A TARTALOMBÓL: Varga Feri szerint Rúzsa Magdi . . . . . . . . 2 nem magyar Már azok is ünnepelnék, . . . . . . . . . . . . . 2 akik gáncsolták Magdit Arcom a harcom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Miért veszítettünk? . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Liberális minimum . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Demszky Gábor, Budapest ura – . . . . . . 10 az idõk végezetéig Egy hóhányó emlékmûvéhez . . . . . . . . . 11 Harcok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Francia becsület . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Globalnyikok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Hogyan nyerhet választást a polgári oldal? 16 Héberül beszélnek a gazdáim . . . . . . . . . 17 A magyaroknak mindig igazuk van . . . . 18 Index: Kushadj, magyar . . . . . . . . . . . . . 19 Nektek – Magyaroknak és ivadé- . . . . . 19 kaitoknak – nem szabad semmit Rémálom Orbánról . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Amerika??? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Miért fog gyõzni az MSZP?. . . . . . . . . . . 24 Tisztelt budapesti polgártársaim!. . . . . . 25 Szocialista gazdálkodás . . . . . . . . . . . . . 26 Az MSZP kétszeresen becsapta . . . . . . . 27 budapesti szavazóit Turul és piszoár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Válasz Molnár Tamás vitaindítójára . . . 29 Balliberális maximum. . . . . . . . . . . . . . . 30 A csodafegyver . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 Gyurcsány megszüntette a politikát. . . . 32
Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!
Az origo balliberális weboldal fórumán vendégeskedõ Varga Feri nem védte meg Rúzsa Magdolnát, amikor egy szélsõséges internetezõ azt kérdezte tõle: „Mi a fenének kell itt (a Megasztárban) olyan embereknek is versenyeznie, akik nem is magyarok? [Szomoru Pasi26]”. Varga Feri válasza nem értékelhetõ másként, õ is kétségbe vonja a Megasztár-gyõztes Rúzsa Magdolna magyarságát, csak mert a csodahangú énekesnõ az elcsatolt Délvidéken található Kishegyes szülötte: Varga Feri: –- A verseny feltételeit nem én határoztam meg, nekem semmi gondom nem volt vele, de tiszteletben tartom az érzéseidet és a gondolataidat. Csak így tovább! Csak így tovább? A magából kivetkõzött, szélsõséges fórumozó, s a szégyenletesen viselkedõ Varga gondolatát továbbfûzve: Arany János, Kölcsey Ferenc, Mátyás király, Hunyadi János, Ady Endre, Wass Albert és általában a magyar történelem és kultúra nagyjainak a
mai határokon túl született fele nem magyar, jobb lesz tehát õket törölni a magyar oktatásból, prózamondó és egyéb versenyek programjából is. V.F. egyébként sátoraljaújhelyi, nos, városának „csak“ a felét csatolták el, múlhatott úgy 500 méteren, hogy Ferike nem lett „szlovák“. Úriembernek gondoltuk a második helyezett Varga Ferencet, tévedtünk. Úriember ugyanis elõször is minden körülmények közt megvéd egy hölgyet. S vagy elküldi melegebb éghajlatra a „SzomorúuPasi26"-hoz hasonló magyarellenes rasszistákat, vagy nem is válaszol a “kérdésre". Még esetleges tájékozatlansága sem mentõ körülmény. Rúzsa Magdi pedig érzékelheti, hogy van egy réteg (sok ázalag küldött hasonló sms-eket a Mokkának is minap, bár a többség hálistennek épp ellenkezõleg viselkedett), amely a legaljasabb eszközöktõl sem riad
Miközben a VMSZ által monopolizált vajdasági magyar közélet kirekeszti a fiatal magyar tehetségeket, s Rúzsa Magdolnát énektanárnak sem találták alkalmasnak, most a kaszaisták is megfürödnének dicstsége fényében. Életerõs, ám állástalan értelmiségiek sokasága kénytelen elhagyni szültföldjét és áttelepülni az anyaországba. Rúzsa Magdolna, tudjuk, aratott. A kishegyesi lány elbfvölte a tévénéztket mindenütt a Kárpát-medencében, ezért tt választották 2006 legjobb hangjává. A vajdasági tévénézõk sokan azt mondják a döntõ után: Õ a mi Magdink! Magdolna megnyerte nekünk! Megnyerte a Vajdaságnak! Rúzsa Magdolna elsõsorban, vagy talán csakis önmagának nyerte meg ezt a versenyt. Igaz, a Vajdaság magyar népe összefogott érte, hisz szombatról szombatra autóbuszokkal utaztak fel Budapestre, hogy szurkoljanak neki. De Magdi akkor is csak magának köszönheti, meg a családjának! A Vajdaság, legalábbis annak magyar elitje azonban ismét lesütheti a szemét a szégyenérzéstõl.
vissza azon magyarok ellen, akik önhibájukon kívül lettek idegen államok polgárai. Nyilvánvalóvá válhat Magdolnának, hogy vagy ide áll, vagy oda. De ott akkor is megvetik, ha a legvisszafogottabb lesz. Mert ezek nem ismernek se Istent, se embert. Vigyázz tündedalnok, máris láthatod, éles helyzetben mennyire számíthatsz arra, aki a színpadon látványosan ölelget és gratulál. S még valami: képzeljük el, hogy a döntõt Kohn Ráhel, vagy - nem is életszerûtlen, Oláh Ibolya nyeri. Vajon Varga Ferit hány másodperc alatt takarítják ki a sóbizniszbõl, ha elõbbiek magyarságát kétségbevonó kérdésre annyit felel a firtatónak: tiszteletben tartom érzéseidet, hajrá, csak így tovább! Mindenesetre, ha valaki azt kérdezi tõlünk, hogyan vehettek részt a versenyben házasságtörõ sátoraljaújhelyi bunkók, csak annyit válaszoljunk: Tiszteletben tartom az érzéseidet és a gondolataidat. Csak így tovább! MB - Kuruc.info
még mindig nem ismeri be a délvidéki magyar társadalom, élén a helyi politikummal. A fiatal ugyanis nem kap egyetlen elismerõ szót sem. Rengeteg olyan fiatal, külföldön diplomázott politológust, szociológust, írót, újságírót ismerni, aki a Délvidéken sehol sem kap állást, mert még a tömbmagyar önkormányzatok is inkább ilyen-olyan középiskolát végzett, párthû középkorúakat alkalmaznak, mintsem a friss, külföldet megjárt, tanult, új gondolkodású, diplomás fiatalokat. Talán azért nem, mert õk még betöretlen csikók?
Énektanárnak nem kellett, a sörsátorban karaokézott Rúzsa Magdit a szabadkai Tanítóképzõ Fõiskolára se vették fel. Csak remélni tudom, hogy nem azért, mert az énektanár azt mondta, alkalmatlan tanítónak. Egy ország és az egész határon túli régió elõtt bizonyította, hogy alkalmas. Sztárnak. Karriert fog csinálni, máshol, hisz õt itt soha senki nem hallgatta meg, le se fütyülte. Ahogy a többit sem. Magdolna tavaly még egy zentai sörsátorban karaokézett, és talán ma is ezzel szórakoztatná barátait szabadidejében, ha a délvidéki, pozícióban lévõ embereken múlik.
Nem kellenek az olimpiai bajnokok sem Rengeteg délvidéki tehetség van. Írók, költõk, újságírók, mûvészek, politológusok, nyelvészek, építészek. Akik éveken keresztül hiába próbálnak munkába állni, dolgozni, alkotni a szülõföldjükön, gyakran munka nélküli lecsúszottak lesznek. A délvidéki tehetségek rendre csak külföldön, általában Magyarországon lesznek ismertek, ott ismerik el tehetségüket. Így van ez például még olyan vajdasági szláv sportolókkal is, mint amilyen Bojana Radulovics vagy a szívében magyarrá lett Janics Natasa. Így van ez a versmondókkal, mint például Korhecz Imola, és így van ez megannyi médiaszemélyiséggekkel, mint Gubás Csilla, vagy rendezõkkel, mint Andrási Attila. De õk csak egy szelete a tortának. Rengetegen vannak még! A helyzet nagyon hasonlít a mókuskerék-effektushoz. Amíg például az Újvidéki Rádió vagy a Magyar Szó Lapkiadó Kft. két-három éve nem fizet honoráriumot egyes fiatal újságíróknak, addig ugyanezeknek a tehetségeknek a Magyar Televízió, média- és reklámügynökségek vagy internetes újságok kínálnak munkalehetõséget és karrierbefutást, az anyaországban. Ez csak egy példa a sok közül. Ilyenkor persze elgondolkodik a fiatal délvidéki tálentum, hova tovább. Gyûri-e a szülõföld, anyaföld, hûség ideológiáját a helyszínen, vagy pattan a jobb lehetõség után? A Vajdaság gazdasága a béka feneke alatt van. De a dacosságot, a gõgöt 2
Hirtelen jött Rúzsa-rajongók Bezzeg most, hogy befutott, a teljes vajdasági magyar politikum és közélet – az imént említett párthû elitréteggel az élen – felsorkozott a hirtelen jött Magdi-imádók közé, meg-meg jelennek, cikket írnak, méltatnak. Pedig méltatlanok a méltatásra, hisz nem tettek érte semmit. Most, hogy a csodahangú délvidéki magyar lány valakivé vált, mindenki birtokos raggal említi a nevét, a magukat elitnek képzelõ magyar politikusok hirtelen színre lépnek, és sajátjuknak nevezik a Megasztárt, hozzátéve, hogy õk mindig is tudták, mekkora tehetség. Ha tudták volna, és ha az övék lett volna, akkor nem kellett volna sanyarú családi közegbõl elszakadnia, úgy, hogy Budapestig rohan. Az önzõ délvidéki politikumnak és a begyöpösödött, fiatal-ellenes délvidéki közéletnek egy lehetõsége maradt még az utolsó utáni pillanatban: vegye észre magát a politikum és a társadalom! Ismerje el a fiatalok sikereit, hordozza õket a tenyerén, õket ültesse maga helyett a bársonyszékbe, mert ha ez így folytatódik, akkor a fiatal értelmiségiek sajnos igenis pattannak! Akik meg helyben maradnak, kihalnak. Pár év, és vége!? Kuruc.info - exkluzív – Ítélõmester
jó ha figyelünk
– avagy Felépíthetõ-e egy ország a gyûlöletre alapozva? – A válasz természetesen az, hogy nem. Legalábbis tartósan egész biztosan nem. Ideig-óráig még fenn lehet tartani a látszatot, meg lehet félemlíteni az embereket, de egyszer minden kötél elszakad, és akkor eljön az a pillanat, amikor senki sem szeretne jelen lenni az éppen akkor történõ eseményeknél. Pedig tudjuk jól, most már mindannyian, az elmúlt másfél évtized megmutatta, bebizonyította számunkra, hogy bizony-bizony, forradalmakat nem lehet megspórolni. A kormány újjáalakítási projekt néven ismertté vált központilag levezényelt tökölõdésének szürke, balatonõszödi kiruccanásokkal tarkított munkás hétköznapjaiban a csahos ölebmédia viszi a prímet. A nyegle stílusú kultúrbunkó reggelente azon kesereg, egyre többször és egyre hangosabban, hogy hol késik a normális jobboldali média megjelenése, vagy legalább annak lehetõsége. Most ez van kiadva feladatnak, megkapta az ukázt, brillírozik is, ahogy az kell. Miközben Francisco azon fáradozik serényen, hogy elmossa a rendszerváltozás által meghúzott éles határvonalat, egykori rendszerváltók és leváltottak között – ha így haladunk tovább, így az ötvenedik évfordulóra már ’56 is az övék lesz –, aközben jómódú sajtómunkásaikból álló médiaserege továbbra is az ellenzék démonizált vezérének lejáratására, hiteltelenítésére és ellehetetlenítésére pazarolja a drága idõt. A kormányt – sem a leköszönõt, sem az újonnan megalakulót – nem szabad kritizálni, elvégre nem harapunk bele a kézbe, amely enni ad. A fõ célpont továbbra is az ellenzék vezére, aki a Führer hazánkban betiltott könyvébõl felolvasott idézettel, mert példálózni, olajat öntve ezzel a tûzre, mely az iránta táplált gyûlöletbõl táplálkozik. Itt az új hivatkozási alap, hogy az ölebmédia csahos kitartottjai tovább püfölhessék az immáron nyolc esztendeje az univerzális pofozó-bábú szerepére kárhoztatott pártelnököt. A Magyarország legszerényebb emberének kikiáltott televíziós újságíró, aki még saját palackozású borának címkéjére is ráteteti a fényképét – innen a kitüntetõ cím! – önkéntes mérvadóként hétrõl-hétre közli velünk az elvárásait a szerinte kívánatos konzervatív média ismérveirõl. Másik tanult kollégája – szintén az ideológiai lövészárok túloldaláról – eközben nyílt levélben fordul a kedves hatalomhoz. Az idõsödõ zsurnaliszta mesterien nyal be – tegyük hozzá mindjárt: egészen csontig, úgy, ahogy az kell –, a szocializációt sem õ, sem a reggeli bulvármûsorban nyeglén elkvaterkázó kollégája sem tudná (de lehet, hogy nem is akarná) letagadni. A harmadik õskövületre, aki a gengszterváltás viharfellegeinek elvonulását követõen – miután látta, hogy mindenféle következmény és karcolás nélkül megúszta a bársonyos puhaságú átmenetet – legalább olyan szélsebesen pakolta ki bõröndjét, ahogyan azt tette a becsomagolásnál (óh magasságos Imre Kertész, hol vagy most?), szóval a drága Aczél Acsádira most ne is pazaroljuk a drága idõt és energiát. Térjünk még vissza néhány gondolat erejéig ehhez a pimasz ellenzéki fõ hallja kendhez, aki, ahogyan az a démonokhoz már csak hivatalból is illik, megint kihúzta a gyufát a hatalomnál, és szolgalelkû lakájainál. Az elvtársak kiakadtak, mint a sezlonyrugó, amikor ez a Viktor gyerek a Mein Kampf-ból idézett. Csak úgy halkan és közbevetõlegesen, ahogy szoktam, jegyezném meg, hogy példának okáért a nagy büdös Amerikai Egyesült Államokban némely felsõoktatási intézményben egyetemi fakultásként lehet felvenni az elõbbiekben említett mûvet elemzési és egyéb más célzattal. Muszáj ide idéznem egyedi stílusú cimborám ezen információk hallatán közölt észrevételezését, mely a tradicionális népi kultúrkör, valamint az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiban alámerítkezett, s egyúttal kellõ felfedezõi vénával megáldott, és kíjó ha figyelünk
3
váncsiságától hajtott pógárának ékes kifejezõkészségét dicsérõ sajátos keverékérõl tett tanúbizonyságot. (Cizelláltabb lelkû olvasóimat kérném, hogy ugorgyanak a következõ bekezdéshez! Szóval az újonnan kapott információ hatására képzõdött felismerés az alább következõ mondat formájában hagyta el fogai kerítését: „Na hol a faszba vagytok libsikéim, baszom a duda orrotokat? Asszem szabadelvûségbõl vissza lehetne ülni az iskolapadba korrepetálás céljából!” A szolidabb polgári szalonokat, valamint kulturális vitaköröket látogatók számára a szocialista nagyváros kissé nyers, ám annál lényegre törõbb stíluselemeit felvonultató hanghordozása, miként azt az elõbbi példa is mutatja, minden bizonnyal kissé radikális megnyilvánulásnak tûnhet, ennek ellenére felhívnám a figyelmet arra, hogy bizonyos, a társadalomnak talán nem a legmagasabb intelligenciaszintjét felvonultató, ám annál szélesebb köreiben ez a hanghordozás még a haladóbb szellemûek közül való, s általában ez számít mindennaposnak. Térjünk most vissza még néhány gondolat erejéig a Viktor király által felhozott témára, a félelem- és gyûlöletkeltésen alapuló hatalomgyakorlásra. Mondhatnánk politizálást is, csak attól félek, hogy ez a fogalom, mármint a politizálás, kis hazánkban immáron a végét járja. És akkor lássuk az ominózus idézetet: ORBÁN: „Kedves barátaim, hogy megvilágítsam Nektek az MSZP politikáját, a legjobb, ha a következõ idézetet hozom elõ a Mein Kampfból: ‘a gyûlölet a legalapvetõbb emberi érzés, a gyûlöletre kell alapozni a politikát, és a gyûlölettel kell megsemmisíteni az ellenséget.’. Az MSZP politikája erre alapul, így akarja megsemmisíteni a Fideszt.” Erre a kormányfõ: GYURCSÁNY: „El tudom képzelni, mi visz rá egy politikust, hogy ilyen durva módon szegje meg az európai játékszabályokat. Azt tudniillik, hogy az ellenfelet a nyilvánvaló viták ellenére is tiszteljük., hogy nem vonjuk kétségbe a demokratikus meggyõzõdését és hazafiságát, hogy miközben versengünk vele, vigyázunk arra, hogy az együttmûködésnek megmaradjanak a feltételei. Brutális dolog egy gondolatfüzérben, egy mondatban említeni a Magyar Szocialista Pártot és Adolf Hitler Mein Kampfját. Aki ezt teszi, az nem egyszerûen a Magyar Szocialista Pártnak árt, de árt az országnak is, mert együttmûködésre vagyunk ítélve. Így vagy úgy.” Érdekes az egész affér utóélete, mondjuk úgy a technikai részletek. SZIJJÁRTÓ PÉTER, Fidesz ügyvivõ: egy napilapban korábban megjelent egy írás a gyûlöletpolitizálásról, ahol a szerzõ a Mein Kampfból idéz. Orbán csak ezt ismételte meg. A Hírszerzõ internetes portál ehhez az egészhez ennyit fûzött hozzá: Autentikusok szerint különben ilyen mondat a Mein Kampfban nem található. Azt javaslom, lendüljünk túl a dolog technikai paraméterein és szorítkozzunk a lényegi mondanivalóra. Tegyünk is fel mindjárt néhány, elsõnek talán kínosnak tûnõ kérdést. Van-e okunk feltételezni, hogy a XXI. században, egy teljes jogú európai uniós tagállamban a hivatalban lévõ kormány gyûlöletre alapozva politizál? Az, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára, kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától, ahonnan némileg más rálátás nyílik az eseményhorizontra, egyértelmûen, hangosan és jól hallhatóan azonnal rávágja, hogy IGEN, még nem jelent semmit. Éppen ezért idéznék néhány figyelemreméltó gondolatot Gruiz Mártontól, aki kitûnõ elemzését a Demokrata címû hetilap ez évi 21. számában jelentette meg. (A teljes cikk a JHF 154. számában is olvasható.) „Az embereknek csak három hónapig terjed az emlékezetük” – valóban. De ebbõl hibás az a következtetés, hogy a kampányt megelõzõ éveket el lehet bliccelni. Az emberek felé áramló negatív információk a fejekben tudat alatt szép lassan lerakódnak, ellenséges attitûdöt létrehozva az illetõ párt vagy politikus ellen. Az így kialakított érzelmi viszony jelenti azt a betonalapot, amelyre a kampány végsõ hajrájában építkezni lehet. Ennek megfelelõen járt el az MSZP-SZDSZ négy éve, és most is. 4
(…) Mostanában gyakran felmerül a kérdés: nem az okozta-e a jobboldal vereségét (s okozza esetleg a jövõben is), hogy Orbán Viktort oly sok ember utasítja el zsigerbõl? „Lehet itt akármilyen hitvány és kártékony a balliberális kormány munkája, a szavazók úgyis õket választják, »csak Orbán ne legyen!« elv szerint!” – hallani manapság. Akármi is lesz Orbán jövõje, fontos tudni: az „Orbán-fóbia” nem ok, hanem tünet. Tünete a félig-meddig rendszerváltásunknak, tünete az egyoldalú médiahelyzetbõl következõ nagy hatásfokú lejárató propagandának és tünete a máig élõ hálózati módszerekkel való ellehetetlenítésnek. Bárki lenne most a helyében, ugyanígy járt volna. Amennyiben az egyéb körülmények változatlanok maradnak, akárki követi is, ugyanaz a sors vár reá (emlékezzünk: milyen hatékonyan gyûlöltették meg Antall Józsefet fél év alatt). Hát, azt hiszem ehhez nem sok hozzáfûznivaló van. Talán csak annyi, hogy a média, és azon belül az elektronikus média, azaz a televízió, ma már hatalomformáló tényezõvé lépett elõ. Ami nincs bent a tévében, az gyakorlatilag olyan, mintha nem is létezne. A média manipulációs erejérõl sokan sok mindent leírtak már, erre talán kár is vesztegetni a szót és a drága idõt. Az utóbbi idõben a legeklatánsabb példája a 14. havi nyugdíj, bizonyos nyugdíjas szervezetek által élbõl történõ elutasítása volt. Egészen mostanáig. Az ember mindig azt hiszi, próbál egy kis optimizmust magára erõltetni, hogy most már tényleg leértünk az aljára, innen lejjebb már tényleg nincs, ez már a Mariana-árok világrekorder 11 kilométeres mélysége, de nem. Mindig csalódnunk kell, és rá kell döbbennünk arra, hogy a Bayer-féle relativitási elmélet áll, azaz mindig van lejjebb. Most az ATV-hez betelefonáló, a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas mondja azt, hogy drukkol a Ferikének, hogy meg tudja csinálni a „reformokat”, mer’ hogy kellenek nekünk azok a megszorítások, de fenemód kellenek. Beszarás. Ezt nem én mondom, hanem az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiból feltörõ keserûség mondatja velem. Megáll az ész és támaszkodik. A goebbelsi sulykolásos propaganda és a több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezõ agit-propos múlt megtette hatását. Az emberek nagy százaléka önként hajtja fejét a nyaktiló alá, kívánjuk a nemzet megsarcolását, címszóval, felvehetnénk a megreformált tizenkét ponthoz egy tizenharmadikként a megszorításokat is, amibe aztán végül csendesen belerokkan majd ez a többszörösen félre és megvezetett ország, lóvá tett, bután kiskorú népe. De mi van akkor, ha a gyûlölet- és félelemkeltés mégis ráillik az országot irányító politikai erõkre? Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy nemcsak én, a Vitéz László hitbizományában senyvedõ egyszerû szavazópolgár érzem úgy, hogy a dolgok jelen pillanatban ezen az úton haladnak, hanem nálamnál okosabb emberek is. Nézem a televíziót. A polgári oldal betelefonálós mûsoraiba a bejelentkezõk tekintélyes hányada nem meri bemondani a teljes nevét, vagy azt, hogy honnan telefonált. Az õszödi kormányüdülõ volt dolgozói csak levélben merték leírni az õket ért atrocitásokat, a megfélemlítést, a megaláztatást, nehogy utólag esetleg hangról beazonosíthatók lehessenek. Megint arra kérek mindenkit egy rövid pillanatra, tegyünk félre mindenféle pártszimpátiát, gondoljunk bele abba, elõfordulhat-e ez, normális állapot-e ez, egy teljes jogú európai uniós tagállamban a XXI. század elején? Ugye nem? És e helyütt kérdezem meg az annak idején az Európai Unióhoz történõ csatlakozást megszavazó honfitársaimat is, én, aki nemmel voksoltam, milyen elvárásaik vannak önöknek, egy európai gondolkodást, demokráciát és jogállamiságot reprezentáló kormányzattal szemben? Mert nekem nem olyanok, mint amilyeneket ez a mostani régi-új érdekközösség képvisel. Az Európai Unió teljes jogú tagjai vagyunk, hát akkor viselkedjünk is európai módra. Erre tetszettek igent mondani, vagy nem? Nekem inkább úgy tûnik a jó ha figyelünk
késõ kádári kor restaurációja folyik itt, mégpedig öles léptekkel, mégpedig fenemód zavartalanul. És itt megint meg kellene állnunk egy pillanatra. Gondolkozzunk el azon, hogy azok az emberek, akik személyükben, személyükkel hiteltelenítik a rendszerváltoztatást – és ugyanez a médiára is áll – még mindig befolyásos hatalmi pozícióban – lásd országgyûlés, kormányzati pozíciók, médiapozíciók – vannak. Milyen változás is volt itt akkor tulajdonképpen? Idézet Tóta W. Árpád, az index internetes portál újságírójának „Liberális minimum” címû írásából: „A médiafölény furcsa mítosz: feltételezi – a pártszimpátiából -, hogy az ország fele fideszes médiára vágyik, csak nem kapja meg. Pedig van fideszes napilap, hetilap, fideszes tévé, fideszes rádió. Ha naponta nyolcmillióan rohamoznák a trafikokat Magyar Nemzetért, akkor annyit nyomnának belõle, és kész, nincs médiafölény. De nem hajlandók levonni a következtetést, hogy ha mégse belõlük kérnek többen, akkor talán a termék rossz. (…) A médiaegyensúlyt nem úgy kell elõidézni, hogy köz- vagy pártpénzbõl lapokat gründolunk, hogy rövid pórázon keltetett droidokból szervezünk szerkesztõséget, és nem is úgy, hogy megszálljuk a közmédiát. A közönség elkapcsol. Csak azt a liberális minimumot kellene aláírni, és nem követelni meg a hiteltelen hazudozást – hiszen szegény sajtómunkásnak mása sincs a hitelén kívül.” Megint csak néhány kérdés: Tessék nekem megmondani, hogyan van az, hogy a mindenhol fogható köztévén a Gyárfás-féle angol utcai média-kommandó csak és kizárólag az ellenzék politiksait baszogatja reggelente a Nap-kelte címû beszélgetõs mûsorban, a koalíció politikusainak pedig hangos nyelvcsapások közepette nyal, mégpedig csontig? Tehát akkor, hol is van itt a médiafölény? Vagy emlékezzünk csak a váci esetre, ahol önhatalmúlag kiveszem a Hír Televíziót a kedvezõ áru csomagból. Ha most megint egy pillanatra félreteszzük a párthovatartozást, egy hírtelevízió, ami itthon még meglehetõsen ritka – valami hasonlót próbál megvalósítani az Echo TV is – kivegyenek az olcsóbb kategóriából. Miért nem mondjuk az ATV-t vették ki? Talán még emlékszünk azokra a cinikus kijelentésekre, amelyek arról szóltak, hogy akinek televízió kell, az vegyen magának. Ez a mondat világít rá a legjobban arra, hogy a volt kommunisták és ideológiai örököseik mennyire nem érzik otthonosan magukat a piacgazdaságban. Mert mit is jelent magyarul ez a pökhendien cinikus mondat? Ebben a mondatban tulajdonképpen benne van az egész erkorcsosult, félig-meddig abbamaradt módszerváltozás lényege. Õk könnyen beszélnek, hiszen jogutódlás címén vittek magukkal mindent. Õk könnyen beszélnek, hiszen nem – ahogy mondani szokták – kopasz seggel indultak neki a következõ másfél évtizedes etapnak, hanem alattuk volt pénz, paripa fegyver, média. De ne menjünk el szó nélkül a megyei napilapok esete mellett sem. Mit is ír Tóta W.? „De nem hajlandók levonni a következtetést, hogy ha mégse belõlük kérnek többen, akkor talán a termék rossz.” A Dunántúli Napló talán fikarcnyival is jobb, mint amilyen volt? Egy fenét. Mégis azt veszik a legtöbben, mert az a megyei napilap, azt
szokták meg, az jut el mindenhová. Nagy tévedés tehát, hogy pusztán piaci alapon minden eldönthetõ. Ez a liberális politikai legszélsõségesebb, s egyben legkártékonyabb tévedése is. Általánosít, mint be akar suvasztani apiac nevû képzeletbeli hatalmas kalap alá. Ugyanez a torz értékítélet és beteges mentalitás figyelhetõ meg az elmaradhatatlan oldalnehezék esetében is, amikor nekimennek az egyházaknak, hogy ugyan már tartanák el magukat önerõbõl. Az elsõ pofára esés akkor éri õket, amikor „csuháséktól” visszakézbõl azonnal megkapják az elsõ ideológiai taslit, hogy aszongya: akkor ti is tartsátok el magatokat a párttagok befizetéseibõl. A szög pedig akkor bújik elõ immáron végérvényesen a zsákból, amikor az egyházak kérnék vissza a jogos jussot, az elvtársak által jogtalanul elvett jövedelemképzõ-képességgel bíró javaikat. Ilyenkor jól jön a jogutódlás, ezért is volt szükség annak idején az MSZP-vé alakuláskor annak kimondására, hogy vihessék magukkal a hatalmas vagyont. Ám ami a racionális oldalon áldás, ideológiai oldalon hatalmas koloncként még mindig lehúzza õket. Ezt ismerte fel zseniálisan Francisco, el is kezdte gõzerõvel az átkos múlt eltüntetését, elmaszatolását, egybemosást, hogy most már ne legyen egyértelmû, kinek is köszönhetõ tulajdonképpen az igazi rendszerváltás. Van már saját ötvenhatosuk is, aki felettébb jól érzi magát közöttük. Talán kínossá vált már így az ötvenedik évforduló felé egy padban ülni a körmös Bauer meg a Petõ fiával. Hogyan is írta Gruiz Márton az elemzésében? „Az emberek felé áramló negatív információk a fejekben tudat alatt szép lassan lerakódnak, ellenséges attitûdöt létrehozva az illetõ párt vagy politikus ellen.” Ha a pártok és a politikusok esetében ez mûködik, minden bizonnyal mûködik a média szereplõinek esetében is. Meg kell kezdeni azt a munkát, el kell kezdeni azt a folyamatot, melynek keretében fel kell hívni az emberek figyelmét a régrõl itt maradt, és a hatalmat elvtelenül kiszolgáló újságírók, véleményformálók hiteltelenségére, esetlegesen a média nagy nyilvánossága elõtt elkövetett hazugságaikra, vagy tájékozatlanságukra. Például korábban tett kijelentéseikkel történõ szembesítés stb. Ahogyan azt például a TV2 esetében is láttuk, Havas Henriket már több alkalommal is elmarasztalta a médiahatóság. Ez darab ideig még elmegy, de egy idõ után valószínûleg már a kereskedelmi csatorna sem tolerálja tovább, ha sorozatosan baj van az emberével. Ahogyan azt láthattuk a másik oldalnál a Vasárnapi Újság és a Hír Tv esetében, a média-bojkott is rendkívül hatásos lehet. De talán még hatásosabb, ha megfejeljük azt, például a kereskedelmi csatornák esetében, a média-bojkottal együtt kereskedelmi bojkottal is. X terméket árusító cég egy adott, nekünk nem tetszõ hangvételû mûsorban hirdetett? Annak a cégnek a termékét mindaddig bojkottáljuk, amíg ott hirdet. Ugyanezt újságokra, rádiókra is ki lehet terjeszteni. A polgári oldal tagjai is fogyasztanak, méghozzá nem is keveset. Jelentõs vásárlóerõt képviselnek, ha a szavazás eredményének hinni lehet, legalább annyit, mint a koalíciót támogatók. Ne dugjuk a fejünket a homokba! Gyõzzük le õket a saját fegyverükkel. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
HELYZET LEÍRÁSA AZ ELLENZÉK KEZÉBE KERÜLT A leendõ problémákat elõrevetíti az, ahogyan a kormányalakulás körüli titkolózás valószínûleg fontos fenntartása közben a helyzet leírása, meghatározása és értékelése teljesen az ellenzék kezébe került. Így a következõ napokban a kormányzatnak azzal kell kezdeni a kommunikációt: miért nem igaz, amit az ellenzék állít, hogy ti. a kormánypártok átverték a választókat a választás elõtt. (Hack Péter – Népszabadság, június 3.)
