Magyar nôk holokauszt-életírásai a megosztott nemzeti emlékezet kontextusában ( )

• Louise O. Vasvári • MAGYAR NÔK HOLOKAUSZT-ÉLETÍRÁSAI A MEGOSZTOTT NEMZETI EMLÉKEZET KONTEXTUSÁBAN (1944–2014)

Louise O. Vasvári

Magyar nôk holokauszt-életírásai a megosztott nemzeti emlékezet kontextusában (1944–2014) Ebben a tanulmányban az 1944-es év 70. évfordulója alkalmából olyan nôi holokausztnaplókat, viszszaemlékezéseket, leveleket és más, kevésbé ismert dokumentumokat (például szakácskönyveket) vizsgálok, amelyek felbecsülhetetlen hozzájárulást jelenthetnek az áldozatok háborús tapasztalatainak megértéséhez azáltal, hogy személyessé teszik az eseményeket, ugyanakkor hozzásegítenek ahhoz, hogy láthatóvá tegyük a történelem láthatatlanjait. Ilyen dokumentumok révén jelenhet meg a II. világháborús korszak megszólalóinak tanúságtétele abban a kontextusban, amit ma Magyarországon a holokauszt megosztott társadalmi emlékezete képvisel. Elôször közvetlenül a felszabadulás után írott magyar naplókat és friss emlékeket rögzítô írásokat veszem górcsô alá, így többek közt Heyman Éváét, aki 1944-ben a 13. születésnapján kezdte naplóját vezetni, és csak két nappal az elôtt hagyott fel az írással, hogy Auschwitzba deportálták, ahol meggyilkolták. Ezek után két nemrégiben megjelent könyvrôl írok. A Szakácskönyv a túlélésért (2013) – Weisz Hedvignek, a kötet szerkesztôjének szóbeli visszaemlékezésével együtt – azokat a recepteket tartalmazza, amelyeket öt magyar nô gyûjtött össze és írt le egy ausztriai koncentrációs táborban. Végül kitérek arra a Lányok és anyák. Elmeséletlen történetek (2013) címû utóemlékezeti antológiára, amelyben 35 magyar nô, részben gyermektúlélôk, részben túlélôk lányai írnak olyan holokauszt-elbeszéléseket, amelyekben anyáik élete válik saját önéletmondásuk témájává, különös tekintettel azokra a kockázatokra, amelyeket az intergenerációs átadás rejt magában azáltal, hogy az átadás (vagy elhallgatás) révén valószínûbb a traumatikus emlék megismétlése és újra eljátszása, mint feldolgozása.

MEGOSZTOTT MAGYAR TÁRSADALMI EMLÉKEZET: 1944–2014 „Mert az emlékezet, kiváltképp a történeti emlékezet, csal, csalhatatlanul.” (Remnick 2014)

A magyarországi holokauszt 70. évfordulóján a Fidesz-kormány holokauszt-emlékévet rendezett – valójában az ô támogatásukkal jött létre az a konferenciaülés is az AHEA 2014-es konferenciáján, ahol ez az elôadás eredetileg elhangzott (lásd http:// holocaustmemorialyear2014.gov.hu). Számos konferenciára és nyilvános megemlékezésre került sor, és mind Magyarországon, mind külföldön sokat vitatkoztak azon, vajon Magyarország – ahogyan azt az új alkotmány preambuluma állítja – valóban elvesztette-e a szuverenitását, amikor a németek 1944 márciusában elfoglalták, vagy pedig a németek a magyarok szövetségeseiként vonultak be az országba. Ehhez a központi kérdéshez kapcsolódik az is, hogy a magyarok – közösen, vagy egyénileg – milyen mértékben voltak a németek cinkosai a magyar zsidók rendkívül gyors gettósításában és deportálásában, aminek következtében alig három hónap leforgása alatt sikerült végrehajtani Budapesten kívül egész Magyarország „zsidótlanítását”. A vitának a jelenlegi rendszer emlékezetpolitikája áll a középpontjában (ez alatt azokat a politikai eszközöket szokás érteni, amelyek révén az események objektív igazságáról megemlékeznek és azokat számon tarják, mitizálják vagy elhallgatják). Az emlékezettel kapcsolatos konfliktusok Magyarországon két új, állami pénzbôl létrehozott emlékhely körül

