Manna III. évf. 1-2. szám
A Budai Baptista Gyülekezet lapja
2007. január-február
„Akarom, tisztulj meg!” „És lőn, hogy mikor az egyik városban vala, ím vala ott egy poklossággal teljes ember: és mikor meglátta Jézust, arcra borulva kéré Őt, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem! Jézus pedig kinyújtván kezét, illeté ezt mondván: Akarom, tisztulj meg! És azonnal eltávozék tőle a bélpoklosság.” (Lk 5:12-13) … Igen, Ő rég akarja tisztulásod. Akard te is, most már csak rajtad áll! Ne menj tehát tovább, míg meg nem áldott, akard! S nem űz többé a rút halál! Megújult lelked úgy szabadon szárnyal. Ó, mondd ki hát, míg kér az alkalom, bűnbánó szívvel, igaz akarással: Akarom! … Szörnyű betegség… Észrevétlen őröl… Nem fáj, de bensőd halálba halad! Vedd észre hát az Orvos közeléről sokáig titkolt poklosságodat; képmutató lelkednek sok fekélyét, mely észrevétlen fertőz másokat, tetted s szavadnak éles ellentétét, míg testet ölt sok bűnös gondolat. Egy szót kiálts, ha más ezer letorkol, míg gyógyulásra hív az alkalom, hisz Életed függ most egyetlen szótól: Akarom! Nincs, nincs kivétel senki, senki, hidd el, ma minden ember – így, vagy úgy – beteg. Imádkozzunk örök, könyörgő hittel, imádkozzunk, nyomorgó emberek, mint akit az idő legjobban sürget, mint haldokló az életért remeg! Hozzuk hamar hát haldokló hitünket, kár minden percért, mely meddőn pereg! Ne szégyelljünk szívünkből sírni könnyet, zokogva kérni, bátran, szabadon, őszintén szóljunk egy szót csak, ne többet: Akarom! Akarom azt, hogy más legyen a lelkem, halál helyett én élni akarok, és akarom, hogy Szentlelked vezessen, lemosva rólam minden salakot! S a Te szavadat zengje gyenge lelkem, örök visszhangként, drága Hatalom, a Te hiteddel minden alku ellen: A k a r o m! A k a r o m! A k a r o m! Balogh Miklós
E havi igénk:
„…igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben.” (2Pt 3,14) A 2007. év elején vagyunk még, így jogos váradalom az, hogy ezeken a hasábokon valamilyen előretekintő, bíztató gondolatokat vessünk papírra, felhívásként, mintegy szent fogadalomtételre, azok megvalósítására. Remélem, a következő sorok végkicsengése valóban bátorító lesz – de egy kicsit másként, mint ahogy megszoktuk. Túl sok minden történt, történik ugyanis velünk ahhoz, hogy szó nélkül elmenjünk az események mellett. Az újévkor szokásos módon fogadkozni persze lehet, még az sem biztos, hogy haszontalan, hiszen köztünk talán még van az adott szónak becsülete (?!), ösztönző lehet egy Isten előtt tett újévi vállalás a kitűzött lelki célok megvalósítása érdekében. Mérni ugyan majdnem lehetetlen a teljesítést, hiszen hitéletünknek nincs számszerűsíthető folyó fizetési mérlege, és inflációja sem – vagy ha mégis, akkor sem mérhető módon. Ugyanígy, gyülekezeti életünk lelkisége sem mérhető számokban, hiszen bár taglétszámunk matematikailag mindenki számára értelmezhető adat, biztos, hogy nem tükrözi pontosan azt, hogy valójában hányan is vagyunk. Másik példát hozva: bár adakozásunk mértéke is számokban fejezhető ki (sokat ki is fejez…), az özvegyaszszony két fillérjének története legalábbis óvatosságra int bennünket az egyértelműnek vélt párhuzamok megvonása tekintetében. És folytathatnánk a sort gyülekezet-látogatottsági adatokkal, statisztikai kimutatásokkal, melyek ugyan valamennyit jeleznek abból, hogy kik vagyunk, de hitbeli fejlődésünk mérésére legfeljebb csak áttételesen és korlátozott módon alkalmazhatók. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne legyünk többen, hogy ne adakozzunk többet! Legyünk és tegyük! – ezeket is,
2007. január-február
M A N N A meg minden mást is, ami számszerűsíthető adatként is pozitív – csak kezeljük óvatosan a számokat! Még nehezebb kézzelfogható módon programmá tenni, célként kitűzni és majd év végén lemérni jellemünk egyegy területének fejlődését. Persze jól tudjuk, hogy mi az eredmény, ha engedjük magunkat Isten világosságával „átvilágítani”, hogy a test cselekedeteit cselekedtük, vagy pedig a Lélek gyümölcsét teremtük? Nőttél-e gyermekem? – kérdezte tőlünk Isten a költő szavain keresztül az óévi istentiszteleten, és ha a válasz talán nem is adható meg egy sommás igennel vagy nemmel, azért a szívünk mélyén mindannyian tisztában vagyunk lelki magasságunkkal… A címoldalon levő költeményen keresztül pedig Jézus parancsolja meg nekünk: Akarom, tisztulj meg! – és biztosan nem kell napokig törni a fejünket, vajon érinti-e életünk valamely területét ez a parancs. Annál is inkább, mert – és itt hadd kanyarodjak vissza a gondolatmenet elejére – itt vannak azok az események, amelyek Advent után is figyelmeztetnek arra, hogy mindennek a vége közel van (1Pt 4,7). Most már nemcsak „hallanotok kell” földrengésekről, ahogy Jézus figyelmeztette tanítványait, hanem már érezzük is azt, mint ahogy közülünk is sokan érezték ezt szilveszter délutánján. Ezen a télen eddig csak néhány napig volt havas a táj, a több
mint két hónapja tartó téli meleg (meg a napi tucatnyi szakértői elemzés) figyelmeztet arra, hogy valami nincs rendben a földgolyón a klímával – és nem Isten állította el a termosztátot... Ha nem is rendített meg bennünket az orkánszerű szél jöveteléről szóló híradás, de tagadhatatlan, hogy befolyásolta érzéseinket, gondolatainkat, programjainkat. Előtte néhány nappal pedig egy tulajdonképpen fiatalember testvérünk hagyott itt bennünket, váratlanul… Közben naponta jönnek hírek a gázról, olajról, gyógyszerekről… mintha recsegnének az ember által jól felépített társadalom és gazdaság eresztékei. Kapkodjuk a fejünket és értetlenül állunk a jelenségek előtt. Egy jól kivehető, biztos pont azért még maradt: Jézus Krisztus. Ő a mi Kősziklánk, Menedékünk, aki Péter apostolon keresztül üzeni: Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik. Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben! (2Pt 3,11–14). Ádány Mihály
(IMA)HÁZUNK TÁJÁN December 26-án délelőtt ismét a vidám gyermekhangoké volt a főszerep imaházunkban. A szokásos karácsonyi alkalmunkon arról győződhettünk meg, hogy a gyermekek is komolyan veszik az Úr Jézus születésére való emlékezést, és ezt korcsoportok szerint különféle módon, de nagy szeretettel osztották meg a jelenlevőkkel. A gyermekkórus pedig szép karácsonyi énekekkel örvendeztette meg a hallgatóságot.
2
2007. január-február
M A N N A
Gyülekezeti szolgálatok és szolgálattevők 2006-ban 1994 áprilisában jelent meg utoljára ilyen összegzés az akkori gyülekezeti újságunkban, a Budai Őrállóban, melyben számadást készítettünk a gyülekezetben folyó munkáról és azokról a testvérekről, akik ezeket a szolgálatokat végzik. 13 év elteltével ismét aktuálisnak gondoltuk, hogy újra megtegyük ezt. A szolgálati területek csoportosítása is követi az akkori felosztást, persze a részterületeken vannak változások. Mi a célunk mindezzel? Először is az, hogy ne csak nekünk, vezetőknek, hanem mindnyájunknak rálátásunk legyen a különféle területeken folyó munkára. Bizonyosra vesszük, hogy azok a testvérek, akik a nevesített szolgálatokban ügyködnek, természetes dolognak tartják, hogy az Úr népe javára dolgoznak. Hiszen tudjuk az Igéből, hogy ha mindent megtettünk, ami a dolgunk, akkor is csak „haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami a kötelességünk volt.” (Lukács 17,10). Mindez nem zárja ki és nem teszi fölöslegessé a köszönetet, melyet ilyen módon is szeretnénk kifejezni nekik és kérjük, hogy továbbra is buzgólkodjanak a gyülekezeti munkában. A másik ok, hogy akik még nem találták meg a saját adottságaiknak megfelelő szolgálati területet, azoknak lehetőségük legyen átnézni a listát, és megimádkozva megkeresni azt a helyet, ahol bekapcsolódhatnának a munkavégzésbe.