jó ha figyelünk
5
– Az „Orbán-fóbia” nem ok, hanem tünet – A varsói gyors megérkezett. Tolatva. Térségünkben, szinte kivétel nélkül az összes posztkommunista országban lebomlásnak indultak a diktatúra átöröklött hatalmi struktúrái. Leglátványosabban és legutóbb éppen lengyelországban. Szégyenszemre nálunk viszont gyorsan és agresszívan robog a leplezetlen restauráció. A generációváltáson átesett nómenklatúra, politikai, gazdasági, kulturális beágyazottsága és egyeduralma megszilárdulni látszik. A Fidesz „páratlan” politikai teljesítményre volt képes. Hagyták magukat leváltani a rendszerváltozás utáni legsikeresebb kormányzati teljesítménnyel a hátuk mögött, ellenben ugyanerre már képtelenek voltak a leggyatrább kormánnyal szemben. Az ellenzék politikai teljesítménye tehát még a MedgyessyGyurcsány kormányzati munkájánál is gyengébb volt, megengedõbb vélemények szerint (ami valószínûleg azért közelebb áll az igazsághoz) a teljesítményeknek a közvélemény elõtt megjelenõ látszata maradt alul. Hogy történhetett ez meg? A külsõ okokról sok szó esett, és minden bizonnyal esik is még. Fontos azonban a Fidesz által elkövetett hibákat is számba venni. (Ezen írás viszont nem vállalkozik annak eldöntésére, hogy a hibákért kik és milyen arányban felelõsek.) FÉLRESIKLOTT ÁTALAKÍTÁSOK A Fidesz szervezeti átalakításának célkitûzései, a tagozatok létrehozása és a tömeges tagbeléptetések alapvetõen helyesek voltak. A csekély számú tagság drasztikus felduzzasztásától a valódi néppárttá válást remélték. Rengetegen be is léptek, azonban számos helyi pártszervezetnél a régi, az egész nemzeti oldal szempontjából tulajdonképpen véletlenszerû vezetést ez a feldúsulás nem újította meg, nem egészítette ki, hanem paradox módon bebetonozta. A kibõvült helyi pártközösségek jó szándékú, de naiv és amatõr (jórészt idõsebb) friss tagságában sokkal nehezebben alakultak ki a korábbi vezetéssel szemben alternatívát nyújtani képes szövetkezések. Sok helyütt (persze nem mindenütt) az új tagság így a régi vezetés szavazógépeként funkcionál csak. A tagozatok kialakításával hasonló a helyzet. Létrehozásukkal akarták lefedni az egész MSZP-n és SZDSZ-en kívül esõ magyar társadalmat. A tagozatok megalakultak, de igazi önállóságot, cselekvési teret, s fõleg autonóm, karizmatikus vezetõket már nem kaptak, nem kaphattak. Legszembetûnõbben ez a probléma a környezetvédelmi tagozat irányítójának kijelölésénél mutatkozott meg, amikor meglepetésre a magyar politikai élet 6
legismertebb „zöld politikusának”, Illés Zoltánnak megválasztását hiúsította meg a Fidesz vezetõsége. Bármennyire is vitathatóak olykor Illés szakmai és politikai megnyilvánulásai, mégis oly ízig-vérig elkötelezett és aktív környezetvédõrõl van szó, aki „nyüzsgésével” élõvé, a média számára megkerülhetetlenné varázsolta volna a tagozatot, az összes – egyébként politikával nem foglalkozó – környezetvédõ figyelmét és szimpátiáját a Fideszre irányítva. A többi tagozat sorsa sem alakult másképp. Mesterséges megteremtésük utáni lassú sorvadásuk mára odáig jutott, hogy a kampányban már jelképesen sem vettek részt, s a tagozatvezetõk többségének neve a közvélemény elõtt a feledésbe merült. A legnagyobb problémát a kisgazdapárt hiánya okozza, amelyet a tervek szerint a gazda és a falutagozat megalakulása pótolt volna. A Fidesznek a 2002-es választások után valószínûleg nagyobb erõfeszítést kellett volna tennie a helyi kisgazda vezetõk megnyerésére és a tönkrement párt megmentésére, hogy aztán az újjászervezõdõ párttal – amennyiben nem tud megerõsödni – közös listán induljon, hasonlóan a KDNP-hez. Minden híresztelés ellenére nem a MIÉP-Jobbik két százaléka hiányzott, hanem a kisgazdák tizenkét százaléka. Ugyancsak hiba volt a KDNP szerencsés megtisztulása után, hogy a Fidesz-frakcióban ülõ MKDSZ és egyéb exkereszténydemokratás képviselõkbõl nem alakítottak egy külön frakciót. Nem elsõsorban a kuratóriumokban és bizottságokban kapott többletpozíciók, a parlamenti többletfelszólalások miatt lett volna ez üdvözítõ, hanem kommunikációs szempontból. Az önálló KDNP-frakció és a szabadon cselekvõ, karakteres arculattal és eltérõ mondanivalóval megjelenõ tagozatok nemcsak a heterogén társadalom különbözõ csoportojait tudták volna könnyebben megszólítani, hanem a balliberális oldal pergõtüzében lévõ céltáblát is jobban széthúzták volna. A Fideszre, s különösen Orbán Viktorra lõtt az összes párt és a „független” értelmiségi udvartartásuk. Ezt senki sem viseli el. Az „egy a tábor, egy a zászló” nem jelenthet egyetlen céltáblát is. Pszichológiai szempontból is hatékonyabb, ha több szereplõ mondja ugyanazt. Igen nehéz hitelesen állítani valamit, ha közben mindenki az ellentétes álláspontját hangoztatja (lásd MSZP, SZDSZ, MDF kontra Fidesz). Az „egy a tábor, egy a zászló” lényege (az elveszett szavazatok megakadályozása) ügyes kommunikációs és munkamegosztás-
nak utat nyitva is maradéktalanul teljesülhet, hiszen a döntõ pillanatban az egymás javára visszalépés a lényeg. Amennyiben pedig egy partner a parlamentbe jutáshoz nem elég erõs, akkor még mindig ott a közös lista lehetõsége. A tagozatok megalakulása és a tömeges beléptetés még alsóbb szinteken sem mindenhol okozott szellemi-intellektuális felfrissülést, a párt megközelíthetetlen döntéshozó centruma pedig lényegében változatlan maradt. Sokak állítása szerint a Fidesz-vezérkar és a háttéremberek között egyfajta kontraszelekció zajlott le. Próbáltak ugyan maguk mellé szépségtapaszként új, szimpatikus arcokat beemelni (lásd: Pelczné Gál Ildikó), de ez csak mesterséges ad hoc „rámutatással” történt, s nem teljesítményen és rátermettségen alapuló szigorú kiválasztódási folyamattal. A Fidesz felfoghatatlanul rossz személyzeti politikája szoros kapcsolatban állhat az említettekkel. Miközben a párt holdudvara tele volt tettre kész, tehetséges emberekkel, általános vélemények szerint a fontos pozícióba mégsem a feladatra alkalmas személyek kerültek. Évekig senkinek nem szúrt szemet, hogy a szelíd Révész Máriusz pártszóvivõként az ellenséges, agresszív médiaközegben nem tudja hatékonyan ellátni feladatát? Miért az évek óta fáradtnak, unottnak és megtörtnek mutatkozó Rogán Antal lett a kampányfõnök? A temérdek kritika ellenére miért elmozdíthatatlan Habony Árpád kampánystratéga? Kommunikációs igazgatói posztra Deutsch-Für Tamásnál miért nem akadt hozzáértõbb szakember? Az egyre inkább elvörösödõ Budapesten vajon tényleg Kupper András a legmegfelelõbb vezetõ? A kérdéseket a végtelenségig folytathatnánk… HIBÁS STRATÉGIA, KAMPÁNYHIBÁK „Az embereket nem érdeklik a morális kérdések” – ez súlyos tévedés. Ellenkezõleg: minden választást erkölcsi kérdések döntenek el. A 2002-es kampányban meg sem próbálták elhazudni a polgári kormány gazdaságpolitikai és egyéb sikereit, legfeljebb azt mondták: õk még jobban csinálnák. A 2002-es és a jelenlegi választási sikerük titka is az erkölcsi megbélyegzés volt. Mindez igaz akkor is, ha egytõl egyig csupa hazugságon alapult. „Korrupció”, „lopás”, „klientúraépítés”, „politikai tisztogatás”, „embereknek félniük kell”, „kettészakítják az országot” – sorolhatnánk végtelenségig az Orbán-kormány alatt ismételt vádjaikat. Már ellenzékben, de különösen kormányra kerülésük jó ha figyelünk
után, az összes rágalmukat aztán õk maguk követték el. „A tarkójukon fogják érezni a leheletünket” – mondta Pokorni Zoltán a 2002-es választások után. A valóságban azonban a Fidesz már az elsõ perctõl vonakodott a szociális demagógián kívül bármiféle konfrontációba keveredni. Emlékezzünk csak a Keller-féle ámokfutás gyakorlatilag szó nélkül hagyására, vagy a nyilvánvaló választási visszaélésekrõl való hallgatásra. (Miféle demokráciafelfogás az, ahol egy párt fél a nyilvánvaló visszaélésekrõl beszélni, mondván, az „visszaüt” rájuk?) Kétségtelen, a Fidesz pár erõtlen próbálkozással megkísérelt nyilvánosság elé tárni néhány jogállamiságot megcsúfoló botrányt (APEH-adatok másolása, KH, Nomentana, Fittelina ügyek, áfavisszatrtás stb.), a közvéleményben azonban ezek nem hagytak maradandó nyomokat, amibõl a párt a „nem érik el az emberek ingerküszöbét” következtetésre jutott. A konklúzió téves: ingerküszöbrõl nincs értelme ott beszélni, ahol az inger el sem jut a célhoz! Felmérések bizonyítják: az emberek többsége nem is hallott a botrányokról és a gazdaságot sújtó baklövésekrõl, ha mégis, akkor erõsen torzított formában. Tehát a helyes reakció a kommunikáció egyértelmûbb, következetesebb és professzionálisabbá tétele lett volna. Ehelyett a kampány utolsó fél-egy évére a párt tematikájából már teljesen eltûntek az említett ügyek. A koalíció következmény nélküli skandallumai úgy suhantak el mellettünk, mint egy gyorsvonat ablakai. Felvillantak, néhány ember felháborodott, a Fidesz esetleg néha tartott egy-egy sajtótájékoztatót, majd csönd. A valóságos tényeket a közvéleménynek nem megmutatni, illetve kellõ határozottsággal meg sem próbálni olyan mulasztás, ami a választásokon szükségszerûen bosszulja meg magát. A Fidesz agytrösztjében addig-addig rostálták az általuk „kontraproduktív”-nak vélt témákat, addig-addig válogatták az eseményeket, míg csupán a gáz- és gyógyszeráremelés, a munkanélküliség és az ingyentankönyv maradt. Ezek rendíthetetlen vezérfonalként húzódtak végig az ellenzéki párt négyéves kommunikációján. Katona Béla a Horn-kormány idején a politika és a szervezett bûnözés közötti hídverésrõl beszélt. Mit mondott volna nemrég, amikor az állami pénzügyi ellenõrzõ szerv (PSZÁF) vezetõjét a kormánypárti frakciók törvénymódosítással távolították el, miután olyan köztörvényes bûncselekmény-sorozat felgöngyölítésébe kezdett, amelybe állami pénzek milliárdjait pumpáltak és a szálak a legmagasabb politikai körökig (a belügyminisztertõl, a pártpénztárnokon keresztül a titokzatos Gyurcsányiig) vezetnek? Talán a maffia két szilárd hídpillérnek nevezte volna a frakciókat? S mit mondott a Fidesz? Ingyen tankönyv… jó ha figyelünk
Felmerül itt egy fontos kérdés: vajon egy párt, jelesül a Fidesz, kampánytaktikai megfontolásokból bizonyos tudomására jutó köztörvényes bûncselekményekrõl hallgathat-e? De jure talán igen, ám de facto ez már bûnpártolás! És akkor még nem is beszéltünk arról a morális kötelezettségrõl, hogy egy pártnak illene a szavazóbázisát foglalkoztató problémákról (is) beszélni, s nem csak mindenféle butácska reklámszlogeneket kántálni. „Az embereknek csak három hónapig terjed az emlékezetük” – valóban. De ebbõl hibás az a következtetés, hogy a kampányt megelõzõ éveket el lehet bliccelni. Az emberek felé áramló negatív információk a fejekben tudat alatt szép lassan lerakódnak, ellenséges attitûdöt létrehozva az illetõ párt vagy politikus ellen. Az így kialakított érzelmi viszony jelenti azt a betonalapot, amelyre a kampány végsõ hajrájában építkezni lehet. Ennek megfelelõen járt el az MSZP-SZDSZ négy éve, és most is. Az Orbán ellen felszított protest hangulatra építették a politikájukat. A végsõ mozgósítás csak így, csak ezzel együtt, erre alapozva lehet hatásos. Mostanában gyakran felmerül a kérdés: nem az okozta-e a jobboldal vereségét (s okozza esetleg a jövõben is), hogy Orbán Viktort oly sok ember utasítja el zsigerbõl? „Lehet itt akármilyen hitvány és kártékony a balliberális kormány munkája, a szavazók úgyis õket választják, »csak Orbán ne legyen!« elv szerint!” – hallani manapság. Akármi is lesz Orbán jövõje, fontos tudni: az „Orbán-fóbia” nem ok, hanem tünet. Tünete a félig-meddig rendszerváltásunknak, tünete az egyoldalú médiahelyzetbõl következõ nagy hatásfokú lejárató propagandának és tünete a máig élõ hálózati módszerekkel való ellehetetlenítésnek. Bárki lenne most a helyében, ugyanígy járt volna. Amennyiben az egyéb körülmények változatlanok maradnak, akárki követi is, ugyanaz a sors vár reá (emlékezzünk: milyen hatékonyan gyûlöltették meg Antall Józsefet fél év alatt). Hiába finomítja, szelídíti végtelenségig a stílusát Orbán (közben frusztrálva, elbizonytalanítva híveit), az õt gyûlölõk úgyis csak másodkézbõl, a médiából feléjük sugárzott kép alapján ítélnek. Az pedig független a valóságtól… „Igen, a média!” – sóhajtanak sokan. Igazuk van. Ez kulcskérdés. A Fidesz immáron nyolc éve megváltoztathatatlan természeti adottságként tekint rá. Tudomásul kell venni, hogy az írott és elektronikus sajtó jelentõs hányada a kormánykoalíció és holdudvarának szerves része. Mindig õket fogja szolgálni, maguktól soha semmiféle gesztust nem fognak gyakorolni. Több frontos háború zajlik, s mindegyik front egyformán fontos. A médiáé is. Persze ehhez hosszú távú, koncepciózusan és hideg fejjel megtervezett aprómunka kell. Különféle
eszközök kombinációja szükséges, részleges bojkottok, tiltakozások, élõ mûsorokban felkészült viselkedés – miért jelent intellektuális kihívást egy ellenzéki politikusnak mondjuk Bánó András kérdéseinek célzatos, hazug és elfogult módjára ott helyben felhívni a nézõk figyelmét? –, saját médiumok létrehozása és így tovább. Az emberek többsége nemhogy a hazugságokról, torzításokról és elhallgatott ténykerõl nem tud, de még arról sincs sejtelme, hogy manipulálják. Az ellenzéknek ezen a téren (ki másnak?) is van tennivalója. A médiahelyzetet ellensúlyozó megkerülõ technikák fontosak, de csak kiegészítésképpen. A Fidesz az emberekkel való közvetlen kapcsoltafelvételtõl remélte a sikert. A párt belekezdett a „Nemzeti konzultáció”-ba, amelynek langyos „Mi nem meggyõzni akarjuk az embereket…” szlogenje sajnos önbeteljesítõ jóslatnak bizonyult. A konzultációk, a polgári körök, a nagygyûlések rendkívül hasznosnak bizonyultak: a nemzeti elkötelezettségû emberek lélekben megerõsödtek, körükben a szétroncsolódott társadalmi szövet nagymértékben újjáépült. A nemzeti oldal magja azonban továbbra is egyfajta zárványként él a társadalomban, legfeljebb a kontúrjai lettek élesebbek. A polgári körök, a mozgósítás, a levelek, üzenetek eljuttatása mind-mind ezen a zárványon belül funkcionált csak. HOMOK ALAPON A Fidesz embertelen sok munkát végeztetett az önkéntes aktivistáival, akik keresték a hasonló gondolkodásúakat, majd hordták a leveleket, szóróanyagokat – de gyakran csak egymásnak. Önmagában a terepmunka a szimpatizánsok magjának bõvítésére nem bizonyult alkalmasnak. A konzultációkon és egyéb rendezvényen önkéntesen megjelenõk (vagy a televízióban ezeket figyelemmel kísérõk) szinte kizárólag csak a már elkötelezett emberekbõl álltak. A többieknél viszont egy levélel, hûtõmágnessel a napi több órás tévé-agymosás nem ellensúlyozható, sõt egy-egy „becsengetés” inkább szül ellenreakciókat. A Fidesz az említett „betonalap” helyett homokra építkezett. Azonban a katasztrofális kormányzati teljesítmény miatt még így is a gyõzelem reményével vághatott bele a hajrába. Mindenki várta a kiszivárgott hírek szerint rendkívül alaposan elõkészített „nagy dobást”. De mi született a kreatív stáb vajúdásából? Gázáremelés, gyógyszeráremelés, munkanélküliség… Megfejelve a szomorkodó Fatánéval és a „rosszabbul élünk, mint négy éve” szöveggel. Ennyi. A Fidesz négyéves kampánymunkájára végig jellemzõ ötlettelenség, humortalanság és unalom talán itt érte el a zenitjét. Ez már tényleg kontraproduktív volt. Egyrészt – pártállástól függetlenül – mindenki torkig volt már ezekkel az együgyû 7
szlogenekkel, másrészt igaz sem volt. Hiszen az elrontott gazdaságpolitika ellenére felelõtlenül (hitelekbõl) szétosztogatott pénzek és a lízingelt, méregdrága kampányberuházások, vagyis a jövõ felélése miatt táncolunk a borotva élén, de nem éltünk rosszabbul. A finisben ráadásul kiszórtak még egy rakás pénzt is, totálisan lejáratva a Fidesz negatív kampányát. Ami egyébként szakmailag is csõd volt, hiszen a Fideszt, mint „eladandó terméket”, a hirdetésekbõl áradó „depresszióval” kötötték össze (például a televíziókban a reklámfilm után mindig hozzátették, hogy „A Fidesz politikai hirdetését látták”). Mintha egy szappant egy saját mocskában fetrengõ koszos emberrel reklámoznának. Logikus lenne, de nem mûködik. Ha az elpazarolt irdatlan mennyiségû plakáttal (négy évre elosztva) az ellenzék – védekezésre kényszerítve a kormányt – folyamatosan tematizálta volna a közbeszédet az ország valós helyzetérõl, a kormány elhallgatott botrányairól, hazugságairól és agresszivitásáról (ötletesen, szókimondóan, olykor némi humorral fûszerezve), akkor fel sem merülhetett
volna, hogy a miniszterelnöki vitában Gyurcsány az ellenfelét támadva az Orbánkormány nyolc évvel korábbi ígéreteit kérje számon. És ugyancsak nem lehetett volna „a legjobb stratégia” az, hogy Orbán – demonstrálva jámborságát – ezt is eltûri… Súlyosbításként még a párton belül felmerülõ egyéni ötletek is blokkolva voltak, a célcsoportokra szabott tematikus kampányról nem is beszélve. A helyzetet jól illusztrálta, amikor a Fidelitas-tagok kétségbeesésükben saját kútfõbõl és pénzbõl maguk készítettek plakátokat (a központiaknál sokkalta jobbakat és hatásosabbakat) az oktatás és az egyetemek tönkretételérõl, az elmaradt kollégiumi építkezésekrõl, a diákhitelrõl, de a párt mindehhez egyetlen fillérrel sem járult hozzá. Utólag meg mindenki célozgat Mikolára, a bûnbakra. Elfelejtik: amikor országos és helyi politikusok tucatjai napi rendszerességgel elõadást tartanak, mindig lesz szövegkörnyezetébõl kiragadható mondat. Ha valami okozott kárt a Fidesznek, az elsõsorban az elégtelen védekezés, s még inkább az ellenfél sokkalta nagyobb és gyako-
ribb „elszólásainak” ki nem használásából adódott. (A Fidesz miért nem tudott például Gyurcsánynak az Iparkamara elnöke elleni õrjöngésébõl tévéreklámot készíteni?) Hasonlóan: a „szerver”- és a „fax-” – egyébként nevetségesen jelentéktelen – „ügyek” a bénult kommunikációiának inkább voltak tünetei, mint vereségének okai. „Nincs hova hátrálnunk” – mondta Fábry Sándor. A Fidesz négyéves kampánya egy kollektív mellébeszélés volt. A valóság helyett mindig olyan dolgokról szóltak, amirõl ott és akkor azt gondolták, kedves az emberek fülének. Ha nem jött be, változtattak kissé, hatalmas vargabetûket leírva az igazság körül. Pedig nincs egyszerûbb, mint igaz ügyet szolgálni. Nem kell kitalálni, megtervezni, elleplezni. Csak képviselni kell. Az igazság elõbb-utóbb utat tör magának. Ha mégsem, akkor is tiszta lehet mindenkinek a lekiismerete. A dolgokat pedig tömören, tisztán nevén kell nevezni. A maffiát maffiának, a lopást lopásnak, a hazugságot hazugságnak… Nincs hová hátrálni. Forrás: Gruiz Márton – Demokrata
A médiafölény mítosza A magyarországi jobboldal alaptémái közé tartozik a média kiegyensúlyozatlansága. Ennek közönséges megfogalmazásai általában 80 és 99 százalék közé teszik a baloldali-liberális médiatúlsúlyt, bár hogy miben mérik, azt maguk se tudják. A jobboldali vízióknak mindig része a média kiegyensúlyozása, merthogy ez így nem igazságos: az ország fele velük van, sajtójuk meg alig. Különösen gyakran kerül elõ ez a toposz akkor, amikor éppen negatív elõjelû Fidesz-hírek cirkulálnak, mert valamely prominens belebüfizett a mikrofonba. Ilyenkor úgymond a baloldali sajtó kreál ügyeket, amelyek valójában nem, vagy alig történtek meg; és ha volt is ilyesmi, akkor is gonosz dolog tudósítani róla. Kudarcaikért és azok negatív visszhangjáért a médiát teszik felelõssé. Így történt ebben a kampányban is. A médiafölény-elmélet lényege, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Minden médium, aminek a távirányítója nem a Fidesz-székházban van, ellenségesnek minõsül. A rettentõ ködfejlesztõ gépezettel csupán néhány világítótorony áll szemben: ezek a jobboldali médiumok, ilyenbõl kellene még több. Azonosításukat megkönnyíti, hogy Orbán Viktor idõnként közzéteszi az ajánlott olvasmányok listáját. A Magyar Nemzet, a Demokrata, a Heti Válasz és a Hír TV, illetve részben a Magyar Rádió. A jobbos szubkultúra iránt érdeklõdõk felfedezhetik még az Ufit, a Reformot, Dobos Attila Nemzetõrét, a weben a Gondolát, az eretnek-jobbos szegmensben a Magyar Fórumot, a jobbikos Magyarok Lapját. Sok a versenyzõ, de valóban feltûnõ, hogy az elért közönség terén nagy a lemaradás – ha nem is 95:5 az arány. A SZABADSÁG NEM FIDESZES a magyar jobboldal a fogyasztói társadalommal és a szabad piaccal szemben határozza meg magát Világos, hogy hol a turpisság: a balliberális térfélre sorolt kiadványok és csatornák jelentõs részérõl nem mondható el, hogy oly mértékben volnának pártosak, mint a dicsõséges öt (vagy akárhány) százalék. Sõt egy részük egyáltalán nem az, hanem egyszerûen bulvár: nem más, mint a populizmus sajtóbeli megjelenése. Azt adja, 8
ami kelendõ. Szexet, szórakoztató mûsorok sztárjainak pletykáit, versenyautót, meg még egy kis szexet. A jobbos vízió – vallásos alapjai, illetve klerikális retorikája miatt – utálja a szexet, a szórakozást, talán csak a versenyautót viseli el, de az se biztos. Emiatt idõnként elõkerül valami szigorú arc jobbról, és jól megmondja, hogy fuj. Médiamákony. Népbutítás. Szenny. A konfliktus gyökere, hogy a magyar jobboldal kulturálisan a fogyasztói társadalommal és a szabad piaccal szemben határozza meg magát. Nem igazán van kibékülve ezekkel a dolgokkal. Legyen inkább úgy, mint régen volt, mármint Tolkien szerint, valaha, az aranykorban. A magyar jobboldalnak természetesen semmiféle reális alternatívája nincs a fogyasztói társadalommal szemben, sõt esélye se, hogy megszüntesse, de attól még utálhatja kedvére, és játszhatja azt, hogy lehetne máshogy. De ne csodálkozzon egyidejûleg azon, hogy a fogyasztói társadalom és a szabad piac legfõbb haszonélvezõje, a tömegmédia nem fogja cserébe spontán viszontszeretni. Nekik kell az a pucér csaj a címlapra, mert az embereknek is kell. Konzultálnak velük minden nap, és kell. A LIBERÁLIS MINIMUM De nem stimmel a számvetés a „szeriõz“, közéleti sajtónál sem. Túl sok az ellenpélda, túl sok az olyan sztori, leleplezés, publicisztika, elemzés, amely egyértelmûen kedvezõtlen a baloldalnak, és amihez hasonló viszont az „ötszázalékos“ kuruchadnál eddig elképzelhetetlen volt. Soha, egyetlen alkalommal nem jelent meg rosszmájú észrevétel Torgyánnal kapcsolatban a Magyar Nemzetben, amíg miniszterelnök-helyettes (pre-nemzetorvos) volt az Orbán-kormányban. Sõt, zseniális politikusnak és kiváló stratégának láttatta õt a jobboldali publicisztika ünnepelt nagyágyúja. Ugyanígy kezelték Mikola Istvánt. Medgyessy, Demszky, Magyar Bálint vagy Gyurcsány aligha fogadnák kitörõ örömmel az emlékkönyvet, amelybe a balliberális oldalra sorolt lapok véleményeit gyûjtenénk össze. Érzik ezt a problémát a jobbos médiamûhelyekben is, de szemmel láthatóan nem felfogni, csak megmagyarázni szeretnék. jó ha figyelünk
Pedig médiaegyensúly csak akkor lesz, ha megértik, hogy magukat zárták be a rajongótáborba. Hogy akármilyen komolyan játsszák az indiánosdit, kívülrõl ez csak röhejes. „A média világszerte balra húz“, mondta egyszer Bárdos András töprengve, és ez igaz abban az értelemben, hogy a szabadságellenes nézetek a média halálos ellenségei. Vannak balos és vannak jobbos – párthoz kötõdõ vagy egyenesen pártpénzekkel kitömött – lapok, de a kettõ közt ott vannak a több-kevesebb mozgástérrel rendelkezõ független és félfüggetlen orgánumok és újságírók. És amint adódik mozgástér egyáltalán – ahogy az ötszázalékos táborban egészen a vereségig nem adódott – a médiamunkás fejvesztve menekül minél távolabb azoktól, akik nem veszik jó néven a klasszikus technikákat. Például azt, hogy a szerzõ megnézi a híreket, azokról véleményt alkot, és azt leírja. Anélkül, hogy igazodna az aktuális pártvéleményhez, anélkül, hogy figyelembe venné, hoz-e szavazatot valakinek. Hogy ha hülyét észlel, akkor megírhassa, hogy az ott egy darab hülye, tekintet nélkül a színére. A szabad média, mivel mûködéséhez szükséges egy liberális minimum, agresszíven reagál az olyan politikai erõre, amely õt korlátozni akarja. És hogy az illetõ erõ ezt nagyon akarja, arra alkalmas bizonyítékok azok a szerkesztõségek, amelyekben ez megvalósult. Ha nyolcmillióan rohamoznák a trafikokat Magyar Nemzetért, akkor annyit nyomnának és kész, nincs médiafölény. Sajátos gátja lett a pártvezérelt sajtó a politikai evolúciónak is. Nyilvánvaló, hogy most majd vitákra lesz szükség a konzervativizmus és jobboldaliság dolgainak rendezéséhez. A probléma az, hogy ezek a viták úgy folytak le eddig is, hogy a Fidesz álláspontjával kapcsolatos kritikák rendre a Népszabadságba, az ÉS-be és egyéb lapokba kényszerültek – Dávid Ibolya Konzervatív kiáltványa, Tölgyessy, Debreczeni, Solymosi Frigyes, és mások írásai -, és innentõl a kritika címzettjének már nem is kellett válaszolnia a kérdésekre. Az „ellenséges“ lapokban publikáló szerzõt szimplán le lehet árulózni, és menetelni tovább az egy zászló alatt, a vereségbe. Sorok közötti, óvatos célozgatásokra volt csupán lehetõség mindeddig. Ha a Magyar Nemzetben most elkezdõdött vitának lett volna tere korábban, ma nem az égõ házban kéne töprengeni, hogy mit rontottak el. AZ AUTÓS ÚJSÁGÍRÁS FÖLÉNYE A médiafölény furcsa mítosz: feltételezi – a pártszimpátiából -, hogy az ország fele fideszes médiára vágyik, csak nem kapja meg. Pedig van fideszes napilap, hetilap, fideszes tévé, fideszes rádió. Ha naponta nyolcmillióan rohamoznák a trafikokat Magyar Nemzetért, akkor annyit nyomnának belõle, és kész, nincs médiafölény. De nem hajlandók levonni a következtetést, hogy ha mégse belõlük kérnek többen, akkor talán a termék rossz. Hogy Csintalan Sándor a szemétdombon túl piacképtelen. Nem hajlandók észrevenni, hogy aki nem a Fidesz napi meséjére, hanem a világra kíváncsi, az nem engedheti meg magának a Magyar Nemzetet. Inkább siránkoznak, hogy fölény van. Volt egyszer néhány elégedetlen ember. Õket az zavarta, hogy nincs egy rendes vasútbarát magazin, csak a MÁV üzemi lapja.
Rendezhettek volna köztéri hõzöngést az autós újságírás fölénye miatt, de nem ezt tették. Összeültek, belõtték a célközönséget, kitalálták az ideális újságot, aztán befektetõt, szerzõket, nyomdát szereztek, és elindították a lapot. Az Indóház magazin azóta is vígan pöfékel. Odeírják rendesen a PR-cikkek alá, hogy ezt épp a Siemens fizette, oszt jónapot. Rájöttek, hogy nem azért nem kell senkinek az üzemi lap, mert autós összeesküvés van, hanem mert az nem való civileknek. szubkultúra, amire a kívülálló úgy tekint, mint a melegekre. Tolerálja õket, de nem akar oda tartozni. Hát a Fidesz üzemi lapjai sem. És sajnos nincs egy sem a mainstream termékek közt, ahol ne látszana a párt vasmarkának nyoma. A Hír TV-n, ahol Orbán beszédének snittjeit használják csatornaszignálnak. A Heti Válaszon, amelynek fõszerkesztõje a Fidesz-pódiumon szaval, persze hogy a médiafölényrõl, és amelynek választási címlapján, egy hivatalos Orbán-portré alatt az olvasható: Magyar szolidaritás. Az Ufin, amely még mindig hordozza az ígéretet, hogy jobbos fiatalként is lehet normális az ember, ám választás elõtt büszkén dorombolva címlapra tolja az Orbán farmerkabátban bazsalygós PR-fotóját. Ezek bizony üzemi lapok, bennfenteseknek. És szovjetembereknek, akik elhiszik a szabad szemmel is látható hazugságokat, vagy ha nem is hiszik, valamiért mégis kifizetik a hazugság hozóját másnap is. JÁTSZANI IS ENGEDD Az ilyen sajtóhoz is tartozik közönség: a rajongók, akik megerõsítést és nem gondolkodást, nem vitát várnak. De ez nem az ország fele. Ebbõl ennyi is elég. De ez is szép eredmény egy nagyra puffadt szubkultúrától. Bár nem mellékes, hogy pont ez a fajta sajtó tette a Fideszt zárt és nehezen bõvíthetõ szubkultúrává, amire a kívülálló úgy tekint, mint mondjuk a melegekre, a graffitisekre vagy az ortodox zsidókra. Tolerálja õket, de nem akar oda tartozni. Sajtója alapján a magyar jobboldal nem politikai eszme, hanem pszichózis. A médiaegyensúlyt nem úgy kell elõidézni, hogy köz- vagy pártpénzbõl lapokat gründolunk, hogy rövid pórázon keltetett droidokból szervezünk szerkesztõséget, és nem is úgy, hogy megszálljuk a közmédiát. A közönség elkapcsol. Csak azt a liberális minimumot kellene aláírni, és nem követelni meg a hiteltelen hazudozást – hiszen szegény sajtómunkásnak mása sincs a hitelén kívül. Kitörni a belülrõl befalazott lovagvárból, és rácsodálkozni a felhõkarcolókra. Jó ok van rá: Mikolával és Semjénnel az antiliberális offenzíva is elbukott. Nem dõl össze a világ, sõt épül, ha a jobboldali média nem lesz azonos a Fidesz PR-osztályával. Talán nemcsak négyévente derülnének ki a hibák. Médiát kell csinálni, nem udvartartást. De nem is csinálni kell, csak engedni, hogy mûködjön. Hát hiszen nem idióták a jobbos kollégák sem, tudnak azok írni és gondokodni. Csak hagyni kéne õket. Mindenben egyetértõkbõl sohasem lesz meg az ötven százalék, és ne is legyen. Forrás: Tóta W. Árpád
AZ ELMÉLKEDÕ KÓKA
Bár Kóka miniszter nemrég arról elmélkedett, hogy a szolidaritás vereséget szenvedett a versennyel szemben, a gazdasági tárca nemcsak szolidaritásáról biztosította a svájci cementóriást, hanem munkahelyteremtõ támogatást is felajánlott. Megjegyzem, a dotációra szánt összegre más régiókban tán nagyobb szükség lenne, de nem is ez az igazán felháborító. Egy felelõs kormányt – egyebek mellett – az különböztet meg egy befektetési társaságtól, hogy az egyedi befektetés piaci hatékonysága helyett a felségterületén élõk életminõségéért felel. Alkotmányos kötelezettsége továbbá, hogy hatékony védelmet nyújtson az ökogyarmatosítási törekvések ellen, és – megfelelõ környezetdiplomáciai stratégiával – óvja az ország környezetbiztonsági érdekeit. Schiffer András – Magyar Hírlap, 2006. május 31.
jó ha figyelünk
9
Most, hogy egyértelmûvé vált Demszky Gábor ötödszöri jelölése a fõpolgármesteri posztra, elgondolkodhatunk a szabaddemokrata politikus sikerességének okairól. Azért is indokolt ez, mert minden bizonnyal – bár ilyen jóslatokat tenni kockázatos – Demszky ötödik alkalommal is elnyeri a fõvárosi szavazók többségének bizalmát. Ezzel példa nélküli sikert könyvelhet el: húsz év Magyarország egyik legfontosabb választott politikai pozíciójában nem akármilyen teljesítmény. Ha számba vesszük Demszky Gábor mû-
ködésének eredményeit, lehet sorolni a megvalósult és a be nem teljeseített ígéreteket a Nagykörút felújításától, a csepeli szenyvíztisztító megépítésén keresztül a nem közlekedõ 4-es metróig, a mindig az önkormányzati választások elõtt felgyorsuló útfelújításokig, vagy a rendezetlen parkolási helyzetig. Lehetne érveket hozni a fõpolgármester kiváló pr-tevékenysége mellett. Két- három éve csak a botrányaitól volt hangos a magyar sajtó: horvát villa, terepjáró, miegymás. Majd Demszky bocsánatot
kért dzsentri viselkedéséért – ezt azért becsüljük meg, nem sok példát találunk hasonlóra Magyarországon –, ma pedig már alig emlékszünk a kétes ügyekre. Lehetne érvelni, de nem érdemes. Nem ezen múlik, hogy Demszkyt újraválasztják-e, hanem az ellenfelein. Pontosabban azok hiányán. Tizenhat év alatt sem a szocialisták, sem a Fidesz nem volt képes egy épkézláb jelöltet állítani a posztra. De nem jeleskedett egy esetleges utód „kinevelésében“ az SZDSZ sem. Cselovszki Zoltán, a Fidesz egyik fõpolgármester-jelöltje (négy is van ilyenbõl, vagy öt, ezt még a Fidesz sem tudja eldönteni) a Magyar Hírlapnak fakadt ki pártja tehetetlensége miatt. Cselovszki fején találta a szöget: a két nagy pártnak semmilyen koncepciója, stratégiája nincs a fõváros vezetõjét illetõen. Mintha négyévente rácsodálkoznának a problémára: jé, itt van ez a Budapest, amely úgy mondják, a parlamenti választásokkor is rendszerint döntõ szerepet kap, nosza, nevezzünk be valakit az érte folyó versenybe. És az a szép ebben, hogy mindez közhely: mindenki tudja Demszky gyõzelmének okait, mégsem képesek ennek megfelelõen cselekedni. A szocialistáknál a megszokott párton belüli iszapbirkózás, míg a Fidesznél egy Orbánnal szemben álló önálló hatalmi centrum kialakulásától való félelem akadályozhatja, hogy ezt az egyszerû felismerést tettek kövessék. Az SZDSZ pedig kissé elkényelmesedett az utódkeresésben: ennyi idõ alatt felépíthettek volna egy esélyes utódot, aki képes lenne elõdje nyomába lépni. Egyik sem történt meg. Így viszont Demszky marad Budapest ura – akár az idõk végezetéig. Hogy ez jó-e vagy rossz, döntse el mindenki maga. Forrás: PA – VG.hu
10
jó ha figyelünk
Körülbelül akkor lehetett biztosan tudni, hogy Demszky ismét „bedobja a kalapját” (hogy ezt az amerikai politikából ismert fordulatot alkalmazzuk) a fõpolgármesterségért folyó versenyben, amikor Orbán Viktor a miniszterelnök-jelölti vitában bejelentette, hogy a Fidesz, kormányra kerülése esetén, létrehozza a Budapest Minisztériumot. Ja, tehát még csak jelöltje sincs az ellenzéknek? (Most se!) Demszky – aki nem most jött a hathúszassal, legfeljebb a négyes metróval, igaz, azzal már nem elõször! – az ilyet azonnal megérzi, nem is sokat habozott, csak annyit várt, hogy a koalíciós tárgyalások vize kicsit meghabosodjék, s bejelentette. Illetve kijelentett. Õ bizony be akarja fejezni, amit elkezdett 1990-ben. A budapesti ember elkomorodik, de tudja, a fõpolgár ebben igazán mester: ha valamit elkezd, azt befejezi. De majd csak késõbb. Tizenhat év kevés volt, jöjjön az újabb négy! Meglássuk, be lesz fejezve addigra nagy mû, a gép forog, s az alkotó végre elpihen, noha nem babérokon, mert az nincs. Babértalan tizenhat év volt ez a magyar fõváros életében, noha meg volt adva a sava-borsa mindennek. A sava szét is rohasztott mindent, amit lehetett, a borsa pedig alaposan felpaprikázott mindenkit (prüszköltünk tõle eleget), noha választási idõszakban ez egyáltalán nem látszik. A „mi Gáborunk” fess ember, jól fest, ahogy a szalagot vágja át, még jobban, ahogy minket, embereket. Kinek kellett Demszky Gábor ilyen hosszú ideig? Nyilván, hogy nekünk, budapestieknek, hiszen ha nem kellett volna, már rég a horvát tengerparton lovagolna a tengeri csikókon (fõként, ha az összes lízingelt terepjárója éppen szervizben volna). Pedig Budapest – valljuk be – ma egyáltalán nem olyan, mint egy világváros. Nem város. Sokkal inkább városkatag. Nem kell mást tennünk, csak végigsétálni a „történelmi” belvároson. Múzeum körút, Károly körút, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út. Ha egy, a háború utáni Budapestrõl forgatott filmhez keresnénk színhelyet, nem
jó ha figyelünk
is volna semmi baj. Üresen ásítozó kirakatok, össze-vissza ragasztgatott üvegek, szeméthalom, sitt (csitt!, a „közterületfenntartás” ilyesmivel nem törõdik, elég gond nekik a parkoló autók bírságolása), és ha egy-egy portál mögött mégis van élet, hát jobb volna hallgatni róla – a fõvárosi vendéglátás dicsõségkönyvét ugyanis manapság külországi nagykövetségek honlapjain írják, s Dantétól kölcsönzik hozzá a mottót („Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”) De nem is kell belépni. Hiszen nem lehet nem belelépni. („Mint aki halkan belelépett, / s jönnek feléje távol, ferde illatok…” – Karinthy Frigyes.) A mai Budapesten két dolgot nem lehet csinálni: 1. autóval közlekedni, 2. gyalog. Ha autóban ülsz, egyszerûen nem érted Petõfit, aki szerint „Míg állni látszék az idõ, / Bár a szekér szaladt”. Hogyhogy haladt? A szekér. Lassan kétszáz év eltelt, az egy vagy két lóerõs szekér szaladt, a sok lóerõs autó ellenben áll. És még szerencsénk is van, ha igen. Nagyobb a baj, ha megy. Mert akkor tízméterenként belehajt egy kátyúba… a többit ismerjük. Közlekedési szakemberek rég felfigyeltek arra, hogy a magyar fõvárosban (nos, a vidék sincs éppen lemaradva e tekintetben) a magyar autósok tekintete nem a szembejövõ forgalmat fürkészi, hanem közvetlenül kocsija elõtt, az utat. Hogy hátha! Hátha idõben észreveszi, s ki tudja kerülni. Vagy ha nem, hát megfelelõen lelassíthat. És hát gyalog! (Canis mérge.) Az, hogy Balkán, már jó ideje nem mondható el Budapestrõl, talán Szarajevó volt ilyen, közvetlenül a háború után (nem az elsõ világháborúra gondolunk). És, kérem, most egyáltalán nem áll szándékunkban politizálni! Mindez alapélménye a budapesti embernek, valamint az ide látogatónak – nem is értjük, miért jönnek még mindig, sok pénzért, külföldrõl, nyilván kalandvágyból. Aminthogy tényleg! Napjainkban rohamléptekkel terjed a divat: az ósdi, avitt, lepusztult a trendi. Olvassuk, hogy Amerikában, Nyugat-Európában leverik a vakolatot az új házakról, de mert az
munkával jár, hát keresnek maguknak olyan helyet, ahol lemállott magától. Nekik persze Budapest maga ez eldorádó (Riviéra?). Istenem! Ennyi gyönyörû pusztulás! Mocsok! És bûz! Bûz mindenekfelett. Definitely dear Mr. Demszky, hotyan pírja eszt protukálni, nem etyszerû, isn’t it? Valóban. Talán palackozni kellene. Valódi hungarikum. …Az ember (józanésszel) azt hinné, hogy ami elviselhetetlen, mint életminõség, az elviselhetetlen, pártállástól és – szimpátiáktól függetlenül. A kutyaszar az fajra, felekezetre tekintet nélkül semmi más, csak kutyaszar, és undort kelt, valamint káros az egészségre (noch dazu). Az az ember tehát, akinek regnálása alatt kutyaszar alá temetõdik egy világváros (?), az teljességgel alkalmatlan arra, hogy vezesse, irányítsa azt. Lehet szép, lehet jó, akár szerethetik is – de alkalmatlan. Azoknak a szerencséseknek, akik az elmúlt években eljutottak az egykori szocialista tábor fõvárosaiba (Prága, Varsó stb.), a volt szovjet balti országokéba (Riga, Vilnius, Tallinn), van összehasonlítási alapjuk. A mai Budapest egy elhanyagolt lóistálló azokhoz képest, és akkor még nagyon visszafogottak vagyunk a minõsítéssel. És tényleg nem értjük. Sem a pártokat, akik nem tudnak (nem akarnak?, nem mernek?) egy esélyes jelöltet állítani Demszky Gáborral szemben. Sem önmagunkat, akik majd megint megválasztjuk, ötödször is (valahogy úgy, mintha Pilátus kérdésére egyenként ugyan „mást”, csoportosan azonban mindig Barabást kiáltanánk). Még leginkább talán magát Demszkyt lehet érteni! Õ nyilván elégedett a teljesítményével, és akkor legalább egy ember van, aki igen. Amúgy, emlékezzünk rá, tényleg jól mutat a hókotró nyergében. Akkor van igazán nyeregben, amikor télvíz idején hányja a hót. (Hóhahó!) Virtigli hóhányó. Ennyi legalább elmondható róla. Különben meg, utána a vízözön. Forás: Kocsis L. Mihály – gondola
11
Ein Reich, ein Volk, ein Führer – hangzott Hitler kampányjelszava. Egy ország, egy ember, egy program – szólt a Gyurcsányé nemrég, nyilván a németbõl való felületes fordítás következtében. Amikor elõállt az addigi pártprogramot lesöprõ, lopott szlogennel operáló Új Magyarország programmal, nyomatékul pedig az idézett háromtagú jelmondattal, dühödt kritikának tette ki magát mindenki, aki képes volt felismerni a náci és a szoci vezér közötti verbális párhuzamot. Ez csak sima ügyetlenség, maximum a szokott személyi kultusz – sugallták. Ám nem túl bonyolult elképzelni, mi lett volna, ha Orbán ügyetlenkedik így, az idézett áthallással sztárolva magát. Az alapítványán keresztül MSZP-résztulajdonban álló Népszabadság szemlátomást azóta sem képes ezt a kommunikációs öngólt feldolgozni: most például nem gyõz szörnyülködni, állítólag mi meg nem esett a Fidesz-kongresszuson. Azon a kongreszszuson, ami zártkörû volt, tehát – ha csak be nem mikrofonozták – történéseit legfeljebb másodkézbõl lehet tudni. A 3. oldalon ezt így fogalmazzák meg: „A jelenlévõk szerint a kongresszus mélypontja volt, amikor Orbán Viktor az MSZP gyûlöletkampánya kapcsán váratlanul közölte: »Most idézek nektek a Mein Kampfból.«” Kissé homályos, hogy a „jelenlévõk” minõsítik-e mélypontnak a feltételezett eseményt, vagy az ellenlábas napilap – az viszont nem kérdõjelezõdik meg, hogy az MSZP gyûlöletkampányt folytatott. A tudósító szerint Orbán „ezek után felolvasta a »szerzõ«, Adolf Hitler gyûlöletrõl szóló »gondolatait«, azt illusztrálva ezzel, hogy a leírás ráillik az MSZP gondolkodásmódjára, politikai eszközeire. Folytatva a gondolatsort, ezek után a Fidesz elnöke párhuzamot vont a nemzetiszocializmus és a nemzetközi szocializmus között: míg a nemzetiszocialisták faji alapon, a nemzetközi szocializmus osztályalapon »gyûlöl« szerinte.” Ami (ha tényleg így mondta) nem orbáni lelemény, hanem történelmi közhely, ami a Gulághoz és Recskhez vezetett. Már ez a tudósítás is több sebbõl vérzik: sem a szakmaiság, sem az objektivitás próbáját nem állja ki – az viszont, amit a címlapon produkál a Népszabadság, minden képzeletet felülmúl: „A Fidesz elnöke odáig ment, hogy az ellene és pártja ellen folytatott szocialista gyûlöletkampányt Hitler Mein Kampfjából vett idézetekkel cizellálta (sic!), amire jó ízlésû ember nem vetemedik.” Nem tévedés: a Népszabadság a tudósításában nem csupán véleményt közölt, hanem egyúttal felelevenítette a Szabad Nép-negyedórák hagyományát is: már a hírközléssel egy idõben leszögezte, mit gondoljon a jó olvasó elvtárs, aka12
A Photoshop sokszor csodákra képes. Nemcsak a nyuszis magazin hasábjaira kívánkozó sztároknál elmaradhatatlan kellék immáron a retusõrök kezében, de a világot jelentõ deszkák meghódítására készülõ politikuspalántáknál is jól jön néha napján az intelligens szoftver. Különleges esetekhez különleges effektek. rom mondani, „a jó ízlésû ember”. A nyugatias sajtó elválasztja a hírt és a véleményt, a Pravda-iskola nem. Ráerõsítésként a lap belsõ vezércikke azt is jelzi, hogy a költségvetési krach elõtt álló ország figyelmét a fasisztázás felé kívánják fordítani. „Ez még annak ismeretében is rémisztõ trükk, hogy a magyar jobboldal rendszerszerûen nem veszi emberszámba ellenfeleit. Amíg ezekkel a hidegfejû dühkitörésekkel nem néznek szembe a jobboldalon, nagy valószínûséggel önmagukkal sem fognak. Talán ez lenne az õ harcuk.” A kolléga trükknek nevezi a ténymegállapítást,
hogy az MSZP ugyanolyan gyûlöletkampány-eszközökkel élt és él, mint amit Goebbels (s nem Hitler) megfogalmazott? Lelke rajta. Emberszámba vett vitatársam nem észleli a saját elsõ oldalas dühkitörést (melynek „hidegfejû” változata értelemszerûen fából vaskarika); s gyorsan kollektíven lenácizza a jobboldalt (Mein Kampf – „az õ harcuk”). Ezek után mit is lehet arra a cáfolhatatlan érvre mondani, hogy Gyurcsány azért nem a baloldal vezére, mert a vezérblogban ezt tagadja? Forrás: Csontos János – MNO
jó ha figyelünk
2005. május 29.-én Franciaországban, az EU-Alkotmány népszavazásán a franciák kimondták a NEM-et, ezzel megvétózták az új alkotmány-ópust, hiszen a 25 tagország közül, ha csak egyetlen egy nem fogadja el az új EU-alkotmányt – nem lehet bevezetni. Igaz, a holland NEM gyorsan követte a franciáét, de ismerjük el: a francia népszavazás jelenti a valódi összeomlást!... Az Európai Unió régi tagországai az európai integrációs folyamatok során két súlyos hibát vétettek. Bevezették a közös pénzrendszert, az eurót. Ezzel tönkretettek három erõs nemzeti valutát: az osztrák schillinget, a német márkát és a francia frankot. Újabb súlyos tragédia, hogy úgy bõvítették ki 2004. május elsején az Európai Uniót, hogy posztkommunista rendszerek zúdultak be Nyugat-Európába, végzetesen felhígítva az addigi közös európai értékrendeket, és az együttmûködés addig kialakult normatíváit. Magyarországról tudjuk, naponta érezzük: ez egy roncsország, parlamenti diktatúrával. Klasszikus önkényuralmi rendszerben élünk, ahol az évszázadok során felhalmozott hihetetlen értékû nemzeti vagyont – az ügynököktõl hemzsegõ parlamenti pártok – egyszerûen széthordták, magánosították! A nyugati jóléti társadalom állampolgára fel sem tudja fogni, hogy Magyarországon tizenöt év során 80 milliárd USD összegû államvagyont egyesek büntetlenül eltüntethettek!... A pártpolitika behatol a rendõrség, ügyészség, bíróság berkeibe: ítéleteket hoz, vagy bûncselekmények aktáit tünteti el. A politika bekebelezi a bankrendszert, és pénzmosodává zülleszti; behatol az iskola falai közé és szétveri az oktatást; az ifjúságot alkohollal, abortusszal és droggal pusztítja. Az Anyaföldet eladja. A politika üzletté silányítja az egészségügyet, a tankönyvkiadást, a sztrádaépítést. Uralja a fegyver- és kábítószer-kereskedelmet. Az állampénzek – ellenõrzés hiányában – elherdálódnak. Felesleges intézmények százai, ezrei virulnak, miközben a községekben nincs pénz postafiókra, gyógyszertárra, fogorvosi rendelõre. Ha ilyen Magyarország: nem különb Lengyelország, Szlovákia, Csehország; a balti államokról nem is beszélve. És jön, igyekszik az Európai Unióba Románia és Bulgária! Kétségbeejtõ helyzet! A posztkommunista országokban még nincs jogállam, nincs alkotmányos rend, nincsenek szétválasztva és egymástól elkülönítve a hatalmi ágak, nincs független szakmai közigazgatás: de az EU-ba bezúdulva ott máris át kívánják formálni a saját arculatukra a Mûvelt Európát! Szörnyû pillanatok! Képzeljük el, hogy Románia EU-s tagfelvételkor a 24 magyar jó ha figyelünk
EP-képviselõ közül EGYETLEN EGY SEM fogalmazta meg – feltételként – Székelyföld területi Autonómiáját, Erdély kulturális Autonómiáját; Kalotaszeg, Temesvár, a Partium közigazgatási autonómiáját! Romániával szemben csak a korrupció felszámolása és a cigánykérdés megoldása a magyar feltétel! No meg Verespatak ügye... A magyar EP képviselõk jellemgyengesége miatt Európa vakon fog kapni egy Románia-fiaskót, holott az alapvetõ emberi jogok kérdésében még a tagfelvétel elõtt kellene nagytakarítani a Balkánon! Az SZDSZ raccsolója: Szent-Iványi István elszörnyülködött, hogy kik merészelték az EP Külügyi Bizottsága elé terjeszteni azt a PETÍCIÓT, amely a Székely Nemzet önrendelkezési akaratáról világosította fel az EU döntéshozóit!?... A múlt évben Csehország és Szlovákia úgy lett EU-s tag, hogy a Bemes-dekrétumokban megfogalmazódott kollektív háborús bûnösök-elve még mindig a mai napig érvényben van!... Nyugat-Európát 2004. május 1.-én a kelet-európai hordák lerohanták. Újra Magyarország a példa! A GDP, a munkanélküliek száma, az államadósság mértéke, az évekig elhúzódó bírósági perek száma mind-mind agyonkozmetikázott adat az EU felé. Semmi sem igaz, amit az ország-jelentésekben közöltek! Az EU nem tudja, hogy nincs kiépítve a régiók rendszere, nem mûködik az EU pénzek lehívásának intézménye. Itt nincs sajtó-és véleményszabadság, itt minden választás beprogramozott csalással zajlik, itt pályázatokat csak a nomenklatúra nyerhet, itt szándékos népirtás folyik, itt az agráriumot tudatosan megnyomorítják, itt a falvakat elnéptelenítik. Képzeljék el, egy ilyen ország parlamentje 2004. december utolsó ülésén ripsz-ropsz, minden vita nélkül elsõként fogadja el az EU új alkotmányát, anélkül, hogy valaki is tudná: mit is tartalmaz az a bizonyos, az Európai Egyesült Államokat megteremteni kívánó alkotmány-opusz? A magyar parlamentet abszolúte nem érdekli semmilyen alkotmányjogi aggály: nagy fölénnyel megszavazzák az új EU alkotmányt, majd a téli szünetre hazamennek!... Franciaország felébredt. Európa vezetõ nagyhatalma az EU alkotmányra kimondott NEM-je valójában megmentette Európát egy tébolytól, az õrülettõl, az EU-t akolba tömörítõ jogtiprástól. A francia NEM azt bizonyítja, hogy a mai Franciaország egy igazi, egy erõs NEMZET! Pedig azok a háttérirányítók, akik az új EU alkotmányt „kitalálták“: Chirakot bízták meg a megalkotásával, de még ez sem szédítette meg a franciákat!...