• 1 •


lángoltak fel. Az egyik a Sorsok Háza – Európai Oktatási Központ, amelynek már a nevét is sértésként éli meg számos áldozat, és amelynek kinyilvánított célja, hogy a gyermek túlélôknek és az embermentésben résztvevôknek állítson emléket. A másik a talán még vitatottabb német megszállási emlékmû (hivatalos nevén A német megszállás áldozatainak emlékmûve), amelyet az éj leple alatt állítottak fel 2014. július 19-én a Szabadság téren, és amelyik Magyarországot a hagyományos védôszentjének tekintett Gábriel arkangyal képében ábrázolja, amint éppen megtámadja a német sas – ezzel azt sugallva, hogy a magyar kormányt nem terheli felelôsség mindazért, ami a német megszállás után történt, és hogy valójában minden magyar áldozat. (Az aktuális politikai viták áttekintését lásd Laczó 2014, míg az emlékmû szimbolikájának védelmében lásd Orbán Viktor miniszterelnök nyílt levelét [2014], illetve az új emlékmû esztétikai kritikájához György 2014.) Nem célom itt azoknak a politikai, erkölcsi, érzelmi és ideológiai szenvedélyeknek az elegyét elemezni, amelyet a nyilvános emlékezés e formái hoztak létre: a jelenlegi kormányt számos ellenzéki – köztük sok kutató és holokauszt-túlélô – vádolta a magyar történelem önfelmentô újraírásával. Tágabb összefüggésben azonban érdemes emlékeztetni arra, hogy a magyar történeti emlékezet megosztottsága – amelyben a különbözô közösségeknek közös a múltja, de nem közös az emlékezete – nem hirtelen vált nyilvánvalóvá a 2014-es évforduló alkalmából, és hogy ez nem csupán Magyarország sajátja. Így például az Egyesült Államokban másfél évszázaddal a polgárháború után a déli államokban sokan tanulták – és a jelek szerint hiszik is – azt a hamis történeti narratívát, hogy a polgárháborúnak nem a rabszolgaság eltörlése, hanem az egyes államok és a szövetségi jogkörök ütközése volt a tétje (Egan 2014). A II. világháború és az európai holokauszt kutatásával kapcsolatban Tim Cole írt kiváló áttekintést (2002), aki – miután megkísérelt rendet

vágni az olyan ködösen meghatározott fogalmak között, mint kollektív, nyilvános illetve nemzeti emlékezet – azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi történik Európában, amikor összeütközik a magánemlékezet és a nyilvános diskurzus, és az egyik kisajátítja a másikat. Tony Judt (2000) részletesen kimutatta, hogyan torzította el a háborús tapasztalatot az európai földrészen egyfajta kollektív emlékezetvesztés azzal a kényelmetlen ténnyel kapcsolatban, hogy Hitler Európájában a lakosság többsége korántsem volt szabadságharcos: egy kisebbség aktívan együttmûködött, sok millióan pedig eléggé könnyen megbékéltek a náci uralommal.

Magyarország vonatkozásában Paul Hanebrink vázolja fel, hogy a földcsuszamlásszerû 2010-es választások után hogyan kezdett a kormány újra a „használható antikommunista múlt” felkutatásába, míg Kiss Csilla (2014) azt elemezte, hogy a posztkommunista országoknak általában nemcsak a háborús múltjukkal, de a kommunizmus tapasztalatának a terhével is meg kellett küzdeniük, ez pedig idôvel az elôbbi megítélését is átszínezte. Hasonlóképpen Georges Mink és Laure Neumeyer History, Memory and Politics in Central and Eastern Europe: Memory Games [Történelem, emlékezet és politika Közép- és Kelet-Európában. Az emlékezet játékai] (2013) címû mûvében azt tanulmányozta, hogy húsz évvel a kommunizmus vége után hogyan élesztik fel újra és újra mind a kommunizmus, mind a II. világháború vitatott emlékezetét az egykori szovjet blokk országaiban. Könyvük alcíme – Az emlékezet játékai – az EU és a NATO nemrégiben csatlakozott keleti tagállamainak azon újabb kísérleteire utal, hogy részben nacionalista indíttatásból újraírják a történelmet: egyfelôl azért, hogy lemossák országukról a Hitlerrel való együttmûködés bélyegét, másfelôl, hogy ezzel az eszközzel megkonstruálják az áldozatnemzet narratíváját, és így egyen-