A felsoroltakon kívül is biztos vannak még olyan szolgálatok, amelyeket el kellene végeznünk a gyülekezetben – keressük ebben közösen Isten vezetését! Gyülekezetünk vezetősége is folyamatosan napirenden tartja ezt a kérdést. Mivel hibátlan listát szinte lehetetlen készíteni, ezért kérjük, hogy azok, akik most véletlenül kimaradtak a felsorolásból, de ők is valamelyik terület munkatársai közé tartoznak, feltétlenül jelezzék azt nekünk. Természetesen tudjuk, hogy vannak olyan testvérek, akik az itt nevesített szolgálatokon kívül más területeken munkálkodnak, például a beteglátogatásban, vagy az idősek szállításában, vagy hogy üdülési beutalót szereznek valakiknek a gyülekezetből, és még sorolhatnánk. Ezenkívül nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik, ha máshogy nem is, de csendeskamrájukban rendszeresen közbenjárnak a gyülekezetért. Ezek a szolgálatok is éppen olyan fontosak a testvéri közösség jó működéséhez, mint az alábbi felsorolásban szereplők – nekik is köszönjük a szolgálatukat! Feladatunk tehát, hogy az eddigi szolgálatokat lelkiismeretesen és kitartóan folytassuk, illetve megtaláljuk a „fehér foltokat”, és azokat felszámolva tudjunk Isten dicsőségére szolgálni. Ehhez kérjük jó Atyánk áldását. Ádány Mihály és Gulyás Jenő gyülekezetvezetők
Elöljáróság: – Lelkipásztor: Dr. Almási Tibor – Gyülekezetvezetők: Ádány Mihály presbiter, Gulyás Jenő presbiter – Diakónusok: Ádány Ferenc, Fejős Gábor , Kiss Pál, Mikes Benjámin, dr. Novák Péter, Nagy János, Zákány Gábor – Elöljárók: dr. Novák Péterné, Gulyás Csaba, Kiss Zoltán, Nagy Zsolt, Zsigovics Géza – Az elöljáróságnak nem aktív tagjai, de a gyülekezeti szolgálatban részt vevő felavatott testvérek: Bartha Gábor presbiter, Csepei Géza diakónus, Kőszegi József presbiter
– Kisiskolások: Nagy Jánosné, Gulyás Kinga – Nagy iskolások: Kmety Ottóné , Kiss Pálné 4. Ifjúsági vezető: Nagy Péter 5. Közösségépítés: – Nyugdíjasok imaórája: vezető: Kőszegi József – Mamakör: vezető: Sonkolyné Nagy Ágnes – Gyermeknyaraltatás: szervező: Kiss Pálné II. Pásztori munka – lelkigondozás: Dr. Almási Tibor, Ádány Mihály, Gulyás Jenő +esetileg mindazok, akik felvállalják mások lelki problémáit
I. Tanítás
III. Misszió
1. Igehirdetés: Dr. Almási Tibor, Ádány Mihály, Csepei Géza, Gulyás Jenő, Kőszegi József, Nagy János, Nagy Péter, dr. Szakács Imre, Tóth Péter
1. Kamaraerdő: – rendszeres részt vevők: Ádány Béla, ifj. Ádány Béla, Ádány Béláné, Ádány Erzsébet, Ádány Ferenc, Ádány Mihályné, Bartha Gábor, Bányai Jozefina, Bodáné Uri Ibolya, Gulyás Csaba, Kálmán Imréné, Lukács Edit, Simon Lászlóné, Tapasztó Istvánné, Tóth Péter, Tóthné Jusztin Anikó, Uri Erika, Uri Ildikó, Uri Melinda, Uri Imre, özv. Uri Imréné
2. Imaóravezetők: Dr. Almási Tibor, Ádány Béla, ifj. Ádány Béla, Ádány Ferenc, Ádány Mihály, Bartha Gábor, id. Boda Mihály, Csepei Géza, Erdő Zoltán, Gulyás Jenő, Kiss Pál, Kőszegi József, Lázár Attila, Móré Sándor, Nagy Gergely, Nagy János, Nagy Péter, Nagy Zsolt, dr. Novák Péter, Tóth Péter, Zákány Gábor, Zsigovics Géza
2. Gyerekklub: – felelős: Nagy Jánosné, Zsigovics Gézáné 2006. évi segítők: ifj. Ádány Béla, Ádány Ferenc, Ádány Judit, Ádány Orsolya, Boda Mihály, Bodáné Uri Ibolya, Bodó Dániel, Gulyás Csaba, Gulyás Jenő,
3. Vasárnapi iskola: – Óvodások: Gulyásné Ádány Tímea, Vadas Márta, Gulyás Csaba
3
2007. január-február
M A N N A Gulyás Kinga, Gulyás Zsombor, Gulyásné Ádány Tímea, Jenei Péter, Juhász Béla, Kálmán Imréné, Kiss Pálné, Lukács Edit, Nagy Gergely, Nagy János, Nagy Péter, Nagy Zsolt, Pintér Tibor, Sonkoly Eszter, Sonkoly Tamás, Sztasákné Gulyás Boglárka, Tóth Péter, Tóthné Jusztin Anikó, Uri Erika, Uri Ildikó, Uri Imre, Vadas Márta, Zsigovics Géza + gyermekeink énekszolgálata
– hangfelvétel és kazettamisszió: Uri Erika, ifj. Ádány Béla – CD-készítés: ifj. Ádány Béla – videofelvétel: Gulyás Zsombor – fényképezés: Pethő László, Zsigovics Géza 6. Gyülekezeti adminisztrációs és szervezési feladatok: Ádány Mihály, Gulyás Jenő, Zsigovics Gézáné – jegyző: Nagy János 7. Sajtótevékenység: – könyvterjesztés, könyvtár, Békehírnök-terjesztés: Ökrös Sándor, Ökrös Sándorné – gyülekezeti honlap: ifj. Ádány Béla, Gulyás Zsombor, Kiss Zoltán, Nagy János, ifj. Zákány Gábor, Zsigovics Géza – gyülekezeti újság: szerkesztés: Ádány Judit és Nagy János állandó munkatársak: Lukács Edit, Sztasákné Gulyás Boglárka, Tarsoly Mariann, Zsigovics Géza, Zsigovics Gézáné – utcai faliújság: Sonkoly Eszter, Sonkolyné Nagy Ágnes
IV. Ének-zene 1. Orgonisták: Almási Kornél, Gulyás Csaba, Lukács Edit 2. Énekkar:vezető karmester: Almási Kornél karvezető: Gulyás Csaba szoprán: Almásiné Nemeshegyi Gyopár, Balázs Enikő, Bencsik Krisztina, Bencsikné Bódi Zsuzsa, Boda Gábriel, Bódiné Mikes Judit, Kiss Ágnes, Mikes Benjáminné, Simon Lászlóné, Sztasák Mihályné, Takáchné Bódi Zsanett, Zsigovics Virág alt: Ádány Szilvia, Gulyásné Ádány Tímea, Kiss Pálné, Nagy Viola, Sztasákné Gulyás Boglárka, Vadas Márta, Zákány Etelka, Zákány Gáborné tenor: Almási Kornél, Barabás László, Fejős Gábor, Gulyás Csaba, Nagy Zsolt, Zákány Gábor basszus: Ádány Béla, Ádány Ferenc, Gulyás Zsombor, Nagy János,Tóth Péter 3.
Gyermekénekeltetés: Almási Nemeshegyi Gyopár + a gyerekek
Kornél,
8. Vendéglátás felelőse: Zákány Gáborné 9. Vasárnap délutáni szolgálatok előkészítése: – felelős: Nagy János Almásiné Nemeshegyi Gyopár, ifj Ádány Béla, Gyöngyösi Jánosné, Kiss Pálné, Uri Erika, Vadas Márta
Almásiné
10.Úrvacsorával kapcsolatos szolgálatok: Bartha Gábor, Kőszegi József, Kőszegi Józsefné, Magyar Sándor, Sonkoly Eszter, Sonkolyné Nagy Ágnes
4. Fúvószenekar: Ádány Béla, ifj. Ádány Béla, Ádány Ferenc, Barabás László, Gulyás Csaba
11. Szeretetvendégség: – felelős: Sztasák Mihályné Sztasák Mihály, Kiss Ágnes, Kiss Pálné, Lukács Edit Simon Lászlóné (+a süteményt hozó testvérek) – karácsonyi csomagok: idősek: dr. Novák Péterné gyerekek: Ádány Judit, Zsigovics Gézáné
V. Diakóniai szolgálatok 1. A gyülekezet szociális feladatainak felelőse: dr. Novák Péterné 2. Gazdasági feladatok: – könyvelés: Gulyás Jenő – pénztáros: Zákány Gábor, segítő: Zákány Gáborné – pénztárellenőrök: dr. Novák Péter, Gyöngyösi Jánosné – misszióadomány-beszedők: Ádány Béláné, Ádány Mihályné, Bartha Gáborné, Kőszegi József, Zákány Gábor
12. Dekoráció: – virág: Nagy Jánosné, Nagyné Nikodém Gabriella – hálaadónapi oltár: Pomázi Lászlóné 13. A gyülekezeti ház nagytakarításában 2006. évben részt vettek: Ádány Béla, ifj. Ádány Béla, Ádány Béláné, Bencsik István, Gulyás Jenő, Illés Károlyné, Jenei Péter, Juhász Béla, Kiss Pálné, Kiss Sándorné, Lukács Edit, Mikes Benjámin, dr. Novák Péter, dr. Novák Péterné, Rück Sándor, Simon Lászlóné, Sztasák Mihályné, Uri Ildikó, Zákány Etelka, Zsigovics Géza, Zsigovics Gézáné
3. Házgondnok: Kiss Pál – segítők: Ökrös Sándor, Nagy Zsolt (építkezés, belsőépítészet) – karbantartók: Bencsik István, Juhász Béla, Zsigovics Géza – gondnok: Zsigovics Gézáné
VI. Külső kapcsolatok
4. Ajtónállók, perselyezők: id. Ádány Mihály, dr. Novák Péter, Kiss Pál, Kőszegi József, Mikes Benjámin, Zsigovics Géza – istentiszteleti hirdetések: dr. Novák Péter
1. Aliansz és ökumenikus kapcsolatok: Ádány Mihály
5. A gyülekezet technikai feladatait ellátók: – hangerősítés: ifj. Ádány Béla, Gulyás Csaba, Gulyás Zsombor, ifj. Zákány Gábor
3. Békehírnök: Nagy János
2. Polgármesteri Hivatal Egyházügyi Osztály: Ádány Mihály, Zsigovics Gézáné 4. Baptifon-Pannon GSM: Kiss Zoltán
4
2007. január-február
M A N N A
AKTUÁLIS
A föld meghódítása Kizsákmányolás helyett sáfárkodnunk kell! jónéhány botrányt vagyunk kénytelenek felidézni emlékezetünkben: a lejárt szavatosságú, átcímkézett élelmiszerek garmadája és a több mint ötezer tonna illegális szemét egyaránt Nyugatról érkezett. Látszólag ez utóbbiaknak semmi köze a klímaváltozás jelenségéhez, de csak látszólag! Hiszen a globalitás leegyszerűsítve éppen azt jelenti, hogy Földünk olyan kicsivé zsugorodott, mint egy falu, amelyben minden összefügg mindennel…
Mottó: „Isten, hadd dicsőítselek Téged azzal, hogy teremtésednek rám bízott parányi pontját szebbé teszem, elárasztom a földi létet fénnyel melegséggel és boldogsággal.” (Dr. Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus – részlet). „Kellemetlen igazság” Ez a címe annak az amerikai dokumentumfilmnek, amelyet Al Gore, volt alelnök globális felmelegedésről tartott előadásai alapján állított össze a rendező. A tavaly november közepe óta nálunk is látható mozifilmben Al Gore nyomatékosan hangsúlyozza véleményét, miszerint az emberiség egy időzített bombán ücsörög. Ha a Földön dolgozó tudósok túlnyomó többségének igaza van, csak tíz évünk maradt, hogy megakadályozzunk egy óriási katasztrófát, amely egész bolygónk klímarendszerét örvényszerű pusztítássá változtatja, extrém időjárást, árvizet, aszályt, járványokat és halálos hőhullámokat szabadít ránk, nagyobbakat mindennél, amit valaha megtapasztaltunk. Ezt a katasztrófát mi magunk fogjuk előidézni. Ebben a gondolatébresztő, döbbenetes alkotásban Gore és az ő „utazó globális felmelegedés műsora” lebilincselő módon, kertelés nélkül közli a felkavaró igazságot a világméretű vészhelyzetről az átlagemberekkel, mielőtt még túl késő lenne. Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy a klímaváltozást politikai kérdésnek tekintsük: ez a legnagyobb morális kihívás, mellyel civilizációnk szembenéz.