Pedig a franciák mindenben kedvezettjei az Európai Uniónak. A francia parasztok kapják a legtöbb uniós támogatást, a francia bor elõtt egész Európa szõlõtõkéit letarolják, a francia sajt elárasztja Európát. Mégis a Francia Nemzet alapvetõ érdeke: a francia szuverenitás mindenekfelettivé vált! Irigyelnünk kell ezt a büszke, öntudatos, erõs Nemzetet! Soha ne feledjük: EURÓPÁT 2005. MÁJUS 29.-ÉN FRANCIAORSZÁG MENTETTE MEG! Romhányi László
GYÕZELEM! Románia Európai Uniós tagfelvétele nagy vihart sejtetett, hiszen Magyarország az Európai Unió tagjaként az összes sérelmét megfogalmazhatta volna Bukaresttel szemben. Nézzünk át ezek közül egynéhányat: – Erdély etnikai összetételének – betelepítésekkel való – erõszakos megváltoztatása. Több mint 2,5 millió regáti román vált Erdély lakójává. – A magyar temetõk megsemmisítése, eltüntetése. – A pusztulásra ítélt magyar mûemlékek, emlékhelyek ügye. – A hatóságok, a bíróságok elõtti esélyegyenlõtlenség ügye. – A magyar nevû helységnévtáblák tilalma. – A román történelemhamisítás szellemi terrorja – A magyar történelmi egyházak vagyona visszaadásának tilalma. – A magyar nyelvû iskolák ellehetetlenítése. – Erõszakos elrománosítás. – Az erdélyi és székelyföldi magyar politikai szervezetek, pártok bukaresti irányítása, mûködésük jogsértõ akadályoztatása. – Székelyföld szándékos tönkretétele, gazdasági „térdrekényszerítése“. – Székelyföld területi Autonómiájának adminisztratív akadályoztatása. – Erdély kulturális autonómiájának adminisztratív akadályozása. – A erdélyi magyar kisebbség hátrányos helyzete. – A csángómagyarok elnyomatása /az anyanyelv tilalma, iskolák hiánya, vallási terror/. – Színmagyar területeken román ortodox templomok tömegeinek felépítése, stb. Korábban ezekrõl az akkut problémákról a szocialista béketáboron belül tilos volt beszélni. Nem véletlen, hogy nemzedékek nõttek fel úgy, hogy nem hallottak Trianonról, nem tudták: a határon túl magyarok milliói élnek. De a Ceausescu-féle falu13
rombolásról, vagy 1988-ban a román-magyar határon lelõtt több ezer erdélyi menekültrõl egy szó sem jelenhetett meg abban a honi médiában, amelyet ugyanazon személyek birtokolják, akik a pártállamban nem engedték megbontani a „jószomszédi“ viszonyokat... ANTALL BÛNE A Román Kondukátor eltakarítását követõen hamar elszálltak az illúziók, kiderült: Antall József Iliescu elvbarátja, hiszen amikor 1990-ben, Párizsban, a Nemzetek Házában az ÖNÁLLÓ ERDÉLY felé akart nyitni a francia nagypolitika, Budapest Petre Roman miniszterelnököt küldte Párizsba, ezzel demonstrálván a megbonthatatlan testvéri román -magyar barátságot a március 19.-i véres marosvásárhelyi progrom ellenére... Petre Roman párizsi villámlátogatásának az volt a legfõbb üzenete, hogy sem Bukarest, sem Budapest nem kíván foglalkozni Erdély önállóságának francia törekvéseivel... MEDGYESSY BÛNE 2002. december 1.-én Medgyessy Péter -Budapesten- együtt koccint Nastaséval. A két miniszterelnök Románia legnagyobb nemzeti ünnepét köszönti. 1918. december 1.-én Károlyi Mihályék különvonatokon utaztatták Gyulafehérvárra a románokat, hogy ott román nemzetgyûléssé átalakulván kikiáltsák Magyarország 22 vármegyéjének Romániával való azonnali Unióját... 1918 óta ez a románság legnagyobb ünnepe. 2002. december 1-én Medgyessy Péter ezt az ünnepet köszönti, szégyenszemre... TABAJDI ÉS SZENT-IVÁNYI BÛNE Megdöbbentõ, hogy a bevezetõben felsorolt rengeteg akkut magyar-román ellentét egyikét sem terjesztették Romániai EU-s tagfelvétel vitájában az Európa Parlament elé! Elõbb az EP Külügyi Bizottsága tárgyalta a Románia számára kötelezõen megoldandó problémákat. A 24 magyar EP képviselõ egyike sem kérte az autonómiák kérdését, de még Tõkés László (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács); Csapó József, (Székely Nemzeti Tanács), Markó Béla (RMDSZ), Szász Jenõ (Magyar Polgári Szövetség) sem! Senki! Gál Kinga FIDESZ-es EP képviselõ rengeteg jelentéktelen problémahalmazt vitt a Külügyi Bizottság elé: Veres-patak kivételével azokat mind elutasították. Veres Patak mellett a korrupció felszámolása és a cigánykérdés megoldása lett Romániával szemben megfogalmazott legfontosabb EP követelmény. Szerencsére az utolsó pillanatban az Európa Parlament Külügyi Bizottsága 2005. március 29.-i ülésére készhez kapta a Székelyföldi Nemzeti Bizottmány angol nyelvû PETÍCIÓJÁT, amelyet most teljes terjedelemben leközlünk. E PETÍCIÓ nyomán Piere Moscovici francia szocialista EP képviselõ terjesztette 14
elõ Székelyföld autonómiája igényét. A Külügyi Bizottság két ellenvélemény mellett egyhangúlag elfogadta azt a javaslatot, hogy Románia EU-s tagfelvétele feltétel csomagjában szerepeljen az a kitétel, hogy a székelységnek joga van az önrendelkezésre. Mindössze ketten tiltakoztak az önrendelkezés felvetése ellen: Tabajdi Csaba MSZP-s és Szent-Iványi István SZDSZ-s képviselõ. TISZTELT VÁLASZTÓ POLGÁR! Amikor 2006.-ban voksolsz, soha ne feledd: a TE szavazatod is legalizálja a mai parlamenti pártok korlátlan uralmát! Sem az MSZMP-nek, sem az SZDSZ-nek, de még a FIDESZ-nek sem állt érdekében kikövetelni Romániától székelyföld területi Autonómiáját és Erdély kulturális Autonómiáját! NE DÕLJ BE A SZÉP SZAVAKNAK: A TETTEK BIZONYÍTANAK! SZÁMUKRA BUKAREST BARÁTSÁGA FONTOSABB, MINT A MAGYAR ÉRDEK! Az Európa Parlament nagy fölénnyel elfogadta az EP Külügyi Bizottsága ajánlásait Románia EU-s tagfelvétele feltételeként, köztük a székelység önrendelkezési jogát. EZ A SIKER A MI GYÕZELMÜNK! Ugyanis a híres PETÍCIÓT a magyar Országos Nemzeti Bizottmány vezetése fogalmazta meg, és a Székelyföldi Nemzeti Bizottmány nevében mi jutattuk el Brüsszelbe és Strassbourgba! Petíció A SZÉKELYFÖLDI NEMZETI BIZOTTMÁNY KÉRÉSÉRE EURÓPAI UNIÓHOZ Románia Európai Uniós tagfelvétele döntéshozatalánál a nemzetközi közösség elé terjesztjük Románia mindmáig megoldatlan nemzetiségi kérdését: a székelység ügyét. Erdély keleti részén, a mai Románia közepén, a Kárpátok vonulata mentén él Európa egyik legrégibb õslakos különleges népe: a székelység. Bár nyelve magyar, mentalitásában, szokásaiban, néplélekben, hagyományaiban elüt a Kárpát-medencében élõ magyarságtól. Írott források bizonyítják, hogy a székely kiváltságok már Attila Hun Birodalom idejétõl fogva megillették a székelyeket, akik akkor a Nép Gyûlésben, majd a Kr.u. 800-tól Nemzetgyûlésben döntöttek saját sorsukról. Kötelezõ katonáskodásuk fejében megtarthatták õsi alkotmányukat, szokásjogukat, saját bírájukat és örökösödési rendjüket. A Székely Nemzet (mert ez a jogállásuk immáron 1000 esztendeje) kollektív jogokat biztosított minden egyes tagja számára. Minden székely egyenlõ volt, sõt: minden székely nemes volt, rendelkezett a szabad költözködés jogával és nem fizetett adót. Alkotmányuk a legelsõ Európában,
megelõzve az angol Magna Chartát (1215) és a magyar Aranybullát (1222). A székely nép: Európa kulturális öröksége. Különleges hagyományait még ma is gyakorolja. Nevezetesek a székely kapuk. Ornamentikájuk évezredek üzeneteit hordozzák: a csíki székely-kapuk palmettái (pálmaágak) a summériai idõk pálmatermesztés-emlékét idézik. Féltve õrzött örökségük az u.n. székely rovásírás, amely az emberiség egyik legrégibb írásbeliségét ment át a 21. századba. Ma a Székelyföldön a hivatalos román statisztika szerint 613 ezren élnek, ebbõl nem székely lakos kb. 8% (románok, szászok, csángók, cigányok). A közigazgatás 96%-ban székely kézben van: Székelyföldön ma alig néhány falu polgármestere nem székely. A hivatalos népszámlálással szemben az egyházi öszzeírások több mint 1 millió székely adófizetõt tartanak nyilván. A népírtás bizonyítéka: 1914-ben 1 milliónyian éltek a Székely földön, ez a számadat nem változott a természetes népszaporulat ellenére sem. SZÉKELYFÖLDI AUTONÓMIA A Székely Nemzet az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése 2003/1334 számú határozata szellemében létre kívánja hozni önrendelkezésének és önigazgatásának legteljesebb formáját: Székelyföld területi autonómiáját! A székelység autonómiai törekvése nem etnikai kérdés. A székelység különállás évezredeken keresztül fennáll. Ennek oka, a Székelyföld sajátos földrajzi helyzete. Természet határok veszik körül: Keletrõl a Keleti kárpátok hatalmas láncolata választja el. (Csak a hágókkal átjárható) Nyugatról a történelmi Erdély határolja. Ma a Székelyföld Románia egyik legelhagyottabb, gazdaságilag szándékosan legyengített területe, annak ellenére, hogy gazdag természeti kincsekkel bír. Az utóbbi fél évszázadban a románok hatalmas erdõségeket írottak ki. Hordatták a rönkfákat a román papírgyárakban ahelyett, hogy a székelyföldi fafeldolgozás és bútoripar kiépülhetett volna. Vad gazdálkodása kihasználatlan: az õsrengetegben sok a medve, a szarvas, a vaddisznó, a hiúz, a farkas. Gyönyörû tájai Svájccal vetekszenek. Gyógyvizekben termálkutakban, hõforrásokban mofettákban -Izland után- a leggazdagabb a világon. Már Orbán Balázs úgy fogalmazott, a Székelyföld egy igazi Székely Svájc. A lehetõségek adottak, de Bukarest részérõl tudatos a Székelyföld elnyomorítása. Rosszak az utak, kevés a szálloda alacsony színvonalúak a gyógyfürdõk, a közlekedés elmaradott, gyenge az infrastruktúra. Székelyföldön tudatosan nem volt iparosítás. A vállalkozások vegetálnak a bankok nem adnak hitelt. Az EU-s pályázatokból a székelyeknek alig jut valami. Az önkorjó ha figyelünk
mányzatok mûködõ képessége kritikus szintû. Székelyföldön a román adminisztráció prefektusi rendszerrel valójában a 200 évvel ezelõtti bojár szemléletet ülteti át a XXI. Századba: a Prefektus csak annak az Önkormányzatnak vagy annak a polgármesternek ad egy-egy projektre költségvetési támogatást, aki együttmûködik Bukaresttel... Ez diszkrimináció! Székelyföldön, ahol a polgármesterek 90%-a székely az összes településen csak román militista mûködik! Ez a lehetetlen állapot sérti a székelyek önérzetét! Emiatt erõsek az etnikai ellentétek és feszültségek a székelység és a román állam adminisztráció között. A székely és a székelyföldi románság (kisebbség) békésen megfér egymással. Székelyföld lakosainak 70%-a magángazda: önfenntartó éppen csak megél a kis földecskéjébõl, tehénkéjébõl. Nagy a szegénység. A tõke kikerüli az infrastruktúra nélküli térséget nincsenek új munkahelyek, elsorvad a kézmûipar. Nem véletlen, hogy a fiatalság tömegesen menekül el a szülõföldjérõl. Magyarországon vagy a nagyvilágban keresvén boldogulást. Egész falvak öregednek ki a megüresedett házakban románok költöznek be. Romániában a választásokon is többször elhangzott Bukarest sugallatára és beleegyezésére az autonómia mielõbbi létrejötte. Meggyõzõdésünk, hogy a modern román állam amint az államfõ is emlegeti támogatni fogja, a székelyföldi autonómiát, és aláírja Románia tagfelvételéig a teljes körû autonómiáról szóló Egyezményt a Székely Kormánnyal. Románia ezzel is bizonyítani
kívánja tiszta szándékát, és biztosítani kívánja a Székely Nemzet önrendelkezési jogát a demokratikus nemzetek példáját követvén. A Székely Nemzet egységesen autonómiát akar! A SZÉKELYFÖLDI NEMZETI BIZOTTMÁNY idén május 14.-én hívja össze újra a Székely Nemzetgyûlést! Csíksomlyón a Székelyföld összes települése küldötte meg fog jelenni. Jelen lesznek a székely élethivatások (történelmi egyházak, kamarák, szakmák, vállalkozók, stb.) képviselõi is. A székelység egyetemességét reprezentáló Székely Nemzetgyûlés fogja deklarálni Székelyföld területi autonómiáját és fogja megalakítani a Székely Kormányt! Felállnak a székely székek (megyék) a közhatalmi szervek (bíróság, ügyészség) a közigazgatás székely intézményei. A székely autonóm hatóság május 15.-én, azonnal megkezdi a koordinációs tárgyalásokat a központi kormányzattal. Autonóm statusra vonatkozó egyezmények garantálnia kell autonóm hatóságok megfelelõ képviseletét és megfelelõ részvételét a döntéshozatalban és a közügyek intézésében. SZÉKELYFÖLD, MINT EURÓPAI UNIÓ A SZÉKELYFÖLDI NEMZETI BIZOTTMÁNY Románia Európai Uniós tagfelvétele feltételként kéri a Székelyföldi autonómia elismerése mellett a Székelyföldnek, mint egységes európai régiónak elfogadását! A román államhatalom Székelyföld elrománosítását tûzte ki céljául. Az elrománosí-
tás hatásos eszköze a Székely Régió elszegényesítse a fiatalok tömeges elvándorlása a kiöregedés. Ceausescu -rendszer bukása óta másfél százezer fiatal hagyta el a szülõföldjét! Ez modern gemocidium! Románia új regionális koncepciója három régióval kívánja szétszakítani a területileg egységes Székelyföldet. Úgy alakítván ki a régiókat, hogy mindhárom régióban román többség legyen (pl.: Székelyudvarhely egy közös régióba kerül Gyulafehérvárral)! Székelyföld a székelyföldi autonómia egységes régió kíván lenni. Hiszen közös a nyelv közös a szellemiség közös az identitás, közösek a kulturális és vallási hagyományok. Közös a múlt, a jelen, közösnek kell lenni a jövõnek is: a Székely Nemzet a szülõföldjén kíván boldogulni. Mi székelyek nem vagyunk ellenség ebben az országban, hanem több ezer éves õshonosok, õslakók. Európa eddig is nyert belõlünk és ezután is nyerni fog. Mi székelyek többre vagyunk hivatottak, mint amennyire értékelnek. A történelem magától beszél, üzen, maradandót alkot. Székelység kéri az Európai Uniótól, hogy a romániai Európai Uniós tagfelvétele -elintézetlen csomagjába- Székelyföld autonómiája megvalósítását és a Székelyföld önálló európai régiója kialakítását vegye föl. Ennek figyelembe vételével a székely nép kéri Románia mielõbbi tagfelvételét. Amit ma teszünk, az meghozza a békét, testvériséget Romániában. Csíksomlyó, 2005.03.14 SZÉKELYFÖLDI NEMZETI BIZOTTMÁNY ÜGYVIVÕI TESTÜLETE www.nemzetgyules.hu
A FIATAL AMERIKAIAK NEM TUDJÁK, HOL ÉLNEK Siralmas eredménnyel szerepelt a 18-24 éves amerikai fiatalok többsége a National Geographic földrajzi ismereteiket firtató felmérésében: 63 százalékuknak fogalma sincs arról, hol van Irak, a megkérdezettek fele viszont még New Yorkot sem találja a térképen. Az Institut Roper által lebonyolított vizsgálatban 510 személy válaszolt a kérdésekre. Már ha tudott. Az eredményekbõl kitûnt, hogy egyharmaduk abszolút zavaros képpel rendelkezik saját hazájáról is. Harminc százalékuk szerint az Egyesült Államoknak 1-2 milliárd lakosa van. Irak elhelyezésében „csak“ 63 százalék vallott kudarcot, noha az iraki háború három éve címoldalas téma az amerikai médiában, Izraelt és Iránt 72 százalékuk nem volt képes megjelölni a földgömbön. Az interjúalanyok bõ felét nem aggasztja különösebben a geográfiai ismeretek hiánya. A térképen való tájékozódást és az idegen nyelveket egyaránt jó, de tulajdonképpen nélkülözhetõ tudásnak tekintik. Bizarr elképzelések leplezõdtek le a Szudán hollétére vonatkozó kérdés kapcsán is. Bár 43 százalék helyesen Afrikában kereste, a válaszadók 20 százaléka az ázsiai országok, további 10 az európai államok közé sorolta, 5 százalék szerint Dél-Amerikában található, 2 százalék Ausztráliába helyezte, egy százalék pedig egyenesen az Antarktiszon vélte megtalálni a fekete földrész legnagyobb területû országát. Az Amazonas vidéki erdõségeket a többség (59 százalék) Dél-Amerikába „költöztette“ (ott van! – HJ), 3 százalék szerint az Antarktiszon érdemes keresni. Ennél még az is jobb, ha arra tippelünk, hogy a válaszokat tréfának szánták. 123.hu
jó ha figyelünk
15
Fontos új szóleleménye Bogár Lászlónak a „globalnyik”. E kategóriába tartozó figurák voltak azok – a közgazdász minapi újságcikke szerint -, akik megakadályozták a nemzeti nagykoalíció létrejöttét, „vagyis hogy a nemzeti alapon álló szocialistáktól a népi szocialistákig terjedõ széles körû összefogás alakuljon ki legalább az ellenõrzött lefosztás feltételeinek kialkudására.” Õk voltak azok, akik még 1989-ben kiszorították, „megfélemlítették vagy korrumpálták holdingjaik instabil nép-nemzeti többségét.” Évekkel ezelõtt panaszolta – szóban, írásban – Bogár, hogy még megfelelõ nyelvünk sincs a történések leírására; nem tudjuk néven nevezni a folyamatokat, a bajok okozóit. Íme, maga a közgazdász tesz valamit a kellõ nyelv megteremtéséért: a nemzet ellenségeinek találóbb és alkalmasabb megnevezésére aligha kínálkozna más. A globalnyik nem tartalmaz etnikai utalást. Bantu néger éppen úgy lehet globalnyik, mint tejszõkeségû svéd. Nemi kirekesztéssel sem vádolható a globalnyik szó alkalmazója: férfi és nõ egyaránt megakadályozhat, széjjelrobbanthat nagykoalíciós kísérletet. Teheti ezt hetero- és homoszexuális hajlamú ember zavartalanul és karöltve… Kor szerinti diszkriminációt sem rejt a globalnyik: agg pénzügyér éppúgy megfélemlíthet vagy korrumpálhat, mint ifjú üzletember. A globalnyik szó tehát politikailag korrekt! Hajrá, éljünk vele! És tisztázzuk: õk azok, aki el akarják tüntetni a nemzeteket az öreg földrészrõl: Európából. Aztán majd a földkerekség más
csücskeibõl is, de az már a következõ „podzsekt” – ahogy korszerûen mondják. Mirõl ismerszik fel a globalnyik? Bõdületes nagy bornírtságokat mond, és azokat ismételgeti, sulykolja. „Jézus magyar volt” – nem, ezt nem a globalnyikok rebegik, ez csak szemléltetése annak, hogy szamárságokat mások is elõhoznak. Ezek ellen a csacsiságok ellen egyébként a globalnyikok bõszülnek fel a leghisztérikusabban. „Az állam a legrosszabb tulajdonos” – igen, ez már a globalnyik nagybaromsága. Pontosan ugyanakkora dõreség, mint az elõbbi, ám ez ellen nem dühöngnek a globalnyikok üde kis csürhéi. Ezt ismételgeti éveken át fogcsikorgatva a globalnyik központ „rezidense” – ez utóbbi szót Bogár László használja elõszeretettel. Találó megnevezés ez is. Arra utal, hogy a
globalnyikok fölött valahol ott híznak a – nacsalnyikok… A globalnyikok ugyanis csak az egyházban gúnyolják a hierarchiát – saját belsõ rangsorukról mélyen hallgatnak, miközben az egyén szabadságáról csicseregnek. A globalnyik néha él a „nemzeti érdek” kifejezéssel: ez számára a privatizációban nyilvánul meg a leggyönyörködtetõbben; természetesen akkor, ha nem hazai, hanem külföldi tulajdonos szerez meg fontos közvagyont. A globalnyik az, aki a legvadabb indulattal támad, ha a parlamentben idõnként hazaárulónak nevezik. „Ez a legnagyobb sértés!” – nyeríti. Büszkén ünnepli a nemzeti sereg lerombolását – ezt érdemnek nevezi, s döngeti mellét. Habzó szájjal HARCOL – a békéért… Régi globalnyikok szobrát koszorúzza, miközben mások lélekemelõ bronzalakjait ledönteni készül. Kigúnyolja a vezérelvet, ám saját bálványával kitapétázza az országot… Pök a házasságra, ám csatázik az azonos nemûek házasságáért – ebbõl ugyanis nem születik gyerek: azaz nem jön világra újabb potenciális fasiszta. A jogegyenlõségért száll síkra, miközben jól profitál a kettõs mércébõl. Utálkozik a valláson, de saját kisegyházat használ cédulagyûjtésre. A globalnyik tesz a gyûlölet ellen, miközben mindennapi kenyere az ellenségeskedés, a megbélyegzés, a viszályszítás, a lélekrombolás, egészen addig, amíg saját fortyogó indulathullámai saját fejére nem borulnak. Sok-sok kárt okozó, aljas, mégis szánandó, pitiáner figurák a globalnyikok. Védjük meg õket önmaguktól. Forrás: Molnár Géza Pál – gondola
Figyelemmel kísérve a választás elvesztését követõ elemzéseket, arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy túl akadémikus a közelítés. Rossz a kampány, nem elég átütõ a program, Orbán személye hátráltatja a Fidesz sikerét. Amellett, hogy a fentiek igazsága talán nem is kérdõjelezhetõ meg, a jövõben más irányból kell közelíteni. A tömegeket kevésbé érdekli a program – soha nem is hisznek benne („úgy is csak ígérgetnek”) az meg, hogy rosszabbul élünk – mihez képest? – hisz jelentõs jobbulást a polgári kormányzás sem hozott, sajnos, ehhez kevés volt a négy év 1998-tól 2002-ig. Orbán személye pedig nem kérdõjelezhetõ meg, egyedül képes tömegek mozgósítására. Nem véletlen, hogy a baloldal mindent elkövet lejáratására, hiteltelenítésére ezer rágalommal, illetve semmilyen aljasságtól sem riadva vissza. És épp itt a lényeg! Mert hogy lehetséges ez? Csakis a média nagy hatalmával. Mert az nem vitatható, hogy napjainkban a legnagyobb hatalom világszerte a média, azonbelül a képernyõ. Mi tehát a teendõ? Elõször is a célkitûzés a szavazóbázis megkettõzése legyen! Mint tudjuk, jelenleg ez mintegy két és fél millió polgárra tehetõ.De nagyságrendileg ugyanennyivel rendelkezik a másik oldal is. Ugyanakkor világjelenség a szavazatok újraszámlálásának igénye, hiszen a mai számítógépes világban szoros eredmények mellett senki nem bízik a szavazás tisztaságában, és erre meg is van minden oka. Az, hogy sokszor fény derül arra, hogy ezer forintokért, „száraz tésztáért” vesznek szavazatokat, nem is zavar, hisz, bár nem jogszerû, de már szinte olyan, mintha meggyõzéssel vennék meg voksainkat, majdnem mindegy, hogy ígéretekkel, vagy „tál lencsével” vesznek rá a támogató voksra. Vagyis a csalás ellen az egyetlen fegyver a duplázás, mert ennyit már képtelenség hozzácsalni a választási gyõzelemhez. Tudom, sokan túlzásnak tartják a duplázást, de eredményt csak az hozhat, ha a célkitûzés ez, még ha a valóságban nem is realizálódik a választáskor, akkor is jelentõsen túllépi a „fifty-fifty” határát. És akkor a másik oldalon vásárolhatnak voksokat és csalhatnak kedvükre, minden igyekeztük hiábavaló. >> 16
jó ha figyelünk
– Egy nyugat-magyarországi szolga beszámolója – Sokak kérésének teszünk most eleget, amikor a mai részben nem citáljuk Leon Uris Exodus címû könyvét. A legérdekesebb az a hozzászólás volt, amelyben egy olvasónk azt jelezte, hogy ebben a könyvben bárhol lapoznak bele, biztos, hogy találnak olyan aljasságot, amelyre méltán büszke lehet valamennyi izraeli államalapító. Ezt is szó szerint idézzük, mert klasszikusokat csak így szabad. A bácsi nyolcvan éves elmúlt, és mint mondta, soha nem érezte magát annyira rabszolgának, mint manapság. Ugyanis õ egész életében dolgozott, egy kis dunántúli faluban él, olyan üdülõfalusban, a nyugati határszélen. Ide származott, mint mondta néhány öreg sváb, meg holland, meg belga, és sorolhatnánk a nációkat. Aztán a bácsi azt mondja, hogy õ nagyon jól beszél németül is, meg angolul is, mert még a horthysta idõben is dolgozott az uraságoknál. Ott pedig megtanulta azt a néhány nyelvet, amire szüksége volt. De azt is észrevette, hogy jelenlegi uraik, akiknél most az a dolga, több mint nyolcvan évesen, hogy füvet kaszál, fát aprít, kisöpröget utánunk, magyarul szolgál; ha fontos dolgot akarnak mondani, akkor azt olyan nyelven mondják, amit õ nem ért. Mondja ezt a bácsi, Nyugat-Magyarország Fertõ tó melletti kis falujában, ahol is már a földek döntõ többsége, mintegy 94 százaléka, zsebszerzõdéssel, szintén külföldi tulajdonba került. Aztán rájött a bácsi, hogy milyen nyelven beszélgetnek egymással az õ gazdái, ha nem akarják, hogy a szolga is értse. Bizony héberül. Ahogy õ mondta, olyan cifrán karattyolnak, azt hittem, hogy arabusul, de kiderült, hogy még cifrább, ez bizony héber. Gondolhattam volna, mert mindnek olyan furcsán görbül a háta, meg olyan kacsa csámpás. Tudja, úgy kifelé csámpít – írta a bácsi. Aztán megkérdezte tõlük hol németül, hol angolul, honnan van ez a nagy gazdagság, mert bizony nem eszik a pontyot, csak a lazacot, és ritkán van csirkelábszárból leves. Utoljára, amikor nagy veszekedés volt odahaza a házigazdáknál, az abból fakadt, hogy öregebb volt a borjúhús, mint amit gondolt a házigazda. Ki is vágta az ablakon a kissé öregecske pörköltet. Ez neki azért fájt, mert másnapra a falat le kellett meszelnie, nehogy véletlenül valami emlékeztesse a házigazdákat, hogy tulajdonképpen õk is csak emberek. Nekik is vannak indulataik és néha ezek ki is törnek belõle. Ez Magyarország, írja a bácsi és ebben a faluban 1990-ig minden portára ki lehetett volna írni, hogy „Tiszta udvar, rendes ház”. A szomszédos
erdõben mindig rend volt, mert a lehullott gallyakat összeszedték, az avart összegereblyézték és bevitték talajt javítani a portájukra. Ma már bizony az erdõbe sem tehetik be a lábukat, mert az is idegen kézre került. De nem pecázhatnak az úgynevezett téesz-tóban sem, amely mindig valahogy a falué volt. Ide már a gyerekeket sem szabad kiengedni, mert õrzõvédõ szolgálatok járõröznek, nehogy véletlenül valamelyik magyar gyerek megfürödjön a tóban. Tagbaszakadt és magyarul alig tudó, feketeruhás, csizmás õrök védik a tavat, az erdõt, meg mindent, amit eloroztak a magyaroktól. Õ csak azt nem érti, milyen módon mûködik ez a világ? Állandóan arról beszélnek, hogy a fasizmus milyen szörnyû pusztításokat okozott náluk, és mennyire féltek a csukaszürke ruhától, nem kevésbé a feketeruhás SS legényektõl. Most pedig ugyanolyan feketeruhás, csizmás, surranós öltözetû, kitenyésztett gazemberekkel õriztetik magukat, mint amelyikektõl állítólag féltek hajdanában. Vagy a fasizmus csak akkor bûnös dolog, ha mindenkit és minden embert pusztít? Ha valakik érdekében, mondjuk a betelepülõk érdekében mûködtetik, akkor az normális? Én most szolga vagyok, de valószínû, nem sokáig. Fájnak az izületeim, és minden porcikám, mert tessék elképzelni, napi 12 órát dolgozom ezeknek a jöttment betolakodóknak. Amikor tavaszon most megérkeztek Haifából, akkor be kellett fûtenem reggel 5 órakor legkésõbb. De még este 9-kor tennem kellett a tûzre, mert nehogy kihûljön a hálójuk. Amikor viszont a reggeli ideje eljön, nekem már meg kell hoznom a napi frissen fejt tejet. Mi nem mehetünk el a Tescoba, mert azt nem bírja az õ gyomruk, hanem csak házi tejet ihatnak, és azt viszont reggel fejik. Jó ez a világ, így nyolcvannégy évesen? Ha a nyugdíjamat nézem, nagyon jó, mert a napi tizenkét órás, egy hónapban harmincnapos munkáért bizony jól jön az a 45 ezer forint. Uram, én a Hazámban 1500 forintot keresek, 12 órás napi munkával, 84 évesen! Az itt élõ nagysága elõvette a nyugdíjas papírját, s megmutatta, hogy neki, havonta, mai magyar áron ez több mint 500 ezer forint. Kap ugyanis pénzt Izraeltõl, Németországtól, és Magyarországtól is. Mert állítólag nagyszülei itt is éltek. Ezt mesélje el, ne az Izrael Állam alapítását. Most itt alapítják az államukat és tesznek bennünket rabszolgává saját Hazánkban. Forrás: lakatospal.hu
A BALOLDALNAK MINDIG IGAZA VAN A kormánypárti politika elkezdi a spórolást. Az ellenzéki politika ennek ellenáll. És még ki is mondja, hogy hülyeség. Ez a baj a jobboldali ellenzékkel. Ez idegesíti a baloldalt. Hogy a jobboldal nem akarja felismerni, hogy a baloldalnak mindig igaza van. Pedig nem nehéz belátni. A baloldal például már rég felismerte, hogy egyszerûen igaza van. Makai József – Magyar Hírlap, 2006. május 31.