• 2 •


Ran Red [Amikor a Duna vörösen folyt] (2010) címû gyermekkori visszaemlékezésében azt mondja el, hogyan mentette meg a családot Erzsinek, a gyerekek egykori dadájának hallatlan bátorsága, akit a háború után Ozsváth édesapja ezért örökbe is fogadott (a könyvet az AHEA 2011-es számában Evie Blaikie ismertette).

lôségjelet tegyenek a szovjet és a náci atrocitások között. Mink és Niemayer azzal a borúlátó megállapítással zárja elôszavát, hogy egy ilyen politikával átitatott közhangulatban csekély az esélye a múlttal való ôszinte szembenézésnek: „Amíg mindenki fel nem ismeri, hogy a Kelet emlékezetjátékai közvetlenül a II. világháborúhoz és a szovjetesítéshez kötôdnek, nem beszélhetünk az európaiak történelmeinek sikeres »európaizációjáról«” (22). Immár kifejezetten Magyarországot illetôleg Tim Cole (2003: 221–249) a holokauszt hárítását tanulmányozta mind a II. világháború utáni kommunista, mind az azt követô posztkommunista rendszer idején, míg Randolph L. Braham (2004a) – a magyar holokauszt vitathatatlanul legelismertebb kutatója – a háború utáni rendszerek emlékezetpolitikáját a múlt tisztára mosásának és történethamisítási hadjáratnak nevezte.1 Hozzátette azt is, hogy az egyik legfontosabb eszköz, amellyel a történelem tisztára mosói könnyíteni akarnak a nemzet lelkiismeretén az, hogy figyelmüket elsôsorban a viszonylag csekély számú magyar Világ Igaza embermentô tevékenységére irányítják. Braham (2004b) arra is rámutatott, hogy jószerével lehetetlen meghatározni, pontosan hány zsidót mentettek meg keresztények pénzért, vagy emberiességi okokból. Mindazonáltal azt is le kell szögezni, hogy az üldözöttek közül a legtöbb túlélô szinte elkerülhetetlenül az embermentôk segítségének köszönhette a megmenekülését, ahogyan ezt két, nemrégiben megjelent visszaemlékezés is tanúsítja. Marta Fuchs (2012) arról számol be, hogy édesapját, aki öt évet töltött Ukrajnában mint munkaszolgálatos, hogyan mentette meg száz magyar zsidóval együtt Kubinyi Zoltán, mélyen vallásos hetednapos adventista parancsnoka (a visszaemlékezést jelen tanulmány szerzôje elemezte az AHEA 2012-es konferenciáján „Hungarian Holocaust Legacy: A Daughter’s Tribute to Her Father’s Rescuer” [A magyar holokauszt öröksége. Tiszteletadás az apa megmentôjének] címû elôadásában). Ozsváth Zsuzsanna When the Danube

A történelmi tények természetüknél fogva töredékesek és eleve torzulásra hajlamosak, amint azt Timothy Cole kiváló Traces of the Holocaust: Journeying in and out of the Ghetto [A holokauszt nyomai: utazás a gettóba és ki a gettóból] (2011: 14) címû mûvében megkísérelte megmutatni. Könyvében azt dokumentálta, hogy a holokauszt olyan, nem egységes eseménysort képezett, amelyben igen sok különbözô szereplô vett részt, eltérô tapasztalatokkal, akik igyekeztek alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez (lásd Cole kötetének kiváló ismertetését: Laczó 2013). Cole azt is megmutatta, milyen jelentôs volt a részvétele a magyar társadalomnak a holokauszt eseményeiben, ahogyan azt is, hogy a pénz elsôdleges szerepet játszott a zsidóüldözésben: amikor a zsidók vagyonát/javait kisajátították, már semmi sem állt az útjában annak, hogy átadják ôket a németeknek (arról, hogy a zsidótörvények bevezetését a jobboldali politikusok társa-

dalompolitikai kérdésnek tekintették, lásd Ungváry 2013). