermedten feküdt, s érezte,. hogy a hátán lehűl a verejték. Arra már nem is emlékezett, ami ezután történt. Megrémült a saját kiáltásától, s eszeveszetten futásnak eredt a sötétben, spanyolfalba ütközött, tükröt döntött föl, mindenféle furcsa – a szőnyegen heverő – tárgyba botlott, gyakran el is esett, de gyorsan fölpattant, és megint futásnak eredt. Ládákon ugrott keresztül, tükröket és spanyolfalakat került meg, aztán észrevette, hogy félhomályos térségbe került, s már kirajzolódnak előtte a körvonalak. A folyosó végén, szokatlanul magasan, ablak nyílt a falon: azon ömlött be a nyári alkonyat fénye. Amikor belépett a folyosóra, a hőség elviselhetetlenné vált. Meg kellett állnia, hogy levegőhöz jusson, keze fejével törölte le a homlokáról meg az arcáról az izzadságot. Úgy érezte, hevesen dobogó szíve szétveti a mellkasát. Mielőtt az ablak alá ért volna, ismét megállt ijedten. Hangokat, nevetést hallott, a parkettán 31

székeket tologattak, mintha egész csoport állt volna föl az asztaltól, s mintha mindnyájan feléje indultak volna. Abban a pillanatban vette észre, hogy meztelen: soványabb, mint hitte, s csontjai szinte kiszúrják a bőrét, mégis löttyedt pókhasa van; sohasem látta magát ilyennek. Nem volt rá ideje, hogy visszafelé fusson. Találomra megragadott egy függönyt, és elkezdte húzni. Érezte, hogy a függöny enged, ezért lábát nekivetette a falnak, s teljes súlyával belekapaszkodott a függönybe. Akkor azonban váratlan dolog történt. Érezte, hogy a függöny egyre növekvő erővel magával ragadja, aztán nekitapadt a falnak, s megpróbálta kiengedni kezéből a függönyt, de nem sikerült, s érezte, hogy a függöny begöngyöli, mintha teljesen összekötöznék s zsákba dugnák. Megint sötét volt és nagyon meleg; Gavrilescu tudta, hogy nem képes tovább kitartani, meg fog fulladni. Kiáltani akart, de a torka kiszáradt, hangját elnyelte a posztó.

Ismerősnek tetsző hangot hallott. – Mondd, uram, mondd csak. – Mit mondjak? – suttogta. – Mindent elmondtam. Ez volt minden. Elsával érkeztem Bukarestbe. Szegények voltunk mind a ketten. Zongoraleckéket kezdtem adni.. Egy kissé fölemelte a fejét, és szeme az öregasszonyon akadt meg. A kis asztalnál ült, kezében a kávéskanna, s éppen tölteni akart a kávéscsészékbe. – Nem, köszönöm, nem iszom többet! – emelte föl tiltakozva a kezét. – Már eleget ittam. Félek, nem tudok majd aludni éjszaka. Az öregasszony töltött a saját csészéjébe, aztán a kávéskannát letette a kis asztal sarkára. 32

– Folytasd csak – biztatta az öregasszony. – Mit csináltál aztán? Mi történt? Gavrilescu hosszasan elgondolkodott, s a kalapjával legyezgette magát. – Aztán bújócskát játszottunk – bökte ki egy kissé megváltozott hangon, majdnem szigorúan. – Persze a lányok nem tudták, kivel van dolguk. Én komoly ember vagyok, művész vagyok, zongoratanár. Puszta kíváncsiságból jöttem ide. Érdekelnek az új, ismeretlen dolgok. „Gavrilescu – mondtam magamban –, íme egy alkalom, hogy gazdagítsd ismereteid tárát.” Nem tudtam, hogy naiv, gyermekes játékról van szó. Képzelje, egyszer csak meztelenül találom magam, hangokat hallottam, bizonyos voltam benne, hogy egyik pillanatról a másikra. . . Érti, ugye, mit akarok mondani? Az öregasszony bólintott, s ráérősen szürcsölgette a kávéját. – Mennyit kerestem a kalapodat! – mondta az öregasszony. – A lányok fölkajtatták az egész kerti házat, míg végül ráakadtak. – Elismerem, hogy én is hibás voltam – folytatta Gavrilescu. – Nem tudtam, hogy ha nem találom ki a nap világánál, melyikük kicsoda, akkor majd keresnem kell őket, meg kell fognom őket, hogy kitaláljam sötétben. Senki nem mondott nekem semmit. Ismétlem, amikor meztelenül találtam magam, s éreztem, hogy a függöny úgy tekeredik rám, mint halottra a gyolcs. . . becsületszavamat adom, olyan volt, mint a halotti gyolcs. – Ha tudnád, mennyit vesződtem, míg felöltöztettelek – mondta az öregasszony. – Mert egyáltalán nem akartad engedni, hogy felöltöztesselek. . . – Mondom, az a függöny olyan volt, mint a halotti gyolcs, belegöngyölődtem teljesen, s úgy szorított, hogy lélegezni sem tudtam. S micsoda hőség volt! – kiáltott föl, s még erősebben legyezget33

te magát a kalapjával. – Csodálom, hogy nem fulladtam meg! – Igen, nagyon meleg volt – mondta az öregasszony. Abban a pillanatban messziről behallatszott a villamos fémes zörgése. Gavrilescu a homlokához kapott. – Ó! – kiáltotta, s nehézkesen föltápászkodott a heverőről. –, Hogy múlik az idő! Csak beszélek itt összevissza mindent, s elfelejtettem, hogy el kell mennem a Preotese utcába. Képzelje, elhagytam a táskámat, benne a partitúrákat. Ma délután mondtam magamban: „Vigyázz, Gavrilescu, mert mintha-mintha. . . ” Igen, – ilyesmit mondtam magamban, pontosan nem emlékszem, mit. . . Néhány lépést tett az ajtó felé, aztán visszafordult, egy kissé meghajolt, s a kalapjával üdvözletet intett. – Tartom szerencsémnek, hogy megismerkedtünk – mondta. Az udvarban kellemetlen meglepetés érte. Noha a nap lenyugodott, még melegebb volt, mint délután. Levette a kabátját, a vállára akasztotta, s legyezte magát a kalapjával; átment az udvaron, és kilépett az utcára. Amikor eltávolodott a fák árnyékolta faltól, a kövezetből áradt a forróság, s megcsapta a por meg az olvadt aszfalt szaga. Leverten ment tovább, meggörnyedve, tekintete a semmibe révedt. A megállóban nem volt senki. Amikor meghallotta a közeledő villamos zörgését, jelt adott a kezével. A kocsi majdnem üres volt, s minden ablaka nyitva. Egy ingujjban ülő fiatalemberrel szemközt foglalt helyet, s mert látta, hogy a kalauz közeledik feléje, a pénztárcáját kezdte keresni. Hamarabb megtalálta, mint remélte. 34

– Ez hallatlan! – kiáltott föl. – Becsületszavamra, itt rosszabb, mint Arábiában. Nem tudom, hallott-e Lawrence ezredesről. . . A fiatalember szórakozottan mosolygott, aztán kinézett az ablakon. – Hány óra lehet? – kérdezte Gavrilescu a kalauztól. – Nyolc óra öt. – Micsoda balszerencse! Vacsoránál találom őket. Azt hiszik majd, épp azért megyek ilyen későn, hogy vacsoránál találjam őket. Értik, nem nagyon szeretem, ha azt hiszik. . . Értik, mit akarok mondani? Aztán ha elmondom, hol jártam! Voitinovici-né kíváncsi asszony, éjfélig ott tart, hogy meséljem el neki. A kalauz ránézett, mosolygott, s ráhunyorított. a fiatalemberre. – Mondja neki azt, hogy a Cigánylányhoz címzett fogadóban volt, meglátja, nem fog többet kérdezni semmit. . . – Ó, nem, lehetetlen. Jól ismerem. Kíváncsi asszony. Jobb, ha nem mondok neki semmit. A következő megállóban fölszállt néhány ifjú pár, Gavrilescu a közelükbe húzódott, hogy jobban hallja beszélgetésüket. Amikor úgy vélte, hogy közbeszólhat, fölemelte a kezét. – Ha megengedik, ellentmondok. Én, sajnos, zongoratanár vagyok, bár nem erre születtem. . . – Preotese utca – hallotta a kalauz hangját, gyorsan fölállt, köszönt, s sietve leszállt. Ráérősen baktatott, s a kalapjával legyezgette magát. A 18-as számú ház előtt megállt, megigazította a nyakkendőjét, végigsimította a haját, s belépett. Komótosan ment föl a lépcsőn az első emeletre, s jól megnyomta a csöngőt. Néhány pillanat múlva utolérte a villamosbeli fiatalember. 35

– Micsoda véletlen! – kiáltott föl Gavrilescu, látván, hogy a fiatalember megáll mellette. Az ajtó hirtelen kinyílt, s a küszöbön megjelent egy még fiatal, de sápadt, hervadt arcú nő. Kötény volt rajta, bal kezében mustárosüveget tartott. Ránézett Gavrilescura, s elkomorult. – Mi tetszik? – kérdezte. – Itt felejtettem az aktatáskámat – kezdte Gavrilescu megfélemlítve. – A nagy beszélgetésben itt felejtettem. Dolgom volt a városban, nem tudtam korábban jönni. – Nem értem. Miféle táska? – Ha már asztalhoz ültek, akkor nem zavarok – folytatta kapkodva Gavrilescu. – Tudom, hol hagytam. A zongora mellett: Be akart menni, de a nő nem mozdult a küszöbről. – Kit keres, uram? – Voitinovici-né önagyságát. Gavrilescu vagyok, Otilia zongoratanára. Nem volt szerencsém eddig önhöz – tette hozzá udvariasan. – Eltévesztette a címet mondta a nő. – Ez a 18as szám. – Bocsásson meg kérem – mondta Gavrilescu mosolyogva. – Öt éve ismerem ezt a lakást. Mondhatom, hogy családtagnak számítok. Hetente háromszor járok ide. . . A fiatalember a falnak támaszkodva hallgatta a beszélgetést. – Milyen nevet mondott? – kérdezte a nő. – Voitinovici-né. Otilia nagynénje, Otilia Pandele. . . – Nem lakik itt – szólt közbe a fiatalember. – Itt mi lakunk, a Georgescu család. Az ön előtt levő hölgy – mutatott a nőre – a papám felesége. Leánynevén Petrescu. . . 36

– Kérlek, beszélj tisztességesen – szólt rá a nő. – S ne gyere haza mindenféle alakokkal. . . Hátat fordított, s eltűnt az előszobában. – Kérem, bocsásson meg ezért a jelenetért – mondta a fiatalember, s igyekezett mosolyogni. – A harmadik felesége apámnak. A vállán hordja apám előző házasságainak minden tévedését. Öt fiú meg egy lány. Gavrilescu fölzaklatva hallgatta, s a kalapjával legyezte magát. – Sajnálom – kezdte –, őszintén sajnálom; Nem akartam megharagítani. Igaz, egy kissé alkalmatlan időben jöttem. Vacsoraidőben. De nézze, holnap délelőtt óráim vannak a Spirǎ-hegyen. Szükségem van a táskámra. Czerny második és harmadik füzete van benne. Az én kottáim, a lapszélen az én személyes bejegyzéseim. Ezért hordom őket mindig magammal. A fiatalember mosolyogva nézte Gavrilescut. – Azt hiszem, nem értett meg – szakította félbe. – Azt mondtam ugyanis, hogy itt mi lakunk, a Georgescu család. Négy éve itt lakunk: – Lehetetlen! kiáltott föl Gavrilescu. – Néhány órája jártam itt, Otiliával volt órám kettőtől háromig. Utána pedig Voitinovici-néval beszélgettem. – A Preotese utca 18-ban, az első emeleten? – csodálkozott a fiatalember, s kedélyesen mosolygott. – Pontosan. Nagyon jól ismerem a házat. Megmondom önnek, hol áll a zongora. Behunyt szemmel odavezetem. A szalonban van, az ablak előtt. – Nincs zongoránk – mondta a fiatalember. – Másik emeleten tessék próbálkozni. Bár meg kell mondanom, hogy a második emeleten sem találja Voitinovici-nét. Ott Zamfir százados családja lakik. Próbálja meg a harmadik emeletet. Sajnálom – tette hozzá, látván, hogy Gavrilescu ijedten, hall37

gatja, s egyre hevesebben legyezi magát kalapjával. – Örvendenék, ha lakna egy Otilia ebben a házban. . . Gavrilescu habozott, s mélyen a fiatalember szemébe nézett. – Köszönöm – mondta később. Megpróbálom a harmadik emeletet. Noha becsületszavamra negyed négykor voltam itt – s határozottan mutatott az előszoba felé. Nehezen lélegezve ment föl a lépcsőn. A harmadik emeleten hosszan törölgette az arcát egyik zsebkendőjével, aztán csöngetett. Apró lépteket hallott, s nemsokára egy öt-hat éves kisfiú nyitott ajtót. – Ó – mondta –, félek, hogy eltévesztettem az emeletet. Voitinovici-né őnagyságát keresem. . . Fiatal, mosolygó nő jelent meg az ajtóban. – Voitinovici-né az első emeleten lakott – mondta –, de elköltözött, vidéken telepedett le. – Régen költözött él? – Ó, igen, régen. Az ősszél lesz nyolc éve. Mindjárt azután elköltözött, hogy Otilia férjhez ment. Gavrilescu megdörzsölte a homlokát. Kutatva nézett a nőre, s amilyen szelíden csak tudott, úgy mosolygott rá. – Azt hiszem, téved – szólalt meg Gavrilescu. – Otilia Pandeléről beszélek, a líceum hatodik osztályába jár, Voitinovici-né unokahúga. – Jól ismertem mindkettőjüket. Amikor ideköltöztünk, Otilia éppen akkor jegyezte el magát, tudja, előbb az a zűrzavar volt, azzal az őrnaggyal. Voitinovici-né nem akarta beleegyezését adni, s igaza volt, mert nagyon nagy volt a korkülönbség köztük. Szerencsére rátalált Frincura, Frincu mérnökre; lehetetlen, hogy ne hallott volna róla. 38

– Frincu mérnök? – ismételte Gavrilescu. – Frincu? – Az, a föltaláló. Cikkeket is ír. . . – A föltaláló Frincu – ismételte meg Gavrilescu elmélázva. – Érdekes. . . Megsimogatta a kisfiú fejét, s gyorsan meghajolva elköszönt. – Kérem, bocsásson meg. Azt hiszem, összetévesztettem az emeleteket. A fiatalember az ajtónak támaszkodva, cigarettázva várta. – Meg tetszett tudni valamit? – A fönti hölgy azt állítja, hogy Otilia férjhez ment, de meg kell mondanom önnek, hogy itt valami tévedés van. A lány még tizenhét éves sincs, hatodikos. Voitinovici-néval egy sereg dologról beszélgettünk, de erről semmit sem mondott nekem. – Érdekes. . . – Nagyon is érdekes – mondta Gavrilescu bátorságra kapva. – De mondom, nem hiszek semmit. Becsületszavamat adom önnek. De végül is mit erősködöm itt? Vaskos tévedés. . . Holnap reggel ismét eljövök. . . Köszönt, és határozottan ment le a lépcsőn. „Te Gavrilescu – suttogta magában, amikor leért az utcára –, vigyázz, mert kezdesz meghülyülni. Kihagy az emlékezeted. Összekavarod a címeket. . . ” Megpillantotta a közeledő villamost, meggyorsította lépteit. Alig ült le a nyitott ablak mellé, máris érezte a könnyű szellőt. – Végre! – mondta a szemközti hölgynek. – Mintha-mintha. . . – Észbe kapott, mert nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot, zavartan mosolygott. – Igen kezdte újra egy kis szünet után. – Egy barátommal szoktuk mondogatni néha, hogy 39

mintha-mintha Arábiában volnánk. Lawrence ezredes, ha ugyan tetszett róla hallani. . . A hölgy továbbra is kinézett az ablakon. – Egy órán belül – kezdte megint Gavrilescu itt az éjszaka. A sötét, akarom mondani. A hűvös éjszaka. Végre aztán levegőt vehetünk. . . A kalauz várakozóan megállt előtte. Gavrilescu pedig elkezdett keresgélni a zsebében. – Éjfél után levegőhöz juthatunk – mondta a kalauznak. – Micsoda hosszú nap! – tette hozzá egy kissé idegesen, mert nem sikerült megtalálnia a pénztárcáját. – És milyen zűrös! Na végre! – kiáltott föl, s sietve kinyitotta tárcáját. – Ez nem érvényes – mondta a kalauz, s viszszaadta neki a bankjegyet. – Tessék a bankban beváltani. . . – De miért? – kérdezte Gavrilescu, s csodálkozva forgatta ujjai közt a bankjegyet. – Egy éve kivonták a forgalomból. Tessék a bankban beváltani. – Érdékes! vizsgálgatta Gavrilescu a bankjegyet nagy figyelemmel. – Ma délelőtt még jó volt. És a Cigánylányhoz címzett fogadóban is elfogadták. Három ilyen bankjegyem volt; s ott mind elfogadták. A hölgy elsápadt, tüntetően fölállt, s átült a villamos másik végébe. – Nem kellett volna emlegetnie a cigánylányokat a hölgy előtt – rótta meg a kalauz. – Mindenki beszél róluk – védekezett Gavrilescu. – Hetenként háromszor utazom ezen a villamoson, s becsületszavamra. . . – Ez igaz – szólt közbe egy utas. – Mindnyájan beszélünk róluk, de nem hölgy jelenlétében. Ez jó modor kérdése. Kiváltképp most, hogy még kivilágításuk is van. Igen, igen, a városi tanács engedélyt adott rá nekik: kivilágítják a kertjüket. Meg 40

kell mondanom, hogy nem vagyok elfogult ember, de ezt a kivilágítást a cigánylányoknál kihívásnak tartom.. – Érdekes – bólintott Gavrilescu. – Semmit nem hallottam erről. Minden lapban megírták – elegyedett a beszélgetésbe egy másik utas – Szégyen! – emelte föl a hangját. – Megengedhetetlen! Néhányan arra fordították a fejüket, Gavrilescu pedig lesütötte a szemét vizslató tekintetük előtt. – Tessék csak keresni, talán van más pénze is – mondta a kalauz. – Ha nincs, le kell szállnia a következő megállóban. Gavrilescu elpirult, nem merte fölemelni a tekintetét, úgy keresgélt a zsebeiben. Szerencsére az aprópénzes tárcája a fölső zsebében volt, a zsebkendők között. Gavrilescu számlálgatta a pénzt, s átnyújtotta a kalauznak. – Csak öt lejt adott, uram – mutatta a kalauz a pénzt a tenyerén. – Igen, a Vama Poşteiig. – Nem számít meddig, de a jegy ára tíz lej. Hol él az úr? – tette hozzá a kalauz szigorú hangon. – Bukarestben élek – emelte föl Gavrilescu büszkén a fejét – , és naponta háromszor-négyszer szállok villamosra; évek óta csinálom ezt, s mindig öt lejt fizettem. . . Majdnem az egész kocsi érdeklődve figyelte a beszélgetést. Néhány utas átült a hozzá közelebb levő ülésekre. A kalauz táncoltatta a pénzt a tenyerén. – Ha nem akarja ideadni a hiányzó pénzt, akkor szálljon le a következő megállóban. – A viteldíj három-négy éve drágult meg – mondta valaki. – Öt éve – igazította ki a kalauz. 41

– Becsületszavamat adom. . . – kezdte patetikusan Gavrilescu. – Akkor szálljon le a következő megállóban – szakította félbe a kalauz. – Jobb, ha megfizeti a különbözetet – tanácsolta neki valaki –, mert a Vama Poşteiig jó sokat kellene gyalogolnia. Gavrilescu keresgélt a tárcájában, és átnyújtotta a másik öt lejt. – Furcsa dolgok történnek ebben az országban – suttogta, amikor a kalauz eltávolodott tőle. – Éjnek évadján hozzák a döntéseket, huszonnégy órakor. Pontosabban hatkor. Becsületszavamra. . . De végül is mit erősködöm? Szörnyű nap volt. S ami még nehezebb, nem élhetünk villamos nélkül. Én legalábbis kénytelen vagyok naponta háromszor-négyszer villamosra szállni. Mégis a zongoraóra csak száz lej. Egy ilyen bankjegy. Most meg már ez sem jó. El kell mennem a bankba, hogy beváltsam. . . – Adja ide nekem – mondta egy idősebb úr. – Holnap beváltom a hivatalomban. Elővett a tárcájából egy bankjegyet, és átnyújtotta Gavrilescunak. A zongoratanár gondosan megtapogatta, nagyon figyelmesen megnézegette. – Szép – mondta. – Régóta forgalomban van? Néhány utas mosolyogva nézett össze. – Vagy három éve – mondta egyikük. – Érdekes, nem láttam eddig. Igaz, egy kissé szórakozott vagyok. Művészlélek vagyok.. A bankjegyet beletette tárcájába, aztán kinézett az ablakon. – Leszállt az éjszaka – mondta. – Végre! Hirtelen fáradtnak, elnyűttnek érezte magát, fejét a tenyerébe rejtette, és lehunyta a szemét. Így ült a Vama Poşteiig. 42

Hiába próbálta a kulcsával kinyitni az ajtót, utána sokáig nyomta a csöngő gombját, többször dörömbölt is, egyre erősebben, a konyhaablakon; aztán a bejárati ajtót nézte, s azt verte az öklével. Nemsokára a szomszéd ház egyik nyitott ablakán, a sötétben kihajolt egy hálóinges férfi, és érdesen rákiáltott: – Micsoda botrány ez, uram? Mi lelte? – Bocsánatot kérek – válaszolta Gavrilescu. – Nem tudom, mi történt a feleségemmel. Nem nyit ajtót. A zár is elromlott, s nem tudok bemenni a házba. – Miért akar bemenni? Kicsoda maga? Gavrilescu az ablakhoz lépett, köszönt. – Noha szomszédok vagyunk – mondta –, nem volt még szerencsém, hogy megismerjem önt. Gavrilescu a nevem, s itt lakom a feleségemmel, Elsával.. – Eltévesztette a házszámot. Itt Stǎnescu úr lakik. De nincs itthon, fürdőre utazott. – Már megengedjen – szakította félbe Gavrilescu. – Sajnálom, hogy ellent kell mondanom, de azt hiszem, téved, uram. Ez a 101-es szám, s mi lakunk itt, Elsa meg én. Négy éve lakunk itt. – Hagyják már abba, uraim, mert nem tudunk aludni! – kiáltotta valaki. – Mi a nyavalyát csinálnak? – Azt állítja, hogy Stǎnescu úr házában lakik. . . – Mi az hogy állítom? – tiltakozott Gavrilescu. – Ez az én házam, s ebből nem engedek. Mindenekelőtt pedig szeretném tudni, hol van Elsa, mi történt vele.. – Kérdezze a rendőrségen – szólt le valaki az emeletről. Gavrilescu ijedten kapta föl a fejét. 43

– Miért a rendőrségen? Mi történt? – kérdezte zaklatottan. Tudnak valamit? – Nem tudok semmit, de szeretnék aludni. De ha önnek egész éjszaka be nem áll a szája.. – Bocsánat, uram – mentegetőzött Gavrilescu. – De én is álmos vagyok, sőt mondhatom, nagyon fáradt is. . . Szörnyű napom volt. Olyan hőség, mint Arábiában. . . De nem értem, mi történt Elsával. Miért nem válaszol? Talán valami baja esett és elájult. Visszament a 101-es számú bejárathoz, s még erősebben dörömbölt rajta az öklével. – Nem mondtam, uram, hogy nincs otthon? Hogy Stǎnescu úr fürdőre utazott? – Hívják ki a rendőrséget! – hallott egy éles női hangot. – Hívják ki azonnal a rendőrséget!. Gavrilescu egyszeriben abbahagyta, nekitámaszkodott az ajtónak, s nehezen lélegzett. Nagyon fáradtnak érezte magát, leült a lépcsőre, homlokát a tenyerébe rejtette. „Te Gavrilescu suttogta –, vigyázz, mert valami nagyon súlyos dolog történt, de nem akarják megmondani neked. Jól szedd össze magad, erőltesd meg az emlékezetedet! – Trandafirné! – kiáltotta. Mindjárt őrá kellett volna gondolnia. – Trandafirné! – kiáltotta, fölállt, s elindult a szemközti ház felé. – Trandafirné! – Hagyja nyugodni szegényt! – mondta valaki, aki az ablakban maradt, valamivel csendesebb hangon. – Sürgős! – Hagyja nyugodni, az Úristen irgalmazzon neki, már régen meghalt. – Lehetetlen! – hitetlenkedett Gavrilescu. – Ma reggel beszéltem vele. – Talán összetéveszti a húgával, Ecaterinával; Trandafirné öt éve meghalt. 44

Gavrilescu megkövült egy pillanatra, aztán belenyúlt a zsebébe, és előhúzott néhány zsebkendőt. – Érdekes – suttogta egy kis idő múlva. Lassan indult vissza, fölment három lépcsőfokot a 101-es számú ház bejárata előtt, levette a kalapját, aztán megint föltette. Még egyszer megpróbálta a kilincset, aztán lement a lépcsőn, és tétovázva elindult. Lassan baktatott, gondolatok nélkül, s önkéntelenül folyton törölgette magát zsebkendőjével. A sarki kocsma még nyitva volt, habozott egy ideig, aztán elhatározta, hogy bemegy. – Már csak italt szolgálunk ki – mondta a kocsmáros. – Kettőkor zárunk. – Kettőkor? – csodálkozott Gavrilescu. – Hát hány óra van most? – Kettő; sőt el is múlt.. – Borzasztó késő van – suttogta Gavrilescu, inkább csak önmagának. A pulthoz lépett, úgy rémlett neki, ismerős a kocsmáros arca, megdobbant a szíve. – Ön nem Costicǎ úr? – kérdezte. – De az vagyok – mondta a kocsmáros, s hoszszan nézett rá. – Mintha ismerném önt – tette hozzá egy kis szünet után. – Mintha-mintha. . . – kezdte Gavrilescu, aztán elvesztette a fonalat, s elhallgatott. – Sokat jártam ide – kezdte újra –, voltak barátaim. Trandafirné. – Igen, irgalmazzon neki az Úristen. . . – Gavrilescuné, Elsa. . . – Ó, vele is mi történt – vette át a szót a kocsmáros –, a mai napig nem lehet tudni, mi is történt. A férjét a rendőrség néhány hónapig kereste, de nem akadt a nyomára sem élve, sem holtan. . . Mintha elnyelte volna a föld. . . Szegény Elsa aszszony. . . várta a férjét, csak várta, végül elutazott Németországba a családjához. Mindent eladott s 45

elutazott. Nem volt sok holmijuk, szegények voltak. Gondoltam rá, hogy én veszem meg a zongorát. – Tehát elutazott Németországba – mondta Gavrilescu elgondolkozva. – Régen elutazott? – Régen, bizony régen. Néhány hónappal az után hogy Gavrilescu eltűnt. Az ősszel lesz tizenkét esztendeje. Megírták az újságok is. . . – Érdekes – suttogta Gavrilescu, s megint legyezgetni kezdte magát a kalapjával. – És ha azt mondanám magának, ha azt mondanám, hogy ma reggel, s becsületszavamra,nem túlzok, ma reggel beszéltem vele. . . Sőt. . . Együtt ebédeltünk. Azt is meg tudom mondani, mit ettünk. . . – Visszajött volna? – kérdezte a kocsmáros megütközve. – Nem, nem jött vissza. El sem ment. Vaskos tévedés. Most fáradt vagyok, de holnap reggel megmagyarázom. . . Meghajolt s kiment. Ballagott előre, egyik kezében a kalapja, a másikban a zsebkendője; minden padnál hosszasan elidőzött, hogy megpihenjen. Derült éjszaka volt, de holdtalan, az utcákon már érezni lehetett a kertekből áradó hűvösséget. Később konflis érte utol. – Hova, uram?– kérdezte a kocsis. – A Cigánylányhoz címzett fogadóba. – Akkor tessék beszállni! – állította meg a konflist a kocsis. – Két húszasért elviszem. – Sajnálom, de nemigen van pénzem. Száz lejem maradt meg egy kis apró. Száz lej kell csak ahhoz, hogy bemehessek a fogadóba. – Több kell – nevette el magát a kocsis. – Nem lesz elég száz lej. – Ma délután annyit fizettem. Jó éjszakát – tette hozzá, és elindult. A konflis azonban mellette haladt lépésben. 46

– Dohányvirág – szippantott mélyet a kocsis. – A tábornok úr kertjében van. Ezért szeretek itt elmenni éjszaka. Akár van vendégem, akár nincs, minden éjszaka elmegyek itt. Borzasztóan szeretem a virágot. – Maga művészlélek – mondta Gavrilescu mosolyogva. Aztán búcsút intve, leült egy padra. A kocsis azonban hirtelen konflisostul a pad mellé állt. Elővette dohányszelencéjét, s cigarettát sodort magának. – Szeretem a virágot – mondta. – A lovat meg a virágot. Ifjúkoromban gyászkocsis voltam. Gyönyörű volt! Hat ló, arannyal hímzett feketében, aztán virág meg virág, rengeteg virág! Bizony. Elmúlt a fiatalság, elmúlt minden. Megöregedtem, éjszakai konflisos lettem, egyetlen lóval. Meggyújtotta cigarettáját, és ráérősen füstölt. – Tehát a cigánylányokhoz – szólalt meg aztán. – Oda, ez személyes ügyem – magyarázkodott Gavrilescu. – Ma délután jártam ott, s ebből támadt egy sereg bonyodalom. – Ó, a cigánylányok – legyintett szomorúan a kocsis. – Ha nem volnának cigánylányok – folytatta lehalkított hangon. – Ha nem volnának. . . – Igen, mindenki beszél róluk. A villamoson ugyanis. Amikor a villamos elhalad a kertjük előtt, mindenki a cigánylányokról beszél. . . Fölállt a padról, s megint elindult, a konflis pedig lépésben utána. – Vágjunk itt át – mutatott a kocsis az ostornyéllel egy kis utca felé megrövidítjük az utat. . . Itt elmegyünk a templom mellett. Ott is kinyílt a dohányvirág. Igaz, nem olyan, mint a tábornoké, de majd meglátja, tetszeni fog az úrnak. . . – Maga művészlélek – mondta Gavrilescu elrévedve. 47

A templom előtt mindketten megálltak, hogy szippantsanak abból a virágillatból. Mintha itt más is volna, nemcsak dohányvirág – mondta Gavrilescu. – Ó, mindenféle virág van itt. Ha volt ma temetés, akkor sok virág maradt. Így hajnal felé ezek a virágok ismét illatoznak. . . Gyakran jártam itt a halottaskocsival. Gyönyörű volt! Füttyentett a lónak, s egyszerre indult el Gavrilescuval. – Már nem vagyunk messze – mondta. – Miért nem száll föl? – Sajnálom, de nincs pénzem.. – Adja ide az aprót. Szálljon föl.. Gavrilescu tétovázott néhány pillanatig, aztán nagyot nyögve fölszállt. Mihelyt elindult a konflis, a kocsipárnára hajtotta a fejét, s elaludt. – Szép volt – beszélt tovább a kocsis. – Gazdag templom volt, s mindenki jó. . . Ifjúság. . . Hátrafordult, s mert látta, hogy utasa alszik, halkan fütyörészni kezdett; a ló ügetésbe fogott. – Megérkeztünk – kiáltotta, s leugrott a bakról. – De a kapu zárva van. . . Megrázta, Gavrilescu fölriadt. – Be van zárva a kapu – ismételte meg a kocsis. – Csöngetnie kell. . . Gavrilescu levette a kalapját, megigazította a nyakkendőjét, s leszállt, majd pedig aprópénzes tárcáját kezdte keresgélni. – Sose keresse – mondta a kocsis. – Majd máskor ideadja. Itt szoktam várakozni – tette hozzá. – Ilyenkor, ha egyáltalán akad vendég, itt találom csak meg. Gavrilescu kalapjával üdvözlést intett, odament a kapuhoz, megkereste a csöngőgombot, megnyomta. A kapu abban a pillanatban kinyílt, Gavrilescu belépett az udvarba, és elindult a kert 48

felé. Az ablakban fény pislákolt. Félénken kopogtatott az ajtón, s mert nem válaszolt senki, lenyomta a kilincset, s belépett. Az öregasszony a kis asztalra borulva aludt. – Én vagyok, Gavrilescu – mondta, s gyöngén vállon veregette. – Iszonyú bonyodalmakat okozott maga nekem – tette aztán hozzá, amikor látta, hogy már ébredezik, sőt ásít. – Késő van – mondta az öregasszony a szemét dörzsölgetve. – Nincs már itt senki. Hosszan nézte a férfit, ráismert. – Ó, te vagy az, a zenész. Már csak a német lány van itt. Ő sohasem alszik. . . Gavrilescu ismét érezte, hogy hevesebben ver a szíve, megremegett. – Német lány? – kérdezte. – Száz lej – mondta az öregasszony. Gavrilescu keresgélni kezdte a tárcáját, de a keze egyre jobban reszketett, s amikor megtalálta a zsebkendői közt, akkor leejtette a szőnyegre. – Bocsánatot kérek – mondta, miközben nehézkesen lehajolt, hogy a tárcát fölemelje. – Meglehetősen fáradt vagyok. Szörnyű napom volt. . . Az öregasszony átvette a bankjegyet, fölállt székéről, s a küszöbről a nagy házra mutatott. – Jól nézd meg, el ne téveszd – mondta. – Menj egyenesen a folyosón, és számolj meg hét ajtót. Amikor a hetedikhez érsz, háromszor kopogtass, s mondd azt: Én vagyok, az öregasszony küldött. Elnyomott egy ásítást, tenyerével ráveregetett a szájára, s becsukta az ajtót. Gavrilescu nehezen lélegzett; lassan lépegetett a csillagok fényében ezüstösen ragyogó épület felé. Márványlépcsőn ment föl, kinyitotta az ajtót, s egy pillanatig határozatlanul állt ott. Szemközt vele nyílt a gyöngén megvilágított folyosó; Gavrilescu ismét érezte, 49

hogy a szíve vadul ver, szinte szétlöki a mellét. Megilletődve indult el, s hangosan számlálta az ajtókat, amint elhaladt előttük. Nemsokára arra rezzent föl, hogy ezt mondja: tizenhárom, tizennégy. . . Tanácstalanul megállt. „Gavrilescu – suttogta magában –, vigyázz, mar megint marhaságot csináltál. Nem tizenhárom, nem tizennégy, hanem hét. Így mondta az öregasszony, hét ajtót számolj meg. . . ” Vissza akart fordulni, hogy elölről kezdje a számolást, de néhány lépés után úgy érezte, hogy elhagyja az ereje; megállt az első ajtónál, mely útjába akadt, háromszor kopogtatott rajta, és belépett. Nagy és egyszerű, majdnem szegényesen bútorozott szalon volt; fiatal lány arcélét pillantotta meg, a lány az ablakon a kertbe nézett ki. – Bocsásson meg – kezdte Gavrilescu nagy nehezen. – Elhibáztam a számlálást. Az árnyék ellépett az ablaktól, feléje tartott puha léptekkel, hirtelen elfelejtett illatot érzett. – Hildegard! – kiáltott föl, s kalapját leejtette. – Mióta várlak. . . – szólalt meg a lány, közeledve hozzá. – Mindenfelé kerestelek. . . – A sörözőben voltam _ suttogta Gavrilescu. – Ha nem mentem volna el vele a sörözőbe, nem történt volna semmi. Vagy ha lett volna nálam valamennyi pénz. . . Így azonban ő fizetett, Elsa, s meg kell értened: kötelezőnek éreztem, hogy. . . Most már késő, ugye? Nagyon késő. . . – Hát fontos ez? – mondta a lány. – Gyere, menjünk. . . – De már nincs otthonom sem, semmim sincs. Szörnyű napom volt. . . Voitinovici-néval beszélgettem, s ott felejtettem az aktatáskámat, benne a kottákat. . . – Mindig szórakozott voltál – szakította félbe. – Menjünk. . . 50

– De hova? Hova? – próbált meg Gavrilescu kiáltani. – A házamba beköltözött valaki, a nevét is elfelejtettem, olyan valaki, akit nem ismerek. . . Ráadásul nincs is otthon, hogy megmagyarázhassam neki. Fürdőre utazott.. – Gyere velem – mondta a lány, kézen fogta, s gyöngéden húzta maga után a folyosón. – De pénzem sincs – folytatta Gavrilescu suttogva. – Éppen most, amikor megváltozott a pénz is, s megdrágult a villamos. . . – Ugyanolyan vagy, mint voltál – nevette el magát a lány. – Félsz. . . – Senki sem maradt az ismerőseim közül – folytatta Gavrilescu suttogva. – Mindenki fürdőre utazott. Voitinovici-né pedig, akitől kölcsönkérhettem volna, róla meg azt mondják, hogy vidékre költözött. . . Ó, a kalapom! – kiáltott föl, s vissza akart fordulni. – Hagyd – intette le a lány. – Most nem lesz szükséged rá. – Azt nem lehet tudni, nem lehet tudni – erősködött Gavrilescu, s el akarta engedni a lány kezét. – Nagyon jó kalap, majdnem új. – Igazán? – csodálkozott a lány. . . – Te még most sem érted? Nem érted, hogy mi történt most veled? Igazán nem érted? Gavrilescu mélyen a lány szemébe nézett és sóhajtott. – Meglehetősen fáradt vagyok – mondta –, bocsáss meg. Szörnyű napom volt. . . De mintha már jobban érezném magam.. A lány gyöngéden húzta maga után. Átmentek az udvaron, s kimentek az utcára úgy, hogy a kapu ki sem nyílt. A konflisos bóbiskolva várta őket; a lány ugyanolyan gyöngéden tuszkolta föl a kocsiba. 51

– Esküszöm neked – suttogta Gavrilescu –, becsületszavamat adom, hogy egy garasom sincs. . . – Merre, kisasszony? – kérdezte a kocsis. – És hogyan menjünk? Kocogva vagy ügetve? – Hajtson az erdő felé, azon a hosszú úton – mondta a lány. – Lassan hajtson. Ne siessünk. . . – Ó, ifjúság! – mosolygott a kocsis, s halkan füttyentett a lónak. Kéz a kézben ültek, fejüket a kocsipárnára hajtották. Gavrilescu elgondolkozva, figyelmesen nézte a lányt. – Hildegard – szólalt meg később. – Valami történik velem, de nemigen tudom, mi. Ha nem hallottam volna, hogy beszélsz a kocsissal, azt hinném; álmodom. . . A lány feléje fordította a fejét, és mosolygott. – Mindnyájan álmodunk – mondta. – Így kezdődik. Mint az álomban. . . Belia György fordítása

52

EGY NAGY EMBER

Cucoaneşt már a líceum első osztályától kezdve ismertem, de sohasem barátkoztunk össze. Azután csak annyit hallottam róla, hogy beiratkozott a műegyetemre. Pár évvel később, mikor egy trafikban véletlenül találkoztunk, azt mondta, diplomát szerzett, s állást kapott az egyik erdélyi városban, meglepően jó fizetéssel. Azóta nem láttam. Elcsodálkoztam hát nagyon, mikor 1933 mérhetetlenül szomorú júliusának egyik alkonyán arra riadok, hogy dolgozószobámba lép. Természetesen azonnal ráismertem, de úgy rémlett, megváltozott; még az utolsó találkozásunk óta eltelt öt-hat év sem magyarázta meg teljesen küllemének váratlan változását. – Tudod, nőni kezdtem! – vallotta be hirtelen, mielőtt még bármit is kérdezhettem volna tőle. – Eleinte nem akartam elhinni, de megméretkeztem, és meggyőződtem róla, hogy így van: egy hét óta rengeteget nőttem. Talán hat-hét centit. . . Az utcán voltam Lenorával, s mindketten egyszerre vettük észre. Ma reggel pedig még nagyobb volt a különbség. . . Hangjában enyhe nyugtalanság volt. És nem találta a helyét; hol egy fotel támlájára ült, hol meg az íróasztal egyik végétől a másikhoz ment, idegesen járkált, hátratett kezekkel. Észrevettem, nem tudja, miképpen rejtse el a kezét, s rájöttem: a mandzsettái nagyon kilógnak, akármennyire

53

igyekszik is minduntalan lejjebb húzkodni a kabátujját. – Holnap szabóhoz kell küldenem mindet, – hogy leeressze – mondta pillantásomat elkapva. Azzal próbáltam nyugtatni, hogy emlékeztettem rá: a líceumban mindig panaszkodott, hogy alacsony marad. Megint félbeszakított. – Ha úgy nőttem volna én is, mint más ember, egy-két év alatt. . . De így, néhány nap alatt!. . . Mit mondjak, félni kezdtem. Nagyon félek, nehogy valami csontbetegség legyen. . . S mivel látta, nem tudok mit mondani, másról kezdett beszélni. – Benéztem hozzád, csak úgy, hadd lássam, nem mentél-e el nyaralni. Mert tudod, Bukarestbe helyeztek, és majdnem szomszédok vagyunk. A Lucaci utcában találtam magamnak egy kis lakást. . . Megadta a ház számát, és megmondta, mikor találhatom otthon. Aztán megszorította a kezemet, és elment. Nem nehéz elképzelni, mennyire nyugtalan voltam egész héten. Nem volt olyan orvos barátom, akit föl ne kerestem volná, akinek el ne meséltem volna Cucoaneş esetét. Amint várható volt, másnap elment egy csonttuberkulózis-specialistához, hogy megvizsgáltassa magát. Mindössze anynyi derült ki, hogy – egyelőre nem csonttuberkulózisról van szó, hanem – mint az orvos mondotta – a makrantropia jelenségéről, melyet természetesen számon tartanak az orvostudomány évkönyveiben, ám ezúttal egészen meglepő ütemben jelentkezik. Valóban meglepően, mert a harmadik napon, amikor Cucoaneşt vacsora előtt meglátogattam, mivel azt mondta, ilyenkor egész biztosan otthon találom, a szobába lépve megrémültem: barátom legalább tizenöt centiméterrel volt magasabb nálam. 54

És teljesen arányosan nőtt, ahogy mondani szokás, magas, jól megtermett férfiú lett. A ruhái annyira rosszul álltak rajta, hogy Cucoaneş szégyenében levetette zakóját, és fürdőköpenyt öltött magára, melynek kibontotta és meghosszabbította az ujjait. S a nadrágját is hiába hagyta lógni, az a bokájáig sem ért, amikor leült a székre, oly szembeötlően fölhúzódott, hogy úgy állt rajta; mint szegény emberen a más ruhája. – Nos, mi újság? – kérdeztem félhangosan, hogy megtörjem a kínosan hosszúra nyúlt csendet. – Mit mond az orvos? – Makrantropia! – felelte furcsa nyugalommal Cucoaneş. – Nagyszerű! – kiáltottam föl. – Ez azt jelenti, hogy „nagy ember” leszel.. Nem is olyan rossz!. . . – Jókor élcelődsz – szakított félbe Cucoaneş. Aztán fölállt a székről, és járkálni kezdett. Látta, előveszem a cigarettámat, hogy rágyújtsak, s közelebb lépett, és vett egyet ő is. – Mióta cigarettázol? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit. – Most kezdem. . . Talán jót tesz. A cigaretta persze nem tett jót neki, s néhány szippantás után, amitől majd megfulladt, el is dobta. De pár perc múlva újabb cigarettát kért, s ezt végigszívta, ügyetlenül, de eltökélten. – Mielőtt jöttél, megméretkeztem – szólalt meg hirtelen Cucoaneş valami fáradt tanácstalansággal a hangjában. – Nézd, itt, ennél az ajtónál. És ma reggel kilenctől több mint egy centimétert-nőttem. Tudod, mit jelent ez?! Szemlátomást növök!. . . – Talán túl sokat eszel kockáztattam meg a bátortalan vigaszt. – Vagy talán olyasmiket eszel, amiket neked nem lenne szabad. Valószínűleg mellőznöd kellene a kalciumot. . . 55

– A kalciumot is, a vasat is, a B-vitamint is és nagyjából minden vitamint, mert nekem mindegyik tilos – fakadt ki Cucoaneş. – Tegnap este óta semmit sem ettem, csak egy szelet száraz kenyeret s egy teát kevés cukorral. Hogy ne okozzon fejtörést a diéta, beszüntettem az étkezést. Egész egyszerűen beszüntettem. – És?! – kérdeztem, miután hirtelen elhallgatott. – Meghalok az éhségtől! Szédelgek az éhségtől, de csak növök tovább, egyre növök, bárcsak a nevem nőne akkorára, hogy ne is hallják többet!. . . Kezdtem fölöslegesnek érezni magam. – Majd még benézek hozzád – mondtam, s kezet nyújtottam. Azóta minden este eljöttem. A háza előtt már a harmadik napon gyülekezni kezdtek, csoportokba verődtek a kíváncsiak, mert kitudódott különös betegsége, és senki sem akarta elhinni, csak ha a saját szemével látja. Barátom már nem jött ki a házból, így hát a kíváncsiskodók megelégedtek a szomszédoktól elsuttogott hírekkel. Információkat kizárólag a szakácsnőtől kaphattak, de aztán tódította ki-ki a saját képzelőereje szerint. – Nos, hogy állunk? – kérdeztem két estével később, amint Cucoaneş hálószobájába léptem. – Ma reggel két méter kettő, délben két méter öt, este két méter nyolc!. . . – Lehetetlen! – kiáltottam föl. – A természetben semmi sem lehetetlen – mondta Cucoaneş tettetett nyájassággól. – Az anyatermészet számára semmi sem lehetetlen! Nézd!. . . És az ágyból hirtelen kiugorva karját kinyújtotta, amennyire csak tudta, fejét hátrafordította, mintha rettentő bohócot utánozna. Igyekeztem lep56

lezni a meghökkenésemet. Cucoaneş még a bejelentett két méter nyolc centiméternél is nagyobbnak látszott. – Amint mondani szokás, egyedülálló eset, nemcsak az orvostudomány annaleseiben – tette hozzá ugyanazzal az enyhén gúnyos hanghordozással –, hanem egyedülálló a modern tudomány felfogóképessége számára is. A professzor szerint olyan mirigyem van, ami már a pleisztocénban eltűnt, s amelyet az emlősök, úgymond, épp hogy kipróbáltak, s aztán lemondtak róla, mert inkább csak zavarta őket. Hát el is hiszem, hogy zavarta őket!. . . Volt a hangjában valami fojtott kétségbeesés. Újabb cigarettásdobozt bontott, s az ágyra vetette magát, összegömbölyödve, hogy beleférjen. – Egész nap hívtak hol az egyetemre, hol a klinikára, hogy újabb röntgenfelvételt készítsenek, a professzor még most este is hívott a rendelőjébe, hogy megint megvizsgáljon. Nem mentem. Mi értelme volna? Már nem tudnak segíteni rajtam. Elismerem, érdekli őket az esetem, de énnekem teljesen mindegy, mi érdekli őket. A tudomány fejlődése érdekében, mondták. Hidegen hagy a tudomány haladása vagy visszaesése. Engem egyetlen dolog érdekel: hogy meggyógyuljak! De látom, ez nem sikerül. . . – Honnan tudod?! – vágtam közbe. – Még alighogy elkezdődtek a kutatások. Te magad mondtad, hogy az orvostudományban egyedülálló esetről van szó. Nem lehet számodra egyik napról a másikra gyógyszert találni. – Ami engem illet, ha eddig nem találtak, meglehet, ezután sem fognak. Mert ezzel a két méter nyolc centivel úgysem vagyok ember az emberek között. És ez égy órával ezelőtt volt. Ha találnának olyan gyógyszert, és holnap reggel ideküldenék, 57

két méter tizenötnél állítana meg. Akkor már nem érdekel. Akkor már nem érdekel, hiszen így soha többé nem sétálhatok az utcán Lenorával!. . . Hirtelen sírva fakadt. A cigaretta még a szájában volt, amikor sírni kezdett, eleinte csak nagy cseppekkel, majd könnypatakkal áztatta arcát. – Amikor itt ülsz az ágyban, és tudod, hogy egy hete is ugyanitt, ugyanebben az ágyban ültél, de ez alatt a hét alatt történt valami, amit nem értesz, amit senki sem ért, ami kiragad az emberek közül, és megtiltja, hogy sétálj az utcán a nővel, akit szeretsz, mert egész egyszerűen lehetetlen, hogy sétálj vele az utcán, hogy kimenj vele az emberek közé, hiszen nem akarod nevetségessé tenni. . . Látszólag semmi sem történt, se szerencsétlenség, se halál, és most mégis el vagyunk választva egymástól, el kell válnunk, mert egész egyszerűen nincs más megoldás!. . . Szörnyű!. . . Éreztem, hiábavaló minden vigasz, s a földet nézve hallgattam. De egyszer csak, mintha restellte volna gyöngeségét, Cucoaneş nevetésben tört ki, és az ujjait ropogtatta. Úgy rémlett, nevetése megváltozott, mintha mar nem is emberi nevetés volna, olyan különösen hangzott, mint a széltől hajlongó erdei fa reccsenése. Tovább hallgattam, gyászos előérzetek közepette. – De a legmulatságosabb ez a história az újságírókkal! – mondta Cucoaneş mosolyogva. – Eleinte haragudtam a professzorra, mert tőié tudtak meg mindent. De mar nem haragszom. Mindenki teszi a maga dolgát, ahogyan Isten rendelte. Alapjában véve a riporter is ember, neki is meg kell élnie, ahogyan nekünk, mérnököknek is. De mulatságos, hogyan hatoltak be ide hozzám, hogy megmérjenek. . . Az eset korántsem volt annyira mulattató, mint amilyennek Cucoaneş iparkodott feltüntetni. Az 58

újságírók, értesülve rendkívüli makrantropiájáról, várták a klinikán és az egyetemen, hogy lefényképezzék, az orvosok azonban, amennyire csak lehetett, mindig elrejtették. Egészen addig, míg két riporternek, azt állítván, hogy a professzor asszisztensei, és a legutóbbi röntgenfelvétel eredményét hozzák, sikerült behatolnia a szobájába, és lefényképezték. Cucoaneş persze nyomban összetörte a fényképezőgépeiket, s lependerítette őket a lépcsőn. – Most már sajnálom, hiszen ők is szegény, nehezen élő emberek, és elvettem a kenyerüket. De kártalanítom őket. Elküldöm nekik a pénzt a szerkesztőségbe. Úgyse tudok mit kezdeni vele most már.. Azok alapján, amiket mondott, valóban nem nagyon tudott mit kezdeni a pénzzel. Szinte semmit sem evett, s mintha az étvágya is elhagyta volna. Egy csésze teával egész napra jóllakott. Ruhát meg hiába csináltatott volna, mert egy hét múlva már nem fért volna bele. Úgy döntött, hogy valami hatalmas köpenyféleséget fog viselni, melyet az egyik közeli szabóval igazíttatott magára, s amely befödte legalább. Lenorán, rajtam és a professzoron kívül senkinek sem volt szabad a szobájába lépni. Az izgatottságból, mely pár perc óta úrrá lett rajta, megértettem, hogy a menyasszonya érkezését várja, s elbúcsúztam. A következő este valamelyest ritkult a kíváncsiak csoportja. Esett, mintha dézsából öntenék. Csak néhány riporter várakozott csökönyösen, a folyosó elé húzódva. Cucoaneşt nyugodtabbnak találtam, mint előző nap. Az ágyon keresztben helyezkedett el, cigarettázott. – Nos? – kérdeztem – hogy érzed magad? – Mit mondtál? Beszélj hangosabban! Mintha már a hallásom is romlana. . . 59

– Azt kérdeztem, hogy érzed magad – ismételtem meg a kérdést, közelebb lépve és emeltebb hangon. – Elég jól. . . Két méter huszonhárom. . . De ez régebben volt. . . Már nem méretkezem! És rövid szünet után halkan hozzátette: – Végem van, fiú!. . . Elég nyugodtan beszélt, de ez a megbékélés mintha még jobban fájt volna neki. Az arca kezdett megváltozni. Nem tudtam megállapítani, miben változott, mert az arányok megmaradtak, mégsem ő maga volt. A fejét hosszasan nézve állapítottam ezt meg, s az volt az érzésem, hogy nagyítón át látom, kétségtelenül ő az, akit évek óta ismerek, s már mégsem ő. – Mondtál valamit? – kérdezte váratlanul. – Kértelek, beszélj hangosabban. Mintha egyre roszszabbul hallanék. . . – Azt kérdeztem, mit mond az orvos. . . Barátom csodálkozva nézett rám, majd keserűen fölnevetett. – Azt mondja, hogy be kellene vonulnom a klinikájára. – Talán nem is olyan rossz ötlet – tettem hozzá meggyőződés nélkül. – Hogy állandóan a felügyeletük alatt legyél. – Kedvesem, beszélj hangosabban! – fakadt ki idegesen. Szinte kiabálva ismételtem meg minden szót. – Nem tudom, mi van velem – mondta elgondolkodva. – Nem értem, miért hallok egyre roszszabbul. . . – Meg kellene kérdezned a professzort – mondtam minden szót megnyomva. – Mióta érzed úgy, hogy nem hallasz? – Ma éjszaka óta. . . És különös, hogy másvalamit mégis hallok, bizonyos hangokat nagyon hól 60

hallok. . . Illetve nem is tudom, vajon hangoke. . . Szóval más dolgokat hallok. . . – Miféléket? – Nem tudom, hogy magyarázzam el neked. . . Nagyon nehéz meghatározni. . . Időnként úgy érzem, elment az eszem. De valóban különös dolgokat hallok. . . Úgy rémlik, mintha óraütést hallanék, de mégsem óra az, mintha másvalami lenne, ami szabályosan ver, akár egy pulzus, és minden dologban egyidőben üt. . . Nézd, az előbb ebben a székben. . . És mégis egész más ütemben üt, mint az íróasztal. . . De nem pulzus, valami más, nem tudom, hogy mondjam el neked. . . – Ez nagyon érdekes – szakítottam félbe. – Bizonyos okkult jelenségek. . . – Kérlek, ne beszélj nekem holmi okkult jelenségekről – fakadt ki. – Nem érdekel. Az egész história az okkult tudományokkal csak egy nagy bohóckodás. Engem egyetlen dolog érdekel: hogy olyan legyek, mint azelőtt. Nem akarok egyedi lenni! Nem akarom, hogy velem rendkívüli dolgok történjenek! Történjenek azzal, aki akarja és keresi az ilyesmit! Én nem akarok különös hangokat hallani, ha mégoly rendkívüli jelentőségűek is a számodra. Nem akarom, egész egyszerűen nem akarom!. . . Elmélyülten a földet nézve vártam, hogy elmúljék a dühe. Mit mondhattam volna neki? Az egyetlen vigasz, amit nyújthattam, az lett volna, hogy elmondom: ami vele történik, hasonlít az indiai meditációtechnika egyes eredményeihez; de számára mindez nyilván teljesen közömbös volt. Egyáltalán nem érzett kíváncsiságot arra, hogy behatoljon a furcsán felfokozódott érzékei előtt megnyíló világba. Nem érdekelte, hogy makrantropiája magasából lássa a világot – és lelkem mélyén igazat adtam neki. 61

– Bocsáss meg, kérlek – tette hozzá néhány pillanattal később. – Igazságtalan voltam. . . Te segíteni akartál. . . Tudom, hogy nem segíthetsz rajtam, s te is tudod, de vigasztalni próbáltál. . . Sajnálom, hogy. . . Annál is inkább, mert nagy szívességre szeretnélek kérni. Megállt, mintha nem merné megvallani a gondolatait. Aztán közelebb hajolt hozzám, és azt kérdezte: – Te jól hallasz engem? Akarom mondani, rendesen? Az az érzésem, elég hangosan beszélek. . . De lehet, tévedek. . . Az igazság az volt, hogy halkabban beszélt, mint rendesen, de elég hangosan ahhoz, hogy erőfeszítés nélkül megértsem. – Nagy szívességre foglak kérni – mondta mélyen a szemembe nézve. – De kérlek, ne utasíts vissza, hanem tedd pontosan azt, amit mondok. Nem lesz időm megmagyarázni, miért és hogyan. Magadtól is rájössz. . . De hát végtére is semmi értelme, hogy közhelyekkel traktáljalak. . . Arra foglak kérni, viseld gondját Lenorának. . . Akarom mondani. . . Pár pillanatra elhallgatott, oly jelentőségteljesen pillantva rám, hogy megszédültem. Mintha utolszor próbálta volna pecsétre zárni az ajkait, hogy titkát eltemesse. – Egyszóval. . . vigyázz rá!. . . Hirtelen végigsimított az arcán és a homlokán. – Furcsa, néha úgy érzem, az érzékeim is megváltoztak. . . Uram, irgalmazz!. . . Mintha már félrebeszélnék!. . . Összeráncolta a homlokát, mintha csak az ő számára felfogható jeleket iparkodott volna megérteni. De végigsimítva a homlokán, megdörzsölve a szemét, gyorsan megrázta magát. 62

