MELISSA LANDERS. Elidegenítve

MELISSA LANDERS Elidegenítve

Írta: Melissa Landers A mű eredeti címe: Alienated Fordította: Marczali Ferenc Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Salamon Teodóra Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila © Melissa Landers 2014 © Marczali Ferenc 2014 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2014 A kiadvány a Disney Hyperion Books engedélyével készült. Borítófotó: Michael Flores Borítóterv: Tyler Nevins és Alison Chamberlain ISSN: 2063-6989 ISBN: 978 963 261 546 2 (puhatáblás), kiadói kód: MX-899 ISBN: 978 963 261 547 9 (keménytáblás), kiadói kód: MX-900

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Ed és Kathy Beckettnek, a világ legnagyszerűbb apukájának és anyukájának, legelső és legodaadóbb rajongóimnak

1. FEJEZET yőzelem. Cara Sweeney-nek szívügye volt a győzelem, ráadásul érzéke is volt hozzá. A Kiemelkedő Diákok Társaságának elnöki tisztje? Kipipálva. Fiatal Vezetők Díj? Az is megvan. Első helyezés az állami vitaversenyen? Pipa! Két egymást követő évben? Dupla pipa! És bár egy ideig úgy tűnt, nem ő beszélhet majd a végzősök nevében a tanévzárón, végül csak sikerült elérnie, hogy őt bízzák meg a megtisztelő feladattal. Ehhez szükség volt arra a tudományos hatalomátvételre, amit a nyári szünet alatt hajtott végre a Midtown Gimnáziumban, és amitől az iskola főstréberei még most is a ceruzájuk végét rágcsálják. Mintha csak a nagypolitika aljas eszköztárából kölcsönözte volna az ötletet, Cara újra megcsinálta az emelt szintű matematikaérettségit, és a korábban megszerzett kilencvenkét pontját feltornázta százra. Ezzel pedig átvette a vezetést Marcus Johnson elől a záróbeszédért folytatott küzdelemben. A titokban végrehajtott támadás teljesen készületlenül érte Marcust, és hacsak nem romlanak le Cara jegyei ebben az évben – aminek nagyjából nulla a valószínűsége –, a szerencsétlennek semmi esélye, hogy év végére újra magához ragadja a záróbeszéd jogát. De Cara biztos volt benne, hogy a röhögéstől leesne Marcusról a lacrosse-meze, ha most látná: az iskolaigazgató asztala előtt ült, mélyen belesüppedve a látogatók számára fenntartott karosszékbe, és azon volt, hogy valamilyen összefüggő választ préseljen ki magából arra a „nagyszerű hírre”, amit Mr. Ferguson úgy nyújtott át neki ebben a pillanatban, mint valami kibiztosított kézigránátot. – Attól tartok, nem fogod fel, mennyire nagy dolog ez. Nem csak neked, de az egész iskolának. – Ferguson iskolaigazgató barna hernyóra emlékeztető szemöldöke feljebb csúszott a homlokán. – A

G

l’eihrek téged választottak az ország összes szónokjelöltje közül! Ez harmincezer végzőst jelent! – Mmmm-hmm. – Cara zavartan bólintott, és próbálta felfogni a dolgot. Lehet, hogy valami félreértés történt. Pár éve, amikor anya megbetegedett, abbahagyta a focit és a tornát, nem vállalt több önkéntes mentorálást, és a sakk-klubból is kiszállt, márpedig a jó tanulmányi eredményeknél több kell ahhoz, hogy manapság felfigyeljen valakire egy ösztöndíjbizottság. Miért nem valaki olyat választottak, aki több mindenben jeleskedik? – Vállalnod kell bizonyos feladatokat, hogy megkaphasd az ösztöndíjat, de azt hiszem, hogy ez egy életre szóló lehetőség. – Mr. Ferguson Carára fogta a márvány töltőtollát, és úgy tett, mintha elsütné, mint valami apró pisztolyt. – Különösen egy kezdő újságírónak. Gondolj arra, micsoda blog születhetne a dologból. Vállalnia kell bizonyos feladatokat? Ennél enyhébben nem is fejezhette volna ki magát az igazgató. Cara hátrébb csúszott a székben, és közben érezte, hogy a combja hozzátapad az átmelegedett bőrkárpithoz. – Őőő, rendben. Igen, persze, hogy örülök. Csak nagyon meglepődtem. Nem is pályáztam. – Nem kellett pályázni. Minden középiskola benevezte a legesélyesebb jelöltjét, a l’eihrek pedig választottak. – Esélyt sem adott Carának, hogy félbeszakítsa. – Látták az állami vitaverseny döntőjéről készült felvételt. Nagyon tetszett nekik, hogy olyan – itt felemelte a kezét, és idézőjeleket csinált az ujjával – szenvedélyesen érveltél. – Micsoda? – vonta fel Cara a szemöldökét. Szenvedélyesen? Addig gyötörte az ellenfél csapatát, amíg a kapitányuk sírva nem fakadt és le nem viharzott a színpadról. A l’eihreknek, akikbe annyi érzelem szorult, mint egy marék tűlevélbe, bejött ez a stílus? – Ez óriási dolog! – Mr. Ferguson elhallgatott egy pillanatra, lebiggyesztette a száját, és egy lezárt dossziéra bökött. – Mégsem tűnsz úgy, mint aki nagyon örülne. Tavaly azt mondtad, érdekelnek a diákcsereprogramok. Ja, ez igaz. De nem ugyanaz Európába utazni, meg egy másik galaxisba.

Mr. Ferguson előrehajolt a székében, és rákönyökölt a fényes mahagóni asztalra. A vastag szemüveg mögött ellágyult a tekintete, és suttogóra fogta. – Ugye nem félsz a l’eihrektől? – Nem! – vágta rá Cara, és beletörölte az izzadt tenyerét a szoknyájába. – Dehogyis. Oké, talán egy kicsit. Amikor két évvel korábban a l’eihrek felvették a kapcsolatot a Földdel, ő is ugyanolyan lelkes volt, mint mindenki más. De az idegenek állandó titokzatoskodása miatt ez hamar megváltozott, és most összeszorult a gyomra, ha rájuk gondolt. És bármennyire is szeretett volna világot látni, a Földön kívüli kirándulás nem szerepelt a tervei között. – Figyelj ide, Cara. Nem akarom, hogy bármi olyat csinálj, amitől rosszul érzed magad. A fiatalember, mármint a fiatal… gyakorlatilag megegyezik a DNS-ünk, úgyhogy azt hiszem, hívhatom… – Diáknagykövetnek – szakította félbe ekkor egy éles hang az igazgatót. Cara összerándult a székben. A szoba sarkában bujkáló idős katonatiszt olyan tökéletesen beleolvadt a zöld függönyökbe, hogy Cara szinte teljesen megfeledkezett a jelenlétéről. – Így van – bólintott Mr. Ferguson. – A diáknagykövet, aki nálatok fog lakni, pont olyan, mint te. Kitűnő tanuló, még l’eihri mércével is, ami azért nem akármi. – Felvett egy fényképet az asztaláról, és odanyújtotta Carának. – Most töltötte be a tizennyolcat. Aelyxnek hívják. Cara futó pillantást vetett a képre, majd visszaadta. Különösebben nem érdekelte, hogy néz ki, ő ugyanolyannak látta mindegyiket. – Hát, ez az ösztöndíj tényleg igazán… – Mi is az ideillő szó? Pazar? Rendkívüli? – …nagylelkű. Sokkal nagylelkűbb, mint amelyekre pályáztam, de nem tudom, mit szólnak majd hozzá a szüleim. Hogy tudott ekkorát hazudni? Szinte érezte, ahogy megnyúlik az orra. Anya és apa még a Super Bowl döntő félidejében közvetített koncertet is kihagynák, csak hogy találkozhassanak egy l’eihrrel – hát még hogy beköltözzön egy a házukba! – Emiatt ne aggódj. Felhívtam őket, és áldásukat adták a dologra.

Pompás. Naná, hogy az áldásukat adták. Anya valószínűleg már neki is állt kiüríteni Troy szobáját. Végre kipakolja a förtelmes, tesztoszteronszagú heavy metál szentélyt, és kihajítja a motoros macákat ábrázoló posztereket. Mr. Ferguson felállt, és elővett néhány papírt a mappájából. – Az ezredestől pedig úgy hallottam, hogy a bátyád majd kiugrott a bőréből, amikor megtudta, hogy ő lesz az első ember, aki eljuthat a L’eihrre. – Micsoda? – Cara megmarkolta a szék karfáját, és majdnem felugrott. – Troy odamegy a bolygójukra? – Hát nem is mondta? Cara megrázta a fejét. – Amint megtudta, hogy téged választottak, jelentkezett a programba önkéntes emberi összekötőnek. Megismeri a l’eihr kultúrát, hogy tudjon majd segíteni neked meg a másik két cserediáknak, amikor jövőre ti is elutaztok. Tekints rá úgy, mint a csillagközi mentorodra – elvigyorodott. – Igazi nagy testvér. Szóval ezek azok a „bizonyos feladatok”. Cara nem akarta tudni, milyen az, ha az igazgató szerint valami mondjuk „áldozatokkal” jár. Ekkor újra életre kelt az ezredes, tett egy lépést előre, majd kurtán bólintott. – A bátyád nagyszerű tengerészgyalogos. Minden alkalmat megragad, hogy szolgálhassa a hazáját. Pontosan. Ezért nem látta Cara már majdnem két éve azt a gyökeret. De úgy látszik, a Közel-Kelet már túl közel van Troy-nak, úgyhogy kénytelen elhagyni a galaxist. Vajon mi lesz a következő, időutazásra indul? Ferguson igazgató olyan boldog léptekkel lejtett oda az ajtóhoz, mint egy galamb, akinek sikerült megkaparintania egy darab sült krumplit. – Lefénymásolom a csereszerződést, addig Rutter ezredes beavat a részletekbe. Cara az igazgató után nézett, és miközben elfordította a fejét, megpillantotta önnön döbbent tükörképét a vitaversenyek trófeáit őrző szekrény üvegében. Az arca hosszában megnyúlt a kissé domború üveglaptól, kék szeme pedig űzöttnek tűnt, mint a

természettudományos laborban kiállított kitömött bagolyé. Hosszú, vörös haja csak kiemelte a bőre sápadtságát. Nyugi, csitította magát. Lehet, hogy nem is lesz olyan rossz. A gondolattól is rosszul volt, hogy az év hátralévő részét egy l’eihrrel töltse, viszont jutalmul bármelyik egyetem tárt karokkal várja majd – még a Dartmouth is! Mivel anya kezelésének költségei irdatlan adósságba verték a családot, korábban álmodni sem mert arról, hogy a Nagy Zöldnek becézett magánegyetemre járhat. És Mr. Fergusonnak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy mekkora potenciált rejt a téma. Az emberek gyakorlatilag semmit sem tudtak a l’eihrekről, ő pedig meg fogja osztani a fürdőszobáját az egyikkel. Ez pedig olyasmi, amivel egyetlen másik újságíró sem tud versenyezni. Csinálhatna egy vadonatúj honlapot, valami hatásvadász címmel meg világűrös dizájnnal. Ha ez az Aelyx megnyílik neki, és kifecseg pár érdekességet a bolygójáról, indíthat egy tematikus cikksorozatot a honlapon, és a világ minden tájáról szerezhet követőket. És ha a következő tanévben tényleg elutazik a L’eihrre, az ott készített fényképek és írások valószínűleg a könyvkiadók érdeklődését is felkeltik majd. Talán még a kiutazása előtt meg tud majd állapodni valamelyik kiadóval. Minél többet agyalt a dolgon, Cara annál világosabban látta, hogy itt nem is az ösztöndíj az igazi nyeremény. A csereprogram a sztratoszférába repítheti a karrierjét. Ha így nézi a dolgot, már nem is tűnik olyan nagy áldozatnak elviselni egy hátborzongató idegent a házában. – Szedje össze magát, Miss Sweeney! – Rutter ezredes határozott hangja visszarántotta Carát a valóságba. A magas, sovány ezredes az iskolaigazgató asztala mögött állt, és hunyorogva nézte Carát. – Úgy néz ki, mint aki harctéri sokkot kapott. Erre persze meg is van minden oka. Ezt a programot nem a puhányoknak találták ki. Részletesen elmondom, miről van szó, aztán eldönti, tudja-e vállalni. Megértette? – Őőő, igen. Az ezredes az egyenruhája vállára pillantott, megadásra kényszerített egy engedetlen gyűrődést, majd leült. Az a fajta ember

volt, aki mindenkitől – még a ruhájától is – megkövetelte a fegyelmet. – A Kereskedelmi Világszervezet engem jelölt ki a L’eihr-Föld Csereprogram élére. Három ország fogad diáknagyköveteket: Amerika, Franciaország és Kína. A cél az, hogy az emberek és a l’eihrek jobban megértsék egymást. De mondjuk ki nyíltan. Szövetségre akarunk lépni a l’eihrekkel. Cara bólintott. A legtöbb osztálytársától eltérően neki fontos volt, hogy tudja, mi folyik az iskola összegraffitizett falain kívül. – A közvélemény-kutatásaink azt mutatják, hogy az amerikaiak nem támogatják a dolgot. Túlságosan gyanakvóak. De a program mindent meg fog változtatni. – Tényleg? Hogyan? – Aelyx olyan lesz, mintha az árnyéka lenne. Bárhova megy, követni fogja. Dolgozik? – Hétvégenként pincérke… – Mondjon fel. Cara megköszörülte a torkát. – Mondjak fel? – Jár némi ösztöndíj a programmal, úgyhogy tekintse munkának a dolgot. Teljes munkaidős munkának. Az egész országot fogja képviselni, úgyhogy teljes odaadással kell csinálnia. – Az ezredes előrehajolt, és mint aki valamiféle válaszra vár, felvonta a szemöldökét. – Értettem. – Korrekt ajánlatnak tűnt. Minél nagyobb a jutalom, annál nagyobb a felelősség. Ami pedig a munkahelyét illeti, tudta, hogy sem az óriás hot dogok, sem a vendégek nem fognak hiányozni. – Tanítás után felmondok. Két hét a felmondási idő. – Legyen egy hét – mondta a tábornok, majd hozzátette: – Minden második szerdán meg fogja látogatni egy forgatócsoport az otthonában. Az interjúk péntekenként este hét órakor kerülnek majd adásba. – Hűha, hűha. – Tévéinterjúk? Cara újra beletörölte a tenyerét a szoknyájába, és átfutott az agyán, hogy nem kellene-e mégis a büfés karriert választania. – Benne leszünk a tévében?

– Kérdezte, hogy milyen módszerrel fogjuk felszámolni a gyanakvást. Hát így. Péntekenként minden állampolgár nappalijába beköltözik egy ártalmatlan l’eihr. Az emberek attól félnek, amit nem ismernek, ezért megismertetjük velük Aelyxet. De ennél is fontosabb, hogy látni fogják magát – az ezredes Cara orra felé bökött a mutatóujjával, mint Sam bácsi azon a régi háborús toborzóplakáton – Aelyx oldalán. Az egész világ látni fogja, hogy nincs mitől félni. – De… – Térjünk vissza a feladataihoz. Segítenie kell Aelyxnek víz- és talajmintákat gyűjteni. A tudósaik meg akarják vizsgálni bennünk a szennyező anyagokat. És számítok a megjelenésére a három hét múlva esedékes manhattani programnyitó gálán. – Az iskola igazolja a hiányzást, ne aggódj – viharzott be Ferguson igazgató az irodába. Szemlátomást nem tűnt fel neki, hogy Carának kicsi gombóccá szűkült a gyomra, és a torkában zakatol a szíve. Ő persze könnyen van, nem őt fogja az a rengeteg ember nézni a tévében. Az igazgató Cara kezébe nyomott egy köteg papírt, a lapok még melegek voltak a fénymásolótól. – Itt a szerződés és a program részletes ismertetése. Este olvassátok el a szüleiddel, aztán írd alá, és hozd vissza holnap reggel! – Hívjon, ha kérdése van – mondta Rutter ezredes, és Cara kezébe nyomta a névjegykártyáját. – Találkozunk három hét múlva. Ezután felállt, sarkon fordult, és mielőtt Cara megkérdezhette volna, hogy a tévéinterjúk nélkül is vállalhatja-e a részvételt, kiment a szobából. Az egész olyan gyorsan történt, hogy szinte lélegzethez sem jutott. Öt perce még az volt a legnagyobb dilemmája, hogy milyen filmet nézzenek meg szombat este a moziban a barátjával, Erickel, most viszont… Ó, ne! Eric! Róla teljesen megfeledkezett. Eric és a barátai utálták a l’eihreket – nem csak bizalmatlanok voltak, hanem szívből gyűlölték őket. Hülyét fog kapni, ha elmondja neki a dolgot. – Egy kicsit gondterheltnek tűnsz. – Ferguson igazgató leült az asztala szélére, és rámosolygott Carára, de olyan kedvesen, hogy a lánynak elfacsarodott a szíve. – De tudom, hogy nagyon ügyes leszel. Annyira büszke vagyok rád.

Cara úgy érezte, mindjárt elbőgi magát. Valami érthetetlen okból bármilyen kritikát el tudott viselni, de a kedvességtől folyton sírnia kellett. Hogy ez most ne történjen meg, belemélyesztette a körmét a combjába, és halkan azt mondta: – Köszönöm. – És így lehetőséged lesz megköszönni a l’eihreknek, amit tettek. – Félrebillentette a fejét, és olyan szúrósan nézett Carára, hogy a lány elszégyellte magát. – Remélem, nem veszed magától értetődőnek ezt az ajándékot. Cara leszegte a fejét, és a hüvelykujjával végigsimított a farmerszoknyája rojtos szélén. Lángolt az arca. Azzal, hogy egyáltalán felmerült benne, hogy ne fogadja el az ajánlatot, bebizonyította, hogy ő a leghálátlanabb gyökér a világon. A saját családja is rengeteget köszönhet a l’eihr tudósoknak. Két évvel ezelőtt, puszta jó cselekedetből megismertették az emberiséget a bolygójukon őshonos gyógyító gyökérrel, az asheemmal, amely képes felismerni és elpusztítani a rákos sejteket. Még éppen meg tudták menteni anya életét. Összeszedte magát, felállt, és előrenyújtotta a tenyerét, hogy kezet rázzon az iskolaigazgatóval. Egy diákcsereprogram még nem a világ vége. – Eljött a világ vége – mondta Syrine, miközben kecsesen nekinyomta ujjait az űrhajó ablakának, mintha el akarná kapni a távolban derengő, hátulról megvilágított bolygót. Aelyx kipillantott a lány feje fölött, és szemügyre vette a L’eihrt. Életében most először hagyta el a szülőbolygója felszínét, és ahogy nyolcszáz kilométerről lenézett az otthonára, belenyilallt a mellkasába a honvágy. Fogalma sem volt, hogy a Vének miért pont őt választották – és hogy miért pont a Földre, egy ilyen primitív, ostoba bolygóra küldték. Talán igaza van azoknak a klónoknak, akik szerint a vezetőik meggárgyultak. – Bárcsak meggondolnák magukat – suttogta Eron, és hátrapillantott a válla fölött, hogy biztosan nem jött-e vissza a nagykövet. – Ez az egész szövetség egy őrület.

– Pont ezért kell odamennünk – mondta Aelyx. Nem mert hangosan többet mondani, ezért csak mélyen belenézett Eron szemébe. Elhoztad a sh’aleart? Belevarrtam a köpenyem szegélyébe egy nilweed gallyal együtt, nyugtatta meg Eron. Úgy, ahogy mondtad. És Syrine-nek is segítettem megcsinálni. A kutyák semmit sem fognak érezni a vámnál. Jó. Aelyx nekidőlt a hűvös fémfalnak, és megpróbált ártatlan ábrázatot vágni. Csak arra vigyázz, hogy ne mosd ki a köpenyedet, amíg a hajón vagyunk. Nem vagyok gyengeelméjű, nevetett Eron. Különben is, te hagytad a priccse alatt azt az adag l’inát. Aelyx elvigyorodott. Úristen, az borzasztó volt. Soha nem fogom elfelejteni azt a bűzt. Mi se fogjuk. – Jön Stepha – figyelmeztette őket Syrine. – Vigyázzatok a gondolataitokra. Aelyx ellenállt a kísértésnek, hogy összerezzenjen, és megpördüljön a tengelye körül, ehelyett ráérősen hátra fordult, és belenézett a nagykövet szemébe, aki fontoskodó, lassú léptekkel közeledett. Stepha rájuk mosolygott, de a szemében, melynek fényét megtörte a véneket sújtó kórság, nem látszott öröm. Öreg teste meggörnyedt a fásultság súlya alatt, és amikor megszólalt, a szavak csigalassúsággal hagyták el a száját. – Átvitettem a csomagjaitokat a szállítóhajóba. Elhoztátok a diákvízumotokat? Aelyx biccentett, és közben próbált úrrá lenni az idegességén. Nem igazán sikerült. Stepha elkapta a tekintetét a vizenyős szemeivel, és nem eresztette. Ne félj, hallotta a fejében Stepha hangját. Az ember, akinél lakni fogsz, nagyon lelkiismeretes vendéglátó. Számos üzenetet küldött már, amikben az igényeid felől érdeklődött. Aelyx nem Cara Sweeney miatt aggódott, de örült, hogy Stepha ezt hiszi. Ha a nagykövet rájön az árulásra, Aelyxet ki fogják végezni, márpedig ő szeretne élve hazatérni.

– Ez igazán nagyszerű – felelte hangosan, mert a Néma Beszédet használva lehetetlen volt hazudni. – Mielőtt leszállunk – fordult oda Stepha mindhármukhoz –, figyelmeztetni szeretnélek titeket, hogy az emberek szokatlan módokon fejezik ki az érzéseiket. Igyekezzetek nem megsértődni ezen. Nem lesz könnyű beilleszkedni, de tudom, hogy alkalmasak vagytok a feladatra. Ti vagytok az Aegisetek legjobbjai. Legyetek türelmesek a vendéglátótokkal és a kortársaikkal. Mindenki jól fog járni a szövetséggel, az emberek és a l’eihrek is. Megértettétek? Mindnyájan bólintottak, de közben nem néztek egymásra. – Kitűnő. – Stepha a dokkoló egység felé intett a kezével. – Akkor készen állunk. Aelyx megint kipillantott az űrkikötő ablakán. A nap már elkezdett beúszni a L’eihr elé, és olyan erősen ragyogott, hogy el kellett takarnia a szemét. Az Aegisben ezekben a pillanatokban indul a reggeli nyüzsgés, az ásítozó fiatalok talán már be is támolyogtak a közös fürdőkbe. Vero, a háziállata egy üres priccsen fog ébredni, és nem fogja érteni, hova tűnt a gazdája. Vajon emlékezni fog még Aelyxre, amikor véget ér a csereprogram? Valószínűleg nem. Syrine megfogta a karját, amitől Aelyx gondolatai visszatértek a hajóra. A lány bizonyára észrevette rajta az izgatottságot. Ez is egyike volt a különleges képességeinek. Meg tudjuk csinálni, ígérte Syrine, majd kimutatott az ablakon, és hozzátette, őértük. Tudom. A sh’alear az ő ötlete volt, és amikor az Aegis többi tagja megtudta, mire készül, hősnek kiáltották ki. De ettől még Aelyx nem volt oda az ötletért, hogy nyolc hónapot töltsön el a Földön mindenféle vademberek között. Megrázta a fejét, és mielőtt megnyugtatta volna Syrine-t, hogy igazad van, meg tudjuk csinálni, újra kipillantott a szülőbolygójára. Ezután elindultak Eron és Stepha után a főhajó felé. Az állomás szinte teljesen üres volt ebben a korai órában, egyetlen árust láttak csak, aki a holmijával csencselt a beszálló kapuknál. Időnként felszisszent az űrkikötő szellőztetőrendszere, de különben csak a lépteik visszhangzó zaja hallatszott. Aelyx megállapította magában, hogy az újrahasznosított levegőnek egészen furcsa illata van, hasonló

ahhoz az áporodott szaghoz, amit kedvenc gyerekkori búvóhelyén, a H’alar barlangban érzett annak idején. Vajon hány órát töltöttek el a szűk, hideg járatokban Eronnal? Több százat, legalább. Az emlékektől belenyilallt mellkasába az aggodalom. Az emberek a H’alar barlangot is el fogják pusztítani, mint ahogy tették a saját természeti csodáikkal. Szemben a l’eihrekkel, az emberek nem szabályozták a bolygójuk népességét. Aelyx sokat tanulmányozta az emberek történelmét. Tudta, mi fog történni, ha ezek az idegenek letelepednek a L’eihrre. Ugyanaz, mint amikor az amerikai emberek megvetették a lábukat azon a földrészen, ahol jelenleg is élnek. Elveszik, amire szükségük van, és néhány évtizeden belül leigázzák az őslakosokat. Nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. – Drága testvéreim – kiáltotta oda az árus Aelyxnek és Eronnak –, ezek nélkül nem utazhattok a Földre! – De, egész biztos vagyok benne, hogy igen – nevetett Eron. Aelyx a férfira nézett, akinek egy fekete zsinór lógott a kezéből. A zsinór olyan fényes volt, hogy visszaverte a mennyezeti lámpák fényét, és amikor alaposabban szemügyre vette, Aelyx látta, hogy a férfi egy ahibot erősített a zsinórra, mintha fel akarta volna díszíteni. – Mi ez? – kérdezte Aelyx. – Egy nyaklánc – mondta az árus, és szemléltetésképp a nyakához emelte a zsinórt. – Úgy hallottam, hogy a földi nők nem tudnak ellenállni a fényes tárgyaknak. Köveket hordanak a nyakukban, sőt, vannak, akik a fülük húsában is. Ha megveszed azt a nyakláncot a vendéglátód Sh’ovah napjára, azzal nem csak az Áldott Anyát tiszteled meg, de az emberlányt is megleped egy pompás ajándékkal. Aelyx összeszorította a száját, hogy el ne vigyorodjon. Nem gondolta, hogy bárkinek örömet okozna egy közönséges kavics. Ennyire még az emberek sem lehetne ostobák. – Ez igaz – mondta Stepha. – Sok nő örül annak, ha kőből készült ékszert kap ajándékba, viszont nem ünneplik a Sh’ovah-t. Helyette a születésük napját ünneplik. – Érdekes – motyogta Aelyx. Talán elvihetné ezt a zsinórt ajándékba. Azt a látszatot keltené vele, mintha örömet akart volna szeretni a vendéglátójának. – Adok érte harminc kreditet.

Az árus pillanatok alatt becsúsztatta a zsinórt egy szövetzacskóba, azután Aelyx odanyújtotta neki a csuklóját, és a férfi gyorsan leemelte a harminc kreditet a bőre alá ültetett adathordozóról. Aelyx zsebre vágta az új szerzeményét, majd kocogva Eron és Syrine után iramodott. – A földi lányok tényleg odavannak a kavicsokért? – kérdezte hitetlenkedve Syrine. – Én egy hímnemű embernél fogok lakni. Lehet, hogy vinnem kellett volna neki egy zsák földet. – Vagy egy doboz trágyát – tette hozzá Eron, és nevetés csillant a szemében. – Micsoda furcsa lények. Ekkor meghallották Stepha csoszogását, és Aelyx gyorsan témát váltott. – A l’ihanod fent van a hajón? – kérdezte Erontól. – Bárcsak fent lenne – válaszolta Eron. – De nincsen. Orvosnak osztották be a… – Eron nem tudta befejezni a mondatot, mert Syrine egyszer csak megiramodott és futni kezdett. A csizmája nagyokat koppant a fémpadlón, lófarka jobbra-balra lengedezett, ahogy egyre jobban eltávolodott tőlük. – Fasha – csúszott ki Aelyx száján, miközben nézte, ahogy a lány eltűnik az űrhajó belsejében. Lehet, hogy Syrine többet érez a szobatársuk iránt, mint az Aelyx gondolta. – Még mindig haragszik rád meg Elyx’ára? – Azelőtt barátnők voltak – mondta Eron, és lesütötte a szemét. – Azt hiszem, ettől még rosszabb az egész. – Felpillantott. – Úgy képzelem, hogy ha te meg én ugyanazt a nőt akarnánk, és ez a nő választana közülünk, mi is megutálnánk egymást. – Ne legyél ebben olyan biztos. – Aelyx el sem tudta képzelni, hogy ennyire kötődjön valakihez. Barátságosan oldalba könyökölte Eront. – Lehet, hogy megkegyelmeznék, és egyszerűen átengedném neked a lányt. Eron felnevetett, de továbbra is úgy tűnt, mint aki aggódik. – Syrine érdeklődik irántad – mondta, és úgy tűnt, azt várja, hogyan reagál Aelyx. – Talán nem ugyanúgy, mint irántam, de lehet… – Várjál – szakította félbe Aelyx. – Azt akarod mondani, hogy őt kéne választanom?

– Nem! Vagyis lehet. Csak gondolkodj el rajta! Előbb-utóbb mindnyájunknak választanunk kell magunknak L’ihant. És miért ne választanád pont őt? Tudod, hogy kompatiBillsek vagytok egymással. Tényleg, miért ne Syrine-t? Aelyx nem tudott volna teljes bizonyossággal válaszolni erre a kérdésre. Egyszerűen nem úgy nézett a lányra. – Először is, azt hinnéd, hogy csak azért van velem, mert veled nem lehet. – Bármilyen sovány vigaszt is jelentenél neki, valószínűleg tényleg ez lenne a helyzet. Aelyx haragos pillantást lövellt a barátja felé. – Ezen kívül? – Ezen kívül természetellenes lenne az egész. Ennyi erővel azt is kérdezhetnéd, hogy miért nem választok magamnak az emberek közül. Eron megvonta a vállát, és éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor megszólalt a hátuk mögött a nagykövet. – Ne zárkózz el semmitől, testvérem. Az Út ennél rosszabb dolgokat is kérhet tőled. Aelyx mindkét kezével megmarkolta a jéghideg korlátot, és úgy érezte, sh’ad fasírt méretűre kerekedik a szeme. Igazuk volt a barátainak – a Véneknek tényleg elment a józan eszük. Ha eddig volt is benne némi bizonytalanság a tervével kapcsolatban, az most végképp elszállt. Lehunyta a szemét, és minden figyelmét befelé összpontosította. Lelassította a fejébe áramló vért, és mérsékelte a szíve kalapálását. – Követni fogom az Utat, hogy dicsőséget hozzak L’eihr Anyára – mondta végül megtévesztően nyugodt hangon Stephának.

2. FEJEZET

Szeptember3., csütörtök Üdvözlet, Földlakók! Köszöntelek honlapomon, az osztályelső típusú találkozások exkluzív forrásánál. Engem Cara Sweeney-nek hívnak, és én leszek az idegenvezetőd ezen a csillagközi kiránduláson. Hamarosan megérkezik hozzám az ország első l’eihr cserediákja, én pedig nem leszek rest kiszedni belőle azokat a szaftos titkokat, amiket mindig is tudni akartál a l'eihrekről, de soha nem merted megkérdezni. Itt nem lesznek tabuk – olyan messze elmegyek a csillagközi történetekért, ahol lány még nem járt előttem! Két hét múlva indulunk, úgyhogy látogass vissza gyakran, nehogy lemaradj valamiről. Szeretnéd, ha a posztok egyből a postaládádban landolnának? Iratkozz fel az RSS hírcsatornámra! És addig is, kérlek, hogy a homo sapiensek nevében üdvözöld te is Aelyxet, aki alighanem ezekben a pillanatokban hasít keresztül át az ózonrétegen. Alig várom, hogy találkozzunk Manhattanben, Aelyx! És ne aggódj – békével érkezem. J

Cara úgy időzítette a posztot, hogy másnap reggel hat órakor aktiválódjon, így bőven marad ideje arra, hogy beadja a dolgot a barátjának. Mivel eszébe sem jutott Eric, amikor rábólintott az ösztöndíjra, az a legkevesebb, hogy hagyja, hadd őrjöngje ki magát nyugodtan. Mert abban biztos volt, hogy Eric őrjöngeni fog. De most nem akart Ericre gondolni, és a vitaversenyre való készülés remek lehetőség volt arra, hogy elterelje a figyelmét. Lecsukta a laptopját, és előre hajolt a székében, hogy ráhangolódjon a történelemterem túlsó végében zajló próbavitára. Joss Fenskének az ivóvíz gazdasági forrásként való felhasználása és nemzetközi kereskedelme mellett kellett érvelnie, ellenfele pedig az órájára pillantott. – Őőő – kezdte Joss –, a víz az egy, őőő, természetben előforduló áru, semmiben sem különbözik a, őőő, olajtól vagy a földgáztól… Cara ekkor nyakon lőtte Josst egy befőttes gumival, aki felsóhajtott, és oldalra billentette a fejét, mintha azt kérdezné, hogy most komolyan? Cara megvonta a vállát, majd belekezdett a kiselőadásába: – Ezekkel az őőő-kel semmi esélyünk. Mint ahogy azzal sem, ha minden szó után odateszitek, hogy szóval. – Kaitlyn Ray-re bökött, és hozzátette: – Rólad beszélek, Kaity. – Ja, borzasztó – mondta Kaitlyn. Cara elengedte a füle mellett a megjegyzést, és újra Jossra figyelt. – Szeretném, ha megcáfolnád azt az érvet, hogy az olajjal és a földgázzal szemben a víz elengedhetetlen a túléléshez, és hogyha nem szabályozzák megfelelően a vízhez való hozzáférést, a föld lakosságának további robbanásszerű növekedésével háborúk törhetnek ki. Joss megnyalta a száját és bólintott, majd ismét elkezdett nyögdécselni. Annyi önbizalom szorult belé, mint egy őzbe, aki éppen sóbálvánnyá merevedve néz farkasszemet a feléje száguldó teherautó fényszórójával. Cara ráborult az asztalára, és a kézfejére támasztotta az állát. Ennek a csapatnak annyi lesz, ha ő befejezi a középiskolát. Az alapokat meg tudta tanítani nekik, de hiányzik belőlük a szenvedély, ami a győzelemhez kell. A küzdőszellem belülről fakad – vagy megvan az emberben, vagy nincs. Még a

l’eihrek is képesek voltak felismerni a valódi szenvedélyt, amikor szembe találták magukat vele. A l’eihrekről Carának eszébe jutott, hogy a nagykövetük végre válaszolt arra az e-mailre, amiben Aelyx otthoni szobájának kinézete és berendezése felől érdeklődött. Szürke falak, bézs padló, egyszerű ágy, lakónként egy tárolószekrény, semmi dísztárgy – hangzott a válasz. Börtöndizájn, mondhatni. De legalább nem fog sokáig tartani anyának átalakítani Troy szobáját – mindössze a falakat kell átfesteni, meg lefektetni egy padlószőnyeget. Gyakorlás után Cara beugrik majd egy barkácsáruházba, és megveszi, amire szükség van. Aelyxnek talán könnyebben megered a nyelve, ha kényelemben és biztonságban érzi magát. Cara tekintete az okostábla fölötti faliórára kúszott. – Fejezzük be kicsit korábban – mondta. – Még elő kell készítenem egy kísérletet a holnapi fizikaórára. És akkor még nem említette a matematika beadandót, a földönkívüli cserediákkal kapcsolatos előkészületeket, és az izgalmas híreket, amelyeket még közölnie kell Erickel. Alighanem megint egész éjjel ébren lesz. – Helló, bébi! – Eric lesöpört néhány fűszálat és száradt sárdarabot a lacrosse-mellényéről Caráék elülső verandájának padlójára, és közben próbált belesni a nappaliba. Lerúgta a stoplis cipőjét, majd belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. – Hol van apukád? Cara leszedett egy falevelet Eric csatakos szőke hajáról, és megcsiklandozta vele a fiú állát. – A konyhában. Miért? – Azért, mert ki fog nyírni, ha megtudja, hogy ezt csináltam – mondta, azzal beakasztotta a mutatóujját Cara pólójának nyakába, és belesett a póló alá. Amikor Cara rácsapott a kezére, Eric elvigyorodott, és a konyha felé bökött a fejével. – Etess meg. Éhen pusztulok. – Cicik meg chips? – Cara összefonta a karját, és érezte, hogy mosolyra húzódik a szája. – Csak erre kellek, mi?

Csak félig-meddig szánta viccnek a megjegyzést. Eric az elsős iskolai bál óta próbálja utolérni a haverjait, akiknek akkor összejött a dolog. Úgy tett, mintha a szex valami verseny lenne, ő pedig nem akarna az utolsó helyen végezni. Az szemlátomást nem igazán érdekelte, hogy Cara még nem szeretné átszakítani a célszalagot. – Ezzel most nagyon megbántottál. Hogy feltételezheted, hogy csak erre kellesz? – kérdezte, és megint elvigyorodott. – Én ennél sokkal többet akarok. – Seggfej – mondta Cara, miközben megfogta Eric kezét, és lökdösni kezdte a fiút a konyha felé. – Gyerünk, én is éhen halok! Mintha csak a jelre várt volna, Carának megkordult a hasa. Ebéd óta egy falatot sem evett, túlságosan ideges volt a gondolattól, hogy közölnie kell Erickel: hamarosan lesz egy állandó gyertyatartójuk. Pontosabban, egy második állandó gyertyatartójuk, ha Cara legjobb barátnőjét, Torit is beszámítjuk. Csakhogy őt Eric nem utálta annyira, mint amennyire a l’eihreket. Majdnem, de annyira azért nem. – Pizzát csinál az anyukád? – kérdezte Eric, miután megérezte a marinara szósz fűszeres illatát. Közben a másik kezét Cara derekára tette, és lassan lecsúsztatta a szoknyájára. Cara erre a kezére is rácsapott, és azt kívánta, bárcsak békén hagyná egy percre. – Nem, ez… – Ekkor hirtelen leblokkolt az agya, és a földbe gyökerezett a lába, ugyanis a konyhába belépve azt látta, hogy a szülei a hűtőnek dőlve szenvedélyesen csókolóznak egymással. Végigfutott a hátán a hideg, gyorsan a szeme elé kapta a kezét, Eric pedig egy kétballábas piruett kíséretében úgy menekült ki a konyhából, mintha lángokban állna a helyiség. – Undorító – lesett ki Cara az ujjai között. – Miért nem tudjátok ezt titokban csinálni? – Például kulcsra zárt, hangszigetelt ajtók mögött. Anya nagy cuppanással szakadt el apa szájától, majd félresöpört a homlokából egy kócos, fekete hajtincset. – Hékás – mondta. – Te meg mikor jöttél haza? Apa arra se vette a fáradságot, hogy felnézzen, csak a kócos, vörös haja látszott, ahogy tovább szimatolta anya nyakát.

– Pár perce. – Cara elfmtorodott. – Apa, nem tudnád abbahagyni? Válasz helyett apa csak legyintett, és folytatta tovább, amit csinált. Ő volt a midtowni tűzoltóság kapitánya, és anyával mindig nagyon… szerelmes… hangulatban voltak, amikor hazajött a negyvennyolc órás műszakból. Cara arra gondolt, vajon az ő szülei miért nem képesek utálni egymást, mint minden normális házaspár. Mivel elment az étvágya, lemondott a kajabeszerzési terveiről, de mielőtt kiment volna a konyhából, szokás szerint alaposan megnézte magának anya arcát, nem sápadt és viaszos-e a bőre, nincsenek-e ott a szeme alatt a régi, szürke karikák. Miután mindent simának és egészségesen rózsaszínnek talált, halkan felsóhajtott, és kifordult a konyhából. Még most, ennyi idő után is alig tudta elhinni, hogy anya tényleg meggyógyult, és nem fog előugrani valamelyik átverős műsor házigazdája az ajtó mögül, és azt rikoltozni, hogy Hopppáá! Az anyukádnak még mindig petefészekrákja van! Átvertünk! Bízni akart az asheemben, a l’eihrek gyógynövényében, de nem volt könnyű. Miután magára hagyta a szemlátomást magányra vágyó szüleit, Cara visszament a nappaliba. – Mi az, nincs kaja? – A fiú a gyomrához kapott, mint akit szörnyű kínok gyötörnek, majd halottnak tettetve magát egy hangos puffanással a kanapéra rogyott, és ekkor Cara egy pillanatra újra meglátta benne a régi Ericet – a dilis, langaléta elsőst, aki annak ellenére meg tudta nevettetni, hogy az anyukája éppen haldoklott. Most olyan furán mutatott a kopott kanapén, mintha a fiatal, szőke Zeusz jött volna le meglátogatni a halandókat. Carának hiányzott a régi égimeszelő és a hülye viccei. – Neked is van két lábad – mondta Cara. – Menjél velük vissza, ha még éhes vagy. Eric olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. – Nem jön be az öregpornó. Cara felvihogott. Mintha a régi Ericet hallotta volna. – Hé, játsszunk egyet a Totális zombimészárlással. Utolsó vérig, mint a régi szép időkben. Na, hagylak győzni – kérlelte, de Eric megrázta a fejét, majd elkapta a csuklójánál fogva, és lerántotta az ölébe.

– Van egy jobb ötletem – mondta, és Cara orrát megcsapta a pézsmaszagú kölni és az izzadt fiútest átható szaga. Eric a fülére szorította a száját, és miközben az ujjai felfelé vándoroltak a combja belső oldalán, belesuttogott a fülébe: – Menjünk fel a szobádba. Az apukád most egy ideig biztosan lefoglalja magát. Cara beletenyerelt a fiú izzadt mellkasába, eltolta magától, és közben próbálta a száján keresztül venni a levegőt. Miért nem képes felfogni, hogy ezzel a tapperolással csak maga alatt vágja a fát? – Izéke, Tori mindjárt átjön. Eric nagyot sóhajtott, és miközben ráfújta a levegőt Cara nyakára, az ujjai befejezték illetlen kirándulásukat. – Remek. Pont ő hiányzott. Nincsen saját élete annak a kis piócának? – kérdezte Eric, és eltolta magától Carát, majd átcsúszott a kanapé túlsó végébe. – Torinak van saját élete – mondta Cara, és belebokszolt a fiú bicepszébe. – A kedvemért kihagyja a diákönkormányzat ülését. Márpedig Tori korábban egyetlen gyűlést sem hagyott ki – főleg mert Jared Lee volt a diákönkormányzat elnöke, akibe Tori régóta szerelmes volt. – Minek hívtad át? – kérdezte Eric, miközben a karját dörzsölgette. – Próbálsz lerázni? – Lehet, hogy azt kéne – mondta Cara, és érezte, hogy elönti a forróság az arcát. Az állandó fogdosás, a sértések – érezte, hogy nem sokáig tudja már elviselni az új Ericet. Lehunyta a szemét, lassan visszaszámolt tíztől egyig, és megpróbálta felidézni, milyen technikákat olvasott a Dühkezelés idiótáknak című könyvben. Nagy levegő be… nagy levegő ki. Ó, a fenébe az egésszel. Ha ezzel nem sikerül lekoptatnia Ericet, akkor semmivel. – Aláírtam a szerződést – mondta. – Milyen szerződést? – Beletelt néhány másodperbe, mire Ericnek leesett a dolog, és amikor újra kinyitotta a száját, Cara hallani vélte azt a kis pukkanó hangot, amit a pontyot szoktak kiadni. – Arról a csereprogramról beszélsz, amit ebédnél mondtál? – Aha. – Most szívatsz, ugye?

– A-a – rázta meg a fejét Cara, és minden elhatározását összeszedve hozzátette: – Két hét múlva költözik a fiú. – Te megőrültél? Ez azt jelenti, hogy tényleg oda kell majd menned! Nincs az a pénz, amiért ez megérné! – Eric belenyúlt a farzsebébe, és előhúzott egy nedves, gyűrött szórólapot, de mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, megállt a keze a levegőben. – Várjunk. Azt mondtad, hogy fiú? Egy csávó fog ideköltözni? Az rohadtul ki van zárva! Ekkor három határozott koppanás hallatszott a bejárati ajtón, és Tori lépett be a házba, mire Cara és Eric abbahagyták a veszekedést. Tori a válla mögé vetette hosszú, fekete lófarkát, lehajította a földre a kapuskesztyűjét, majd kibújt a focimezéből, és letörölte vele az arcáról az izzadtságot. Ezután a nyakába vetette a mezt, és úgy állt ott sportmelltartóban, rövidnadrágban és csípőre tett kézzel, mint valami Wonder Woman. – Helló, culo – mondta Ericnek, és közben majd keresztülszúrta a tekintetével. Üdvözlésképp még a magasba emelte a középső ujját, amit Eric udvariasan viszonzott. A kettejük közti gyűlölet kezdetektől fogva kölcsönös volt. Ha Cara volt a jang, Tori volt a jing – tikfa színű bőr, koromfekete szem – az átlagosnál rosszabb tanuló, akibe apró termete ellenére annyi energia szorult, mint két atomerőműbe. Egyvalami viszont közös volt bennük: mindkettőjüknek ami a szívén, az a száján. Eric volt az, aki először megszólalt, és meglepő módon közvetlenül Torihoz intézte a szavait, sőt, oda is intette a lányt a kanapéhoz. – Ezt nem fogod elhinni – mondta. – Lássuk csak. Mi lehet az, amit nem fogok elhinni? – Tori elgondolkodva megvakarta az állát. – Kihúztad a nyelved Marcus Johnson seggéből? – Nem lesz ilyen jókedved, ha majd egy gyökér ufó tönkreteszi a következő pizsamapartidat – mondta komoran Eric. – Biztos remek szórakozás lesz befonni a haját, vagy mit tudom én, mit szoktatok csinálni ezeken a bulikon.

– Ez meg miről beszél? – Tori odahúzott egy széket a kanapéhoz, Caráék felé fordította a támláját, majd lovagló ülésben elhelyezkedett rajta. Cara röviden összefoglalta, miről van szó. – Puta madre! Mielőtt végleg eldöntöd, olvasd el ezt – mondta Tori, és az egyik kezével előkotort egy összehajtogatott, átizzadt papírlapot a melltartójából. Kihajtogatta a combján, majd odaadta Carának. – Edzés után osztogatták. – Nálunk is – mondta Eric, és a kanapéra dobta a sajátját. – Marcus apukája az elnöke a helyi szervezetüknek. Én már csatlakoztam is. Cara óvatosan kézbe vette a gusztustalan állapotban lévő füzetecskét, és szemügyre vette a címlapot. ELME: EMBEREK A L’EIHR MEGSZÁLLÁS ELLEN. A FÖLD VÉDELMEZŐI. – Ez most komoly? Van valaki, aki komolyan veszi ezeket? A ELME-nek világszerte több ezer tagja volt – szélsőséges idióták, abból a fajtából, akik alaposan felfegyverkezték magukat, és úgy várták az apokalipszist. – És mi volt? Ismerkedés gyanánt megkínáltak egy kis ciánfröccsel, hogy aztán zökkenőmentesen menjen a kollektív öngyilkosság? Remélem, szépen megittad. – Te vagy az, aki mérgezi magát – mondta Eric, miközben kikapta a füzetet Cara kezéből, és felemelte, mint valami zsoltároskönyvet –, ha elhiszed, amit a kormány mond. Tori előrehajolt a székében, és lilára lakkozott körmével rábökött a legelső bekezdésre. – Ez a rész eléggé para. Cara megadóan felsóhajtott, és olvasni kezdett. – A l’eihrek, legalábbis az a néhány, akiket eddig volt szerencsénk látni, olyan technológia, intelligencia, sebesség… bla, bla, bla… Fel kell tennünk hát a kérdést: Mit akarhatnak ezek tőlünk? Ijesztő fizikai adottságaikat ősi tenyésztési programjuknak köszönhetik, és mivel tudjuk, hogy mi, emberek, genetikailag kompatiBillsek vagyunk a l’eihrekkel, azt kell gondolnunk, hogy az idegenek az asszonyainkat akarják, méghozzá azért, hogy létrehozzanak egy új, mutáns fajt.

Ezeknek elgurult a gyógyszere, gondolta Cara. Ráadásul a meggyőzési technikák terén is lenne mit fejlődniük. – Ne viccelj már – mondta. – Üres duma, amivel próbálnak a saját oldalukra állítani. Hogy vagy képes komolyan venni? – Nem viccelek. – Ericnek megfeszült az állkapcsa, és olyan jeges fény csillant a szemében, amilyet Cara még soha nem látott. A fiú, akit Cara valaha szeretett, a szeme előtt változott át dühös idegenné, és ettől végigfutott a hideg a gerincén. – Nagyon titkolóznak, főleg a fegyvereikkel kapcsolatban, és ez a telepátiás szarság, amit nyomnak… – Az nagyon para – fejezte be a mondatot Tori. – Figyelj, Eric, már késő, már aláírtam… – Nem ez az egyetlen ösztöndíj a világon – mondta Eric, és dühösen felpattant az ágyról. – Ráadásul a szabályok szerint a vendéglátó iskola legjobb tanulójának kell befogadnia ezt a gyökeret. Ha nemet mondasz, valamelyik másik iskolába fogják vinni. De ha igent mondasz, ott fog ülni velünk az órákon, a menzán, ugyanabba a budiba fog járni… Mi van, ha megengedik neki, hogy sportoljon? – Eric beletúrt a hajába. – Gondolj már bele! Mindenki utálni fog, amiért ránk szabadítottad. És minket is utálni fognak – Eric saját magára, majd Torira mutatott –, amiért hagytuk. Cara döbbenten nézte őket. – Ezentúl nem fogtok velem mutatkozni? Eric csak bámulta a kopott parkettát a két lába között, és nem mondott semmit. – Nem foglak ezért ejteni – mondta Tori, miközben előre-hátra hintázott a székén –, de ezért gondolkodj a dolgon. Semmit nem tudunk róluk. Mi van, ha készülnek valamire? Mi van, ha nem engednek majd el a bolygójukról? – Meggyógyították anyát. Miért csinálták volna, ha igazából el akarnak pusztítani minket? – Jaj, Cara, nőj már fel! – Erik odaviharzott az ajtóhoz, és felkapta a stoplis cipőjét a verandáról. – Nyilván akarnak valamit a gyógyszerért cserébe. Semmi sincsen ingyen. Itt az ideje, hogy hozz egy kis áldozatot a többiekért.Tépd össze a szerződést, vagy bánom is én, hogyan, de csináld vissza!

– Nem! – Mégis hogy képzeli, hogy parancsolgat neki? – Az egész karrierem múlhat ezen. – Ez most komoly? Úristen, hogy lehetsz ennyire önző? Eric most már kiabált vele – először a sokéves barátságuk kezdete óta. – Veszélybe sodrod magadat és az egész várost, csak azért, hogy ne kelljen felvenned a diákhitelt? – Én vagyok az önző? Te öntelt pö… – Mi a probléma? – Apa lépett be a nappaliba. A haja még kócos volt az anyával közös konyhai előadásuktól. Játékosan megszorította Tori vállát, majd egy szúrós pillantás kíséretében kurtán odabiccentett Ericnek. – Fogadok, hogy még nem vagy kész a házi feladatoddal. – Ja – Eric értette a célzást. Odahajolt Carához, mintha arcon akarná csókolni, de csók helyett belesuttogott a fülébe. – Jobb, ha eldöntöd, mi az, ami igazán számít. Ezután megfordult, és köszönés nélkül kiment a házból. Olyan halkan csukta be az ajtót, hogy a zárnyelv kattanása sem hallatszott. Ez valahogy jobban bántotta Cara fülét, mintha becsapta volna. Eric ELME szórólapja a földön hevert, Cara most felvette, és elolvasta az utolsó bekezdést. Jobb meghalni a Föld büszke védelmezőjeként, mint egy idegen faj elnyomásában élni. Ismerd fel a l’eihr ellenséget! Lehet, hogy külsőre úgy néz ki, mint egy ember, de nem az. Carát kirázta a hideg. Ijesztő volt belegondolni, hogy Eric tényleg elhiszi ezt az egész agyrémet, és Tori is hajlik rá. Mi van, ha a fiújának igaza van, és az egész iskola utálni fogja, amiért befogadja Aelyxet? Vett egy mély lélegzetet, és sokáig benntartotta a levegőt. Nem, ez kizárt. Persze, biztos a többiekben is lesz némi bizonytalanság – mint ahogy benne is van –, de nem fogják fáklyával meg vasvillával kiűzni a világból. Tori pedig teljesen hülye, ha tényleg azt hiszi, hogy a l’eihrek azért akarják a bolygójukra vinni, hogy foglyul ejtsék és rákényszerítsék, szüljön nekik mutánsokat. Ha tényleg ezt akarják, miért nem rabolják el most? Könnyűszerrel megtehetnék.

De akkor mitől lett megint olyan nyirkos a tenyere? Miért érzi úgy, mintha a szíve a torkán keresztül próbálná elhagyni a testét? Hangosan kifújta a levegőt, és megpróbált nem tudomást venni a koponyáját belülről csiklandozó félelemről – ugyanarról a félelemről, amit akkor szokott érezni, amikor egy vita közepén rájön, hogy rossz érvet választott.

3. FEJEZET

A

elyx hunyorogva nézte, ahogy a fényűző bálterem plafonján a csillárok kristály díszei megtörik a lámpák fényét, és szivárványszínbe borítják a helyiséget. Az ízléstelenség csimborasszója. Igaza volt az árusnak az űrkikötőben, az embereket szinte megbabonázták a fényes tárgyak. És ez még csak a kezdet volt. A termet belengő füstös hússzag bántóan büdös és szokatlan volt. A zajt – a cipőtalpak koppanását a csillogó márványpadlón, a beszélgetés és nevetés visszhangját, a pezsgőspoharak koccanását – szinte elviselhetetlenül hangosnak találta. Úgy tűnt, az emberek egy egész életstílust alapoztak a túlingerlésre. Nekidőlt a falnak – amit egy lóháton ülő katonákat ábrázoló fényűző mozaik borított – és a távolból szemügyre vette a családot, amelyik vendégül fogja látni. Még nem mutatták be őket egymásnak, és már előre rettegett, hogy ezeknél az embereknél kell majd laknia. Az apa, Bill Sweeney és a felesége megállás nélkül hangosan vihogtak, és valahányszor azt hitte, senki nem látja őket, a férfi belecsípett a nő hátsójába. Troy Sweeney, az idősebb gyerek, szemlátomást azon volt, hogy a saját testsúlyával megegyező mennyiséget fogyasszon el a rákkoktél nevű előételből. A rákkoktélt étvágygerjesztőnek szánták, de Aelyx meglátása szerint minden volt, csak az nem. Cara Sweeney-t már korábban is látta fényképen, így most könnyen felismerte. A különbség csak az volt, hogy most nem mosolygott. Összefont karral állt egy helyben, és ellenséges pillantásokat lövellt a bátyja felé. Annak fényében, amit Aelyx a lány hobbijairól tudott – olyan magányos tevékenységek tartoztak ide,

mint az olvasás (klasszikus regények), a számítógépes játékok és az újságírás –, nem lepődött meg az elutasító testbeszéden. Ez a női egyed a többi ember társaságánál szemlátomást jobban kedvelte az egyedüllétet, ami fakadhatott abból a védekező mechanizmusból, amit valószínűleg akkor fejlesztett ki magában, amikor azt hitte, meg fog halni az anyja. Annál jobb. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg nem fogja mindig mindenhova követni. Tényleg nem találtak nála jobbat? Úgy sejtette, hogy Cara vonzó, bár talán kicsit túlságosan magas lánynak számíthat az emberek között, ugyanakkor vörösen lángoló haját és átható, kék szemét fájdalmasan rikítónak találta. A L’eihren nem léteztek élénk színek, és a lány arra emlékeztette Aelyxet, hogy mennyire idegen ez az új világ. Amikor a retinája már nem bírta tovább Cara látványát, elkapta a tekintetét, és megkereste Syrine-t a tömegben. Syrine ugyanolyan barna-szürke egyenruhát viselt, mint ő, ám a lány sokkal kevésbé tűnt fesztelennek, miközben vendéglátójával, egy magas, fekete hajú francia fiúval beszélgetett. Syrine vállai úgy megfeszültek, hogy szinte a füléig értek, a fiú ellenben lazán nekitámaszkodott a falnak, és olyan közel hajolt hozzá, hogy Aelyx nem tudta másként értelmezni a mozdulatot, mint valamiféle párzási szertartás részét. Áldott Anya, hogy ez mennyire undorító! A hülyéje vagy nem vette észre, vagy nem érdekli, hogy Syrine-nek esze ágában sincsen párosodni vele. Egyetlen, velük egykorú l’eihr sem lenne képes odáig süllyedni, hogy örökítő anyagát megossza egy emberrel, még akkor sem, ha maga az Út parancsolná. Mintha csak megérezte volna, hogy őt figyeli, Syrine odafordult Aelyx felé, majd átbújt az emberfiú karja alatt, és odasietett a félkörívű fali fülkéhez, ahol Aelyx rejtőzött. Belenézett a szemébe, és már dőlt is belőle a panaszáradat. Jóságos istenek, szinte láttam, ahogy kipárolognak a hormonok abból a koszos testéből. Kis híján kihánytam a vacsorát. Most szabd meg a határokat, javasolta Aelyx, mielőtt még késő lesz. Láttad, mit csinált? Syrine a válla felett hátrapillantott a fiúra, aki már a következő áldozata becserkészésén dolgozott. Éppen felszegte

a fejét és hangosan felnevetett, úgy, hogy beleremegett a nagy, kampós orra. Nem érti a nem verbális társas jelzéseket. Ha másból nem ért, könyököld véletlenül ágyékon. Az talán elég egyértelmű lesz. Legalább a te embered elviselhetőnek tűnik. Csendes és visszafogott. Aelyx újra szemügyre vette Cara Sweeney-t, és érezte, ahogy felszalad a szemöldöke a homlokán. A lány sápadt arca fájdalmas grimaszba torzult, és a hasához kapta az egyik kezét, mintha fizikailag rosszul lenne. Elviselhető? Aelyx nem volt ebben olyan biztos. És Eroné is, folytatta Syrine. Tiszteletben tartja a személyes határokat. Micsoda szerencse! Mindketten Eron vendéglátója felé fordították a fejüket, aki a padlót bámulta, és közben összekulcsolta a két kezét a háta mögött, mintha meditálna. A szülei a feje fölött beszélgettek, a lábánál pedig egy fiatal fiú tologatott egy kisméretű fröccsöntött autót a márványpadlón. A gyerek némileg hasonlított a lányra, de a szigorú kínai népesedéspolitika ismeretében valószínűtlennek tűnt, hogy testvérek lennének. Igazán kár, hogy a Föld többi országa nem vezetett be hasonló törvényeket. Mivel nem állt rendelkezésre elegendő élelem és víz a növekedő népesség számára, az emberiség a saját vesztébe rohant a mértéktelen szaporodással. Ne aggódj, mondta Aelyx Syrine-nek. Ha a sh’alear működik, nem sokáig leszünk itt. Még úgy is legalább egy hónapig fog tartani, panaszkodott Syrine. És ha lebukunk… Ha lebukunk, meghalunk, figyelmeztette Aelyx. Úgyhogy ki van zárva, hogy lebukjunk. Érezte, ahogy Syrine-en egyre jobban eluralkodik a szorongás, és lassan semmivé foszlik a bátorsága. Talán jobb lenne, ha újra végigmennének a terven – mind a hárman. Mondd meg Eronnak, hogy tartsa a keze ügyében a kom-gömbjét. Három napon belül mindkettőtökkel kapcsolatba fogok lépni. Higgy bennem! Meg tudom csinálni. Syrine megérintette a mutatóujjával Aelyx torkának bal oldalát, ami a tiszteletteljes búcsúzás jele volt. Az Áldott Anyáért.

És a gyermekeiért. Aelyx viszonozta a mozdulatot, majd visszahúzódott a falfülke rejtekébe. Egyszer, amikor Cara tízéves volt, Troy-jal elindultak, hogy felfedezzék a házuk mögötti erdőt. A bátyja, aki elöl ment a fák között, félrehúzott az útból egy ágat, majd – azt gondolván, hogy ez hihetetlenül mulatságos – túl hamar engedte el, így az hasba találta Carát. Cara ezután vagy egy órán keresztül zihálva tudta csak venni a levegőt. Nagyjából úgy, ahogy most. Hasonlóan a lábujjait nyomorgató magas sarkú cipőhöz, a fekete koktélruha is eggyel kisebb volt a kelleténél, és anya egy olcsó alakformáló harisnya megvásárlásával próbálta elérni, hogy Cara beleférjen, és ne kelljen újat venni. Csakhogy a harisnya sajnos nem egy, hanem három mérettel volt kisebb, így Cara egész este nem tudott leülni (és nagyon levegőt venni sem). – Befejeznéd ezt a kedvetlen bambulást, és hajlandó lennél szóba állni velem? – Troy-nak végre sikerült elszakadnia a svédasztaltól, és most rákdarabkákkal a foga között odalépett Carához. Van, ami soha nem változik. – Megint egy évig nem foglak látni. Cara már nyitotta a száját, ám ekkor újra felfortyant mellkasában a harag, így inkább nem mondott semmit. Legszívesebben megölelte volna Troy-t, és könyörögve kérte volna, hogy ne menjen el. Szerette volna elmondani neki, hogy túl tiszta és csendes a ház, amikor ő nem lakik ott. Bármekkora őrültségnek is tűnt, Carának hiányoztak a nappaliban szanaszét dobált fehér zoknik, meg az, hogy Troy mindig megitta az összes tejet, és emiatt neki szárazon kellett ennie a gabonapelyhet. Meg akarta kérni, hogy keressen magának másik munkát, olyat, amihez nincsen szükség golyóálló mellényre és lépfene elleni védőoltásra. És szerette volna gyomorszájon vágni, amiért újra elhagyja a családját. De ehelyett azt kérdezte: – Félsz? – Mitől? Attól, hogy elmegyek a L’eihrre? – Troy felhorkant és elmosolyodott. – Dehogyis! Alig várom. Én leszek az első ember, aki fénysebességgel utazik. Ez óriási dolog, Paprika.

– Ne hívj így! Jövő héten tizenhét éves leszek. – Amikor Cara megszületett, Troy ránézett a vörös hajára, és azt mondta, olyan, mint a csilipaprika. A becenév aztán ráragadt Carára, annak ellenére, hogy számtalanszor megpróbált megszabadulni tőle. – Hé, eszembe jutott valami – mondta Troy, és elkerekedett a szeme. – Ha igaz, amit Einstein a fénysebességről mondott, mire hazaérek, idősebb leszel, mint én. Cara úgy gondolta, helyénvalóbb is lenne úgy a dolog, de inkább nem mondott semmit. Inkább odabökött a fejével a bálterem széle felé, ahol három l’eihr álldogált egy kupacban: a nagykövet, aki Manhattanben lakott, és a két cserediák. A harmadik diák már vagy harminc perce eltűnt. – Figyeltem, egyetlenegyszer sem nyitották ki a szájukat. Csak bámulnak egymás szemébe. Ez a L’eihr biztos nagyon csendes hely lehet. Troy megvonta a vállát, aztán elkezdte piszkálni a fogát a kisujja körmével. – Kíváncsi vagyok, melyik az enyém – mondta Cara, és remélte, hogy az alacsony az, aki éppen a nagykövettel „beszélgetett”. Ő volt az egyetlen, aki mosolygott – az egyetlen, aki emberszerűen nézett ki. – Menj és derítsd ki! Cara érezte, hogy ezt kellene tennie, de abból, ahogy a fejüket billegették és bámulták egymást, úgy tűntek, mint akik nagyon belemerültek a beszélgetésbe. Az volt az érzése, hogy nem szeretnék, ha valaki megzavarná őket. És bár kicsit szégyellte magát emiatt, de ahogy így elnézte a kis csoportot, az jutott az eszébe, hogy Troy vajon hogyan fogja tudni megkülönböztetni őket, ha a L’eihren lesz. A férfiaknak és a nőknek is egyforma, vállig érő, világosbarna hajuk volt, amit egyszerű copfba fogva hordtak. A frizurájuk szinte teljesen egybeolvadt a rozsdabarna színű bőrükkel, és ezzel meg a cserszínű egyenruhájukkal úgy néztek ki, mint a sétáló papírzacskók. A bolygójuk állítólag öregebb volt a Földnél, és a fajok több ezer évvel ezelőtt egymásba olvadtak. Aztán elkezdtek fejlődni. Vagy mutálódni. A tudósok szerint egy nap a Földön is ugyanez fog lejátszódni, de Carának kétségei voltak efelől. Meg aztán, miért

próbáltak meg mindenáron ugyanúgy kinézni? Mi szükség volt ezekre a teljesen egyforma, tizenöt centis lófarkakra? Mielőtt ezt megkérdezhette volna, Carának viszketni kezdett a torka. Megpróbált köhögni, amitől a harisnyája gumidereka gyakorlatilag kettévágta a veséjét. – Au! – Mi van? – Troy beletúrt rövid, fekete hajába, és felvonta az egyik szemöldökét. – Női problémák? Olyan halkan mondta ki a női szót, mintha valami káromkodás lenne. – Nem – mondta Cara a szemét forgatva. – Megpusztulok ettől a harisnyától. – Hát vedd le! – Ja, persze. Nagyon elegáns lenne. – Valahogy szabadulj meg tőle. Menj ki a mosdóba, és gyűrd bele a retikülödbe, vagy mit tudom én. Senki sem fog rájönni – mondta Troy, majd megcsóválta a fejét, és hozzátette. – Jézusom, annyira csajos, amit csinálsz. Troy sértéseitől furcsa melegség támadt Cara mellkasában, és bele kellett harapnia az ajkába, hogy el ne mosolyodjon. Igen, ez is hiányozni fog. Körbepillantott, felfedezte a mosdót, és komolyan elgondolkodott Troy ötletén. Talán tényleg nem olyan nagy dolog. Ha levenné az alakformáló harisnyát, ami most eltüntette a domborulatait, valószínűleg úgy feszülne rajta a kisestélyi, mint valami búvárruha, de ez most nem igazán érdekelte. – Oké, mindjárt jövök. Ahogy elhaladt a svédasztal mellett, Cara megérezte a sült steak illatát, és nagyot kordult a hasa. Talán ha sikerül megszabadulnia a harisnyától, enni is tud majd. Tovább sántikált a női mosdó felé, ám mielőtt beléphetett volna, útját állta egy fekete öltönyös, középkorú férfi. – Elnézését kérem, kisasszony – mondta a férfi, miközben a tekintetével a termet pásztázta. – Nem mehet be a mosdóba. – Egy fülhallgató lógott ki az egyik füléből, amit most megérintett, mintha valaki beszélne hozzá. Cara a férfi kitűzőjére pillantott: Titkosszolgálat.

– Miért, mi a baj? – Egyre nehezebben vette a levegőt. A férfi tovább járatta tekintetét a bálteremben álldogáló embereken, és miközben Carához beszélt, egyetlen pillanatra sem nézett a szemébe. – Az elnök asszony használja a helyiséget. Csak a Titkosszolgálat által átvilágított személyek mehetnek be, és mivel Ön nem az, fel kell tartóztatnom. – És meddig lesz még bent az elnök asszony? Csend. Szemkontaktus továbbra sincs. Viszont logikusnak tűnt, hogy egy olyan elnök, aki nem tartja tiszteletben az alkotmányt, képes bármeddig kisajátítani a női mosdót. – Tudja, hol van a másik mosdó? – kérdezte Cara, és a súlypontját áthelyezte az egyik lábáról a másikra. Válasz gyanánt a férfi majd’ keresztüldöfte Carát a tekintetével. Bármennyire is csábítónak tűnt a lehetőség, hogy éljen a szólásszabadság jogával, Cara emlékeztette magát, hogy ő immár diáknagykövet, és inkább befogta a száját. A l’eihrek még mindig a közelben álldogáltak, és nem akarta, hogy az első benyomásukat az alapján a jelenet alapján alakítsák ki róla, amit szíve szerint rendezne a titkos ügynökkel. De akkor mitévő legyen? Megfordult, és körbejáratta tekintetét a termen. Egy nyitott irodát keresett, vagy bármit, ahol pár másodpercre magára maradhat. Észrevett egy nagy falfreskót, ami egy sötét fali fülkébe vezetett. Megfelelőnek tűnt a hely, csak gyorsan kell elintéznie a dolgot. Körbepillantott, hogy nézi-e valaki, majd odasétált a félhomályos bemélyedéshez. Egyetlen másodpercet sem akart elvesztegetni, ezért gyorsan lerúgta a magas sarkúját, felhúzta a ruháját, és beakasztotta a hüvelykujját a harisnya gumis derekába. A harisnya azonban nem adta könnyen magát. Cara rángatni kezdte az anyagot, és közben halkan mérgelődött és káromkodott magában. Vagy egy órának tűnt, mire végre sikerült legörgetnie a harisnya tetejét a csípőjén, azután végig, le a combján. Kilépett belőle, és közben érezte, hogy a közelben lévő légkondicionálóból kiáramló hideg levegőtől libabőrös lesz a fedetlen feneke. Éppen visszahúzta a helyére a ruháját, amikor fojtott nevetést hallott a háta mögül. Döbbenten pördült meg.

– Sajnálom – mondta egy hang a sötétben. – Nem akartalak megijeszteni. Csak tudatni akartam, hogy itt vagyok, mielőtt leveszel még valamit. Cara szíve majd kiszakadt a mellkasából, miközben valahogyan felnyalábolta a földről a harisnyáját, és gyorsan belegyűrte a táskájába. – Én csak… – kezdte, és megköszörülte a torkát. – Nagyon kényelmetlen volt. Semmi mást nem akartam levenni. Visszalépett a cipőjébe, és tett egy lépést a bálterem felé. Érezte, ahogy az egész teste lángol a szégyentől. – Nem kell mentegetőznöd. Felkészültem rá, hogy szokatlan dolgokat fogok itt látni. Ekkor a behízelgő hang tulajdonosa kilépett a fénybe, és Cara szemtől szemben állt az egyik legelképesztőbb teremtménnyel, akit életében látott – a hiányzó harmadik diákkal. Összeszorította a fogait, hogy le ne essen az álla. Messziről még semmi különös nem látszott rajta, de így, hogy ilyen közel álltak egymáshoz, Carát megrémítette a fiú külseje. Magasabb volt bármelyik midtowni sportolónál, testhezálló egyenruhája tökéletesen kiemelte mell- és karizmait, az anyag láthatóan megfeszült széles vállain. Hosszú, mézbarna hajának egyik tincse kiszabadult a szorosra fogott copfból, és most lelógott a szögletes álla elé. A fiú Carára nézett, Cara pedig úgy érezte, menten elájul. Az idegen szeme volt az, amitől elakadt a lélegzete – nem barna volt, mint a többieknek, hanem az ezüstszürke legcsodálatosabb árnyalatában ragyogott. Mi az isten, ezek csak a szép egyedeknek engedték meg, hogy szaporodjanak? Az egész valahogy nem volt természetes. – S-sajnálom, hogy látnod kellett – hebegte Cara, miközben kilépett a fali fülkéből. – Általában van rajtam fehérnemű. – Úristen, gondolta Cara, ezt most tényleg kimondtam? A fiú újra felnevetett, majd összerezzent, mint aki megijedt a saját nevetésétől. – Semmi közöm a dologhoz, Cah'ra – vonta fel a szemöldökét. – Őőő, én nem is zavarok, folytasd nyugodtan… akármit is csináltál. – Vagyis leselkedj tovább a sötétben, mint valami perverz,

gondolta Cara, de aztán rájött, hogy az iménti mutogatós jelenet után nem igazán van joga felháborodni. Miközben keresztüldülöngélt a báltermen, Carának leesett, hogy a fiú Cah’ránaknak szólította. Ha viszont tudta a nevét, akkor könnyen lehet, hogy a saját cserediákjának villantotta meg a fenekét. Csodás. Ennyit az ország jó hírnevének erősítéséről és az első benyomásról. És ennyit arról, hogy Eric esetleg majd megbékél a dologgal. Elég lesz egyetlen pillantást vetnie Aelyxre, és máris jön majd az új ultimátumokkal. Eric már annak sem örült, ha a Kiemelkedő Diákok Társaságának csenevész fiútagjaival lógott, úgyhogy nyilván ki fog akadni, amikor… – Elég sokáig tartott. Beleestél a budiba? – szakította félbe Troy a merengését. A bátyja izgatott arccal bámult el Cara feje fölött, mint aki keres valakit. – Hol van a l’eihr nagykövet? Elvileg el kellene kísérnie a hajómhoz. – Troy gyakorlatilag majd kiugrott a bőréből, amitől fájdalmasan elfacsarodott Cara szíve. Megint egy évig nem fogják látni egymást, és Troy-t ez mintha egyáltalán nem zavarná. – Nemtom – vonta meg a vállát Cara. – Elköszöntél anyáéktól? – Mi? Ja, igen. A puncsos asztalnál vannak Rutter ezredessel. Neked is oda kéne menned. – Troy ekkor megölelte és jó erősen megszorongatta Carát. – H’aleem, Paprika. Így mondják l’eihrül, hogy viszlát – mondta, majd megfordult és eltűnt a tömegben. Elment, mint aki tesz mindenre. Ahogy szokott. – Szeretlek, seggfej – mormolta maga elé Cara. Ezután nagyot sóhajtott, és elindult az italos asztal felé, a szüleihez. Azt már innen is látta, hogy anyának vörös és duzzadt a szeme, de azért elmosolyodott, ahogy apa megsimogatta a karját, és homlokon csókolta. Anya lábujjhegyre ágaskodott és odaintegetett neki. – Rutter ezredes ide akarja hívni a cserediákunkat. Ugye, milyen izgalmas? – Ja – motyogta Cara, és rágni kezdte a körmét. – Alig várom. – Tessék, már jön is! – Anya ugyanúgy nem fért a bőrébe, mint Troy. Rosszabb volt, mint egy óvodás uzsonnaidőben. Persze, hogy ő volt az. Itt az ideje a kármentesítésnek. Cara kihúzta magát, és magabiztos mosolyt erőltetett az arcára.

Rutter ezredes bemutatta őket egymásnak. – Aelyx, szeretném, ha megismerkednél a Sweeney családdal: Bill, Eileen és Cara. Troy Sweeney lesz az, aki a helyedre megy a L’eihrre. Aelyx megrázta apa kezét, és mondott valamit valami másik nyelven – egy gyönyörű, lebegő nyelven, ami mintha a franciának és a hawaiinak lett volna a keveréke. – Megtiszteltetés – fordította le angolra. – Hidd el – mondta apa, és majd szétpukkadt a büszkeségtől –, hogy nekem megtiszteltetés. Ezután Aelyx anyának is odanyújtotta a kezét. – Mrs. Sweeney, köszönöm, hogy befogad az ottho… Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, anya odaugrott, és megölelte Aelyxet. Cara észrevette, hogy a fiú háta hosszú másodpercekre megmerevedik, és végül ahelyett, hogy viszonozta volna az ölelést, esetlenül vállon veregette anyát. A l’eihrek vagy nem ölelkeznek, vagy taszítónak találják az embereket. Vagy mindkettő. Végül Aelyx odafordult Carához. Cara odanyújtotta neki a kezét, amit a fiú a két tenyere közé fogott. Bár az érintése meleg volt és erős, volt valami ijesztő üresség a tekintetében, amitől már-már robotszerűnek tűnt. Carának hirtelen a fülébe csengett az ELME szórólap utolsó bekezdése: Lehet, hogy külsőre úgy néz ki, mint egy ember, de nem az. Veszély! Felsikoltott benne egy mélyen eltemetett, ősi ösztön, de ő viszonozta a kézszorítást, és ellenállt a csábításnak, hogy kirántsa tenyerét a fiú kezei közül. – Cah'ra – mondta a fiú, és bár behízelgő volt a hangja, a szemében tompa, halott fény csillogott. – Ír nyelven azt jelenti a neved, hogy barát. Remélem, hogy te meg én nagyon jó barátok leszünk. Előre begyakorolt, őszintétlen szavak voltak ezek, szinte már gúnyolódásnak hatottak. Carának nyirkos volt a tenyere – ezzel nem tudott mit kezdeni –, azt viszont eltökélte, hogy a hangja nem fog remegni. Megvillantotta a legdiplomatikusabb mosolyát, és azt válaszolta:

– A te neved pedig azt jelenti, hogy Elyx fia, amivel, mondjuk, sokat nem tudok kezdeni, de azért én is örülök, hogy megismerhetlek – mondta Cara, majd amikor meglátta a fiú arcára kiülő döbbenetet, hozzátette: – Úgy tűnik, mindketten megcsináltuk a házi feladatunkat. Aelyx elengedte a kezét, tett egy lépést hátra, és az este hátralévő részében egyetlenegyszer sem nézett a szemébe. Cara úgy érezte, hosszú repülőút áll előttük. És egy nagyon hosszú év.

4. FEJEZET

A

mikor belépett Sweeney-ék szerény otthonába, Aelyxre egy pillanatra rátört a klausztrofóbia. A nappalit egy túlságosan nagy, virágos kanapé uralta, a fennmaradó kevés helyet pedig egy sötét színű, fából készült kávézóasztal foglalta el. A legtöbb figyelmet azonban a szemközti falra szerelt, majd’ két méter átmérőjű televízió követelte magának. A lapos, fekete képernyő két oldalát ugyanis valaki teleragasztgatta családi fényképekkel, melyek szőlőindák módjára álltak szanaszét. Eileen Sweeney ismét átkarolta, amitől Aelyx minden izma megfeszült. Szerette volna, ha a nő nem érinti meg ilyen sokszor, de tudta, hogy illetlenség lenne megkérni erre. Azt is szerette volna, hogy Bill Sweeney néha befogja a száját. De az sem volt jobb, amikor éppen nem beszélt, mert olyankor a férfi közösülést mímelt a feleségével. A repülőúton is megállás nélkül csókolóztak. Igaz, hogy a nagykövet jó előre figyelmeztette, de akkor is – képtelenek ezek az emberek az önuralomra? – Ez lesz a szobád – vonszolta keresztül Eileen a rövid folyosón. – Természetes l’eihri színekre festettük. Ahogy Aelyx belépett a helyiségbe, hirtelen elszállt az ideges feszültség a vállából. A frissen festett szürke falak teljesen csupaszok voltak, még egy árva képkeret sem lógott rajtuk. Egy egyszerű fiókos szekrény állt a falnál, mellette egy teljesen átlagos, bézs színű ágy. A szoba tere tágas volt és nyílt. Tökéletes. Letette a táskáját a padlóra, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mrs. Sweeney… – Eileen. – A nő a füle mögé tűrt egy elszabadult hajtincset, és elmosolyodott.

– Köszönöm a szíves fogadtatást. Eileen szélesen elvigyorodott, majd legyintett a kezével. – Pakolj ki nyugodtan, addig felmelegítem a pizzádat – mondta, majd kiviharzott a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Aelyxbe egy pillanatra belehasított a lelkifurdalás, amiért olyan hamar alkotott ítéletet Sweeney-ékről, de gyorsan elhessegette a kellemetlen érzést. Kinyitotta a táskáját, és szemügyre vette a ruhákat, amiket Rutter ezredestől kapott. Belátta persze, hogy ha asszimilálódni akar, úgy kell öltözködnie, mint az embereknek, de mégis: egész életében a l’eihr egyenruhát hordta. Olyan lesz levenni, mintha a saját bőréből kellene kibújnia. Egy halk nyögés kíséretében mégis megtette, és belebújt egy farmernadrágba és egy szürke pamutingbe. Azután összehajtogatta az egyenruháját, és mielőtt a többi ruhával együtt betette volna a fiókos szekrénybe, még utoljára végigsimított a finom anyagon. Ekkor roppant kellemetlen ételszag csapta meg az orrát, és arra gondolt, vajon hogyan fogja tudni öklendezés nélkül megenni, amit kap. Gyakorlásképpen otthon is megpróbálkozott a földi ételekkel, de nem bírta elviselni a tolakodó ízkavalkádot. Ezen a bolygón sokkalsokkal több fűszert használnak a kelleténél. Aelyx hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, visszaszálljanak a L’eihr békés hegyvidékeire, felidézte magában a társaival töltött csendes, nyugodt órákat és a kedvenc étele – a gyökérzöldségekkel párolt, lágy, szaftos hús – ízét. Tudta persze, hogy semmi értelme a nosztalgiázásnak. A küldetésére kell összpontosítania, hiszen minél hamarabb teljesíti, annál hamarabb hazatérhet. Ekkor hallotta, hogy becsapódik egy ajtó, és a fal, amely elválasztotta a szobáját Caráétól, remegni kezdett a másik szobában bömbölő hangfalaktól. Cara együtt énekelt a zenével, és bár Aelyx nem tudta kivenni a szavakat, annyit azért meg tudott állapítani, hogy a lánynak az égvilágon semmi hallása nincsen. Önkéntelenül is elmosolyodott. Te jó ég, újra megtörtént – először azt gondolta, semmi szórakoztatót nem fog találni a lányban, ehelyett már sokadszorra váltja ki belőle ezt a reakciót. Legelőször amikor levette a fehérneműjét, és megvillantotta csupasz, kerek fenekét.

Lehetetlenül világosnak tűnt a bőre, szinte bevilágította a sötét falmélyedést. Aelyx benyúlt a zsákjába, elővette Cara fényképét, és szemügyre vette. A lány szája széles mosolyra húzódott a képen, amitől kis ráncok rajzolódtak ki a világoskék szeme körül. Ma ugyanezek a szemek nem tűntek ilyen barátságosnak, miután Aelyx háromszor megverte a lányt sakkban. Aelyx akkor is elnevette magát, aminek Cara szemlátomást nem kifejezetten örült. Úgy tudta, Cara éltanuló volt, ebből pedig arra következtetett, hogy kínszenvedés lehetett neki kikapni. Aelyx először arra gondolt, párszor hagyja nyerni, de aztán arra jutott, ezzel valójában nem tenne jót a lánynak. Ráadásul Cara úgysem hitte volna el, hogy tisztességes játékban nyert. Csak ember volt, de okosabb, mint a fajtája legtöbb képviselője. Egy kis edzés talán segíthetne rajta. De akárhogy is, muszáj lesz megpróbálni érdeklődést mutatnia az élete iránt. Máskülönben gyanúsnak tűnik majd az egész. Igen, meg fogja keresni, és beszélgetést fog kezdeményezni… de csak miután sikerült összeszednie magában az erőt ahhoz, hogy elhagyja a szobáját.

Október 19., péntek

A sas leszállt Így igaz, kedves Olvasóim, Midtown 21 096 fős lakossága a mai nappal 21 097-re nőtt. Így talán az is érthető, miért volt szükség új közlekedései lámpára a Fő úton. De lényeg a lényeg, Aelyx itt van, a házban!

Sajnos utunk során nem tudtuk elkerülni az őrületes parádét, amivel az ELME tagjai leptek meg minket. A dilinyósok tiltakozásképpen több utcát is elfoglaltak, kilométereken át megbénították a forgalmat – én kérek elnézést, kedves manhattani barátaim! – és sikeresen lekéstük miattuk az első csatlakozásunkat. Még egy (szerencsére üres) autót is a feje tetejére fordítottak. Szerencsére a Nemzeti Gárda nem tétovázott, és könnygázzal verte vissza a tüntetőket. De elég ebből, térjünk vissza Aelyxre. Azt kérdezitek, milyen volt az első találkozásunk? Egyetlen szóval: Cara ujjai megálltak a billentyűzet fölött, és a lány összegörnyedve bámulta a gúnyosan villogó kurzort a félig üres képernyőn, mely a másodpercmutató pontosságával villant fel és tűnt el, mintha csak csúfolódni akarna: tik-tak, nem-jön az ih-let, tik-tak, nem-jön az ihlet. De nem az ihlet hiánya volt az egyetlen probléma. Miután hazaért, Cara egyből a szobája felé vette az irányt, hogy addig írja meg a blogbejegyzést a fogadásról, amíg frissek a fejében az este emlékei. Szeretett volna egy igazán leBillncselő bejegyzést rittyenteni az Aelyxszel való első találkozásról, de fogalma sem volt, mit írjon. Talán azt, hogy hamarabb villantotta meg neki a fenekét, minthogy kezet ráztak volna? És hogy ahelyett, hogy elkápráztatta volna a szülőbolygójáról szóló történetekkel, Aelyx a hatórás pokoli repülőút alatt tudomást sem vett róla? Bimbózó barátságuk eddigi története nem éppen a legjobb alapanyag egy érdekfeszítő beszámolóhoz… már ha egyáltalán szó van bármilyen barátságról. Igazság szerint semmi pozitív nem jutott az eszébe. Aelyx nagyon furcsa volt. Semmit nem evett, és inni is csak vizet ivott, és csak akkor szólalt meg, ha kérdezték. És az az üresség az – egyébként észveszejtő – szemében… Carának végigfutott a hátán a hideg, valahányszor belenézett. Ezt kellene megosztani a világgal? Nem valami jó ötlet. És persze arról sem fog blogolni, hogy mennyire hülyén viselkedett, miközben a csatlakozást várták a reptéren.

Hogy elüssék az időt, elővett egy mágneses sakkot a hátizsákjából, és megkérdezte Aelyxet, nincs-e kedve játszani. A fiú kevesebb, mint öt perc alatt verte meg – annak ellenére, hogy azelőtt soha életében nem sakkozott. Cara ezen borzasztóan meglepődött, no meg felhúzta magát, és azonnal visszavágót követelt. Ahogy gondolod, hülye ember, mondta a vigyor Aelyx szája sarkában, és a fiú másodszor is könnyedén a padlóra küldte. Cara persze ezután sem tágított, ráadásul volt még néhány másik játék is a tarsolyában: dáma, backgammon, kő-papír-olló. A dolognak az lett a vége, hogy minden méltóságát otthagyta a reptér B várójában, és néma csendben szállt fel a repülőre. Miután kikapcsolta a számítógépét, Cara úgy döntött, megy, és megnézi, kell-e segíteni anyának a vacsora elkészítésében. Általában nem szokta felajánlani ez irányú szolgálatait, de annál, hogy üljön és bámulja az üres monitort, minden jobb volt. Leszámítva persze azt, hogy találkozzon Aelyxszel. Kilesett a folyosóra, és látta, hogy a fiú ajtaja csukva van. Valószínűleg még mindig a cuccait pakolja ki. Cara apácához illő némasággal lépett ki a folyosóra, majd lábujjhelyen elindult a konyha felé. – Anya, a vacsorával… – Cara hirtelen elhallgatott, és megkapaszkodott az ajtófélfában. Anya a pult mellett állt, amelyen még ott hevertek a pizza maradványai, az arcát belefúrta apa mellkasába, és némán rázkódott, úgy, ahogy a túl sok sírástól szokott az ember. Valószínűleg Troy miatt – anyának mindig kellett egy hét, hogy a bátyja elutazása után összeszedje magát. Mindez persze teljesen hidegen hagyta azt az önző seggfejet. Cara odalépett anyához, és megveregette a vállát. – Nyolc hónap múlva hazajön látogatóba. Hamar el fog telni, meglátod – mondta. – És aztán mindketten elmentek – mondta alig hallhatóan anya. – Az is gyorsan elröpül majd. – Legalábbis Cara nagyon remélte. De anyánál ilyenkor nem használtak az észérvek. Motyogott valamit arról, hogy szeretné, ha együtt lenne az egész család, közben pedig apa Carára pillantott, és megrázta a fejét, mintha azt akarná

mondani, hogy ne most. Aztán súgott valamit anya fülébe, és összeölelkezve dülöngéltek egy kicsit a mikro zümmögésére. Cara bólintott, majd megfordult, hogy visszamenjen a nappaliba, de arra nem számított, hogy az ajtóban Aelyxszel találja szemben magát. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, és remegő kézzel a szívéhez kapott. – Helló, Cah'ra. – A fiú úgy emelte el a kezét, mint bankrablás idején a bankban tartózkodó ártatlan ügyfelek. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Cara azonnal kiszúrta rajta az új ruhákat. Végre nem abban a szürke göncben volt, a farmerben és a testhezálló pólóban pedig olyan jól nézett ki, hogy Cara kissé meg is szédült. A látvány mármár kárpótolta azért, hogy Aelyx annyira furcsa volt. Persze azért nem teljesen. – Ne menj be oda – mondta Cara, és megfogta Aelyx vállát, hogy óvatosan visszatolja a nappaliba, de a fiú izmai megfeszültek az érintésétől, és Aelyx úgy hőkölt hátra, mintha Cara ujjai hegyes tüskékben végződtek volna. Azta! Miért nem bírja elviselni, ha hozzáérnek? Lehet, hogy a l’eihreknek túl sok idegvégződés volt a bőrén? – Fájt? – kérdezte Cara. Mintha csak le akarná törölni magáról az érintése nyomát, Aelyx megdörzsölte a pólója vállát. – Dehogyis. – Anya el van keseredve. – Cara félrebillentette a fejét, és felvonta a szemöldökét. – És valahányszor apa megpróbálja megvigasztalni, annak az a vége, hogy csókolózni kezdenek. Vadul. Aelyx egy pillanatra elbizonytalanodott, egy utolsó pillantást vetett a konyhába, majd olyan arcot vágott, mint akit őszintén elborzaszt a Cara által vázolt forgatókönyv. – Nem sakkozunk egyet, amíg a szüleid… befejezik a vacsorát? – intett a nappali felé. Negyvenhetedik alkalommal kikapni Aelyxtől nagyjából annyira tűnt csábító programnak, mint átizzadt tornazokniban fürdeni, de Carának hirtelen egyetlen elfogadható kifogás sem jutott az eszébe.

Így aztán letette a sakktáblát a dohányzóasztalra, felállította a bábukat, és Aelyxszel szemben letérdelt a földre. – Te kezdesz – mutatott a fiú a táblára. – A szüleid a többi emberhez képest is nagyon nyíltan mutatják ki az érzelmeiket. Cara nevetve felhorkant, majd lépett kettőt előre az egyik gyaloggal. – Ja. Remélem, bírni fogja a gyomrod. Nem voltak ám mindig ilyenek. Biztos nehéz elhinni, de azelőtt teljesen normálisak voltak. Mármint azelőtt, hogy anya megbetegedett volna. – Rákos volt, ugye? – Aelyx ugyanazt lépte, mint Cara, majd újra a lány következett. – Aha. Ez ilyen vészcsengő lehetett. Apa teljesen kész volt akkoriban. El sem mozdult anya kórházi ágya mellől, nem evett és nem aludt. Aztán anya elveszítette az állását a bankban, és a társadalombiztosító nem fizette tovább a kezelést. – Cara nem említette, de kész csoda volt, hogy a tűzoltóság nem bocsátotta el apát a rengeteg hiányzása miatt. Anya rákja anyagilag teljesen lenullázta a családot, de sokkal rosszabb is történhetett volna. – Akkor kezdtem pincérkedni. Aelyx leütötte Cara első gyalogját, és megforgatta az ujjai között. – Ez borzasztó. – Kifejezéstelen tekintete nem illett a szavaihoz, de legalább megpróbált együtt érzőnek tűnni. – Az volt. – Cara cselből a fiú futójának közelébe lépett a lóval, de Aelyx nem kapta be a horgot. – Főleg, amikor Troy elment. Anya egyre rosszabbul lett, és azt hiszem, Troy nem bírta elviselni, hogy semmit sem tehet, úgyhogy csatlakozott a haditengerészethez, és azonnal bevonult. – És te egyedül maradtál? – Nagyjából. – Cara Ericre és Torira gondolt, meg arra, vajon meddig halogathatja az első találkozásukat Aelyxszel. – A fiúm sokat látogatott, de akkoriban még csak barátok voltunk. Akkor kezdtünk el randizni, amikor anya már jobban volt. És néha a barátnőm, Tori hozott nekem ebédet. De tőlük eltekintve, azt hiszem, egyedül maradtam. Aelyx leütötte Cara harmadik gyalogját is, és elkezdett kis tornyot építeni a bábukból.

– Sajnálom. – Semmi baj. Az jó volt, hogy megtanultam befizetni a számlákat, meg mosni, meg főzni magamra… úgy-ahogy. Nem vagyok valami nagy szakács. – Egészen pontosan rettenetes szakács volt. Miközben leütötte az első bábut, Carának sikerült összeszednie annyi bátorságot, hogy meg merje kérdezni, amit évek óta szeretett volna. Csak azt nem tudta, hogyan fogalmazzon úgy, hogy ne legyen bántó. Megköszörülte a torkát, előrehajolt, és egyenesen belenézett Aelyx hideg, acélszürke szemébe. – Ha kérdezek valamit, elmondod az igazat? A fiú habozott. Szemlátomást váratlanul érte a dolog, de aztán nagyon lassan bólintott. – A gyógyulás, amit az asheem váltott ki… örökké tart, ugye? Úgy értem, ugye nem valami trükk az egész, aminek egy nap elmúlik a hatása? Aelyx halkan felsóhajtott, megkönnyebbülten megereszkedett a válla, és megvillantott egy félmosolyt. – Nem. – Szemlátomást olyan nagy kő esett le a szívéről, hogy Cara kíváncsi lett, vajon miféle kérdésre számított. – De szerinted beismerném, ha valami trükk lenne? – Valószínűleg nem – felelte Cara, de valamiért mégis hitt a fiúnak. Úgy tűnt, Aelyx nem valami jó hazudozó. – Remélem, nem bántottalak meg a kérdéssel. – Egyáltalán nem. – Aelyx leütötte a lovával Cara bástyáját. – Én is szkeptikus lennék a helyedben. De legalább van bennük valami közös. Pár percig némán játszottak, ám ekkor Aelyx tett egy elővigyázatlan lépést, amivel védtelenül hagyta a királynőjét. Cara most először érezte úgy, hogy talán van esélye. Alaposan szemügyre vette az állást, hogy meggyőződjön arról, nem csapdáról van-e szó, majd a futójával leütötte a bábut. Olyan közel érezte magát az áhított győzelemhez, hogy felgyorsult a pulzusa, és az egész teste bizseregni kezdett. Miért drogozik bárki, ha a győzelem is ennyire csodálatos érzés? – Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Aelyx. – Így két lépésből megmattollak.

Cara biztos volt benne, hogy a fiú csak blöfföl, de a biztonság kedvéért még egyszer átnézte a táblát. Aelyx megvonta a vállát, majd öt kockával előre tolta a bástyáját. – Mesélj a családodról – mondta Cara, miközben újra lépett. – Lefogadom, hogy a szüleidnek jobb a magaviselete, mint az enyémeknek. – A szüleim kétezer éve meghaltak. Engem klónoztak. Cara keze megállt a levegőben, a futó fölött. – Klónoztak? Valaki másnak vagy a genetikai másolata? – Igen, a klónozás már csak ilyen. – De akkor mi ez a genetikai program? – Mindenki úgy tudta, hogy a l’eihrek alapos és tervezett szaporodással nemesítik magukat. De ha annyit fejlődött a fajuk, miért klónoznak több ezer éve halott egyedeket? – A genetikusaink leállították a programot – mondta Aelyx óvatos, fegyelmezett hangon. – Miért? – Mert elkezdtünk csápokat növeszteni. – Tényleg? – kérdezte Cara hatalmasra nyílt szemmel. – Nem – mondta rezzenéstelen arccal. – Igazából nem. Fenébe, gondolta Cara, megint belesétáltam egy csapdába. Aelyx elvigyorodott a lány arckifejezése láttán, majd így folytatta: – Húsz évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy idejétmúlt a program. Cara szerette volna megkérdezni, hogy akkor miért nem természetes módon szaporodnak a l’eihrek, de a gondolat, hogy a szexről beszélgessen Aelyxszel, elborzasztotta. – Ez azt jelenti, hogy mindenki, aki húsz évnél fiatalabb, az klón? Aelyx biccentett, és közben a következő lépésen gondolkodott. – És akkor nincsenek szüleid? – Amint elhagyták a szavak a száját, Cara összerezzent. Hogy lehet ennyire ostoba és érzékeken? – Mármint úgy értem, hogy akkor örökbe fogadtak? Nem azt akartam mondani, hogy nincsenek szüleid. Aelyx pár percig elgondolkodva nézte Carát, de a lány képtelen volt rájönni, mi járhat a fejében. – A L’eihr minden lakója a családom. – A fiú hangjából egyértelmű volt, hogy részéről a téma le van zárva, majd, hogy némi

nyomatékot adjon a dolognak, egyetlen mozdulattal leütötte Cara lovát. – Sakk, matt. A viszketést, amit Cara a várva várt győzelem miatt érzett, hirtelen nyomasztó csalódottság váltotta fel. Nem csak a játszmát veszítette el – már megint –, hanem egy hirtelen jobbkanyarral a beszélgetésük is begördült Kínosfalvába. Cara egyvalamit azonnal megfogadott magában: soha többet nem fog a szüleiről panaszkodni Aelyxnek. Ó, jaj, nagyon gáz, az anyukám és az apukám túlságosan szeretik egymást. Aelyx alighanem ölni tudna azért, hogy neki is ez legyen a legnagyobb problémája. Mivel nem tudta, mit mondjon, Cara feltápászkodott a földről, és szó nélkül összepakolta a sakk-készletet. Pár perc múlva aztán apa dugta be a fejét az ajtón, és bejelentette, hogy elkészült a vacsora. Épp ideje volt. Carának szüksége volt valamire, amivel el tudja nyomni a vereség keserű ízét, amit még a szájában érzett. Leültek az asztalhoz, és Cara a tányérja fölé hajolt, hogy beszívja a szaláminak és a mozzarellának – ennek a két zsíros égi adománynak – az isteni illatát. Ha létezik a világon valami, ami ebben a pillanatban jobb kedvre tudja deríteni, akkor az ez. Odahajolt Aelyxhez, és a fülébe súgta: – Készítsd az ízlelőbimbóidat, mert ettől el fognak szállni. A nagykövet azt írta, hogy a l’eihrek nagyon egyszerű ételeket esznek, úgyhogy ezt imádni fogod. – Mi ez? – Piiii-zzzza – közölte Cara ünnepélyesen. – De vannak, akik úgy hívják, kulináris nirvána. A fiú elfintorodott, és gyanakodva nézett le a tányérján heverő szeletre. – Hidd el, csodálatos. – Cara megkocogtatta körmével a pizzaszelet aranybarnára sült szélét. – Legalul tészta van, aztán egy réteg paradicsomszót – ami egyébként egy zöldség… – Gyümölcs – javította ki anya. – Ja-ja. Azon pedig sajt van, amit a tehenek tejéből csinálnak. És azután következik a legjobb rész, a pepperoni kolbász. – És a kolbász hogyan készül? – kérdezte Aelyx.

Apa szárazon felnevetett az asztal túlfelén. – Ez azok közé a dolgok közé tartozik, ahol a tudatlanság áldást jelent – mondta. – Csak kóstold meg! – nógatta Cara a fiút. Aelyx merev ujjakkal megragadta a szeletet, pár másodpercig az arca elé emelte, majd becsúsztatta a szájába, és leharapott belőle egy apró darabot. Ezt aztán olyan óvatosan rágta meg, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban felrobbanhat a szájában. És amikor Cara arra számított, hogy az arcán szétárad a földöntúli boldogság, Aelyxnek elkerekedett és könnyezni kezdett a szeme, mint aki menten elhányja magát. Egy kobra gyorsaságával csapott le az asztalon heverő szalvétára, és a szája elé kapta, miközben egyszerre öklendezett és nyelt. – Jól vagy? – kérdezte Cara, és már nyúlt volna, hogy vigasztalan megveregesse a vállát, de eszébe jutott, hogyan reagált Aelyx az érintésére a nappali ajtajában, és gyorsan visszahúzta a kezét. A fiú nyelt néhány gyötrelmeset, majd bólintott. – Hú, te aztán utálod a pizzát. – Ez enyhe kifejezés volt. Aelyx olyan arccal meredt a tányérára, mint aki legszívesebben halálra kínozná a pizzaszelet maradékát. – Nagyon sajnálom. Nem tudtam. – Cara felállt az asztaltól. – Csinálok neked egy szendvicset. – Ne! – Aelyx kétségbeesetten a magasba emelte a két kezét. A szája sarkában még mindig ott fityegtek a szalvéta darabjai. – Nem kérek többet. – De muszáj enned valamit. – Több hétre elegendő táplálékkiegészítőt hoztam magammal. – Bogyókat? – kérdezte Cara. – Nem élhetsz bogyókon. – Igazából injekciók, és de, élhetek rajtuk. Legalábbis egy ideig. – Szó sem lehet róla. – Carának az is a feladata volt, hogy gondoskodjon Aelyx kényelméről és jóllétéről, és képtelenségnek tartotta, hogy az ő cserediákja táplálékkiegészítőkkel tömje magát rendes étel helyett. – Biztosan van valami, amit meg tudsz enni, és én ki fogom deríteni, mi az. Aelyx elhúzta a szája elől a szalvétát, de csak annyi időre, hogy figyelmeztesse Carát:

– A „kulináris nirvánád” épp elég rossz volt, amikor lefelé ment, Cah'ra. Nem akarom újra megízlelni, miközben feljön, márpedig az fog történni, ha még valamit rám erőltetsz ma este. – Ó. Ne haragudj! Cara elvörösödött, ahogy felismerte, hogy valami ismeretlen étel tukmálása épp olyan rossz, mintha semmit nem adna enni a vendégének. Ahogy rápillantott Aelyx sápadt arcára, eszébe jutott, milyen volt, amikor Tori fogadott vele, hogy nem meri megkóstolni a nyers osztrigát, ami egy az egyben úgy nézett ki, mint a takony. Aztán kiderült, hogy az íze is olyan. Utána ki is hányta az egészet, és a félig megemésztett puhatestűek látványa egy egész estén át tartó hányássorozatot indított el. – Tudod, mit? – kérdezte, és eltolta maga elől a tányért. – Én sem vagyok éhes! Ne is beszéljünk az ételekről! Mesélj inkább az ideútról! Mennyi ideig tartott? Így esett, hogy a következő húsz perc azzal telt, hogy Cara hevesen bólogatott, és úgy tett, mintha értené a fénysebességről és az utazás lerövidítése szempontjából rendkívül lényeges féreglyukakról szóló kiselőadást. Mire Aelyx a mondandója végére ért, Cara semmivel sem került közelebb a fiú által „űrkronológiának” nevezett tudomány megértéséhez, de legalább a zöldes árnyalat eltűnt a vendége arcáról. Küldetés teljesítve.

5. FEJEZET

A

elyx verejtékben úszva ébredt, úgy, mint ahogy minden reggel, amióta a Földre érkezett. Kibújt az átizzadt pólójából, és beletörölte a homlokát. Arra gondolt, vajon a szervezete mikor fog végre hozzászokni a bolygó éghajlatához. Valószínűleg éppen a visszautazása idejére. A kora reggeli nap fénye lágy derengésbe vonta szobája csupasz, szürkésbarna falait, és a helyiség eszébe juttatta az otthonát, pont úgy, ahogy a vendéglátója szerette volna. Aelyx egy hosszú percre lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy a L’eihren van. A mellkasa belesajdult a honvágyba, és zihálva kezdte venni a levegőt. A nyüzsgő Aegisben eltöltött tizennyolc év után már aludni sem tudott rendesen úgy, hogy nem hallotta a szobatársai hortyogását és mocorgását. Jóságos istenek, úgy hiányoztak neki. Szerencsére eltelt a három nap, így végre kapcsolatba léphet Syrine-nel és Eronnal. Bár semmi olyat nem csinált, amiről beszámolhatott volna, a szíve már attól hevesebben kezdett verni, hogy arra gondolt, láthatja az arcukat. Előhúzta a kom-gömböt a párnája alól, majd belesúgta a kódot, amitől az halk búgással életre kelt. A fényesre csiszolt fémszerkezet megrezzent a tenyerében, ő pedig kimondta a barátai nevét, majd várt, hogy a saját gömbjeiken keresztül ők is bejelentkezzenek. Elsőként Eron hologramja jelent meg a takarón, és üdvözlésképpen Aelyx torka felé nyújtotta miniatűr ujjait. A háttérben látható csempefalból és a krómozott fémtárgyakból ítélve a fiú a vendéglátói fürdőszobájába zárkózott be. – Halkan – mondta Eron, miközben belépett a porcelánkádba, majd behúzta a kádat keretező zuhanyfüggönyt. – Az emberem

unokaöccse nagyon megkedvelt. Azt hiszem, most is az ajtónál hallgatózik. Ekkor Syrine hologramja is felvillant. A szeme alatt sötét karikák látszottak, és erősen lefelé biggyedt a szája, ami a napnál is fényesebben bizonyította, hogy francia vendéglátója továbbra sem hagyott neki békét. – L’eihr Anyja – mondta, és megdörzsölte az szemét a tenyerével. – Öljetek meg. Aelyx együtt érzően elvigyorodott. – Emlékszel, mit tanácsoltam arra az esetre, ha nem tartaná tiszteletben a határaidat? – Egyetlen élőlény sem viseli el, ha párzó szerven rúgják. – Úgy soha nem nyerném el a bizalmát – rázta meg a fejét Syrine. – Mi van a tiéddel? Elviselhető? Aelyx elgondolkodott egy pillanatra. Cara szemlátomást igyekezett társasági módon viselkedni az elmúlt két napban, különböző tevékenységekkel és beszélgetéssel próbálta kitölteni az időt. És – Aelyx úgy tippelte – ez még mindig jobb volt, mint egyedül lenni. – Igen – mondta végül. – Alapvetően elviselhető. – Mi a helyzet nálad? – kérdezte Syrine Erontól. – Nem panaszkodhatom. Elég kedves az egész család. Kedvelem őket, főleg a kicsi Minget. Ő úgy néz rám, mintha én tapasztottam volna fel a Holdat az égre. Syrine meg sem próbálta leplezni az irigységét, és beintett Eronnak. – Mikor találkozol a diáktársaiddal? – Jövő héten. – Én holnap kezdek – mondta Aelyx. Pont annyira várta az első napot az iskolában, mint egy homloklebenyműtétet. – Én még nem tudtam kiszökni – suttogta Eron. – Ti? Aelyx és Syrine is megrázták a fejüket. – Ez várható volt – mondta Aelyx. – De lanyhulni fog a figyelmük, ha látják, hogy minden rendben megy. Néhány napon belül megpróbálom elültetni.

– Én is – ígérte meg Eron. – Feltéve, hogy a gyerek egy percre békén hagy. Esküszöm, egyfolytában űrtámadásosat akar játsz… Ekkor hallani lehetett, hogy valaki hármat kopog a fürdőszobaajtón, majd gyerekhangon mond valamit. Eron egy szolid káromkodás közepette kikapcsolta a gömbjét, és a hologramja eltűnt Aelyx takarójáról. – Nem halogathatjuk sokáig – mondta Syrine, majd ásított egyet. – Hetekbe telik, mire hatni kezd. – Pihend ki magad – mondta Aelyx. – Hamarosan vége lesz ennek az egésznek. A lány bólintott, majd a hologramja szertefoszló füstfelhőként eltűnt az ágyról. Aelyx felsóhajtott, majd visszadugta a kom-gömbjét a fiókja legfelső polcára. Hirtelen furcsa bűz csapta meg az orrát. Felszegte az állát, beleszippantott a levegőbe, és rájött, hogy amit érez, az az emberek által szalonnának nevezett valami. Metsző, sós szag volt, keveredve az állati zsiradék bűzével. Undorodva összerezzent, majd felmarkolta a ruháit. Egy hideg zuhany majd visszaállítja a testhőmérsékletét, és ha siet, talán még azelőtt sikerül befoglalnia a fürdőszobát, hogy Cara nekikezdene a szokásos egyórás készülődésének. Halkan lenyomta a kilincset, és kilépett a folyosóra. Már csak két lépés választotta el a fürdőszobaajtótól, amikor hirtelen szemben találta magát a sarok mögül kilépő Carával. A lánynak a meglepetéstől elakadt a lélegzete, és gyorsan összekapta magán a fürdőköpenyt. Elkerekedett a szeme, és a tekintete lassan elindult lefelé Aelyx fedetlen felsőtestén. Nem telt bele két másodperc, és teljesen elvörösödött. Fasha. Hogy jutott az eszébe, hogy félmeztelenül jöjjön ki a szobájából? Most sikerült kellemetlen helyzetbe hoznia a lányt. Aelyx a mellkasához szorította a kezében lévő ruhákat, de úgy tűnt, ezzel csak rontott a helyzeten, mivel a lány tekintete szempillantás alatt átkúszott a hasára, és ott is maradt. Aelyx el nem tudta képzelni, mi ragadta meg ennyire a lány figyelmét, ezért ő is lenézett. – Á – jött rá, ahogy végighúzta az ujját a hasa alsó részén. – Nekem nincsen köldököm.

– Ja, igen. – A lány megköszörülte a torkát, és a saját papucsát kezdte bámulni. – A klónozás miatt. – Nem. Hanem mert mesterséges méhekben növekedtünk. Még a Vének is. – Tényleg? Szóval, akkor az nem is számít, hogy… Ó! – A lány felnyögött, és Aelyx lábfeje felé bökött. – És a lábujjaid! Aelyx el is felejtette, hogy az embereknek még mindig öt lábujjuk van, Carának pedig valószínűleg nem esett le, hogy alighanem a fiú is ugyanolyan furcsának látná az ő lábát. – Pár ezer év múlva el fogjátok veszíteni a legkisebbet – mondta Aelyx. – De az is lehet, hogy hamarabb. Feltéve, hogy felhagytok az állatok módjára való esztelen szaporodással. – Mi a… Abból, ahogy Cara szeme vékony csíkká szűkült, Aelyx tudta, hogy valami rosszat mondott. Talán az állatok módjára való szaporodás kicsit élesebb volt a kelleténél – még akkor is, ha tényleg erről volt szó. Cara lerúgta a papucsát, és a hófehér lábfejére mutatott. – Szeretem a kislábujjamat, és inkább növesztenék egy második fejet, minthogy a kormány mondja meg, kivel fekhetek le. – Természetesen. – Aelyx halkan beszélt, úgy, ahogy megfigyelései szerint az emberek próbálták csitítani a háziasított macskaféléket. – Bocsásd meg az udvariatlanságomat. Úgy tűnt, működik a dolog, mert a lány beledugta a kezét a bolyhos fürdőköpenye zsebébe, és megbocsátóan biccentett. – Csináltam reggelit – mondta kurtán. – Csak mi vagyunk itthon. Aelyx nem akart reggelizni, főleg akkor nem, ha szalonna is szerepel a menün, viszont nem akarta ilyen hamar újra magára haragítani Carát. Ráadásul a mai nap volt az, amit pontosan tizenhét év választott el a születése időpontjától, így Aelyx úgy döntött, elhalasztja a zuhanyt, és felkészül a legrosszabbra. – Boldog születésnapot – mondta Carának, miközben belebújt a kezében lévő tiszta pólóba. – Honnan tudtad? – kérdezte a lány, miközben megfordult, és elkezdte a konyha felé terelgetni a fiút. A szalonna szaga más, ismeretlen szagokkal keveredve egészpályás támadást indított Aelyx

orra ellen, és már azelőtt teljesen felfordult a gyomra, hogy belépett volna a konyhaajtón. – Hetekkel ezelőtt kikértem a családod aktáit. A konyhába érve Aelyxnek földbe gyökerezett a lába. A tölgyfa asztal szinte ki sem látszott az egymás mellett sorakozó tányérok alól. Szalonna, tojás, gabonapehely, rengetegféle, kissé odaégett pirítós, és ügyetlenül felvágott gyümölcsök álltak a tányérokon. Aelyxnek leesett az álla a terülj-terülj asztalka láttán. – Nem túl sok ez két embernek? Hol vannak a szüleid? – Misén. Semmi pénzért nem hagynák ki. Én inkább szeretem magam összeállítani a saját katolikus menümet, én döntöm el, hogy mikor megyek, és mit hiszek el. Anyát az őrületbe tudom kergetni ezzel. Ó, igen, az emberek Istene, akit a keresztények Atyának is hívnak. Érdekes, hogy több galaxissal odébb az ő népe az Áldott Anyához és gyermekeihez, a L’eihr isteneihez imádkozik. Cara megvonta a vállát, és az asztal felé bökött. – Mindegyiket megkóstolhatod, hátha találsz valamit, ami ízlik. – Ezt mind nekem csináltad? – Csak nem várja el, hogy mindegyik tányérba belekóstoljon. Azt nem élné túl. – Ne ess kétségbe! Nem kell mindet megenned. Látom, hogy nem szereted az itteni ételeket, viszont nekem az a dolgom, hogy kényelmesen és elégedetten érezd magad. Kényelem és elégedettség: ez az a két dolog, amit soha nem fog érezni a Földön. – Igazán nem kellett volna – préselte ki magából. Cara elmosolyodott, és egy kicsit jobban kihúzta magát. – Nem nagy szám. De, nyilvánvalóan „nagy szám” volt. Egész biztosan órákon át dolgozott vele, ráadásul a születésnapján, úgyhogy Aelyx magára erőltetett egy vigyort, fogott egy üres tányért, és az asztalon sorakozó minden ételből szedett egy kicsit. Húsz perc múlva úgy érezte, nem bírja tovább. – Sajnálom – mondta, és közben próbált nem fintorogni. – Igazán értékelem az erőfeszítésedet.

– Semmiség. Viszont találnunk kell valamit, ami ízlik, különben le fogsz fogyni. – Alapból nehezebb vagyok itt. A L’eihr valamivel kisebb, mint a Föld, úgyhogy most többet nyomok, mint otthon. – Tényleg? – kérdezte Cara, és felvonta a vörös szemöldökét. – Mennyivel többet? Nem nehéz mozogni? – Nem, elhanyagolható a különbség, mindössze pár kiló. De ne aggódj a táplálkozásom miatt. A táplálékkiegészítőim tényleg mindent tartalmaznak, amire a szervezetemnek szüksége van. Cara lebiggyesztette a száját, és megütögette a mutatóujjával. – Otthon mit szoktál reggelizni? – Általában t’ahinnit. Ez egy egyszerű, nagy fehérjetartalmú gabonaétel, amit larunnal, a kedvenc laposkenyeremmel szoktam enni. – Aelyx nagyot sóhajtott, ahogy felidézte magában a frissen sült, meleg, ropogós laposkenyér mogyorós, enyhén füstös ízét. Szinte a szájában érezte. – Mihez hasonlít ez a larun? – Hát… – Aelyx körbejáratta tekintetét az asztalon. – Nehéz elmondani, talán a pirított búzakenyér és a között a kukoricakenyér között van valahol. – Hmmm. – Cara félrenézett, és egy percre elhallgatott. Aztán lassan mosolyra húzódott a szája. Aelyx kissé szorongva próbálta kitalálni, vajon mi juthatott a lány eszébe. – Figyelj – szólalt meg végül a lány, és előhúzott egy összehajtogatott papírt a fürdőköpenye zsebéből. – Összeírtam, miket csinálhatnánk ma. Elmehetnénk például kirándulni. Gondoltam, hogy úszhatnánk is, de szerintem nincs elég meleg. Viszont… – Várj – szakította félbe Aelyx a felsorolást, és Cara pirosra lakkozott körme megállt a papír fölött. – Az emberek nem szoktak ünnepelni, ha születésnapjuk van? A családjukkal és a barátaikkal? Nem muszáj szórakoztatnod. Csináld csak, amit szeretnél, én szívesen itthon maradok és olvasok. – Ericnek és Torinak meccse van – mondta Cara, majd lebiggyesztette a száját. – De az esti buliban találkozhatsz majd velük.

Nem úgy tűnt, mint aki repesve várja a dolgot. Mielőtt Aelyx megkérdezhette volna, miért nem, Cara felállt az asztaltól, és kidobta a listáját a szemetesbe. – Csak sétáljunk egyet. Megyek, felöltözök. Aelyx behúzódott az árnyékba, és onnan nézte a napot eltakaró lombkorona ezüstös alját. Enyhe szellő simított végig a bőrén, pillanatnyi enyhülést hozva a fullasztó hőségben. Összefogta és a tarkóján copfba kötötte izzadtságtól nedves haját. – Mégiscsak elmehettünk volna úszni – mondta Cara, miközben a kezével legyezte magát. A szellő elmozdított egy levelet a fölöttük magasodó fán, és a nyíláson beszűrődő napsugarak végigsimítottak a haján. A vörös hajszálak felizzottak a fényben, Aelyxnek pedig félre kellett kapnia a tekintetét. Túl sok volt a szín az érzékeinek. – Ez az, amit indiánnyárnak hívtok? – kérdezte, miközben hunyorogva nézte az élénkzöld füvet. Bárhova is nézett, a vibráló földi színek elől nem talált menekvést. – Nem, mert ahhoz legalább egyszer fagynia kell. De az évnek ebben a szakaszában mindig ilyen összevissza idő van. Jövő héten lehet, hogy pulóvert kell húznunk. – Cara leült a fűbe, és nekidőlt egy tölgyfának. – A L’eihren milyen az időjárás? Ott is vannak évszakok, ugye? – Mielőtt Aelyx válaszolhatott volna, a lány a homlokára csapott. – De hülye kérdés! A te bolygód is egy nap körül kering, persze, hogy vannak évszakok. – Egyáltalán nem volt hülye kérdés – válaszolta Aelyx, és leült Carával szemben, a fűbe. – Ha nem szabályoznánk a klímát, akkor a L’eihr időjárása a bolygó forgásának függvényében változna. Carának elkerekedett a szeme. – Ti szabályozzátok az időjárást? – hajolt közelebb Aelyxhez. – Persze. Ez miért lep meg? – Talán mert semmit nem tudok a L’eihrről. De nem csak én, a többi ember sem. – Pont ezért találták ki ezt a csereprogramot. Ráadásul az emberiség nagyon közel van ahhoz, hogy irányítani tudja a Föld éghajlatát. Szerintem kétszáz éven belül sikerülni fog.

– Vagy még hamarabb, ha a tudósaitok úgy döntenek, megosztják velünk a titkot – mosolyodott el Cara, és kitépett egy fűcsomót a földből. – Még az is lehet. Soha nem lehet tudni. – Mindennek megvan az ára. A rákgyógyszer beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és Aelyx biztosra vette, hogy az emberek gyakorlatilag bármit megtennének a l’eihrek többi technológiai vívmányáért. Ezt még a Vének, ezek a szemellenzős bolondok is így látták. – És akkor milyen nálatok az időjárás? Lefogadom, hogy süt a nap, és állandóan meleg van. – Cara szórakozottan simogatni kezdte a lábikráját egy fűszállal, és Aelyxnek megmagyarázhatatlan okból elakadt a lélegzete. – Nem igazán. – Újra Carára nézett, de most igyekezett a lány szemére koncentrálni. – A hőmérsékletet olyan húsz fok körül tartjuk, de a felhőzetet nem befolyásoljuk. Az időjárás-szabályozás fő célja az, hogy elkerüljük a pusztító viharokat. Az óceánjaink nagyobbak, mint a tieitek, így nagyobb pusztításra is képesek. – Mennyivel nagyobbak? – kérdezte Cara. – Kevesebb a szárazföld? – Olyan negyven százalékkal. – A L’eihren mindössze két kontinens van, de a nagy része ezeknek is lakatlan. – De irányítás alatt tartjuk a városok népességnövekedését, úgyhogy ez nem probléma. – Bárcsak hoztál volna képeket. El sem tudom képzelni, mi vár ott rám. Hogy néz ki a bolygótok? Aelyx hátradőlt, lehunyta a szemét és elmosolyodott, miközben felidézte magában a kedvenc képeit. – Hát, először is, a mi egünk nem kék, hanem szürke. Ahogy telik a nap, úgy változnak az árnyalatok. – Baszki! – Tessék? Megint valami rosszat mondtam? – Nem – legyintett Cara. – Ezt akkor szokták mondani, ha valaki meglepődik. – Ó. Tehát, a mi légkörünknek más az összetétele, mint a Földének, ezért az égnek is más a színe. Három holdunk van, de az egyik olyan kicsi, hogy minden hónapban csak néhányszor látszik. A

L’eihren nincsen fotoszintézis, a növényeink a levegőből vonják ki a tápanyagot, hasonlóan a ti spanyol mohátokhoz, így zöld szín sem létezik. Minden szürke és barna. Képzeld magad elé a Föld északi féltekéjét télen. Az kicsit hasonlít a L’eihrre. – Az is kopár és élettelen? Aelyx tiszta szívből felkacagott. Néha tényleg nem akarta elhinni, hogy a lány ennyire modortalan tud lenni. – Hát, te valószínűleg annak fogod látni. – Carára pillantott, aki még jobban elvörösödött. Hihetetlen, hogy a vörös arc ugyanahhoz a testhez tartozott, mint azok a hosszú, fehér lábak. – Bocs, a szépség nyilván relatív – vigyorodott el szégyenlősen Cara. – Hát, azt hiszem, mi mindketten… – Aelyx elhallgatott, és próbálta felidézni a kifejezést, amit előző nap hallott a tévében. – Csiszolatlan botok voltunk. Cara zavarodott arckifejezését látva Aelyx gyanította, hogy valamit rosszul mondott. Aztán néhány másodperc megfeszített gondolkodás után a lányból kitört a nevetés. – Ó! Úgy érted, hogy faragatlan bunkók? – Úgy, úgy. Honnan származik ez a mondás? – Fogalmam sincs – mondta Cara, és nevetve a ház felé mutatott. – De gyere, megnézzük az Interneten. Mindketten feltápászkodtak. – Különben is, túl meleg van idek… – Aelyx ekkor hirtelen elhallgatott, mert érezte, ahogy Cara végigsimít az ujjával a könyöke belső oldalán. Véletlen mozdulat volt, talán még érintésnek sem lehetne nevezni, mégis elég volt ahhoz, hogy benne szakadjon a szó. Már a haján megcsillanó napfény is túlterhelte az érzékeit, ám az semmi nem volt ehhez a futó érintéshez képest. Az érzés most egyáltalán nem volt kellemetlen, Aelyx mégis megdörzsölte a helyét, miközben követte Carát a házuk hátsó bejáratához. Négy órával és egy Google kereséssel később megszólalt a bejárati ajtó csengője, és Aelyx bemutatkozott Cara jövendőbeli társának, Ericnek. Amikor kezet ráztak, Eric szorítása erősebb volt a szükségesnél, a száját pedig mogorván összeszorította.

Aelyx alaposan szemügyre vette az embert, akit Cara annyira elragadónak talált. Eric a korához képest magas volt, és kisportolt termetű. Értelmesnek tűnt, de nem annyira, mint Cara. Hasonlóan Carához, neki is kék színű volt a szeme, de kevésbé élénk, és sokkal kevésbé barátságos. Az előnyös külsején kívül vajon mi vonzót talált Cara ebben a hímben? – Szóval. – Eric megfogta Cara derekát, és magához szorította a lányt. – Hogy tetszik a Föld? Aelyx erőltetetten elmosolyodott, és arra gondolt, bárcsak őszintén válaszolhatna. Gyűlölöm a szánalmas bolygódat, és ugyanolyan ellenszenvesnek talállak, mint te engem. – Ez az első bolygóközti kirándulásom, úgyhogy eléggé sokkoló az egész, de egyelőre jól érzem magam. – Ennek örülök – hazudta Eric. – Jövő héttől egy iskolába fogunk járni. Sok közös óránk lesz. – Vagyis rajtad tartom a szemem. Hirtelen kicsapódott az ajtó, és egy fekete hajú, alacsony lány lépett be rajta, majd lehajította a kézitáskáját a parkettára. Anélkül, hogy köszönt volna, vagy akár csak becsukta volna maga mögött az ajtót, odalépett Cara mellé, és belenézett Aelyx szemébe. Legalább öt, végtelennek tűnő kínos másodperc is eltelt, mire végre megszólalt: – Szóval te vagy az. – Ő Tori – köszörülte meg a torkát Cara. – Az én bunkó legjobb barátnőm. Aelyx most már értette, miért nem várta annyira Cara ezt a születésnapi bulit – az összes barátja utálja őt. A lány sápadt arcára pillantott, és váratlanul belemarkolt mellkasába az együttérzés. Biztos, hogy az ő barátai is ugyanilyen ellenségesek lennének, ha magával vinné Carát valamelyik összejövetelükre, és Carához hasonlóan ő is rettenetesen érezné magát. Szétfeszítené a kín, hogy nem tud egyszerre jó házigazda és hűséges barát lenni. De talán segíthet a helyzeten. – Örülök, hogy megismerhetlek, Tori. Cara mondta, hogy… – Hagyjuk ezt – forgatta a szemét a lány. – Semmi bajom veled, de lenne néhány kérdésem.

– Ki kér tortát? – kérdezte Cara természetellenesen magas hangon. – Red Velvet torta! – Erről jut eszembe, hoztam neked ajándékot. Boldog születésnapot! – használta ki az alkalmat Aelyx, és odaadta Carának az ezüstös szütyőt, benne a nyaklánccal. Cara oldalra billentette a fejét, közben pedig tökéletes oválist formált a szájával. – Igazán nem kellett volna. A lány mosolya láttán váratlan örömhullám áradt szét Aelyx hasában, ez pedig határozottan megérte azt a harminc kreditet, amibe az ajándék került. Amikor Cara kinyitotta a zacskót, és a fekete zsinórnál fogva kiemelte belőle a követ, elkerekedett a szeme. – Ez a L’eihrről van? – Igen. Ahibnek hívják. Közönséges drágakő a kopár és élettelen bolygóm színeiben – ugratta Aelyx. Elmosolyodott, majd Ericre pillantott, aki olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy talán még a zománc is lepattogott a fogáról. – Ez a kő egyáltalán nem kopár és élettelen. – Cara a fény felé tartotta a nyakláncot, és nézte, ahogy a himbálózó kő szürke és bézs szikrákat szór a kézfejére. – Ez csodálatos. Nagyon tetszik. – Kikapcsolta a csatot, majd a nyakához emelte a láncot, hogy felvegye. – Hoppácska! – Tori hátraugrott, és belebokszolt Eric vállába. – És te mit adsz neki? Eric megragadta Cara csuklóját, még mielőtt a lány bekapcsolhatta volna a nyakláncot. – Nem tarthatja meg – mondta. – Micsoda? – Cara mozdulatlanná merevedett, de a kő tovább himbálózott előre-hátra, szürke fénypászmákat vetítve a falra. – Már hogyne tarthatnám meg? – kérdezte, és kirántotta magát Eric szorításából. – Mit képzelsz magadról, haver? – fordult Eric Aelyxhez. – Az ember nem vesz ékszert valaki más barátnőjének! Aelyx megvonta a vállát, majd útmutatást keresve végigjáratta tekintetét a jelenlévőkön. Miután nem talált, odafordult Carához.

– Tetszik a nyaklánc? – kérdezte. – Igen – közölte a lány dacosan. – Akkor nem értem, mi a probléma – mondta Aelyx Ericnek. – Nem látom be, mi rossz van abban, ha az ember vásárol egy csekély értékű ajándékot valakinek. Közismert, hogy a nőnemű emberek szeretik a fényes köveket. Erre aztán mindenki elhallgatott. Miközben Aelyx próbált rájönni, vajon megint faragatlan bunkó volt-e, Eric Cara derekára tette a kezét, és az apró nappali túlsó vége felé terelte a lányt. Ezután úgy bámult Aelyxre, mintha várna valamire. – Szeretnétek kettesben maradni? – kérdezte végül Aelyx. – Neeem – mondta elnyújtva Eric. – Szeretnénk, ha közelebb jönnél, hogy jobban láss. – Köszönöm, inkább nem – pillantott Aelyx Carára. – Semmi baj. Kaphatunk egy percet? – Persze. – Aelyx elkezdte utánozni Torit, aki a falon összevissza lógó fekete keretes fényképet tanulmányozta, de az arcok és tájak összefolytak a szeme előtt, mivel figyelmét továbbra is a néhány méterre kibontakozó veszekedés kötötte le. – Azt mondtam, hogy megpróbálom – suttogta ingerülten Eric –, és meg is próbáltam. Nem bírom elviselni. El kell tűnnie. – Hát, nem próbálkoztál túl keményen. – El. Kell. Tűnnie. – Lehet, hogy neked kellene eltűnnöd. – Csak képzelte Aelyx, vagy Cara hangja tényleg megremegett az utolsó szónál? Textilszövet halk suhogása hallatszott a háta mögül, és amikor Aelyx megfordult, már csak annyit látott, hogy Eric kirángatja Carát az előszobába az inge ujjánál fogva. Ösztönösen utánuk indult, de ekkor Tori az ő pólóját is megrántotta, így kénytelen volt megállni. – Ne csináld! – A lány a copfja végét rágcsálta, és lábujjhegyen állva próbált kilesni Aelyx válla fölött. – Talán most végre megteszi. – Mit tesz meg? – Kirúgja a pendejót. Aelyx nem tanult spanyolul, így nem értette az utolsó szót, de abból, ahogy Tori kiejtette, világos volt, miről van szó. Abból pedig,

ahogy a lány résnyire szűkült szemmel bámulta Ericet, arra is rájött, hogy Tori még nála is jobban utálja ezt a kiállhatatlan idiótát. Hosszú perceken át tartó csend következett, majd Eric kirohant az előszobába, feltépte a bejárati ajtót, és anélkül, hogy visszanézett volna, bevágta maga mögött. Amikor Cara a szemét törölgetve csendben visszabotorkált a szobába, Tori azonnal odaszaladt hozzá, és megölelte. Aelyx úgy érezte, hogy neki is tennie kell valamit, de semmit nem tudott a nőnemű emberek érzelmi problémáiról. –Visszahozhatom – mondta. – Nem értem, miért egy ilyen hímet választottál társnak, de ha szeretnéd, megtalálom a módját, hogy el tudjam viselni. – Ne – mondta Cara, és megtörölte a szemét. – Hadd menjen! A lány rövid időn belül szemlátomást jobban lett. Kiment a konyhába, ahol elfogyasztott két szelet tortát. Nem sírt többet, talán csak a nevetése volt hangosabb a szokásosnál. Viszont amikor visszament a nappaliba, hogy végre felvegye a nyakláncot, úgy remegtek az ujjai, hogy képtelen volt becsatolni. – Segíthetek? – kérdezte Aelyx. Cara odaadta neki a nyakláncot, majd hátat fordított neki, és összefogta sűrű, vörös haját. Maga sem tudta, miért, de Aelyx nagyon óvatosan közelített a lány nyakához. Talán a teste melege és a samponja citromos illata volt az, ami zavarba hozta, mindenesetre háromszor is beleakadtak az ujjai az egyik tincsbe, mire sikerült bekapcsolnia a csatot. Gondosan kerülve a további testi érintkezést, biztonságos távolságba hátrált a lánytól, majd közölte, hogy kész van. Cara megpördült, megérintette a mellkasát, hogy kiegyenesítse a láncot, majd megtörölte az orrát a használt zsebkendővel, és halványan elmosolyodott. – Köszönöm. Ez tényleg nagyon szép. Aelyx elfordította a tekintetét. Összeszorult a gyomra, ahogy arra gondolt, mi lesz Carával, ha a növénye hatni kezd. Tori elutasító testtartásából, és abból, ahogy következetesen kerülte a tekintetét, valószínűsíthető volt, hogy Cara el fogja veszíteni a legjobb barátját. De mit tehetne? Egyetlen ember sorsa áll szemben egy egész

bolygóéval – ráadásul egy olyan különleges bolygóéval, mint a L’eihr. – Ez csak egy egyszerű kavics – mondta, valamivel élesebben, mint szerette volna. – De örülök, hogy elfogadtad. Ezután sarkon fordult, és a zavarodott Carát hátrahagyva visszament a szobájába.

6. FEJEZET

Október 22., hétfő

Pomponlányok, hajrá! A mai nappal Aelyx földi pályafutásának új, és minden bizonnyal dicsőséges szakasza kezdődik, ugyanis mindjárt indulunk az iskolába! Anyukám persze ellentmondást nem tűrően előkapta a fényképezőgépét, hogy csináljon egy rakás kellemetlen képet a vendégünkről. Ezeket persze ki is posztolom ide, hiszen erre való egy jó barát. Ezek lennénk mi, hátizsákokkal és uzsonnás dobozokkal felszerelkezve, készen arra, hogy megkezdjük a gimnáziumba vezető veszedelmes utunkat. (Na jó, annyira nem is veszedelmes, lévén hogy a suliba egy körbekerített magánerdőn vezet az út.) De tudom, hogy Aelyx soha nem fogja elfelejteni ezt a napot. Nagyszerű lesz! Közzétette Cara Sweeney, 7:02-kor Ekkora kamut! Nyilvánvalóan borzasztó lesz ez a nap, ám ezt Cara nem tárhatta a nagyvilág elé, mivel a vitaversenyek első számú

szabályát a civil életben is betartotta: nem láthatják, hogy kiver a víz. Cara ezen kívül a Hogyan szakíts a seggfej pasiddal című útmutató első számú szabályához is szigorúan tartotta magát, ami az volt, hogy soha ne mutasd ki, hogy fáj. Addig tekerte a hangerőt, amíg a fogai minden egyes gitárrifftől berezonáltak, majd hátraszegte a fejét, és néhány szemcseppel megpróbálta elrejteni a sírás nyomait. Némi arckrém leapasztotta a szeme körüli duzzanatot, és már csak egy jó erős smink kellett, hogy újra úgy nézzen ki, mint egy normális ember. Illetve nem egyszerűen csak normális, hanem kifinomult. És érzéketlen. Felvitte a szempillafestéket is – de nem a vízálló fajtát. Ha ma elsírja magát, úgy fog kinézni az arca, mint valami földcsuszamlás, és ezt elég jó ösztönzőnek gondolta ahhoz, hogy mindenáron visszatartsa majd a könnyeit. Amikor végzett, megnézte magát a tükörben – fényes, vállig érő hullámos, vörös haj, szinte hibátlan bőr, testhezálló, fekete felső, szürke kockás miniszoknya, és ami minderre feltette a koronát: egy fekete bőr lovaglócsizma. Ericnek majd kiesett a szeme, amikor legutóbb meglátta ezekben a ruhákban. Azt akarta, hogy lássa a gyökér, mit veszített. Miután felvette az Aelyxtől kapott nyakláncot – ami egy újabb néma Kapd be! volt Ericnek –, felkapta a hátizsákját, és kiszaladt a házból. Aelyx az erdővel szemben állt, és éppen nyújtózkodott. Olyan magasra emelte a kezét, hogy felcsúszott a pólója, és megvillant az izmos dereka. Cara önkéntelenül is rágcsálni kezdte a körmét, ahogy eszébe jutott az előző napi találkozása a fürdőszobába tartó félmeztelen Aelyxszel. Maga előtt látta, ahogy a fiú megpróbálja eltakarni magát a nála lévő összehajtogatott nadrággal, ám ezzel csak a lapos, bronzbarna hasára terelte a figyelmét! Ami, ha lehet, még dögösebb volt így, köldök nélkül. Kár, hogy a kellemes külsőhöz nem társult megfelelő viselkedés, de persze nem is egy l’eihrről lett volna szó, ha ez másképpen van. Cara úgy döntött, ma tiszta lappal kezd, úgyhogy leugrott az utolsó néhány lépcsőfokon, és odaszaladt a fákkal szegélyezett út végénél álló Aelyxhez. – Na, mehetünk?

Ahogy Aelyx megfordult, egy pillanatra megvillant az az acélos fény a szemében, de a következő másodpercben újra magához ragadta az irányítást a fiúban lakozó zombi. Lehajtotta a fejét, és lenézett Carára. – Jól vagy? – Ez az első tanítási napod egy idegen bolygón, és azt kérdezed, hogy én jól vagyok-e? – Az emberek számára gyakran traumatikus élmény a párosodó partnerük elveszt… – Hóha – szaladt fel Cara szemöldöke. – Eric a pasim volt, nem a párosodó partnerem. Azon kívül… soha nem párosodtunk. – Akkor is, érthető, ha… – Figyelj, nagyon aranyos vagy, hogy megkérdezted. – Cara az egyik vállára vette a hátizsákját, fejével az út felé bökött, és lassan elindultak. – Ja, eléggé el vagyok keseredve, de ennek előbb vagy utóbb be kellett következnie. Hiányozni fog a régi Eric, de ő nem az a fiú volt, akivel tegnap este szakítottam. Érted, mire gondolok? Aelyx megvonta a vállát. – Őszintén szólva, nem tudom elképzelni, milyen tulajdonságai alapján találhattad valaha is vonzónak. Azt értem, hogy ő miért választott téged, de… – Ó, tényleg? – Cara fellelkesült, mert érezte, hogy egy bók közeleg. – Szerinted miért választott engem? – Ez nyilvánvaló. – Aelyx Cara hullámos hajára mutatott. – A hosszú, fényes hajad, az egészséges bőröd és az élénk szemed azt mutatja, hogy egészséges vagy és jól táplált. – Ó… köszi. – Még nem értem a végére. – Akkor folytasd! – Egyértelmű, hogy értelmes vagy – mondta, de aztán úgy érezte, hozzá kell tennie: – Ahhoz képest, hogy ember vagy. – Ejha! Ez nagyon kedves. – De Ericet valószínűleg a derék-csípő arányod vonzotta a legjobban. – Aelyx kissé hátrahajolt, és megbámulta Cara fenekét, amitől egy töredékmásodpercre majdnem úgy nézett ki, mint egy

emberfiú. – Ezzel a csípőszélességgel valószínűleg komplikációk nélkül a világra tudod majd hozni az utódodat. Cara majdnem lenyelte a saját nyelvét. Ezek szerint széles a csípője? Hogy hihette egy pillanatra is, hogy valódi bókot fog kapni egy l’eihrtől? – Zárjuk le a témát – mondta, miközben elhatározta magában, hogy a következő naptól kezdve kiiktatja táplálkozásából a szénhidrátokat. Illetve nem, másnap tésztanap volt. Akkor majd szerdától kezdve iktatja ki a szénhidrátokat. – Beszéljünk inkább rólad! – Mire vagy kíváncsi? – Hogy bírsz ennyire nyugodt lenni? Én még helyetted is idegeskedem. Még a reggelimet sem bírtam megenni. Ráadásul pont anya ínycsiklandozó, három csokis palacsintája esett áldozatul Cara étvágytalanságának – nem is étel volt ez, hanem mennyei manna, bizonyítéka annak, hogy Isten szereti őt, és azt akarja, hogy boldog legyen. Pokolba a szénhidrátdiétával! Az élet túlságosan rövid az ilyen hülyeségekhez. – Az emberek félni szoktak az ismeretlentől – mondta Aelyx. – Én nem vagyok ember. – Ugyan már. Egy kicsit sem félsz? – Jól vagyok – mondta Aelyx, és egy üres, hideg pillantást lövellt Cara felé. Tehát nem mutatja ki, hogy ideges. Annyira tipikus. Minden fiú ezt csinálja. Több közös van benne és az emberekben, mint hiszi. Cara fülét ekkor szapora léptek zaja csapta meg, és amikor hátranézett, Torit pillantotta meg. A lány lelassított, és odaintegetett nekik, mintha csak egy taxit akarna leinteni. Furcsa volt az egész – Tori mindig kocsival ment iskolába, mert a gyaloglással tíz perc értékes alvástól kellett volna megfosztania magát. – Hé! – kiáltotta Cara, és visszatűrte a füle mögé a tincset, amit egy hirtelen támadt szellő fújt az arcába. Megállt, Aelyx viszont ment tovább, vagy azért, hogy kettesben hagyja őket, vagy mert nem akart Torival találkozni. Vagy mind a kettő. – Mi az, megint beléd mentek?

– Nem, csak jöttem tartani a gyertyát. – Tori belenyúlt a farmerje zsebébe, és előhúzott egy fél Snickerst. – Boldog Függetlenség napját! – A csoki felé bökött a fejével, és hozzátette: – Elkezdtem az ünneplést nélküled. – Be is fejezheted nélkülem. – Carának tele volt a hasa. Bedrogozott pillangókkal. Egymásba karoltak, és elindultak Aelyx után, aki máris egy fél focipályányi távolságra volt tőlük. – Igazából azért jöttem, hogy megakadályozzam, hogy az a carajo valahogy visszahízelegje magát. – Mi van? – Eric vissza akarja kapni? – Eszedbe ne jusson visszafogadni – figyelmeztette Tori. – Pont te mondod. Te fél másodperc alatt visszafogadnád Jared Lee-t. – Amennyiben együtt lennénk – ahogy nem vagyunk –, és amennyiben egy orbitális nagy seggfej lenne – ami nem –, lekoptatnám, ahogy kell, aztán továbblépnék. – Tori ekkor oldalra billentette a fejét, és tetőtől talpig végigmérte Carát. – Amúgy meg mi ez a cucc? – Amúgy meg mi ez a kényszervallatás? – Itt most én kérdezek – mondta Tori, és az Aelyx vállai között lelógó mézbarna lófarok közé szegezte a Snickerst. – Éjszaka bepróbálkozott az ufófiú? – Psszt! – Cara nem bírta ki nevetés nélkül, de azért rávágott egy jó nagyot Tori karjára, amitől a csoki beröpült a bokrok közé. – Remélem Aelyxnek nem olyan barátai vannak, mint nekem, különben nem fogom kibírni a L’eihren. Úgy tűnt, sikerült megbántania Torit, mert a lány fogta a copfját, és simogatni kezdte a száját a végével. Hetedikes korában szokott rá, hogy így vezesse le az idegességét. Néhány másodpercig rosszallóan bámulta Aelyxet, majd közölte: – Beszélni akarok ufó őnagyságával. – Jó, de csak akkor, ha kedves leszel vele – mondta Cara, és szigorú pillantást lövellt Tori felé. – Nehéz neki ez az egész, és az én feladatom, hogy…

– Ja – mondta Tori a szemét forgatva. – Lefogadom, hogy éjszakánként úgy kell álomba sírnia magát. Persze csak miután feldugta a jeladó szondákat a fenekedbe. – Tori lerázta magáról Cara karját, és előrekocogott Aelyxhez. Cara azonnal utánairamodott, készen arra, hogy két kézzel fogja be a barátnője száját, ha az szemtelenkedni kezd. – Hé – mondta Tori lihegve, amikor sikerült utolérne Aelyxet. – Tudnom kell valamit. Aelyx lassabb tempóra kapcsolt, és hatalmasat sóhajtott, amitől kissé hiteltelennek tűntek a következő szavai. – Jó reggelt, Tori. Tori elengedte a füle mellett az üdvözlést, és azonnal a tárgyra tért. – Mégis hogyan képzelitek, hogy elengedem a csajt – kezdte, és Cara felé bökött a fejével – egy olyan bolygóra, amiről semmit sem tudni? Honnan tudjam, biztonságos-e. – Biztonság? – kérdezett vissza vigyorogva Aelyx. – Tavaly csak New York környékén hatvanhét gyilkosság, ezer erőszakos támadás és több mint kétszáz nemi erőszak történt. A L’eihren tíz nemzedék óta nem követetett el senki erőszakos bűncselekményt, és te azon aggódsz, hogy a barátnőd nagyobb veszélyben lesz a bolygómon, mint itt? – Most szórakozol, ugye? – Cara fürkészve nézte a fiú arcát, de Aelyx halálosan komolynak tűnt. – Ez lehetetlen. – Biztosítlak róla, hogy nem az – mondta, és gőgösen felvonta a szemöldökét. – És mégis hogyan csináljátok? – kérdezte Tori, miközben az elmebaj univerzális jeleként körözni kezdett mutatóujjával a halántéka előtt. – Ufó-agykontroll? Aelyx már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán elbizonytalanodott, mint aki nem tudja, mennyit árulhat el. – Mondjuk úgy, hogy az evolúcióé és a tervezett szaporodásé az érdem. – Ááá-áá – rázta meg a fejét Cara. – Ezt nem veszem be. Az erőszak hozzátartozik az emberi természethez. Nem lehet csak úgy…

– Folyton elfelejted, Cah'ra – Aelyx megállt, és a lányra nézett –, hogy én nem vagyok ember. Aelyx résnyire szűkült krómszínű szeme láttán Carának libabőrös lett a karja és a tarkója. Mire kettőt pislogott, a fiú már ment is tovább, mintha mi sem történt volna. – Őőő – dadogta Cara. – Majd meglátjuk. – És bár maga is furcsának találta, egyáltalán nem félt. Alig várta, hogy láthassa, hogyan él Aelyx népe – és hogy vajon csak eltúlozza-e a nagyszerűségüket. – Nem nyugodtam meg – rúgott félre az útból Tori egy faágat, majd kihívóan Aelyxre meredt. – Csak beszélsz, de igazából nem mondasz semmit. – Tor-ri!– mondta Cara feddően. – Te csak ne Tor-rizzál itt nekem! Miért nem válaszol a kérdésemre? – Válaszoltam. Csak neked nem tetszett a válaszom. – Aelyx még mondani akart valami, de hirtelen felkapta a fejét, mint aki veszélyt észlel. Néhány pillanat múlva Cara megértette, miért. Az erdő csendjét távoli lárma törte meg, amely egyre hangosabb lett, ahogy közeledtek az ösvény végéhez. Az út végéhez érve Cara megállt, és döbbenten meredt a Midtown Gimnázium parkolójára. A parkoló tele volt tiltakozókkal, akik különböző jelszavakat kántáltak, és „DUDÁLJ, HA TÁMOGATOD AZ ELME-T!” feliratú transzparenseket tartottak a levegőbe. Olyan volt az egész, mint egy hangyaboly, amit megtámadtak – az emberek összevissza rohangáltak, minden szervezettség nélkül. Az elhaladó reggeli forgalomból néha kidudált egy autó, két egyenruhás rendőr pedig kiabálva próbálta eloszlatni a forgalmi dugót okozó csődületet. Cara Aelyxre pillantott, akinek nyugodt maradt az arca, de közben olyan erősen markolta a jegyzetfüzetét, hogy elfehéredtek az ujjai. – Micsoda szíves fogadtatás – mondta Tori. Cara ekkor oldalba bökte Aelyxet, és az iskola melletti üres telekre mutatott. – Szerencsére támogatók is vannak. Egy sokkal kisebb, nagyjából ötvenfős, férfiakból és nőkből álló csoport állt az iskola mellett, akik olyan szlogeneket írtak a tábláikra,

hogy „MINDENKIT SZÍVESEN LÁTUNK!”, meg hogy „SZERETÜNK, TESTVÉR!” A szimpatizánsok önfeledten, jobbra-balra dülöngélve énekeltek, de az ELME összevissza kiabálása elnyomta a hangjukat. – Gyere, különben elkésünk – mondta Cara, és már nyúlt volna, hogy megveregesse Aelyx vállát, de ezúttal is megállt a keze a levegőben. Folyton megfeledkezett róla, hogy a fiú nem szereti, ha hozzáérnek. – Ne is foglalkozz ezekkel a kreténekkel! Tori törte az utat, úgy integetett, mintha ő lenne Miss Amerika, amivel ha csak néhány másodpercre is, de sikerült elterelnie a figyelmüket Aelyxről. Aelyx kurtán biccentett, majd felszegte az állát, és szapora léptekkel követte Torit az iskola bejárata felé. Cara előreszegezte a tekintetét, és érezte, hogy egyre vadabbul kalapál a szíve. Megdöbbentette Tori tökössége. Néhány sértés eljutott a tudatáig, főként olyanokat kiabáltak, hogy „Ne bízz benne!”, meg hogy „Áruló vagy, Sweeney!”. Amikor aztán a rendőrök hangosbeszélője is rázendített, Cara a fülére szorította a kezét, de így is tisztán hallotta, ahogy a hatóság távozásra szólítja fel az iskola területén törvénytelenül demonstráló tömeget. Amikor beért az épületbe, Cara felsóhajtott, és megmozgatta a vállát, ami teljesen beállt az idegességtől. Tori megígérte, hogy ebédnél megkeresi őket, azután elviharzott az első órájára. – Jól vagy? – súgta Cara lábujjhegyre állva Aelyx fülébe. – Persze. Miért ne lennék jól? – válaszolta a fiú, de merev testtartása és összeszorított állkapcsa másról árulkodott. – Teljesen normális, ha az embert felzaklatja az ilyesmi. – Az embereknél talán normális. – Jaj, hagyd már abba! Nem kell úgy tenned, mintha semmi… – Áldott Anya – mondta Aelyx, és hirtelen megállt a zsúfolt folyosó kellős közepén. – Mi az? – Cara követte a szemével Aelyx tekintetét, és észrevett egy csoport sikoltozó lányt, akik egyenesen feléjük tartottak. Ezután Aelyxre nézett, és látta, hogy a fiúnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. – Azta – nevetett fel Cara. – Rajongóid is vannak. Öt elsős táncolt egymás körül, úgy ugráltak fel a levegőbe, mintha rugó lenne a sarkukon. Ezek a l’eihr epigonok – vagy, ahogy

mindenki hívta őket, a l’epigonok – egytől egyig rövid copfban hordták az ügyetlenül barnára festett hajukat, és szürke nadrágot meg bézs felsőt viseltek. Cara megcsóválta a fejét, amikor látta, hogy narancssárga árnyalatban játszik az arcbőrük. Nem barát az olyan, aki hagyja, hogy önbarnító spray-t fújjál magadra. A 1’epigonok felvihogtak, és előretolták a választott szószólójukat. – Hogy hívnak? – kérdezte. – Aelyx – válaszolta Aelyx, majd tett egy lépést hátra. Carának össze kellett szorítania a száját, hogy újra el ne nevesse magát. – Aaaaaa-licksss – ismételte meg a lány, miközben a többiek hangos sikítozásba kezdtek. – Te jó Isten, el sem hiszem, egy igazi l’eihr, itt a Midtownban! Üdvözlünk a Földön! Azt gondoljuk, hogy csodálatos vagy. Mesélsz nekünk a bolygódról, meg az űrutazásról, meg hogy vannak-e különleges képességű földönkívüliek? Iskola után feljöhetnél hozzám, és lóghatnál velünk, meg olvashatnál a gondolatainkban. Aelyx pislogott néhányat, majd megcsóválta a fejét. – Nem tudok olvasni az emberek gondolataiban. Bármennyire is szórakoztató volt nézni, ahogy Aelyx egyre jobban feszeng, Cara úgy látta, ideje közbeavatkozni. – Állj – lépett Aelyx és a lányok közé, és felemelte a kezét. – Ne gyertek közelebb! A lányok értetlenül néztek egymásra. – Nagyon fontos, amit kérdezni fogok. A hajatokat az elmúlt három hónapban festettétek be? – Lehet – ismerte be a csoport vezetője. – Miért? – Ó, ne! – Cara hátrébb tolta Aelyxet, és pajzsként védte a saját testével. – Nem tudtátok, hogy a hajfestékben lévő vegyi anyagok mérgezőek a l’eihrekre? – Micsoda? Fogalmunk sem volt. – A lány beleharapott a felső ajkába, és összeráncolta a homlokát. – Talán nem annyira közismert, de szemben a legtöbb emberi vegyszerrel, a l’eihrek allergiásak a hajfestékre. Ha túl közel mentek, súlyos légzési rendellenesség léphet fel nála. – Cara előrehajolt, és

megpróbált nagyon szigorúan nézni. – Ugye nem akarjátok megölni az iskola cserediákját? A lány megrázta a fejét, majd visszahátrált a többiekhez. – Persze, hogy nem. Nagyon sajnáljuk. Isteni szerencse, hogy ezek az elsősök bármit elhisznek. Aelyxnek vidáman megcsillant a szeme, ahogy Carára pillantott, majd egy nagylelkű mosoly kíséretében odafordult a lányokhoz. – Semmi baj. Nem akartatok rosszat. A l’epigonok heves bólogatás közepette elköszöntek, majd a folyosó faláig hátrálva utat engedtek Aelyxnek és Carának, akik így végre eljutottak az osztályteremig. – Mi volt El Cid spanyol katonai vezető valódi neve? – kérdezte Mr. Manuel. – Valaki? Cara tudta a választ, de nem volt kedve jelentkezni, ezért inkább csak hasalt az asztalán, és bámult kifelé a parkolóba. Az utolsó tüntető is régen elment, és most nyugodt volt a környék. Legalábbis nyugodtabb. Odabent is meglehetősen eseménytelen volt minden. Úgy tűnt, Eric teljesen átalakította az órarendjét, hogy elkerülje Carát, ami jó is volt meg rossz is. Igaz, hogy így nem kellett látnia azt az öntelt képét, viszont így Eric sem láthatta, hogy Carát mennyire nem érdekli az öntelt képe. – Igen, Aelyx? Aelyx nevének hallatán Cara felkapta a fejét. – Rodrigo Diaz de Vivar – mondta Aelyx. – Nemzeti hősként tisztelik Spanyolországban – hadúr volt, mint olyan sokan a Földön bálványként tisztelt vezetők közül. – Lenyűgöző – fonta keresztbe a karját Mr. Manuel. – Pedig még tankönyved sincsen. – Még a L’eihren áttanulmányoztam az emberiség történelmét – mondta Aelyx, majd a már-már védjegyének számító vigyor kíséretében hozzátette: – Nem tartott sokáig. Ezután folytatta a Kétmagvú elméletek haladóknak című könyv tanulmányozását, amit még a fizikatanár adott neki. Lehet, hogy hasznosabb lett volna, ha a Hogyan ne viselkedjünk öntelt seggfej módjára? című művet olvasgatja.

– Hogy lehet az – mondta hangosan Mr. Manuel –, hogy egy földönkívüli többet tud a bolygónk történelméről, mint ti? – Vádlón az osztályra szegezte az ujját, és kissé megemelte a hangját. – Az utolsó teszten átlagosan negyvenhat százalékot értetek el. Negyvenhatot! De ez persze, gondolom, senkit sem érdekel. – Miközben Mr. Manuel dühöngött, többen is hátrafordultak a székükben, és haragos pillantásokat lövelltek Aelyx felé. – Gratulálok, Alien – suttogta valaki. Kicsöngetés után Cara úgy döntött, megvárja, amíg kiürül az osztály, és csak utána indulnak el ebédelni. Miért kockáztassa meg, hogy rávessék magukat a többiek, ha egyszer nem muszáj? Meglökte Aelyx asztalát, mire a fiú felnézett a könyvéből. – Nem könnyíted meg a helyzetedet – mondta Cara. – Senkivel nem fogsz összebarátkozni, ha nem állsz le ezekkel a szurkálódásokkal. – Hogy érted? Nem szúrtam meg senkit. – Ó, szóval erről nem tanultál otthon. A szurkálódás sértegetést jelent. Például ha azt mondod, hogy az ajándékod különb Ericénél. Vagy hogy irdatlan széles a csípőm. Vagy hogy nem tartott sokáig áttanulmányozni a bolygónk szánalmas történetét. – Az igazat megvallva, tényleg csak három… – Figyelj rám. Te ilyen zseni vagy. Észrevettük. Felfogtuk. Tadamm! – Cara néhányszor kört rajzolt az ujjával a levegőbe. – De az őszinteséget sem szabad túlzásba vinni. Előttünk van egy egész év, és az összes gyerek utálni fog, ha nem veszel vissza. – Az kizárt. Úgy látszik, elfelejtetted – Aelyx becsukta a könyvét, és Cara felé bökött vele –, hogy van egy fanklubom. – Hűha, te vicceltél! Fejlődés! Még a végén embert csinálok belőled. – Ez elég komoly fenyegetés, Cah’ra. – Nagyon vicces. Elvileg már senki nincs a folyosón. Menjünk enni! Cara félelmei beigazolódtak, és a darált húsos szendvicsből áradó fokhagymaszagon kívül senki sem üdvözölte őket az ebédlőben. Ahogy beléptek, néhány másodpercen belül mindenki elhallgatott. A csend ködként terjedt tova a diákok között. Cara úgy tett, mintha nem

vette volna észre, hogy megfagyott a levegő a helyiségben, és megkereste Torit a tekintetével. A lány az egyik hátsó asztalnál ült, és elkapta Cara pillantását. Miközben keresztülvágtak az ebédlőn, Cara látta, hogy néhány diáknak elkerekedik a szeme Aelyx láttán. Brandi Greene – a tánccsapat kapitánya, akivel Cara régen nagyon jóban volt – a tálcájára köpte a narancsos sportlöttyét, és úgy tátva maradt a szája, hogy félő volt, görcsöt fog kapni az állkapcsa. Cara felnevetett magában, és aztán eszébe jutott, hogy ő is ugyanezt csinálta, amikor először meglátta Aelyxet. Ahogy a tévé az agy rágógumija, a fiú a szem csokoládéja volt. Csakhogy minden ábrándos sóhajra jutott tíz rosszindulatú pillantás. Kívülről akár úgy is tűnhetett, mintha az Eric asztalánál ülő fiúk körében gyors lefolyású tüdővészjárvány tört volna ki, amikor Aelyx elhaladt mellettük. Khm, khm. Seggfej! Khm, khm. Cara végig maga elé nézett, és csak a szeme sarkából vette szemügyre Ericet. A fiút olyannyira lekötötte a gyűlölködés, hogy láthatóan észre sem vette Carát. Cara tudta, hogy nem szabadna ezzel foglalkoznia, mégis bántotta a dolog. Miért nem képes szenvedni Eric, legalább egy kicsit? Egy dolog biztos volt: a lövészárkokat megásták. Olyan diákok néztek most rá undorral, akikkel annak idején együtt futott, focizott, vitatkozott vagy tanult. Ericnek igaza volt. Sikerült megdöntenie a Szabadesésben végrehajtott népszerűség-zuhanás világrekordját. – Sajnálom – suttogta Aelyx a háta mögött, és a fiú meleg lehelete megcsiklandozta a tarkóját. – Nekem kellene elnézést kérnem – mondta Cara, miközben leült Tori mellé, szembe a fallal. Aelyx az asztal túlsó végénél lévő széket választotta. – Gondolom, a te barátaid ennél jobban bánnak majd velem. Aelyxnek kissé megroggyant a válla, és hirtelen úgy tűnt, mint akit nagyon érdekel a lepattogzott műanyag asztallap. Lehet, hogy Cara túlságosan élesen fogalmazott az osztályteremben? – Ja – Tori Aelyx felé bökött az almájával. – Elég látványos bevonulás volt ez a mai. Kaptam miattad hideget-meleget.

– Mindegy – mondta Cara. – Ne foglalkozz a hülyékkel. – Elővett egy visszazárható nejlonzacskót a táskájából, és odaadta Aelyxnek. – Tessék, egy szelet Provolone sajt meg pár olyan búzakeksz, ami ízlett. Aelyx felkapta a fejét. Szegény, biztosan nagyon éhes lehet. – Köszönöm, Cah'ra. – Csak úgy mondom – motyogta Tori tele szájjal –, hogy rosszul ejted a nevét. Care-ahnak kell ejteni. – Ne is hallgass rá – mondta Cara, és odacsúsztatott egy üveg cukor nélküli jeges teát Aelyxnek. – Tetszik, ahogy mondod. – Ú, de gejl! Cara éppen oldalba akarta könyökölni Torit, amikor Brandi Greene lehuppant az Aelyx melletti székre. Az egyik kezével a füle mögé tűrt egy szőke hajtincset, a másikat pedig Aelyx vállára tette. Észre sem vette, amikor a fiú összerezzent az érintésétől. – Komolyan mondom – szólalt meg –, te vagy a legszebb ember, akit életemben láttam. Cara legyezni kezdett a füzetével, hátha sikerül eloszlatnia Brandi olcsó, virágillatú parfümének a szagát, amit azóta nem bírt elviselni, hogy a lány a tánccsoportba belépve új barátokra cserélte őt. – Hát, így is be lehet mutatkozni – mondta. – Mi? – kérdezte Brandi, de közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Aelyxről. – Aelyx, ő itt Brandi, aki a Midtown Gimnázium többi tanulójához hasonlóan az alapjait sem ismeri a társas viselkedésnek. – Hé, hallottam, hogy szakítottatok Erickel – rezegtette meg Brandi az összecsomósodott, tarantulalábszerű szempilláját. – Ugye nem gond, ha elhívom randizni? Cara úgy érezte, mintha egy tíztonnás kénsavbomba robbant volna a gyomrában. Hát persze, hogy Brandi rá akar mozdulni Ericre – miután csatlakozott a lacrosse-csapathoz, a fiú népszerűsége egyik napról a másikra megugrott, és Brandi mindenre hajlandó volt, csak hogy a társadalmi ranglétra csúcsára jusson. Cara észrevétlenül belemélyesztette a körmét a tenyerébe, és édesen elmosolyodott.

– Persze. Biztos vagyok benne, hogy szívesen vigasztalódna valami könnyed kis kalanddal. A sértés úgy pergett le Brandiről, mintha valami társasági impregnáló anyaggal lett volna befújva a teste. – Megoldja ő azt máshogy. Pénteken az egész csapat elkíséri Marcust a Ribiraktárba a szülinapja alkalmából. Cara álla padlót fogott, a szíve pedig fájdalmasan összeszorult a mellkasában. A Ribiraktár – a város határában lévő mocskos sztriptízbárt becézték így. Állítólag a hátsó szobákban különböző „szolgáltatásokat” lehetett vásárolni a lányoktól. Felnőtt mini Disneyland születésnapos kamasz fiúknak. Akkora gombóc nőtt Cara torkában, hogy úgy érezte, a világ összes nyála sem lenne elég ahhoz, hogy lenyelje. Eric tehát megunta a várakozást, és úgy döntött, másképpen oldja meg a dolgot. Cara tudta, hogy nem szabadna foglalkoznia a dologgal, hiszen semmi köze nem volt már hozzá. De akkor miért érezte úgy, hogy egyszerre fogja elsírni és elhányni magát? Tori megfogta a kezét az asztal alatt, Brandi pedig visszafordult Aelyxhez. – Mindenki azt mondja, hogy őrülten okos vagy. A többi l’eihr is olyan, mint te? – A szaporodási program egyik célja a fejlettebb kognitív képességek kialakítása volt – mondta Aelyx, és kissé távolabb csúszott Branditől. – Szaporodási program? Ez most komoly? Megszabják, ki kivel csinálhat gyereket, meg ilyenek? – Ma már nem, de az elmúlt tízezer évben gondosan megterveztük a szaporodást. – És nálatok mindenki ennyire dögös? – kérdezte Brandi, és beleharapott a felső ajkába. Válasz helyet Aelyx betömött a szájába négy kekszet. Úgy tűnt, ideje témát váltani. – Figyu – mondta Cara Aelyxnek – haza tudsz majd menni egyedül? El kell mennem bevásárolni. Aelyx bólintott, és közben próbálta leküzdeni a kekszeket. Brandi ekkor nagyot ugrott a székében, és örömében összecsapta a tenyerét.

– Tudom, hol laktok! Majd én hazakísérem! Aelyx megrázta a fejét, és a kezével is intett, hogy ne, de Brandi egy lelkes igennek értelmezte a jelzéseket. – Tényleg nem gond – makacskodott, amikor Aelyx tiltakozóan felemelte az egyik kezét, majd játékosan meghúzta a fiú copfját. – Nemsokára találkozunk, szépségem. Cara majdnem elmosolyodott, pedig egyre erősebben feszítette a gyomrát a bűntudat. Talán nem kellene egyedül hagynia Aelyxet, de tudta, hogy a fiú később értékelni fogja a dolgot. Mert valami olyasmire készült, ami mindkettejük napját meg fogja menteni. – Minden pontosan olyan borzasztó, mint ahogy vártam – suttogta Aelyx, és kibontotta a haját, miközben Syrine miniatűr hologramja egyetértően bólogatott a szekrény tetejéről. – Teljesen értéktelen faj. Főleg az a szexmániás nőstény, aki hazáig követte iskola után. Amikor nem a mellkasát simogatta, akkor a l’eihrek fegyvereiről kérdezgette. Hogy képzelte, hogy majd pont neki fog beszélni erről? Majdnem egy órába telt, mire sikerült megszabadulnia tőle. – Hálát adok az Áldott Anyának, hogy engem itthon taníttatnak. – Syrine vendéglátója egy fiúiskolába járt, ami nagyjából az egyetlen pozitív tulajdonsága volt a srácnak. – Csak akkor találkozom fiatalokkal, amikor… Ekkor fémes zörgés törte meg a ház csendjét. – Mi volt ez? – kérdezte Syrine. – Az emberem. Azt hiszem, ételt készít. – Aelyx gyomra, amely már nem érte be a táplálékkiegészítőkkel meg a hébe-hóba bekapott kekszekkel, megkordult. A fiú bármit megadott volna egy tál l’ináért, de tudta, hogy bármit is főz Cara, nem lesz képes megenni. Cara. Mintha egy láthatatlan súly nehezedett volna a hátára, valahányszor csak rágondolt. A lány nem tudta, de egyetlen fillért sem fog látni az ösztöndíjából. Soha nem fog eljutni a bolygójára, és ami még ennél is rosszabb, a társai őt fogják hibáztatni azért, amit Aelyx csinál. Hirtelen fülsiketítő szirénázásban tört ki a plafonra szerelt kör alakú, fehér tűzriasztó.

– Majd beszélünk – tátogta Aelyx, mielőtt kikapcsolta volna a kom-gömböt, és elrejtette volna a felső fiókba. A fülére szorította a tenyerét, úgy rohant végig a folyosón, a konyha felé, ahonnét elviselhetetlen szagú füst gomolygott kifelé. Berontott a konyhába, és látta, hogy Cara egy seprűt lengetve próbálja eloszlatni a füstöt. – Jól vagy? – kiabálta túl Aelyx a riasztót. Cara határozottan bólintott, majd szélesre tárta a hátsó ajtót, és a két ablakot is kinyitotta, hogy a huzat könnyebben kivigye a füstöt. Végül kitisztult a levegő, és megnyugtató, édes csend telepedett a házra. – Mi történt? – kérdezte Aelyx, akinek még mindig csavarta az orrát a terjengő bűz. Cara félresöpört egy zsíros tincset a hajából, és az asztalra mutatott, ahol elszenesedett laposkenyerek sorakoztak egy tepsin. – Csináltam neked larunt. Larunt! Aelyx először nem értette, miről beszél Cara, de ahogy végigpillantott a pulton, és beazonosította a különböző gabonákat és olajokat, összeállt a kép. Előző nap elmondta, hogy a kedvenc reggelijének olyan az íze, mintha kereszteznék a pirított búzakenyeret a kukoricakenyérrel, és Cara minden bizonnyal megpróbálta elkészíteni. Jóságos istenek! Ezt egyes egyedül az ő kedvéért csinálta – azután, hogy elveszítette a párosodó partnerét és a társai felét. Cara megköszörülte a torkát, és lepillantott a rózsaszínre festett lábkörmeire. – Tudom, hogy éhes vagy. Szerettem volna, hogy újra érezhesd az otthoni ízeket. Aelyx érezte, hogy valami furcsa melegség gyűlik a tüdejében, és félni kezdett, hogy menten elemelkedik a földtől. Ha volt is neve ennek az érzelemnek, ő nem tudott róla, ellenben azt kívánta, bárcsak képes lenne a puszta akaraterejével előidézni. A fejével a tepsi felé bökött, és kinyújtotta a tenyerét egy darabka kóstolóért. – De megégett – tiltakozott a lány. – Undorító. – Hadd döntsem el én.

A lány némi habozás után kettétörte az egyiket, és az egyik darabot odaadta Aelyxnek. Igaza volt. Az undorító szó már-már elégtelennek tűnt annak a valaminek a leírására, amit Aelyx a szájába vett. Az állaga kavicsos, fekete termőföldre emlékeztetett, az ízlelőbimbói pedig a szénén kívül semmilyen ízt nem észleltek. Túl erősen harapott bele, amitől az egyik egészben maradt gabonaszem felsértette az ínyét. Összerándult az arca a fájdalomtól. – Ó, Cah'ra – mondta, miközben az arca elé kapta az egyik kezét. – Ez annyira… jó. – Tényleg? – Cara szeme vidáman megcsillant. – Akkor biztos nem is éred be eggyel. Tessék, edd csak meg mindet – mondta, és odanyújtotta Aelyxnek a tepsit. – Köszönöm, ennyi elég lesz – emelte fel a kezét Aelyx. – Nem akarok mohó lenni. – Ragaszkodom hozzá. – Ne, tényleg. Szeretném, ha hagynánk a szüleidnek. – Egyre nehezebb volt komoly arcot vágnia. – Nagyon fog ízleni nekik. – Ez igaz. – Cara félrebillentette a fejét. – Megvan, mit fogok csinálni! Amíg nálam laksz, minden nap sütök egy adagot! Aztán elviszem a receptet a L’eihrre… hogy az életed végéig ehesd! Aelyx nem bírta tovább. Kitört belőle a nevetés, de olyan erővel, hogy a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne köpködje tele a konyhát azokkal a félig megrágott széndarabokkal, amiket még nem sikerült lenyelnie. Carának még éppen sikerült belöknie a tepsit a mosogatóba, mielőtt ráborult volna a pultra, és elfogta volna a röhögőgörcs. Aelyx felé böködött az ujjával, és próbált mondani valamit, de képtelen volt megszólalni. Vagy tucatnyi eredménytelen kísérlet után aztán felhorkant, és nagy nehezen kibökte: – Bárcsak láttad volna magadat, amikor beleharaptál! Úgy néztél ki, mintha üveget rágnál. – Olyan is volt – nyögte nevetve Aelyx. Cara hozzávágott egy sütőkesztyűt a fiúhoz, de Aelyx lebukott a tálalósziget mögé. Kétrét görnyedt a rátörő újabb irányíthatatlan nevetésrohamtól. Hamarosan sajogni kezdtek az izmai, és a hasára szorította a kezét, hogy így enyhítse a fájdalmat.

– Vagy éhen halsz – mondta Cara –, vagy a főztömmel öllek meg. – Nekem mindenképpen befellegzett – törődött bele Aelyx. – Látom magam előtt a holnapi újságok címlapját – mondta fuldokolva Cara. – A midwesti lány laposkenyérrel mészárolta le a cserediákot, a felek megszakították egymással a diplomáciai kapcsolatot. – Megtorlásként a l’eihrek kényszerítették az embereket Sweeney kenyerének elfogyasztására – folytatta Aelyx –, ami a földi élet végét jelentette. – Rettenetes halál – nyögte Cara, mielőtt újra kitört volna belőle a nevetés. – A legrosszabb – helyeselt Aelyx. – De legalább jó társaságban telnének az utolsó percek.

7. FEJEZET

C

ara kiemelte az egyik lábát a vízből, és nézte, ahogy kis gőzfelhők szállnak fel a kipirosodott bőrről. A kád egyike volt annak a néhány helynek, ahol egyedül lehetett. Kutter ezredes nem viccelt, amikor azt mondta, mostantól tekintse a programot a munkájának. Kemény munka volt, ő pedig megállás nélkül túlórázott, hogy Aelyx otthon érezze magát az elmúlt pár hétben. Miután óvatosan feltette a laptopot a kád szélére, száraz mutatóujjával megbökte a képernyőt, és behozta a blogját. Tekintete automatikusan a számlálóra siklott – ami az impozáns 120 467-es számon állt majd gyorsan átfutotta a reggeli bejegyzéshez érkezett kommenteket.

November 5., szerda

Nagyon köszönöm Vegan_Mandynek a tematikus napokra vonatkozó ötleteit. Cserébe küldök neki egy ínycsiklandozó, teljesen vegán, házi készítésű, virtuális sütit. Érzed a szeretet ízét, Mandy? Hadd tárjam nagyra becsült követőim elé, mire számíthatnak, ha a jövőben is hűséges látogatóim maradnak: · Hétfői Kultúrsokk: kóstoló falatkák a l’eihri és a földi szokások közti eltérések bőségkosarából.

· Szerdai Apróságok: a l’eihrekkel kapcsolatos érdekes és teljességgel lényegtelen tények. · Pénteki GYIK: Megpróbálom megválaszolni a hét során beérkezett leggyakoribb kérdéseket. Hangsúlyoznám, hogy csak megpróbálom. Bármit is mondott rólam a legjobb barátom, én sem tudok mindent. Elöljáróban pedig hadd tárjak elétek egy tényt, amelynek az égvilágon semmi hasznát nem fogjátok venni: a l’eihreknek nem nő szőr az arcukon. Komolyan. A genetikusaik nagyjából háromezer éve radírozták ki a szőrtüszőiket, miután úgy ítélték meg, hogy az arcszőrzet nem jár olyan előnyökkel, mint a test többi részét borító szőr. Hm, kedves földi tudósok, megtennétek, hogy ti is előálltok valami ilyesmivel? Nincsen bajszom – nem mintha bármi szégyellnivalója lenne annak, akinek van –, de nem bánnám, ha nem kellene többet borotválnom a lábamat. Előre is köszönöm. Közzétette Cara Sweeney, 7:07-kor 28 komment Amanda írta: Olyan szerencsés vagy! Bárcsak a mi iskolánkba jött volna! Olca írta: Lányok, írjatok! Ashley írta: Nem borotválkozik? Ez nagyon menő. Nem csoda, hogy annyira puhának tűnik a bőre. ::elájul:: Keith írta: Pofa be, Ashley. Három közös órám van ezzel a beképzelt gyökérrel, nagyon gáz a gyerek. Marcus írta:

Igazad van, Keith. A csávó igazi farokarc. Holnap 3-kor ELME találkozó. Humanista írta: Kit érdekel a szakálla? Inkább azt kérdezted volna meg, hogy milyen fegyvereik vannak, te hülye PICSA! Tori írta: @Humanista: Ezt küldd be még egyszer a valódi neved alatt, coño! Akkor aztán megkereslek, és belelépek a szádba! Innentől kezdve tényleg eldurvult a dolog! Ki gondolta volna, hogy egy ennyire ártalmatlan dolog, mint a szőrnövekedés hiánya, ilyen indulatokat képes szülni? Cara beállította, hogy az újabb kommentek csak a jóváhagyása után jelenhessenek meg, majd kikapcsolta a gépet. Miután beledobott a vízbe egy grapefruit illatú fürdőgolyót, nyakig alámerült, és megpróbálta eldönteni, mit vegyen fel, miután kikászálódott a kádból. Ma este érkezik a forgatócsoport, hogy felvegyék az első interjút, amit aztán az egész országban le fognak adni. Sok millió ember dönti majd hátra az állítható foteljét, pattint fel egy doboz hideg sört, hogy aztán nagyokat nevessen azokon a hülyeségeken, amiket majd nyilvánvalóan mondani fog. Az egyetlen szerencse az volt, hogy nem élőben megy a dolog, így a szerkesztő ki tudja vágni azt a részt, amelyikben sugárban hány az idegességtől. Cara magányos fantáziálgatását hangos kopogtatás szakította félbe. – Hé, Paprika! – kiáltotta az apukája. – Megjött Tori. – Oké. Mondd meg neki, hogy foglalja le magát a szobámban. – Már megmondtam. – Cara hallotta, ahogy apa nehéz tűzoltócsizmájának léptei eltávolodnak. Megtörölközött, bebugyolálta magát egy bolyhos, kék fürdőköpenybe, majd elcsoszogott a szobájáig, de ott nem találta Torit. Továbbindult a konyha felé, de ekkor hangos puffanás hallatszódott Aelyx szobájából. Cara megfordult, és látta, hogy a fiú

szobájának ajtaja félig nyitva van, ami meglehetősen különös volt, tekintve, hogy eddig mindig gondosan becsukta. Lábujjhegyen odasettenkedett, majd belesett a résen. Tori kétrét görnyedve állt Aelyx fiókos szekrénye előtt, és olyan hévvel túrta át a ruhákat, mintha akciós holmikat keresne valami leárazáson. – Mi az istent csinálsz? – Cara hátrapillantott a válla fölött. Aelyx szerencsére nem volt a közelben… de akkor is. – Kifelé! Tori arra sem vette a fáradságot, hogy megforduljon. Carának háttal állva felemelt valamit, ami leginkább egy fémből készült golflabdára emlékeztetett. – Ez micsoda? – Nem tudom, de tedd vissza! – Úgy tűnt, erővel kell kirángatnia Torit a szobából, mielőtt Aelyx meglátja, hogy a cuccai között turkálnak. Beszaladt, és kikapta a labdát a kezéből. Az könnyebb volt, mint várta, és nem tudta megállni, hogy ne vizsgálja meg alaposabban. A gömb acélszínű burkolata nem vette át a teste melegét, ahogy az egy fémtárgytól elvárható lett volna. Óvatosan megrázta, de nem érezte, hogy bármi is zörögne benne. – Hol találtad? – A legfelső fiókban, az alsógatyái alatt. – Ez most komoly? A fehérneműje között turkáltál? Te nem vagy százas. – Cara kihúzta a felső fiókot, és becsúsztatta a valamit Aelyx személyes holmija alá. Ezután nagyjából elsimítgatta az ingeket, amiket Tori összegyűrt, majd megragadta a barátnője kezét, kirángatta a szobából, és óvatosan becsukta az ajtót. Éppen sikerült belöknie Torit a saját szobájába, amikor Aelyx befordult a sarkon. Tett néhány lépést, majd észrevette Carát, aki úgy bámulta, mintha ő csinált volna valami rosszat, és nem fordítva. Cara őszintén remélte, hogy nem látszik rajta a bűntudat, ami hevesen mardosta belülről. – Hé – vetette oda, mintegy mellékesen, és szorosabbra húzta magán a fürdőköpenyt. – Mi a helyzet? – Semmi. – Aelyx összefonta a karját a mellkasa előtt, és Cara észrevette, hogy földes a fiú melegítője. – Csak szívtam egy kis friss levegőt az interjú előtt. – Megint?

Ez volt a harmadik olyan nap, hogy Aelyx elment „friss levegőt szívni”, majd úgy tért vissza, mint aki hasast ugrott egy virágágyásba. Egy barna valami – talán egy tölgyfalevél? – kandikált ki a cipője talpa alól. Lehet, hogy titokban találkozgat egy lánnyal az erdőben. Megmagyarázhatatlan féltékenységhullám áradt szét a testében, majd gyorsan emlékeztette magát, hogy Aelyxnek nincsen barátnője. Legalábbis ő nem tud róla… – Igen – motyogta Aelyx, és a padlót kezdte bámulni. – Már nem zavarnak annyira a színek. – Aha. A színek. – Aelyx volt a világ legrosszabb hazudozója. De bármennyire is szeretett volna többet kiszedni belőle, Cara tudta, hogy semmi köze a dologhoz. Ráadásul szó sem volt arról, hogy magának akarná Aelyxet, úgyhogy főleg nem kell azzal foglalkoznia, kivel találkozgat titokban. Cara lenyelte a haragját, és hirtelen teljesen meztelennek érezte magát a fiú előtt a vékony, kék fürdőköpenyben. – Remélem, jót sétáltál – csiripelte, majd bemenekült a szobájába. A biztonságot nyújtó ajtó mögött aztán felidézte, mit is művelt Tori, és néhány másodpercen belül sikerült olyan lelkiállapotba hoznia magát, hogy újra le akarja szakítani a legjobb barátnője fejét. De aztán Tori megfordult, és Cara egyszerre elfelejtette az összes sértést, amit hozzá akart vágni. Tori szeme véres volt és fel volt dagadva. Látszott, hogy sírt. Csakhogy Tori sohasem sírt. Soha. – Mi történt? – Cara leguggolt, hogy szemügyre vegye a barátnője arcát, mintha a válasz a kérdésre ott lenne a homlokán. – Kizártak – vonta meg a vállát Tori. – A diákönkormányzatból? Ezt nem tehetik! Tori nekitámasztotta a lábát a falra erősített parafa táblának, és a lábujjaival babrálni kezdte Cara díjait és kitüntetés gyanánt kapott szalagjait. – Szavazhatnak a kizárásomról, ha nem jelenek meg három gyűlésen. – De te… – Megváltoztatták az utolsó két gyűlés időpontját, úgy, hogy nekem nem szóltak. – Tori megmarkolta a copfját, és simogatni kezdte vele a száját. – Előtte pedig kihagytam egyet, múlt hónapban,

amikor áthívtál. Tudod, amikor megejtetted a szenzációs bejelentést… – A csereprogramról. – A kis államcsíny valódi okáról. A fenébe is, nincsen rendben, hogy Tori azért szenvedjen, mert Aelyx mellett szokott ülni az ebédlőben. – Ezt nem tehetik. Felhívjuk Mr. Fergusont. – Hagyjuk. Úgy nem akarok benne lenni, hogy mindenki utál. Úgy mi értelme? – Tori hasra vágta magát Cara pöttyös ágytakaróján, majd az oldalára fordult, és simogatni kezdte az egyik pöttyöt a mutatóujjával. – Hallottam, hogy mielőtt ez az egész elkezdődött volna, Jared Lee engem akart elhívni a szalagavató bálba. De azóta meggondolta magát. És a csapatom is pokolian viselkedik velem. – Ez a Jared egy farok, ha tényleg ezt csinálta. A fociidénynek meg amúgy is mindjárt vége. Csak húzd ki… – Szerinted nem kéne elküldeni valahova máshova az ufót? – Tori felült, és átkarolta a térdét. – Tudom, hogy kell neked a pénz, meg minden, meg az sem érdekel, hogy mások mit gondolnak… – Biztos, hogy nem érdekel? Az utóbbi időben Cara környezetéből többen is engedtek a rájuk nehezedő nyomásnak, de hogy Tori is beadja a derekát – erre tényleg nem számított. A vagány, kemény Tori, aki úgy osztogatta a középső ujjas beintéseket, mint más a névjegyét. Cara odalépett a szekrényéhez, és a csalódottságtól vakon végigtapogatta szegényes ruhatárát. – Figyelj, nekem ez nagyon fontos, és nem csak a pénz miatt. – Ez tényleg így volt. Kezdte megkedvelni Aelyxet, vagy legalábbis megtanulta elviselni. – Hagyd őt békén! Nem csinált semmi rosszat. – Legalábbis te nem tudsz róla. Ugyan már, Cara. Teljesen para a csávó, és biztos, hogy sántikál valamiben. Azon kívül azt sem szeretem, ahogy rád néz. – Mi? – pördült meg Cara egy övvel meg egy szoknyával a kezében. – Miért, hogy néz rám? Tori felvonta a szemöldökét, majd az egyik keze mutató- és hüvelykujjával egy kört formált, amin lassan keresztüldugta a másik keze mutatóujját.

– Úgy, mint aki szeretne leszállni az űrhajójával az űrkikötődbe. – Ezt nagyon benézted. Szerintem randizgat valakivel. – Ki van zárva – rázta meg a fejét Tori. – Ne mondd már, hogy nem vetted észre. Úgy bámul rád, mint valami perverz. Mindenki erről beszél. Nagyszerű. Jövő héten már azt fogják terjeszteni róla, hogy ikerufókkal terhes. – Csak azért, mert én vagyok az egyetlen barátja. – Te véded őt? – kérdezte Tori, és egészen összeszűkült a szeme. – Lehet, hogy bedrogozott. Ugye csak olyan italt iszol meg, amit magad töltöttél ki? – Ne röhögtesd már ki magad – mondta Cara, majd kivett két felsőt a szekrényből. – Melyiket vegyem föl? Tori az ujjatlan V-nyakú rózsaszínre mutatott, majd leugrott az ágyról. – Szóljál majd, ha mégis le akarod koptatni. Szar, hogy szingli vagy, mégsem tudunk találkozni. Ha a szakításra gondolt, Cara még mindig úgy érezte, mintha apró tüskék szurkálnák az egész testét, bár a fájdalom minden egyes alkalommal enyhült valamelyest. Ezt a mostanit szinte meg sem érezte. – Akkor találkozol velem, amikor csak akarsz. – Egyedül gondoltam. Úgy, hogy nem leskelődik valamelyik bokor mögül. Tori beletúrt Cara sminktáskájába, és szemügyre vette a szájfényeket. – Ezt elviszem – közölte, és magasra emelte az egyik rózsaszínt. – De te nem is sminkeled magad. – Most már igen – mondta Tori, és egy szempillafestéket is lenyúlt. – Azt hiszem, itt az ideje váltanom. – Ezt meg hogy érted? De Tori csak meglengette a szerzeményeit, és egyetlen szó nélkül kiment a szobából. Cara zavarodottan bámulta a kicipzárazott sminkes zacskót, majd megrázta a fejét, és felöltözött az integúhoz.

Cara hátradőlt, és hagyta, hogy a profi sminkes végigsimogassa az arcát az alapozóecsettel. A stylist beletúrt a hajába, amitől az egész teste libabőrös lett. Felsóhajtott, és a nappaliból kihallatszódó zajokra kezdett figyelni. Nagy volt odabent a sürgölődés, a levegőben harapni lehetett az izgatottságot és a hajlakkot. – Ajjaj – mondta egy éles női hang. – Ez a kanapé undorító. Kell rá egy vastag, semleges színű takaró. Hozzatok be három széket a konyhából, és azokat is takarjátok le ugyanolyan anyaggal. – A magas sarkúja kopogásából Cara hallotta, hogy közeledik a nő. – Mondd meg a világosítóknak, hogy a sarokba álljanak be, és tekerjék fel a légkondit. Pillanatokon belül fel fog forrósodni ez a kis disznóól. Disznóól? Carának kipattant a szeme, és keresni kezdte a hang forrását. A kanapé tényleg nem volt szép, és a házuk tényleg kicsi volt, de akkor sem lehet disznóólnak nevezni. – Bill Sweeney-t odakint ültessétek le. – A nőnek, aki beszélt, állig érő platinaszőke haja volt, rikító rózsaszín kiskosztümöt viselt, és irritálóan szép volt az arca. – Jó nagy suttyó a fickó. – Hé! – kiáltott fel Cara a konyhaasztal mellől. Nem engedheti, hogy mások sértegessék az apukáját. Azt egyedül neki szabad. – Az anyukának pedig csak a fejét vegyétek – mondta a nő az asszisztensének. – Kicsit nagydarab. – Nem zavarja, hogy én is itt vagyok? – A hölgynél úgy látszik, nem működött a belső cenzor. Talán úgy gondolta, a szép embereknél nincsen szükség ilyesmire. Cara érezte, ahogy megy fel benne a pumpa, úgyhogy vett egy nagy levegőt, és lassan elszámolt magában húszig. – Látom. – A nő levett egy láthatatlan szöszt a válláról. – Sharon Taylor. Én csinálom az interjút. A nő összeszorította a piros ajkait, és rosszallóan végigpillantott Carán. – Ez lesz rajtad? – Ja. Sharon megcsóválta a fejét.

– Vörös haj és sápadt bőr. A legrosszabb kombináció. Soha ne vegyél fel rózsaszínt, édes. A vöröseknek szörnyen áll – mondta, és együtt érzően csettintett a nyelvével. A húsz ide nem elég. Cara elszámolt százig. Spanyolul. – Mit szólnál egy csinos, fűzöld felsőhöz? – Nincs olyanom – hazudta Cara. Úgy döntött, hogy csak azért is rózsaszínben lesz ma este. – Hát, jó. – Sharon a sminkes felé bökött. – Hangsúlyozd ki a szemét! Az legalább szép. Amikor Aelyx belépett a konyhába, Sharonnak földbe gyökerezett a lába. – Jézus Mária! Veled aztán könnyű dolgom lesz. – A nő odalejtett Aelyxhez, oldalra billentette a fejét, és szemügyre vette a fiú arcát. – Igazán előnyös vonások – mormolta maga elé. – Erős állkapocs, telt ajakak. Kiváló ruhaválasztás. Elképesztően nézel ki. A nőnek igaza volt. Aelyx rendbe hozta magát, mióta Carával találkoztak a folyosón. A testhez álló elefántcsontszínű póló kiemelte a barna bőrét és az izmos mellkasát. Ami a haját illeti, Aelyx tökéletesen kifésülte, majd a tarkójánál összefogta egy bőrszalaggal. De aztán Sharon összeráncolta a homlokát. – Mi van az arcoddal? Úgy nézel ki, mint egy kiborg. Aelyx odalépett a csaphoz, és töltött magának egy pohár vizet. – Nem értem, mire gondol. – Tudod, mint egy robot. Nincsenek érzelmeid, hiányzik a szikra. Nem tudnál kicsit elevenebb benyomást kelteni? – kérdezte Sharon, és csípőre tette az egyik tökéletesen manikűrözött kezét. Aelyx csak nézett rá, Cara pedig úgy érezte, menten lángra lobban az arca. – Ha annyira fejlettek vagytok, biztos menni fog. Zavaró, ha ilyen üresen bámulsz, és a beilleszkedésedet sem fogja… – Elég! – Cara felállt a székéből. Sajnos az egyik hajtincse még a stylist kezében volt, amitől visszarándult a feje. Megdörzsölte a fejbőrét, majd Sharonra emelte a tekintetét. – Semmi baj nincs az arcával. Sharon néhány másodpercre mozdulatlanná merevedett, majd összeérintett a két tenyerét, mint aki imádkozni készül.

– Megvilágosodásom támadt. Hagyjuk a fenébe a szülőket. Unalmasak. – Felváltva mutogatni kezdett Aelyxre és Carára. – A nézőket ez érdekli. – Elmosolyodott, és bólogatni kezdett, mint a műszerfalra ragasztható műanyag Elvis-figurák. – Barátság. Vagy talán még annál is több? – Barátság – mondta Cara a szemét forgatva. – Semmi több. Átment a nappaliba, és lerogyott a kanapéra. A stylistja követte, hogy az utolsó tincseket is lelakkozza, miközben Cara minden igyekezetével azon volt, hogy lelassítsa a szabálytalanul kalapáló szívét. Aelyx leült mellé, olyan közel, hogy a pólójának az ujja súrolta Cara fedetlen karját. – És még te mondod, hogy rossz dolog a tervezett szaporodás – súgta a fülébe, és ahogy közel hajolt Carához, a lány orrát megtöltötte Aelyx fűszeres-édes illata. – Itt az élő cáfolat. – Kicsoda? Sharon? – Ez valami parfüm, vagy a l’eihreknek alapból ilyen jó illatuk van? És eddig hogy nem vette észre? – Az én bolygómon nem engednék, hogy szaporodjon, és senki nem akarná klónozni. Borzasztó ez a nő. Cara ezt kénytelen volt ráhagyni Aelyxre. – Szerintem otthon hagyta a lelkét. Talán nem passzolt a cipőjéhez. Sharon ekkor leült a kanapéval szemben, és a stáb is beözönlött a szobába. Miután a nappaliban már nem maradt hely, anya és apa a konyhaajtóban vertek tábort, és onnan integettek bátorítóan Carának. – Nem kell idegeskedni – mondta Sharon. – Nem élő adás, úgyhogy semmi gond, ha hibáztok. Készen álltok? Odafordult a kamerához, és megvillantotta tökéletes fehér vigyorát. – Jó estét, Amerika. Itt van velem Cara Sweeney, aki nem akármilyen cserediákot lát vendégül az otthonában. A fiú egyenesen a L’eihr bolygóról érkezett! Sharon a kanapéra mutatott a kezében lévő aranytollal, és folytatta: – Cara, mesélnél nekünk a saját szerepedről a programban?

– Nos – Cara elhallgatott, és bár nem volt szükség rá, megköszörülte a torkát. – Mindenhová magammal viszem Aelyxet, és segítek neki megérteni, hogyan élünk. Árnyékként követ az iskolában – még a szekrényünk is közös. – Észrevétlenül beletörölte az izzadt kezét a kanapéra terített takaróba. – És mit szólnak ehhez a diáktársaid? – Az első napon mindenki nagyon bámult. De már majdnem két hét eltelt, és nagyjából minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. – Cara őszintén tartott tőle, hogy leszakad a plafon a hazugságaitól. Folytatódtak a reggeli tüntetések, melyek rendszerint verekedésbe torkolltak, és a diákok nyíltan, a folyosón toborozták az ELME-be az új tagokat. Angyalszárny formájú kis arany kitűzőket viseltek, de a sértések, amiket odasúgtak neki, a legkevésbé sem voltak angyaliak. Sharon keresztbe tette a lábát. – Aelyx, mi alapján választottak ki éppen téged a programba, és hogyan készültél fel? – Különleges tehetségem van a nyelvtanuláshoz, ezért az Út engem választott ki a feladatra, hogy képviseljem a népemet. – Aelyx magabiztosan és gördülékenyen beszélt, legkisebb jelét sem mutatta a lámpaláznak. Cara most először érzett irigységet, amiért a fiú ilyen tökéletesen képes elfojtani az érzelmeit. – Az Út? – kérdezte Sharon. – Bolygónk bölcs vezetői. A L’eihren ők hozzák az összes döntést. – Tökéletesen beszélsz angolul – mondta a nő. – Még akcentusod sincsen. Mennyi időre volt szükséged, hogy ilyen szépen megtanuld a nyelvünket? – Egy hétre. – Tessék? – Sharon előre dőlt a székében, tölcsért formált a kezéből, és a füléhez tartotta. Cara sem volt biztos henne, hogy jól értette, amit Aelyx mondott. Lehet, hogy az egy hét mást jelent a L’eihren. – Egy hét, azaz hét nap alatt tanultál meg angolul? – Az angolt egy hét alatt lehet megtanulni – mondta Aelyx. – Az önöké meglehetősen egyszerű nyelv, így bőven maradt időm a Föld történelmének tanulmányozására. Különösen a hadviselés visszatérő

témája keltette fel a figyelmemet. Mi, a L’eihren komolyan vesszük a tudományokat, nem úgy, mint a Midtown diákjai, akik szemlátomást akkor a legboldogabbak, ha nem kell tanulniuk. Cara feltűnés nélkül bokán rúgta Aelyxet, de közben rezzenéstelen arccal mosolygott a kamerába. – Úgy értem – helyesbített Aelyx –, hogy vannak ilyenek is. A többség rendkívül szorgalmas. – Uh… – mondta Sharon, és mintha lefagyott volna egy pillanatra. – És mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél a bolygónkra? Miközben Aelyx hátradőlt a kanapén, és elgondolkodva oldalra billentette a fejét, Cara próbálta felkészíteni magát a küszöbön álló panaszáradatra. – Csodálat – mondta végül Aelyx. Cara nem akart hinni a fülének. – Ott, ahonnan én jövök, semlegesek és fakók a színek, ezért sokként ért a Föld sokszínűsége. Őszintén szólva, néha nehéz is befogadnom ezt a sok szép dolgot. Igazán kár, hogy hagyják, hogy az ipar tönkretegye a környezetet. – Összefonta az ölében a kezét. – Ezenkívül lenyűgözött a vendéglátóim kedvessége. Nagyon nagy hatással voltak rám, különösen Cah'ra. – Mivel? – Nem vagyok biztos benne, hogy szeretné, ha elmesélném a legfrissebb esetet. – Aelyx Carára pillantott, és jókedvűen megcsillant a szeme. – Ó, ne. – Aelyx a nagy gabonakatasztrófáról beszél. Cara nem akarta elhinni, hogy képes előhozni a dolgot. Egy országos sugárzású tévéműsorban! Idegesen felnevetett, és közben érezte, hogy lángba borul az arca. – Nagyon kíváncsivá tettél – mondta Sharon. – Rendkívül nehéz itt olyan ételt találnom, amit el tudok fogyasztani. Hogy ne legyek állandóan éhes, Cah'ra kitartóan próbálkozik a kedvenc laposkenyerem elkészítésével. – Aelyx felnevetett, és megrázta a fejét. – Ez nagyon kedves gesztus a részéről. Cara megpróbálta összeszedni magát. – Ha belepusztulok is, találok valamit, ami ízlik. Cserébe csinálhatsz nekem hamis pattogós cukorkát, ha majd én lakom nálad.

Sharon ekkor belevigyorgott a kamerába, majd visszaindult Carához és Aelyxhez. – Nagyon szép ez a nyaklánc – mondta. – Igazán különleges. – Köszönöm. Aelyxtől kaptam a születésnapomra. – Ó, tényleg? – kérdezte rendkívül sokatmondóan Sharon. – Megnézhetjük? Kissé kelletlenül ugyan, de Cara megemelte az ahibot, hogy az operatőr rá tudjon közelíteni. Őszintén remélte, hogy Sharon nem próbálja romantikus vonalra terelni a beszélgetést. A nő felvonta a szemöldökét. – Szóval ő ékszert ad neked ajándékba, te pedig éjt nappallá téve sütsz neki. Ebből nekem úgy tűnik, hogy elég jól kijöttök egymással. Ilyen egy igazi bolygóközi románc! Szent Isten, miért kellett ide kilyukadnia? Ennek a nőnek tényleg nincsen lelke. Az interjú addig tartott, amíg össze nem jött egy fél órára elengedő anyag. Cara jeges nyomást érzett a gyomra tájékán, amikor arra gondolt, hogy pénteken adásba fog menni a műsor. A csereprogramnak az volt a célja, hogy az emberek megtanuljanak bízni Aelyxben, de Cara nem gondolta, hogy bárki, akinek komolyabb előítéletei vannak a l’eihrekkel szemben, szimpatikusnak fogja találni a fiút. Sőt, a műsor csak táplálni fogja a paranoiájukat. Valamivel később bekapcsolta a laptopját, hogy megkezdje a kárenyhítést. Szexszel mindent el lehet adni, kezdte. És itt van ez a riporternő, aki el akarja hitetni veletek, hogy engedem Aelyxnek, hogy elkábítson a lézerével – ha értitek, hogy mondom. Ne higgyetek neki – csak barátok vagyunk. És ha már Aelyxnél tartunk: legyetek kicsit megértőbbek vele, próbáljátok beleképzelni magatokat a négyujjas lábtyűjébe, és… Ekkor zajt hallott odakintről. Elkapta a kezét a billentyűzet fölül, és minden figyelmét a hátsó falra összpontosította. Ez a zaj más volt, mint amit a mosómedvék szoktak csapni, amikor áttúrják az udvaron álló szemeteskukákat. Ez halkabb volt, és távolabbról jött. Lekapcsolta a lámpát a szobában, odalopakodott az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és kilesett a sötétbe.

A hold fénye halványan megvilágította a hátsó udvart, de Cara semmi szokatlant nem látott odakint. Végigpillantott a lenyírt füvön, majd tekintete átsiklott a régi, rozsdás hintára, aztán tovább, a fák közé, de semmi rendkívülit nem vett észre. Aztán, amikor már éppen fordult el, valami megmozdult a látóhatára peremén. Gyorsan visszapördült, épp időben ahhoz, hogy lássa, ahogy kinyílik a kamra ajtaja. Kalapálni kezdett a szíve. Valaki volt a kamrában… ott, ahol apa a láncfűrészt meg a többi, tömegmészárlásra alkalmas szerszámot tartotta. Szinte látta maga előtt, ahogy hokimaszkos elmebetegek vitorlalyukasztó árral felfegyverkezve berúgják a hátsó ajtót. Orrát az üveghez nyomta, és hunyorogva nézte, ahogy a copfos, széles vállú behatoló visszacsukja az ajtót, és helyére csúsztatja a reteszt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amitől bepárásodott az ablaküveg. Csak Aelyx volt az. Ám a megkönnyebbülés helyét hamarosan átvette az aggodalom. Mit keresett Aelyx a kamrában? Egyedül, éjfélkor? Még erősebben hunyorított, és úgy látta, mintha egy kis dobozt tartana a kezében. Aelyx, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, körbepillantott, majd mielőtt Cara elengedhette volna a függönyt, futni kezdett a fák felé, és eltűnt a sötétben. Mi az isten? Cara sóbálvánnyá merevedve állt az ablak előtt. Most már végképp semmit nem értett. Ezek szerint Aelyx nem azért járkált ki az erdőbe, hogy találkozzon valakivel. De akkor mégis mit csinált? Cara végigfuttatta magában a dobozban lévő tárgyak lehetséges listáját. Madáreledel, rovarölő, szögek, fűmag, műtrágya, csavarok. Mihez kezdene ezekkel Aelyx? Lehet, hogy Torinak igaza volt? Lehet, hogy Aelyx földi lartózkodásának titkos céljai vannak? Cara már attól ostobán érezte magát, hogy egyáltalán eszébe jutott a dolog, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy a következő órát az ablak előtt állva töltse, és a körmét rágva várja, mikor jön már vissza a fiú.

8. FEJEZET

-S

zia, apa! – kiáltott be Cara a konyhába, és csak néhány másodperc elteltével lépett be. Esélyt akart adni a szüleinek arra, hogy kiszálljanak egymás szájából, ha esetleg megint a hűtőnek támaszkodva csőröznének. – Itt vagy? – Aha. – Cara apukája egyedül állt a pultnál, és éppen könyékig volt egy zacskó tortillachipszben. – Anya hol van? – A boltban – motyogta apa teli szájjal. Szűkszavú férfi volt, de pont azokat a szavakat mondta, amiket Cara hallani akart. Előkapta a telefonját, és gyorsan írt anyának egy SMS-t. Este lehetne párolt hús? Néhány másodperc múlva megérkezett a válasz. Utálod a párolt húst. Ez tökéletesen igaz volt, ezért Cara nem késlekedett a magyarázattal: A-nak, nem nekem. Még mindig nem talált olyan ételt, ami ízlett volna Aelyxnek, de minden egyes próbálkozással közelebb került hozzá. Az íz jelentette a kulcsot – a fiúnak érzékenyebbek voltak az ízlelőbimbói, mint neki. Sótlan keksz, pattogatott kukorica, száraz pirítós: ezek voltak azok az ételek, amiket még a leginkább el tudott viselni, úgyhogy Cara tudta, hogy az íztelen vonalon kell mozognia. Márpedig anya párolt húsánál íztelenebb étel nem létezett a világon. Ez jó lesz. Cara még gyorsan küldött egy köszönő SMS-t, aztán zsebre vágta a telefont. Észrevette, hogy apa tűzoltó táskája a hátsó ajtó mellett hever, a földön. – Itt vannak az orvosi cuccaid? – kérdezte. Apa bólintott.

– Kölcsönkérhetem a sztetoszkópodat? Újabb biccentést. – Egészségismeretet órára kell. A sztetoszkópos vizsgálatot fogjuk gyakorolni – hazudta. Apa a táska felé intett a kezével, a szemöldökével pedig azt mondta, hogy rajta, vedd el. – Csak a szívbillentyűimet fogom meghallgatni vele. Apa méregetni kezdte Carát a chipses zacskó fölött. – Tényleg. Mielőtt meggondolhatta volna magát, Cara gyorsan előkaparta a sztetoszkópot a táskából. – Pár perc, és hozom is vissza – kiáltotta vissza a válla fölött, miközben eltűnt a folyosón. Amint visszaért a szobájába, bezárta az ajtaját, és letérdelt a falhoz, amelyik elválasztotta a szobáját Aelyxétől. Ezután felvette a sztetoszkópot, majd a hallgató részt nekinyomta a falnak, és gátlástalanul megpróbálta kihallgatni a szomszédos helyiségben zajló kihangosított telefonbeszélgetést. A fojtott hangok, amiket hallott, három különböző személyhez tartoztak – Aelyxen kívül egy fiú és egy lány vett részt a beszélgetésben. És amilyen hatalmas szerencséje volt, l’eihr nyelven folyt a társalgás. Legalábbis Cara így tippelte. A sztetoszkóp ugyanis nem erősítette fel a hangokat annyira, mint remélte. Annyit azonban hallott, hogy fiatalokhoz tartoznak, és hogy lelkesebben beszélnek egymással, mint a fogadásukra szervezett ünnepségen. Cara ebből arra következtetett, hogy Aelyx a többi cserediákkal telefonál, az alacsony, barátságos kinézetű fiúval, akit Kínába küldtek, és a lánnyal, aki Franciaországban kötött ki. Teltek a percek, és Carának még mindig fogalma sem volt, miről beszélgethetnek, de a hangszínük alapján nem úgy tűntek, mint akik titkolóznak. A lány valószínűleg panaszkodott valamiről, a fiúk pedig, a nevetésükből ítélve, alighanem nem vették elég komolyan a dolgot. Vagyis pont olyanok voltak, mint a normális kamaszok. Cara nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy idegességet érez. Az elmúlt néhány nap minden percében azt leste, nem viselkedike Aelyx furcsán. Mármint furcsábban. De a fiú ugyanolyan volt, mint

addig. Továbbra is katonás rendbe állította a mosogatógépben a koszos edényeket, és továbbra is felhúzta az orrát, ha fánkot vagy gyümölcsös gabonakarikákat látott. A hozzáállása talán még javult is valamelyest. Cara azt tanácsolta neki, figyelje meg a többi kamaszt, hogyan viselkednek társas helyzetekben, ő pedig igazán komolyan vette a feladatot. Előző nap is, miután hazajött az atlétikaedzésről, Aelyx jól hátba vágta, majd elkurjantotta magát: – Jól tolod, kisanyám! Az erdőbe viszont nem lopódzott ki azóta, és Cara már arra is gondolt, hogy talán csak túlreagálta az egészet. Simán lehet, hogy Aelyx ugyanazért túrta át a kamrát, amiért ő vendégségben mindig át szokta kutatni a fürdőszobaszekrényt – puszta kíváncsiságból. Lehet, hogy az erdei kirándulások teljesen ártatlan séták voltak. Vagy az is lehet, hogy információt gyűjt, súgta a benne lakozó paranoid őrült hangja. Azért, hogy feltérképezze az emberek sebezhető pontjait. Nem, annak semmi értelme nem lenne. Az embereknek rengeteg sebezhető pontja volt, és ezekről mindenki tudott. Úgy látszik, tényleg paranoid lett azoktól a politikai blogoktól, amiket olvasott. Paranoid és gyökér. Miközben Aelyx a barátaival beszélgetett, ő a padlón térdelt, és a fal szívverését hallgatta. Ennyi erővel Torival is lehetne, aki pont most esett ki a focicsapatból. Elég ebből a paréj viselkedésből. Cara az ágyra dobta a sztetoszkópot, és megpróbálta felhívni Torit. Amikor átkapcsolt postafiókra, újra próbálkozott a vezetékessel, de azt sem vette föl. Furcsa. Talán meggondolta magát a csapat. Éppen írni akart egy SMS-t, amikor hallotta, hogy kinyílik a garázsajtó, így inkább kisietett a konyhába, hogy segítsen anyának kipakolni a szatyrokat. Ha már nem tudott beszélni Torival, legalább segít vacsorát csinálni a második egyetlen barátjának. Néhány óra múlva, amikor már az egész konyhában krumpli- és répaillat terjengett, Cara teleszedett egy tányért, és elindult vele Aelyx szobájába, abban a reményben, hogy sikerül lecsábítania a fiút az ebédlőasztalhoz. Mivel az emberi ételek szagát ugyanúgy nem bírta elviselni, mint az ízét, általában nem csatlakozott hozzájuk, amikor ettek.

Pincérnői tehetségét megvillantva megtámasztotta a tányért az egyik könyökén, a másik kezével pedig bekopogtatott az ajtón. Miután Aelyx kikiáltott, hogy jöjjön be, kinyitotta az ajtót. A fiú az ágyon feküdt kiterülve, és a Termikus fizika című könyvet olvasta. Hosszú, barna haját kiengedte, így az fényes fátyolként keretezte az arcát. Dögösebb volt, mint a Cara tányérján heverő halott állat. – Termikus fizika? – kérdezte. – Pont tegnap olvastam ki a fürdőkádban, miután végeztem a Haladó biotechnológiával. Aelyx felnézett a könyvből, és egy hűvös pillantást lövellt Cara felé. Hoppá. Úgy tűnt, nyoma sincs a jókedvnek, ami a délutáni kedélyes telefonbeszélgetést kísérte. – Mi az? – kérdezte a fiú, és a tányér felé bökött a fejével. – Ez, kedves földönkívüli barátom, párolt hús. – Cara mélyen és látványosan belélegezte a húsról felszálló gőzt, pedig ki nem állhatta a szagát. – Tudom, hogy ezt már sokszor mondtam, de tényleg azt gondolom, hogy ez lesz az. – Aha – mondta Aelyx kétkedően. – Mint a csirkés húsleves. Komolyan, Cah'ra, nekem nincsen… – Csak gyere le, és kóstold meg! – Cara kihátrált a szobából, és intett Aelyxnek, hogy kövesse. – Csak hús és zöldségek. Semmi fűszer. Anya még csak meg sem sózta. – Hogy Aelyx végképp ne tudjon ellenállni az ajánlatának, hozzátette: – Ha ez sem fog ízleni, ígérem, hogy többé semmit nem kell megkóstolnod. – Ez komoly? – Nem, nem az. De egy hétig békén hagylak. Aelyx megadóan felsóhajtott, aztán becsukta a könyvét, felült az ágyon, és összefogta a haját. – Oké. – Ez a beszéd. Apa és anya az asztalnál várták őket. Anya annyira komolyan vette a dolgot, hogy még azt az üveg vörösbort is elővette, amit különleges alkalmakra vagy különlegesen pocsék napokra tartogatott. Abból ítélve, mennyire hallgatag volt főzés közben, valószínű volt, hogy inkább az utóbbi szolgáltatott alkalmat a borkóstolásra. – Megpróbálod újra? – kérdezte apa Aelyxtől.

– Cah 'rának nagyon jó a rábeszélő képessége – mondta Aelyx, és leült. – Az biztos – tett hozzá Cara, és ő is lehuppant az Aelyx melletti székre. Anya egy figyelmezető pillantást lövellt feléje, majd töltött a fiúnak egy pohár jeges teát. – Vettem egy kis tofut is a boltban. Az teljesen íztelen növényi fehérje – ha nem tetszik a párolt hús, azt is ki tudom sütni neked. – Mi történt? – mutatott Cara anya borospoharára. – Semmi. – Úgy nézel ki, mint aki legszívesebben letépné valaki arcát. Anya már majdnem mondott valamit, de aztán becsukta a száját, és lopva Aelyxre pillantott, épp elég sokáig ahhoz, hogy Cara tudja, a fiúnak köze van a dologhoz. – Hosszú nap volt. – Az önkéntesek koordinátora, az a baromarcú, megpróbálta kirúgni, mert… – tört ki apából, de anya beléfojtotta a szót. – Bill! – suttogta, és nem túl diszkréten belerúgott az asztal alatt. – Vendégünk van! – Hogy rúghat ki a könyvtár egy önkéntest? – kérdezte Cara. – Nem is kapsz fizetést. – Nem rúgtak ki. Az igazgató nem engedte. – Anya legyintett, amivel jelezni próbálta, hogy ejtsék a témát. – Inkább együnk – tette hozzá, és meg sem várva, hogy valaki asztali áldást mondjon, belevágta a kését a húsba. Hűha, gondolta Cara, tényleg ki lehet bukva. Követve anya példáját, Cara is vágott magának egy darabot a marhahúsból, majd intett Aelyxnek, hogy tegyen ő is ugyanígy, mire a fiú levágott egy mikroszkopikus darabkát. – Készen állsz? – emelte fel Cara a villáját a rátűzött húsdarabbal, mintha koccintani akarna. – Nem. – Ugyan már – mondta Cara. – Háromig számolok, és aztán egyszerre megcsináljuk. Egy… kettő…

Mielőtt befejezhette volna, Aelyx elfintorodott, és bekapta a villáján lévő húst. Szorosan lehunyta a szemét, és rágni kezdett, Cara pedig elkezdte lélekben felkészíteni magát az újabb kudarcra. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. Anya párolt húsa visszahozta az életet Aelyxbe. A fiú Carára nézett, és elmosolyodott – valódi mosoly volt ez, úgy ragyogott bele a szeme, mint két szupernóva. Még a testtartása is megváltozott, elengedte magát, és úgy simult bele a székbe, mint a forró gyertyaviasz az öntőformába. – Ízlik? – kérdezte Cara. – Olyan az íze, mint a l’inának! – Ugye ez nem valakinek a neve? Aelyx meleg, mély kacajt hallatott, és Cara nagyon szeretett volna mondani még valami vicceset, csak hogy újra hallhassa ezt a nevetést. – Nem, ez a kedvenc ételem. – Hála Istennek – mondta Cara, és letörölte a homlokáról a képzeletbeli izzadtságcseppeket. – Hé, lehet, hogy a bátyám ebben a pillanatban éppen l’inát eszik, és arról magyaráz, hogy olyan, mint anya párolt húsa. – Lehet – mondta Aelyx, és már lapátolta is befelé a következő adagot. – A bolygómon mindenki ezt eszi – tette hozzá teli szájjal. – Majd megkérdezzük, ha egyszer hajlandó lesz e-mailt írni – zsémbelt apa. – Úgy tudom, hogy a L’eihrről érkező adások bizonyos technikai problémák miatt késnek – mondta Aelyx. – Adniuk kellett volna Troy-nak egy kom-gömböt. Ez a legújabb fejlesztésünk. Az e-mail elavult technológiát használ, annyira megbízható csak, amennyire a digitális adatokat szállító űrhajók. Úgy képzeljék el ezeket a hajókat, mint csillagközi postakocsikat. Egyetlen hajó is képes megtörni a kommunikációs láncot. Valószínűleg ezért nem kaptak még hírt Troy-ról. Igazából nem ezért nem kaptak hírt, de Cara nem akarta még jobban felidegesíteni az anyukáját, ezért inkább csöndben maradt.

A vacsora hátralévő részében egyszerűen képtelen volt levenni a szemét Aelyxről. Mosolyogva nézte, ahogy a fiú tömi magába a húst. Még soha nem nézett ki ennyire emberien. Miután végeztek, Cara megkérte anyát, hogy a hét hátralévő részében minden este párolt húst főzzön vacsorára. Hiába nem volt semmi íze, Carának bőven megért ennyit, hogy minden este ragyogni lássa Aelyx arcát. Hiszen ez volt a munkája. Ez, és semmi több.

9. FEJEZET

M

ásnap reggel Cara a fejébe húzta kék, kötött sapkáját, felkapta a hátizsákját, és kiment a ház elé, hogy megvárja Aelyxet. A keleti szél százával tépte le ágaikról az égett narancssárga leveleket, és Cara a hátsó lépcsőn állva nézte, ahogy a fák lombkoronájáról naplemente színű esőcseppekként hullanak le a földre. Aelyxnek igaza volt – a Föld néha túl szép volt. Hamarosan a fiú is kilépett a házból. – Mehetünk? – kérdezte, és még másodpercekig látszott a lehelete a levegőben. Gyorsan zsebre vágta mindkét kezét, és egész testében megremegett. Úgy tűnt, a meleghez hasonlóan a hideget sem bírja elviselni. Valószínűleg túlságosan elkényelmesedett a L’eihr szabályozott időjárásától. Elindultak a fák közti ösvényen, beszélgettek, és hallgatták, ahogy a talpuk alatt recsegnek a száraz levelek. Váratlanul egy női kiáltás csapta meg a fölüket. – Várjatok! – Brandi Green volt az. Feléjük futott, megtévesztően angyali arca körül szőkén táncoltak a göndör fürtjei. – Helló – mondta Cara, és megpróbált kedvesen nézni a lányra. Hiba volt. – Szia, Aelyx – engedte el Brandi a füle mellett Cara köszönését, és Aelyxre villantotta hófehér gyöngyfogait. – Háromszor néztem meg az interjút! Tényleg! Aelyx egyetlen pillanatra sem nézett Brandire, amit Cara onnan tudott, hogy végig a fiú arcát figyelte. Persze nem azért, mert érdekelte volna, erről szó sem volt. – Nagyszerű – vetette oda Aelyx, majd továbbindult.

– Mesélj még arról, hogyan születnek nálatok a kisbabák! – Brandi odafurakodott Aelyx mellé, aki ösztönösen odébb húzódott, amitől a csípője hozzáért Cara csípőjéhez. Mivel Cara tudta, hogy a fiúnak nagyobb személyes térre van szüksége, és a keskeny földúton már nem volt több hely, lemaradt, és mögöttük lépdelt tovább. – Azt mondtad, hogy engedély nélkül nem lehet szaporodni – folytatta zavartalanul Brandi. – De akkor hogy működik a dolog, igényelni kell valami papírt a hatóságoknál, vagy mi? Amúgy szerintem gáz, hogy nekem engedélyt kell kérnem ahhoz, hogy garázsvásárt csináljak a házunk előtt, közben meg minden hülyének simán lehet gyereke. – Nem, nincs olyan, hogy szaporodási engedély. Ne felejtsd el, hogy a mi társadalmunk nagyon más, mint a tiétek. A Földön azért szaporodnak az emberek, mert szerelmesek egymásba… Cara gúnyosan felhorkant. A Midtown Gimnáziumban évente vagy egy tucat lány esett teherbe, és ezeknek a babáknak a túlnyomó része nem szerelemben, hanem alkoholmámorban fogant. – Vagy mert be vagyunk rúgva – mondta. Aelyx megszaporázta a lépteit, és felsóhajtott. – Ahogy már mondtam, a szaporodási program felfüggesztése előtt a tudósok mindenkinek feltérképezték a genetikai készletét, hogy lássák, kit kivel kell párosítani a lehető legjobb végeredmény eléréséhez. – Nem mondod! – kiáltotta Brandi vidám felháborodással a hangjában. – Megszabták, hogy ki kivel fekhet le? És mi van, ha csúnya volt a srác, vagy valami? – Nem volt szükség közösülésre. – Micsoda? – kérdezte Cara és Brandi kórusban. – A férfi és a nő genetikai anyagát mesterségesen kombinálták össze. – Aelyx megfordult, és Carára pillantott. – Miért lepődsz meg? Már a Földön is évek óta rendelkezésre áll ez a technológia – mondta, majd visszafordult. – Azután egy mesterséges méhben fejlődik az embrió, ugyanúgy, mint a klónozásnál. A L’eihren több mint kilencszáz éve egyetlen nőnek sem kellett gyermeket szülnie. Ez viszont elég jól hangzott. Anya imádta a szüléssel kapcsolatos rémtörténeteket, és Cara néha arra gondolt, hogy ezekkel a

beszámolókkal próbálja rávenni az önmegtartóztatásra. Minden esetre sikerült neki. Csábítóan hangzott, hogy fájdalom nélkül is lehetett gyereke bárkinek. Nagyon szerencsések voltak a l’eihr nők – leszámítva a bizarr klónozást meg a személyes választás teljes hiányát. – Ú, ez durva. De azért szexeltek, ugye? – Amikor Brandi megpróbált nekidőlni Aelyx vállának, a fiú félreugrott. – Vannak köztünk olyanok, akik úgy döntenek, intim testi kapcsolatba lépnek egymással, de ez ritka. Az efféle kapcsolatok néha bonyodalmakhoz vezetnek. Erre Cara is felkapta a fejét. – Várjunk csak – mondta. – Hogy lehet, hogy van egy egész bolygó, ahol senki sem szexel? – A legtöbben kihasználják a hormonszabályozók nyújtotta előnyöket. – Hormonszabályozók? – kérdezte Brandi. – Azok olyanok, mint a fogamzásgátlók? – Nem. A hormonszabályozók elnyomják a fajfenntartási vágyat. Te jóságos ég, ez nagyon para volt. – Akkor te hormontablettákat szedsz? – kérdezte Brandi kacéran. – Már nem. Az én nemzedékem már nem kap ilyen készítményeket. – Aelyx megfordult, és segélykérően nézett Carára. A lány előresietett, és bepréselte magát kettejük közé. – Jobban vagy, Aelyx? – kérdezte, majd mikor látta, hogy a fiú értetlenül néz rá, hozzátette: – Hallottam, hogy egész éjszaka tüsszögtél. – Ja, igen – vette a lapot Aelyx, és szipogva megdörzsölte az orrát. – Nem tudom, mi lehet. Biztosan allergia. – Tudod, hogy nem szabad semmihez hozzányúlnod – mondta Cara komoran. – Nehogy megint az legyen, mint legutóbb. – Már majdnem el is felejtettem – bólintott lassan Aelyx. Brandi néhány másodpercig szótlanul nézte a fiú arcát, majd bekapta a csalit. – Miért, mi történt? – Amikor a manhattani fogadáson voltunk, Aelyx kezet rázott egy sráccal – mondta Cara. – Nem gondoltuk, hogy bármi baj lehet

belőle, de a fiúnak fél óra múlva bepirosodott a keze, és tele lett fehér hólyagokkal. – De miért? – kérdezte Brandi. Cara komolyan megrázta a fejét. – Nagyon sokáig tartott, mire rájöttek. Aelyx előtte beletüsszentett a tenyerébe, és nem tudott kezet mosni, mielőtt találkozott szegény sráccal. A l’eihrek nyála rendkívül savas. – Nem szabad megfeledkeznetek róla, hogy én nem ember vagyok. A testem, beleértve a testnedveim pH értékét, különbözik a tiétektől. Ez szép volt. Cara tölcsért csinált a kezéből, és rászorította Brandi fülére. – Milyen lenne csókolózni vele? – suttogta, és úgy tett, mint aki beleborzong az undorba. – Amúgy ezért tart távolságot mindenkitől. – Aelyxre mutatott, és megkérdezte: – Hé, mikor mostál kezet utoljára? Aelyx a tenyerére meredt, és megcsóválta a fejét. – Hú, fogalmam sincs. Brandi kiugrott a sorból, de olyan hirtelen, hogy kis híján orra bukott a saját lábában. Az új fejlemény ahhoz kevés volt, hogy lekopjon, de legalább Aelyx hozzájutott némi személyes térhez, miközben a l’eihr gyógyszerekkel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolgatnia. Cara elmosolyodott. Úgy tűnt, Aelyx majdnem olyan jól hazudik, mint ő. – Az élethez hozzátartoznak a konfliktusok. Biztos vagyok benne, hogy a L’eihren is vannak ellentétek, és addig nem fogom elhinni, amit mondasz, amíg nem látom a saját szememmel – mondta Cara, majd a szájába vett egy ceruzát, és megvonta az egyik vállát, mint akit nem különösebben érdekel a dolog. Csakhogy égszínkék szemében mindeközben szenvedélyes tűz lángolt, és ez nagyon tetszett Aelyxnek. A Carával és a történelemtanárával folytatott szenvedélyes viták jelentették számára az egyetlen élvezetes tevékenységet a Midtown Gimnázium falain belül.

– Azt hiszem, egyet kell, hogy értsek. – Mr. Manuel felült az íróasztala sarkára, és láthatóan rá sem hederített a többi gyerekre, akik a padjaik alatt nyomkodták a mobiltelefonjaikat. – Soha nem mondtam olyat, hogy ne lennének konfliktusok – javította ki Aelyx. – Csupán erőszak nincsen. – Pedig az is természetes – vágott vissza Cara. – Csak félig van igazad. – Aelyx hátradőlt, kinyújtóztatta a lábait, és a cipőjével megtámaszkodott Cara padjának fiókjában. – A fizikai agresszió természetes. Mi ezt az agressziót kemény sportokkal szelídítjük meg. Legalábbis a klónok. Aelyx nem említette, hogy a Vének már évtizedek óta nem éreznek agressziót – azóta, hogy legbelül gyakorlatilag meghaltak. – De az erőszakot nem toleráljuk. Bármilyen csábítónak is tűnne nyers erővel megoldani a konfliktusainkat, a súlyos következmények, amiket az erőszak maga után vonna, mindenkit visszatart. – Következmények? – kérdezte Mr. Manuel, és kissé kihúzta magát. – Például mi? – mosolyodott el csúfondárosan Cara. – Levágják a kezedet, ha verekszel? – Az enyém még megvan – tartotta előre Aelyx mindkét tenyerét. – Te már verekedtél, Mr. Perfekt? – Csak egyszer. – Csak egy bolondnak jutna eszébe még egyszer megszegni a szabályokat azután a tizenkét iphetütés után, amit kapott. Szinte még most is érezte, ahogy az elektromos áram a húsába vág, pedig évek teltek el az eset óta. – Igen, a büntetés, amit kapni lehet, valóban súlyos, ugyanakkor csecsemőkorunktól kezdve arra nevelnek minket, hogy kövessük az Utat. És ne felejtse el, hogy az én nemzedékemet az archívumból klónozták, vagyis… – Vagyis – szakította félbe Mr. Manuel – kiválogatták az ideális egyedeket, hogy létrehozzanak egy ideális nemzedéket. Ez borzasztóan hangzik. Aelyx szemlátomást nem értette, mi ezzel a probléma. – Miért hoznánk újra a világra tökéletlen polgárokat? – Akkor van egy óriási hírem – mondta Cara. – Te is tökéletlen vagy.

– Nem is kicsit – mormolta valaki a hátulról. – Az lehet, de még így is fejlettebb vagyok nálatok. Az én bolygómon évezredek óta nem dúlt háború. Nálatok éppen csak véget értek a közel-keleti háborúk, de máris újrakezdődtek a forrongások. Az emberiség még nem jutott el odáig, hogy egyszer s mindenkorra megszakítsa az erőszak ördögi körét. – És soha nem is fog. Erre Aelyx az életét merte volna tenni. – Ez a legnagyobb különbség az emberek és a l’eihrek között. – És ez az, amiért nem szabad együttműködnie a két fajnak. A vitát ekkor félbeszakította a csengő, és a diákok kiözönlöttek a folyosóra. Aelyx és Cara szokás szerint megvárták, amíg kiürül a terem, és csak akkor indultak el az ebédlő felé. A folyosó falai fülsiketítő hangerővel verték vissza a beszélgetés és a cipőtalpak csikorgásának zaját. A levegőt megtöltötte a húsos taco orrfacsaró szaga, és Aelyx hálát adott Carának, amiért a lány megint csomagolt neki ebédet. Még hálásabb lett volna, ha sajt és keksz helyett párolt hús lapul a dobozban. – Ez az, ragasztgassátok csak a hülye posztereiteket, seggfejek – mormolta Cara, ahogy elhaladtak egy ELME toborzóplakát előtt. POKOLBA MINDEN L’EIHRREL! Nem volt túl kreatív szlogen, de Cara nem is várt tőlük többet. – Mert nagyon szeretem ezt csinálni – tette hozzá, azzal letépte a plakátot, és belegyűrte a néhány méterre lévő szemetesbe. – Látod? Egészséges módon is lehet… – Aelyx ekkor elhallgatott, mert észrevette, hogy furcsán viselkednek körülötte a diákok. Többen is voltak, akik úgy ugrottak félre az útból, amikor meglátták, mintha attól félnének, hogy az érintése kővé változtatja őket. Nem mintha bánta volna – ezerszer inkább ezt választaná, mint a Brandiféle tolakodó rajongást. Cara előresietett volna, hogy letépkedje a plakátokat a kopott falakról, amikor egy sötét hajú lány lépett oda hozzá a kopogós magas sarkújában, és megrángatta a pulóverét. Aelyxnek hosszú másodpercekbe telt, mire rájött, hogy Tori az. A múlt héten levágatta a haját, térdig érő edzőnadrágját rövid szoknyára cserélte, és valami koromfekete ragacsot kent a szeme köré, nyilvánvalóan azért, hogy

magához vonzzon valakit. Aelyx elgondolkodott, vajon melyik hímet választotta ki magának a lány. – Ezt a szekrényemben találtam – mondta Tori, és egy összehajtogatott papírlapot nyomott Cara kezébe. Aelyx Cara mögé állt, és kilesett a válla fölött. ÁRULÓ RIBANC, mindössze ennyi állt a lapon. Clara Aelyxre pillantott, majd elkapta a tekintetét. – Ja, ilyet én is kaptam. – Micsoda? – Aelyx elejtette a füzetét. – Mikor? – Történelemóra előtt. – És nem szóltál? – A fiú mellkasa megdagadt a… mitől? A haragtól? A félelemtől? Nem, ez valami új érzelem volt – valami, amit Aelyx nem tudott hova tenni. – Nem nagy dolog. Mondtak már rám cifrábbat is. Tori felszegte az állát – a nevetséges cipőnek köszönhetően a szokásosnál nyolc centiméterrel magasabbra –, és Aelyxre nézett. – Kirúgtak a diákönkormányzatból és a focicsapatból – mondta, és kifésült egy hajtincset a szeméből. – De valamiért még mindig veled lógok. Remélem, hogy azért ezt értékeled. Aelyx biztosra vette, hogy Tori akkor lenne boldog, ha ő visszamenne a L’eihrre. Ő pedig még Torinál is boldogabb lenne, ha megtehetné, de ezt nem árulhatta el a lánynak. – Sajnálom, Tor – mondta Cara, miközben letépett egy újabb plakátot az egyik öltözőszekrényről. – Ha ez vigasztal, tudom, hogy helyesen cselekedtél. – Ja – felelte Tori színtelen hangon. – Nagyon megérte. Érzem a melegséget meg a bizserg… – Mi az isten? – kiáltotta ekkor egy hatalmas termetű, vörös hajú fiú, aki fél kézzel tört magának utat a folyosón ácsorgó diákok között, miközben maga után rángatta Brandi Greene-t. Az iskolai lacrosse-csapat melegítőjét viselte, és rendkívül rosszallóan nézett Carára. – Azt most visszateszed – mordult el, és a Cara kezében lévő poszterre mutatott.

– Persze, Marcus – Cara behajította a plakátot a szemetesbe, és a másik kezében lévő tankönyvvel jó mélyre letuszkolta. – Csak az kéne, hogy addig visszatartod a lélegzetedet. Ezek szerint ő volt Marcus Johnson – a lacrosse-csapat kapitánya, az ELME toborzója és trónfosztott szónokjelölt. Cara rengeteget mesélt erről a drabális állatról, méghozzá csupa rosszat. Még Brandi is úgy tűnt, mintha tartana tőle, le sem vette a tekintetét a padlóról. Ahogy a fiú közelebb lépett Carához, Aelyx érezte, hogy akarata ellenére az egész testében megfeszülnek az izmok. – Tudom, hogy ezt te írtad – lengette meg Tori a papírt Marcus orra előtt. – Legközelebb kaparj össze annyi bátorságot, hogy egyenesen a képembe merd mondani. Ha létezik olyan, hogy ördögi mosoly, akkor Marcus arcán pontosan az jelent meg. – Nemtom, miről beszélsz. Tori erre feltartotta az egyik ujját – Aelyx feltételezte, hogy ez valamiféle sértés lehet –, és egy anatómiailag kivitelezhetetlen mozdulat végrehajtására szólította fel Marcust. Ezalatt Cara még egy plakátot letépett a falról, galacsinná gyűrte, és belehajította a szemetesbe. Marcus arcáról ekkor lehervadt a vigyor. Jól láthatóan megfeszült az állkapcsa, elengedte Brandi kezét, és a szemeteskukára mutatott. – Vedd ki! Cara odalépett a fiúhoz, és kihúzta magát, hogy egy vonalban legyen az arcuk. – Kapd be. – Ne szórako… – Marcus tekintete Cara válla fölé tévedt, és ekkor vette észre, hogy Aelyx is ott áll. – Brandi azt mondta, a nyála olyan savas, hogy lemarja az ember arcát. – Félrebillentette a fejét, és csúfondárosan Carára vigyorgott. – Neked mondjuk, még jót is tenne. Aelyx érezte, hogy forró, vörös köd telepedik az agyára, ezért gyorsan emlékeztette magát, hogy az erőszak és a harag a gyengeség jelei. Ő fölötte állt mindennek. Ám amikor Marcus megfogta Cara vállát, és durván lenyomta a lányt a földre, Aelyxben elpattant valamit. Tett egy fél lépést hátrafelé, majd minden erejét összeszedte,

és a tenyere élével gondolkodás nélkül lesújtott Marcus vállára. A fiú az ütés erejétől megtántorodott, és hangos csattanás kíséretében nekivágódott az egyik fémszekrénynek. Aelyx úgy érezte, mintha lángolna a teste. Nem akarta elhinni, hogy ezt tette… és hogy ennyire könnyen és magától értetődően. Erős volt benne a késztetés, hogy újra megüsse Marcust. Jóságos istenek, mi lelte? Mindenki elhallgatott a folyosón, és legalább száz döbbent szempár meredt rájuk. Marcus megmarkolta a karját, és felnyögött a fájdalomtól. Néhány másodperc múlva megjelent egy tanár a folyosón, és tudni akarta, mi történt. Aelyx és Cara az óra hátralévő részét az igazgatói irodában töltötték. Mrs. Greene, a titkárnő rosszindulatúan bámulta őket az asztala mögül, miközben felváltva telefonált és gyártotta a kilépési engedélyeket. Aelyx nagyon bánta, hogy a nő nem osztozik a lánya iránta érzett rajongásában, mert bármilyen segítség jól jött volna. Ha a nagykövet megtudja, mit csinált, biztos, hogy iphet vár rá – méghozzá legalább hat korbácsütés. Szerencsére azonban a következmények jóval enyhébbek voltak, mint amire számított. Marcus edzője közbenjárt a kretén érdekében, és kikönyörögte az igazgatónál, hogy ne függesszék fel a fiút, és ne büntessék meg az egész csapatot egy hülye viaskodás miatt. Az igazgató végül Marcusra és Aelyxre is tanítás utáni elzárást szabott ki. A következő órára már elengedték Aelyxet, de ő ahelyett, hogy bement volna, faképnél hagyta Carát, kiszaladt az iskola oldalsó kijáratán, majd a parkolón keresztül befutott az erdőbe. Kiürítette a tudatát, annyira, hogy a lába alatt elterülő avarszőnyeg puhaságán kívül ne érezzen semmit. Fogalma sem volt, mennyi ideje futott már, amikor végre megállt, leguggolt, és nekidőlt az egyik fának. Lehunyta a szemét, és elkezdett mélyeket lélegezni, míg végül lelassult a szívverése, és lehűlt a bőre. Érezte, hogy a Föld – a mindenütt jelen lévő emberi bujaság és erőszak – megváltoztatta. El kell innen tűnnie. Hátrapillantva megbizonyosodott arról, hogy senki sem követte, majd elővette a kom-gömböt a zsebéből, és bekapcsolta.

Egy perc múlva megjelent Eron hologramja. Syrine nem válaszolt. Eron előredőlt, és végigpillantott Aelyxen. – Történt valami? Jól vagy? – Igen. – Aelyx hálát adott az égnek, amiért a Néma Beszédet csak közvetlen közelről lehet használni. Borzasztó lett volna, ha Eron megtudja, mit tett. – De nem bírom ki még egy hónapig. – Annyira rossz? – Az Eron hangjában bujkáló hitetlenkedésből Aelyx arra következtetett, hogy a barátja jobban érzi magát az iskolában. – Nem – mondta Aelyx. – Még annál is rosszabb. – Csak még egy kicsit bírd ki! Mindent elronthatunk, ha kapkodunk. És Stepha is gyanút foghat. – Fasha – káromkodott Aelyx. – Kell lennie valami megoldásnak… – folytatta, de aztán elhallgatott. Kénytelen volt elismerni, hogy van abban valami, amit Eron mond. Meg kell próbálnia logikusan gondolkodni, és nem hagyni, hogy az érzelmei befolyásolják a viselkedését. Nem járna jól, ha lelépne a Földről, ha egyszer a Vének a szövetségkötés mellett vannak. Néhány hónap az emberek között, cserébe azért, hogy ne kelljen élete végégig velük élnie – jó üzletnek tűnt. – Emlékezz, mit mondott Stepha a türelemről – folytatta Eron. – Az emberek kimondják, amit gondolnak és éreznek. Így működnek. Nem bántódhatsz meg ennyire a viselkedésükön. – Eron elhallgatott egy pillanatra, majd elmosolyodott. – Ugyanezt csináltad, amikor először játszottunk a botokkal. Lassan Aelyx szája is vigyorra húzódott. – Persze, mert folyamatosan azzal vádoltál, hogy csalok. – Fel akartalak idegesíteni, és sikerült is. Az biztos. Aelyx padlóra küldte a barátját, ahol aztán ököllel estek egymásnak. Az eset mindkettejüknek tizenkét korbácsütésbe került. – Ne hagyd, hogy provokáljanak – mondta Eron. – Mert ha igen, azzal jutalmazod a helytelen viselkedésüket, és arra bátorítod őket, hogy újra megtegyék. – Igazad van – bólintott Aelyx. – Hülye voltam. – Hogy mondod? – kérdezte Eron, és a tenyerével tölcsért formált a füle körül. – Nem hallottam jól. Megismételnéd hangosabban?

Aelyx felnevetett, és beintett a barátjának. – Késő. Most vissza kell mennem órára. Eron mosolyogva viszonozta a mozdulatot, majd eltűnt, Aelyx pedig elindult vissza a Midtown Gimnáziumba – az egyetlen emberhez, akit nem akart itt hagyni.

10. FEJEZET

C

ara letört egy kockát a csokijából, majd bekapta, és hagyta, hogy lassan elolvadjon a nyelvén. Fokozatosan bontakozott ki az íz, de aztán megtöltötte a száját a sűrű, krémesen édes aroma, amihez némi földíz is társult. Cara élvezettel felsóhajtott, majd kinyitotta a kedvenc regényének, a Jane Eyre-nek egy viharvert példányát, és még jobban bekuckózta magát a kanapé párnái közé. Mielőtt az első oldal végére ért volna, anya sasszézott be a szobába, és egy mélységes mély sóhajtás kíséretében – amivel azt akarta üzenni, hogy Nem akarlak zavarni, de most addig fogok neszezni, amíg meg nem kérdezed, hogy mi a baj – letelepedett a kanapé másik végében. Cara úgy döntött, inkább elébe megy a dolognak. – Mi a baj? – Ó, semmi. Cara adott néhány másodpercet az anyukájának, hátha meggondolja magát, majd amikor látta, hogy nem, újra kinyitotta a könyvet. – Csak… – szólalt meg anya. Erre Cara is nagyot sóhajtott, és letette a könyvet. – Csak micsoda? – Azt hiszem, ki fognak zárni a saját könyvklubomból. – Hogyhogy? – Mindy Jordan állandóan megváltoztatja a találkozó időpontját, és elfelejt szólni róla. Olyan volt, mintha anya barátai is olvasták volna a diákönkormányzat Hogyan golyózzunk ki valakit? című útmutatóját. – Pont ugyanezt csinálták Torival.

– És látszik, hogy addig nem nyugszanak, amíg el nem olvassuk azt a szedett-vedett amatőr könyvet, amiben az a sok erőszak van. Pedig pontosan tudják, hogy mit gondolok róla – mondta anya egy savanyú grimasz kíséretében, és a füle mögé tűrt egy elszabadult hajtincset. – Sajnálom – mondta Cara, és megbökte anyát a lábával. – Nem kéne olyanokkal lenned, akik így bánnak veled. Ennél többet érdemelsz. – Tudom. – Anya hanyatt dőlt, és feltette a lábát a dohányzóasztalra. – Csak néha aggódom. Nem számítottam rá, hogy az emberek ilyen sokáig haragudni fognak Aelyx miatt. Annyira aranyos az a fiú. Azt hallottam, hogy Kanadában már zavargások vannak. Kanadában! Kinek jut ott eszébe zavarogni? – A kanadaiaknak? Úgy tűnt, anya nem értékeli a viccet. – Ugye vigyázol az iskolában? Ha ez azt jelenti, hogy ellenszegül a magukat a Föld Védelmezőinek nevező diákoknak, akkor igen. – Persze, nagyon vigyázok. – Akkor jó – mondta anya. – Jut eszembe, megint hívtak az Ifjúsági Magazintól. – Nem adok interjút. – Cara úgy érezte, már nem sokáig bírja a rengeteg e-mailt meg a tévétársaságok – és immár a magazinok – rohamát. Persze igazából Aelyxet akarták, nem őt. – Én is ezt mondtam nekik. Ekkor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Anya felkelt, hogy megnézze, ki az, Cara pedig újra kinyitotta a Jane Eyre-t. – Mrs. Sweeney? – kérdezte egy mély hangú férfi. – Ron Johnson vagyok. Ő a fiam, Marcus. Ő is a Midtown Gimnáziumba jár. Cara ledobta a könyvét a földre, és fölállt. – Beszélhetnénk néhány percet? – kérdezte a férfi. – Fontos lenne. – Valami gond van az iskolában? – Igen, nagyon is. Ajjaj. Ezek szerint Marcus árulkodott apucinak a pár nappal ezelőtti incidensről. Cara felállt, és átment a szoba másik végébe.

Nézte, ahogy Ron belép a házba, majd megjelenik Marcus is. Azon kapta magát, hogy a hátát tapogatja, ott, ahol olyan erősen bevágta a padlóba, mielőtt Aelyx kis híján leszakította Marcus karját. Nem akarta elhinni, hogy Brandi tényleg ezzel a gyökérrel jár. Nincs az a bálkirálynői trón, amiért megérné nyálat cserélni Marcus Johnsonnal. Apa és fia egyforma, legombolt galléros fehér inget viselt, fekete nyakkendővel és fekete öltönynadrággal. Marcus gondosan kettéválasztotta és lesimította a haját. Úgy néztek ki, mint a mormon hittérítők, éppen csak a névtábla és a barátságos mosoly hiányzott. Marcus zsebre tett kézzel vonszolta be magát a házba, és közben egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét az előszobaszőnyegről. Ron köszönésképpen kurtán odabiccentett Carának. – Miss Sweeney, Marcus szeretne mondani valamit – kezdte, majd oldalba bökte a fiút. – A múltkori viselkedésem – mondta Marcus olyan hangon, mint egy sértődött gyerek, aki betanult szöveget mond fel – méltatlan volt a Föld Védelmezői tagjaihoz. Kérlek, fogadd el őszinte bocsánatkérésemet. Őszinte, persze. Cara viszont bármire hajlandó volt, hogy megszabaduljon ettől a két idiótától. – Semmi baj. Ron elvigyorodott, majd odafordult anyához. – Történt egy kis félreértés a gyerekek között – mondta, azután belenyúlt az ingzsebébe, és előhúzott belőle egy kis füzetet, ugyanazt, amit az ELME tagjai osztogattak az iskolában. – De nem ezért vagyok itt. A kormány túllépte a hatáskörét ezzel a cserediákprogrammal. Sokan vagyunk, akik nem akarják, hogy a gyerekünk közelében legyen egy l’eihr. Ideje visszaküldeni oda, ahonnan jött. – Ó – mondta anya, és felemelte az egyik kezét. – Mi nem… – Hallgasson ide! – Ron körbejárata tekintetét a nappalin, és felhúzta az orrát. – Én megértem, hogy a pénz… csábító. – Magyarul: Látom, hogy akkora csórók vagytok, mint a ház. – De ne csak az önös érdekeit tartsa szem előtt, gondoljon a közösségre. – Nos, azt hiszem, igazán nagyszer…

– Hogy fogadhatta be úgy, hogy semmit sem tud a fajtájáról? – Ron kényelembe helyezte magát a kanapé karfáján, miközben Marcus továbbra is a bejárati ajtó előtt őgyelgett. – Láttam az interjút. Pocsék volt! A hülye riporternek meglett volna a lehetősége, hogy a lényeges dolgokról kérdezze a fiút, de ő inkább a kedvenc ételéről faggatta, meg arról, hogy mennyivel fejlettebb nálunk – mondta, miközben idézőjeleket csinált a kezével. – Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a kormánynak dolgozik. Úristen! Ennek a fickónak elmentek otthonról – méghozzá jó messzire. Anya túlságosan kedves és engedékeny volt ahhoz, hogy egyetlen repülőrúgással leterítse az ürgét, de apánál már más volt a helyzet. A génlottó úgy hozta, hogy Cara két dolgot örökölt az apjától: a lángoló vörös haját és a hozzáillő vérmérsékletet. – Hé, apa! – kiáltotta. – Vendégeink vannak! Ron Carára emelte sunyi kis gombszemét. – Nem akarom elhinni, hogy hagyják, hogy ez a földönkívüli egy házban lakjon a lányukkal. Valószínűleg párosodni akar vele. Hallottam ezt-azt… – Micsoda? – kapta fel Cara a fejét. Ekkor apa lépett be a nappaliba. Álmosan dörzsölgette a szemét, mivel nemrég jött haza két egymás utáni műszak után, ami azt jelentette, hogy több mint egy napja nem aludt. Nagyszerű. – Nézd csak, kik vannak itt! – mondta Cara tettetett vidámsággal a hangjában. – A Föld Védelmezői! Apa felnyögött, és megszorította az orrnyergét. – Nem érdekel. – Csak hallgassanak végig – mondta Ron, aki nem hagyta magát. – Az országunk tönkrement, mióta a l’eihrek felvették velünk a kapcsolatot. A zavargások és fosztogatások miatt megteltek a börtönök, és a rendőrségnek nincsen kapacitása arra, hogy betartassa a drogellenes törvényeket. Van egy díler, aki egy utcára a házunktól árulja a kábítószert, és még csak meg sem próbál titkot csinálni a dologból. Tudják, milyen rosszat tesz ez az ingatlanok értékének? – A l’eihrek a halál torkából hozták vissza a feleségemet. Ezek után gondolja, hogy érdekel a maga házának az értéke? – mordult fel apa. – Tűnjenek innen!

– És azt tudja, milyen következményekkel járt, hogy az emberiség birtokába jutott a rák ellenszerének? – mondta Ron, aki ostoba módon nem tágított. – A cigarettafogyasztás a háromszorosára nőtt, a mesterséges rovarirtók terjedését pedig hagyjuk is. Erre aztán mindenki elhallgatott. Ez a fickó tényleg azon sopánkodik, hogy végre gyógyítható lett a rák? A következő pillanatban aztán minden tekintet a szobába belépő Aelyxre szegeződött. A fiú értetlen arccal nézett körbe, majd a zsebébe csúsztatott egy apró készüléket. Ezután sorra végigjáratta a tekintetét mindenkin, majd megállapodott Marcuson. – Ti ketten, menjetek el sétálni, vagy valami – bökött apa az ajtó felé a mutatóujjával. Vagyis nem akarta, hogy a vendégük végignézze, ahogy végképp dühbe gurul. Cara megragadta Aelyx ingujját, és kivonszolta a konyhába. – Siess! – suttogta. – Hidd el, hogy nem szép látvány, amikor apa eldobja az agyát. Ahogy siettek ki a házból, még hallották, ahogy Ron hisztérikusan felkiált odabent: – Fegyvere van! Láttam, amikor elrejtette a pulóverébe! Futóbolond. Nem csoda, hogy Marcus ennyire hülye. – Nekem is van egy pisztolyom, egy ásóm és egy kis erdőm, Johnson! – mennydörgött apa hangja. A száraz levelek zörgése szinte simogatta Cara fölét. Úgy gázolt bele a földön összegyűlt levélhalmokba, mint egy kisgyerek a pocsolyákba. – Úgy szeretem ezt a hangot. Meg ezt az illatot. – Égnek emelte az arcát, és mélyen beszívta a levegőt. – Annyira édes ilyenkor a levegő. Aelyx azonban nem figyelt Carára. Ő egy juharfának támaszkodva állt, és teljesen belefeledkezett a nála lévő hordozható játékkonzolba. Vidám zene szólt a masinából, majd géphangú kutyaugatás hallatszott. – Hé! – mondta Cara. – A Kutyahűséggel játszol?

– Valami baj van a játékoddal – nézett fel Aelyx komolyan. – Megint meghalt a kutyám. – Kilencéves korom óta nem játszottam vele. Hol találtad? – Nem értem – engedte el a füle mellett a kérdést Aelyx. – Megetettem az állatot, elegendő mennyiségű testmozgást biztosítottam a számára, ügyeltem rá, hogy ne száradjon ki. Miért halt meg mégis? – Hadd nézzem – mondta Cara, és a játék képernyője lóié hajolt. – Ó, megvan. Nem adtál neki semennyi szeretetet. – Szeretetet? – Ja. Már nem emlékszem pontosan, hogy van, de mindenfélét lehet csinálni, amivel kifejezed, hogy szereted a kiskutyádat. Például megengeded, hogy az ágyadban aludjon, megvakargatod a hasát, vagy megöleled és megpuszilod. – Ez őrültség, Cah’ra – mondta Aelyx, majd kikapcsolta és zsebre vágta a játékot. – A kutyaféléket nem az érzelmek érdeklik, hanem az, hogy betölthessék a helyüket a bonyolult társadalmi hierarchiában. Ez azokra a példányokra is vonatkozik, amiket az ember háziasított. Biztosítottam az állatot arról, hogy én vagyok az alfahím, így pontosan tudta a helyét. Ezután mindent megadtam neki, amire szüksége volt a túléléshez. Nem szabadott volna meghalnia. – Hát… ez csak egy kislányoknak való buta játék, Aelyx. Azért vette az anyukám, mert allergiás vagyok a kutyákra. Mióta játszol vele? Aelyx elgondolkodott egy pillanatra, majd válaszolt valamit, amit Cara nem értett. – Tessék? Nem hallottam. – Három napja. Ez az egyetlen játék a gyűjteményedből, amit még nem sikerült tökéletesen kiismernem. – Na, jó tudni, hogy van valami, amiben jobb vagyok. – Cara intett a fiúnak, majd belenyúlt a zsebébe, és elővette a félig megevett csokit. Letört belőle egy darabot, és odaadta Aelyxnek. – Mi ez? – kérdezte a fiú, és az orrához emelte a kis barna kockát. – Elég erős szaga van. – Csokoládénak hívják. Izleni fog.

– Ezt mondtad a Skittlesre is. Aztán szivárványszínűt hánytam tőle. – Igaz, de a párolt hússal kapcsolatban igazam volt, nem? Aelyx erre kétkedő arckifejezéssel ugyan, de beleharapott a csokiba. A következő pillanatban eltorzult az arca, majd megiramodott a keskeny ösvényen, hogy a fák közé köpje a csokoládét. – Ez borzasztó! – Nem mondod komolyan! A csokoládé az istenek eledele. – Nem az én isteneimé – törölte meg a száját Aelyx. – A l’eihreknek vannak isteneik? – nevetett Cara. – Igen is és nem is. – Egy sárga falevél vitorlázott lefelé. Aelyx elkapta, majd egy pillanatra elhallgatott, és újra köpött egyet. – Az Ősök úgy hitték, hogy L’eihr minden élet teremtője. Hogy ő az Áldott Anya. Az időjárás, aratás, termékenység meg a többi hasonló dolog istenei és istennői mind az ő gyermekei voltak. Úgy, mint a görög istenek. De ma már senki sem hisz ebben. Az istenhit nálunk inkább hagyomány, mint vallás. Nem tudom, ez érthető-e. – Totálisan – mondta Cara, majd megborzongott, és összedörzsölte a két tenyerét. – Kezdek fázni. Menjünk vissza, Johnsonék valószínűleg már elmentek. – És te? – kérdezte Aelyx. – Te miben hiszel? A kutatásaimból tudom, hogy illetlenség ilyet kérdezni, de te hoztad fel a témát. Cara elképzelte, ahogy Aelyx könyvek és elektronikus adatok fölé görnyedve tanulmányozza a szokásait, és kénytelen volt elvigyorodni. – Szívesen elmondom. Ritkán járok misére, de hiszek Istenben. Sokan elhagyták a vallást, amikor megjelentek az űrhajóitok, mivel a Biblia nem beszél a földönkívüliekről. De szerintem ez butaság. Ha Isten képes volt hét nap alatt megteremteni a Földet, miért ne hozhatott volna létre más világokat is? – Ez logikusan hangzik – bólintott Aelyx. – Hát, igen. De attól még félig kiürültek a templomok. Az emberek kevesebbet adakoznak, és részvétlenebbek is lettek. Nem mintha korábban annyi együttérzés szorult volna beléjük. Elég szomorú ez az egész.

Hűvös szél rázta meg a fák ágait, és a ragyogó, élénkvörös levelek táncra perdültek a levegőben. Cara egy pillanatra elfeledkezett arról, hogy mennyire fázik, és csodálattal nézett fel. – Minden évben elcsodálkozom, hogy lehetnek ennyire szépek a színek. Órákig el tudnám nézni ezeket a leveleket. – Tényleg nem csúnyák. De nekem ott, lent van az igazi szépség – mondta Aelyx, és a földön heverő megbarnult levelekre mutatott. – Azok az én otthonom színei. Aelyx szája sóvárgóan lebiggyedt, és Cara érezte, ahogy az ő gyomra is elszorul az együttérzéstől. Felnyúlt, és letépett egy összeszáradt, barna levelet az egyik ágról, majd odaadta a fiúnak. – Tessék, egy darabka L’eihr. A larunnál, amit sütöttem, biztos jobb. Aelyx felnevetett, és megcsodálta az ajándékot. – Hát igen, lefogadom, hogy finomabb – mondta, és a mutatóujja köré tekerte, mint egy gyűrűt. Cara úgy tett, mint akinek elállt a lélegzete, majd vállon bokszolta Aelyxet, és tettetett felháborodással összefonta a karját a melle előtt. Aelyx visszavágás gyanánt lehajolt, felmarkolt egy adag barna levelet, és hozzávágta Carához. A lány levetődött a földre, és ellentámadásba lendült, ezúttal két marék levéllel. Néhány percen belül kitört az avarháború. Aelyx beiramodott a fák közé, és sikerült Cara összes rohama elől kitérnie, mígnem megbotlott egy rothadó faágban, és hanyatt esett. Carának kalapálni kezdett a szíve a küszöbön álló győzelemtől, miközben térdre rogyott, és két kézzel szórta a fiúra a leveleket. – Megadom magam – mondta Aelyx nevetve, amikor már csak a feje látszott ki az avarból. A zsinór, amivel összefogta a copfját, kioldódott, és mézszínű tincsei lelógtak a földre. Cara a könyökére támaszkodott, és kiszabadított egy gallyat a fiú hajából. Éppen nyitotta volna a száját, hogy tegyen valami kárörvendő megjegyzést, amikor a szeme sarkából hirtelen mozgást vett észre. Felpillantott, és látta, hogy Tori rohan feléjük a házból. Lobogó frufruja eltakarta a fél arcát, de az a szeme sem tűnt túlzottan boldognak, amelyik kilátszott. Valószínűleg azért, mert korábban küldött egy SMS-t, hogy csináljanak valamit, de Cara azt

írta, hogy inkább majd legközelebb. Erre most itt találja, az avarban hempergőzve Aelyxszel. Ezt nem lesz könnyű kimagyarázni. – Hé – suttogta Cara Aelyxnek –, nem mennél vissza a házba? Pár perc múlva megyek én is. – Dehogynem – felelte Aelyx, aki alighanem megértette a helyzetet. Miután elkocogott, Cara felpattant a levelek közül, elkezdte letisztogatni magát, aztán megeresztett egy óvatos mosolyt Tori irányába. – Nem gondoltam, hogy átjössz. – Ja. Mert fáradt voltál, és olvasni akartál. – Megkeményedett a tekintete, és Aelyxre pillantott, aki éppen belépett a házba. – Elég unalmas könyv lehetett. – Nem, tényleg olvastam, de aztán… – Úgy látom, hogy inkább kettesben szeretnél lenni vele – mondta Tori, azzal sarkon fordult, és úgy megindult, mint egy gyaloglóbajnok. – Várj! – kiáltotta Cara, és utánairamodott a barátnőjének, aki nem volt hajlandó lassítani az eszelős tempóján. – Félreérted. – Megragadta Tori csuklóját, de a lány kiszabadította magát a szorításából. – Esküszöm, hogy olvastam, de aztán beállított Marcus és… Tori megpördült a tengelye körül, és belenézett Cara szemébe. – Bejön neked. – Marcus? Á, nem a zsánerem. – A szánalmas kísérlet, hogy felvidítsa Torit, kudarcot vallott. – Ezért nem akarsz kiszállni a csereprogramból. – Csak barátok vagyunk, Tor. – Szórakozik veled. Remélem, a tudatában vagy. Majd ha már túl késő lesz, és tönkretette az életedet, emlékezz vissza erre a beszélgetésre – mondta, és a fűre mutatott. – Emlékezz erre a helyre, ahol figyelmeztettelek. – Figyelj, tudom, hogy nem vagy éppen Aelyx legnagyobb rajongója, de… – Nem bízom benne, és neked sem kellene. – Tori az egyik lábára helyezte a testsúlyát, és elkezdte tanulmányozni a lábujjait. Néhány

másodpercig csak hallgatott, azután megkérdezte. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy Jared Lee valószínűleg emiatt nem fog elhívni a szalagavatóra? – Igen. Én meg azt mondtam, hogy akkor jobbat érdemelsz. – Arra jutottam, hogy a kezembe veszem a dolgot, és elhívom én. Tori elkomoruló arca mindent elárult. – Hadd találjam ki. Nem alakult valami jól a dolog. – Amikor Cara kissé bizonytalanul kinyújtotta a kezét, hogy megvigasztalja Torit, a lány elhúzódott. – Gyakorlatilag elrohant, amikor megkérdeztem. Menekülés közben még háromszor körbenézett, hogy nem látott-e meg minket valaki. – Akkor nem érdemel meg téged. Tori mélyen belenézett Cara szemébe. – Vagy esetleg tudja, hogy Aelyx titkol valamit, és azt gondolja, én is benne vagyok. Ha így van, én sem akarnám, hogy együtt lássanak saját magammal. – Ne kezdd már megint! – Ezért nem beszélt Torinak Aelyx erdei kirándulásairól, meg arról, amikor rajtakapta a fészernél. Tudta, hogy a barátnője elefántokat csinálna ezekből a bolhákból. – Figyelj, rajta tartom a szemem, és tényleg nem… – Nem, te figyelj! – Tori felemelte a mutatóujját. – Mostantól messzire el fogom kerülni. Gondolkodj el azon, hogy ez mit jelent – tette hozzám, majd fogta magát, visszasétált a Priusához, és beszállt. Vagy ő, vagy én. Ez ezt jelenti. Cara nem tudta, ki lehet ez az idegen, aki Tori Cháveznek adta ki magát. Teniszlabda méretű gombóc nőtt a torkában, miközben figyelte, ahogy a legrégebbi barátnője elhajt. Korábban is összevesztek már, nem is egyszer, de így még soha. Cara lassan leült a veranda lépcsőjére, és a térdére támasztotta az állát. Ad egy vagy két napot Torinak, hogy lenyugodjon, azután rendbe hozza a dolgokat. Nem lesz semmi baj. Muszáj elhinnie… a gyomrát feszítő szúró érzés ellenére.

11. FEJEZET

-G

yere, ezt nézd meg! Aelyx látta, hogy Cara nekinyomja az arcát a nappali ablakának, miközben az egyik kezét napellenzőként a szeme fölé tartja, a másikkal pedig félrehúzza a fehér függönyt. Világos bőre fürdött a kora reggeli napsugarakban, karján felszikráztak az apró, szőke pihék. Ahogy Aelyx közelebb lépett az ablakhoz, a járdáról behallatszó kiabálás egyre hangosabb lett, és végül ki tudta venni, mi az, amit a tiltakozók az elmúlt egy órában megállás nélkül kántáltak: MINDEN L’EIHR EGY GAZEMBER! MINDEN L’EIHR TŰNJÖN EL! Cara odébb húzódott, és Aelyx hunyorogva kinézett az utcára. Odakint több százan meneteltek körbe-körbe a rendőrsorfal gyűrűjében, a L’eihr Kiutasítási Törvényt népszerűsítő transzparenseket tartva. A törvény, ha elfogadják, megfosztaná Aelyxet a diákvízumától. A fiú remélte, hogy ez hamarosan be fog következni. – Nem azt – Cara a ház előtt elterülő gyepre mutatott. – Azt. Aelyx lepillantott. – L’úzerek. – Valaki ezt a szót maratta hipóval a fűbe. Aelyx érezte, hogy elnehezül a tüdeje. A tüntetők napról napra egyre erőszakosabbak lettek. Az emberek paranoiája még nem érte el a csúcspontját, de érezte, hogy erre már nem kell sokáig várnia. Mivel pontosan ezt akarta, nem értette, miért akad el mégis a lélegzete. Miért érzi úgy, mintha ismét mázsás súly nehezedne a vállára? – Őrület, nem? – Carának megkordult a gyomra. – Muszáj ennem valamit, mielőtt elmegyünk. Azt tervezték, hogy a hétvégét a szomszédos megyében töltik, és vízmintákat gyűjtenek az ottani természetvédelmi területen. És

talajmintákat. A Vének megkérték, hogy végezzen el néhány tudományos vizsgálatot, bár azt nem fejtették ki, hogy miért. Ettől függetlenül alig várta, hogy legalább egy kis időre megszabaduljon a Föld Védelmezőitől, és egy nyugodt napot Carával tölthessen. Követte a lányt a konyhába, és azonnal megcsapta az orrát a kolbászos rántotta füstös szaga. Már nem fordult fel a gyomra az emberi ételektől, de ez nem jelentette azt, hogy meg is tudta enni őket. A marhahúsos pirítós – ami már az asztalon várta – volt az egyetlen olyan reggeli, amit el tudott viselni. – Jó reggelt, gyerekek! – Eileen a mosogató fölé hajolva állt, könyékig a habos vízben, mellette Bill fél kézzel öblített le éppen egy serpenyőt, miközben a szabad kezével átkarolta a felesége derekát. – Jó reggelt! – Cara lábujjhegyre állt, adott egy puszit az apjának, és közben előhalászott egy reggelizőtálat a konyhaszekrényből. Ebben a családban olyan természetesek voltak a keresetlen, szeretetteljes érintések, mint a lélegzetvétel, és bár Sweeney-ék minden tőlük telhetőt megtettek, hogy Aelyx otthonosan érezze magát a házukban, a fiú ilyenkor borzasztóan feszengett. Gyorsan leült az asztalhoz, és minden figyelmét a pirítósára összpontosította. – Hé, apa, szerinted nem kellene felhívnunk Rutter ezredest? A tüntetés egyelőre eléggé visszafogott, de lehet, hogy küldene pár katonát, hogy… – Ne! – kiáltotta Aelyx, még mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz. Cara, Bill és Eileen egyszerre fordult meg, és meredtek rá. – Őőő, a Vének szerint a katonai jelenlét még nagyobb félelmet szülne az emberek között. Ha tartanak a tüntetőkről, bevonulok a legközelebbi katonai létesítménybe, és találkozom ott az ezredessel. – Én nem aggódnék a helyedben – mondta Bill Carának, majd folytatta a mosogatást. – Ez Midtown, nem pedig Manhattan. Itt soha nem történik semmi. Cara azonban nem úgy tűnt, mint aki teljesen megnyugodott. Hosszú másodpercekig nézte az apját, mielőtt ráöntötte volna a tejet a gabonapehelyre, és leült volna az asztalhoz. Aelyx ekkor elővette a Kutyahűséget a zsebéből, hogy megetesse a tizenkettes számú ebet. És bár minden észérv ellene szólt, ezúttal

megengedte az állatnak, hogy az ágyában aludjon. Remélte, hogy ez a példány nem fog elpusztulni. – Már tizenegy kiskutyát megöltél? – pillantott Cara a válla fölött az apró képernyőre. – Hibás a játék. Ne aggódj. Ki fogom ismerni. – Na persze, kutyagyilkos – motyogta Cara teli szájjal, és megvonta a vállát. Cara figyelte, ahogy egy szitakötő kecsesen leszáll a vízre, és meglovagolja az áramlatot. Ide-oda cikázott a vízből kiálló mohás kövek között, majd eltűnt a szeme elől. Cara belelógatta az ujját a patak jéghideg vizébe, lehunyta a szemét, és átadta magát a csörgedező víz csobogásának. – Áruld el, mihez kellenek ezek a minták – kérte. Aelyx nem messze tőle, egy megrepedezett sártócsa mellett guggolt, és egy túlméretezett injekciós tűnek kinéző valamit szurkált a talajba. – Nem tudom pontosan, de azt hiszem, hogy a tudósaink elemezni akarják a szennyeződéseket, hogy aztán helyrehozhassák a károkat. – Miért? – Ezt komolyan kérdezed? – Aelyx elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. – Már ezekből az előzetes adatokból is látszik, hogy rengeteg szennyező anyaggal mérgezitek a bolygótokat. – Úgy értem, miért érdekli a l’eihreket a bolygónk állapota? Miért akarnak segíteni? – Gondolom, ugyanazért, amiért átadtuk a rák gyógymódját. Baráti gesztus. – Oldalára döntötte a műszert, és megnyomott valamit a fényes, szürke kijelzőn. Csakhogy a barátság a kölcsönösségről szól. Mit adhatnának az emberek cserébe? Ráadásul, a hűvös viselkedésük alapján nehezen hitte el a l’eihrekről, hogy a barátság előkelő helyet foglalna el a számukra fontos értékek listáján. Ennek ellenére úgy döntött, nem feszegeti tovább a dolgot. Ha letámadja Aelyxet, lehet, hogy a többi kérdésére sem fog válaszolni. – Történt itt valami? – kérdezte a fiú, miközben hunyorogva nézte a kijelzőt.

– Mármint micsoda? – Vegyi katasztrófa, kémiai szennyezés? – Nem hiszem. – Cara keresett egy talpalatnyi száraz helyet a kavicsos parton, és törökülésben leült. – Figyelj, kérdezhetek valamit az egyik olyan dologgal kapcsolatban, amit az interjúban mondtál? Aelyx szétszerelte a mérőműszert, és kivett a hátizsákjából egy újabb tűt. – Persze. – Ráerősítette a tűt a szerkezetre, és beledugta a végét a patakba. – Nagyon kíváncsi vagyok, hogy van-e élet a többi csillagrendszerben. Azt mondtad, hogy az űrhajóitok tíz évig kutattak, mire ránk találtak. Mit találtak még? Aelyx összerázta a vízzel teli műszert, és begyömöszölte a hátizsákjába. – Ha Sharon egy kicsit is értene az újságíráshoz, feltette volna ezt a kérdést. – Aelyx felkapaszkodott a patakpartra, és leült Cara mellé, a kavicsra. – Élet után kutatni a világegyetemben sokkal nehezebb, mint gondolnád. – De a hajóitok nagyon gyorsak. Nem az volt, hogy minden irányban elindítottatok egy csomót? – Ez nem ilyen egyszerű. – Aelyx felvett a földtől egy faágat, és kettétörte. Az egyik végével egy nagy kört rajzolt a sárba. – Képzeld el, hogy ez a kör a világegyetem egy parányi szeglete. Maga a világegyetem akkora, mint ez a park itt, körülöttünk. Akkora, ameddig a szem ellát. Tudsz követni? – Aha. – A körön belül több milliárd bolygó van. Ezek egy részét kizárhatjuk a keresésből, mert az éghajlatuk alkalmatlan arra, hogy létrejöjjön rajtuk az élet, de még így is több millió olyan marad, amit fel kell térképeznünk. Gondold csak el, milyen rengeteg időbe telik mindegyiket megvizsgálni! Még akkor is, ha több száz hajóval indulunk el. – Azta! – Azta, bizony. – Aelyx felvett egy marék kavicsot, és szétszórta a körön belül. – Ezek a kis kövek jelentik az univerzumdarabkánkon belül létező néhány életformát. Ne feledd, hogy az életforma nem

feltétlenül jelent intelligens élőlényeket. Vannak olyan bolygók, főleg a fiatalabbak, ahol csak baktériumok és egysejtű organizmusok élnek. Cara hirtelen nagyon kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. – Mennyire elteljedt az univerzumban az intelligens élet? – kérdezte, és közben egy simára koptatott követ kezdett babrálni. – Hogy őszinte legyek, nem tudom. A hajóink kevesebb, mint egy tucat értelmes létformát találtak, de ki tudja, hányan vannak még a körön kívül. Az, hogy tíz év keresés után megtaláltunk titeket, felért egy telitalálattal a lottón. – Ezek az értelmes létformák képesek a bolygóközi utazásra? – Azok, akiket mi találtunk, nem. – Aelyx felkelt a földről, és a vállára vette a hátizsákját. – Idefelé elhaladtunk egy tisztás mellett. Szeretnék visszamenni további mintákért. – Odanyújtotta a kezét Carának, hogy segítsen felállni. Cara elbizonytalanodott, mert váratlanul érte a gesztus. Eltekintve a legelső kézfogásuktól, Aelyx egyetlenegyszer sem kezdeményezett vele testi kontaktust. Egyetlenegyszer sem. Cara végül úgy döntött, hogy elfogadja a felé nyújtott kezet, de Aelyx az utolsó pillanatban meggondolta magát, és továbbindult. – A többi idegen is úgy néz ki, mint mi? – kérdezte Cara, miután egyedül fölállt. – Igen is, és nem is. Azt tanultam, hogy mindnyájan felegyenesedve járnak, de a végtagjaik és az arcuk különbözik a miénkétől. – De ha nem nézzük az evolúciót, a l’eihrek és az emberek gyakorlatilag ugyanolyanok. A DNS-ünk szinte teljesen megegyezik. Mekkora az esélye annak, hogy két, egymástól fényévekre élő faj ennyire hasonló legyen? – Gyakorlatilag nulla – mondta Aelyx vigyorogva. – Hacsak nem hiszel az ősi legendákban. – Ó, ősi legendák a földönkívüliekről – mondta Cara, és megállt, hogy átugorjon egy kidőlt fatörzset. – Ez elég ijesztően hangzik. – Egy régi, sok ezer éves történet szerint egy egész csapat l’eihr katonának veszett nyoma egy fontos csata előestéjén. – Mi történt velük?

– A történet szerint egy hatalmas űrhajó ereszkedett le az égből a katonai tábor fölé. Mindnyájan eltűntek a hajó gyomrában. Akkoriban nem állt rendelkezésre a bolygóközi utazáshoz szükséges technológia, így az őseink az isteneiket hibáztatták. A lényeg, hogy a l’eihrek közül sokan ma is úgy hiszik, hogy az elrabolt katonák leszármazottai szétszóródtak a csillagrendszerben, és hogy az emberek az ősi l’eihrek utódai. – De a l’eihrek sokkal fejlettebbek, mint az emberek. Ez hogy lehet? – Egyszerűen. – Aelyx megállt, hogy összefogja a haját. – A fejlettségünket a szaporodási programnak köszönhetjük. Ti, emberek, viszont soha nem tartottátok szem előtt a fajtátok érdekeit, amikor szaporodásra került a sor. Ez az oka a gyengeségeteknek. Már elnézést. – Ugyan már – mondta Cara a szemét forgatva. – De most jön csak a legérdekesebb rész. Az Ősök közül néhánynak kék szeme volt. – Tényleg? – Pont, mint neked. A tudomány álláspontja szerint tízezer éve még minden embernek barna szeme volt. Aztán létrejött egy mutáció. A l’eihrek egy része szerint viszont szó sincsen mutációról. Szerintük az Ősök hozták a Földre a kék szemszínt. – Aelyx oldalba bökte Carát a könyökével, majd hozzátette: – Lehet, hogy rokonok vagyunk. – Egész biztos. Azért is hasonlítunk ennyire. Csak azt nem értem, hogy neked miért nem kék a szemed. – Úgy tűnik, nálunk eltűnt ez a gén. – Mégis hogyan? Mi a helyzet az evolúcióelmélettel? – Cah’ra – nevetett fel Aelyx. – Ez csak egy régi legenda. Szinte senki nem hisz benne. – Ja, értem. – Cara ostobán érezte magát, amiért így felizgatta magát egy ostoba mese miatt, mégis, a történettől valamiért felállt a szőr a hátán. Szerencsére eszébe jutott egy újabb kérdés, így el tudta terelni a gondolatait a hátborzongató legendáról. – Azt mondtad, hogy a klónozott embriókat egy gépben növesztitek, ugye?

– Meglehetősen leegyszerűsítő a megfogalmazás, de lényegében erről van szó. – De mi történik utána? Amikor megszületik a csecsemő, vagy eléggé megnő, vagy akármi? Ki neveli fel? Van elég szülő a feladatra? Aelyx megállt a tisztás szélén, és a legmegfelelőbb mintavételi pontot keresve körbejáratta a tekintetét a területen. – Irányítás alatt tartjuk a népességnövekedést, így pontosan annyian születnek, mint ahányan meghalnak. Úgyhogy igen, van elégséges számú gondozó a L’eihren. De mindnyájan egy nagy, Aegis nevű kommunában nevelkedünk és tanulunk egészen huszonegy éves korunkig, amikor is elfoglaljuk helyünket a munkabarakkokban. Minden övezetnek megvan a saját Aegise, és a legtöbben oda kerülünk, miután kivettek a mesterséges méhből. – Az övezetek olyanok, mint a városok? – Inkább, mint az államok. Csak öt van belőlük. Ne feledd el, hogy nálunk jóval kisebb a népsűrűség. A L’eihr teljes népessége elférne egy akkora helyen, mint Texas. – Aelyx Carára pillantott és elvigyorodott. – Méghozzá meglehetősen szellősen. – Azt mondtad, hogy a legtöbben elkerültök egy Aegisbe. Mi van azokkal, akik nem? – Vannak olyan l’eihrek, akik szeretnék felnevelni a velük rokonságban álló klónokat. Nekik megengedik, hogy két évig gondoskodjanak a csecsemőkről. De ez azért elég ritka. – Várjál csak! Ez nem olyan, mintha a saját őseidet nevelnéd fel? – Nem – nevetett fel Aelyx, és megrázta a fejét. – Az emberek között is vannak olyan ikerpárok, akiknek teljesen megegyezik a genetikai állománya, nem? – De. – Ettől ők még nem lesznek ugyanaz a személy. – Ott a pont. – Mégis belesajdult a feje, ha erre az egész klónozás dologra gondolt. Nem tudta elképzelni, ahogy tisztába teszi a saját nagyapja csecsemőutánzatát. – És aztán, hogy letelt a két év, a szülőknek nem engedik, hogy találkozzanak többet a… mostohaklónukkal? Aelyx felpillantott, és melegség csillant az ezüstszínű szemében.

– Dehogynem találkozhatnak velük. De a család, abban a formában, mint itt a Földön, nálunk nem létezik. – Letérdelt, és beleszúrta a tűt a földbe. Cara leült mellé, és keresztbe tette a lábát. – Neked voltak mostohaszüleid? – Nem. Én a méhből egyenesen az Aegisbe kerültem. – Ó! – Cara egyszerre mindent megértett. – Mi a baj? – pattant fel a földről Aelyx. – Ezért nem bírod elviselni, ha hozzád érnek. – Micsoda? – Gyakorlatilag egy árvaházban nőttél fel. Nem volt anyukád, aki megölelhetett volna, és apukád, aki megfoghatta volna a kezed. Ez megmagyarázza, miért utálod, ha valaki hozzád ér. Carának eszébe jutottak a legkedvesebb gyerekkori emlékei: az, amikor apa vállán lovagolt; az, amikor vihar volt, és a takaró alatt hozzábújt a szüleihez; az, amikor az esti mesét hallgatva bekucorodott anya ölébe. El sem tudta képzelni, milyen lett volna ezek nélkül felnőni. Aelyx erőltetetten felnevetett, és letérdelt Cara elé, a földre. – Én nem utálom, ha hozzám érnek. – Ne viccelj már, dehogynem utálod. Összerándulsz, valahányszor anya hozzád ér – mondta Cara, és horkantva felnevetett.– Nálunk taperolósabb családot nem is foghattál volna ki. – A csecsemőkorom nem volt teljesen mentes a fizikai érintéstől. A gondozóim tudták, hogy a megfelelő agyi fejlődéshez szükség van bizonyos érintésekre. – Értem. És lefogadom, hogy egyetlen másodperccel sem tartottak tovább a karjukban, mint ahogy muszáj volt. Figyu, nem szemrehányásnak vagy kritikának szántam. Csak örülök, hogy végre megértettem, hogy miért vagy olyan… amilyen vagy. Aelyx elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Nincs velem semmi baj. – Oké – mondta Cara. – Bizonyítsd be! Aelyxnek felcsillant a szeme, amiből látszott, hogy örömmel áll a kihívás elébe. – Hogyan?

– Érints meg! – A csillogás azonnal kihunyt, pont, ahogy Cara várta. Nyilvánvalóan igaza volt, csak azt nem értette, hogy Aelyx miért nem ismeri el. – Rajta! – Közelebb hajolt, és előre nyújtotta a tenyerét. – Mitől félsz? Aelyx némi tétovázás után bizonytalanul kinyújtotta az egyik kezét. De ahelyett, hogy összekulcsolta volna az ujjait Cara ujjaival, beletúrt a hajába. Carának végigfutott a hideg a tarkóján, és önkéntelenül is becsukta a szemét. – Elismerem, hogy a testi gyengédség szokatlan számomra – mondta –, de ez nem jelenti azt, hogy gyötrelmesnek tartok minden érintést. Látod? Most is megérintettelek. – Nem igazán. – A haj nem számított. Cara a bőrén akarta érezni Aelyx érintését. Mikor azonban kinyitotta a szemét, hogy ezt megmondja neki, egy magas alak körvonalait vette észre a szeme sarkában. Hőkölve ugrott hátra. – Mi a baj? – kérdezte Aelyx, és követte Cara tekintetét, aki a tisztás szélénél kezdődő erdős részre meredt. – Van ott valaki. – Biztos? – Láthatóan megfeszült a teste, ahogy végigjáratta tekintetét a fák között. – Biztos. – Cara a fás részre mutatott, ahol alig láthatóan, de még most is mozogtak az alacsonyabb ágak. Az alak már nem volt ott, de Cara biztos volt benne, hogy nem tévedett. A borzongás elindult lefelé a tarkójáról, és néhány másodperc múlva a karja is libabőrös lett. Valaki ebben a pillanatban is figyeli őket. Érezte. – Menjünk – mondta Aelyx, és gyorsan összeszedte a felszerelését. – Ja. – Cara is felállt, és elindult az ellenkező irányba, mint amerre az alak eltűnt. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak egy túrázót látott, ennek ellenére egyre szaporábban szedte a lábait.

12. FEJEZET

November 15., hétfő

A sárról és a férfiakról – Hétfői Kultúrsokk Gondolkodtál már azon, mivel töltik a l’eihrek a szabadidejüket? Hogyan búcsúznak el egymástól? Melyik kézmozdulatokat találják a legsértőbbnek? Nos, az utolsó kérdésre nem fogok válaszolni. A szenvedélyes hangvételű levelek alapján, amiket nap mint nap kapok, úgy sejtem, hogy rosszra használnátok az információt (csak mondom, hogy unom már a vörös ribanc megszólítást, kitalálhatnátok valami eredetibbet). Ejtsünk inkább néhány szót a l’eihrek egyik beavatási szertartásáról. Felejtsétek el a bármicvót – a L’eihren a Sh’ovah alkalmával lesz a gyerekből férfi (vagy nő). Amikor a Vének úgy döntenek, hogy készen állsz (ez általában tizenhárom és tizenhét éves korod között következik be), fel kell esküdnöd az Áldott Anyára (aki maga a bolygó), azután a társaid felsorakoznak, és összekenik sárral a meztelen testedet, így szimbolizálva eggyé válásodat az Áldott Anyával. Mazel Tov! Izgalmasabbnak tűnik, mint amilyen az én

beavatási szertartásom volt, mikor is tetőtől talpig felöltözve ünnepeltem a tizenhatodik születésnapomat az Olive Gardenben. Mára ennyi. Gyertek vissza a Szerdai Apróságokra és a Pénteki GYIKre! Múlt héten azt kérdeztétek a legtöbben, hogyan fejlődtek ilyen magas szintre a l’eihrek. Meg fogom kérdezni Aelyxtől, aztán megosztom veletek a választ. Nagyszerű hetet kívánok minden kedves és nem-annyira-kedves olvasómnak. Mind a 855 947-nek! Közzétette Cara Sweeney, 15:14-kor Miután megosztotta a blogbejegyzést, Cara kiment a számítógépteremből, hogy megkeresse Aelyxet a szekrényeknél. Ahogy azonban elindult a folyosón, furcsa érzés lett rajta úrrá, mintha valami nem lenne rendben. Amikor kinyitotta a fémajtót, a zsúfolt folyosón is tisztán hallatszott a zárnyelv halk kattanása. A szokásos rikácsolás helyett most mindenki suttogva beszélgetett, sőt, a cipőtalpak nyikorgása és a sarkok kopogása is csendesebbnek tűnt. Furcsa. Cara odafordult Aelyxhez, és megkérdezte: – Nem láttad Torit? Nem volt pszichológia órán, pedig tudom, hogy itt van. Tori egész jól csinálta a bújócskázást, de Cara az előző szünetben észrevette, ahogy eltűnik az egyik lépcsőfordulóban. Az előző napi kukkolós kaland után szerette volna a közelében tudni a barátait. – Nem, de általában nem szoktam figyelni, merre van. – Aelyx nekidőlt a mellette lévő szekrénynek. – Idegesnek tűnsz. Jól vagy? Nem, nem volt jól. Napok óta nem beszéltek Torival, és a lány az SMS-eire sem válaszolt – még a bocsánatkérőkre sem. Cara bekapta a hüvelykujját, de már nem volt körme, amit rághatott volna. – Tori még mindig haragszik – mondta. – Lemondtam pár programot a múlt héten, és azt hiszi, hogy azért, mert inkább veled akartam lógni. – Utál engem.

– Ez nem igaz. – Amikor látta, hogy Aelyx felvonja a szemöldökét, Cara megadóan felsóhajtott. – Oké, tényleg utál, de csak azért, mert nem ismer úgy, mint én. De ha… – Ott van – bökött Aelyx a fejével Cara háta mögé. Komoran elmosolyodott, és együtt érzően megveregette a vállát, mintha tudna valamit, amit Cara nem. A mozdulat azt a pillanatot juttatta Cara eszébe, amikor apa elmondta, hogy anya rákos. – Itt leszek, ha szükség lenne rám. Cara megfordult, és azonnal kiszúrta Torit, aki farzsebre tett kézzel támaszkodott a szemközti falnál. Körülötte ott nyüzsgőtt a fél lacrosse-csapat, beleértve Ericet és Marcust. Cara vett egy mély lélegzetet, a vállára dobta a hátizsákját, és megindult a csoportosulás felé. Amikor odaért hozzájuk, nem Tori, hanem Marcus volt az, aki először megszólalt. – Beszélnünk kell, Sweeney – mondta. A karját összefonta a mellkasa előtt, a fejét pedig oldalra döntötte, mintha valami könyvből nézte volna ki, hogyan néznek ki a rosszfiúk. Mekkora egy gyökér! Nem csoda, hogy Cara olyan könnyen átvette tőle a vezetést a tanulmányi ranglistán. – Ugyan már, Tori, nem csinálhatsz örökké úgy, mintha nem léteznék. Gyere, menjünk el valahova, és beszéljünk! Csak mi ketten. Tori azonban meg sem moccant, csak állt tovább a falnál, és miközben elmélyülten tanulmányozta a magas sarkú bokacsizmája helyes orrát, azt motyogta: – Hallgasd meg, mit akar mondani. Ekkor aztán történt valami, amitől Carának görcsbe rándult a gyomra. Eric megfogta Tori kezét, és bátorítóan megszorította. Eric és Tori. Egymáshoz érnek. Számítási hiba. Önmegsemmisítés indul. Torinak elkerekedett a szeme, és kitépte a kezét Ericéből, aki erre a saját haját kezdte el babrálni. Összetalálkozott a tekintete Caráéval, és a lány azonnal meglátta benne a megvillanó bűntudatot. Várjunk csak – bűntudat? Eric és Tori – együtt? Nem, ez képtelenség. Tori Jared Lee-be volt szerelmes, nem Ericbe. Tori utálta Ericet. Cara biztosan rosszul értelmezte a jeleket. Zavaros gondolatai közül Marcus hangja szakította ki.

– Egész mostanáig türelmesek voltunk a családoddal… – Persze. Ha a türelem nálatok azt jelenti, hogy hazugságokat terjesztetek, és minden áldott nap körbeveszitek a házunkat, akkor ti vagytok a türelem mintaképei. Marcus pirospozsgás halántékán tisztán kivehetően megrándult egy apró izom, és Cara tudta, hogy a fiú legszívesebben itt helyben megfojtana valakit – konkrétan őt. Cara Aelyx felé bökött a hüvelykujjával, aki még mindig a szekrénye mellől figyelte az eseményeket. – Rajta! Talán most el is töri a karodat. – Csak képzelte, vagy Tori tényleg közelebb húzódott Erichez? A kettejük homloka arasznyira volt egymástól. – Amíg haza nem küldöd – mondta Marcus –, az összes tagunk megszakítja a kapcsolatot veled és a családoddal. – Az egyik kezével belesuhintott a levegőbe. – Totálisan ki lesztek közösítve. – Ez a nap legjobb híre. Nem lehetett volna, hogy már öt perccel ezelőtt elkezdtek levegőnek nézni? Úgy tűnt, Marcus ezen a ponton elérkezett a saját határaihoz. Még vetett Carára egy utolsó, gyilkos pillantást, aztán a csapatával együtt lelépett. Csak Tori és Eric maradtak hátra, akik egymásra pillantottak, elvörösödtek, és zavarodottan babrálni kezdték a hátizsákjuk pántját. De ami ennél is árulkodóbb volt, Tori nem mutogatta Ericnek a középső ujját, és hordta le spanyolul a sárga földig. Jóságos Isten! Ezek tényleg együtt vannak. A legjobb barátnője és a volt fiúja. A poszterek és a plakátok egyszerre elhomályosultak körülötte. A levegő megsűrűsödött, annyira, hogy végül képtelen volt belélegezni. A közeli falikút csobogása jégesőként verte a koponyája falát. Az egésznek semmi értelme – világéletükben utálták egymást. És mi van Jareddel? Hacsak nem… Carának ekkor eszébe jutott egy beszélgetésfoszlány: Igazából azért jöttem, hogy megakadályozzam, hogy az a carajo visszahízelegje magát. Tori ezt közvetlenül a szakításuk után mondta. Azt mondják, nagyon keskeny a határ szeretet és gyűlölet között. Lehet, hogy Tori és Eric egymás iránt érzett haragja valójában

álruhába bújt vonzalom volt? És az egész Jared-sztori csupán arra szolgált, hogy elterelje erről a figyelmet? És ha tényleg ez a helyzet – lehet, hogy Eric sohasem szerette? Ahogy némán peregtek a másodpercek, Caráról lefoszlott a magabiztos álarc, és mindössze néhány verejtékcsepp maradt utána a felső ajkán. – Mióta? – Cara hangja megremegett. – Már a szakítás előtt? – Nem! – nyújtotta előre Eric mindkét kezét. – Elkezdett eljárni a gyűlésekre. Sokat beszélgettünk, főleg rólad, és aztán valahogy… –Véletlenül megtörtént – fejezte be a mondatot Tori, miközben a padlót bámulta. – Neeem – mondta Cara, és megrázta a fejét. Azt a régi karcolósrajzolós játékot rázta így annak idején, amikor le akarta törölni a tábláját. – A véletlen az, ha borotválás közben megvágom lábamat. Az nem véletlen, ha a legjobb barátnőm ráhajt a volt fiúmra. – Miért érdekel a dolog? – Eric Aelyxre mutatott. – Te voltál az, aki először továbblépett. – Nem igaz. És amúgy is, annak semmi köze ehhez. A fiú, akit valaha szeretett, már nem volt, és ezt el is fogadta. De ha nem is akart már semmit Erictől, nagyon fájt látni ezt az egészet. Ő volt az ellenség, és az Egyetemes csajkódex értelmében az ilyeneket a barátnőknek együttes gyűlölettel kell utálniuk az idők végezetéig. – Ez megmagyarázza az apró átalakulásokat, amiken keresztülmentél – mondta Cara. Vajon hányszor csókolta meg Ericet ezekkel az ajkakkal, melyek a tőle ellopott szájfénytől csillogtak? – Meg hogy olyan gyorsan túltetted magadat Jareden. Ki vagy te? – Ennek – mondta Tori, és meghúzogatta a ruháját – semmi köze E-hez. – Agyam eldobom! Már csak E-nek hívod? – Lehet, hogy csak arra vágytam, hogy valaki úgy nézzen rám, mint Aelyx rád! – Ja. Vagy hogy… – Ekkor észrevette, hogy valami megcsillan Tori mélyen kivágott blúzának gallérján. Angyalszárnyak. Forróság öntöttel el az arcát, a szíve pedig olyan hevesen kezdett verni, hogy a fülében érezte a kalapálását.

Az összes ELME-tag – beleértve immár Torit is – messzire el fogja kerülni. A lány tehát nem csupán visszaélt a bizalmával, de arra készül, hogy teljesen kizárja az életéből. Szeretet, nevetés, hat éven át tartó barátság. Ennek most mind vége. Rettenetes émelygés támadt Cara mellkasában, és úgy érezte, menten kettészakad a fájdalomtól. A szemét már szúrták belülről az első könnycseppek, és érezte, hogy nem sokáig tudja magát tartani. – Ne csináld már – mondta Tori, és az ő szeme is nedvesen csillogott. – Ne nézz így rám! Ha kilépnél a programból, kitalálnánk valamit, hogy… – Hogy micsoda? Hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk? – Inkább a halál. Cara megköszörülte a torkát, és nagy nehezen összekapargatott magában annyi haragot, hogy képes legyen visszatámadni. – Remélem, elkapod tőle, akármit is szedett össze a Ribiraktárban. A lapockái közé szorult késtől alig bírt mozogni, mégis sikerült megfordulnia. Aztán felszegte az állát, végigment a folyosón, majd kilépett a bejárati ajtón, mintha legalábbis nem törték volna porrá, nem darálták volna le, nem hajították volna le a földre, és nem tapostatták volna meg disznókkal a szívét. Mire kiért a parkolóba, már semmit sem látott a könnyeitől. – Cah'ra – kiáltotta a háta mögül Aelyx, de ő nem állt meg. A fiú ekkor megfogta a karját, és gyengéden maga felé fordította. – Sajnálom. Tudtam, hogy ez fog történni. – Micsoda? Tudtál Ericről és Toriról? – Hát neki kellett utoljára megtudnia? Mi fog még kiderülni, amitől még borzasztóbb lesz az egész? – Várj egy pillanatot. Együtt vannak? – Megrázta a fejét, amit Cara egy elmosódott barna foltnak látott. – Arra számítottam csak, hogy véget vet a barátságotoknak. Az eszembe sem jutott, hogy összejönnek Erickel. – Ja, én sem. – Valószínűleg az irántam érzett gyűlöletük hozta össze őket. Nagyon sajnálom. – Haza akarok menni.

Aelyx bólintott, és a fák között kanyargó ösvény felé vezette Carát. Aelyx nekinyomta homlokát a szobáját Caráétól elválasztó falnak, és hallgatta a lány elfojtott zokogását. A hazaúton már majdnem sikerült elérnie, hogy mosolyogjon, ám amikor beléptek a házba, Eileen megkérdezte: – Mi a baj, Paprika? Úgy nézel ki, mint aki elvesztette a legjobb barátját. Cara azóta megállás nélkül sírt. Minden egyes szipogás és zihálás úgy nyilallt bele Aelyx tüdejébe, mintha a lány fájdalma az övé is lenne, de bármennyire is szerette volna megvigasztalni, fogalma sem volt, hogyan csinálja. A tehetetlenségtől ökölbe szorult a keze. L’eihr volt – fajtája legtökéletesebb példányai közül klónozták. Nem létezik, hogy ne tudja valahogy felvidítani Carát. Mielőtt azonban nekiállhatott volna ötletelni, jelezni kezdett a kom-gömbje. A készülék ilyenkor olyan alacsony frekvenciájú hangot bocsátott ki, amit csak ő hallott. Odafutott a szekrényéhez, kivette a kis gömböt a legfelső fiókból, és belesúgta az új jelszavát. – Elire. A következő pillanatban megjelent előtte Syrine és Eron. Előbbi törökülésben ült egy fonott szőnyegen, utóbbi szokás szerint a fürdőkádban kuporgott. – Az én sh’alearom működik! – mondta Syrine nevetve, és üdvözlésképp kinyújtotta két ujját. – A tiétek? Aelyx bólintott. Miután kitartóan öntözte és trágyázta a palántáját, a változásoktól, melyeket a L’eihrről származó növény a talajban előidézett, a szomszédos szójaföldön végre elkezdett elszáradni a termés. Valahányszor kezdett eluralkodni rajta az ismerős bűntudat, azzal nyugtatta magát, hogy a változás csupán átmeneti. A növények visszanyerik korábbi állapotukat, amint kitépi a földből a sh’aleart, és elhagyja a bolygót. Viszont nem sokáig kell már várnia arra, hogy az embereknek feltűnjenek a szokatlan jelenségek, és összekapcsolják őket a l’eihr cserediákok jelenlétével – pontosan úgy, ahogy eltervezték.

– Idén elég furcsa lesz a bor, amit ebből a szőlőből csinálnak – örvendezett Syrine, és olyan boldognak tűnt, mint még soha, mióta elhagyták a L’eihrt. Eron miniatűr homloka összeráncolódott. – Mi van, ha hibát követtünk el? – kérdezte. Aelyx felvonta a szemöldökét, Syrine pedig olyan arcot vágott, mint aki beleszagolt valami nagyon büdösbe. – Hibát? – visította. – Tudod, mit fedeztem fel tegnap este? Az emberem egy videokamerát rejtett el a szobámban. Szerencsére az elektronkövetőm jelzett, mielőtt levetkőztem volna. Vagy ami még rosszabb, kapcsolatba léptem volna veletek. – Hála az isteneknek – suttogta Aelyx. A hórihorgas franciának tényleg megérett már egy jókora rúgás a fajfenntartó szerveibe. Brandi Green azóta is folyamatosan zaklatta Aelyxet a sóvárgó pillantásaival és a titokban megeresztett mosolyokkal, de ő legalább nem tört be a szobájába. Legalábbis egyelőre. – Mitől gondoltad meg magad, Eron? – A családomtól. – Észbe kapott, és gyorsan kijavította magát. – Úgy értem, hogy a vendéglátó családomtól. Befogadtak maguk közé. Főleg a kicsi Ming. – Ő az, aki minden nap földönkívüli megszállósat akar játszani? – kérdezte Aelyx. Eron arca felragyogott, és olyan széles mosoly terült szét rajta, hogy még a szeme sarkában is összeráncolódott a bőr. – Itt minden párnak csak egy gyereke lehet, de Minget örökbe fogadták, miután meghaltak a szülei. Sosem hitte, hogy lesz egy bátyja, de azt mondja, hogy most mégis van. – Eron döbbenten megrázta a fejét. – A bátyjának hív. Aelyx nem tudta, mit mondjon. Folyton azt a jelenetet látta maga előtt, ahogy Cara aznap az iskolában kihúzta magát, és bátran szembeszegült a diáktársaival. Az összes kapcsolatát feláldozta érte, és Eron vendéglátóihoz hasonlóan Sweeney-ék is családtagnak tekintik. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy a hozzájuk hasonló emberek kisebbségben voltak. – Nem engedhetjük, hogy az érzelmeink miatt szem elől veszítsük a l’eihr nép érdekeit – mondta. – Analizáljátok a vízmintáitokat!

Nézzétek meg, mit tettek az emberek a saját bolygójukkal! Képzeljétek el, mit művelne egy kolónia a miénkkel! – Egyetértek – jelentette ki Syrine teljes határozottsággal. – Eron, tudod, hogy mindig is nagyra tartottam a beleérző képességedet. – Amikor látta, hogy a fiú bólint, ellágyult a hangja. – Mi nem olyanok vagyunk, mint a Vének. Fegyelmezetlenebbek az érzéseink, de soha se feledd, mire képesek az emberek. Ha van is köztük olyan, akiben meglátjuk a lehetőséget, nem szabad elfeledni, hogy a faj maga alsóbbrendű. Nézd csak meg, hogyan reagálnak a sh’aleanra. Feltűnt nekik, hogy baj van – figyelemmel kísérem az online beszélgetéseiket. Vannak, akik szerint azért pusztul a közelünkben a termés, mert magunkra haragítottuk az Istenüket. Az emberek ennél kevesebbért is indítottak már háborút. – És mi van, ha az egész nem több egy önbeteljesítő jóslatnál? – vetette ellen Eron. – Mi van, ha mi teremtettünk olyan helyzetet, amiben csak elbukni tudnak? Syrine megrázta a fejét. – Ha elég fejlettek lennének, átmennének a vizsgán. Nem értetek egyet? Eron nem mondott semmit, Aelyx mégis tovább vitatkozott vele. – Tudom, hogy tisztességtelenek a módszereink, de ha elég értelmesek lennének, meg tudnának birkózni a helyzettel. Hónapokkal ezelőtt megállapodott erről az Aegis. Te fogod megmondani nekik, hogy változott a terv? Hogy most már támogatod a szövetségkötést? – Nem – mondta Eron, és nekidőlt a csempézett falnak. – Lehet, hogy igazatok van. Csak… – Távoli kopogtatás hangja szakította félbe Eront, aki sietve búcsút intett a két ujjával, majd kikapcsolta a gömböt, és eltűnt. Syrine felsóhajtott, és ő is megszakította a kapcsolatot. Ismerős fájdalom nyilallt Aelyx mellkasába. Most már pontosan tudta, mi az. Állandó társát érezte, a bűntudatot. Ha tényleg a szövetség szabotálása jelentette az üdvözítő megoldást, miért érezte annyira helytelennek? Az ösztönei azt súgták, hogy az érzés összefügg a szomszéd szobában zokogó vörös hajú lánnyal, Carával, vagy ahogy mostanában magában nevezte,

Elire-rel. Cara lesz az, akinek szembe kell majd néznie a tettei következményeivel – és a feldühödött emberekkel –, miután ő visszatért a bolygójára. És Aelyx teljes bizonyossággal tudta, hogy ez nagyon, de nagyon nincsen rendjén.

13. FEJEZET

C

ara végighúzta a hüvelykujja körmét a szív alakú ezüstmedálba vésett felirat betűin. „A barátság az, amikor egy lélek két testben lakik”, állt a medálon, melyet még tavaly karácsonyra kapott Toritól. Így van. Egészen addig, amíg a legjobb barátnődnek el nem megy az esze, és össze nem jön a volt fiúddal. Ha becsukta a szemét, Cara még most is hallotta Tori hangját, ahogy mosolyogva azt mondja: Remélem, hogyha agyból is közöset használunk, akkor a tiédet kapjuk meg. Különben rácseszünk, mint egy puta fizetésnapon. Aznap nagyokat nevettek, ide-oda rohangáltak Caráék és Toriék háza között, panetónnal és pekándiós pitével tömték magukat, aztán éjfélkor bezuhantak Tori szobájába, és órákon át játszottak obszcén szópókert. Hogy mehetett tönkre ilyen gyorsan minden? Hogy hagyhatták, hogy egy annyira jelentéktelen valami, mint egy fiú, közéjük álljon? Cara soha nem hitte volna, hogy ez megtörténhet. Még egy nap sem telt el, de máris hiányzott neki Tori. Visszatette a nyakláncot az ékszeres dobozba, aztán lerogyott az ágyára, és megpróbált erőt gyűjteni magában az induláshoz. Bármennyire is szerette volna betartani a vitatkozás első szabályát, nem volt hozzá energiája. Pokolba vele! Hadd lássák, hogy izzad. Hadd lássák a feldagadt szemét, a kipirosodott orrát és a csatakos lófarkát. Kit érdekel már ez az egész? Ekkor halkan kopogtattak az ajtón. – Cah'ra? – Nyitva van. Aelyx bedugta a fejét a szobába, gyorsan felmérte Cara hangulatát, majd leült mellé az ágyra. A többletsúlytól megsüllyedt a

matrac, Cara pedig kibillent az egyensúlyából, és a vállával hozzáért Aelyxhez. – Nem akarsz iskolába menni? – kérdezte a fiú, miközben odébb húzódott, és Cara kezébe nyomott egy áfonyás muffint. – De. – Cara az orrához emelte a muffint, de az émelyítően édes illattól úgy érezte, menten felfordul a gyomra. – Nem. De elmegyek. – Késhetünk is. Hogy elkerüljük a reggeli tüntetést. – Tessék. – Cara visszaadta a muffint a fiúnak. – Essünk túl rajta! – Felállt, Aelyx viszont ülve maradt, és a pulóvere cipzárjával kezdett babrálni. Aztán lassan felpillantott a sötét szempillái alól, és Cara látta a szemében, hogy nagyon szeretne mondani valamit. – Talán itt az ideje, hogy elmenjek – szólalt meg végül. – Elmenj? Ezt meg hogy érted? Hogyhogy elmenj? Egy másik családhoz? – Aelyx lassan biccentett. – Ne! Felejtsd el, ez butaság! – Cah'ra, szinte minden áthallatszik ezeken a falakon. Hallottalak éjjel. – Ó. – Más körülmények között Carát nagyon zavarta volna, ha valaki végighallgatja, ahogy sír, de azt valamiért nem bánta, hogy Aelyx ilyen gyengének látta. Felszabadító érzés volt kimutatni, mennyire fáj a szíve. – Egyre rosszabb lesz minden. Tudom, hogy az ösztöndíj… – Nem érdekel a pénz. Nem akarom, hogy elmenj. És különben is, nem látogathatlak meg, ha kiszállok, és ha jól emlékszem, beígértél egy király larunt. Úgyhogy ne próbálj most visszatáncolni. Aelyx halkan felnevetett, de nem nézett Cara szemébe. Valószínűleg felelősnek érezte magát a történtekért, főleg azután, hogy végighallgatta, ahogy egész éjszaka sírt. Lehet, hogy az egész iskola előtt nem volt ereje bátornak mutatkozni, de Aelyx előtt még menni fog. Nem lenne fair, ha a fiú az ő magánéleti problémái miatt érezné rosszul magát. – Gyere, megengedem, hogy elkísérj a kiközösítésem első napján. – Ezzel sikerült kicsikarnia Aelyxből egy félmosolyt. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nővé értem. – Ó, én meg nem készültem ajándékkal.

Aelyx ismét viccelni próbált. Sokat változott az elmúlt hónapokban. – Azt hiszem, nem a legjobb napot választottam a slamposkodásra. A lányoknak akkor kell a legragyogóbban kinézniük, amikor a feje tetejére áll körülöttük a világ. – Nekem tetszik, hogy így nézel ki – rázta meg a fejét Aelyx. – Smink nélkül, kócosan, a tornazsákomból előtúrt ruhákban? Ja, nagyon szexi vagyok. Aelyx felkelt az ágyról, és elmosolyodott. – Neked szeplőid vannak az arcodon. Itt, ni – mondta, és lassan végighúzta a mutatóujját a Cara orrnyergét az arccsontjával összekötő képzeletbeli vonal fölött. – Nem látni őket, amikor kozmetikumokat használsz. És ezt nézd? – Gyengéden, mintha csak lepkeszárny lenne, végigsimított a hüvelykujjával a szempilláján. – Aranyszínű a végük. Mielőtt felfogta volna, mit csinál, Cara lehunyta a szemét, felemelte az arcát, és várt. Annyira vágyott a fiú meleg bőrének érintésére, hogy levegőt is alig kapott. – Én… – Rúzs sincsen rajtam. Érints meg ott is. – Ó… Úristen, mi lelte? Hátralépett, kinyitotta a szemét, és mosolyt erőltetett az arcára. – Megyek, felhúzok egy papírzacskót a fejemre, aztán indulhatunk is. A fagyos őszi szél felemelte Cara copfját, és végigsimított a tarkóján. A lány megborzongott, majd nekiveselkedett az ösvénynek. – Valahogy el kell terelnem a gondolataimat. Mesélj arról, hogy milyen állatok élnek a L’eihren! Melyik a kedvenced? Aelyx felhajtotta a kapucniját, és összedörzsölte a tenyerét. – Vero a kedvencem. – Elmosolyodott, és néhány másodpercig úgy nézett maga elé, mint aki éppen felelevenít egy régi emléket. – Ő a házikedvencünk az Aegisben. Hasonlít a makimajmokhoz, csak nagyobb náluk, nagyjából akkora, mint egy csimpánz. Gyors, jó mászó, és nagyon jó a kézügyessége. A mosómedvéhez hasonlóan szembe tudja fordítani a hüvelykujját a többivel. – Aelyx közel hajolt Carához, és a fülébe súgta: – Még írni is megtanítottam.

– Az agyam eldobom! Akkor tényleg nagyon okos lehet. – Jó, kicsit túloztam. Arra tanítottam meg, hogy a kezébe fogjon egy tollat, és firkáljon vele. De tényleg értelmes. – És van szőr a testén? Ez hogy működik a szabályozott éghajlatnál? Nincs túl melege a vastag bundájú állatoknak? – Már több száz éve alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. A L’eihren élő legtöbb állatnak valódi bunda helyett pelyhes szőrtakaró borítja a testét. Verónak bézs színű a bőre, de ha álcázni akarja magát, akkor el tudja sötétíteni. – Lássuk, jól értem-e – mondta Cara. – Vero egy makimajom, egy mosómedve és egy csimpánz keveréke, de szőr nélkül. Jól mondom? Csak mert nem nagyon tudom elképzelni. – Egyszer majd lerajzolom neked. Bár nem rajzolok valami jól. Cara úgy tett, mint aki nem hisz a fülének. – Micsoda? Van valami, amiben nem vagy jó? – Igazából három olyan dolog van. – Most csak viccelsz. – Cara lehúzta Aelyx fejéről a kapucnit, hogy lássa, milyen arcot vág, de a fiúnak halálosan komoly volt a tekintete. – Nem hiszem el. – A L’eihren minden gyereknek felmérik a képességeit hatéves korában, és ennek alapján döntik el, milyen pályát szánnak neki. Én rendkívüli nyelvi képességekről tettem tanúbizonyságot, ezért úgy határoztak, hogy fordító leszek. Cara bólintott, hogy folytathatja. – Engem viszont a tudományok hoztak lázba, nem a kommunikáció, úgyhogy néhány évvel később kérvényeztem a Véneknél a karrierem módosítását. Ők azt mondták, hogy a pontjaim nem elég jók ahhoz, hogy laboratóriumi munkát végezzek. – Sajnálom. – Cara óvatosan megveregette a fiú karját, majd gyorsan el is húzta a kezét. – Mi az a többi dolog, amivel nehézségeid vannak? Aelyx belerúgott a földön heverő levélkupacba, és elmosolyodott. – Az engedelmesség. – Ezt most csak úgy kitaláltad – nevetett Cara.

– Eskü, hogy nem – mondta Aelyx, és felemelte az egyik kezét. – Azzal lázadtam, hogy nem vettem részt a nyelvórákon. Ezt végül öt, fenékre mért iphetütéssel jutalmazták. – Ez olyan, mint a fenekelés? – Igen, csak kéz helyett elektromos korbáccsal adják. És aznap már nem kapsz enni. – Azt a rohadt! – Ezek a l’eihrek nem viccelnek. – A „rohadt” tökéletesen kifejezi, mennyire rossz az iphet. Nekem kétszer volt alkalmam megtapasztalni, és ez pont kettővel volt több a kelleténél. Egyébként Syrine – ő az a lány, akivel találkoztál a fogadáson – becsempészett némi ennivalót a hálóterembe, majd tartott egy kiselőadást a kötelességekről és a felelősségteljes viselkedésről. Aztán összebarátkoztunk, és pár évvel később szobatársak lettünk. – Várjál. Egy lánnyal laksz egy szobában? – A dolog valamiért zavarta Carát. – Meg Eronnal. Ő most Kínában van. Miután minket, hármunkat választottak ki a programra, közös szobába kerültünk. – Ó. – Ettől Cara kicsit megnyugodott. Jobb, mintha Aelyx és Syrine egyszer csak összebútoroztak volna. – És a másik két cserediáknak is olyan jók a nyelvi képességei, mint neked? – Eron fordító. Syrine… máshoz ért. – Összeszorította a száját, visszahúzta fejére a kapucnit, és szaporázni kezdte a lépteit. Egyik pillanatról a másikra megváltozott a hangulata. – Mihez? – Ő érzelmi gyógyító – mondta, majd tiszteletteljes hangon hozzátette. – Belelát a fejembe, olyankor is, amikor nem vagyunk együtt. Ő a legjobb barátom, olyan, mint neked Tori. – Aelyx megtorpant, majd miután leesett neki, hogy mit mondott, másodpercekig csak állt, és bámult maga elé. – Bocsánat – nyögte ki végül. – Folyton elfelejtem. Tompa fájdalom áradt szét Cara mellkasában. Olyan volt, mintha Aelyx gyomorszájon lőtte volna egy műanyag baseball-labdával. Ám ahogy megvizsgálta a saját érzéseit, rájött, hogy nem a Tori elvesztése miatt érzett fájdalom az egyetlen, ami miatt mindjárt kétrét fog görnyedni. Syrine nem csupán a szobatársa volt; ő a

legjobb barátja is. Vajon mennyire álltak közel egymáshoz? Lehet, hogy annyira? – Semmi baj – motyogta. Csendben folytatták az utat, míg el nem érték az úttestet, és meg nem pillantották az addigi legnagyobb tüntetést. Azt a telket is elárasztották a radikálisok, ahol a verekedéseket és a sörösüveghajigálást megelőzően Aelyx támogatói táncoltak és énekeltek. – Félig-meddig arra számítottam, hogy otthon maradnak – mondta Aelyx. – Hát, ja. Nem érzem úgy, mintha levegőnek néznének, és ki lennék közösítve. De legalább úgy döntött a kormány, hogy közbelépnek, és végre kivezényeltek néhány katonát. Nagyjából két tucat felfegyverzett egyenruhás vette körbe a tüntetőket. Cara önkéntelenül is Tori Priusát kezdte keresni a parkolóban, de aztán gyorsan megemberelte magát, és újra Aelyxre szegezte a tekintetét. Megköszörülte a torkát, és beletörölte az izzadt tenyerét a nadrágjába. Vajon ki fogja bírni? Még nem is találkozott Torival, de már a sírás határán volt. Beletartotta az arcát a hideg szélbe, és addig pislogott, amíg fel nem száradtak a könnyei. – Meg tudod csinálni – biztatta Aelyx. – Tudom. – De hiába gondolta így, a lábai mintha földbe gyökereztek volna. Aelyx hosszú másodpercekig csak nézte Carát, aztán olyat csinált, amit a lány álmában sem gondolt volna. Megfogta a kezét. Aelyx hosszú ujjai kissé merevek voltak, de aztán lassan összekulcsolta az övéivel, és a két tenyér varázslatos érintésben olvadt össze. Cara döbbenten bámulta kettejük egymásban fonódó kézfejét, és érezte, hogy egy kicsit elérzékenyül. – Nem muszáj ezt csinálnod – mondta. – Tudom, hogy utálod. – Éppen ellenkezőleg – válaszolta Aelyx, és Carára mosolygott. – Ha téged vigasztallak, attól én is megnyugszom. Azt utálom, ha tehetetlenül kell hallgatnom, ahogy sírsz a fal túloldalán. – Túl rendes vagy velem.

– Nem mondhatnám – felelte Aelyx, és lehervadt az arcáról a mosoly. A kezénél fogva maga után húzta Carát, és szembefordultak a tömeggel – ketten, szemben az egész világgal. Úgy érezte, mintha egyesülne az erejük, és ettől fellobbant a szívében a remény szikrája. Még át sem keltek az útesten, amikor négyszer egymás után fülsiketítő kürtszó harsant, mire az egész tömeg balra fordult, és félelmetesen összehangolt mozgással hátat fordítottak Carának és Aelyxnek. Alighanem egész reggel ezt gyakorolták. Az üzenet egyértelmű volt: Cara láthatatlan. Csakhogy mióta elhozta Aelyxet a Midtownba, Cara most először érezte úgy, hogy nyugodtan megbámulhatja a tüntetőket. Lassított, hogy alaposan szemügyre vehesse állítólagos ellenségei tarkóját és feje búbját. Felismerte Mr. McFarlandot, aki az egyik szomszédjuk volt, azon kívül a Midtown ABC tulajdonosa, aztán – te jó Isten – ott volt Mrs. Fraker, a régi hittantanára. Érdemes volt annyit prédikálnia a békéről, a szeretetről és az elfogadásról. Sok minden megváltozott az első tüntetések óta, amikor még a nyilvánvalóan kattant radikálisok uralták a csoportot. Továbbra is létszámfölényben voltak a férfiak, de Cara kiszúrt egy csomó fejtetőn összefogott copfot, kontyot és földig érő kasmírkabátot. Egy vörös hajú kisgyerek tágra nyílt, kíváncsi szemmel bámulta Carát az anyja lába mögül. Cara rámosolygott a kisfiúra, de az kiöltötte a nyelvét és eltakarta az arcát. Az iskolában a diákok úgy váltak szét Cara és Aelyx előtt, mint a Vörös-tenger, de voltak, akik megálltak, hogy megbámulják, hogyan kapaszkodik Cara a fiú kezébe. Cara pontosan tudta, miféle pletykák fognak útra kelni néhány másodpercen belül, de nem érdekelte. Aelyx volt az egyetlen barátja, így egyedül az ő véleménye számított. Vagy mégsem – a szekrényénél lebzselő L’epigon láttán Cara arra jutott, hogy talán két barátja is van. – Haleem! – A lány hátrébb lépett, nehogy megölje Aelyxet a hajfestékével. – Ez azt jelenti, hogy viszlát – mondta Aelyx. – Ilyenkor azt kell mondani, hogy mahra.

– Maaaa-hraaah. – A L’epigon becsukta a szemét, és olyan élvezettel ízlelgette az egzotikus köszönést, mint egy trüffelt. A lenőtt, egycentis hajgyökerekből Cara látta, hogy a lány leállt a hajfestéssel, ám ugyanezt sajnos nem lehetett elmondani a gyorsbarnítóról. – Hogy hívnak? – Cara nagy nehezen elengedte Aelyx kezét, majd miután megrázta a sajátját, hogy visszatérjen bele a vér, beütötte a kódot a szekrény számzárjába. – És hol vannak a többiek? – Ashley – mondta, és lepillantott, hogy megigazítsa a pulóverére tűzött L’EIHR BARÁTAI jelvényt. – És most csak én jöttem. – Ó. Értem. – A L’eihr többi barátja valószínűleg nem bírta a gyűrődést, és új hobbit választott magának. Cara nem hibáztatta őket, viszont csodálta Ashley kitartását. Valaki, akinek van bátorsága így kiállni azért, amiben hisz, értékes tagja lehet a vitacsapatnak. – Hé! – mondta. – Mit csinálsz iskola után? – Semmit – felelte Ashley. – Miért? – Nincs kedved gyakorolni velem a vitázást? Most, hogy gondját kell viselnem Aelyxnek, hetente csak egyszer szoktunk találkozni, úgyhogy nem venne el sok időt. – Végigmérte Ashley-t – magabiztos kiállás, artikulált beszéd, és ami ennél is fontosabb, nem biggyeszti oda minden szó után, hogy őőő meg hát. – Szerintem lenne hozzá érzéked. – Tényleg? – Ashley úgy elmosolyodott, hogy a gyorsbarnítótól narancssárgára színeződött arcbőre egy pillanatra átváltott citromsárgába. – Tényleg, tényleg. Ekkor megszólalt a csengő, és Ashley még kinyögött magából egy elragadtatott „okét”, mielőtt búcsút intett, és elrohant az elsősök épülete felé. – Rendes vagy – mondta Aelyx, miután Ashley elment. Cara megvonta a vállát, és kinyitott a szekrényét. – Csodálom a bátorságát. Még a legjobb barátom sem képes kiállni… – Ekkor egy összehajtogatott papírlap csúszott ki a szekrényből, és vitorlázott le a földre. Cara megpróbálta a testével eltakarni a papírt Aelyx elől, de a fiú félretolta, és lehajolt érte. Miközben széthajtogatta, Cara megfogta a

karját, és jobbra-balra ingatta a fejét. A lapon egy csupa nagybetűvel írt üzenet állt: A ZSARU NEM LESZ MINDIG MELLETTED. DE ÉN IGEN. – HUMANISTA Humanista? Ismerős volt ez a név. Nem így hívták azt a trollt, aki néhány hete fegyverekről kommentelt a blogjában, és picsának nevezte? Carának eszébe jutott az az alak az erdőben. Mekkora az esélye, hogy ő hagyta az üzenetet? Nagyjából semekkora. Mégis, volt valami nyugtalanító a kézírásában, abban, ahogy rávéste a betűket a papírba. Az üzenet készítője olyan erősen nyomta rá a tollat a lapra, hogy az írás kis híján átütött a másik oldalra. Valahogy ijesztőbb volt a levél a szokásos gyűlölködő üzeneteknél. – Milyen zsaru? – Gondolom, az. – Aelyx Cara háta mögé bökött a fejével, és amikor megfordult, Cara látta, hogy az iskolarendőr egyenesen feléjük tart. Cara emlékezett, hogy a fiú együtt végzett a bátyjával. Most kerülhetett ki a rendőrakadémiáról, és olyan zöld volt a füle, mint egy brokkoli. – Helló, Cara. Barry vagy Blaine – Cara már nem emlékezett pontosan – keresztbe fonta a karját, és elmosolyodott, de aztán gyorsan megköszörülte a torkát, és újra szuperfontos arcot vágott. – Van valami híred Troy-ról? – Nem. Csak akkor ír, ha kell neki valami. – Cara a háta mögé nyúlt, kikapta Aelyx kezéből a cédulát, és a tenyerébe rejtette. Pont az hiányzott, hogy mostantól mindenhová rendőri kísérettel tudjanak csak menni! – De ha beszélünk, megmondom neki, hogy üdvözlöd. – Cara becsapta a szekrényét, és már indult volna az osztályába, de a rendőr megállította. – Csak hogy tudd… – kezdte, majd egy pillanatra elhallgatott, hogy jó rendőr módjára megigazítsa az övét. – Kaptunk egy fenyegető telefonhívást. Nincs mitől félnetek, de mostantól elkísérlek titeket az óráitokra.

Miközben Cara lehunyta a szemét, és magában halkan felnyögött, Aelyx kikapta a papírgalacsint a kezéből. – Kiváló – mondta, és még mielőtt Cara visszaszerezhette volna, a rendőr kezébe nyomta a papírt –, mert Cah’ra fenyegető üzeneteket kap. – Azért ez ebben a formában nem igaz, biztos úr… – Elhallgatott, és megpróbálta előkaparni emlékezetéből a rendőr nevét. – Szólíts csak Blake-nek – mondta a rendőr, miközben kisimította a lapot, és elölről-hátulról szemügyre vette. – Hol a többi? – Ezen kívül csak egy volt, arra meg azt írták, hogy áruló ribanc. – Mostantól tedd el őket! Mindenről tudnom kell. – Blake az egyik kezét az övén lógó zseblámpára tette, a másikkal az időközben kiürült folyosóra mutatott. – Csak utánatok. Cara magába roskadva indult el az osztályterem felé. Úgy tűnt, már három barátja van: egy szexi földönkívüli, egy őrült földönkívüli-megszállott és egy gimnáziumi zsaru, akinek még szinte pelyhedzik az álla. Ó, és éppen most látta meg a szeme sarkából, ahogy a volt legjobb barátnője kézen fogva sétál a volt fiújával. Összeszorította a szemét, hátha úgy sikerül visszatartania a könnyeit. De persze nem volt ekkora szerencséje. – Tényleg azt gondolod, hogy nem lesznek háborúk, ha elfogy az ivóvíz a földön? – kérdezte Ashley Joss Fenskétől a délutáni gyakorló-összejövetelen, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét, hátradőlt, és dobolni kezdett a mutatóujjával az asztalon. – Csak mert a Föld országai évezredek óta folytatnak háborúkat a föld és víz feletti jogokért. Ahogy Cara előre sejtette, Ashley született tehetség volt, ami kapóra jött, ugyanis ő aznap nem sokkal járult hozzá a gyakorláshoz. Nem mintha nem próbálkozott volna, de a szervezett kiközösítés minden önbizalmát letörte. Ma egy disznót sem tudott volna meggyőzni arról, hogy érdemes lenne dagonyáznia egyet a sárban. Ám úgy tűnt, a csapat nem bánja a dolgot – egész délután nem néztek a szemébe, még Mr. Bastian, a felkészítő tanár sem. Cara egészen mostanáig őszintén remélte, hogy legalább a tanárai nem fognak ilyen mélyre süllyedni, ám kiderült, hogy néhányan

„elfelejtették” megírni az egyetemi jelentkezéshez szükséges ajánlólevelet. Rasszista gyökerek. Mivel teljesen alkalmatlannak érezte magát a vitára, úgy döntött, inkább megírja a következő blogbejegyzést. Felnyitotta a laptopját, és munkához fogott.

November 16., kedd

Fegyverbe! Ha esetleg van köztetek olyan, aki egy kő alatt él, és még nem hallotta a hírt, azoknak elmondom, hogy képviselőink körében kézről kézre jár egy új törvényjavaslat, az úgynevezett L’eihr Kiutasítási Törvény. Mindenki, akinek egynél több agysejtje van – Ibis szenátor láthatóan nem tartozik közéjük –, pontosan tudja, mi van ennek a javaslatnak a hátterében. Vérlázító idegengyűlölet. A szenátor már azzal is meggyanúsította a l’eihr cserediákokat, hogy tönkretették a közelükben lévő termőföldek növényeit. Aminek aztán végképp semmi értelme, hiszen miért sorvasztanának el néhány szója-, búza- és szőlőültetvényt, ha a rendelkezésükre álló technológiával a Föld teljes növényzetét ki tudnák irtani? És hogy miért nem teszik? Hát azért, mert NEM VAGYUNK ELLENSÉGEK! Vessünk véget ennek az őrületnek, és ne engedjük, hogy a javaslatból törvény legyen. Úgy segíthettek, ha… Cara itt megakadt. Ujjai megpihentek a billentyűkön, és fogalma sem volt, hogyan folytassa. Ötlete sem volt, hogyan tudná mozgósítani az olvasóit. Azt az ő tanácsai nélkül is tudták, hogy ha akarnak, írhatnak a képviselőjüknek. Valami új ötletre volt szüksége.

Néhány percig vadul túráztatta az agyát, de semmi nem jutott az eszébe. Ingerülten felsóhajtott, és visszacsukta a laptopja tetejét. Úgy tűnt, sem vitázni, sem blogot írni nem tud, amikor ki van égve a „leszaromközpontja”. – Hé, srácok – mondta, miközben felállt, és összeszedte a cuccait. – Ma hamarabb elmegyek. Azt hiszem, megfáztam. Nagyon jól csináltad, Ashley. Találkozunk jövő héten? – Aha. Amikor látta, hogy Ashley aggódva nézi, Cara összecsapta a kezét, és azt mondta: – Szerintem holnapra kiheverem. Kutyabajom sem lesz. – Ó, gondolom – mondta Ashley, majd halkan felnevetett. – Csak nehogy ráragaszd Aelyxre. Nagyszerű. Jó tudni, hogy valaki törődik vele.

14. FEJEZET

A

elyx összeszerelte a mikroszkópot, amit az iskola laborjából vett kölcsön. Még életében nem használt ennyire primitív műszert, de mivel a saját felszerelését a L’eihren hagyta, be kellett érnie ezzel. A vízmintákon elvégzett elsődleges mérések rendkívül magas szennyezőanyag-tartalmat jeleztek, és Aelyxet nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. No meg persze az unalom. A szobája falára pillantott. Cara ott volt, a túloldalon, de semmilyen hangot nem adott ki. Nem sírt, nem nevetett, nem vitatkozott és nem veszekedett. Aelyx hagyta, hogy kétszer is megverje sakkban, de az sem segített. Sőt, most már játszani sem volt hajlandó. Az iskolán kívül csak reggelinél és vacsoránál találkoztak, vagy amikor egymásba botlottak a fürdőszoba felé vezető úton. Mintha kihunyt volna az a régi láng a szemében, és Aelyx nagyon szeretett volna rájönni, hogyan lobbanthatná fel újra. Szerette volna visszakapni az ő Elire-jét – az ő szépséges harcosát. Halkan felsóhajtott, majd becsúsztatott egy üveglapot a mikroszkóp alá, és levette a tetőt egy steril Petri-csészéről. Alaposan felrázta az anyaggyűjtő szerkezetben lévő vizet, azután lecsavarta a műszer kupakját, beleöntötte a tartalmát a Petri-csészébe, majd két cseppet az üveglapra cseppentett. Belenézett az okulárba, és még a lélegzete is elállt attól, amit látott. – Mi az ist…? – Több száz zöld színű valami hemzsegett a vízcseppben, elsőre valamilyen növényi részecskéknek tűntek. Csakhogy Aelyx egész biztosan tudta, hogy a mintában, amit a természetvédelmi parkban gyűjtött, nem volt ennyi szennyeződés. Legnagyobb nagyításra állította a mikroszkópot, majd kiválasztotta az egyik bolyhos kis dolgot, és alaposabban megvizsgálta.

Szüksége volt néhány percre ahhoz, hogy rájöjjön, a rejtélyes anyag nem más, mint egy darabka Sphagnum squarrosum, vagy, ahogy az emberek nevezték, moszat. De hogy lehetséges ez? Még ha jelen is voltak a spórái a mintában, kizárt, hogy steril körülmények között ilyen gyorsan elszaporodjanak. Arról nem is beszélve, hogy a szigetelt fémcsőben még napfény sem érhette az anyagot. Biztosan elrontott valamit, amikor begyűjtötte a mintát – ez az egyetlen lehetséges magyarázat. A Cara szobájában lévő hangszórók ekkor megtörték a csendet, a gipszvakolat lágyan megremegett a gitárakkordok hangjára. Aelyx hegyezni kezdte a fülét, és sikerült kivennie néhány dalszövegfoszlányt. Kérlek, kérlek, hadd kapjam meg, amit akarok, énekelte egy barátságtalan hangú férfi. Jóságos istenek, gondolta Aelyx, ez a legnyomasztóbb dal, amit életemben hallottam. Miért hajszolják az emberek még nagyobb kétségbeesésbe magukat az ilyen zenékkel? Elég! Ha Cara nem kaparja ki magát abból az akármilyen gödörből, amibe beleesett, majd ő kirángatja. Meg fogja találni a módját, hogy az endorfmtermelése visszaálljon a normális szintre. Kiment a konyhába, és nekifogott, hogy elkészítse az elképzelhető legcsábítóbb, leundorítóbb ételt – egy tál fagyi, csokoládésziruppal, csokoládémorzsával és csokoládéreszelékkel a tetején, mellé pedig egy méretes csokis brownie, köret gyanánt maréknyi M&M's cukorkával. Ennek működnie kell! Beleállított egy kanalat a tányérba, majd bekopogtatott Cara ajtaján. – Bemehetek? – kérdezte. – Nyitva van – kiáltotta ki Cara. Fojtott volt a hangja, mintha a paplanja alól beszélne. Aelyx majdnem el is találta – nem takaró, hanem egy párna volt Cara fején. Leült az ágy mellé, és az üres kezével lerántotta Caráról a párnát. Cara arca piros volt, feldagadt szeme pedig olyan vörös, mint a haja. Aelyx megböködte a vállát, hogy üljön már fel, közben pedig lassan elhúzta az orra előtt a fagyis tálat. – Nézd csak, mit hoztam! Egy tál diabétesz. Cara egy futó pillantást vetett a kotyvalékra, majd beletörölte az orrát egy viharvert zsebkendőbe, és elfordult.

– Köszönöm, de nem vagyok éhes. – De… – Aelyx a kezében lévő tálra pillantott. – Egy csomó csokoládé van benne. – Tedd be légyszi a fagyasztóba… Fasha. Most mi legyen? Talán ha bókolna neki egy kicsit… Aelyx letette a tálat az éjjeliszekrényre, és végigpillantott Cara gyűrött pizsamáján és az arcába lógó kócos tincsein. – Remekül nézel ma ki. – Mi az ott a homlokán? Egy darabka chips? – Tudom, hogy hazudsz, de azért köszönöm. – Szeretnéd, ha… – Aelyx elhallgatott, és kétségbeesetten próbált kitalálni valamit. – …olvasnék neked? Vagy játszhatnánk a kedvenc számítógépes játékoddal! Hagynálak nyerni. Cara zihálva felsóhajtott, ami kicsit olyan volt, mint a földrengéseket kísérő utórezgések. – Szeretnék egyedül lenni. Aelyx nem akart elmenni, de nem volt több ötlete. – Oké – mondta, majd felkelt az ágyról, és visszament a szobájába. Úgy döntött, kutatásba kezd. Meg kell találnia a módját, hogy segítsen Carának. Leült a padlószőnyegre, és bekapcsolta a laptopot, amit még Rutter ezredestől kapott. Türelmesen megvárta, amíg a felbúgó gép rácsatlakozik a Föld elektronikus adathálózatára, majd miután megnyitotta az iskolai e-mail fiókját, és kitörölt fél tucat, Branditől érkezett üzenetet, rákattintott a keresőikonra. A keresőmezőbe begépelte, hogy hogyan, azután megállt a keze a billentyűzet fölött. Mielőtt választhatott volna a hogyan vidítsunk fel valakit és a hogyan gyógyítsunk meg egy összetört szívet, a keresőmotor máris felajánlotta a hogyan kell csókolózni, hogyan kell pettingelni, hogyan kell szexelni, illetve a hogyan kell tojást főzni kérdéseket. Szaporodás és evés – az emberek két kedvenc tevékenysége. Gúnyosan elmosolyodott, de aztán érezte, hogy eluralkodik rajta a kíváncsiság. Az emberek közül a legtöbben az ajkuk összeérintésével fejezik ki az egymás iránt érzett gyengéd érzelmeiket. Igen egyszerű mozdulatról van szó, miért érezték akkor mégis sokan úgy, hogy kutatásokat kell végezniük a témában?

Aelyx elhatározta, hogy utánajár a dolognak. Sorban rákattintott a felajánlott linkekre, és a következő két órában önálló tanulással pótolta be azt, amit az Aegisben nem tanítottak meg neki. Carának valami szúrta az arcát, ezért felemelte a fejét a párnáról, hogy megnézze, mi az. Chips? Lesöpörte a morzsákat a padlóra, majd még mélyebbre ásta magát a kényelmes flanel ágyneműbe. A behúzott függönyök közti résen kitartóan tűzött be a nap a szobába, és ahogy telt a délután, a fénycsík egyre közelebb kúszott az arcához. Ennek az lett a vége, hogy kénytelen volt védekezésképpen a fejére húzni a paplant. Kapjátok be, napsugarak. Túlélte a kiközösítés első hetét, de úgy érezte magát, mint egy leeresztett lufi. A rengeteg gyerek közül, aki levegőnek nézte, egyedül Tori érdekelte, aki viszont majdnem ugyanolyan pocsékul nézett ki, mint ő. Úgy kopogtatott végig a folyosókon, mint egy magas sarkús szellem. Élettelen szeme alatt fekete karikák sötétlettek, és egyetlenegyszer sem pillantott Carára. Tekintetét mindvégig a padlóra szegezte, ahogy ernyedten fogva Eric kezét elvonultak előtte. Vajon hiányzott neki? Ő is végigsírja a délutánokat az ágyban, miközben az anyja Morrissey-gyűjteményét hallgatja? Valószínűleg nem. De Cara bármennyire is szeretett volna továbblépni, nem tudta, hogyan csinálja. A blogját sem frissítette, mióta rájött, mi van Tori és Eric között. Sőt, még az e-mailjeit sem nézte meg. Ekkor valaki kopogtatott, Cara pedig gyorsan visszahúzta a fejére a paplant. – Cah'ra? – kiáltotta Aelyx. – Bejöhetek? Már megint? Cara értékelte, hogy Aelyx így aggódik érte, de szerette volna, ha inkább békén hagyja. – Persze. Kivágódott az ajtó, és Aelyx gondolkodás nélkül beviharzott rajta. A haja ki volt engedve, és szabadon lengedezett mögötte. Átvágott a szobán, és letérdelt az ágy mellé, hogy egy szintben legyen az arcuk.

– Csináltam neked valamit – mondta, és felemelt kézzel meglengetett egy fehér rajzlapot. – De addig nem kaphatod meg, amíg fel nem kelsz. Cara egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy elküldi Aelyxet a fenébe, de aztán győzött a kíváncsiság, úgyhogy lerúgta magáról a paplant, és ásítva kinyújtózkodott. – Felkeltem. Hol a jutalmam? Amikor Aelyx odatartotta Carának a lapot, a lány halkan felkacagott. A fiú kedvencének, Verónak a megtévesztésig élethű képe volt a papíron. Az állat tényleg hasonlított egy makimajomra, de olyan nagy fülei voltak, mint egy labradornak, és olyan erős testfelépítése, mint egy vadmacskának. A képen Vero oldalra billentette a fejét, a mancsát pedig előre nyújtotta, úgy nézett Carára a hatalmas, fekete szemével. Puhának és bársonyosnak tűnt a bőre, mint annak a szőrtelen macskának, amit egyszer Cara megsimogatott. Végigsimított a mutatóujjával Vero farkának kecses ívén, és arra gondolt, bárcsak élőben is megsimogathatná az állatot. Az az egy év, ami elválasztotta a találkozástól, most elviselhetetlenül soknak tűnt. – Akkora kamugép vagy – mondta Cara. – Micsoda? – mutatott magára Aelyx, és felvonta a szemöldökét. – Azt mondtad, hogy nem tudsz rajzolni. Pedig ez elképesztő lett. – Azt mondtam, hogy nem rajzolok nagyon jól, és tényleg ez az igazság. Te nem tudod, hogy néz ki Vero igazából. Az arca például nem nagyon sikerült. – Hát, minden esetre köszönöm az ajándékot. Visszafekhetek az ágyba? – Nem. – Aelyx megfogta Cara kezét, de aztán mintha meggondolta volna magát, inkább elengedte, és zavartan ráült a sajátjára. – Lenne még valami. Cara türelmesen várta, hogy Aelyx kifejti, mire gondolt, de ő ehelyett ide-oda járatta tekintetét a lány torka és ajkai között, miközben fokozatosan elsötétülő pupillájával az egekbe röpítette Cara pulzusát. Teltek a másodpercek, de Aelyx még mindig csak Cara száját nézte. Vajon mondani akar valamit? Valami étel szorult a foga közé? Cara végighúzta a nyelvét a sima fogzománcon, de nem

érzett semmit. Ezzel azonban csak tovább rontott a helyzeten. Aelyx akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája is megugrott. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban megfulladhat. – Még valami? – szólalt meg végül Cara. – Tessék? – kérdezte Aelyx tágra nyílt szemmel. – Azt mondtad, lenne még valami. – Ó. Igen. – Aelyx lepillantott az ölébe, megköszörülte a torkát, majd összefogta a haját a tarkóján. – Végeztem ma némi kutatást. – Miről? – Arról, hogy hogyan lehet meggyógyítani az összetört szívet. Többek között. – Aelyx felállt, és lesöpört egy képzeletbeli porszemet a farmerjáról. – Az egyik oldalon azt javasolták, hogy az ember vegyen részt valamilyen kozmetikai kezelésen. Viszont én sajnos nem fogom kifesteni a lábkörmödet. Cara elképzelte a jelenetet, és a tüdejét szorító mázsás súly ellenére felnevetett. – Viszont tudok valamit, ami segíteni fog. Vedd fel a cipődet. Sietnünk kell, hogy visszaérjünk az interjúra. – Hova megyünk? Aelyx elvigyorodott. – Mondjuk úgy, hogy tanulunk egy kis önvédelmet. – Most hülyéskedsz, ugye? – Cara a nyakát tekergetve hunyorgott az omladozó raktárépület homlokzatán lógó táblára. FELÜTÉS BOKSZTEREM, hirdette az ütött-kopott felirat. Egy szemeteskuka mögött guggoltak a parkoló végében, tisztára, mint két útonálló, akik arra várnak, hogy megtámadjanak és kiraboljanak egy arra járó kocogót. – Nincs is nyitva. – Tudom. – Aelyx elővett a farzsebéből egy távirányítóra emlékeztető fémszínű valamit. – Bezártak, mert felújítják a helyet. Gyere! – Megragadta Cara kezét, és odaszaladtak a hátsó ajtóhoz. Miért?, tette fel a kérdést magában Cara, de nem tudott válaszolni. Amikor aztán Aelyx odatartotta a távirányítóját az ajtóhoz, a készülék kétszer felpittyent, és a zár egy halk kattanással kinyílt. A fiú kitárta az ajtót, belökte rajta Carát, majd becsukta és újra visszazárta.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Cara, miközben körbenézett. A bokszterem belülről sem festett jobban. Az ablakokon éppen csak keresztültörő napsugarak megvilágították az ezüstszínű szigetelőszalaggal egymáshoz erősített fekete bokszzsákokat, melyek így egészen furcsa szögben lógtak lefelé a mennyezetről. Valamivel messzebb egy szorítót látott, a ring körül körbefutó kötelek az évek során megereszkedtek a nekik zuhanó testek súlyától. És ha már testek – az elmúlt húsz évben a keserű szagú veríték mintha beette volna magát a falakba, a padlóba, a súlyzókba. Jóságos Isten, az egész helynek seggszaga volt! – Elektronkövető. Sok mindenre jó. – Aelyx belehajolt az egyik sportszertároló ládába, és Cara minden erejével azon volt, hogy ne bámulja meg a fiú fenekét. Egy perc múlva kiegyenesedett, és kivett a ládából két piros, repedezett bokszkesztyűt, és egy pár olyan kör alakú, vastag kesztyűt, amit a bokszedzők szoktak viselni a filmekben. – Betörünk egy büdös edzőterembe? Ez a nagy terv, amivel fel akarsz vidítani? Mi jön ezután? Használt tekecipőket lopunk valamelyik plázából? – Hagyd abba a panaszkodást, és gyere ide! – Ez nem kérés volt. Amikor Cara vonakodva bár, de engedelmeskedett, Aelyx odanyújtotta neki az egyik kesztyűt. – Rajta! Cara először az egyik, azután a másik kezét is beledugta a lestrapált kesztyűbe, és közben próbált nem gondolni arra, hány mocskos, izzadt ujj csúszott be ugyanezek közé a szivacsrétegek közé. Azután Aelyx hasának támasztotta mindkét kesztyűt, és bekötötte őket. – És most mi lesz? – Cara hagyta, hogy a kesztyűk súlya lehúzza a két kezét. – Harcosok klubja: emberek a földönkívüliek ellen? Aelyx belebújt az edzőkesztyűbe, és intett Carának, hogy lépjen közelebb. –Valami olyasmi. – Mindkét kezét felemelte a mellkasa elé. – Üss meg! – Komolyan? – Rajta!

Cara a plafonra emelte a tekintetét, majd a kesztyűje ujjával tessék-lássék megütötte Aelyxét. – Ez szánalmas volt – szidta le a fiú. – Még egyszer! Dühítsd fel magad! Cara felsóhajtott, és újra hozzáérintette a kesztyűjét a fiúéhoz. Mi értelme az egésznek? Nem akarta feldühíteni magát – túl sok energiába került. Aelyx megrázta a fejét, és közben úgy kerülgette Carát, mint valami cápa a zsákmányát. – Még egyszer! Amikor Cara kiosztott még egy erőtlen ütést, Aelyx félrelökte a lány a kezét az egyik edzőkesztyűvel, és rákiáltott: – Fejezd be a fashakodást. Aelyxet Cara következő próbálkozása sem győzte meg, és még keményebben lökte félre a kezét. – Kevés! Cara összeszedte magát, és megpróbált némi erőt vinni a következő ütésbe, de Aelyx ahelyett, hogy megdicsérte volna, olyan lendülettel vágta vállon, hogy több lépést is hátratántorodott. – Dühítsd fel magad! – Te most hátralöktél? – Cara érezte, hogy felgyorsul a szívverése és kipirosodik az arca. – Az a Cah'ra Sweeney, akit én ismerek – mondta Aelyx, és megint lökött egyet Carán –, nem fekszik egész nap az ágyban – újabb, ezúttal erősebb lökés –, egy paplan alatt bujkálva. – Aelyx gyönyörű arca ekkor elkomorodott, és a fiú elüvöltötte magát: – Üss meg! Cara úgy érezte, mintha kívül-belül lángnyelvek nyalogatnák a testét, és gyenge pukkanást érzett a mellkasában, felemelte a kezét, az összes izmot megfeszített a testében, és teljes testsúlyát beleadva lesújtott. A kesztyűje csodálatosan hangos puffanással csapódott bele Aelyx kipárnázott tenyerébe. Az ütésbe belesajdultak az ízületei. – Még egyszer! – kiáltotta Aelyx. Cara a másik kezét is a magasba emelte, és egy állatias üvöltés kíséretében minden haragját szabadjára engedve belebokszolt Aelyx kezébe. Most már nem kellett ráparancsolnia Aelyxnek, hogy

folytassa. Úgy lángolt benne a harag, mint kigyulladt tankhajóban az olaj. Megindult a fiú felé, és teljes erejével lesújtott a kesztyűjére, és aztán újra és újra. Egy bal szurkálás – Tori elhagyott –, egy jobb horog – Eric ellopta a legjobb barátomat –, egy felütés – az egész iskola utál –, és utána is csak azért állt meg egy pillanatra, hogy kifésülje a haját az arcából. Talán még meg is rúgta párszor, erre utólag már nem emlékezett. Szétáradt a testében az adrenalin, amitől egyszerre legyőzhetetlennek érezte magát, ám amikor éppen készült újra lesújtani, Aelyx félreugrott előle, a derekánál fogva megragadta, mögéje került, és hátulról szorosan hozzátapadt. – Jó lesz. – Egy viharvert bokszzsákhoz terelte Carát. – Most se hagyd abba! És Cara nem hagyta. Fogalma sem volt, hogy harminc perce vagy három órája tart az egész. Az idő értelmét és jelentését veszítette, ahogy minden egyes ütéssel újabb adag felgyülemlett harag és fájdalom szakadt fel belőle. Addig püfölte a zsákot, amíg bírta szusszal. Amikor aztán már ahhoz sem volt ereje, hogy felemelje a kesztyűt, lerogyott a földre, és félresöpörte a csatakos haját a homlokából. Égett a tüdeje, minden porcikája fájt, és mégis – hetek óta nem érezte ilyen jól magát. Tori árulása még most is fájt, de most először érezte azt, hogy nem fog összetörni tőle. Aelyx leguggolt mellé, lelökte a kezéről az edzőkesztyűt, és olyan ragyogó vigyort villantott, hogyha az adott körülmények között megengedhette volna magának ezt a luxust, Carának a lélegzete is elállt volna. – Íme, az én Elire-em. – Eh'lírnek ejtette a szót. – Az meg mi? – kérdezte Cara. – A l’eihr neved. Azt hiszem, mostantól így foglak szólítani. – Elővett egy száraz rongyot a farmerja övéből, leült Cara mellé a koszos, csempézett padlóra, és elég közel csúszott ahhoz, hogy le tudja törölni a homlokáról a verítéket. Azután kioldotta és lerángatta a kesztyűt a kezéről. – Eh'lír – visszhangozta Cara, miközben mozgatni próbálta a megmerevedett ujjait. – Mit jelent? – Gyönyörű harcos.

Aelyx tekintete ismét elsötétedett, és olyan forrósággal égette Cara arcát, hogy a lány kénytelen volt lehorgasztani a fejét. Aelyx végighúzta a rongyot Cara halántékán, azután le, az álla mentén, majd odaadta neki. – Talán jobb lenne, ha innentől te csinálnád – suttogta. – Köszönöm. – Szinte szikrázott közöttük a levegő. Olyan közel volt a fiú arca, hogy Cara az arcán érezte a forró lélegzetét. Aztán, amikor már azt hitte, hogy meg fogja csókolni, Aelyx felállt, és hátralépett. – Az interjú – juttatta Cara eszébe. – Ja, persze. – Cara is megpróbált felállni, de spagettiszilárdságú karjai nem tartották meg a súlyát. – Elkelne egy kis segítség. Aelyx egy pillanatig habozott, aztán odanyújtotta a kezét. – Hát persze. Erre vannak a barátok. Aelyx egyszer hallotta, hogy Bill Sweeney azt mondja, már a kevés tudás is veszélyes lehet. Ahogy leült Cara mellé a kanapéra, és figyelte, ahogy a lány a sminkes felé fordítja az arcát, és kissé szétnyitja a telt ajkait, hogy az kirúzsozhassa, Aelyx megértette, mire gondolt Bill. Mióta beleásta magát a csókolózás és az emberek párosodási szokásainak tudományába, minden gondolatát Cara kötötte le, valamint az, hogy milyen érzés lenne, ha a lány puha, nedves szája hozzáérne az övéhez. Szinte érezte Cara ízét a szájában, és amikor áruló teste tudomást vett ezekről a fantáziákról, kénytelen volt az ölébe venni egy régi párnát, és erőszakkal végigmenni gondolatban a földi elemek periódusos rendszerén. Jóságos istenek, miféle erőket engedett szabadjára? Hogyan fogja így átvészelni a programból hátralévő időt? – Szerintem a te világos bőrödhöz jól állna a szőke hajszín – mondta ekkor Sharon Taylor Carának. – Ó – Cara zavartan megérintette a haját, majd megköszörülte a torkát, úgy, ahogy interjú alatt szokta idegességében. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Túl sokba kerül, ha állandóan utána kell festetni. – Azért gondold meg. A fodrászomnak varázskeze van. El tudok intézni neked egy soron kívüli időpontot. Szinte már hírességnek

számítasz. Rengetegen kértek fényképes anyagot, én pedig azt gondoltam, szeretnél a lehető legjobban kinézni. De ha neked mindegy… – Elhallgatott, amiből egyértelmű volt, mit gondol Cara jelenlegi külsejéről. Ekkora őrültséget! Aelyxet a hideg is kirázta a gondolattól, hogy bárki megváltoztassa Cara haját, kozmetikumokat kenjen a bőrére, és olyan ruhákba préselje, melyekből mindene kinn van. – Nekem tetszik a természetes hajszíned – közölte. – Az őszi faleveleket juttatja az eszembe. – Mostanra minden fa elhullajtotta a leveleit, és bár ezen maga is meglepődött, Aelyxnek hiányzott a vibráló színkavalkád. – Tényleg? – Cara elgondolkodva szemügyre vette az egyik tincsét, amitől egy kicsit megint kinyílt a szája. Azok az ajkak… Hidrogén, hélium, lítium, mi jön utána… ja, igen, berillium, bór. – Ahogy érzitek. – Sharon szemügyre vette magát egy kis sminktükörben. – Ma kicsit változtatunk a dolgokon – mondta, miközben jobbra-balra billegette a fejét. Hangos kattanással összecsapta a tükröt. – Olyan kérdéseket fogok feltenni, amiket a nézők küldtek be. És előre szólok, hogy nem csak kedves kérdések vannak közöttük. Aelyx tudta, hogy ennek örülnie kellene. A rengeteg gyűlölködő levél, amit ő meg Sweeney-ék kaptak, csak azt mutatta, hogy fogytán van az emberek türelme. Ami pedig egyet jelentett az előrehozott hazaúttal. Miért szorult most mégis össze a gyomra a gondolatra? Bárcsak elszökhetne Carával, és mindketten hátrahagyhatnák a világukat! Vajon hajlandó lenne vele menni? De mindegy is volt, hiszen nem volt hova szökniük. Az interjú a szokásos módon indult, Sharon alig leplezett célzásokat tett a Carával való kapcsolatukra. Aelyx próbált nem csalódást okozni a nőnek, hiszen tudta: az ember-l’eihr viszonynak már a gondolata is mérhetetlenül fel fogja bőszíteni a szélsőségeseket, akik így hamarabb lendülnek akcióba. – Aelyx – Sharon hangja visszarántotta az ábrándozásból. – Az első kérdés Jamie-től érkezett, Ohióból. Jamie azt szeretné tudni,

hogy mit gondolnak a l’eihrek a Kiutasítási Törvényről, különösen annak fényében, amit a rákbetegekért tettetek. Aelyx előredőlt, és összekulcsolta a kezét. – Nincs bennünk neheztelés az emberiség iránt az ELME akciói miatt. Tudjuk, hogy ők a Föld teljes lakosságának csupán néhány százalékát képviselik. – Elmosolyodott. – Pusztán csak hangosabbak, mint a többség. – És ez miért van? – kérdezte Cara, és kihúzta magát a kanapén. – Miért mindig a legnagyobb őrülteknek van a legnagyobb hangja? A többiek miért hallgatnak, és miért nem csinálnak valamit? – Elkomorult az arca, és a torkában érezte a szívét. – Az összes diszkriminatív törvény így született: az emberek tudják, hogy valami nem helyes, de túlságosan lusták, vagy túlságosan gyávák ahhoz, hogy tegyenek is valamit ellene. A Jim Crow törvények. Rémlik valami? Még nem is olyan régen illegális volt házasságra lépni más rasszba tartozó emberrel. Mi lett volna, ha a hatvanas években a polgárjogi mozgalom vezetői inkább hátradőlnek, mondván, majd valaki más megoldja a dolgot? Semmi sem változott volna. Sharon reakciója arra emlékeztette Aelyxet, amikor egy szülő megpaskolja a gyereke buksiját. – Hát – mondta a nő mosolyogva. – Nem lehet, hogy kicsit radikálisan fogod fel ezt a dolgot? – Lehet – mondta Cara, és felszegte az állát. – És szeretném, ha azok az amerikaiak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, legalább ilyen radikálisan adnának hangot a véleményüknek. Sharon az ajkához érintette az aranytollát, majd Cara felé bökött vele. – A határozott kiállásodnak meg is lett a következménye, ugye? Igaz, hogy sem az iskolatársaid, sem a legjobb barátnőd, sem a volt barátod nem áll szóba veled? Az a fiú, akivel három évig voltatok együtt? Cara arcából kifutott a vér, de gyorsan elsimított egy ráncot a kanapéhuzaton, és bólintott. – Igaz. De így legalább kiderül, kik az igazi barátok.

– Aelyx – fordult oda Sharon a fiúhoz –, mit gondolsz, miért váltott ki a jelenléted ilyen szélsőséges reakciókat? – Ennek biológiai okai vannak – mondta Aelyx. – Az emberek félnek az ismeretlentől, és mindattól, ami más, mint ők. Ilyen a genetikai felépítésük. És ha az ember fél, természetes, hogy védekezésből támadni kezd. – Olyan ez, mint a primitív „üss vagy fuss” reflex? – kérdezte Sharon. – Pontosan – válaszolta Aelyx, Cara kérte, hogy tartózkodjon a bántó megjegyzésektől, de az együttérzésnek álcázott porba alázásból nem lehet baj. – Nem gondolom, hogy az Emberek a L’eihr Megszállás Ellen tagjai rossz emberek lennének. Szerintem csak félnek, és félrevezették őket, ezért sajnálni kellene őket. Igazából van egy idézet a szent könyvükben, a Bibliában, ami tökéletesen összefoglalja a helyzetet. – És mi lenne ez? – „Nem tudják, mit cselekszenek” – mondta Aelyx, és szomorúan megcsóválta a fejét, miközben hátradőlt a kanapén. – Félnek, de biztos vagyok benne, hogy ártalmatlanok. – Ha ettől nem veti szét őket a düh, akkor semmitől. Carára pillantott, aki felvont szemöldökkel hallgatta. Lehet, hogy kicsit túllőtt a célon. Sharon egyetértően bólintott, majd folytatta: – A következő kérdés Seantól érkezett, innen, Midtownból. Mivel magyarázod azt, hogy Midtownban, Lanzouban és Bordeaux-ban is pusztulni kezdett a termés? Kizárt, hogy ne a l’eihr cserediákok legyenek a felelősek. – Nem tudok magyarázatot adni a szokatlan jelenségre – mondta Aelyx –, ugyanakkor teljességgel abszurd a feltételezés, hogy mi pusztítjuk el a növényeket. Mi hasznunk lenne a dologból? – Azt azért el kell ismerned, hogy meglehetősen furcsa egybeesésről van szó – vonta fel Sharon az egyik vállát. – Vagy nem – vágott közbe Cara. – Az embereknek le kellene végre venniük az alufólia-sapkát a fejükről. Bármibe lefogadom, hogy valaki megmérgezte a növényeket, hogy aztán a l’eihrekre kenje. Ezektől az elmebetegektől ez is kitelik. Mi ez a kis

szójababmészárlás ahhoz képest, hogy embereket fenyegetnek meg, csak azért, mert szóba állnak velünk? – Igen, ez egy lehetséges magyarázat – villantotta meg a mosolyát Sharon, és Carához fordult. – Úgy látom, bármikor készségesen megvéded Aelyxet. Ezek szerint sokat jelent neked. Cara Aelyxre emelte világoskék tekintetét, és olyan rajongással nézett rá, hogy a fiú elszégyellte magát. – Igaza van – mondta Cara, majd amikor Aelyx azt hitte, ennél alávalóbbnak már nem érezheti magát, hozzátette: – Aelyx nagyszerű barát, és büszkeséggel tölt el, hogy megismerhettem. Aelyx nyelt egy nagyot, és megpróbált nem tudomást venni az ismerős érzésről, ami lyukat égetett a torkába. Arra gondolt, vajon mennyire lenne büszke Cara, ha tudná, mi a földi tartózkodásának valódi célja. Nem volt a barátja. A barátok nem csapják be egymást, nem teszik tönkre egymás életét, és utána nem szöknek el egy másik galaxisba. Aelyx életében először alávalóbbnak érezte magát az embereknél.

15. FEJEZET

November 26., kedd

Egyedül a tömegben. Hadd fordítsam komolyra a szót egy pillanatra! Az utóbbi időben kissé rájár a rúd a családomra, és ez meglehetősen rosszul esik. Apát kizárták a kedvenc kocsmájából – abból a kocsmából, amelyik tavaly elektromos hiba miatt kigyulladt, és apa is részt vett az oltásában. Anya kocsiját – anyáét, aki mindig ragaszkodik hozzá, hogy a kertünkben elfogott vakondokat „szoktassuk vissza a vadonba”, és aki heti harminc óra önkéntes munkát végez a könyvtárban – háromszor karistolták össze a parkolóban. Ami pedig engem illet, az emberek szó szerint hátat fordítanak nekem, a legtöbb „barátom” pedig gondolkodás nélkül továbbsétálna, ha látná, ahogy összeesek az utcán. Már egy csomag rágót sem tudok vásárolni a városban. Nem viccelek. A Midtown ABC tulajdonosa kiragasztotta a fényképemet a pénztárakhoz, közvetlenül a hamis csekkel fizetők fantomképei mellé. Kedves, nem? Nagyon úgy fest, hogy az itteni üzletekben nem szolgálják ki a magamfajtákat. De milyen az a magamfajta? – kérdezhetnétek.

Hát, szeretném azt gondolni, hogy toleráns vagyok és felvilágosult. Tisztességes. Az a fajta, aki hiszi, hogy rengeteget tanulhatunk a l’eihrektől. És bár a tapasztalataim alapján az ellenkezőjét kellene gondolnom, tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ha te is magamfajta vagy, ideje kiállnod azért, amiben hiszel. Majdnem egymillióan követitek ezt a blogot, és ha összefogunk, képesek vagyunk… – Valami ötlet? – kérdezte Cara a mellette lévő széken gubbasztó Ashley-t. Az üres történelemteremben ültek, ott, ahol a vitacsapat a gyakorló vitákat tartotta, amikor még nem csatlakoztak mindnyájan Cara bojkottjához. – El akarom intézni az ELME-t, de anélkül, hogy lesüllyednék a szintjükre. Ashley elgondolkodva rágcsálta a tollát, és közben bőszen ráncolta a homlokát. – Megkérhetnéd a támogatóidat, hogy írjanak petíciót a Kiutasítási Törvény ellen. – Ez igaz – bólintott Cara –, de én valami látványosabbat szeretnék. Ashley újra a gondolataiba mélyedt, majd egy perc múlva felcsillant a szeme. – Mi lenne, ha csinálnánk egy internetes felvilágosító kampányt? – Mire gondolsz? – szakította félbe Cara. – Mondjuk, lehetne az a neve, hogy L’eihr Világnap. – Azta! – Ez tényleg nagyon jó ötlet volt. – Nem rossz. Lehetne egy ilyen mítoszvadászos része is a dolognak. Végre megcáfolnánk az őrült pletykákat a termények megmérgezéséről, az emberrablásokról és a mutáns földönkívüli csecsemőkről. Ashley bőszen bólogatott, majd folytatta: – Megkérhetnél más bloggereket, hogy csatlakozzanak. Küldhetnénk nekik egy vitaindító felvetést meg csinálhatnátok egy menő logót. – Tudod, mi lenne igazán menő? – kérdezte Cara. – Ha szerveznénk valamilyen versenyt, és a győztes jutalma az lenne, hogy Skype-olhat Aelyxszel. – Én biztos beneveznék.

– Még jobb lenne utcai tüntetéseket csinálni, de azt nehéz lenne nemzetközi szinten megszervezni. – Azért meg lehetne próbálni. – Köszi az ötletet – mondta Cara, és óvatosan belebokszolt Ashley vállába. – Hé, jövő héten írhatnál egy vendégposztot a blogba. Ashley-nek egészen a hajvonaláig szaladt a szemöldöke. – Komolyan? – Ja – felelte Cara, majd rátette a képzeletbeli tejszínhabot Ashley képzeletbeli fagyikelyhére. – Készíthetnél egy interjút Aelyxszel. – Úristen! – sikította Ashley, és szinte ugrálni kezdett a székén. – Úristen! Úristen! Úristen! – Ezt vehetem igennek? – Igen! – mondta Ashley, majd miután valamennyire lehiggadt, megkérdezte: – Hogy legyen, hívjam fel? A festett rész még nem nőtt le teljesen a hajamról, úgyhogy nem szabad túlságosan közel mennem hozzá. – Á – legyintett Cara –, biztos vagyok benne, hogy már nem veszélyesek a vegyszerek. Valószínűleg a könyvtárban van, ha el akarod kezdeni. Nekem még úgyis be kell fejeznem ezt a bejegyzést, a gyakorlásra meg szerintem senki sem fog már élj… Mielőtt Cara befejezhette volna a mondatot, Ashley felkapta a padról a füzetét, és megiramodott az ajtó felé. Kifutott a folyosóra, és néhány másodpercig még visszhangzott a cipőtalpa nyikorgása, aztán az is elhalkult. Cara mosolyogva nézett utána. Ha a L’eihr valaha volt barátai látnák most Ashley-t… Cara ezután újra a szövegszerkesztőjének szentelte minden figyelmét, és nagy vonalakban felvázolta a L’eihr Világnappal kapcsolatos ötleteit. Egy hónappal későbbre időzítette az eseményt, remélve, hogy így lesz ideje kidolgozni a részleteket. Aztán, abban a pillanatban, hogy megnyomta a „közzététel” gombot, Ashley lépett be az ajtón, szemlátomást magába roskadva. – Nincs a könyvtárban – mondta, és az asztalra dobta a füzetét. – A számítógéplaborban nézted? – Ott sincs. – Ajjaj – mondta Cara. – Ez furcsa. Hol lehet?

– Ezt nézd! – mondta Aelyx, és a kom-gömb nagyítófunkciójával megmutatta Eronnak a Petri-csészében lévő vízmintát. – Egy hete gyűjtöttem, átfolyattam mikroszűrőn, hogy eltávolítsam a szennyeződéseket, aztán visszaöntöttem a csőbe. Amikor aztán ma kinyitottam, tele volt ezzel. – Képtelenség. – Eron hologramja a csésze fölé hajolt, és belelesett. – Én is ezt gondoltam, amikor az első mintát kielemeztem. Abban is megtaláltam az alganyomokat. A tiéddel mi van? – Én nem nyitottam ki a gyűjtőedényemet, beértem az előzetes analízissel. – Nézzük meg most! Aelyx maga sem tudta, milyen eredményre számít – ha Eron mintája ugyanúgy viselkedik, az azt jelenti, hogy helytállóak a feltételezései. Csakhogy ezek szerint a feltételezések szerint valami nagyon nagy baj van a Föld vízkészletével – vagy legalábbis a Midtown és Lanzhou környéki vizekkel. Eron néhány perc múlva egy üvegedénnyel a kezében tért vissza, amit letett a kádba, majd lecsavarta a mintagyűjtő csöve tetejét, a tartalmát pedig beleöntötte az edénybe. Amikor kinagyította a mintát a kom-gömbjével, Aelyx meglátta a vízben úszó algaszálakat. – Atyaég – suttogta Aelyx. – Mi lehet ez? Eron hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Kár, hogy fordítók vagyunk, és nem tudósok. – Lehet, hogy a sh’alear csinálta? – Kizárt – felelte Eron. – Az leállítja a növények növekedését, nem felgyorsítja. – Igazad van. Beszélnünk kell Stephával. – Nem lehetett azt mondani, hogy Aelyx nagyon várta volna ezt a beszélgetést. Rossz hazudozó volt, és attól félt, hogy a nagykövet egyből le fogja olvasni az arcáról, hogy valami rosszat csináltak. – Ma este felhívom. – Én pedig megkérem Syrine-t, hogy nézze meg a mintáját. – Eron kiöntötte a vécébe a sajátját, de ahelyett, hogy lehúzta volna, csak nézett maga elé, kerülve Aelyx tekintetét. – Valami másról is beszélnem kell vele. – Miről?

– Ki fogom ásni a sh’alearomat. Azt hiszem, tévedtünk az emberekkel kapcsolatban. Aelyx szeretette volna rávágni, hogy ez nem igaz, de ahogy kinyitotta a száját, a szavak mintha rátapadtak volna a torkára. Igazából ő is szerette volna feladni a tervet, de nem azért, mert megváltozott a véleménye az emberiségről. Csupán egyetlen emberről változott meg. Ez volt az a pillanat, amikor Aelyx rájött, nem akarja, hogy véget érjen a csereprogram. Soha. Carát itt hagynia fájdalmasabb lenne, mint lerágnia a saját karját. Ennek ellenére kötelességének érezte, hogy félretegye egyéni érzéseit, és a l’eihrek érdekeire összpontosítson. Tudta, hogy nagyon gondosan kell megválogatnia a szavait. Eron mindig is különbözött a többiektől – érzékenyebb volt, mint a legtöbb l’eihr, akiket Aelyx ismert. – Tudom, hogy megkedvelted a testvéredet… – Nem csak erről van szó… – És – folytatta Aelyx –, attól tartok, hogy ez elhomályosítja az ítélőképességedet. – Megbízol bennem? – kérdezte Eron, majd amikor Aelyx vonakodva biccentett, így folytatta: – Szerinted képes lennék bármilyen módon veszélybe sodorni az Áldott Anyát? – Szándékosan nem – válaszolta Aelyx, majd a miniatűr vécé felé bökött a fejével. – De nézd meg a mintádat! Nézd meg, mit tettek a Földdel! Eron erre lehúzta a vécét, mintha csak meg akarná semmisíteni a bizonyítékot. – Ez még nem jelenti azt, hogy a L’eihren is ugyanezt csinálnák. A telepeseket nagyon gondosan átvilágítják majd. – Ezt nem tudhatod. – Kérlek – mondta Eron, és megadóan feltartotta mindkét tenyerét. – Legalább elgondolkodsz a dolgon? Aelyx sokáig nem válaszolt. A végtelennek tűnő másodpercekben a szíve és az esze viaskodtak egymással az irányításért. Végül a szíve győzött. – Rendben. Elgondolkodok. De Syrine nem fog. – Nem olyan biztos ez. Bármit megtenne a kedvemért.

– Ezt nem. – Él bennem a remény – mondta Eron, és két ujját búcsúra emelte. – Jelenleg beérem ezzel is.

16. FEJEZET , szép fenyő, ó, jó fenyő – énekelte anya kissé hamiskásan a

- Ósercegő olaj mellett állva –, hűséges a te lombod.

Cara mosolyogva Aelyxre nézett, majd odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Anya imádja a karácsonyi dalokat. Februárig nem fogja abbahagyni. Jó szórakozást! A klasszikus, hangszeres zenétől eltekintve Aelyx elviselhetetlennek találta az emberi muzsikát. Most ő hajolt oda Cara füléhez, amitől a lány egész testében megborzongott. – Ha Eileen attól boldog, hogy rettenetes zajokat présel ki magából, akkor valahogy megpróbálom elviselni. – Ha nap hevít, vagy hó, ha hull – dudorászta anya, miközben megfordította a serpenyőben sistergő csirkecombot. – Vidám zöld színed nem fakul. Cara az egyik kezében egy csúszós, nedves répát, a másikban egy zöldségpucolót tartott. Miközben eltávolította a koszos külső réteget, a karácsonyon gondolkodott, pontosabban azon, hogy mit vegyen Aelyxnek. Valami apró emléktárgyat akart neki adni, amit tavasszal visszavihet magával a L’eihrre, és ami emlékeztetni fogja a Földre. Valamit, amit bevihet az Aegisbe, és kirakhat a szobájába. Fájdalom nyilallt a mellkasába, amikor arra gondolt, milyen lesz nélküle. A városban biztosan visszazökkennek majd a dolgok a régi kerékvágásba, még az is lehet, hogy ki fogják szolgálni a helyi boltban, és nem kell egy órát kocsikáznia, hogy aztán teljesen megolvadt jégkrémmel éljen haza. Mégis, hiányozni fog Aelyx. Méghozzá rettenetesen.

Folytatta a répahámozást, de továbbra is a fiú járt a fejében. Tekintve, hogy mennyire utálja a Földet, valószínűleg soha nem fog visszajönni, neki pedig a következő őszig kell várnia az utazással. Felsóhajtott, és odafordult feléje. Aelyx a konyhapult túlsó végénél állt, és egy mesterszakács szakértelmével és könnyedségével kockázta fel a krumplit. Hihetetlen, gondolta Cara, miközben a saját vágódeszkáján heverő alaktalan zöldségdarabkákra pillantott. – Kezdem lassan úgy érezni, hogy mindenre alkalmatlan vagyok – mondta. – Kicsinálsz sakkban… – De legutóbb tizennyolccal több lépés kellett hozzá. Ez azért komoly előrelépés – vágott a szavába Aelyx, anélkül, hogy a kés egy pillanatra is megállt volna a kezében. – Tíz perc alatt elkészültél a fizikaprojekteddel – folytatta Cara. – Megdöntötted a rekordomat a Totális zombimészárlásban, és most a saját konyhámban is lealázol. Egy félkarú majom is lealázta volna Carát a konyhában, de ez most mellékes volt. Megmosta a következő répát, majd visszament a pulthoz. – Egy szép napon rátalálok a kriptonitodra, és legyőzlek valamiben, ami nem a Kutyahűség. – Igazából tegnap este abban is megdöntöttem a rekordodat. A tizenötös számú eb szereti, ha megvakarják a fülét, ezért a játék bónuszpontokkal jutalmazta, hogy megtettem. De azért ne legyél igazságtalan magadhoz – mondta, és vidámság hallatszott ki a hangjából. – Volt egy remek jobb horgod. Cara felnevetett, amitől a hámozó megcsúszott a répán, és levágott egy vékony szeletet a mutatóujja oldalából. Meglepetten felnyögött, mire Aelyx egy szempillantás alatt ott termett, odaterelte a mosdóhoz, megnyitotta a csapot, és a hideg vízsugár alá tartotta a kezét. Elvileg rosszul kellett volna éreznie magát a vér látványa és az ujjában lüktető fájdalom miatt, de Aelyx hátulról nekifeszülő meleg teste elterelte a figyelmét a kellemetlen körülményekről. Forró lélegzete a nyakát simogatta, és önkéntelenül is lehunyta a szemét. Úgy érezte, képtelen ellenállni a csábításnak, és

mindjárt beledől a fiú karjába, tarkóját ráhajtja a vállára, és hagyja, hogy eggyé olvadjon a testük. A varázslatot anya hangja törte meg. – Jól vagy? – kérdezte, miközben szemügyre vette a vágást, majd rászorított egy darab papírtörlőt a sebre. – Nem ment mélyre. Ezt tartsd ott egy percig, aztán menjetek, és foglaljátok le magatokat valamivel, amíg elkészül az ebéd. – Gyere – mondta Aelyx, majd megfogta Cara karját, és húzni kezdte a konyhaajtó felé –, mutatni akarok valamit. Tökéletes késő őszi este volt, az alacsonyan ülő nap lágyan ragyogott a téli álmukat alvó fák mögött. Cara az arcán érezte a frissítő, de még nem hideg levegőt. A szellő fafüst édes illatát hozta magával a távolból. Aelyx gyorsan átvizsgálta a környéket egy műszerrel, ami képes volt kimutatni a melegvérű életformák jelenlétét. Néhány mókustól eltekintve senki és semmi nem ólálkodott a közelben, így megfogta Cara sebesült kezét, és húzni kezdte a fák közé. – Lássuk csak – mondta, és óvatosan felemelte a papírtörlőt. – Abbamaradt a vérzés. Azt hiszem, túl fogod élni. – Zsebre vágta a véres kötést, de Cara kezét nem engedte el. – Jobban kéne vigyáznod, amikor éles szerszámokkal dolgozol. – Hé, a te hibád. Te nevettettél. Aelyx felfelé fordította Cara tenyerét, és ahogy tovább sétáltak, simogatni kezdte a kis vonalakat a hüvelykujjával. Ezüstszínű szeme felragyogott sűrű, sötét szempillája alatt. – Hogyan tudnám jóvátenni? Carának megdobbant a szíve. Megköszörülte a torkát, és azt mondta: – Tanítsd meg a stratégiát, amivel meg szoktál verni sakkban! Csakhogy az első dolog, ami eszébe jutott, nem ez volt. Még csak nem is hasonlított erre. – Nem is tudom – mondta Aelyx, és tovább simogatta a tenyerét. – Lehet, hogy húsz lépésbe is beletelne, hogy megverjelek, ha megtanítanám. Cara szédülni kezdett a forróságtól, ami Aelyx ujjából áradt, ezért kihúzta kezét a fiú kezéből, és a földet kezdte bámulni.

– Őőő, azt akartam kérdezni, hogy nagyon unod már a blogos kérdéseimet? – Párat még kibírok. – Az jó, mert az emberek nagyon kíváncsiak, hogyan fejlődtek a l’eihrek. Ez végül is megmutatja, merre tart az emberiség, igaz? Aelyx átsegítette Carát egy sárfolton. – Igen is és nem is. Ne feledd, hogy fejlett képességeink nagy részét a tervezett szaporodásnak köszönhetjük. Igaz például, hogy az agyunk magától is megnőtt, de a l’eihrek kizárólag azért képesek a Néma Beszédre, mert egyedül azoknak az egyedeknek engedték, hogy szaporodjanak, akik képesek voltak az érzékek feletti érzékelésre. – Néma Beszéd… így hívjátok a telepátiát? – Igen – mondta Aelyx, és mutatóujjával megütögette Cara halántékát. – Az agyatok nektek is nőni fog, de ha nem álltok le az érzelmi alapon történő szaporodással, a képességeitek ugyanilyenek maradnak. – Mi van még? – Nincsen vakbelünk, de ez is a szervezett szaporodás eredménye, nem pedig az evolúcióé. Hadd gondolkodjak… – Elhallgatott egy pillanatra. – Ja, igen! Ha erősen összpontosítok, néhány fokkal növelni vagy csökkenteni tudom a testhőmérsékletemet. – Nem mondod! – De mondom – vigyorodott el Aelyx. – Bár az is igaz, hogy egyszerűbb felvenni egy pulóvert. Pár dolog még eszembe jutott, például a megnövekedett tüdőtérfogat vagy a fokozottabb állóképesség. – Ez nagyon menő. Nem is értem, miért nem kérdeztem meg korábban. – Cara lopva Aelyxre pillantott, majd beleharapott az alsó ajkába. – Amúgy a fegyvereitek is érdekelnek. – Hetek óta szerette volna felhozni a témát, de fogalma sem volt, hogy csinálja. Senki, még a legmagasabb rangú katonai vezetők sem tudtak semmit a l’eihrek fegyvereiről. Cara felemelte a fejét, és a tekintete összetalálkozott Aelyxével. – Nyugi, nem írom le. Nem egykönnyen lehetett olyat mondani Aelyxnek, amitől elállt a szava, de Carának most sikerült. Nem úgy nézett ki, mint aki

megbántódott, inkább úgy, mint aki elmerengett. Mint aki nem biztos abban, hogy mit árulhat el, és mit nem. Egy darabig szótlanul sétáltak tovább, majd amikor elértek egy kis patakhoz, Aelyx egy fasorra mutatott, és válasz helyett azt mondta: – Nézd meg ezt a helyet! Azt akarom, hogy emlékezz majd rá. – Miért? – Cara figyelmesen körbejáratta tekintetét a kopár erdőn, és észrevett néhány jellegzetes dolgot: egy vese alakú sziklát, egy tölgyfára épített régi vadlest, és egy patakba dőlt, rothadó cédrust, ami algákkal borított, sáros kis tóvá duzzasztotta fel a vizet. Aelyx a villámcsapástól kettétört fa elszenesedett maradványaira mutatott. – Ha bármilyen okból elszakadnánk egymástól, azt akarom, hogy itt várj rám. – Hogy érted, hogy elszakadnánk egymástól? – Előfordulhat, hogy egy nap felüti fejét az erőszak – mondta Aelyx komolyan, miközben belenézett Cara szemébe. – A hadsereged valószínűleg meg fog védeni minket, de gondoltam, jobb, ha kijelölünk egy találkozási pontot. – Jó, de miért pont itt? – Azért, mert a nagykövet itt rejtette el a mentőcsónakomat – mosolyodott el Aelyx. Mielőtt Cara megkérdezhette volna, hogy miről beszél, Aelyx megfogta a kezét, és a kidőlt fához vezette. Lehajolt, felmarkolt a földről némi földet és néhány gallyat, majd a másik kezével a fejük fölé mutatott. – Ezt figyeld – mondta, azzal a magasba hajította a földet. Az repülni kezdett fölfelé, majd olyan dolog történt vele, amire Cara tudása szerint nem volt magyarázat: nekiütközött egy láthatatlan falnak, majd visszapattant róla. Sárdarabok és kavicsok hullottak Cara és Aelyx nyakába. – Ez meg mi? – kérdezte Cara, miközben lesöpörte a koszt az arcáról és a ruhájáról. Aelyx elővette a farzsebéből a távirányítóra emlékeztető szerkezetet, azt, amelyikkel betört a bokszterembe. – Elire – kiáltotta, miközben a feje fölé tartotta a távirányítót. Két gyors, éles csippanás hasított a levegőbe. Aztán, mint valami

tudományos-fantasztikus filmben, egy ezüstösen csillogó űrhajó alakja rajzolódott ki a levegőben, amely úgy lebegett felettük, mint egy hatalmas, fagyott esőcsepp. – Álcázó szerkezet – magyarázta Aelyx. – Nem lehet tőle látni. – Csinos kis mentőcsónak – vigyorodott el Cara. – Menjünk el vele egy körre! Aelyx megrázta a fejét, majd újra Cara becenevét kiáltotta, amitől ismét eltűnt az űrhajó. – Olyan nekem ez a hajó, mint neked a hitelkártya, amit múlt héten kaptál apukádtól. Csak és kizárólag súlyos vészhelyzetben használhatom. Syrine-nek és Eronnak is van. A biztonság kedvéért. – Ez most komoly? Megmutatod, aztán még egy körre sem viszel el? – Így van – mondta Aelyx kuncogva, majd átkarolta Cara vállát. – Ha tudnád, mennyire fájdalmas tizenkét iphetütés, megértenéd, miért nem akarlak elvinni sétahajókázni. – Ó. Ne haragudj! – Ismét elfelejtette, hogy a l’eihrek nem börtönbüntetéssel sújtják azokat, akik áthágják a szabályokat. És mivel a L’eihren amerikai értelemben vett szólásszabadság sem létezett, könnyen lehet, hogy a bolygó vezetői megtiltották neki, hogy a fegyvereikről beszéljen. Cara tudta, hogy a l’eihrek nem a levegőbe beszélnek, és semmiképpen sem szerette volna, ha Aelyxet újra megkorbácsolják azzal az elektromos valamivel. – Akkor is kiment a fejemből, amikor a fegyvereitekről kérdeztelek. – Tényleg kíváncsi vagy? – szólalt meg tétovázva Aelyx. – Elmondom, ha megígéred, hogy nem kerül ki a blogra. – Biztos? Nem akarom, hogy olyat csinálj, amit később megbánhatsz. – Megbízom benned. – Oké. Aelyx vett egy mély lélegzetet, aztán beszélni kezdett: – Valaha olyanok voltak a fegyvereink, mint a tiéitek – kezdetleges lövedékek, melyek a testben tettek kárt. De ahogy teltek az évezredek, hozzánk hasonlóan a fegyverek is fejlődtek. Hatékonyabbak és kíméletesebbek lettek, és végül megalkottuk azt,

amelyik anélkül öl, hogy kárt tenne a testben vagy a test közvetlen környezetében. – Hogy lehet ez? – Iphalnak hívjuk, amit azt jelenti, vég. Koncentrált energiahullámot bocsát ki, ami megzavarja a szív ritmusát. Az áldozat azonnal, fájdalom és szövetkárosodás nélkül meghal. Van olyan iphal, amit egy-egy személyen használnak – például kivégzés esetén –, és vannak nagyobbak, amikkel komolyabb erőket, például egy ellenséges zászlóaljat lehet semlegesíteni. – Azta – suttogta Cara. – Egyetlen energiahullám képes végezni egy egész csapat katonával? – Ez sokkal félelmetesebb volt, mint amire számított. Nem csoda, hogy a l’eihrek titokban tartották. Aelyx mintha megérezte volna Cara rémületét. – A l’eihrek soha nem kezdeményeznek háborút. Nem vagyunk agresszív nép. Biztos így van, de az emberek eldobnák az agyukat, ha megtudnák, hogy a l’eihrek bárkit eltesznek láb alól egy távirányítós pacemakerrel. Senkinek sem árulhatja el, még anyának és apának sem. Ekkor hirtelen bekattant valami Carának, és eszébe jutottak Aelyx rejtélyes éjszakai kirándulásai. Hát persze, minden világos! – Akkor idejöttél mindig! Ellenőrizni a mentőcsónakot! Aelyx értetlenül nézett Carára, nem tudta mire vélni a hirtelen témaváltást. – Amikor kiosontál a házból – magyarázta Cara –, akkor idejöttél. – Ó. – Aelyx arcára lassan kiült a felismerés, ám azt szinte azonnal követte valami, ami leginkább bűntudatnak nézett ki. Elég sokáig várt a válasszal ahhoz, hogy Cara lássa, hazugság következik. – Igen, ellenőriznem kellett, hogy az álcázó készülék nem… őőő… nem kapcsolt-e ki. – Te nem idejöttél? – Most mondtam, hogy de – szegte fel az állát Aelyx, majd megfordult, és elindult arra, amerről jöttek. Cara kilométerekről felismerte, ha egy fiú védekezésből támad. Eric is mindig ezt csinálta – megsértődött és dühös lett, amikor valami rosszat csinált. De Aelyx vajon mi rosszat csinálhatott? És

ami ennél is fontosabb: miféle büntetés vár rá, ha a népe tudomást szerez a dologról?

17. FEJEZET

C

ara átkarolta magát, és megremegett a hidegtől. Amennyire csak tudta, felhúzta a fürdőköpenye gallérját, és továbbindult a durva, göröngyös erdei ösvényen. Mivel mezítláb volt, araszolva tudott csak haladni, és fájdalmasan összerándult az arca, valahányszor rálépett egy földre hullott makkra. Ismerte a helyet – a vese formájú sziklánál és a megfeketedett, villám sújtotta fánál járt. A találkozási helynél. Mégis, mi az istent keresett itt? Ráadásul a fürdőköpenyében? Hangos berregés hasított a levegőbe. Cara felnézett, és azon sem lepődött volna meg, ha egy mutáns darázsfészket pillant meg a fák tetejénél. De ehelyett Aelyx krómszínű űrhajójának körvonalai rajzolódtak ki a levegőben, ahogy lassan ereszkedett lefelé, mint egy őszi falevél. A fúvókákból kiáramló forróságtól tartva Cara hátrálni kezdett, de csupán egy könnyű fuvallatot érzett az arcán. A hajó ajtaja kinyílt, Aelyx pedig rámosolygott a pilótaszékből. – Gyere velem – mondta, és úgy nyújtotta a kezét Cara felé, mint a Sohaországba készülő Pán Péter. Örökre? Bár nem mondta ki a szót, Aelyx valahogy meghallotta. Vigyorogva bólintott, majd intett Carának, hogy lépjen közelebb. És mi lesz anyával és apával? Mielőtt Aelyx válaszolhatott volna, léptek zaja csapta meg a fülét, és amikor megfordult, Erickel és Torival találta szembe magát. Mindketten önmaguk fiatalabb változatai voltak: Eric nyúlánk, pattanásos, mosolygós fiú képében állt Cara előtt, Tori pedig apró, hetedikes rosszcsontként, kapusmezben, a copfja végével a száját birizgálva. Mindkettejüknek könnyes volt a szeme. – Tényleg itt hagysz minket meghalni? – kérdezte Tori. Meghalni? Cara nem értette, miről beszél.

Ekkor valaki megragadta a karját, ő pedig levegőért kapkodva felébredt. – Jól vagy? – Aelyx az asztala fölé hajolt, fejét aggodalmasan oldalra döntötte. – Ja. – Cara felült, és megdörzsölte a szemét. A matektanár éppen háttal állt neki. Még soha nem aludt el órán, és őszintén remélte, hogy a tanár nem vette észre a dolgot. Még akkor is az álmán gondolkodott, amikor megszólalt a csengő, és elindult Blake után a szekrényekhez. Nem kellett pszichológusi diploma a megfejtéséhez. Ha őszinte akar lenni magához – márpedig általában próbált az lenni –, be kell ismernie, hogy többet érez Aelyx iránt puszta barátságnál. Nem akarja, hogy a fiú nélküle menjen el. Egyedül Tori és Eric felbukkanását nem tudta hova tenni. Mit érdekelné őket, ha Aelyxszel menne? A két kis sunyi áruló biztos jól megvan egymással. – Kicsit sápadtnak tűnsz – mondta Blake, miután szemügyre vette Cara arcát. – Úgy értem, a szokásosnál is sápadtabbnak. – Csak fáradt vagyok. Nem tudtam aludni az éjjel – felelte Cara, majd amikor megfordult, hogy megnézze, mit mutat a túlsó falon lévő óra, észrevette, hogy Tori – az új, „fejlettebb” változat – a női mosdó ajtajából bámulja. A lány piros ajkai engesztelhetetlen csíkká préselődtek, valaha vidám, mosolygós szemével ölni tudott volna. Hüvelykujjával gorombán a mosdó bejárata felé bökött, de Cara megrázta a fejét. Nem akart kettesben maradni a volt legjobb barátjával. Cara semmit sem látott a lányban, ami a régi Torira emlékeztette volna. Vajon mire képes az új Tori? Kitelik tőle, hogy személyesen fenyegesse meg a Föld Védelmezői nevében? Cara szerette volna azt hinni, hogy nem, de persze korábban azt sem tudta elképzelni, hogy összeáll Erickel. Cara aranyhajú exe ekkor odalejtett Tori mellé, megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után a másik irányba. Tori tovalibegett a magas sarkúján, de még mielőtt eltűnt volna, a sarkon hátranézett, és egy utolsó, halálos pillantás lövellt Cara irányába. Amitől Cara elfelejtette a szekrénye kódját. Félig-meddig a tudatában volt annak, hogy Aelyx beszél hozzá, de a fülében zubogó

vér hangjától nem értette, mit mond. Mit akart Tori? Nem elég, hogy tönkretette a barátságukat, még valami béna csajháborút is indítani akar ellene? Aelyx maga felé fordította Cara arcát, és belenézett a szemébe. – Elire, Tori fájdalmat akar neked okozni. Ne add meg neki, amire vágyik. Aelyx hangja fájdalmasan mennydörgött a fejében. – Miért kiabálsz? Itt vagyok melle… – Ekkor hirtelen rádöbbent, hogy Aelyx nem is beszélt. Hallotta a hangját, méghozzá kellemetlenül hangosan, de a fiú szája csukva maradt. Olyan volt, mintha álmodott volna. – Ez meg mi az isten volt? – Hátraugrott, és bevágta a fejét a szekrényajtóba. – Azta – mondta Blake elképedve. – Mi van veled? – Ó…– Cara megvakarta a tarkóját, és gyorsan megpróbált kitalálni valamit. – Láttam egy egeret. – A folyosó túlsó végébe mutatott. – Ott, ni. Ahogy Blake padlóra szegezett tekintettel elkezdett átvágni a folyosón, Cara odahajolt Aelyxhez, és a fülébe súgta: – Nem tudom, mit csináltál velem, de újra meg kell próbálnunk. – Huszonhét. – Jó. – Aelyx jutalmul adott egy ötöst Carának. A szobájában ültek, egymással szemben, a padlón. Cara úgy vélte, ez lesz a legalkalmasabb helyszín a kísérletezésre. Üres volt és unalmas, mondta, így nem kell attól tartania, hogy bármi is elterelné a figyelmét. Bill éppen egy negyvennyolc órás műszak kellős közepén volt, Eileen pedig a könyvtárban önkénteskedett, így teljes csend honolt a házban. Aelyx hozzáérintette a homlokát Caráéhoz, mélyen belenézett a vad, kék szemébe, és egy újabb számra gondolt. – Ezerkétszázkilenc – mondta Cara. – De lehetne, hogy abbahagyod a kiabálást? Aelyx hátradőlt, és arra gondolt, vajon miért hallja Cara olyan hangosan a Néma Beszédet. Lehet, hogy az emberi agy még nem áll készen a külső gondolatok befogadására? Ez megmagyarázná, miért nem tud teljesen rákapcsolódni Cara tudatos énjére.

– Nem kiabálok. A gondolatoknak nem lehet feltekerni a hangerejét. – Akkor nem ilyen hangos, amikor a többi l’eihrrel beszéltek? – Nem. – Ó. – Cara nekidőlt az ágynak, és a kezével végigsimított a bézs színű szőnyegen. – Te milyennek hallod? – Olyannak hallom a gondolatokat, mint a beszédet. De én az érzelmeket is észlelem. Innen tudjuk eldönteni, hogy valaki igazat mond-e. És tudunk képeket és érzeteket vetíteni egymásnak. – Aelyx csak most döbbent rá, mennyire hiányzik neki, hogy némán beszélgessen a barátaival. A Földön eltöltött néhány hónap alatt többet használta a hangszálait, mint egész megelőző életében. – Megpróbálhatok küldeni neked egy gondolatot? – kérdezte Cara. – Persze, de nem valószínű, hogy sikerülni fog. Információt könnyebb kapni, mint küldeni. Több ezer évbe telt, mire sikerült megtanulnunk. Cara bólintott, amitől meglibbent hosszú, vörös hajkoronája. Előrehajolt, és mélyen belenézett Aelyx szemébe. Sorra teltek a percek, de Aelyx nem hallott semmit. – Sajnálom – rázta meg végül a fejét. – Küldenél egy képet? Szeretném látni a bolygódat. – Persze. – Aelyx kinyújtózkodott, és végigpörgette fejében a kedvenc emlékeit, majd egy perc múlva megtalálta azt, amit keresett. – Ezt nehezebb fogadni, mint a szavakat vagy a számokat, úgyhogy próbálj ellazulni. – Rendben. Aelyx mélyen belenézett Cara szemébe, és élénken maga elé képzelte a jelenetet. A helyszín az Aegis volt, éppen az év végi játékok zajlottak, és a társai bőszen buzdították az akadályversenyen. Aelyx szeretette volna megmutatni Carának, hogy az otthona nem olyan rideg és barátságtalan hely, mint azt gondolta. Cara mozdulatlanul ült, és roppant erősen összpontosított. – Hé! Nem látok semmit, de érezlek. Teljesen fel vagy pörögve! Mi az, ami ennyire… – Ekkor Carának elfmtorodott az arca, és a homlokához kapott a kezével. – Jól vagy? – ugrott oda Aelyx, és megtámasztotta a vállát.

– Igen, csak megfájdult a fejem. De nem vészes. Aelyx hátradőlt, és alaposan szemügyre vette Carát. – Túlhajtottuk az agyadat. – Micsoda? – kapta fel a fejét rosszallóan Cara. – Azt akarod mondani, hogy fejletlen és gyenge az agyam? – Ne butáskodj – mondta Aelyx, és feltápászkodott. – Szorítsd rá a kezed a halántékodra! Mindjárt jövök. – Hova mész? – Főzök egy gyógyteát – kiáltott vissza a fiú az előszobából. – Attól elmúlik a fejfájásod. Amikor Aelyx néhány perc múlva visszaért, Cara sokkal nyugodtabbnak tűnt, amiből arra következtetett, hogy elmúlt a fejfájása. Ennek ellenére úgy döntött, aznapra be kell fejezniük a gyakorlást. Nem akart kárt tenni a lányban. – Különbözik az agyunk felépítése – mondta, és odanyújtotta Carának a teát. – Nem mondtam, hogy gyenge az agyad. Szerintem csodálatos elme vagy, Elire. – Köszönöm. – Cara elvette a gőzölgő bögrét. – És sajnálom. – Semmi baj. – Aelyx leült mellé a padlóra, és beszívta a tea gyümölcsös illatát. Érzett egy csepp narancsot, ami eszébe juttatta a lány samponját. – Hé – mondta Cara, majd elhallgatott, hogy megfújja a teáját. – Kérdezhetek valamit? – Persze. – Van otthon barátnőd? – Néhányszor kötődtem már másokhoz, de nincsen senki, akire azt mondhatnám, hogy a barátnőm. Cara megköszörülte a torkát, és nekiállt rágcsálni a hüvelykujját. – És mi van Syrine-nel? – Mi lenne vele? – Téged… – Cara bámulni kezdte a bögréjét. – Különleges kapcsolat fűz hozzá? A kapocs, ami összekötötte Syrine-nel, több tucat másik barátságot túlélt, ezért Aelyx mindenképpen különlegesnek tartotta. Abból azonban, ahogy Cara fülig vörösödött, arra következtetett, hogy a lány valami másra gondol.

– Definiáld a különleges kapcsolatot! – Hát, például előfordult már, hogy megcsókoltad? Aelyx elképzelte, ahogy bedugja a nyelvét Syrine szájába, és ettől muszáj volt nevetnie. – Nem. Sőt, mást sem. – Micsoda? – Cara hatalmasra nyílt szemmel nézett fel a teájából. – Soha nem csókolóztál? – Mi nem így fejezzük ki a szeretetünket – vonta meg a vállát Aelyx. – Tényleg? – Tényleg. – Kár – mondta Cara a bögréje mögül. – Nem tudod, miből maradsz ki. – Úgy képzelem, hogy nem sokból. Annak alapján, amit olvastam, nagyon bizarrnak tűnik az egész. – Egyáltalán nem az, csak jól kell csinálni – mondta mosolyogva Cara. – Nincs izgatóbb egy jó csóknál. A lány szemében megcsillanó kihívó fény arra késztette Aelyxet, hogy valami olyat mondjon, amit talán nem kellett volna. – Lenne kedved kipróbálni? Cara ajka szétnyílt a megdöbbenéstől. Lehet, hogy undorral tölti el az ötlet? Aelyx érezte, ahogy a csalódottság kiszorítja a levegőt a tüdejéből. – Semmi baj. Ha kényelmetlenül éreznéd mag… – Nem érezném magam kényelmetlenül – csattant fel Cara, és letette a bögréjét a padlóra. – Rajta! – Biztos vagy benne? – Persze. Te kezded. Aelyx egy pillanatra elbizonytalanodott, majd felállt, és odavitte a bögréiket az asztalhoz. Ezután odanyújtotta a kezét Carának, és felsegítette a lányt a földről. –Van rajtad valami a pulcsi alatt? – kérdezte Aelyx. Cara megköszörülte a torkát, és elvörösödött. – Ja, miért? – Jobban működik a dolog, ha nagyobb bőrfelület van szabadon.

Néhány másodperc habozás után Cara kibújt a pulóveréből, ledobta az ágyra, azután megállt Aelyx mellett a krémszínű csőtopjában. – És most mit csináljak? – Semmit. Csak állj itt, csukd be a szemed, és lazíts! Cara vett egy nagy levegőt, azután bólintott, lehunyta a szemét, és ernyedten lelógatta a két karját. Aelyx beletörte a nadrágjába az izzadt tenyerét, és hálás volt a sorsnak, amiért Cara nem látta, milyen ideges. Aztán hirtelen elöntötte a kétely. Mi van, ha Cara irtózni fog a dologtól? Mi van, ha bebizonyosodik, hogy egyoldalú a vonzalom, amit iránta érez? – Mire vársz? – kérdezte Cara. – Semmire. – Aelyx tett egy lépést előre, addig, amíg a teste hozzá nem ért Caráéhoz. Lehunyta a szemét, egyik kezével megfogta Cara kecses csuklóját, majd lassan végigsimított a karján, egészen fel, a válláig. Elakadt a lélegzete. Jóságos istenek, nincs a világegyetemben még egy anyag, aminek ennyire lágy lenne a tapintása. Két ujjával végigsimított a kulcscsontján, majd elidőzött a torkánál, és a finom bőrön keresztül kitapintotta a szívverését. Álmaiban már vagy egy tucatszor megérintette itt Carát, de az fényévekre volt a valóságtól. – A szíved percenként nyolcvanat ver – mondta halkan, és próbált mindent megtenni, hogy ne remegjen a hangja. – Mit számít… – Psszt. Ne beszélj! A másik kezével félrefésülte az útból Cara selymes haját, és közben alig érezhetően végigsimított a nyakán. Carának elakadt az lélegzete, ami annyira meglepte Aelyxet, hogy néhány hosszú másodpercig meg sem tudott mozdulni. Lehet, hogy Cara tényleg élvezi az érintését? Lehet, hogy akarja őt? Ezt csak egyféleképpen deríthette ki. Az arcához szorította az arcát, és hagyta, hogy hatalmába kerítse Cara csupasz bőrének érintése. Az egyik kezét a nyakánál hagyta, a másikat viszont rászorította a hátára, oda, ahol a vékony póló anyaga alól átsütött a teste melege. Végigsimított a gerincén a tarkójától a

derekáig, és a simogató, masszírozó, izgató ujjhegyek nyomán Carának libabőrös lett a háta. – A partnerünk pulzusának megfigyelésével megtudhatjuk, hogyan reagál az illető az érintésünkre. A test nem hazudik. Ez a fizikai vonzalom igazi próbája. A te szíved például – suttogta Aelyx Cara fülébe, és végighúzta a hüvelykujját a lány ádámcsutkája alatt – jelenleg percenként kilencvenet ver, és ez a szám nagyon gyorsan emelkedik. – Cara tényleg akarja őt. Aelyx nem akarta elhinni. Érezte, hogy a lány egyre gyorsabban veszi a levegőt, és hogy ezzel párhuzamosan kissé megemelkedik és nekifeszül a teste. Ahogy megérezte Cara lágy domborulatainak az érintését, azon kapta magát, hogy a saját pulzusa is az egekbe szökik. – Most száztíznél tartunk – suttogta, miközben az ajkával Cara fülét súrolta. Bízott benne, hogy lesz ez még ennél is több. Tovább simogatta Cara hátát, miközben még közelebb húzta magához a lányt, az ajkával pedig végigsimított a nyakán, le a válláig. Cara halkan felnyögött, és Aelyx úgy érezte, forró láva árad szét az ereiben. Még. Még többet akart. Mutatóujját végighúzta a csípőjén, érintette a combját, majd visszafordult, és a derekán állapodott meg. Hüvelykujját becsúsztatta a pólója alá, és végigsimított vele a meleg bőrön, azután ráfektette a tenyerét a derekára, és erősen magához szorította. Cara szapora, szaggatott légzése a nyakát súrolta. – Százharminc – Aelyx suttogta alig hallhatóan. Ez már túl sok volt neki. Tomboltak a fejében a csodálatosan állatias gondolatok, és tudta, hogy ha azonnal nem hagyja abba, el fogja veszíteni az önuralmát. Egy hirtelen mozdulattal kirántotta a kezét Cara pólója alól, és mielőtt valami olyat csinált volna, amit később megbánhat, tett egy lépést hátra. Lélegzet-visszafojtva nézte a lányt. A lemenő nap fénye lágyan simogatta kipirult orcáját, szétnyílt ajkait, csukott szemhéját. Eszméletlen szép volt, ahogy ott állt, belefeledkezve a pillanatba. Aelyxnek belesajdult a szíve a látványba. Rabul ejtette ez az emberi lény, és remélte, hogy a lány is ugyanazt érezte, amit ő.

– Jobb lesz, ha abbahagyom – mondta, és megpróbált nyugodtnak tűnni, csakhogy úgy ragyogott az arca, mint egy neutroncsillag. – Nem szeretném, ha leállna a szíved. Carának kipattant a szeme. Még életében nem látott olyan önelégült fejet, mint amilyen most Aelyxnek volt. Szívleállás? Szóval Aelyx csak arra volt kíváncsi, képes-e a teste működését is úgy kiismerni, mint az összes számítógépes játékát? Hogy lehetett annyira ostoba, hogy elhitte, tényleg tetszik neki? A fojtogató vágy a másodperc töredéke alatt alakult át szégyenné. Aztán haraggá. Aztán arra gondolt, hogy ezt a játékot ketten játsszák. Majd ő megmutatja neki, milyen egy földi infarktus. – Nem volt rossz – mondta, majd megköszörülte a torkát, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. – Azt hiszem, most én jövök. Nálunk, a Földön így szokás. – Készen állok – mondta Aelyx egy pimasz vigyor kíséretében. Carának bizseregni kezdett a gyomra az idegességtől, de most már végig kellett csinálnia. Nem engedheti, hogy ebben is Aelyx győzzön – a fenébe, egyszerűen képtelen volt elviselni a vereséget. – Üljünk le! – Remeg a térded? – Nagyon vicces. – Aelyx nem is sejtette, mennyire beletrafált. – Csináld, amit mondok! Aelyx leült törökülésben a szőnyegre, Cara pedig letérdelt elé. – Oké, haver – mondta, és nyelt egy nagyot. – Most a feje tetejére állítom a világodat. Jóságos Isten, mire készül? Már vagy ezerszer elképzelte, hogy megcsókolja, de nem gondolta, hogy egy nap tényleg megtörténik. Zakatolt a szíve, és nagyon örült, hogy Aelyx már nem érzi a pulzusát. Egy csók mindent megváltoztathat közöttük. Mi van, ha innentől kezdve kínosan fogja érezni magát a társaságában? Vagy ami még rosszabb – mi van, ha Aelyxnek nem fog tetszeni a dolog? Cara úgy érezte, belehalna a megaláztatásba. –Várok… – mondta Aelyx. – Csukd be a szemed!

Aelyx engedelmeskedett, Cara pedig vett egy mély, izgatott lélegzetet. Összeszedte minden bátorságát, majd előrehajolt, elég közel ahhoz, hogy érezze Aelyx meleg, fűszeres illatát. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de ekkor Aelyx kinyitotta a szemét, és úgy nézett rá, hogy attól a pillantástól a jég is lángra lobbant volna. Kizárt, hogy csak megjátszotta volna a dolgot. Ez a felismerés elég bátorságot öntött Carába ahhoz, hogy felszámolja a kettejük között megmaradt leheletnyi távolságot. Két tenyerébe fogta Aelyx arcát, ujjaival végigsimított a fiú bőrén, ajkát lágyan végighúzta az övén. Aelyx szája pont olyan puha volt, mint amilyennek kinézett, és az érzés izgatóbb volt, mint a legvadabb álmaiban. Az ajkai közé fogta Aelyx felső ajkát, és lágyan beszívta, majd miután megízlelte a fiú szájának narancstea ízét, ráharapott a puha húsra, és a fogával közelebb húzta Aelyxet. Aelyx ekkor az ajkai közé csúsztatta a nyelve végét, és meleg bizsergés áradt szét Cara mellkasában. Honnan tudta, hogy így kell csinálni? Aelyx félrebillentette Cara fejét, és mélyebben kezdte csókolni. Ahogy a fiú évődő nyelve felfedezőútra indult a szájában, Cara egész testében szétáradt a meleg bizsergés. – Biztos, hogy még soha nem csináltál ilyet? – kérdezte zihálva, miután kiszabadította magát a fiú öleléséből. – Biztos – válaszolta Aelyx, majd habozás nélkül Cara nyakára csúsztatta a kezét, és a kelleténél kicsivel nagyobb erővel odavonta a lány száját a sajátjához. Cara ekkor újra elhúzódott. – Várjál. – Mi a baj? – Finomabban – mondta Cara, azzal megmutatta Aelyxnek, mennyire halálos tud lenni egy gyengéd csók. Aelyx gyorsan belejött, ami nem lepte meg Carát. A fiú – mint a világon szinte mindenben – a csókolózásban is jó volt. A perzselő forróság minden egyes nyelvcsapással tovább erősödött. Cara kibontotta Aelyx copfját, beletúrt a hűvös tincsekbe, majd még lassabb sebességre kapcsolt. Ráérősen, megfontoltan mozgatta a száját, kellő figyelmet szentelve minden elakadt lélegzetvételnek és halk sóhajnak. A lehető legteljesebben ki akarta élvezni a dolgot.

Túlságosan jó, szinte földöntúli érzés volt, és bár Aelyx szája egyetlen pillanatra sem hagyta el az övét, Cara mindenhol érezte a csókot. Erős kezek érintették a vállát, csúsztak le a csupasz karján a combjáig, majd vonták Aelyx felé. Miközben majd’ kiszakadt a szíve a helyéről, Cara belemászott a fiú ölébe, és a lábával átkarolta a csípőjét. Karját a nyaka köré fonta, és újra rátapasztotta a száját a szájára. Két tenyeret érzett a dereka fölött, amelyek még közelebb vonták Aelyx öléhez. Az agya valamelyik hátsó rekeszében tudta, hogy túl messzire mentek, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Aelyx hirtelen a hátára fordította, és ráfeküdt, amitől minden levegő kiszökött a tüdejéből. A fiú súlya hozzátapasztotta a szőnyeghez, és miközben kezei az oldalánál kalandoztak, Cara tisztán érezte Aelyx kalapáló szívverését. Bármilyen erősen is szorította magához a fiút, túlságosan távolinak érezte. Aelyx ekkor motyogott valamit egy olyan nyelven, amit Cara nem értett, majd egyik kezével benyúlt kettejük közé, és kigombolta Cara farmerjét. Ahelyett, hogy eltolta volna a kezét, Cara behomorította a hátát, hogy a fiú könnyebben hozzáférjen a cipzárjához. Ám ekkor Aelyx hirtelen felpattant a földről, majd zihálva letérdelt Cara fölé. Beletelt egy percbe, mire Cara túltette magát az elszakadással járó sokkon. Megköszörülte a torkát, majd felkönyökölt, és zihálva megkérdezte: – Mi a baj? – Hallgasd! – Aelyx a ház hátulja felé bökött a fejével. – Azt hiszem, Eileen hazaért. A garázsajtó motorjának távoli morajlása alapján úgy tűnt, Aelyxnek igaza van. – Francba – suttogta Cara. Pont ma kell anyának hamarabb hazaérnie. Aelyx vett egy mély, borzongató lélegzetet. – Szívemből szóltál. Cara felült, és begombolta a farmerját. – Hé, gyere csak ide! – mondta, és Aelyx azonnal tudta a mosolyából, hogy mit akar.

Ő is elmosolyodott, és miközben Cara a torkára szorított mutatóujjal számlálta a szívverését, még egyszer megcsókolta a lányt. Tizenöt másodperc elteltével aztán Cara felszorozta néggyel a kapott eredményt, és meg is volt a győztes. – Száznegyven! – mondta. – Megdöntöttem a rekordodat! – Milyen érzés? – nevetett Aelyx. Cara megnyalta a száját, és újra megkóstolta Aelyxet. – Édes a győzelem. Már régóta vártam rá – mondta, és ahelyett, hogy elengedte volna a fiú kezét, megszorította. – Figyelj, nem akarom, hogy mostantól kezdve furcsán érezzük magunkat egymás társaságában. – Én sem – felelte Aelyx, és ő is megszorította Cara kezét. – Minden oké, ugye? – Hogy oké-e? – csillant meg Aelyx szeme. – Ennyire még soha nem volt oké semmi. – Akkor jó – mondta Cara. Remélem, az sem gond, hogy kezdek beléd zúgni. Miközben a vadul kalapáló szívére figyelt, Cara emlékeztette magát, hogy Aelyx hamarosan el fog menni, és talán okosabb lenne visszavenniük egy kicsit. De aztán elnézte, ahogy kisimítja a pulóverén esett gyűrődéseket, és összefogja a haját, és rájött, hogy ezzel már réges-régen elkésett.

18. FEJEZET

A

elyx gyorsan kinyúlt a takaró alól, és elhallgattatta az ébresztőórát, mielőtt az felkelthette volna Carát vagy a szüleit. Néhány másodperc múlva felbúgott a kom-gömbje, jelezve, hogy Syrine és Eron készen állnak a szokásos bejelentkezésükre. Kikászálódott az ágyból, és odatámolygott a szekrényéhez. Miközben a felső fiókban kotorászva próbálta előkeríteni a gömböt, megakadt a szeme az előző napról ott maradt félig tele teásbögrén. – Elire – suttogta maga elé, és önkéntelenül is elmosolyodott. – Mit mosolyogsz? – kérdezte Syrine, akinek időközben megjelent a képe az éjjeliszekrényen. A szokásos kétujjas üdvözlés helyett a lánynak karba volt fonva a keze, és rosszalló arcot vágott. Aelyx nyújtózkodott egyet, és igyekezett ártatlan képet vágni. – Semmit. Hol van Eron? – kérdezte. A fiú hologramja Syrineével egyidőben szokott megjelenni. – Kínában, az öcsikéjével – sziszegte Syrine. – Tudod, hogy értem. – Nem vesz részt a beszélgetésben. – Syrine lehajtotta a fejét. – Legalábbis ameddig én itt vagyok. Aelyxnek voltak elképzelései, mi okozhatta a nézeteltérést a szobatársai között, de azért megkérdezte: – Mi történt? Syrine az égnek emelte a tekintetét. Aelyx azóta nem látta ezt a pillantást, mióta megérkeztek a Földre. – Ezzel büntet, amiért nem ásom ki a sh’alearomat. Teljesen megőrült – mondta Syrine, majd oldalra billentette a fejét, és szemügyre vette Aelyxet. – Ugye te sem ástad ki? Eron azt mondta, hogy megígérted neki, hogy fontolóra veszed.

– Nem ástam ki – mondta Aelyx. – Semmi sem változott. – Ez hatalmas hazugság volt. A tegnapi nap mindent megváltoztatott. Tekintete merengve kúszott át a falra, amely elválasztotta a szobáját Caráétól. A lány megbízik benne – cserébe ő azon dolgozik, hogy a leghalványabb remény se maradjon a két világ békés együttélésére. Lehet, hogy Eronnak igaza volt. Lehet, hogy ki kellene ásnia a sh’alearját. Tényleg nem tudta, mitévő legyen. Ez volt élete eddigi tizennyolc évének legmegoldhatatlanabbnak tűnő problémája, és a gondolatai minduntalan ugyanahhoz a kérdéshez kanyarodtak vissza: az emberiség vajon nagyobb veszélyt jelent-e a L’eihr jövőjére nézve, mint amennyi hasznot? – Ez nem volt valami meggyőző – mondta Syrine. – Ugye a lánghajú liba nem vette el a józan eszedet? Aelyx érezte, hogy megmerevedik a gerince. – Vigyázz a szádra! – parancsolt rá a lányra. Syrine-nek egy pillanatra tátva maradt a szája, majd vett egy mély lélegzetet. – És mégis miért? Azért, mert célozni mertem rá, hogy téged is képes lehet megingatni egy ember, vagy mert sértegettem a tiédet? – Cara nem liba. Ő csodálatos, nagylelkű… – Áldott Anya – nyögött fel Syrine, majd vádlón Aelyx felé bökött az ujjával. – Te fashni akarsz vele! Mivel Aelyx csak hazugság árán cáfolhatta volna a gyanúsítást, inkább elengedte a füle mellett a mondatot. – Barátok vagyunk. Cara hűséges, és én megbízom benne. Olybá tűnt, hogy Syrine-nek nem tetszik a dolog. – És mégis mennyire bízol meg benne? – Annyira, hogy beszéljek neki az iphalról. Ahogy ezt Aelyx kimondta, Syrine-nek mintha az összes arcizma felmondta volna a szolgálatot. Elkerekedett a szeme, és tátogni kezdett, mint egy partra vetett hal. Harmadik próbálkozásra sikerült csak kinyögnie, amit mondani akart, de Aelyx nem bánta volna, ha inkább feladja. – Hogy lehetsz ekkora hülye? Mi lesz, ha felteszi a blogjára? Mindenki tudni fogja, és az Út mindnyájunkat meg fog büntetni. – Nem fogja feltenni. Megígérte.

– Én nem bízom benne! – kiáltotta Syrine. – Az pedig, hogy megosztottál vele egy ennyire bizalmas információt, azt bizonyítja, hogy benned sem bízhatok meg! – Én sokkal jobban ismerem Carát, mint te. Ő… – Ez árulás! – Ne beszélj ostobas… – Elárultál minket! Még mielőtt Aelyxnek esélye lett volna megvédenie magát, Syrine bontotta az adást. Aelyx ezután többször is megpróbálta elérni, de a lány nem fogadta a hívásokat. Csodálatos. Syrine nem beszél vele, Eron pedig nem beszél Syrine-nel. Többet drámáznak, mint az emberek a Midtown Gimnáziumban. Megérkeztek erre a bolygóra, és lassan elkezdték felvenni azokat a jellemhibákat, amelyek mindig is viszolygással töltötték el őket. A Vének abban reménykedtek, hogy az emberek közelségétől újraélednek a valaha volt érzelmeik, de lehetséges lenne, hogy a klónok, akiket sohasem háborgattak érzelmek, azzá változnak, akit korábban a legjobban gyűlöltek? Ebben a pillanatban érkező hívást jelzett a gömbje. A frekvenciából látta, hogy a nagykövet az, aki ezek szerint végre megkapta az üzenetét. Aelyx vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta lelassítani a szívverését, mielőtt elsuttogta volna a jelszavát. Az éjjeliszekrényen felvillant Stepha képmása. Csak tessék-lássék emelte fel a két ujját, mint akinek nincsen ereje ahhoz, hogy befejezze a mozdulatot. – Miben segíthetek, testvér? – Észrevettem, hogy valami gond van a vízzel – mondta Aelyx. – Valahányszor mintát veszek, azt tapasztalom, hogy természetellenes sebességgel szaporodik el benne egy bizonyos növényi létforma. – Az lehetetlen – közölte Stepha. – Nem azt akarod mondani, hogy Eron növényi eredetű szennyeződéseket talált a mintáiban? Aelyx ettől csak még jobban összezavarodott. A nagykövetet mintha nem a megmagyarázhatatlan jelenség döbbentette volna meg, hanem csupán az, hogy Eron helyett ő vette észre. – Igazából ő is ugyanezt találta. És Syrine is.

Bár Stepha csak a legritkább esetben mutatta ki az érzelmeit, most a meglepetéstől felszaladt a szemöldöke a homlokán. – Ez egészen biztos? – Igen. Nem akartam hinni a szememnek, ezért háromszor is megismételtem a méréseket. – Érdekes – mondta Stepha, de a hangja alapján mindennek tűnt, csak éppen érdeklődőnek nem. – Ez azt jelenti, hogy a szennyeződés nagyobb területet érint, mint gondoltuk. – És az emberek tudnak a dologról? – És ha igen, ő még miért nem hallott róla? – A lakosság nagy része nem. Ez hétpecsétes titok, ezért senkinek se beszélj a mérési eredményeidről. – Amikor látta, hogy Aelyx bólint, Stepha a maga szokásos gépies stílusában folytatta. – Tavaly megkeresett minket a Kereskedelmi Világszervezet, és a segítségünket kérte. Földi tudósok anélkül kezdtek el kísérletezni a nanotechnológiánkkal, hogy felmérték volna a lehetséges következményeket, és a vízkészleteik egy részét gyorsan növekvő részecskékkel szennyezték meg. – Miféle gyorsan növekvő részecskékkel? – Olyan műtrágyát akartak előállítani, ami szélsőséges éghajlatú területeken is bőséges termést biztosít. Jók voltak a szándékaik, még ha túlságosan naivak is. A nanorészecskék beszivárogtak a föld alatti folyókba, majd a Csendes-óceánba, ahol robbanásszerű növekedésnek indult a növényzet. – De ha a midtowni víz fertőzött, akkor… – Aelyx felkapcsolta a lámpát, és kinyitotta a történelemkönyvét a hátul lévő világtérképnél. – A részecskék elérték az Atlanti-óceánt és a Szent Lőrinc folyót. Stepha egyetértően bólintott. – A helyzet még nem kritikus, de exponenciálisan romlik. A szennyeződés becsléseink szerint egy évtizeden belül eléri a Föld teljes vízkészletét, ami a vízi életforma pusztulását jelenti. – Vagyis… – Aelyx képtelen volt hangosan befejezni a mondatot. – Vagyis a Föld végül lakhatatlanná fog válni. Aelyxnek nem esett nehezére végiggondolni a földi élet pusztulásához vezető eseménysort. Egészen kevés is elég ahhoz, hogy felboruljon az ökoszisztéma. Az elszaporodó tengeri növényzet

elzárná a napfény útját, valamint kivonná az oxigént a vízből, az pedig már csak idő kérdése, hogy a megváltozott kémiai viszonyok között mikor válna emberi fogyasztásra alkalmatlanná a víz. Az eső nem biztosítana elegendő folyadékot a Föld élőlényei számára, és az emberiség története fájdalmas véget érne, ahol kíméletlen harc folyik az utolsó esőcseppekért. – De mi orvosolni tudjuk a problémát – mondta Aelyx. A sors fintora volt, hogy a növény, amelyik meg tudná állítani a részecskék növekedését, közeli rokona volt annak a sh’alearnak, amit Aelyx elültetett a ház mögötti erdőben. – És meg is tesszük. – Stepha következő szavaitól kis híján megállt Aelyx szíve. – Amennyiben létrejön a szövetség. – Amennyiben? – kérdezte Aelyx, és reménykedett benne, hogy csak félreértette a nagykövetet. – Eddig nem volt szó arról, hogy esetleg ne jönne létre. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az emberek és a l’eihrek szövetségéből mindkét félnek előnye származik majd? Az emberek esetében erre gondoltam. Aelyxnek forróság öntötte el a testét, majd hirtelen jeges hideget érzett a tagjaiban. Áldott Anya! Ez azt jelenti, hogy a szövetség – aminek a szabotálásába már eddig is rengeteg energiát fektettek Eronnal és Syrine-nel – jelenti a Föld egyetlen esélyét a túlélésre? – Az Út hagyná, hogy elpusztuljon az emberiség? – Ez lehetetlen. – Háborúk törnek majd ki, amint kitudódik, mi történt a vízzel. Milliók fognak meghalni, sokkal előbb, mintsem hogy a bolygó elpusztulna. – Ha nem tudunk békében egymás mellett élni – mondta Stepha egy kőszikla érzelmességével a hangjában –, nem érdemlik meg, hogy megmentsük őket. Aelyx hirtelen elköszönésre emelte az ujjait, majd gyorsan kikapcsolta a gömböt, és visszanyelte a torkában felgyűlt epét. Jóságos istenek, hát mit tett? Bill, Eileen, a kicsi Ashley és Cara – az ő Elire-je. Mindnyájukat rettenetes halálra ítélte. Remegő ujjal emelte a szájához a gömböt, és hívni kezdte Eront és Syrine-t. Imádkozott, hogy fogadják a hívását, és hogy Syrine hajlandó legyen azonnal kiásni a növényét. Valahogy helyre kell

hozniuk azt, amit elrontottak. Az forgatókönyvbe bele se mert gondolni.

összes

többi

lehetséges

Cara az ébresztőóra fülrepesztő vinnyogására ébredt, de ahelyett, hogy rácsapott volna a „szundi” gombra, kipattant az ágyból, és két kezével a plafon felé ágaskodva kinyújtóztatta a tagjait. Azután félrerántotta a függönyt, és az ablakon keresztül elnézett a távoli erdő felé. A fák fölé sötét takarót borított a szakadó eső, a tomboló szél nedves faleveleket sodort a levegőben. Cara megpördült a tengelye körül, és elmosolyodott. Micsoda gyönyörű reggel! Két ujjával megérintette az ajkát, felsóhajtott, és felidézte, mennyire fantasztikus volt, amikor előző nap Aelyx szája hozzáért az övéhez… és arra gondolt, mikor fogja újra megcsókolni a fiú. Ezt nem igazán beszélték meg, de szinte biztos volt benne, hogy járnak. Gyorsan magára kapott egy farmert és a legmelegebb pulóverét, azután leviharzott a konyhába, és levágódott apa mellé az asztalhoz. – Ó, csokis palacsinta! – kiáltotta, azzal a tányérjára lapátolt hármat, meglocsolta őket olvasztott mogyoróvajjal, majd pillanatok alatt el is tüntette mindet. – Milyen jó kedved van ma – mosolygott rá anya a kávésbögréje pereme fölött. – Ja, eléggé. Apa is felnézett az újságjából, és elvigyorodott. – Ne lepődjetek meg, ha átjön a Sátán és kölcsönkéri a hómarómat – mondta, majd amikor senki sem nevetett, hozzátette: – Értitek. Olyan hideg van, hogy a pokol is befagyott. – Egyetlen rosszabb dolog van egy rossz viccnél – mondta Cara. – Az, amikor elmagyarázzák. Apa felhorkant, majd megvonta a vállát, és tovább olvasott. – Elkérhetem ma a kocsit, anya? – kérdezte Cara, és lenyalta a csokit a szája sarkából. – Bőrig fogunk ázni, ha gyalogolnunk… – Hmmm – vágott a szavába apa. – Amikor én kissrác voltam… – Ja, ja – vette vissza a szót Cara. – Te biztos meztelenül mentél iskolába, amikor szakadt a hó. Szóval, elkérhetem?

– Ma én vezetem a könyvklubot a könyvtárban – mondta anya, majd fogta az egyik palacsintát és feltekerte, mint egy burritót. – Mi lenne, ha inkább elvinnélek? Ekkor apa hirtelen lecsapta a bögréjét az asztalra, kettéhajtotta az újságot, és előrehajolt a székében. – Ezt hallgassátok! – Elkomorult az arca, és olvasni kezdett. – Válaszul a Cara Sweeney által javasolt L’eihr Világnapra, és arra, hogy a szenátus szinte egyhangúlag utasította el a L’eihr Kiutasítási Törvény néven elhíresült törvényjavaslatot, az ELME vezetője, Isaac Richards nemzetközi tiltakozásra szólított fel. Arra kéri az ELME tagjait, hogy gyűljenek össze Manhattanben, Midtownban, Bordeaux-ban és Lanzhou-ban, és követeljék a l’eihrek vízumának visszavonását, valamint a kulturális csereprogram megszakítását. „Megmérgezik a vizeinket és elpusztítják a növényeinket”, mondta Richards. „Ki következik? A gyerekeink?” – Nagyszerű – mondta teli szájjal Cara. – Még több eszement tiltakozó. Pont ez hiányzott. Miért lepődtek meg ennyire, hogy leszavazták a javaslatukat? Az elnök asszony a fél cickóját odaadná ezért a szövetségért. – Paprika! – horkant fel anya, és gyengéden rácsapott Cara karjára. – Te is tudod, hogy így van – érvelt Cara. – Még az is lehet, hogy mind a kettőt. Plusz egy petefészket. – Nos – mondta apa –, itt azt írják, hogy az arizonai szenátor már fogalmazza is a következő ugyanilyen törvényjavaslatot. – Nem írják, hányan jönnek, és hogy hol akarnak felvonulni? – mutatott anya a felcsavart palacsintával apára. – Nem – válaszolta apa, miközben átfutotta a maradék néhány bekezdést. – De szerintem pár ezer emberre lehet számítani, esetleg egy kicsivel többre. – Elhallgatott, és megfogta anya kezét. – Ne aggódjatok! A hadsereg nem fogja hagyni, hogy bármi történjen Aelyxszel. Biztos vagyok benne, hogy elegendő katonát fognak idevezényelni. Anya egyetértően bólintott, majd Carára pillantott. – Nézd meg, végzett-e a reggelijével. Nemsokára indulnunk kell. – Reggelivel? Azt hittem, még öltözködik.

– A szobájában akart reggelizni. – Anya magára dobta a kabátját. – Szerintem elaludt. Cara éppen indult volna érte, amikor Aelyx belépett a konyhába. Már kabátban volt, és úgy vetette át a vállán a hátizsákját, hogy közben egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét a kezében lévő Bioanyagok haladóknak című könyvről. A kocsihoz érve ahelyett, hogy beült volna Cara mellé a hátsó ülésre, bevágódott előre, és egész úton a könyvét bújta. Miután megálltak az iskola előtt, odavetett Cara anyukájának egy kurta „köszönömöt”, majd megiramodott befelé. – Jól vagy? – kérdezte Cara, miután sikerült utolérnie. Az osztályterem felé vezető úton megpróbált kicsit hozzábújni, de Aelyx elhúzódott. – Jól. – Akkor miért nem nézel rám? – Cara megragadta Aelyx kabátujját, és megállította a zsúfolt folyosó közepén. – Haragszol rám? A tegnapi miatt? Aelyx fájdalmasan felsóhajtott, majd végre odafordult Carához, de még mindig nem nézett a szemébe. – Nem haragszom. – Akkor minden rendben van köztünk? – Igen, Cah’ra. Miért ne lenne? Már nem Elire. Már csak Cara. Minden levegő kiszökött a tüdejéből. Lekoptatták – tudta, milyen az, kilométerekről felismerte. Visszatért az az émelyítő, feszítő érzés a gyomrába, amit Tori árulásakor érzett utoljára. Érezte, hogy szúrják a szemét a könnyek, de sikerült visszatartania őket. Emiatt nem fog sírni. Addig legalábbis nem, amíg Aelyx itt van. Így aztán ahelyett, hogy még kínosabb helyzetbe hozta volna magát, sarkon fordult, és megadta Aelyxnek azt a személyes teret, amire nyilvánvalóan vágyott. Miután már ötödször futotta át a Dartmouth Egyetem számára összeállított felvételi csomagot, és egyetlenegyszer sem tudott odafigyelni, Cara feladta, és belevetette magát a matematika háziba. Amikor aztán látta, hogy erre ugyanúgy nem tud összpontosítani,

elkezdte olvasni a Jane Eyre-t, hátha az eltereli a gondolatait Aelyxről. De hiába – bármennyire is próbálta, képtelen volt nem a fiúra gondolni. Felsóhajtott, és körbepillantott a teremben. Az osztálytársai nagy része a történelemdolgozattal volt elfoglalva, amit ő már fél órája befejezett. A falióra 11:37-et mutatott, pontosan három perccel többet, mint amikor legutoljára megnézte. Így, hogy Aelyx nem szórakoztatta, rettenetesen hosszúnak tűnt a nap. Lopva a fiúra pillantott, és figyelte, ahogy úgy tesz, mintha a bioanyagok tankönyvét olvasná. Bár elsőre úgy tűnhetett, mint aki teljesen elmerül a könyvben, már vagy tíz perce nem lapozott. Amikor végre megszólalt a csengő, Cara megkérte Blake-et, hogy kísérje el a számítógépterembe, aztán pedig vigye le Aelyxet az étterembe. Frissítenie kellett a blogját, azonkívül nem bírta tovább elviselni, hogy Aelyx nem szól hozzá. – Veled maradunk – közölte Aelyx. – Amúgy sem vagyok éhes. – Akkor miért nem nézel be a könyvtárba? – vágott vissza Cara. – Végre olvashatnál egy kicsit. Aelyx elengedte a füle mellett a megjegyzést, és elindult Blake után a gépterem irányába. Odaérve aztán letelepedett az egyik üres asztalsor végében. – Húzz ide egy széket! – Már ha hajlandó vagy ilyen közel jönni hozzám. – Szükségem van valami érdekességre a Szerdai Apróságokhoz. Aelyx leült Cara gépe elé, de legalább két arasz távolságot tartott, és még el is hajolt, mintha Cara büdös lenne. – Hogyan búcsúznak el egymástól a l’eihrek? – Megérintjük egymás nyakát a mutató- és a középső ujjunkkal. Ezek valamiért nagyon rá vannak kattanva a nyakra meg a torokra. – Megméritek egymás pulzusát, mint… Ahogy tegnap megmérted az enyémet? – tette hozzá majdnem, de még időben észbe kapott. – Ó – mondta Aelyx, majd egy erőltetett köhintéssel próbálta megtörni a kínos csendet. – Nem, simán csak megérintjük, aztán elengedjük.

Bejött a blog bejelentkező felülete, és Cara beírta a felhasználónevét és a jelszavát. – Ennyi elég is lesz – mondta hűvösen. – Elmehetsz. – Maradok. Mire megy ki ez az egész? Rá se bagózik, lekezelően bánik vele, közben meg úgy tapad, mint valami pióca. – Semmi szükség… Ekkor egy hibaüzenet jelent meg a monitoron. Először azt hitte, rosszul írta be a jelszót, de amikor elolvasta az üzenetet, rá kellett jönnie, hogy csak a karma rúgott bele még egyet a földön fekvő asztráltestébe. Mivel érdemelte ezt ki? A felhasználói fiókot zároltuk a felhasználási feltételek megsértése miatt. – Francba! – De hát ő semmilyen feltételt nem sértett meg! – Mi a baj? – kérdezte Aelyx, és néhány veszélyes centiméterrel közelebb hajolt Carához, hogy elolvashassa a szöveget. – Kinyírták a blogomat! Majdnem egymillió követő – huss, ég veletek. – Olyha – lépett oda Blake is. – Mit csináltál? – Semmit. Nem írt a l’eihrek fegyvereiről, arról, hogy hányan laknak a bolygójukon, meg egyáltalán: semmi olyanról, amit a kormány esetleg titokban akart volna tartani. A szokásaikról írt csupán, a mutációikról, a szaporodási programnak köszönhető képességeikről. Hát léteznek ennél ártalmatlanabb témák? A mellékelt ábra szerint volt valaki, aki ezt másképpen gondolta, és Carának esélye sincsen arra, hogy kiderítse, ki volt az.

19. FEJEZET

-K

ulturális értelemben mi a legnagyobb különbség a földi élet és az otthoni között? – kérdezte Mr. Manuel, miközben kiosztotta a többieknek azokat a feladatokat, melyekről azt várta, lefoglalja őket, amíg ő szenvedélye egyetlen tárgyának, Aelyxnek tudja szentelni minden figyelmét. – Mivel szinte semmi közös nincsen a két kultúrában, a hasonlóságokat hamarabb fel tudnám sorolni – mondta Aelyx, és előrehajolt a székében. Cara szerette volna tarkón vágni a fiút. Elege volt abból, hogy levegőnek nézi. – Életünknek – folytatta Aelyx – alapvetően egyetlen célja van. A megszületésünk pillanatától kezdve egészen a halálunkig arra törekszünk, hogy a L’eihrt szolgáljuk. Kizárólag ezért nevelnek, tanítanak és képeznek minket. Itt, a Földön, az emberek egyetlen célja az, hogy örömet szerezzenek saját maguknak. – Nagyon kedves – mondta Cara, és belerúgott a fiú bakancsába. Meglepően kellemes érzés volt, egyből megbánta, hogy nem rúgott nagyobbat. – Emlékezni fogok rá, amikor elfog a kísértés, hogy sutba dobjam az aznapi terveimet, csak mert kell valaki, aki elvisz téged a tájvédelmi körzetbe. Aelyxnek megrándult az arca, és egy pillanatra kiült rá a bűntudat – ugyanaz a bűntudat, ami időről időre megjelent, amióta olyan visszautasítóan viselkedett Carával. – Igazad van – ismerte be. – Nem szabad általánosítani. Aelyx beismerte, hogy tévedett? Cara hirtelen nagyon szeretette volna tudni, mi zajlik abban az állítólag roppant fejlett agyában.

– Említetted, hogy néha előfordul, hogy valakit szigorúan megbüntetnek, esetleg ki is végeznek – mondta Mr. Manuel. – Ha olyan tökéletes a nemzedéked… – Aelyx csak szeretné azt gondolni, hogy tökéletes – motyogta Cara. – Akkor ezekre miért van szükség? Aelyxnek megfeszült az állkapcsa, és úgy nézett Carára, amiből a lány látta, hogy fogytán van a türelme. Remek. Éppen ideje volt. – Már majdnem kétszáz éve nem végeztek ki senkit a bolygómon – mondta. – De halálbüntetés jár az engedély nélküli szaporodásért, a testi erőszakért, a lopásért, az engedelmesség megtagadásáért – gyakorlatilag minden olyan bűncselekményért, ami ellene szegül az Útnak. – Értem – mondta Mr. Manuel. – Az Út tehát a központi kormányzó erő nálatok. És ki tartatja be a törvényt az egyes kerületekben? – Az önökéhez hasonló katonaság. – És mi a helyzet a korrupcióval? – kérdezte Mr. Manuel. – Hogyan lehet ellenőrizni és felelősségre vonni a tisztségviselőket? – Ne feledje, lehetetlen hazudni, ha valaki Néma Beszéddel kérdez. Aelyx olyan büszkén beszélt erről, mintha a világ legjobb dolga lenne, hogy a kormány belelát az emberek fejébe. Cara ezt már nem hagyhatta szó nélkül. – És mi van a magánélethez való joggal? – kérdezte. – Mi lenne? – Hát ez az. Nálatok ilyen egyszerűen nincsen. – Azt az utópisztikus társadalmat, amit keresel, sehol nem fogod megtalálni, Cah'ra – felelte Aelyx ugyanolyan lekezelő hangon. – Sem a Földön, sem a L’eihren. A magasabb rendű célokért muszáj áldozatokat hozni. – Akkor csak arra lennék kíváncsi – vitatkozott Cara –, hogy mivel tudod igazolni a saját honfitársaid meggyilkolását, különösen annak fényében, hogy annyira fejlettek vagytok. A Föld legfejlettebb országai évekkel ezelőtt eltörölték a halálbüntetést.

– A kivégzés nem csak büntetés, de kézenfekvő megoldás is a problémára – vonta meg a vállát Aelyx. – Ha az egyén képtelen a társadalom szabályai szerint élni, az a legjobb, ha eltávolítjuk onnan. Én a gyors halált jobb megoldásnak tartom a bebörtönzésnél vagy a száműzetésnél. A bezárást rendkívül kegyetlen büntetési formának tartom. Cara ezt nemigen hitte el, főleg annak tudatában, hogy Aelyx nem hitt a túlvilágban. – És mi van az Úttal? – kérdezte. – Őket ki választja? – Miután felmérték a képességeinket, kiválasztják a legtehetségesebb gyerekeket, akik idővel az Utat szolgálhatják majd. De erre csak a Sh’ovahjuk napja után kerül sor. Az Útnak mindig tíz tagja van, és mindegyik tag addig szolgál, amíg nem találnak egy nála tehetségesebb polgárt. Cara megcsóválta a fejét. Rettenetes lehet így élni. – Nincs semmi a L’eihren, ami demokratikusan működne? – Nincsen – mondta Aelyx szégyenkezés nélkül. Olybá tűnt, hogy épp annyira tartja elfogadhatónak a Cara országában megismert társadalmi berendezkedést, mint amennyire a lány az övét. – És ez téged tényleg nem zavar? – Természetesen nem. Biztos, hogy hazudik. – Ezt nem tudom elhinni. – Minek kellene zavarnia? Hogy nálunk nincsen korrupció? – kérdezte, és megkocogtatta az előtte heverő tankönyvet, mintha ott lapulna a bizonyíték a lapjai között. – Hogy nincsen pazarlás? Hogy nincsenek tájékozatlan tömegek, akik a legelképesztőbb ígéretekkel előálló jelöltekre szavaznak? – Annak, hogy nem vagytok szabadok, nagyokos. – Á, szabadság. – Aelyx hátradőlt a székében, és magabiztosan összefonta a karját a mellkasa előtt. – Túl sokra tartják itt a Földön a szabadságot. – Honnan tudod? – kérdezte Cara. – Soha nem próbáltad. – Belekóstoltam, és az elég is volt. Az a helyzet, hogy a legtöbb ember nem tud mit kezdeni a szabadsággal. Rosszul élnek vele.

– A szabadsággal nem lehet rosszul élni – ez a lényege. Bárhogy élnek vele, az jó. Gúnyos nevetés tört fel Aelyx torkából. – Ó, tényleg? Akkor is, ha hipóval sértéseket égetnek a házatok előtti fűbe, vagy fenyegető üzeneteket hagynak a szekrényedben? – A szabadság nem jogosít fel a törvénysértésre. – Elméletileg nem, de a túlságosan enyhe büntetés fenyegetése nem elég ahhoz, hogy visszatartsa az elkövetőket. – Ugyan már – csapott az asztalra Cara. – Téged sem tartott vissza a brutális büntetés réme attól, hogy lázadj. Éppen csak megkorbácsoltak érte. – Ami visszatartott attól, hogy újra megpróbálkozzak a lázadással. Cara az égnek emelte a tekintetét. És mi a helyzet az erdőbe tett éjszakai kirándulásokkal? Ártatlan emberek nem a sötétség leple alatt intézik az ügyeiket. Aelyx azóta készült valamire, hogy megérkezett a Földre. Cara ebben egészen biztos volt. – Amúgy meg – tette hozzá Aelyx –, nagyképűség azt feltételezni, hogy a demokratikus módszerek a legjobbak, pusztán mert nem ismertek mást. – Aelyxnek ebben igaza van – mondta Mr. Manuel. – Rengeteg különböző társadalmi berendezkedés létezik, és egyik sem tökéletes. – Feltolta a fejére az olvasószemüvegét, és leült a kedvenc diákja közelében lévő egyik üres asztal tetejére. – Engem a L’eihr az egyik ősi földi társadalomra emlékeztet. Egy régi városállamra gondolok… – Amit Spártának hívtak – fejezte be Aelyx a mondatot. – Tudtam, hogy össze fogja hasonlítani a két társadalmat. Csakhogy elfeledkezik arról, hogy a spártaiak kegyetlen harcos nemzet voltak – a legbarbárabb fajtából. Rabszolgaság, csecsemőgyilkosság, rituális gyilkosságok. A l’eihr nem egy agresszív nép. – Igaz – mondta Cara. – A l’eihrek mindössze megfosztanak az alapvető emberi jogaidtól. – Nem véletlenül hívják az emberi jogokat emberi jogoknak – komorult el Aelyx hangja. – Mi nem emberek vagyunk. Már megint öntelt…

– Lejárt az idő – jelentette ki ekkor Mr. Manuel, és a kosárlabdabírókhoz hasonlóan „T” betűt formált a két kezével. – Talán beszélgessünk most valami másról. Cara és Aelyx nem szólaltak meg, csak bámultak egymásra. – Szeretnék többet megtudni az űrutazásról – mondta Mr. Manuel. – Mi hajtja az űrhajótokat? Cara tudta a választ – egy XE-2 nevű anyag és amúgy sem érdekelte a téma, mint ahogy a kiosztott feladatcsomag sem. Meg kell szabadulnia Aelyxtől, hogy lenyugodhasson, mielőtt be találná verni a képét. – Kimehetek a mosdóba? – kérdezte. – Vidd magaddal a kulcsot – bólintott Mr. Manuel. A mosdó kulcsa valójában nem is kulcs volt, hanem egy strasszokkal kirakott miniatűr vécéülőke, amely azt a célt szolgálta, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a kikéredzkedő diákokat, és ezzel csökkentse az órai vécélátogatások számát. Az ajtó mellett lógott, a falon. Ahogy Cara felállt a székéről, Aelyx megfogta a csuklóját, de ugyanolyan gyorsan el is engedte. – Mi lesz Borsch biztos úrral? – kérdezte. – Veled kellene mennie. Ahelyett, hogy dühösen megkérdezte volna Aelyxtől, hogy mégis mit érdekli ez őt, Cara nyelt egy nagyot, majd elszámolt háromig. – A mosdóba megyek, nem Bejrútba – mondta. – Szerinted milyen rettenetes veszély leselkedik ott rám? A nyakam köré tekeredik a vécépapír, és megfojt? – Rendben. – Aelyx összekulcsolta a karját a széles mellkasa előtt. – Ha öt perc múlva sem érsz vissza, utánad megyek. – Ahogy érzed. – Cara lekapta a szögről a csillogó vécéülőkét, és kilépett a folyosóra. Ahogy az üres folyosón bandukolt, századszor is megpróbált rájönni, mi baja lehet Aelyxnek. Tudta, hogy azt, ami a szobájában történt, ő is ugyanúgy akarta – a testi bizonyítékok cáfolhatatlanok voltak. Sőt, azon az estén még egy lopott csókra is elkapta az előszobában. Másnap reggel viszont… Ekkor Cara mozgást vett észre a szeme sarkából, és megtorpant. Tett egy óvatos lépést hátrafelé, majd kilesett a sarkon a szekrényekhez vezető folyosóra. Látta, hogy az övé előtt egy lány

ágaskodik lábujjhegyen, és éppen egy összehajtogatott papírcetlit csúsztat be az ajtón lévő nyíláson. Egy lány? Cara végig azt gondolta, Marcus áll a fenyegetések mögött. Vett egy nagy levegőt, és megiramodott a szekrénye felé. Számolva az eshetőséggel, hogy fegyverre is szüksége lesz, erősen megmarkolta a vécéülőkét. Ahogy közeledett, egyre forróbb lett az arca, és a szíve is egyre hevesebben vert, de aztán egyszer csak felismerte a lány szőke, hullámos tincseit. – Brandi? – Ő írta a fenyegető üzeneteket? Hosszú ideje nem voltak már barátok, de Cara azt hitte, ennél azért jobban ismeri. Lehet, hogy Marcus vette rá a dologra. A neve hallatán Brandi felkapta a fejét, és hátrafordult. A hirtelen mozdulattól meglebbentek az arcát keretező szőke fürtök, amúgy is hatalmas őzikeszeme pedig még nagyobbra nyílt a döbbenettől. A következő pillanatban aztán már újra szemben állt a szekrénnyel, és kétségbeesetten próbálta kipiszkálni az ajtón lévő nyílásba szorult papírt. Meg akarja semmisíteni a bizonyítékot? Azt már nem! Cara mindkét kezével megmarkolta a vécéülőkét, és rohanni kezdett feléje. Amikor odaért, az ülőkét faltörő kosnak használva félrelökte Brandit a szekrénye elől. A lány a földre esett, de felpattant, mielőtt Cara kirángathatta volna a beszorult papírt az ajtóból. Nekirontott Carának, jókorát bokszolt a vállába, és másodperceken belül kitört a hajtépéssel, káromkodással, karmolással és pofozkodással színesített verekedés. Cara végül hozzávágta Brandihez a vécéülőkét, ami elterelte a lány figyelmét annyira, hogy kellőképpen hátra tudja lökni. Cara így nyert némi időt, amit arra próbált felhasználni, hogy keresztültuszkolja az üzenetet a nyíláson, be a szekrénybe. Csakhogy nem sikerült. Brandi hátulról térdhajlaton rúgta Carát, aki ettől összecsuklott, Brandinek pedig sikerült kikapnia az üzenetet a nyílásból. A következő, amit Cara látott, az volt, hogy Brandi becsúsztatja a papírt a szűk farmerja gombja mögé. Ijjj. Cara hirtelen letett a tervéről, hogy megszerezze az üzenetet. Jobb lesz, ha Blake-re bízza a bizonyíték begyűjtését.

– Ez nem neked szól! – mondta zihálva Brandi, és félresöpört egy hajtincset az arcából. Cara feltápászkodott a padlóról, és megpróbált levegőhöz jutni. – Akkor miért dugtad a szekrényembe? – Aelyxnek szól. – Őt ugyanúgy nem fenyegetheted meg! Brandi kihúzta magát, és egészen a homlokáig szaladt a szemöldöke. – Ezt meg hogy érted? – Ugyan már. Tudom, hogy a többi üzenetet is te írtad, Humanista. – Milyen többi üzenetet? – Tudod, azt, hogy figyellek, te áruló ribanc. – Cara felvette a földről a vécéülőkét, amiről az üveggyémántok fele leesett. – Megmondom őszintén, nem gondoltam volna rólad. – Esküszöm, hogy ez az első üzenetem – erősködött Brandi, és az ágyékára bökött. – És nem is fogok többet írni. – Védekezően hátralépett, majd hozzátette: – Ezt is csak azért írtam, mert nem válaszolt az üzeneteimre. – Várjál. – Cara elveszítette a fonalat. – Mit írtál neki? – Hát… izé… – Brandi tett még egy lépést hátrafelé, és nyelt egy nagyot. – Megkérdeztem, hogy van-e kedve találkozni valamikor? – Ennyi? Brandi bólintott. – Akkor meg miért estél nekem? – Cara a padlón szanaszét heverő üvegkristályokra bökött a viharvert vécéülőkével. Brandi hátrapillantott a válla fölött, és valamivel halkabban folytatta: – El sem tudod képzelni, mit csinálna velem Marcus, ha rájönne, mit írtam Aelyxnek. És anyukám sem bízik benne. Megölne, ha megtudná. Figyelj, Cara – mondta esdeklően –, tudom, hogy már nem vagyunk jó barátok, de könyörögve kérlek, hogy ne mondd el senkinek. Cara majdnem megsajnálta Brandit. Borzasztó lehet, ha az ember annyira vágyik a népszerűségre, hogy még egy hatalmaskodó pasit is

hajlandó bevállalni, cserébe egy olcsó tiaráért meg egy plusz mondatért az évkönyvben. – Kérlek – mondta Brandi. – Bármit megteszek. Csak ne mondd el senkinek. – Oké. – Annyira szánalmas volt az egész, hogy Cara képtelen volt nemet mondani. – Nem mondom. Brandi a szívére szorította a kezét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Köszönöm, nagyon köszönöm. És esküszöm, hogy soha többé nem csinálok ilyet. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy neked is bejön Aelyx. Lehet, hogy ezért nem válaszol az SMS-eimre. Veled akar lenni, nem velem. – Hát, ja – hazudta Cara.– De még ha nem is lennénk… együtt… akkor sem tudnál vele lenni. Ugye nem felejtetted el, hogy a l’eihrek testnedvei maró hatásúak? – Várjál. Akkor ti nem is tudjátok csinálni? – Brandi beleharapott az alsó ajkába. – Még úgy sem, hogy védekeztek? – Nem. Csak össze szoktunk bújni. – Hogyan fogod bírni, ha majd a L’eihren leszel, és látod, hogy egy másik lánnyal van? Mert ha nem csinálhatjátok, akkor nem maradhattok együtt örökre. Előbb-utóbb ki fog kötni egy l’eihr lány mellett. Egy olyan mellett, aki Syrine-hez hasonlóan belelát a lelkébe. – Nem lesz gáz. Nem komoly, ami köztünk van. – Ó. Hát, sajnálom az üzenetet. – Brandi lesimította a haját, és a válla fölött a háta mögé mutatott. – Vissza kell mennem az osztályba. Miközben nézte, ahogy Brandi végiglejt a folyosón, Cara elgondolkodott azon, amit a lány mondott. Aelyx előbb vagy utóbb ki fog kötni egy fajtájabeli mellett – ha nem Syrine lesz az, akkor valamelyik másik csinos l’eihr lány, aki csak belenéz a szemébe, és máris tud vele beszélgetni. Ennek így kell lennie. Ez így logikus. Nem kellene emiatt rosszul éreznie magát, ő mégis egy jeges tekegolyót érzett a gyomrában, ha elképzelte, ahogy a L’ehiren töltött félév alatt tartja a gyertyát Aelyxnek és a lánynak, akit a bolygó vezetői kijelöltek a számára.

Nekidőlt a szekrényének, adott magának néhány másodpercet a további szomorkodásra, majd a vécécsészével a kezében visszaindult az osztályterembe. Véget ért a történelemóra, és Cara ismét a szekrénye előtt állt. Aelyx és Blake árgus szemekkel figyelték, ahogy kinyitja az ajtaját. – Ez micsoda? – kérdezte hirtelen Aelyx, és már majdnem a két keze közé fogta Cara arcát, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és csak rámutatott a halvány karmolásra, amit Brandi körme hagyott a szeme alatt. – Semmi. Csak megkarmoltam magam. Aelyx hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd a tekintete átsiklott a padlóra, ahol egy papírlap hevert lefelé fordulva. – Ne nyúljatok hozzá! – furakodott be közéjük Blake, majd előkapott a zsebéből egy bizonyítékgyűjtő zacskót és egy csipeszt. Miután becsúsztatta a zacskóba a papírt, megfordította, és mindnyájan elolvasták az üzenetet. A tollat ezúttal is olyan erősen nyomták a papírra, hogy a tinta átütött a túloldalra. A LÉPCSŐHÁZ VESZÉLYES HELY, ELÉG EGY ROSSZ LÉPÉS, ÉS MÁRIS MEGVAN A BAJ, ÁRULÓ. – HUMANISTA

– Ez fél órája még nem volt itt. – Carát megrémítette az indulat, amely az üzenetet szerzőjének kezét ilyen erővel szorította a papírra. – Benéztem a szekrényembe, amikor kimentem a mosdóba. Összerándult a gyomra a tudattól, hogy talán csak percek teltek el azóta, hogy az illető a szekrényénél járt. Mi van, ha végignézte a verekedést, miközben várta a megfelelő pillanatot? Lehet, hogy meg is támadta volna, ha Brandi távozása után tovább álldogál egyedül a folyosón? – A következő órátok nem az emeleten lesz? – Blake megérezhette a Carán eluralkodó idegességet, mert elmosolyodott, gyengéden oldalba bökte a könyökével, és azt mondta: – Mert ha igen, alaposan nézzetek a lábatok elé, nehogy fölfelé menet megcsússzatok egy banánhéjon. Cara maga sem tudta miért, de elnevette magát, és most először örült annak, hogy fegyveres őr vigyáz rájuk. Csupán azért nem

szakadt ki a szíve a mellkasából, mert tudta, hogy Blake ott lesz mögötte a sötét, szűk lépcsőházban. Felkapta a könyveit, és hármasban elindultak a folyosót elárasztó tömegen keresztül, amely a lépcsőkhöz vezető ajtóknál annyira besűrűsödött, hogy centiméterről centiméterre tudtak csak haladni. Ekkor morajlás futott végig a tömegen, és a Cara előtt álló diákok ágaskodni kezdtek, hogy átlássanak az őelőttük állók válla fölött. Olyan volt, mintha valahol elöl verekedés tört volna ki. – Remek – mondta Blake, majd előreverekedte magát, és lassan eltűnt a testek tengerében. Néhány perc múlva aztán felkiáltott: – Félre az útból! Álljatok hátrébb! Blake hangja rémülten és kétségbeesetten csengett. Cara még soha nem hallotta ilyennek. Azok a diákok, akik még nem mentek át a másik lépcsőhöz, most araszolni kezdtek hátrafelé, és a válluk fölött kilesve Cara látta, ahogy Blake berúgja a lépcsőház nehéz ajtaját. Egy lányt tartott a karjában, és futni kezdett vele az igazgatói iroda felé. Még mielőtt befordult volna a sarkon, Cara látta, hogy a lánynak kissé narancssárga a bőre, és egy fémkitűző csillan meg a pulóverén. Bár túlságosan messze volt ahhoz, hogy el tudja olvasni a szöveget, tudta, hogy a kitűzőn az áll: L’EIHR BARÁTAI. Cara a tenyerére fektette az állát, és üres tekintettel bámulta az ebédlő szemközti falát. Blake megígérte, hogy telefonálni fog, ha bármit megtud Ashley állapotáról, de az elmúlt két órában hiába várta a hívását. Ekkor spanyol káromkodások ütötték meg a fülét, és ahogy Eric asztala felé fordult, látta, hogy Tori a fiú arca előtt hadonászik a kezével, és valamiért kiabál vele. Más körülmények között szívesen elnézte volna, ahogy ezek ketten ölik egymást, de most túlságosan aggódott Ashley-ért. – Egyél valamit – nyúlt át Aelyx az asztal fölött, és megböködte a pólóját egy pulykás szendviccsel. – Rendbe fog jönni. – Honnan tudod? – Cara harapott egyet a szendvicsből, de nem érezte az ízét.

– Láttam, hogy magánál van. Nagy fájdalmai voltak, de éber volt. Ez jó jel. Ja, biztos, szerette volna válaszolni Cara, de a szájában lévő kenyér- és húsdarabok miatt csak valami érthetetlen motyogásra futotta. A következő pillanatban aztán megrezzent a telefonja. – Mhhh – nyögte teli szájjal, miután gyorsan felvette. – Most beszéltem Ashley anyukájával. Eltörött a karja, kificamodott a válla, és megrepedt két bordája. Egy ideig nem jár majd iskolába, de rendbe fog jönni. Cara lenyelte a szájában lévő falatot, és gyorsan ivott rá egy korty vizet. – Elmondta, mi történt? – Valaki lelökte a lépcső tetejéről, de nem látta, hogy ki. – Blakenek megkeményedett a hangja. – Megnéztük a szekrényednél és a lépcsőnél lévő biztonsági kamerák felvételeit. – És? – Semmi. Valaki a megfelelő pillanatban kikapcsolta a rendszert. Nincsen több felügyelet nélküli kirándulás a mosdóba. Akár tetszik, akár nem, én leszek az új árnyékod. – Hé, egy szóval sem panaszkodtam. – Cara letette a telefont, és felsóhajtott. Ashley rendbe fog jönni. És nincs az az idióta, aki meg merné támadni őt vagy Aelyxet, miközben egy zsaru kísérgeti őket mindenhova.

20. FEJEZET gy ki vagy pirulva – mondta anya, és Cara homlokára tette a

-Úkezét. – Rosszul érzed magad?

– Nem, jól vagyok. – Cara arcszínének semmi köze nem volt az egészségi állapotához. Amiatt a meglehetősen nedves álom miatt volt vörös a feje, amiből csak nemrég ébredt, és amiben komoly szerepet kapott Aelyx. Szinte még most is érezte a testén a fiú kezét, a nyakán a forró leheletét. Mintha nem lett volna épp elég rossz, hogy egész nap ő járt a fejében, most már az álmaiba is befurakodott. – Hol van Aelyx? – Anya egy gőzölgő gofrit tett Cara elé az asztalra, és a levegőt azonnal megtöltötte a vaj és az édes sütemény illata. Legalább a koszt jó volt a földi pokolban. – Gondolom, a szobájában. – Ahol újabban mindig. Aelyx megígérte, hogy nem fognak elromlani köztük a dolgok, de „Soha nem hazudnék neked” uraság pont annyira volt őszinte, mint egy megrögzött hazudozó. Hetek óta kerülte Carát, úgy viselkedett, mintha a lányt halálos energiamező venné körül, és az ideje túlnyomó részét a szobájában töltötte, ahol a „telefonján” kiabált a barátaival. Cara nagyon bánta, hogy nem tud l’eihrül, mert a kiszűrődő hangok alapján igencsak érdekesnek tűnt a vita. – Ma kicsit korábban indulok – mondta Cara, miközben fogai között a gofrival belebújt a kabátjába. – Nem várod meg Aelyxet? Hogy megajándékozza magát egy újabb elviselhetetlenül kellemetlen sétával? Ha lehet, inkább nem. Felkapta a táskáját, és gyorsan elindult a hátsó ajtó felé, még mielőtt Aelyx előkerülne az emeletről. – El kell intéznem pár dolgot. Meg fog találni a suliban.

Cara kilépett az ajtón, és azonnal szembetalálta magát egy puskacsővel. Halkan felnyögött, és a szívéhez kapott. Teljesen megfeledkezett a katonákról, akik este jelentek meg a ház körül, a tízezer dilinyós tüntető nyomában. Miután kifújta a levegőt, rámosolygott az útját elálló fiatal, szőke katonára, majd odaintett a baj társainak. – Jó reggelt! A rászegeződő jeges szempárt nem hatotta meg a kedvesség. – Hol van a l’eihr? – Ma külön megyünk iskolába – mondta Cara, és a katona háta mögé mutatott, amivel azt kívánta a fegyveres értésére adni, hogy szeretné, ha tovább engedné. Az azonban közelebb lépett Carához, aki így kénytelen volt két lépcsőfokot is visszahátrálni. – Mindkettőjüket mi visszük iskolába – mondta, és kidüllesztette a mellkasát, mint egy dominanciáját bizonygató majom. Úgy látszik, valaki túl sok tesztoszteront szórt a srác gabonapelyhébe. – Együtt. Cara egy hosszú másodpercre belebámult a katona szemébe, majd átvetette magát a lépcső korlátján. A földet érés kissé fájdalmasra sikerült, ennek ellenére lendületes léptekkel indult az erdei út felé. – Hacsak az elnök nem hirdetett hadi állapotot az éjjel, egyedül megyek iskolába – kiáltotta vissza. A katona felnyögött, majd elkurjantotta magát: – Jones! Spaulding! Kísérjék el Sweeney kisasszonyt a Midtown Gimnáziumba, és ott adják át Baker őrmesternek. Cara hallotta a közeledő katonai bakancsok lépteit a háta mögött, de kísérői olyan tíz méterrel mögötte lelassítottak, és nem is jöttek közelebb. Ennek Cara nagyon örült, mivel nem érezte magát különösebben kellemes társaságnak ezen a reggelen. A napsugarak, amelyek alig-alig tudtak csak keresztültörni a sötét, sűrű felhőkön, szánalmas félhomályba burkolták a fákat. Így, hogy nem fogta Aelyx kezét, Cara végtelenül magányosnak érezte az ujjait, de bármennyire is áhítozott a fiú nevetésére és a teste melegére, tudta, hogy képtelen lenne elviselni még egy percet abból a feszült hallgatásból és abból az üres, semmitmondó csevegésből, ami az elmúlt hetekben közéjük telepedett. Hátrapillantott a válla mögött, hogy megbizonyosodjon róla, Aelyx nem követi.

Mikor kezdett el ennyire függeni a fiútól? Képtelen volt felidézni a pillanatot. Egy évekkel ezelőtti hóviharra emlékeztette a dolog, amikor a váratlanul érkező hideg front majd’ egy méter hóval borította be a várost. Mit sem sejtve feküdt le aznap este, és amikor reggel felkelt, áthatolhatatlan hófal vette körül a házat. De talán találóbb, ha egy takaróhoz hasonlítjuk a dolgot, ami olyan észrevétlenül melegíti fel az embert, hogy csak akkor érezzük a hideget, amikor hirtelen lerántja rólunk valaki. Igen, Aelyx pont ilyen volt. Cara olyan lassan és fokozatosan zúgott bele, hogy csak akkor döbbent rá, menynyire odavan érte, amikor a fiú ott hagyta a hidegben. De miért tette? Az egész „hadd érintselek meg mindenhol és hadd mérjem meg a pulzusodat” dolgot ő kezdte. Ekkora gyökeret! – Sweeney kisasszony? Cara megfordult, és látta, hogy az egyik katona, egy vörös hajú fiú, akinek olyan sűrűn borították a szeplők az arcát, hogy szinte napbarnítottnak tűnt, az ösvény vége felé mutat a fegyvere csövével. – Ne siessen annyira előre! Úgy tudjuk, kissé megvadult a tömeg. – Várjon – mondta Cara –, ezek itt vannak? Az ELME a városházára jelentette be a tüntetést, nem az iskolába. Ez nem olyan lesz, mint a szokásos demonstrációk. Mintha egy jeges ujj simított volna végig a gerincén, ahogy elképzelte, mit csinálna vele ez a többezres tömeg, ha megtehetné. Vele, Cara Sweeney-vel, a l’eihrek legnagyobb barátjával. Hirtelen hatalmas idiótának érezte magát, amiért nem engedte a katonáknak, hogy taxisofőröset játszanak. Egy páncélozott katonai terepjáró most igazán nem jönne rosszul. A másik katona, egy alacsony termetű, barna fiatalember, bizonyára megérezte, hogy fél, mert azt mondta: – A Nemzeti Gárda ura a helyzetnek. Rengeteg emberünk van, úgyhogy nincs miért aggódni. – Persze – suttogta Cara, de egyáltalán nem nyugodott meg. Ahogy közelebb értek az erdei út végéhez, a szirénák vijjogása kezdte túlharsogni a lábaik alatt megreccsenő ágak és száraz levelek zaját. Piros és kék fények villantak fel a fák között, olyan volt, mintha kigyulladt volna az iskola. Aztán Cara fülébe egyszer csak

belehasított a tízezer ember üvöltése, ami olyan volt, mintha keresztezték volna az óceán morajlását a rádió sistergésével, és a végeredményt a százszorosára erősítették volna. És aztán elébe tárult a látvány. A Nemzeti Gárda betonbarikádokkal zárta le a környező utcákat, így tartva távol a káoszt az iskolától. A felfegyverzett katonák azonban így sem tudták megakadályozni, hogy a tiltakozók összeverekedjenek egymással, vagy köveket és sörösüvegeket hajigáljanak a barikádon kívülre. Cara még életében nem látott ennyi embert egy helyen – többen voltak, mint a Nők Egészségmenetén, amin néhány éve vett részt Washingtonban. Miután a vörös hajú gyengéden megböködte, Cara összeszorította a fogát, és a testőrei gyűrűjében elindult az épület felé. Egy piros tűzoltókocsi és egy mentőautó állt az iskola főbejárata közelében, és ahogy Cara közelebb ért, megpillantotta az apját, aki éppen egy hordágyon fekvő magas, nagydarab férfi fölé hajolt. Még közelebb érve úgy látta, hogy a beteg nagyon hasonlít Ferguson igazgatóra… méghozzá azért, mert ő volt az. – Hé – mondta Cara, és megrángatta a vörös hajú kabátujját. – Az ott az apukám. – Barry odakísér. – Minden bizonnyal az alacsony barnát hívták Barrynek. – Én megkeresem Baker őrmestert. Cara odafutott az apjához, aki éppen egy sebet kötözött be az igazgató bal szeme fölött. Amikor odafordult az ollóért, Cara egy vérfoltot vett észre a fehér, keményített inge mellrészénél. Apa ekkor felpillantott, elkapta Cara tekintetét, és elkerekedett a szeme. – Te meg mit keresel itt? Hagytam üzenetet, hogy maradj otthon. – Korábban eljöttem. – Cara odafordult Mr. Fergusonhoz. – Mi történt? – Fejbe dobták egy sörösüveggel – válaszolta apa. – Hol van Aelyx? – Otthon. – És ha megkapta apa üzenetét, valószínűleg ott is marad. A gondolat, hogy egy egész napot kell nélküle eltöltenie az iskolában, egyszerre villanyozta fel és keserítette el Carát. De inkább az utóbbi.

– Beszélnünk kell, Cara! – Mr. Ferguson felült, átlendítette a lábát a hordágy oldalán, és maga mellé mutatott. Cara leült a hordágy szélére, és végigjáratta tekintetét a tömegen. – Apukáddal már beszéltem, és szerinte is ez a legjobb megoldás. – Mi a legjobb megoldás? – kérdezte Cara, és beletörölte az izzadt tenyerét a nadrágjába. – Az, ha te és Aelyx otthon fejezitek be ezt az évet. – Micsoda? Úgy érti, hogy nem járhatunk iskolába? – Csak ma reggel huszonhat diákom iratkozott át a Scott Gimnáziumba. A szüleik úgy ítélték meg, hogy a zavargások és a tüntetések miatt nem biztonságos ide járatniuk őket. – Megcsóválta a fejét, és bocsánatkérően nézett Carára. – Sem neked, sem Aelyxnek nem akarok rosszat, de nem kockáztathatom egy egész iskola működését egyetlen diák miatt. Remélem, hogy ezt megérted. A pokolba is, dehogy értette meg! – Baromság! – harsogta túl Cara a tiltakozókat. – Cara… – figyelmeztette apa a háta mögül. Cara azonban rá sem hederített, hanem szinte lélegzetvétel nélkül folytatta: – Ronnie McPhailt a húszmilliomodik lógása után sem csapta ki, engem meg csak úgy kirúg? Én fogom a búcsúbeszédet mondani a tanévzárón! Mégis igaz a mondás, hogy minden jócselekedet elnyeri méltó büntetését! – Ez nem büntetés – erősködött Mr. Ferguson. – Már össze is állítottam neked egy tantervet, hogy ne kelljen aggódnod a félévi osztályzatok miatt. – Ez nem a jegyeimről szól. Ez elvi kérdés. Maga köteles ingyenes közösségi oktatást biztosítani a szám… – Cara! – fortyant fel az apja. – Menj már haza! Nem akarom, hogy ezeknek az embereknek a közelében legyél – mondta, és a tiltakozók felé bökött a fejével. – Később beszélünk. – Rendben – mondta Cara, és összefonta a karját maga előtt. – Kipakolom a szekrényemet, de ezzel még nincsen vége a dolognak. – Odafordult Mr. Fergusonhoz, és jelentőségteljesen belenézett az igazgató szemébe. – Ez csak ideiglenes megoldás.

– Persze. – A férfi hangjából sugárzó bizonytalanság nem nyugtatta meg Carát. – Később átküldöm a tanmenetedet. – Őőő, Sweeney kisasszony? – ütögette meg Barry katona a vállát. – Azt az utasítást kaptuk, hogy először vigyük önt az őrmesterhez. Hát persze. Egy percre sem szabad megfeledkeznie arról, hogy az önrendelkezés immár a múlté. Végül nem mondott semmit, csak türelmesen megvárta, amíg a kísérői előkerítik Baker őrmestert. Cuki fiúknak tűntek, és Cara arra gondolt, hogyha bajba kerülnek az engedetlensége miatt, lehet, hogy ezer fekvőtámaszt kell csinálniuk, vagy a fogkeféjükkel kell tisztára súrolniuk a vécét. Végül tíz perccel a becsöngetés után megjelent a helyi parancsnok, és mint valami értékes küldeményt, átvette Carát a katonáktól azzal, hogy menjen, és keresse meg Blake-et a szerkényeknél. Kísérői ezután elfoglalták helyüket a főbejáratnál, ő pedig beléphetett az épületbe. Mivel már elkezdődtek az órák, az előcsarnok csendjét egyedül az ő lassú, óvatos léptei törték meg. Még soha nem volt ilyen csend és nyugalom a folyosókon. Bármerre nézett, egy árva lelket sem látott. Lehet, hogy az osztálytermek ajtaját is bezárták. Az odakint dúló erőszak fényében ez nem lett volna butaság. A csend felerősítette a csizmája talpának csikorgását, és kétszer is megtorpant, mert azt hitte, valaki más is van a folyosón, aki pontosan egyszerre lép vele. Mire a szekrényéhez ért, úgy érezte, bármelyik pillanatban infarktust kaphat. Úgy döntött, nem vár Blake-re, ledobta a táskáját a földre, és beütötte a számkódot a szekrény zárjába. Néhány másodperc múlva egy frissen kitépett füzetlap hullott ki a szekrényből és vitorlázott le a földre. Írással felfelé landolt, így Cara el tudta olvasni a vastag betűkkel írt üzenetet: MILYEN GYORSAN TUDSZ FUTNI, ÁRULÓ KURVA? NEM ELÉG GYORSAN – HUMANISTA

Egyszerre jéghideg lett a tenyere. Mielőtt félrelökhette volna az üzenetet a csizmájával, léptek koppanását hallotta a háta mögül, és amikor megfordult, Torit pillantotta meg, aki lassan és óvatosan

közeledett a mosdó felől. Bizonyára a becsöngetés óta ott állt, várt és figyelt. Cara mozdulatlanná merevedett. Nem tetszett neki ez az egész. Valami nem stimmelt. – Helló – mondta halkan Tori, és még közelebb jött. Cara ösztönösen hátrább lépett, hogy legalább az egy méter távolság meglegyen köztük. – Helló. – Próbáltalak elérni. – Tudom – mondta Cara. – Nem volt mondanivalóm a számodra. – Nem kellett volna figyelmen kívül hagynod a hívásaimat. Tori tekintete átsiklott Cara feje mögé – egyszer, kétszer, háromszor. Amikor a szőrszálak bizseregni kezdtek a nyakán, Cara elfordította a fejét, hogy hátranézzen a válla fölött, ám ekkor már késő volt. Egy nagy kéz jelent meg a háta mögött, befogta a száját, és húzni kezdte hátrafelé. Cara a szájában érezte a kéz bőrének sós ízét, és azonnal rugdalni kezdett a lábával. Minden erejét összeszedve megpróbálta kiszakítani magát támadója szorításából, de hiába. Tekintetével Torit kereste, de a lány mostanra eltűnt. Miközben a fülében érezte a szívverését, és egyre ziláltabban vette a levegőt, Cara megpróbált logikusan gondolkodni. A kezek, amelyek felemelték a padlóról, erősebbek voltak annál, minthogy holmi kapálózással ki lehetett volna szabadulni a szorításukból. Zaj! Zajt kell csapnia! Sikoltani próbált, de fojtott nyögdécselés lett belőle. Egymás után jelentek meg a szeme előtt a borzalmasabbnál borzalmasabb képek, és kétségbeesésében sípcsonton rúgta a támadóját a csizmája sarkával. Ez azonban a legkevésbé sem lassította le. Az illető bevonszolta egy sötét szobába, és Cara hallotta, ahogy bezárja az ajtót. Az ammónia és a nedves felmosórongyok szagából tudta, hogy a gondnok szobájában van, de az ajtó alatt beszivárgó fény kevés volt ahhoz, hogy bármit is lásson. Újra megpróbált sikítani, és teljes erővel rátaposott a támadója lábfejére. Az felszisszent a fájdalomtól, és még erősebben szorította a kezét Cara szájára.

– Fogd be, Cara! Nyugodj már meg, csak én vagyok. Az istenit, ez nagyon fájt! Cara érezte, ahogy egy pillanatra kihagy a szívverése. Eric? – Biztonságban vagy. Most elveszem a kezemet. Ígérd meg, hogy csendben leszel, oké? Cara bólintott, Eric pedig elengedte. A következő pillanatban azonban Cara előrevetette magát, és a sötétben ököllel ütni kezdte a fiút. – Te seggfej! Halálra rémítettél! – Csönd legyen! – hallotta Cara Tori hangját. – Segíteni próbálunk, de csak egy percünk van. Közben Cara szeme hozzászokott a sötéthez, így lassan sikerült kivennie a volt barátai körvonalait. Tori néhány centire állt tőle a zsúfolt kis szobában, Eric pedig az ajtónak préselődve próbált némi teret hagyni neki. – Muszáj volt elrabolnotok? – sziszegte Cara, miután levegőhöz jutott.– Nem lett volna elég, ha írtok egy e-mailt? – Ne hülyéskedj – suttogta Tori. – Az e-maileket feltörik. Az kellett volna csak, hogy kiderüljön, beszéltem veled. – És mi van a kamerákkal? – kérdezte Cara. – Bárki is ül most az irodában, végignézte, ahogy beráncigáltatok ide. – Nem látott semmit – mondta Tori. – Kikapcsoltam a kamerákat. Én vagyok az ügyeletes a héten az irodában. – Szóval te kapcsolgatod ki a kamerákat? – kérdezte Cara. – Annak a rohadéknak is ti falaztatok, aki lelökte Ashley-t a lépcsőn? – Tényleg azt feltételezed rólunk, hogy képesek lennénk ilyesmire? – kérdezte Eric, a haragtól és a fájdalomtól megremegett a hangja. – Igaz, hogy meg tudtalak volna fojtani, amikor kis híján eltörted a sípcsontomat, de… – Fogalmam sincs, mire vagytok képesek – mondta Cara. – Azt sem gondoltam volna soha, hogy ráhajtasz a legjobb barátnőmre. Tori közelebb lépett. Úgy tűnt, végre hajlandó belenézni Cara szemébe. – Sajnálom. Nem volt szándékos. Ő volt az egyetlen, akit ismertem a gyűléseken, úgyhogy egymás mellé ültünk, és… – Tori elhallgatott, és néhány másodpercig csak nézett maga elé, mielőtt

újra Carára emelte volna a tekintetét. – Aztán rájöttem, hogy ő ott az egyetlen épeszű ember. A többieknek teljesen elmentek otthonról. – Akkor igazából nem is vagytok együtt? Tori beleharapott a szájába. – De, együtt vagyunk. – Megvonta a vállát, és tanácstalanul Ericre pillantott. – Nem tudom. A nyakamra nőtt. – Mint a kosz – tette hozzá Eric. – Pontosan ezekkel a szavakkal mondta. – Istenem, milyen romantikus – mondta Cara, miközben égnek emelte a tekintetét. – Talán lépjünk is tovább… – javasolta Eric. – Haza kell küldened az ufógyereket – bólintott Tori. Zaj hallatszódott be a folyosóról, amitől egy pillanatra mindnyájan mozdulatlanná merevedtek, de aztán Tori suttogva tovább beszélt. – Tudom, hogy szeretnéd világra hozni a kis űrlénygyerekeit, meg minden, de abba kell hagynotok. A Föld Védelmezői már nem a levegőbe beszélnek. – Tudom. – Nem, nem tudod – mondta Eric. – Egyre ijesztőbbek a gyűlések. Arra készülnek, hogy háborút indítanak a kormány ellen. Polgárháborút akarnak, Cara. És találd ki, kit tartanak a fő árulónak! – Aelyxet? – A-aaa – rázta meg a fejét Tori, és Carára mutatott. – Aelyx barátnőjét. – Nem vagyok a… – Tökmindegy – mondta Eric. – A te hibád, hogy itt van, úgyhogy mindenki utál. – Mindenki? – kérdezte Cara. Tori lassan leengedte a karját, mint akinek már ahhoz sincsen ereje, hogy mérges legyen. Nagyot sóhajtott, és amikor a tekintete találkozott Caráéval, könnycseppek csillantak meg a szemében. – Pár barátod azért még van. – Például mi. Ezért vagyunk most itt – mondta Eric. – A tegnapi találkozó után Marcus elárulta, hogy az ELME rátok állított pár embert, hogy kifigyeljék, mikor merre mozogtok, és hogy rátok támadjanak, amikor legközelebb elhagyjátok a házat.

– Úgyhogy ne hagyjátok el a házat – mondta Tori. – Még a folyosón sem szabadna egyedül járkálnod. Carának eszébe jutott az a nap, a természetvédelmi körzetben. Már akkor is tudta, hogy nem egy kiránduló figyelte őket a fák közül. – Valaki egyfolytában fenyegető üzeneteket hagy a szekrényemben. – Valószínűleg Marcus az – mondta Eric. – Borzasztóan rühell réged. Tori az ajtó felé bökött a hüvelykujjával. – Nemsokára mennem kell, különben Mr. Green gyanakodni fog, hogy mit csinálok ennyi ideig a vécében. – Nekem is – bólintott Eric. – Legyetek óvatosak – figyelmeztette őket Cara, és igyekezett nem elképzelni, hogyan bánnak el a Föld Védelmezői a közéjük férkőzött kémekkel. Tori még mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, és Erickel együtt gyorsan eltűntek. Cara magára maradt a sötét szobában, és úgy érezte, kissé szédül. Valószínűtlennek tűnt a beszélgetés, olyan volt, mintha valahogy idekeveredett volna a vödrök és a vécéillatosítók közé, és csak képzelte volna az egészet. Az ajtóhoz szorította a fülét, és miután sem lépteket, sem más zajt nem hallott, lassan kilépett a folyosóra. Körbepillantott a vakító világosságban, megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, és gyorsan visszament a szekrényéhez. Kinyitotta, felnyalábolta a könyveit, és ekkor vette észre, hogy nemcsak a fenyegető üzenet, hanem ami még rosszabb, a táskája is eltűnt. Itt dobta le a földre, mielőtt Eric berángatta volna a fülkébe. Pár perc keresgélés után feladta, és visszahajította a könyveket a szekrénybe. Dühösen bevágta az ajtót, de aztán arra gondolt, kit érdekel a házi feladat meg a külön tanterv azok után, ami történt.

21. FEJEZET

C

ara lecammogott a lépcsőn, és odaintett Barry katonának, aki a zászlórúd mellett ült a földön, a puskájával az ölében. – Haza tudna vinni? – kérdezte Cara. A parkolóban újra nyugalom honolt, ám ugyanezt nem lehetett elmondani az utcáról, ahol még tartott a dühödt demonstráció. Carát csábítóan hívogatta a csendes, otthonos szobája, és alig várta, hogy befeküdhessen az ágyába, fejére húzhassa a takarót, és megfeledkezzen arról, hogy rémálommá változott az élete. Ha csak egy órára is, de úgy akarta érezni magát, mint mielőtt elkezdődött ez az egész őrület. – Ja, amint Aelyx elkészült, indulhatunk. – Tessék? – Cara nyakában megfeszültek az izmok, ahogy körbejáratta tekintetét az iskolaudvaron. Az a kevés önuralom, amit a takarítószertárból való távozás óta összeszedett, egyszerre szertefoszlott. – Ő is itt van? – Aha. Pont utánad ment be. Nem ért utol? Hogy nem érte-e utol? Ehhez az kellett volna, hogy megpróbálja megkeresni, ez a fajta gondoskodás viszont nem igazán volt jellemző Aelyxre az utóbbi időben. – Nem. Biztos bement az irodába. – Irtózott a gondolattól, hogy Aelyxszel együtt kelljen hazamennie. – Esélytelen, hogy most hazavigyen? Barry bólintott, de aztán észrevett valamit Cara háta mögött, mert az iskola bejáratához vezető lépcsőre mutatott. – Na, már jön is. Ne fordulj hátra! Őrizd meg a nyugalmad. Tettetett közömbösséggel hátrapillantott a válla fölött, és lassan szembefordult

az épülettel. Remek, valóban Aelyx volt az, egyenesen felé futott a hátizsákjával a kezében. – Hé! – mondta Cara, és már nyúlt is a táskájáért. – Mindenhol kerestem. Hol találtad… Mielőtt Cara befejezhette volna a mondatot, Aelyx félrehajította a hátizsákot, a karjába kapta a lányt, és fölemelte a földről. – Áldott Anya – suttogta Cara fülébe, és olyan erővel szorította magához, hogy félő volt, megrepednek a bordái. Újabb tétellel bővült Cara listája az aznapi váratlan eseményekről. Megpróbálta eltolni magától a fiút, hátha úgy sikerül levegőhöz jutnia. – Jól vagy? – kérdezte Aelyx, majd óvatosan visszaengedte Carát a földre, és két keze közé fogta a lány arcát. – Persze, hogy jól vagyok! – mondta Cara, és eltolta Aelyx kezét. – Mi ütött beléd? – Hogy belém mi ütött? – Aelyx alaposan végigmérte Carát. – Nélkülem indultál el, Elire! Cara utoljára akkor látta ennyire dühösnek Aelyxet, amikor majdnem leszakította Marcus karját. – Most, amikor a legnagyobb a veszély! – Ó, szóval most újra Elire vagyok? – Közelebb lépett Aelyxhez, és nekinyomta a mutatóujját a fiú kőkemény mellkasához. Az érintésbe beleremegett az egész karja. – Felejtsd el! Többé nem hívhatsz így. Caaah’ra vagyok, ezt jegyezd meg! – Verekedés tört ki a folyosón, és mire odaértem a szekrényedhez, már nem voltál sehol. Miután az irodában sem láttak, Blake-kel a keresésedre indultunk, és akkor megtaláltuk ezt – Aelyx felkapta az aszfaltról Cara iskolatáskáját, és vádlón meglóbálta az orra előtt – a szekrényed mellett, egy fenyegető üzenet társaságában. Te mire gondoltál volna a helyünkben? – Sajnálom, hogy megijedtél, de… – Megijedtem? Azt hittem, megőrülök! Az egész iskolát felforgattuk utánad. – Aelyx idegesen beletúrt a hajába, majd tett egy kört Cara körül, mintha így próbálna megszabadulni a dühétől. – Miért nem vetted föl a telefont? – Mert a hátizsákomban volt!

– És mié… – Aelyx hirtelen elhallgatott, valószínűleg azért, mert rájött, hogy erre nem tud mit mondani. – Tudod, hol kerestelek először? – Egy pillanatra abbahagyta a fel s alá járkálást, de csak azért, hogy szemrehányón végigmérhesse Carát. – A lépcső aljánál. Azt hittem, ott foglak megtalálni törött nyakkal. Aelyx pillantását állni olyan volt, mint belenézni a napba – haragos arcvonásai beleégtek Cara retinájába, és azután is látta őket, hogy lehunyta a szemét. Szerette volna megütni a fiút, szerette volna az arcába vágni mindazt a fájdalmat, ami az elmúlt héten gyűlt össze benne az elutasítás és a mellőzés miatt. – Sajnálom, hogy csalódnod kellett! – csattant fel végül. A hatás nem maradt el. – Ez valami ostoba tréfa? – kérdezte. – Csak mert egyáltalán nem vicces. – Nem vicc volt. Azok után, ahogy viselkedtél velem, őszintén meglep, hogy érdekel, kitörtem-e a nyakam vagy sem. – Márpedig érdekel – hajolt előre Aelyx. – Tökmindegy. Amióta az történt a szobádban, úgy kerülsz, mint valami leprást. Celofánzörgés ütötte meg Cara fülét, és most vette csak észre, hogy egész kis közönség gyűlt köréjük. Barry barátai voltak azok, leültek a földre, és feszülten figyelték a vitát. Az egyik katona még egy zacskó pattogatott kukoricát is elővett, és a terepjárónak dőlve majszolta. Most biccentett Carának, hogy folytassa. Ez azt hiszi, hogy valami romantikus vígjátékot néz, amit valaki megállított egy pillanatra? – Sajnálom, fiúk, vége a műsornak. Még sok veszekednivalójuk maradt – olyan sok, hogy szinte izzott a levegő a ki nem mondott szavaktól –, de kénytelenek voltak várni. Cara felvette a földről a táskáját, és bekászálódott a páncélozott terepjáróba. Amikor megálltak a házuk előtt, és a fényes kevlár-páncélos lovagok elfoglalták strázsahelyüket, Cara belépett a házba, majd felviharzott a szobájába. Nem akart több veszekedést. Ám ahogy be akarta csukni a szobája ajtaját, Aelyx váratlanul becsúsztatta a lábát a résbe. Mivel látszott, hogy semmiképpen sem

tudja lerázni, Cara megadó sóhajjal megfordult, ledobta a táskáját a földre, Aelyx pedig belépett a szobába. Becsukta az ajtót maga mögött, majd elfordította a kulcsot a zárban. – Nem azért lettem ilyen távolságtartó, mint amire gondolsz – mondta halkan. Cara odalépett az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és miközben szótlanul nézte a két katonát, akik őrt álltak a ház előtt, arra gondolt, hogy mégis mi az isten történt az életével. – Honnan tudjam, mit gondoljak? – szólalt meg végül. – Ha egyszer nem szólsz hozzám? – Igazad van. Jobban is kezelhettem volna a dolgot. Jobban is kezelhette volna a dolgot? Ez azt hiszi, így néz ki egy bocsánatkérés? – Na, ne mondd – fordult szembe vele Cara. Aelyx összekulcsolta a kezét, és felsóhajtott. – Olyan nehéz ez. – A szerelem mindenkinek nehéz! Mit gondolsz, miért van annyi válás? – Szerelem? – Aelyx odalépett a szekrényhez, szórakozottan levette róla azt az apró porcelánmalacot, amit Tori hozott Peruból, majd rásandított Carára, és elvigyorodott. A mosolytól megremegett Cara gyomra. – Szerelmes vagy? Carának hirtelen lángba borult az arca. Tényleg kimondta ezt a szót? A fiú előtt, aki úgy ejtette őt, mint egy síkosítóval bekent kézi súlyzót? – Nem szó szerint értettem. Azt akartam mondani, hogy a kapcsolatok sok nehézséggel járnak. Aelyx visszatette a szekrényre a malacot, és lassan elindult Cara felé. – Nem miattad… nem te vagy az oka annak, ahogy viselkedem. – Csak ezt ne – tartotta maga elé Cara a mutatóujját, és addig hátrált, amíg a háta neki nem feszült a hideg ablaküvegnek. – Nem vagy ember, nem használhatod ezt a „miattam van, te semmiről nem tehetsz” dumát!

– Hajlandó vagy meghallgatni, vagy nem? – Aelyx még egy lépést tett Cara felé, aki a falnak szorulva lassan távolodni kezdett az ablaktól. – Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy titkolózom. Persze, hogy igaza volt. Aelyx olyan átlátszó volt, mint egy üvegpohár. – És ennek mi köze van ahhoz, hogy dobtál? – Bűntudatom van. – Aelyx visszatűrt a füle mögé egy elszabadult hajtincset, és közelebb lépett Carához. A tekintete lesiklott a lány szájára, és ott is maradt. – Nem hagyhattam, hogy komolyabbra forduljanak a dolgok, amíg készen nem állok arra, hogy elmondjam az igazságot. Cara behátrált a szoba sarkába, nekidőlt a simára vakolt falnak, és kalapáló szívvel várta, hogy mi lesz Aelyx követ kező lépése. – Akkor nem volt bűntudatod, amikor letépted rólam a farmert. Aelyx megvonta a vállát, és elvigyorodott. – Az csak azért volt, mert túl jól csókolsz. – Odalépett Cara elé, végigsimított mutatóujjával a lány kulcscsontján, majd megállapodott a torkánál. A pulzusa alapján Cara szíve majd kiesett a helyéről. – Ma viszont, miután majdnem elveszítettelek, döntésre jutottam. – Mivel kapcsolatban? – kérdezte Cara, és nyelt egy nagyot. – Veled kapcsolatban. Egyetlen másodpercet sem akarok elvesztegetni. – A másik kezével megfogta Cara állát, és felemelte a fejét. Még mindig nem vette le a szemét a lány szájáról. – Száztíz – suttogta. – Nem kell ezt csinálnod – mondta Cara, és szorosan lehunyta a szemét. – Micsodát? – kérdezte Aelyx, és az ajkával végigsimított Cara halántékán. – Ezt? – A szája most lassan a lány füléig vándorolt, amitől Cara úgy érezte, szikrákat vet a bőre. – Vagy ezt? – Aelyx lehúzta a pólót Cara válláról, és gyengéden megcsókolta a bőrét. Cara minden erejét összeszedte, és eltolta magától a fiút. – Nem hagyom, hogy megint összezavarj. – Vagy hogy összetörd a szívemet. – Nem leszek a csillagközi kúrópajtásod. Aelyx hátralépett, és a két keze közé fogta Cara arcát. – Azt hiszed, ezt akarom? – kérdezte.

– Honnan tudjam, mit akarsz? Össze-vissza beszélsz és furán viselkedsz. – Cara kiszabadította magát, és átmenekült az ágy másik oldalára. – Térjünk inkább vissza ahhoz a részhez, hogy mindent elmondasz! Aelyx egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán lassan bólintott, és leült az ágyra. – Rendben. Akkor beszélgessünk. Cara pontosan ezt akarta hallani, most mégis összeszorult a gyomra. Soha semmi jó nem következett még ezek után a szavak után. Egyszer egy Keresztelő Szent János nevű vallásos ember azt találta mondani, hogy az igazság felszabadít, de ha Aelyx jól emlékezett, János őszinteségének az volt a jutalma, hogy lefejezték. Ő ennél azért kedvezőbb végkimenetelre számított. Mielőtt megérkezett a Földre, nem is tudta: van olyan, hogy lefejezés. A Néma Beszédnek köszönhetően a l’eihrek alapból őszinték voltak egymással, és Aelyx nem értette, az emberek miért hazudnak annyit. Egészen mostanáig. Ahogy belenézett Cara kételyekkel teli, zafír szemébe, egyetlen gondolat visszhangzott a fejében: vajon meg fogja bocsátani, amit tettem? Bármennyire is szerette volna megszabadítani a lelkét a titok rettenetes súlyától, a lehetőség, hogy elveszítheti az ő Elire-jét, majdnem arra csábította, hogy ismét becsapja a lányt. – Nyugi – mondta Cara, aki megérezhette az idegességét. – Nekem mindent elmondhatsz. Tényleg? Tényleg elmondhatja, hogy hiába döntött végül úgy Eron és Syrine is, hogy kiássák a sh’alearjukat – amit az állandó katonai kíséret miatt még nem tudtak megtenni –, lehet, hogy ez sem lesz elég a szövetség megmentéséhez? – Ebben nem vagyok annyira biztos – válaszolta végül. Cara ettől kissé megenyhült, és leült Aelyx mellé az ágyra. – Muszáj megbíznunk egymásban, különben olyanok leszünk, mint az idegenek. – Nem tudom, hol kezdjem.

– Mit szólnál a legelejéhez? – kérdezte Cara, majd halványan elmosolyodott, és hozzátette: – A Muzsika hangjai szerint is onnan érdemes kezdeni. Bár Aelyx nem értette az utalást, tudta, hogy Carának igaza van. Igen, képes rá – képes elmondani az igazságot. Ahogy az emberek mondani szokták, hinnie kell. – Rendben, akkor kezdem a legelejéről. – Mélyen beszívta a levegőt, majd hangosan kifújta. – Egyszer megkérdezted, hogy a l’eihrek miért állították le a szaporodási programot, és miért álltak át a klónozásra. Cara bólintott. – Több tízezer évvel ezelőtt a l’eihrek olyanok voltak, mint az emberek: szeszélyesek, mohók, destruktívak, önzők, erőszakosak, olyanok, akiket kizárólag a… – Köszi, elég lesz, felfogtam. – Bocsánat – mondta Aelyx, és a mellkasát szorító görcs ellenére felnevetett. – Amikor az Út átvette az irányítást, elkezdtek kísérletezni a fajnemesítéssel. Csak a legerősebb, legintelligensebb, érzelmileg legstabilabb állampolgároknak engedélyezték az utódnemzést. Aztán, ahogy telt az idő és fejlődött a technológia, tudósaink elemezni kezdték a lakosság genetikai állományát, és a laboratóriumaikban létrehozták a mesterséges életet. Ezeknél a mesterséges méhben létrehozott egyedeknél fokozni akarták az értelmi képességeket, és ki akarták iktatni az olyan negatív érzelmeket, mint például a harag. Sikerült nekik – túlságosan is. – Ezt meg hogy érted? – Találkoztál a nagykövetünkkel, ugye? – Aha – mondta Cara. – A fogadáson. – Nem láttál rajra valami furcsát? – Azon kívül, hogy nagyon öreg, nem – rázta meg a fejét Cara. – Nem tűnt letargikusnak? Nem olyan volt, mint akinek lemerültek az elemei? – Ja, de. De a nagyapám is ilyen volt az utolsó éveiben. – Az lehet, de Stepha még csak ötvenéves. – Micsoda? – kérdezte Cara, és hirtelen szembefordult Aelyxszel. – Úgy néz ki, mintha száz lenne.

– Ezt majd átadom neki – nevetett fel Aelyx. – Mindenképpen – mondta Cara, és belebokszolt Aelyx vállába. – Így értetted, hogy túlságosan is jól sikerült a fajnemesítés? Sikeresen megszabadultak minden energiájuktól és életkedvüktől? – Nagyjából igen. De Stepha nemzedéke volt az első, amelyik észrevette magán a negatív hatásokat: a depressziót, a levertséget, a lecsökkent élettartamot, a folyamatos kezelést igénylő betegségeket. A tudományos fejlődés is alábbhagyott. Érzelmek nélkül nincsen kreativitás és nincsenek új felfedezések sem. – Ezért aztán visszatáncoltak, és elkezdtek klónozni. – Pontosan. De úgy gondolják, hogy ez nem elég. Cikcakkos ráncok ültek ki Cara homlokára. – Hogy érted? Te például elég normálisnak tűnsz. Legalábbis most. Amikor először találkoztunk, kicsit zombiszerű voltál. – Zombiszerű? – Zombi. Élőhalott. Tudod. – De megváltoztam. – Aelyx olyan közel csúszott Carához, hogy összeért a derekuk. Két kezébe fogta a lány kezét, és folytatta: – Életre keltetted a bennem szunnyadó érzelmeket. És itt jönnek be a képbe az emberek. Az Út egyesíteni akarja az emberek és a l’eihrek társadalmát. Azt akarják, hogy a többi klónnal, sőt, talán még saját magukkal is megtörténjen az, ami velem. A végső céljuk pedig az, hogy közös utódokat hozzunk létre. Ez a csereprogram valódi célja. Tudni akarják, működhet-e a dolog hosszútávon. Létre akarnak hozni egy kolóniát, ahol együtt élnek emberek és l’eihrek. Cara oldalra billentett fejjel hallgatta Aelyxet. – Szóval ez egy kísérlet? Ki akarják próbálni, tudunk-e viselkedni? – Alapvetően igen. – Ennyiről van szó? Aelyx bólintott. – Nem értem – mondta Cara. – Emiatt miért van bűntudatod? Aelyxet egy pillanatra hatalmába kerítette a pánik. Eljött az idő, de vajon tényleg képes bevallani, mit tett? Vajon Cara meg fogja bocsátani neki, hogy kockára tette az emberi faj túlélését? Egyáltalán nem volt biztos ebben. Érezte, hogy a szándék, ami néhány perce

még olyan erős volt, gyengülni kezd, és végül teljesen elillan. Lehet, hogy Carának nem is kell tudnia a dologról. Magával vihetné a titkát a sírba, és kitalálhatná, hogyan mentse meg az emberiséget, ha nem jönne létre a szövetség – akár még olyan áron is, hogy saját kezűleg kell kicsempésznie a szükséges technológiát a L’eihrről. De Cara várta a választ, ezért mondania kellett valamit. – Két hete felfedeztem valamit – mondta végül. – Valamit, amit a kormányod évek óta titkol az emberek elől. A nagykövet megkért, hogy ne beszéljek senkinek a dologról, de azt gondolom, jogod van tudni. De csak neked – tette hozzá gyorsan. – Senki más nem tudhat róla, különben kitörne a pánik. Miközben Cara az ölébe vett egy párnát, és átölelte, Aelyx mindent elmondott a Föld vízbázisát megfertőző, gyorsan növekedő részecskékről. Két dolog kivételével: nem említette, hogy az emberiség túlélése a l’eihrekkel kötött szövetségen múlik, valamint nem árulta el, hogy a fertőzés már az egész bolygón jelen van. – Biztos vagy ebben? – kérdezte Cara, miután egy percig csak ült és hallgatott. – Nehéz elhinni, hogy senki nem vette észre. – Voltak, akik észrevették – mondta Aelyx, és megfogta Cara kezét, ami mostanra jéghidegre hűlt, és a saját két meleg tenyere közé szorította. – De a kormány titokban tartotta a dolgot. Először én sem akartam elhinni. Még két elemezést elvégeztem, mielőtt szóltam volna a dologról a nagykövetnek. – És biztos, hogy a l’eihrek orvosolni tudják a problémát? – Teljesen biztos. Sokkal könnyebb lesz, mint például befolyásolni az időjárást. – És mikor kezdenek el dolgozni rajta? – Cara babrálni kezdte a párnahuzatot a szabad kezével. – Tíz év mondjuk elég sok idő, de miért nem fojtják el már most, csírájában a dolgot? – Már összeállítottak egy akciótervet – mondta Aelyx, ami valószínűleg egyáltalán nem volt igaz. – Nincsen miért aggódnod, de senkinek nem beszélhetünk erről. Ugye megértetted? – Persze – biztosította Cara, majd olyat mondott, amitől elfacsarodott Aelyx szíve. – Bízhatsz bennem. Bárcsak ő is elmondhatná magáról ugyanezt!

– Várjál egy kicsit! – Cara egyetlen dolgot nem értett csupán: mi köze Aelyx bűntudatának ahhoz, hogy így eltaszította magától? – Röviden összefoglalva, azért koptattál le, mert rettenetesen érezted magad valami szennyeződés miatt, amit a l’eihrek szempillantás alatt el tudnak majd tüntetni. Aelyx szeme felvillant a meglepetéstől. Amikor kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang, Cara tudta, hogy a fiú kétségbeesetten próbál kitalálni valamit, amivel kivághatná magát. – Ne csináld ezt – mondta. Az elmúlt néhány hónapban egyre erősebb lett benne a gyanú, hogy Aelyx bajban van. A titkos erdei kirándulások sem hagyták nyugodni. Lehet, hogy rajtakapták valami illegális dolgon? Lehet, hogy azzal a rettenetes elektromos korbáccsal várják odahaza? – Mondd el, mi folyik itt! Elég a titkolózásból! Mit csináltál? – Semmit – esküdözött Aelyx, és elkeseredetten megrázta a fejét. – Mondtam, hogy… – Hagyd abba – mondta Cara, és olyan mozdulatot tett, mintha a tenyerével akarná távol tartani magától Aelyx szavait. – Elegem van a hazudozásodból. – Nem hazudok – makacskodott Aelyx. – Miért nem hiszel nekem? – Honnan tudjam, mit higgyek? – Cara érezte, hogy képtelen megbízni Aelyxben, amíg a fiú nem hagy fel a titkolózással. És amíg ki nem derül végre, mit érez iránta. Ha hasonlóbb lett volna az agyuk, most egyszerűen alámerült volna Aelyx elméjében, hogy kiderítse az igazságot, így azonban be kellett érnie a fiú fájdalmasan hangos kiabálásával a fejében. – Én nem a L’eihrről jöttem. Nem látok bele a fejedbe, nem tudom, mit gondolsz. Ekkor felismerés csillant Aelyx szemében. Odalépett Carához. – Mit csinálsz? – kérdezte Cara, és egész testében megfeszült. Aelyx a két keze közé fogta Cara arcát, mélyen belenézett a lány szemébe, és azt suttogta: – Így érzem magam, valahányszor veled vagyok. Carát felkészületlenül érte, ami ezután következett. Tüdejét a másodperc töredéke alatt töltötte meg az égető vágy, megemelte a mellkasát, és úgy érezte, a teste menten egybeolvad Aelyxével.

Végtelen gyengédség és szeretet áradt szét a tagjaiban, bőrének minden négyzetcentimétere izzani kezdett, a szíve pedig úgy vert, mint egy izgatott kolibri. Olyan könnyűnek érezte a végtagjait, hogy két kézzel kellett belekapaszkodnia Aelyx ingébe, nehogy elemelkedjen a földről. Az élmény egyszerre volt félelmetes és csodálatos. Amit Cara érzett, az szerelem volt. Szinte teljesen megszűnt a halántékát feszítő tompa fájdalom. Minden kétsége szertefoszlott. Istenem, szeret. – Te szeretsz engem – ismételte meg hangosan. Édesebbnek érezte a suttogva kiejtett szavakat, mint a cukormázat a születésnapi tortáján. – Tényleg olyan nehéz elhinni? – Csináld még egyszer! – Nem – mosolyodott el Aelyx, és megcsókolta Cara orrát. – Most te következel. Cara elhorkantotta magát, amitől más körülmények között biztosan zavarba jött volna, csakhogy most éppen fél méterrel a föld fölött lebegett. – Én is szeretlek, de ez így kimondva kevésbé izgalmas, mint ahogy te csináltad. Aelyxnek olyan gyönyörűen ragyogott fel az arca, hogy Carának szinte fájt ránézni. – Ebben tévedsz – mondta mosolyogva a fiú. – Akkor szeretlek. – Cara az ujja köré tekerte Aelyx egyik elszabadult tincsét, majd kibontotta a fiú copfját, és beletúrt a hajába. – Most pedig csináld megint. – De lehet, hogy meg fog fájdulni a fejed. Cara nekidőlt egy párnának, és teljesen szembefordult Aelyxszel. – Rajta! A fiú biccentett, majd mélyen belenézett Cara szemébe. Forró lehelete végigsimított a lány ajkán. Néhány másodperc múlva Carát újra elöntötte az érzelemáradat, bőrét újra csiklandozni kezdték az elektromos kisülések.

– Mmmm. – Lehunyta a szemét, és teljesen átadta magát az érzésnek, mielőtt az lassan elapadt volna. – Ez ezer fejfájást is megér. Amikor újra Aelyxre pillantott, látta, hogy a fiú kiéhezve nézi őt, amitől egyszerre verdesni kezdtek a pillangók a hasában. Korábban is látta már ezt a pillantást, és tudta, mit jelent. Egyik kezével megfogta Aelyx nyakát, és megához húzta a fiút. Lassú, gyengéd csókra számított, ám Aelyx forrón és szenvedélyesen tapasztotta száját a szájára. Mintha egyetlen másodperc sem telt volna el, ott folytatták, ahol hetekkel ezelőtt abbahagyták, és hamarosan mindkettejük pólója a földön hevert. Cara a fiú dereka köré fonta az egyik lábát, két kezével pedig felfedezőútra indult Aelyx hátán. Válaszképp Aelyx végigsimított Cara oldalán, a derekától egészen az utolsó bordájáig. Aelyx zihálva kezdte venni a levegőt, majd néhány perc múlva nekiszorította a homlokát Caráénak, szorosan lehunyta a szemét, és kántálni kezdte: – Szilikon, foszfor, kén, őőő… klór. – Elhallgatott, és homlokráncolva törte a fejét a folytatáson. – Őőő, argon… őőő… – Kálium? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Cara. – Sajnálom – rázta meg a fejét Aelyx. Még mindig csukva volt a szeme. – Abba kell hagynunk egy percre. – Miért? – Mert nincsen több elem. Annyira más volt ez, mint Erickel, aki folyton többre akarta rávenni, mint amennyit ő szeretett volna. Cara most először érezte, hogy ő is többet akar. Még soha nem vágyott ennyire arra, hogy közel érezzen magához valakit. – Nem akarom abbahagyni – mondta, és megcsókolta Aelyx mellkasát. – De lehet, hogy abba kellene. Még túl korai lenne, nem gondolod? Aelyx átkarolta Cara vállát, és közelebb húzta magához. – Nem tudom. Nem igazán tudok gondolkodni. Cara teljesen átérezte a dolgot.

– Csak az van, hogy én soha… őőő… – Soha nem csináltam, és egy kicsit félek. Miért olyan nehéz ezt kimondani? – Én sem – mondta Aelyx, majd néhány másodperc gondolkodás után hozzátette: – Gondolod, hogy… Cara belenézett a fiú szemébe, és kiolvasta belőle a kérdést. – Még nem – rázta meg a fejét. – Oké – válaszolta Aelyx. Nem sértődött meg, nem nyafogott, nem próbált bűntudatot kelteni. Egyszerűen elfogadta. Te jó ég, gondolta Cara, szeretem ezt a fiút. Még erősebben ölelte, hogy megmutassa neki, mennyire. Egy ideig csendben és elégedetten feküdtek egymás mellett, Cara hallgatta a fiú lassú, egyenletes szívverését, Aelyx pedig gyengéd csókokkal halmozta el a feje búbját. Végül aztán az elmúlt napok álmatlanul töltött éjszakái megtették hatásukat, és Carát lassan elnyomta az álom Aelyx karjaiban. Álmában a fekete űrben lebegett, Aelyx kezét fogva, körülöttük fényes gombostűfejként világítottak a csillagok. Csettintett az ujjával, mire beúszott a képbe egy galaxis, melynek csápjai ragyogó szellemként derengtek a sötétben. Aztán egy karcsú űrhajó jelent meg Cara akaratának engedelmeskedve, hogy új otthonába repítse, ám amikor belépett volna a zsilipkapun, egy dübörgő hang húzni kezdte a Föld felé. Aelyx eltűnt, és ő ott maradt zuhanva, miközben a zaj egyre hangosabban és hangosabban visszhangzott a fejében. Szélesre tárta a karját, és nézte, ahogy másodpercenként több száz kilométeres sebességgel száguld az élénkzöld fűtakaró felé. Mielőtt azonban elérte volna a talajt, hirtelen felébresztette a kopogtatás, ami a szobaajtó felől érkezett. – Cara? – hallotta apa hangját.

22. FEJEZET

-C

ara! – kiáltotta Bill, amitől Aelyx is egyből magához tért. Látta, hogy Cara apja megrángatja kívülről a kilincset. – Miért van bezárva az ajtó? Beletelt egy fél percbe, mire Aelyx felfogta, mi történik. Mikor aztán elért a tudatáig a felismerés, és felült az ágyban, látta, hogy Cara félmeztelenül fekszik mellette, és nagyon meg van rémülve. Úristen! Bill meg fogja ölni! – Paprika? – Ezúttal közelebbről hallatszott a hangja, mintha az ajtó és a fal közötti nyíláshoz szorította volna a száját. – Jól vagy? – Jól vagyok! – Cara kiugrott az ágyból, rá sem pillantva Aelyx félpucér testére. Túlságosan lefoglalta, hogy valahonnan előkerítse a saját pólóját. Az istenekért, mégis hova tette? – Csak elaludtam. – Hol van Aelyx? Cara és Aelyx kétségbeesetten néztek össze. – Ó – hebegte Cara, miközben belebújt a pulóverébe, Aelyx pedig felnyalábolta a cipőjét a padlóról, és megpróbálta minél gyorsabban belepréselni a lábát. – Itt van. Tanultunk, és közben elnyomott az álom. – Úgy, hogy közben be volt zárva az ajtó? – Bill még erősebben rángatta a kilincset, és Aelyx szentül meg volt győződve arról, hogy menten ki fog esni a szíve a helyéről. Cara ráhúzta Aelyx fejére a pólót, amibe a fiú fél kézzel próbált belebújni, mivel a másik kezével közben az ágytakarót simítgatta. – Cara Mary-Katherine Sweeney – mondta Bill olyan hangon, aminél félelmetesebbet Aelyx sem ebben, sem a saját galaxisában nem hallott még –, azonnal nyisd ki az ajtót!

Miközben Aelyx felverte a párnákat, Cara belenézett a tükörbe, és megpróbálta kézzel kifésülni a csapzott frizuráját. – Oké, apa. – Cara próbált gondtalannak és vidámnak tűnni, de az utolsó szótagnál megbicsaklott a hangja. – Nyitom. Még utoljára gyorsan körbenézett a szobában, és az éjjeliszekrényhez érve megakadt a tekintete a felsőjén. Intett a szemével Aelyxnek, aki szavak nélkül is értette, mit kell tennie, ám amikor lehajolt, hogy felkapja, a felső kiesett a remegő kezéből, és a padlón landolt. Aelyx gyorsan berúgta az ágy alá, bólintott Carának, hogy kinyithatja az ajtót, majd lazán nekidőlt a falnak, mint aki egészen mostanáig a házi feladatát csinálta. Cara kinyitotta az ajtót, Bill pedig egy feldühödött bika indulatával járatta körbe a tekintetét a szobán. Aztán lassan belépett, vetett egy pillantást a feldúlt ágyra, majd perzselő tekintete megállapodott Aelyxen. – Szóval elaludtatok tanulás közben. – A Cara apjának hangjából sugárzó nyugalomtól Aelyxnek futkosni kezdett a hátán a hideg. Egyből felmérte, hogy Bill nem az a fajta ember, aki elveszti a fejét, és hirtelen felindulásból támad. Nem, ő alaposan kiterveli a gyilkosságot, amit aztán tökéletes nyugalommal, hibátlanul hajt végre. – Ja – mondta Cara. – Itthon kell tanulnunk, nem emlékszel? Bill a pöttyös ágytakaró felé mutatott, ami meglehetősen furcsa szögben hevert a matracon. – Hol vannak a könyveitek? – Az iskolában – vágta rá Cara. – Az internetet használtuk. Óriási szerencse, hogy Cara ilyen rutinos hazudozó, gondolta Aelyx, már csak azért is, mert az ő nyelve jelenleg halottnak tettette magát. – Értem. – Bill lassan odament Cara szekrényéhez, és nekidőlt. Miközben keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, a bútor megreccsent a súlya alatt. Még a tárgyak is féltek Bill haragjától. A férfi hosszasan bámulta Aelyxet, majd megkérdezte: – Általában ágyban szoktál tanulni? Lányokkal? Aelyx még mindig képtelen volt megszólalni, ezért csak megrázta a fejét.

– Apaa! – ugrott előre Cara, majd megállt az apja előtt. – Hagyd már békén! Nincs miért balhéznod! – Rendben. – Bill hangja olyan nyugodt volt, mint egy trópusi öböl vize, de az, ahogy a nyaka után az arca is kezdett elvörösödni, elárulta, hogyan érzi magát valójában. – Még két kérdés, és elmegyek. Cara csípőre tette a kezét, és ugyanolyan eltökélt arcot vágott, mint az apja. – Először is – kezdte Bill –, mit tanultatok? – A periódusos rendszert. – Másodszor – folytatta, majd felbőszült medve módjára kihúzta magát, és megpöckölte Cara pulóverének címkéjét a lány álla alatt. – Miért van rajtad kifordítva és a hátuljával előre a pulóver? Erre már Midtown vitabajnoka sem tudott elfogadható magyarázatot adni. – Felhívom anyádat – mondta Bill, majd odalépett az ajtóhoz, ahol megállt, és még utoljára végigmérte mindkettejüket. – Ti pedig bent maradtok a szobátokban, amíg ide nem ér. Mindenki a saját szobájában. Aelyx és Cara váltottak még egy együtt érző pillantást, azután Aelyx elindult kifelé a szobából. Amikor az ajtóhoz ért, Bill éppen csak félrehúzódott, így Aelyxnek úgy kellett kipréselnie magát mellette. Tisztán érezte a párolgó hőt, amit a férfi haragja termelt. Lassan elindult a saját szobája felé, belépett, becsukta maga mögött az ajtót, majd belülről nekidőlt, hogy kissé lelassuljon a légzése. Áldott Anya, ennél rosszabb csak az lehetne, ha Bill rajta is kapja őket. A tüdejét szorító súly ellenére azonban Aelyx érezte, hogy elmosolyodik, és a következő pillanatban a szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy hangosan elnevesse magát. Maga sem érette, miért csinálja ezt – semmi vicces nem volt a helyzetben –, mégsem akart eltűnni a szájáról a mosoly. Két óra múlva már nem mosolygott, amikor Cara mellett gubbasztott a nappali kanapéján. Bill és Eileen velük szemben ültek, a konyhából behozott székeken. Csak Sharon Taylor hiányzott, hogy olyan legyen az egész, mint a szokásos heti interjúk. Sharon Taylor és a jó

hangulatú ugratások. Vagy a jó hangulatnak legalább a csírája. A hűtő búgásán és az odakint strázsáló katonák nevetésén kívül tökéletes csend telepedett a szobára. Végül Bill törte meg a hallgatást. – Meddig jutottatok? – Ez undorító, apa! – kiáltotta Cara, és az arca elé kapta a kezét. – Ez beteges! Nem fogom megvitatni veled a szexuális életemet! Bill fenyegetően felemelte a mutatóujját. – Ajánlom, hogy ne is legyen mit megvitatnod! – Gyakorlatilag felnőtt vagyok, úgyhogy semmi közötök ahhoz, hogy mit… – Elég! – Eileen felemelte az egyik kezét, Cara pedig elhallgatott. A nő a térdére könyökölt, kissé előrehajolt, és nyugodt, de határozott hangon folytatta. – Nem számít, milyen idős vagy. Tizennyolc évesen is a mi kicsi lányunk maradsz. – Semmi sem történt, anya. De ha történt volna, akkor sem valami futó kalandról lenne szó. – Cara belekarolt Aelyxbe, aki nem tudta nem észrevenni, hogy Bill még erősebben szorítja a széke karfáját. – Szeretjük egymást. – Rendben – bólintott Eileen. – De ennek egy napon vége lesz. Utána mit fogtok csinálni? Nem akarom, hogy bármelyikőtök is sérüljön. – Nem kell, hogy vége legyen. – Cara odafordult Aelyxhez. – Elmondod neki? – suttogta. Aelyx bólintott, és megfogta Cara kezét. Egyértelművé akarta tenni Cara szülei számára, hogy komolyak a szándékai – hogy a lányukat választotta l’ihanjául. – Így van – mondta. – Ha a Vének áldásukat adják a szövetségre, telepeseket fogunk toborozni a Földről. És akkor Cara velem jöhet a L’eihrre. – Várjál csak. A L’eihrre? Azt hittem, itt maradtok. – A Földön? – kérdezte Aelyx. Kitéve a folyamatos gyűlölethadjáratnak és a támadásoknak? Szó sem lehet róla. – Nem, az első kolóniát a L’eihren akarják megalapítani. – A szobára telepedő döbbent csendből arra következtetett, hogy hallgatósága

nem éppen erre számított, ezért gyorsan hozzátette: – De pár évente haza tudnánk látogatni a Földre. Miután látta, hogy ez sem menti a dolgot, tekintete először Billre siklott – akinek a szeme láttára szökött ki minden szín az arcából –, majd Eileenre, aki mozdulatlanná merevedve ült a székén. Nyilvánvalóan felzaklatta őket a lehetőség, hogy a lányuk esetleg egy másik galaxisba köl tözhet, amit Aelyx tökéletesen megértett. Ő sem bírná elviselni, ha el kellene válnia Carától. – Hát – nyögte ki végül Bill –, erről majd máskor beszélünk. Addig úgysem mehet el, amíg be nem fejezi az iskolát. Addig pedig semmi olyasmit nem tűrök a házamban. Értve vagyok? – Természetesen, uram. Miközben Bill és Eileen visszavitték a székeiket a konyhába, és azon vitatkoztak, melyikük tartsa rajta a szemét napközben a gyerekeken, Aelyx Cara kifejezéstelen arcát nézte, és megpróbált rájönni, mi járhat a fejében. – Jól vagy? – kérdezte, és megsimogatta a karját. Cara erre összerezzent, és megrázta a fejét, mintha így akarna rendet tenni benne. – Igen. Ne haragudj, csak elgondolkodtam. – Min? Cara rágcsálni kezdte a hüvelykujja körmét, és ide-oda járatta a tekintetét a szobában, közben egyszer sem nézve Aelyx szemébe. – Mondd el – erősködött Aelyx, és a tenyerével végigsimított Cara haján. – Csak… Még meg sem beszéltük. Miért nekem kell hátrahagynom mindenkit? Miért nem itt alapítják meg az első kolóniát? Sokkal több értelme lenne. Aelyx leengedte a kezét, és hirtelen elszégyellte magát. Önzőség volt elvárni, hogy Cara az egész életét hátrahagyva vakon kövesse egy idegen bolygóra. A vele egyidős emberek nagy része nem lenne hajlandó ilyen mértékű elköteleződésre. Cara sokkal érettebb volt a biológiai koránál, ennek ellenére természetes, hogy aggódik. Csakhogy a kolóniát már elkezdték építeni a L’eihren, és ha akarná, sem tudná áthelyeztetni a Földre. Ha Cara nem hajlandó itt hagyni az

otthonát, nem lehetnek együtt. A gondolattól hidegség áradt szét a testében. – Hé – szólalt meg Cara, és megszorította a térdét. – Majdnem olyan sápadt vagy, mint én. – Felemelte a kezét, és megkocogtatta Aelyx homlokát. – Mi történik idebent? – Sajnálom. Azt hittem, megértetted. – Még saját maga számára is távolian csengtek a szavai. – Nem kellett volna… Ekkor két türelmetlen kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől, és mielőtt bárki kinyitotta volna, egy komor arcú katona viharzott be a házba. – Kapcsolják be a tévét! – utasította Carát. – Ötös csatorna. Gyorsan. Amíg Cara a távkapcsolót kereste, a középkorú, őszülő hajú katona kiabálva próbálta előkeríteni Sweeney-éket. Azok néhány másodperc múlva már a nappaliban voltak, és Cara is bekapcsolta a falra szerelt tévét. A híradó ment, és egy, a midtowninál kétszer nagyobb ELME tüntetést mutattak éppen. – …élőben jelentkezem Lanzhouból – mondta egy női hang –, ahol a Föld Védelmezői elnevezésű szervezet magára vállalta a felelősséget egy l’eihr cserediák meggyilkolásáért. Az Aaron néven ismert tizennyolc éves fiút… – Eron – suttogta Aelyx, és felállt a kanapéról. – … azután támadták meg, hogy kijátszva a védelmére kirendelt katonákat, elhagyta az otthonát. Magukat megnevezni nem kívánó forrásunk szerint a fiút rajtakapták, miközben szennyező anyagot juttatott a talajba. A Föld Védelmezői ezután ismeretlen helyre vitték a cserediákot, ahol kínzás hatására beismerte, hogy szándékosan megmérgezte a helyi búzaföldeket… Aelyx lassan elindult a tévé felé, de a végtagjai úgy mozogtak, mintha víz alatt lépdelne. – …amikor fegyveresek egy csoportja lerohanta a fiú otthonát, különböző műszereket, valamint olyan mintákat találtak, amelyek arra utaltak, hogy Aaron manipulálhatta a környék vízkészleteit… Jóságos istenek, biztos, hogy Eron azért rázta le az őreit, hogy kiássa a sh’alearját.

– …a bordeaux-i diáklány, aki miután értesült a gyilkosságról, elmenekült a vendéglátó családjától, jelenleg ismeretlen helyen tartózkodik… Syrine elmenekült a hajójával, Eron pedig meghalt. – …a l’eihr nagykövet berekesztette a szövetségkötést előkészítő tárgyalásokat, és a másik két cserediák kimenekítésére szólított fel… Márpedig ha nincsen szövetség, az emberiségnek befellegzett. Aelyx érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Kirohant a nappaliból, be a mosdóba, és még éppen időben ért a vécéhez. Jeges izzadtságcseppek ültek ki a homlokára és a felső ajkára, miközben két kézzel markolta a porcelánkagylót, és rázta a néma zokogás. Testének minden izma sajgott, ahogy próbálta odabent tartani a fájdalmat. Áldott Anya, hát mit tett? Felállt, odalépett a mosdókagylóhoz, hideg vizet löttyintett az arcába, és kiöblítette a szájából a keserű hányásízt. Ekkor valaki ököllel verni kezdte a fürdőszoba ajtaját, majd a következő pillanatban Cara viharzott be a helyiségbe. – Aelyx! – kiáltotta sírva és kétségbeesetten. A szülei néhány lépéssel mögötte álltak. – Magaddal kell vinned! Készen állnak, hogy… A rátörő zokogástól már nem tudta kiejteni az utána következő szavakat. – Mire állnak készen? – kérdezte Aelyx, és megfogta Carát, hogy össze ne essen. – Elvisznek a legközelebbi támaszpontra – mondta Bill, és nekidőlt az ajtófélfának. – Most rögtön. Erre tart a csőcselék. Aelyx hegyezni kezdte a fülét, és egyszer csak meghallotta, ahogy a távolban katonák parancsokat kiabálnak egymásnak, és felzúgnak a páncélozott járművek motorjai. – A szövetségnek annyi – hadarta Cara. – Ha most nem viszel magaddal, soha többé nem foglak látni. Eileen megpróbálta átkarolni Cara derekát, de az kibontakozott az öleléséből, és rávetette magát Aelyxre. – Kérlek – könyörgött, és két kézzel megragadta Aelyx pólóját. A szemében rettegés csillogott. – Vigyél magaddal!

– Gondold meg – mondta Aelyx. – Minden megváltozott. Ha most magammal viszlek, talán soha sem jöhetsz vissza. – Lejjebb hajolt, hogy egy magasságba kerüljön az arcuk, és nagyon komolyan belenézett Cara szemébe. – Tényleg ezt akarod? Könnyek csordultak végig Cara arcán, le az állán, mégsem habozott a válasszal: – Igen. – Paprika, ezt nem gondolhatod komolyan. – Bill mintha leeresztett volna: vagy egy arasszal alacsonyabbnak tűnt most, ahogy kétségbeesetten a feleségéhez fordult. Cara megpördült a tengelye körül, belefúrta az arcát apja mellkasába, és egész testét rázni kezdte a zokogás. –Vele akarok menni. – Nem – mondta Bill, aki még mindig nem tért magához. – Egyszerűen nem. – Ez nem kérés volt. – Cara hangja megremegett, de állta az apja tekintetét. – Így vagy úgy, de úgyis elmegyek. Legalább ott leszek Troy-jal, és meg tudom védeni. Aelyx nem hagyhatta, hogy Sweeney-ék egy pillanatra is azt gondolják, a fiuknak tartania kell a bosszútól. – Troy biztonságban van. Erre a szavamat adom. – Az őrmester el akar minket vinni innen – mondta Cara. – Egy biztonságos helyre. Aelyx azt is tudta, hogy Stepha nem engedné fel Carát az evakuáló hajóra. Egyetlen módon juttathatja fel a lányt a csillagközi űrhajóra – a mentőhajójával. – Emlékszel, mit beszéltünk pár hete? Arról, hogy hol találkozzunk, ha elszakadnánk egymástól? Cara hevesen bólogatni kezdett. – Menj oda, és várjál meg! Lehet, hogy bele fog tartani egy kis időbe, de lelépek, és odamegyek. Miközben szorosan markolta Cara karját, Bill hitetlenkedve nézett Aelyxre. Minden bizonnyal azt próbálta kiolvasni az arcából, hogy rábízhatja-e a lánya életét. A beálló csöndben Aelyx tisztán hallotta a közelgő csőcselék őrjöngését. Hamarosan ideérnek, úgyhogy nem sok idejük maradt.

– Gyerünk! – kiáltotta egy hang az előszobából, majd egy katona félrelökte az ajtóból Billt, és hozzávágott Aelyxhez egy túlméretezett terepszínű kabátot meg egy fekete símaszkot. – Ezeket vegye fel, és jöjjön velem! – Adjon egy percet, hogy elbúcsúzhassunk egymástól! – mondta Bill. – Öt másodpercet adok! Bill becsukta az ajtót, majd odafordult Aelyxhez. – Add azt ide – nyúlt a símaszkért. – A kabátot is! – Gyorsan kerített egy ollót a mosdó alatti fiókból. – Nem ragadhatsz ott! Ha meggondolod magad, vagy ha akár csak a leghalványabb kétely is felmerül benned, azt akarom, hogy a bátyáddal együtt haza gyere! Megértetted? Cara bólintott. Egyre közelebbről lehetett hallani az ordibáló tömeget. – Jönnek – mondta, és maga is meglepődött, mennyire nyugodt a hangja. – Pont, mint Lanzhouban. – Azonnal jöjjenek ki, különben erővel hozunk ki mindenkit! – kiáltotta egy katona az előszobában. – Megyünk! – kiáltotta Bill, miközben belebújt a vastag kabátba. A fejére húzta a símaszkot, és intett Aelyxnek, hogy forduljon meg. Ezután elkapta a haját, és néhány nyisszantással megszabadította a copfjától. Aelyx éppen időben fordult vissza, hogy lássa, ahogy Bill betűri a copfot a símaszk alá, úgy, hogy a vége a hátát verdesse. Már csak a szeplős kezét kell elrejtenie, és bárki l’eihrnek nézheti. – Édesem – mondta Eileennek, miközben felhúzta a kabátja cipzárját. – Elkezdek rohanni, azzal el tudom terelni a figyelmüket, amíg a gyerekek kimásznak az ablakon. Várd meg, amíg kijutnak, aztán maradj a katonákkal. A tömeg ekkorra már majdnem a házhoz ért, kezdett elviselhetetlen lenni a zaj. Fegyverropogás hallatszott, Aelyx pedig odarohant az ablakhoz és kinyitotta. Jeges levegő csapott az arcába. Olyan mélyen szívta be a friss oxigént, hogy még a lábfejében is érezte.

Eileen homlokon csókolta Carát, és tolni kezdte az ablak felé. Aelyx segített Carának kimászni, azután ő is kiugrott, és a lánnyal együtt behúzódott a ház mögötti bokrok takarásába. Hallotta, ahogy kinyílik a fürdőszoba ajtaja, aztán ahogy a nehéz bakancsok végigdübörögnek az előszoba padlóján. A lemenő nap sugarai keresztültörtek a csupasz faágak között, és narancsfénybe borították az erdőt. Aelyx tudta, hogy még legalább húsz percet kell várniuk arra, hogy leszálljon a jótékony sötét. Ismét puskaropogás hallatszott, majd azt kiáltották a katonák, hogy Állj! és Megállni! – amiből Aelyx arra következtetett, hogy Bill megszökött, és most a katonák és a tömeg is a nyomában van. Megpróbált nem belegondolni, milyen messzire juthat így, meg hogy vajon mit fog csinálni vele a felbőszült csőcselék, ha elkapják. Ideje volt indulniuk. Csakhogy a lábai nem engedelmeskedtek. Cara szülei az életüket kockáztatták őérte – egy öntelt idegenért, aki ellopta a lányukat. Hogy gondolhatta őket modortalannak és alsóbbrendűnek? Szerencsére Cara megrángatta a kezét, amitől visszazökkent a valóságba. – Gyerünk! – mondta, majd húzni kezdte Aelyxet. Anélkül, hogy akár egyszer is hátrapillantottak volna, rohanni kezdtek a kopár fák közé. Aelyx látta a szeme sarkából, hogy a tüntetők első csoportja megrohanja a házat.

23. FEJEZET

C

ara lélekszakadva rohant. A tüdeje oxigénért könyörgött, a jeges levegőt olyan gyötrelmes volt belélegezni, mintha üvegszilánkokat próbálna felszívni az orrába, mégis kizárta tudatából a fájdalmat, és elszántan próbált minél messzebb kerülni a háta mögött felharsanó gépfegyverropogástól. Aztán meghallotta egy közeledő helikopter kerepelését, és még gyorsabban kezdte szedni a lábát. A combizmaiban szétáradt a maró, égető fájdalom, de ő összeszorította a fogát, és rohant tovább. Néhány másodperc múlva aztán hatni kezdett az adrenalin, a fájdalom megszűnt, és Cara tudatát teljesen kitöltötte a fagyott talajnak csapódó csizmatalpak ütemes dobogása. Aelyx türelmesen hozzálassította a futását Caráéhoz, de az erő, amivel a lány kezét markolta, azt mondta, gyorsabban! Aztán megszaporázta a lépteit, és húzni kezdte maga után Carát, aki hamarosan nem is szaladt, hanem már-már repült a faágak között. A több mint ezer megveszekedett tüntető és a több száz katona bármelyik pillanatban ráeszmélhet, hogy a maszkos valaki, akit üldöznek, nem Aelyx. És akkor mindenki sarkon fordul majd, és rohanni kezd az erdő felé. Feltéve, hogy még nem ezt csinálják. Cara nem gondolt arra, vajon mi történik ebben a percben anyával és apával. Nem volt rá ideje. A túlélésre összpontosított, és egyetlen gondolatot tűrt csak meg a fejében, azt, hogy fuss gyorsabban! Kiáltásokat hallott a háta mögül, mire Aelyx balra fordult, lerántva Carát az ösvényről, be a bokrok közé. A rothadó levelek vastag sárszőnyegként terültek el előttük, a lehullott gallyak és ágak pedig akkorákat reccsentek a talpuk alatt, hogy ennyi erővel akár jelzőfényeket is lőhettek volna az égre.

– Lassabban – esdeklett levegőért kapkodva Cara. – Már majdnem ott vagyunk – mondta Aelyx, miközben egy pillanatra lelassított, hogy átmásszanak egy rothadó farönkön. Hamarosan elérték a patakot, és miközben átvergődtek rajta, két újabb iránypontot is megpillantottak: a vese alakú sziklát és a villámlástól kettéhasadt, megszenesedett fát. Cara megkönnyebbülten felsóhajtott, de azonnal meg is csapta az orrát a levegőben terjengő átható pézsmaszag. A zöld iszap hihetetlenül elszaporodott a vízben, mióta legutoljára itt jártak. Miközben Cara egyik kiálló kőről a másikra ugrált, azon gondolkodott, hogyan burjánzhatott el a trutymó ennyire, ráadásul a tél kellős közepén. – Most már értem, miről beszéltél. – Megcsúszott az egyik algával borított kövön, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. – Olyan az egész, mint egy balul elsült kísérlet. Aelyx halkan elmormolt néhány érthetetlen szót, majd odaszaladt a fához, melynek ágai között az űrhajója rejtőzött. Felpillantott, odanyúlt a farzsebéhez, majd mozdulatlanná merevedett. Elkerekedett a szeme, és az első zsebeit kezdte tapogatni, azután pedig a nem létező mellényzsebet a pólóján. Carának összeszorult a gyomra. – Fasha! – kiáltotta Aelyx. – A házban hagytam az elektronkövetőmet. És a kom-gömbömet is. Az egyre közelebbi kiabálásból és helikopterzajból Cara arra következetett, hogy előnyüket, melyet apának köszönhettek, immár hivatalosan is felhasználták. – Nem mehetünk vissza – mondta. – Tudom – felelte Aelyx, majd egy újabb káromkodás után ismét az égre szegezte a tekintetét. – Mondd, hogy elrejtettél a közelben egy tartalékkulcsot! – Az elektronkövető nem kulcs, hanem inkább távirányító. Lehozza az űrhajót a fáról. – Akkor nincs is szükségünk rá? – Lehet, hogy mégsem volt annyira reménytelen a helyzet. – A hajót úgy programozták, hogy felismerje az érintésemet. Ha valahogy sikerülne felmásznom, be tudnék szállni, és le tudnám

hozni onnan. – Olyan ötven méterre tőlük megreccsent egy gally, és Aelyx lekuporodott a földre. – Mennyire vagy jó fáramászásban? Cara egész életében egyetlenegyszer próbálkozott meg a dologgal, annak is kettős bokaficam és egy lehorzsolódott farokcsont volt az eredménye. – Semennyire – válaszolta, és a tekintetével önkéntelenül is búvóhelyet kezdett keresni a kis tisztáson, de hiába. A tél megfosztotta leveleitől a fákat és a bokrokat, és a talajt máskor vastagon borító aljnövényzet sem nyújtott menedéket. – Akkor meg kell várnod idelent – mondta Aelyx, és alighanem ugyanaz járhatott a fejében, mert ő is körbejáratta a tekintetét a fák között, és ugyanolyan csalódott arcot vágott. – Próbálj észrevétlen maradni! Ezután keresett egy kavicsot, és feldobta a levegőbe, hogy lássa, hol van az űrhajó. A kavics olyan tíz méterről pattant vissza, ami azt jelentette, hogy a csőcselék biztosan észre fogja venni, ahogy felmászik a fára, de nem volt vesztegetni való ideje. Carát egyszerre nyűgözte le és bosszantotta az a könnyedség, amivel Aelyx mászni kezdett felfelé – mivel azonban az életük múlt a dolgon, az előbbi érzés erősebb volt benne. Miközben a fiú lassan, de biztosan haladt fölfelé, ő letérdelt, és megpróbálta felmelegíteni magát a karjával. Az adrenalin hatása elmúlt, és úgy fázott az átizzadt ruhájában, mintha egy hatalmas jégrém belsejében lenne. Éppen átkarolta mindkét térdét, amikor léptek zaja csapta meg a fülét. Felkapta a fejét. – …befagy a valagam… – mondta valaki. – …a másik kabátomat kellett volna hoznom… Nagyon ismerős, mély férfihang volt. – …mindjárt éhen halok… – Eric! Bárhol megismerte volna a hangját. – …ölni tudnék egy vödör csirkeszárnyért… – Ez pedig Marcus Johnson. – Komolyan? – szólalt meg egy női hang. – Az evésen kívül nem tudsz másra gondolni? Cara felnézett a fára, és látta, hogy Aelyx nagyjából félúton járhat. Abból, ahogy mozdulatlanná merevedett, Cara tudta, hogy ő is

meghallotta a közeledő hangokat. Arrafelé fordult, amerről Eric hangját hallotta, és észrevette, ahogy a fiú kék kabátja megvillan a fák között. Ha ő látja Ericet, az azt jelenti, hogy Eric is látja őt – és Aelyxet. – Dehogynem – nevetett fel Marcus. – A lacrosse-ra is szoktam gondolni. Ja, meg a seggekre. – Férfi vagy női seggekre? – ugratta a lány. – Nem mintha bármelyikkel bajom lenne. – Nyugi, Brandi – mondta Eric. – Biztos vagyok benne, hogy a te segged jár a fejében. Bár az is igaz, hogy párszor rajtakaptam az öltözőben, ahogy az enyémet bámulja… Brandi? Cara mozdulatlanná merevedve nézte, ahogy Eric és Marcus keresztülvágnak a fák között. A lány kezdte utolérni őket, és ahogy kicsit jobban hunyorgott, Cara felismerte a rajta lévő fehér pufidzsekit. Tényleg Brandi volt az… egy golfütővel a kezében. Amikor odaért mellé, belekarolt Marcusba, aki egy vadászpuskát szorongatott. Ericnél egy baseballütő volt, és a fegyvereiket mindhárman lezserül átvetették a vállukon, mint a pecázni induló gyerekek. Anélkül, hogy egy millimétert is megmozdult volna, Cara Aelyx felé fordította a tekintetét, akinek fekete pólója és sötét farmerja szerencsére beleolvadt a megszenesedett fatörzsbe, de a karja már remegni kezdett a hosszú ideje tartó mozdulatlanságtól. Homlokát nekinyomta a fa törzsének, mintha csak eggyé akarna válni vele. Aztán a következő pillanatban az egyik cipője megcsúszott a fa kérgén, és fadarabok meg száraz levelek zúdultak a földön gubbasztó Cara nyakába. Eric odafordult, és a tekintete összefonódott Caráéval. Cara még a lélegzetét is visszafojtotta, és abban reménykedett, hogy Marcus és Brandi nem hallották meg a zajt. Alig észrevehetően megrázta a fejét, így kérve Ericet, hogy menjenek tovább. – Hé – torpant meg Marcus, és felemelte az egyik kezét. – Ti is hallottátok?

– Ja – mondta Eric, majd elfordult Carától, és az ellenkező irányba mutatott. – Onnan jött. Olyan volt, mint egy mókus. – Dehogyis. Amarról hallottam – bökött Marcus Cara irányába. Cara visszatartotta a lélegzetét, és azt kívánta, bárcsak láthatatlanná tudna válni. A lehető legrosszabb napot választotta arra, hogy felvegye a rózsaszín pulóverét. Az is kész csoda volt, hogy Marcus még nem vette észre. – Kettéválhatnánk – mondta Eric, és Cara felé bökött a hüvelykujjával. – Én megnézném arra, ti meg arra – mutatott a másik irányba. – Ne – mondta Brandi. – Együtt kell maradnunk, ha el akarjuk kapni. Csak így bírhatunk el vele. – Igaza van – mondta Marcus, és szórakozottan megvakarta a karját. – Irdatlan erős a rohadék. – Félsz? – nevetett fel szárazon Eric. – Van nálad egy puska, az isten szerelmére. – Nem félek, seggfej – mondta Marcus, de a remegés a hangjában elárulta, hogy nem mond igazat. – Segíteni próbáltam, de mindegy. Sok sikert a baseballütős mutatványodhoz! Marcus elindult a másik irányba, Brandi pedig vonakodva ugyan, de követte. Miután látótávolságon kívül kerültek, Cara végre ki merte fújni a levegőt, és nézte, ahogy Eric lassan közelebb ér. A fiú leguggolt, és úgy tett, mintha a földet tanulmányozná, de közben Marcust figyelte a szeme sarkából. – Nem maradhatsz itt – suttogta. – Egy csomóan vannak, és errefelé jönnek. – Apa jól van? Sétabotnak használva a baseballütőjét, Eric felállt, és mintha a bogáncsbokrot vizsgálgatná, járkálni kezdett Cara körül. – Azt hiszem. Azzal együtt, hogy alaposan megverték. Cara éppen anyáról akarta kérdezni Ericet, amikor újra fadarabok kezdtek potyogni a fejére. A szeme elé tartotta a kezét, és felnézett a fára. Eric követte a tekintetét, és megpillantotta Aelyxet. – Ez meg mit csinál ott? – Bár csak suttogott, Eric hangjából elemi erővel sütött az Aelyx iránt érzett gyűlölet.

– Lehozza a hajóját. Eric felvonta a szemöldökét, majd újra leguggolt, és úgy bámult Carára, mintha a lánynak nőtt volna egy második orra. – Te látsz ott fent űrhajót? – kérdezte. – Nem vagyok őrült – sziszegte Cara. – Van egy álcázó szerkezete, ami láthatatlanná teszi. – Nem csak szívatsz? Tényleg van ott fent egy űrhajó? Cara bólintott. – És hol fog kirakni? A bázisnál? – Nem fog kirakni sehol, Eric. Beletelt néhány másodpercbe, mire Ericnek leesett, hogy ez mit jelent. Amikor aztán elért az agyáig a felismerés, elveszítette az egyensúlyát, és hátraesett. – Ne szopass! Ezek gonoszok, Cara! Megmérgezték a vizeinket! És a termőföldjeinket is! – Eric felnézett Aelyxre, és Cara nem tudta nem észrevenni, hogy erősebben szorítja a baseballütőjét. – Hazugság! Ok nélkül ölték meg… – Cara hátán hirtelen végigfutott a hideg, és elhallgatott. A jeges téli levegőt mostanra már megszokta, így nem attól fagyott meg ereiben a vér. Annyira belefeledkezett a beszélgetésbe Erickel, hogy nem figyelt már Marcusra és Brandire, és a túlélés ösztöne most hirtelen lebénította. Itt voltak a közelben. Érezte. Eric is megérezhette, mert felemelkedett, és gyorsan körbejáratta tekintetét a fák között. – Johnson! Greene! Találtatok valamit? – kérdezte, és lassan megindult az ellenkező irányban lévő vízmosás felé. Cara szíve olyan hevesen vert, hogy az ujjhegyeiben érezte a pulzusát. Felnézett a fára, mintha képes lenne az akarata erejével feljebb repíteni Aelyxet. Nagyon közel volt már, talán egy méter hiányzott csak. Megmozgatta az elgémberedett ujjait, majd hangtalanul négykézlábra emelkedett, és megkerülte a fát. És ebben a pillanatban Marcus cipőjét pillantotta meg, néhány centiméterre az arca előtt. Döbbenten pillantott fel, és még éppen látta, ahogy Marcus felemeli a puskáját, majd lesújt a fegyver agyával. Az arcán érte az

ütés, a feje nekicsapódott a jeges földnek, és fehér csillagok jelentek meg a szeme előtt. – Ezt már nevezem – hallatszott Brandi hangja a közelből. – Te aztán nem lacafacázol, szívem. Cara kinyitotta a száját, és némán felsikoltott. Azután összegömbölyödött a földön, és két kezét az arca elé kapta, amit Marcus ki is használt, és teljes erővel bordán rúgta. Cara hallotta, ahogy a mellkasában megreccsennek a csontok, majd a fájdalomtól elveszítette a látását. – Elég! – kiáltotta Eric. Cara hallotta, ahogy mellélép a fiú, de az oxigénért folytatott küzdelemben mindez a tudata szélére szorult. Egyedül ez létezett a számára, még a fájdalom is alábbhagyott arra a kis időre, amíg kinyitotta a száját, és kilapult tüdejét nagy nehezen megtöltötte levegővel. Az első lélegzetvétel édesebb volt, mint az istenek eledele, de a megkönnyebbülés csupán néhány másodpercig tartott, azután pusztító erővel tört rá újra a fájdalom. Könnyek futották el a szemét, felkiáltott, és megpróbált minél távolabb kúszni a fejétől néhány méterre verekedő fiúktól. Minden egyes mozdulattól kibírhatatlan fájdalom áradt szét a testében, ő mégis addig araszolt hátrafelé, amíg a háta egy mozdíthatatlan fatörzsnek nem ütközött. Abban a pillanatban, hogy visszanyerte a látását, megtalálta Aelyxet a fa tetején. Már elérte az űrhajót, és éppen nekinyomta az egyik tenyerét a láthatatlan hajótesthez, de a tekintete közben ide-oda cikázott közte és az egyre erőszakosabban lökdösődő fiúk között. Nem volt szükség Néma Beszédre ahhoz, hogy megértse: Aelyx azon vívódik, lehozza-e a hajót, vagy azonnal lemásszon, és megvédje őt. Cara megrázta, a fejét, amitől a földön heverő száraz gallyak felsértették a halántékát. Ne csináld, könyörgött magában. Hozd le a hajót! Hamarosan még többen érkeznek, és ő nem fog tudni elfutni. Még felülni sem tud. Hirtelen Eric is a földre zuhant, és az esés erejétől még vagy két métert csúszott az avarban. Kiesett a kezéből a baseballütő, és vállon találta Carát. Mielőtt felállhatott volna, Marcus kibiztosította a puskáját, és a csövet Eric mellkasának szegezte.

– Elég lesz, ember – mondta zihálva. – Ne hagyd, hogy a farkad irányítson! Ő az ellenség, nem én. Brandi Carára mutatott a golfütőjével. – Hónapokon át kefélt Aelyxszel. Szerinted érdekli, mi lesz velünk? Anya szerint rabszolgaként fogjuk végezni a L’eihren, félvér szörnyetegeket szülünk nekik, ő pedig a rács túlsó felén éli majd az árulók gondtalan életét. – Pontosan – mondta Marcus. – Nem is ember már. – Térjél már magadhoz! – mondta Eric, majd felpattant a földről, félretolta a puska csövét, és Carára mutatott. – Ő ott Cara! Ugyanaz a Cara, aki hagyta, hogy hatodikban lemásold róla a témazárót. Ugyanaz a Cara, akivel három évig jártam! Hogy ne lenne ember? – Odafordult Brandihez. – Barátnők voltatok. Brandi odalépett a fiúja mellé, és megvetően mérte végig Carát. – Annak már vége. Ki sem bújt az ufógyerek seggéből, mióta az leszállt a Földre. Még te beszélsz, mondta volna Cara, ha van annyi levegő a tüdejében, de Brandi valószínűleg így is le tudta olvasni az arcáról, mit gondolt. – Nekem soha nem tetszett – horkantotta undorodva. – Soha nem hagynám, hogy hozzám érjen egy ufó. Annyira őszintének tűntek most Brandi szavai, ráadásul csak néhány hete történt, hogy Cara rajtakapta, amint megpróbálta becsempészni azt a cédulát a szekrényébe. Tehát mégis ő állt a fenyegetések mögött. Valószínűleg Ashley-t is ő lökte le a lépcsőn. Azért, hogy jó pontot szerezzen az anyjánál, meg hogy randizhasson a bálkirállyal? Marcus megszívta az orrát, majd az összegyűlt slájmot Cara lábához köpte. – Hol van a l’eihr? – kérdezte, és Carára szegezte a puskáját. – A katonák elvitték – nyögte Cara. – Hazudik – mondta Brandi. – Különben ő is velük lenne. – Kiszedem én belőle, hol van – simított végig Marcus a puskája agyán.

– Ne! – kiáltott Eric, és bekúszott Cara és Marcus közé, majd olyat tett, aminél az is jobb lett volna, ha mellkason rúgja a lányt. Felmutatott a fa tetejére. – Ott van! Marcus felnézett, és amikor meglátta, ahogy Aelyx testének bal fele éppen eltűnik a semmiben, egyetlen tizedmásodpercet sem vesztegetett el azzal, hogy értelmezni próbálja a látványt, hanem a vállához emelte a puskát, becsukta az egyik szemét, és célzott. Csakhogy Cara sem vesztegette az idejét. Megmarkolta Eric elejtett baseballütőjét, és négykézlábra emelkedett. Összeszorította a fogát, kizárta tudatából a mellkasában lángoló fájdalmat, és teljes erejével lesújtott Marcus térdére. Hangos reccsenés hallatszott, majd a fiú összeesett, és a célját tévesztett golyó elszállt a fák fölött. Először a puskalövés, azután Marcus üvöltésének hangja hasított bele Cara dobhártyájába. Elejtette a baseballütőt, lerogyott az avarba, és miközben zihálva rázkódott a fájdalomtól, azon gondolkodott, hogy mennyi szenvedés kell még ahhoz, hogy végre elájuljon. Magzatpózba helyezkedett, és még egy utolsó pillantást vetett a fa csúcsa felé. Semmit sem látott, ami azt jelentette, hogy Aelyx bejutott az álcázott űrhajóba. – Te barom! – kiáltotta Brandi, és felemelte a golfütőjét, hogy lesújtson vele Carára, de Eric félrelökte az útból, és gyorsan lehajolt a baseballütőért. Mire rájött, hogy inkább a puskát kellett volna megszereznie, már késő volt. Brandi az ágyékának szegezte a fegyver csövét, így Ericnek nem volt más választása, mint hogy eldobja a baseballütőt, és a magasba emelje a kezét. – Lecserélt egy ufóra – mondta Brandi. – És te még képes vagy őt védeni. Eric tett egy lépést hátrafelé. – Csak… Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a levegő hirtelen felforrósodott körülöttük, és olyan erősen kezdett vibrálni, hogy Carának összekoccantak a fogai. Brandi értetlenül ráncolta a homlokát, és jobbra-balra kapkodta a tekintetét, miközben Cara és Eric sokatmondóan egymásra néztek. Cara bánta, hogy elmondta Ericnek az űrhajót, de már nem volt mit tenni.

A bal szeme annyira bedagadt, hogy képtelen volt nyitva tartani, így a másikkal pásztázta végig a tisztást, és próbálta kitalálni, vajon hova fog leszállni Aelyx. Az egyetlen alkalmasnak tűnő hely tíz méterrel Marcus mozdulatlanul heverő teste mögött volt. Neki persze sikerült elveszítenie az eszméletét. – Mi folyik itt? – kérdezte Brandi, majd remegő kézzel kibiztosította a puskát, és a csövét egyenesen Cara arcának szegezte. – Mit csinál a l’eihr? Cara kétségbeesetten próbált kitalálni egy olyan hazugságot, amitől Brandi messzire futna, de úgy érezte, a puszta lélegzés felemészti minden agykapacitását. – Állítsd meg! – üvöltötte Brandi. Kezdett pánikba esni, és Cara tudta, hogy ha nem hagyja abba a remegést, meg fogja húzni a ravaszt, akár akarja, akár nem. Cara megrázta a fejét, és megadóan felemelte az egyik kezét. – Nem… – Háromig számolok – kiáltotta Brandi –, és ha nem hagyja abba, esküszöm, hogy megöllek. – Nyugodjunk meg – szólalt meg ekkor Eric. Elindult Brandi felé, de a lány hátralépett, és figyelmeztetésképp rászegezte a puskát. – Egy! – mondta, és újra Carát vette célba. – Csak az űrhajó az! – mondta Cara. – Igazat beszél – mondta Eric. – Azért nem látod, mert álcázva van. – Kettő! – Jézusom, Brandi, az igazat mondom! – Próbálj megnyugodni. – Eric olyan óvatosan közelített Brandihez, mint egy sebesült vadállathoz. – Nehogy lelődd! – Három! Cara lehunyta a szemét, összegömbölyödött, és mindkét kezét a feje elé emelte, mintha a pulóvere meg tudná állítani a puskagolyót. Nem pergett le előtte az élete, ahogy várta. Helyette fájdalmasan kalapált a szíve, és a hirtelen támadt júniusi forróság ellenére úgy érezte, menten megfagy. Hallotta, ahogy Aelyx a nevét kiáltja, aztán eldördült egy lövés. Összerezzent, és várta a becsapódó golyót.

Csakhogy hiába. Néhány másodperc múlva aztán rájött, hogy Brandi nem találta el. Óvatosan kilesett az egyik karja alól. Eric nekiszorította Brandit egy fának, de látszott, hogy alig áll a lábán. Egy lyuk tátongott az inge ujján, amiből élénkpiros vér csordogált. Ekkor Aelyx rohant oda Carához, letérdelt mellé a földre, és gyengéden megsimogatta a haját. – Tudsz mozogni? – kérdezte. – Ericet meglőtték – suttogta Cara, és félretolta Aelyxet. – Csak súrolta a golyó – hadarta Aelyx. – Mennünk kell. Kapaszkodj belém! Bár a legkisebb mozdulat is pokoli kínokkal járt, Cara Aelyx nyaka köré fonta a karját, és összeszorította a fogát, amíg a fiú keresztülcipelte a csatatéren a hajóhoz, és óvatosan beleültette az egyik ülésbe. Miközben a lehető legnagyobb körültekintéssel beszíjazta Carát, Aelyx a nyitott ajtón keresztül Ericre pillantott, akinek mostanra sikerült kicsavarnia a puskát Brandi kezéből. Miután egyértelművé vált számára, hogy alulmaradt a küzdelemben, Brandi sarkon fordult, és a sebesült Marcust hátrahagyva futni kezdett. Aelyx átlépett Carán, és beült a pilótaülésbe. Hozzáérintette az ujjait az acélszínű műszerfalhoz, majd suttogott valamit l’eihr nyelven, amitől az ajtók sziszegve becsukódtak. Cara látta, hogy Eric búcsúzóul még odaint a fejével. Félig elmosolyodott, és könnyek futották el a szemét. Mondott valamit, amit Cara nem értett, de egy pillanatra újra meglátta Ericben a fiút, akit valaha szeretett. Aztán elrepültek a fák fölött.