A cél eléréséhez egyetlen út vezet. Ez az út a média megszerzésével járható. Erre persze nincsenek praktikus megoldások, de pénzzel, kapcsolatokkal, bárhogy, de el kell érni. Pillanatnyilag már az is sokat segítene, ha a Hír TV fogható lenne minden háztartásban. Le kellene ülni hát a kábeltelevíziós társaságokkal, hogy legyen benne már az alapcsomagban, hisz nagyon sokan a borsos ár miatt csak arra fizetnek be. Ezt követõen meg kell nyerni a kereskedelmi adókat, nagyobb befolyást szerezni a „királyi” TV-ben. Ha politikusaink elejét tudják venni a sok ferdítésnek, hazugságnak, elhallgatásnak, a siker nem marad el, hisz a folyamatos tájékozottságnak köszönhetõen reális kép tárul ki a passzívak és ingadozók táborában, és ezzel rá lehet õket venni, hogy szavazzanak, és helyesen szavazzanak. Mert ami ma megy ebben az országban, hogy meg lehet tenni, hogy a „papírszobrok” visszalopózzanak és nyilvánvalóan romlásba vigyék az országot, hogy minden bûn, ártás következmény nélkül maradjon, ez csak így lehetséges, egy ilyen „szoclib” média túlsúllyal, és addig, amíg nem teszünk ez ellen radikális lépéseket, addig nem is várható radikális változás a polgárok életében, és higgyék el okos politikusaink, hogy sokan vagyunk, sokkal többen, mint akik voksoltunk, akik éhezünk a változásra, és akik bízunk a polgári oldal politikusaiban, támogatjuk õket, és elég erõsek vagyunk, hogy végre jobbá tegyük országunkat, és leszámoljunk múltunkkal és annak jelenünket rontó „kísérteteivel”! Akkor, de csakis akkor lesz változás! Isten áldja a polgári Magyarországot JARTIN
jó ha figyelünk
17
Azért mindenekelõtt szögezzük le, minden népnek olyan sajtaja van, amilyet megérdemel. És ezt nyugodtan vehetik önkritikának. Különös incidensbe keveredtek Pozsonyban magyar városnézõk. Ilyesmi címekkel számoltak be a magyar rádiók szombaton arról, hogy tiltott idegenvezetésért bevitték néhány honfitársunkat a rendõrségre. Érdemes megnézni például a közszolgálati Kossuth hírét, de az MTI verzióját az Index is lehozta. A SZOMSZÉD TÖRVÉNYE Ez utóbbi azt mondja például, hogy a gyanú szerint a magyarok megszegtek egy „helyi jogszabályt“. Különös, furcsa országocska ez a tótoké. Azt persze nem kell a magyar közönség orrára kötni, egyáltalán utána se kell nézni, hogy Európa összes országában hasonló jogszabály van érvényben. Például Magyarországon is. Bizony, nálunk is csak az vezethet idegent, aki elvégezte a megfelelõ tanfolyamot. Különben akár elvihetik a rendõrök. Ha idejön egy csoport Nyugat-Európából, a budapesti városnézéshez igénybe vesz egy helyi (pontosabban helyi vizsgával rendelkezõ) idegenvezetõt. Mert nemcsak elvihetik, de ki is utasíthatják pár évre az országból. A szabályozás persze nem mindenhol egyforma, de a munkavállalók érdekét mindenhol védik. Meg az országimázst. Ezzel indokolják legalábbis, hogy Törökországban még az sem lehet állítólag idegenvezetõ, akinek csak az egyik szülõje török. Ennél azért általában könnyebb a helyzet, de ha például egy magyar Spanyolországban akar vezetni, fõiskolát kell végeznie, nálunk ehhez elég egy tanfolyam. Van, ahol a buszban még beszélhet övéihez a külföldi, van ahol, már ott sem, van, ahol a múzeumban lefordíthatja a feliratokat, de semmit se tehet hozzá, van, ahol meg sem szólalhat. És az ellenõrzés sem egyformán szigorú. Egy magyar idegenvezetõ azt mondta nekem, õt még sosem ellenõrizték Pesten, de mondjuk Bécsben nem merne mikrofont a kezébe venni a Ringen, ha ebédelni viszi a csoportját. Mert nemcsak elvihetik, de ki is utasíthatják pár évre az országból. Követelhetné tehát a szorgos sajtó, hogy nálunk is legyen szigorúbb az ellenõrzés, de miért kell úgy csinálni, mintha felháborító lenne, hogy a magyarokkal külföldön be akarják tartatni a törvényeket, rendeleteket? KÖRÖSKÖRÜL JOGÁLLAMOK KISANTANTJA FOJTOGATJA HAZÁNK Eszünkbe jutnak ugye a Horvátországban bontott magyar ingatlanok? Egy másodpercig se akarom azt állítani, hogy a szlovák vagy a horvát hatóságok eljárásában nem lehet kivetnivaló. Vagy ha akár minden szabályos is, akkor nem lehet vitatni õket. Lehet, hiszen Szlovákia, Horvátország jogállam, ahogy Magyarország is. De miért kell azonnal elfelejteni a sajtó legalapvetõbb szabályait? Miért csak annyira volt képes a magyar sajtó 90 százaléka, hogy odatartsa a mikrofont annak a vállalkozónõnek a szája elé, aki az egyébként érdekesen megszerzett vagyonát arra fordította, hogy bevallottan illegálisan építse föl a most lebontásra ítélt épületek egy részét. A vállalkozó – aki alá a tévékben nem a beruházó szót inzertálták, ha-
nem azt, hogy a viri ingatlantulajdonosok képviselõje – nyilván annyira elfogulatlanul volt képes értékelni a bonyolult jogi helyzetet, hogy a horvát hatóságokat, vagy bárki mást megkérdezni teljesen fölösleges volt. Mi a búbánatos fityfirittyért tart fenn helyi tudósítót a távirati iroda meg a közrádió, ha nem képesek megkérdezni egy szlovák illetékest? És visszatérve az idegenvezetõkre, mi a búbánatos fityfirittyért tart fenn (részben) az én adóforintjaimból helyi tudósítót a távirati iroda meg a közrádió, ha nem képesek arra egy ilyen esetben, hogy megkérdezzen egy szlovák illetékest, rendõrt vagy idegenforgalmi szakembert? Mert nem képes. Ehelyett – nézzük most a Kossuth hírét – minden mondatából sugárzik az ítélet. Aszonygya: [a rendõrök] vakon megbízva a civil bejelentõben igazoltatás nélkül azokat a személyeket tuszkolták ki a pozsonyi Szent Márton-dómból, akikre a szlovák idegenvezetõ rámutatott. És még: angol-német keveréknyelven értekeztek, a rendõrkapitányságon azonban már volt olyan rendõr, aki tudott magyarul. Mert ugye minden magyar rendõr tud szlovákul? Sõt, én már örülnék, ha angol-német keveréknyelven tudnának. MAGYAR-SZLOVÁK KEVERÉKNYELVET! Vagy hát nem ugyanaz? Egy magyar rendõrnek nem kell tudni szlovákul, de egy szlováknak kell magyarul? Vagy a kedvenc verzióm: tud az, csak nem akar megszólalni. Hiszen Pozsony a miénk volt? Meg Horvátország is? Én elhiszem, hogy nagyon fáj Trianon, elvégre a derék szekszárdi meg gyõri turisták csak a magyar történelem emlékeit akarták megnézni a dómból, de ettõl még értsük már meg, hogy egykori fõvárosunk most egy másik országhoz tartozik, sõt most az õ fõvárosuk. És külföldön meg be kell tartani a külföldi törvényeket. Sõt az elcsatolt területeken meg még inkább. Mert a kérdés nemcsak nekünk érzékeny, hanem nekik is. És vannak magyargyûlölõ szlovákok, horvátok. És vannak bunkó szlovákok, meg horvátok. És vannak magyarellenes túlkapások. A magyar hatóságok ezekben az esetekben védjék meg polgárainkat, a sajtó meg számoljon be ezekrõl az esetekrõl. De nem olyan módszerekkel, mint az igen tisztelt közszolgálat teszi. Hanem mondjuk a tények iránti minimális kiváncsisággal. Mert az sem derült ki a tudósításokból, hogy az elszenvedõi kicsodák. Illegálisan dolgozó idegenvezetõk, az iskoláscsoportot kísérõ tanárok, szülõk? Pedig ez fontos kérdés, ha a családomnak magyarázok például, azért sehol sem jár büntetés. Ha nem is durvák, de szokatlanul határozottak voltak. (Azt ne higgyük, hogy csak a nemzeti sajtóval van baj ebben az ügyben, merthogy ugye a Magyar Rádió oda sorolható. A Klub rádió szakasztott ugyanígy számolt be a pozsonyi incidenrõl.) És akkor bonuszként még mindig a közkossuthból az egyik sértett, aki úgy fogalmazott, hogy a szlovák rendõrök, ha nem is durvák, de szokatlanul határozottak voltak. Ez aztán tényleg felháborító, magyar testvéreim! egy határozottan intézkedõ tót rendõr. Forrás: Tevan Imre – Index
GYURCSÁNY CINIKUS – VAGY CSAK KACAGTATNI AKART? Magyar Hírlap álláspont: Gyurcsánynak a többi kormánytagot bemutató ismertetõje sem volt sikerültebb, elég a „bölcs, rafinált és határozott” Lamperth Mónikára gondolnunk, vagy „az egyensúly emberére”, a példátlan hiányt és eladósodottságot hozó Veres Jánosra. Nehéz eldönteni, cinizmus ez, vagy a kormányfõ azt szeretné, ha még egyszer felhõtlenül kacaghatnánk a (szükséges) megszorító intézkedések elõtt. Persze kérdés, kell-e ennyit foglalkozni a miniszterekkel, amikor a héten kiderült, a Gyurcsány-féle lopakodó alkotmánymódosításnak köszönhetõen a tárcavezetõknek alig lesz hatalmuk. De mégiscsak a kormány jeleníti meg az ország vezetését. Amikor még nem tudtuk, hogy ilyen rossz lesz, sokkal jobbat vártunk. Magyar Hírlap, június 3.
18
jó ha figyelünk
Az Index cikke a különbözõ fórumokon és levelezõlistákon is komoly visszatetszést keltett. Mivel ezek nagy része tökéletesen egyezik a szerkesztõség álláspontjával, ezért a továbbiakban két jellemzõ hozzászólásból tallózunk, saját gondolatainkkal kiegészítve. „…de miért kell úgy csinálni, mintha felháborító lenne, hogy a magyarokkal külföldön be akarják tartatni a törvényeket, rendeleteket?” (Tevan Imre, index.hu, a Pozsonyban letartóztatott magyarokkal kapcsolatban) Hogy miért? Képzeljük el, hogy 1938. május 29-ét írunk. Tevan üldögél VII. kerületi otthonában, tekergeti a rádiót és közben hallgatja: „Elfogadták az ún. elsõ zsidótörvény, amely kimondja, hogy a zsidóság részarányát 20%-ra kell korlátozni a szabadfoglalkozású pályákon, valamint a tíz személynél többet foglalkoztató pénzügyi, kereskedelmi és ipari vállalkozásoknál. (1938. XV. tc.) A törvény szintén 20 százalékban maximálja a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. A végrehajtásra öt évet írtak elõ.” Tevan vakargatja a fejét, öt év nagy idõ, majd csak lesz valami. Nem egész egy évvel késõbb, 1939. május 5-én Imrénk Orion rádiójából a következõ hangzik el: „Az országgyûlés elfogadta a második zsidótörvényt, amely kimondja, hogy zsidónak minõsül az, aki önmaga, legalább egy szülõje vagy legalább két nagyszülõje az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatályba lépésekor vagy az elõtt.” A kormány a szellemi pályákon 6 százalékban maximálta a zsidók számát, kitiltotta õket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapok-
nál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. A már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Ezek az országgyûlés által elfogadott, hatályos törvények és rendeletek voltak. Olyanok, amilyenek. Akárcsak a szlovákiai szabályozás az idegenvezetés gyakorlatában, Tevan szerint. Mondd, Tevan, ezekre is bólintottál volna, hogy be kell tartatni? Ha igen, akkor hol dolgoztál volna? Nem olyan biztos ám, hogy becsusszansz abba a 6 százalékba… Vagy azt is elintézted volna egy vállrándítással, amikor a ‘44-ben közzétett 1540/1944. rendelet értelmében a vidéki zsidóságot veled együtt gettókba zsúfolták volna, ha akkor élsz? Mert a törvény az törvény, és akkor azt okvetlenül be kell tartani, igaz? De térjünk vissza a pár nappal ezelõtti pozsonyi incidenshez, amikor is tót rendõrök két gyõri és egy szekszárdi magyar állampolgárt és turistát állítottak elõ, hallgattak ki, majd tartottak fogdában az idegenvezetési engedélyre vonatkozó szlovák jogszabály megsértése, valamint egyéb szabálysértés gyanújával, azért, mert a baráti társaságon belül egyikük megosztotta ismereteit a társaság többi tagjával a Szent Márton Székesegyházról. Ezek szerint, ha én a barátaimmal kimegyek Pozsonyba, és történetesen jártas vagyok a Felvidék történelmében is, akkor a barátaimmal nem oszthatom meg nyilvános helyen a gondolataimat? Aztán az erõsen sántító párhuzamod a horvátországi, engedély nélkül felépített és lebontott nyaralókkal.
Hogyan lehet ezt a botrányos esetet összevetni a horvátországi illegális villaépítésekkel? Ott az építési szabályok betartatásának komoly értelme és célja van: a tengerpart, a természet szépségének-épségének megóvása. A horvát hatóságok fellépése nemcsak jogszerû, de morálisan és praktikusan is minden szempontból igazolható. De a pozsonyi „kussnak“ milyen pozitív célja lehet? Csak nem az, hogy mindenki – beleértve egy zárt, baráti társaságot is – csak a hivatalos szlovák szemlélet szerint mutathassa be a történelmi emlékhelyeket? Amelyek csak úgy hemzsegnek a történelemhamisításoktól… Ezen kívül egymásra csúsztatsz két dolgot: messzemenõkig egyetértünk vele, hogy díjazásért csak hivatásos idegenvezetõ dolgozhasson. Erre a szakmai színvonal megõrzése érdekében szükség van. De hogy már egy baráti, kollegiális társaság tagjaként se lehessen megosztani gondolatokat egymással? Egy olyan városban, ahová ezer év történelme fûz minket? Mi ez, ha nem gondolatrendõrség? Szándékosan összekevered a pénzkeresést a véleménynyilvánítás szabadságával. Mi az, ami ilyen szélsõséges elfogultságot okoz a fejedben? Ráadásul, hogy a legjobbat a végére hagyjam: kiderült, hogy nem volt jogalapja a szlovák rendõri önkényeskedésnek, mert a pozsonyi önkormányzat egy ügyészi rendelkezés nyomán már két éve hatályon kívül helyezte azt a jogszabályt, amelynek betartását te oly nagy buzgalommal követelted. Azért ez ciki, nem gondolod? Antinacionalista cionista elfogultságod olyannyira elvakított, hogy még az elemi jog- és igazságérzéked is cserbenhagyott. De legalább szénné égtél az olvasóid elõtt. Forrás: Kurucinfo
Magyarul megszólalni fõleg nem szabad! Akiket ennyire üldöznek, gyûlölnek, azok már kiülhetnek a világ elé, és elmondhatják, hogyan is bánnak velük, mint magyarokkal Európában. Történeteim idején még nem volt Magyarország az Európai Unió tagja. Miért írom le mégis? Azért, mert amióta az Európai Unióba lépett Magyarország, súlyosbodott a magyarság helyzete nem csak az anyaországban, hanem a környezõ országokban is. Nincs tíz esztendeje még, hogy Pozsonyban, egy nemzetközi kongresszuson magyar nyelven üdvözöltem a közönséget. Bár, mondták, hogy meg ne szólaljak magyarul, azt nekem nem szabad, de nem vettem komolyan, mert tudtam, hogy 90 %-a a közönségnek ért magyarul. A tolmácsnak már a kongresszus idõpontja elõtt egy hónappal, jó ha figyelünk
elõre leadtam az elõadásom szövegét, aki lefordította szlovák nyelvre és a kongresszuson felolvasta. Nekem, más dolgom nem lévén, mert egyetlen szót sem értettem a szlovák nyelvbõl, csak álltam a közönség elõtt, a tolmács mellett, és olykor sejtve, hol is tarthat az elõadásom anyagában, csak mosolyintottam egyet-egyet. Kínos volt. Aztán jött a „feketeleves“a két magyarul elmondott mondatom miatt. Meghívásom volt az állófogadásra, és nem engedtek be, de ki sem engedtek az épületbõl. Ez, utóbbi volt a kínosabb, mert úgy sem volt kedvem koccintani a szlovák „csapattal“. Mivel a kongresszus elõtt két héttel az egyik ismerõs újságíró hölgy felajánlotta a vendéglátását, és megbeszéltük, hogy nála alszom, majd másnap együtt 19
visszamegyünk a kétnapos konferenciára, ezért telefonálni szerettem volna, hogy nem engednek ki az épületbõl, ezért nem alszom nála, de a telefonálás sem jött össze. Nem kaptam vacsorát sem. Persze, vittem magammal szendvicseket, termoszban kávét, mert gondoltam, hátha nem biztos a vendéglátás. Az éheztetés ezért aztán nem jött be. A tolmács barátom ideges volt. Csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy látványosan leterítettem a csallóközi származású magyar édesanyám által hímzett kis terítõvel a folyosón lévõ dohányzóasztalkát, majd nyugodtan, ízlésesen megterítettem magamnak, és jóízûen falatoztam a magyarországról hozott kolbászos szendvicseimet, amelyeknek természetesen finom, nyálcsorgató illatukat nem lehetett nem érzékelni azoknak, akik arra jártak. Minden kellemetlenségemet kompenzált az, hogy megszólaltam magyar nyelven Pozsonyban és Magyarországról vitt ételt ettem. Sõt, magyar vizet ittam, majd összepakoltam a maradék szendvicsemet a magyar mintájú hímzett terítõbe – gondolván: jó lesz az még másnap – és eltettem a táskámba. Kávézós ember lévén, a termoszomból kiöntöttem a kávét a termosz fedelébe és megittam az otthon kifõzött kávém felét. Ezután, remekül érezve magamat, hátra dõltem a széken és rágyújtottam a magyarországi cigarettámra. Másnap, néhány emelettel feljebb, kimentem a folyosóra, és az elõzõ napi étkezésemhez hasonló körülményeket teremtve, megreggeliztem. Közben, arra jött egy amerikai fiatal úr, akirõl látszott, hogy elõadást fog tartani, majd a köszönés után eltünt a liftben. Felöltöztem és lementem az elõadóterembe. Az elõzõ napi helyemre ültem, mellettem ült a fiatal amerikai úr. Egy videokazettát tartott a kezében, majd mutatta nekem. Biztos voltam benne, hogy ez lesz az elõadásának egy részlete. Ezért, hogy én is mutassak neki valamit, elõvettem az egyik kis kiadott könyvemet, amelyben többek között angol szöveg is volt. Kinyitottam ott, és átadtam neki a könyvecskét. Olvasta. Egyszerre ordítozást hallottam szlovákul. Aki elõzõ nap elnökölt, a mikrofonba kiabálva és csúnyán rám nézve beszélt hozzám. Egy kukkot nem értettem a mondandójából, nem értettem mi az, ami nem tetszik neki velem kapcsolatban. Felálltam, a közönség felé fordultam, és magyarul csak annyit mondtam: „Kérek egy tolmácsot.“ Szóltak szlovákul a kiabálós uriembernek, hogy tolmácsot kérek. Percek teltek el, mire elõkerült egy tolmács, akitõl megkérdeztem – magyarul természetesen -, hogy mi a gond. Nekem csak annyit mondott, hogy máshova kell ülnöm, és felvezetett oda, ahova ülnöm kellett. Érdekes volt, mert messzirõl integetett egy idõs úr, hogy mellé ültessenek. Még le sem ültem, az idõs úr megfogta a két kezemet, felemelte az ö két kezével együtt, majd az elnök felé kiabált hosszasan, amibõl csak annyit értettem, hogy „Szolidaritás“. Amikor leültünk, magyarul elmondta, hogy közölte az elnökkel, hogy az egész közönség szolidaritást vállal velem. Ekkor döbbentem igazán rá, hogy itt, politikai játszma „eszköze“ lettem és nagy a valószínûsége, hogy veszélyben vagyok. Mivel nyugodt voltam, talán ez, irritálhatta a szlovák elnököt. Közben megérkezett valaki, akinek a nevét nem jegyeztem meg. Egy „uriember“, aki a mikrofonhoz lépett, és beszélt, beszélt, beszélt szlovákul. Nekem. Bele a szemembe. A hátam mögött megszólalt egy úr, aki bemutatkozott, és megkért arra magyarul, hogy ne forduljak meg, vigyázzak az arcrezdüléseimre, és nehogy reagáljak. Õ fordította, hogy mit mondott nekem Mecsiár embere. A lényege: Bebizonyította nekem a szlovák zászló szimbolikája ürügyén, hogy a szlovák szellem a világszellem, és a magyar szellem pedig a béka segge alatt van. (Bocsánat a kifejezésért, így fordították.) Megaláztak. Rajtam keresztül a magyarságot és Magyarországot. Ha valaki került hasonló szituációba, az ismeri az érzést. Azt az „érzést“ el kell tudni viselni minden hang és valóban minden arcrezdülés nélkül. Fõleg akkor, amikor tudatában van az ember annak, hogy egy olyan ember ül mellette, aki két ország tudományos akadémiájának tagja, és szolidaritást vállalt velem, a magyarsággal, a többi, jelen lévõ, nem magyarországi magyarral együtt. Kimondatlanul is éreztem a védelemgyûrût. Vége lett a szónoklatnak. Mély csönd. Az „ember“ elment. Csak azért jött, hogy megalázza a magyarokat. 20
Folytatódott az elõadás-sorozat. A New Yorkból jött fiatal uriember, és a mellettem ülõ, szolidaritást nyíltan vállaló tudós nem tarthatta meg az elõadását. Nem engedélyezték nekik. Egy hölgy gitárral lépett a dobogóra. Szlovákul énekelte az „Akácos út“ címû dalunkat, de elõtte szlovákul mondta a mikrofonba (Ezt is fordították.), hogy kompenzációnak szánja. A közönség pedig végig dúdolta a dalt. Szünet lett. Megláttam az újságírónõt, akit nem tudtam értesíteni elõzõ este. Odamentem hozzá, de a mai napig nem beszéltük meg a történteket. A szünetben egy fiatalember odajött hozzám. Megállt elõttem, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja, nekem szegezte a kérdését: „Tudja-e, hogy Magyarország kikkel határos?!“ Levegõt sem tudtam venni, máris megválaszolta: „MAGYAROKKAL!“ – mondta, és jól a szemembe nézve folytatta: -"Hát, ezt üzenem mindenkinek haza!" Egyértelmû volt számomra, hogy nem csak a szlovákiai magyarokra gondolt, hanem a határon túli magyarság egészére. Abban a pillanatban megéreztem, de a két nap alatt megtapasztaltam, hogy az anyaország magyarjai – akár kérés nélkül is – számíthatnak a külhoni magyarokra, ha éppen bajba kerülnek. Megjegyzem, nem kaptam engedélyt az épület elhagyására. Egy emigráns magyar ember és a tolmács barátom „mentett haza, Magyarországra“. Visszapörgetve az idõt, arra a megállapításra jutottam, amennyiben nem történt volna elõzetesen már hasonló – a pozsonyihoz mérten közel sem azononos – esemény velem Szlovákiában, akkor nem tudtam volna érzelmi reakció és megszólalás nélkül megállni az elõzõleg megírt megaláztatást. Történt elõzõleg, hogy egy társaságban beszélgettünk, a Duna szlovákiai partján lévõ községben, magyar nyelven. Egyszer csak odajött egy ember, aki szlovákul beszélt. Mivel a társaság teljes figyelmet szentelt a szlovákul beszélõ embernek, hosszabb idõ elteltével megkérdeztem magyarul: „Mirõl folyik az eszmecsere?“. Vendégként jogosnak tartottam a kérdést. Válaszként a meghívóm odasúgta: „Hallgass, meg ne szólalj még egyszer magyarul, amíg itt van ez az ember!“. Azonnal rájöttem, mirõl van szó, ugyanis az „ember“ végigmért lesújtó pillantással, és gunyoros arckifejezéssel mondott valamit szlovákul, amit azóta sem fordítottak le nekem. Ezután félre hívott az ísmerõsöm. Négyszemközt elmagyarázta nekem, hogy amikor néhány szlovákiai magyar – magyar nyelven – beszélget, és odamegy egy szlovák, kötelességük csak szlovákul beszélni tovább. Hiába vagyok vendég, én ilyenkor senki vagyok, mert magyar vagyok; és jegyezzem meg, a szlovákok Szlovákia területén azt tehetnek velem, a magyarokkal, amit jókedvük-rosszkedvük diktál. Nos, ezt a sokkhatást nem tudtam kivédeni önmagamban érzelmi kitörés nélkül, nem tudtam visszafojtani, de annyit elõzõleg megtettem, hogy elvonultam a társaságtól. Amikor egyedül maradtam, szinte fizikai fájdalmat érezve lelkemben, a megsemmisítés és megsemmisülés történetiségének sûrítménye „hogyazannyában“, és a tehetetlenség miatti zokogásban tört fel belõlem. Ezek után tudtam, hogy Pozsonyban, az oroszlán barlangjában, a szlovák zászló szimbolizmusának provokatív – a magyarokat elméletben megsemmisítõ magyarázata közben -, és azt követõen, még egy szemvillanást sem engedhetek meg magamnak reagálásképp’. Beláthatalan következményei lettek volna úgy rám nézve, mint az ott lévõ külhoni magyarokra nézve. Haza érve, gondoltam, hogy elmondom a történteket, de felmérve az akkori politikai szférát, nem volt kinek. Kilenc esztendõ után, amikor már az Európai Unió tagállama Magyarország és Szlovákia, amikor fokozottan megtörténhetnek megalázó incidensek magyarokkal, magyarországi diákcsportokkal, tanáraikkal azért, mert magyar nyelven beszél a tanár a kiránduláson Szlovákiában a saját, magyar diákjaihoz, úgy vélem, nem hallgathatok. Komárom-Szõny, 2006. május 21. Szõnyi Bartalos Mária
jó ha figyelünk
Az alábbi jegyzet egy távoli rádióban hangzott el, nem sokkal a választások után. Egészen pontosan: május második vasárnapján, amikor Kanadában Anyák napját ünneplik. Szerzõje Bede Fazekas Zsolt, a torontói Magyar Rádió fõszerkesztõje. Adás elõtt, de már a választások után Magyarországra látogatott. Alaposan körülnézett mindkét oldalon. Aztán leszûrte a tapasztalatait, s az éteren keresztül megosztotta kinti magyar honfitársaival. Amikor a világháló jóvoltából magam is meghallgattam, meglepett, milyen markáns kép kerekedett benne. Nem mintha ez a kép teljesen ismeretlen volna elõttünk, ám mégis egészen más – másképp hangzik -, ha onnan, távolról mondják: sokkal hitelesebbnek. Bede Fazekas Zsolt örömmel fogadta felvetésünket, hogy jegyzetét megismertetnénk a gondola olvasóival is (- vdgy) „Anyám intése” – Ez a címe az imént hallott dalnak, mely a Transylmania: „El ne add az õsi házat” címû, vadonatúj CD-jérõl forgott. Holnap Anyák napja! Jólesik hallani az anyai intést: „El ne add az õsi házat. Ha elfáradsz a világban, Gyere haza megpihenni, Az öreg fák árnyékában szép idõkre emlékezni.” Valahogy így vagyok ezzel én is, minden egyes hazalátogatás alkalmával. Még akkor is, ha egy olyan országban járok, ahol éppen választás utáni hangulat van. Ki ilyen, ki olyan arcot vág. A vesztes szomorút, a gyõztes pedig mosolygósat. Vagy legalábbis ez lenne a normális, de most mintha a gyõztesek még mindig valakire haragudnának odahaza. Ugye tudják, kire gondolok!? A választás második fordulója után néztem a Duna TV-t, ahol egy politológus megjegyezte: most már nincs miért életben tartani az Orbán-fóbiát. A gépezet tökéletesen mûködött: a csapból is folyó Orbán Viktort sikerült az ország felének agyába beültetni, mint minden bajok okozóját, a haladás és jólét egyedüli gátját – teszem hozzá én! Miért? Mert ezt tapasztaltam cseresznyevirágos kis hazámban. És a cseresznye mellett tovább virágzik a zsigeri Orbán-kór. Csaba László közgazdászprofesszor jegyezte meg találóan, hogy: „Magyarországon olyan mértékben kettészakadt a közélet, hogy ha valaki azt mondja, ma meleg van, akkor az ország másik fele hajlandó bundát venni.” És valóban két Magyarország van, kérem szépen: az egyik most éppen nagyon szomorú volt. Nyoma sem volt a harci kedvnek, inkább a „ne is beszéljünk róla”, a „majd megjó ha figyelünk
látjuk mi lesz” volt a jellemzõ. A másik oldalról megszólaló barátaim voltak a legérdekesebbek, mert nyomát sem láttam rajtuk a nagy lelkesedésnek. Gyõztünk! Gyõztek? Hamar rádöbbentem, hogy õk most sem valakire, hanem valaki ellen szavaztak. És akire szavaztak, azt is utálják, de a másikat valahogy jobban. Az egyiket „csak“ azért, mert unszimpi, a másikat pedig azért, mert 4 éven keresztül „azt írta az újság“ róla, hogy – és sorolhatnám a jelzõket „kis Mussolini“-tõl a „feleség verõ“, „rohadt cigány Kolompárig“. Hát kit választana a média csecsein nevelkedõ honfi, és a kádári nosztalgiával fekvõ-kelõ öregmagyar?! Rohadjon meg az Orbán, mondja mellettem, a valamilyen virágnevû presszó sûrû füstjében hadonászó, svájcisapkás úriember. Hogy miért? Hát nem mindegy!? Körülbelül ez az általános vélemény. Egy hétig hegyeztem a fülem, hátha a balra szavazók közül valaki megemlíti az ország katasztrofális gazdasági helyzetét. Mert, ugye, ha a logika alapján próbálom a kérdést megközelíteni, akkor pont fordítva kellett volna kijönni ebbõl a választásból. 2002-ben bukott a kormány, mert azt mondták vagy gondolták a honiak, hogy az ország kifosztva, romokban hever – az akkori politikai erõnek köszönhetõen. Mint kiderült: 320 millióval adták át az államkasszát. Na meg azért épült is miegymás. Most az államkassza üres, a szakértõk szerint az elmúlt négy év kormányzó hatalma eladósította, kiszolgáltatottá tette az országot. Ki kell mondani: Magyarországnak a rendszerváltozás óta még soha nem volt oly gyenge teljesítményû kormánya, mint most. És akkor miért beszélnek nekem baloldali barátaim egy Orbán nevû emberrõl? Kit érdekel Orbán, amikor a Hazáról van szó?! Miért foglalkozzam azzal, hogy valójában hányan voltak a Kossuth téren (mert még mindig ez a téma!), hogy