– Ezt akartam kérni tőled – kezdte újra, más hangon –, elsősorban azt akartam kérni, hogy segíts eltűnnöm. . . Ne, ne szakíts félbe! Hallgass végig! Nem arra akarlak kérni, hogy egy öngyilkosságban működj közre, mert ha öngyilkos akartam volna lenni, könnyen megtehettem volna. Meglehet, bátorságom nincs hozzá vagy képtelen makacsságom az oka, de nincs kedvem véget vetni az életemnek. Alapjában véve legalább arra jogom van, hogy lássam, mit képes tenni velem az anyatermészet, meddig képes elmenni. Majd még növök, még tovább növök – de meddig? Legalább ezt akarom látni, a makrantropia határát. És ezért nem végzek magammal. De élni sem tudok ebben a városban, ezek között az emberek között már képtelen vagyok élni. El akarok tűnni. Elbújni. Megszabadulni az újságíróktól, a doktoroktól, a szakértőktől, az ismerősöktől, a szomszédoktól. S arra gondoltam, ehhez szükségem lesz a segítségedre. . . Arra gondoltam, hogy elrejtőzök valahol a hegyekben, talán a Bucegi-ben. . . Hogy kunyhót építek, vagy rendbehozok magamnak egy elhagyott menedékházat, és élek, mint egy remete. . . – De hát éhen fogsz halni egyedül a hegytetőn. . . – Nem, az evés egyelőre nem probléma. Mindenesetre viszek magammal néhány kiló kétszersültet, pár konzervet, kevés teát. . . De ismétlem, egyelőre nem eszem, és nem is vagyok éhes. Egyedül a menedékház megtalálása lesz nehéz, a ruhák pedig. . . Nézd, ez a köpeny minden, amit magammal vihetek. Jó bőre csináltattam, teljesen formátlanra. Más ruha fölösleges. De ezzel együtt a hegyekbe vastag ruhát is kell vinnem. . . Gondoltam, veszek több pokrócot, s viszek magammal ollót meg varrószerszámot. De lehet, még erre sem 63

lesz szükség. Egy tucat biztosítótű elég lesz. Takaró és lepedő viszont kell. És téged kérlek, hogy vásárold meg. . . Még holnap reggel, legkésőbb délig, mert délután kettőkor indulni szeretnék. . . – Miért csak kettőkor? Habozott egy darabig, hogy mondja, vagy ne mondja. Végül is elszánta magát. – Mert holnap négyre terveztük Lenorával, hogy együtt elmenekülünk. El a hegyekbe. . . Hogy megházasodunk, Isten előtt persze, hisz másképp nem lehet, és élünk majd együtt egy menedékházban. . . De aztán arra gondoltam, nincs jogom ezt tenni. Nincs jogom tönkretenni a fiatalságát. . . Ezért döntöttem úgy, hogy holnap még érkezése előtt eltűnök. . . Azután pedig, ahogy Isten akarja. . . Fiatal, újrakezdi majd az életét. . . Az utolsó mondatokat akkora erőfeszítéssel ejtette ki, hogy megértettem, mennyire fájt neki ez a döntés, de megértettem azt is, hogy megváltoztatására minden kísérlet hiábavaló lenne. Ha nem akarok a cinkosa lenni, valószínűleg egyedül próbál menekülni, s elfogják, még mielőtt a hegyekbe ér, és ki tudja, mire lenne akkor képes kétségbeesésében. Másrészt pedig, amint azt gyorsan meg is mondtam, kockázatos másnap délután indulni, annyi a kapunál az újságíró meg a kíváncsiskodó az utcán. Csakis éjszaka lehetne menekülni, és semmi esetre sem közvetlenül a lakásáról. Bérautót kell szerezni, elég nagyot, hogy mi is beleférjünk meg a pokrócok és a vásárolt élelem is. – Inkább egy kisebb, zárt teherautót – közölte véleményét Cucoaneş. – Pár ezer lejjel többet adsz a sofőrnek, és biztosítva van a diszkréció egy hétre, kettőre. Épp erre van szükségünk. Megegyeztünk, hogy mindent, amit másnap vásárolok, nálam raktározok el. Ő ír néhány sort Lenorának, hogy a menekülést pár nappal elha64

lasztotta, én pedig este taxival érte jövök, értésükre adva a riportereknek, hogy a klinikára megyünk. Ő elkészülve vár rám, és azonnal lejön, nehogy időt adjunk a kíváncsiskodóknak, hogy nyomunkba szegődjenek egy másik kocsival. Mire az est leszáll, a házam előtt leszünk, ahol várni fog a kis teherautó. – Legyen, ahogy mondod – szólt Cucoaneş. – És most megkérlek, hagyj magamra. Még rendeznem kell egy csomó számlát, el kell intéznem apróbb ügyeket. Nem akarom, hogy azt mondják, rendezetlen ifjúkort hagyok magam mögött. . . És írni szeretnék Lenorának is. . . későbbre. . . Csak miután hazaértem, jutott eszembe, hogy mindenre gondoltam, kivéve a legfontosabbat: a helyet, ahol barátom menedékre lel. Beszélt valami menedékházról a hegyekben, de meg kell találni ezt a menedékházat, és oda kell érni, mielőtt még egészen megvirradna, hogy magunkra ne vonjuk a figyelmet. Gyerekes elgondolásnak látszott az a tervünk, hogy hajnalban leszállunk a teherautóról, és nekivágunk a hegynek, hátunkon egy tucat pokróccal és élelemmel, anélkül hogy tudnánk, hová is megyünk, kockáztatva, hogy barátom pár száz méter után megáll, mert egy hete nem evett, és – főleg – mert harisnyában kell másznia. Valószínűleg nem tudok egy pár neki való cipőt találni a hat óra alatt, ami a kereséshez rendelkezésemre állt. . . S a menekülést mégsem lehetett tovább halogatni. Mindenképpen el kellett indulnunk másnap este. Mivel azonban nem remélhettük, hogy hamarosan találunk egy olyan üres, félreeső menedékházat, mely kizárólag mireánk vár ott a hegyen, kevesebbel kellett beérnünk. Például egy sátorral, melyet Cucoaneş valami rejtettebb szurdok mélyén fölállíthat, minden ösvénytől távol. Ott elrak65

hatja a pokrócait és az élelmet, míg szerszámokhoz nem jut, hogy a maga választotta helyen megépítse a méreteinek megfelelő kunyhót. Ezeket az asztalosszerszámokat természetesen nem vásárolhattam meg ugyanaznap reggelén, amikor a sürgetőbben szükséges dolgokat kellett föllelnem és beszereznem. Egy vagy két éjszakát hevenyészett matracon lesz kénytelen eltölteni a barátom, csak pokrócokkal takarózva a sátorlap alatt. A szerszámokat és egyebeket, amire még szüksége lesz, majd néhány nap múlva utána viszem. Pontosan így történt minden. Mikor a megbeszélt időben érte mentem, Cucoaneş oly izgatott volt, hogy nem jutott időm elmagyarázni, miért kellett módosítanunk az előző este elkészített tervet. Majd a plafont érte a feje, kezét tördelte, úgy várt rám köpenyében, melyből fürgén bukkantak elő furcsa és igen vastag madzaggal átkötött posztódarabokba bugyolált lábai. Fölösleges lett volna megkérdeznem, hogy érzi magát. Úgy háromméteresnek látszott; hiányos öltözékében, rettentő nagy szőrös kezeivel, pár napos szakálltól sötétlő és mélyülő arcvonásaival olyan volt, mint egy apokaliptikusan ijesztő próféta. Nem lehetett rémület nélkül reá nézni, mert beesett, villódzó szemei is meg minden tétova mosolyára föltáruló nagy fogai is jócskán meghaladták az emberi lénynél még elviselhető abnormitás mértékét. – Minél előbb indulnunk kell! – hallottam sziszegését. Inkább csak kitaláltam, amit mondott, mert az általa kiejtett hangok elveszítették az emberi intenzitást és pontosságot, inkább hasonlítottak infrahangrobbanáshoz, süvítéshez, a természet világában megszokott susogásokhoz és nyögésekhez, hol távoli patakmormolásra, hol vízesésre, hol egy búzatábla fölött suhanó szélre vagy magas erdőben ágakat tördelő viharra emlékeztettek. Ettől 66

kezdve jobban odafigyeltem barátom hangjának különös modulációira és kitöréseire, hogy kitalálhassam a szavakat, melyeket megpróbált kiejteni. Meglepően romlott a beszéde nem egészen huszonnégy óra alatt. Időnként olyan éles hangokat bocsátott ki, mintha valami bonyolult dobozból szólna, melyben értelmetlenül halmoztak egybe fémet, fát és csontokat. Megrémítettek az efféle hangok. Ilyenkor már nem is mertem tea nézni, vártam, hogy csoda történjék, megtörténjék az, amiről tudtam, hogy lehetetlen, vagyis hogy régi, ismerős hangján szólaljon meg, emberi módon, mint azelőtt. Ha izgátott volt, Cucoaneş beszéde szinte érthetetlen lett. Rémes sziszegő hangok, valószínűtlenül palatálisak, mint nedves, repedt hegedű bensejében pukkanó szörnyű dugók, torokhangú trillák és süvítések, néha olyan mélyről, mintha csak valamely élettelen tárgy – elmozdított íróasztal, földön vonszolt óriási láda, puffanó homokzsák – bensejéből csalták volna elő, satnya nazálisok, amiket elfojt egy-egy görcsös fulladás, mindez hosszú másodpercekig követte egymást, csak itt-ott szakította meg szünet, mikor is megkönnyebbült horkantást lehetett hallani. – Mennünk kell, mert jön Lenora! – kiáltotta újból Cucoaneş, szemérmesen összevonva az oldalán a köpenyt. De rémült csodálkozásomból kitalálta, milyen nehezen értem, s egy pillanatig tanácstalanul állt, fölemelt karokkal, mohón várva tőlem valami jelt, hogy amire most rájött, tévedés csupán, hogy még jól hallom és megértem, hogy bármily rendkívüli is a sorsa, kettőnk között mégis maradt lehetőség a megértésre és kapcsolatra. – Vettem neked egy pár csizmát, a legnagyobb számot, amit találtam – kiáltottam. – Máskülönben 67

ezekkel a kapcákkal egy kilométernél többet nem tudsz megtenni. Homlokát ráncolva hallgatott, láthatóan erőlködve, hogy megértsen. Azt hiszem, sikerült. De valószínűleg annyira komikusnak tetszhetett a próbálkozásom, hogy nevetésben tört ki, és karjait fölém terjesztve barátságosan vállon veregetett. Megremegtem. Nehéznek, hidegnek, nem emberinek éreztem a kezét, mintha egy szörny fogott volna meg, és a nevetés bugyborékolva elnyelt nyerítése a képtelenségig fölfokozta azt az érzésemet, hogy lázálmot élek át. Borzongva téptem ki magamat simogatása alól, s az ajtó felé indultam. Nekem kellett elsőként lemennem, hogy eltereljük a kíváncsiskodók figyelmét. Mikor az ajtót kinyitottam, Cucoaneş még egyszer végignézett a szobán. Az asztalkáról fölvette maradék cigarettásdobozait – nehezen, mintha megfagytak volna az ujjai –, és kiment. Akkor vettem észre, hogy a jobb kezében nagy boríték van, valószínűleg több levéllel és irattal, melyet átadott nekem, s jelekkel mutatta, mert félt újra megszólalni, hogy nagyon fontos. A boríték Lenorának volt címezve. Felesleges fölidéznem menekülésünk viszontagságait. Bőségesen előadta azokat az egész sajtó, s bármennyi túlzás is került ama hírhedett riportokba, nagy vonalakban mégis hitelesek, mert a két sofőr vallomásán alapszanak, a taxisofőrén, aki a lakásomhoz vitt bennünket, és a teherautó vezetőjéén, aki egész éjszaka fuvarozott minket. Szerencsénk volt, alig egy órán belül megszabadultunk a minket követő riporterektől. De milyen kínos volt az az út! Cucoaneş alig fért el, összekuporodott a taxi fenekén, szólni se mert, nehogy megijessze a sofőrt, aki reszketve, izzadságcsöppekkel a homlokán a volánra szorította a kezét, és csak előrenézett, mert előzőleg halálra rémült barátom 68

ijesztő megjelenésétől, mikor az mindkét kezével köpenyét fogva jött feléje, és ahogy belépett, a kocsi megingott tőle. Csak később, estefelé, mikor a kíváncsiskodók pillantásaitól megóvó teherautóban már biztonságban voltunk, kezdett újra beszélni Cucoaneş. Mégiscsak beszélt, halkan suttogva, jóformán nem is értettem, mit mond. Bólogattam folyton, nehogy elcsüggesszem, de időnként az volt az érzésem, nem tudom megtéveszteni, világosan látja, hogy amit ő mond, azt én már nem érthetem meg, viszont nem tudta elszánni magát, hogy lemondjon a beszédről, erről az utolsó lehetőségről, hogy egy élőlénnyel valamit közöljön. A teherautó vezetője értesült mindenről, amit az utóbbi két napon az újságok közöltek, ijedség nem látszott rajta, ellenkezőleg, hízelgett neki a szerep, melyet menekülésünkben játszott, s még egy csomó hasznos tanácsot is adott. Reggel négykor értünk a Pǎduchios-hegyhez, oda, ahol Cucoaneşnek néhány napra el kellett rejtőznie, míg vissza nem térek a menedékház építéséhez szükséges szerszámokkal. A kocsi egy minden oldalról erdőkkel borított kanyarban állt meg, jól kiválasztott, több völgy között húzódó hegygerinc volt ez, végtelen bozótossal és vízmosással, nem messze egy forrás, melynek tisztán hallottuk csöndes mormolását. Még fenn volt a hold, s alaposan szemügyre vehettük a terepet. Mikor Cucoaneş leszállt, hogy lazítson elgémberedett tagjain, amilyen hatalmas volt, akkorát nyújtózkodott hirtelen, csontjait ropogtatva, kissé lábujjhegyre emelkedve és fejét kéjesen hátrahajtva, nyögésétől zengett az erdő, mi ketten pedig megszédültünk, látva, miképpen bontakozik ki és növekszik, mintha a hegyek fölötti láthatárt zúzná szét óriás hátával és köpenye lobogó ujjaival. 69

– Jól van!. . . Jól van!. . . – hámoztuk ki a hangok, nyögések, süvítések hosszú és mohó zuhatagából. Azonnal keresgélni kezdett az egész úton a keze ügyében tartott tarsolyban, s kivett egy bontatlan csomag cigarettát. Cibálta egy darabig, az ujjai közt tartva, aztán fáradtan felém nyújtotta. Nekem kellett föltépnem és kibontanom a tetején az ezüstpapírost. Cucoaneş ujjai az efféle apró dolgokra mar használhatatlanok voltak. Mégis elég jól meg tudta fogni a cigarettát; és meglehetős könnyedséggel használta az öngyújtót. De észrevettem, milyen nehéz volt Cucoaneşnek dohányoznia, mert néhány mohó szippantás után alig tudta ajkai közt tartani a cigarettát. Az az apró cigaretta mintha eltévedt volna, úgy állt hatalmas szája sarkában, már-már leesőfélben, és ajkának minden rebbenésére rugóként rándult egyet. Cucoaneş egyébként alig néhányat szippanthatott, mert ezzel már a cigarettát szopókájáig elszívta. Másféle cigarettát kell hoznom neki – mondtam magamban rápillantva –, talán szivart; vagy pedig a szája méreteinek megfelelő cigarettát kell rendelnem a dohányiparnál. – Jól van!. . . – fejtettem meg újabb süvítését. De ezúttal teljes erővel próbálta érthetővé tenni a többi szót is, miket végtelen gonddal iparkodott a megfelelő módon megismételni – sikertelenül. –. . . Borx!. . . – véltem hallani. – Borx. . . Bretingx. . . kretinx. . . tuesz. . . tuesz. . . – Beszélj lassabban! – kiáltottam neki, amenynyire csak erőmből tellett. – Iol bran! – kezdte újra. – Brox!. . . Brox borbruli! Brox borbruli!. . . Újabb kacajzuhatag következett, völgyektől fölfokozott visszhangja szent borzadállyal töltött el. Végre megértettem: Cucoaneş nagyszerűen 70

érzi magát. Ha legalább továbbra is hallaná a szavainkat! Ő azonban hahotázva egyre ismételgette: Borx borbruli!. . . Egyébként csak hozzávetőlegesen tudom lejegyezni a hallott hangokat, ahogyan pfij!-jal szoktuk utánozni a golyó süvítését vagy az ábécé más hangjaival a kopogtatást egy ajtón, a kristály eltörését; a bomba becsapódását. A borx azonban alig közelíti meg azokat a hangokat, amelyeket Cucoaneş egyfolytában kibocsátott, amúgy folyton módosítva őket, olyannyira, hogy pár perccel később föltettem magamban a kérdést, vajon ugyanarra a szóra vonatkoznak-e még. És egyszer csak megértettem: Vox populi! Ahogy odakiáltottam ezt neki, láttam, földerül, s kissé lehajolva és mosolyogva a vállamra tette a kezét. Élénkebben újrakezdte: Borx. . . bretinx. . . kretinx(?) tuesz. . . Nem volt nehéz kitalálnom, hogy egy másik szólásra utal, mely szintén vox-szal kezdődik. És fölkiáltottam: Vox clamantis in deserto?! Bólintott, magánkívül az örömtől. És néhány lépéssel eltávolodva tőlünk a kocsi előtti dombra ért, az ég felé emelte a karjait, ijesztően profetikus ábrázatot vágva beszélni kezdett, kiáltani, szólongatni, énekelni, egyenesen a völgyekhez és hegyekhez fordulva, s már nem nézett ránk. Most a vég következik! – gondoltam, vagy inkább megéreztem, hogy ezt mondta. De mivel láttam, hogy a sofőr szédül, sápad, és képtelen levenni szemét a barátom reggeli széltől felduzzadt köpenyéről – beszálltam a teherautóba, és kezdtem kiszedni a rakományt. Így dolgoztunk, a sofőr meg én, vagy tíz percig, miközben Cucoaneş továbbra is az erdőkhöz és az éghez szólott. Talán imádkozik – mondtam magamban –, vagy éppen átkozódik. Ki tudhatja!. . . A domb felé indultam, és torkom szakadtából hívogattam. Nehezen hallotta meg. Leszállt, gye71

rekesen meghajtotta a térdét, fülét pedig az arcomhoz közelítette. Üvöltve mondtam, hogy minden holmit kiraktunk a kocsiból, hogy helyet kell keresnünk a sátornak valahol a bozótosban, mert mi,már nem vesztegelhetünk sokáig. A teherautónak még délelőtt Bukarestben kell lennie. Énnekem még több nélkülözhetetlen dolgot kell vásárolnom, hogy minél előbb visszatérhessek valamelyik következő éjszakán. Ő a második éjszakától egy bizonyos időpontba várni fog rám, valahol e hely közelében. Lámpával jeleket adunk neki, és hangos dudálással, is hívni fogom. Vagy öt percig beszéltem így, mígnem elfáradtam nagyon, mert kiáltottam minden szót, számtalanszor meg-megismételve, ha fejét csóválta, hogy nem érti. Akkor barátom megölelt, karjaiba véve, mint egy gyermeket, és sok-sok szót mondott nekem, amiből – mint félő volt – szinte semmit sem értettem. Vállon veregette a sofőrt, és mindhárman – megrakodva – a völgybe indultunk. A kiválasztott helyet mintha egy magányos odújának teremtették volna, egy tisztás szélén, melyet közrefogott az erdő borította gerinc éles meredélye és a forrás fölötti szakadékos kis völgy. Cucoaneş jelezte, nincs szüksége a segítségünkre, hogy fölállítsa a sátrát. Csak több cigarettásdobozt adott ide, hogy kibontsam. Aztán elhelyezkedett egy kövön, térdét kitakarva fölhúzva a köpenye szárnyát, s belekezdett egy énekbe, melyet akkor rögtönzött magányából, a hegy magányából.

Alighogy az újabb, ötórányi autózástól kimerülve hazaértem, és átnéztem az aznap reggeli újságokat; rájöttem, barátom a nap szenzációja lett, maga mögé utasítva a legfontosabb politikai ese72

ményeket is. Fényképét – a normális időszakából vagy a makrantropia első napjaiból – az első oldalon közölték, a titokzatos eltűnéséről szóló riportok, cikkek és orvosokkal készített interjúk kíséretében. Az eset kétségtelenül egyedülálló, de a tudomány számára nem megmagyarázhatatlan – jelentette ki a sajtó képviselőinek az Orvosi Kar dékánja. A külföldi tudósítók pár napja szenzációs cikkeket továbbítottak, melyek mindenhol a legnagyobb érdeklődést váltották ki. Több híres riporter bejelentette: Romániába érkezik, hogy megismerje és meginterjúvolja a „makrantropot”. Estefelé fölhívtam a Cucoaneş által megadott telefonszámot, és találkát beszéltem meg Lenorával, mondván, fontos dolgokat fogok közölni vele. Addig nem ismertem, s hogy találkoztunk, meglepődtem. Sápadt arca, finoman sötétvörös haja és egyenes orra volt, s egész lénye mintha más korból való lenne, a szeme pedig tiszteletlenül tágra nyílt, olyan szemek, amelyektől mindig elfogódott lesz az ember. Nehezen leplezett izgalommal nyitotta föl az átnyújtott borítékot, s pillantást vetett egy hosszú levél első oldalára. Ám az elolvasása valószínűleg nehezen lett volna elviselhető egy idegen szeme láttára, ezért a levelet összehajtotta, és táskájába tette, szórakozottan lapozgatni kezdve a többi papirost. Úgy sejtem, egy végrendelet volt, több okirat, egy köteg értékpapír és néhány fénykép. – Hol van? – kérdezte hirtelen, a papírokat mind a borítékba dugva. Elmagyaráztam, szabódva, hogy köt a neki tett fogadalmam, de egyelőre jobb helyen van ott, ahol van, mint bárhol másutt. A szemembe nézve hitetlenkedve figyelt. – Most milyen nagy?! – szakított félbe egy türelmetlen mozdulattal. 73

– Nehéz megmondani. Hajnalban talán három és fél méter volt, talán több.. Lehunyta a szemét, és ajkait harapdálta szótlanul. – S ami még súlyosabb, már nem tud beszélni. . . Szinte nem is lehet érteni, amit mond. . . – Én megértem! – kiáltotta szenvedélyesen Lenora. – Akárhogyan is, én megértem! Ismerem! Mindent kitalálok. Kitalálom, amit mond, az ajkáról, a szeméből. . . Pár pillanatig állt még könnybe borult szemmel, aztán kezet nyújtott. – Legközelebb én is magával megyek. Holnap reggel fölhívom. Beleegyeztem. A lánynak alapjában véve teljesen igaza van – mondtam magamban. Bármenynyire szenvedne is Cucoaneş attól, hogy a viszontlátás után örökre el kell válnia tőle, de még jobban szenved attól, hogy így, búcsú nélkül váltak el. Csak az lesz nagyon nehéz, hogy miként is beszélgessenek. Más kommunikációs eszköz kell, talán egy fekete iskolai tábla, amelyre ő is, mi is krétával írunk. Följegyeztem, hogy ezt is meg kell vásárolnom, és amint hazaértem, mosolyogva aludtam el, Eugen boldogságára gondolva. Másnap este nem tudtunk elmenni, és a következőn se. Bizonyos dolgokat nem kaptam, mások meg, így a megrendelt óriási bakancs, még nem készültek el. A teherautó-sofőr különben is csak a harmadik estén ért rá, mást meg semmiképp sem akartam beavatni a titkunkba. Ily módon csak a Cucoaneştől való elválásom utáni negyedik éjszakán indulhattunk. Előzőleg esett, és az út jó részét elég lassan haladva tettük meg, így aztán ahelyett, hogy – amint terveztük – reggel háromkor érkeztünk volna a Pǎduchioshoz, majdnem négy volt, mire odaértünk. Jócskán kivilágosodott, amikor 74

leállítottuk a kocsit a megbeszélt helyen. A sofőr hosszasan dudálni kezdett. Mindhárman a kocsiban maradtunk, izgatottan, s nem mertünk egymásra nézni. És egyszer csak, ahonnan nem is vártuk, lassan, unottan fölemelkedik Cucoaneş. Lenora egy kiáltást fojtott el. Barátomra ezúttal valóban nem lehetett ráismerni. A köpenyt kétségkívül kinőtte, hisz amint kibontakozott előttünk, hat-hét méteresnek látszott, mellkasa szédítően kiszélesedett, minden tagja a magassággal arányosan nőtt, ezért néhány találomra egybetoldott pokróccal fedte be oldalát, másik két pokrócot a vállán viselt, a lábán meg semmi se volt, a rátekert vásznak kioldódtak, ő pedig nem bírta visszaigazítani azokat hatalmas ujjaival, melyekkel már csak köveket és fatörzseket volt képes megragadni. Bajosan tudnám leírni, milyen érzést váltott ki bennem rendkívüli megjelenése az országút melletti árok fölött. Amint kiemelkedtek vállai a völgyből, olyan volt, mint a habok közül felbukkanó Neptun. Az efféle rettenettől megnémul az ember. Valójában már nem is rémület volt ez, hanem valami különös csodálkozás, mely kiemel az időből, s a mitológia fényébe von. Vártam, hogy fölemeli a háromágú neptuni szigonyt, vagy Jupiterként villámokat szór, de ha bármi ilyesmi következett volna, nem ejt nagyobb ámulatba, mint puszta megjelenése. Bámulatosan megnőtt a szakálla az utóbbi napokban, teljésen átalakítva, isteni jelenséggé változtatva az arcát. Feje, noha teljes mértékben megfelelt a test arányainak, észrevehetetlenné vált mégis, mihelyt nevetni vagy beszélni kezdett, mert akkor feltárultak fogai, szájának sötét barlangja és sárkánynyelve. Az ember egyébként már első kiejtett hangjára megremegett, s összehúzta magát, mert az volt az érzése, hogy a hangokat nem természetes módon 75

képezte, hanem vállait mozgatva, ujjait ropogtatva avagy mellkasában dübörögtetve. Egyáltalán nem érzem magam képesnek arra, hogy felidézzem azokat a hangokat. Nem mondhatom, hogy a természetben hallott sokféle sóhajtás, nyögés, roppanás és süvítés valamelyikéhez hasonlítottak, s mégis mindez felidézett valamit egy lázas és állati félelmekkel teli, bizonytalan álomvilágból, s már ez az önkéntelen fölidézés is lesújtott rettenetével, megbabonázott, megrendítő pillanatokig felfüggesztve a jelen érzetét. Igen valószínű, hogy barátom nagyon is tisztában volt az általa kiejtett hangok mágikus hatásával, mert amíg csak lehetett, óvakodott beszélni hozzánk. De rögtön azután, hogy az autóból kiszálltunk, s megpillantotta Lenorát, áradó rikoltásban tört ki, amitől megkövültünk. Aztán néhány lépést tett, és nehézkesen mellénk térdepelt mosolyogva. Letérdelt, s ugyanakkor le is hajolt, hogy még közelebb kerüljön hozzánk, de csak felére sikerült csökkentenie a magasságát, továbbra is legalább egy méterrel magasabb volt nálunk. Akkor a füle irányába emelkedve az kiáltottam – Ő akart eljönni! Ő akarta!!!. . . Azt hiszem, nem értette, siettem hát előszedni a fekete táblát, melyre hatalmas nagybetűkkel ugyanezeket a szavakat írtam. Mikor fölemeltem a táblát, hogy elolvassa, megnézte a betűket, és mosolyogva bólintott. Aztán végtelen óvatossággal Lenora felé nyúlt, nem merte megfogni, épp hogy érintve fölemelte, mint egy gyermeket, és a teherautóra tette: Így, jobban láthatta és becézgethette, összetörésének kockázata nélkül. – Eugen! Eugen! – suttogta Lenora, s mindkét kezével megszorította az öklét. Már kétségkívül semmit se hallott, de nem is érezte szükségét, hogy halljon. Boldog volt, hogy 76

egészen közelről láthatja kedvesét, és beszélhet hozzá. Mert, bár a kiejtett hangok teljesen kivehetetlenek voltak, ő csak beszélt, lassan mozgatta ajkait, többre nem mert vállalkozni. Időnként sóhajokat hallottam és – talán a mellkasából – horkantásokat; ez volt az ő szerelmes suttogása. – Most mit tehetünk? Mit tehetünk még?! – kérdezte kétségbeesetten Lenora, és sírásban tört ki. – Hangosabban! – mondtam. – Hangosabban és a füléhez egészen közel!. . . Lenora többször megismételte kérdését, de Cucoaneş, noha közel hajtotta fülét, semmit se értett meg, és beérte annyival, hogy vállat vont, és végtelen, rezignált szomorúsággal mosolygott. Lehajolt, és felemelte a táblát. Nagy üggyel-bajjal sikerült ujjai közé fognia a krétát. Mindazonáltal türelmesen és bátran, olyan gyermek módjára, aki az első betűvetéssel bajlódik, nagy betűkkel felírta a táblára: Jól van. – Hogyhogy jól van? – kiáltottam. – Nyugodtabbnak érzed magad? Más szemmel látod a világot? Látsz olyan dolgokat, amiket mi nem láthatunk? Mindezekre a végső erőfeszítéssel elordított és számára inkább csak megsejtett kérdésekre csak mosolygott, és álmodozóan, felemelt karral az égre mutatott. Tovább kérdeztem: – Mondd meg nekünk mégis, mit látsz, mit érzel, mit értesz! Mondd meg nekünk, van-e Isten, és mit kellene tennünk, hogy megismerjük mi is! Mondd meg nekünk, folytatódik-e az élet a halál után, és hogyan készüljünk reá. Mondj nekünk valamit! Taníts bennünket! Barátom akkor újból a táblára írottakra mutatott, és ujjongó örömmel emelte az ég felé a karjait, és beszélni kezdett hozzánk. Szavaitól visszhan77

goztak a völgyek. Olyan volt, mintha vihar készülődne; remegtek a fák, és lehajoltak az ágak. Lenora rémülten hunyta be a szemét és mindanynyian mintha még kisebbek lettünk volna, mint amilyennek látszottunk. De bennem minden rémületen túl úrrá lett a vágy, hogy fölérjek hozzá, és megtudjam a titkokat, amelyeket ő megismert immár. Vártam, míg abbahagyja, s a táblára másik kérdést írtam: Mi van ott? Nagybetűkkel írtam, hogy könnyebben elolvashassa. Úgy látszott, Eugent kissé untatja a makacskodásom, de tenyerét nyújtotta, hogy odaadjam a krétadarabot, és újra munkához látott. Pár perc múlva megmutatta: Minden van! Az ég felé emelte karjait, majd újra a föld felé fordította, a hegyek és a völgyek felé. Mosolyogva énrám mutatott, Lenorára mutatott, a sofőrre, aztán keze fejével vidáman megveregette a teherautót, és fölnevetett. Értetlenül néztük mindhárman. Látva, mint állunk ott tanácstalanul, eltávolodott tőlünk, és egy fáról letört egy ágat. Aztán figyelmesen kitépdesett belőle három zöld ágacskát, és sorban mindegyikünknek adott egyet-egyet. Nagy félelemmel vettük át, mintha megsejtettük volna akárcsak az álomban –, hogy megrendítő titok tárul föl előttünk. És álltunk mindhárman zöld ággal a kezünkben, reá tekintve. Cucoaneş akkor ismét nevetni kezdett, illedelmes viselkedésünk mérhetetlenül fölvidította. De nevetésére Lenora összegörnyedt a félelemtől, ő pedig kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa. Túl nagy volt a kísértés, nem tudott tovább uralkodni magán: Lassan a tenyerére vette, ahogyan szobrocskát szokás, hogy minél többen lássák, és fölemelte a magasba, hogy nézhesse. Lenora rémülten kapaszkodott mindkét kezével a karjaiba. (Mert, amint nekem később bevallotta, különösen vőlegényének az arca döbbentette meg, 78

melyet most egészen közelről láthatott; úgy rémlett neki, hogy a szája kész lenyelni őt, a szemei pedig halálra rémítették.) Mintha nem is vette volna észre kedvese rémületét, Cucoaneş óvatosan a mellére vonta, úgy tartotta és ringatta, mint egy babát. De amikor közelebb hajtotta az arcát, s a szakállába gyömöszölve, megpróbálta megcsókolni őt, Lenora felkiáltott, és eltakarta a szemét. Azt hittem, elájult, mert elsápadt, s a teste ernyedten függött vőlegénye karjaiban. Cucoaneş ezúttal megértette. Óvatosan tette a teherautóra – ahonnan a sofőrrel azonnal levettük –, majd intett, hogy elmehetünk. Arca megkeményedett. Mosoly sem élénkítette szemét, száját sem nyitotta ki többé. Odakiáltottam, hogy a teherautóban van egy és más a számára: szerszámok, élelem, bakancs. Nem akart meghallgatni, amikor meg arra gondolva, nem értette, amit mondok – elkezdtem kirakodni a teherautóból, mérges lett, s megfenyegetett a karjával, hogy az egészet behajigálja a völgybe, ha nem visszük vissza. Utolsó kísérletként elővettem a bakancsot. Idegesen megragadta, és elhajította messze az erdő fölé, hogy szem elől veszett. – Hiába minden! – súgta Lenora. – Jobb, ha elmegyünk. . . Ez a vég. . . Intettem, hogy indulunk, s ő, karját hosszú ideig a feje fölött lengetve, jó utat kívánt. Ott hagytuk az út közepén, mint egy napsütötte hegyet.

Aztán két hét múlva még egyszer és utoljára láttam. Ami e két hét alatt történt: a sajtóhadjárat az orvosok ellen, akik szökni hagyták, s a rendőrség ellen, mely nem tudta megtalálni, a különc dél-amerikai milliárdostól felajánlott jutalom: annak, 79

aki elfogja, és neki megmutatja, a Bucegi-be szervezett felderítő járatok, melyeket aztán felsőbb parancsra beszüntettek, azzal az indoklással; hogy ártatlan emberi lényt nem lehet úgy hajszolni, mint egy vadállatot – mindez még elég frissen él az olvasók emlékezetben ahhoz, hogy ne kelljen fölelevenítenem. Időnként Sinaián, Predealon röppent fel a hír, hogy látták a makrantropot egy forrás mellett, vagy amint egy erdőből leereszkedik, de ezek a hírek annyira ellentmondásosak voltak, a részletek oly fantasztikusak (akkora volt, mint egy hegy, több szeme és karja volt, hatalmas sziklákat görgetett a völgybe, látták, mint eszik meg egy eleven bivalyt stb.), hogy az emberek kétkedni kezdtek a látomások hitelességében. Barátom létezésének minden kétségét kizáró jelei a Bucegi- vagy a Piatra Craiului-hegységben a kitört fák törzsei voltak, meg áthaladásának nyomai valamely kisebb erdőben. Különben, mint azt egybehangzóan kijelentették mindazok, akik állítólag látták őt, csakis éjszaka járkált, napközben ki tudja, miféle meredélyek között rejtezett. Nem találtak semmi más nyomot. A sátor és az általunk szállított dolgok mintegy varázsütésre eltűntek. A völgybe, ahol utoljára elváltunk tőle, számtalan felderítő érkezett, a sofőr ugyanis elég pontosan nyilatkozott az újságíróknak, de nem találtak semmit, még rőzsetűz nyomát sem. Két héttel később; estefelé, egyik barátom kocsijában utaztam Moroieniből a dobreşti-i villanytelep felé vezető országúton. Túlhaladtunk a moroieni-i szanatóriumon, amikor a kígyózó út számtalan kanyarulatának egyikében emberek csoportja integetett, hogy álljunk meg. A hold fényénél hasonlíthatatlan félelmet láttam arcukba ivódni. Munkások voltak, akik munkából jöttek, és csáká80

nyaikat, lapátjaikat jól a markukba szorították, mintha a halállal készültek volna reménytelen harcba szállni. – A jelenés, uram, az erdőben van a jelenés! – sikerült megszólalnia egyiküknek. – Egyfolytában mozgatja az erdőt – mondta egy másik. – A jelenség olyan óriási, mint még soha! Az Isten verése az, ő az! Abban a pillanatban természetellenesen roppant az erdő, s kövek, kavicsok áradata kezdett mindenfelől az útra özönleni. Megdermedtünk mindannyian. Az emberek fölemelt csákányokkal tolongtak az autó körül. S a fák közül, kétrét görnyedve, hogy elrejtse és megóvja fejét a magas ágaktól, félelem nélkül lépett elő barátom, Cucoaneş. Teljesen mezítelen volt, nem számítva a rongyos pokrócokat, miket – ahogy tudott – oldalára kötözött. Amikor az országútra érve kiegyenesedett, háromszor akkorának látszott, mint legutóbb. (De később nagyon megoszlottak a vélemények magasságát illetően; társam szerint nem volt több 15-16 méternél, én 20-22-re becsültem, a munkások közül pedig egyesek úgy vélték, 30 méternél is több volt.) Megőrizte testének ugyanazokat a tökéletes arányait, ezért szörnyű méretei ellenére is emberhez hasonlított. Csak szakálla nőtt meg, hatalmas hullámokban omlott végtelen mellére. Lépdelt, anélkül hogy szétnézett volna, s bizonnyal széttapos bennünket, ha észre nem veszi az autó égő fényszóróit. Mintha e fények emlékezetébe idéztek volna valami számára még fontosat, pillanatra megállt, és arcát felénk fordítottá. De a következő pillanatban vállat vont, és folytatta útját. Leereszkedett a völgybe, s kapaszkodni kezdett lassan, sietség nélkül az irtásos domboldalra. Hamarosan fölért a gerincre, s mi utána néztünk, amint a hold fényétől ezüstös alakja a lengő sza81

kállal rárajzolódott a tiszta égre, mint valami világvégi jelenés. Ez volt minden. S azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy Cucoaneşt valahol látta egy embercsoport, amelyet nem lehet, mint annyi mást, azzal vádolni, hogy rémeket lát. Hónapokkal később mindenütt keresték Cucoaneşt. A róla szóló hírek teljesen ellenőrizhetetleneknek bizonyultak. Októberben, úgy hírlett, parasztok egy csoportja látta őt a Bǎrǎgamon, amikor éjféltájban hazafelé tartottak a mezőről; lábnyomai egyesek szerint egymástól 40-50 méterre voltak. De hát ezeket a lábnyomokat mindig elmosta az eső, mert Cucoaneş csak esős időben járkált (talán épp azért, hogy elmosódjék a nyoma, talán mert félt, hogy munkájukat végző emberekre lép, s éji órákban járkált és rossz időben, mikor tudta, mindenki más pihen). Ugyanannak a hónapnak a végén állítólag Constanţától északra pillantották meg, amint a tenger felé igyekezett. Voltak, akik határozottan azt bizonygatták, hogy látták a tengerbe lépni és úszni, de amint pár nap múlva a vizsgálat bebizonyította, ezek a vallomások teljességgel megalapozatlanok voltak. És nem sokkal azután már semmit sem tudtak Eugen Cucoaneşről. Zirkuli Péter fordítása

82

HONIGBERGER DOKTOR TITKA

Einem gelang es – er hob den Schleier der Göttin zu Sais. . . * Novalis

1. 1934 őszének egyik reggelén meglehetősen különös levelet hozott nekem egy küldönc, s közölte, hogy megvárja a választ. A levelet egy hölgy írta, akinek a nevét – Zerlendi – eddig sohasem hallottam; arra kért, hogy látogassam meg még aznap délután. Nagyon szabatos levél volt, szerfölött udvarias hangnemben fogalmazták, úgy, ahogy az szüleink idejében dívott, ha egy úriasszony ismeretlenhez fordult. „Tudomásomra jutott, hogy röviddel ezelőtt tért vissza Keletről, s úgy hiszem, érdeklődéssel tekintené meg férjem gyűjteményeit” írta egyebek között. Megvallom, abban az időben nem nagy kedvem volt olyan ismeretségekhez, amelyeket csupán az indokolt, hogy néhány évig Keleten éltem. Nemegyszer kénytelen voltam lemondani egy-egy, egyébként egész kellemesnek ígérkező barátságról azért, mert nem volt ínyemre, hogy közhelyeket mondjak „Ázsia rejtelmeiről”, a fakírokról, dzsungelbeli csodákról és viszontagságokról, olyan szenzációs részleteket, amelyekről még külön magyarázatot is vártak tőlem. Zerlendi83 * Egyvalakinek sikerült fellebbentenie a szaiszi istennő fátylát. . .

né azonban levelében néhány keleti gyűjteményről tett említést anélkül, hogy közelebbről megjelölte volna jellegüket és eredetüket, s ez elég volt ahhoz, hogy fölébressze kíváncsiságomat. Valóban érdekelt azoknak a románoknak az élete, akiket hatalmába kerített a Kelet iránti szenvedély. Ha őszinte akarok lenni, szólnom kell arról, hogy jó néhány évvel e történet előtt az egyik Dȋmboviţa-parti antikváriumban egy egész ládányi, Kínával kapcsolatos könyvet fedeztem föl. Olyan könyveket, amelyeket egykori tulajdonosuk hosszasan tanulmányozott, jegyzetekkel látott el, sőt néha még ceruzával ki is javítgatott, s akinek az aláírását a legtöbb könyv belső címlapján megtaláltam: Radu C. Ez a Radu C. azonban nem amatőr volt. Könyvei, amelyek ma az én tulajdonomban vannak, azt bizonyítják, hogy a kínai nyelv komoly és fegyelmezett tanulmányozására adta a fejét. Valóban, jegyzetekkel látta el a Se-Ma Ts'ien-féle Memoires historiques hat kötetét, amelyek Edouard Chavannes fordításában jelentek meg, s a kínai szövegekben található valamennyi nyomdahibát kijavította, ismerte a kínai klasszikusok Couvreur-féle kiadását, előfizetett a T'oung Pao című folyóiratra, és megvásárolta a Variétés sinologique valamennyi kötetét; amelyek a háború kitöréséig Sanghajban jelentek meg. Ez az ember annyira érdekelt, hogy könyvtára egy részét összeállítottam, noha sokáig nem tudtam meg teljes nevét. Az antikvárius 1920 táján több száz kötetet vásárolt meg, de csupán néhány képeskönyvön tudott azonnal túladni, olyan vevőre nem akadt, aki e kínai szövegek és tanulmányok gyűjteménye iránt érdeklődött volna. Akkoriban többször gondoltam rá, vajon ki lehetett az a román férfi, aki ennyire komolyan nekilátott a kínai nyelv elsajátításának, s akinek nem maradt meg még a 84

teljes neve sem. Miféle szenvedély hajtotta a világ azon távoli sarka felé, ahova nem műkedvelőként akart közelíteni, hanem igyekezett megtanulni a nyelvét, s azon fáradozott, hogy behatoljon történelmébe? Vajon sikerült-e valamikor is eljutnia Kínába, vagy idő előtt elpusztult a front valamelyik katlanában? Néhány kérdésre, amelyek fölmerültek bennem, miközben szomorúan és értetlenül lapozgattam könyveit a rakparti antikváriumban, jóval később kaptam választ. Egyébként magát a választ is váratlan titkok övezték. De ez egészen más történet, semmi köze sincs azokhoz az eseményekhez; amelyeket most kezdek papírra vetni. Mégis, ahogy eszembe jutott ez a Radu C. s az a még néhány más orientalista vagy keleti dolgokat kedvelő férfi, akik úgy éltek itt Romániában, hogy senki sem ismerte őket, döntöttem: elfogadom az ismeretlen hölgy meghívását. Még aznap délután elmentem az S. utcába, ahogy a 17-es szám elé értem, azoknak a házaknak egyikére ismertem, amelyek mellett sohasem tudtam úgy elhaladni, hogy le ne lassítsam lépteimet és ne leskelődjek; szerettem volna kitalálni, mi történik az ódon falak mögött, ki lakik ott, és miféle sorssal küszködik. Az S. utca pontosan Bukarest központjában van, nagyon közel a Calea Victorieihez. Vajon miféle csoda folytán maradhatott épen a 17. szám alatti bojárház, vasrácsozatával, kavicsos udvarával, háborítatlanul növő akác- és gesztenyefáival, amelyek árnyéka eltakarta a homlokzat egy részét? A kapu nehezen nyílt, s az őszi virágokkal gazdagon borított ágyások között két fakó fejű törpe fogadta a látogatót. Az udvaron egy régóta kiszáradt úszómedence volt. Mintha más lett volna itt a levegő. Olyan világ volt ez, amely már lassanként eltűnt a főváros többi előke85

lő negyedéből, itt viszont illedelmesen. meghúzta magát, az aggkor elesettsége és nyomorúságos haláltusája nélkül. Jó állapotban fennmaradt hajdani bojárlak volt, csupán a fák nedvessége hagyott idő előtt nyomot a homlokzaton. A főbejáratot, negyven évvel ezelőtti divat szerint, tejüveg védte. Néhány bemohosodott kőlépcső, szélén nagy cserepes virágokkal, üveges verandára vezetett, a felső ablakszemek színes üvegből készültek. A csengő mellett nem volt névtábla. Már vártak. Egy öreg, sánta szolgáló nyomban ajtót nyitott, és egy hatalmas szalonba tessékelt. Alig maradt annyi időm, hogy a bútorokra és képekre pillantsak, amikor nyílt a tölgyfa ajtó, s Zerlendiné lépett be. Elmúlt már ötvenéves, de olyan asszony volt, akit ha csak egyszer is, látott az ember, nehezen felejt el. Ez a nő nem úgy öregedett, mint az emberek általában. Vagy talán úgy öregedett, mint a régi idők asszonyai: titokzatos módon megértve, hogy a halál révén nem a földi élet végéhez, a hús fokozatos elsorvadásához és viszszavonhatatlan oszlásához, hanem minden dolgok megértésének isteni sugallatához kerül majd közelebb. Az embereket mindig is két csoportra osztottam: azokra, akik úgy értelmezik a halált, mint az élet végét, és azokra, akik úgy képzelik el, mint valamiféle új szellemi létezés kezdetét. S ha összeakadok valakivel, csak azután próbálom megítélni, miután megismertem a halálról vallott őszinte hitét. Máskülönben a csillogó intelligencia és a vonzó báj félrevezethet. Zerlendiné egy fotelba ült, s olyan mozdulattal, amiből hiányzott a bizonyos kort megért nők fesztelensége, magas támlájú székre mutatott. – Köszönöm, hogy eljött – mondta. – Férjem nagyon örvendett volna, ha megismerheti önt. Ő is 86

szerette Indiát, talán jobban is, mint ahogy ez orvosi hivatásával összeegyeztethető lett volna. . . Fölkészültem rá, hogy hosszú történetet fogok végighallgatni, s örültem, hogy ezalatt – vigyázva, hogy meg ne sértsem megnézhetem Zerlendiné oly különös arcát. De vendéglátóm néhány pillanatra elhallgatott, majd fejét kissé felém fordítva megkérdezte: – Ismeri Johann Honigberger doktor életét és írásait? Férjem ennek a brassói szász orvosnak a könyvei révén szeretett bele Indiába. A történelem iránti érdeklődést valószínűleg örökölte is, hiszen az családi szenvedély volt náluk, de Indiával akkor kezdett foglalkozni, amikor fölfedezte Honigberger doktor munkáit. Egyébként néhány évig egyre gyűjtötte az anyagot erről a szász orvosról, még egy monográfia megírásához is hozzáfogott. Ő maga is orvos volt, és úgy vélte, hogy meg tud írni egy ilyen művet. Bevallom, hogy akkoriban igen keveset tudtam dr. Johann Honigbergerről. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt angol fordításban olvastam Thirtyfive years in the East című főművét, egyetlen olyan munkáját, amihez Calcuttában hozzáférhettem. Az idő tájt a jóga filozófiájával és jógagyakorlatokkal foglalkoztam, s Honigberger könyvét főleg azért olvastam el, hogy tanulmányozhassam ezeknek a titkos szertartásoknak a részleteit, amelyeket, úgy tetszett, a doktor tüzetesen ismert. Mivel azonban könyve a múlt század közepe táján jelent meg, arra gyanakodtam, hogy a szerzőből bizonyos mértékben hiányzott a kritikai szellem. Arról viszont nem volt tudomásom, hogy a doktor, aki nagy hírnévnek örvendett az orientalisztikában, régi brassói család sarja. Holott éppen ezt a részletet tartottam most érdekesnek. 87

– Férjem kiterjedt levelezést folytatott különféle orvosokkal és tudósokkal, akik ismerték Honigbergert, hiszen még elég sokan éltek azok közül, akik találkoztak vele, noha 1869-ben hunyt el Brassóban, nem sokkal azután, hogy utolsó indiai utazásáról visszatért. Egyik fia Iaşi-ban lett ügyész; a doktor első házasságából született. Férjem azonban már nem érte meg, hogy megismerkedjék vele, bár gyakran utazott Iaşi-ba, hogy néhány irat nyomára bukkanjon. Akaratlanul elmosolyodtam. Meglepett, hogy Zerlendiné mennyire pontosan ismerte Honigberger életrajzi adatait. Valószínűleg kitalálta, mire gondolok, mert hozzátette: – Ezek a dolgok annyira érdekeltek, hogy örökre az agyamba vésődtek. Ezek a dolgok és még jó néhány más is. . . Hirtelen gondolataiba mélyedve elhallgatott. Később alkalmam nyílt meggyőződni róla, hogy mennyi és milyen pontos adatot ismert Zerlendiné Honigberger doktor életéről. Egy egész este csak a doktor első indiai tartózkodásáról mesélt, amire azután került sor, hogy vagy négy évet Kis-Ázsiában, egyet Egyiptomban, hetet pedig Szíriában töltött. Nem volt nehéz észrevenni, hogy Zerlendiné többször is áttanulmányozta férje könyveit és kéziratait, mintha valamikor arra vágyott volna, hogy a férje által abbahagyott munkát ő fejezze be. Az az igazság, hogy az ember nehezen tudta kivonni magát e szász orvos titokzatos varázsa alól, aki botcsinálta orvos volt, hiszen hivatalosan csak gyógyszerész diplomával rendelkezett. Honigberger hosszú életének több mint a felét Keleten töltötte. Egy időben gyógyszerész létére Ranzsit-Szinghnek, Lahore maharadzsájának udvari orvosa, admirálisa és a Fegyvertár igazgatója volt. Többször is tetemes vagyont gyűjtött, de mindig el 88

is vesztette. Honigberger nagystílű kalandor volt, mindazonáltal szélhámosnak semmiképpen sem nevezhető. Művelt embernek számított, több világi és okkult tudományban egyaránt jártas volt, néprajzi, növénytani, numizmatikai és művészeti gyűjteményei pedig számos nagy hírű múzeum anyagát gazdagították. Ezek után könnyen érthető, hogy Zerlendi doktor, akit szenvedélyesen érdekelt nemzetünk múltja és az orvostudomány története, miért áldozott életéből annyi évet arra, hogy összeállítsa Honigberger doktor hiteles életrajzát, és megfejtse titkait. „Mert arra a következtetésre jutott – bizonygatta egy alkalommal Zerlendiné –, hogy Honigberger élete, annak ellenére, hogy köteteket írtak róla, még nagyon sok titkot rejteget. Például nem talált magyarázatot utolsó, 1858-as indiai útjára, amikor szinte már csak hálni járt belé a lélek, mivel előzőleg egy fekete-afrikai expedíciójáról súlyos betegen jött haza. Miért tért vissza Honigberger megrokkant egészséggel Indiába, és miért halt még, alighogy a lábát betette Brassóba? –töprengett gyakran a férjem. A doktor állítólagos kasmíri növénytani kutatásai, amelyeket jóval előbb végzett, ugyancsak gyanúsak voltak neki. Joggal hihette, hogy a valóságban Honigberger nemcsak Kasmírban járt, hanem átment Tibetbe is, vagy mindenesetre az egyik himalájai kolostorban tanulmányozta a titkos farmakopea tudományát, s hogy a növénytani gyűjtőutak csupán ürügyül szolgáltak. Bárhogy legyen is, ezt ön jobban megítélheti.” Meg kell vallanom, hogy miután tekintetem végigsiklott a Honigbergerre vonatkozó könyveken és dokumentumokon, amelyeket Zerlendi anynyi gonddal gyűjtött össze, kezdtem én is meggyőződni róla, hogy a szász orvos életét titkok övezik. 89

De az, ami az S. utcai házban tett első látogatásom után következett, minden várakozást felülmúlt. – Arra gondoltam – folytatta hosszas hallgatás után Zerlendiné –, hogy kár lenne, ha mindez a munka veszendőbe menne. Társaságban hallottam önről, s néhány munkáját elolvastam, főleg azokat, amelyek Indiával és az indiai filozófiával foglalkoznak. Nem mondhatom, hogy teljes egészében értettem, de azt mégis megértettem, hogy bizalommal fordulhatok önhöz. . . . Megpróbáltam közbeszólni, hogy ez hízelgő rám nézve stb., de Zerlendiné ugyanolyan hangnemben folytatta: – E ház küszöbét hosszú évek óta alig lépi át valaki. Csupán néhány barát, akiknek nincs olyan különleges felkészültségük, mint amilyenre a férjem tett szert. Így aztán dolgozószobája és könyvtára nem változott 1910 óta. Sokáig én is külföldön tartózkodtam, amióta pedig újra itthon vagyok, óvakodom attól, hogy túl sűrűn említsem férjem nevét. Orvoskollégái abban az időben mániákusnak tartották. A könyvtárat, amit most megmutatok önnek, azok közül, akik fölbecsülhették volna, csak egyvalaki látta: Bucura Dumbravǎ. Írtam neki, miként önnek is, hogy egy gazdag keleti gyűjtemény van a birtokomban. Hosszas halogatás után el is jött. Azt hiszem, nagyon érdekelte. Mint mondta, olyan könyveket talált itt, amelyeket valamikor a British. Museumtól kért. De nem volt ideje, hogy aprólékosan átvizsgálja őket. Följegyzett magának egy-két dolgot, s megígérte, hogy újra eljön, ha majd visszatér Indiából. Talán tudja, egy teozófiai kongresszusra utazott. De nem adatott meg neki, hogy ismét román földre tegye a lábát. Port Saidban meghalt. . . Nem tudom, Zerlendiné vajon nem tulajdonított-e valami rejtett értelmet ennek a hazatérés kü90

szöbén bekövetkező halálesetnek. Ismét elhallgatott; és rendkívüli figyelemmel nézett rám. Éreztem, hogy nekem is szólnom kell valamit, s azt mondtam: a rejtélyek akkora szerepet játszanak az életünkben, hogy szükségtelen olyan távol, teszem azt Adyarban vagy Port Saidban keresnünk őket. Zerlendiné nem válaszolt. Fölemelkedett karosszékéből, s megkért, kísérjem a könyvtárba. Miközben a szalonon áthaladtunk, megkérdeztem tőle, hogy férje volt-e valaha is Indiában. Nehéz erre válaszolni suttogta bizonytalanul, s megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. 2 Sok gazdag és művelt ember könyvtárát láttam már, de egyik sem ejtette annyira rabul a szívemet, mint ez az S. utcai. Amikor kitárult a nehéz tölgyfa ajtó, lábam földbe gyökerezett a küszöbön. Azon óriási szobák egyike volt, amilyet a múlt század legelőkelőbb házaiban is csak ritkán talál az ember. A nagy ablakok a ház mögötti kertre nyíltak. A függönyöket kissé félrehúzták, s,az őszi alkony ragyogó fényei még ünnepélyesebbé tették a szoba hangulatát. A falakat majdnem a magas mennyezetig könyvek borították. A könyvtár jó részét galéria vette körül. Lehetett ott vagy harmincezer kötet, többségük bőrkötésben, a kultúra legkülönbözőbb területeiről: orvostudomány, történelem, vallás; útleírások, okkult tudományok, indológia. Zerlendiné egyenesen azokhoz az állványokhoz vezetett, ahol kizárólag az Indiával kapcsolatos könyveket őrizték. Ritkán fordult elő, hogy magángyűjteményben ily nagyszámú és enynyire értékes könyvet találjak. Csak később, miu91

tán egy egész délutánt eltöltöttem a polcok szinte végtelen sora előtt, jöttem rá igazán, micsoda kincsek hevernek itt. Száz meg. száz indiai útleírás sorakozott a polcokon Marco Polótól és Taverniertől kezdve Pierre Lotiig és Jaccolliot-ig. Nyilvánvaló volt, hogy Zerlendi _doktor minden Indiáról szóló könyvet összegyűjtött, mert csak ezzel magyarázhattam, hogy olyan komolytalan szerzők művei is odakerülhettek, mint amilyen például Louis Jaccolliot volt. Aztán megtaláltam a Journal Asiatique és a londoni Journal of the Royal Asiatic Society teljes gyűjteményét, hogy az akadémiai okiratok sokaságát és az indiai nyelvekkel, irodalmakkal és vallásokkal foglalkozó tudományos közlemények százait ne is említsem. Mindaz, ami a múlt század indológiai irodalmában számottevő volt, ott állt a polcokon, a szentpétervári nagy szótártól kezdve a Calcuttában vagy Benaresben megjelenő szanszkrit szövegkiadásokig. A legnagyobb meglepetést számomra a szanszkrit szövegeket tartalmazó kötetek jelentették. – A szanszkrit nyelvet 1901-ben kezdte tanulmányozni – világosított fel csodálkozásom láttán Zerlendiné –, és alaposan megtanulta, már amenynyire az egyedül, önerőből egyáltalán lehetséges. Valóban, nemcsak kezdőknek való könyveket láttam, vagy, olyan szövegeket, amelyeket műkedvelők vásárolnak, hanem olyanokat is, amilyeneket csak az az ember rendelhetett meg, aki alaposan behatolt a szanszkrit nyelv rejtelmeibe. Például olyan nehéz szövegmagyarázatokat találtam, mint a Siddȃnta Kaumudȋ, ami azt bizonyította, hogy Zerlendi doktort érdekelték a szanszkrit nyelvtan árnyalatai; vagy Medhatinak a Manu törvényeivel foglalkozó óriási kézikönyvét vagy a védanta szövegek bonyolult magyarázatait, amelyek az allahabadi és benaresi nyomdákból kerül92

tek ki, és számos, a hindu rituálékról szóló könyvet. Még jobban meglepődtem, amikor indiai orvosi könyvekre, valamint misztikával és aszkétizmussal foglalkozó kézikönyvekre akadtam. Saját korlátozott tapasztalataimból tudtam, mennyire mély értelműek és magvasak ezek, a szövegek, s magyarázat nélkül csak félig-meddig érthetőek, vagy egyáltalán nem lehet megérteni őket, hacsak meg nem magyarázza valamelyik mester. Ismét Zerlendiné felé fordultam, döbbent tekintettel. A könyvtárba megilletődve léptem be, azt várva, hogy Honigberger doktor életéről és munkásságáról gazdag levéltári anyagot találok, s ehelyett egy indológus tudós könyvtárára bukkantam, amely óriási méretei és gazdagsága révén egy Rothot, Jacobit vagy Sylvain Lévit is féltékennyé tett volna. – Honigbergertől kiindulva jutott idáig.– világosított fel gondolataimat kitalálva Zerlendiné. Majd a könyvtár egy másik sarkára mutatott, ahol hamarosan rábukkantam a szász doktorral foglalkozó könyvekre és dokumentumokra. – De mikor jutott ideje ennyi könyv összegyűjtésére, és hogyan tanulmányozta át valamennyit? – kiáltottam fel még mindig döbbenten. – Jó részük családi örökség, kiváltképpen a történelemkönyvek. A többit maga vette, főleg az utolsó nyolc év során. Eladott néhány földbirtokot. . . – Az utolsó szavakat mosolyogva ejtette ki, a rosszallás legcsekélyebb jele nélkül. – Minden lipcsei, párizsi és londoni antikvárius ismerte. És meg kell adni, értett is a vásárláshoz. Volt rá eset, hogy egész könyvtárakat vett meg elhunyt orientalisták családjaitól. De természetesen arra nem volt ideje, hogy valamennyit elolvassa, jóllehet az utolsó években az éjszakákat csaknem teljesen ébren töltötte, jó, ha két-három órát aludt. 93