Felelős uralkodás Vajon hogyan és mikor rontottuk el? A környezetvédő mozgalmak már több évtizede kongatják a vészharangot, intéseiknek azonban eddig alig volt foganatja. Közismertté vált szlogenjük – „Földünket nem szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kölcsönöztük.” – fontos szerepet tölt be a következő nemzedék iránti felelősség vállalásában. Hívő emberként azonban egy lépéssel tovább kell mennünk, s ezért oda kell fordulnunk a Bibliához, amelyben Mózes első könyve rávilágít a vészjósló jelenség genezisére. Isten a saját képére teremtett emberre rábízta a nagy kultúrparancs teljesítését: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!” (1Móz 1,28). „És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.” (1Móz 2,15). Isten felelős uralkodást, bölcs sáfárkodást várt a „teremtés koronájától”. A bűneset azonban tönkretette Isten és az ember kapcsolatát. Elhomályosult az istenképűség, s a föld meghódítása az évezredek során kizsákmányolássá torzult. A természet rendjébe való komolyabb beavatkozás a XVIII. században, az ipari forradalommal vette kezdetét, majd folytatódott a tudományos-technikai eszközök szédületes fejlődésével. Sokáig úgy tűnt, hogy a természet regeneráló képessége határtalan. Aztán a XX. század második felében egyre szaporodtak az intő jelek. A légkörbe kibocsátott károsanyag-mennyiség évrőlévre növelte a hőmérsékletet. Ma már egyre többen felismerik, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk. Sürgős cselekvésre van szükség! A jobbítás érdekében megvan a feladata a kormányoknak, de megvan az egyéneknek is. Nekünk, hívő embereknek – akiknek az újjászületésben helyreállt az Istennel való kapcsolatunk – példát kell mutatnunk a sáfárkodásban a magunk területén, a „teremtés parányi pontján”! Fájdalmában nyög és sóhajtozik a teremtett világ, miközben sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését (Rm 8,18–25). Ne okozzunk csalódást!
Hazai tükör A fent leírtak valóságát hazánkban, a saját bőrünkön is tapasztaljuk egyre fokozódó mértékben. A tavalyi „hosszú, forró nyár” hőmérsékleti rekordjai minden korábbi nyarakét felülmúlták. A meleg, száraz ősz gyakorlatilag csak január végén adta át helyét a télnek, 26-án, szombaton esett először a hó. A szokatlanul enyhe időjárás hatására az élővilágban zavarok mutatkoztak: a növények rügyezni kezdtek és kivirágoztak, a máskor téli álmot alvó állatok „fennmaradtak”, egyes költöző madarak nem repültek el délre. Időnként hatalmas erejű orkánok söpörnek végig Európán – emberéleteket kioltva és mérhetetlen károkat okozva. Miközben írom e sorokat, már tudható, hogy az aznapi szélviharban Magyarországon húsz ember sérült meg, valamint az is, hogy a madárinfluenzában elpusztult libákból kimutatták a H5N1-es vírus emberre veszélyes változatát. S ha csak egy-két hónapot megyünk vissza az időben,
Kolozs Nagy János
5
2007. január-február
M A N N A
BIZONYSÁGTÉTEL
A meg nem hallgatott imádság azonnal teljesíteni tudná. De sokan járnának kolbásszal az orrukon, mint abban a bizonyos mesében, ha gépiesen mindenkinek mindent megadna! Hála legyen végtelen szeretetének hogy előre látja kérésünk lehetséges következményét, helyettünk is mérlegel, és azt teljesíti, ami javunkat szolgálja. Akaratos gyermek módjára azonban nála is ki lehet követelni sok mindent, de ezt senkinek sem ajánlom. Ha hívő lelkülettel visszatekintünk életünk korábbi éveire, abban is igazolva láthatjuk a gondviselést, hogy nem mindig az általunk imába foglalt kérések teljesültek. Jó is úgy emlékezni ezen imákra, hogy hozzáfűztük: „mindazonáltal legyen meg a Te akaratod.” Tudom, ezt abban a gyötrelmes pillanatban nehéz kimondani, de megéri. Most pedig amikor én is eltűnődöm saját életem felett, igen, ott vannak azok az imák, kérések, amiket Isten saját terve szerint felülírt. Ezek közül most egyet megosztanék testvéreimmel. Katona voltam, amikor elkezdtem udvarolni egy hívő lánynak. Lelkileg felemelő volt. Csakhamar komoly szándék fogalmazódott meg bennem. Szőttem az élettel kapcsolatos terveket és alig vártam, hogy elérkezzen a leszerelés napja. Ekkor már több mint fél éve találkozgattunk és családja is nagyon ragaszkodott hozzám. Próbáltam igékkel is igazolni, hogy kapcsolatunk Istentől való és semmilyen más alternatíva nem volt számomra elfogadható. Érzelmeim ugyan nem találtak maradéktalanul viszonzásra, de én csak azzal törődtem, hogy mennyire szeretek, ez volt minden imám tárgya. Eljött a nagy nap, a leánykérés. A válasz szinte leforrázott. Nem kívánom hosszan ecsetelni ezen pillanatokat, de emlékszem, hogy mentem haza az autóval és legszívesebben meghaltam volna. Még hetekkel később is, amikor ismerőseim kérdezgették, hogy mikor lesz az eljegyzés, amivel Megnyerte akaratukon kívül, de további a jót, aki gyötrelmeket okoztak netalált fekem. Pedig mennyit imádleséget, koztam ezért a lányért! Kissé és vett sértődött voltam az Úr felé, jóakaratot megfosztva éreztem magam, de nem perlekedtem vele. az Úrtól! Továbbiakban nem is keres(Péld tem új utakat életemre vo18,22) natkozóan, egyszerűen Istenre bíztam azt. Több mint húsz év telt el azóta. Tizenhét éve élek boldog házasságban Eszterrel, akit Isten személyre szólóan nekem teremtett. Ma már világosan látom, aki házasodik, élet-halál kérdésében dönt. Ezt a lépésemet már nem én irányítottam. Ajándékot kaptam, az életet.
Ifjabb koromban így tekintettem én is azokra az ostromló kéréseimre, amelyekre nem kaptam választ, vagy ha egészen másképp alakultak körülöttem az események, mint ahogyan azt korábban elterveztem. Egyszer egy rádióműsorban hallottam az állatok lelkivilágáról egy elemzést. Itt a macskákról egy érdekes megfigyelés hangzott el. „Ezek az állatok úgy gondolják, minden értük van. Az embert is csak úgy megtűrik a házban, hisz mégiscsak kényelmesebb, ha van, aki enni ad és még meg is simogat.” Rádöbbentem, hogy gyakorta az emberek felfogása is hasonlóan eltorzult. A római korban is gyakorolt sokistenhit igen praktikusnak tűnt. Minden istenségnek megvolt a szakirányú feladatköre, így mint egy SZTK-ban lehetett tudni, hogy egy adott megoldandó problémával hová, melyik szakrendelésre lehet fordulni. Az oltárra letett „vizitdíj” ellenében aztán joggal várta bajai orvoslását. Ha az mégis elmaradt, a dühödt ember káromlásaival halmozta el süket fülű segítőjét. Sajnos a ma embere is ugyanolyan, mint 2-3 ezer évvel ezelőtt élt elődje. Az Istenhez való kötődést nem az iránta érzett szeretet motiválja, hanem önmaga bebiztosítása. Természetesen Ő jónak és gonosznak egyaránt ad e földi életben, de mégsem tekinthetünk úgy rá, mint a bálványokra, amiket a remélt segítségért tisztelnek. Hadd éljek egy vicces hasonlattal: Isten nem egy szolgáltató automata, ahol bedobom az ötvenest és jön a kávé, ha pedig nem adja ki, idegesen belerúgok, mire az ijedtében mindjárt ötöt ad, (csak pohár nélkül) de még az összes kiskanalat és a visszajárót is kidobja, csak hogy az elektronikus életét mentse a feldühödött ügyfelével szemben. Ha tehát rendeződik tudatunkban státuszunk kérdése, látjuk, hogy a világ alkotója a teremtő Isten és mi a teremtményei vagyunk. Ő az Úr és mi vagyunk érette. De egy dolog mégis a teremtett világ fölé emel minket, az ugyanis, hogy a saját Lelkével elevenített meg bennünket. Isteni lélek lakozik bennünk, de szabad akaratunk van dönteni, hogy az örökkévalóságban jelenlé-tében vagy nélküle szeretnénk élni. Számára igenis fontosak vagyunk, ezért kezdettől fogva odaszánta egyszülött fiát, az Úr Jézust érettünk. Tudom, nem mondtam új dolgot ezzel a rövid felvezetéssel a testvéreknek, de szívet melengető érzés Isten nagyságáról és szeretetéről beszélni és éreztetni, hogy aki Őreá bízta életét, nincs miért aggódnia a jövő felől. Meg nem hallgatott imádság? Nála biztos, hogy nincs ilyen! Ha csak egyszer is bármit kérünk, arról ő biztosan tud. Szerencsénk, hogy nem egy szolgáltató Istenünk van, mert Ő nem egy tehetetlen bálvány, tehát kéréseinket
Zákány Zoltán
6
2007. január-február
M A N N A
Egy barát – Fejős Gábor– emlékére Több mint fél év telt el azóta, hogy Gabi elment közülünk. Akkor még képtelen lettem volna arra, hogy leírjam ezeket a gondolataimat. Hónapokig nem bírtuk meghallgatni sem a Férfikar, sem a Központi Énekkar kazettáit, CD-it, mert mindegyikről Gabi hangját hallottuk. Most már néha elővesszük a közösen átélt élményeinket megörökítő videofelvételeket, fényképeket. Barátságunk több mint 35 éve kezdődött, amikor fiatal házasként idekerültek a Budai Gyülekezetbe. Közös hitünk, közös érdeklődésünk hamar összehozott bennünket. Tudtunk együtt imádkozni, együtt sírni és együtt nevetni. Mi is velük együtt izgultunk és imádkoztunk, amikor a szívműtétje volt, éreztük, hogy Istennek még vannak tervei vele. Nagyon sokat voltunk együtt, gyermekeink szinte testvérként nőttek fel. A közös bel- és külföldi nyaralások felejthetetlen élmények számunkra. Később, mikor a gyerekek kirepültek a családi fészekből, ugyanúgy megmaradtak ezek a közös programok. Gyakran elkísértük szolgáló útjaira is. Csodálatos volt közösen átélni Isten vezetését és nagyságát. Egyik közös nyaralásunk alkalmával Jordániában voltunk, és elmen-