mennyi követ termel az Orbán-bánya? És hogy mekkora képû ez a „focista ugri-bugri“, és hogy van-e szõlõje vagy nincs? Vártam, hogy valaki csak elõjön majd számokkal, és tiszta, érthetõ indokokkal. De nem! Azt mondja egy zeneszerzõ barátom: én jobboldali érzelmû vagyok, de a szocialista polgármesterre szavaztam most, mert nem tetszik, hogy az egyház politizál. Megjegyzem, mások szerint az állami elismeréseket biztosította így a szóban forgó barátom. Hát akkor most mi a fontosabb? A Haza vagy a plecsni? Egy másik barátom azt mondja, hogy õ nem politizál, és elege van mindenbõl, szavazni sem akart elmenni. (Bár ne ment volna.) Aztán csak elment. A furcsa az volt számomra, hogy 40 percen át beszélt a telefonban arról, hogy milyen görény az Orbán, és majd ha megtisztul tõle a jobboldal, akkor természetesen õ is a szíve szerint jobbra fog szavazni. Íme, egy baloldali szavazó, aki nem politizál! Jól keres, sõt talán õ is része annak a számosnak, kiknek bére emelkedett az elmúlt években. Ezért aztán csak röhögtek a jobboldal „rosszabbul élünk” kijelentésén. Elvégre õk jobban élnek. Csak hát milyen áron? Mert arról már nem tudunk szót ejteni (vagy nem akart), hogy ez a pénz most hiányzik az államkasszából. 2005 nyara, rokonlátogatás. Reggel házigazdánk, jól láthatóan kialvatlanul, egy kemény szemdörzsölés közben megjegyzi: „Rémálmom volt, az Orbán Viktorral álmodtam.“ Én még soha nem álmodtam kanadai politikusokkal, fut át rajtam a gondolat. Aztán azon töröm a fejem, hogy vajon milyen országban járok én, ahol a média orwelli ügyességgel szoktatta rá az egyszerû dolgozó embereket, hogy ha mást nem is, de legalább egy embert nagyon utáljanak. Mert õ minden baj okozója. És az egyszerû embernek még az tíz fillér sem fog leesni, hogy mindez nem más, mint egy nagyon okos és céltudatos politikai manõver része. A másik fél totális megsemmisítése. Nem haragszom én rájuk, csak hát a racionális indokokat vártam. Hogy ki miért szavazott ide vagy oda. A jobboldal szomorú hallgatásba burkolózott, a baloldal pedig tovább ütötte-vágta az ördögöt, hisz addig jó, amíg valakire rá lehet kenni a nyomorúságunkat. Hát ezen a Magyarországon jártam én. Ahol ma Isten mellett két lény létezik az emberek tudatában. Az egyiket a választások óta nem sokat látták: a sikeres jövõ receptjén dolgozik. A másik nagyon is létezik, és a jóslatok ellenére is ott maradt; ezért aztán tovább lehet, kell gyûlölni. Egyelõre ne várjuk, hogy ha Magyarország egyik fele meleget jósol, akkor a másik fele is fürdõgatyát húzzon. Forrás: gondola
21
Tudja, hogy manapság mennyire kell vigyázni az embernek a saját fejére? – kérdezte a délutáni, balzsamos napsütésben kéregetõ, idõs fekete. – Mennyire? – kérdezzük vissza a negyed százada semmit nem változott Khyber Passhoz (Kiber-hágó) címzett afgán vendéglõ „teraszának” két kivénhedt székén ücsörögve, New York East Village negyedében. - A minap is egy testvér letette a sínre a fejét, aztán jött a vonat és zutty! Levágta! – mondta az öreg. Elismerõen bólogattunk ennyi életbölcsesség hallatán, és megígértük, hogy megfogadjuk intelmét: mostantól fogva nagyon vigyázunk majd a fejünkre. Az intelem hatása azonban azonnal elmúlt, amikor a vendéglõ szomszédos trikóboltba léptünk be, amelynek kirakatát feliratos, többnyire fekete garbók lepték el. Az egyiket Krisztus-fej díszítette, a Jesus is my homeboy, míg a másikukon Szûz Mária a szintén sokfajta jelentéssel terhes Mary is my homegirl felirattal. A kinti napsütés után homályosnak tûnõ bolt pultja mögött álldogáló, húsz éves forma, dél-kelet ázsiai származást sejtetõ fiatalembertõl tudakolódunk: netán lenne-e egy olyan trikója, amelyiken a felirat Moses is my homeboy? „Nincs a megrendelõi katalógusban” – feleli, talán a fejére is vigyázva. A kettõs mérce az élet minden területén szinte „de rigeur” lett: vannak tabuk, amelyek oly szigorúak, hogy sokan még létezésükrõl se mernek nem hogy beszélni, de még gondolkodni sem. A bevándorlók kérdése nem tartozik közéjük. Fõként, ha azt is „politikailag korrekt” módon kezelik. Május 1-je van. Manhattan-szigeten, a Union téren gyülekeznek ünnepi hangulatban a bevándorlókat védõk, ugyanis az idei május elsejét az – illegális – bevándorlók védelmének szentelték. A témára „rácuppantak” a legkülönfélébb politikai mozgalmak is. A téren meg a vele szembeni járdákon zászló-, felirat-, garbó- és kitûzõstandok. Az egyik lobogó a pokolban égõ Hitlert és Busht ábrázolja. A két ember képmása alatt az inkább lefordítatlanul hagyandó felirat: Same shit – Different asshole. A térrel szemben egy gyógyszermulti felsõ vezetésének egyik tagjával ebédelünk. Bizalmas ebéd, bizalmas információk. Amerikában, mondja a fiatal hölgy, egyre fiatalabb az a korosztály, amelynek erõsen „javallják” az antidepresszánsokat, nyugtatókat és egyéb kedélyállapot-stabilizáló gyógyszereket. Az orvosokhoz és iskolákba majorettek masíroznak be, hogy feltuningolják a kedélyeket. Vagyis, hogy pomponjaikkal „gyógyszerbefogadóbbá” tegyék a légkört. A lényeg az „érzelmi kiegyensúlyozottság”, hangoztatják a gyógyszergyárak és utánuk az orvosok. Hogy már a 2 éves gyerekeket is „bipolárisként” diagnosztizálnak, akiknek azonnal gyógyszert ajánlanak? Miért ne? Ha már olyan orvosságot is hirdetnek, amely a „kellemetlen élményeket” segít elfelejteni, és ahol az orvos nyugodt lélekkel ír fel olyan, éppen piacra dobott antibiotikumot, amely már több halálesetet is okozott? Úgy tûnik, a privatizált amerikai egészségügyben a betegség már-már megkülönböztethetetlen a puszta marketingeszközöktõl. De hogy a privatizált gyógyászatról további „jókat” is mondhassunk: nagyon sokan a kórházban kapnak fertõzést vagy hajtanak végre rajtuk rendkívül költséges vizsgálatokat és mûtéteket – feleslegesen. Hiszen a méregdrága felszereléseket amortizálni kell. A 22
rendszernek köszönhetõen Amerikában a megelõzés nem kifizetendõ, viszont a végtag amputáció annál inkább. Amerikát Oszama bin Laden sikerrel alakította át szinte a felismerhetetlenségig. A szabadság földjébõl ma igazi rendõrállam lett, ahol nem csak a belépõ idegenektõl vesznek ujjlenyomatot és fényképezik le, de minden amerikait szemmel tartanak, lehallgatják. Nincs olyan járókelõ, aki naponta többször ne kerülne lencsevégre akár a metrómegálló, akár egy-egy keresztezõdés, egy tér, vagy akár egy-egy autópálya fizetõkapujánál. A kamerák pedig egy szuperszámítógépekkel ellátott országos szuperközpontban kapcsolódnak és dolgozzák fel az adatokat. A hozzáértõbbek szerint ma már a keresettek vagy körözöttek profilját úgy be lehet táplálni a rendszerbe, hogy az adott kamera automatikusan riasztja a legközelebbi rendõröket a gyanúsított jelenlétére, aki egyszerre csak azt veszi észre, hogy harminc-negyven rendõr szegezi rá fegyverét. 2001. szeptember 11-e óta Amerika szinte legalapvetõbb értékeibõl is naponta morzsolódik le egy-egy darab. Orwell 1984 és Huxley Szép új világának valami sajátos keveréke lett az itteni valóság, ahol az engedelmes, „antidepresszált tömeg” piaci törvényeket lát ott, ahol a legfõbb mozgatórugó hatalmi érdek és, megfordítva: politikai vagy államigazgatási kérdésnek hiszik azt, ami fõleg vagy teljesen profitszerzés. A valódi okok kereséséttl mélyen antiintellektuális módon menekül – mert mi lenne az értelmiség egyik feladata, ha nem gondolkozna a „miérten” -, az azokat kerestket pedig szélstségesnek és Amerika-elleneseknek nevezi vagy még ennél is rosszabbnak. Mindennek a végterméke szabad szemmel látható. A senkinek nem kellõ, céltalanul élõ milliók, akiket egyre szélesebb árok választ el a jólétben élõktõl. Miközben a kudarcba fulladt iraki háború száz és százmilliárdokat emészt fel. Olyannyira, hogy New Orleansban a gátak megerõsítésére sem maradt belõlük. A felesleges emberek táborát duzzasztja immár a rendkívül alacsony minimálbéren dolgozók hadserege, akiknek az élete mind nehezebb, nem utolsósorban az üzemanyag drágulása miatt is mind magasabbra szökkenõ árak miatt. Egyik újdonsült ismerõsünk meséli: nemrégiben még elképedve fényképezte Alaszka legészakibb benzinkútján kifüggesztett gallononkénti 1 dollár 40 centes árat, mint hihetetlenül magasat, míg ma New Yorkban a benzin gallononkénti ára 3 dollárnál kezdõdik. Ha pedig Bush megindítja az Irán elleni háborút, az amerikaiak nosztalgiával tekinthetnek vissza a mostani árakra. Amellett, hogy autót is – nem utolsósorban a drága biztosítás miatt – mind nehezebben tudnak fenntartani. Bush Amerikája alulról már a középosztályt harapdálja. Életerõs, jó felkészültségû, messze nem a nyugdíjba vonuláson gondolkodó álláskeresõk évi 20-30 ezer dolláros állásokhoz sem juthatnak, mert Amerika most már nem csak a termékeit gyártatja külföldön, hanem a szolgáltatásait is kiszervezi. Ha egy texasi a neki legközelebb esõ, sarki Radio Shack-nél érdeklõdik plazmatévé iránt, hívását elõször az indiai Bangalorba irányítják, ahol – tanított texasi akcentussal – egy indiai válaszolja meg. Nem véletlen – és nem csak a mocsárba fulladt iraki háború, valamint a magas benzinárak miatt -, hogy az elnök és csapata népszerûségi mutatója zuhan. A baloldali értelmiségnek szánt Nation címû folyóirat címoldalas karikatúrája a kék öltönyében egy vécécsészében vállig elmerült elnököt mutatja. A gúnyrajz felirata felteszi a kérdést: meddig süllyedhet még? jó ha figyelünk
De vissza New Yorkba, amely – állítólag – egy hatalmas olvasztótégely. Aki ennek ellentmond, az politikailag nem korrekt. Holott New York – akár Amerika egésze – az oly szigorúan és etnikai alapon a legszigorúbban körülhatárolt gettók világa is, hogy a fajelméletet feltalálók és a faji szegregációt szorgalmazók sírjukban körtáncot járhatnának a boldogságtól, mert amit õk ki akartak kényszeríteni, az itt valóság lett, önkéntes alapon.. Mint ahogyan az a világ legnagyobb haszid szektájának negyedében, Williamsburgben is látható. A brooklyni Williamsburgbe látogatók egy másik évszázadban találják magukat. Csupán néhány háztömbnyire délre az álmodozó mûvészektõl és a Puerto Rico-i bevándorlóktól a férfiak – a szatmári ortodox zsidók - hosszú szakállat, hosszú kaftánt és fekete kalapot viselnek. A környék úgy fest, mint egy XVIII. századból gondosan megõrzött gettó, amely a világ legyorsabban növõ ultraortodox zsidó szektájának ad otthont. A szektát a Monarchia korában alapították Szatmárnémetiben. Követõi a második világháború után vándoroltak Amerikába. Fõrabbijuk halálával éppen most kerültek válságba: látogatásunk elõtt a „rebbe” két fia tábora között mintegy ezer szatmári részvételével olyan parázs, verekedésbe torkolt vita jött ki, hogy a rendõrségnek kellett helyreállítania a nyugalmat. A felénk sétáló, bevásárlókocsit maga elõtt toló hölgyet magyarul kérdezzük, hogy hol a legközelebbi pék. Tökéletes magyarsággal, kedves mosollyal magyarázza az utat. Belépünk a pékségbe, ahol valamilyen szláv nyelven beszélõk mutatnak rá a mákosrétesre, ami állítólag nagyon finom. 18 dollárért veszünk egy rudat, de kiderül, hogy minõsége óceánnyi távolságban marad le az erdélyi, de még a magyarországi bolti változata mögött is. jó ha figyelünk
A Williamsburg-híd vastraverzei alatt az egyik oldalról a másikra áttérve már a latin világban találjuk magukat, ahol salsa zene szól. Metróval és busszal megyünk fel a manhatteni Central Park keleti oldalára, egészen a Dakota Házig, ahol John Lennon lakott. A ház sarkától mintegy háromszáz méterre, már a parki ösvényen egy kerek emlékkorong. Középen a felirattal: „Imagine”. Gondos kezek virágszirmokat szórnak köré. Zarándokok fényképezik a szirmokat is. A hosszú padokon messzirõl jöttek, csövesek, turisták. És egy magányos gitáros, aki elmélyülten pengeti a Beatles-dalokat. Arkansóból érkezett ide úgy, hogy évekig gyûjtött a nagy útra. Amerikában a politikailag korrekt beszéd és újságírás erõsen szedi áldozatait: nem csak a tényeket elfojtó, azzal nem konfrontálódó, mind inkább manipulálható társadalom formájában, de azok számának jelentõs emelkedésében is, akik a hihetõtõl a hajmeresztõig terjedõ „összeesküvés-elméletekben” is hisznek. Például abban, hogy az amerikai kormány titkos kísérleteket folytat nem csak az idõjárás módosítására (tény), hanem igyekeznek számos katonai repülõgép különleges alakzatú repülésével olyan rezgéseket kelteni, amelyek mesterséges földrengést és szökõárat is okoznak. Az ilyen és még „meredekebb” témákról is egyre több könyv kerül a piacra és a bennük hívõk száma is rohamosan terjed. New Yorkból Connecticut állam felé autózva szinte minden tíz mérföldön ugyanaz a jelenet: a leálló sávon villogó rendõrautó áll a sebességet túllépõ autó mögött. Ami nem csak azt mutatja, hogy a rendõrség itt is pénzbeszedõ rendszerré alakult át, de azt is, hogy a súlyos büntetés ellenére nehezen tartják az autósok a többsávos autópályán a sokszor még az óránkénti 100 kilométeres maximális sebességet sem elérõ korlátozást. Amikor connecticuti magyarokkal autózva éppen arról beszélgettünk, hogy míg a kihágást azonnal büntetik, a nagy bûnösöket futni hagyják, egy kisteherautó elõzött meg bennünket, amely hátuljára tulajdonosa hatalmas feliratot helyezett el: „Tartsuk be törvényeinket: tartóztassuk le Busht és Cheneyt!” Igen: mély az árok a büntethetõk és a büntethetetlenek között is. És az „egyenlõség földjén” a különbségek is sokszor ordítóak. A bioélelmiszert árusító szupermarketekben sovány, jómódot sugárzó vásárlók, míg az elszegényedõ „átlagamerikai” egyre soványodó pénztárcájához szabott élelmiszerboltokban a silány minõségû ennivalótól felpuffadt vásárlók zöme. Amerikában húsz éve még bagóért lehetett ennivalót vásárolni. Ma méregdrága. Egy nagy, húsos zöldpaprika darabjáért Manhattenben nem egy helyen egy dollár húszat is elkérnek. Úgy tûnik egyébként, az egykori nyereséghányaddal ma már senki nem elégszik meg. Hol vannak már a 16-30 dolláros tornacipõk, amelyeket még az Egyesült Államokban gyártottak? Ma már 70 dollárnál kezdõdnek, noha az árut fillérekért Kínából importálják, mint szinte mindent. A profit nõ és vele Amerika kiszolgáltatottsága. Valamint az amerikaiak és az állam vészes ütemû eladósodása. Senki nem tud válaszolni arra, hogy mindezt kik és meddig fogják finanszírozni. És arra sem, hogy a bankok hirdetéseikben miért keresnek ma már olyan ügyfeleket is, akiknek kifejezetten rossz a „hiteltörténetük”? Vagyis már bizonyítottan hitelképtelenek. Csak nem azért, mert – mint a rossznyelvek mondják – ezzel is a bankok nekik életük végéig engedelmesen dolgozó „rabszolgákat” akarnak gyártani és mindenfajta társadalmi „devianciát” akarnak megelõzni, akár a nyugtatókkal és antidepresszánsokkal? De hagyjuk abba, mielõtt még mi is az összeesküvés-elméletek követõivé válnánk, mert vár ránk a gép, amely az Amerikában mélyen lenézett, sikertelen, dekadens Európába röpít vissza – ahová oly jó megérkezni. Forrás: Lovas István – Magyar Nemzet
23
2003. július 31. 10:40 Gondola Az ország egyre gyorsabban csúszik a mélybe. Az MSZP népszerûsége egyre nagyobb. Ha valaki ezt túlzásnak tartja, akkor megengedem, mondjunk csupán annyit, hogy meggyõzõ fölénnyel vezet. A fenti két állítás csak látszólag ellentétes egymással. Ma már az is jól érzékelhetõ, hogy a Medgyessy-kormány pontosan végiggondolt stratégiát valósít meg. A kapkodás, a fejetlenség csupán látszólagos, még akkor is, ha a miniszterek vagy az MSZP-frakció többsége sem fogta fel egyelõre, hogy mi is történik valójában. Az események fényében az is világos, hogy Medgyessy okosabb, mintsem sokan (például én magam) gondoltuk volna. Tavaly május 27-e óta biztos kézzel kormányozza az országot egy cél felé, amely sokak elõtt még ma is homályba vész. Kezdõdött a dolog a kassza teljes kimerítésével. A választási ígéreteket rendezték, ami sokba került ugyan, de a nagyvonalú tervben ez végül is kicsike tétel csupán. Az egyenleg szinte nulla, mivel csupán megjáratták a pénzt a bankárok, de már a kifizetéskor is tudták, hogy kamatostul fog visszajönni. A stratégiai gondolat a következõ: 1. A rendszerváltozásnak vége. 2. Az 1945 után fölemelkedett elit ezt a történelmi játszmát megnyerte. 3. Immár egy fõ cél van: a kialakult (átmentett) hatalmi-személyi viszonyok konzerválása hosszú (a következõ kataklizmáig tartó) idõre. 4. Van még egy vagyonelem Magyarországon, amit meg kell(ene) szerezni: ez a föld. A fõ cél tehát: Magyarországon senki és semmi ne veszélyeztethesse többé az elit hatalmát. Ha lehetséges, az elit kezébe kell jutnia a magyar termõföldnek, mert ennek értéke nagyságrenddel fog nõni az EU-csatlakozáskor. A fentiek fényében a stratégiai célok a következõk: 1. A lakosság hosszú távú tervezõ kedvét letörni. 2. A kialakult vagyoni és lehetõségbeli különbségeket konzerválni és természetesnek láttatni. 3. A földtulajdonosokat rászorítani, hogy minél olcsóbban és minél gyorsabban adják el a földjeiket. A megvalósítás eszközei a következõk: 1. A kisembert hirtelen sok pénzhez juttatni, amivel kizökken a megszokott életritmusából, és valós teherbíró képességét 24
meghaladó fogyasztásba kezd. (Lásd: a lottó-fõnyereményesek története vagy a Gorenje-turizmus.) 2. A társadalmi szegregációt ki kell terjeszteni minden szférában. Az oktatás- és az egészségügynek fel kell készülnie a szegregált társadalom szegregált kezelésére. Kell kórház az elitnek és kell a plebsnek. Ugyanígy az iskolával. 3. A kisember elõtt bezárni a felemelkedés önerõbõl is járható útjait, hogy ne jelentsenek veszélyt az elit gyermekeire. Ezért stratégiai kérdés a tanulás. Olyan iskolarendszer kell, amelyben egyrészt tág tere nyílik a gyermeknek a tanulás elszabotálására, másrészt a valódi gyémántot elfedi a csillogó üveggyöngy. Lesse a tanító a gyermek szavát, ne a gyermek a tanítóét. A züllésre való hajlamot kell központilag támogatni. Semmi buktatás, semmi szigorú, ám szorgalommal mindenki által teljesíthetõ követelmény. Helyette mindenkinek mindent szabad. Az okosak kereskedjenek a marihuanával, a buták meg csak szívják. 4. Mivel nagyon sok föld van kisbirtok formájában magánkézben, a gyenge tõkeerejû tulajdonosokat csõdbe kell kergetni. Az Orbán-kormány által kreált hitelrendszert úgy kell továbbfejleszteni, hogy mindenkit megfojtson. A hitelprésbe szorított gazdától olcsón meg lehet szerezni a földjét úgy, hogy még örül is, hogy megszabadult tõle. 5. A falvak közösségi erejét, életlehetõségeit csökkenteni kell, mert túl sokan akarnak a földbõl élni. Ezért a falut el kell sorvasztani. Bezár az iskola, a posta, a patika, legyen inkább körjegyzõség, nem épül semmi, központi alapokból nem jár fejlesztés. A társadalomnak ez a program tetszik. Akiknek nem tetszik ( a kisbirtokos és távlatokban gondolkodó gazdáknak), azok elõbb-utóbb öngyilkosok lesznek vagy megtörnek. Kézenfekvõ a kérdés, hogy mit szerethet ezen a programon a baloldali szavazó? A válasz nem olyan bonyolult, amilyennek elsõ pillantásra hinnénk. A baloldali érzelmû kisembereknek megvan a maguk közös múltja. Ennek legfõbb áramlatai jól megfigyelhetõk a történelmünkben. Lássunk két példát: 1. Nagy Imrét szerették, benne látták a baloldali országcsinálás jövõjét. Amikor ‘56-ban elvállalta a kormányzást, istenítették. Aztán Moszkva kicsinálta, a kormányát és a kezdeményezését letörték. A kommunisták kiosztottak néhány pofont – sebaj. Osztottak viszont 20 százalékos béremelést is, hozzá feljavították az ellátást – és millióan
voltak a kádári demonstráción 1957. május 1-jén. Késõbb Nagy Imrét kivégezték. A baloldalt lelkifurdalás kínozta. Ezt azzal gyógyította, hogy mind többet vett át Nagy Imre elképzeléseibõl, miközben emlékét igyekezett elfelejteni. Aztán úgy tettek, mintha õk, a gyilkosai lennének az örökösei. Idén június 16-án már meg sem hívták az 56-os elítélteket, megkoszorúzták akit kivégeztek, és kijelentették, hogy õk az örökösei. 2. Amikor 1987-ben már látszott, hogy közeleg a teljes gazdasági összeomlás (akkor Medgyessy volt a pénzügyminiszter, késõbb a gazdaságért felelõs miniszterelnök-helyettes), akkor is az ‘56. decemberi megoldást választották, a bódítást: világútlevelet adtak, és szélesre tárták a kaput a valuta-feketepiac elõtt. Az évtizedes kényszertakarékossághoz meg hiányhoz szokott kisember megint megrészegedett, és több-kevesebb pénzét feketén márkára-schillingre-dollárra váltva kirohant Bécsbe (vagy csak Nickelsdorfba), hogy vegyen egy hûtõt (vagy egy hatéves Opelt). És boldog volt! Így, új Gorenjével a kamrában, de anyagilag lenullázva köszöntött rá sok százezer családra a piacgazdaság. Míg a megvezetett százezrek a burgenlandi kocsiszínekbõl átalakított „elektronikai szaküzletekben“ taposták egymást színes tévéért, az elit idehaza megosztozott a közvagyonon. Félelmetes volt látni a nagy dáridót. A misera plebs az ökörsütésen tolongott (hozott ökörbõl), miközben a közvagyont kimazsolázták a köztulajdon tegnapi hívei. Mindezért – a vagyonvesztésért, az évtizedek alatt felhalmozott, és 1988-89-ben könnyelmûen elherdált családi megtakarításért a kisember (részben a balkézre privatizált sajtó hatására) Antall Józsefet és az MDF-koalíciót tette felelõssé. Közben a privatizáció (és ez az MDF-kormányzat legnagyobb hibája!) szépen folyt, az 1988-89-es elit zavartalanul lakmározhatott a közös tálból. A baloldal által kifosztott, azután félrevezetett nép 1994-ben ismét a balt választotta, akkor is a különféle ígéretek hatására (ma szívesen felejtik el mindkét oldalon, hogy 1994 õsze is az osztogatás jegyében telt). Aztán jött a Bokros-csomag. Értelme nem volt sok, kára annál inkább, de (ismét a balsajtó intenzív hatására!) a kisember örült a saját kifosztásának. És évek óta elhiszi, hogy Bokros Lajos okos ember, akinek a „csomagja“ jót tett az országnak. Hol tartunk ma? A Fidesz-kormányzás alapjaiban rendítette meg a generációs baloldali beidegzõdéseket. Ha kapott volna még négy évet, jó ha figyelünk
kigyógyíthatta volna a népet a balos téveszmékbõl és talán a lelkibetegségekbõl is. Orbán Viktor (és kormánya) meg tudta értetni sokakkal, hogy igenis van értelme hosszú távra tervezni, van értelme gyermeket vállalni, házasodni, családot tartani el, lehet, sõt jó érzés hinni a magyar összetartozásban és a közös jövõben. Ám tavaly, ha kicsivel is, de gyõzött a balosság. A múlt erõi erõsebbek voltak. És most zuhanunk. Ez a zuhanás pedig – jó érzés. A kisember nemsokára a zuhanásos bódulat végére ér. Õsszel kiderül, hogy mekkora lett a gáz-, a fûtés-, a villanyszámla, megdrágul a kenyér, a tej meg a cigaretta. És meg fog drágulni a kocsi törlesztõrészlete, aztán odalesz a lakáshitel kamatkedvezménye, emelkedik a súlyadó, nem csökken az szja, és tetejébe furcsán fognak vele bánni a kórházban, És ez a fontos: amikor kijózanodik, akkor Orbánra haragudjon mindezért! Mivel létezik kollektív lelkiismeret is, ezt használja ki a werberista tömegpszichózis: a kollektív lelkifurdalást. Mivel a lelke mélyén jól tudja a kisember, hogy érdemtelenül osztottak ki neki tizenkilencezret vagy ötvenszázalékos emelést, elvégre egyikért sem tett valójában semmit sem, a kapott pénz pedig kemény fizetõeszköznek bizonyult, most keresi a lelki felmentést, amiért részt vett a közös dõzsölésben. A balos média tudatosan sulykolja egy éve, hogy minden rosszért Orbán meg a Fidesz a felelõs. És jól számít, a kisember nem önmagára fog haragudni a közeljövõben elcsattanó gazdasági pofonokért, hanem Orbán Viktorra meg a Fideszre. Pontosan úgy, ahogyan Nagy Imrét hibáztatta ‘56-ért („miért nem vitte gyõzelemre a forradalmat“), ahogyan Mindszentyt hibáztatta a peréért („kompromisszumképtelen volt“), vagy korábban Görgeyt hibáztatta a szabadságharc bukásáért. Mindig kell egy bûnbak, és ezt a szerepet most Orbánra osztották ki a hatalmasok. A baloldali média ezért szidalmazza napi 24 órában, non stop Orbán Viktort és a Fideszt. Ez a politika – láttuk Nagy Imre, Antall József vagy oly sok más példáján – valószínûleg be fog jönni. Az emberek készségesen fogják gyûlölni Orbánt, elhiszik, amit a balmédia üvölt majd, mert – lelkifurdalásuk lesz. És Orbán Viktor miatt különösen erõs lelkifurdalásuk lesz, mert a történelemben ritka egyértelmûséggel tudatosodott az egész lakosságban, hogy Orbán tehetséges, rátermett, okos, továbbá (és ez a legnagyobb bûne) – jót tett vele. Ezért az õ tönkretétele a misera plebsnek mondhatni lelki kényszere, amire elegendõ példát találunk az athéni demokrácia szépséges-rút történetében. Reichert János
jó ha figyelünk
Demszky Gábor 1990-ben – a Magyar Hírlap hasábjain – fizetett hirdetést jelentetett meg, kérve-kérte Önöket, hogy tiszteljék meg bizalmukkal, és válasszák meg fõpolgármesterüknek. Cserébe,- mintegy tizenöt pontos ígéretet tett választópolgárainak (lásd a csatolt hirdetést): fût, fát (a szó szoros értelmében!), rendet és biztonságot, kulturált közlekedést, és számos más dolgokat ígért, köztük azt is, hogy a rászorulók gyógyszereket, fûtõanyagot, élelmiszert, lakbéradósság enyhítést és minden más földi javakat kapnak, csak voksoljanak rá! Demszky Gábor a fizetett hirdetésében felsoroltakból egyetlenegy tételt sem valósított meg! Budapest a leggazdátlanabb, legelhanyagoltabb, legkevésbé fejlõdött fõváros Európában, de még a magyar városok fejlesztési mutatóit tekintve is az legutolsó helyre szorult. Demszky bûne, hogy tönkretették a Kálvin teret (a Múzeum körúttal együtt), Budapest úthálózatát, elhanyagolták a tömegközlekedés fejlesztését, a nem rendezték a hajléktalanok és utcai árusok helyzetét, teljesen felesleges helyeken televerték a várost olyan oszlopok (oszlopsorok) tömegével, amelyek néhány nap vagy hét múlva elgörbítve, kidõlve vagy megcsonkítva „díszítik“ a környezetüket. Demszky 16-éves „uralkodása“ alatt a város visszafejlõdött, a zöldterülete 30%-al csökkent (a fû – fa ígéret ellenére), a legfrekventáltabb útja, utcái és terei is tele vannak kátyúkkal, foghíjas útszegélyekkel, elhanyagolt házakkal, elhanyagolt portálokkal, falfirkák tömegével, cafatokban lógó (rongyos) plakátokkal. Demszky semmit sem tett az ebtartás rendezése érdekében, eltûri, hogy egy idõben (az erõket és eszközöket nem koncentrálva) bontsák fel (javítás vagy átépítés) céljából a fõváros egyes útszakaszait, képtelen érvényt szereztetni annak, hogy a védett sávú útszakaszokat ne használják illetéktelenek, képtelen volt oda hatni, hogy a parkokat, közmûveket, házakat, aluljárókat, jármûveket rongálók felelõsségre vonásával legalább olyan komolyan foglalkozzanak az illetékesek, mint a szabálytalanul vagy fizetés nélkül parkoló jármûvek tulajdonosainak „elszámoltatásával“. Demszky Gábor megtorpedózta az Expót, óriási összegeket költött az általa sokat emlegetett Nemzeti Színház tervezgetésére, „kibérelte magának“ – zárt övezetként – a városház utcát, teleutazta a világot, tévés csatornák tömegeiben „kelleti“ magát, és legalább tízezerszer hivatkozott a négyes metró megépítésére, saját eredményének könyvelvén el, ha állami hozzájárulással, valamint külföldi kölcsönökbõl megépül a metró új szakasza. Demszky minden olyan avatási ceremónián részt vett és részt vesz, ahol mutogathatja magát, és nem a fõpolgármester illetékességi körébe tartozik, hanem a BKV-ra, az útépítõkre (karbantartókra), az egészségügyre vagy a közterületi felügyelõkre. Nem árt tudni azt sem, hogy a fõváros költségvetési kerete, más magyar városokhoz viszonyítva (területet, lakosság létszámát, átmenõ forgalmat, stb.,) nagyságrendileg meghaladja városaink átlagos költségvetési keretét, de ennek a hatalmas összegnek (és a felvett hiteleknek) a felhasználását semmi sem tükrözi, legfeljebb a „demszky-baba oszlopok osztódásszerû szaporodása. ÖSSZESSÉGÉBEN: Demszky Gábor megnövelt létszámú helyetteseivel, jutalmaival, prémiumaival, külföldön szerzett tapasztalataival, egyetemben teljes mértékben alkalmatlan, nem csak a fõváros vezetésére, de még egy kisközség vezetését sem szabadna rábízni. Szépszámú külföldi luxusutazásaiból semmit sem hasznosított Budapest számára! Talán a horvátországi rezidenciáján lehet látni, hogy ad a külcsínre, a gyors építkezésre, a rendre és a tisztaságra. A fõvárost és Demszkyt kedvelõk számára javaslom, hogy válasszák meg Demszkyt Budapest örökös, tiszteletbeli fõpolgármesterévé, de tiltsák ki Budapestrõl Budakeszire vagy horvátországi objektumába. Különben is: Demszkyt,- törvénytelen vagy jogszabályellenes cselekedeteiért már régen fel kellett volna menteni ebbõl a tisztségébõl. Budapest számára Demszky egy „Isten csapása“, ne engedjük, hogy tovább rombolja városunkat! Prof. Dr. Bokor Imre.