– Bizonyára ez kezdte ki az egészségét – vetettem közbe. – Nem, épp ellenkezőleg, óriási munkabírása volt. S azonkívül különleges étrendet alakított ki magának, húst egyáltalán nem evett, nem dohányzott, alkoholt, teát, kávét nem fogyasztott. . . Mintha mondani akart volna még valamit, de váratlanul elhallgatott, s a könyvtár másik végébe hívott, a „Honigberger-sarokba”. A szász doktor valamennyi könyve ott sorakozott, és nagyon sok olyan mű is, amit mozgalmas életéről adtak ki. Az egyik sarokban Mahlknecht híres metszetének reprodukciója állt, amely a Ranzsit-Szingh tanácsosaként viselt alkalmi ruhában ábrázolta Honigbergert. Az irattartó kartonokba Zerlendi doktor tömérdek levelet gyűjtött össze, amelyeket Honigberger korának tudósaihoz intézett, családjáról és kortársairól készült portrék és metszetek másolatait s azokat a térképeket, melyekre Honigberger valamennyi ázsiai és afrikai utazásának útvonalát berajzolta. Mélabúsan lapozgattam a dokumentumokban, értékét csak később tudtam fölbecsülni, s azon csodálkoztam, hogy élhetett úgy városunkban alig negyedszázaddal ezelőtt egy ilyen ember anélkül, hogy bárki is sejtette volna, micsoda kincseket hordott össze. – És miért nem írta meg a könyvet Honigbergerről? – kérdeztem. – Hozzálátott, hogy megírja – szólt Zerlendiné hosszas tétovázás után –, de váratlanul félbehagyta, anélkül hogy az igazi okot valaha is fölfedte volna előttem. Mint ahogy már említettem, kiterjedt levelezést folytatott kiadatlan dokumentumok és értesülések után kutatva. 1906 körül, a Kiállítás alkalmával ismeretséget kötött a doktor első házasságából származó fiának, Constantin Honigbergernek egyik barátjával, akinek valamilyen vélet94

len folytán néhány levél és több kézirat került a birtokába. Ugyanazon év őszén férjem Iaşiba utazott, ahonnan eléggé feldúlt állapotban érkezett vissza. Nem hinném, hogy az eredeti példányokat megszerezte volna, de valamennyi dokumentumról másolatot készített. Tény az, hogy abbahagyta műve megírását, s attól fogva figyelmét egyre erőteljesebben az indiai filozófiára összpontosította. Idővel Honigbergert véglegesen ejtette, és a következő években kizárólag a szanszkrit nyelv tanulmányozásának szentelte erejét. . . Mosolyogva mutatott a könyvtárszoba falára, ami előtt annyi bámulattal álltam meg. – És sohasem mondta el önnek, mi késztette arra, hogy annyi év szenvedélyes munkájának eredményét veszni hagyja? – kérdeztem. – Jobbára csak feltételezésekre szorítkozhattam – kezdte Zerlendiné –, hiszen miután visszatért Iaşiból, még hallgatagabbá vált. Egyszer azt mondta nekem, kötelezőnek tartja a maga számára az indiai filozófia és az okkultizmus alapos megismerését, hogy Honigberger életének egy addig homályos, a legendák ködébe vesző részét megértse. Abban az időben, amikor a szanszkrit nyelv tanulmányozásának nekilátott, az okkultizmus iránt is fölébredt benne az érdeklődés. De ezt az epizódot alig ismerem, mert férjem sohasem beszélt nekem utolsó szenvedélyéről. Inkább csak a könyvek révén, amiket szakadatlanul rendelt, sejtettem, milyen vadul vetette bele magát e stúdiumokba. Egyébként ön is meggyőződhet róla – tette hozzá Zerlendiné, s intett, hogy a könyvtár egy másik részébe kövessem. Nehezen hittem volna, hogy még nagyobb meglepetésben lesz részem. Mindaz, amit Zerlendiné a könyvtárba lépésünk óta mondott, s amit eddig láttam, annyira meglepett, elképedésemet olyan erővel táplálta, hogy az újabb polcokat 95

némán, a csodálkozástól lenyűgözve vizsgáltam át. Első pillantásra látszott, hogy a doktor szerencsés kézzel válogatta össze okkultista könyvekből álló gyűjteményét. Hiányoztak azok a vulgarizáló munkák, amelyekkel a múlt század végén, különösen a francia könyvkiadók árasztották el a piacot. Sőt a többnyire középszerű és félreérthető teozófiai könyvek nagy része is hiányzott. Csupán Leadbeater és Annie Besant néhány könyvét és Blavatsky asszony összes műveit találtam meg, amelyeket, mint ahogy egy másik alkalommal meggyőződtem róla, Zerlendi doktor különös figyelemmel olvasott. Ellenben a könyvtár, eltekintve Fabre d'Olivet és Rudolf Steiner, valamint Stanislas de Guaita és Hartmann műveitől, rendkívül gazdag volt az okkultizmus, a hermetizmus és a hagyományos teozófia klasszikusaiban. Swedenborg, Paracelsus, Cornelius Agrippa, Böhme, Della Riviera, Pernety régi kiadásai sorakoztak a Püthagorasznak tulajdonított munkák, hermetikus szövegek s híres alkimisták gyűjteményei mellett, mind Salmon és Manget régi nyomtatványaiban, mind Berthelot újabb keletű kiadásában. Nem hiányoztak a feledésbe merült fiziognómiai, asztrológiai és kiromantiai könyvek sem. Később, amikor alkalmam nyílt arra, hogy ráérősen átnézzem az állványokat, rendkívül ritka művekre bukkantam, mint amilyen például Arnaud de Villonéuve De aquae vitae simplici et compositója vagy a keresztény apokrif könyvek, az Ádám és Éva, ami után Strindberg annyi ideig nyomozott. . . Az ember önkéntelenül is arra gondolt, hogy Zerlendi doktort szilárd meggyőződés és határozott cél vezette e gazdag okkultista könyvtár összeállításakor. Egyre inkább meggyőződtem róla, hogy nem hiányzott egyetlen jelentős szerző, egyetlen számottevő könyv sem. Kétségte96

len, hogy a doktor nem valamiféle légből kapott információt követett, amikor az okkultista doktrína és terminológia lényeges részeibe igyekezett behatolni, s ezt nem azért tette, hogy bizonyos fokú szakértelemre tegyen szert Honigberger életrajzának megírásához. Könyvei azt tanúsították, hogy ő maga akart meggyőződni az igazságról, amit oly mélyen elrejtve őrzött a hermetikus hagyomány. Másként miért olvasta volna Agrippa van Nettesheimet és a Bibliotheca Chemica Curiosát. És éppen a doktornak az okkultizmus iránti heves érdeklődése; amely az indiai filozófia, különösen a titkos iskolák iránti szenvedéllyel párosult, csigázta fel módfelett kíváncsiságomat. Kivált, hogy Zerlendiné értésemre adta: férje új s egyben utolsó szenvedélye a Iaşiban tett látogatása után lángolt föl. – Valószínűleg nem csupán okkultista olvasmányokra szorítkozott – jegyeztem meg. – Kétségtelen, hogy a doktor úr bizonyos gyakorlatokat is kipróbált. – Ugyanarra gyanakszom én is – mondta néhány pillanatig tartó tétovázás után Zerlendiné. – Nekem sohasem vallott be semmit. De utolsó éveit csaknem kizárólag ebben a dolgozószobában vagy egyik olténiai birtokunkon, egyedül töltötte. Mint már említettem, sohasem látszottak rajta a fáradtság jelei, annak ellenére, hogy szinte aszketikus életmódot folytatott. Sőt állíthatom, hogy sokkal jobban érezte magát, mint korábban. . . S mindemellett mégis meghalt – gondoltam magamban, miközben Zerlendiné oly félénk, tartózkodó magyarázatát hallgattam. Majdnem besötétedett a szobában, s háziasszonyom nesztelen léptekkel áthaladt rajta, hogy világot gyújtson. Két óriási csillár, melyekről megszámlálhatatlan kristály lándzsahegy csüngött alá, bántóan erős, mes97

terséges fénnyel árasztotta el a könyvtárat. Nem tudtam rászánni magam, hogy elmenjek, és habozva ott maradtam az okkultista könyvekkel telizsúfolt állványok előtt. Zerlendiné, miután az erkélyre nyíló ablakot becsukta, s elhúzta az aranyoszöld színű, súlyos bársonyfüggönyt, ismét közelebb jött hozzám. – Most, miután látta, hogy milyen gyűjteményekről van szó – kezdte az asszony –, teljes egészében feltárhatom ön előtt elképzelésemet. Hoszszú évek óta kérdezem magamtól, vajon nem vétettem-e férjem munkájának eredménye ellen, e telizsúfolt fiókokban levő levelek és iratok ellen, amelyeket akkor gyűjtött, amikor teljesen lekötötte Honigberger életrajza. Nem tudom pontosan, minek a tanulmányozását vette tervbe az utolsó években, de kutatásaira, amelyekbe belevetette magát, ugyancsak azért volt szükség, hogy jobban megértse Honigbergert. Amikor társaságban hallottam, hogy ön az ottani filozófiák és vallások tanulmányozásával annyi évet töltött Indiában, arra gondoltam, talán ön tudja azt, aminek megtanulását férjem célul tűzte ki maga elé, s hogy Honigberger élete nem fog rejtélyeket jelenteni az ön számára. Ez a munka nem lenne hiábavaló – tette hozzá Zerlendiné, s könnyed mozdulattal a „Honigberger-sarok” felé mutatott. – Meglehet, hogy érdemesnek találja a szász doktor életének megírását, amit férjemnek nem állt módjában befejezni. Megbékélten halnék meg – folytatta az asszony –, ha tudnám, hogy férjem anyagát fel tudta használni valaki, és az életrajz, amit tervezett, napvilágot lát majd. Nem tudtam, mit válaszoljak. Mostanáig sohasem vállaltam olyan munkát, amit számomra ismeretlen szakterületről kértek. Szinte valamennyi könyvemet sietve írtam, anyagi gondokkal küsz98

ködve, de akár regénybe kezdtem, akár filozófiai kézikönyv megírásához fogtam, mindig saját elhatározásomból cselekedtem. Ám éreztem, hogy habozásom nem nyúlhat a végtelenségig. – Asszonyom – kezdtem bele –, hízelgő rám nézve a bizalom, amellyel irányomban viseltetik, s őszintén bevallom, már a gondolat is örömet szerez számomra, hogy visszatérhetek ebbe a könyvtárba, anélkül hogy terhére lennék önnek. Nem tudom azonban, leszek-e valaha is abban a helyzetben, hogy véghezvigyem, amit az ön férje elkezdett. Először is nem vagyok orvos, és nem ismerem a XIX. századi orvostudomány történetét. Aztán meg egy csomó olyan dolog, amit az ön férje jól ismert, számomra teljességgel idegen. De egyvalamit megígérhetek önnek: Honigberger életrajzát megírják, és ki fogják adni. Kereshetek egy olyan munkatársat, aki avatott ismerője a XIX. század orvostudományának és történelmének. – Erre én is gondoltam – mondta Zerlendiné –, de az életrajznak nem is az orvosi része a lényeges, erre akármikor kiváló munkatársat talál az ember; hanem az orientalisztikai vonatkozásai. Ha nem tudnám, hogy férjem mennyire vágyott arra, hogy Honigberger életét és munkásságát egy román is megírja – hiszen olyan életrajzok, amelyeket idegenek állítottak össze, szép számmal akadnak –, valamelyik angliai vagy németországi szakértőhöz fordulnék, mivel ott Honigbergert különösen jól ismerik. – Váratlanul abbahagyta, majd néhány pillanatnyi hallgatás után a szemembe nézett. – Aztán meg, bevallom, van még egy dolog, amit ön talán túl személyesnek vélhet: szeretném látni, amint ezt az életrajzot mellettem írják meg. Vannak bizonyos epizódok ennek az embernek az életében, amelyek meglehetősen homályosak, majd meglátja, de még nem adtam fel a 99

reményt, hogy egy szép napon valaki megvilágítja őket.. 3. Arra, hogy mennyire igaza volt Zerlendinének, amikor Johann Honigberger életének homályos epizódjairól beszélt, később jöttem rá, a doktor által összegyűjtött, rendezett és magyarázatokkal ellátott kéziratok és dokumentumok figyelmes olvasása közben. Néhány nap múlva mentem el újra az S. utcai házba, s attól fogva hetente legalább három délutánomat a könyvtárban töltöttem. Hosszú, csodálatosan szép és meleg volt az ősz. Négy óra körül érkeztem, és késő estig maradtam. Zerlendiné néha már a szalonban várt rám. Rendszerint azonban a, könyvtárban találkoztunk, ahova jóval azután nyitott be, hogy én munkához láttam. Íróasztalomhoz mindig azzal a diszkrét bájjal lépett, felém nyújtva fekete selyemmel keretezett, szokatlanul fehér kezét. Nyomban utána az öreg házvezetőnő lépett be a kávés tálcával. Zerlendiné egyszer sem maradt távol, amikor a kávét felszolgálták nekem. Kétségtelenül úgy gondolta, hogy olyankor nem zavar, amikor – előttem a nyitva hagyott, kéziratokat tartalmazó mappával – rövid időre félbeszakítom a munkát, és szünetet tartok. – Hogy halad? – Mindig ezt kérdezte. – Gondolja, hogy tud valamit kezdeni férjem irataival? A dolgok bizony eléggé lassan haladtak. Talán az én hibámból is, mert nem elégedtem meg azzal, hogy csupán a Honigberger-archívumot nézzem át, hanem ennek teljes számbavételével párhuzamosan megpróbáltam magam átrágni az indológiai és okkultista könyveket őrző polcok tartalmán is; 100

ez a művelet szenvedélyesen érdekelt, de egyszersmind elég sok időmet elrabolta. Az S. utcai házban tett negyedik látogatásom után sikerült megállapítanom, hogy a doktor mennyit rögzített írásba Honigberger életrajzából. A kézirat végleges formájában akkor szakadt félbe, amikor Honigberger 1822 táján visszatért Aleppóba – itt alkalmazta először az új védőoltásokat –, de megvolt még piszkozatban néhány fejezet arról a hét évről, amit Szíriában töltött. Mindezek alig tették ki a tulajdonképpeni életrajz negyedrészét, hiszen Honigberger csak azután kezdett érdekessé válni, miután elvetődött RanzsitSzingh udvarába. A kalandvágyó orvos életének többi korszakából csak gondosan osztályozott, időrendben kartonokba gyűjtött tájékoztató anyagot találtam. Mindegyik kartonra följegyezte a fontosabb adatokat, helységéket s a megfelelő bizonyítékok számát. Néha egy-egy évszám után kérdőjelet vagy olyan utalásokat találtam, amelyek az apokrif okmányokat tartalmazó valamelyik másik iratcsomóra vonatkoztak. Mert Zerlendi doktor arra a következtetésre jutott – ezt az első fejezet egyik jegyzete tanúsította –, hogy Honigberger sok olyan állítása, melyet kortárs életrajzírói elfogadtak, hamis adatokra támaszkodik, vagy olyan dokumentumokra, amelyeket később szándékosan meghamisítottak. Azt, hogy miért volt szüksége Honigbergernek arra, hogy valóban mesébe illő életét, amely a titokzatosság és a kalandok jegyében zajlott le, misztifikálja, nem nagyon értettem. – Nem bukkant még rá a titkokra, amelyekről a férjem beszélt nekem? – kérdezte egyik alkalommal Zerlendiné. Nehezemre esett a válasz. Gyanítottan, hogy az öreg hölgy milyen felvilágosításokat vár tőlem, ám nem tudtam, hogy szolgálhatok-e majd valaha 101

is velük. Azokra az esetekre, amelyekre Honigberger hivatkozott, s amelyek Zerlendi doktort kiváltképpen érdekelték – a „tetszhalál”, a jógik önkívületi állapota, a levitáció, az éghetetlenség vagy a láthatatlanná válás –, nagyon nehéz magyarázatot adni olyan valakinek, aki elméletileg nincs tisztában a megvalósulásuk lehetőségével. Ami pedig Honigberger titokzatos kasmíri és tibeti utazásait, a mágikus gyógyszerészet területén végzett kutatásait s a Vallabhacharya szekta bizonyos beavató szertartásain való esetleges részvételét illeti, bizonyosat én sem tudtam. Zerlendi doktor, ha talált is félreérthetetlen adatokat ezekre a homályos epizódokra vonatkozóan, nem jegyezte föl az életrajzi kartonokra. – Az ember lépten-nyomon rejtélyekkel találja szemben magát – feleltem kitérően. – Odáig még nem jutottam el, hogy kideríthessem őket. . . Zerlendiné kifejezéstelen tekintettel néhány pillanatig mellettem maradt, majd lassanként öszszeszedte magát, s mélabúsan elhagyta a könyvtárat. Amikor beszélgetésünk kissé hosszabbra nyúlott, indiai utazásom felől kérdezősködött; különösképp érdekelték az általam ismert himalájai kolostorokról szóló részletek, olyan dolgok, amelyekről nem beszélek túl szívesen. Zerlendiné viszont sohasem mesélt saját életéről, családjukról. Sohasem tudtam meg barátai nevét, akikre időnként hivatkozott. Mindaz, amit utóbb felfedeztem, a véletlennek köszönhető. Egy alkalommal, három héttel első látogatásom után, korábban érkeztem a szokottnál. Aznap esett, szomorú őszi eső volt, s az öreg házvezetőnő némi késedelemmel nyitott ajtót. Zerlendiné gyengélkedik – közölte. Mindazonáltal én beléphettem; még a kandallóba is begyújtottak miattam. Elfogódottan nyitottam be. Az őszi eső 102

nyirkos fényében a könyvtár mintha megváltozott volna. A kandalló nem tudta felmelegíteni ezt az óriási szobát. Ennek ellenére eltökélten munkához láttam. Úgy éreztem, Zerlendiné fájdalmai enyhülnek majd, ha tudja, hogy a szomszédos szobában dolgozom, és a férje által megbolygatott „titkok” közül néhányat megvilágíthatok, talán egy nem is olyan távoli napon. Félórával megérkezésem után kinyílt a könyvtár ajtaja, s cigarettával a kezében egy fiatal hölgy lépett be. Egyáltalán nem látszott meglepettnek amiatt, hogy előttem a nyitott mappával az íróasztalnál talált. – Tehát maga az! – kiáltott fel, ahogy közeledett. Fölemelkedtem székemről, s megmondtam a nevem. – Anyámtól tudom – tette hozzá mellékesen. – Remélem, hogy magának több szerencséje lesz. Zavartan mosolyogtam, nemigen tudtam, hová akar kilyukadni. Aztán arról kezdtem beszélni, amit Honigbergerrel kapcsolatban találtam. A fiatal nő némi iróniával nézett rám. – Ezeket már régóta tudjuk – szakított félbe. – Idáig a többiek is eljutottak. Hans, szegény feje, még tovább is ment, ahogy mesélik. . . Bizonyára nagyon elképedve néztem rá, mert elnevette magát. Egy réz hamutartóban elnyomta cigarettáját, s közelebb lépett hozzám. – Vagy talán úgy képzelte, ezek a „titkok” magára vártak csaknem negyedszázadig, hogy megfejtse őket?! Téved, kedves uram. Megkísérelték már mások is. Elvégre apám ismert ember volt, és „esete” nem egyhamar merült feledésbe a háború előtti emberek egy meglehetősen kiterjedt csoportjának emlékezetében.. 103

– Nem vagyok felelős a tájékozatlanságért, amin rajtakapott – feleltem, a tőlem telhető legnagyobb nyugalmat erőltetve magamra –, Zerlendiné csupán néhány dolgot látott jónak feltárni előttem, a többiről hallgatott. Megbízatásom egyébként is korlátozott – tettem hozzá mosolyogva. – Azért vagyok itt, hogy fölmérjem a Honigberger doktor életével kapcsolatos anyagot. A fiatal nő rám meredt, mintha nehezére esett volna, hogy elhiggye, amit mondok. Akkor figyelmesebben megnéztem. Magas, vékony, szinte sovány, ívelt ajkú nő volt, szemében fojtott tűz lobogott, szája pedig idegesen megremegett. Festéket egyáltalán nem használt, emiatt harminc-valahány événél kissé idősebbnek látszott. – Sejtettem, hogy anyám elhallgat bizonyos dolgokat maga előtt – kezdte kicsit barátságosabb hangon. – Máskülönben talán kedvét szegte volna már a kezdet kezdetén, ha elmondja: az ön mostani munkáját már három másik ember is elvégezte. Az utolsó egy német tiszt volt, aki a megszállás után Bukarestben maradt. Szegény Hans, így neveztük, mert sorsa valóban tragikus volt. Egy vadászbaleset következtében halt meg, egyik birtokunkon. Azt állította, hogy kezdi érteni Honigberger „rejtélyeit”, amikre apám hivatkozott, de túl keveset tud románul, és tanulnia kell még. Nem nagyon értem, miféle kapcsolatban lehettek Honigberger „rejtélyei” az ő román nyelvtudásának tökéletesítésével. Az a véleményem, hogy nagy dologra ő sem akadt. . . – Egyáltalán nem csüggeszt, amit mond – vettem át a szót. – Ellenkezőleg, még inkább Honigbergerhez köt, akinek a nevéről pár héttel ezelőtt csupán annyit tudtam, hogy egy kalandor utazó viselte. 104

A fiatal nő újra elmosolyodott, s az íróasztal melletti karosszékbe telepedve továbbra is fürkészőn nézett rám. – Anyámat kevésbé érdekli Honigberger, mint maga gondolja – mondta. – S egyébként teljesen igaza van. Elsősorban az érdekli, hogy megtudja, mi történt apámmal. . . – Erre magam is rájöttem – szakítottam félbe. – S mivel sohasem vettem bátorságot, hogy tőle kérdezzem meg, most magát kérem arra, világosítson fel. Miért és milyen körülmények között következett be az édesapja halála? A fiatal nő fejét lehajtva néhány pillanatig habozott. Mintha azt fontolgatta volna magában, megmondhatja-e nekem az igazat, vagy nem lenne-e helyénvalóbb, ha máshonnan tudnám meg, vagy magamtól rájönnék. Végül is lassan fölemelkedett a karosszékből, és beszélni kezdett: – Apám nem halt meg. Mindenesetre nem tudjuk, vajon meghalt-e, s ha igen, mikor. 1910. szeptember 10-én eltűnt hazulról, s azóta senki sem látta többé, és semmit sem hallottunk felőle. Egymásra néztünk, és mindketten hallgattunk. Nem tudtam mit mondani. Még abban sem lehettem biztos, hogy elmondja a teljes igazságot, vagy pedig bizonyos kínos részleteket elhallgat előttem. A fiatal nő fölkattintott egy kis borostyán cigarettatárcát, és kivett egy cigarettát. – Kétségtelen, hogy Keletre ment, Indiába – mondtam, hogy megtörjem a csendet. – Honigberger nyomán. . . – Erre gondoltunk mi is. Jobban mondva, így gondolták a barátaink, hiszen én akkor az elemi iskola második osztályába jártam, és nem sokat értettem abból, ami történik. Amikor az iskolából hazajöttem, valamennyiüket együtt találtam. Izgatottan s rémülten vitatkoztak valamiről. Apám az105

nap reggel vagy talán az azt megelőző éjszakán eltűnt.. – Valószínűleg váratlanul akart elmenni – mondtam. – Sejtette, hogy milyen nehézségekkel találta volna szemben magát, ha valakinek bevallja a szándékát. – Természetesen. De nagyon nehéz elképzelni, hogyan utazhatott Keletre útlevél, pénz és ruhák nélkül. . . Nem értettem, mire ő megmagyarázta: – Az igazság az, hogy apámnak a szó szoros értelmében nyoma veszett. És anélkül tűnt el, hogy valamelyik öltönyét is magával vitte volna, kalap nélkül, minden pénzét az íróasztal fiókjában hagyva. Nem vitt magával egyetlen iratot sem, nem váltott útlevelet, s egyetlen levelet sem írt anyámnak vagy valamelyik barátjának. Nagyon nehéz fölfogni, hogy mennyire rejtélyesnek hatott ez az eltűnés azok számára, akik ismerték a körülményeket. Apám néhány év óta elég különös, majdhogynem aszketikus életmódot folytatott. Senkivel sem érintkezett. A napot és az éjszakát ebben a könyvtárban és a hálószobájában töltötte, ahol csak két órát pihent éjjelente, egy matrac és párna nélküli faágyon. Nagyon egyszerűen öltözködött, fehér nadrágot, lenvászon inget s szandált viselt. Különben télen-nyáron ezt az öltözéket viselte itthon. És ebben a ruhában tűnt el, amelyben nem ment volna ki az utcára. Nem tudhattuk meg, hogy az éjszaka folyamán tűnt-e el, s egyenesen innen a könyvtárból indult, vagy pedig azután, hogy szobájába visszavonult. Általában amikor abbahagyta a munkát, hajnali háromkor, az egész ház aludt. Két óra múlva, ötkor ébredt, lezuhanyozott, s hosszú időre bezárkózott a szobájába meditálni. Legalábbis mi így hittük, hiszen anyámnak nem mondott semmit. Elszakadt a világtól és a család106

jától. Amikor néha találkoztam vele, éreztem, hogy szeretete nem hunyt ki, de ez másmilyen szeretet volt. . . – S minden kutatás eredménytelen maradt? Sehol sem bukkantak a nyomára? Hihetetlen; hogy tűnhet el egy ember úgy, hogy semmilyen nyomot ne hagyjon maga után? – És mindezek ellenére a dolgok pontosan így történtek. Semmiféle jelet nem találtunk, ami elárulta volna, hogy távozni készült. Itt is, hálószobájában is minden rendben volt; könyvei és füzetei úgy maradtak ezen az íróasztalon, mint minden este, a hálófülkében az éjjeliszekrényen megtaláltuk óráját, kulcsait s pénztárcáját az aprópénzzel. Mintha csak néhány pillanat alatt tűnt volna el, mintha nem maradt volna ideje, hogy holmiját összeszedje s néhány magyarázó vagy bocsánatkérő szót papírra vessen. . . A fiatal nő hirtelen elhallgatott, majd kezet nyújtott. Most, hogy elmondtam, amit kezdettől fogva tudnia kellett volna, elmegyek. Csupán arra kérném, ne említse beszélgetésünket anyámnak. Vannak bizonyos babonái, s nem akarok szomorúságot okozni neki azzal, hogy nem vagyok tekintettel rájuk. . . 4. Mielőtt elég bátorságot gyűjthettem volna, hogy visszatartsam, s felvilágosítást kérjek tőle állomásának néhány homályos részletéről, bezárult mögötte az ajtó. Például miért nem beszéltek az emberek többet annak idején erről a titokzatos eltűnésről, vagy mi történt a többiekkel, akiket Zerlen107

diné megkért, vizsgálják át a könyvtárat, s akikről a fiatal nő csak annyit említett futólag, hogy nem volt szerencséjük? A hallottak után kissé kábultan ültem vissza az íróasztalhoz. Képtelen voltam rendet teremteni gondolataimban. Kezdtem más szemmel nézni az előttem heverő mappákat s a könyveket, amelyek minden oldalról körülvettek. A könyvbarát s az indológus csodálatát a gondolatok és érzések egyfajta, nehezen meghatározható együttese váltotta fel, amiben félelem, bizalmatlanság és bűvölet egyaránt helyet kapott. Mintha minden szó, amit látogatóm kiejtett, hihetetlen lett volna. S mindezek ellenére vallomásából megértettem, hogy az öregasszony miért nem mert nyíltan beszélni, miért óvakodott attól, hogy egyszer is említést tegyen férje haláláról, s miért tudta olyan nehezen palástolni kíváncsiságát. Azt mondtam magamban, Zerlendi doktor eltűnését azért érezték olyan valószínűtlennek, mert a jelek szerint azt hosszasan, a legapróbb részletekig előkészítette, miközben égett a vágytól, hogy Indiába jusson, s mindent felégessen maga mögött, ami addigi életéhez kötötte. Ám éppen ez a mesterien kidolgozott távozás, a rejtélyes előkészületek, India titkai iránti szenvedélyes rajongása volt az, ami lenyűgözött. Nem hallottam még, hogy valaki ennyire váratlanul, istenhozzád és búcsúlevél nélkül, nyomtalanul távozzon. Összehasonlítva azzal, amit hallottam, a Honigberger-dosszié, amely még nyitva állt az asztalon, elég érdektelenné vált. Az indológiai könyveket tartalmazó polcokhoz mentem, oda, ahol a doktor kéziratokkal és cédulákkal teli fiókjai voltak, annyi év kutatómunkájának eredménye. Kihúztam az első fiókot, s nagy gonddal, füzetről füzetre haladva kezdtem számba venni őket. 108

Itt voltak szanszkritfüzetei, amelyekbe a gyakorlatokat írta, s szomorúság fogott el, ahogy megláttam azokat a feladatokat és névszóragozásokat, amelyekkel valaha én is sokat kínlódtam: nrpah, nrpam, nrpena, nrpǎya, nrpǎt, nrpasya, nrpe, nrpa stb. Látszott, hogy kezdetben a doktor esetlenül írta a szanszkrit betűket. De türelme kétségkívül emberfeletti lehetett, mert ugyanannak a névszónak a ragozása sok-sok teljes oldalon keresztül makacsul ismétlődött, mint valami kollégiumi penzum. Egy másik füzetben már egész mondatokat találtam, irodalmi és szabad fordításukkal együtt, legtöbbjüket a Hitopadeshából és a Pancsatantrából vette. Számtalan hasonló füzetet lapoztam át, amelyeket az utolsó oldalig gyakorlatokkal, ige- vagy főnévragozásokkal és fordításokkal írt tele. Egy vastag, betűrendes füzetbe a doktor gyakorlatai során talált új szavakat írta. Néhány füzet első lapjára bizonyos dátumokat jegyzett föl, valószínűleg azt az időt jelölte, amíg a bennük lévő anyaggal foglalkozott. Még egyszer meggyőződhettem róla; mekkora erőfeszítéseket tett a doktor, hogy a szanszkrit nyelvet elsajátítsa; egy háromszáz lapos füzetet kevesebb mint két hét alatt írt tele gyakorlatokkal. Azon az őszi délutánon a kéziratokat tartalmazó fiókban nem találtam olyasmit, ami a szanszkrit nyelv elsajátítása iránti dühödt szenvedélynél egyébre is vallott volna. Talán mindössze egy egyszerű följegyzés vonta magára egy pillanatra figyelmemet, az egyik jegyzetfüzet első oldalán. Csupán néhány, de számomra annál fölkavaróbb szó volt. Sambála = Agarttha = láthatatlan tér. A többi oldal ugyanazokkal az iskolás gyakorlatokkal volt tele. Másnap korábban jöttem a szokottnál. Még sohasem léptem be ennyire izgatottan és kíváncsian 109

a könyvtárba, mint most. Majdnem az egész éjszakát álmatlanul töltöttem, azon töprengve, amit Zerlendiné lányától hallottam, s fölmerült bennem a kérdés: vajon miféle földöntúli hatalom ösztönözte a doktort ilyen kíméletlen elhatározásra, hogy könyörtelenül szakítson családjával, barátaival s hazájával? A könyvtárba érve ismét azokhoz a fiókokhoz léptem, amelyeket előző nap kutattam át, fölpakoltam egy ölnyi mappát, majd az íróasztalhoz ültem. Ezúttal nagyon figyelmesen fogtam hozzá. A füzetben a szanszkrit betűk egyre határozottabbakká, maga az írás pedig idővel folyamatossá vált. Félórával később Zerlendiné lépett be. Sápadt volt s lefogyott, noha csak két napig gyengélkedett. – Örülök, hogy ekkora érdeklődéssel dolgozik – kezdte, szemével a füzethalom felé intve. – Ezeket az iratokat még senki sem vizsgálta át – tette hozzá enyhén elpirulva. – Kérem, ne törődjék azzal, amit tegnap a lányom mondott. Smarandának csapongó a fantáziája, s képzeletéhen olyan dolgokat kapcsol össze, amelyeknek semmi közük egymáshoz. Gyermek volt akkoriban. S mivel Hans, a vőlegénye, azok után, hogy ő is tanulmányozni kezdte ezeket a füzeteket, egy vadászaton gondatlanság áldozata lett, Smaranda egész elméletet agyalt ki. Úgy hiszi, hogy átok ül mindazon, ami Honigbergerrel kapcsolatos, s azokat, akik levéltárát átkutatják, kezdve férjemmel, szerencsétlenség éri, valahogy úgy, ahogy Tutenkámen sírjának föltáróiról mesélik. De ezek az ő agyrémei, s akkor kezdett hinni bennük, miután isten tudja, hány könyvet elolvasott Tutenkámenről. Amint hallgattam, szorongásom tovább fokozódott. Hiszen nem tudtam, kinek higgyek most. Zerlendiné némiképp feszélyezetten beszélt a lányáról. De honnan tudta, mit mondott nekem? – 110

kérdeztem magamban. Csak nem hallgatózott az ajtón keresztül?. . . – Smaranda vigasztalhatatlan maradt Hans 1921-ben bekövetkezett halála után – kezdte újra Zerlendiné. – Talán ez a nagy fájdalom az oka, hogy időnként cserbenhagyja a valóságérzete. – De a kisasszony. . . – próbáltam védelmembe venni. – Nem szükséges, hogy többet mondjon – szakított félbe Zerlendiné. – Én tudom, hogy ő mit hisz, és mit szokott összebeszélni, különösen azok előtt, akik ebben a könyvtárban megfordulnak. Zerlendiné magyarázatát kissé zavarosnak éreztem akkor. Ráadásul semmit sem említett a férjéről. Nem erősítette meg a halálát, de azt sem mondta, hogy eltűnt. Csupán magát próbálta megvédeni Smaranda állításával szemben, miszerint előttem másokat is meghívott, hogy valamilyen formában fejtsék meg Honigberger „titkait”, amelyek egyben férje titkai is lehettek. – Ezeket akartam önnek elmondani – suttogta fáradt hangon. – S most bocsásson meg, ha visszatérek a szobámba. Még nem érzem teljesen jól magam. Elmosolyodtam, miután egyedül maradtam. Azt mondogattam magamban, hogy Smaranda bármelyik pillanatban beléphet a könyvtárba, s arra kér, ne higgyek Zerlendiné állításainak. Ám kíváncsiságom túlságosan erős volt, s kis idő múlva ismét a füzetek tanulmányozásába merültem. Alkonyatig lapozgattam közöttük, de csak fordításokat, feladatokat, szövegátírásokat és értelmezéseket, valamint nyelvtani magyarázatokat találtam. Az egyik füzet – feljegyzések voltak benne a védanta és a jóga filozófiájáról – érdekesebbnek látszott, ezért félretettem. Majd kezembe vettem 111

egy fekete kartonfedelű füzetet, mély egyébként olyan volt, mint a többi, ezen is szerepelt sorszám és bejegyzés, miként a többieken is. Az első oldal az Upanisádok néhány részletének átírásával volt tele. Minden bizonnyal azt gondoltam volna; hogy a következő oldalakon is nagyjából hasonló szövegeket találok; ha tekintetem nem téved á második oldal első sorára: Adau vāda āsīt, sa cha vāda ishvarābhimukha āsīt, sa cha vāda ishvara āsīt! Első pillanatban nem jöttem rá, hogy mit is olvastam, s éppen tovább akartam lapozni, amikor villámként hasított belém a szavak értelme. János evangéliumának bevezetője volt: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige!” Elcsodálkoztam, hogy a doktor szanszkritra fordította ezt az idézetet, és tovább olvastam, hogy rájöjjek, mi okból tehette. A következő pillanatban az izgalom arcomba kergette a vért. A szanszkrit betűk idegen köntösébe bújtatott szavak román szavak voltak: „Ezt a füzetet 1908. január 10-én kezdtem írni. Óvatosságomat, amiért írásomat álruhába öltöztettem, az fogja majd megérteni, akinek végül is sikerül elolvasnia. Nem akarom, hogy gondolataim illetéktelen szemek elé kerüljenek. . . ” Most döbbentem rá, hogy miért írta át a doktor a második oldal elejére a János evangéliumából származó idézetet; jelezni kívánta, hogy a továbbiakban nem indiai szövegek következnek. Minden óvintézkedést megtett, hogy a beavatatlanoknak halvány sejtelmük se lehessen a füzet tartalmáról; ugyanolyan típusú füzet, mint a többi, ugyanolyan sorszám, ugyanaz a szanszkrit írás. . . Az izgalomtól nem mertem tovább olvasni. Elég későre járt már, s néhány perccel később indulnom kellett. Ha Zerlendinét behívom, és felolvasom neki a füzet tartalmát, talán megsértem a 112

szerző akaratát. Először nekem kellett kisilabizálnom, mielőtt másokkal közöltem volna. De nem lesz időm, hogy ma este a végére jussak – gondoltam elkeseredve. Ebben a pillanatban nyílt a szalon felőli ajtó, és az öreg szolgáló lépett be. Még a szokásosnál is mogorvábbnak látszott, s még barátságtalanabbul mért végig. Amint közeledni láttam, ismét a füzet fölé hajoltam. Amikor beleolvastam a szövegbe, a szó szoros értelmében fizikai fájdalmat éreztem amiatt, hogy nem maradhatok néhány óráig egyedül, hogy mindazt fölfogjam, ami történt. – Holnap és holnapután nagytakarítás lesz – mondta a szolgáló. – Azért jöttem, hogy szóljak. Ne fáradjon hiába idáig. Mert ha nekilátok a porolásnak, két napnál előbb nem győzöm. . . Bólintottam s megköszöntem. De, a szolgálónak valószínűleg beszélgetni támadt kedve. Közelebb lépett az íróasztalhoz, s a füzetekre mutatott. – Ezek az ördögi dolgok megrontják az ember eszét – jelentette ki sokatmondóan. – Jobban tenné, ha azt mondaná a nagyságának, hogy nem győzi, s inkább a fiatalságát élvezné, mert nagy kár érte. . . Fölpillantottam a füzetből, s várakozóan néztem rá. – A doktor úr is azért pusztult el – folytatta az asszony. – Meghalt? – kérdeztem gyorsan. – Világgá ment és elpusztult – ismételte ugyanolyan hangon. – De maga látta holtan? – kérdeztem újra. – Holtan senki sem látta, de odaveszett a nagyvilágba anélkül, hogy egyetlen szál gyertyát is elégettek volna a sírján. . . És a ház üres maradt utána. . . Ne hallgasson a nagyságos asszonyra – tette hozzá halkabban. – Szegényke meghibbant 113

egy kicsit. Mert két évre rá az úr testvére, a prefektus is oda lett, miután egy franciát, egy francia tudóst hozott ide. . . – Hansot – szóltam. – Nem, Hans fiatalúr később érkezett, és nem is volt francia. Ő csak aztán jött, a háború után. . . Fiatalon halt meg ő is. . . Nem tudtam mit mondani. Némán néztem rá. Abban a pillanatban éreztem, hogy furcsa, addig soha nem tapasztalt bűvös erő vonzásába kerültem én is. A házvezetőnő letörölte az íróasztal szélét a keze fejével. – Azért jöttem – szólalt meg később –, hogy megmondjam: vagy két napig takarítunk. . . Aztán sántikálva távolodott, s ugyanazon az ajtón ment ki, amelyiken bejött. Megint a füzetre néztem. Rettenetes volt arra gondolni, hogy éppen most hagyjam itt, amikor megtaláltam, s csak három nap múlva térjek vissza. Szinte anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, fogtam, és a ruhám alá rejtettem. Vártam még néhány percig, hogy szívdobogásom lecsillapodjék, a többi füzetet a helyére tettem, majd lábujjhegyen mentem ki, nehogy találkozzak valakivel, aki kitalálhatná gondolataimat és bűnömet. 5. Aznap este bezárkóztam a lakásba, és lehúztam a redőnyt, nehogy valamelyik barátom lámpám fényétől fölbátorodva megzavarja magányomat. S ahogy az éjszaka előrehaladt, úgy éreztem, mintha az időre és a helyre, ahol voltam, valamiféle zavaros köd ereszkedett volna, annyira lenyűgözte egész lényemet Zerlendi doktor naplója, aminek 114

megfejtésében fokozatosan előrehaladtam. Az olvasás nem ment éppen könnyen. Kezdetben a doktor nagy gondot fordított az írásra, mert a szankszritban nincs meg minden román hang megfelelője. Néhány oldal után azonban az írás egyre elnagyoltabb lett, s az ember többnyire csak kitalálta, semmint olvasta a szavakat. Akár az izgalom miatt, amellyel fölkavaró tapasztalatait rögzítette, akár a sietség következtében, Zerlendi doktor írása nem tette lehetővé a folyamatos olvasást. Idővel a mondatok egyre rövidebbekké, a szavak pedig egyre szakszerűbbekké váltak, mint valami egyezményes nyelvezetű titkosírásé. Utolsó kísérleteinek küszöbén a doktornak volt rá gondja, hogy titkát megőrizze, ezért kizárólag a jóga-terminológiát használta, ami érthetetlen azok számára, akik nem mélyültek el annyira e rejtelmekkel teli tanokban, mint ő. „Honigbergernek J. E.-hez intézett levele erősített meg legjobban hitemben – írta a doktor bizalmas naplója elején, anélkül hogy fölfedte volna J. E. kilétét és a levél tartalmát, amiről Zerlendiné, eléggé homályosan, egyik beszélgetésünk során említést tett. – Már 1907 tavaszán hinni kezdtem abban, hogy mindaz, amit Honigberger indiai viszszaemlékezéseiben leír, nemcsak hogy hiteles, hanem csupán elenyésző töredékét képezi annak, amit látott, és sikerült megvalósítania.” Majd seregnyi utalás következett Honigberger életművére, esetek fölsorolása: fakírmutatványok; levitáció, tetszhalál, élve eltemettetés stb., olyan jelenségek, amelyeket ő joggal vél hiteleseknek. „Az első kísérleteket 1907. július 1-én kezdtem. Hetekkel előbb szigorú lelkiismeret-vizsgálatot tartottam, és lemondtam a dohányról, alkoholról, húsról, kávéról, teáról és egyebekről. Most nem próbálkozom fölidézni e kínos előkészületi időszak történetét, 115

amely hat hónapig tartott. Vasakaratra volt szükségem, hiszen többször is majdnem abbahagytam, hogy visszatérjek történetírói kedvtelésemhez. Szerencsére Honigberger levele meggyőzött róla, hogy ezek a dolgok megvalósíthatóak, s ebből mindig bátorságot merítettem. Sohasem gondoltam volna azonban, hogy viszonylag ennyire kevés szenvedés árán ilyen messze el lehet jutni. Mert csak miután az első képesség birtokába jut valaki, s lehull a hályog a szeméről, akkor döbben rá, mennyire tudatlanok az emberek, s micsoda fájdalmas illúziókat kergetnek napról napra, egészen halálos órájukig. Talán az embereknek nagyobb akaraterőre volna szükségük, de több energiát ölnek abba, hogy társadalmi ambíciójukat és tudományos hiúságukat kielégítsék, mint amit e rendkívüli dolog elnyerése kíván: saját magunk kimenekítése a jelentéktelenségből, a tudatlanságból és a fájdalomból.” A doktor meglehetős részletességgel írja le az aznap, 1908. január 10-én s a következő napokban végzett első kísérleteit. Amennyire kivehettem, már korábban ismerte a jógairodalmat, különösen Patandzsáli kézikönyvét és szövegmagyarázatait, járatos volt az aszkétizmus filozófiájában és az indiai misztikában, de még sohasem próbálta a gyakorlatba átültetni őket. Valószínűleg a pránáyama – a lélegzet ritmusának tetszés szerinti szabályozása – nehéz gyakorlatába kezdett, sokáig minden különösebb siker nélkül. „Július 25-én, az egyik ilyen gyakorlat közben elaludtam – jegyezte föl, miután megemlítette, hogy pár nappal korábban szokatlanul heves köhögés fojtogatta. – Hosszú ideig éjfél után végeztem ezeket a gyakorlatokat, majd reggel, a hajnali órákban. Borzalmas mellkasi nyomás és száraz köhögési roham volt az egyetlen eredményük. 116

Kétheti erőfeszítés után megértettem, hogy nem jutottam semmire, mert miközben lélegzetemet igyekeztem szabályozni – Patandzsáli szövegének megfelelően –, megfeledkeztem arról, hogy egyetlen tárgyra összpontosítsam gondolataimat. Az ellenállás, amibe ütköztem, éppen ennek a gondolati ürességnek a következménye volt, amire akkoriban jöttem rá. Ismét megfogadtam Honigberger tanácsát. Fülem betömtem viaszszal, s csak néhány percnyi ima után kezdtem a pránáyamába. Szokatlan nyugalom áradt szét bensőmben. Még most is emlékszem első érzeteimre: mintha egy felkorbácsolt tenger közepén lettem volna, amely szemmel láthatóan lecsendesedik, míg végtelen selyemfátyollá nem szelídül, melynek simaságát egyetlen hullám, egyetlen pici borzongás sem töri meg. Aztán a teljesség egyfajta érzete következett, amit semmihez sem tudok hasonlítani, talán csak ahhoz az érzéshez, ami néha Mozart hallgatása után keríti hatalmába az embert. Néhány napon át megismételtem a gyakorlatot, de nem sikerült továbblépnem. Negyedóra múlva tértem magamhoz, fejem kábultan zsongott, s tudtam, hogy a gyakorlatnak nem ilyen eredménnyel kell járnia. Valahol közben elvesztettem az ellenőrzést, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a saját agyamból áradó varázs. Újrakezdtem a gyakorlatot, de az eredmény ugyanaz maradt: kábultság és aluszékonyság, vagy példátlan béke honolt lelkemben.” Mennyire felkavart ez a vallomás! Valamikor én is kipróbáltam néhány gyakorlatot azok közül, melyekkel a doktor olyan makacsul kísérletezett, és én is ugyanazokkal a nehézségekkel találtam szemben magam. Ám neki több szerencséje és mindenesetre szívósabb akarata volt. 1907 szeptemberének első napjaiban szinte tudta nélkül nagy lépést tett előre ezekben a lélegzés ritmusát 117

szabályozó, jobban mondva a be- és kilégzést teljesen kiegyenlítő gyakorlatokban. „Mint rendesen, azzal kezdtem, hogy 12 másodpercre visszatartottam lélegzetemet.” Ez azt jelentette, hogy sikerült 12 másodperc alatt beszívnia, 12 másodpercig benn tartania s ugyanannyi idő alatt kiengednie a levegőt. „A meditáció tárgya aznap a tűz volt.” Tekintetét kétségkívül egy parázzsal teli edényre szögezte, s kísérletet tett, hogy behatoljon a „tűz” lényegébe, s újra fellelje az egész világmindenségben; ezzel egyidejűleg megkísérelte magába olvasztani „princípiumát”, saját testének megszámlálhatatlan folyamatában azonosítva azt, s ugyanarra a szeme előtt izzó anyagra próbálta visszavezetni az égések végtelen láncolatát, melyek együtt alkotják az univerzumot s külön-külön valamennyi élő szervezetet. „Nem tudok magyarázatot adni rá, hogyan történt, de bizonyos idő elteltével úgy éreztem, hogy egyszerre alszom és ébren vagyok, pontosabban álmomban ébredtem föl, anélkül hogy a szó igazi értelmében elaludtam volna. Testem minden érzékével egyre mélyebb álomba merült, de agyam egy pillanatra sem hagyott ki. Minden elaludt bennem, kivéve értelmemet. Tovább elmélkedtem a tűzről, s előttem is tisztázatlan módon rájöttem, hogy a körülöttem lévő világ teljesen megváltozik, s ha csak egy pillanatra is abbahagytam volna a koncentrálást, magától értetődően beleolvadtam volna ebbe az álombeli világba. . . ” Zerlendi doktor később maga is beismeri, hogy az első s talán a legnehezebb lépést aznap tette meg a maga választotta úton. Sikerült elérnie azt, amit szaknyelven tudatfolytonosságnak neveznek, s ami nem más, mint átmenet az ébrenléti tudatból az álombelibe, legcsekélyebb kihagyás nélkül. A normális ember tu118

data alvás közben széthullik, agyi folyamatainak folytonosságát elalváskor senki sem képes megőrizni, mindenki öntudatlan, miután elaludt, legfeljebb néha rájön, hogy álmodik, de alvás közben senki sem tud tovább gondolkozni. Az álmok világából csupán néhány álomképre s valami meghatározhatatlan rémületre emlékezik. „Ebben a felfedezésemben az volt a legiszonyatosabb, hogy álmomban vagyok ébren – úgy éreztem: a körülöttem lévő világ teljesen megváltozott, és sehogy sem hasonlít arra, ami nappal tükröződik vissza az emberek tudatában. Nagyon nehéz pontosan számot adnom róla, hogyan is éreztem ezt a változást, mert eszemet, mint valami fénynyalábot, teljesen a tűzre vetítettem„ érzékeim ugyanakkor zsibbadtak voltak. Mégis mintha egy másik térben lebegtem volna, ahol ahhoz, hogy lásson az ember, nem kellett néznie, én pedig láttam, ahogy fokról fokra megváltozik a szobám s benne a tárgyak, a formák és a színek: Ami akkor végbement, azt egyszerűen lehetetlen leírni; mégis megpróbálom tőlem telhetően rögzíteni, mert tudomásom szerint senkinek sem volt bátorsága egy ilyen tapasztalatot írásban föltárni. Nem vettem le a szemem a tűzről, de nem azért, mintha valami hipnotikus álomra kerestem volna ürügyet, hiszen eleget tanulmányoztam a hipnotizmust ahhoz, hogy ismerjem technikáját és hatását. Miközben a tűzre gondoltam, értelmemmel behatoltam saját testembe, s az abban lejátszódó valamennyi égési folyamatot azonosítottam. E gondolkodás tehát nem volt merev, csupán egyöntetű, azaz nem forgácsolódott apró részekre, más tárgyakhoz nem kötődött, külső erő vagy a tudatalattiból éclatként, felcsillanásként feltörő emlékfoszlány nem téríthette más irányba. Ezen egységes gondolkodás számára a tűz csupán fogódzó volt; ám e gondol119

kodás révén hatoltam be mindenüvé, ahol a tüzet azonosítanom kellett. Teljesen kizárt volt tehát a hipnózis lehetősége, annál is inkább, mert mindvégig öntudatomnál voltam: tudtam, ki vagyok, milyen célból vagyok ebben a helyzetben, miért szabályozom lélegzetem, s miért elmélkedem a tűzről. Ám mindezek ellenére egyidejűleg tisztában voltam vele, hogy egy másik térben, másik világban vagyok. Testem már egyáltalán nem éreztem, csupán valami bizonytalan forróságot a fejemben, ami idővel szintén elmúlt. A tárgyak mintha szakadatlan mozgásban lettek volna, anélkül azonban, hogy alakjuk túlságosan megváltozott volna. Kezdetben úgy rémlett, mintha mindent fortyogó vízen keresztül látnék, de a hasonlat nagyon pontatlan volt. A tárgyak egyébként úsztak, képlékenyek voltak, egyesek lassabban, mások nagyon gyorsan változtatták helyüket, de lehetetlen volt megmondani, hova igyekeznek, s milyen titokzatos folyamat akadályozza meg, hogy szubsztanciájukból ne veszítsenek, noha eredeti peremükön túlcsordulnak; jóllehet, ha pontosabban akarok beszámolni látomásomról, azt kell mondanom, nem a tárgyak csordultak túl peremükön, hanem mintha maguk a szélek változtatták volna állandóan helyüket, mozdultak volna el szakadatlanul. Ami még bizarrabb volt: ezek a tárgyak akaratuk nélkül közeledtek egymáshoz, s ugyanúgy távolodtak. Noha nem néztem rájuk. . . tudtam, hogy ott vannak: egy ágy, két szék, szőnyeg egy kép a falon, egy éjjeliszekrény stb. Az volt az érzésem, hogy ha szemem bármelyikükön megpihentetném, valamennyien rögtön ugyanarra a helyre gyűlnének. Nem látomás vagy káprázat volt az, amit éreztem; ahhoz a biztonságos érzéshez hasonlított, ami a vízben fogja el az embert: előrehaladhat benne, és kijöhet belőle. Valami olyasmi volt, amit anélkül tud120

tam, hogy rájöttem vagy valaha is tapasztaltam volna. Hasonló volt az a benyomásom, hogy sokkal messzebbre nézhetek, mint amennyire a szobám fala engedi. Nem állíthatom, hogy a dolgok áttetszővé váltak. Ellenkezőleg, leszámítva cseppfolyós állapotukat és különös mozgékonyságukat, ami mintha csak azt az esetleges vágyamat kívánta volna kielégíteni, hogy nézhessem őket, ugyanolyanok maradtak, mint korábban. Mégis túlláthattam rajtuk, bár ismétlem, nem próbáltam megtenni. Semmi esetre sem rajtuk keresztül, hanem mögéjük. Ott voltak előttem, s mégis tudtam, hogy messzebb láthatok, ők pedig a helyükön maradnak. Ez az érzés valamelyest hasonlított annak az embernek látomásához, aki az egyik szoba sarkából nézi az egész lakást; a falakon nem lát át, s mégis, anélkül hogy, érzékelné, tekintete áthatolt a falakon, látja mindazt, amiről tudja, hogy a szomszéd szobában vagy egyáltalán a házban van.” 6. A doktor minden bizonnyal azután írta e sorokat, miután számtalanszor elismételte az álombeli tudatfolytonosság kísérletét. A fenti részlet világos stílusa arra vallott, hogy mielőtt szanszkrit betűkkel leírta volna, előbb gondosan megfogalmazta, amit később már nem tesz meg, beéri azzal, hogy egyenesen a füzetbe jegyezze le tapasztalatait. „Bizonyos idő múlva hatalmába kerített a vágy, hogy még mélyebbre hatoljak az álmok birodalmában, és földerítsem ezt a körülöttem lévő ismeretlen világot. Ám tekintetemet mégsem mertem levenni a parázsról. Különös nyugtalanság, azt 121

is mondhatnám, kezdődő iszonyat vett rajtam erőt. Nem tudom, mi kényszerített rá, hogy hirtelen lehunyjam a szemem: semmi esetre sem a fáradtság, mert, ismétlem, úgy éreztem, alszom, és agyam éberebb volt, mint bármikor azelőtt. Majd kővé dermedtem az ijedségtől, amikor zárt szemhéjakkal is ugyanaz a látomás fogadott, mint amikor szemem nyitva volt. Talán csak a parázs változott meg: elmozdult az is a helyéről, éppúgy, mint a körülötte lévő összes többi tárgy, fénye pedig erősebbé, de azt is mondhatnám, természetellenessé vált. Néhány pillanatnyi tétovázás után ismét kinyitottam a szemem. Rádöbbentem: szükségtelen, hogy nézzek, hogy szembogaram a szoba bizonyos sarka felé fordítsam; mindenfelé elláttam, ahova csak akartam, bármerre irányítottam is gondolatom, láttam mindent, akár nyitva volt a szemem, akár nem. A ház mögötti kertre gondoltam, s ugyanabban a pillanatban meg is jelent a szemem előtt, mintha ott lettem volna. Micsoda döbbenetes látvány! Mintha szakadatlanul fortyogó tengert láttam volna, melyben növényi nedvek buzogtak. A fák szinte összeölelkeztek, a fű algakéveként lengedezett, csupán a gyümölcsök maradtak látszólag nyugalomban, mintha hosszasan elringatta volna őket valaki. . . A következő pillanatban e növényi vihar káprázata hirtelen eltűnt. Sofiára gondoltam, s meg is pillantottam, éppen aludt a hálószobánkban lévő nagy ágyban. Fejét sötétlila glória övezte, teste mintha szüntelenül sugárzott volna, annyi fénygyűrű indult ki belőle, de ki is hunytak rögtön, mihelyt körvonalait elérték. Sokáig álltam ott, s merően néztem, igyekeztem megérteni, mi történik. Majd halvány lángnyelvet pillantottam meg, amely hol szívének jobb oldalán, hol lejjebb, a hasa tájékán lobbant fel. Hirtelen rádöbbentem: 122

Sofia mellettem van. Iszonyatos pillanat volt, hiszen nagyon jól láttam, amint ágyában alszik, s ugyanakkor magam mellett találtam; meglepetten a szemembe nézett, mintha kérdezni akarna valamit. Arca kimondhatatlan csodálkozást fejezett ki; talán nem úgy néztem ki, ahogy ő várta, s nem hasonlítottam azokhoz, akikkel addig álmában találkozott. Mert csupán később kezdtem rájönni, miután többször megismételtem a kísérletet, hogy a magam körül talált arcok különféle alvó személyek tudatának visszatükröződései voltak.” (Beismerem, nem értem, mit akart mondani Zerlendi doktor. Ám ezt a részletet meghagytam az okkultistáknak, hátha érdekesnek találják. Egy sadhu, akihez 1930 körül társultam Konarakban, azt mondta nekem – de nem tudtam megállapítani, igazat beszélt-e –, hogy nagyon felkavarja az embert, amikor bizonyos jógagyakorlatok közben alvó emberek lelkével találkozik, amelyek árnyként bolyonganak az álmok birodalmában. Azt is mondhatnám, nyugtalanul néznek az emberre, s nem értik, hogyan kerül oda józan és éber állapotban.). „Néhány rövid pillanat múlva a körülöttem lévő tér hirtelen megváltozott. A rémülettől ismét fölébredtem. Bizonyos ideig ugyanabban a testtartásban maradtam, amit a gyakorlat kezdetén vettem föl, s újra számoltam a másodperceket; a légzés ritmusa ugyanaz maradt: 12 másodperc. . . ” Az álombeli tudatból az ébrenlétibe hirtelen jutott vissza, a folytonosságot a rémület törte meg. Csak másnap, a legnagyobb titokban, többször megismételt gyakorlat után sikerült a doktornak minden zökkenő nélkül, akarata puszta megfeszítésével az ébrenléti tudathoz visszatérnie. Jelszava a következő volt: „Most visszatérek.” Ezzel egyidejűleg lélegzetének ritmusát 12 másodpercről 8123

ra csökkentette, s lassan visszatért az álom birodalmából. A következő tapasztalatokról hézagosabbak a feljegyzések, akár azért, mert a doktor nem akart többet mondani, akár mert nem tudott, nem találta a megfelelő szavakat. Egy helyen valóban be is vallja: „A tudatot úgy lehet egységessé tenni, hogy az ébrenléttől az alvásnak abba a stádiumába, amikor álmodik az ember, majd az álomtalan alvásba s végül a katalepsziába az átmenetnek folyamatosan kell végbemennie, vagyis a legkisebb zökkenő nélkül. Egyébként e négy állapot egy szintre hozatala – ami (bármennyire is paradoxnak hat) a tudati egyesítését feltételezi a tudatalattival és az öntudatlannal, valamint az agyban lejátszódó lelki folyamatok homályos és kifürkészhetetlen alkotórészeinek fokozatos megvilágítását – a jógagyakorlatok előzetes célja.” (Valamennyi általam ismert indiai aszkéta, aki hajlandó volt valamelyes felvilágosítást adni nekem, úgy vélte, hogy a tudati állapotok egységesítése a legfontosabb. Aki ezzel nem boldogult, semmiféle szellemi többletre nem volt képes szert tenni a jógagyakorlatok után.) Az álomképekkel együtt járó s a mély, álomtalan alvás közötti átmenetre nagyon kevés adatot találtam. „A be- és kilégzés időpontját sikerült meg jobban eltávolítanom egymástól: minden alkalommal 15-15 másodpercre, sőt még 20 másodpercre is.” Ez azt jelentette, hogy percenként egyszer vett levegőt, hiszen 20 másodpercre visszatartotta lélegzetét, 20 másodpercig be –, 20 másodpercig kilélegezte azt. „Az a benyomásom támadt, hogy a színképek világába térek vissza, ahol csak színeket találtam, melyek nemigen rendeződtek formákká, inkább színes foltok voltak csupán. Ellenben a for124

mák világán fölülkerekedett a hangok birodalma. Valamennyi színes folt hangok forrása volt.” Ahogy én értelmeztem, a doktor – néhány vázlatos mondatban – megpróbált számot adni a hangok világegyeteméről, ami csak azután kezd megközelíthetővé válni a beavatott számára, miután több ízben elmélkedett a hangokról, azon „misztikus szótagokról”, melyekről a mantrajóga kézikönyvei beszélnek. Valóban úgy tetszik, hogy egy bizonyos tudati szinttől kezdve csupán hangok és színek léteznek – a tulajdonképpeni formák mintegy varázsütésre szertefoszlanak. Ám Zerlendi doktor útbaigazításai túlságosan zavarosak ahhoz, hogy tapasztalatát újból összeállíthassuk. Minél bámulatosabbak a jógagyakorlatok eredményei, annál tartózkodóbbak a doktor vallomásai. Arról, hogy eljutott a kataleptikus állapotba, mindössze ez a megjegyzés található: „Utolsó kísérletem során kezdtem rájönni, mit gondol az az ember, akire figyelmemet összpontosítottam. Az eredményt Sofián ellenőriztem, aki épp akkor fejezett be egy levelet, amit a gondnoknak írt. Közvetlenül is nagyon könnyen elolvashattam volna, de nem tettem; ott álltam mellette, s minden gondolatát – nemcsak azokat, amelyekét papírra rögzített – magától értetődően kitaláltam, mintha beszélni hallottain volná.” Bármennyire elképesztőek voltak is ezek a tapasztalatok, Zerlendi doktor nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget: „Sőt túl szigorú aszkézis nélkül is ugyanarra az eredményre lehet jutni, csupán az értelmet kell maximálisan összpontosítani. Jóllehet, nagyon is tisztában vagyok vele, a modern emberek nem képesek ilyen szellemi erőfeszítésre. Figyelmük szétszórt, vagy fokozatosan gyengül, majd megszűnik. Az aszkézis nem azért hasznos, mert a képességek elsajátításához juttatja 125

az embert, hanem mert ily módon nem válik martalékukká. Az ismeretlen tudati állapotok földerítése annyira csábító lehet, hogy az életét is kockára teheti valaki, anélkül hogy eredményre jutna. Új világ ez, de mégis e világ része marad. Ha az ember beéri azzal, hogy földerítésé közben a megismerés határain ne lépjen túl – mint ahogy az ébrenlét esetében megkísérelte –, olyasmit cselekszik, mintha megtanulna egy idegen nyelvet, s nekilátna, hogy valamennyi azon a nyelven írt szöveget elolvassa, s lemond arról, hogy más nyelveket is elsajátítson. Nem tudok pontosan számot adni arról, hogy a doktor a technikai tökéletesség milyen szintjén állt, amikor naplóját írni kezdte. 1908. január 10én, 12-én s 13-án majdnem 20 oldalt irt tele; ezek egyfajta rövid visszaemlékezést tartalmaznak az esetleges olvasó számára az előzetes időszakokról, de nem jelölik meg közelebbről, hogy ezek meddig terjednek. Többször is említi a J. E. kezdőbetűket. „Úgy hiszem, ez volt J. E. halálos tévedése – írja egy helyen –, nem jött rá, hogy azok a jelenségek, amelyeket a színképek világában fölfedezett, valószerűtlenek. Azt gondolta, hogy ez jelenti a végső határt, ameddig az emberi szellem eljuthat. Tapasztalatának abszolút érvényt tulajdonított, holott valójában egyszerű jelenségekkel volt dolga. Azt hiszem, ezzel magyarázható, hogy megbénult. Honigbergernek valószínűleg sikerült bizonyos központokat újra működésbe hoznia, többre azonban nem volt képes. Emlékezetkiesését nem tudta meggyógyítani.” Homályos részlet ez; valószínűnek látszik, hogy J. E. végül is képtelen volt ellenőrizni tudatát, és a természetfeletti világban tett saját felfedezéseinek esett áldozatul. Eszembe jutott, hogy valamennyi indiai okkult kézikönyv úgy beszél az új, kozmikus szintekről, ahova a jó126

ga-gyakorlatok révén jut el az aszkéta, mint amelyek éppoly „illuzórikusak”, mint az a világegyetem, mely a normális adottságokkal rendelkező ember számára könnyen megközelíthető. Másrészt nem jöttem rá, hogy a „központok”, amikre hivatkozik, idegközpontok-e vagy azok az okkult fonadékok, melyeket a jóga és a többi hagyomány ismer. Bárhogy legyen is, ez a J. E., feltehetően Honigberger ösztönzésére, kísérletet tett arra, hogy a jógik közé kerüljön, de borzalmas kudarcot vallott akár abból az okból, amit Zerlendi doktor gyanított, akár azért, mert szervezete nem volt alkalmas a technika elsajátítására. „Nekem sikerült ez a dolog – folytatja feljegyzéseit a doktor, arra a bonyolult és rejtett értelmű kísérletre utalva, mely abból áll, hogy a beavatott kataleptikus állapotban tudatát kivetíti testéből –, mert érzékeim rendkívüli módon ázsiai (?) típusúak voltak. Nem hiszem, hogy egy európai boldogulna vele. Rekeszizmánál lejjebb nem érzékeli testét, s még ez is meglehetősen ritka. Rendszerint csupán fejét érzékeli; erre csak utóbb – most – jöttem rá, mióta más szemmel nézem őket; ahogy ők sohasem láthatják egymást, és semmit sem titkolhatnak előttem.” E részlet eléggé rejtélyes volt. Gyanítottam, hogy „az ázsiai típusú érzékek” azt a nehezen öszszegezhető tapasztalatot jelenthetik, amivel az emberek saját testükről rendelkeznek, s ami emberfajtánként változik. Tudom például, hogy a keleti ember másképp érzékeli testét, mint mi, európaiak. Ha egy keleti embernek a lábát vagy a vállát érintjük meg, ugyanúgy erőszakos érintésnek érzékeli, mint mi, amikor valaki a szemünket vagy az ajkunkat érinti kezével. Ami „a test rekeszizmon aluli érzékelése” kifejezést illeti, ez nyilván arra vonatkozik, hogy a nyugati ember képtelen rá, 127

hogy egész testéről egyidejűleg legyen tapasztalata. Valóban nagyon kevesen dicsekedhetnek közülünk azzal, hogy testüket mint egészet érzékelik. Legtöbben tulajdonképpen csak meghatározott részeket érzékelnek – a homlokot, a szívet –, és azt is csak bizonyos körülmények között. Próbálják meg például, hogy – a teljes pihenés állapotában, teszem azt, kényelmesen elnyúlva a heverőn – a lábukat érzékeljék, s meglátják, mennyire nehezen kivihető. „Elég könnyen egyesítettem a két áramot (?) a sarkamig – írta ismét a doktor, ugyanazzal a kísérlettel kapcsolatban. – Abban a pillanatban az a határozott érzésein támadt, hogy gömb alakúvá váltam, áthatolhatatlan és tökéletesen vízhatlan buborékká. Ez a teljes önállóság és a sebezhetetlenség érzete volt. A primitív mítoszok, melyek gömb alakban képzelik el az embert, természetesen az áramok egyesítésének e tapasztalatából erednek.” Nem merném állítani, hogy az európai okkult gyógyászat pozitív-negatív áramairól van szó. Valószínűnek látszik, hogy a doktor az indiai okkult hagyomány azon két Láthatatlan szellemi áramára hivatkozott, melyek természetét oly nehéz pontosan meghatározni, az emberi testben keringő áramokra, melyeket a jóga és a tantrista tanok a Nappal és a Holddal hoznak összefüggésbe. De ismétlem, bizonyosat nem állíthatok, mert csak töredékesen ismerem azokat az útszakaszokat, melyeket beavatása során végigjárt. 7. Zerlendi doktor feljegyzései 1908 februárjában, márciusában és áprilisában megritkulnak. Az eb128

ben az időszakban teleírt néhány oldal egyébként rejtett értelmű, s elsősorban az előző tapasztalatokra vonatkozik. A doktor érdeklődése érezhetően csökken bizalmas naplója iránt. Amíg kezdetben azon fáradozott, hogy tapasztalatait minél tökéletesebben írja le, hamarosan belefárad az effajta vallomásokba. Talán számot vetett azzal, hogy mennyire érthetetlenek ezek a dolgok a beavatatlan olvasó számára, akinek esetleg a kezébe kerül. Vagy talán túlságosan eltávolodott a mi világunktól, és semmiféle formában nem érdekelte többé, hogy közölje tapasztalatait. Mindenesetre ebben az időszakban szinte sohasem jegyzi le aznapi észrevételeit és gondolatait. Állandóan az előző hetek, napok eseményeire tér vissza. Úgy látszik, felfedezései túlságosan érdekelték ahhoz, hogy le is jegyezze őket. Különösen amikor új kísérletbe kezdett, az annyira lekötötte, hogy csak jóval később rögzítette, s akkor is legtöbbször nagyon vázlatos formában. „Bizonytalan eredmények a muktasana gyakorlatával, amit hajnalban végeztem” – jegyzi föl áprilisban. Néhány oldalra lenne szükségem, ha meg akarnám világítani e rejtjelezett mondát értelmét, ami egy meghatározott testhelyzetre utal. Ezért meg sem próbálom, hiszen Zerlendi doktor jegyzetei bővelkednek hasonló – a jógagyakorlatokkal egybekötött meditációk idején fölvett testhelyzetekre, a légzőgyakorlatokra vagy az aszkéták élettanára vonatkozó útbaigazításokban. Különben a jógáról írt könyvemben adtam néhány fölvilágosítást az efféle gyakorlatokról, s ebben az elbeszélésben nem térek ki rájuk. 1908 áprilisának végén láthatólag ismét érdekli a napló. A sebtében papírra vetett technikai jellegű följegyzések után hosszú vallomás következik. „A rendkívüli jelentőségű dolgok között – amelyeket Honigberger J. E. előtt fölvetett – szerepelt Sam129

bála létezése is, e csodálatos országé, ami a hagyomány szerint valahol India északi részén található, s ahová csak a beavatottak léphetnek be. J. E., mielőtt elméje elborult, azt hitte, hogy e láthatatlan föld mégis elérhető a beavatatlanok számára, s egy általa írt lapon, amit én Iaşiban megtaláltam, két jezsuita nevét jegyezte föl, Ştefan Cacelláét és Ioan Cabralét, akik szerinte eljutottak Sambálába. Elég nagy nehézségbe ütközött, amíg e két jezsuita misszionárius műveit megszereztem, de rájöttem, hogy J. E. állítása megalapozatlan. Cacella és Cabral valóban a két első európai, akik hallottak Sambáláról, és említést tesznek róla: Bhutanban voltak, s a Kathayba vezető utat keresték, amikor e csodálatos ország létezéséről tudomást szereztek, ami a helybeliek szerint valahol keleten fekszik. 1627-ben föl is kerekedtek, hogy megkeressék, de csak Tibetbe jutottak. Sambálát, ezt a csodálatos földet nem találták meg. J. E.-vel ellentétben én, miután tudomásomra jutottak Honigberger vallomásai, úgy véltem, egyetlen, Ázsia közepén földrajzilag meghatározott területtel sem lehet azonosítani. Talán ebben a hitemben az Agartthával kapcsolatos indiai legendák is befolyásoltak, csakúgy, mint a buddhista és brahmanista mitológia »Fehér szigetei«. Valóban sohasem találtam olyan indiai szöveget, ami azt állította, hogy e csodálatos vidékekre a természetfölötti erők igénybevétele nélkül el lehet jutni. Valamennyi beszámoló Buddha vagy valamelyik másik beavatott »repüléséről« beszél e csodás tájak felé, amit avatatlan szemek nem láthatnak. Vagy pedig a »repülés«, mint ismeretes, szimbolikus és titkos nyelven az ember azon képességét jelöli, hogy fölülemelkedhet az érzékek világán, tehát eljuthat a láthatatlan térségekbe. Mindaz, amit Honigbergerről tudtam, hihetővé tette számomra, hogy ő behatolt Sambálába, s 130

ezt jógatechnikájának köszönhette, amelynek még 1858 előtt mesterévé vált; küldetését azonban a jelek szerint nem tudta teljesíteni. Csak így tudok magyarázatot adni arra, miért tért vissza oly hamar Indiából, s miért halt meg röviddel hazatérése után, azt az oly fontos dokumentumot olyan hozzá nem értő fiatalemberre bízva, mint J. E.” Mennyire összeszorult a szívem, amikor a fenti oldalakat olvastam. Mennyi emlék rohant meg hirtelen éj közepén, amikor e két névvel találkoztam: Sambála és Agarttha! Hiszen én is a láthatatlan ország felkeresésére indultam valamikor, és elhatároztam, addig nem térek vissza a földi világba, míg meg nem ismerem. Egy régi seb, amit már gyógyultnak véltem, ismét vérezni kezdett bennem, amint eszembe jutottak a Himalájában, a tibeti határ közvetlen közelében töltött hónapok, amikor Bhadrinata szent útján minden szembejövő remetétől megkérdeztem: hallott-e Sambáláról, s nem tud-e valakiről, aki a titkot ismeri. Ki tudja, hogy végül nem éppen ott, a Gangesz bal partján levő kunyhómban, abban a kutiarban, amit azóta benőtt a dzsungel, s amire hosszú ideje csak mint elveszett paradicsomra tudok gondolni, ott találtam volna-e rá a megoldásra, s a több évig tartó kísérletek és előkészületek után ott sikerült volna megtalálnom a láthatatlan országba vezető utat. De úgy volt megírva, hogy ne tegyem be a lábam oda soha, s halálomig sóvárogva gondoljak rá. . . Még kegyetlenebb lelkiismeret-furdalás gyötri azt, aki visszafordul, s aztán mástól tudja meg, hogy az az út volt a jó, melyen elindult. Zerlendi doktor vallomásai megerősítették sejtelmeimet, hiszen minden pontosan úgy ment végbe, ahogy én képzeltem, ahogy történnie kell azzal, aki sóvárogva keresi Sambálát. „Mindvégig élénken előttem volt e láthatatlan világ képe, ahova Honigberger 131

behatolt. Egyébként tisztában voltam vele, hogy ez a világ csak a beavatatlanok számára láthatatlan. Jobban mondva csupán egy földrajzilag megközelíthetetlen országról volt szó, amit vagy csak kemény lelki előkészületek után, vagy sohasem ismerhet meg az ember. Úgy képzeltem, Sambálát nem valamiféle természeti akadály, magas hegyek vagy mély víz rejti el a többi ember szeme elől, hanem az a tér, ahová tartozik, s amely minőségileg különbözik a mindennapi környezettől. A legelső jógagyakorlatok megerősítettek ebben a hitemben, mivel rájöttem, mennyire különbözik az avatatlanok által érzékelt tér az emberi megismerés egyéb területeitől. Éppen ebben a füzetben kezdtem e tapasztalatok aprólékos lejegyzését, ám hamarosan rájöttem, ezeket nem lehet leírni. Aki ismeri őket, igazat fog adni nekem. Mégis folytatom e feljegyzéseket, mert fontos, hogy időről időre megerősítse valaki az ősi igazság létezését, melyben manapság már senki sem hisz. Hitem szerint magát Honigbergert is azért engedték viszsza Sambálából, hogy megkísérelje föllendíteni azt a néhány nyugati beavató központot, melyek a középkor óta csak tengődtek. Hirtelen halála megerősíti e meggyőződésemet; kétségkívül nem tudta, hogyan teljesítse, vagy már a kezdet kezdetén veszélyeztette küldetését, s azért hunyt el olyan titokzatos körülmények között. Ami engem illet, bár a végleges eredményeket még nem értem el, láthatatlan erő hatását érzem magamon, valaki fogja a kezem, segít nekem, s ez növeli meggyőződésemet, hogy végül is siker koronázza erőfeszítéseimet.” E láthatatlan befolyással kapcsolatban Zerlendi doktor nem közöl többet. Ám eleget beszél róla az okkult hagyomány, különösen a keleti, s a történtek után hajlok arra, hogy a doktor nem érzékcsa132

lódás áldozatává vált, amikor említette. Hiszen a jóga tanaiban meglehetősen gyorsan, szinte rohamosan tökéletesítette magát. Az 1908-as év nyarát egyedül töltötte egyik birtokán, majd később, miután visszatért Bukarestbe, összegezte néhány tapasztalatát. Egy-kettőt közülük valamelyes biztonsággal rekonstruálni lehet. Például egy helyen arról a különös látomásáról beszél, ami bizonyos elmélkedések után kerítette hatalmába: úgy érezte, minden dolgot fordítva lát, jobban mondva azzal pontosan ellentétesnek, amilyen valójában. Például úgy rémlett neki, hogy a szilárd testek folyékonyak és viszont, a „légüres” tér „telített”, a tömör tárgyak pedig laza szerkezetűek. De volt még valami, amiről Zerlendi doktor nem közöl pontos részleteket: a világot a maga egészében – hogy kéziratából idézzek – „teljesen ellentétesnek” látta azzal, „amit egy éber állapotban lévő ember észlel”, ám azt, hogy mit ért a „teljesen ellentétes” kifejezésen, nem magyarázza meg. Igaz, olyan kifejezéssel találkozunk itt, ami pontosan egyezik a misztikusok vagy a rituális könyvek szigorú formuláival, hiszen ezek a szövegek mindenütt úgy említik a túlvilágot vagy az önkívületi állapotban megismert térségeket, mint amelyek „teljesen ellentétesek” azzal, amit testi szemünkkel látunk. Ugyanilyen bizarr a doktornak az a vallomása, amit akkor tesz, amikor – hosszas meditáció után – „visszatér” a látható világba. „Kezdetben az volt a benyomásom, hogy tántorgok, s az első lépésnél elesem. Szokásos biztonságom cserbenhagyott, mintha újra hozzá kellett volna szoknom a háromdimenziós térhez. Emiatt hosszú ideig mozdulni sem mertem. Kővé dermedtem, s arra vártam, hogy csoda történjék, és visszakapjam transzba esésem előtti biztonságomat. Most értettem meg, 133

miért maradnak a szentek eksztázis után órákig, sőt napokig mozdulatlanok, azt a benyomást keltve, hogy lelkük még az istenséggel társalog.” Szeptember 11-én a következőket jegyzi föl: „Több alkalommal is megpróbálkoztam a kataleptikus önkívületi állapottal. Először tizenkét órát töltöttem így, másodszor és harmadszor harminchatot. Az erdésznek azt mondtam, hogy az udvarházba megyek, s bezárkóztam a szobámba; tudtam, nem fog zavarni senki. Személyesen első alkalommal ellenőrizhettem az időn-kívüliség állapotát. Mert a test nem vett részt az idő múlásában, jóllehet a lélek aktív maradt. Mielőtt az önkívületet kiváltottam volna, megborotválkoztam, s harminchat óra elteltével arcom éppoly sima maradt, mint transzba esésem pillanatában volt. Így is volt rendjén. Hiszen az idő múlását az ember légzési ritmusa révén érzékeli. Minden ember esetében a be- és kilégzés meghatározott számú másodperc alatt megy végbe; az ember számára az élet egybeesik az idő múlásával. Először reggel 10-kor estem kataleptikus transzba, s este 10-kor tértem magamhoz; testem ez idő alatt abban az állapotban hevert, amit egyesek tetszhalálnak neveznek, a légzés teljesen szünetelt. Vagyis a reggel 10 órakor beszívott levegőt este 10-kor lélegeztem ki tüdőmből. Ebben az intervallumban testem kívül esett az időn. Szervezetem számára a 12 óra néhány másodpercre csökkent – a reggeli mély belégzésre s az ébredést megelőző lassú kilégzésre. Aznap emberi viszonylatban csupán fél napot éltem, testem 24 óra alatt csak 12-t öregedett, az élet szünetelt, anélkül hogy ezáltal szervezetem károsodott volna.” A Zerlendi doktor által végzett kísérlet egyébként meglehetősen népszerű, kielégítően azonban máig sem tanulmányozták. A „tetszhalál”, mely 134

Honigberger idejében annyira felbolygatta a közvéleményt, valóban egyfajta időn-kívüliségnek hat. Csak ezzel magyarázható, hogy tíz, sőt száz napig tartó önkívületi állapot után hogyan maradhat változatlan a testsúly, s a frissen borotvált arcbőr miért őrizheti meg simaságát. De ezek olyan állapotok, amelyek mindenképpen meghaladják az emberi lehetőségek határát, és semmiféle elképzelésünk nem lehet róluk. A legcsapongóbb fantázia sem képes egy ilyen „időn-kívüliséget” megfelelően megragadni. Mindannyiunk számára érthetetlenek azok az utalások, melyekkel némelyik szent beszámolójában vagy keleti okkult írásokban találkozunk. Hasonló vallomásokból – legtöbbjük allegorikus nyelvezetű volt – magam is értékes gyűjteményt állítottam össze, ám értelmük hétpecsétes titok maradt számomra. E talányról csak a halál lebbentheti föl néhányunk előtt a fátylat. „Számomra csak egyetlen dolog meglepő, hogy az emberek semmit sem tanulnak az ilyen tapasztalatokból. A legnevesebb tudósok beérték ezen esetek hitelességének tagadásával – melyeknek egyébként száz és száz tanúja volt –, s jobbnak látták, ha megtartják régi álláspontjukat. Éppúgy, mintha az ember beérné azzal, hogy csak úszva haladjon át a vízen, s emiatt letenne arról, hogy átkeljen a tengeren, mert nem tudja elképzelni: hajóval is lehet.” 8. 1908 szeptemberében a napló négy hónapra félbeszakad. Az utána következő első följegyzések 1909 januárjának elejéről valók. Technikai jellegük miatt itt nem részletezem ezeket. Többnyire 135

egyszerű, metafizikus alapelvű kinyilatkoztatásokat és a jógával összefüggő gyakorlati útmutatásokat tartalmaznak. Egyesek közülük teljesen értelmetlenek. „Január 26. Kísérlet a sötétséggel. Valamennyi betűt ismét sorra vettem.” Kétségtelenül más, korábbi gyakorlatokra hivatkozott, valószínűleg a hangokkal és a betűkkel kapcsolatos elmélkedésekre – az úgynevezett mantrajógára –, ám semmiféle útbaigazítást nem találtam róluk. Mégis mit fedhet a „kísérlet a sötétséggel” kifejezés?! A továbbiakban: „Február 5. A minap elvégeztem magamon a samyama gyakorlatát. Hihetetlen, és mégis igaz.” E följegyzésnek akkor van értelme, ha a doktor a Patandzsáli-féle könyv egy bizonyos részére hivatkozik, ami kimondja: a saját testén elvégzett samyama révén a jógi a többi ember számára láthatatlanná válik. Samyamán Patandzsáli a jógatanokban elért tökéletesedés utolsó három szakaszát érti, melyekre nem áll módomban itt kitérni. Mégis nehezen hiszem, hogy a doktornak már 1909. február 5-én sikerült e csoda. Mert akkor mivel magyarázzam az elkövetkező 18 hónap küszködését, hisz ha keveset is mond, annyit mégis megtudunk: állandóan azon fáradozott, hogy a láthatatlanná válás képességét megszerezze. Különben a szöveg értelmezése egyre nehezebb. Nem egy feljegyzés kifejezetten ellentmondásosnak látszik. „Március. Újra átolvastam néhányat az Upanisádokból. Az eredeti megértésében bámulatos előrehaladást tettem.” Hogyan értelmezzem ezt a vallomást? Azok után, aminek ő a birtokába jutott, az Upanisádok eredeti szövegének elolvasása nem jelenthetett nagy dolgot számára. Aztán meg mi értelme lehetett még a szanszkrit nyelv további tanulmányozásának az olyan ember számára, aki egy holt nyelvnél jóval többet elsajátított, csak ha valamiképpen vissza136

fordult az úton, vagy olyan „hatás” késleltette a tökéletesség elérésében, melyről semmit sem közöl. Vagy meglehet, nem tudományos értelemben tanult – azaz hogy elolvasta a szöveget, s elgondolkodott rajta –, hanem úgy, ahogy ezt Indiában értik: csupán azáltal tett szert titokzatos tudásra, hogy pontosan ejtette a bűvös szavakat, melyeket arrafelé a logosz megnyilatkozásainak tekintenek. Valóban, másutt egy bizonyos – egyébként roppant homályos – gyakorlatot említ, mely egy indiai szent szöveg „belső monológ”-jából állna. Nyár elején pedig arról beszél, hogy a „misztikus betűk” a tudatalatti (közelebb járnék az igazsághoz, ha tudatfelettit írnék) meghatározott állapotainak felelnek meg. Ugyanebben az időben tesz említést a „titkos látás”-ról, melynek úgy került a birtokába, hogy „újra működésbe hozta két szemöldöke között levő szemét”, amiről különben az ázsiai mitológiák és misztikák is megemlékeznek, s akinek az megadatott, hatalmas távolságokra képes ellátni. Ám „Siva szeméről”; ahogy a hinduk nevezik, ellentmondó vélemények ismeretesek, vagy mindenesetre ezek a laikusok számára rendkívül nehezen érthetőek. Egyesek szerint „Siva szeme” tájékozódik a térben, tehát ez lenne a hatodik érzékszerv; mások – a többség – azt állítják, hogy az új látásmódnak, melyre a „szem” által tesz szert a beavatott, semmi köze sincs a formák és az illúziók birodalmához, s kizárólag a szellem világára vonatkozik. „Siva szeme” által az ember közvetlenül szemlélődhet a szellemvilágban, azaz szabad bejárása van az érzékek feletti szintekre. De Zerlendi doktor nem közöl részleteket e rejtéllyel kapcsolatban sem. Nem volt képes rá – vagy nem kapott rá engedélyt?. . . 137

Ismét olyan időszak következik, amikor hoszszasan hallgat, de nem tudom megállapítani, meddig tart, mert a nyomban azután következő feljegyzések mellett nincs keltezés. Ezek már szinte kibetűzhetetlenek. Azt gyanítom, arra vonatkoznak, amit Zerlendi doktor ,személytelen tudat”nak nevezett. Ugyanis az alábbi részletre bukkantam: „Manapság Nyugaton a személytelen tudati állapotot a legnehezebb, jobban mondva lehetetlen elérni. A legutóbbi évszázadokban csupán néhány misztikusnak sikerült megvalósítania. Mindazok a nehézségek, melyek az emberre halála után várnak – valamennyi pokol és purgatórium, ahol, mint mondják, a holt lelkek szenvednek –, pontosan abból fakadnak, hogy az emberek képtelenek még életük folyamán a személytelen tudatot megvalósítani. A lélek halál utáni drámái s a megtisztulása során elszenvedett iszonyatok nem egyebek, mint a személyes és a személytelen tudat közötti fájdalmas átmenet egyes szakaszai. . . ” A fenti vallomás rögtön ezután következő lapját kitéptek a füzetből. Majd egy 1910. január 7-i keltezésű bejegyzést találtam. „Talán türelmetlenségemért bűnhődtem. De úgy véltem, az ember maga választhatja meg sorsát. Már nem vagyok túl fiatal. Nem félek a haláltól, hiszen elég jól ismerem azt az utat, amit életem folyamán még végig kell járnom.. De úgy véltem, kötelességem sietni, mert itt, ahol vagyok, senkin sem tudok segíteni, ott pedig elég tanulnivalóm van még.” Néhány nap múlva: „Most már ismerem a Sambálába vezető utat. Tudom, hogyan kell oda eljutni. S még valamit hozzátehetek: röviddel ezelőtt hárman is eljutottak oda kontinensünkről. Mindegyikük egyedül kelt útra, és saját erejéből ért Sambálába. Sőt a hollandus úgy utazott Colombóig, hogy még nevét sem változtatta meg. Ezeket 138

a dolgokat hosszú révületeim során tudtam meg, amikor Sambála minden fenségével megjelent előttem, láttam a zöld színű tüneményt a hóborította hegyek között, a furcsa házakat, az embereket, akiknek nincs koruk, s keveset beszélnek, noha nagyon jól értik egymás gondolatait. Ha ők nem lennének, hogy imádkozzanak az összes többiért, és gondolkozzanak helyettük, valamennyi démoni erő kontinensünkre zúdulna, amit a modern világ a reneszánsz óta szabadjára engedett. Vajon a mi Európánk sorsa is megpecsételődött? Már semmit sem tehetünk e sötét szellemi erők áldozatául esett világért, amelyet tudta nélkül a kataklizma felé sodornak? Nagyon félek, hogy Európára ugyanaz a sors vár, mint Atlantiszra, s hamarosan a tenger hullámaiba süllyed. Jó lenne, ha tudná az emberiség, hogy csupán a Sambálából sugárzó szellemi erők késleltetik egyre a Föld tengelyének tragikus elfordulását, amit a geológia nagyon jól ismer, s ami a tengerekbe fogja görgetni a világunkat, s ki tudja, miféle új szárazföldet emel majd ki onnan. . . ” Kontinensünk tragikus sorsa feletti aggodalma a napló más oldalain is szerepel. Az az érzésem, hogy a doktor kezdi egyre világosabban látni a majdan Európára zúduló kataklizma-sorozatot. Ez a dolog különben egész sor többé-kevésbé látomásszerű jövendöléssel esik egybe, melyek a „sötét korszak”-ra, a Kaliyugára vonatkoznak; úgy mondják, ennek a végéhez közeledünk gyors léptekkel. Egész Ázsiában közszájon forog a jelenlegi világ küszöbön álló végének egymástól igen különböző alakban élő legendája. Zerlendi doktor azonban a „Föld tengelyének – esetleges – megváltoztatásáról” beszél, ami a katasztrófa közvetlen előidézője lenne. Szerinte, ahogyan én értelmezem, egy effajta tengelyelfordulás iszonyatos 139

szeizmikus katasztrófát váltana ki, egyes kontinensek elsüllyednének, vagy megváltoztatnák jelenlegi arculatukat – s új kontinensek emelkednének ki a vízből. Atlantisz nevét többször is említi, s ez arra utal, hogy e kontinens létezését valóságnak vélte, s megsemmisülését lakóinak ki tudja, miféle szellemi elkorcsosulásával hozta összefüggésbe. E tragikus jóslatokkal kapcsolatban érdemes kiemelni azt a tényt, hogy néhány évvel az első világháború kitörése előtt születtek, amikor még a világ a végtelen fejlődés ábrándjában ringatózott. Aztán 1910. május 11-én váratlanul újrakezdi a test láthatatlanná válását célzó jógagyakorlatokat. Nem nehéz megérteni, miért nem írom le itt e megdöbbentő vallomásokat. Különös, páni félelem vett erőt rajtam, miközben Zerlendi doktor sorait olvastam. Jó néhány, többé-kevésbé hiteles dokumentum került a kezembe a jóga e csodálatos jelenségéről, de ezek sohasem mondták ki ennyire világosan s ilyen részletesen a dolgokat. Amikor a jelen elbeszéléshez hozzákezdtem, még haboztam, nem tudtam, hogy ezt az iszonyatos oldalt le kell-e írnom vagy sem. Amikor annyi hét határozatlansága és felindultsága után ideérkeztem, rájöttem: egy ilyen dologról nem lehet beszámolni. Némi vigaszt nyújt a gondolat, hogy akik értik, mit jelent a „samyama saját teste fölött” kifejezés, tudni fogják, hol kaphatnak fölvilágosítást. 9 Úgy látszik, a láthatatlanság elérését célzó gyakorlat nem volt teljesen veszélytelen. Az erőfeszítés, amit azért tesz az ember, hogy teste a többiek számára láthatatlanná váljék, kivonva azt a fény hatása alól, akkora megrázkódtatást vált ki az egész 140

szervezetben, hogy a doktor egy-egy ilyen gyakorlat után órákra elveszítette eszméletét. „Valószínűleg nem fogok ehhez az eszközhöz folyamodni, hogy Satubálába jussak – jegyzi föl 1910 júniusában. – Végleges távozásom időpontja közeleg, de még nem tudom, lesz-e elég erőm, hogy – a többiek számára láthatatlanul – elmenjek.” A továbbiakban pedig, ugyanabban a hónapban: „Időnként magam is mintha megijednék a bennem fölhalmozott erőktől. Akaratom nem tétovázik, de eléggé nehezemre esik, hogy ellenőrizzem valamennyi erőt, amelyek segítségével mostanáig behatolhattam a láthatatlan világokba. Ma reggel bezárkóztam a szobámba, s épp elmélkedni kezdtem, amikor hirtelen azt éreztem, a levegő ritkulni kezd, testem pedig döbbenetesen veszít súlyából. Anélkül, hogy akartam volna, fölemelkedtem, s jóllehet megpróbáltam a tárgyakba kapaszkodni, rövidesen éreztem, fejtetőm eléri a mennyezetet. Az volt benne az ijesztő, hogy a levitáció akaratom nélkül ment végbe, csupán az elmélkedés folyamán fölszabadított erők hatására. Majdnem elveszítettem az ellenőrzést fölöttük, s egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség tehetetlenül a padlóhoz vágott, volna.” Már hallottam hasonló különös esetekről, amikor annak, aki megpróbált az okkult képességek birtokába jutni, egy adott pillanatban nem sikerül megőriznie ítélőképességét, s azt kockáztatja, hogy áldozatul esik a mágikus erőknek, melyeket éppen az ő meditációja szabadított fel. Hardwarban azt mondták nekem, a jógira a leg szörnyűbb veszélyek nem kezdetben leselkednek, hanem tökéletesedésének vége felé, amikor már pusztító erők fölött rendelkezik. Egyébként a mítoszok világából ismerjük, hogy éppen azok „zuhannak” a legmélyebbre, akiknek a legközelebb sikerült az 141

istenséghez jutniuk. A luciferi gőg is egyik megnyilvánulási formája a sötét erőknek, melyeket a jógi saját tökéletesedése során enged szabadjára; ezeknek végül is sikerül őt elpusztítaniuk. Később, augusztus 16-án: „Kíméletlenül elszakadtam az egész világtól. Egy gondolat mégis borzongással tölt el: Sambála. Indulásom előtt nem akarok semmiféle előkészületet tenni. Végrendeletemet még abban az évben megírtam, amikor Smaranda született. Bármiféle egyéb bejegyzés most, indulásom küszöbén gyanúra adna okot.” Majd, talán még aznap, valamivel később, néhány sietve papírra vetett sor: „Arra gondolok mégis, hogy ez a füzet olyan ember kezébe kerülhet, aki megsemmisítheti, mivel nem sejti, mit tartalmaz. Ebben az esetben erőfeszítéseim, hogy néhány rendkívüli dologról vallomást tegyek, hiábavalónak bizonyulnának. De nem bánom. . . ” Ezt követően egy egész sort kitörölt, amit azonban részben kibetűzhettem. „Ha az, aki majd elolvassa és megérti. . . megpróbálja fölhasználni. . . súlyos. . . nem adnak hitelt neki.” Kétségkívül, a doktor indulás előtt gondolt arra, hogy néhány tanácsot adjon az esetleges olvasónak, s egyúttal emlékeztette azokra a veszélyekre, melyek abban az esetben várnak rá, ha meggondolatlanul fölfedi a titkot. Nem értem, mi késztette arra, hogy e tanácsokról letegyen, s kitörölje a megkezdett mondatot. Ennek ellenére tiszteletben tartottam akaratát, s legjelentősebb tapasztalatát nem árulom el. „Augusztus 19. Ismét arra ébredtem, hogy láthatatlan vagyok, s iszonyatom annál erősebb volt, mert semmit sem tettem, hogy ebbe az állapotba jussak. Órák hosszat járkáltam az udvaron, s véletlenül jöttem rá, hogy nem lát senki. A szolgák úgy haladtak el mellettem, hogy nem vettek észre. Ele142

inte azt hittem, figyelmetlenségből, ám ahogy körülnéztem: testem nem vetett árnyékot. Követtem az egyik bérest, aki az istállók felé ment. Mintha valami tisztátalan dolgot érzett volna maga körül, mert zavaros tekintettel folyton hátrafordult, s végül keresztet vetve meggyorsította lépteit. Minden próbálkozásom ellenére képtelen voltam éjfél előtt láthatóvá válni, s amikor magamhoz tértem az ágyon, nagyon levert voltam. Azt hiszem, végtelen fáradtságomat elsősorban azok az erőfeszítéseim váltották ki, melyeket az újra láthatóvá válás érdekében tettem. Mert a láthatatlanná válás képességére véletlenül tettem szert, anélkül hogy akartam volna, sőt tudtom nélkül. . . ” Ez az utolsó nagyobb terjedelmű följegyzés a doktor naplójában. Nem kevésbé fölkavaró azonban az sem, ami ezután következik. „Szeptember 12. Tegnapelőtt éjjel óta képtelen vagyok többé visszatérni. Fogtam ezt a füzetet és a ceruzát, s a padlásra vezető lépcsőn írok. Aztán majd a többi füzetem közé rejtem, amelyekbe a gyakorlatokat írtam. De elfog az iszonyat arra a gondolatra, hogy mégis elvéthetem a Sambálába vezető utat. . . ” Ez a feljegyzés két nappal eltűnése után került a füzetbe. Ha valaki akkor megfejti a kéziratot, s elolvassa a frissen teleírt lapot, megértette volna, hogy a doktor még a házban van, nagyon közel övéihez. . . 10. Harmadnap elhatároztam, hogy visszacsempészem a füzetet, s az egészet felolvasom Zerlendinének,

143

ezért elmentem az S. utcai házba. Az öreg szolgáló fogadott. – A nagyságos asszony beteg – közölte –, a kisasszony pedig Párizsba utazott. – De hogyhogy ilyen hirtelen?! – csodálkoztam. – Igen, ő így szokott dönteni – felelte, miközben alig méltatott figyelemre. Látszott rajta, nincs kedve megmondani az igazat. Odaadtam neki névjegyemet, s azt mondtam: néhány nap múlva benézek, hogy megtudjam, jobban van-e a nagyságos asszony. De úgy alakult, hogy csak egy héttel később tudtam elugorni az S. utcába. A kapu zárva volt, hiába nyomogattam a csengő rozsdás gombját, csak miután többször megdöngettem, akkor jött ki elém a szolgáló. Nehézkesen vágott át a kerten, melyben mintha az éjszaka folyamán az utolsó virágok is elhervadtak volna, s dohogva közeledett a kapuhoz. – A nagysága falura utazott – mondta. Éppen meg akart fordulni, de megtorpant és hozzátette: – Nem mondta meg, mikor tér vissza. Azon az őszön s télen többször is megálltam az S. utcai ház kapuja előtt, de mindig zárva találtam. Legjobb esetben be kellett érnem az alábbi válaszszal: – Senki sincs itthon. De az is előfordult, hogy a szolgáló ki sem jött, hogy válaszoljon. Aztán több levelet írtam Zerlendinének, ám egyszer sem kaptam választ vagy valami bizonyságot, hogy fölbontotta őket. Képtelen voltam megérteni, mi történt. Zerlendiné semmi esetre sem jöhetett rá, hogy megtaláltam s magammal vittem férje naplóját. Biztos voltam benne, senki sem látta, amikor ruhám alá rejtettem. Még ha leselkedtek is utánam a kulcslyukon keresztül, akkor sem kaphattak raj144

ta, hiszen a naplót, mely a doktor többi jegyzetfüzete között volt, lopva rejtettem el az íróasztal mögött. 1935 februárjának végén, amint az S. utcai ház előtt elhaladtam, észrevettem, hogy a kapu nyitva van, s beléptem. Bevallom, nagyon izgatottan nyomtam meg a csengőt az üveges veranda ajtaján. Azt vártam, hogy ugyanaz a mogorva öregaszszony fogad, de meglepetésemre egy fiatal szolgálólány nyitott ajtót. Megkérdeztem, van-e valaki idehaza. „Mindenki itthon van” – felelte. Átnyújtottam neki névjegyemet, s beléptem a szalonba. Néhány pillanat múlva kinyílt a háló-szobafelőli ajtó, s Smaranda jelent meg előttem. Alig ismertem rá: tíz évvel fiatalabbnak látszott, arcát ízlésesen kifestette, más volt a haja színe. Mielőtt kezet nyújtott volna, még egyszer csodálkozva névjegyemre pillantott. Remekül megjátszotta, hogy nem ismer meg. Úgy mutatkozott be, mintha idegen lennék. – Minek köszönhetem látogatását? – kérdezte a fiatalasszony. Elmondtam neki, hogy egy ideig Zerlendi doktor könyvtárában dolgoztam, a nagyságos asszony jól ismer – sőt ő kért meg, hogy férje levéltárát átnézzem –, s hozzátettem: őt, Smarandát is ismerem. – Azt hiszem, valami félreértésről van szó felelte mosolyogva. – Biztos vagyok benne, nekem sohasem mutatták be magát. Különben is kevés embert ismerek Bukarestben, s minden bizonnyal emlékeznék arcára vagy nevére. – Mindezek ellenére Zerlendiné nagyon jól ismer engem. Hetekig dolgoztam itt, a könyvtárban – makacskodtam, kezemmel a másszív tölgyfa ajtó felé mutatva. 145

Smaranda követte mozdulatomat, majd elámulva rám nézett, mint aki nem akar hinni a szemének. Meglehetősen furcsa, amit mond – tette hozzá –, mert valamikor valóban itt állt apám könyvtára. De ez évekkel, hosszú évekkel ezelőtt volt. A megszállás alatt ezt a rendkívül értékes könyvtárat széthordták. Nem tudtam, mit válaszoljak. – Nehezemre esik elhinni, amit mond – feleltem hosszú szünet után, miközben eltökélten a szemébe néztem, hogy megértessem vele: lelepleztem játékát. – Csak mintegy két hónapja annak, hogy ebben a könyvtárban dolgoztam. Valamenynyi polcát ismerem, s fejből felsorolhatom magának, mi található rajtuk. Folytatni akartam, de Smaranda a hálószoba ajtajánál termett és bekiáltott: – Anyám, jöjjön csak egy pillanatra! Zerlendiné tűnt fel az ajtóban, kézen fogva vezetett egy kisfiút. Mélyen meghajoltam, de szeméből azt olvastam ki, nem akar megismerni. – Az úr azt állítja, hogy mintegy két hónappal ezelőtt a ,,könyvtárban” dolgozott – szólt Smaranda; a masszív tölgyfa ajtó felé mutatva. Zerlendiné sértett csodálkozással nézett rám, majd megsimogatta a gyerek fejét, s a fülébe súgta: – Hans, eredj játszani. . . – Nem ön írt nekem, hogy eljöjjek, s nem éppen ön volt az, aki a könyvtárba vezetett? – kezdtem, elveszítve türelmemet. – Még arra is megkért, folytassam Honigberger doktor életrajzát, amit az ön férje kezdett el. Zerlendiné megütközve nézett hol rám, hol Smarandára. Elismerem, pompásan tettette magát, s éreztem, arcomba szökik a vér. 146

– Első férjem, Zerlendi doktor valóban egy szász orvos életével foglalkozott, de megvallom, uram, nem emlékszem pontosan a nevére. Huszonöt év telt el első férjem halála óta, a könyvtár pedig a háború alatt megsemmisült. . . nem létezik többé. . . Látva, hogy kővé dermedek az elképedéstől, s tekintetem az ajtóra mered, melynek küszöbét csupán két hónappal ezelőtt oly sokszor léptem át, még hozzátette: – Smaranda, mutasd meg az úrnak a szobát. . . Gépiesen követtem, s földbe gyökerezett a lábam, amint a könyvtárszoba új elrendezését megpillantottam. Csak a csillár és a függönyök maradtak a helyükön. Az íróasztal, a könyvállványok, a nagy szőnyeg mind-mind eltűnt. Az óriási szobát most afféle living-roomnak használták, melyben két teázó asztalka, több kanapé, bridzsasztal s a kandalló előtt néhány prém volt. Eltűntek a három falat körülvevő fagalériák is. Zavarodottan csuktam be az ajtót. – Igaza van – mondtam –, a könyvtár nincs többé. Ha legalább azt tudnám, ki vásárolta meg tettem hozzá. – Szerettem volna tüzetesebben tanulmányozni Honigberger életművét. . . – De uram – szólt Zerlendiné a könyvtárat majdnem húsz évvel ezelőtt hordták szét. . . – Az egészben az a legkülönösebb, hogy nem ismernek föl – mondtam mosolyogva. Úgy rémlett, Zerlendiné keze alig észrevehetően megremeg, de nem állíthatom, hogy valóban így történt. – Mi még jobban csodálkozunk, uram – vette át a szót Smaranda. – Legalábbis furcsa, ha valaki fölismer egy szobát, melyben húsz évvel ezelőtt könyvtár volt; azt a szobát, ahová tudomásom 147

szerint az utóbbi időben idegen nemigen tette be a lábát. . . Távozni készültem. Számot vetettem azzal, hogy előttem ismeretlen okból egyikük sem akart fölismerni. Vajon a túlvilágról sugárzó láthatatlan erő hatása alatt cselekedtek így? – Kíváncsi vagyok, hogy legalább az öreg, sánta szolgáló megismer-e, akivel néhány hete több alkalommal beszéltem – mondtam még. Zerlendiné hirtelen Smaranda felé fordult. – Arnicáról beszél – suttogta rémülten. – Hiszen Arnica tizenöt éve halott! – kiáltott föl Smaranda. – Hogyan találkozhatott vele most, néhány hónappal ezelőtt? Éreztem, hogy agyamra zavaros köd ereszkedik, tekintetem pedig elhomályosul. Ha még néhány percig késlekedem, eszméletlenül összeesem a lábuk előtt. Néhány bocsánatkérő szót mormogtam, s elmentem anélkül, hogy egyszer is föl mertem volna pillantani. Csak hosszú kóborlás után éreztem úgy, hogy rájöttem e döbbenetes esemény nyitjára, miután úgy-ahogy összeszedtem magam. Ám senkinek sem mertem elárulni, és ebben az elbeszélésben sem fogom fölfedni. Amúgy is épp elég megpróbáltatásban volt részem a rejtélyek miatt, melyek földerítésére Zerlendiné vett rá, anélkül hogy a doktor engedélyével rendelkezett volna. . .

Néhány hónappal a fenti események után ismét az S. utcában jártam. A 17-es szám alatti épületet lebontották. A rácsos vaskerítés egy részét kitépték, a medence ócskavassal s lapos kövekkel volt tele. Hosszú ideig lesben álltam, hátha meglátom valamelyik asszonyt, s megtudok valamit érthetet148

len viselkedésükről. De csak munkások voltak ott meg egy építkezési vállalkozó, aki felügyelt rájuk. Később az utca vége felé indultam; szinte fájdalommal töltött el ez a rejtély, amiről semmiképpen sem tudtam teljesen föllebbenteni a fátylat. Úgy rémlett, azt a kisfiút pillantom meg magam előtt, akivel Zerlendiné a szalonba lépett. Kiáltottam neki: – Hans, jó; hogy találkozom veled, Hans! A gyerek tökéletesen leplezett csodálkozással nézett rám. – Nem Hansnak hívnak – felelte elég illedelmesen –, Ştefan a nevem. . . Ráérősen továbbindult, anélkül hogy visszapillantott volna, mint aki unatkozik, s nem talál magának játszótársat. Kálmán Béla fordítása

149

A KÍGYÓ

Te sárkánykígyó, aranypikkelyekkel virító, kilenc szúrós nyelveddel, verdeső farkaddal, mind a kilenccel hozzá elcsuszakodj, elibé lopakodj, maradj ott könyörtelen, maradj a ház előtt, őrizd a szeretőt, ki bűv-szót mond nekem, találkozván velem. . .

Szerelmi ráolvasó ének (Kormos István fordítása)

1. Liza tapsra emelte a kezét, érezte, a románc befejeződik. Reménykedett, hogy a zajongásban a szavak, melyeket majd mondania kell, s a többiek megjegyzései segítségére lesznek: leküzdheti a könnyeit. Mert a refrén ostoba módon, szinte vadul meghatotta, különösen annak első két sora: Valahai szőke hajam leng ezüsttel, hullámosan. . .

150

Vajon honnan zúdult rá hirtelen ennyi emlék, ennyi nosztalgia? Úgy rémlett, e sorokat hallotta már valahol, nagyon régen, még kislánykorában, amikor Leana nagynéni háború előtti divatos verseket olvasott föl neki. . . . leng ezüsttel, hullámosan. . . Szinte előre tudta, milyen szavaknak kell következniük, még mielőtt hallotta volna őket. Várta a dal végét, melynek a férfi bátortalan baritonja csodálkozó szomorúságot kölcsönzött: . . . Nekem nem volt gyermekkorom!. . . Pontosan úgy, ahogy előre megérezte; s képtelen volt leküzdeni meghatottságát s nyugtalanságát. Ezek a szavak hirtelen Leana mosolygós arcát idézték emlékezetébe, a Pache sugárúti kertet az eperfákkal s az akkori szomorúságát. Úgy érezte, nagyon boldogtalan, hogy szerencsétlen. az ifjúsága, senki sem érti meg, és nem is fogja soha. S hogy a házassága is, melyet – oly hosszú várakozás után! – egy főtisztviselővel kötött, annyira sivár, s oly szomorú minden, ami történik. . . Szeretett volna most egyedül lenni valahol, ahol a románcot hallgatva zavartalanul kisírhatja magát. – Írja le nekem a szövegét! – hallotta Dorina hangját az asztal túlsó végéről. – Elragadó! – Régi szöveg ez – felelte Stamate úr még félénkebben. – Csak a dallam új. . . Kedvelem, mert szomorú melódia. . . – Liza felé fordult, anélkül hogy az asszony észrevette volna. Láthatóan nagyon meglepte a siker, amit hangjával aratott. Csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó énekelni. A házigazdát s a vendégeket alig ismerte. Pedig 151

milyen jóravaló emberek, különösen a vendéglátóik. Milyen nagyszabású ez a fogadtatás itt, Fierbinţiben, ebben a fővárostól harminc kilométerre levő sárfészekben. . . Egy kis bort szódával, ha nem haragszol – kérte Stere, s üres poharát átnyújtotta az asztal felett. Liza utálattal nézett rá. „Hogy viselkedhet valaki így egy románc után. . . S ez az alak az én férjem. . . ” – Kitől való ez a sor? – kérdezte ismét Dorina. – Nem ismertem eddig. Hangosan beszélt, az asztal végéről, hogy Manuilǎ kapitány is hallhassa. Nagyon jól tudta, miért rendezték ezt a mulatságot ennyi vendéggel itt vidéken, a sógora házában. „Férjhez akarnak adni. . . Mosolyognia kellett, valahányszor Manuilǎ kapitányra nézett, s látta, milyen illedelmesen eszik, s közben állandóan figyel arra, nehogy az asztalra könyököljön. Úgy érezte, mintha valami bohózat eljátszására készülnének, ő alakítja majd az ifjú arát, Manuilǎ kapitány pedig a vőlegény szerepét. . . Vajon miért ilyen hirtelen? Egy ismeretlen emberrel?! – Nem hiszem, hogy Bacovia a szerző – tette hozzá ugyanolyan hangosan. – És Arghezi sem. . . „Ezek a nevek meghökkentik egy kicsit a kapitány urat” – gondolta Dorina. – Nem tudnám megmondani, ki írta – mentegetőzött Stamate. – Annyit tudok, hogy nagyon régi. . . Manuilǎ kapitány, anélkül hogy felnézett volna, továbbra is a háziasszonyt hallgatta. – . . . Ilyen feltételek között én sem tudnék lakást kiadni, kapitány úr – mondta Solomonné. – Látja, az emberek annyi mindent összebeszélnek a háztulajdonosokról. . . 152

Solomonné szemét lehunyva, cigarettáját szívta hosszan, figyelmesen, s összevonta szemöldökét. Idegesítő ez a fiú a hallgatásával. És nem tud miről beszélni. Vajon ilyen hamar szerelmes lett? A kapitány nem is mert az asztal vége felé pillantani, ahonnan Dorina kérdései záporoztak. Még mielőtt Fierbinţibe érkeztek – amikor Sterével egyedül maradt a kocsiban –, értésére adták, hogy gyorsan kell határoznia. A lány szülei nem várhatnak túl sokáig. Dorina ősszel képesítőzött. Nem mintha szüksége lenne rá, hogy dolgozzon hiszen ha valaki, akkor ő ismeri a helyzetet –, de a lány így akarta, mert szeretett tanulni. Most is több partira van lehetősége. A szülők pedig azt akarják, hogy rendeződjön valahogy a dolog. Dorina azt mondta, szeretné a mézesheteket külföldön tölteni, mint valami vakációt.. – Ki kér még kávét? – kérdezte Solomon úr, és fölemelte a kezét. Solomonné boldogan fölrezzent. Van már ürügye, hogy szófukar asztaltársát magára hagyja. – Kérem, bocsásson meg egy pillanatra! A kávé után kell néznem. Manuilǎ kapitány elvörösödött, s buzgón bólogatott, mintha azt akarta volna mondani: „Ugyan, asszonyom, természetesen! Mint háziasszony. . . ” Dorinára pillantott. Úgy látszott, hogy a lány álmodozva őt nézi és mosolyog. Kezdett megjönni a bátorsága. – Látom, szereti a verseket, kisasszony – szólalt meg váratlanul. Hirtelen csend lett. Dorina azon nyomban elpirult, s a nyakát övező gyöngysort kezdte morzsolgatni. Stamate figyelmesen az asztal fölé hajolt, amikor meghallotta, hogy a költészetről kezdenek vitatkozni, kíváncsi volt a beszélgetésre. 153

– Csak bizonyos költőket kedvelek. Inkább a moderneket. . . – Észrevettem – mondta Manuilǎ mosolyogva – az előbbi verssorokat nem ismerte föl, noha nem annyira régiek. Radu Rosettitől származnak. . . Liza csodálkozva nézett a kapitányra. Ezek szerint nem is olyan ostoba. . . És igaza van: Radu Rosetti írta. Leanának megvoltak Rosetti verseskötetei, még most is emlékszik rájuk, annyi évvel nagynénje halála után. A szalonban álló kis polcon őrizte, a Pache sugárúti régi házban; azután is ott maradtak, miután Leana tüdőbajban meghalt, akárcsak a többi nagynéni. Liza akkoriban a gimnázium első osztályába járt. Emlékszik, milyen sóvárogva nézte a könyvekkel telizsúfolt kis polcot. A Ion is köztük volt, mely, nem sokkal korábban jelent meg. Leana halála után titokban örült is, hogy elveheti a két kötetet, s örökre megtarthatja; senki sem fog arra gondolni, hogy viszszakérje tőle. S egyszer csak anyja parancsoló hangja: „Ne nyúlj semmihez, tele van bacilussal!” A könyveket aztán elégették – neki azt mondták – a ruháskosárral együtt, melyben az Universul literar összegyűjtött példányai voltak. . . – Micsoda költő, uraim, ez a Radu Rosetti! – kiáltott fel Stere. – A háború alatt ismertem meg. . . Liza lehajtotta fejét. „Csak kilenc évvel idősebb nálam, és annyira öregnek, annyira idegennek hat. . . ” Öregíti magát, bár senki sem kéri rá, mintha csak az ő bosszantására tenné, s ezzel ridegen figyelmeztetné: ő más életet is ismert, más korosztályhoz tartozik. . . Solomon úr, látva, hogy a vita elkezdődött, fölállt, és kiment a szobából. A kis szalonba lépett, s 154

miután becsukta az ajtót, figyelmesen megnézte a jegesvödrökben álló palackokat és szódásüvegeket. Majd benyitott a hálószobába. Solomonné a tükör előtt állt, s cigarettázva nézegette magát. Bal kezével a haját igazgatta. – Tudod-e, hogy elfogyott a bor? –,szólt Solomon úr. Solomonné vállat vont. Könnyed léptekkel eltávolodott a tükörtől, és az ágy szélére ült. – Jó, hogy vége az ebédnek – mondta unottan. – De minden remekül sikerült – szólt Solomon úr. – Semmiben nem volt hiány. Azt mondtad, kevés lesz a csirkehús. . . S látod, még maradt is. . . Erről jut eszembe, szóltál a szakácsnőnek, hogy jól fedje be? Olyan hőség van mostanában. Este pedig jól jön még. Cigarettára gyújtott, s az ágyra telepedett, a felesége mellé. – Nem tudom, miben maradtunk, megyünk mi is a kolostorhoz? – Ahogy akarod – felelte Solomonné. – De vedd tudomásul, én nem alszom ott, annyi a poloska meg a szúnyog. . . – Csak szúnyog van – mosolygott Solomon úr. – Mintha te egyszer is érezted volna!. . . Néhány pillanatra mindketten elhallgattak, s cigarettázva a mennyezetet bámulták. – Mi a véleményed erről a kapitányról? – kérdezte Solomon úr. – Azt szeretném tudni, honnan halásztátok elő. . . – Tudd meg, nem ostoba – vágott a szavába Solomon úr. – Miután kijöttél, komoly vita kezdődött. . . De az a benyomásom, megijedt. Vagy úgy látszik, Stere nagyon lerohanta. – És a másik kicsoda? – kérdezte Solomonné, fölemelkedve ültéből. 155

– Stamate a kapitány barátja, azt hiszem, agrármérnök. . . – Solomon úr egy pillanatig feszülten figyelt, igyekezett kitalálni, mi történik a másik szobában, majd hangot váltva megkérdezte: – Vajon elkészült-e már a kávé? Az ebédlőből beszélgetés s nevetés szűrődött ki. Csoszogás hallatszott, majd nyílt az ajtó, és az öreg Solomonné jelent meg. Nagyon óvatosan lépett be, mintha attól tartana, hogy zajt csap. – Itt voltatok? – kérdezte a csodálkozás legkisebb jele nélkül. Lassan közeledett az ágyhoz, ugyanolyan óvatosan lépkedve, s elgyötörten, sóhajtozva leült. – Hogy tetszik? – kérdezte tekintetét fölemelve. – Csak határozná el magát. . . – szólt Solomon úr. – Ezt mondom én is. . . Solomon úr a feleségéhez fordult. – Aglo, azt tanácsolnám, nézz be te az ebédlőbe. Talán ki akarnak menni a kertbe. . . Már nincs is akkora hőség. . . Solomonné menet közben megállt egy pillanatra a tükör előtt, hogy frizuráját megigazítsa. – Te hogy gondolod? – kérdezte az öregaszszony. Solomonné vállat vont és kiment. – Eh, mit tudom én. . . Miután az ajtó becsukódott, az öregasszony ismét Solomon úrra nézett. – Neki nem nagyon tetszenek.. – Ő már csak ilyen, nem ismeri? Amikor egyedül gubbasztunk itthon, vendégek után sóhajtozik, s amikor vendégei vannak, majd összeesik a fáradtságtól. . . De nekem tetszik a kapitány. . . Iskolázott ember. . . – A másik is helyes – mondta az öregasszony. 156

A szomszéd helyiségből zaj hallatszott; székek csusszantak a padlón, valaki nevetett, néhányan megköszönték az ebédet. Solomon úr sietve kiment a szobából. Anyám – szólt vissza a küszöbről –, legyen gondja a vacsorára. Tudja, a kolostorhoz nem mehetünk üres kézzel. . . 2. A kertben a hőség még alig enyhült, s Stere ingujjra vetkőzött, kabátját egy meggyfa ágára akasztotta. Kilátszott sima, gömbölyű, fehér tarkója. Riri épp akkor haladt el mellette a párás poharakkal teli tálcával. Stere megállította a lányt. – Szörp nélkül kérem, köszönöm – szólt, s mindkét kezével megragadott egy-egy poharat. Liza a meggyfának támaszkodott, s férjét nézte, amint fejét teljesen hátrahajtotta, s egy hajtásra kiitta a vizet, mintha egyenesen a torkába öntötte volna. Liza már nem is csodálkozott. Abban a pillanatban ismét úgy érezte, elrontotta az életét, kijátszották akarata ellenére, mielőtt gyanút fogott volna. Csak arra vágyott, hogy elmondja valakinek, összebarátkozzon valami idegennel, akinek egész életét évről évre elmesélheti. Elfordította a fejét. Mellette a füvön Vladimir ült, Riri testvére, a két vendéggel. Úgy rémlett neki, hogy Vladimir magatartása megváltozott. Mintha másképpen viselkedne, felelősségteljesebben, ünnepélyesebben. Pár pillanatig értetlenül nézett rá. Majd hirtelen észrevette a cigarettát, amit a fiú óvatosan az ujjai között tartott. A füst kékesen szállt a kert meleg levegőjében, magányos fosz-

157

lány volt csupán, mely remegve beleolvadt a fénybe. – Mi bajod? Fáj a fejed? Stere jött oda hozzá nyájasan, s megfogta karját. – Nincs semmi bajom – mosolygott Liza. – Ej, mintha nem tudnám! – kiáltott fel Stere elég hangosan. – Hallottad azt a románcot. Te nem változtál: ugyanolyan szentimentális vagy, mint voltál!. . . Stamate fölnézett, és hirtelen elpirult. Stere barátságosan és elismerően pillantott rá. – Nem énekelne nekünk valami vidámabbat is, mérnök úr? – kérdezte, miközben Lizát maga után húzva a csoporthoz közeledett. Stamate föl akart állni, de Stere a vállára tette a kezét. – Ne zavartassa magát, kérem, elvégre barátok között vagyunk. . . – Arra gondoltam, esetleg a hölgy. . . – hebegte Stamate. – Ő nem változott: szentimentális és romantikus maradt – mondta Stere mosolyogva. – Ezért kérdeztem: talán énekelne még valamit, valami vidámabbat. . . Stamate megpróbált ismét fölemelkedni. Nem érezte jól magát, ahogy térdét karjával átkulcsolva ült a fűben, és kényszeredetten mosolyogva fölfelé nézett. Zavarát és kedvetlenségét túl élénk arcjátékkal igyekezett leplezni. – Maradjon csak, uram, ne zavartassa magát – szólt Stere, s kezével ismét a vállára nehezedett. – Vagy állva jobban tud énekelni? – Nem hiszem, hogy a kertben jól hat az ének – mondta Liza. – Nem megfelelő a környezet. . . Vladimir ingerülten dobta át a csikket a kerítésen. Épp akkor szakították félbe a beszélgetést, 158

amikor a legjobban belemelegedett, amikor sikerült leküzdenie az ebéd alatti félénkségét. – Hogy is énekelne valaki ebben a hőségben? – kiáltott föl gúnyosan: – Jobban tennétek, ha ti is leülnétek a fűbe, s beszélgetnénk, míg beesteledik. A kapitány úr egy csomó érdekes dolgot tud. Azt mondta, nemrégiben olvasott egy könyvet. – Ugyan, kérem! – mentegetőzött a kapitány. – Úgy látom, valóságos tudós, komolyan! bosszantotta tettetett csodálattal hangjában Stere. – Hallanád csak, Liza, hogyan mesél Jézusról! – kiáltott föl Vladimir. Liza erre a hírre csodálkozást és érdeklődést mutatott. – Ki tudhat meg valaha is valami biztosat Jézusról! – szólt Stere csöndesen. – Vannak dokumentumok – vett erőt bátortalanságán Manuilǎ kapitány. – És vajon ezek a dokumentumok nem a papok kezéből kerülnek-e ki? – kérdezte gúnyosan Stere. – Megismétlem, amit annyiszor mondtam már: a vallás a parasztok, az alacsonyabb rangú emberek számára való, akik máskülönben folyton lázonganának. . . Vagy másképp is mondhatjuk: Jézus az erkölcsösség, az önfeláldozás eszményképe volt, s sorolhatnánk tovább: Senki sem vitathatja, hogy eszménykép volt, ellenkezőleg, követendő példának kellene tekintenünk. . . – Miről vitatkoznak oly hevesen? – kérdezte váratlanul Dorina, a csoporthoz közeledve. A kapitány udvariasan fölállt, Stamate követte. Sterének nem maradt ideje, hogy közbeszóljon. – Jézus létezéséről beszélgettünk – mondta Liza. – A kapitány úr nemrég olvasott egy könyvet, és éppen el akarta nekünk mesélni. . . . 159

– Nem Az ember fia Emil Ludwigtól? – kérdezte Dorina. – Melyik Ludwig is ez? – szakította félbe Stere. – Nem az, aki Napóleon életéről írt? Lizácskám, nekünk is megvan ez a könyv. . . Manuilǎ kapitány diszkréten Dorinához fordult, s úgy válaszolt, hogy a többiek ne hallják: – Nem, kisasszony, egy kevésbé híres könyvről volt szó. Egyébként nem is annyira új, körülbelül tíz éve jelent meg. Le mystére de Jézus a címe, s P. I. Couchoud írta. . . – Adja kölcsön nekem – kérte Vladimir. – Örömmel, uram – felelte kifogástalan modorban a kapitány. Liza kezdett más szemmel nézni rá, rokonszenvesebbnek találta. Csöppet sem tűnt ostobának. Aztán meg Sterének is alkalmat adott arra, hogy visszaszerezze tekintélyét. Amit Jézus létezéséről mondott a férje, elég érdekesnek hatott. Jóllehet, szabatosabban is kifejezhette volna magát, beszélhetett volna a keresztény misztikáról, a székesegyházakról. . . Vladimir szeretett volna a kapitánnyal, Stamatéval és Dorinával odébb húzódni, hogy külön csoportot alkotva háborítatlanul beszélgethessenek, de Riri megfogta a karját, és félrevonta. – Menj be a házba – súgta a lány –, hív Aglaia. Vladimir hosszú léptekkel a főbejárat felé sietett, mint valami atléta; ami mindig szoborszerű jelleget kölcsönzött alakjának, mintha csak arra akarná emlékeztetni, hogy mindössze tizenkilenc esztendős, bölcsészhallgató, és előtte áll az egész élet. Solomonnét az ebédlőben találta, épp a fiókban kutatott, tiszta asztalkendőket keresett. – Hívtál? – kérdezte a fiú; mélyeket lélegezve. 160

– Meg akartam tőled kérdezni, elvihetjük-e a gramofont a kolostorhoz – mondta Solomonné. Vladimir néhány pillanatig hallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. Nehezére esett a válasz, annyira váratlanul érte a kérdés, mely oly távol esett azoktól a gondolatoktól, amelyeket az előbbi beszélgetés kavart föl benne. – Nem tudom, marad-e idő arra, hogy táncoljunk – mondta szórakozottan. – Estefelé érünk oda, meg kell nekik mutatnunk a tavat, az erdőt és a többi dolgot. Aztán vacsorához ülünk. . . – Akkor hiába hoztad el a gramofont – jegyezte meg Solomonné. – Azt hittem, itt fogunk-táncolni – mentegetőzött Vladimir. – Látom, leültek beszélgetni – mondta Solomonné, fejével a kert felé intve. – Nem is lesz kedvük majd bejönni. – Sokkal kényelmesebb odakinn – engesztelte, Vladimir. – S azt hiszem, nektek is kellemesebb, hamarabb megszabadultok a vendégektől. . . Vladimir elnevette magát, ezzel is hangsúlyozva a tréfát. De egy kicsit ő is hibásnak érezte magát. Amikor egy héttel ezelőtt Solomonné telefonált neki Bukarestbe, s Ririvel együtt meghívta Fierbinţi-be, ő ajánlotta, hogy elhozza a gramofont, hadd legyen jó hangulatuk a vendégeknek. Tudta, honnan fúj a szél, s miután jól ismerte Dorinát, előre félt a fagyos légkörű ebédtől s az unalomba fulladó délutántól. Ha a gramofon kéznél lesz, a fiatalok asztalbontás után azonnal táncolhatnak, s megtörik a jég. Főként pedig tisztában volt vele, mennyi örömet szerez a tánc Solomonnénak, aki az év jó részét távol töltötte Bukaresttől, egy falu szélén, kettesben a férjével.