tünk a varázslatosan szép Petra városába. Itt, a színházterem romjain állva, a 40 C fokos hőségben – kérésemre – elénekelte a Nagy Istenem kezdetű éneket. Most is könnybe lábadt szemmel tudok csak visszaemlékezni arra a csodálatos pillanatra. Vagy arra, amikor a sivatagban szinte csak kéznyújtásnyira volt tőlünk a csillagos ég, és olyan közel éreztük magunkat Istenhez. Persze voltak nehéz időszakok is. A balesetét követően is tudta, hogy a jó Atya megsegíti őt, és hogy ránk is mindenben számíthat. Isten adott neki időt, és ő igyekezett kihasználni ezt a lehető legjobb módon, ahogy egészségi állapota engedte, sőt néha még azon is túl. Mindig vidám, jókedvű és mosolygós volt. Amikor az utolsó kórházi benntartózkodásakor meglátogattuk, férjem imádkozott érte, elbúcsúztunk. Ő átölelt és őszinte egyszerűséggel csak ennyit mondott: „Szeretlek”. Akkor még nem tudtam, nem tudhattam – de talán ő már érezte – hogy ez volt az utolsó baráti ölelése. Hálás vagyok Istennek, hogy a barátom, barátunk lehetett. Igaz, hogy hiányzik kedves, mosolygós lénye, de már megértettem, hogy ő nem itthagyott bennünket, hanem csak előre ment. Gyöngyösi Jánosné, Rózsika
IMAHÁZUNK TÁJÁN
IFIszilveszter 2006 utolsó napján az ifjúság együtt töltötte a szilveszter éjszakáját. Nagyon jól éreztük magunkat, jó volt a hangulat. Sokat játszottunk. A játékok mókásak és nagyon izgalmasak voltak. Az egyik arról szólt, hogy szinkronizálni kellett a kis jeleneteket, amiket előadtunk. Nagyon sokat nevettünk. Játszottunk olyan játékot is, ami egy TV-ben szereplő műsort utánoz. Ez a játék volt az Áll az alku. Évi vezetésével megtanultunk zenére egy olyan koreográfiát, ami egy sütisütést utánoz. Ez is nagyon vicces volt. Az új évbe egy Peti által vezetett beszélgetéssel mentünk át. A beszélgetés témája az öröm volt. Ezután imádkoztunk is. Két filmet is megnéztünk – immár 2007-ben. A második film végére már hajnal volt. Csodálkoztam is rajta, hogy hogyan maradtam fenn ennyi ideig. Aztán amikor már fél 7 lett, nagyon elálmosodtam és lefeküdtem. De úgy éreztem, soha nem volt még senkinek ennél jobb szilvesztere. Ádány Szilvia
Biztos Szikla Klub „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva.” (Máté 7: 24-25). Január elején indult útjára gyülekezetünkben ez a klub, melyet péntek délutánonként tartanak lelkes testvéreink. Így hétről-hétre, a mindennapi, a fiatalokat körülvevő élethelyzeteket az ő nyelvükön feldolgozva hirdethetik a jó hírt a tini korosztálynak. Imádkozzunk egyrészt a részt vevő gyerekekért, hogy a fenti igevers az ő életükben is valóság legyen, másrészt az alkalom vezetőiért, hogy munkájuk ne legyen hiábavaló.
7
2007. január-február
M A N N A
ISMERJÜK EGYMÁST? Mostani interjúnkban a Mikes házaspár életének eseményei közé tekinthetünk be. A kérdések ugyan nem túl változatosak, de a válaszok igen, hiszen jó Atyánk minden gyermekének az életében máshogy munkálkodik, máshogy egyengeti útját. Kedves invitálás előzte meg ezt a beszélgetést, és egy cseppet sem csalódtam az ott tartózkodásom alatt, hiszen megint átélhettem a mások életére való rácsodálkozást. Az meg csak „hab volt a tortán”, hogy egy üveg házi körtebefőttel és egy csomag finom almás lepénnyel távoztam, amit nagy szeretettel átadva kaptam ajándékba. Ezzel a szeretettel ajánlom testvéreimnek ezt a beszélgetést .
ban én is nagy lelkesedéssel játszottam. Óriási élmény volt 1948-ban, a baptista misszió 75 éves fennállása jegyében, Tahiban megrendezett ünnepség. A fóti, a soltvadkerti, a kiskőrösi és a péceli összevont fúvószenekar körbejárta a tábort, és az „Egy juhocskát tudok én” kezdetű éneket fújtuk a „végtelenségig”. Mindezek mellett, mint fiatalok mi is játszottunk, fociztunk, az akkor divatba jött röplabdázást űztük, kirándultunk, sakkoztunk. (Jó, hogy akkor még nem volt TV.) Hálás vagyok Istennek azért, hogy nem voltam 4-5 évvel idősebb, mert akkor talán engem is elsodort volna a háború. Márta: A gyülekezetünk olyan volt, mint egy nagy család. Örömeivel, bánataival, gondjaival együtt. Nagyon sok drága élményem van abból az időből. Az ifjúság szinte csak a Varga unokákból állt. Nagyon szerettük egymást, hétköznap, vasárnap együtt voltunk. Minden vasárnap szavaltunk, énekeltünk. Azt tudom mondani erről az időszakról, hogy komolyan vettük ifjan is a hívő életet, de nagyon vidámak voltunk. – A hívő családban felnövő gyerekeknek is meg kell hozniuk személyes döntésüket Jézus Krisztus mellett. Hogyan történt ez veletek, hol és ki által merítkeztetek be? Benjámin: Mint hívő szülők gyermeke és kiskorom óta gyülekezetbe járó vasárnapi iskolás, belenevelődtem a közösségi életbe. Amikor aztán az értelmem is kezdett érlelődni, akkor az igehirdetéseket már nemcsak hallgattam, hanem érteni is kezdtem. Próbáltam ezeket a dolgokat megélni is. Nagy József testvér egyszer az 1Kir 18. része alapján szólt a prédikációjában. Ebben a részben Illés próféta legyőzi a Baál papjait. A 21. versben mondja Izráel népének, hogy „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt…”.Ezt az igeverset aktualizálva kérdezte a péceli gyülekezetet, hogy meddig sántikál kétfelé? Ez az ige nagyon megragadott engem, és Isten segítségével döntésre jutottam. 1948 május 16-án, pünkösdkor volt az alámerítésem Pécelen, amikor is 18-an merítkeztünk be Nagy József testvér által. Márta: Tahiban történt a döntésem, több fiatal testvéremmel együtt. 1954-ben merítkeztem be Újpesten, ahol 24-en vettünk részt az alámerítésen, Herjeczki András (sógorom) és Kovács Géza lelkipásztor testvérek által. – Milyen szolgálatokba kapcsolódtatok be miután a gyülekezet tagjai lettetek, ezek hogyan változtak az évek során? Benjámin: Már a döntésem előtt több mindenben résztvettem, de miután átéltem a megtérés csodáját, változott a hozzáállásom. Komolyabban vettem a szolgálataimat, job-
– Kérlek, beszéljetek szüleitekről, arról, hogy milyen családba születtetek, hogyan teltek a gyermekéveitek? Benjámin: 1932. július 29-én születtem a gödöllői szülőotthonban, első fiúgyermekként, hívő baptista családba. Utánam még két fiú testvérem született. Édesapám, Mikes András asztalos volt, édesanyám Katona Teréz. Ő háztartásbeliként otthon dolgozott a három gyermekre. Gyermekéveimet Pécelen éltem meg. Nehéz idők jártak akkortájt. Egyik emlékem ebből az időből, hogy a polgári iskolában egyik délelőtt az osztályterem ablakából néztük a „Liberátorok” (USA-gépek) kötelékrepülését. Majd később 8 hétig állóháború folyt a községtől 6-8 kmre. Azután „átvonult” rajtunk a front, a maga összevisszaságával. Gyermekfejjel át kellett élnem a sok sebesült vagy halott katona látványát, az éjszakát nappallá tevő „sztálingyertyák” fényét, a bombázást, a pincében töltött éjszakákat is. Az Úr azonban megőrizte családunkat. Márta: Én 1938. június 12-én születtem Szokolyán, a hívő baptista Varga család három lánygyermeke közül elsőként. Édesapám, Varga Sándor cséplőgép-tulajdonos volt, édesanyám, Szabó Julianna pedig varrónő volt. Gyermekéveimről csodálatos emlékeim vannak. A házunk mindenki előtt nyitva volt, mindig volt vendégünk, főleg a gyülekezetbe jövő vendégek (teológusok), akik sokszor egész nyáron nálunk szálltak meg. Ezt én gyerekfejjel nagyon szerettem. Mindig énekeltünk, zengett a ház az énekszótól. Nagyon jó visszaemlékeznem az akkori évekre. – Milyen volt akkoriban a péceli és a szokolyai gyülekezet, hogy emlékeztek, milyen volt az ifjúsági élet? Benjámin: Emlékeim szerint a testvériség összetartó volt, és pezsgő élet folyt a gyülekezetben. A háború előszele, maga a háború, és azt követő önkényuralom ellenére sem állt meg a gyülekezeti élet. Kevésszer fordult elő, hogy ne tudtunk volna elmenni a közösségbe. A gyülekezetünk egy régi villaszerű épületben volt, ez volt átalakítva imaháznak. Ezt 1941 júliusában lebontották. 9 évesen én is pucoltam, hordtam a téglákat, amiket beépítettek az új imaházba. Még ez év novemberében megnyithattuk új gyülekezeti otthonunkat. Az új imaház, Isten gondoskodó kegyelme folytán átvészelte a háborút. A gyülekezetből viszont sajnos 7 fiatalember vesztette életét. Nagy vesztesége volt ez a gyülekezetnek. 1947-ben ifj. Udvarnoki András után Nagy József testvér lett a lelkipásztorunk, aki nagy lendületet adott a gyülekezeti életnek, különösen az ifjúsági munkának. Egymás után jöttek létre a különböző alakulatok: fiúkör, leánykör, önképzőkör, nőegylet. Az énekkari és fúvószenekari munka is új lendületet kapott. Az utánpótlás – a vasárnapi iskola – „Sion apró népe” néven hintette az igemagot sokunk szívébe. A fúvószenekar-
8
2007. január-február
M A N N A