24. FEJEZET

C

ara felszisszent, amikor a hűvös olló hozzáért a hasához. A l’eihr orvos abbahagyta, amit csinált, és kérdően nézett Carára. – Elnézést – mondta Cara. – Csak hideg volt kicsit. Az orvos – egy barátságos lány, olyan hosszú szempillákkal, aminél hosszabbakat Cara még életében nem látott – folytatta a műveletet, aminek eredményeképpen Cara pulóvere hamarosan darabokban hevert a vizsgálóasztalon. Cara dideregni kezdett, és az egész hasa libabőrös lett. Hiába fűtötték a hajót, itt, kilencven kilométerrel a Föld fölött nagyon hideg volt. Felvette az asztalról a pulóvere egyik leszakadt gombját, és körbenézett a tökéletesen tiszta, szürke vizsgálóban. Egy sor ismeretlen műszer lógott a falakon, és megpróbálta megtippelni, melyik mire való. Oldalra billentette a fejét, és alaposan szemügyre vett egy fényes fémrudat. El nem tudta képzelni, hogy verekedésen kívül mire lehet még használni. – Kérlek, ne mozdulj – mondta a lány a franciákéhoz hasonlító akcentussal. – Kényelmetlen lesz, amit csinálok, de ha nem rögzítjük a bordáidat, a fénysebességtől elmélyülhetnek a repedések. – Fénysebességgel fogunk utazni? – Ez meglepte Carát, mivel tudta, hogy nem egyből a L’eihrre viszik. A l’eihrek magukkal hozzák Troy-t a bolygójukról, és félúton találkoznak, hogy válságmegbeszélést tartsanak. A lány elmosolyodott, de a tekintete távolinak tűnt. – Igen, úgyhogy most maradj nyugton. Akár őszinte volt a mosoly, akár nem, Cara szívből megörült neki, és azonnal viszonozta. Az orvos volt az első, aki rámosolygott, mióta Aelyx egy órával ezelőtt felcsempészte a hajóra. Még a vénséges

vén, üveges tekintetű nagykövet is kiegyenesedett és elhúzta a száját, amikor megpillantotta. Azután hosszú ideig úgy bámultak egymásra Aelyxszel, ahogy Cara még senkit sem látott bámulni, és bár nem tudott belehallgatni a gondolataikba, az teljesen egyértelmű volt, hogy a nagykövet nem látja szívesen a hajón. Csak reménykedni tudott benne, hogy nem fogják kizsilipelni a világűrbe, mint ahogy a Csillagközi rombolóban szokás az ellenséggel. – Kérlek, hogy húzd ki magad – mondta az orvos, majd Cara hátára tette a kezét, és segített neki előredőlni a vizsgálóasztalon. Azután egy rugalmas pólyát tekert a mellkasa köré, elöl rögzítette, majd odalépett a falon lévő irányítóegységhez. – Egy kicsit kellemetlen lesz, de próbálj lazítani. Cara bólintott, és felkészült a legrosszabbra, de meglepetésére a pólya melegedni kezdett. Hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és halkan felnyögött. – Ó, ez nagyon jó érz… Hirtelen ökölbe szorult a keze. A kellemes meleg a másodperc töredéke alatt elviselhetetlen forrósággá változott, mintha a sütő hőfokszabályzóját alacsonyról pokolira állították volna. Égni kezdett a bőre, a tüdejét tűzforró levegő töltötte meg, amitől rátört a hányinger. A torkában felgyűlt az epe, amit csak nagy nehezen tudott visszanyelni. Azután a pólya elkezdte rettenetesen összeszorítani a mellkasát, valahogy úgy, mint a vérnyomásmérők az ember karját. Elakadt a lélegzete, és úgy érezte, minden vér és forróság az arcába tolul. Kicsit kellemetlen, persze! Lehunyta azt a szemét, amelyik nem volt bedagadva, és megpróbált nyugodt maradni, de túl erős volt a fájdalom. A sírás határán volt, amikor hirtelen megszűnt a nyomás, és a pólya ugyanolyan gyorsan lehűlt, mint ahogy felmelegedett. Azonnal megkönnyebbült, de hogy elmúljon az émelygés, egy percig még az orrán keresztül vette a levegőt. – Járj egy kicsit, hogy lássuk, fáj-e még – mondta az orvos, miután levette Caráról a pólyát. Cara leugrott az asztalról, és először óvatosan, majd egyre bátrabban tekergette jobbra-balra a törzsét.

– Azta! Ez hihetetlen! Semmit nem érzek! – Aztán rájött, hogy ez nem teljesen igaz, ugyanis elmosódtak és hullámozni kezdtek körülötte a falak. Megmarkolta az asztal szélét, és a feldagadt szemére szorította a kezét. – Kicsit még szédülök. – A fejedet még nem vizsgáltam meg – mondta a lány, majd fogta a rejtélyes rendeltetésű fémrudat, és Cara tarkójához tartotta. – Csak egy kis repedés a szemgödör pereménél. Nem fog sokáig tartani. Azután rendbe hozzuk a zúzódásaidat. – Ó, szóval a vascső nem verekedésre való, hanem igazából egy röntgengép – mondta Cara. Magától soha nem jött volna rá. – Parancsolsz? – nézett fel a lány a műszerről. – Semmi, csak magamban beszélek. Miután egy kevésbé fájdalmas, fejpánt méretű pólyával összeforrasztotta a repedést Cara koponyáján, az orvos elővett egy zselés párnát a vizsgálóasztal alatti fiókból, majd megtöltött tejszerű folyadékkal egy fecskendőt. Megrázta a zselés párnát, ami ettől lilás színnel kezdett világítani. – Ez segít a szervezetednek abban, hogy felszívja a vért a zúzódás helyéről – emelte a magasba a fecskendőt. – Az pedig – bökött a fejével a párna felé – az alsóbb rétegeket fogja meggyógyítani. Figyeld! Egy baseball-labda méretű zúzódással kezdte Cara csípőjén. Óvatosan megszúrta az injekciós tűvel, és jelentős mennyiségű fehér folyadékot fecskendezett a bőre alá. Valamennyire fájt ugyan a művelet, de a rúgáshoz képest, amit a mellkasába kapott, szúnyogcsípésnek hatott. Aztán rátette a zselépárnát a zúzódásra, és óvatosan nyomni kezdte. Néhány másodperc múlva, amikor felemelte a párnát, hűlt helye volt a dudornak. – Azta – suttogta Cara. Miután az arcát és a feldagadt szemét is meggyógyította, az orvos egy furcsa pakolással fejezte be Cara kezelését: a bizsergető, sárszerű anyag az utolsó karcolásokat és vágásokat is eltüntette a bőréről. A Maybelline nem tudna megélni a l’eihrekből, gondolta Cara. Miután egy szivaccsal lemosta magáról a rejtélyes anyagot, belebújt egy barnásszürke egyenruhába, lófarokba fogta a haját, és belevigyorgott

a falon lévő tükörbe. A tökéletes l’epigon – leszámítva a barnító sprayt. Ashley büszke lenne, ha most látná. – Köszönöm – mondta Cara, majd némi habozás után megérintette az orvos karját. Cara tudta, hogy a lány valószínűleg ugyanolyan viszolygást fog érezni az érintésétől, mint annak idején Aelyx, mégis úgy érezte, muszáj valahogy kifejeznie a háláját. És nem csak azért, mert meggyógyította, hanem mert kedves volt vele. A lány valóban összerezzent és elhúzódott, amikor Cara hozzáért, de aztán barátságosan elmosolyodott. – Elkísérlek Aleyxhez. Tudom, hogy örülni fog neked. Cara hasa már attól bizseregni kezdett, hogy a fiúra gondolt. Követte a lányt a kanyargó folyosókon, és közben végre alkalma volt szemügyre venni az űrhajó belsejét. Amikor a mentőhajóval megközelítették a járművet, túlságosan lekötötte a lélegzés ahhoz, hogy kipillantson az ablakon, és akár csak egy pillantást vessen a hajóra, dokkolás után pedig Aelyx azonnal az orvosi szobába vitte. Az igazat megvallva nem sok látnivaló volt, legalábbis egyelőre. Minden – a falak, a padló, az ajtó – szürke fémből készült. Az egész hajó egyetlen hatalmas labirintusnak tűnt, és Cara azon tűnődött, vajon képes lesz-e valaha is eligazodni az egyforma, szürke folyosókon. – Tessék – mutatott a lány a folyosó végére, ahol Aelyx Néma Beszédbe merülve állt egy alacsony lánnyal. Cara hamar felismerte Syrine-t, de abból, ahogy karba tett kézzel, merev testtartással álltak egymással szemben, látszott, hogy nem egy felhőtlen baráti csevej kellős közepére ért ide. Az orvos gyorsan megérintette a két ujjával Cara torkát, majd visszaindult a kórházrészlegbe. Cara hirtelen újra fázni kezdett. Nekidőlt a falnak, és a kezét tördelve nézte, ahogy Aelyx és a legjobb barátja, a bájos érzelmi gyógyító lány – aki történetesen képes belelátni a fiú lelkébe – beszélgetnek. Persze szó sem volt arról, hogy féltékeny lenne, vagy ilyesmi. A fiú mézbarna haja, amely most túl rövid volt ahhoz, hogy copfba tudja fogni, belelógott az arcába. Aelyx visszatűrte a füle mögé, mielőtt folytatta volna a vitát. Miatta veszekednek, ezt Cara biztosan tudta. Azok után, ami szegény fiúval történt Kínában, Cara

megértette, hogy a l’eihrek nem ugrottak a nyakába, ugyanakkor nem várta volna egy ennyire fejlett fajtól, hogy felelőssé teszik egy olyan gyilkosságért, amit nem ő követett el. Azután is kiállt Aelyx mellett, hogy az egész közösség kiközösítette – ez nem számít jó pontnak? Syrine ebben a pillanatban indulatosan mellkason vágta Aelyxet, amiből Cara arra következtetett, hogy nem. Talán jobb, ha nem zavarja meg őket. Cara reszketve nekidőlt a falnak, és megpróbálta összegyűjteni a bátorságot ahhoz, hogy továbbinduljon. Tesséék? Syrine szegycsonton vágta Aelyxet, amiről a fiúnak eszébe jutott a nap, amikor elvitte Carát a bokszterembe, hogy segítsen felfedezni magában a harcos énjét. Úgy tűnt, Syrine-nek ilyesmire nincsen szüksége. Nem gondolhatod komolyan, hogy segítek megmenteni azokat a kreténeket, akik megölték Eront! Az akarod, hogy az egész emberiség vezekeljen néhány aljas gyilkos miatt? Igen! sziszegte vicsorogva a lány. Ez nem az a Syrine volt, akit Aelyx ismert. Utálom őket, egytől egyig! Még a drágalátos Elireedet is! Aelyx összerezzent a Syrine hangjában megbúvó gyűlölettől. Ő hozzám tartozik. Odalépett Syrine-hez, és megragadta a karját. Muszáj volt megértetnie vele. Ha valaki őt fenyegeti, az engem is fenyeget. Cara ujjai ekkor rákulcsolódtak Aelyx kezére. A fiú a meglepetéstől elengedte Syrine-t. – Jól vagy? – kérdezte Cara, és oldalra billentette a fejét. Hatalmas szemekkel nézett rá, és olyan szépségesen ragyogott az arca, amelyről minden seb és karcolás eltűnt, hogy Aelyxnek a lélegzete is elállt. Tett egy lépést hátra, és ahogy végigpillantott Cara egyenruháján, önkéntelenül is elmosolyodott. Bár az egyszerű, barna tunika még annyira sem passzolt Carához, mint Mr. Manuel vécécsészéjéhez a drágakövek, a látványtól elfacsarodott és kalapálni kezdett a szíve. Jó volt látni őt a l’eihrek egyenruhájában. Arra emlékeztette Aelyxet,

hogy bármekkora képtelenségnek is tűnt, Cara úgy döntött, vele akar élni. – Ja, ezt nézed? – Cara felhajtotta a gallérját, és az egyik lábára helyezte a súlypontját, mint a topmodellek a kifutó végén. – Azt hiszem, mostantól hivatalosan is l’eihrnek számítok. Semmi perc alatt be fogok illeszkedni. – Igen, ha eltekintünk a bőröd, a szemed és a hajad színétől. – Aelyx széttárta a karját, Cara pedig belevetette magát, és a testük szinte összeforrt. – Hogy vannak a bordáid? – Ölelj meg, amilyen erősen csak tudsz, és megtudjuk – pillantott fel Cara mosolyogva, miközben nekitámasztotta az állát Aelyx mellkasának. Aelyx ekkor a két keze közé fogta Cara arcát, és gyengéden megcsókolta, mielőtt újra szorosan a karjába zárta volna. Amikor már azt hitte, ennél közelebb nem lehetnek egymáshoz, Cara talált még egy közéjük férkőzött levegőmolekulát, amit úgy tudott kiszorítani, hogy teljes erejével visszaölelte Aelyxet. Aelyx érezte, hogy felmelegszik a vére, és szétárad tagjaiban a csiklandozó forróság. Egy perc múlva az egész teste búgott és vibrált a szerelemtől. Syrine hangosan öklendezni kezdett, de Aelyx rá sem hederített. Aztán Cara kibontakozott az öleléséből, és beletúrt a hajába. – Csak egy kis zselé kéne, és máris úgy néznél ki, mint minden második fiú az iskolában. Jobban hasonlítasz az emberekre, mint én. – Ami megmagyarázza, miért viselkedik úgy, mint egy fogyatékos – vágott vissza Syrine. – De ne végezz félmunkát, biztos vagyok benne, hogy tökéletes társat tudsz faragni belőle magadnak. Cara most valamivel szorosabban markolta Aelyx ingét, de nem mutatta ki, mennyire rosszul esnek neki Syrine szavai. Közömbös arccal fordult oda a lányhoz, ahogy azt mondta: – Nem akarom megváltoztatni Aelyxet. Én olyannak szeretem, amilyen. Syrine gúnyosan, már-már utálkozva nevetett fel. – Nem mondhatnám, hogy ő is ugyanígy érez veled kapcsolatban. Undorodik a fajtádtól. – Megvetően felszegte az állát. – Elmondta, mit csináltunk?

– Elég ebből! – Hallgass!, nézett bele Aelyx komoran Syrine szemébe. Ő az enyém, és nem hagyom, hogy a gyűlöleteddel tönkretedd! Hogy őt tönkretegyem?, kérdezte Syrine. Nem inkább téged? Félsz, hogy az édes kis Elire-ed nem fog megbocsátani neked, ha megtudja, mit tettél? Syrine mindig megérezte, mitől fél Aelyx a legjobban, de ez volt az első olyan alkalom, hogy ezt a tudást megpróbálta felhasználni ellene. Kérlek, ne csináld. Aelyx képtelen volt véka alá rejteni a kétségbeesését. Egy pillanatra meginogott Syrine elhatározása, de aztán újra felülkerekedett szívében a harag. – A vízre gondolsz? – kérdezte Cara. – Tudok a szennyeződésről. – Van bármi, amit nem fecsegtél ki neki? – nézett Syrine szemrehányóan Aelyxre. – Hála az Anyának, hogy volt annyi eszem, hogy bezárassam a honlapját. – Te töröltetted a biogomat? – kérdezte Cara. Syrine elengedte a füle mellett a kérdést, és gonosz vigyorra húzódott a szája. – Lefogadom, hogy vannak azért olyan dolgok, amikről nem meséltél a mi drága Elire-ünknek – mondta, majd szinte énekelve tette hozzá: – Mint például a sh’alearról. – Az micsoda? – kérdezte Cara. – Semmi. Syrine magán kívül van a gyásztól. Nem tudja, mit beszél – mondta Aelyx, azzal megragadta Cara kezét, és megpróbálta magával húzni. – Gyere, elviszlek a szobádba, hogy kipihenhesd magad. – Ne csináld ezt – rántotta ki a kezét Cara a fiú szorításából. – Nem akarok több hazugságot. – Több hazugságot? – kérdezte Syrine, és csettintett a nyelvével. Aelyx némán könyörgött, hogy hagyja abba, de a lány kizárta tudatából a gondolatait. – Miket mondott neked? Válasz helyett Cara szembefordult Aelyxszel, és adott néhány gyötrelmesen hosszú másodpercet a fiúnak arra, hogy mindent bevalljon. Aelyx kristálytisztán emlékezett, mit mondott a lány aznap reggel. Muszáj megbíznunk egymásban, különben olyanok leszünk,

mint az idegenek. Megrázta a fejét, és azért könyörgött magában, hogy Cara feladja, és ne erőltesse a témát. A lány végül odafordult Syrine-hez, és beszélni kezdett: – Azt mondta, hogy a csereprogram egy kísérlet volt. Hogy a vezetőitek sekélyesnek találják az érzelmi életeteket, ezért azt akarják, hogy emberekkel házasodjatok. Hogy emberkolóniákat akarnak létrehozni a L’eihren. – Akartak – pontosított Syrine. – Így, múlt időben. Gondolom, azt nem említette Aelyx, hogy a mi nemzedékünk mennyire irtózik az ötlettől. – Elhallgatott, és nyilvánvaló megvetéssel az arcán végigmérte Carát. – Semmi szükségünk a ti selejtes genetikai állományotokra. Úgyhogy szabotáltuk a kísérletet. Az egészet Aelyx találta ki. Folyamatosan mérgezte a termőföldeket, amíg nálad lakott. Pánikot akart kelteni, hogy téged meg a fajtádat távol tartsa a L’eihrtől. Cara szárazon felnevetett, mint aki túlságosan abszurdnak tartja az egészet ahhoz, hogy el tudja hinni, de amikor Aelyxre pillantott, látta, hogy az megszégyenülten áll, és képtelen megszólalni. Beletelt néhány másodpercbe, mire Cara felfogta, ez mit jelent. – Szóval igaz? – kérdezte, és a szemöldöke lassan felkúszott a homlokán. – Így kezdődött – ismerte be Aelyx, majd újra megfogta Cara kezét. – De aztán fontos lettél nekem, és rájöttem, hogy ha nem jön össze a szövetség, mi sem lehetünk együtt, úgyhogy kiástam a sh’alearomat. – A midet? – emelte fel Cara az egyik kezét. – Mi az a sh’alear? – Egy élősködő fafajta – mondta Syrine. – Megfosztja a talajt minden tápanyagtól, és a legtöbb növényt elpusztítja maga körül. Aelyx mutatta meg nekünk, hogyan tudjuk becsempészni a cserjéket a Földre. Azt mondta, ettől még paranoidabbak lesznek az emberek. – Ezért jártál ki folyton az erdőbe – mondta Cara. – Mikor ástad ki? Ez volt az egész történetben a legszégyenletesebb és legvállalhatatlanabb momentum. – Pár napja – nyögte ki végül Aelyx.

Cara megrázta a fejét, és némán meredt a fiúra. Amikor aztán újra megszólalt, a hangjából sugárzó fájdalom belemart Aelyx húsába. – Vagyis három nappal ezelőttig még azon dolgoztál, hogy soha ne találkozhassunk? Aelyx erre nem tudott mit mondani. Hogyan értethetné meg Carával, mennyire tanácstalan és kétségbeesett volt? Hogy attól félt, az emberek el fogják pusztítani a bolygóját és a népét? Elég egy pillantást vetni Syrine-re. Jólelkű gyógyítóból rosszindulatú bosszúállót csináltak. – Kiástam a palántámat! – tiltakozott Aelyx. – És Eron is megpróbálta kiásni a sajátját. – Azért, hogy közben meggyilkolják! – kiáltotta Syrine. – Tudta, hogy ez a helyes döntés, sokkal hamarabb, mint hogy mi rájöttünk volna. – A szövetség megmentené az emberiséget. – Jóságos istenek – mondta Syrine, és a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy kacajt. – A legjobb részt el is felejtettem! A szövetségünk és a technológiánk nélkül a bolygótoknak befellegzett. Cara még mindig csak arra volt képes, hogy gépiesen ide-oda mozgassa a fejét. – Ha nem jön létre a szövetség, nem segítetek? – Cara újra Aelyxre pillantott, ám a fiú ezúttal sem tudott semmi megnyugtatóval szolgálni. – Az Anyára esküszöm, hogy csak néhány napja tudtam meg. – Nem engedheti, hogy Cara akár csak egy pillanatig is azt gondolja, hogy az emberiség kiirtásán mesterkedett. Miközben azt magyarázta, hogyan fertőzték meg a gyorsan növekedő részecskék a Föld összes fontos vízforrását, Cara egyre nehezebben és szaporábban vette a levegőt. – Már tíz éve tart? – suttogta. – És a L’eihr nem akar segíteni? – Amint megtudtam, azon kezdtem el dolgozni, hogy megmentsem a szövetséget. – Ja, persze, és ezzel jóvá is tetted az egészet. – Cara kiszabadította a kezét Aelyx szorításából, és elhúzódott a fiútól. Aelyx összes rémálma így, vagy ehhez hasonlóan végződött: elveszíti Carát, miután a lány rájön, hogy mit tett. Csakhogy – szemben azzal, ahogy a rémálmaiban folytatódott a jelenet – nem

fogja sóbálvánnyá merevedve végignézni, ahogy Cara eltűnik az életéből. Hagyott elegendő teret a lánynak, és megadóan felemelte a két kezét. – Hallgass meg, kérlek. Tévedtem, de amint rájöttem… – Elég. – Cara lehunyta a szemét, és olyan erősen szorította, mintha így akarná kizárni a valóságot. Mikor újra kinyitotta, könnyek gördültek végig az arcán. – Mindent feláldoztam érted, te pedig egész végig azon voltál, hogy tönkretedd a bolygómat. – Nem egész végig! – Három nappal ezelőttig! – De szeretlek! Megmutattam neked az érzéseimet. Tudod, hogy valódiak! – Ezért nem tudok benned megbízni. – Cara elhallgatott egy pillanatra, és megtörölte az orrát az ingujjával. – A szerelmed sem akadályozott meg abban, hogy hazudj, és istent játsszál. És most azt várod tőlem, hogy repüljek el veled, és hagyjak itt mindenkit meghalni? – Nem! Valahogy meg fogom szerezni a Föld megmentéséhez szükséges technológiát. Ha máshogy nem megy, ellopom. – Ajánlom is. És aztán hazaviszem a bátyámmal együtt. Syrine félrelökte az útból Aelyxet, és fenyegetően Cara arca elé emelte az ujját. – Egy kavicsot sem fogsz elvinni a L’eihrről. Már elmondtam a Véneknek, mire készül Aelyx. – Akkor szívből örülök, hogy kudarccal végződött a kísérlet – csattant föl Cara –, mert szörnyetegek vagytok. Egytől egyig! Mire Aelyx felfoghatta volna, mi történik, Syrine pofon vágta Carát, aki megtántorodott az ütés erejétől, és belezuhant a karjába. Aelyx védelmezőn magához akarta ölelni a lányt, de az azonnal kiszabadította magát. Syrine a döbbenettől mozdulni sem tudott, csak állt, és hitetlenkedve nézett először a saját kezére, aztán Carára, aki vérző arccal és remegő kézzel tartott feléje, készen arra, hogy visszavágjon. Tett egy lépést hátra, Cara pedig felemelte a kezét, hogy üssön, de végül Syrine orrától néhány centiméterre megállt a levegőben.

– És még ti neveztétek az embereket barbároknak – mondta. – Semmivel sem vagytok jobbak. Az emberek legalább képesek szeretni. – Ne beszélj nekem a szeretetről – suttogta Syrine, miközben a háta nekinyomódott a falnak. – Egész életemben szerettem Eront. Azután is, hogy valaki mást választott helyettem. – Nem ismertem Eront – mondta Cara –, de abban biztos vagyok, hogy nem szerette volna, hogy egy egész bolygó haljon meg miatta. – Odafordult Aelyxhez, és belenézett a szemébe. Jeges és üres volt a tekintete. – Hazamegyek. El sem kellett volna jönnöm. – Várj – mondta Aelyx, majd tett Cara felé egy bizonytalan lépést, és megragadta a lány vállát. – Hadd magyarázzam meg! Hadd értessem meg veled, milyen érzés volt… mennyit vívódtam, mire meghoztam a döntést. – Nem! – Cara lehunyta a szemét. – Csak most az egyszer. Ígérem, hogy soha többé nem kérlek meg rá! – Nem akarom, hogy tovább mérgezd az agyam! – üvöltötte Cara. Ellökte magától Aelyxet, majd sarkon fordult, és futni kezdett a folyosón, miközben jobbra-balra lengedezett a lófarka. Aelyx olyan erővel tántorodott hátra Cara szavaitól, mintha mellbe vágták volna. Könnyek futották el a szemét, és néhány másodperc múlva már csak annyit látott, hogy az elmosódott vörösbarna folt, ami Cara volt, eltűnik a sarkon. Helyre kell hoznia a dolgot. De hogyan? Stepha tizenkét korbácsütést helyezett kilátásba, amiért a hajóra hozta Carát, és a Vének alighanem minden lépését figyelni fogják. Fogalma sem volt, hogyan tudná észrevétlenül ellopni a szükséges technológiát, és megszökni vele. Bármi áron, de meg fogom csinálni, határozta el. Nem számít, mit kell tennie érte. A cél szentesítette az eszközöket. Ha kell, az élete árán is megmenti a Földet.

25. FEJEZET

C

ara megfogadta, hogy soha többet nem fog fénysebességgel utazni. Soha, de soha többet. Akkor sem, ha az űrhajósok felfedeznek egy csokoládébolygót. A fenébe, nem szabadott volna ételre gondolnia! A szájában hirtelen beindult a nyáltermelés, amitől elfogta a hányinger. Egyik kezével megkapaszkodott a fém vécécsésze peremében, letérdelt, félresöpörte a haját az arcából, és hányni kezdett. Aznap délelőtt már harmadszor. Halkan felnyögött. A világűr szar. Miért nem figyelmeztették a l’eihrek? Ja, persze, azért mert mindenki szívből gyűlöli ezen a fekete-fehér csillagrombolón. Kivéve Aelyxet, aki bezárkózott a szobájába, ezért vele egyáltalán nem találkozott. Ismét felnyögött, és nekidőlt a fürdőszoba falának. Még ahhoz is gyenge volt, hogy megtörölje a száját. Soha életében nem érezte magát ennyire rosszul – még akkor sem, amikor óvodás korában sertésinfluenzát kapott, és kétoldali tüdőgyulladással kórházba került. Persze akkor, hatéves korában nem veszítette el élete szerelmét. Gyámoltalan kisgyereknek érezte magát, aki nagyon szerette volna, ha vele van az anyukája. Ő tudná, mit kell mondani, hogy jobban érezze magát, csakhogy Cara szülei fényévekre voltak, és Cara még abban sem lehetett biztos, hogy nem esett bántódásuk. Ha nem lett volna így kiszáradva, biztosan újból elsírja magát, de tudta, hogy egyetlen könnycseppet sem tudna kipréselni magából. Ekkor halk kopogtatás hallatszott a kabinja ajtaja felől. Bárki is az, majd később visszajön, gondolta Cara. Ha másért nem, hát azért, hogy kivigye a holttestét, és visszaküldje a Földre. Azután egy hangos szisszenés elárulta, hogy az illető kinyitotta az ajtót. Cara

csak azért imádkozott, hogy ne Aelyx legyen az. Nem szerette volna, hogy a fiú a fürdőszoba padlóján ülve találja meg, némi megszáradt hányással a hajában. Amikor azonban az orvos feje jelent meg az ajtóban, Cara szíve elfacsarodott a csalódottságtól. Énjének egy része mégiscsak reménykedett, hogy Aelyx lesz az. Annyira hiányzott neki a fiú, hogy az már fájt. – Áldott Anya – mondta a lány. – Borzasztóan nézel ki. – Egyfolytában hányok. A lány együtt érzően elmosolyodott, és bólintott. – A sebességtől van. Miért nem jöttél be a kórházba? – Mert nem tudtam magammal vinni a vécékagylót. – Ez jobban hangzott, mint az, hogy Gyáva nyúl vagyok, aki attól retteg, hogy összefut Aelyxszel a folyosón. Ugyanezért hozatta az ennivalót is a kabinjába, ami annak fényében, hogy a nagy részét úgyis kihányta, teljesen fölösleges volt. – Még jó, hogy valaki megkért, nézzek rád – mondta a lány, és letette a táskáját a földre. Egyvalaki volt az egész átkozott űrhajón, akit érdekelhet, egyáltalán életben van-e még. – Ő is ugyanilyen rosszul van? – kérdezte Cara. – Még soha nem volt ilyen rosszul. – A lány leguggolt, és addig kotorászott a táskájában, amíg talált egy fecskendőt és egy átlátszó folyadékkal teli üvegfiolát. – De ő máshol szenved – folytatta, és a halántékára mutatott. Néhány másodpercig szótlanul nézte Cara arcát, majd a szívére tette két ujját. – És itt. – Sajnálom. – A sok hazugsága ellenére Carának borzasztó volt hallania, hogy Aelyx szenved. Borzasztóan csábító volt a lehetőség, hogy hagyja, hadd magyarázza el Néma Beszéddel, miért tette, amit tett. Kár is lett volna tagadnia, hogy nagyon szeretett volna együtt lenni a fiúval. Csakhogy képtelen volt bízni benne, így pedig érdemtelen volt a kapcsolatuk arra, hogy megpróbálja megmenteni. – Tudod, miért vagy rosszul? – A lány felszívta a fecskendőbe az átlátszó folyadékot, és miközben beszúrta a tűt Cara bőre alá, tovább magyarázott. – Az elméd csinálja. Cara felszisszent, és összeszorította a fogát, ahogy a jéghideg folyadék szétáradt az ereiben.

– Az agyad nem hiszi el, hogy a tested képes fénysebességgel utazni – folytatta a lány, és masszírozni kezdte Cara kezét, hogy az anyag hamarabb eljusson a szívéig. – De hogyan is hinné el, ha még soha nem tapasztalta? Azt feltételezi, hogy megmérgezed magad és hallucinálsz. Azért hánysz, hogy megszabadulj a nem létező mérgektől. – Elővett egy fémtermoszhoz hasonlító valamit a táskájából, és odaadta Carának. – A l’eihrek ugyanilyenek. A mi agyunk is ellenáll a változásnak. Hogyan is érthetnénk meg valamit, amit azelőtt soha nem tapasztaltunk? Hogyan is tudnánk elsőre hibátlanul alkalmazkodni az új helyzetekhez? Cara éppen nyúlt volna a pohárért, de a keze mozdulatlanná dermedt a levegőben. Olyan érzése volt, hogy a lány már nem a fénysebesség miatti rosszullétről beszél. Jól értette, hogy szerinte elnézőbben kellene hozzáállnia Aelyx szabotázsához, hiszen szegény fiú korábban még soha nem volt szerelmes? Ez volt a legbénább kifogás, amit Cara életében hallott. – Hát – mondta Cara, és végre sikerült megfognia a poharat –, azért rájöhetnétek a dologra, ha már annyira fejlettek vagytok. – Rá is fogunk – felelte a lány, és biccentett Carának, hogy igyon. – De időre van szükségünk. És türelemre. Cara a pohara széle fölött figyelte a lányt, miközben három mohó korttyal kiitta az édes folyadékot. Minden bizonnyal elektrolitoldat volt a termoszban. Cara csak azt nem értette, mit érdekli ezt a l’eihrt, hogy mi van közte és Aelyx között. A hajón tartózkodó több utas közül miért pont ő az, aki törődik vele, és hajlandó rámosolyogni? – Hogy hívnak? – kérdezte Cara. A lány rácsavarta a termoszra a tetejét, és Carára pillantott a hosszú szempillái alól, melyek hirtelen olyan ismerősnek tűntek. – Elyx’a – mondta. – De szólíts csak Elle-nek. Carának kalapálni kezdett a szíve. – Ez nem azt jelenti véletlenül, hogy Elyx lánya? A lány bólintott, de az arca semmilyen érzelmet nem árult el. – A nővére vagy – suttogta Cara. Aelyx sohasem említette, hogy lennének testvérei. Egy újabb dolog, amit eltitkolt előle. – Genetikai értelemben igen – mondta Elle. – De a ti fogalmaitok szerint inkább vagyunk barátok, mint testvérek. – Felállt, és

odanyújtotta a kezét Carának. – De igenis számít nekem, hogy mi van vele. Cara az egyik kezével megtámaszkodott a falon, a másikkal pedig megragadta a lány kezét. Kiegyenesedett, és várta, hogy a hányinger a torkába repítse a gyomrát. De meglepetésére semmi sem történt. A gyomra a helyén maradt. Elle ekkor átkarolta Cara vállát, és segített neki átmenni a zsebkendő méretű hálófülkébe, ami két fémpriccstől eltekintve teljesen üres volt. Carának eszébe jutott, mennyire kényelmesen érezte magát Aelyx az unalmas, szürke szobában Caráék házában. Most már értette, miért. – Ő más – folytatta Elle. – Együtt érzőbb, mint a legtöbb klón. Szerintem ezért, és nem a nyelvérzéke miatt választották ki őt a Vének a feladatra. Cara kétkedően vonta fel a szemöldökét, és arra gondolt, mennyire távolságtartónak és ridegnek tűnt a fiú, amikor először találkoztak. – Nála jobb nem volt? – De – suttogta Elle, és lesütötte a szemét. – Eron. Azt hiszem, őt újra fogják klónozni. – Sajnálom – mondta Cara. Megszorította a lány kezét, és leült az ágy szélére. – Közel álltatok egymáshoz? Elle bólintott, majd lábujjhegyre állt, és levett egy tiszta egyenruhát a felső ágyról. – Ő volt a l’ihanom. – Beleejtette Cara ölébe a ruhát. – Az Út azt akarja, hogy utánozzuk az emberek szaporodási módszerét. – Azt akarják, hogy az ósdi módszerrel csináljatok gyerekeket? – Igen. És most először megengedték, hogy párt válasszunk magunknak. – Ó, ne! – Cara minden eddiginél alaposabban szemügyre vette Aelyx nővérét, és ezúttal olyan dolgokat is észrevett, amik eddig elkerülték a figyelmét. A lány ezüstszínű szeme ki volt sírva, hosszú szempillái mögött fekete karikák sötétlettek, a mosolyában pedig mindig bujkált valami szomorúság. Bár minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt ne mutassa ki, a lány gyászolta a… – A l’ihan férjet jelent? – Inkább jegyest. Szó szerint azt jelenti, hogy jövő.

Carát elöntötte a szégyen. Lehajtotta a fejét, a tiszta ruhát pedig a mellkasához emelte, minta el akarna rejtőzni mögötte. – Biztosan utálsz. – Éppen ellenkezőleg. – A mutatóujjával megtámasztotta Cara állát, majd felemelte az arcát, és belenézett a szemébe. – Szeretném, ha maradnál – mondta, majd az egyenruhára mutatott. – Öltözz fel! Hamarosan találkozunk a másik hajóval, és mindhármatoknak meg kell jelennetek az Út előtt. – Ki az a mindhármunk? – Te, Aelyx és Syrine. – Elle körbepillantott az apró helyiségben, és végül megtalálta a táskáját. – Amíg elszámolnak Aelyxszel, találkozhatsz a bátyáddal. Néhány perc lesz az egész. Utána a vezetőink téged fognak szólítani. – Elszámolnak? – A szó semmi jót nem ígért. – Igen. Felelnie kell azért, hogy a hajóra hozott téged. Elle tehát az iphetről beszél, a rettenetes elektromos korbácsról. Alig várom, hogy megszabaduljak ezektől a szadista vadállatoktól, mondta magában Cara, de közben meg kellett markolnia a matraca szélét, hogy ne rohanjon ki az ajtón, és fusson egészen Aelyx szobájáig. Hónapokon keresztül hazudozott neked, emlékeztette magát. Nem bízhatsz meg benne. Semmi közöd ahhoz, mi történik vele. Mielőtt Elle kiment volna, még utoljára odafordult Carához, és megkérdezte: – Gondolkodni fogsz azon, amit mondtam? Cara szerette volna azt mondani, hogy nem, de képtelen volt rá. Miután kimosta a hányást a hajából, és belapátolt egy tállal abból az ételből, aminek tényleg ugyanolyan íze volt, mint anya párolt húsának, Cara hallotta, hogy Troy dörömböl a kabinja ajtaján. A bátyja mindig mindenhol háromszor kopogott, rövid szünetet tartva az egyes koppanások között, ami apa kedvenc Queen számának első taktusaira emlékeztette Carát. Thump, thump, thump. Another one bites the dust. Kinyitotta az ajtót, és teljesen elérzékenyült, amikor meglátta, hogy Troy széles mosollyal és széttárt karral áll a küszöbön.

Belevetette magát a bátyja karjába, szorosan átölelte a nyakát, és zokogva fúrta bele a fejét a mellkasába. – Azt a mindenit, Paprika! – Troy harmadik próbálkozásra tudta csak lefeszegetni magáról Carát, de végül sikerült belenéznie a húga szemébe. – Ennyire hiányoztam? Cara megtörölte a szemét az inge ujjával, és amikor végre élesen látta Troy-t, egyből rájött, mi változott rajta. Az anyjuktól örökölt hullámos, fekete haja majdnem a válláig ért, de nem is ez szúrt szemet Carának, hanem a fiú szeme, ami továbbra is ragyogóan kék volt, de a gondtalan kalandvágy szikrája mintha kihunyt volna belőle. Cara összeszorított szájjal, elgondolkodva tanulmányozta Troy arcát, úgy, ahogy azelőtt még soha. Jóságos Isten, Troy felnőtt. – Mi történt? – kérdezte a fiú. – Anya azt írta, örültél, hogy eljöhetsz. – Anya írt? Akkor jól van? – Igen, és apa is – bólintott Troy. – Többé-kevésbé. Cara bevezette a bátyját a szobába, majd vett néhány mély lélegzetet, és mindent elmesélt – onnantól kezdte, hogy a Földön belezúgott Aelyxbe, odáig, hogy Syrine néhány napja közölte az űrhajón, az emberiség napjai meg vannak számlálva. – Úgyhogy – fejezte be Cara kissé remegő hanggal a történetet –, valahogy meg kell győznöm őket, hogy adják át a vizeink megtisztításához szükséges technológiát. – Biztos vagy ebben? Tíz év? Cara bólintott, Troy-nak pedig tátva maradt a szája a döbbenettől. – Nincs sok időm, hamarosan szólítani fognak. Tudnom kell, mi van otthon. Minden információ hasznos lehet. Elkapták Eron gyilkosait? Troy az arca elé emelte az egyik kezét, és szemlátomást még mindig próbálta felfogni Cara szavainak jelentését. – Troy? – Nem – rázta meg Troy a fejét. – És valószínűleg soha nem is fogják. Ezek terroristák, nem egyszerű civilek. Hálózatba szerveződve dolgoznak, és soha nem dobják fel egymást. – Azt reméltem, hogy legalább…

Ekkor szapora kopogtatás szakította félbe Carát. A lány ajtót nyitott, és Stephával, a l’eihr nagykövettel találta szembe magát, aki közönyösen mérte végig. – Ha megtennéd, hogy velem jössz – mondta, és fejével a folyosó felé biccentett. Troy megígérte, hogy itt fogja várni, Cara pedig, miután elbúcsúzott a bátyjától, elindult a nagykövet után. Hamarosan egy ajtóhoz értek, ami mögött Cara sejtése szerint valamiféle konferenciaterem lehetett. Stepha hozzáérintette tenyerét egy azonosító panelhez, és mindkét ajtó becsúszott a falba. Cara belépett a helyiségbe, de beletelt egy percbe, mire sikerült felfognia, pontosan mit is lát. Tíz üres, félkörbe rendezett bársonyfotel uralta a teret, mögöttük egy üvegpódium állt, ami fényesen csillogott a középen lévő lámpa fényében. Három fémzsámoly állt a fotelokkal szemben, az egyikben Syrine ült, a másikban Aelyx. A lány a két kezébe temette az arcát, Aelyx viszont egyenes háttal, elszánt tekintettel nézett maga elé. A harmadik zsámoly üres volt. Cara odalépett az üres zsámolyhoz, és végigpillantott Aelyx hátán. Arra számított, hogy az egyenruha alatt látszani fognak a korbácsolás nyomai, de simának tűnt az inge, és a nyakán is sértetlen volt a bőr. Mikor azonban leült mellé, és közelebbről is szemügyre tudta venni, látta, hogy Aelyxnek verejtékben úszik az arca. Remegő kézzel markolta a térdét, és ahogy elképzelte, micsoda kínokat kellett átélnie, Carának égni kezdett a bőre, és forróság öntötte el az arcát. Hosszú percekig szótlanul ült a széken, majd odafordult Aelyxhez, és megkérdezte: – Jól vagy? – Nagyon fontos, hogy miután az Út belépett, csak akkor szólalj meg, ha arra engedélyt kapsz – mondta Aelyx közönyös hangon. Úgy beszélt, mint egy idegen, és még csak rá sem pillantott Carára. – Akkor beszélhetsz, ha az előtted megszólaló átad egy kis pálcát. Más szavába vágni a legnagyobb udvariatlanság, és a szenvedélyességet, amit máskülönben olyan nagyra becsülnek a Vének, most nem fogják elnézni. Megértetted?

Cara bólintott, de elszorult a torka az Aelyx hangjából sütő közönytől. – Sajnálom, hogy ezt csinálták veled miattam – suttogta. – Az a lényeg, hogy ne felejtsd el, amit… – Ne aggódj! – Ha volt valami, amit Cara bármelyik galaxisban álmából felkeltve is fel tudott volna mondani, az a nyilvános viták szabályzata volt. A szíve összetört, de az emberiséget talán még meg tudja menteni. Tudta, hogy el kell terelnie a gondolatait Aelyxről, és a beszédre összpontosítania, amit egész reggel gyakorolt magában. Vett egy nagy levegőt, és felkészült élete küzdelmére.

26. FEJEZET

A

elyx képtelen volt ránézni, még a szeme sarkából sem. Tudta, hogy egyetlen pillantás elég lenne ahhoz, hogy térdre boruljon előtte, és a bocsánatáért kezdjen könyörögni, márpedig nem akarta, hogy Cara olyannak őrizze meg az emlékezetében, aki gyenge, szánalmas, és „mérgezi az agyát”. A tunikája ujjával felitatta a verítéket a homlokáról. Összerezzent a fájdalomtól, ahogy a ruhája anyaga elmozdult a hátán. A fogában érezte a korbácsütések helyének lüktetését, de hálás volt a fájdalomnak, mert az segített a mellette ülő lány helyett az előtte álló feladatra összpontosítani. Szívből remélte, hogy Cara képes lesz uralkodni magán. Ha megsérti az Utat, Aelyx sem szóval, sem tettel nem fog tudni segíteni rajta. Miközben próbált nem tudomást venni az ökölnyi gombócról a gyomrában, ismét kinyílt az ajtó, és belépett rajta ugyanaz a Vén, aki néhány perce végrehajtotta rajta a büntetést. Odalépett az emelvényhez, és óvatosan ráhelyezte a fényes fémrudat a megvilágított üveglapra. Egy pillanatra egymásra néztek Aelyxszel, de a fiú elfordította a tekintetét, és megdörzsölte az orrát, hátha úgy sikerül megszabadulni az égett hús szagától. Aelyx valamennyire Cara felé fordította a fejét, de közben ügyelt arra, hogy ne nézzen a lányra. – Állj fel, amikor belép az Út, és csak akkor ülj le, amikor ők – suttogta. – Felfogtam – vágta rá Cara. Néhány perc múlva halk, nyugodt léptek hallatszottak az ajtó felől. Aelyx felállt, és a belépő Vénekre nézett. Arra számított, hogy azzal a tíz, fáradt és erőtlen öreggel fogja szembetalálni magát, akik

fiatalkora óta irányították a bolygóját. Attól azonban, amit látott, még a lélegzete is elállt: a hat idős férfit és négy idős nőt egy fiatal lányés egy fiúklón követte. Ők is megálltak a fotelek előtt, kihúzták magukat, és felsőbbrendűségük teljes tudatában pillantottak végig a zsámolyon kuporgó Aelyxéken. Másik övezetből származhattak, mivel Aelyx nem ismerte őket. A lány nem lehetett idősebb tizennyolcnál, a fiú pedig húszévesnek nézett ki. Magas, hórihorgas, erős állú volt. Miközben Aelyx tátott szájjal bámulta új vezetőit, Cara ott hagyta a zsámolyát, és mielőtt a fiú megakadályozhatta volna, odalépett a tanácshoz. Aelyxnek fájdalmasan megdobbant a szíve, de ellenállt a kísértésnek, hogy Cara után vesse magát, és visszaráncigálja a székéhez. Az még botrányosabban hatna, márpedig az Út mindennél nagyobbra értékelte a rendet és fegyelmet. Jóságos istenek, mégis mit csinál ez a lány? Cara csak annyi időre állt meg az emelvény előtt, hogy magához vegye a rudat, majd kihúzta magát, és egyenesen odasétált az első Vénhez, és a l’eihr üdvözlési szokásokat félreértve, odanyomta az ujjait az öregember torkához. A férfi álmatag, szürke szeme elkerekedett a meglepetéstől, de ahelyett, hogy rendre utasította volna Carát, viszonozta a mozdulatot. Cara egymás után üdvözölt mindenkit, ám az ujját sokkal, de sokkal tovább tartotta a nyakukon, mint szabadott volna. Valószínűleg fogalma sem volt, hogy amit csinál, az olyan, mintha kézfogás helyett szorosan megölelt volna valakit. Amikor ő került sorra, a fiatal tanácstag szája önkéntelen vigyorra húzódott, és beletelt néhány másodpercbe, mire sikerült újra felöltenie a felsőbbrendűség hűvös álarcát. Cara ezután a rúddal együtt visszaült a székére, a fiatal tanácstag pedig mélyen belenézett Aelyx szemébe. Úgy tudom, mondta némán, hogy a l’ihanodként hoztad a fedélzetre. Már nem az, válaszolta Aelyx, és meg sem próbálta elrejteni a fájdalmát. Látta, hogy válaszul a szenvedésére, a másiknak megroggyan a válla. Vissza szeretne menni a Földre.

– Ügyrendi javaslatom lenne – szólalt meg Cara, és a levegőbe emelte a rudat. – Igen, Sweeney kisasszony – mondta a fiatal férfi, és megint kihúzta magát. – Tisztelettel szeretném kérni, hogy rám tekintettel a megbeszélés alatt minden kommunikáció szóban és angol nyelven történjen. A fiatal férfi elnevette magát, Aelyxnek pedig eszébe jutott az első találkozása Carával. – Egyetértek. Elnézést kérek az udvariatlanságomért. Engem Jaxennek hívnak – mondta, és a mellette álló lányra mutatott. – Aisly és én újak vagyunk, és még csak most tanuljuk a szabályokat. Ezután szinte már játékosnak ható módon meghajolt, és leült. Aelyxet nem különösebben érdekelte, hogy Jaxen flörtölni próbále vagy nem, úgy döntött, ad egy esélyt a fiúnak, mielőtt azonnal szívből meggyűlöli. A tanács többi tagja is leült, majd Aelyx is ugyanígy tett. A Vének vezetője, egy Alona nevű nő erőtlenül Syrine felé intett. – A lány beszél először – motyogta. Syrine átnyúlt Aelyx előtt a rúdért, melyet Cara egy halk sóhaj kíséretében átadott neki. Ezután fellépett a pódiumra, és mindkét könyökével rátámaszkodott az üveglapra, mintha nehezére esne állva maradni. – Bíztam benne, hogy jobban fog elsülni a dolog – mondta Syrine a tanácsnak –, de az együttélési kísérletünk kudarcba fulladt. Gyötrelmesnek találtam a társaságukat, véleményem szerint az emberek hazugok, becstelenek, erőszakosak és hedonisták. – A következő negyed órában Syrine beszámolt arról, hogyan másztak be az iskolában a fiúk az ebédlőasztal alá, hogy megfogdossák a lábát, hogyan vetettek keresztet a maradi francia falusiak, amikor meglátták az utcán, és hogy az első halálos fenyegetésektől milyen út vezetett az állandó katonai kísérethez. – És akkor még nem beszéltünk Eron meggyilkolásáról. – Syrine ezeket a szavakat egyenesen Alonához intézte, aki két éven át gondoskodott Eronról, mielőtt a fiú bekerült volna az Aegisbe. – Halála cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy nem tudunk békében együtt élni az emberi fajjal, és ami ennél is

fontosabb – a válla fölött Carára pillantott –, világossá teszi, hogy az emberek nem érdemelnek kegyelmet. – Hallgassuk meg, mit tud felhozni népe védelmében az ember – mondta Alona tökéletesen érzelemmentes hangon, miközben üres tekintettel bámult maga elé. Cara vett egy nagy levegőt, lassan kifújta, majd felállt, és átvette Syrine-től a rudat. Ahelyett, hogy elbújt volna a pódium mögött, inkább kiállt mellé, és lazán rákönyökölt, mintha éppen szórakoztató történeteket készülne elmesélni a barátainak. – Rendkívül hálás vagyok, hogy engem is meghallgatnak, különösen az Eronnal történt tragédia fényében. Ez is mutatja, hogy Önök mennyire fejlettek. – Mennyire máshogy hangzott ez, mint az, hogy Szörnyetegek vagytok. Egytől egyig! Ellépett az emelvénytől, és térdre ereszkedett Alona előtt. – Csupán egyetlenegyszer, a fogadáson találkoztam Eronnal, de emlékszem, mennyi melegség volt a kézfogásában és a mosolyában. Azonnal láttam, hogy nagyon jólelkű fiú. A l’hianja, Elle azt mondta nekem, hogy ő volt a legkedvesebb l’ehir, akit ismert. – Cara elhallgatott egy pillanatra, és egyenesen belenézett Alona szemébe. – Nem hiszem, hogy Eron azt akarná, hogy az Út bosszúból halálra ítélje az egész emberiséget. Cara felállt, és elkezdett lassan körbesétálni a teremben. – Könnyű elhinni, hogy az emberek aljasak, ha egyfolytában ezt hallják a hírekben. Hadd meséljek el néhány olyan történetet, amit még nem ismernek! És Cara elmondott néhány szívbemarkoló anekdotát: mesélt egy halálosan beteg kisgyerekről, aki az utolsó napjait azzal töltötte, hogy tiszta ivóvízre gyűjtött pénzt olyan emberek számára, akik egy másik földrészen éltek, és akiket nem is ismert. Mesélt egy férfiről, aki befogadott az otthonába egy sérült ellenséges katonát, meggyógyította, majd az élete kockáztatásával kicsempészte az országból. Cara előadásmódja és a szenvedély, amivel beszélt, lenyűgözte Aelyxet. Egyetlen szóval sem említette, hogy Aelyx szándékosan szabotálni akarta a csereprogramot. Aelyx nem értette, Cara miért őrzi meg a titkát, de a hallgatása felmelegítette megrepedezett szívét.

– Az erőszakos szélsőségesek – folytatta Cara – már sok békés és tehetséges gondolkodótól fosztották meg az emberiséget. Mahátma Gandhi, Medgar Evers, Martin Luther King és John Lennon mind olyan emberek voltak, akik mertek egy szebb világról álmodni.Végül azonban felül fog kerekedni a béke és a józan ész, mivel a szíve mélyén a legtöbb ember jó. A Kiutasítási Törvényt is szinte egyhangúlag utasították el. Az amerikaiak támogatják a szövetséget, és ennek hangot is adtak. – Továbbra is szükség van a szövetségre – foglalta össze Cara. – Önöknek szüksége van a szenvedélyünkre, nekünk pedig a l’eihrek tudományos eredményeire. Az együttműködéssel mindketten csak nyerhetünk. – Odalépett a pódiumhoz, és megforgatta kezében a rudat, mielőtt letette volna az üveglapra. – Tudom, hogy képesek lennének együtt élni az emberekkel. Azt hiszem, sokat tanulhatnánk egymástól, ha hajlandóak lennének még egyszer megpróbálni. Jaxen oldalra billentette a fejét, és miközben Carát bámulta, elismerően felhúzta a szája egyik sarkát, a szemében pedig kíváncsi fény villant. Aelyxnek mindez a legkevésbé sem tetszett. Jaxen akkor sem vette le a tekintetét Caráról, amikor az visszament a zsámolyához. Aelyx felállt, és belenézett új vezetője szemébe. Megértem, hogy magaddal hoztad. Jaxen felvonta az egyik szemöldökét. Én is vállaltam volna érte a tizenkét korbácsütést. Kár, hogy nem marad velünk. Együttérzés nem, csupán irigység volt Jaxen gondolataiban. Aelyx blokkolta a saját gondolatait, hogy ne tudja meg a másik, mennyire féltékeny, majd odalépett a pódiumhoz. – Tavaly megbíztatok egy feladattal – mondta Aelyx a Véneknek, és közben gondosan elkerülte Jaxen tekintetét. – De én túlságosan öntelt voltam ahhoz, hogy tisztességgel végrehajtsam. Nem gondoltam, hogy szükségünk van az emberekre, a kultúrájukra, a génjeikre, arra, hogy hatással legyenek ránk, ezért ahelyett, hogy megbíztam volna a Vének bölcsességében, ármánykodni kezdtem. Már a legeslegelejétől kezdve, azelőtt, hogy megérkeztünk volna a Földre. – Egy pillanatra elhallgatott, mert arra számított, hogy a tanács tagjai leesett állal, hitetlenkedve fognak egymásra pislogni, de Jaxentől és a mellette ülő lánytól eltekintve úgy tűntek, mint akik a legkevésbé sincsenek meglepve.

– Őőő – hebegte Aelyx zavartan –, nem hittem, hogy a kísérleti csereprogram sikerülhet, de nem is akartam, hogy sikerüljön. Ezután beismerte, hogy elültette a sh’aleart, és manipulálta az embereket, majd beszámolt a szennyezett vízmintáról, és végül a Cara iránt érzett szerelméről. – Eron hetekkel korábban ki akarta ásni a sh’alearját, de én még nem álltam készen. Amikor megtudtuk, hogy az emberiség túlélése a szövetségtől függ, megegyeztünk, hogy azonnal kiirtjuk a palántákat, de Eront addigra már fegyveres őrök kísérték mindenhova. Le kellett ráznia őket, hogy kiáshassa a növényt, és ekkor rabolták el. Én tehetek mindenről. Ha én nem rontok el mindent, most is a Földön lehetnénk, biztonságban, az emberek között. A kezében tartott rúd mostanra verítékben úszott. Beletörölte a tenyerét a tunikájába, majd még erősebben kezdte szorítani a meleg fémdarabot, mintha abból akarna bátorságot meríteni. Engedélyezte magának, hogy Carára pillantson. A lány döbbenten nézett vissza rá, és alig láthatóan megrázta a fejét. – Bűnös vagyok – fordult szembe Aelyx a Vénekkel. A beismerés súlyától kalapálni kezdett a szíve. – Eron vére piroslik a kezemen, és arra kérlek titeket, hogy engem büntessetek meg, ne az emberiséget! Szükségetek van rájuk. Szükségetek van a szenvedélyükre és a szeretetükre, a humorukra és az ostobaságukra… még a haragjukra is. Arra kérlek titeket, hogy fontoljátok meg újra a szövetség lehetőségét, és az emberek élete helyett az enyémet vegyétek el! Aelyx hallotta, hogy Cara halkan felnyög a háta mögött. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, mielőtt a lány kirohanna a pódiumhoz. Odafordult hozzá, és belenézett a szemébe. Ne mozdulj! Ne beszélj! Mindent elrontasz. Cara összeráncolta a szemöldökét, és miközben kövér könnycseppek gördültek le a pilláiról, belebámult Aelyx szemébe, erősen, égetően. És ekkor valami hihetetlen történt. Aelyx érezte Cara érzéseit. Egyetlen szónak sem sikerült áttörnie a kettejük tudatát elválasztó fátylat, de a Cara lelkében tomboló félelemtől megfagyott a vér Aelyx ereiben. Kénytelen volt becsukni a szemét, és megszakítani a kapcsolatot, mert egy másodperccel sem tudta volna tovább elviselni Cara rettegését.

Érezte, mennyire fél Cara attól, hogy elveszítheti. De nemcsak ezt érezte, hanem a szerelme utóízét is, ami olyan erős és valóságos volt, hogy szinte sistergett tőle a levegő. Áldott Anya, hát még mindig szereti! Megbocsátott neki. Aelyx gondolatait teljesen kitöltötte ez a felismerés. Bárcsak ne kérte volna alig fél perce, hogy végezzék ki! – Ezt magunk között fogjuk megvitatni – jelentette ki Alona, és felállt a székéből. Aelyx kétségbeesetten fürkészte az arcát, hátha sikerül leolvasnia róla valamilyen érzelmet, de hiába. A Vének csendben kivonultak a teremből, a sarkukban Syrine-nel, aki minden bizonnyal még utoljára megpróbálja meggyőzni őket az emberiség kiirtásának szükségességéről. Cara azonnal odarohant Aelyxhez, aki magához szorította, és belefúrta az arcát a hajába. – Nem hiszem el, hogy ezt csináltad – suttogta Cara. – Elment a maradék eszed is. Szeretlek. – Éreztem. – Aelyx rátette az egyik kezét Cara szívére. – Belenéztél a szemembe, és éreztem. Carának leesett az álla. – Én is használtam a Néma Beszédet? – Igen. Szavak nélkül, de használtad. – Aelyx reménykedett benne, hogy mielőtt kivégzik, sikerül kiderítenie, ez hogyan lehetséges. – Annyira sajnálom, Elire. Ha életben hagynak, azzal fogom tölteni a hátralévő… – Elég – mondta Cara, és a fiú szájára szorította a mutatóujját. – Ha meg akarnak ölni, ellopunk egy hajót. – És hova megyünk vele? – Aelyx megfogta Cara kezét, a zsámolyához vezette a lányt, és beleültette az ölébe. – Olyan messzire, amilyen messzire csak tudunk. Cara hangja tele volt bizakodással, Aelyxnek pedig nem volt szíve elmondani, hogy az űrrepülőgépekben lévő üzemanyaggal a sarokig sem jutnának el. Ehelyett megfogta Cara állát, és a szájához emelte a száját. A nyelve hegyét gyengéden becsúsztatta az ajkai közé, és óvatos felfedezőútra indult vele. Ahogy megérezte Cara édes ízét, mintha ezernyi helyen kezdett volna lángolni a húsa, és a tűz megmagyarázhatatlan módon egyszerre égette és gyógyította a testét.

Cara ekkor megfogta a nyakát, és olyan erővel csókolta vissza, hogy Aelyxnek el kellett húzódnia. – Ó! – nyögte Cara. – Hozzáértem a hátadhoz? Igen, de Aelyxet ez nem érdekelte. Megmarkolta Cara ingét, újra magához vonta a lányt, és újra megízlelte puha, nedves ajkát. Fogalma sem volt, hogyan döntenek a Vének, csak azt tudta, hogy ha már csak néhány perce van hátra, azt Cara ölelésében akarja tölteni. Megsimogatta az arcát, és ujjaival elidőzve Cara lágy vonalain és gödröcskéin, emlékezetébe akart vésni mindent, majd lassan lecsúszott a keze a nyakára, és végül megállapodott a szegycsontjánál. – Száztíz – lehelte Cara szájába. Cara ajka Aelyx füléig siklott. – Igen, de ez még messze van az én rekordomtól. Carának igaza volt. Még csak néhány másodperce tartotta a karjában, de Aelyx úgy érezte, mindjárt el kell kezdenie felsorolni a periódusos rendszer elemeit. Két keze közé fogta Cara arcát, nekiszorította a homlokát a homlokának, és megpróbálta lelassítani a légzését. De eközben sem tudta megállni, hogy ne leheljen apró csókokat az orrára, az arcára, a szemhéjára, ahol érte az ajka. Valószínűtlen érzés volt, hogy sikerült visszaszereznie Carát, és Aelyx kicsit félt, hogy az egészet csak álmodja, és bármelyik másodpercben felébredhet. Így ültek csendben, egymást vigasztalva, amíg az ajtó ki nem nyílt, és be nem lépett rajta Jaxen. Egy pillanatra megállt, és úgy nézte őket, mint valami egzotikus madarakat az állatkertben. – Nos? – unszolta Cara. Aelyx érezte a vékony tunikán keresztül, hogy Cara szíve hevesebben kezd verni. Tovább simogatta, egyrészt, hogy megnyugtassa, másrészt pedig még mindig alig hitte el, hogy sikerült visszaszereznie. – Úgy tudom, a Földön sokszor választani lehet, hogy a jó vagy a rossz hírt mondja először a hír hozója. Ti melyiket szeretnétek hallani először?

27. FEJEZET

-A

jót. – Cara mindig a jó hírt akarta hallani először. A jó hír enyhíti a rossz hír okozta fájdalmat, bár ha a Vének úgy döntöttek, Aelyxnek az életével kell fizetnie, azon semmilyen jó hír nem fog segíteni. Megfogta Aelyx karját, és felhúzta a székről. Ha jól értette, a Vének jelenlétében senkinek nem szabad ülnie – még akkor sem, ha egyidős a szóban forgó Vénnel. Jaxen rendes fiúnak tűnt, de Cara úgy gondolta, kár kísérteni a sorsot. – Kérem – tette hozzá Cara. – Rendben. – Jaxen nekidőlt a pódiumnak, és keresztbe tette a lábát. – Örömmel közlöm, hogy az Út folytatja a szövetséget előkészítő tárgyalásokat. Érdekesen fogalmazott. Nem azt mondta, hogy az Út átadja a Földnek a vízkészletek megtisztításához szükséges technológiát, hanem csak azt, hogy folytatják a tárgyalásokat, ami nyilván azt jelenti, kérnek is valamit cserébe. Cara nem akarta elképzelni, miféle engedményeket kell majd tennie az emberiségnek, hogy megköttessen a szövetség. – És mi a rossz hír? – A hátát Aelyx mellkasának feszítette, és a fiú mindkét kezét a derekára vonta. Aelyx magához szorította, Cara pedig a fiú kezére tette a kezét, hogy ne tudja elhúzni. Ha a Vének Aelyx kivégzése mellett döntöttek, őt is magukkal kell vinniük. Jaxen odafordult Aelyxhez, és belenézett a szemébe. – Téged és Syrine-t is megbüntetünk azért, amit tettetek. A büntetés szigorúbb lesz az iphetnél, de kevésbé lesz kellemetlen, mint a kivégzés. – Jaxen szája megrándult, mintha szórakoztatónak találná a dolgot. – Meggyőztem a többieket arról, hogy az elkövetett

bűnhöz méltó büntetést szabjunk ki rátok. Mivel olyan elszántan munkálkodtatok a szövetségkötés megakadályozásán, visszaküldünk a Földre, hogy segítsetek helyrehozni, amit tönkretettetek. Be kell vallanod, mit tettél, és meg kell találnod a módját annak, hogy megbocsássanak. Ez nem hangzott olyan borzasztóan. Jaxen odabiccentett Carának, majd folytatta. – Sweeney kisasszony azonban visszatér velem a L’eihrre, és hamarosan a két másik földi cserediák is követni fogja. Cara érezte, ahogy elkerekedik a szeme. – De még nem érettségiztem le – tiltakozott. És nem akarok Aelyx nélkül menni. Érezte, hogy az utóbbi ellenvetéssel túl messzire menne, ezért inkább megtartotta magának. – Miért nem küldenek vissza engem is a Földre? Segíthetnék még több támogatót szerezni a szövetségnek… talán még telepeseket is tudnék toborozni. – Amilyen meggyőző tudsz lenni, biztos vagyok benne, hogy nagy segítséget jelentenél Aelyxnek és Syrine-nek – vigyorodott el Jaxen. – De a csereprogram folytatásával az emberiség kimutathatja, hogy tisztességesek és nyíltak a szándékai. Azt, hogy ugyanúgy ránk merik bízni az életeteket, mint ahogy mi rájuk bíztuk Eronét. Magyarul: te leszel a két lábon járó biztosítási kötvényünk. Cara érezte, ahogy a mögötte álló Aelyx izmai megfeszülnek. – Mikor jöhetek haza és lehetek együtt újra Carával? – kérdezte. – Az majd elválik – mondta Jaxen. Néhány másodpercig szótlanul tanulmányozta Aelyx arcát, majd újra megszólalt, ám ezúttal játékos és csipkelődő volt a hangja, mintha régi barátok lennének. – De ne aggódj, gondját viselem majd a l’ihanodnak, amíg te távol leszel. Aelyx nem mondott semmit, de a remegés, ami végigfutott az izmain, beszédesebb volt ezer szónál. Nem hogy régi, de semmilyen barátok nem voltak. – Most magatokra hagylak titeket. – Jaxen egy lefegyverző vigyor kíséretében odalépett Carához, majd egy pillanatra a nyakához érintette a mutató és a középső ujját, azután szapora léptekkel elhagyta a termet. Cara odafordult Aelyxhez, és szorosan megölelte a fiút.

– Hát, lehetne jobb is. De lehetne sokkal rosszabb is. Aelyx erre nem mondott semmit, csak végighúzta a hüvelykujját Cara torkán, mintha így akarná eltüntetni Jaxen érintésének nyomát. – Nem olyan rossz ez – erősködött tovább Cara, és végigsimított Aelyx állkapcsának lágy vonalán. – Gondolj csak bele! Ha még mindig a Földön lennénk, te tavasszal hazamennél, és én az őszi félévig nem látnálak. Sokkal jobb lesz így. – Megcsókolta az inge gallérja között lévő csupasz háromszöget, és mélyen beszívta Aelyx illatát. – Gyorsan el fog telni. Aztán pedig annyi időnk lesz egymásra, amennyit csak akarunk. – Mmmm. – Aelyx becsúsztatta a hüvelykujját Cara tunikája alá, és megmarkolta a lány csípőjét. – Azt viszont nagyon várom. – És még most is van egy kevés időnk. – Amit Cara szeretett volna a lehető legjobban kihasználni. – Menjünk innen! – Hé – mondta Troy –, tudod, mi lenne nagyon állat, Alex? Cara lehuppant az ágyára, kinyújtózkodott, majd megadta magát egy váratlanul érkező ásításrohamnak. – Aelyxnek hívják. – Felőlem – mondta Troy a szemét forgatva. Éppen Cara szekrényét kutatta át, melyet valaki telepakolt tiszta egyenruhákkal, tisztálkodószerekkel és fényes kütyükkel, amelyekről Carának fogalma sem volt, mire valók. – Gól! – suttogta maga elé, amikor beleakadt a keze egy kicsi, fehér zacskóba. Feltépte, és falni kezdte a tartalmát. Aelyx, aki igen türelmesen viselte Troy bunkózását, leült Cara mellé, és a lehető legártatlanabb módon megölelte a lányt. – Mi lenne nagyon állat? – Ha nem fogdosnád a húgomat. Cara ezt már nem bírta nevetés nélkül. Össze-vissza utazgat, amikor neki a legnagyobb szüksége lenne rá, lelép egy távoli galaxisba, ahonnan még egy nyomorult e-mailt sem képes küldeni, most meg hirtelen mégis feljogosítva érzi magát, hogy eljátssza a védelmező bátyust? – Kapd be – mondta, és beintettet Troy-nak. – Komolyan beszélek, Paprika. Gusztustalan! – Troy Cara felé bökött egy fém golflabdával, ami ugyanolyan volt, mint amit Tori

Aelyx fiókjában talált annak idején. – Lehet, hogy te meg tudtál bocsátani neki, én viszont nem. – Így működik a megbocsátás, gyökér. – Cara belefúrta az arcát az Aelyx mellkasa és válla közti varázslatos mélyedésbe, melyet mintha egyenesen az ő kedvéért növesztett volna a fiú. – Olyan ez, mint amikor a bátyád két éven keresztül tojik a fejedre, de te ennek ellenére szereted őt. Ez elég volt ahhoz, hogy Troy néhány percre befogja. Miközben Troy tovább matatott a holmija között, Aelyx mellkasának egyenletes emelkedése és süllyedése, meg a simogató ujjak a hajában önkívületi állapotba juttatták Carát. A félálomból az egész szobát megtöltő berregés szakította ki. Azt gondolta, ez valami l’eihr ébresztőóra lehet, de ahelyett, hogy abbamaradt volna, egyre hangosabb és hangosabb lett. – Ez meg mi? – nyögte, és felült. Aelyx felvonta a szemöldökét, és gyorsan körbenézett a szobában. – Micsoda mi? – Konkrétan erre a koponyarepesztő bugásra gondolok – mondta Cara, és odafordult Troy-hoz. – Ti nem halljátok? Troy megrázta a fejét, elvigyorodott, és valószínűleg éppen mondani akart valami szellemeset, amikor hirtelen kiült az arcára a felismerés. – Ó – bólintott lassan. – Olyan, mintha valaki feldugott volna egy méhkast az orrodba? – Igen. – Akkor az a kom-gömböd – nevetett Aelyx. – Csak te hallod. Troy odadobta Carának a fémgolyót. – Mondd ki a neved! Mindig az az alapértelmezett jelszó. Később aztán át kell állítanod – mondta Aelyx. Cara, mint egy képzeletbeli trombitát, óvatosan a szájához emelte a vibráló fémgömböt. – Cara Sweeney – mormolta. Egyből abbamaradt a zümmögés, és a gömb csiklandozni kezdte a tenyerét. – Most tedd le – utasította Aelyx, és megütögette maga mellett a matracot.

Cara szót fogadott, majd a biztonság kedvéért hátralépett. Attól, ami ezután történt, elakadt a lélegzete, tátva maradt a szája, és hosszú másodpercekig azt gondolta, hogy valami bizarr, idegen drog hatása alá került. Az, hogy anya és apa miniatűr változata egyszer csak megjelent a párnája mellett, az egytől tízig tartó képtelenségi skálán legalább húszat ért. – Akkor találták meg, amikor kitakarították Aelyx szobáját – magyarázta Troy. – Új jelszót állítottam be, hogy tudják használni. – Vagyis akkor igaziak? – Cara letérdelt a padlóra, megmarkolta a matraca szélét, előrehajolt, és úgy kezdte tanulmányozni parányi szüleit, mint annak idején a biológialaborban a mikroszkóp alatt mocorgó baktériumokat. Ha hunyorított, még a magnóliavirágokat is ki tudta venni a kanapé kárpitján. – Kicsit nyugtalanító, amit csinálsz, Paparika – mondta apa tízcentis reinkarnációja, és megvakarta az orrát. – Ez döbbenetes. – Cara kiegyenesedett, és hosszú másodpercekig csak hitetlenkedve nézte a hologramot. – Intergalaktikus videókonferencia. – Kinyújtott a kezét anya felé, aki ugyanígy tett: a törpe- és az óriáskéz találkozott a levegőben. – Úgy féltem, hogy soha többé nem látlak titeket. Anya mondani akart valamit, de elcsuklott a hangja, és belefurta a homlokát apa vállába. Carának elszorult a szíve. Egyszerre felfogta, mennyi fájdalmat okozott a szüleinek. Most mindkét gyermekük elhagyta őket. Aelyx letérdelt mellé, megfogta a kezét és bátorításképpen megszorította. – Remélem, még nincsen elegük belőlem – mondta, és rámosolygott Cara szüleire –, mert visszamegyek a Földre, amíg Cara a L’eihren lesz. – És úgy tűnik, létre fog jönni a szövetség – tette hozzá Cara –, úgyhogy hazamehetek látogatóba, ha véget ér a program. Anyának szüksége volt néhány másodpercre, mire felfogta, miről beszélnek. – De ilyen hirtelen? Össze sem tudtál pakolni. Nem jöhetnél haza először? Cara megcsóválta a fejét, de anya kedvéért próbált vidámnak tűnni.

– Szerencsére jól bírom, ha fénysebességgel kell utazni – mondta, majd hozzátette: – Megtennéd, hogy elbúcsúzol a nevemben Toritól? – Tegnap hívott – mondta anya. – Mondta, hogy Eric jól van, és tudni akarta, tényleg elmentél-e. Elég hosszasan káromkodott spanyolul, amikor mondtam, hogy igen. – Mutasd meg neki a gömböt – mosolyodon el Cara. – Titokban fogja tartani. Összeszorult a szíve, annyira szerette volna, hogy a legjobb barátja végre megint lependejózza. Látni akarta, ahogy a mini Tori dühösen toppant a magas sarkújában, és Wonder Womanesen csípőre teszi a kezét. Ha szerencséje van, talán még be is int neki. Anya megígérte, hogy áthívja Torit egy konferenciabeszélgetésre, de mivel a Sweeney nevet továbbra is az áruló szinonimájaként használták az Államokban, valószínűleg eltart egy kis ideig, amíg meg tudják szervezni a dolgot. Tori nem akarta, hogy a Föld Védelmezői megkérdőjelezzék a hűségét, és ezért Cara nem is hibáztatta. Amikor végül elköszöntek egymástól, és bontották a kapcsolatot, Troy kelletlenül ugyan, de magára hagyta őket. Ennek az volt az egyetlen oka, hogy eljött a vacsora ideje, márpedig semmi nem állhatott Troy és egy tál finom étel közé – még az a veszély sem, hogy a távollétében valami disznóságot művel a húga. De mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, a felső ágyra mutatott, és közölte: – Hamarosan visszajövök. Éjszaka pedig itt fogok aludni. Úgyhogy ne is reménykedj, Alex. Cara felkapott valami ruhát, amit korábban párnának használt, és megpróbálta hozzávágni a bátyjához, de az könnyedén félreugrott, és kitáncolt a folyosóra. Amikor Cara visszafordult Aelyxhez, távoli derengést vett észre a fiú háta mögött hajóablakon túl. Amikor beléptek a szobába, még biztosan nem volt ott a fény, ami azt jelentette, hogy azóta elfordult a hajó. Cara közelebb lépett, hogy kiderítse, mi lehet az. – Az ott egy planetáris köd – mondta Aelyx. – Egy haldokló csillag.

– Azta! – Ezek a csillagok aztán tudják, hogyan kell stílusosan kimúlni. Lenyűgöző látvány volt – narancssárga és rózsaszín felhőfoszlányok ragyogtak egy búzavirágkék kör körül. Olyan volt, mintha Isten nézett volna le rájuk. – És pont most nincs itt a fényképezőgépem – mondta Cara. Szerette volna kiélvezni a pillanatot, de úgy sorjáztak a fejében az aggodalmak, és a „mi lesz ha” kezdetű mondatok, mint a hollywoodi szuperprodukciók végén a stáblista. Tényleg készen áll arra, hogy összecsomagoljon, és elköltözzön egy másik galaxisba? Aelyxszel ellentétben ő nem végzett előzetes kutatásokat az új otthonával kapcsolatban, nem tudta megkülönböztetni az ehető gyökereket a parazita palántáktól, és fogalma sem volt az udvarias viselkedés szabályairól. Persze Troy is elboldogult valahogy, sőt, a tárgyalások sem őmiatta szakadtak félbe, és még az is lehet, hogy a l’eihreknek nem is olyan fontos a jómodor, mint ahogy azt Aelyx próbálta elhitetni. De akárhogy is, mostantól nélküle kell boldogulnia, és a gondolattól Cara egyszerre érzett félelmet és várakozást. – Van egy, amit a L’eihrről is lehet látni – mondta Aelyx. – Kétszer ilyen nagy és szép. – Tényleg? – Mmmm-hmmm. – Aelyx átkarolta Cara derekát. – Azt akarom, hogy valahányszor ránézel, rám gondolj! Semmi perc alatt összehozom ezt a szövetséget, és nemsokára ugyanígy fogunk állni a L’eihren, és együtt fogjuk nézni a csillagokat. Gyorsan el fog telni, mondta magában Cara. Aztán pedig annyi időnk lesz egymásra, amennyit csak akarunk. Ha majd évtizedek múlva visszagondolnak erre, a külön töltött idő nevetségesen rövidnek fog tűnni. Cara tudta, hogy nem szabad csüggednie, főleg, hogy ilyen nagy a tét. Amint létrejött a szövetség a L’eihr és a Föld között, ő és Aelyx újra együtt lehetnek. Annyi mindent túlélt már a kapcsolatuk – néhány nyamvadt kis fényév nem állhat közéjük.

KÖSZÖNETNVILVÁNÍTÁS

O

lyan sok embernek tartozom köszönettel a könyv elkészítésében nyújtott segítségért és támogatásért, hogy jobban teszi a kedves Olvasó, ha hátradől, és kényelmesen elhelyezkedik. El fog tartani egy ideig, mire a végére érek. Hatalmas köszönet illeti a szerkesztőmet, Laura Schreibert, aki azonnal beleszeretett a szereplőimbe. Végtelenül hálás vagyok, amiért bizalmat szavaztál nekem, és amiért segítettél olyan erős történetet kerekíteni, amilyenről a közös munka elején álmodni sem mertem. Magával ragadó volt a lelkesedésed, szerencsésnek érzem magam, amiért a szerződ lehetek. Nagy-nagy köszönet az ügynökömnek, Nicole Rescinitinek, akinek a biztatására még egyszer újraírtam a regényt, és aki ezek után eladta a könyvet a Disney-nek. Igazi hős vagy, amiért megtaláltad a tökéletes helyet a regényemnek. Hálás vagyok a kritikusaimnak, Carey Corpnak és Lorie Langdonnak, akiknek személyében csodálatos barátokra is leltem. Nem tudom, mihez kezdtem volna a társaságotok és a támogatásotok nélkül. Hatalmas öröm számomra, hogy részei vagytok az életemnek. Amikor legközelebb elvonulunk írni a világ elől, én viszem a barackokat. Köszönöm továbbá az Amerikai Romantikus Regényírók Ohio Valley-i tagozatának támogatását. Óriásiak vagytok, lányok! Köszönöm a Nemzeti Regényíró Hónap közösségének, hogy ráébresztettek, képes vagyok befejezni a regényt, annak ellenére, hogy a harmincadik nap végén még mindig egy hatalmas katyvasz volt az egész. Az Elidegenítve miattatok születhetett meg. Ne hagyjátok abba az írást, barátaim!

Köszönet illeti korai olvasóimat, Heathert, Shannont, Olcát, Jamie-t, Zoét és természetesen az anyukámat. Röstellem, hogy egy harminc nap alatt megírt regény második vázlatát küldtem el nektek, de hála a bátorításotoknak, képes voltam még ötször átírni a könyvet. A bátorításotoknak, és persze a saját megszállottságomnak. De jobban hangzik, ha az előbbinek tulajdonítom a dolgot. Köszönöm a Nestie Könyvklub íróinak, hogy az ötleteléstől kezdve a kiadókeresésen át mindenben segítettek. Ti vagytok a legjobbak! Külön köszönet Shana Silvernek, akinek az első hat fejezethez írt aprólékos kritikájából többet megtudtam a regényírásról, mint az általam olvasott kézikönyvekből együttvéve. Köszönöm dr. Carol M. Stephensonnak, amiért olyan türelmesen elmagyarázta, milyen veszélyeket rejt a nanotechnológia… és amiért olyan nagyszerű szomszéd. Örök hálám a barátaimnak és a családomnak! Hihetetlen az a lelkesedés, amivel a könyveimet népszerűsítitek. Köszönöm! Köszönöm a rengeteg türelmet a gyermekeimnek, Ashley-nek, Troynak és Blake-nek. Tudom, hogy nem könnyű, ha az ember anyukája egész nap egy laptophoz van láncolva, de hékás: benne vagytok a könyvemben! Remélem, ez kárpótol azért a rengeteg sajtos melegszendvicsért, amit hónapokon át vacsoráztatok. Végül, de nem utolsósorban, köszönöm a férjemnek, Steve-nek, hogy olyan nagyszerű ember. A l’eihrek talán nem választanák bele a klónprogramjukba, de én biztosan. Szeretlek, drágám!