161

– Neked hogy tetszik a kapitány? – kérdezte pár pillanat múlva, mivel Aglaia nem válaszolt. – Tudod-e, hogy most, a végén már föloldódott? – Csináljatok, amit akartok, én nem avatkozom bele – mondta Solomonné élesen. Vajon mi ütött belé, hogy ennyire durcás ma? kérdezte magában Vladimir csodálkozva. Talán mert senki sem udvarolt neki. Eszébe jutott, Aglaia csak akkor szórakozik, ha valaki állhatatosan, udvariasan és gálánsan foglalkozik vele valaki, csak az ne Solomon úr legyen. Szerencsétlenségére ma nem volt lovagja. A kapitánynak Dorinával kellett volna foglalkoznia. A barátja pedig, a mérnök, nagyon félénknek látszik. Ha táncoltak volna.. – Talán itt kellene rendeznünk valamit – állhatatoskodott a fiú. – Még öt óra sincs. Csak fél nyolc körül indulunk. . . ha táncolnánk, esetleg alkalmat adunk nekik, hogy jobban megismerkedjenek. . . – Mostanáig még arra sem volt idejük, hogy beszélgethessenek – szólt Solomonné. – Valamennyien a nyakukon ültök. Mindketten elhallgattak. Vladimir valami alkalmas ürügyet keresett, hogy visszamehessen a kertbe. – A barátja kicsoda? – kezdte újra Solomonné. – Én is ma ismerkedtem meg vele. Azt mondja, agrármérnök. Stere azzal nyaggatja, hogy a kertben is énekeljen. – Ő mindig így viselkedik – mondta az aszszony. Vladimir érezte, másra kell terelnie a szót, Aglaia bármelyik pillanatban belebonyolódhat a családi ügyek részletezésébe, s akkor kénytelen lesz végighallgatni, anélkül hogy valakit is megvédhetne. 162

– Mi lenne, ha azt javasolnánk nekik, nézzék meg a falut? – kérdezte a fiú váratlanul. Aglaia csodálkozva és csúfondárosan nézett rá. Már éppen azt akarta mondani: „Mintha Zsorzsot hallanám!”, amikor nyílt az ajtó, és Solomon úr lépett be. – Liza érdeklődött utánad – mondta, miközben zsebkendőjével legyezgette magát. Majd Vladimirhoz fordult. – Kár, hogy nem voltál te is ott! Hallottad volna, milyen szépen magyaráz! Tudjátok meg, tanult ember, s szép jövő előtt áll. . . – Közelebb ment a feleségéhez. – Mi is megyünk a kolostorhoz, megígértem nekik. . . Majd elfelejtettem – tette hozzá pár pillanat múlva –, Zamfirescuék is ott vannak. Ma reggel érkeztek; egyenesen Bukarestből. De az erdőnél megálltak. . . Solomonné egyszeriben kíváncsi lett. – Honnan tudod? – Itt van az az ember a bíróságról. Szódásüvegért küldték a faluba. . . Vladimir élt az alkalommal, hogy Solomonné belemerült a beszélgetésbe, s visszament az udvarra. Valamennyien a meggyfa alá gyűltek. Manuilǎ kapitány most sokkal fesztelenebbnek, sokkal közvetlenebbnek látszott. Dorinával és Lizával társalgott. Riri és Stere Stamate mellett álltak. – Nekem is meséljétek el, miről beszélgettetek – kezdte Vladimir, és igyekezett palástolni bosszúságát. Már ahogy a csoporthoz közeledett, érezte: elfelejtkeztek róla, ezek az emberek beszélgetésük során figyelembe sem vették, amit mondott, okos megjegyzéseit, melyeket akkor, tett, amikor még csak hármasban ültek a fűben, ő és a két vendég. Hiúságában sértették meg; hiszen lényegében ő terelte komoly dolgokra a beszélgetést, ő hozott áldozatot, amikor a két idegennel szóba állt, s ő vette a bátorságot, hogy a köznapi témák helyett 163

problémákról és könyvekről kezdjen vitát. Ha ő nincs, a kapitány nem mert volna ilyen komoly dolgokról beszélni. – Mindenféle eretnekségről beszélgettünk, fiatalember – válaszolt a kapitány. Vladimir hálás volt ezért, s közelebb jőve rámosolygott. De Dorina félbeszakította: – Szeretném, ha megmondanád, mire gondolsz általában, amikor a semmibe meredsz – szólt a lány, folytatva az előbbi beszélgetést. – Sohasem tudom, mire gondolok, amikor a semmibe meredek – felelte Liza. Most ő is elemében érezte magát. Érdekelte a vita. Általában annyira fáradt vagy, hogy semmire sem emlékszel szólt közbe Vladimir. – Hát magával megtörtént-e, hogy úgy érezte, ugyanazt a dolgot egyszer már átélte ?– kérdezte élénken Dorina. – Például mindaz, ami most itt, a kertben végbemegy, egyszer már megtörtént pontosan azokkal az emberekkel, s ugyanazokat a szavakat ejtették ki?!. . . . Láthatóan annyira érdekelte a kérdés, hogy válaszra sem hagyott időt a kapitánynak, hanem egész sor részletet és magyarázatot fűzött hozzá. –. . . Tudja, néha, elfog az iszonyat; amikor előfordul velem, hogy azt hiszem: pontosan ugyanazt a dolgot már átéltem. . . Abban a pillanatban úgy rémlett neki most is ez fog történni. De nem, képtelenség. „Manuilǎ kapitánnyal sohasem találkoztam” – gondolta magában megnyugodva a lány. Mégis enyhén megborzongott. – Ha valamiért bánom, hogy miért nem a filozófia szakra iratkoztam be, akkor éppen e lelki problémák miatt – szólt Vladimir. – Nálunk, a történelem szakon semmire sincs megoldás.. 164

Solomon úr jött ki a verandára. – Ki kér kávét, ki kér teát, s kinek kell gramafonlemez?– kiáltotta kedélyesen. Stamate nevetett. A közbeszólást nagyon jópofának találta. Stere különben a iaşii kiütésestifusz-járványról mesélt nekik, ami a háború alatt tört ki, s nem hallgathatta a másik csoport vitáját. Időnként nagyon tisztán kivehette Liza minden szavát. Milyen örömmel válaszolt volna neki. Annyi mindent lehetne mesélni, megvitatni. Sőt Ririvel is, aki nagyon jóravaló lánynak látszik.. – Gyorsan döntsenek! – hallatszott újra Solomon úr hangja. – Táncolhatnánk egy kicsit – suttogta Riri. Mindnyájan a veranda felé indultak. Stamate kissé hátramaradt. –. . . Nagyon jó az elemzőképessége – hallotta Liza hangját; 3. Amikor a kocsik elindultak Fierbinţi-ből, már alkonyodott. A hőségnek nyoma sem maradt. Az égbolton megjelentek az első csillagok. – Remek esténk lesz! – mondta Dorina, Manuilǎ kapitány felé fordulva. – Kár, hogy nem aszfaltozott az út. . . – sajnálkozott Vladimir. Ami igaz, az igaz, kocsijuk nehezen haladt előre. Régóta nem esett az eső, s helyenként tenyérnyi vastag por borította az országutat. – Majd ha elkanyarodunk az erdő felé, ott jobb lesz az út – mondta a gépkocsivezető. Liza a kocsi párnás ülésének támasztotta tarkóját, és mohón szívta a mező levegőjét. Milyen jó, 165

hogy Stere a másik kocsiban maradt, ami csak több mint félóra múlva érkezik. . . – Milyen csillag ez? – mutatott rá Dorina, karját váratlanul fölemelve. – Az esthajnalcsillag! – kiáltott föl Vladimir. – Ennyit sem tudsz a csillagokról?! Manuilǎ kapitány elmosolyodott, s gálánsan, anélkül hogy a lányra nézett volna, így szólt: – Lehet, hogy a kisasszony még sohasem volt szerelmes. . . Az esthajnalcsillag ismeréséhez éppenséggel nem kell érteni a csillagászathoz. . . – Így van – helyeselt Liza. – Eminescu is megírta. . . Dorina abban a pillanatban megkísérelte fölidézni az Esti csillag sorait, de csak néhány töredék jutott az eszébe.. – Milyen szép is lenne, ha az ember a városon kívül, egy kis falusi házban élhetne. . . – szólalt meg újra Liza. Amikor kimondta, úgy érezte, ha volna egy tóparti villája valamelyik Bukarest környéki erdőben, az maga lenne a boldogság. Pár hónappal ezelőtt látott egy amerikai filmet, mely tele volt ilyen elegáns, város széli villával, széles teraszú, fehér házacskák rejtőzködtek az erdőben. Snagovban is akadnak fényűző villák, pontosan a tó partján, előttük motorcsónak várakozik, s könnyedén ringatózik a vízen. Mint külföldön. . . – Végre megszabadulna az ember a tömegtől, a zajtól, a telefonoktól – tette hozzá álmodozva, mialatt továbbra is az eget nézte. Az alkony fénye és csöndje annyira pihentető volt, hogy Liza szerette volna, ha a fővárosi élet valóban elcsigázta s megrongálta volna egészségét, így méginkább élvezhetné az újfajta szépségeket. Abban a pillanatban nagyvilági hölgynek képzelte magát, akit kimerítettek a szilaj, éjszakai mu166

latozások, a diplomáciai bálok és teadélutánok, s kiábrándult a kalandokból – egy film hősnőjének, akitől az élet mostanáig semmit sem tagadott meg, s aki ennek ellenére a lelke mélyén továbbra is elégedetlen maradt. Mindig mást szeretne, örökké csak mást.. Manuilǎ kapitány felé fordult, s határtalan fensőbbséggel pillantott rá, mely egyidejűleg szelíd gúnnyal keveredett. Ha ők tudnák. . . – Gyönyörű lesz ma a hold – mondta Dorina. – Sietnünk kellene, hogy maradjon időnk sétálni. Most tértek le a mellékútra. A távolban, mint valami ég alján feketéllő gerinc, föltűnt a kolostor erdeje. – Vajon a többiek mit csinálnak? – kérdezte hátrafordulva Dorina. – Elindult-e már a kocsijuk? A többiek a Solomon házaspár, Stere, Stamate és Riri voltak. Egyik erdész barátjuk autójával jöttek. Elég későn indultak, kocsijuk azonban jobb volt, és gyorsan közeledtek. A látóhatár másik szélén porfelhő magasodott. – Ők azok – jelentette ki Vladimir, miután figyelmesen megnézte. – A maga barátja, a mérnök úr nagyon félénk – vette át a szót Liza. – Amíg föl nem melegszik – magyarázta a kapitány. – Az igazság az, hogy egyikünk sem túl beszédes. Önök, a fiatalabb korosztály – Dorinához fordult –, jóval közlékenyebbek, nagyon gyorsan barátkoznak. És jól teszik. . . Nekem például eléggé nehezemre esik, hogy úgy mondjam, pajtáskodjak olyan emberekkel, akiket rövid ideje ismerek, jóllehet a mi szakmánk A másik kocsiban Riri, aki a vezető mellett ült, tenyeréből ellenzőt formálva megpróbálta felmérni 167

a távolságot, látni akarta, közelednek-e, már az előttük levőkhöz. –. . . Úgy beszélek magával, mintha az öcsém volna, hallgasson rám – mondta Stere. – A maga korában minden azon múlik, hogy az ember ne késse le a vonatot. . . – De hiszen nem is vagyok annyira öreg – nevetett Stamate csodálkozva.– Csak nemrég töltöttem be a harminchármat.. – Pontosan erről van szó – erősködött Stere. – Most kezdődik a veszélyes kor. Ha az ember egykét éven belül nem határoz, akkor csak nagyon későn tudja megtenni, akkor pedig mindig megégeti magát, hallgasson csak rám. . . Stamate pirulva nézte Riri tarkóját. Fejét nem merte megmozdítani, nehogy találkozzon Solomonék tekintetével. Mekkora baklövést követett el, amikor ebbe a házasságról szóló vitába belement. Naivnak kellett volna tettetnie magát, mintha semmit sem tudna arról, mit tervez a Solomon család a kapitánnyal. Mégis kezdetben tetszett neki, hogy a házasságról beszélgetnek, főként mert azt hitte, ezzel a kapitánynak tesz szívességet, aki Dorinával előrement. Az is lehet, hogy valóban azért ültették ebbe a kocsiba, hogy a családdal elbeszélgessen. . . Ám a beszélgetés, noha eleinte személytelen volt, s közhelyekre szorítkozott, nagyon hamar ráterelődött. Stere szinte minden előzmény nélkül megkérdezte, miért nem nősül meg. . . – Szörnyen tapintatlanok vagyunk – szólalt meg váratlanul Solomonné. Ugyanakkor cipője orrával diszkréten megérintette Stere lábát. Amikor sógora feléje fordult, Solomonné fölháborodva összevonta szemöldökét, arca szinte eltorzult a dühtől. 168

– Aglaia! A másik kocsi megállt! – kiáltott föl Riri, és fölemelte kezét. Mindnyájan odanéztek előttük, mintegy ötszáz méterre tőlük, majdnem az erdő szélén, a kocsi megállt. Valaki mindkét karjával integetett az országút közepén. Magas, barna fiatalember volt, hajadonfőtt, orrán napszemüveg. Valószínűleg elfelejtette levenni, hiszen a nap mar nyugovóra tért, éppen alkonyodott. – Ne haragudjanak, hogy megállítottam önöket – mondta nagyon udvariasan, miközben kezét üdvözlésre emelve közeledett. – Valószínűleg Cǎldǎrusani-ba mennek, és szeretném megkérni önöket, vigyenek engem is magukkal a kocsi lépcsőjén. Mosolygott, de egyáltalán nem volt zavarban. Jobb kezét a gépkocsi ajtajára támasztotta, baljával pedig óvatosan levette szemüvegét. Dorina összerezzent. A férfi pupillája szokatlanul tág, tekintete pedig nagyon éles volt, szinte égetett. Szavain, mozdulatain látszott, jó családból való. Liza elismerő pillantást vetett sportos, tökéletes szabású öltönyére, a kabátján levő divatos, nagy zsebekre. –. . . Eltévedtem, ha ilyesmi lehetséges! – tette hozzá vidáman a fiatalember. – Jobban mondva elaludtam az erdőben, a barátaim pedig továbbmentek a kocsival. Mi is a kolostorhoz indultunk. . . A kapitány fölemelkedett, hogy átadja neki a helyét. – Nem szeretném zavarni önöket – szabadkozott az ismeretlen. – Amikor azt mondtam, hogy a kocsi lépcsőjén utazom, egyáltalán nem túloztam. . . Nagyon jól megleszek itt is. . . – Inkább mi húzzuk egy kicsit össze magunkat – szólalt meg Liza. – Vagy pedig Dorinát az ölembe ültetem.. 169

A fiatalember megadta magát. Szakadatlan bocsánatkérések közepette bemászott a kocsiba. – Ha megengedik, bemutatkozom – mondta. – A nevem Sergiu Andronic, foglalkozásom pilóta, azaz majdnem pilóta. . . Valamennyi fogát elővillantva újból elnevette magát. Amikor kezet nyújtott, Liza észrevette, hogy a fiatalember inkább napbarnított, mint barna. Szenvedélyes sportembernek látszott, aki a nap jó részét a szabad levegőn tölti. Sergiu Andronic úr tökéletes eleganciával kezet csókolt. Dorina elpirult. A fiatalember hajából egészséges, férfias, alig érezhető illat áradt. – Ismerkedjen meg akkor a többiekkel is szólt Vladimir, mert észrevette, hogy a hátsó kocsi közeledik. Sergiu Andronic hátrafordult. A másik kocsi megállt mellettük az országúton. Vladimir bemutatta a többieknek is. Sterét nagyon jó kedvre derítette az esemény. – Sose búsuljon, ha nem találja a barátait – mondta –, velünk marad. A fiatalember meghajtotta a fejét, és megköszönte. Nem látszott különben bosszúsnak, még csak nyugtalannak sem. Mihelyt a kocsi hátuljában helyet talált magának Liza – aki Dorinát az ölébe ültette – s Manuilǎ kapitány között, meglehetősen pergő nyelvvel beszélni kezdett, sőt még viccekkel is próbálkozott. „Milyen sokat jelent, ha az emberben megvan a l'usage du monde” –gondolta Liza, akit valósággal elbűvölt ez a fiatalember, akiből szinte sugárzott az önbizalom és a képzelőerő. – Ma reggel jöttünk Piperából, hogy az erdőben ebédeljünk – kezdte, alighogy a kocsi elindult. – Eljöttek értem, hogy magukkal hozzanak mármint a barátaim. . . Gyakorló repüléseket végzek 170

ott. . . Ám ne higgyék, hogy egyedül is tudok repülni. Most tanulok. . . Dorina és Liza szájtátva hallgatták: Micsoda gyönyörűség lehet, ha repül az ember!. . . – Elég nehéz lehet – szólt közbe Vladimir, akit hirtelen elkapott a hév. – Amikor először száll fel a repülőgéppel, akkor rossz. Az embernek az a benyomása támad, hogy mindennek vége, sohasem jut vissza ép bőrrel a földre. . . Később megszokja, és tetszik neki. Úgy érzi, hogy csak fent kezd el élni. . . Manuilǎ kapitány kicsit szomorúan elmosolyodott magában. Milyen irodalmiaskodva beszél ez a fiatalember, s szavai mégis milyen rendkívüli hatással vannak hallgatóira. Különösen a hölgyekre. No, nézd csak. . . Valóban, Dorina és Liza átszellemült arccal hallgatták. Olyan ritkán fordult elő velük, hogy egy pilótával társaloghassanak. . . És olyannal még sohasem találkoztak, aki civilben van, fiatal, elegáns, és velük egy kocsiban utazik, ezenkívül még hálás is, mert maguk közé fogadták. . . –. . . Ne ijedjenek meg, amikor majd bemutatom önöknek a barátaimat – folytatta a fiatalember. – Hátborzongató fickók. Nem is tudnám megmondani, hogy néznek majd ki, amikor találkozunk. Amikor otthagytam őket, józanok és illemtudóak voltak; pontosabban ők hagytak ott engem. . . Ismét elnevette magát. Egészséges, férfias nevetése ragadósnak bizonyult. Mindkét nő vele nevetett. Manuilǎ kapitány beérte egy mosollyal. Egy ilyen fiúra nem lehet haragudni. De minden bizonnyal nagy lókötő lehet.. Hát alaposan megrémít bennünket! – kiáltott fel Liza, aki végre megtalálta azt a csevegő hangot, amit a fiatalember megjelenése óta keresett. 171

– Kik a barátai? – kérdezte Dorina megszeppenve. – A legtekintélyesebb egy mérnök a Reşiţa Művekben – magyarázta komoly arccal. Andronic. – A társaság többi tagja zömében nő, egy építészből és barátnőiből, két csodaszép külföldi hölgyből áll. Többet én sem tudok. . . Dorina kényszeredetten mosolygott. Nem lesz éppen kellemes, előfordulhat, hogy a lányok egy kukkot sem tudnak románul, s a társalgás franciául folyik majd, s ez egyáltalán nem volt ínyére. Liza épp ellenkezőleg, boldog volt, hogy franciául beszélhet. Két évig Párizsban élt, különben mindig igyekezett franciául társalogni a barátnőivel. . . Aztán meg, ki tudhatja, lehet, hogy az idegen hölgyeknek egy csomó érdekes ismerősük van Bukarestben. Diplomáciai körökben foroghatnak, teadélutánokra, főúri bálokra járhatnak. . . Bárhogy is vesszük, nagyon kellemes találkozás. Remekül fognak szórakozni. . . – Milyen kár, hogy nem hoztunk fürdőruhát – kezdte újra Andronic, amikor a kolostorhoz közeledtek. – Nem is képzelik, milyen kellemes éjszaka, holdvilágnál fürödni a tóban. – De biztosan hideg van –jegyezte meg Vladimir. – Még csak májusban vagyunk. – Á, dehogy, én februárban is megfürödnék – kiáltott fel a fiatalember. Őszintének látszott. Egyébként gyorsan és sokat beszélt, magabiztos volt, de szavai nem hatottak üres hencegésnek. Ha az ember széles vállára, izmos, napbarnított karjára nézett, természetesnek találta, hogy valamelyik februári reggelen fürödni látja. – Ha feljön a hold, okvetlenül éjjeli zenét kell adnunk a csónakban – tette hozzá az ifjú. – Arzénnek van egy balalajkája. 172

– Kinek? – kérdezte Liza csodálkozva. – Arzén barátomnak, akiről beszéltem. – De miért hívják így? – nevette el magát Liza. – Ó! Ha tudnák, hány nő tette magát tönkre miatta már eddig is – csóválta meg a fejét Sergiu Andronic. A kocsi befordult a fasorba, és a kolostor kapuja előtt csendesen megállt. Csak itt, a fák között vették észre, hogy jócskán beesteledett. A két nő úgy érezte, hideg borzongás fut végig a hátukon. 4. A társaság tagjai – miután a bőröndöket és az ennivalóval teli kosarakat a kolostor vendéglakosztályában hagyták – épp a tóhoz indultak, amikor Sergiu Andronic futott utánuk a cellák felől. – Sehol sem találom a barátaimat! – kiáltotta bosszúsan, de mintha mulattatta volna a galiba, amit ő maga okozott. – Mintha a föld nyelte volna el őket!. . . Dorina akaratlanul is örvendező mozdulatot tett, amit Riri és Manuilǎ kapitány egyszerre vett észre. – Talán visszamentek Bukarestbe – kockáztatta meg a lány. – Nem, ezt semmi esetre sem tették – felelte Andronic. – Sejtem én, mit csináltak, egy másik kolostornál lyukadtak ki!. . . Elnevette magát, s mindkét kezét zsebre vágta, úgy nézte a tavat, mintha mi sem történt volna. – Ne essen kétségbe – mondta Stere –, holnap reggel magunkkal visszük kocsival. – Köszönöm, uram! De az a kérdés, miben alszom az éjjel, és reggel hogyan fogok megborot173

válkozni!. . . – Liza felé fordult, aki mosolyogva nézett rá. – Bocsásson meg, asszonyom, ezekért a tapintatlan részletekért. De ha tudná, hogy az éjszaka folyamán milyen félelmetes alak lesz belőlem, ha sejtené, micsoda ocsmány szakállam nő. . . Hát az borzasztó!. . . A hölgyek nevetni kezdtek, különösen Solomonné. – Szörnyű! Egyáltalán nem túlzok – erősködött Andronic. Nem is mernek majd beereszteni a kocsiba. Talán majd a csomagtartóba. . . Annyira őszintén, annyira keresetlenül beszélt, hangjában annyi közvetlenség volt, hogy még Manuilǎ kapitány sem tudta visszafojtani nevetését. – Szerintetek van-e még időnk csónakázásra? – kérdezte Vladimir. Solomon úr az órájára nézett. Továbbra is házigazdának tekintette magát, itt a kolostornál is. Különben itt is mindent ő intézett. A vendéglakosztályt az ő felügyeletére bízták. A legtöbb szerzetes ismerte. – Háromnegyed nyolc! – közölte Solomon úr. – Ha nem vagytok éhesek. . . – Hagyd csak, testvér, egész éjjel terített asztal var ránk! – szólt közbe Liza. Mindenáron csónakázni akart, az ismeretlen ifjúval az oldalán. Solomon úr Liza hangjából érezte, bakot lőtt, amikor a vacsorát emlegette. – Ahogy jónak látjátok, csak legyen elég csónak. . . Andronic leereszkedett a tópartra, nagyon közel a vízhez; kész csoda, hogy nem süllyedt a tompa fényű, nedves iszapba. Úgy látszott, mintha egy pontra meredne a tó közepén. – Nehogy megcsússzon! – kiáltotta Stere. – Ronda, gonosz víz ez!. . . 174

A fiatalember arcán zavarodott mosollyal fordult vissza. – Mintha én nem ismerném!. . . Épp azt néztem, vajon pontosan emlékszem-e még arra a helyre, ahol vagy két évvel ezelőtt elsüllyedt a csónak, és majdnem megfulladtam. – Mit beszél? – kérdezte Solomon úr riadtan. Andronic fölfelé indult a parton, a többiekhez. Mintha kicserélték volna: gondolataiba mélyedt, szinte mélabúsnak látszott. Kezét megint a zsebébe rejtette. Lábát alig vonszolta maga után. Mintha temetőből tért volna vissza. – Majdnem belefúltam. . . szavakkal nem lehet kifejezni, ami történt – tette hozzá. – Akkor fulladt meg egyik ügyvéd barátom, Haralambie. . . – Uram, csak nem volt ön is a csónakban?! Bámulatos! Amikor a vízbefúlásról beszélt, már éppen emlékezetébe akartam idézni Haralambie nevét. Micsoda véletlen egybeesés! Tudja, én ismertem őt. Amikor megtudtam, szerettem volna idejönni,– de valami miatt nem jöhettem. . . – Tárgyalásod volt aznap – emlékeztette Solomonné. – Így van – erősítette meg Solomon úr. – Valamelyik peres ügyem nem tette lehetővé. Milyen kár azért az emberért!. . . – De hát hogyan történt? – kérdezte Dorina izgatottan. Andronic most még jobban vonzotta, valósággal elkábította. Annyi veszedelmen ment keresztül. . . Minden órában farkasszemet néz a halállal. . . Annyi rejtély övezte, annyira férfias jelenség, annyi kalandban volt része, hogy Dorina szinte rajongva nézett rá. Úgy érezte, szinte agyonnyomja valami óriási erő, miután közel, nagyon közel sodorta a szép ismeretlenhez, akitől azonban semmit sem remélhet. E pillanatokban a kapitány 175

még közömbösebb, még színtelenebb volt számára. Rápillantott, jobb kezével zubbonya felső zsebének gombját fogta, úgy hallgatta a beszélgetést. – De hogyan történhetett ilyen szerencsétlenség? – ismételte meg kérdését Dorina. – Nem nagyon értem én sem – mondta Andronic csendesen. – Hiszen nem először eveztünk már ezen a tavon. És ennek ellenére ott, a tó közepe táján – karját fölemelve arrafelé mutatott – a csónak néhányszor megpördült és fölborult. . . – Bizonyára örvénybe kerültek – jegyezte meg Stamate. – Kétségkívül – felelte Andronic, miután néhány pillanatig merően a szemébe nézett. – De még az sem lett volna komoly baj. Mindketten egyaránt jól úsztunk. Aztán meg ott volt a csónak, az is segítségünkre lehetett volna. . . De elsülylyedt, uraim, meg sem állt a tó fenekéig, mintha elvarázsolták volna vagy ólomból lett volna. . . Néhány pillanatig hallgatott. Valamennyien izgatottak s nyugtalanok voltak. Elment a kedvük a csónakázástól. Mintha váratlanul esteledett volna be, a sötétség hullámokban ereszkedett alá az erdő felől. – Sűrű nád volt a víz alatt – mondta Solomon úr. – Tudom, szóba is került a kolostorfőnökségen, hogy kiirtják az egészet. De tüstént nő helyette másik.. – Ez a nádasok átka – szólt Andronic –, nem pusztulnak ki sohasem, állandóan nő új a víz alatt. . . – És hamar belefúlt? – kérdezte Liza. – Én csak a fejét láttam pár pillanatig, aztán elmerült. . . Magam sem tudom, én hogyan jutottam ki a partra. . . – Isten segítségével – mondta Solomonné. 176

Andronic ajka szomorú mosolyra rándult. Hosszú ideig igy maradt, nem tudta elnyomni. – Meglehet – felelte könnyedén. Csoportokra szakadozva, lassú léptekkel sétálni kezdtek a tó partján. Vladimir vágyakozva nézte a csónakot, amit egy cölöphöz kötve maguk mögött hagytak. Andronicnak mintha eszébe jutott volna valami, mert megtorpant, kezét kivette zsebéből, és fölnevetett. – Emiatt azonban nem veszíthetjük el a bátorságunkat! – kiáltotta váratlanul. – Ez nem jelenti azt, hogy mi nem csónakázhatunk!. . . Kihívóan pillantott a többiek felé. Tekintete nyugtalanul csillogott, amint egyik arcról a másikra fordította. Vladimiron és Ririn hosszabban megpihent. – Mi lenne, ha most csónákáznánk? – kérdezte a fiatalember, váratlanul visszafordulva. Stere megragadta a karját. – Ne gyerekeskedjen! – mondta. – Ne kísértse az istent – De ha egyszer nem tudok nyugodni. – suttogta Andronic inkább magának, miközben lopva a vízre pillantott. Riri fölnevetett. Nagyon komikusnak találta Andronic kitörését. . . – Inkább az erdő felé menjünk ajánlotta Solomonné, s intett, hogy gyorsabban szedjék a lábukat. A társaság ráérősen elindult, Andronic, Vladimir és Dorina hátrább maradt. Solomon úr megfogta felesége karját, s meggyorsította lépteit, hogy zavartalanul beszélgethessenek. – Vajon ki lehet ez a pasas? – kérdezte ingerülten. – Nekem nem nagyon tetszik. . . Háttérbe szorítja a kapitányt. Anyám azt mondta, ma este valahogy el kéne rendezni a dolgot. . . Talán jobb 177

lenne, ha egyedül hagynánk őket, tudod, kettejüket. . . Solomonné unottan hallgatta férje bizalmas közlését. Tekintete lustán megpihent a szemközti fák árnyékán. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte ernyedten. –Ha egyszer meghívtátok, nem mondhatjátok neki, hogy a terhetekre van. Elvégre nem úgy néz ki szegény, mint aki teszi a szépet Dorinának. . . – Hát azt nem – mentegetőzött Solomon úr. – Nem is ezt akartam mondani. . . De tudod, ez az alak, ez az Andronic világlátott ember, és mindenkit megszédít a szavaival. . . A kapitány már komolyabb, nem üti bele mindenbe az orrát, s ha a beszélgetés nem kedvére való, mint láttad, nem szól egy szót sem. . . Kis ideig hallgatott, várta, mit szól hozzá a neje. De Solomonné éppolyan szórakozott és figyelmetlen volt, mint az előbb. – Tudod, nekünk kellene kezdeményeznünk – próbálkozott újra Solomon úr. – Valahogy el kéne különítenünk őket, aztán meglátjuk, mi lesz, talán a fiúnak is van valami mondanivalója. . . Mindenesetre jobban meg kell ismerniük egymást. . . De hogyha ez a fickó örökké a sarkukban van. . . – Az imént még nem voltál ennyire ingerült – juttatta eszébe Solomonné mosolyogva. – Mi ütött beléd? Solomon úr elvörösödött, s megszorította felesége karját. – Drágám, most nincs időnk a tréfára – mondta, s még szaporábban szedte a lábát. – Valahogy rendeznünk kell a dolgot, nemde?!. . . Hiszen most együtt a család, meg kell tennünk mindent. . . Abban a pillanatban Solomonné finoman oldalba bökte, s intett, hogy álljanak meg. Az erdő irányából a Zamfirescu család közeledett feléjük. 178

A Zamfirescu lány vette őket észre először, s eléjük sietett üdvözlésükre. – Ó! Mennyire örülök, hogy ti is itt vagytok! – kiáltotta. Mögötte fáradtan lépkedve Zamfirescuné jött a két férfival, urával és sógorával. – Ti is itt töltitek az éjszakát? – kérdezte Zamfirescuné örvendezve. Most már biztos a pókercsata. Minden eshetőségre számítva két csomag kártyát is hozott magával Bukarestből, egész úton rejtegette őket a kocsiban. – Egész társaság van itt – jelentette ki Solomonné, hangjában némi gőggel, s széles mozdulattal a többiekre mutatott, akik lassan lépkedtek a mezőn. – Van köztük egy pilóta barátunk is, nagyon szórakoztató fiatalember. . . Valóban, elsőként Andronic érkezett, nyomában Vladimir, Stamate és Riri. Dorina leghátul maradt Lizával és Manuilǎ kapitánnyal. Mintha szándékosan távol tartotta volna magát Andronictól, kerülte tekintetét. Különben az ifjú jól érezte magát, s akárkivel állt szóba, ugyanolyan hévvel beszélt. Nem kereste senki társaságát. Csupán azért távolodott el Vladimirral, Ririvel és Stamatéval a csoporttól, mert mindannyiuknak fiatalos járásuk volt. Ha Vladimir és Riri nem annyira óvatos ők sejtették, miért különült el a Solomon házaspár –, Andronic régen beérte volna őket. –. . . és Zamfirescu kisasszony – fejezte be mosolyogva Solomonné a bemutatást. Hízelgő pillantást vetett Andronicra. Nem mindenki mutathat be egy pilótát, aki elegáns sportember és arisztokratikus jelenség. . . – De hiszen ez egy egész társaság! – kiáltott fel Zamfirescu úr, látva, hogy a többiek is közelednek. 179

Átvillant az agyán, milyen élceket lehetne kieszelni a kolostorra. Most kolostor-e vagy nyaraló? – például, vagy ez még jobb, férfiaknak szóló megjegyzés: milyen kár, hogy nem apácakolostor. . . – Hát te hogy kerülsz ide, Dorina? – kérdezte Zamfirescu kisasszony, és átölelte. – Engedd meg, hogy bemutassam. . . Manuilǎ kapitány és Stamate kifogástalan udvariassággal meghajtották magukat. Zamfirescuné fölbecsülte őket szemével. Derengeni kezdett előtte: férjhez akarják adni Dorinát, el akarják kábítani ezt a pasast. . . Természetesen Stamatét, rajta akadt meg a szeme. Elég mulya fickónak látszik, hamar bekapja majd a horgot. – Az erdőből jöttünk – csicseregte Zamfirescu kisasszony. – Ó, ha tudnád, milyen-csodálatosan szép!. . . Elragadtatva félig lehunyta szemét. – Mi is oda megyünk szólalt meg Liza, kicsit bosszúsan, amiért megelőzték őket: Úgy érezte Most, hogy Zamfirescuék megfosztották valamitől, hogy az erdőt már nem találja olyan szépnek, miután mások látták. Zamfirescu kisasszony fölkiáltása és magyarázata idegesítette. Megpróbált közbevágni. – Sietnünk kell, gyerekek – vette át a szót, Vladimirhoz és a többiekhez fordulva. – Különben sötétben botorkálhatunk, amíg feljön a hold. . . – A főúton menjetek, amelyik az erdő közepén vezet keresztül – sietett a tanáccsal Zamfirescu kisasszony. – Máskülönben eltévedtek. . . – Igen, igen – válaszolt Liza indulás közben. – Aztán majd találkozunk a kolostornál. . . Liza, a Solomon házaspár és Stamate bementek az erdőbe. Kissé hátrább a kapitány, Dorina és 180

Stere követte őket. Andronic és a többiek beszélgetve kedvükre csatangoltak. – Én biztosan félni fogok – mondta Riri nevetgélve. Nehogy megijesszetek!. . . – Én nem ígérek semmit – felelte Andronic komoly képpel. – Rémségek nélkül nem is erdő az erdő. Dorina meghallotta utolsó szavait, és álmodozva elmosolyodott. Járás közben többnyire maga elé bámult. – Ez a hely való a barátjának – mondta Stere a kapitány felé fordulva. – Az erdőben kéne énekelnie, éjszaka. . . – Igen, szép lenne – hagyta rá Manuilǎ kapitány szórakozottan. – De azt hiszem, egy városi embernek nehezére esne – tette hozzá. – Rabló-pandúrt kellene játszanunk – hallotta Dorina ismét Andronic hangját. – Ha nem engem választanak meg a pandúrok kapitányának, egész éjjel nem fognak el senkit. . . Riri fölkacagott, Dorina továbbra is kényszeredetten mosolygott. Kezdte bosszantani, hogy Riri, Andronic és Vladimir folyton együtt van. – Vigyázzon, kisasszony!. . . A kapitány hangja volt. Dorina figyelmetlenségből egy száraz ágra lépett. Nem is annyira a reccsenéstől, mint inkább a kapitány kiáltásától ijedt meg. Amikor a kapitány felé fordult, tekintete találkozott a férfiéval. Szeme úgy csillogott a sötétben, mint a macskáé. Dorina összerezzent. – Megkarcolta magát? – kérdezte a kapitány, s megfogta a karját. Hangja most mélyebb volt, s melegebben csengett. Mozdulatai is lágyabbak, gyöngédebbek voltak. – Elszakítottad a harisnyádat? – kérdezte Riri a hátuk mögül. 181

Odaszaladt hozzá, hogy megnézze, mi történt. Nyomában hosszú, ruganyos lépteivel Andronic is odaért. – Nem azért jöttem, hogy megnézzem, elszakadt-e a harisnyája – mondta nevetve. – Azt javaslom, játsszunk valamit. . . Kapitány úr, ugye maga is velünk tart? – tette hozzá bizalmaskodva, s Manuilǎ felé fordult. – Örömmel, ha harmincon felülieket is befogadnak – egyezett bele a kapitány. – Nos, a következőről van szó – magyarázta Andronic. – Sorban, valamennyien elindulunk. . . De ehhez egy világító számlapú órára van szükségünk – jelentette ki. – Stamaténak van egy jó órája, sötétben is tökéletesen látható – szólt a kapitány. Előrenézett, azt a csoportot kereste, ahol a barátja volt. Elég nehezen látta meg őket. – Hagyja csak, majd én elhozom – ajánlkozott Vladimir, és futásnak eredt. A Solomon házaspár, és Stamate egy kidőlt fatörzsnek támaszkodott: – Milyen szép az éjszaka! – áradozott Liza. Úgy tett, mintha a gyaloglás egy kissé kimerítette volna; valójában a többieket akarta bevárni, mindenekelőtt Andronicot. Kezdte untatni társai szótlansága. Stamate ritkán szólalt meg, s minden szavára vigyázott, mintha szerelmes lett volna, állapította meg Solomonné. Amikor Vladimir lihegve megérkezett, Stamate fölemelkedett a fatörzsről – Történt valami? – kérdezte Solomon úr. – Semmi. A kapitány úr küldött – mondta Stamaténak –, arra kéri, adj,a kölcsön az óráját. . . Egy újfajta játékot akarunk játszani – közölte még, homlokát törölgetve. – Gyertek, gyerekek, menjünk mi is – szólalt meg Liza, akin hirtelen nyugtalanság vett erőt. 182

Nekiindult, szaporábban szedte a lábát, mint ahogy a szürkületben alig kivehető sétányon ajánlatos volt. Szíve gyorsabban vert, s a dobbanásokat egész testében érezte. Úgy rémlett neki, hogy súlyos esemény van készülőben, mintha valami sürgős és fontos dolog várna rá annál a csoportnál, ahol megpillantotta Andronicot. – Elhoztam – kiáltotta Vladimir diadalmasan, mindenkit túlharsogva. Andronic elvette tőle az órát, s átnyújtotta Sterének. – Maga vár egy percig, de pontosan csak egy percig – fejezte be a magyarázatot –, aztán jelt ad a következőnek az indulásra. Ha valaki nem tér vissza addig, amíg a másik a fához ér, tudja, mi vár rá!.. Riri kuncogott. – De én félek egyedül elszaladni a fához – siránkozott. – Aki fél, az nem játszik, s itt marad a bíró mellett – jelentette ki Andronic. – Jó, akkor inkább játszom. . . A Solomon házaspár és Liza semmit sem értett az egészből. – Mi ez, gyerekek? – kérdezte Solomonné. – Most pedig adják ide a zálogokat – folytatta Andronic, anélkül hogy válaszolt volna a kérdés– re. – Tegyék be mindnyájan egy kalapba. . . Gyorsan végignézett a csoport férfitagjain. Csupán Stere viselt kalapot és Manuilǎ kapitány egyensapkát. – Megkérjük a kapitány urat, hogy adja kölcsön a sapkáját – mondta udvariasan. Manuilǎ kapitány levette, s mosolyogva átnyújtotta neki. – Köszönöm, most pedig ki jön velem, hogy a fát megjelöljük?– tette fel ismét a kérdést Andro183

nic. Dorina is szeretett volna vele tartani, de Riri és Vladimir megelőzték. – De hát magyarázzák el nekünk is, hogy milyen ez az új játék! – szólalt meg Liza ingerülten. – Mindjárt megérted – mondta bátortalanul Dorina. – Tudod, amolyan erdei futóversenyféle. . . De nem kell félned, és nem szabad megbotolnod vagy elesned. Különben letelik az egy perc. . . Ott álltak, s követték tekintetükkel a háromtagú csoportot, amely a fa kijelölésére indult. 5. Vladimir kezdte a játékot, ő volt az első futó. Magával vitte Dorina zálogát, egy „márciuska” zsinórral átkötött zsebkendőt. Izgatottan futott, s nagyokat szökellve kerülgette a fatönköket. Messziről megpillantotta a fát. Saját záloga és Andronic öngyújtója a fa odvában volt. Vladimir meggyújtotta az öngyújtót, kicserélte a két zálogot, és egy másik úton visszafelé iramodott. Hallotta Stere hangját. – A második! „Csak maradna addig égve az öngyújtó, amíg Dorina odaér” – gondolta Vladimir. Arrafelé nézett. A fák között világított a lány fehér blúza. – Vladimir! – kiáltotta Dorina. – Ne menj nagyon messzire, mert félek!. . . – Elveszítem a zálogot! – mentegetőzött a fiú. Dorina a fát kereste, ahol az öngyújtó égett. Semmit sem látott. És ha eloltotta a szél?. . . Két kezét mellére szorítva, még gyorsabban szaladt. Vajon hány-másodperc telt el? Nyugtalanul pillantott maga elé. „Csak nem tévesztettem el az utat?” 184

Hirtelen ráismert a fára. Látszott a nagy papírdarab, amit Andronic tűzött rá, hogy megismerjék. Közelebb érve Dorina a fa üregében észrevette az öngyújtó remegő lángocskáját. Izgatottan a kezébe vette. Elfújta, majd pár másodpercig a tenyerében tartotta; nem jutott el a tudatáig, mit cselekszik. Gyorsan kicserélte a zálogokat. Most Stamate fut; záloga egy töltőtoll volt. Futás közben olyan könynyű kézben tartani. . . – A harmadik! – hallatszott messziről Stere hangja. Dorinát hirtelen rémület fogta el, hogy elkésik, és rohanni kezdett visszafelé. Mintha most még sötétebb volna. Meg kellett kerülnie a tisztást, hogy más úton érjen vissza a csoporthoz. De ugyanazon az ösvényen indult el. Pár pillanaton belül egy árnyat vett észre, amely hosszú, ijedt léptekkel közeledett. Hallotta lihegését. Stamate összeszorított ököllel futott, szakálla, mellét verdeste. Rekordot akart javítani. – Eltévesztette az utat! – kiáltotta váratlanul a férfi, amikor ugyanazon az ösvényen találkozott Dorinával, s majdnem magához ölelte. – Féltem! – sikoltotta Dorina, anélkül hogy lassított volna. „Vajon, ha ugyanitt térek vissza, ez azt jelenti, hogy elveszítem a zálogot?” A gondolat megzavarta. Megtörténhet, hogy maga Andronic, aki az ötödik induló.. – Erre kell visszajönni? – kérdezte tőle Stere, amikor odaért. Komolyan, szinte ridegen állt ott, órával a kezében; valóban hízelgett hiúságának, hogy őt választották bírónak. Csak neki van olyan átható hangja, csak ő beszél. olyan érthetően, hogy a tisztásig elhallatsszon. . .

185

– A másik úton féltem – mentegetőzött kezét szívére szorítva Dorina. – Nehogy egy kígyóra lépjek. . . A nők visongani kezdtek. – Errefelé nincsenek kígyók – mondta Andronic magabiztosan. – A negyedik! – kiáltotta váratlanul Stere, aki nem vette le szemét az óra számlapjáról. – Liza, te következel! Liza szinte toporzékolt türelmetlenségében. Amikor Stamate elment, s megtudta, hogy ő övetkezik, izmai megfeszültek, s tekintetét,a sötétségbe fúrta. Követte szemével Stamate árnyékát, amint beleveszett az erdő homályába. Kicsit félt az éjszaka sötétjétől, mely előtte pár lépésnyire várta, hogy elnyelje, s egyedüllétre kárhoztassa. Különösen amikor hallotta, hogy Dorina kígyókat emleget, úgy érezte, végigfut a hideg a hátán. Andronic szavai azonban megnyugtatták. Hiszen csak játék az egész. Két percig kell egyedül lennie az erdőben. Aztán meg Andronic jön utána. . . Elég hamar eljutott a fehér papírral megjelölt fához. Kicserélte a zálogokat, majd megkereste az öngyújtót. Nem égett. Valószínűleg a szél oltotta el, vagy az a bamba Stamate nem tudta rendesen meggyújtani. Hátával a fának dőlt. Szíve a torkában dobogott, de nem a rohanás miatt. Hirtelen kezdett lehűlni a levegő. Annyira hűvös lett, hogy időnként összekoccant a foga. – Az ötödik! – hallotta férje hangját; úgy rémlett, egy kicsit berekedt. Hátát továbbra is a fának támasztotta, és megpróbált erőt venni a remegésén. Ostobaság, amit teszek, ostobaság. . . Andronic a játékba belefeledkező atléta hoszszú, ruganyos, egyenletes lépteivel indult el. Minden tekintet rászegeződött. Különösen Dorina és 186

Riri nézték izgatottan, ahogy a magas, karcsú alak eltűnik a fák között. Majd Dorina jobbra fordította fejét, hogy lássa; fölbukkan-e Liza. Pár pillanatig várt, aztán a sötétséget fürkészve ismét előrenézett. Az isten szerelmére, hol marad ilyen sokáig?. . . Riri idegesen toporgott. Most rajta volt a sor. Amikor Stere fölemelte a kezét, és éppen kiáltani készült: „A következő” – Riri hirtelen futásnak eredt. – Liza! – kiáltotta Dorina türelmetlenül. – Eltévedtél? – Vajon hol késik ennyi ideig? – kérdezte Stere, továbbra is az óra számlapjára meredve. Két perc s majdnem tizenöt másodperc telt el azóta. – Csak nem történt vele valami? Talán elcsúszott?. – Liza-a-a! – kiáltotta tenyeréből tölcsért formálva Vladimir. Vesztettél!. . . Liza hallotta a kiáltozást, de nem sietett a válasszal, hogy megnyugtassa őket. Ideges és kiábrándult volt, sírni lett volna kedve. Andronic nem lepődött meg, de nem is örvendezett, amikor észrevette, hogy hátával a fát támasztja. Csupán udvariasan annyit kérdezett: – Elfáradt, asszonyom? Liza zavartan hebegett. Arra várt, hogy történik valami, hogy mond valamit. Andronic azonban az odú felé tartott, kicserélte a két zálogot, ismét meggyújtotta az öngyújtót, miután sietve megtisztította kanócát, aztán közönyösen odavetette: – Ilyen hamar feladja? Még van vagy harminc másodperce. Nyújtott lépteivel a tisztás széle felé indult. Liza úgy érezte, borzasztóan megalázták. Abban a pillanatban sírás fojtogatta, s gyalázkodni lett volna kedve. Andronic árnyéka gyorsan eltűnt a fák között. Az asszony továbbra sem mozdult. Nevet187

ségessé válna, ha most utána szalad. Jóllehet, ugyanúgy szégyenben marad, ha Ririvel találja magát szemben.. Amikor látta, hogy a lány közeledik, a fa mögött elkanyarodott, s egy másik úton indult viszszafelé. Szívdobogása teljesen elmúlt. Nagy ürességet s ostoba haragot érzett. . . – Liza-a-a! – hallotta megint Vladimir hangját. – Hátával a fának dőlve találtam – magyarázta Andronic, amikor visszaérkezett. – Az a benyomásom, hogy túl hamar elfáradt. Abban a pillanatban, amikor Manuilǎ kapitány elindult, Liza is felbukkant a fák között. – Mi van veled, öregem? – kérdezte Stere barátságosan. – Túl gyorsan szaladtam, megfájdult egy kicsit a fejem – válaszolta Liza. Úgy rémlett neki, hogy Dorina csodálkozó gyanakvással néz rá, s ez még jobban felbosszantotta. A játék végéig félrehúzódott a többiektől, s unottan cigarettázott. Aztán váratlanul újra Andronic hangja hallatszott, amitől megint nyugtalanul remegni kezdett. – Most pedig a második rész következik, ami még izgalmasabb. Bíró nélkül. Mindenki elszalad és elrejtőzik. Az óra lesz az egyetlen bíró. . . Liza is közelebb jött a csoporthoz. – Mindenki a kezében tartja a zálogot? – kérdezte még egyszer Andronic. – Én is fussak? – vágott közbe Stere. – Kissé nehéz lesz. . . – Nem kell túl sokat futnia, csak amíg elrejtőzik. . . – nyugtatta meg Andronic. Aztán a többiekhez fordult, mintha valami leckét ismételne. – Negyedórán belül mindenki legalább egyszer idejön, s az első zálogot, ami a keze ügyébe kerül, 188

magával viszi. De becsületszóra, magától értetődik. . . – Hogyhogy?Az órát is itt hagyjuk? –kérdezte Manuilǎ kapitány. – Magunk között vagyunk – felelte Andronic. – De az órára miért van szükség? – kérdezte Solomon úr. – Ebben rejlik a játék titka nevetett Andronic. – Az ellenőr, a bíró. . . Senki sem tudta, mi következik, mi fog történni, s ez mindannyiukat türelmetlenné és kíváncsivá tette. Ide-oda forgatták a fejüket, mintha máris az erdei ösvényt s a helyet keresnék, ahol majd elrejtőzhetnek. Az éjszaka már előrehaladt. A tó irányában kissé halványabb volt az ég, fölöttük, az ágak sűrűjén keresztül néhány csillag pislákolt. Körös-körül mély csend honolt, ám senki sem törődött vele, és senki sem ijedt meg tőle. – S egyenként kell futniok, minél több irányba – tette még hozzá Andronic. – De nehogy valamennyien visszamenjenek a kolostorhoz, s engem egyedül hagyjanak itt. . . – Hát maga hol marad? – kérdezte tőle Manuilǎ kapitány. – Én majd a végén megyek – felelte Andronic. Stamate kérdő tekintettel nézett barátjára. – Az indul elsőnek, aki elvesztette zálogát – mondta az ifjú. Liza összerezzent. Mosolyogva kilépett a sorból, s miután látta, hogy a többiek integetnek neki, futásnak eredt. – Ne fuss túl gyorsan, mert megint rosszul leszel! – kiáltotta utána Stere. Liza nem válaszolt. 6. 189

A végén csak ketten maradtak, a kapitány és Andronic. Még hallatszottak Stere nehézkes, óvatos léptei. Időnként lánykacaj és kiáltozás harsant fel. Vladimir kurjongatott állandóan, Riri és Solomonné pedig nevetgéltek; megegyeztek, hogy egymás közelében maradnak. – Magán a sor, kapitány úr! – figyelmeztette Andronic mosolyogva. – Mi lenne, ha megtréfálnánk őket, nem mennénk tovább, hanem itt rejtőznénk el? –ajánlotta Manuilǎ. – Elrontanánk a játékot. Csak most kezdődik az ismeretlen része, s ez a szebbik. . . – Nem árulná el nekem is? – kérlelte a kapitány. Andronic elnevette magát, s kezével egy pillanatra Manuilǎ vállára nehezedett. Ideges, villámszerű mozdulat volt, a kapitány összerezzent. – Mintha én tudnám, mi fog történni! – szólt a fiatalember. Most szép igazán a játék, amikor senki sem ismeri. – Szavamra! Maga komolyan beszél? – kérdezte csodálkozva a kapitány. – De akkor miért hagyja itt az órát?. . . – Semmi esetre sem azért, hogy elemelje valaki – felelte kurtán Andronic. – Túlságosan naivak lennénk, ha csak azért agyalnánk ki új játékot egy tucat felnőtt ember számára, hogy valaki egy világító számlapú órát ellophasson!. . . A kapitány arca kigyúlt, de nem sütötte le szemét. Továbbra is merően, egyenesen Andronic szemébe nézett. A fiatalember egyáltalán nem jött zavarba Manuilǎ fürkésző tekintetétől. – Akkor hát? – kérdezte még egyszer. – Ej, mintha olyan nehéz lenne kitalálni! –kiáltott fel Andronic. – Azért, hogy megtudjuk, hogyan múlik az idő!. . . 190

Megint nevetni kezdett, és intett a kapitánynak: mennie kell, hogy elrejtőzzék. – Én legutolsónak maradok – jelentette ki Andronic. A kapitány hitetlenkedve csóválta fejét, s nagy léptekkel, találomra elindult. Andronic hagyta, hogy eltávolodjék, árnyékát követte szemével, míg teljesen bele nem olvadt a sötétségbe. Majd fölkacagott. – Végre megszabadultam tőlük! – suttogta a foga között. Lehajolt, fölvette az órát, s a világító számlapra nézett: kilenc óra öt perc. – Tízig hagyom őket játszani – mondta magában Andronic éppoly vidáman. – Aztán a szófogadó gyerekek megvacsoráznak, és lefekvéshez készülődnek. . . Az órát visszatette a megbeszélt helyre – a fatörzsre –, s gyors léptekkel a tó felé indult. Hamarosan kiért az erdőből. Körülnézett, meg akart győződni róla, hogy senki sem látta. Egyébként gyanította, hogy valamennyien az erdő közepe táján bújtak el. Állandóan kuncogás, ijedt sikoltások s ágreccsenés hallatszott abból az irányból. Andronic kiért a tópartra, s rejtekhelyet keresett a szemével. Egy frissen lekaszált szénából rakott boglya felé indult, s kezét feje alá téve nyugodtan végignyúlt rajta. Hirtelen az egész csillagos éggel találta szemben magát, ragyogásuk beleveszett az éjszaka sötétjébe. A távolból idehallatszottak az erdőből kiszűrődő hangok. – Csak meg ne ijedjenek a saját árnyékuktól – suttogta halkan, mosolyogva Andronic. Liza, aki elsőként indult, s a legmesszebbre jutott, szemét a sötétségbe fúrva megtorpant. Úgy 191

rémlett neki, hogy egy nesztelenül mozgó árnyat lát, ami mintha őrá leselkedne; abban a pillanatban szinte hallotta is szaggatott hörgését, mely olyan volt, mintha egy vadállat torkából származna. Földbe gyökerezett a lába az ijedségtől, s nem merte róla levenni a szemét. Az árny puha léptekkel osont a fák között, vigyázva, hogy ne csapjon zajt. Liza kimeredt szemmel. s elhaló lélegzettel hosszú ideig moccanni sem tudott volna, ha jobbról rá nem szól valaki váratlanul. – Ki van ott? Fölismerte Stamatét, aki ugyancsak kissé ijedten közeledett feléje, karja megfeszült. – Pszt! Ne üssön zajt – súgta Liza. – Magának nem rémlik úgy, hogy van valami előttünk?.. Stamate figyelmesen odanézett. – Semmit se látok. . . Talán csak a szél fúj, ennyi az egész. Most nagyon közel volt Lizához, szinte közvetlenül a testén érezte a nő leheletét. S most nem is volt annyira megilletődve az asszony jelenlététől. – Nincs ott semmi – tette hozzá a férfi nyugtatgatva. Valóban, mintha az árny hirtelen elillant volna; semmi sem mozdult, egyetlen hang sem hallatszott. Csupán enyhe szellő fújdogált az ágak fölött. – A többiek mit csinálnak? – kérdezte váratlan hévvel Liza. – Látott valakit? – Csak Riri kisasszonyt – válaszolt Stamate, s még közelebb húzódott Lizához. – Egyedül volt. . . – Hát ha maga egyedül hagyta – mondta Liza sokat sejtetően. 192