a munkahelyeimet. Nyugdíjazásom után pedig a saját családi vállalkozásunkban folytattam a munkát. – Mikor és hogyan találtatok egymásra, hogyan vezetett Isten titeket a párválasztásban? Benjámin: Az iskolai és katonai évek után egyre többet gondoltam a családalapításra. Addig is volt néhány „kiszemelt” lány, de az igazit Tahiban, egy konferencián ismertem meg. Egy péceli barátommal, aki Szokolyáról származott, mentünk ki a táborba, ahol találkoztunk az ottani rokonokkal. Így került sor a Varga család bemutatására, ahol ugye három lány is volt. De azok közül Mártával kezdtünk el csodálatos vonzalmat érezni egymás iránt. A táborban töltött idő alatt kezdtünk ismerkedni egymással, majd nem sokkal később egy szokolyai kirándulás alkalmával a szülőkkel is kapcsolatba kerültem. Komoly imatémánk volt, hogy bizonyosságot kapjunk életünk összekapcsolásáról. Közben kitört a forradalom. Szerettük volna egymást látni, de hírt sem halottunk egymásról. Amikor már lehetett közlekedni, találkoztunk, mindketten épségben. 1957 januárjában volt az eljegyzésünk, és még ugyanabban az évben július 27-én tartottuk meg a menyegzőt Szokolyán. Márta: Igen, így találtunk egymásra, hisszük, hogy nem véletlenül. Amikor ezek a sorok megjelennek, már túl is jutottunk eljegyzésünk 50. évfordulóján. Várjuk, hogy Istenünk előtti hálával megünnepelhessük az aranymenyegzőnket is. – Hogyan indult közös életetek, és ez hogyan változott az évek során? Benjámin-Márta: Hálás szívvel gondolunk vissza az indulásra. Az akkori – emberileg – kilátástalannak tűnő helyzetben (ami többek között a lakáshoz jutást illette Budapesten), mi egy hívő családnál, Marosi Béla bácsiéknál kaptunk lakást. Ők a háború alatt egy rövid ideig Szokolyán vészelték át a kritikus időket, és talán így próbálták viszonozni az akkori segítségnyújtást. Utána Márta nagynénjénél, a Herjeczki családnál laktunk. Amikor felkerültünk Pestre, a Wesselényi utcai gyülekezetbe jártunk. 1965-ben készült el budai társasházi lakásunk. Az ideköltözés után lettünk a budai gyülekezet tagjai. Ez már az új imaház megnyitása után volt. Gyökeres változás volt ez családi életünkben. Saját otthon, közeli gyülekezet, ahol szeretettel fogadtak minket. Azóta is itt lakunk, és a gyülekezet is maradt lelki otthonunk. – A ti életetekben is elérkezett az idő, amikor Isten gyermekekkel áldott meg benneteket. Meséljetek róluk, hogyan alakult életük eddig? Benjámin-Márta: Két gyermekünk közül Jutka 1958ban, Attila 1962-ben született. Eleinte a körülményeink miatt a fizikai életünk kissé hányatott volt. A lelki életünk azonban nem. Akár Szokolyán, akár a Wesselényi utcában, majd később itt, Budán beilleszkedtünk a gyülekezet életébe. A gyerekek jártak a vasárnapi iskolába, mi meg végeztük a vállalt szolgálatainkat. Mindkét gyermekünk megtérése és bemerítése itt történt Budán. Jutka 1980-ban, Attila 1986-ban házasodott meg. Négy unokánknak örülhetünk, Jutkánál egy fiúnak, Leventének és egy lánynak, Zsanettnek; Attilánál szintén egy fiúnak, Bencének és egy lánynak, Mariettának. Hálásak vagyunk, hogy mind a né-
ban odafigyeltem azokra, mélyebb átélés jellemezte azokat. Folytattam a fiúköri munkát, énekeltem az énekkarban és a fúvózenekarban is szolgáltam. Persze azért fiatalok voltunk, vidámak, botladoztunk is néha, de összességében abban a zűrzavaros időszakban is megmaradtunk a hitéletben. Szolgálataim az évek során úgy változtak, ahogy a körülmények is változtak az életemben (házasságkötés, család, költözés). Márta: Én is részt vettem a szolgálatokban már megtérésem előtt. Az énekkarban 10 éves korom óta énekeltem, apukám volt akkoriban a karvezető. A húgommal sokszor énekeltünk duettet és sokat szavaltam is. Ezeket megtérésem után is folytattam. Miután férjhez mentem, és a Wesselényi utcai gyülekezetbe kezdtünk járni, ott az énekkarban énekeltem és versmondást is vállaltam. Budára kerülvén szintén az énekkarban kezdtem szolgálni, amit a mai napig örömmel teszek. – Hogyan alakultak iskolás éveitek, milyen szakmát tanultatok? Világi munkahelyeiteken hogyan éreztétek magatokat? Benjámin: 1948-ban helyezkedtem el ipari tanulóként abban a szakmában, amelyben szerettem volna. 1950-ben elektroműszerész szakmunkás lettem. Egyik tanárom unszolására jelentkeztem a Kandó Kálmán Villamosipari Technikum esti tagozatára, ahová fel is vettek. Nappal dolgoztam, késő délután, hetente négyszer jártam iskolába, majd vonattal haza Pécelre. A harmadik iskolai évemet meg kellett szakítanom, mert 1952 novemberében behívtak katonának. 1954 novemberében szereltem le, de már szeptemberben újra tanulhattam. Nagy gondviselés volt ez, abban a kemény időszakban. A katonaság nem úgy működött akkoriban, mint most. Az Úr kegyelméből, és családom támogatásával sikeresen el tudtam végezni az iskolát, és 1956-ban mint erősáramú technikus kaptam oklevelet. A Ganz Kapcsoló és Készülékek Gyárában kezdtem dolgozni, különböző beosztásokban. Ez volt az egyetlen munkahelyem, szerettem a munkámat és a helyemet is. Az utolsó 9 évben csoportvezetőként végeztem munkámat a kereskedelmi osztályon. Felelősségteljes beosztás volt ez, és ennek megfelelően igyekeztem lelkiismeretesen, pontosan végezni a feladatomat, melynek meg is volt az eredménye. Többször mehettem önállóan tárgyalni külföldre. Ezek közül kettő volt, amitől kicsit tartottam. Az egyik a jugoszláviai, a másik az albániai utazásom volt. Abban az időben mindkét országban dúlt a kommunizmus, de hála az Úrnak, hogy megőrzött ezeken az utakon is. 1992-ben mentem nyugdíjba, de utána még 6 évig dolgoztam ugyanott, csökkentett tempóban. Szeretném, hogyha ezeket senki nem venné dicsekvésnek. Én úgy vettem az Úrtól, hogy a lelkiismeretes, pontos munka megbecsülést eredményez. Hálás vagyok Istennek, hogy munkámban egészségben, kitartásban megsegített. Márta: Az általános iskolát Szokolyán végeztem, a középiskolát pedig Vácon, ahol is könyvelő-statisztikus képesítést szereztem. Igazából gimnáziumba szerettem volna menni, mert onnan továbbtanulva gyógyszerész szerettem volna lenni, de sajnos származásom miatt oda nem vettek fel. Könyvelőként dolgoztam először a FÜSZÉRT-nél, majd a Tempo Általános Szövetkezetnél. Szerettem ezeket
9
2007. január-február
M A N N A gyen bemerítkeztek, és gyülekezetben élik hívő életüket. Ketten, Levente és Zsanett már házasságban élnek. Attiláék a Pestszentlőrinci Agapé gyülekezetbe, Leventéék az Angyalföldi gyülekezetbe járnak. Igyekszünk mindegyikük életét szeretetteljes figyelemmel kísérni. Mindig örülünk, ha összejön a család, akár otthonunkban, akár Szokolyán a nyaralónkban. A nyarak különösen jók szoktak lenni, hiszen olyankor gyakorlatilag kiköltözünk, és oda is lelkesen jönnek látogatni, kikapcsolódni, pihenni. Szeretünk együtt lenni. – Ha jól érzékelem, még mindig lelkes tagja vagy az elöljáróságnak. Mit jelent számodra ez a szolgálat? Benjámin: 1983-ban lettem Budán elöljáró, majd 1985ben avattak fel diakónussá. Ezután kapcsolódtam be a nádasdladányi, a dunaújvárosi, és a seregélyesi szórvány gyülekezetek szolgálatába, ahová másodmagammal jártam. Autóval mentünk, és az utazás alatti beszélgetések, az ottani testvérekkel töltött imaórák, igetanulmányozások teljesen kizökkentettek bennünket a hétköznapokból. Hogy mit jelent számomra az elöljárói szolgálat? Mindenekelőtt felelősséget, hogy buzgóságom ne törjön meg. A gyülekezeti alkalmakon helyt tudjak állni, a közösséget érintő döntésekben a szubjektivitáson túl, vagy ezzel együtt biblikus szempontok alapján tudjak részt venni. Hálás vagyok azért, hogy elöljáró testvéreimmel szeretetben lehetünk együtt a megbeszéléseken, hogy együtt munkálkodhatunk a közösségért folyó munkában. Az együtt imádkozás alkalmai mindig nagy lelki élményt jelentettek nekem. A szolgálathoz persze nélkülözhetetlen a megfelelő családi háttér, amiért külön hálás vagyok Istennek. – Minden ember életében vannak próbák, kísértések. Kérem, hogy beszéljetek ezekről, arról, hogy hogyan tanított ezek által Isten titeket , hogyan nevelt hívő életetekben? Benjámin: Úgy érzem, hogy életünk velejárói a különféle negatív események, történések. Eddigi életem során sokszor csak utólag döbbentem rá, hogy próbatétel volt, ami megesett velem. Ez azt bizonyítja, hogy mindig időben jött a segítség, a megerősítés. Külön talán a három évvel ezelőtti betegségemet említeném meg. 10 napig voltam akkor kórházban, mindenféle vizsgálaton átestem, de nem találták meg a betegség okát. Csak az utolsó napi vizsgálat során derült ki, hogy végül is mi a bajom. Így már tudtak gyógyszerezni. Ez idő alatt, a teljes bizonytalanság jelentette a próbát. Hosszú folyamat volt a teljes gyógyulás is, és mivel nem járt fájdalommal, nem tudtam kontrolálni, hogy gyógyulok-e. A vizsgálatok eredményeiből lehetett csak következtetni, hogy javulok. Később tudtam csak meg, hogy a családomon kívül milyen sokan imádkoztak értem a gyülekezetben. Ezért is nagyon hálás vagyok. Ebből a helyzetből azt tanultam meg, hogy nem lehetünk elbizakodottak. Ha „jól mennek” dolgaink, az nem a mi érdemünk, hanem Isten kegyelme, amikor is hit által megtartatunk. Ez a hit erősödjön mindannyiunkban. Márta: Hálás vagyok a jó Istennek, hogy eddigi életemben az igazán nagy próbáktól megóvott. Gondok-bajok persze adódtak az életemben, de az Úr átsegített ezeken. Ilyen volt a 80-as évek végén egy műtétem is, amikor sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz a végső kimenetele a do-