P. S.: Hamarosan fizetett hirdetésben kívánom a budapestiek tudomására hozni, hogy fõpolgármesterré való megválasztásom esetében egyetlenegy fõpolgármester helyettessel, egyévi próbaidõben, mindennemû anyagi ellenszolgáltatás nélkül, nem rontok annyit Budapest állapotán, mint Demszky 16 év alatt! 25
Fortyogó Ferkó mikor komolyra állítja magát, nyakizmainak baloldali kötegét ellazítja, minek következtében -pisai torony módjára-, feje enyhén balra dõl. Nála ez az egyenes, szemtõl-szembe beszélés módja. Komolyra-állítás másik jele: balkezével enyhén átkulcsolja jobb kezét, hogy ez nehogy fenyegetõmódon nekilendüljön. Számos alkalommal láthattuk, milyen mikor az a kéz nekilendül – nem szép látvány, az biztos. Ezért egyenes beszédei alatt szeret szerencsétlennek látszani. Nos, ez a szerencsétlen póz, azt jelenti: komolyra van állítva. Hogy mindezt magától teszi vagy mások tanácsára, az most ebben a pillanatban mellékes. Fortyogó Ferkó ilyen komolyra állított pózban kiáll az erkélyre, és finom szavakkal tudatja velünk az igazságot: – Ami ebben a házban történik, az már tovább nem engedhetõ meg. Ezért mi mindent rendbe foguk tenni. Ehhez feltétlenül számítunk a ti megértésetekre, áldozatotokra is. Köszönöm szépen a megértéseteket. Most kanyarodjunk vissza jó pár évvel ezelõttre, mikor Ferkó elõször belépett a házba Motyogó Petkó fõsegédjeként. Körülnézett, s megfogta a látvány. Tisztaság, rend uralkodott, valamint leírhatatlan nyugalmat sugárzó érzés lepte be a ház légterét. Körös-körül pompásan elrendezett polgári bútorok hívták magukra a figyelmet. Oly annyira, hogy az ember folyton kényszert érzett a megérintésükre, bámulatukra, kipróbálásukra. A falakon megannyi történelmet rajzoló festmény, a különféle zegzugokban pedig gyökeret verõ szobor és mûalkotás pislogott szerényen a felvilágosultságot megtestesítõ nagyméretû ablakokon bekandikáló napfény játékában. Tetszett is a látvány a betoppanóknak. Talán Ferkó ekkor határozta el, egyszer majd õ lesz ennek a háznak az ura. Egy gond van a házzal kapcsolatban: nem megvehetõ; ugyanis törvény szabja meg a házat csak bérelni lehet, és négyévente a lakosságból választott bizottságnak döntenie kell a bérlõ személyérõl. Négy évvel ezelõtt Motyogó Petkó úgy kapta meg a bizalmat, hogy – bár elismerte, a ház rendkívül jó állapotban van – õ mégis fog rajta javítani. Igaz, a ház legtöbb szobája szinte kifogástalan állapotban volt, mégis volt egy-két kifogásolható elem. Például az alagsori pince, amelyben a konyha mûködéséhez szükséges alapanyagokat készítik elõ nem éppen a legmegfelelõbben mûködött: a krumpli egy része a földön volt tárolva, így nem mindegyik volt ép, vagy a káposztáshordó teteje nem megfelelõen volt lezárva stb. Vagy említhetnék a gyógyszerszekrény állapotát is, ahol egy-két polc le volt esve, egy-két gyógyszer már lejárt szavatossági idejû volt. Petkó azt ígérte, hogy csak ezekhez nyúl hozzá, ami eddig is jól mûködött azt békén hagyja. A bizottság elhitte neki, és neki adta a bérleti jogot. Hogy mit csinált Petkó a házzal, azt nem 26
nagyon tudjuk. Amióta megkaparintották a bérleti jogot, szinte mindent lezártak a kíváncsiskodó szemek elõl. Annyit láthattunk csupán, hogy Petkó néha-néha ellátogat a házba, banketteket szervez. Ilyenkor sok limuzin szokott a ház elõtt dekkolni. Néha meg azt láttuk, egy-egy szép polgári bútort kihoznak a házból és eladják- mondván ezeket felesleges fenntartani, hisz nem jó gazdái ezeknek a tárgyaknak, helyettük inkább hasznosabb darabokat kellene venni. Sokáig megy ez így, míg nem egyszer Petkót kirúgják, s ekkor lép helyére szerénykedõ Ferkónk. Ezután sem láthatunk semmit. Nem láthatjuk, mi történik a ház falain belül, csupán kezdünk gyanakodni, valami nincs rendben, hisz egyre több bútort kell eladni, és valahányszor megnyílik egy ajtó vagy
ablak, orrfacsaró bûz árasztja el a környezetet. A bizottság azon része – amely annak idején sem adta volna Petkóék kezébe a házat -, elkezd kellemetlen kérdéseket feltenni a bérlõknek. Miért kell annyi bútort eladni, mikor azt ígérték, ami jól mûködik, az megmarad? Milyen bûz áramlik ki egyre erõsebben a ház belsejébõl? Mivel ezekre semmilyen érdemi válasz nem érkezik, a bizottság ezen része szörnyû dolgokra kezd gyanakodni, amit közzé is tesznek. Ilyenkor szokott elõállni Ferkó vagy legjobb segédembere Kotyogó Jankó az erkélyre, és harsány kézmozdulatok közepette rendreutasítani a kétkedõket. Aki azt mondja, valami nincs rendben a házzal, az rémhíreket terjeszt és felelõtlenül félemlíti meg az embereket. A valóság az: a házban úgy dübörög minden, hogy messzi földön csodájára járnak. Ilyen körülmények között kerül sor az újabb négyéves bérlési jog kiosztására, amelyet újra Ferkóék nyernek el. Igen ám, de a házbók kijövõ bûzt már nagyon sokan érzik, így valami magyarázatot kell találni az egészre. Ferkó kollegái társaságában bemegy a házba, és mintha sosem járt volna itt, elszörnyülködik. Kezeit csípõre teszi, és nagy csodálkozva mondja kollegáinak: – Bizony uraim, ezt a házat ellepte az ürülék. Már bokáik ér, és alig találni egy talpalatnyi helyet, ahová az ember leléphet. Hát nem csoda uraim, hogy ennyire bûzlik ez a kóceráj. Elképedve jönnek ki a barátok ismerõsök, hisz beigazolódottak a gyanakvók sejtelmei, amelyeket oly nagy hévvel tapostak porrá. Nos, ezek a barátok tudatják az emberekkel, a házban tizenhat éve annyi trutyi gyûlt össze, hogy már elviselhetetlen. Ezért Ferkó, a fõbérlõ az egész házat újra varázsolja, de ehhez szükséges mindenkinek a hozzájárulása, megértése. Finoman elmagyarázzák: mindenkinek két veder trutyit kell kihoznia a házból, s akkor rend lesz. S ha valaki azt hiszi, a Ferkó-csapat nem veszi ki a részét a rendrakásból, az téved. S ha valaki azt hiszi, Ferkó nem okos ember, az is téved. Ferkó a következõ briliáns ötlettel áll elõ: Mindenki kiveszi a részét a rendberakásból. Mi azzal, hogy ígérjük kevesebbet eszünk, és ezáltal kevesebbszer fogunk a házba rondítani, ti meg azzal, hogy mindenki egy veder trutymót elszállít. A tömegben nagy az öröm, hisz az egy veder, az mégis csak egy veder, és nem kettõ. Közben jönnek az újabb ötletek. Kotyogó Jankó például zseniálisan kitalálja, hogy van még két értékes polgári karosszék, amit jó pénzért el lehet adni, ezáltal õ és csapata is hozzájárul a rendrakáshoz. Mindezek után Fetkó, Jankó és az összes bagázs zsenivé dicsõül. Mi meg maradunk a trutymó-szállításnál. Kérdés az: meddig? Forrás: Szász Lõrinc – gondola
jó ha figyelünk
Az MSZP becsapott 2 336 705 embert. A számot pontosan tudjuk, hiszen az OVB hitelesítette. Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy ha õ gyõz a választáson, akkor gördülékenyen folytatódhat a kormányzás. Bejelentette a reformok következõ 100 lépését. Ez egyébként már a harmadik százlépéses futam. Az MSZP esküszik rá, hogy az elõzõ kétszer százat is abszolválták. Még karácsonykor bejelentette azt is Gyurcsány Ferenc, hogy a miniszterelnökségen készül a nagy reformprogram, amely program készen lesz a választásokig, és hogy vagy õ lesz miniszterelnök ezzel a (különben azóta sem részletezett) programmal, vagy az MSZP és az SZDSZ „más miniszterelnököt keresnek”. Kóka János, Gyurcsány Ferenc, Veress pénzügyminiszter, a pártelnökök, valamint a koalíciós képviselõjelöltek egy emberként állították az elmúlt években, hogy minden a legnagyobb rendben van, és hogy az ellenzék hazudik, amikor bajokat lát. A 2 336 705 szavazó immár pontosan tudhatja, hogy a választások elõtt hallottak nem voltak helytállóak. A történetnek azonban ezzel nincs vége. Immár nemcsak a választások elõtti bejelentésekrõl tudhatjuk, hogy nincs valóság-
tartalmuk. Valótlannak bizonyult a nagy garral beharangozott sztrádaprivatizáció, azaz az állami autópályacég (-cégek?) tõzsdére vitele. Volt, nincs – magára vessen, aki Népszabadságot olvas. Ugyanígy érvénytelen minden, amit a forintról mondtak azóta. Nincsen legfõbb ügyész. Minek is? Ki akar itt jogállamot? A választási rendszer erkölcsi értelemben lenullázódott, köszönhetõen az Országos Választási Bizottság és a Rytkó-féle iroda mûködésének. Igaz, ez a folyamat több, mint négyéves, de legalább ez a sarkköve is elporladt a demokráciának. Túlvagyunk egy olyan országgyûlési alakuló ülésen, amelyen – nem alakult meg az országgyûlés. Nincsenek megválasztott testületei, az egész csak arra volt jó, hogy elkezdhessék folyósítani az illetményt a képviselõknek, meg életbe léphessenek az elõjogok (ingyenes utazás, mentelmi jog stb.). A 2 336 705 szavazó immár pontosan tudhatja, hogy maga az MSZP sem zavartatja magát attól, ha demokratikus értelemben lenullázzák. A május 20-ai kongresszuson úgy adtak meg minden felhatalmazást Gyurcsány Ferencnek, hogy õ nem jelentett be semmit sem. Magyarán az MSZP lemondott arról, hogy a választási gyõzelem jogán járó döntési szabadságával éljen. A párt legfõbb testülete
hatályosan kinyilvánította: mindegy neki, milyen jövõ vár az országra. Mindegy neki, miféle reformok következnek, a pártnak mint testületnek nincsen közölnivalója, érvényesítésre érdemes elképzelése Magyarország legközelebbi jövõjérõl. És ez a párt nyerte a választást! A 2 336 705 szavazó egyik fele, szám szerint 445 059 választó még egyszer el lett árulva a napokban. Az õ voksaikat a kormányzási alkuban egyszerûen odaígérték az SZDSZnek, egy szimpla személyi cserebere keretében. Gyurcsányék abban egyeztek meg a „barátaikkal”, hogy Magyar Bálint menesztéséért cserében támogatják Demszky Gábor ismételt fõpolgármesteri mandátumát. A fejlemények ismeretében kimondhatjuk: az MSZP valódi bázisának, azoknak a köröknek, amelyek érdekében ténylegesen kormányoz, a mostani helyzet megfelelõ. Az eladósodás rohamos növekedése, az államra így rákényszerített privatizáció, a kisemberek távlatainak szûkítése, a segélyre alapozott életforma terjedése mind egybevág Magyarország valódi urainak az érdekeivel. Magyarország lakosságának nagyobbik fele tulajdonképpen inkább gyûlöl, mint szeret, inkább elutasít, mint támogat, inkább drukkol annak, hogy valaki veszítsen, mint annak, hogy valaki gyõzzön. Nyiri János
Londoni könyvbemutatója alkalmával Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter élesen bírálta a Bush adminisztráció külpolitikáját. Nyilatkozatát a nemzetközi sajtó élénk figyelme, és a „független“ magyar média mély hallgatása övezte... Madeleine Albrigth szerint az amerikai elnök keresztény retorikája, és hite az „abszolút igazságban” aggodalomra ad okot. Az egykori amerikai külügyminiszter asszony Londonban nyilatkozott a Reuters hírügynökségnek, ahol az „Erõs, és a Mindanható” címû könyvének bemutatóján vett részt. Albright aláhúzta: Amikor Bush azt mondja: „Isten a mi oldalunkon van”, letér az Abraham Lincoln kijelölte útról, aki azt mondta: „Isten oldalán kell állnunk.” Két elnökkel is együtt dolgoztam, akik vallásosak voltak, de egyikük sem tette hitét az amerikai politika részévé-jelentette ki Albright, utalva Jimmy Carter, és Bill Clinton demokrata elnökökre. Bush elnök többször kijelentette, hogy hite meghatározza politikai döntéseit. Sok muszlim azzal vádolja az elnököt, hogy keresztes hadjáratot vezet az iszlám ellen, amit a Fehér Ház persze rendre cáfol, hangsúlyozva, hogy a háború az iszlám nevében ûzött terrorizmus, és nem az iszlám ellen irányul. Albright szerint végsõ soron az iraki háború az amerikai történelem legnagyobb külpolitikai baklövései közé sorolható. A volt külügyminiszter úgy véli, az iraki háború Vietnamnál is rosszabb lehet, nem is elsõsorban az elesettek száma, hanem a Közel-Kelet destabilizálása miatt. Aggodalmát fejezte ki a növekvõ iráni válság miatt, és rámutatott: a síiták és szunniták közti felekezeti erõszak akár egy arab-perzsa konfliktussá is szélesedhet. „Nem kellene hozzájárulnunk ennek a hosszú idõ óta tartó feszültségnek a növekedéséhez.”szögezte le. (Reuters)
jó ha figyelünk
27
Ha te lerombolod az én Turulomat, én lehugyozom a te Holokauszt-faladat. Tiszta helyzet. Tiszta helyzet? De hogyan keveredtünk bele? S hogyan lehetne kimászni belõle? * Kezdetben vala az ige. Pontosabban a nem: a szoborügyekben illetékes fõvárosi bizottság nemje. „Nem” Teleki Pálra, „nem” Wass Albertre, „nem” a Turulra. Azaz „nem” és „nem” Teleki Pál becsületes tisztelõire, Wass Albert nemes lelkû rajongóira, a magyar õsmúlt turulos álmodóira. Miért is? * Még kezdetek elõtt – vala a holokauszt. S ott röpködött, keringett fölötte a Turul. Kétségkívül. Mert néhány eszement felengette magának. Nem kérdezte meg a többi magyart, hogy szabad-e. Nem, rosszul fogalmaztam: nem a többi magyart nem kérdezték meg, hanem a magyarokat. Mert ha Rákosi Mátyás, ha Péter Gábor, ha a zsidókat lincseltetõ eszementek tettük elkövetésekor már rég nem voltak zsidók – mert kivetkõztek zsidóságukból –, csupán csak alávalók, akkor mitõl volnának (lettek volna) az eszement nyilasok magyarok? Mitõl lennének a Turul igaz leszármazottai? Semmitõl. * A Turul ottléte, Budapest XII. kerületében, sérti a zsidók érzékenységét. Meg a politikailag korrektek érzékenységét. Teleki Pál, Wass Albert, a Turul kitagadása-megtagadása sérti a nem-zsidók s a politikailag kevéssé „korrektek” érzékenységét. Ám az nem lehet, hogy mindig csak az egyik érzékenység számítson. Mert ez megint érzékenységeket sért. Sokszorozódót. Gyülemlõt. * Ne hadováljon itt senki jogról meg törvényrõl, engedély nélküli szoborállításról. A legeslegújabbkori eredendõ bûn: a sorozatos „nem” a magyar nemzeti jelképekre és jelképes figurákra. Kár lenne a Politikailag Korrekt Hatalomnak azt hinnie, hogy bármeddig feszíthetõ a húr. Hogy keménykedõ rendõreivel akármikor, könnyedén megzabolázza a jobboldali, nacionalista hõbörgõket. Mitnyán György nem sötétben bujkáló
kisnyilas, nem egy fasisztoid bal- vagy jobboldali kis pártnak a vezére, hanem a „nemzeti” oldal mérsékeltjeit lefedõ, csaknem félországos pártnak, a Fidesznek a polgármestere. Mitnyán mögött, ó, nagy tévedés lenne ezt hinni, nem valamiféle nyilas horda áll, hanem hétköznapi józan polgárok, akiknek csak egy mániájuk van: fontos nekik a magyarságuk, fontosak számukra a magyarság jelképei; no nem annyira, hogy ezzel keljenek és feküdjenek, de annyira igen, hogy elboruljon az agyuk, ha meg akarják tagadni, el akarják orozni tõlük. Ezek az emberek ezért most oda fognak állni Mitnyán mögé, és oda fognak állni a szükségszerûen elõbukkanó és rohamozó jobboldali radikálisok mellé. Mert ebben a dologban most a radikálisoknak van igazuk a hatalmával szorgalmasan visszaélõ Hatalommal szemben. Mert a nem radikálisok már csak a radikálisoktól remélhetik, hogy megvédik a közös igazat. * A Hatalom nem követheti örökké a „politikailag helyes” élettõl elrugaszkodott, hamis megfontolását. Nem figyelhet örökké csak az egyik alattvaló érzékenységére, mert a másikban végzetesen hamis képzeteket kelt. És végzetes gyûlöleteket. Nem festheti az ördögöt a falra, nem ügyködhet azon, hogy beteljesítse a sötét jóslatot. Mert kellõ ostobasággal minden sötét jóslat beteljesíthetõ.
Ha békén hagyja a szent madarat, egészen bizonyosra vehetõ, hogy nem gyülekezik majd köré semmiféle nyilas horda. Minden gondosan táplált látszat ellenére a magyarok nem szerették és nem szeretik az eszement gyilkosokat. Ahogy a zsidók sem szeretnének újra Kun Bélákat vagy Rákosi Mátyásokat a közös nyakunkba. Ha viszont a Hatalom madárirtásba, jelképpusztításba fog – akármilyen jogi csûrcsavarásokkal körítve –, elszabadulhat a pokol. Soha nem állítottam még effélét, mert nem is gondoltam effélét. A mostani jelekbõl, jelenségekbõl azonban, sajnos, merek ilyen veszedelmes következtetésre jutni A média fõsodrában, a kihangosított közbeszédben kevésbé, a háttérben annál zajosabb témává vált a Turul létének vagy nemlétének kérdése. Keményen nacionalista körökben – a második-harmadik nyilvánosságban teret kapó reakcióikból erõsen így tûnik – mintha egyfajta útelágazáshoz érkeztek volna: ha most a Hatalom megint bekeményít, ha megint semmibe veszi õket – mindazt, ami számukra fontos –, harcolni fognak. Ezentúl ténylegesen, tettlegesen. A világháló, az sms korszakában ez már nem is olyan nagy ügy. Meg fogják védeni a Turult. Ha nem sikerülne: szemet szemért. Piszoárt csinálnak az Igazak Falából. A „Holokauszt-emlékmûbõl”. * Kár sülthülyének gondolni ezeket a fiatalembereket. Pontosan tudják, hogy az Igazak Falán leginkább azoknak a nem-zsidó magyaroknak a neve sorakozik, akik zsidókat mentettek a vészkorszak idején. Azt is tudják, hogy az Igazak Falára sem volt építési engedély. Mindez rendben volna. Ám azzal is tisztában vannak, hogy az Igazak Fala ugyanannak a Holokauszt-kultusznak a része, amellyel átellenben a Turult viszont el akarják takarítani. Ezek a nemzeti érzésektõl túlfûtött emberek a rendszerváltozás szabadságát valójában soha nem használták ki erõszakos rendbontásra. Ezeknek a többsége jól elvan és jól ellenne mindenféle Holokauszt-emlékmûvekkel, s az Igazak Falára sem jutna soha eszébe kezet vagy mást emelni, ha békén hagynák az õ Turulját. Élni és élni hagyni. Ezt szeretnék. És a Hatalom? Forrás: Varga Domokos György
PARA-KOVÁCS IMRE AZ MSZP OLAJSZÕKÍTÉSBEN EDZETT GERINCÉRÕL
Az elsõ év tehát – remélhetõleg – megroppantja a Magyar Szocialista Párt megyei pártirodákban pihentetett és olajszõkítésben megedzett gerincét, miközben dr. „régi barát” Szilvásy addig is felügyeli a tombolást, nehogy magukkal rántsanak valakit az új csókosok közül. Para-Kovács Imre – Magyar Hírlap, június 3.