– Nem őt kerestem – mondta Stamate fölbátorodva, s megfogta az asszony karját. Liza nem húzta vissza. Mulattatta, s ugyanakkor hiúságát legyezgette ez a váratlan szenvedély, amit a hallgatag mérnök szívében sikerült lángra lobbantania. Rájött, hogy nyugodtan játszhat vele. Túlságosan félénk és tisztességtudó ahhoz, hogy tartania kellene tőle. – Vajon mit csinál most Andronic? – kérdezte Liza váratlanul, hogy megtörje a csendet. – Nekem nagyon gyanús alaknak látszik – toldotta meg gyorsan. – Maga ért valamit ebből a játékból? – Semmit – sietett a gáláns válasszal Stamate. – De annál inkább kedvemre való. . . Különben sohasem maradhattam volna kettesben magával. . . Érezte, hogy szíve hevesen. ver. A nő karját nagyon közel vonta melléhez. Liza fölkacagott. – De legalább most biztos benne, hogy valóban egyedül vagyunk?! – kérdezte, és a szemébe nézett. Stamate összerezzent. Fölbátorodott. Átfogta karjával, s megpróbálta megcsókolni, de. Liza nevetve, könnyedén kiszabadította magát. – Hűha! Erről nem volt szó! – mondta kuncogva, s elszaladt. – De hát egyedül maga veszített, ez zálogosdi. Liza rohanni kezdett a fák között. Most már, nem félt; tudta, hogy Stamate követi. Ismét fiatalnak s szabadnak érezte magát, és ez növelte a, futás örömét. – Vegye tudomásul, ha megbotlom és elvágódom, maga lesz az oka – sikongott Liza, maga mögött érezve a férfi lihegését. Stamate megint átkarolta, ezúttal nem hagyta kibontakozni. Most Liza sem ellenkezett. – Nem arról volt szó, hogy zálogosdit játszunk? – suttogta Stamate. 193

Megpróbálta megcsókolni. Liza nevetve tért ki előle. Nem tudott haragudni a fiatalember merészsége miatt, de nem is akart. – És ha meglát bennünket valaki? – suttogta sejtelmesen. – Éppen ezért ne üssünk zajt! – mondta majdnem a füléhez hajolva Stamate, s ajkával megérintette az asszony haját. Liza megborzongott. A férfi érezte, hogy zihál a melle, s még erősebben magához szorította. – Ki az? – hallatszott váratlanul Vladimir hangja. A párocska moccanni sem mert. Lizának kedve lett volna elnevetni magát, de arcát inkább a férfi melléhez szorította. – Pszt! – súgta Stamate, éppolyan közel a füléhez. – Tréfáljuk meg. . . – Ki az? – kérdezte idegesen, másodszor is Vladimir. Fojtott hangot, kuncogást, pusmogást hallott, s úgy érezte, mintha fülét ingerlően érzéki, buja titok lengené körül. Különös forróság öntötte el egész testét, mint valami hirtelen rátörő, kimerítő részegség. Mellette, talán csak néhány lépésnyire, valamelyik magas és méltóságteljes fa mögött valami ismeretlen és tiltott dolog történik. De vajon kik lehetnek?. . . Vladimir néhány lépest tett arrafelé. Ám ellenkező irányban egy mindkét kezével integető árnyat pillantott meg. Óvatosan arrafelé futott, vigyázva, nehogy száraz ágra taposson. – Láttál mostanáig valakit? – kérdezte tőle karjába kapaszkodva Solomonné. Az asszony forró kezéről Vladimir rögtön megérezte, hogy történt valami Solomon unokatestvére feleségével. Solomonné remegett, szeme üvegesen csillogott, hangja pedig érdes volt. 194

– Tudod-e mennyire féltem, míg meg nem láttalak? – panaszkodott kényeskedve. – Egyedül ácsorogtam itt, mióta eltévedtem.. Reszketése lassanként Vladimirra is átragadt. – De hát hogy tévedhettél el? – kérdezte a fiú; inkább csak hogy mondjon valamit, semmint hogy választ kapjon. Mert iszonyodott a csendtől, melyet csupán saját szívdobogása és sógornője forró lélegzete tört meg. – Úgy rémlett, követ valaki – mondta Solomonné. – Te nem félsz? – Nem – mondta csöndesen Vladimir. – De ebből a játékból semmit sem értek. Azt sem tudom, hány perc telt el azóta; hogy szétszéledtünk Ránézett Solomonnéra, s tekintete az asszony égő pillantásával találkozott. Hirtelen elvörösödött. – Mi lenne, ha elmennénk megnézni, hogy mennyi az idő? – kérdezte találomra, hogy izgatottságát leplezze. – Nincs benne semmi élvezet – suttogta Solomonné. – Gyere, inkább próbáljuk valamelyiküket szerelmeskedésen kapni, s tréfáljuk meg őket. . . Mindketten elindultak, szorosan egymáshoz simulva, s az ösvényt keresték. Vladimir óvakodott attól, hogy a mellett a facsoport mellett elhaladjon, ahonnan néhány pillanattal ezelőtt suttogást és fojtott kacagást hallott. Annak ellenére, hogy félt tőle; vonzotta is, mint valami elvarázsolt zug. Solomonné egyre jobban belekapaszkodott a karjába. – Liza! – hallatszott messziről Stere hangja. Solomonné felnevetett. – Mindegyik a feleségét keresi! – mondta hangosan. – Talán épp ebben van a játék lényege. . . Liza a lépteket hallva kitépte magát Stamate öleléséből. 195

– Engedjen el! – suttogta. Solomonné megtorpant, mintha őt is az a varázs igézte volna meg, ami Vladimírt felizgatta. – Van itt valaki – mondta halkan. – Gyere, kapjuk el. . . Mindketten közelebb mentek a fához. Liza váratlanul elébük jött. – Egy faun rejtőzik az erdőben! – kiáltotta, megpróbálva palástolni izgatottságát. – Reméljük, nem csak egy van belőle – nevetett Solomonné. Ismét Vladimir karjába akart kapaszkodni, de a fiú nem tudta levenni szemét arról a zugról, ahonnan Liza előbukkant. Vajon ki lehetett ott? S vajon mi mehetett végbe a sűrű sötétség leple alatt?. . . Elszégyellte magát gondolatai miatt, ugyanakkor bosszantotta félénksége, haragudott saját testére. Szeretett volna elszaladni. Most mintha az egész erdő hús-vér emberek lélegzetét árasztaná. Mintha mindenfelől meztelen testek páráját hozná a szél, és minden ligetben összefonódott párok lélegeznének. – Hát te mit csináltál, Vladimir? – kérdezte váratlanul Liza. – Te kiabáltál itt az imént? – folytatta mosolyogva. – Mintha nem tudnád. . . – felelte megalázva, komor hangon Vladimir. – Nem ma hallottad először a hangom. . . Solomonné fölnevetett, és közelebb húzta magához a fiút. – Hagyd békén, ne bosszantsd! – mondta anyáskodva. Vladimir undorodott magától. Másra kell terelnie a szót, hogy kikerüljön a csávából. . . – Vajon hol vannak a többiek? – kérdezte, majd gyorsan kiszabadította magát Solomonné 196

szorításából, s mindkét tenyerét szájához emelve elkurjantotta magát Az elnyújtott üvöltés mintha megszabadította volna a bilincstől, érezte, hogy magabiztossága visszatér; úgy tetszett, mintha kiáltása nyomán az egész erdő forrongani és visszhangozni kezdene. – Vla-a-a-d! – válaszolt hahózva egy leányhang. – Hova bújtatok? – Gyertek, ijesszük meg! – ajánlotta Liza. – Ez Riri hangja volt – szólt Vladimir. – Ha megijesztjük, sikongatni fog, mi pedig nevetségessé válunk. Úgy is volt, a tisztás irányából félénken lépegető árnyék közeledett. – Nehogy megijesszetek! –visította Riri. – Tudom, hol vagytok!. . . Ennek ellenére nagyon óvatosan szedegette a lábát. Akármelyik fa mögül kiugorhat valaki váratlanul, s szorosan magához ölelve megijesztheti. . . – Mulatságos dolgot fogok mesélni – folytatta közelebb érve. – De nehogy megijesszetek. . . Megállt, s pár pillanatig remegve várakozott. Vladimir kilépett eléje a sötétből. – Hol voltál? – kérdezte a fiú, hogy megnyugtassa. – Meg akartam nézni, hogy hány óra, és eltévedtem. – Ki van ott még? kérdezte Riri gyorsan, a sötétséget kutatva. – Liza és Aglaia – felelte Vladimir unottan. – Láttál még valakit? Riri fölkacagott. – Elmentem az órához. Ha látnád, Stere és Zsorzs nyugodtan heverésznek a fűben. Liza kíváncsian jött elő a fa mögül. – Hát Andronicot látta-e valaki? – kérdezte. 197

– Őt nem láttam.. Szerintem valami meglepetést tartogat számunkra. . . De van még egy titkom – tette hozzá hangját újra lehalkítva Riri. – Dorina és a kapitány úgy sétálnak, mint két szerelmes. . . Solomonné is közelebb jött. – A saját szemeddel láttad őket? Most a kapitány volt, vagy Andronic? – kérdezte Liza. Riri tiltakozott. Valóban Manuilǎ volt, egymás mellett lépegettek, s halkan beszélgettek, nem hallotta, miről, de Dorina folyton hátrahajtotta fejét, mintha tekintetével át akarna hatolni a lombokon, hogy az égboltot láthassa. – Csak kettesben voltak? – ismételte meg kérdését Liza. – Nem bujkálhatott valamiképp Andronic is ott?. . . Riri újabb részleteket közölt: épp hevesen vitatkoztak, amikor rajtakapta őket. Úgy tetszett, a lány igyekezett megvédeni Andronicot valami alaptalan vád ellen, és elpirult. – Vajon miről beszélgettek a szerelmesek? – szólt kíváncsian mosolyogva Vladimir. – Mondjuk meg Zsorzsnak, hadd örüljön.. Manuilǎ kapitány véletlenül találkozott Dorinával, anélkül hogy kereste volna. Utoljára indult el, s rövid tétovázás után a tisztás felé vette útját. Miközben lehajtott fejjel, elgondolkozva bandukolt, mély undor fogta el gyengesége miatt; meglett ember létére hogyan engedelmeskedhetett egy ifjonc parancsolgatásának. Ráadásul mintha valami turpisság lenne a dologban. . . Sok mindent furcsának talált ebben az Andronicban. S az a tény különösen bosszantotta, hogy 198

hangoskodása, feltűnő megjelenése és lázas fantáziája, mely egy olyan ifjú sajátja, aki sportra, álmodozásra és udvarlásra fecséreli idejét, valamennyiüknek elrontotta azt az örömét, hogy gyermekes ártatlansággal, szótlanul belefeledkezhessenek az éjszakai erdő rejtelmeibe. Ez a nagy, alvó erdő most már a kapitányt nem izgatta. Mintha nyilvános park lenne, ahol kamasz fiúk és gyerekek játszadoznak. . . Andronic fantáziája megfosztotta az erdőt varázsától, s most a kapitánynak úgy tetszett, hogy a fák árnyékában csupán szeretkezni vagy aludni lehet. Épp arra gondolt, hogy visszatér a kiindulási pontra, amikor közvetlen közelében Dorinát pillantotta meg. Virágos blúzáról s hosszú, ideges kezéről ismert rá. – Maga az, kapitány úr? – kérdezte a lány. – Véletlenül én volnék – felelte Manuilǎ. – Vár valakit? Valahogy úgy tetszett, hogy a lány lesben áll. Olyan helyet választott magának, ahonnan több irányba lehetett látni a fatörzsek között, ő viszont szinte észrevétlen maradt. A kapitány kérdésére Dorina túl hevesen tiltakozott. Manuilǎ megértette, s a vér hirtelen az arcába szökött. Egyre dühösebb lett Andronicra. S ugyanakkor sértett büszkeségében kicsit lenézte ezt az ostoba lányt, aki azt hiszi, olyan könnyen becsaphatja az első jöttment miatt. – Nem nagyon értem, miféle játék ez – szólt Manuilǎ, látva Dorina zavarát. – Érzésem szerint Andronic elcsen valamit, és kereket old. . . S ami az egészben a legszebb, ennyi felnőtt embert lóvá tett – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy Dorina tiltakozni akar. – Nem hiszem, hogy Andronic úr közönséges szélhámos – mondta Dorina, fékezve magát. 199

A kapitány felkacagott, és még közelebb lépett a lányhoz. Most úgy érezte, nem egy jövendőbeli arával, nem egy jól nevelt úrilánnyal áll szemben, akit tisztelnie kell, hanem csak egy olyan lánnyal, amilyennel már számtalanszor volt dolga legényéletében. Megragadta a karját, és könnyedén maga felé húzta. – Hagyja csak, kisasszony, nem érdemli meg, hogy egy ilyen aranyos lány, mint maga, a védelmére keljen. Dorina szinte kővé dermedt a kapitány váratlan megváltozásától. Miféle ember ez, aki ilyen sokat enged meg magának, s ráadásul ilyen közönségesen?. Nem mert sikítani. A kapitány még semmi szemtelenséget nem követett el, s mozdulata sem esne olyan súlyosan latba, ha nem olyan váratlan. . . – Inkább sétáljunk egyet – szólalt meg Manuilǎ ismét. Dorina habozott, de a kapitány magával vonta. – Meglehetősen furcsán viselkedik, kapitány úr – jött meg Dorina hangja. – Képzelje azt, kisasszony, hogy zálogosdit játszunk – nevetett Manuilǎ. – Szokott-e valaki haragudni a zálogosdi miatt?!. . . És ha néha úgy hozza a sors, hogy éppen azt a lovagot fogja ki az ember, aki nem a kedvére való.. Olyan nyomatékosan ejtette a szavakat, hogy Dorina kötelességének érezte a mentegetőzést. – Nem ezt akartam mondani. De bevallom, egy kicsit megijesztett a hangja.. – Talán a visszhang miatt. . . Az ember nem is erdőben érzi magát, nem igaz? – kérdezte kis szünet után a kapitány, s akkora területet fogott át szemével, amennyire képes volt. 200

Dorina is fölnézett az égre. Valóban olyan nagy volt a csend, minden olyan biztonságot árasztott. – Mintha a Cişmigiuban lennénk – toldotta meg Manuilǎ. – Nem, inkább Sinaiában, a kolostor parkjában – helyesbített Dorina mosolyogva. – Ez szomorú, nemde?. . . Ha arra gondol az ember, ijedten is bejöhettünk volna az erdőbe, s ördög- és kísértethistóriákat mesélhettünk volna egymásnak. . . – Ne, ne, az istenért, mert félek! – kiáltott fel a lány kényeskedve. – Valamire en is csak jó leszek, ne féljen. . . – Akárhogy is, sokkal jobban szórakoznánk, ha nem találkoztunk volna azzal a fiatalemberrel. Dorina ismét elkomorodott. Manuilǎ makacssága idegesítette: „Ki tudja, mit hihet rólam ez a fajankó. . . ” Valójában amikor Dorina megpillantotta, egy másodpercig abban reménykedett, hogy Andronicot látja. Kellemes lett volna, ha egyedül találkozik Andronickal. Talán, ki tudhatja. . . most is hátrafordult. Noha úgy rémlett, követi valaki, senkit sem látott. Nagyon eltávolodtak a többiektől. – Maga szerint mit csinálnak a többiek? – kérdezte Dorina, hogy másra terelje a szót. – Azt, amit mi is, a szerelemről beszélgetnek. . . – mondta a kapitány szándékos nyersességgel. Dorina nyugtalanul összerezzent. És ha most nekem esik, és szerelmi vallomást tesz? Nevetséges lenne. . . És mégis megtörténhet, hogy ez az ember egy szép napon. . . Ha legalább olyan ostoba lenne, mint Stere, akit megvethet az ember. – Én legalábbis erről akarok magával beszélni – vette át ismét a szót a kapitány. – De komo201

lyan. . . Nem tudom, mit csinálnak a többiek, én azonban komolyan és barátilag meg akarom magától kérdezni, ha megengedi, természetesen. . . – Ó, hát hogyne! – sietett beleegyezni Dorina megnyugodva. – Szeretném megkérdezni magától, mi a véleménye ezekről a dolgokról; a szerelem az valami véletlenül, hirtelen fellobbanó szikra, ahogy mondják, vagy valami olyasmi, ami lassan, több évi együttélés és barátság után alakul ki. . . Természetesen a maga véleményére vagyok kíváncsi. . . – Tudja, nekem nem is igen van erről személyes véleményem – tréfálkozott Dorina. – De lehet, hogy más szempontból tudnék valamit mondani róla. . . lehet, hogy olyasmiről gondolkodtam én is, természetesen, amit még nem ismerek, csak mint valami eszményi dologról. Nagy hévvel kezdett beszélni, valósággal ömlöttek belőle a szavak. De hirtelen rádöbbent, nem arra gondol, amit mond, szinte öntudatlanul ejti ki a szavakat, fejében más emlékek kavarognak, miközben egy férfi villogó, nyugtalan tekintetétől majdnem fizikái fájdalmat érez. . . Elhallgatott, s újra az,eget nézte, hogy összeszedje magát. A másikra gondol, értette meg leverten Manuilǎ. Olyan világosan érezte jelenlétét, hogy kínzó féltékenységi hullám öntötte el, a vér arcába tolult, s elakadt a lélegzete. – Igen, értem – mondta uralkodva magán. – Nem így van? Olyan nehéz meghatározni ezeket a dolgokat. . . – mentegetőzött Dorina. Továbbra is egymás mellett haladtak. Ő jár az eszében most, állandóan gondolta a kapitány. – Vajon hány óra lehet? – kérdezte hirtelen Dorina, mintha valami sürgős tennivaló jutott, volna az eszébe. – Mi lenne, ha visszafordulnánk?. . . 202

7. Elmúlt már tíz óra, és a Zamfirescu család kezdte türelmét veszteni. Mindnyájan az udvaron maradtak, s a vendéglakosztály előtti padokon üldögéltek. – Vegyétek tudomásul, hogy pontosan úgy van, ahogy mondtam – szólt Zamfirescuné. –Túl akarnak adni Dorinán. . . Zamfirescu kisasszony, aki megalázónak érezte a beszélgetés e fordulatát, fölállt a padról, és a tó felé indult. – Megyek, megnézem, jönnek-e már – mondta a lány. – Sejtem, ki rendezte a dolgot – folytatta Zamfirescuné. – Ezt Bukarestben főzték ki titokban, hogy mi ne tudjunk róla. . . Mintha attól félnének, hogy lecsapjuk a kezükről a vőlegényt. Nevetni próbált, de nem tudta visszatartani ingerültségét. Legalább Liza jönne vissza hamarabb, hogy valamit kiszedjen belőle. . . – Te nem vagy éhes? – kérdezte Zamfirescu úr. –Mi lenne, ha nem várnánk meg őket, hanem asztalhoz ülnénk? Zamfirescuné kapott az alkalmon, hogy levezesse ingerültségét. – Az isten szerelmére, öregem! Hiszen négy órakor ebédeltünk! És hála az úrnak, ettél is rendesen. Zamfirescu úr, veszekedésre készen, hirtelen neje felé fordult. Ám abban a pillanatban Zamfirescu kisasszony szaladt feléjük integetve. – Megjöttek – kiáltotta vidáman. – A tó partján hallottam a hangjukat. . . Milyen rokonszenves társaság!. . .

203

Már sajnálta, hogy nem ment ő is velük az erdőbe. Talán társasjátékot játszottak, vagy kórust alakítottak, ha ilyen sokáig maradtak.. – Jó, hogy visszajöttek – mondta Zamfirescu úr fölélénkülve. – Remélem, vacsora után nem kezdtek azonnal kártyázni.. Zamfirescuné duzzogva fölkelt a padról, s odament a lányához. – Nehogy megmondd nekik, hogy rájuk vártunk a vacsorával – suttogta. – Nehogy azt higygyék, hogy annyira odavagyunk értük. Előbb lássuk, meghívnak-e. . . A hangok mar elég tisztán hallatszottak. De úgy látszik, a csoport lassan közeledett, mert jó ideig egyikük sem bukkant elő. Nevetgéltek. Zamfirescuné is készenlétbe helyezte mosolyát. Visszament a padhoz, hangosan beszélt, erőlködve igyekezett fölvidítani a kis csoportot. „Még azt hinnék, unatkoztunk egyedül, és azért várunk rájuk, hogy elszórakoztassanak bennünket. . . ” – És a hold mikor kél fel, Horica? – kérdezte az asszony kedveskedve urától. – Úgy éjféltájban – felelte Zamfirescu úr, szemét az égre emelve. – Engem nem csaptatok be – hallatszott Stere hangja –, mert mi rejtekhelyen voltunk Zsorzzsal, nem csatangoltunk az erdőben, mint ti. – Nos, mondják, hogy nem volt szép! – szólt Andronic nevetve. Nem lehetett rá haragudni. Fiatalos és őszinte volt a nevetése, szinte bugyogott belőle a férfias gőg. Zamfirescu kisasszony elmosolyodott, noha a többiek még jó néhány méternyire voltak tőle. – A legjobban én ültem fel – folytatta Andronic –, mivel a tervem nem sikerült. – De miért nem akarja nekünk elmondani, mi volt a terve? – kérdezte Liza. 204

– Nem lehet, mert még nem tettem le róla. . . – szabadkozott Andronic. – Egy kicsit eltévedtem az erdőben, és nem értem oda idejében, ez minden. Különben még most is az erdőben kóborolnának. – Majd meghalok a kíváncsiságtól – mondta Liza. – Ne aggódjék, asszonyom, a játék folytatódik tudtunk nélkül is. . . – biztosította Andronic. A két csoport találkozott, s Solomonné elmesélte a többieknek az erdei futóversenyt. – Pompásan sikerült! –kiáltott fel az asszony. – Olyan mélységes csend volt, s olyan tiszta a levegő. . . – Ugye megmondtam? – szólt közbe Zamfirescu kisasszony. Egymás szavába vágva, lelkesen beszélgettek. Most éppen Stamate volt a legélénkebb, időnként egy-egy viccet is megkockáztatott; Liza csókjai nagyon felbátorították. – Tudják meg, miután feljön a hold, még egyszer visszamegyünk az erdőbe – mondta a férfi. – Én ugyan nem – húzódozott Stere. – Menjenek a fiatalok. Zamfirescuné zajosan fölnevetett. Tehát Sterére lehet számítani, valószínűleg Solomonra is. Egy pókerjátszma vacsora után a vendéglakosztály valamelyik szobájában jól jön majd. – Ki terít vacsorához? – kérdezte Solomon úr. – Elhoztátok a kosarakat a kocsiból? Riri, Liza és Solomonné elmentek teríteni. Először Zamfirescu kisasszony is velük akart tar– tani, de észrevette, hogy Dorina nem mozdul. Akkor jobb, ha ő is marad. Annyi fiatal van itt, vicceket mesélnek, nevetnek, jobb itt. – Ki jön velem a pincébe borért? – tette fel a kérdést Solomon úr. 205

Majdnem minden férfi látni akarta a kolostor pincéjét. Különösen Andronic és Vladimir türelmetlenkedett. – De vegyék tudomásul, hogy vederben hozzuk a bort – világosította fel őket Solomon úr, akinek hízelgett vendégei érdeklődése. – Kancsókban és vödrökben – helyesbített Zamfirescu úr. – és kérjenek abból a rubinvörösből is, mert felséges. . . Van muskotályuk is, de az nagyon hamar az ember fejébe száll. – Nagyon erős – szólt közbe Zamfirescuné. – Sterica, nekünk melyikből van a kocsiban? – Szintén a vörösből. – De hisz nem is kell összekeverni – mondta Stere. – És túrót nehogy elfelejts ám kérni! Olyan túrót csinálnak itt, hogy szeme-szája eláll az embernek a csodálkozástól. A csoport fölkerekedett, hogy a pincemestert előkerítse. Még a zajongásban, amikor valamenynyien beszéltek, megpillantották néhány szerzetes árnyát a cellák előtt; nyilván azért jöttek ki, hogy megnézzék, honnan ez a hangzavar, de a kulcsár nem volt közöttük. Solomon úr ismerte őt. Magas, aszott szerzetes, gyér szakállal. „Megrágta a moly tette hozzá Solomon úr –, és orrhangon beszél.” Az orrán keresztül kezdett beszélni ő is, mint a pincemester. Stamate és Manuilǎ kapitány nevettek. – Hát Andronic hol van? – kérdezte hirtelen Solomon, aki észrevette, hogy a fiatalember eltűnt. – Talán a barátait keresi – vélte Vladimir. – Á, dehogy, maga valóban elhiszi ezt a mesét a barátairól?! – suttogta gúnyosan a kapitány. – Pszt, ne mondj ilyeneket, még meghallja – lépett közbe Stamate. Nem szép, hogy a háta mögött szapuljuk. . . 206

– Ezt tanácsolnám én is – szólt Solomon. úr. – Szerintem jó családból való, kár, hogy izgága, kelekótya fickó – tette hozzá, igyekezve mindenkit kiengesztelni. Megtalálták a pincemestert, és húsz liter rubinszínű bort kértek. A szerzetes fogott két nagy kancsót és egy vödröt, s mutatta nekik az utat. – Csak győzzék meginni – suttogta, anélkül hogy hátranézett volna. Amikor a vaspántos ajtó elé ért, megállt, megkereste a kulcsot, és lassan, óvatosan kinyitotta. Majd meggyújtott egy viaszgyertyát, és a vödröt a bal kezébe vette. A kancsókat. Vladimir gondjaira bízta. – Nézzenek a lábuk alá, mert a lépcső eléggé kopott – tanácsolta a szerzetes. Óvatosan s némi izgalommal mentek lefelé. A pince boltozata alacsony volt, s ahogy ereszkedtek lefelé, egyre jobban kiszélesedett. Vladimir megborzongott; hideg és nedves volt itt a levegő, s az ódon falak, melyekre a gyertyák fénye imbolygó árnyékot vetett, titkokat leheltek magukból. – Ki tudja, mi minden történhetett itt – mondta kábultan. – Én is épp erre gondoltam – toldotta meg a kapitány. – Mintha ránehezedne valami az emberre. . . S most csupán a kolostor boroshordóit őrzik itt. . . Stamate csodálkozva bámulta a pince falait. – Adjon nekünk, kérem, valami jóféle túrót is – mondta Solomon úr. A szerzetes megnyitotta, a hordó csapját, s a bor átható, balzsamos illatot árasztva a kancsóba bugyogott. Vladimir nem tudta levenni szemet a kancsó szájánál vöröslő rubin zuhatagról, A bor túl is csordult egy kicsit, s a vödörbe ömlött. 207

– Ez a legjobb bor a környéken – szólalt meg Andronic. Mindannyian összerezzentek, és ijedten fordultak hátra. – Hát maga hogy került ide, öregem, ilyen észrevétlenül? – kérdezte vidáman Solomon. Andronic a pincegádorra mutatott. – Onnan – felelte mosolyogva. – Az udvarban veszítettem el magukat szem elől, s aztán egyenesen a pincébe jöttem. Nem először ereszkedem le ide – tette hozzá, még mindig mosolyogva. – Hány vödörrel ittam mar ebből a borból mostanáig! A szerzetes fölpillantott, hogy jobban láthassa ábrázatát. A gyertyafénynél valamennyiük arca sápadt és puffadt volt, szemük alatt mély árkok húzódtak. – Ugye megismer, atyám? – kérdezte Andronic a hajába túrba. – Sokféle uraság jár ide a kolostorba – mondta szemét lesütve a barát. – Nem nagyon tudom észben tartani őket.. – De engem ismer – bizonykodott halkan Andronic, mintha azt akarná, hogy csak a szerzetes hallja. Váratlanul a többiek felé fordult, s kezével a pince bolthajtásaira mutatott. – Minden falat ismerek, mintha az idők kezdete óta itt laknék. . . Néha azt hiszem, álmodom, annyi minden jut az eszembe. Vajon ki mesélte, és ki mutatta meg nekem őket? Mintha a kolostor építésével egy időben születtem volna. . . Solomon úr fölkacagott. Fogta az egyik tele kancsót, és elégedetten emelgette a kezével. – Maga úgy beszél, mintha könyvből olvasná – mondta Andronicnak. – Mint az olyan emberekről szóló elbeszélésekben, akik úgy képzelik; egyszer már éltek egy másik életben. . . 208

– Nem – szakította félbe közvetlen hangon Andronic. – Nekem nem úgy rémlik, mintha valamikor régen, egy másik életben éltem volna. Én úgy érzem, hogy megszakítás nélkül itt éltem, a kolostor alapítása óta. . . – De hisz ennek már több mint száz éve – mondta a szerzetes, minden különösebb csodálkozás nélkül. – Éppenséggel több is, mint tisztelendőséged gondolja – javította ki Andronic mosolyogva. Vladimir némi félelemmel nézett Andronic komor arcába. Talán a pince nyirkos levegője vagy a kiömlő bor szaga, de az is lehet, hogy az ijesztő árnyak, melyeket a gyertya imbolygó lángja vetített a falra, változtatták meg az utóbbi egy-két percben lelkiállapotát. Úgy érezte, hogy Andronic magában vigyorogva valamennyiükből csúfot űz meséjével. Szinte látta, ahogyan szemét egyikükről a másikra villantja, s borús képet vág, de bármely pillanatban nevetésben törhet ki. Vajon miért nem veszik észre a többiek, hogy Andronic felülteti őket, vagy jócskán elveti a sulykot, mint aki másfajta bortól rúgott be? – Tisztességesen, úri módon fizetünk és megyünk – mondta Solomon úr, miközben a pénzt számolgatta. Manuilǎ kapitány is hallgatott, szinte beleolvadva a sötétbe. Felélénkült, amikor Andronic újra a falakra mutatott. – Azt hiszem, manapság már senki sem tudja – mondta a fiatalember –, hogy ezen a helyen a Moruzziak igazi lánya, Moruzzi vér szerinti gyermeke pusztult el, s nem a másik, akit második házassága révén fogadott örökbe. . . A barát ijedten fölnézett, s titokban gyorsan keresztet vetett. Andronic úgy tett, mintha nem 209

venné észre, és tekintetét Manuilǎra szögezve folytatta. – Képtelen vagyok megmondani, honnan tudom, de így történt. A lány, Arghira itt halt meg, a „tejfehér szépség”, ahogy akkoriban nevezték. . . – Miért halt meg? – kérdezte Vladimir félhangosan. – Erőszakkal hozták ide, az öreg tudta nélkül. . . Egyesek szerint még a sztarec sem tudott róla. Abban az időben nők nem nagyon tették be a lábukat a kolostorokba. Éjszaka hurcolták ide, nemigen lehet tudni, miért halt meg váratlanul, s azt sem, hogyan halt meg. Meg akartak tőle szabadulni, mert arra az évre tervezték az öreg második házasságát, és a másik lány arra várt. . . S harmadnap éjjel Arghira meghalt. Itt, ezen a helyen. . . Andronic elfordította a fejét, s kezével körbemutatott. – Az istentiszteleten megemlékeznek róla időnként, atyám? – kérdezte váratlanul a baráttól. A pincemester megrázta a fejét. Most hallotta először ezt a históriát, és hamisnak, istenkáromlónak érezte. Egy bojárlány, aki éppen a kolostor pincéjében halt meg hihetetlennek vélte. – Gyerünk, mert mintha lehűlt volna a levegő – mondta Solomon úr. Elindultak. Valamennyien átfáztak a pince nyirkos hidegétől, de attól a komor történettől is, amit Andronic váratlanul fölidézett. – Mi ütött magába, hogy azzal a lánnyal ijesztgessen bennünket? – kérdezte tőle Solomon úr, amikor végre kiértek. Andronic elnevette magát. – Így szoktam néha bolondozni, hogy boszszantsam azokat az embereket, akik rokonszenve210

sek nekem – felelte a fiatalember hangot változtatva. – De ugye szomorú történet? Az éjszaka most melegnek hatott a hűvös pince után. A fák és a cellák között jó darab látszott az égből. Mintha az udvart egy közelben elrejtett lámpa halvány fénye világította volna meg. – Milyen gyönyörű! – kiáltotta Solomon úr fölpillantva, és elcsodálkozott a csillagok milliárdján. Kezében a boroskancsóval megállt az udvar közepén. Andronic élt az alkalommal, közelebb jött hozzá, s hogy a többiek ne hallják, odasúgta: – Kérem, ne mesélje el a hölgyeknek azt a történetet a lányról. Elrontaná a hangulatukat. Solomon úr ravaszul hunyorított a szemével. De egy pillanat múlva mintha elment volna a kedve a tréfálkozástól, miután mélyen Andronic szemébe nézett. A fiatalember szeme fémesen csillogott, s komor tekintetétől megszédült az ember, ha belenézett. – Ördöngös fickó maga! – kiáltotta minden erejét összeszedve. Hirtelen kimerültnek érezte magát a fiatalember közelében. Egy csomó ostobaság villant át az agyán. És ha ez az Andronic egyike azoknak a varázslóknak, akik bódító füveket szórnak a borba, s aztán kifosztják az embereket. . . A többiek után indult, de kételyei nem hagyták nyugodni. – Nem szomjas? – kérdezte kis idő múlva, és megállt. – Jöjjön, igyunk a kancsóból. Most Andronicon volt a sor, hogy hunyorítson, s mindkét kezével megragadta a Solomon úrnál lévő kancsót, óvatosan a szájához emelte. Mohón inni kezdett, mintha álmában vedelné a bort. Solomon úr nem hitt a szemének. De a fiatalember virtuskodása megnyugtatta. Csöndesen megérintette Andronic vállát. 211

– Hohó, jóember, álljon csak meg, hagyjon néhány kortyot a többieknek is. . . – Feltétlenül! – mondta Andronic rejtélyesen mosolyogva, miután levette ajkát a kancsóról. Gyors léptekkel a többiek után eredtek, hogy beérjék őket. 8. A vacsora a vége felé járt. Közeledett az éjfél, a fiatalok türelmetlenkedtek, szerettek volna fölállni az asztaltól, hogy átmenjenek egy másik szobába. Ott szabadabban beszélgethettek, újabb játékokat találhattak ki, sőt még táncolhattak is. Solomonné mellesleg megjegyezte, gondja volt rá, hogy Vladimir gramofonját elhozza. Talán ha a hangszórót letakarnák egy kendővel, nem hallatszana ki a zene. Különben is ilyenkor minden szerzetes alszik. A vacsora csak látszólag volt szerény; néhány tányér, papírszalvéták, felemás poharak. Ettől eltekintve azonban mind Solomonné, mind Zamfirescuné hidegsültekkel, fölvágottakkal, szardíniával, sajtokkal és gyümölccsel rakta tele az asztalt. Szándékosan választották ebédlőnek ezt a szobát, hogy a többi helyiségben – melyek tágasabbak és tisztábbak – társasjátékokat játszhassanak és táncolhassanak. Mindannyian tudták, hogy ez a „hidegbüfé” – ahogy Zamfirescuné nevezte – nem fog sokáig tartani, és nem akarták a tányérokat és poharakat a többi szobában széthagyni. Kettő közülük a hölgyek hálószobája lesz. Oda hordták az útitáskákat, a ruhákat és a csomagokat. Az ágyakat majd összetolják, hogy kényelmesebben elférjenek

212

rajtuk. Solomonné is bejelentette, hogy marad, jóllehet kezdettől fogva szenvedett a szúnyogoktól. Vladimir adta meg a jelet az asztalbontásra. Meglehetősen sokat ivott, s megjött a bátorsága, nagyon elemében érezte magát. A vacsoránál Solomonné és a Zamfirescu lány között ült; úgy vélte, mindketten igényt tartanak rá, mindegyikük valami titkot akart a fülébe súgni, s ezért jó közel hajoltak a fiú vállához. Egyébként a vacsora a lehető legoldottabb hangulatban zajlott le. A kolostor bora valamennyiüket fölhevítette, még a Zamfirescu család kevésbé közlékeny tagjait is. – Nézzük meg, feljött-e már a hold – javasolta Vladimir fölemelkedve székéről, és megfogta Zamfirescu kisasszony karját. – Mi lenne, ha elsétálnánk a tóig? kérdezte valaki. A választ elnyomta a széktologatás, a vendéglátókhoz intézett köszönő szavak s az általános beszélgetés zaja. Mindnyájan a középső, nagy szobába indultak. Solomon úr épp azt igyekezett megszámolni, hogy hányan kérnek újabb adag kávét, amikor észrevette, hogy Andronic sápadtan az ajtóra szögezi a szemét. Amióta fölállt az asztal mellől, egy szót sem szólt. Idegesnek és gondterheltnek látszott, s fürkésző tekintettel nézett körül. – Nem érzi jól magát? – kérdezte Solomon úr. Liza és Riri meghallották a kérdést, és aggódó arccal egyszerre közeledtek; jó alkalom volt, hogy kifejezhessék érdeklődésüket az elbűvölő fiatalember iránt, aki annyi közvetlenséggel sziporkázott a vacsora folyamán. – És ha inna még egy kávét? – kérdezte Liza, aki boldog volt, hogy ismét a szárnyai alá veheti.

213

Az asztalnál mellette ült. Újra reménykedni kezdett, noha Andronic egyetlen bizalmaskodó mozdulatot sem tett. – Nincs semmi bajom – mosolygott hidegen Andronic. – Más okból vagyok nyugtalan. Ha elmondanám, kinevetnének. – Esküszöm!. . . – kezdte Liza szenvedélyesen. Andronic kezét fölemelve udvariasan félbeszakította. – Ne túlozzuk el – mondta a fiatalember. – Csekélységről van szó. . . De olyasmiről, ami önök közül valakinek kellemetlenséget okozhat. – Mi történt? – kérdezte Zamfirescuné is, aki Solomonnéval és Vladimirral együtt közeledett feléjük. – Egyelőre semmi – jelentette ki Andronic. – De hamarosan történni fog. . . Nem maradhatnánk csendben néhány pillanatra? – kérdezte. Stere hangosan beszélgetett az ebédlőben Zamfirescu úrral és Manuilǎ kapitánnyal. Az ajtó mellett egy másik csoport zajongott: Stamate és a többiek. – Mi van? Mi van? – kérdezte valaki. Mindannyian Andronic köré gyűltek. Kezdtek elcsöndesedni. – Jobb, ha nyíltan megmondom – mormogta Andronic. – Egy kígyó van a közelben. . . A nők egyszerre fölsikítottak. – Miért ijesztgeti őket ilyen tréfákkal? – kérdezte kissé ingerülten Manuilǎ kapitány. – Egyáltalán nem ijesztgetem őket – válaszolta higgadtan Andronic. – Egy kígyó rejtőzködik itt, nagyon közel hozzánk. Ismét női sikoly, ijedt nevetés hallatszott. Andronic azonban nem törődve velük így folytatta: 214

– Ide fog jönni, miután kimegyünk a kertbe, vagy később talán, miután lefeküdtünk. . . – Isten őrizz! – kiáltott fel Zamfirescuné, és keresztet vetett. Andronic összevonta szemöldökét, s lehajtotta a fejét. – Megkérdem önöktől – folytatta valamivel később –, nem lenne-e jobb, ha most fognánk meg? Valamennyien elhallgattak, mintha Andronic váratlan kérdése beléjük fojtotta volna a szót. Vajon csak tréfa az egész? Ez az ördöngös fickó megint a bolondját járatja velük? – De hát hogy akarja megfogni? – kérdezte hosszas hallgatás után a kapitány, s igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. – Ezt én magamra vállalom – mondta Andronic. – De nem késlekedhetünk. Valamennyiüket páni félelem fogta el, de kíváncsiak is voltak. – Mindenekelőtt kérem, legyenek csöndben – parancsolta Andronic. – És mindnyájan simuljanak a falhoz. Így ni. . . Közelebb lépett Solomon úrhoz, s könnyedén az ajtó felé taszigálta, mintha megfelelő helyet keresne a számára, minél közelebb a falhoz. Solomon úr ellenkezés nélkül tűrte, hogy vezessék. Úgy érezte, forró vérhullám zúdul a szívébe, mihelyt Andronic a vállára tette a kezét. A megjelölt helyen maradt, annyi ereje sem volt, hogy elmosolyodjék, várt. – Kérem, simuljanak mindannyian a falhoz – hangzott fel ismét Andronic határozott, erőteljes utasítása. – Minél közelebb a falhoz. . . És akármi történik, ne moccanjanak – hangsúlyozta, miközben végighordozta rajtuk tekintetét. –Senkinek sem eshet komoly bántódása önök közül. . . De ha 215

mocorognak és sikongatnak, engem zavarnak öszsze, s túl sok munkát adnak. A vendégek zavarodottan és bambán összenézve, egyenként a falhoz tapadtak. Csupán Manuilǎ kapitány mosolygott továbbra is kételkedve. – Mintha valami szemfényvesztésre készülnénk – mondta elég hangosan. – Szemfényvesztés? Valamiképpen az is – válaszolt Andronic sértődöttség nélkül. – De jobb, ha addig fogunk hozzá, amíg van rá idő. . . – De hol van a kígyó, uram? – tört ki a kapitány. – Ha tudja, hol van, jobb, ha most megöljük, és megszabadulunk tőle. – Itt van? – kérdezte Liza megborzadva. – Nem tudom, most hol van – mondta Andronic komoran. – De ha nem akarják. . . – Kezét zsebre dugta, és sorban végignézte őket. – Erőszakkal nem lehet senkinek sem segíteni – tette hozzá mosolyogva. – De miért kell mozdulatlanul állnunk a fal mellett? – kérdezte Stamate, hogy megmutassa a többieknek, ő nem fél. – Hogy el ne riasszuk – magyarázta Andronic. – Én hívni fogom, s ő csendben jönni fog. . . – Behívja ide, a házba? – kiáltott fel Solomonné. – Tud valami varázsigét? – kérdezte tréfálkozva a kapitány. – Vagy talán megint gonosz tréfát akar űzni velünk, mint az erdőben? A nők azonban látni akarták Andronicot munka közben. Bármi legyen is, akármilyen csíny, ha alkalmat ad Andronicnak, hogy valami érdekes dolgot csináljon, kezdjen hozzá most! – Uram, sokáig fogunk így mozdulatlanul állni? kérdezte Stere. Mintha kezdett volna megtörni az Andronic első parancsai nyomán támadt varázs. Valamennyi216

en mozgolódtak, beszélgettek, bár a faltól nem mertek eltávolodni. Sűrűn a lábuk elé néztek, mintha attól félnének, hogy a kígyó váratlanul bukkan fel a szemük előtt. Andronic megint idegesen zsebre vágta a kezét. Utoljára próbálta meg, hogy engedelmességre kényszerítse őket. – Most nincs arra idő, hogy elmeséljem önöknek, hogyan ismertem meg a kígyókat, és hogyan tanultam meg bűvölni őket. . . Később majd elmondom. Előre figyelmeztettem önöket, hogy ki fognak nevetni – tette hozzá a fiatalember bosszúsan. – Nem fogunk nevetni – fogadkozott Liza szinte vidáman. A sarok felé nézett, ahol Solomon úr állt, és váratlanul ostoba nyugtalanság fogta el. Úgy rémlett neki, Solomon úr semmit sem hall abból, amit a szobában beszélnek. Mintha mozdulatlanul várakozva úgy maradt volna, ahogy Andronic odaállította. Liza Solomonné tekintetét kereste. Ő nem vett észre semmit. „Talán csak nekem rémlik úgy” igyekezett megnyugtatni magát Liza. Andronic nyugodtan az órájára nézett. – Ha nem hallgatnak el egy percen belül – szólalt meg –, elnézést fogok kérni a zavarásért, és elmegyek. . . Csak ennyit akartam mondani. Andronic utolsó szavaitól valamennyien meghökkentek. Akkor hát komolyan beszél. . . Néhány pillanatig senki sem tudta, mit csináljon; illik-e megnyugtatni és biztosítani, hogy csendben maradnak, vagy intsenek egymásnak, hogy semmit se szóljanak. Rendben van – mormogta Andronic. – Kérem, maradjanak így. . . Ismét elkomorodott, és mintha sápadtabb lett volna. Habozva egy lépést tett előre, majd gyorsan 217

a szoba belseje felé indult, az egyik lámpát eloltotta, a másik kanócát pedig lejjebb csavarta. – Túl erős volt a fény – suttogta. – Nehogy megriadjon. Aztán az ajtóhoz ment, és szélesre tárta. Mindezt úgy csinálta, hogy közben senkire sem nézett, mintha egyedül lenne, és valaki fogadására készülne. A többiek alig tudták visszafojtani nehéz, szaggatott lélegzésüket. – Még egyszer kérem önöket, ne mozduljanak, bármi történik. . . A saját érdekükben! Úgy beszélt hozzájuk, mintha a másik szobában lennének, nem nézett senkire. Hosszú léptekkel folytatta a sétálást, mint aki elégedetlen azzal, ahogy a tárgyak elhelyezkednek a szobában. Egy szék útban volt, bevitte az ebédlőbe. Aztán hirtelen megállt, pontosan a szoba közepén, lefelé pillantva megdörzsölte homlokát, és elhatározta magát: fél térdre ereszkedett, ugyanakkor mindkét kezét a másik térdére tette. „Most kezdődik a komédia!” – gondolta magában a kapitány, akit idegesített ez a ripacskodás. Ennek ellenére egyetlen szót sem mert hangosan kiejteni. Társaira nézett. Stamate csodálkozva várt, mint aki kész bármit elhinni, ami akkor a szeme láttára történik. A nők inkább ijedtek, de ugyanakkor kíváncsiak voltak. Csak Zamfirescuné szörnyedt el, és Solomon úr állt mozdulatlanul. „Vajon meddig tart ez a komédia? – kérdezte magában ismét a kapitány. Csak valami jó tréfa lenne, hogy a társaság szívből nevethessen. . . ” Ekkor jött rá, hogy Andronic abban a furcsa helyzetben mormog valamit. A kapitány igyekezett elkapni valamelyik szó értelmét. Bizarr szótagok hallatszottak. Mintha nem románul beszélt volna. Hosszú, elnyújtott szavak, melyekben sok volt a magánhangzó. És mégis, Andronic mondott 218

valamit, mivel több ízben hallotta a kígyó szót. Valami varázslás.. Vagy inkább valami csínytevés. . . Manuilǎ kapitányt is enyhe kábulat fogta el, s amikor a többiekre nézett, látta, hogy némán és bódultan állnak, mint a viaszfigurák. 9. Csak néhány perc telt el azóta, ám Manuilǎ összehasonlíthatatlanul többnek érezte. Megpróbált ébren maradni, mivel időnként rajta is mintha ismeretlen fáradtság vett volna erőt, szemhéja majd leragadt az álmosságtól. Váratlanul úgy rémlett neki, hogy valami megváltozik a szobában. Ökölbe szorította a kezét. A félhomály két széles sávra szakadt, közepén ezüstös szőnyeget látott. Ebben a pillanatban az ablakon keresztül besütött a hold, mely eddig talán valamelyik felhő mögött rejtőzött; mindez a legtermészetesebb módon zajlott le. „. . . Leng ezüsttel, hullámosan!” – gondolta Liza álmosan. Váratlanul jutottak eszébe a szavak, amint ő is a sugárnyalábot nézte, mely lustán öszszeállt a padlón. Oly közelinek érezte a Pache sugárúton töltött gyermekkorát, akkori mélabús gondolatait, mintha éppen akkor szakadt volna el tőle. „Vajon mit csináltam ennyi ideig? Mikor lettem felnőtt, tudtom nélkül s anélkül, hogy megmondta volna valaki?” Andronic abbahagyta a mormolást. Ő is várt. A holdfény lassan a talpához kúszott. Vajon valamilyen varázslat következik? Dorina nem vette le róla a szemét, mintha nem lenne tisztában vele, hogy ébren van. Most nem csodálkozott volna, akármi történik. Mint álmá219

ban: minden találkozást, bármilyen képtelenséget természetesnek tartott. Hozzá senki sem nyúlhat, őt senki nem bánthatja – úgy, mint álmában. . . A kígyó is olyan magától értetődően surrant be a lábuk mellett a szobába, hogy senki sem ijedt meg. Valami mély űr a mellkasban, ennyi volt az egész. A nagy szürke kígyó óvatosan tekergőzött, pikkelyei mintha feléledtek volna. Nehézkesen vonszolta magát, fejét alig észrevehetően fölemelte, majd gyorsan a padlóra ejtette, mintha valami nyomot keresne. Amikor közelebb ért a sugárszőnyeghez, kábultan megtorpant. Majd imbolyogva Andronic felé indult. Mintha őt is megigézte volna a holdfény, mert most álmos kecsességgel kúszott, és sötét pikkelyei minden mozdulatától megremegtek. Dorinának úgy tetszett, hogy a kígyó egyenesen feléje kúszik, és a korábbi varázst hirtelen iszonyat váltotta fel. Mintha váratlanul olyasmi előtt találná magát, amire nem lehet ránézni, iszonyatos és veszélyes dolog, mely nem leányszemeknek való. A kígyó közelségétől szinte elakadt a lélegzete, vére kiszaladt szívéből, és egész testében a beteges szerelmi vágy ismeretlen borzadálya futott végig. A hüllő undorító tekergőzésében és hideg tekintetében furcsán keveredett a pusztulás és a bujaság. – Gyere gyorsabban! – hallotta Dorina nagyon messziről Andronic szavait. Kit hív ilyen parancsolóan? A vér megint a lány arcába tódult, mintha valami titokzatos és meg nem engedett szót hallana. Az iszonyat és az undor ugyanolyan erővel kábította el, mint amilyennel a szeméremérzet kelt birokra a tiltott vágygyal szívében. – Hol késlekedtél ennyi ideig? – hallatszott ismét Andronic fojtott hangja. 220

A kígyó nagyon közel kúszott Andronichoz, s most mintha saját félénkségével birkózott volna, mert nem merte fejét az ifjú nyitott tenyerébe hajtani. Remegve várakozott, csupán a fejét himbálta szakadatlanul, mintha megpróbálna kitépni magát a bűvöletből. – Gyere ide! – parancsolt rá Andronic. Liza lehunyta szemét, és könyökét a falhoz támasztotta; közel járt hozzá, hogy bármelyik pillanatban ájultan essen össze. Látta, amint a kígyó Andronic tenyerébe mászik, s mintha ő maga is érezné hideg és undorító érintését, mintha őbelé hatolt volna túl mélyen az a természetellenes, húsból való lándzsahegy. – Így, még közelebb! – kiáltott fel Andronic, Dorina kábultan és sápadtan megint odanézett, semmiféle emberi erő nem téphette ki abból a láthatatlan körből, ami most Andronichoz kötötte. A kígyó lágyan az ifjú kezére, majd a karjára kúszott, amíg remegő feje el nem érte a nyakát. Andronic ekkor jobb kezével átfogta a hüllőt, és tenyerébe szorítva a szemébe nézett. – Miért vagy ilyen levert? – kérdezte tőle mosolyogva. Manuilǎ kezdett magához térni, látta a kígyót Andronic kezében, de ez az esemény annyira hasonlított ahhoz, amit álmában látott, hogy szinte nem is csodálkozott: Nyitott szemmel körülnézett a szobában, s nem nyugtalanították a sápadt arcok, melyeket maga körül megpillantott. Éppúgy, mint mostanáig, éppúgy, mint abban a beteges, bódult álomban, amikor azt álmodta, hogy a tavon csónakáznak, Vladimir pedig jobb kezét fölemelve a Le Mystére de Jesusból hangosan fölolvas. Egyszer csak a csónak elmerült, pontosan úgy, ahogy Andronic a vízparton mesélte, nem hánykolódott, ha221

nem egyből elmerült a tó közepén, mintha kátrány helyett ólommal kenték volna be. – Valaki megölte a párod, és egyes-egyedül maradtál? – mondta Andronic, mintha értené a kígyó sziszegését. Liza kinyitotta a szemét, és éppúgy fölrettent, mint először. A kígyó közvetlenül Andronic arca előtt ringatózott, és valahányszor remegve megvonaglott, Liza érzékeiben mindannyiszor más, borzasztó értelmet nyert. Andronic szavaiból és a kígyó vonaglásából észvesztő varázs áradt. – Meg akartál itt valakit marni? – kérdezte Andronic a hüllőtől. – Bosszút akartál állni? Hát nem látod, hogy valamennyien rendes emberek, s annyi szép kisasszony van itt – tette hozzá mosolyogva, anélkül hogy abbahagyta volna a kígyó bűvölését. Dorina megint elvörösödött, szíve hangosan dörömbölni kezdett. Gondolatai most merészen törtek elő – gondolatai és vágyai. Amikor a „szép kisasszonyokról” beszélt, bizonyára őrá gondolt Andronic, őt választotta. . . – Lakodalomba jöttél? – kérdezte csodálkozva Andronic. – Megérezted, hogy itt menyegzőt tartanak? Manuilǎ kapitány hirtelen elvörösödött; noha minden pontosan olyan volt, mintha álmában történne, ezekről a dolgokról nem lehet mindenki füle hallatára beszélni. Dorina felé fordította a fejét, és lopva ránézett. A lány sápadt volt, és mereven maga elé bámult, ajka reszketett. Az utazás abban a pillanatban kezdődött számára. A csónak ugyanazon a helyen várta őket, kettejüket, hogy elinduljon velük a tó közepe felé. Noha Andronic mellett ült, s szinte karjába kapaszkodott, nem érzett semmit, még csak örömet sem. Most lökik el magukat a parttól, és 222

talán szorosan összefonódva egymás mellett maradnak a csónak aljában, mint valami fészekben. „A második!” –hallotta ekkor Stere hangját a lány, és el akart indulni. De láthatatlan erő láncolta a helyéhez, nem eresztette el Andronic karját. „Rajta! Fuss!” – kiáltott ismét Stere, ezúttal mintha parancsolóbban. veszíted a zálogot!” – ugratta valaki. Dorina azonban most már tudta, mit jelent ez, és lesütötte a szemét. Hiszen menyegzőt ülnek, tudja, mi vár rá. . . De vajon miért gyökerezett földbe a lába a tóparton, miért nem tudott mozdulni, elszaladni?. . . „Rajta! Rajta!” – hallotta még egyszer a többiek hangját a háta mögött. Vajon Andronic nem akart dönteni, az ő záloga nem tetszett neki?. . . – És kérdem én, ki lesz a menyasszony és a vőlegény? – kérdezte tréfálkozva Andronic. – Mondd meg nekem, te elözvegyült, beste férge, melyik kisasszonyt választanád? – Bizonyára – jött rá Liza – Andronic csak tréfából kérdezgeti a kígyót. Őrá gondol, amikor azt mondja, hogy ennyi szép hölgy van itt, s egyet választania kell közülük. Választania kell egyet, s Andronic most ezt fogja tenni. Miért állította az összes nőt félkörbe a fal mellett? Hogy jobban lássa őket, valamennyit mérlegre tehesse, s egyet, csak egyet kiválasszon magának. Elvégre egyedül ő a vőlegény. „És engem, csakis engem választott” – értette meg Liza, akit elbűvölt a kígyó szemérmetlen, férfias ringatózása. – Na, ki vele, ki tetszik neked legjobban az itt levők közül?– suttogta Andronic tréfás hangon. Zamfirescu kisasszony remegni kezdett. Mi. lenne, ha őt választaná? Ha közelebb csúszna a kígyó, ha érezné, amint a mellére kúszik, és ismeretlen, iszonyatos siklásával merészen lefelé 223

tartana?!. . . Nem, nem, ez lehetetlen, miért éppen őt, csak így?! – Nos jó! – kiáltott föl elnevetve magát Andronic. – Nagy kópé vagy! De most pusztulj innen, vár a halottad. . . Pontosan úgy van, ahogy Zamfirescuné elszörnyedve gondolta; ez a tisztátalan kígyó maga is kísértet csupán, ki tudja, melyik sírból mászott elő. És van egy halott párja. Éppúgy, mint bárki másnak, éppúgy, mint minden embernek, akinek halottai vannak, régóta föld alatt nyugvó szerettei. Onnan bújnak ezek elő néha kígyó képében – besurrannak az élők házaiba, és megisszák a nekik odakészített tejet, mézes bort. . . Zamfirescuné iszonyattal vegyes megindultságot érzett. Csak lenne annyi ereje, hogy keresztet vessen, s a holtak üdvéért imádkozzon. Ki tudja, vajon ki nem találta nyugalmát a túlvilágon, s ilyen messzire küldte ezt a tisztátalan kígyót, pontosan ebbe a házba. Csak nehogy másvalakit is magával vigyen, mert erre is vannak előjelék. . . – Messzire mész majd – suttogta Andronic. – Elúszol a tó közepén lévő szigetig, elrejtőzöl, és ott maradsz. Nehogy a fülembe jusson, hogy megszegted parancsom. És nehogy megmarj valakit! Semmi bántódásod nem lesz, ne aggódj!. . . Most pedig eredj utadra! A kígyó néhány pillanatig a holdfényben maradt, mintha láthatatlan szemek előtt kényeskedne. Andronic lassan fölemelte a karját, s az ajtó felé mutatott. A kígyó mintha megijedt volna fenyegető mozdulatától, megfordult, s habozva az utat keresgélte, miközben szakadatlanul le-föl ingatta fejét. Vladimir most nagyon jól látta, de csak most – hiszen alig néhány pillanattal előbb ért véget száguldozása az erdőben; egyedül volt, s láthatatlan 224

kísértet üldözte. Nem is igen tudott számot adni róla, hogy mikor kezdődött a hajsza. Világító számlap jelent meg a szeme előtt, s egyre csak nőtt, növekedett, amíg csak lidérces, zöld fényétől káprázni kezdett a szeme, közepén a kígyó tekergőzött. Miként is eshetett meg vele, hogy nem vette észre: egy kígyót rejt Stamate, órája, amit rohanás közben a kezében tartott. Az óra mutatója feléledt, és észrevétlenül növekedni kezdett; Vladimir rémülten vette észre a kígyó bőrén kirajzolódó pikkelyeket, amelyek remegve megcsillantak a villódzó fényben. Azonnal el kell hajítania! De vajon a kezében volt-e még az óra? A sarkában volt, őt követte. „A második!” –hallotta Vladimir Stere hangját Milyenélvezet, ha az ember éjszaka kedvére futkározhat, szaladgálhat az erdőben, ahol a rengeteg magas fa jótékony homályában el lehet rejtőzni! Milyen jót tett vele Stere, hogy éppen most indította el, megszabadulhat a tisztátalan lélektől, mely a nyomában volt, kikerülhet a villódzó számlap bűvös fényköréből. . . És ekkor a szoba fényszőnyegéből váratlanul a kígyó magasodott fel előtte. Most már nem ijedt meg tőle. A lába előtt volt, nem pedig a háta mögött, hogy láthatatlanul ijesztgesse. – Gyorsabban, gyorsabban! – parancsolta Andronic, s ő is az ajtó felé lépett. Tehát Andronic mesélt Arghiráról, a „tejfehér szépségről”, aki kígyóvá változott – értette meg Stamate. Most csodálkozott, hogy olyan nehezen fogta föl. Alig ismerte fel Andronic hangját, csak amikor közvetlenül maga mellett meglátta, amint az ajtó felé tart, akkor döbbent rá, kinek a hangját hallja. Stamate egész idő alatt azt hitte, hogy a szerzetes mesél. De természetesen csak úgy rémlett neki, hiszen a kulcsár nem volt sehol. S még 225

csak nem is a kolostor pincéjében voltak. Lám, mindenki itt van. . . Andronic rövid ideig kint maradt, tekintete beleveszett az éjszaka sötétjébe. Aztán újra elfoglalta korábbi helyét a szoba közepén, kezét homlokához érintette, és mormogni kezdett. Manuilǎ kapitány most olyan tisztán hallotta hangját, mintha a fiatalember közvetlenül az ő füléhez hajolva suttogta volna a szavakat. Minden bizonnyal ugyanaz a varázsige, hiszen újra és újra a kígyó szót ismételte, amit számtalan formában ejtett ki, hol sziszegve, hol pedig vontatottan. Manuilǎ elmosolyodott; vajon Andronic nem csupán azért találta-e ki mindazt, amit a cigányok között töltött csodálatos gyermekkoráról mesélt, hogy ismét lóvá tegye őket? De hát akkor hogyan sikerült ennek a cigányfajzatnak valóban egy kígyót varázsolnia a szoba közepére'? Manuilǎ saját szemével látta, ebben biztos volt. Nagy szürke kígyó, szinte táncolt a holdfényben, majd fölkúszott Andronic karjára. . . Ez az Andronic a cigányoktól tanulta-e ezeket a bűvészmutatványokat? És még ki tudja, miféle más, tisztátalan dolgokat; az ilyen boszorkánymester egy egész családot elaltat, amit lehet, ellop, aztán köd előtte, köd utána. . . Manuilǎ a többiek felé nézett; legalább most jöjjön rá, vajon Andronic nem kábította-e el őket valami mákonnyal, és nem csente-e el például Stamate óráját. . . De a kapitány semmit sem tudott leolvasni a többiek sápadt és beesett arcáról. Viaszsárga arccal szorosan a falhoz tapadtak, mint kezdetben. Újból érezte, erőt vesz rajta a félelem, és mintha az ő szemhéjai is ólmosak lennének. És ha elordítaná magát. . . Képtelen volt akár csak az ujját is megmozdítani; egyetlen sóhaj sem szakadt fel melléből. Pontosan úgy, mint gyermekkorának abban a rémséges órájában, amit nem tudott 226

elfelejteni soha: falun, váratlanul benyitott anyja szobájába, és kábultan, réveteg tekintettel a földre omolva talált rá, de anyja nem tudott visszaemlékezni, hogy mi történt. Csak később mondták meg neki: egy cigányasszony jött hozzájuk, hogy kagylóból jósoljon, s miután a padlóra telepedett, hogy hozzákezdjen, egy halott kezét vette elő a tarisznyájából, s egy kört írt le vele a levegőben. Csak ennyire emlékezett. . . Manuilǎ azonban most jól értette, mi történik körülötte. Rájött, hogy Andronic befejezte a varázslatot, miután végére ért valószínűtlen történetének, miszerint ő bojárgyerek, akit a cigányok elraboltak, és sokáig köztük nevelkedett. . . Stere tépte ki magát először a kábulatból. Látta, hogy Andronic az ablak felé fordítja fejét, s tudta, a kígyó régóta nincs a szobában, s egy lépést tett előre; kezdetben kissé bátortalanul lépkedett, majd gyorsan az ajtó felé indult. Kint megcsapta az éjszaka hűvösebb és tisztább levegője, s ez felébresztette. Stere fáradtan felsóhajtott, s homlokát megdörzsölve megpróbálta felidézni, ami történt. Az emlékek összezavarodtak agyában. Érezni kezdte, hogy fáradt, főleg a lába fájt, ízületei pedig elmerevedtek. Mélyeket lélegezve a lépcső szélére telepedett. 10. – Hölgyeim és uraim – hallatszott Andronic hangja –, folytatódhat a mulatság! A kígyó, ez a tisztátalan csúszómászó féreg, a sátán földi eszköze kiűzetett köreinkből! Ám Andronic hiába próbált tréfálkozni. Az emberek nehezen tértek magukhoz, s miközben 227

bátortalanul eltávolodtak a faltól, egymás tekintetét keresték. Andronic Solomon úrhoz lépett, s kezét a vállára tette. A férfi álmosan megtántorodott. – Vége, Solomon úr! – kiáltott fel Andronic. – Elűztem! Már nincs itt! Látszott, hogy Solomon úr nem érti. Az ifjú fenyegetően szemébe fúrta tekintetét, és megrázta. – Ébredjen föl! Nem történt semmi! – súgta a fülébe. Abban a pillanatban átható, beteges női sikoly rezegtette meg a levegőt, és Solomonné görcsös zokogásban tört ki. Mindannyian összerezzentek. Solomonné fuldokolva sírt, mint aki bármely pillanatban ájultan eshet össze. Andronic odafutott hozzá, és megszorította a karját. – Asszonyom! Asszonyom! – kiáltotta, túlharsogva a nő hisztérikus bőgését. – Csupán tréfa volt az egész, ébredjen föl! Solomonné pár pillanatig ijedten visszatartotta könnyeit, majd egész testében remegve újrakezdte. – Erre is számítanunk kellett! mondta Andronic, mintha a-mellette álló valamelyik férfihoz intézné szavait. De úgy látszott, még valamennyien kábultak, megdöbbentette őket az esemény, amit átéltek, csodálkozva hallgatják a sikoltozást, de azt sem tudják, hol keressék. Andronic még közelebb lépett Solomonnéhoz, s homlokára tette jobb kezét. – Most már elég – suttogta –, elmúlt, ugye? Az asszony megadóan sóhajtozni kezdett. A roham kissé észre térítette, mert hamar elszégyellte magát gyengesége miatt, s bizonytalan léptekkel a másik szoba felé indult. – Mi történt? – kérdezte kábultan Stere a küszöbről. – Ki sikoltozott így? – Aglaia – suttogta Solomon illedelmesen szinte bocsánatot kérve a történtekért. – Ideges. . . 228