lognak. Hálám oka, hogy nem lett semmi következménye ennek. Szüleim elköltözése is megviselt, nehéz napok voltak azok. És persze férjem már említett betegsége. Ez is nehéz volt, főleg az, hogy sokáig nem tudtuk, hogy mi okozza a tüneteket. Isten segítségével meggyógyult, nagyon hálás vagyok ezért. – Van-e kedves igétek, éneketek? Benjámin: Kedves igém inkább igerész, a bűnös aszszony története, János evangéliuma 8. részéből. Sokszor szoktam kritizálni, elmarasztalni valakit. Később rájövök (bárcsak mindig így lenne), hogyha nem is abban, hanem más dologban, de én sem vagyok különb. Az Úr Jézus hasonló helyzetben nekem-nekünk is szól:”…menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!”. Kedves énekem, mint volt énekkarosnak nagyon sok van, talán több száz is. Mégis kiemelek egyet, ez pedig a „Ha Isten békéje lakja szívemet” kezdetű ének. Folytatása: „úgy dúlhat vihar ellenem”. Vihar dúlásában volt részem a háború, a forradalom, a múlt rendszer során, és persze a szellemi életemben is. De az Ő békéje hitet adott és mindenen átsegített! Márta: Egyik kedves igém a szeretet himnuszából: „…ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13, 13/b). Nekem is nagyon sok kedves énekem van. Az egyik ezek közül: „Jézus szeret, mert meghalt helyettem. Mért szeret engem úgy?”. – Utolsó kérdésem a hétköznapokról, a nyugdíjas életről szól. Hogyan élitek meg ezeket, mit szeretnétek még elérni életetekben? Benjámin: A nyugdíjas életben a lazaság a jó, hogy nem kell mindig időben felkelni, nincs szoros munkarend. Másrészt a családban én lettem a „valaki”, mert valakinek mindig el kell intézni valamit, én meg – mint mondják – úgyis ráérek. Persze szívesen segítek mindenben, ami erőmet nem haladja meg. Az unokákkal való együttlét színesíti napjainkat. Tényleg mindig van mit elintézni, otthon is van mit csinálni. Társasházunkban is segítek a felmerülő problémák megoldásában, igyekszem segíteni a lakóközösséget. Tél kivételével Szokolyán „működünk”. A házban, a kertben van mit tenni, és így mozgalmasabban telnek a napok. Hogy mit szeretnék még megélni? Inkább megérni! Talán még azt, hogy dédszülők is lehessünk, és minél tovább maradjunk szellemileg, fizikailag egészségesek. Márta: Igazából még nem tudom, hogy milyen a teljes nyugdíjas élet, mert még vannak feladataim a már említett családi vállalkozásunkban, ahol a mai napig tevékenykedem. Ameddig van erőm, szívesen dolgozom. És én is vágyom arra, hogy megismerhessem még a dédunokáimat, hogy családommal még sok szép napot éljünk meg Isten szeretetében. – Köszönöm a beszélgetést. Ezzel az igével kívánom jó Atyánk áldását további életetekre és szolgálatotokra: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhív erre titeket, és ő meg is cselekszi azt.” (1Thesz 5:23-24). Ádány Judit
10
2007. január-február
M A N N A
BÚCSÚZUNK…
Horpácsi Tivadar 1921– 1921–2006 Édesapánk 1921. január 27-én született Budapesten. Szülei nem voltak hívők, s miután elváltak egymástól, 6 éves korában Velencére került. Nem szeretett Velencén lakni, édesanyja új férjét sem igazán kedvelte, mivel ivott. Inaséveit Budapesten töltötte. Sok mindennel próbálkozott, volt hentes, szabó és fodrászinas. Isten és a hit dolgai nem érdekelték. A kötelező hittan oktatások alatt ponyvaregényeket olvasott. Moziba szeretett járni és az akkori western filmeket nézte. Végül a Magyar Nemzeti Bankban tudott elhelyezkedni. Nagyon szerette a banki állását és mindig büszke volt a jó keresetére. Sokszor mesélte, hogy az akkori divatos énekben azt énekelték, hogy „Havi 200 pengő fixszel, az ember könnyen viccel!”, de ő abban az időben 400 pengőt keresett. Azonban Istennek más tervei voltak vele. A II. világháború alatt házasságot kötött és úgy gondolta, hogy boldogan fognak élni feleségével. Egyik nap viszont megkapta a „Sas” behívót. Mivel nem tudta, hogy minden férfi aki a Nemzeti Bank alkalmazásában állt, mentességet kaphat a katonai szolgálat alól, ezért a sorozáskor nem szólt. Ő már mást nem tehetett, be kellett vonulnia, mivel megkapta a behívóját. 1945-ben orosz hadifogságba esett és mint a tékozló fiúnak, neki is elkezdődött a nehéz szolgálata. Azt mesélte, hogy miközben hajtották őket a szovjet katonák, a lengyelek nagyon emberségesek voltak velük. Többször dobáltak kenyeret a rabok közé. Végül a hosszú út végállomása Szibéria lett. Nagyon sokszor volt honvágya és álmaiban a pesti utcákon sétált. Érdekes volt számunkra, hogy idős korára az orosz nyelvet elfelejtette, viszont az a mondat az elméjébe égett amit a reggeli sorakozóknál mondtak nekik, amikor a tábort elhagyva munkára hajtották őket: „Azt a személyt, aki egy méterre kilép a sorból, agyonlőjük!” Rabsága elején szíve még nem volt kész Isten számára. Többször megbüntették makacssága miatt. Egyszer büntetésként (a hideg szibériai télben) több napra egy kis alsónadrágban egy gödörbe tették. Az idő alatt nem aludt
semmit, egy nehéz követ görgetett. Többször mondták neki, hogy lépjen be a Kommunista Pártba és hamarabb hazajöhet, de ő ezt nem vállalta. Sok fogoly partizánnak adta ki magát, hogy könnyebb élete legyen, de ő erre sem volt hajlandó. Egyszer az egyik ilyen „partizánt” fürdés közben elragadta a folyó, mindenki azt várta, hogy fulladjon bele a vízbe. Édesapánk volt az egyedüli, aki bement a vízbe és megmentette azt az embert. Ahogy a rabság évei teltek, szíve úgy lett egyre nehezebb. Hívő emberek is voltak a lágerben és keresni kezdte velük a kapcsolatot. A Bibliát is elkezdte olvasni, amit laponként kapott meg. Egyszer a lovak őrzése közben a mezőn feküdt és ott szakadtak rá a bűnei és döbbent rá, hogy miért került ide, akkor tért meg és utána nem sokkal, 8 hosszú év után hazajöhetett. Itthon a halotti bizonyítványa várta, mert a volt felesége, hogy el tudjon válni tőle, halottá nyilváníttatta. Ő ezt mindig egy jelképként tekintette, hogy meghalt a régi életének: „…többé tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem.” (Gal 2,20). 1954 Pünkösdjén Kovács Géza lelkipásztor testvér által merítkezett be. Megnősült és feleségével együtt a velencei gyülekezetben találtak lelki otthonra. Imaóra vezetőként, majd igehirdetőként kapcsolódott be a gyülekezet életébe. Az iratmisszióban tevékenykedett, a nyugatról behozott keresztény könyveket terjesztette. A 70-es, 80-as években a Dobos Károly-féle lepramisszióban is aktívan részvett. Hitét mindig bátran megvallotta és vállalta. A munkahelyén, mint klerikálist megvádolták, de Istentől kapott bölcsességgel, pozitívan került ki ebből a dologból. A megyei vezetés végül mellé állt, és elismerték kiválóan végzett munkáját. A velencei Gyógypedagógiai Intézet gazdasági igazgatójaként minden követ megmozgatott, hogy az elhagyott, szellemileg sérült gyermekek élete jobb és szebb legyen. Saját gyermekük nem lévén, Éva nővéremet és engem örökbe fogadtak. 1989-ben Budapestre költözött a család, először a Wesselényi utcai, majd a Budai gyülekezet tagja lett. A 90-es évek elején rákos lett, de az Úr kegyelméből meggyógyult és még 15 évet kapott. Idős kora ellenére, ahol tudott, még aktívan bekapcsolódott a szolgálatba, pl. a Menhely Alapítvány által szervezett hajléktalan misszióba. Nagy boldogsággal töltötte el, hogy unokái születését megérhette. Élete utolsó 9 hónapját velünk töltötte el. A szenvedésben mutatott békessége és hosszútűrése örökké példa marad számunkra. December 22-én költözött Megváltójához, haza, a mennyei honba. Velencén helyeztük örök nyugalomra, sírjánál Szenczy Sándor testvér tolmácsolta az ő általa választott igét, amely bizonyságtételként hangzott a búcsúzók felé: „Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21). Bóra Csilla
11
2007. január-február
M A N N A
Barabás László 1955– 1955–2007 Miért?! Tényleg csak egy pillanaton múlik az emberi élet?! Egy rossz mozdulat, egy balul sikerült lépés – és kész? Ennyire szó szerint kell értenünk azt, hogy az életünk olyan, mint a fű – ma még virágzik, holnapra elhervad?! Akkor is, ha valaki nem törékeny alkatú, hanem tagbaszakadt? Hiszen mégiscsak más, ha azt látjuk, hogy valakinek a földi sátorháza fokozatosan elbomol, és más, ha valaki betelve az élettel hagy itt bennünket. Akkor is fáj persze az elválás, de az „természetes”, hiszen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak… De ötvenegy évesen? Amikor még olyan nagy szükség lett volna rá… Hiszen itt maradt utána egy törékeny feleség, a nagybetűs életben szárnyait próbáló gyermek, egy gondozásra szoruló néni, egy éppencsak, hogy kész ház, egy nemrég megfogyatkozott tenor szólam a gyülekezetben… Fájdalmas űr a szülőknek, testvéreknek, rokonoknak, a gyülekezetnek, a férfikarnak, a munkatársaknak… Miért? Ez a kérdés zakatol ott bennem, bennünk azóta, hogy megtudtuk a hírt: Barabás László testvérünkkel többet e földön nem találkozhatunk. És a kérdésre nincs válasz. Most még nincs. De majd odaát, amikor majd mi is, az ittmaradtak, színről-színre látunk, lesz válasz. Addig pedig marad annak elfogadása, hogy Isten – minden ellenkező látszat ellenére – jó. Akkor is, ha nem értjük, mit, miért tesz, akkor is, ha fáj az, amit megenged. * Barabás László 1955. november 22-én, Sepsiszentgyörgyön, hívő családban született. Megtérését követően 17 évesen, 1973. június 5-én Felsőcsernátonban merítette be őt Kiss László lelkipásztor. Hozzá mindig is kötődött, hiszen a sepsiszentgyörgyi gyülekezetben gyermekségétől kezdve gondoskodó szeretettel vette őt körül, elsegítve őt Isten kegyelméből a megtérésig. Kezdettől fogva megragadta őt a zene is, így magától értetődően kapcsolódott be a gyülekezet zenei életébe. Lehetett rá számítani a gyülekezeti közös énekek kíséretében, az énekkarban, sőt annak vezetésében is. Iskolai tanulmányait eleinte helyben végezte, majd Brassóban járt egyetemre, amit elvégezve, épületgépész mérnök lett.