28
jó ha figyelünk
A radikális jobboldal legnagyobb hibái, szerintem: a rövid- és hosszútávú célok keverése és az ebbõl fakadó koncepciótlan politizálás. Ehhez hozzájön a politikatudományban való járatlanság, egyéb társadalomtudományok alkalmazásának a hiánya és a diplomáciai érzék mellõzése. Elõször a legutóbbiról fejtenék ki néhány mondatot. Kérdem én, mikor áll a nyilvánosság elé az SZDSZ azzal, hogy nekik minden vágyuk a saját népük boldogulásának a biztosítása és mindannak a vak gyûlölete, ami nemzeti, fõleg magyar? Mikor mondják ki, hogy a társadalom lebontása, a konzumidióták kitenyésztése, agyatlan milliók kinevelése a fõ céljuk? De az MSZP sem érvel ugyanezekkel, mint ahogyan az internacionalizmusukról sem beszélnek, legalábbis direktben. És a nemzetközi tõke feltétel nélküli kiszolgálása sem szerepel a programjukban. Pedig mindannyian tudjuk, ez az alapvetõ motivációjuk. És mégis. Ezeket a célokat rendkívül hatékonyan képviselik, minden cselekedetüket ezeknek a céloknak rendelik alá, de a direkt kommunikációjukban nem ezekrõl beszélnek. Vajon miért is? Mert különbséget tudnak tenni céljaik és a kommunikációjuk között. Értik, mi tartozik a saját köreikre és mi a kívülállókra. Mesterien használják fel (ki) azokat a tömegeket, akiknek a kihasználása révén jutnak közelebb céljaikhoz. Nagyon jól tudják, ha direktben beszélnének, mindössze néhány ezer szavazójuk lenne. Ehhez képest a radikális (illetve egyáltalán) nemzeti oldalon pontosan ennek az ellenkezõje történik. Kiállunk egy olyan kommunikációval, amit az átlag választó nem is ért, nem jelent neki napi gondot és egyáltalán teljesen távol áll a lelkületétõl. A magyarság megõrzése, a nyelv, a kultúra, a hosszú távú gazdasági függetlenség, a területi rendezés és egyéb alapvetõ célok hangoztatása disznók elé dobott gyöngyként hullik a sárba és nem érheti el a kívánt célt. Meg kellene tanulnunk, mi tartozik ránk és mi a szavazópolgárokra. És ez nem valamiféle szentségtörés, ez egyszerûen a realitásokhoz való alkalmazkodás. Itt térnék át a következõ témára, a politika- és társadomtudományok használatának a hiányára. Bármennyire is fáj, muszáj szembesülni azzal, kik is választanak ma Magyarországon. Az eddigi kommunikáció
értelmes, gondolkodásra képes és magukat alapvetõen magyarnak gondoló emberekhez szólt. Ez óriási hiba, részben a korábban kifejtettek miatt, részben a választópolgárok gondolkodásának nem ismerete miatt. Ismét kénytelen vagyok a másik oldalra hivatkozni. Õk nagyon is alaposan elemzik, kikre számíthatnak, mi foglalkoztatja az embereket, milyen csoportokat tudnak legkönnyebben megszólítani és milyen stratégiával tudnak több ilyen csoportot egymás ellen fordításuk nélkül meggyõzni. Ezt mi miért nem tesszük meg? Az nem válasz, hogy a tudósok és kutatók nagy része baloldali elkötelezettségû, mert attól még az eredményeikbõl lehet tanulni, soraik között nyitott szemmel olvasni. Ez nem jelenti azt, hogy olyan ostoba és értelmetlen demagógiába kell fulladnunk, mint ahogyan a Fidesz tette most, ez nyilvánvalóan zsákutca, fõleg, ha ennyire amatõr módon csinálják. De egészen biztosan meg lehetne találni azokat a területeket, amelyeket fel lehet vállalni és a magunk oldalára állíthatunk vele embereket. Nem azért, hogy egy csapásra díszmagyarokat varázsoljunk belõlük, hanem hogy ránk szavazva bejuttassanak bennünket a parlamentbe. Hogy ott azután szépen lassan, folyamatosan elérjük azokat a céljainkat, amelyeket mi nagyon is jól tudunk és egymás között meg is beszélünk, de amelyeket nem erõltetünk olyan embereknek, akik ezt úgy sem tudják felfogni vagy elfogadni. Tetszik-nem tetszik, el kellene fogadni végre, hogy a szavazópolgárok döntõ többsége egy baloldali diktatúrában nõtt föl ill. élt. Alapvetõ tulajdonságai hiányoznak, mert nem hogy nem alakították ki bennük, hanem még el is nyomták azokat. Olyan értékrendet szoktak meg, ami ellentétes a mi oldalunk értékrendjével. De ettõl még csak õk tudnak bejuttatni bennünket a Parlamentbe ! Nincs más, nem tudjuk kívánságunk szerint átalakítani õket ELÕRE, hogy ezzel a változatlan stratégiával gyõzhessünk. Ebbõl az anyagból kell dolgoznunk, ezeket az embereket kell egy szavazás erejéig az olda-
lunkra állítani. Ehhez pedig nagyon alaposan meg kell ismerni ezt a társadalmat, elemezni kell a lehetséges stratégiákat és a választásokig valamiképpen tesztelve kialakítani azt a kommunikációt, ami meghozhatja a sikert. Ez pedig komoly tudományos munka (is), amit lelkes amatõrök önmagukban nem vihetnek sikerre. Ez nem bántás, egyszerûen csak ténymegállapítás. Innen folytatom az elsõként felvetett problémával, a rövid- és hosszútávú célok összekeverését és az ebbõl fakadó koncepciótlanságot. Mi a célunk? A magyarság megõrzése, kultúránk védelme és az ország gazdasági önállósága. Ehhez hozzátehetõ a területi rendezés is. Kérdezem, ezek 4 éves ciklusokban megoldható problémák? Ezeket a problémákat látják a mai választók és ennek a felelõsségnek a súlya alatt szavaznak? Ugye nem. Ezért elõször is be kell jutni a Parlamentbe. Ennek kell alávetni mindent, mert e nélkül semmit sem tehetünk. Amíg ez nem teljesül, mélyen hallgatni kell minden olyan célunkról, amibe könnyedén beleköt a baloldali média és ízekre szed bennünket az ostoba tömegek elõtt. A célokat mindig szem elõtt tartva, de azokról csak a szükséges mennyiségben beszélve be kell kerülni a köztudatba, hogy legyen esély a következõ választáson. Addig ezekbõl a végsõ célokból biztosan nem fog megvalósulni semmi, ezt is el kell fogadni. Ha sikerül bejutni, utána jöhet a lassú építkezés. Továbbra is csak annyira kell kiteríteni a lapokat, hogy nagyon lassan felfogják az emberek, mi is a fontos ezen a világon, de erre megfelelõ idõt kell hagyni számukra. Az elért parlamenti helyek ill. politikai pozíciók birtokában lehet szépen lassan embereket csepegtetni olyan helyekre, ahol majd folyamatosan befolyást szerezhetnek és egyáltalán elkezdhetik azt a munkát, ami a céljainkat közelebb hozza. Minisztériumokba, közhivatalokba, kulturális és egyéb intézményekbe kell bejutnunk és megvetnünk a lábunkat. És ott szépen, lassan de folyamatosan építkezni, területeket szerezni és dolgozni. Tudom, ez nem látványos, nem huszáros dolog, de talán az egyetlen járható út. Mert az eddigi csak kudarcokat hozott. Reméljük együtt, hogy még nincs túl késõ. Petróczki Pál
TÕKÉCZKI LÁSZLÓ AZ ELLENSÉG BEAZONOSÍTÁSÁRÓL ... éppen olyan övezetekben szavaztak tömegesen a vörös burzsoáziára, illetve nem szavaztak tömegesen a Fidesz nemzeti érdekvédelmi és erkölcsi, értékelvû munkaprogramjára, amelyeknek ez – távlatosan is – a legsürgõsebb érdeke lett volna. Nem a sokat hangoztatott modern kampányfíling fogta meg az apolitikus tömeget, hanem a primitív, megszemélyesített veszélyérzet folyamatos sulykolása Orbán Viktorral – „a cigánynyal” – szemben. Ez tudott mozgósítani egy ember ellen, a saját érdekelvû programja ellenére is. Sokan a politikát nem értik, de az ellenséget be tudják azonosítani. Tõkéczki László – Magyar Nemzet, június 3. jó ha figyelünk
29
A TV2 Naplójának álkérdései és politikai egyoldalúsága Nem sok hasznát láttuk eddig a választásoknak, csak a hirtelen megvilágosodott közgazdászok szórják ötleteiket. Ami viszont biztosnak tûnik: a médiafronton nem változik semmi. Azaz, igen mélyenszántó megállapításokat tesz Havas Henrik (Mokka), és Tóta W. Árpád (Index), amikor a jobboldal vereségét implicite a Magyar Nemzetre, illetve a Hír TV-re meg a Demokratára keni. Az árok másik oldaláról tüzelõk magabiztosan határozzák meg, milyen legyen a jó jobboldali sajtó, hogyan „irányítanak” bennünket a Fidesz-központból, miért vagyunk pszichotikusak, fogyasztásellenesek, vallási megszállottak, és más gusztustalan tulajdonságokkal megvertek. Ezek bombasztikusan hangzanak ugyan, de merõ spekulációk. A valóság ennél bonyolultabb. Szóval mi vagyunk az oka a választási vereségnek, mert nem ütöttük, vágtuk kellõ intenzitással az ellenzéket, meg Orbán Viktor fõgonoszt. A tévedések elkerülése végett azonban figyelmeztetnék minden másik táboros médiaembert, hogy nem a Fidesz kormányzott négy évig, hanem Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc. És ha Tóta W. szerint mi képtelenek vagyunk elsajátítani a liberális minimumot, attól a másik oldal bátran hódolhatott a liberális maximumnak; azaz négy éven át töretlen erõvel, szabadon kritizálhatták, bírálhatták volna és hozhatták napvilágra Medgyessy és Gyurcsány kormányának összes sunyiságát, balfogását és törvénytelenségeit, vagy éppen korrupciógyanús ügyeit. Így történt? Nem így történt. A magát fõokosnak tartó, mondhatni, elbizakodottan pimasz balsajtó nyolc éve fújja ugyanazt a fülsiketítõ nótát. 1998-tól 2002-ig azért tartották pergõtûz alatt a jobboldalt, mert kormányon volt, 2002-tõl egészen mostanáig pedig azért pocskondiázták, mert ellenzékben volt. Pesty László Gyurcsány Ferencrõl készült filmjében egy tucat utca emberét kérdeztek meg, hallottak-e a Fittelináról vagy a Nomentanáról? Gyurcsány Ferenc törvénytelenséggel gyanúsított cégeirõl. Egy edzõterem fantázianeve, ha beugrott valakinek. Hogy is van ez? Az ellenzék médiája nem hajlandó bírálni az ellenzéket, csak a kormányt, a kormánypárti média meg csakis az ellenzéket gyalázza, a kormánypártokat még szõrmentén sem. Ilyen fonák helyzet nemhogy Európában, de a galaxisban sincs. Akkor hát honnan szerzi hiteles információit a magyar átlagpolgár? Aki nem járat napilapokat, csak az ingyen Metrót (Bolgár Györggyel), meg a Blikket, aki nem fizet elõ extra tévécsatornákra, az m1-et, a TV2-t és az RTL Klubot kapja. A Hír TV ebben például nincs benne. A kereskedelmi csatornák 30
bebiztosították magukat újabb hat évre a koncessziók hosszabbításával, így nehéz leplezni mûsoraik hangvételén, ami fõképpen a TV2-t jellemezte, a választások körüli elvtársi segítségnyújtás különbözõ módozatait. Tóta W. Árpád súlyos elmarasztalásul azt hozta fel példának, hogy a Magyar Nemzet az Orbán-kormány alatt nem bírálta a Fidesz koalíciós partnerét, Torgyán Józsefet. Nos, nézzük meg, hogy abban az idõben hogyan viselkedett mondjuk a TV2 Naplója, ami hivatalos meghatározása szerint „hetente jelentkezõ magazinmûsor hírekkel, érdekfeszítõ, izgalmas riportokkal, különleges és hétköznapi emberekkel, élettörténetekkel, valóságos problémákkal”. Jelszava: Mérlegen a valóság! Az adás elején a mûsorvezetõ feltesz egy aktuális kérdést, amelyre telefonon lehet szavazni. Az ORTT megbízásából készült egyik médiaelemzés szerint azonban „Bár a Napló heti politikai magazinként jegyzett mûsor, politikai témákkal elvétve találkozhattunk. Számos alkalommal bulvár jellegû, illetve politikához egyáltalán nem kötõdõ kérdéseket dolgoztak fel… A megjelenõ politikai témák esetén azonban igen szembetûnõ az egyoldalú témaválasztás és interpretálás. A politikai témákban kizárólag a kormánykoalíció egyik tagjával (FKGP) kapcsolatban tettek fel kérdést, a riportokban is túlnyomó többségben a kormánypártok tevékenysége került reflektorfénybe, mely minden esetben, negatív kontextusban jelent meg. A bemutatási módszer által hordozott üzenet rendszerint »igazolódott« a szavazás szintjén is.” Milyen bátrak ezek a Svábyék, tényleg nem kímélik a kormányt! De ki kell ábrándítanom az olvasót: a vizsgált idõszak dátuma ugyanis 2001, a miniszterelnök neve pedig Orbán Viktor. És lássunk néhány, akkoriban szavazásra feltett Napló-kérdést: Ön hisz-e Torgyán Józsefnek? Ön szerint végleg eltûnik-e a politika élvonalából Torgyán József? Ön szerint hamisak-e a Torgyán családot ért vádak? Ön kit tekint az FKGP legitim elnökének? Vagy: Ön szerint megelõzhetõ lett volna az árvízi katasztrófa? Ez utóbbi kérdésbe csomagolt manipuláció a média újabb kori történetének egyik mélypontja. Hogy ebbe a játszmába Tóta W. Árpád szerint a jobboldali sajtó nem szállt bele? Igaz. Mint ahogyan a TV2 szerkesztõinek gondolatait sem legyintette meg Gyurcsány Ferenc kormányának harcos, igazságos és permanens kritikájának a szele. Változott-e a Napló stílusa 2006-ban? Megfogadták-e a fentebb már idézett elemzésnek azt a megállapítását, hogy: „A Napló
által felhasznált mûsorszerkesztési elvek és módszerek sok esetben nem teszik lehetõvé a tárgyilagos tájékoztatást… Az egyoldalú politikai témaválasztás és pártatlanság hiánya nem teszi indokolttá a Napló politikai magazinként való szerepeltetését.” Találomra nézzük meg, hogy Svábyék mérlegvalósága miként néz ki 2006 januárja és májusa között, azaz milyen kérdésekben szavaztatták meg azt a kétmillió (!) nézõt, akiknek a TV2 Naplója az egyik, ha nem a legfontosabb információs forrása. „Önt zavarja-e a negatív kampány?” Naná, hogy igen, hiszen az MSZP minden fórumon kétségbe vonta a Fidesznek azt a jogát, hogy bírálja az elmúlt négy évet. „Ön hisz-e a választási ígéretekben?” A kérdés kifejezetten Orbán Viktor kampányára vonatkozott, akinek minden bejelentését blöffnek, üres ígéretnek minõsítette a kormánypáti média. Elévülhetetlen érdemi vannak ebben Havas Henriknek, aki a TV2 Mokka címû mûsorában beteges gerillaháborúval tüzelte és tüzeli ma is a nézõket a Fidesz és a jobboldal ellen. „Ön szerint belefér-e a kampányharcba a számítógépes adatlopás?” „Ön melyik nagy párt kampánymódszerein háborodott fel jobban?” Sugalmazott kérdésekre sugalmazott válaszok: „Számítógépes adatlopás?” Igen súlyos, különösen a laikus fülében. S miután egész médiahadsereget vetett be a szerver-, a Vizsla-, a plakátügyek, és minden fideszes vélt vagy valós melléfogás szétbeszélésére, mi mást válaszolhattak a nézõk, minthogy a Fidesz kampányán háborodtak fel jobban. „Ön örül-e annak, hogy négypárti lesz a következõ Országgyûlés?” 92 százalékuk örül, de hogy minek, arról fogalmuk sincs. Hiszen épp a Mokka nézõi közlik reggeli telefonos üzeneteikben, hogy minden pártban sikkasztók és tolvajok ülnek, szét kellene õket kergetni. 2006. április 30-án, az MSZP gyõzelme utáni kérdés: „Ön szerint le kell-e mondani a Fidesz vezérkarának a választási vereség miatt?” És a válasz, 76, 8 százalékuk szerint: le. Kérdésben az utasítás. Mint ahogyan a Napló minden politikai megnyilvánulása ordítóan elfogult: állandó félelemben tartani a közvéleményt a Fidesztõl, eszköz és módszer nem számít. Most alakul a második Gyurcsány-kormány. És vajon melyek a TV2 aktuális témái? Orbán megy, vagy marad. A Fidesz stratégiája. A Fidesz kommunikációs hibái. Mi a Fidesz-vereségnek az oka. Kik felelnek a Fidesz bukásáért? A Napló szerkesztõsége felett 1998-ban megállt a kakukkos óra. Forrás: Seszták Ágnes – MNO
jó ha figyelünk
Avagy a metafizikai csatatér Kétségtelenül a magyarságnak hosszú ideje legtehetségesebb, leghûségesebb és legtisztább politikusa Orbán Viktor, aki az õ szakmájában és Gazdaságkorban szokatlan szellemi érzékkel is rendelkezik. Eddigi sikerei és vereségei megtanították arra, hogy korunk elvadult érdekrendszere ellen csakis az emberi összefogás, a megértés, a szeretet, vagyis a közösségek újjáalakítása védhet meg bennünket. A veszély óriási, mert csak a vak nem látja, hogy a szakadatlan gazdasági növekedés rákõrülete nem tartható örökké, de sokáig sem, és civilizációnk haláltánclépésekkel követi elõdeinek a kitaposott útját az elkerülhetetlenhez. Orbán nélkül a nemzeti oldal nem szerezte volna meg a szavazatok közel felét, ám vele nem juthatott többre. A Lajtán túl Európa minden országában kétharmados többséggel váltott volna le egy olyan tehetségtelen komprádor-koalíciót, ami az országot - a tényleges gazdasági fejlõdés ellenére! - iszonyatosan eladósította, maradék javait kiárusította, iskolarendszerét lerontotta. És aminek élén „jó erkölcsbe ütközõ“ férfiak állnak. Errõl nem többet. Sokat lehetne szólni arról is, hogy a helyi értelmiség számszerûen túlnyomónak mondható, és a nyilvánosságban uralkodó többsége elárulta honfitársait. Árulni, annyit tesz, mint pénzért eladni. Kitaposott úton járt: ugyanaz tették elõdei is Rákosi és Kádár alatt azzal az enyhe mentséggel, hogy elõbb a terrorrendszer kényszerének engedelmeskedtek, s utána mentek a kasszához. A témát félbehagyva csak egyetlen eset: a magyar értelmiség történetében páratlan, hogy két Kossuth-díjas: Konrád és Jancsó tömegtüntetésen nyíltan agitált azért, hogy ezer testi-lelki bajtól gyötört nemzetünk a kábítószerezésnek is áldozata legyen. Ezért érdemeltek Sánta Kutya-díjat. Bizonyára lesznek majd, akik részletesen elemzik a Fidesz iszonyatosan szellemtelen és kedélytelen, hamis és lélektanilag hiteltelen kampányát. Rosszabbul élünk? Ki igen, ki nem. S ki szereti elismerni sikertelenségét? Például a plakátokkal megcélzott, a választóknak kb. 35 %-át kitevõ funkcionális analfabéták? Talán inkább arról, ami a lényeg. * A veszélyt a globalista nagytõke helyi képviselõi is látták: ha itt a lakosság néppé szervezõdik - József Attila után szabadon: okos gyülekezetté, amely meghányja-veti közös dolgait, akkor õk itt többé nem alakíthatnak kormányt. Akkor nem fordulhat elõ tömegesen olyan eset, mint pl. Békásmegyer-Óbudán, hogy az emberek olyan képviselõt válasszanak újra, aki az elmúlt nyolc évben egyszer sem szólalt föl kerülete érdekében, viszont megszavazta azt a törvényt, ami bevezeti a városba! az elkerülõ! autópályát. Éppen a fõváros légcsatornájába! Legsúlyosabban természetesen választóinak életét veszélyeztetve, az õ ingatlanaik árát lerontva. Õrület? Mi benne a rendszer? Ha megkérdezzünk kormánypárti szavazókat, mondanak ezt-azt, hogy „régen jobb volt“, hogy õk „baloldaliak“, hogy „csak“, de hamarosan kibukik belõlük a lényeg: „Orbán mocskos cigány“, „tolvaj“, „veri a feleségét“, „diktátor, aki fölakasztatja a nyugdíjasokat“, „fasiszta“. Aki beszélgetésbe elegyedik velük, olyanokat hall, pl. egy katolikus dr.-tól, hogy „könnyû Orbánnak a szõlõbirtokok árnyékában“ és: „Gyurcsányi esete más, az eredeti tõkefelhalmozás“. Közbevetésre, hogy Orbánnak nincs is szõleje, feleségének volt, de jóval az ellene indult vizsgálat elõtt beszerzési áron eladta, ez a válasz: „ne b...ogassál te engem.“ Katolikus dr. nemzetközileg is jegyzett koponya, társai képzettségükre, korukra nézve mindenfélék. Látszólag össze-vissza beszélnek, de van benne rendszer. jó ha figyelünk
A tapasztalt utazó emlékszik az Antall elleni gyûlöletkampányra, s pontosan tudja, hogy amikor az SZDSZ-MSZP szövetség szürkeállománya meghirdeti a „tégy a gyûlölet ellen“ mozgalmat, akkor bizony itt a csodafegyver minden eddiginél pusztítóbb változatának bevetése következik. Amikor Medgyessy Péter a „nemzetet meghasító árok betemetésérõl“ beszélt, akkor nyilvánvaló, hogy az árkot feneketlen szakadékká robbantják. Az elmúlt négy esztendõben azért nem kormányoztak, mert minden eszközükkel gyûlöletet szítottak. A népszavazás idején a határon túli magyarok ellen, a különféle tüntetõk ellen alkalmazott törvénytelen rendõri eszközökkel „fasiszta lázadás“ koholt rémképét vetítették az emberek lelkébe. 2002-ben az SZDSZ „Lop-Stop“ táblákkal rágalmazott, majd külön államtitkárságot hoztak létre az Orbán-kormány közbûntényeinek föltárására. A kellerezés vagy 38 büntetõ-följelentést és ugyanannyi fölmentõ! ítéletet eredményezett. Ám multik tévécsatornái és sajtója meg az áruló helyi írástudók jóvoltából emberekben benne maradt a méreg: „ezek sem különbek, ezek is rablók.“ A példákat bárki szaporíthatja. Nézzünk inkább szembe a gyûlölettel. Az ember természeténél fogva szeretetre vágyik, ezt mindannyiunk tudjuk és érezzük. Azt is tudjuk, hogy a szeretetet tovább adni jó, s ha egy szeretethálóban élünk, akkor biztonságban tudjuk magunkat, még a szenvedés is értelmet nyer. A szeretet hordozója a derû. A nemzeti és nemzetközi szocializmus egyaránt a gyûlöletet tette meg motorjának. Az elõbbi a fajgyûlöletet, utóbbi az osztálygyûlöletet. Hitler alaposan elemezte a kérdést, s oda jutott, hogy „Ami szilárd, az az érzelem: a gyûlölet.“ A Mein Kampfban írja, hogy a nagy vezér nagy leleménye a „zseniális gyûlöletkép, megfelelõen lesüllyesztett szellemi színvonalon propagálva.“ Aki próbálta, tudja, hogy milyen nehéz szeretni felebarátunkat úgy, mint önmagunkat. Ez a parancs mély önismeretet, állandó mérlegelést, életfelelõsséget kíván, egyszóval magas szellemi színvonalat. Gyûlölni laza felelõtlenség, hisz a vezér gondoskodik az ellenségrõl. Az õ iránymutatása után a szellemi színvonal leszorításáról a lelkekbe ültetett gyûlölet önmûködõen intézi. A gyûlölet a hazugság hordozója: fertõzöttje irányítói minden hazugságát elhiszi. Az SZDSZ-MSZP stratégái a „zseniális gyûlöletképet“ a Fideszben és szövetségeseiben találta meg, középpontjában Orbán Viktorral. Õ lett a sátán. A politikai párbeszédet metafizikai síkra vitték, de nem emelték, hanem süllyesztették. Az évek munkájával és hatalmas sajtónyomással a lelkekbe préselt gyûlölet - miként a mester, Hitler mondá - megszilárdul, és új rendet hoz létre odabent. Ettõl kezdve a fertõzött dr-ként, fodrászként vagy portásként - egy darabig, bizony, csak egy darabig - képes szakszerûen végezni munkáját, értelmesen elemezni és következtetni, okosan társalogni mindaddig, amíg a gyûlöletkép föl nem izzik benne. Ekkor azonnal lezuhan a hitleri „megfelelõen lesüllyesztett szellemi színvonalra“, és többé semmiféle érv, tapasztalat nem képes befolyásolni, s vígan megszavazza, hogy a konyhaablaka alá vezessék az autópályát. Ebbõl neki egyébként egy fillér haszna nincsen, ez nem is szempont; egyedül csak az, hogy az ellenség kapjon a pofájára. Sztalin stratégiájának alaptétele volt az osztályharc élesedése - a polgári osztály megsemmisítése után is. Így világította meg az (osztály)gyûlölet értelmét Jobboldali elhajlás az SzK(b)P-ben c. cikkében: „az az elõnye, hogy megkönnyíti a munkásosztály mozgósítását a proletárdüh". Menjünk mélyebbre. Balás Béla mondta egy beszélgetésben: „a gyûlölet az a hely, ahol nincs ott az Isten.“ Más szóval ez a Valóság nélküliség, a valótlanság helye. Ilyesmi a természetben soha, csakis az emberi lélekben állhat elõ a szabad akarat jóvoltából. A tigrisek nem gyûlölnek, esznek. 31
Hogyan tudjuk kiüríteni a lelkünket? A fasisztával és a kommunistával együtt a világelfogyasztói társadalom homanidája, a konzumidióta, a barbi is megszakította kapcsolatát a szellemmel. Szó szerint korlátolta magát, miáltal önmagában egy istentelenített helyet hozott létre, ahova benyomul a propaganda, és célt ad neki, a felelõtlenség kábító örömét. S vele minden elképzelhetõ mûveletlenségi, szeretetlenségi, aljassági támogatást. Köztük a valóság leváltását: azt hiszi valóságnak, amit a tévé, a párt, a vezér mutat. A valóságvesztés a gyûlöletbe visz, a gyûlölet valóságvesztésbe: a szó szoros értelmében ez az ördögi kör. Hitler és Sztalin istengyûlölõk voltak, de ennyit tudtak metafizikából. Orbán csacska mód érvelt és ígérgetett a fizikai jelenségek határán innen. Akkor sem nyert volna, ha április1-én kifizeti a 14. havi nyugdíjat, ha kiderül az államháztartási hiány, ha sörré változtatja a kocsmákban a vizet – odaát az ilyesmi értéktelen. * Választás után a plakátokat letépik, az ígéreteket visszavonják, ám az emberek lelkében megmarad az, amit Hitler oly szilárd érzésnek tartott: a gyûlölet. A gyûlölettel megfertõzött lakosság pedig
elveszti kapcsolatait a tényekkel, s elõbb utóbb dr-i, fodrászi, portási munkájában is acsarkodni fog; bensõ poklát kiterjeszti ügyfeleire, munkatársaira, családjára. A nyilas gyûlölet népünknek csak pár százalékát fertõzte meg. Az SZDSZ-MSZP propaganda - lényegében Lakitelek óta - azon serénykedett, hogy szétrobbantsa a nemzetet. Ez mostanára sikerült. A Fidesz-KDNP metafizikai síkon vesztette el a választást. Nem vette észre, hogy hol a csatatér. Domonkos István írja a Kormányeltörésben c. remekmûvében: mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren koponyánkból a habverõ nyele kiáll * A csodafegyver hatása az atombombáéra hasonlít: válogatás nélkül öl és fertõz évtizedekig. A választás tanulsága föladat: kigyógyítani embertársainkat a gyûlöletbõl, e legveszettebb elveszettségbõl. Czakó Gábor
A CUPE (Ontario) Izraellel szembeni bojkottra szólított fel
„Az összes írott és íratlan demokratikus szabály megszegésével indul a ciklus” Gyurcsány Ferenc az összes írott és íratlan demokratikus szabályt megszegve, lényegében a politikát megszüntetve kezdi a mostani kormányzati ciklusát - jelentette ki Tamás Gáspár Miklós a köztelevízió reggeli mûsorában. A filozófus szerint példátlan az a titkolózás, ami a kormányprogramot körülveszi, és az MSZP tagjainak követelni kellene a nyilvánosságot. Egészen példátlanul antidemokratikus, ami most folyik - jelentette ki Tamás Gáspár Miklós az MTV reggeli mûsorában a kormányprogram elõkészítésével kapcsolatban. A filozófus nehezményezte: a szocialista párt kongresszusán még a kongresszusi küldötteknek, tehát a párt aktív magjának sem mondták el vezetõik, hogy minek is tapsolnak, „mire is ez a nagy ünneplés“. Mindez TGM szerint a demokratikus intézményrendszer tiszteletének teljes hiányára vall. A szocialista párt és Gyurcsány Ferenc megnyerte a választásokat, s aztán megszüntette a politikát Magyarországon - vélekedett a filozófus, aki úgy érzi, olyan a hangulat az országban most, mint amilyen a parlament nyári szünete alatt szokott lenni, csakhogy ez a politikai uborkaszezon akkor lenne megengedhetõ, ha már minden törvénytervezetet beterjesztettek. Ám jelen pillanatban a kormány azt mondja: mindenki bízzék az ország vezetõiben, minden remek lesz, szakszerû, új, nagy horderejû, de egy árva szót sem mondanak arról, hogy ténylegesen mi is lesz. Tamás Gáspár szerint egy normális, demokratikus országban arra van ilyenkor szükség, hogy nyilvános vitákban alakuljon ki, mi lesz az országgal. TGM úgy véli: nincs joga a miniszterelnöknek, nincs joga az MSZP-nek és az SZDSZ-nek, hogy eltekintsen a demokratikus normáktól. Különben is - kérdezte - honnan tudhatják a kormánypártok hívei, hogy voltaképpen mire kérik a beleegyezésüket, mikor még az országyûlési képviselõk elõtt sem tárták fel a készülõ kormányprogramot? A mûsorvezetõ megjegyzésére, miszerint a kormánypártok azzal védekeznek erre, hogy õk a választási programjukat - amely ismert az emberek elõtt -, valósítják meg, a filozófus úgy reagált, hogy a tárgyalások „tartalomjegyzékébõl“ az derül ki, hogy olyan intézkedésekre, reformokra készül a kormány, amelyek a választási programokban nem szerepeltek. A filozófus szerint az MSZP tagjainak és kongresszusának kellett volna kikövetelni Gyurcsányéktól, hogy a párt különbözõ irányzatai nyilvánosan megvitathassák a kormány programját, hiszen azért kerül hatalomra egy párt, hogy befolyása legyen a kormányzati intézkedésekre. „És mi történt ezzel a kormánypárttal? Tapsviharban törhetett ki, és száz százalékos szavazati aránnyal megszavazhatott egy olyan koalíciót, amelynek a tartalmáról semmit nem tudott“ - mondta TGM, aki mindezt rendkívül felháborítónak és kiábrándítónak tartja. A filozófus szerint nagyon rosszul kezdõdik a kormányzás, „nem szabad ilyen dolgokat csinálni“. Tamás Gáspár újra feltette a kérdést: jó-e, ha a fiatal kormány dinamikus miniszterelnöke a létezõ összes írott és íratlan demokratikus szabály megszegve kezdi a kormányzást? Forrás: MNO
32
Kanada legnagyobb szakszervezetének ontario-i tagozata megszavazta annak a nemzetközi kampánynak a támogatását, amely Izrael bojkottjára szólít fel a palesztinokkal való bánásmód miatt. A kanadai közalkalmazottak szakszervezete (CUPE) ontarió-i tagozatának küldöttei Ottawában szombaton túlnyomó többséggel megszavazták a kampány támogatását, mely mindaddig érvényben marad, amíg Izrael nem ismeri el a palesztinok önrendelkezési jogát. Az ontarió-i szakszervezet több mint 200,000 munkavállalót képvisel. A világméretû kampány még tavaly júliusban kezdõdött, és indulása óta számos észak-amerikai templomi közösség, 20 quebec-i szervezet és sokan mások is csatlakoztak, jelentette a Canadian Press hírügynökség. A CUPE elítélte továbbá az izraeliek „apartheid falát“, és a nemzetközi jogra hivatkozva törvénytelennek minõsítette azt. Bojkott és különféle szankciók érvényesültek korábban a dél-afrikai apartheiddel szemben is, annak megszûnéséig emlékeztetett Katherine Nastovski, a CUPE Ontario Nemzetközi Szolidaritási Bizottsága elnöke. „Úgy gondoljuk, hogy hasonló stratégiával fogjuk kikényszeríteni a palesztin nép jogainak biztosítását, köztük a menekültek jogát, hogy visszatérhessenek otthonaikba” – nyilatkozta Nastovski. (NHH) CBC News
jó ha figyelünk