Hamar kiborul – tette még hozzá, mintha magában beszélne. Manuilǎ kapitány is lerázta magáról a kábulatot, Stamate felé indult; s mivel saját szemével akarta látni a világító számlapot, megkérdezte tőle: – Hány óra? Stamate nagy figyelemmel nézegette a mutatókat. – Tizenkét óra múlt tizenegy perccel – mondta. Andronic fölkacagott. – Ezt közvetlenül tőlem is megkérdezhette volna – szólt, és közelebb lépett a kapitányhoz. – Csak három percig tartott az egész, talán még addig sem. . . – Több volt az annál – mondta a kapitány elgondolkodva, s igyekezett összeszedni emlékeit, hogy eligazodjék rajtuk. – Csak úgy érezték. Ez mindig így van, ilyenkor lassabban múlik az idő. . . Hangosan, tisztán beszélt, kezét zsebre vágta, mintha mi sem történt volna. Latba vetette minden képességét, hogy fölolvassza a társaság fagyos hangulatát és a beteges feszélyezettséget, mely láthatóan mindenkit hatalmában tartott. Szinte moccanni sem mert senki anélkül, hogy előzőleg óvatosan körül ne nézzen, mintha attól tartanának, hogy beleütköznek valamibe, ami most láthatatlan, de minden pillanatban fölbukkanhat előttük. A környezet megváltozott, elveszítette egyöntetűségét, néhol túl telített volt, máshol pedig üres, ahol veszedelem fenyegette az embert. – Mi volt ez? – hallotta Andronic Vladimir kérdését. – Varázslat, semmi egyéb, drága barátom – felelte mosolygós arccal Andronic. Nem hagyta kihasználatlanul az alkalmat, hogy felvilágosítsa a fiút, és lelket verjen belé. – Magának, aki történel229

met és irodalmat tanul, ezt jobban kell tudnia. Én csupán ahhoz értek, hogy előidézzem olykor-olykor, s többnyire csak tréfából. Andronic beszédközben körülhordozta tekintetét a szobában; igyekezett fölkelteni a többiek érdeklődését, hogy magához csalogassa őket. – Maga tudja, milyen sokféle jelképes értelem kötődik a kígyóhoz valamennyi néphitben – folytatta a fiatalember egyre hangosabban. – Emlékezzen a kígyóra. . . – Isten őrizz! Isten őrizz! – Most Zamfirescuné sikított, és ijedősen hányta magára a keresztet. Mintha minden korábbi félelme ismét szétáradt volna egész lényén, amikor a kígyó szót meghallotta. Andronic hirtelen elhallgatott, és otthagyta Vladimirt. – Most már értem, hogy mi történt – jelentette ki Andronic, s a gyufásskatulyákat kereste az asztalon. – Csak egyetlen lámpa ég a szobában, s túl erősen süt be a hold. Dorina még most sem tudta levenni a szemét, a holdfényről. Mintha azt remélné: onnan jöhet valamiféle megoldás, csak az az ezüstös fényzuhatag világíthatja meg a történteket. Az események menete mostanáig többször is megszakadt. A lány meghatározatlan időközönként fölriadt révületéből, ilyenkor a legkülönfélébb körülmények között találta magát, ám arról, hogy az események milyen sorrendben kapcsolódtak egymáshoz, most sehogyan sem tudott számot. adni. De ami az ezüst tó partján végbement, az abból a jeges fényből eredt. A menyegző, a vőlegény, de meg a part előtt magányosan ringatózó csónak is, amit olyan nehéz eloldani. . . – Természetesen most jobb! – kiáltotta Andronic, aki meggyújtotta a másik lámpát, azt pedig, amelyik már égett, följebb csavarta. 230

A holdvilág elhalványult, és homályosan szüremlett át az üvegen, majd összemosódott a lámpafénnyel. A szoba visszakapta a korábban falai közé szorult komor hangulatát. Mikor időnként csönd lett, kintről behallatszott a tücsökcirpelés úgy tetszett, nagyon messziről jön. – Hölgyeim és uraim!– Andronic még egyszer megpróbált lelket verni társaiba. – Most minden pontosan olyan, mint az elején volt. . . Egy új játékot is kitalálhatnánk, amíg a kávé elkészül! Solomon úrnak rémülten jutott eszébe, hogy nem sokkal azelőtt megkérdezte, ki kér még kávét. Vajon mi történt azóta? Talán föltettem főni a kávét, fölszolgáltam, megitták, ki tudja?! És mégis, Andronic arra vár, hogy ismét kávét szolgáljanak fel. Újabb adagot?. . . Solomon úr ijedten megdörzsölte homlokát, kezdte azt hinni, hogy olyan gondolatai támadnak, s olyan arcok villannak föl előtte, melyeket csupán bódulata fűz egybe. És mégis, a szoba pontosan olyan, mint korábban. S ugyanazok az emberek vannak itt. Csupán Aglaia ment át a másik szobába; rosszul lett. Meg kellene nekem is néznem, mi van vele. Solomon úr határozottan utat tört magának a másik szoba felé. Feleségét elgyötört arccal, réveteg tekintettel, az ágyon fekve találta. – Szerinted megteszi? – kérdezte az asszony rekedt hangon, mikor férjét megpillantotta az ágy mellett. Solomon úr vállat vont. A kérdés nem lepte meg, de nem tudott mit felelni, s beérte egy vállrándítással. – Dorinára gondoltam, róla beszéltem – tette hozzá Solomonné ugyanolyan mély és kimerült hangon.

231

Persze, igazad van, majdnem megfeledkeztem róla – felelte Solomon úr. – Alighanem most megváltoznak a dolgok. . . – Miért? – Nem tudom, csak úgy mondtam. Mit lehet tudni. Solomonné lassan elfordította a fejét. Nehezen szedte a levegőt, s mintha minden mozdulat még jobban kimerítette volna. – Hát neked mi bajod? – kérdezte az asszony. – Semmi, jól vagyok. Arra gondoltam, hogy meg kéne innunk még egy kávét. Néhány pillanatig figyelmesen nézte feleségét, majd maga elé meredt. Képtelen volt megérteni, mi történt a kérdése után; hiszen mintha csak az imént emelte volna fel a kezét: „Ki kér még kávét?”. . . Vagy talán ez ma délben volt, amikor kiment a verandára, és ugyanígy emelte fel a karját? – Szóval – hallatszott ismét Andronic hangja – maguk menyegzőre készülődtek, s nekem erről semmit sem mondtak! Most már értem, miért voltak mindannyian olyan vidámak. . . – Látod – szólalt meg Solomonné hirtelen fölélénkülve –, igaz! Ő is megértette! – De hát a kapitány nem nyilatkozik – válaszolt komoran Solomon úr. Úgy is volt, Manuilǎ kapitány annyira meglepődött Andronic merészségétől, hogy elvörösödött, és némán lesütötte a szemét. Rosszul jött ki Andronic közbeszólása. A kapitány még a többiek kínos és érthetetlen hallgatásán csodálkozott. „Vajon mi történhetett velük, hogy olyam kábultan bámulják egymást? S éppen arról, ami a legkülönösebb, senki sem beszél, arról a kígyóról, amely mintha a földből bújt volna elő a ház közepén. . . ” – Honnan tudja, hogy lakodalomról van szó? – kérdezte Zamfirescuné. 232

„Mintha most kezdene világosabbá válni a dolog” –gondolta Zamfirescuné. De Andronic mosolyogva ránézett, és vállat vont. Nem vele akart beszédbe elegyedni. . . – Vajon ki lehet a boldog ara? – kérdezte ismét a fiatalember erőltetetten nevetve; igyekezett tréfás színezetet adni a hangjának. Manuilǎ kapitány hirtelen Dorinára nézett, és észrevette, hogy a lány szemét lesütve elpirul. Ettől bátorságra kapott. – Maga nagyon tapintatlan, Andronic úr! – kiáltott fel a kapitány, maga is meglepődve saját erőtlen hangjától s attól, hogy milyen ernyedten ejti a szavakat. – Akkor bocsánatot kérek, kapitány úr – szólt gyorsan Andronic. – De eszembe sem jutott, hogy tapintatlanságot követhetek el, csupán annyit akartam mondani, hogy mindaz, ami történt, jó előjel. Egy ilyen kolostorban töltött éjszaka és a jel, mely váratlanul fölbukkant közöttünk. . . Még hangosabban kezdett nevetni, de hahotázása egyáltalán nem derítette jobb kedvre a társaságot. A többiek ugyanolyan nehézkesen mozogtak, és ugyanolyan bódultak voltak, mint korábban; egymás tekintetét keresték, és igyekeztek egymás közelében maradni, a faltól nem mertek túlságosan eltávolodni. Mint akik attól félnek, hogy a semmibe lépnek és megszédülnek. Csupán Stere látszott éberebbnek, aki a küszöbön állt, és megcsapta a kinti hűvös levegő. Rá valóban jó hatással volt Andronic hahotázása. Lehet, hogy ez a fiú mindannyiukat elkábította, most pedig nyíltan a szemükbe nevet. . . – Akárki is a boldog menyasszony – mondta Andronic –, én kötelességemnek érzem, hogy igyak az egészségére! 233

Átment a szomszéd szobába, és kezében egy pohár rubinvörös borral gyorsan vissza is tért. Valamennyien kíváncsian követték tekintetükkel, mintha arra várnának, hogy valami szokatlan dolog történjen. A fiatalember egy hajtásra kiürítette a poharat. – Szeretném, ha követnék példámat – tette hozzá. De senki sem mert inni. A Zamfirescu lány elképedve nézett Andronicra. Semmit sem értett az egészből. Álmos volt. Szeme majd leragadt a kimerültségtől és a beteges bágyadtságtól. – Ki akar sétálni egyet, hogy egy kis friss levegőt szívjunk? – kérdezte megint Andronic. Néhányan az ajtó felé fordultak, de az éjszaka sötétje elriasztotta őket. Csupán Vladimir és Stamate indult az ajtó felé. – Jót fog tenni. Kint tiszta a levegő. És nem megyünk be az erdőbe,– még az udvarba sem ereszkedünk le. Csak a ház mellett üldögélünk, és friss levegőt szívunk.. – Ez az, friss levegő – mondta Manuilǎ kapitány is. – Remek ötlet. De mit csinálnak addig a hölgyek? Dorinára nézett, tekintetük összetalálkozott. A lány elpirult. Tudja már mindenki. A kapitány is tudja, hogy ő mit látott, milyen iszonyatos dolgot. . . – Én álmos vagyok – jelentette ki elég nyomatékosan Dorina. Manuilǎ kapitány összerezzent. A lány hangja megváltozott, s talán nem illene éppen most egyedül hagynia. – Nem hiszem, hogy jót tenne a korai lefekvés, kisasszony – mondta a férfi szelíden. – Nehogy rosszat álmodjék az éjjel! 234

Andronic a kapitány karját megragadva a szavába vágott. – Ne mondjon neki semmit, mert megijeszti! – suttogta. – Inkább néhány percre hagyjuk őket magukra. . . Elmúlik ez magától. Vladimir, Stamate és Riri kimentek az udvarra. A hold majdnem az égbolt közepén járt mar. Derült és csöndes volt az éjszaka, nem volt benne semmi titokzatos. – Én még most sem nagyon értem, mi történt – mondta Vladimir. – Volt-e benn egy kígyó vagy nem? – Saját szememmel láttam – jelentette ki Manuilǎ. – Nagy vízisikló volt. Kíváncsi vagyok, honnan szedte elő Andronic úr. . . Andronic elég unottnak látszott. A vállát vonogatta. – Sehonnan sem szedtem elő – közölte. – Azért hívtam be, hogy messzire űzzem, nehogy valami szerencsétlenséget hozzon ránk. És hallgatott rám, most valószínűleg a tó közepén úszik, hogy gyorsabban odaérjen a szigetre. Fölemelte a karját, és a falakon túlra, a tó felé mutatott. – Hová? – kérdezte Dorina. Valamennyien akkor vették észre, hogy a lány kijött a küszöbre, és hallgatózott. Riri szó nélkül odament hozzá. Andronic nyugodtan ránézett, majd karját fölemelve még egyszer elmagyarázta. – Arra a szigetre, ami a tó közepén van, kisaszszony. Ott már senkit sem mar meg. Dorina közönyösen hallgatta. Andronic bizonykodása, hogy a kígyó senkit sem fog meg-mami, nem szomorította el, de nem is örült neki. – Hát te nem fázol? – kérdezte tőle Stere. – Jobb így – magyarázta a lány. – Nagyon megijedtem. . . 235

– Nem – nyugtatgatta Andronic. – Csak úgy rémlett magának. Nem ijedt meg. Ennek mindenképpen így kellett történnie. – Igaz – helyeselt Dorina álmodozva. – Minek kellett feltétlenül így történnie? – kérdezte nyugtalanul Manuilǎ. – Annak a kígyós históriának – felelte Andronic. – Mindenképpen idejött volna. Kezdettől fogva éreztem, hogy be akar jönni a szobába. . . De nem akartam a vacsoránál elrontani a mulatságot. Egy kicsit elhamarkodva mondtam el önöknek. . . Elnevette magát, és végignézett rajtuk. – Közeledett az éjfél – tette hozzá félénken, mintha rájött volna, hogy vallomásának titokzatossága milyen hamis. – Éjfél után pedig már nem lett volna semmiféle hatalmam fölötte. Hirtelen elkomorult és elhallgatott. A többiek is zavartan hallgattak és összenéztek. – Bizonyára nem volt könnyű ezt a boszorkányságot megtanulni – szólt nemsokára Manuilǎ. – Miféle boszorkányságot? – kérdezte Stere értetlenül. – Ezt a kígyóbűvölést – magyarázta Manuilǎ. – Magától értetődik, hogy nem könnyű dolog.. Andronic tétovázott, nem szívesen beszélt erről a titokról. – Nem is emlékszem, hogyan tanultam meg – mondta vonakodva a fiatalember. – Régen történt. Annyi mindent tudok, anélkül hogy visszaemlékeznék rá, hogyan és mikor tanultam meg. . . Például. Arghira históriáját, amit mar. elmeséltem önöknek, és senki sem ismerte itt a kolostorban. Sem Stere, sem Dorina nem hallotta Arghira történetét, de egyikük sem volt kíváncsi rá. Beérték Andronic szavaival; most semmi sem hatott furcsának, titokzatosnak vagy megfejthetetlennek, aminek érdemes lenne a végére járni. 236

– De hát én csak nem értem, hogyan jött rá, hogy a közelben van – szólt Riri. Váratlanul szólalt meg, s egy szuszra elmondta, de óvakodott attól, hogy a kígyó szót kiejtse. – Ezt majd holnap reggel fogom elmondani önöknek – mosolygott Andronic. Sötétben nem lehet. Dorina remegni kezdett. Riri, anélkül hogy, rá nézett volna, karon fogta. – Nem lehet elmondani – folytatta Andronic –, mert aggódom önökért. Láttam, milyen érzékenyek. Lassan elfordította fejét, és sokatmondóan Dorina szemébe nézett. A lány elsápadt. – Nem is olyan nehéz megérteni suttogta Andronic. – Amikor olyan fontos dolog van készülőben. . . Ekkor Solomon úr jelent meg a küszöbön. Úgy látszott, kezdi összeszedni magát. – Aki le akar feküdni – mondta –, fáradjon be, és vesse meg az ágyát. Aki pedig kávét kér, emelje föl a kezét! Nagy nehezen mosolyra húzta a száját. Csak Andronic, Stere és Manuilǎ kapitány kért kávét. A többiek álmosak és fáradtak voltak. – Az az érzésem, hogy elrontottam a mulatságot – mondta Andronic a kapitány szemébe nézve. 11. Egy órával később már mindnyájan ágyban voltak. Andronic minden igyekezete, hogy kicsalogassa őket a házból, és sétálni hívja a parkba, kudarcot vallott.

237

Senkinek sem volt kedve beszélgetni. A kávét is inkább kényszeredetten szürcsölték, s lábukban nem akart fölengedni az a különös zsibbadtság. Annyi erejük sem volt, hogy a hálószobákat úgy rendezzék el, ahogy kell. Csupán az ágyakat tolták össze, és befüggönyözték az ablakokat. A másik szobában a férfiak számára a szalmazsákokat közvetlenül a padlóra helyezték, és a legtöbben félig felöltőzve aludtak. Andronic letett arról az ötletéről, hogy pizsamát kérjen. Kiválasztott magának két széket, s azt állította, hogy ezeken jobban fog aludni, mint a padlódeszkán. – De én nem vagyok álmos – mondta a fiatalember, látva, hogy a többiek lecsavarják a lámpát, és lefekvéshez készülődnek. – Ki akar velem jönni? Ezúttal csak Manuilǎ kapitány tartott vele. Jóllehet, ő is fáradtnak érezte magát, gondolatai öszszevissza csapongtak, akaratereje pedig meggyengült. De nem hagyhatta Andronicot egyedül, győztesen a porondon. Mindketten kimentek az udvarra. – Magának megmondhatom – kezdte Andronic –, sajnálom, hogy miattam alakultak rosszul a dolgok. Ha az az átkozott nem került volna elő, most talán éppen csónakáznánk a tavon. . . – A tavon semmi esetre sem – mondta Manuilǎ. – Nem jött még el az ideje. Nem érzi, milyen hűvös lett? – Semmit sem érzek – felelte Andronic, s az égre tekintett. – Csupán iszonyú kedvem lenne őrültségeket elkövetni. . . Fára mászni, ágról ágra ugrándozni, ebben az elvarázsolt tóban úszkálni. . . Manuilǎ csodálkozva és némi irigységgel hallgatta. Kétségkívül nagy csirkefogó, ha nem va238

rázsló a szó igazi értelmében. Hogyan szorult bele ennyi erő, életrevalóság és fantázia? – Éjfél után – folytatta Andronic – már nem is tudom, mi történik velem. Néha úgy rémlik, madár vagyok, máskor borznak vagy majomnak érzem magam. . . Nevetségesnek találja, nem igaz? – kérdezte társától. – Nem, egyáltalán – felelte kimérten a kapitány. – És majdnem mindig elfelejtem, hogy mit csináltam, nem emlékszem; hol töltöttem az éjszakát. – Most joggal nevethetnék– mondta Manuilǎ komolyan. Andronic szomorúan elmosolyodott. – Téved, ha nőkre gondol, szerelemre, mint mondják. Számomra egész más varázsa van az éjszakának. Nézze csak– s karjával az égre; majd az erdőre mutatott –, ez jóval hatalmasabb erő a szerelemnél. És sokkal ünnepélyesebb.. Hirtelen elhallgatott; mintha valami titkot árulna el. Kis időre elkomorult, tekintete a semmibe révedt. – Ünnepélyesebb, mert az ember sohasem tudhatja, honnan ered, hol van a kezdete és a vége. . . Egy nőt maga előtt lát az ember, akár az ágyában is, és érzi, hogyan bontakozik ki és hogyan múlik el a szerelem. De ezek a dolgok?. . . Megint a sötét égre és a nagy, alvó fákra mutatott, s mintha ő is félt volna. Manuilǎ pontosan érezte Andronic feldúltságát. A dolgok most valóban másmilyeneknek látszottak. – De ha legalább beérnék azzal, hogy lenyűgözzenek bennünket – tette hozzá Andronic. – De sohasem ezt teszik. . . Megváltoztatják és megkeserítik az embert, néha pedig elveszik az eszét. Ezért mondtam magának. . . 239

– Értem – mondta. kimerülten Manuilǎ. – Olyan ez, mint valami méreg. – Nem, nem olyan – szakította félbe élénken Andronic. – A vérében van az embernek, és még a szülei sem tehetnek róla, hogy ott van. . . De látom, nem figyel rám – tette hozzá megértően mosolyogva. A kapitány réveteg tekintettel nézett rá, majd leragadt a szeme az álmosságtói S mintha az ifjú minden szavától még több fáradtság gyülemlene föl benne, szempillái még súlyosabbak lennének. – Igen – ismerte be a férfi –, éppen bocsánatot akartam kérni magától. Alig állok a lábamon. Nehéz nap volt ez számomra. És annyi különös dolog történt. Andronic kezet szorított vele, s mosolyogva nézte, amint fölfelé baktat a lépcsőn. Minden lépésnél összeakadt a lába, mintha részeg lenne. Manuilǎ úgy nyitott be a szobába, hogy fogalma sem volt, hova lép; Megkereste szalmazsákját, és ruhástól végignyúlt rajta. A többiek kimerülten aludtak. Andronic, miután egyedül maradt, elgondolkozva sétálni kezdett, s lassan elhaladt a szerzetesek cellái előtt. Semmi nesz sem hallatszott. Mintha természetellenes csönd nehezedne az erdőre. Andronic ráérősen elindult a kolostor előtti sétányon, melyet mindkét oldalról magas fák szegélyeztek, meg háborítatlanul növő törpeakácok és vadrózsabokrok. Minden mélyálomba merült a szivárványszínű holdfényben: Andronic éles csiripelést hallott az egyik bokorban, és hirtelen megtorpant. – Mi az, hékás, még nem pihentél le?! No, gyere csak ide! Fölemelte a kezét, és kis ideig várt. Egy röppenés, melyet az ágak akadályoztak, s pöttömnyi 240

madárka szállt félénken a tenyerébe. Andronic óvatosan arcához közelítette kezét. A madárka reszketett, de nem röppent fel. – Mi van veled? – kérdezte tettetett haraggal Andronic. – Mindjárt pirkad! Másik kezével lassú és szelíd mozdulattal átfogta a madarat, és megsimogatta fejecskéjét. A madárka összekucorodott, majd boldogan megrázta a tollát. – Most pedig légy olyan kedves, azonnal feküdj le, hiszen csak nem vagy te is szerelmes?! Kinyújtotta karját, és a madár engedelmesen felröppent, nem félt, még csak nem is csiripelt. A fiatalember kis ideig a levélzizegést figyelte, mint aki meg akar győződni, valóban szót fogadtak-e neki. Majd tétovázni kezdett, nem tudta eldönteni, merre tartson. Találomra elindult a sétányon, de gyorsan meggondolta magát, és a tó felé vette útját. Amint a cellák előtt elhaladt, még egyszer hallgatózott, tudni akarta, nem ébredt-e föl valaki, de ugyanolyan csend volt, mint valami elvarázsolt várban. Csak miután elhagyta a kolostor falait, és a tó felé tartott, akkor vette észre, hogy itt javában áll a lárma. Tücskök, szöcskék, békák harsogták dalukat, a hold fényére nagy vízimadarak riadtak föl, és kurtán rikoltoztak – itt valóban úgy látszott, hogy az élet az álomba is átnyúlik, anélkül hogy veszítene teljességéből. ,,Hallgasson! Hagyja abba a sírást, nincs semmi baj!” – súgta a fülébe Andronic. Solomonné inkább csak azért sírt, hogy érezze meleg, férfias közelségét, és hallja szenvedélyes szavait. „Nagyon 241

kérem, én kérem!” – folytatta Andronic, s ajkával megérintette fülcimpáját. Solomonné sohasem érzett ilyen cirógatást. Egész teste olvadozott ettől a tüzes érintéstől. Védekezni akart, de Andronic erőteljesen magához ölelte. „Remélem, nemcsak egy szatír rejtőzik az egész erdőben!” – suttogta hevesen a férfi. Solomonné el mosolyodott. „Hogyan találta ki a gondolatomat?” – kérdezte, hogy védekezzen, de egyúttal' incselkedjen is a férfival. „Menjünk, s inkább nézzük meg, mit csinálnak a többiek!” – toldotta meg gyorsan. „Mindenki alszik – suttogta Andronic –, ne aggódjon. Aztán meg, nem látja, kialudt az öngyújtó; ez a jel, ez a zálog. . . ” Solomonné megpróbálta kitépni magát karjaiból, de a fiatalember forró teste elkábította és megigézte. „Csak nehogy meggyújtsa valaki az öngyújtót, hogy meglásson bennünket” – sóhajtotta az asszony. . . Liza megint Steré hangját hallotta: „Az ötödik!”, most azonban olyan messziről s olyan elmosódottan, hogy inkább csak kitalálta a szavakat, mivel ismerte őket. Most rajta a sor – gondolta magában –, s igyekezett megőrizni nyugalmát. Mégis remegett. És ha a kígyó megelőzi?. . . Feleslegesen aggódott. Andronic csöndesen feltűnt a fák között. „Engem várt?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Igen. Meg akartam mondani magának, hogy kialudt az öngyújtó. . . ” A fa ürege felé mutatott, de Andronic annyi fáradságot sem vett magának, hogy tekintetével kövesse mozdulatát. Habozás nélkül az asszonyhoz lépett, és karjaiba zárta. Liza reszketett, de a férfi teste annyira erős és annyira csábító volt, hogy képtelen volt kapálózni. „Ide kell adnia a zálogot!” – suttogta Andronic. Liza megpróbált 242

kiszabadulni öleléséből; úgy érezte, még nagyobb gyönyörűséget okozna, ha a férfi az erdőben üldözné, s aztán vadul acélos, forró karjaiba zárná. De nem tudott kibontakozni öleléséből. Andronic a földhöz szögezte, s a fülébe súgta: „Látta a kígyót?” Liza érezte, hogy arca kigyúl, túlságosan nagy élvezetet szerzett neki, hogy e merész szavakat halija. „Nem fél tőle?” – kérdezte megint Andronic. Liza szégyenlősen megrázta a fejet, s arcát az ifjú vállára akarta hajtani, de a férfi száját oly hevesen tapasztotta az ajkára, hogy sokáig lélegzethez sem jutott. Lizát végtelen gyönyör borzongatta, ami halálfélelemmel keveredett, mert amikor észrevette Andronic összeszorított öklében az undorítóan imbolygó kígyófejet, úgy érezte, hogy lassanként elveszíti öntudatát, s ájultan csuklik össze. . . Amikor Vladimir véletlenül kinyújtotta kezét, a sötétben Lizát fedezte fel maga mellett. Zavarba jött, de nem merte megkérdezni tőle, mit keres az ágyában. „De hát nem is a te ágyad!” – kiáltott fel Liza, mintha ki nem mondott kérdésére felelne. És valóban, Vladimir a csodálkozástól megnémulva vette észre, hogy nem a saját ágyában van. Hoszszú, ismeretlen helyiségben találta magát, amely tele volt cserepes virágokkal. „Ki gyújtotta meg a lámpát?” – kérdezte hirtelen a fiú. „Nincs itt semmiféle lámpa, csak úgy képzeled! – válaszolta Liza mosolyogva. – Csupán a hold világit!” És merően a szemébe nézett. „Kár – gondolta magában Vladimir –, Stere mit fog szólni hozzá ?” Liza még közelebb húzódott, és a fülébe súgta: „Hát te mit csináltál az erdőben? Kígyókat gyűjtöttél, mi?!” Vladimir ijedten összerezzent. De ekkor ré243

mülten vette észre, hogy Liza arca megváltozik, förtelmesen és iszonyatosan megcsúnyul; óriási, kékeslila száj vicsorgott rá. Tenyerébe temette arcát. Egész idő alatt reszketett, ijedten kapkodta a levegőt, és ostoba, undorral keveredő rettegés tartotta hatalmában. ,,Gyere, ne félj – hallotta újra a nő hangját –, gyere, kapjuk rajta inkább a többieket!. . . ” Amikor Vladimir kinyitotta a szemét, Aglaiát pillantotta meg maga előtt. „Agyonverték – mondta az asszony mosolyogva –, mindnyájan rárontottak és agyonverték!” Magától értetődik, a kígyóról beszélt. Vladimir megkönnyebbülten lélegzett fel. „Nem volt nehéz elbánni vele – folytatta Solomonné – nézd, ez minden, ami megmaradt belőle!” S az órára mutatott. A számlapot most csillogó gyöngyszemek borították. „Nehogy túl késő legyen – mondta Vladimir –, tudod, hogy én következem.” Mindketten a jelszóra vártak. Solomonné azonban egyre közelebb húzódott hozzá, átfogta a fiú derekát, s a melléhez simult. Vladimir valami édes szédületbe zuhant, és illatos meleget érzett; remegni kezdett. „Ezt nem szabad, ezt nem!” – mondogatta magában. . . Ekkor meghallotta Stere kiáltását: „A második!”, és kiszakította magát az asszony öleléséből, vadul belevetette magát az éjszakai erdő mindent befogadó, forró szívébe. 12 Pár perccel azután, hogy Dorina elaludt, valaki odament ágyához, és a vállát rázogatva így szólt: – Gyere! Mindjárt hajnalodik!

244

A lány ijedten ugrott ki az ágyból. Ilyen hamar? És a többiek miért maradnak itt, egyedül a kolostorban? – Régen volt az már, s csak álmodtad az egészet. . . Hogyan is emlékszel még rájuk? Dorina elmosolyodott. Így igaz. Csak álom volt az egész, az a keserves mulatság Solomonéknál, a társasjátékok az erdőben és a kígyó. . . – De soha ne ejtsd ki a szádon ezt a szót – tanácsolta barátnője, mintha kitalálná gondolatait. – Ki ne ejtsd, mert nincs rá engedélyed. – Jól van, majd ügyelek rá. De ha mégis. . . A nő, aki felébresztette, s most mellette állt, összevonta szemöldökét, és elkomorult. – Akkor kilenc esztendeig nem fogod látni. A világ végére is elmehetsz, akkor sem találod meg.. – Kit? – Dorina összerázkódott. – A vőlegényed. Vagy talán azt is elfelejtetted, hogy ma van a lakodalom? – Ilyen hamar? – kérdezte Dorina félénken. – Még csak nem is virrad. – Csak addig láthatod férfi képében, amíg föl nem kél a nap. Aztán ismét elrejtőzik, és nem mutatkozik többé. Dorina körülnézett. Milyen nagy és díszes ez a szoba, falait arannyal festették ki, mennyezete kerek, mint az égboltozat. Majdnem egész éjszaka itt aludt, s még csak nem is tudott róla. – Gyerünk! Gyere gyorsabban! – sürgette az asszony. – Várnak a többiek a menyasszonyi ruhával. . . – De hát először szólnom kell anyámnak – ellenkezett Dorina. Az asszony megértően mosolygott. Kézen fogta a lányt, és a szoba végébe mutatott. Mintha egy másikhelyiség nyílna onnan, s annak a végéből is 245

egy újabb, s így tovább a végtelenségig, mint két tükör között. – Van is neked arra időd most, hogy oda viszszatérj! Régen volt az már! Fogalmad sincs róla, mennyi idő telt el azóta. . . Dorina a szobák végeláthatatlan sorára nézett; úgy tetszett, ezek egy másik világhoz tartoznak, mely elválasztja a régitől, de nem érzett szomorúságot. Lassanként utolsó emlékei is elhalványultak. Most érezte meg ő is, hogy valóban hosszú idő telt el azóta, és semmit sem lehet visszafordítani, mert már semmi sem lesz olyan, mint valamikor volt. – Húzd fel a gyűrűt juttatta eszébe az asszony. – Csak akkor vedd le az ujjadról, mikor előtte leszel. – Andronic gyűrűje – suttogta félénken Dorina, aki reszketett az izgalomtól. – Ti így hívjátok. . . Az asszony szomorú mosollyal nézett borina szemébe. – Te ismered őt? – Én is csak éjszaka látom – felelte. – Amikor deli férfi képében mutatkozik. – És te hogy szólítod? – folytatta a kérdezősködést Dorina. – Ahogy neked nem szabad szólítanod. Dorina megijedt a pillantásától; félt ettől az idegen asszonytól, akit mostanáig sohasem látott. – Gyerünk! Vár bennünket! Majdnem erőszakosan kézen fogta, és az ajtó felé húzta. Dorina azonban a küszöbre érve remegve megtorpant. Úgy tetszett neki, hogy a küszöbön túl hullámzó vizet lát. Mély, fekete, hideg vizet, mely annyira beleolvad a környezetbe, hogy avatatlan szem szőnyegnek nézné. – Félek – suttogta a lány. 246

– Ne ijedj meg, nem fulladsz bele – nyugtatta meg az asszony. – Ha velem vagy, nem fulladsz bele. Megragadta a karját, és maga után vonszolta. Dorina lehunyta a szemét, de lába nem merült el. Mintha üvegen lépkedne. Talpán érezte a víz hűvösségét, ennyi volt az egész. De alig kapott levegőt, mintha mellkasát összenyomná valami. – Mélyeket lélegezz – tanácsolta az asszony. – Ne aggódj, majd hozzászoksz később ehhez is, a víz alatti élethez. . . – De hát hol vagyok? – kérdezte rémülten Dorina. – Az ő palotájában. – De hogyan süthet be akkor ide a nap? – kérdezte Dorina, óvatosan körülpillantva. – Mert a palota csupa, de csupa üvegből van. Nézd csak meg jobban. Az asszony fölfelé mutatott kezével. A menynyezeten keresztül ezüstösen csillogva az ég látszott messziről. Odafönn bizonytalan, talán nem is evilágról származó fény derengett. Nagy, ragyogó lámpákat pillantottak meg maguk előtt. – Vár bennünket. . . Nehogy megharagudjon, hogy elkéstünk. Szorosan fogta a kezét, és meggyorsította lépteit. Dorina kábultan nézte a szeme elé táruló pompát. Nagy volt a hangzavar, és különös, lágy hangok ütötték meg a fülét, mint amikor a hegedűvonó éppen csak simogatja a húrokat. Márványfehér lépcsőhöz értek. Mielőtt lábát rátette volna az első fokra, Dorina elbátortalanodott. De kísérője erőteljesen maga után húzta. – Rajta! Lépj fel rá! – parancsolta. Mennyire nehezére esett! Mintha ismeretlen erő nehezedne vállára, ami minden egyes lépésnél kimeríti. 247

– Gyere csak, gyere! – hallatszott fentről; most mások kiáltottak. Ismét érezte az asszony szorítását, aki magával vonszolta. Lehunyta könnyel teli szemét, és lépett még egyet. Majdnem elszédült a megmagyarázhatatlan gyötrelemtől. – Miért olyan nehéz? – suttogta a lány. – Neki sem volt könnyű, amíg eljutott hozzád. – Elfelejtetted, hogy nem tudta eloldani a csónakot? Mennyi ideig álltatok ott a tó partján, és a csónakot nem lehetett elmozdítani a parttól. . . – Igen, így van – emlékezett Dorina. Andronic tüzes tekintete is eszébe jutott. Izmos, forró karja, amibe akkor régen, álmában belekapaszkodott. – Gyere csak, gyere! – hallatszott megint fentről. – Kik azok? – kérdezte Dorina. – A többiek. Sokan vannak. Mindegyik ide. . . Pedig nehéz, nem igaz? Mosolya most, Dorina kínlódása láttán, mintha még szomorúbb lett volna. – Sok van még? – kérdezte újra a lány. – Ha szereted, akkor már kevés. A lány összehúzta a szemét, ajkába harapott, és még egyszer nekiveselkedett. Még egy lépcsőfok, még egy. . . – Ő nem tud nekem segíteni, ugye? – Ezen a lépcsőn nem. Nincs hatalma fölötte. Úgy rémlett, hogy a feje fölött hallatszó hangok a hegedűszóval együtt teljesen elhalkulnak. Vajon hová tűntek oly hirtelen azok az emberek, akik várták őt, s közben merően nézték – kérdezte magában Dorina. – Nem tűntek el – felelte az asszony. – Várnak téged. Nézd csak, ott vannak.. 248

Úgy is volt. Dorina hirtelen végeláthatatlan terem közepén találta magát, amely telis-tele volt lámpákkal és tükrökkel. Mesevilág tárult fel szemei előtt. A nők réges-régi divat szerint voltak öltözve, a férfiak pedig zsinóros ruhát, hosszú pallost és sisakot viseltek. – Nehogy beszédbe elegyedj velük! – súgta gyorsan az asszony. Dorina káprázó szemmel és félénken haladt előre a magas, vég nélküli teremben. Az emberek rászögezték hideg, részvétlen tekintetüket, s mintha arra törekedtek volna, hogy megállítsák, mivel a kör egyre szűkült körülötte. Valamennyien integettek a kezükkel, vagy valamilyen csodálatos dolgot mutogattak: soha nem látott aranymadarat, egy-egy drágakőből csiszolt poharat vagy valami ragyogó topánkát. A lány szédült, s tenyerével eltakarta á szemét. – Bármit is mondanának, nehogy válaszolj nekik – hallotta ismét kísérője suttogó hangját. Ekkor érezte, hogy a nő még parancsolóbban szorította meg a karját, és maga után rántotta. – Nézd csak, ott van Arghira, a tejfehér szépség is! – kiáltotta egy ifjú, aki az útját elállva, egy elrejtett trónusra mutatott. Dorina akaratlanul is arrafelé fordította a fejét. A távolban fénytől elgyötört, tágra nyílt szemű leány ült, sápadt arcát fekete hajfonat keretezte. – Ő is menyasszony volt valamikor! – tette hozzá az ifjú mosolyogva. Ő is onnan jött, ahonnan te! Nézz rá! Dorina reszketni kezdett. Mintha halott lenne az a leány, úgy ült ott fehér, merev arccal, mozdulatlanul, szeme meg sem rebbent. – Mindössze három napot töltött vele! – kiáltotta megint a fiatalember, szinte útjukat állva. – Most halott, régóta halott. Nézd meg jól!. . . 249

Dorina az ismeretlen ifjú parancsa nélkül sem tudta levenni szemét a trónon ülő leányról. Egyre erősebben fölkavarta az a hideg, révedező, szomorú tekintet, a görcsösen összezárult arc rejtélye. – Gyerünk! – suttogta kísérője, s megpróbálta kezénél fogva elrántani onnan. – Ki az? – kérdezte Dorina. – Ő is menyaszszony volt és meghalt? Az asszony habozott, de végül nem válaszolt. Közelebb akarta húzni magához, hogy hamarabb kiszabadítsa az embergyűrűből, ahonnan továbbra is bódító pillantásokat lövelltek feléje. – Nézd meg jól, s meg fogod érteni, ki ő – szólalt meg ismét a fiatalember. – Ő is menyasszonyi ruhát hord, nem látod?! Dorina hirtelen remegve megtorpant. Most ismerősnek rémlett neki a trónon ülő lány, azok a tágra nyitott szemek és összeszorított ajkak. . . – Nem látod, hogy te ülsz ott? – kiáltott fel diadalmasan az ifjú. Mintegy varázsütésre, valamennyi hegedű elhallgatott. Súlyos csend ereszkedett a teremre. Dorina egy pillanatig szemét kimeresztette, majd felnyögött, és sebzetten elterült a földön. Lassanként rádöbbent, hol van. Az egész szoba úszott a varázslatos holdfényben. Dorina rémülten, remegve tért magához. Mély horkolás hallatszott, melyet rövid szusszanások szakítottak meg. A szoba másik sarkából bizonytalan eredetű neszek szűrődtek fülébe: elnyújtott nyögdécselés, érthetetlen suttogás és láthatatlan bogarak cincogása. A lány megdörzsölte homlokát, és megpróbált rájönni, mi történt vele. A közelében fölhangzó fojtott 250

lélegzést figyelte. Lassan arrafelé fordította a fejét, és Lizát pillantotta meg maga mellett; az asszony feje súlyosán lecsüngött. A másik oldalon, öklét szájához szorítva, Riri aludt. A holdfény a szoba legtávolabbi zugát is bevilágította, a hold azonban nem látszott az ablakon keresztül. Csak az ég egy kékesen áttetsző darabja derengett. – Álmodtam az egészet – suttogta Dorina, hogy összeszedje magát. De mégis félt, hiszen csak ő volt ébren annyi mélyen alvó nő között. Mintha minden nesz, ami a fülébe jut, megmagyarázhatatlan, titokzatos varázzsal lenne teli. Később rájött, hogy távolról békabrekegést hall. Kis ideig gondolkozott. A kolostorban vagyunk. Álmodtam. Álom volt az egész, ami mostanáig történt.. De hirtelen Andronic jutott eszébe, s lélegzete ismét fölgyorsult. Vajon ő is látomás volt csupán? És a kígyó?. . . Rosszkedvűen meredt maga elé, igyekezett fölidézni a történteket. Minden összezavarodott benne, csupán Andronic szempárja nézett rá kitartóan valahonnan a szoba félhomályából. S mintha úgy érezné, nagyon közel van hozzá, különösen az a meghatározhatatlan illat csapta meg orrát, a tiszta férfitest illata, mely a tekintetéből és a kezéből áradó, észvesztő forrósággal vegyült. . . Hát a kígyó?!. . . Dorina elvörösödött, és annyira összeszorította szemét, hogy szinte fájt. Ugyanaz a mély undor, nyomasztó félelem és beteges vágy kavargott állhatatosan emlékezetében. Az eseményeket nehezen tudta szétválasztani egymástól, s valamennyi gondolata fáradtan s bizonytalanul ködlött fel agyában, nem tudta összekapcsolni őket. Minden betegesen elcsigázott és ködös volt benne. De megmaradt a kígyó varázsa; a kígyóé és Andronicé. Csak Andronic arca nyug251

tatta meg, amikor emlékezetébe idézte. Rettenthetetlen s halhatatlan vitéznek látta most, amikor pompás férfiasságában megjelent előtte. . . Dorina sokáig küszködött az álommal s emlékeivel. A szomszédos szobákból beszűrődő horkolást időnként bosszantóan tisztán hallotta. A szobába állhatatosan beragyogott a holdfény. Az ablakot nyitva hagyták, de még nem hűlt le túlságosan a levegő. Az asszonyok nehézkesen szuszogtak. Mindannyian nyitott szájjal aludtak, nyakuk megfeszült, karjuk pedig hátracsavarodott. Látta zajosan sípolva emelkedő és süllyedő mellkasukat, megfeszülő izmaikat és az izzadságtól olajosan fénylő arcukat. Dorina még egyszer sem látott ennyi kimerülten alvó nőt. Érzékei még sohasem működtek ilyen élesen, ugyanakkor ennyire betegesen érzékenyen, készen arra, hogy a legkisebb ijedségre rémlátomások jelenjenek meg előtte. Kis ideig elnézte a többieket, majd becsukta a szemét, és egyszeriben úgy elnyomta az álom, mintha valami feneketlen tóba merült volna alá. 13. Mielőtt a tó partjára visszatért volna, Andronic jó darabig az erdőben csatangolt. Amikor a fák közé ért – oda, ahol néhány órával korábban együtt játszottak –, meglassította lépteit, és énekelni kezdett. Hangja kezdetben bizonytalanul és mélabúsan szakadt föl melléből, majd egyre bátrabban, egyre erőteljesebben csengett, mint valami elnyújtott felhívás, mely egyformán szelíd és szenvedélyes. Szavak nélkül énekelt, csak nagy ritkán ejtett ki egy-egy leánynevet. Úgy tetszett, hogy az erdő álmosan hallgatja énekét, könnyedén megreme252

gett, majd gyorsan ismét megnyugodott. Fönn, a fák fölött néha-néha ijedt zizegés hullámzott végig, a levelek remegve hajoltak össze, mintha ideges, láthatatlan kéz érintené őket. Andronic hangja nagyon messzire elhallatszott; a fatörzsek visszaverték, és szerteszét szóródott a lombok között. – A-o-ooo-ha-a-a!. . . Ana-a-aaa!. . . A holdfény áthatolt a fák koronáján, és szétterült a füvön, nyomában nedvesen és félénken csillogó, bizarr virágok bukkantak elő. Úgy látszott, Andronic is vigyáz, nehogy rájuk lépjen, mert figyelmesen a lába alá nézett. Aztán hangját mintha a föld nyelte volna el, csupán érthetetlen suttogásokat hordott a szél. Amikor énekelni kezdett, jelenléte olyan izgató volt, hangja pedig olyan melegen csengett, hogy úgy tetszett, a levelek lassan utána fordulnak. Olykor láthatatlan madarak riadtak fel fészkükön, s fojtott csipogás hallatszott; aprókat csiripelve, ijedten hívogatták egymást. Andronic mosolyogva megállt, fölnézett, és integetett nekik. – Nem nyughattok, kedveskéim? A csiripelés váratlanul beleolvadt a nagy faágak bizonytalan nyikorgásába. Néha egy-egy nagy éjszakai lepke röppent fel, szinte himbálózott a szélben, de az bármikor a földhöz csaphatta volna őket. Majd lustán egy fa kérgére szálltak, s öszszecsukták szárnyukat. Andronic időnként követte őket szemével, mely ilyenkor úgy izzott, mint két széndarab. Majd elmosolyodott, miközben ismeretlen öröm járta át lelkét, és énekelve továbbindult. Egy öreg, görbe fa előtt figyelmesen megállt, és koronájától a tövéig végigmérte, mint aki arra kíváncsi, hogy változott-e valami a törzsén vagy az ágain. Levette kabátját, és a fűre dobta, azután élénken, minden nehézség nélkül fölfelé kapasz253

kodott. A legmagasabban levő villás ághoz érve félrehajtotta a leveleket, de az egész erdőt nem tudta átfogni szemével, hiába próbálta, mert még nem ért a csúcsra. Ekkor behúzta fejét; . és még magasabbra mászott. A legfelső zsenge ágak meghajoltak súlya alatt, de nem törtek le. úgy látszott, inkább csak a kezével tartja magát, s nem nehezedik teljes súlyával rájuk. Mint aki a lombok közt lebeg, s teste oly könnyű, akár, egy madáré. Amikor a fejét fölemelte, a csillagos éggel találta szemben magát, mely dermesztően fehér holdfényben fürdött. „Talán csak nem vagyok egyedül!” – gondolta Andronic, és elkurjantotta magát. Hangja nagyon messzire szállt az erdő fölött, s hallotta, amint belevész a sötétségbe, mint a visszhang. De senki sem válaszolt. Csupán egy nagy madár röpült fel, és kiterjesztett szárnnyal, hangtalanul lebegett a fák fölött. – Huuuu! – rikoltotta még egyszer Andronic. Az erdő ugyanolyan csodálkozva hallgatott,. mint az imént, s fölötte ugyanolyan derült és kihalt volt az ég. Andronic elgondolkozva lefelé kezdett ereszkedni. Könnyedén, játékosan meglódult, habozás nélkül lépegetett ágról ágra, oda se nézett, hova teszi a lábát. Hamar leért a földre, kirázta hajából a faleveleket, fölvette kabátját, s egy másik úton visszafelé indult. Amikor áthaladt a tisztáson, néhány pillanatig egy bokrot keresett a szemével, aztán szinte futva odament. Levetette magát a fűbe, fülét a földhöz tapasztotta és hallgatózott. – Senki! – kiáltott fel mosolyogva. – Vajon most, éjnek idején hová mehettek?!. . . Fölemelkedett, de előbb vigyázva megsimogatta tenyerével a fűszálakat, szinte bocsánatot kérve tőlük, hogy testével lenyomta őket. 254

„Talán fürödni mentek a tóra” – gondolta Andronic. Meggyorsította lépteit. Amikor kiért az erdőből, enyhe szél kerekedett. Az ösvény két oldalán kalászok hajladoztak. Andronic fütyörészve haladt előre, amíg a tó közelébe nem ért. Itt ismét megtorpant, és hallgatózni kezdett. Valahonnan meszsziről idehallatszott a nádas száraz zizegése. Úgy rémlett, hogy az álmos madárrikkantásokat, a brekegést és a tücsökcirpelést elnyeli a tó borzongató csöndje. Most még a madarak sem riadtak föl a nádasban. Andronic igyekezett áthatolni szemével a sötétségen. Semmit sem tudott a tó vizén fölfedezni. Csupán könnyű illat úszott a levegőben. A fiatalember még néhány lépést tett, mint aki alkalmasabb helyet keres, és türelmetlenül vetkőzni kezdett. Dorina sokáig habozott, mielőtt eldöntötte, hogy elébe menjen-e. Hiszen Andronic tudja, hogy ő megjött, és mégsem keresi, nem hívja. Nagyon jól látta az ifjút, aki majdnem ruhátlanul ült ott; combját hímzett, nehéz selyem takarta. Pedig útrakészen, felöltözve kellene lennie. Vagy talán nem is őt választotta. De azon a táncmulatságon, amikor azokkal az ismeretlen lányokkal együtt járta a hórát, feléje hajította a zálogot, miután valamenynyiüket fölbecsülte a szemével: egy aranyalmát. Ez volt a jel; őt választotta menyasszonyául. . . – Dorina! – kiáltott fel csodálkozva Andronic, amikor meglátta, hogy feléje tart. – Milyen szép lettél!. . . – Vártalak –suttogta a lány.– Nem megyünk? Ebben a pillanatban vette észre, hogy a válla csupasz, és lesütötte a szemét. 255

– Mitől félsz? – kérdezte tőle az ifjú. – Tudod, máskepp nem lehet, csak meztelenül. Így van megírva. . . – És nekem is? – Neked is. . . csak később, természetesen – tette hozzá mosolyogva, és megfogta a lány kezét. Dorina érzékei ugyanolyan hevesen fellobbantak, mint mindig, valahányszor Andronic hozzáért. Ugyanaz a váratlan borzongás, ugyanaz az ismeretlen gyönyör futott át rajta. – Tudsz úszni? – kérdezte hólkán Andronic. – Ha elsüllyed a csónak, ki tudsz-e majd úszni? Dorina ijedten a karjába kapaszkodott. – Belefulladok, ha magamra hagysz! – kiáltotta a lány. – Akkor ne félj, bármi történjék is, ne félj – bátorította Andronic. – Ez a csónak nem ismeri a halált. Ha tudnád, hányszor keltem át a vízen, amíg eljutottam odáig, és visszajöttem. . . Nézd csak!. . . Kinyújtott karjával a távolba mutatott. borina csak végeláthatatlan, áttetsző, mozdulatlan víztömeget látott. – Messze van? – kérdezte alázatosan. Andronic elnevette magát, és még jobban magához ölelte. – Semmi sincs messze, ha az ember szeret valakit – suttogta. – Te szép nyugodtan leülsz a csónak végében. Kilenc tengeren és kilenc országon fogunk áthaladni. S aztán kezdődik a lakodalom – Olyan sokára – mondta Dorina elszomorodva. – Mennyi minden történhet addig – tette hozzá elmerengve. – Miért sietsz? – kérdezte Andronic szelíden. – Minálunk a napok egy szempillantás alatt eltelnek. Ha már egyszer eljöttél ide, nem térhetsz vissza többé. És jobb itt, nem így van? 256

– Ahol te vagy, igen – felelte a lány. Hirtelen elhallgatott, és az ifjúra nézett. Milyen szép, magas és erős! Mintha nem is ember, hanem isten lenne, a mesebeli sárkány fia. – Miért mentél el a palotából? – kérdezte Dorina az ifjútól. – Miért jöttél megint ide, a víz mellé? – Te nem maradhattál ott, féltél. . . Mitől féltél? Azok az emberek mind régen halottak, nem árthattak neked, nem vetted észre? – Én is ott voltam – suttogta a lány rémülten. – Egy trónuson ültem, amit a többiek elrejtettek. . . – Igen – mondta derűsen Andronic –, mindig így történik. . . Dorina ismét ugyanazt az iszonyatot érezte, még közelebb húzódott a férfihoz. Mint aki azt szeretné, hogy megnyugtassák és megcirógassák. – Ne félj semmit – mondta az ifjú –, én is itt vagyok. Mi nem válunk el.. Aztán a vízre nézett. A csónak nagyon hosszú ideje ott várakozott mellettük. Dorinának úgy rémlett, hogy mindezek a dolgok ismerősek; úgy érezte, hogy ezeket az utazási előkészületeket egyszer, nagyon régen átélte mar. – Hol lesz a lakodalom? – kérdezte a lány még egyszer. – A világ másik végén. . . Átfogta a lány derekát, és csöndesen a vízhez vitte. – Nem lehet másképp – nyugtatta Andronic. A férfi lépett egyet, a csónak pedig imbolyogni kezdett. Majd szinte az ölébe véve, Dorinát is beemelte. A csónak oly kimondhatatlanul édesen ringatózott, hogy a lány beleszédült, szemét eltakarta kezével. Andronic ott ült mellette. Mielőtt az evezőket megragadta volna, kinyújtott karjával előremutatott. 257

– Ott, középen egy sziget van. Ott laktam. . . Dorinának váratlanul, maga sem tudta hogyan, a kígyó jutott eszébe, és összerezzent. Viszontlátja most, amint csupaszon, fáradhatatlanul tekergőzik a holdfényben, mint amikor először látta. És most a sötétben észrevétlenül megmarhatja. . . – De a kígyó a szigeten rejtőzik! – kiáltott fel zavarodottan a lány. – Te kergetted oda, éppen te!. . . Abban a pillanatban észrevette, hogy Andronic a haragtól sápadtan fölemelkedik a csónakban. Szeme most még tüzesebben ragyogott, valósággal megvakította, szúrós pillantása szinte keresztüldöfte a lányt. – Miért mondtad ezt, kedvesem?! – kérdezte Andronic szomorúan. De szavai úgy doboltak a lány fülében, mintha egy sárkány okádta volna őket. – Miért szegted meg a parancsot? – ismételte meg az ifjú, egész testében reszketve. Dorinának eszébe jutott: „Nehogy valamiképpen kiejtsd előtte ezt a szót!” Megfeledkezett róla. Most már késő. Elfelejtette. Megkövülten nézett rá, erejétől lenyűgözve az átkát várta, arcát tenyerébe temette. – Kilenc esztendeig fogsz keresni, s csak akkor találsz majd rám! – hallotta Andronic szavait. Amikor azonban ismét rá akart nézni, hogy kegyelemért rimánkodjék, hűlt helyét találta. Andronic eltűnt. Csak a végeláthatatlan víztükör volt előtte. Elnémult, s ólmos fáradtságot érzett, nem tudta, mihez kezdjen most. Ekkor meghallotta a partról a falevelek zizegését, és arra fordította a fejét. Nem volt ott senki. Csupán a feltámadó szél rázta a fák koronáját..