Feleségével, Júliával 1979. augusztus 4-én kötöttek házasságot, melyet Isten egy gyermekkel, Noémivel áldott meg. 1990. szeptemberében – az ottani rendszerváltás küszöbén – jött át otthonról-haza, Magyarországra, majd később követhette őt a család is. Budapesten telepedtek le, állást az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben talált, ahol haláláig – mostanában már főgépészként – dolgozott. Munkatársai szerették, becsülték. Gyülekezetünkbe a rokoni szálak hozták ide a családot. 1991. május 26-án lett gyülekezetünk tagja. Itt is többféle szolgálatot végzett. Hamar bekapcsolódott az énekkar szolgálatába, egy időszakban rendszeresen, később esetenként vezényelte is a kórust. Több éven át vezette a gyülekezet fúvószenekarát, és éveken keresztül a gyülekezet imaóra vezetője is volt. Közben bekapcsolódott a közegyházi szolgálatba is, haláláig hűséges tagja volt a Vox Nova férfikarnak. Amikor évekkel ezelőtt Tárnokon építkezni kezdtek, az volt a gondolata, hogy ha kiköltöznek, „átigazolnak” majd egy közelebbi gyülekezetbe. Aztán a ház elkészült – ők pedig maradtak. Tagságát most mégis elvitte tőlünk… Gyászistentiszteletét 2007. január 26-án tartottuk a tárnoki temetőben, ahol gyülekezetünk lelkipásztora, Dr. Almási Tibor tv. igeszolgálatának egyik alapgondolata ez volt: „alig egy lépés van köztem és a halál között” (1Sám 20,1-3). Miközben átvitt értelemben mindannyiunkra igaz ez, elköltözött testvérünk életében szó szerint is egy lépés volt az élet és a halál között. Testvérünk váratlan elköltözése figyelmeztetés az ittmaradók felé: „Ti is azért legyetek készen, mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia!” – szólnak Jézus szavai – most felénk. Hitünk reménysége csendült föl az alkalomhoz illő evangéliumi énekek hangjain is, melyekkel gyülekezetünk énekkara és a Vox Nova férfikar szolgáltak. Munkatársai nevében meleg, baráti szavakkal búcsúzott tőle főnöke, Dombi Péter, a Vox Nova férfikórus nevében pedig Kovács Arthur tv. A sírnál mintha a verőfényes napsütés sugarai is összekötötték volna a mennyet a földdel, amikor a mintegy 200 fős gyászoló gyülekezet hallhatta a vigasztalás igéit: „Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben” (2Kor 5,1) Ott, ahova Laci már beköltözött, ott, ahol az Úr Jézus vár ránk… * Évekkel ezelőtt egyszer egy vasárnap délelőtti istentiszteleten szolgáltam. Merész gondolatom támadt: énekeljünk el egyszer úgy is egy közös éneket, ahogy azt annak idején énekelhették, amikor az megszületett. Igen ám, de ehhez kellene néhány szólista! Egyikként – ismerve Laci hangját és készségét – azonnal rá gondoltam, akit nem kellett kérlelni. Így tehát ő énekelte az ének első versének egy-egy sorát: Mi tisztít meg bűnömtől? Hol gyógyulok meg ebből? – és az énekkar mindkétszer válaszolt rá: Csak a Bárány Jézus vére és Jézusomnak sebeibe’ – majd következett a gyülekezet a refrénnel. Ez az ének engem most már végérvényesen őrá emlékeztet. Isten vigasztalja meg a gyászolókat! Ádány Mihály
12
2007. január-február
M A N N A
EMLÉKFÁK „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Ez volt a fő gondolata az óévi istentiszteleten elhangzó igehirdetésnek. Ennek jegyében beszélt Almási testvér arról, hogy életünk folyamán időről-időre meg kell állnunk, hogy visszatekinthessünk az addig megtett útra. Emlékezzünk vissza azokra az élethelyzetekre, amelyekben megtapasztaltuk Isten különös kegyelmét. Állítsunk képletesen ezen események mellé „emlékfákat”, hogy ezekre visszaemlékezve lássuk az Úr munkáját életünkben. Jó lenne, ha időnként az újságban is megjelenhetne a testvériség életéből néhány ilyen „emlékfa”, hogy ezek olvasása közben dicsérhessük Istenünket az Ő jóvoltáért. Ezért kérem testvéreimet, hogy írják meg emlékfáik történetét, és juttassák el hozzám azokat. Bíztatásul, most Kiss Pál testvérünk osztja meg velünk egészen friss élményeit, amelyet az óévi istentiszteleten már hallhattak a jelenlevők, de úgy gondoltuk, hogy szélesebb körben is érdemes közreadni. Á. J.
Isten gondviselésében élve Van egy kedvenc íróm: Wass Albert. Sok szép könyvet olvastam tőle. Sok szomorúan szép mondata elgondolkoztatott. Sokan nem kedvelik őt, zömmel olyanok, akik egy sorát sem olvasták. Van egy könyve, amelyben nyolc kamasz fiú elkötött egy csónakot, és elmentek csónakázni a vad hegyi folyón. Ez a folyó valószínű, hogy a Maros volt, ugyanis a történet Erdélyben játszódik. Az evező eltörött és a csónak tehetetlenül sodródott a zúgó felé. Sikoltozott mindenki, a csónakázó fiúk és a parton levő arra járók is. Látták, hogy itt nincs segítség. Sem az idő, sem a távolság nem adott reményt. Amikor a csónak elérte a zúgó peremét, lássunk csodát: a csónak megállt, a víz körülötte dübörögve zúdult alá. Az emberek rohantak kötelekkel, rudakkal és a fiúkat mind kimentették. A csónak aztán a mélybe zuhant és darabokra tört. Az emberek fejüket csóválva járkáltak a parton, keresve az észszerű magyarázatot, közöttük egy fiatal, nem igazán hívő református pap is. Ő másnap is kiment, töviről hegyire megnézte a helyszínt. Sőt, csatlakozott hozzá egy halász is. Kerestek egy kiálló követ vagy fát, ami megállította a csónakot, de a kutatásnak semmi eredménye nem volt. A papban az a vélemény kezdett kikristályosodni, hogy a fiúk között van legalább egy, akivel az Istennek valami nagyon különös terve, vagy elgondolása van. S e terv miatt nem engedte veszni őt, és vele együtt a másik hét is megmenekült. Végül is erre volt már példa (lásd Jónás életét). Ez a pap évtizedekkel később élete jó részét azzal töltötte, hogy felkutatta a fiúkat, immár férfiakat. Tanulmányozta az életüket, kereste a megmaradás okát. Úgy halt meg, hogy csak sejtései voltak. Az ok végül is rejtve maradt.