258

Ezzel a keserves zajjal a fülében tért magához. A szoba félig sötétbe borult. A holdfény odább vándorolt az ablaktól. Dorina megértette, hogy most a szél fúj be a szobába. Fölkelt az ágyból, és az ablakhoz ment. A távolban, bal kéz felől feltűnt a tó. A Lány elmosolyodott. Az ágy felé fordult, de nem jött rá, hol van. Csodálkozva nézett a mellette alvó nőkre. Halkan, de biztos mozdulatokkal, mint egy alvajáró, utat tört Magának az ágyak között. Rögtön megtalálta az ajtót, anélkül hogy keresnie kellett volna. A falon túlról különös zajokat hallott, melyek félelemmel töltötték el. Elfojtott, mély sóhajokat, mintha kínoznának valakit odaát. De nem veszítette el bátorságát, hanem csukott szemmel áthaladt a termen, a külső ajtóig. Az félig nyitva volt. Kiment az udvarra. Mezítláb volt, mégsem érezte a hideget, sem a hűvös szelet meztelen vállán. Ugyanolyan határozottan a tó felé indult. Amikor leereszkedett a dombról, és a partra ért, megtalálta a csónakot; őrá várt. Pontosan úgy, ahogy az imént hagyta, álmában. Lába most mélyen a nedves és hűvös iszapba süllyedt, de meg sem érezte. Sietve, de figyelmesen kibogozta a kötelet, s a karóról a csónakba hajította, majd ő is bemászott. Eltökélten megkereste szemével a szigetet, és csöndes szelídséggel evezni kezdett, mint aki biztos benne, hogy sikerrel jár. . . 14 Liza dideregve ébredt, testét átjárta a hideg. Az ablak szélesre volt tárva, s a feltámadó nedves szél és a levegő megváltozott illata a hajnal közeledtét 259

jelezték. A hold elhalványult. A sötétség is kezdett szétfoszlani, s az ablakon keresztül, úgy tetszett, hogy a távolban zavaros pára száll fel. Liza kábultan tért magához, mint valami hoszszú mulatság után. Nehezen jött rá, hogy került ide, és milyen körülmények között nyomta el félig felöltözve az álom ennyi ember között. Sokáig nem hunyta le szemét, vacogott, nem sikerült jól betakaróznia. Úgy rémlett, hogy abban. a pillanatban; amikor fölébredt, megkondították a tókát. Kellemetlen érzés vett erőt rajta, amikor felébredt ebben az idegen, kényelmetlen szobában; ugyanakkor fáradtnak, megcsömörlöttnek erezte magát, mint akit alaposan rászedtek. Minden értelmetlen volt, sehonnan sem remélt örömet. Rövid, rekedtes csiripelést hallott, mintha egyenesen az ablakpárkányról jönne. Talán be kéne zárni az ablakot. . . De olyan nehéz, és annyira hiábavaló. . . Ekkor megpróbált jobban betakarózni, és magára rántotta a paplant. Észrevette, hogy a bal oldali fekhely üres. Riri álmában egyre inkább erre az üres helyre, hajtotta a fejét; s most éppen felhúzta a térdét. Liza arra fordult, és csodálkozva nézegette a többi nőt. Inkább csak körvonalaikat látta, és többször is megdörzsölte a szemét, hogy felismerje, akit néz. Az események egyenként bukkantak fel emlékezetében. Hirtelen Sergiu Andronic jutott eszébe s az erdei futás. Aztán egy zavaros nyelvbotlás, majd a megalázó eltévedés emléke villant át agyán. Játszottak valamit. . . Egy csíny. . . Majd még valami. . . Manuilǎ kapitány. . . Dorina. . . A kígyó. Ismét Ririre, pillantott, aki öklét szájába szorítva aludt; összerezzent. Hát Dorina?. . . Egyszerre az az érzése támadt, hogy néhány perccel korábban tanúja volt Dorina távozásának. Minden bizonnyal Andronichoz ment a másik szo260

bába. A gondolat váratlan erővel felizgatta; sértett szeméremérzet, félelem, féltékenység és-kíváncsiság kavargott benne. Megfeledkezett róla, hogy Andronic nem egyedül alszik. Csak amikor felkönyökölt ágyában, hogy még egyszer megnézze a körülötte alvó nőket meg akart győződni róla, nem téved-e –, akkor jutott eszébe Stere és a többiek. Természetesen egy szobában alszanak. Akkor lehet, hogy Dorina. . . Anélkül, hogy időhöz tudta volna kötni, határozottan emlékezett rá: Dorina lopva kelt ki ágyából, amikor a többiek mélyen aludtak, s talán azért ment ki a szobából, hogy az udvaron Andronickal találkozzék. . . Várt néhány pillanatig, hogy nem hall-e esetleg valami neszezést vagy suttogást. De csak a nők fojtott lélegzése meg a másikszobából jövő mély horkanások ütötték meg fülét. Liza hirtelen elszánta magát. Izgatottan kibújt az ágyból, s vigyázva, nehogy Riri összekucorodott testéhez érjen, az ablakhoz sietett. Mélyen kihajolt. Letépett falevelek és törött fatörzsek friss illata csapta meg az orrát. Az ég még sötétkék volt, a szélén azonban már derengett. Balról a tó párállott. Liza hallgatózott egy kicsit, majd megfordult, és a félig nyitott ajtó felé indult. Bárki bejöhetett volna. . . Valaki felnyögött. Liza összerezzent. De rájött, feleslegesen rémült meg; Zamfirescuné sóhajtott álmában. Kabátjával betakarózva aludt. Liza pár pillanatig utálkozva nézte. A másik szobából, ahol a férfiak aludtak, most még sűrűbb, még furább horkolás szűrődött ki. Vajon Andronic köztük van-e?.. Elbizonytalanodva, izgatottan visszament ágya mellé. „Valahai szőke hajam. . . ” A refrén lehetetlenül ott csengett fülében. Képtelen volt kiverni fejéből: „Nekem nem volt gyermekkorom. . . ” Ismét a kapitány arca jelent meg előtte, aztán Stamatéé. Majd az erdőben váltott csókok. Elöntötte a 261

szégyen, s undorodott magától, mindenkitől, mindentől, ami történt. „Nekem nem volt gyermekkorom. . . ” Szavak és jelenetek futottak át agyán, teljesen összefüggéstelenül: a Fierbinţi-ben elköltött ebéd alkalmával s utána a kertben. Stere, aki épp levetette kabátját, majd ráérősen elindult, s egy meggyfa ágára akasztotta. . . Solomon, amint épp fölemeli a kezét, és megkérdezi: „Ki kér még kávét?”. . . Majd hirtelen, teljesen indokolatlanul Andronic hangja: „Ha nem hallgatnak el egy percen belül. . . ” Majd korábbi szavai: „Más okból vagyok nyugtalan. Ha elmondanám, kinevetnének. . . ” Akkor meg akarta ragadni a férfi karját, és azt suttogta: „Esküszöm.”. . . A részletek pontosan sorakoztak emlékezetében. Milyen hidegen fogadta a férfi ezt a szenvedélyes felkiáltást. Most szégyelli magát miatta, ugyanakkor haragszik Andronicra, bosszantja merész szépsége, és ádáz dühöt érez mindazzal szemben, amit a férfi tett. Dorina nem tért vissza. Természetesen elment vele. Ért ő mindent: éjszaka, miután mindenki elaludt, találkoztak az udvaron, majd kettesben elmentek az erdőbe. Éjszaka az erdőbe. Lefeküdt Dorinával. Megmagyarázhatatlan, bősz harag rohanta meg, botrányt akart csapni. Reszketés fogta el. Zihálva, gyorsan odament Solomonnéhoz, és rázogatni kezdte. Az asszony nyögdécselve ellenkezett. Liza Ririhez fordult, és paplanát megrázva nyersen felébresztette. Majd ismét Solomonnéhoz ment. – Kelj föl, nem tudom, mi történt Dorinával! – súgta Liza. Solomonné nehezen tért magához. Szakadatlanul a szemét dörzsölte. – Nem tudom, hova ment Dorina – ismételte hangosabban Liza, s egészen közel hajolt arcához. 262

Riri sem értett semmit a hallottakból. Álmos volt ő is, és hányinger kínozta; halántékát éles fájdalom hasogatta. Homlokát két keze közé szorította, s igyekezett rájönni, hol van. Váratlanul Zamfirescu kisasszonyt pillantotta meg maga mellett. Hirtelen ostoba ijedség fogta el: a mellette levő lány mindent hall, amit beszélnek, régóta ébren van, s mindent megért, csak tetteti az alvást. – Csöndesebben, nehogy meghallja – súgta Riri Lizának. – Inkább öltözz fel, nehogy Dorinának valami baja essék – mondta Liza, miközben a cipője után kotorászott. – De hát miért, drágám? – csodálkozott Solomonné. Zamfirescuné is fölébredt. Fölemelte fejét, s megpróbálta megigazítani haját, mely a szemébe hullott. – Mi történt? – kérdezte csodálkozva. – Azt hiszem, Dorina rosszul lett – felelte Liza bosszúsan –, és kiment a szobából. Megnézem, mi van vele Riri szó nélkül öltözködött. Mélyeket lélegzett, hogy magához térjen. Úgy tetszett arra készül, hogy valami különös és veszélyes helyzetben határozottan közbeavatkozzon. Mintha Dorina élete az ő bátorságától és akaraterejétől függne, emiatt megesett a szíve a szegény lányon, s végtelen gyöngédséget érzett iránta. – Gyerünk! – szólt Liza Solomonnéhoz. – Nézzük meg, talán az udvaron van. Zamfirescuné elképedve feküdt ágyában. Rémülten a lánya felé nézett. Amikor azonban a másik ágyon megpillantotta, és látta, hogy mélyen alszik, megnyugodott. A szobában lehűlt a levegő. Hajnalodott. Zamfirescunénak hirtelen eszébe jutott az éjszakai 263

kígyó. Már nem félt. De lopva keresztet vetett, és kíváncsian hallgatózni kezdett. A férfiak szobájába csak Liza ment be. Nagyon óvatosan nyitotta ki az ajtót, s csupán a fejét dugta be. Nehéz, áporodott szag vágta mellbe – a szoba levegője bűzlött a borgőztől –, s undorodva lehunyta szemét. Többször szólította a férjét. Nem tudta tisztán kivenni a férfitestek körvonalait. Mintha sötétebb lenne ebben a szobában, mivel az ablakok az udvarra nyílnak. Rövid ideig csak sűrű horkolás volt a felelet a szalmazsákokról. Majd Stamate mély hangja: –Ki az? – Keltse fel, kérem, Sterét – suttogta Liza a küszöbről. – Van egy kis dolgom vele.. Stamate is nehezen fogta fel, miről van szó. Egy pillanatig azt sem tudta, hogy ki lehet az a Stere. A név semmit sem mondott neki. Azt hitte másutt, más emberekkel van, s egy másik korban. Akaratlanul felébresztette barátját. A kapitány, aki nem tudta, hogy Liza a küszöbről nézi, hangosan ásított. – Ébressze fel, kérem, a férjemet – mondta Liza ismét, ezúttal hangosabban. Manuilǎ meghallotta hangját, és szégyenkezve gyorsan fölült. Solomon úr is fölébredt. – Történt valami, asszonyom? – kérdezte a kapitány. – Azt hiszem, Dorina rosszul lett – súgta Liza, s visszahúzta a fejét: – Kérem, próbálja meg Sterét felébreszteni. . . Most jutott eszébe, hogy Andronic után nem érdeklődött. Még azt sem tudja, ott van-e a szobában egyáltalán, s ott aludt-e kezdettől fogva; De szégyellt még egyszer rájuk nyitni; nem akart kérdezősködni. Talán gyanúra adna okot. 264

– Mi történt? – kérdezte Solomon úr, aki félig felöltözve jött át a terembe. – Nem tudom, hol van Dorina. . . Solomon úr pár pillanatig döbbenten állt, a szavak értelme nem jutott el a tudatáig. – Menjünk, keressük meg, talán rosszul lett, és kiment az udvarra súgta Riri. Ekkor ismét nyílt az ajtó, s a kapitány lépett be. Sietve igyekezett megigazítani a haját, de feje borzas maradt. – S ami még különösebb – szólalt meg –, Andronic úr sincs itt. . . Jelentőségteljesen Solomon úrra nézett. Riri a bejárati ajtó felé ment. Nyitva találta. Elsőnek ért az udvarra. Itt egészen más volt az ég. Még nagyon jól látszottak a csillagok, de a mély csend most más értelmet nyert, úgy tetszett, ezek az utolsó pillanatok a végső, mindent eldöntő összecsapás előtt: hamarosan minden nyomtalanul elenyészik, s valami új van születőben; melyhez az éjszakának már nincs köze. – Azt sem tudjuk, mennyi az idő – suttogta Solomon úr megzavarodva, miközben lefelé mentek az udvarra. – Fél négy lesz öt perc múlva mondta Stamate, aki magával hozta világító számlapú óráját. Solomonné és Liza gyorsan végigpásztázták tekintetükkel a kolostorudvart. – Nincs itt – mondta Liza határozottan. – Talán a parkban sétál – kockáztatta meg Riri. Manuilǎ kapitány minden sarkot nyugodtan átkutatott szemével, de nem mozdult helyéről, úgy tetszett, hogy minden zugot figyelmesen megvizsgál, ahová Dorina elrejtőzhetett. Egy pillanatra úgy rémlett neki, hogy csupán az erdei bújócskát folytatja, s az emlék megalázta. Hirtelen a tó felé fordította a fejét. 265

– Először ott kellene keresnünk – mondta hangosan, s kezével arrafelé mutatott. Riri összerezzent. Nem, az nem lehet, képtelenség lenne. . . – Isten őrizz! –csúszott ki Solomon úr száján. Liza nem várta meg, amíg döntenek, hanem elsőként indult a tó felé, nyomában Stamate és Riri. Miután kiért a kolostorudvarból, futásnak eredt. Úgy érezte, hogy minden elvesztegetett perc végzetes lehet. Dorina bármelyik pillanatban elrejtőzhet. . . – Én azt sem tudom, hogy ez az Andronic egyáltalán lefeküdt-e velünk együtt – hallotta Liza hátulról a kapitány hangját. Leereszkedett a dombról, s a tópartra ért. Azonnal észrevette, hogy hiányzik a csónak. A görbe cölöp felé fordult, amihez a csónak volt kötve. – Megőrült! –kiáltott fel Liza. – Elvitte a csónakot. . . Természetesen csakis kettesben mentek csónakázni. Egész éjjel csónakáztak, ringatóztak a vízen, s a férfi szerelmes szavakat suttogott a fülébe: „Nekem nem volt gyermekkorom!. . . ” Liza sápadtan ide-oda futkosott a parton, megpróbálta kivenni a csónak körvonalait. – Nézzétek – kiáltotta Riri a dombról. Mindannyian arra fordultak, amerre a lány karja mutatott. Most jól látták a csónakot és benne Dorinát, aki egyedül, félig ruhátlanul, lassan, kimerülten evezett. – Egyedül van! – kiáltotta Liza kővé dermed-e. Ő is nagyon jól látta, de szinte nem hitt a szemének. Pár pillanatig félt levonni a következtetést. Ez a Dorina megőrült!. . . Istenem! Csak nem?. . . Nem merte végiggondolni. Ismét fölszaladt a dombra. A többiek elképedve bámultak, követték 266

szemükkel a keskeny nyomvizet, amit a lapátok hagytak maguk után. – De hiszen ez őrült! – kiáltott fel megint Liza. – A sziget felé evez – mondta Stamate nyugodtan. Solomon úr azon küszködött, hogy határozzanak már valamit. Zavarodottan forgatta körbe tekintetét. – Még egy csónakot kell keresnünk – suttogta a férfi, s összeharapta ajkát. – Valahol kell még lennie egy csónaknak. . . – Átvillant az agyán Haralambie s a kolostor másik csónakja, amivel az ügyvéd keresésére indultak. Homlokáról és tarkójáról hideg verejték csorgott. Egyszer csak vadul elordítatta magát: – Dorina! Dorina! Stamate tölcsért formált a tenyeréből, és úgy kiabált: – Do-ri-naaa! Erről Vladimir kiáltásai jutottak eszébe az erdőben: Liza-a-aaa!. . . Úgy tetszett neki, hogy ezek a dolgok régen és más emberekkel estek meg. Most fázott, vacogott a foga. Kiáltása talán nem hallatszott le a tóra, mert a lány hátra sem fordult. – Na nézzetek csak oda! – mutatta hirtelen Liza. A tó másik oldalán egy úszó férfi bukkant fel. Látszott, amint izmos karjával ütemesen, széles mozdulatokkal csapkodja a vizet. – Ő az, Andronic! – kiáltotta Manuilǎ. Néhány pillanatig mindannyian megkövülten hallgattak. Andronic is a sziget felé tartott, talán nem is tudott Dorináról. 15. 267

Andronic a partra érve lerázta magáról a vizet; ráérősen a sziget belseje felé vette útját: Léptei néhány szétfolyó nyomot hagytak a homokos, süppedős iszapban, majd teljesen elnyelte őket a fű. Csöndesen, sietség nélkül haladt, s a fák fölött jártatta tekintetét, mintha a levelek zizegéséből próbálná megsejteni a hajnal közeledtét. Enyhe szellő fújdogált itt a víz közepén, de-úgy látszott, a fiatalember nem érzi a hűvös fuvallatot meztelen vállán. A bokrokban ébredezni kezdtek a madarak, s csiripelésük elég volt ahhoz, hogy a sziget megelevenedjék. Andronicot megigézte a magány és a homályos égbolt, mely mintha valami –különös csodatételre várna. Messzire bement a fák közé, ahol nagy levelű, vizenyős bokrok nőttek háborítatlanul. A sziget belsejében mohaillat és rothadó főkéreg szaga terjengett. Az ágak most még súlyosabbaknak tetszettek, mintha a harmatcseppek a föld felé húznák őket. Andronic, amikor átbújt közöttük, nem törődött a harmathullással, és a levelek érdes simogatását sem érezte a bőrén. Egyre mélyebben behatolt az erdőbe, mintha gondosan elásott kincset keresne, azon fáradozna, hogy meglelje, feltúrja szemével a bokrokat és a fák tövét. Egy kis dombra bukkant, amin csupán egy csenevész akác meg néhány szentjánoskenyérfa nőtt, és lépteit megszaporázva fölmászott rá. A tetejére érve csodálkozva a tóra meredt. Rövid ideig mozdulatlanul, mélyeket lélegezve állt, mintha aludna, majd a másik oldalon leereszkedett, és a víz felé indult. Sietség nélkül, figyelmesen olyan helyet keresett a fűben, ahol kényelmesen leheveredhet. Egy keskeny völgyecske végében meg is találta. Magas és puha volt itt a fű, s a víz úgy szivárgott közötte, mintha egy elátkozott forrásból eredne, mely egyik óráról a másikra elapadhat. Andronic köny268

nyedén kitapogatta talpával, meddig terjed a nedvesség, majd karját feje alá téve boldogan végignyúlt a füvön. Egy darabig így maradt, nem fázott, és még csak álmos sem volt, tekintete megpihent az égen. Dorina csak akkor tért magához, amikor a csónak orra halk zökkenéssel az iszapba fúródott. Amikor a derengő félhomályban hirtelen a tó közepén találta magát, távol a parttól, remegni kezdett. De nem a félelemtől, inkább a széltől s az egyedülléttől. A mindent eldöntő ébredéssel egyidejűleg különös nyugalom ereszkedett lelkére. Mintha valami nagy átalakulásra készülődne, lényének belsejéből ismeretlen erők törtek fel, melyek azt jelezték, hogy átkel majd egy másik világba. Kiugrott a csónakból, és végigkutatta a sziget partját. Meg kell hogy találja valahogy. Andronic nem hazudik: szavai mindig igaznak bizonyulnak, itt kell lennie valahol a közelben, várja őt.. A lány határozott léptekkel elindult, hogy bejárja a szigetet. Nem érezte, hogy meztelen talpa szúrós burjánon és nedves földön tapos. Mihelyst a szigetre tette lábát, mintegy varázsütésre, fáradtsága is eltűnt, amit a hosszú és ügyetlen evezés okozott. Szeme régóta hozzászokott a hajnali derengéshez. Amikor gyorsabban kezdte szedegetni a lábát, még a szélfúvást sem érezte. Csupán különös, részegítő s érthetetlen öröm ömlött végig benne, de nem próbálta okát megkeresni, mintha álma csöndesen folytatódna ezen a valóságos szigeten, melyen ismeretlen füvek és fák burjánzanak, s egyszer csak mennyei szépségű út tárulna föl előtte, melyen elindulhat. Ezek a dolgok mind-mind megtörténhetnek a valóságban is. . . Föltárulkozó teste, amit maga sem ismert, ezen a hajnali, nedves pázsiton megízlelheti a gyönyört. Nem érzett sem fájdalmat, sem félelmet, még csak szégyenke269

zést sem, csupán tudat alatti, túláradó, kesernyés örömet, mintha egy másik, istenien szép és boldogabb testben, kicserélődött lélekkel tért volna magához, amit sohasem remélt. . . Minden egyes lépésnél, amit a szigeten tett, mintha lelke rejtett zugaiban még hatalmasabbra nőne az az ismeretlen erő, amely fölpezsdítette testét, bizsergette vérét, fölgyorsította lélegzetét, és megzavarta eszét. Most minden megtörténhetne. Mesebeli aranytollú madarak hintázhatnának a szendergő ágakon, és nevén szólíthatnák. A fatörzsek bármikor megelevenedhetnek, óriásokká vagy sárkányokká változhatnak. A föld alatt fehér szakállú törpék járkálhatnak, és a vadak emberi nyelven szólhatnak egymáshoz. . . Nem ijedne meg semmitől, egyetlen találkozástól, egyetlen csodától sem. Még a sötétség is, ami pedig titokzatosnak tetszett, bármelyik pillanatban fölszakadhat, elnyelheti a föld és a tó vize; mintha egy addig megmagyarázhatatlan titok árasztaná valahonnan a fényt, s emiatt a világ megváltozása most döbbenetesnek hatott. Egy madár röpült el a lány arca előtt, nagyon közel hozzá, s a tavon keresztül a kolostor erdeje felé húzott. Dorina követte szemével, és egy pillanatra felgyorsult a lélegzete. A madár lágyan elröpült Andronic felett; a lány hirtelen teljes nagyságában fölfedezte, ahogy szemét az égre emelve a fűben hevert. Meggyorsította lépteit, és a férfi felé indult. Lassanként még jobban úrrá lett rajta a varázs, mely szinte csordulásig megtöltötte lényét. . . – Megjöttem – suttogta Dorina közeledve. Andronic feléje fordította fejét, s mosolyogva nézett rá, meg sem rezzent. – Éjfél óta várlak – mondta az ifjú. – Kerestelek az erdőben, a nevedet kiáltottam. . . 270

Dorina elnevette magát. Még egyszer a férfi szemébe nézett, majd tekintete lassan, ijedség és szégyenkezés nélkül végigsiklott testén. „Milyen szép az én kedvesem. . . ” – Mit csináltál mostanáig? – kérdezte Andronic a lánytól, s kissé fölemelte a fejét. – Azt hiszem, álmodtam – suttogta Dorina, s helyet keresett magának mellette. – Mind ilyenek vagytok – mondta Andronic vontatottan. – Nehezen értetek a szóból. . . Dorina leült mellé, nagyon közel hozzá, térdét fölhúzta, és megpróbálta hátrasimítani a haját. – Ez tehát a sziget – mondta boldogan a lány, s körülnézett. – Páratlanul szép, nem igaz? kérdezte Andronic. A lány bólintott, és lehunyta szemét. Az elragadtatástól földöntúli mosoly ragyogott arcán.: – Te is szép vagy – tette hozzá Andronic, mi– után mélyen a szemébe nézett, mintha igyekezne mindent kipuhatolni, ami a lány lényében örökkévaló és ismeretlen. – Miért nem dobod le magadról ezeket a rongyokat? Kezével az ingre mutatott. Dorina csodálkozva végignézett magán, mint aki akkor jön rá, hogy félig még fel van öltözve. – Igazad van, megfeledkeztem róla! – suttogta mosolyogva. Hirtelen felállt, kilépett ingéből, majd ledobta. Ott állt meztelenül, de semmiféle szégyenkezés nem látszott szemén, egyetlen vérhullám sem festette pirosra arcát. Egy pillanatig végignézett magán, majd a vízhez ment. Lábszárát befröcskölte a sár s az iszapos homok. Lassan, mintha talpával a tó fenekét tapogatná, bement a vízbe, amíg az köldökén felül nem ért. Majd elbizonytalanodott, és 271

fejét Andronic felé fordította, aki mosolyogva követte tekintetével. – Nem merek továbbmenni – kiáltotta karját fölemelve a lány. Andronic felpattant, s beszaladt ő is a vízbe. Keményen lépkedett, nagy zajjal fröcskölt maga körül. Egy szempillantás alatt Dorina mellett termett. – Nem tudsz úszni? – kérdezte a férfi. A lány fejével nemet intett, s elszomorodott, mint egy kisgyerek. – Nem tesz semmit, majd én megtanítalak nyugtatta Andronic. – De nem kell félned. . . Kapaszkodj belém. . . Kézen fogta a lányt, s szelíden addig vezette, amíg a víz a melléig ért. Andronic mellen kezdett úszni, a lány pedig változatlanul átkarolta a derekát. Dorina a vízre ejtette fejét, miután előzőleg nevetni próbált. A víz a szájába zúdult, behatolt fülébe, s az orrába is beszivárgott, és ez az újfajta nyomás, noha belefojtotta a szót, gyönyörűséget szerzett neki. – Félsz? – kérdezte tőle hirtelen Andronic. A lány semmit sem hallott. Úgy érezte, lebeg, izmos kar emeli magasba, s rengeteg élmény éri; tökéletesen elengedte magát. Csupán az jutott el tudatáig, hogy lágyan siklik e langyos és végtelen víztükrön. Szinte csodálkozott, amikor kinyújtott lába nem érintette a tófenéket. De a csodálkozás elragadtatottságba csapott át; szabadnak és erősnek érezte magát. – Hogy érzed magad? – kérdezte ismét Andronic, de nem kapott választ. Ekkor ugyanolyan biztos kézzel, szelíden kivitte a partra. Mindketten nevetve jöttek ki a víz272

ből. Dorina a férfi szemébe nézett, és melegen hozzásimult. – Nem volt nehéz – suttogta a lány. – Majd fára mászni is megtanítalak – mondta Andronic. – De először engedélyt kell kérni tőlük. Egyesek közülük öregek vagy betegek, és fájdalmat okoz nekik. . . S akkor ledobják az embert. . . – De hát te hogyan ismered meg a beteg fákat? – kérdezte Dorina. – Hallom a panaszkodásukat. Szegények. . . Az öreg és beteg fákkal nehezebb. Mindketten egy dombra telepedtek, a völgyecske fölött. Andronic a lány térdére hajtotta fejét. Dorina önkéntelenül simogatni kezdte a haját. – A virágokkal sincs könnyű dolga az embernek – tette hozzá Andronic. – Örökké szerelmesek. Ha hallanád, hogyan sírnak! Fölkacagott. Tekintetét Dorinára emelte, és mélyen a szemébe nézett. – Hogy hívnak? – kérdezte a lánytól. – Dorinának. Andronic néhány pillanatig gondolataiba mélyedt. Mintha azt iparkodna felidézni, hol hallotta már ezt a nevet. – Hát téged hogy hívnak? – kérdezte Dorina suttogva, miközben homlokát simogatta. Andronic szomorúan elmosolyodott, s tekintete a semmibe veszett. Dorina türelmesen várt, hogy visszatérjen. – Sergiunak hívnak, nem igaz? – unszolta. – Ha te úgy akarod – felelte Andronic mosolyogva, s csodálkozva a lány szemébe nézett. – Sergiu szép név – mondta Dorina. – Ha fiú lennék, örülnék, ha Sergiunak hívnának. . . Mint téged – tette hozzá.

273

– Ne gondolj erre többet – szakította félbe Andronic, megfogta a lány karját, és megsimogatta. – Te lány vagy és nem fiú. – Nem jó lánynak lenni szólt Dorina. Andronic hahotázva nevetni kezdett. Erősen megszorította a lány kezét, és megsimogatta a haját. – És ha egy szegény szentjánosbogárnak születtél volna? – kérdezte évődve az ifjú. Váratlanul elhallgatott, és megint a lány tekintetét kereste, mintha egyenesen lelke legmélyéhez, igazi lényéhez intézné szavait. – Te nem tudod, mit jelent embernek lenni – tette hozzá elmerengve. – Annyira jó. . . Karját kitárta, mint két szárnyat, és hátrahajtotta fejét. – Hogy örök életű legyen az ember – mondta az ifjú, s az eget nézte. – Hogy olyan legyen, mint a szép és halhatatlan csillag. A hajnalcsillagra mutatott. Dorina összerázkódott. – Mitől félsz? – kérdezte Andronic meglepődve. – A haláltól – suttogta Dorina. – Emberek vannak ott is –mosolygott Andronic. – Mindenütt vannak emberek. Te mindent tudsz, ugye? – kérdezte halkan Dorina. – Amit mondasz, minden igaz. . . Andronic nem válaszolt. Tekintete továbbra is az esthajnalcsillagon időzött. Virradt. Az összes többi csillag elhalványult, és az ég áttetszővé vált. – Te hol laksz? – kérdezte Dorina, hogy viszszazökkentse. – Ott. – Andronic a tó szélén magasodó fákra mutatott. – Hát te?

274

Dorina pár pillanatig gondolkozott. Megpróbálta összeszedni magát, nehogy valami zagyvaságot mondjon, amit álmában látott. – Bukarestben – felelte egyszerűen. – És mit csinálsz ott? Andronic mosolyogva tette fel a kérdést, egész arca ragyogott, mint aki alig tudja visszatartani nevetését. – Élek – felelte Dorina megzavarodva. Andronic vad örömmel fölkacagott. Felállt, és karjába kapta a lányt. Mintha csak faágat tartott volna a kezében, terhe annyira könnyű volt. Egyre csak nevetett, s felemelte a lányt olyan magasra, amennyire csak tudta, mint aki meg akarja mutatni a hajnali égnek, az erdőnek s a mindenfelől sugárzó fénynek. Dorina a férfi melléhez simult. Andronic néhányszor meg földobta a levegőbe, majd futni kezdett vele a sziget belseje felé. Eszeveszett rohanása közben galagonyabokrokon és gödrökön ugrott keresztül, száraz ágak reccsentek talpa alatt, legázolta a magas, érdes füvet, és áttört az illatos, sűrű bozóton, melyből tüskék meredtek elő. Dorina ijedten, de boldogan hunyta le szemét. Időnként heves fájdalmat érzett a testén, de egyetlen nyilallást sem lehetett azzal az újfajta, lebegő, mámoros gyönyörrel összehasonlítani, amit lénye most megízlelt. Hallotta Andronic vérének lüktetését, az erőteljes, fülsiketítő szívdobbanásokat. A férfi teste természetellenesen meleg, részegítő volt. Nem sokkal később csupán annyit érzett, hogy szelek szárnyán úszik az űrben. Szinte eszméletét vesztette; nem merte kinyitni a szemét, hogy megnézze, hol van. . . Amikor teljesen magához tért, a sziget másik oldalán, a fövenyen feküdt. Látszott a csónak, amivel jött, orra az iszapba fúródott. Andronic 275

mellette állt, és piros arccal, ragyogó szemmel őt nézte. Nagy, átlátszó verejtékcsöppek gyöngyöztek testén. Mellkasa erőteljesen zihált. Haja nedvesen a szemébe lógott. – Hajnalodik – mondta a férfi, alighogy a lány felnyitotta a szemét. – Milyen fáradt vagyok – suttogta Dorina. – Honnan volt ennyi erőd?.. – Gyere, nézzük meg, hogyan kél fel a nap – mondta Andronic válasz helyett. Kézen fogta és felsegítette. Dorina lustán lépkedett mellette, nem érezte a földet talpa alatt. Haja kibomlott a rohanástól, s most vállára omlott. Egyik karjából vér szivárgott. – Másszunk fel a dombra – ajánlotta Andronic. Szinte a karjában vitte a tetőig, noha nagyon rövid emelkedő volt. Keresett egy puha részt, és lassan, nagyon óvatosan lefektette a lányt. – Álmos vagyok, kedvesem – súgta szemével könyörögve Dorina. – Nézzük meg először, hogyan kél fel a nap. . . – Ő is a lány mellé ült, és mosolyogva simogatta a haját. – Milyen szép is vagy álmosan – bókolt Andronic. – Te teszel széppé – felelte Dorina egyszerűen. – Amikor kiválasztottál, nem ilyen voltam. – Akkor csúnya voltál – mosolygott Andronic. Gondolataiba merülve elhallgatott, tekintetét a keleti égboltra függesztette. Vörösen izzott ott a levegő, majd sápadtan várakozott. – Voltál-e már valamikor a napban? – kérdezte Dorina álmosan. – Nem, odáig nehéz felemelkedni – felelte Andronic, anélkül hogy megfordult volna. Dorina boldogan lehunyta szemét. Fejét Andronic karjára hajtotta, és átfogta derekát. 276

– El ne aludj – suttogta a férfi. – Kár volna. . . – Sok van még? – kérdezte Dorina egyre fáradtabban. – Annak, aki szeret, sohasem sok – mondta Andronic. Dorina erőt véve magán összeharapta ajkát, és kinyitotta szemét. Úgy rémlett neki, hogy körülötte minden megváltozott. A fák rózsaszínben ragyogtak, a pázsit csillogott, a tó pedig olyan volt, mint valami aranytükör. – Most. . . – súgta Andronic lelkesen. Mintha ezernyi madár kezdene egyszerre csiripelni. Dorina elnémult. Honnan jönnek ezek a soha nem hallott, bűvös hangok, ezek a levegőt átszelő, éles kiáltások, a fűből és a bokrok közül áradó édes és érthetetlen sóhajtások? Vajon egyszerre kezdődött-e valamennyi, vagy mostanáig csak nagyon elmosódottan hallotta? – Nézd! Andronic csodálkozva és boldogan feltérdelt, s úgy maradt pár pillanatig. A mező fölött, nagyon közel hozzájuk a nap felnyitotta vérpiros szemét. Dorina bódultan nézte, mint aki most lát először napfelkeltét. Egyszerű, de mély gondolat világosodott meg váratlanul előtte, melyet régóta hordozott magában, ám sohasem elemezte. Úgy érezte, hogy egy másik életre ébredt, s akkora öröm járta át, hogy szeme elfátyolosodott a könnytől, szemhéja pedig álomtól súlyosan csukódott le. Amikor Andronic levette szemét a napkorongról, a lány már aludt mellette, arcát gyermeki mosoly ragyogta be. Az ifjú végigszántott ujjával a lány hajában, simogatásával igyekezett fölébreszteni. Dorina éppen csak kinyitotta a szemet. – Hagyj most, kedvesem! – suttogta a lány. Úgy tetszett neki, hogy Andronic arca teljesen megváltozott. Levertnek, gondterheltnek és szo277

morúnak látszott. De nem maradt ereje csodálkozni, mert újra boldog álomba merült, kezével átkulcsolta a férfi karját. – Én is álmos vagyok – suttogta a férfi, és a lányhoz hajolt. – Napnyugtáig nem látják egymást. . . Akkor pedig, ki tudja. . . A férfi nézte a meztelenül alvó lány élettel teli testét; öntudatlan őszinteségében kimondhatatlanul szép volt. Majd mintha valami igézetet akarna megtörni, a lány homlokára lehelt, hosszasan elmosolyodott, s arcát mellére hajtva ő is lefeküdt. A nap lassan emelkedett az égen, de már forrón tűzött. Megkezdődött a méhek rajzása, és színes reggeli pillangók libegtek magányosan a levegőben. Időnként kakukkszó hallatszott a vízen át az erdő felől. Amikor a csónak a sziget partjához ért, Solomon úr, Vladimir és Manuilǎ ugrottak ki sietve, belőle, lábuk közben belegabalyodott a hínárba,. Valamennyien sápadtak voltak a kialvatlanságtól és az aggodalomtól. Vladimir kiáltozni kezdett: – Dorinaaa! Ám nem kellett sokáig keresgélniök. Miközben zavartan haladtak előre a parton, s féltek elárulni egymásnak gondolataikat, hirtelen megpillantották a két fiatalt: összeölelkezve, meztelenül aludtak. Vladimir elvörösödött, s ajkába harapott. Manuilǎ egy lépéssel hátramaradt. Egyedül Solomon úrnak volt bátorsága, hogy remegve előremenjen. Amikor odaért Dorinához, észrevette, hogy a lány mélyen alszik, s mindkét karjával átöleli Andronic izmos derekát. Kálmán Béla fordítása

278

MIRCEA ELIADE

Húszesztendős volt 1927-ben, amikor első esszéje megjelent a Kolozsvárt 1921-ben alapított Gȋndirea (Gondolat) című folyóiratban. Ettől kezdve rendszeresen közölte itt is, más folyóiratokban is esszéit s hamarosan nemzedékének egyik szellemi vezetőjévé lett; az első világháború után indult fiatal írókat kiváltképpen foglalkoztató szellemi-erkölcsi problematika nagy látókörű értelmezőjét tisztelték benne. Pedig akkor még egyetemi hallgató volt, ő maga is kiforratlan, de tele izgató, nagy gondolatokkal. Abban az eszmeileg oly kaotikus korban a művészi önmegvalósítás lehetőségeit kutatta szenvedélyesen, a setea totului (a mindenség szomja) jegyében; ez az egyetemessé tágult vágyakozás hatotta át minden sorát, s esszéinek mottójául Babitsnak negyed évszázaddal előbb keletkezett híres sorát is odaírhatnók: a mindenséget vágyom versbe venni. Eliade egyetemes nézőpontokat keresett, szintetikus látásra, az emberi, társadalmi jelenségek átfogó értelmezésére törekedett. Többek között ezért is fordult már ekkoriban érdeklődéssel a manapság is élő mitológiák felé – másfél évet töltött a calcuttai egyetemen is –, s irodalmi vagy társadalmi jelenségek tárgyalásában föl is használta e mítoszok kínálta értelmezéseket. A Gindirea idősebb és szektásan ortodox ideológiára hajló szerkesztői előbb elképedten tiltakoztak a számukra oly különös világlátás ellen, aztán kíméletlen támadást intéztek elle279

ne: a folyóirat főszerkesztője, Nichifor Crainic undorítóan aljas könyvnek, elmezavar termékének, erkölcsi fertőnek bélyegezte Eliade első regényét, az 1930-ban megjelent Isabel şi apele diavoluluit (Isabel és az ördög vizei). Ezt a kétségtelenül kevéssé sikerült esszéregényét sok megrovó jelzővel lehetne illetni, azzal is, hogy majdnem utánérzés, hogy művét fölismerhetően Papini és Gide ihlette – de Crainic dühödt jelzői semmiképpen sem illettek rá. Eliade szakított a Gȋndireával, és más lapokban közölte egyre inkább a szaktudományos értekezések felé hajló írásait. Így lett 1933-ban a bukaresti egyetem docense, de a szépirodalommal ekkor sem hagyott föl, sőt ezután írta legjobb elbeszéléseit, regényeit. 1933-ban adta ki második regényét, a Maitreyit, megejtően költői, egzotikus légkörű szerelmi poémáját. Ezt a művét nemcsak érett-elegáns írásművészete teszi emlékezetes olvasmánnyá, hanem a hindu mitológiának személyes átéléssel hitelesített regénybeli jelenléte és a regényből kiolvasható – későbbi vallástörténeti esszéiben és szintéziseiben is megfogalmazott – értelmezése is; az ugyanis, hogy a mítosz a lényegi megismerés egyik formája; ahogyan az Aspects du mythe (A mítosz arcai) című, 1963-ban kiadott művében írja: a mai ember úgy tekinti önmagát, hogy őt a történelem alakította azzá, ami, de nem érzi életszükségletének, hogy ismerje ezt a történelmet, még kevésbé, hogy élje is; az archaikus társadalmak embere azonban mitikus események és cselekmények eredményének tekinti egyéni és társadalmi létét; szertartásaiban újra meg újra megéli ezeket az eseményeket, benne él a mítoszban, együtt él vele; vagyis ami az idők kezdetén volt, az bármikor megismételhető, sőt az archaikus ember tudatában ez a mítosz mindig jelen280

levő valóság. A Maitreyi című regényének rokonszenves angol mérnöke és a gyönyörű hindu lány szerelme ezért tragikus: két olyan világ érintkezik az ő találkozásukban, melyek nem érthetik meg egymást, egyikük nyelve sem tolmácsolható a másikéra, mert mítoszt csak másik mítosz nyelvére lehet lefordítani, a történelemére nem – és fordítva. Ez volt az európai irodalomban az a korszak, melyben a regény oly sok hajlandóságot mutatott a mitologikus ábrázolásmód iránt. Thomas Mann írja például 1934-ben – a kor egyik legnagyobb vallástörténészének és klasszika-filológusának, Kerényi Károlynak: „Valóban, az én esetemben a fokozatosan növekvő érdeklődés a mitikus-vallástörténeti dolgok iránt kortünet. . . ” Thomas Mann elsősorban letűnt korok mítoszát használta általános emberi kérdések sokoldalú megközelítésére, Eliade pedig ma is élő mítoszok felé fordította figyelmét – vallástörténeti, etnológiai szakmunkáiban éppúgy, mint szépirodalmi műveiben – olyan mai társadalmak felé, melyekben a mítosz hétköznapi valóság, az emberi érintkezés, magatartás társadalmi formája. Az ugyancsak 1933-ban megjelent Santier című naplóregényét ő maga közvetett regénynek nevezte; a címét talán így lehetne magyarra fordítani: Épülő mű; tehát a címe is arra utal, nemcsak a formája: ez a könyv egy regény nyersanyaga, építőanyagainak raktára, olyasféle mű, mint Gide érdekesvállalkozása-kísérlete, A pénzhamisítók, vagyis Eliade regénye inkább viselhetné a készülő regény vagy a regény előtti regény, esetleg a regényíró regénye alcímet. Naplószerűen rögzíti benne calcuttai diákoskodásának élményeit, s leírja az 1929-1931 közötti időszak több fontos indiai eseményét is, köztük az India függetlenségi harcá281

ban oly nevezetes 1930. februári–májusi fölkeléseket,– a polgári engedetlenségi mozgalom újabb hadjáratának néhány epizódját is. Furcsa könyvének dokumentumértéke is van az eseményeket nemegyszer a hely, az idő, a résztvevők nevének pontos megjelölésével, jegyzőkönyvszerű pontossággal írja le. Az Ȋntoarcerea din Rai (Visszatérés a Paradicsomból) című, 1934-ben megjelent regénye szinte váratlanul szakítja meg indiai tárgyú műveinek sorát: ebben a nemzedékét izgató szellemi-erkölcsi-politikai kérdéseket ábrázolja párbeszédesített esszékben, egy kissé Aldous Huxleynak akkoriban nagy föltűnést és sikert aratott regényének, a Pont és ellenpontnak modorában, kíméletlen bírálatot mondva a korabeli román társadalom eszmei-erkölcsi zűrzavaráról. Az 1935-ben kiadott Lumina ce se stinge (A kihunyó fény) című regénye visszatérés az Isabel mitologikus-fantasztikus satanizmusához, de az 1936-ban megjelent Huliganii (A huligánok) című regénye ismét azt mutatja, hogy a román társadalom éppen időszerű kérdései foglalkoztatják, saját nemzedékének szellemi-erkölcsi arculatát igyekszik megrajzolni a regényírásnak azzal a technikájával, melyet Huxleytól és Gidetől tanult. 1937-ben adta ki Domnişoara Cristina (Cristina kisasszony) című kisregényét. Ebben a román népi mitológia, a román mesevilág egy motívumát teszi cselekményének középpontjává: a halottaiból visszajáró gyönyörű nő éppolyan részese kíván lenni az emberi életnek, mint az élők, de szükségképpen más normák között, mitikus létének törvényei szerint, a maga sajátosan autonóm világában kénytelen megmaradni; a tragédia ebből adódik. Eliade ebben a művében ismét azt az álláspontját illusztrálja, melyet tudományos alkotásaiban is 282

többször kifejtett: a mítosz éppolyan élő valóság a mitikus társadalomban élő ember számára, mint a történelem a történelmi tudatú, a mítoszt már elvesztett társadalom embere számára. Eliade műveinek fantasztikuma e két világ összeférhetetlenségéből származik, abból, hogy ennek a két világnak nincs érintkező értelmezési tartománya, a mitikus világ jelenségeinek, gesztusainak információtartalma egyértelműen aligha vonatkoztatható a történelmi tudatú társadalmakra, legföljebb csak több értelmű szimbólumként. Eliade szépirodalmi műveiben – az e kötetben közölt alkotásokban is – a fantasztikum más, mint a mesevilágé: az ő mitikus világának hősei két törvényrendszer összeütközésének áldozatai; hőseinek beidegzett tér- és időélménye szembe találja magát a mitikus világ másfajta, más törvényeknek engedelmeskedő tér- és időfogalmával. Eliade fantasztikuma különbözik napjaink fanti irodalmának fantasztikumától: nem keres természeti törvényeket, nem ad természettudományos magyarázatot, nem a maga alkotta képzeletvilágba helyezi hőseit, hanem – jobbára – az indiai művelődési kör mitikus világába. 1938-ban adta ki önálló kötetben Şarpele (A kígyó) című, itt is olvasható művét; ezt követte 1939-ben egy regénye, a Nunta ȋn cer (Lakodalom az égben); ez bukaresti történet, keretes elbeszélés: két barát találkozik egy vadászaton – egy idősebb ezredes és a jó nevű fiatal író –, s elbeszélik egymásnak szerelmük történetét. A hősnő – lelki alkatában – sok hasonlóságot mutat a Maitreyi hindu hősnőjével, pontosabban Maitreyinek bukaresti változata, finom lelkű, jó társaságbeli úrinő. Eliade mesteri stilisztának bizonyul ebben a regényében is, és minden mondata nagy életismeretről tanúskodik. Azt vizsgálja elsősorban, megőrizhe283

tő-e épségben a nő személyisége a szerelemben, kiváltképpen a házasságban; azt, hogy milyen megalkuvásokra kényszerül a nő, s hajlandó-e valamilyen megalkuvásra. a szeretett férfi; azt, hogy a szerelem és a boldogság milyen kapcsolatban van egymással. Eliade 1939-ben odahagyta bukaresti tanszékét, és külügyi szolgálatba lépett; 1940-től előbb Londonban, majd Lisszabonban volt Románia kulturális attaséja. 1940-ben még kiadta Bukarestben a Secretul doctorului Honigberger (Honigberger doktor titka) című regényét, aztán jó ideig, a háború miatt, nem publikálhatott semmit. A háború befejezése után nem tért vissza Romániába, Párizsban élt, s elsősorban vallástörténeti, etnológiai kutatásokkal foglalkozott, ilyen tárgyú könyveit írta francia nyelven, s hamarosan nemzetközi hírnévre, tekintélyre tett szert. 1946-tól 1948-ig a Sorbonne meghívott tanára volt, s más európai egyetemeken is tartott előadásokat. 1948-ban adta ki nevezetes munkáját Traité d'histoire des religions (Vallástörténeti értekezés) címmel, majd a következő évben a Le Mythe de l'éternel retour (Az örök visszatérés mítosza) című munkáját. 1950-től 1955-ig a párizsi Román Kulturális Központ elnökeként dolgozott, közben több jelentős etnológiai és vallástörténeti művet írt és adott ki, köztük 1951-ben a Le Chamanisme et les techniques archaiques de l'extase (A samanizmus és az eksztázis archaikus eszközei), 1952-ben az Images et symboles (Képek és jelképek), 1954-ben pedig a Le Yoga. Immortalité et liberté (A joga. Halhatatlanság és szabadság) című, nagy hatású, a tudományos és irodalmi körökben nagy föltűnést és érdeklődést keltő könyveit. Ebben az időszakban francia nyelven írta és adta ki 1955-ben a Forét interdite (Tilos erdő) című regényét. 284

1956-ban meghívták a chicagói egyetemre tanárnak, s azóta ott tanít. Műveit ezután is franciául írta, és írja ma is. Azóta megjelent legfontosabb kötetei: Mythes, réves et mystéres (Mítoszok, álmok és misztériumok, 1957), Aspects du mythe (A mítosz arcai, 1963), Le Sacré et le profane (A szakrális és a profán, 1965); pályájára való viszszaemlékezését 1973-ban adta ki Fragments d'un journal (Egy napló töredékei) címmel. Románul írt szépirodalmi műveit a hatvanas évektől kezdve rendre újra kiadták Romániában – nemcsak a világhírű tudósnak kijáró tisztelet okán, hanem azért is, mert a két háború közti román irodalom egyik jelentős személyiségeként tartják számon, sőt a nagy hagyományú román fantasztikus irodalom egyik nagy egyéniségét is tisztelik benne. Belia György

285

JÓGA

Szanszkrit és pá1i szó, alanyesete jogo, jelentése: kapcsolat, egyesülés, mint a latin jungere (jelentése: igába fogni, egybefűzni, egyesíteni). Jelent odaadást, erőfeszítést is, s ezen túl átvitt értelemben szellemi igyekezetet, koncentrációt. Már az árjákat megelőző Indus völgyi kultúra (i. e. 3. és 2. évezred) emlékei között, melyeket a mohenjodarói és harappai ásatások hoztak felszínre, előfordulnak olyan pecsételők, melyeken jellegzetes pózban ülő emberi alak látható. Itt jelenik meg először a jógi és a jóga ülőhelyzet (padmászana: lótuszhelyzet). Az Indus völgyiek vallási kultuszában központi helyet foglalhatott el egy olyan istenség, mely később, az indoárja hódítás után egy védikus eredetű brahmanista istenalakba ment át, s ez nem más, mint Siva, más néven Jógésvara, az állatok ura, a jóga isteni mestere. Az ind gondolkodás történetét, megfelelőbb történeti adatok híján, a szövegek tartalmi és stiláris sajátságai alapján három korszakra szokás osztani: 1. Az óvédikus kor, kb. i. e. 1500-1000. 2. Az újvédikus kor, kb. i. e. 1000-500. 3. A védikus kort követő ún. szanszkrit kor, kb. i. e. 500-tól. Az első korszakban a vallási politeizmusból már itt-ott kitetszik a filozófiai gondolkodás első jele, a még kifejezhetetlen egység sejtelme. Ezt az egységet a második korszakban igyekeznek. köze286

lebbről meghatározni, s végül kívül és belül egyazon teremtő, fenntartó és pusztító egységben találják meg. A legfőbb istenség, a világ ősoka az énben honoló lényeggel azonos: Brahman = átman. Ez egyben arra is utal, hogy az óind filozófia megmarad a vallás szolgálóleányának szerepkörében (1. a középkori európai felfogást: philosophia est ancilla theologiae – a filozófia a teológia szolgálóleánya): A harmadik, korszakban e gondolat több irányú részletes kifejtésének, megközelítésének lehetünk tanúi, ez a hat ortodox filozófiai rendszer kialakulásának ideje. E hat rendszer egyike a jóga. A jóga, mint a többi filozófia, eleinte nem jelentett kifejtett és megfogalmazott elméleti rendszert, hanem csupán gyakorlati módszert az egység megvalósítására, az átman megközelítésére. A szánkhja filozófia pl. eleinte pusztán azon elv gyakorlati megvalósítására törekedett, hogy az átman a világ végtelen számú jelenségének számbavétele, lényegbeli azonosságuk felismerése révén érhető el. A jóga gyakorlati alapelve viszont az volt, hogy az átman a külvilágtól való visszavonulás és a saját bensőnkre koncentrálás révén ragadható meg. A jóga legfontosabb írásos elméleti és gyakorlati forrásai egyes upanisádok (a védők lényeges, titkos tanításait magyarázó iratok), a Mahábhárata Bhagavad Ghíta (isteni ének) című betétrésze, de legfőképp Patandzsáli jógaszutrái (i. e. 200 és 100 között). Ezenkívül a szanszkrit korban és később is még számos, jógával foglalkozó mű született Indiában, ezek közül a három legfontosabb: Vidzsnyánabiksu Jóga-könyve, a Gherandaszamhítá és Szvatmáráma Jogindra Hathajógapradípiká című műve. 287

Patandzsáli szerint az embernek saját énjébe keli merülnie, hogy így eggyé válhasson a világ őselvével, az átmannal, s ugyanakkor minden egyebet mint az átmantól különbözőt, illúzióként (májá) ismerjen fel. Ezért mindenekelőtt el kell választania az egyéni lelket az érzékelő és tudati apparátustól (csittam), ezzel az érzékelés, képzetalkotás teremtette megismerés teljes folyamata megszűnik, csupán a tudattalan vagy nem tudatos egység érzete marad meg. A megismerés alanya, a megismerés folyamata, a megismerés tárgya egyetlen érzetté olvad. Csak a tudati funkciók teljes elnyomása teszi lehetővé a közvetlen, minden tárgyi közvetítéstől mentes megismerést a szubjektum számára. Ezt az állapotot gyakorlatok és szenvedélynélküliség révén lehet elérni, hogy ez közelebbről mit jelent, azt a jóga részei (angáni) teszik megközelíthetővé. Ezek a következők: 1. Megtartóztatás (jáma). 2. Szabály (nijáma). 3. Helyes ülésmód (ászana). 4. Lélegzetszabályozás (pránajáma). 5. Az érzékek visszavonása (pratjáhára). 6. Koncentráció (dhárána). 7. Meditáció (dhjánam). 8. Elmélyedés (szamádhi). A három utolsó (a dhárána, dhjánam és a szamádhi) közös neve szamjama, azaz a teljes megtartóztatás, elérésekor a „megértés fénye ragyog fel”. Jáma és nijáma tisztasági és erkölcsi szabályok, melyeket a jógát gyakorlónak mindig be kell tartania, sőt ezek voltaképpen a jóga morális feltételei. A következő három rész testi gyakorlatok foglalata. A testhelyzetek, ülésmódok azt teszik lehetővé, hogy a testben lévő pályákon haladó erőáramok a legkedvezőbb és a célnak megfelelő hely288

zetbe kerüljenek, ezek közül legfontosabbak azok, melyek a gerincoszlop egyenesen tartása révén a két fő pálya, a pozitív és negatív pálya áramait igyekeznek befolyásolni, hogy végül egyesítésük, illetve semlegesítésük váljon lehetővé. A lélegzőgyakorlatok négy fázisa: a belégzés, kilégzés, üresen tartás és benntartás révén a test minden szervének, összes funkciójának akarattól függő befolyásolását célozzák, s végül is e funkciók időleges felfüggesztését, szüneteltetését eredményezik. Mindebből szinte már következik is, hogy az érzékszervek működése is megszűnik, a szem, a fül, a bőr, az orr, a nyelv s ezzel összefüggően a beszéd, a megragadás, a járás, az ürítés és a nemzés képességei szünetelnek, így megszakad az összeköttetés a tudat és a külvilág jelenségei között. A 6., 7. és a 8. rész a szellemi gyakorlatok megnevezése, ezek azzal kezdődnek, hogy a külső befolyásoktól megszabadított tudatot egyetlen pontra kell rögzíteni. Ez a pont vagy tárgy tetszés szerinti, de meg kell felelnie a meditáció irányának. Negatív értelemben a tudat nem kalandozhat jelenségről jelenségre, pozitív értelemben a tudat szilárdan egyetlen pontra irányul. Amikor a tudat olyan mértékben belemerül tárgya szemléletébe, hogy saját egyéni voltát elveszti, vagyis eggyé válik tárgyával, akkor a meditáció elmélyedéssé válik. Ezt a hármas szellemi folyamatot nevezik öszszefoglalva szamjamának. Az elmélyedés elérésével azonban még nem fejeződött be a folyamat, a jógi az elmélyedésből visszatérhet a köznapi élet jelenségei közé, s ott tapasztalataiból leszűrt eredményeit hasznosítva újra kapcsolatba léphet érzékei révén a jelenségek világával. De eljuthat oda is, hogy tudatának mozgékonysága köznapi értelemben véve végképp megszűnik, s életének minden pillanatában végig289

járja a koncentráció, meditáció és elmélyedés szellemi útját. Az is lehetséges továbbá, hogy az előbbi kettőt tetszés szerint tudja alkalmazni. Megkülönböztethető még a tudatos és a tudattalan elmélyedés, az utóbbiban valósul meg maradék nélkül a jóga legfőbb célja: az átman megszabadítása a jelenségvilág illúzióitól. A jógi már e végső cél elérése előtt olyan képességekre tesz szert, amelyeket a be nem avatottak csodálatosnak, varázslatosnak, emberfelettinek tartanak. Ez az a része a jógának, amely nyugaton rendkívüli érdeklődést keltett, s ezen a területen nyílt nagy lehetőség a csalók, bűvészek, fakírok, cirkuszi mutatványosok előtt is. Az alapja ennek a szivárványosan csalóka tündérvilágnak az, hogy az átman elérése megszabadítja a jógit a természet törvényeinek kényszerítő erejétől. Számára a jelenségvilágban érvényes ok-okozati szükségszerűségnek nincs jelentősége. Ebből a szabadságból a hozzá nem értők azt következtethették, hogy a jógi teljhatalmú ura a természetnek és a természet törvényeinek. Patandzsáli felsorolja ugyan ezeket a „tökéletességeket”, de pillanatra sem hagy kétséget afelől, hogy ezek használata tévutakra vezet, mert a legfőbb céltól, a lényegi princípiumnak, az átmannak az énben való felismerésétől eltérítenek. A jóga tanai és gyakorlatai, részben a buddhizmus közvetítésével, az időszámítás utáni századokban messze túlterjedtek India határain. Meghódították Kelet-Ázsia jó részét, Tibetet, Hátsó-Indiát, Kínát, Indonéziát, sőt Japánt is. A XVIII. és a XIX. század folyamán részben a tudományos: nyelvészeti, történeti és filozófiai irodalom, részben pedig a művészeti divatok és vallási irányzatok, okkultista szekták (pl. Teozófiai Társaság) révén Európába és az USA-ba is behatoltak. Elég itt, ha Vivekánanda, Rámacsáraka működésére vagy 290

Duperron Oupnek'hatjára utalunk, mely először ismertette a védők tanításait Európában. Magyar vonatkozásban pedig a két világháború között Szelva Rádzsa Jeszudián budapesti jógaiskoláját és kiadványait, valamint Baktay Ervin, Kaczvinszky József és Dr. Weninger Antal jógakönyveit említhetjük. Megjegyezzük, hogy a buddhizmus és a jóga történetileg negatív idealista filozófiai hatásai mellett (pl. Schopenhauer) a legutóbbi időkben ettől elválasztva főként a jóga fiziológiás, idegrendszeri, egészségmegőrző hatásait értékelik pozitívan. Különösen fontos szerepet kaptak gyakorlati módszerei a versenysportokban és az űrhajósok kiképzésében. Még csak annyit röviden, hogy a hinduizmuson, de a buddhizmuson belül is a jógának számtalan irányzata és iskolája keletkezett. Az ún. északi vagy mahájána buddhizmusban a X. század második felében megjelenő Kálacsakra (az idő kereke) tanokból ered p1. az a hagyomány, hogy létezik egy titkos égi ország: Sambála (más változat szerint Zsambála), amely teljesen zárt, nincs bejárata, de aki mégis eljut oda a jóga révén, az egyben az ősbuddha (Ádi-buddha) honába jutott, s minden természeti korlátozástól megszabadult. Egyes hagyományok szerint a Kálacsakra tanok ugyanis Tibetben is elterjedtek, a 25. pancsen láma Sambála királyainak inkarnációja lesz, s akkor majd megvalósul az új aranykor, mert ez a láma az egész világmindenséget uralma alá hajtja. De mindez persze már a mesék vagy a jóslatok ellenőrizhetetlen világába tartozik. Fazekas László

291

Felelős k iadó : S zilv ásy Gy örgy Felelős szerkesztő : Szabó Valéria A szöveghűséget ellenőrizte : Klumák István M ű szak i v ezet ő : Gon d a P ál Kép szerk e szt ő : D iósi Kat alin Mű szak i szerkesztő : Gerg ely I st ván 29800 példány, 12,2 (A/5) ív. MSZ 5601-59 76-0949 Dabasi Nyomda. Budapest—Dabas Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (76.9247/8) Felelős vezető : Földes György igazgató IF 2630 — e — 7779

292

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK 13, – Ft

MIRCEA ELIADE

KÜLÖNÖS KALANDOK Mircea Eliade világhírű tudós, a két világháború közötti időben a román irodalom egyik jelentős személyisége, a román fantasztikus irodatómnak is nagy egyénisége. Ebben a kötetben négy elbeszélése szerepel — bennük izgalmas, különös világot rajzol a szerző, természetesen a tudós indológus hozzáértésével és varázsteremtő írói eszközökkel.

293