Ilyen titkok lehetnek bármelyikünk életében is. Az enyémben biztosan tudom, hogy van! Életemnek ez évi eseményei arról győztek meg, hogy ezt az évet különösen a gondviselés évének nevezhetném. Sőt annak is nevezem. Június 9-én nagy tervektől feltüzelve fogtam a munkának a fiúk építkezésén. Ezen a nyáron sok mindent el akartam végezni. Erőm, akaratom töretlen volt. Amikor 6 m magasan még egy keveset nyújtózkodtam, hogy azt a két rajzszeget a legjobb helyre tűzzem, a létrát megtoltam a fal felé. Ekkor már éreztem, hogy az én evezőm is eltört, s az eseményeket már nem tudom befolyásolni. Arra gondoltam, már megint kórházba kerülök. Hogy zuhanás közben hol áll meg a „csónakom”, az több esélyes volt. Felakadhattam volna a lépcső peremébe, eshettem volna a vasak közé, eshettem volna a lófejnagyságú kövek közé, és eshettem volna a fejemre, a nyakamra, a vállamra, a kezemre, vagy a lábamra. Hat méter magasból egyre megy. Ehelyett egy igazán keményre döngölt, de tiszta földre estem, amely talán 1 m² terület volt a létra mellett, és a „landolásnál” a legnagyobb területre oszlott a teher, a hátamra. Utána a levegő nagyon kevésnek tűnt, de a csónak megállt, és az emberek siettek, szaladtak és segítettek, a helyszínen, a mentőben, a kórházban. A csónak megállt. Az Úr különös kegyelméből, akaratából. Némi tüskével a hátamban, de élek, a saját lábamon járok, dolgozom. Nem tudom, hogy Atyámnak milyen különös terve van velem, de nagyon hálás vagyok neki. Szeretnék ennek a hálának a jegyében élni, keresni az akaratát, hűségben járni az útján. Hűségesnek lenni a családomhoz, a gyülekezetemhez, a hazámhoz. Minden testvéremnek azt kívánom, hogy ebben legyünk társak a következő esztendőben is! Kiss Pál
13
2007. január-február
M A N N A
GYERMEKOLDAL
Kedves Gyerekek! Úgy látszik, hogy az iskolai félév előtti dolgozatírások, vagy a felvételire való készülés kicsit elvonta a figyelmeteket a rejtvényfejtéstől. Ugyanis elég kevés megfejtés érkezett be a megadott határidőig. De sebaj, még lesz rá lehetőség, hogy a további rejtvényeket nagyobb lelkesedéssel oldjátok meg. A karácsonyi szám rejtvényeinek megoldásait a lépcsőházban lévő táblán láthatjátok. A karácsonyi szám helyes megfejtői: Almási Rubina Ádány Balázs
Ádány Szilvia Ádány Zsófia Boda Péter ifj. Uri Imre Zsigovics Benjámin Zsigovics Dorina Zsigovics Virág Most pedig következzenek az új feladatok, amelyeket a szokásos módon, Isten előtti jó lelkiismerettel, és ha nagyon szükséges, egy kis szülői segédlettel oldjatok meg. Megfejtéseiteket február 28-ig dobjátok be a szokásos piros dobozba.
Boldog születésnapot!
Szeretettel köszöntjük a februári születésnaposokat! Boda Gábriel (febr. 3.) ifj. Kiss Zoltán (febr. 8.) Pethő Benedek (febr. 10.)
Óvodások: A bibliakörön mostanában Sámuelről tanultok. Ezen a képen őt láthatjátok, akkor, amikor Isten szólt hozzá. Színezzétek ki a rajzot, a neveteket se felejtsétek ráíratni, majd dobjátok be a piros dobozba.
14
2007. január-február
M A N N A
Kisiskolások (7-11 év) Az eddigi tapasztalatok alapján a betűrejtvényt szeretitek a legjobban. Akkor máris lehet örülni, mert most egy ilyen következik! A meghatározásokat az Ószövetségből vettük, és a megfejtés is szorosan kapcsolódik Izráel népéhez. Töltsétek ki a sorokat, majd vágjátok ki a rejtvényt, és nevetekkel ellátva dobjátok be a piros dobozba. 1. Jób egyik barátja 2. Főpap, aki Sámuelt nevelte. 3. Ez a király lett Eszter férje. 4. Ő volt az a júdeai király, aki helyreállította az igaz istentiszteletet. 5. Ezzel a néppel sokszor meggyűlt a baja Dávid királynak is. 6. Neki kellett hétszer megfürödnie a Jordánban. 7. Jeremiás írnoka.
Nagy iskolások (11 év felett) Hogy ti se maradjatok ki a jóból, most nektek is egy érdekesnek ígérkező betűrejtvényt kell megfejtenetek. Mind a megfejtés, mind a meghatározások János evangéliumát felhasználva lettek kitalálva. Reméljük, hogy sikerül helyesen kitölteni a sorokat. Ha igen, akkor írjátok rá a neveteket, vágjátok ki a rejtvényt, és irány a piros doboz! 1. Az Úr Jézus ezen a menyegzőn változtatta borrá a vizet. 2. Az Úr Jézus nevezte így saját magát. 3. Ez történt az Úr Jézussal Bethániában. 4. Aki ebben jár, nem jár sötétségben. 5. A 38 éve beteg ember ennek a vizétől akart meggyógyulni. 6. Ilyen víz folyamai ömlenek annak belsejéből, aki hisz az Úr Jézusban. 7. Ezzel az asszonnyal egy kútnál találkozott az Úr Jézus. 8. Ők kérdezték az Úr Jézustól: „Talán mi is vakok vagyunk?” 9. Az Úr Jézus ígérte, hogy ezt hagyja nékünk.
GYEREKSZÁJ A balatonföldvári gyerekhéten, az akkor 3 éves Ádány Máté némi gondolkodás után így fejezte be az aznapi aranymondást: „Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse … amit nem talál.” A 2 éves Sztasák Ábel első önállóan elmondott aranymondása: „Ajtó ki-be Ulelu.” (Úr Jézus) – „ Én vagyok az ajtó, aki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.” (Ján 10,9). Közreadta: Kissné Kati Az oldalt szeretettel készíti: Ádány Judit
15
2007. január-február
M A N N A
SZÜLETÉSNAPOSOK Szeretettel köszöntjük februárban született testvéreinket! Orbán Kálmánné (febr. 1.) Tarsoly Csaba (febr. 2.) Uri Imre (febr. 2.) Ádány Ferenc (febr. 5.) Jenei Péter (febr. 6.) Ádány Judit (febr. 7.) Sztasák Mihályné (febr. 7.) Ádány Erzsébet (febr. 8.) Balázs Enikő (febr. 9.) Kiss Pálné (febr. 12.) Gulyásné Ádány Tímea (febr. 13.)
Gyülekezeti alkalmak Minden héten − Vasárnap: 9,15 óra: imaóra, gyerekeknek bibliakör 10 óra: Istentisztelet 17 óra: Istentisztelet, kivéve 3. vasárnap − Csütörtök: 18,30 óra: Bibliaóra − Péntek: 17 óra Biztos Szikla Klub – tiniknek − 19 óra: ifjúsági alkalom Február 6-án, kedden 10 órakor Nyugdíjasok imaórája Február 12-én, hétfőn 18 órakor Mamaköri alkalom
Betegeink Gál Dezső Kádárné Kőszegi Mariann özv. Láda Sándorné özv. Takács Sándorné (Kiskőrösi Szeretetház) „Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert tőle van reménységem. Istennél van szabadulásom és dicsőségem; az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van.” (Zsolt 62, 6,8).
Szabó Gyuláné (febr. 13.) Szamosiné Adonyi Irén (febr. 13.) Benedek Jánosné (febr. 18.) Nikodém Viktorné (febr. 18.) Lázár Attiláné (febr. 19.) Gulyás Kinga (febr. 22.) ifj. Zákány Gábor (febr. 23.) Lázár Attila (febr. 25.) Kálmán Imréné (febr. 26.) Csepei József (febr. 27.)
„Ne félj, mert én veled vagyok, megáldalak téged.” (1Móz 26,24). Kell-e ennél nagyobb bíztatás, hogy az Úr velünk van. Azt mondja, hogy ne féljünk. Én is azt mondom, hogy ne féljetek, vegyétek az Ő áldását. Ez nem azt jelenti, hogy mindig virág nyílik az utatokon. De az Úr tudja, hogy mi jó nektek. Meg akarja mutatni szabadítását, és azt, hogy lássátok meg az Ő nagyságát. Mert Ő megáldja az igazat, körülveszi jóvoltával, mint egy pajzzsal. Kívánom, hogy teljes meggyőződéssel tudjátok mondani: „Uram, elhiszem, amit olvasok Igédben, amit Te mondasz, az mind igaz!” Lukács Edit
Programajánló Tv-műsor: − MTV: Február 15, 22, március 1. 16,30 óra: Baptista Ifjúsági műsor. − PAX TV: Február 20. 19 óra: Békesség Hírnöke. Ifjúsági istentiszteletek: Februártól keddenként 18 órakor a Nap utcai imaházban.
Postaládánkból Karácsony hetében több formában is kapott gyülekezetünk üdvözletet, amit az árvaházi találkozón megjelent testvérek küldtek nekünk. Így: a Somogyi házaspár Soltvadkertről (köszönjük a néhány verssort is!) Fáskerti Józsefné Gyuláról, Kalmár János és dr. Malicskó László Budapestről, Fadgyas László Szigetszentmártonról és dr. Schüller Ferenc Szegedről. Mindannyian Urunk gazdag áldását kívánták a gyülekezetnek az új évre.
VELÜNK TÖRTÉNT Immár hagyományosnak is tekinthető az a találkozó, melyre minden évben karácsony előtt néhány nappal kerül sor, amikor kerületünk polgármestere, Molnár Gyula látja vendégül fehér asztal mellett a kerületben élő egyházak vezetőit. Most 2006. december 20-án került sor erre a találkozóra, melynek első részében rövid ismertetést hallhattunk a polgármester úrtól a kerület jelenéről és a jövőbeli tervekről. Mivel az önkormányzati választásokat követően ez volt az első ilyen találkozó, így a polgármester úr régi-új munkatársaként bemutatta Tóthné Vécsei Évát, mint az egyház- és civilügyek tanácsnokát, és újként Fodor Vince egyházi ügyekért is felelős alpolgármestert, aki szintén mondott néhány köszöntő szót. A pohárköszöntőt követően lehetőség nyílt kötetlen beszélgetésekre is. A szívélyes légkörű találkozó ezúttal is jól szolgálta egymás jobb megismerését. Gyülekezetünket Ádány Mihály gyülekezetvezető képviselte. Itt köszönjük meg Vida Zsolt egyházügyi tanácsadó egész évi fáradhatatlan kapcsolattartó, szervező munkáját is!
Szerkesztette: Ádány Judit és Kolozs Nagy János Grafika: Sztasákné Gulyás Boglárka. Fotó: Vadas Márta, Zsigovics Géza Kiadja a Budai Baptista Gyülekezet, 1118 Budapest, Alsóhegy utca 38. www.budaibaptista.hu
16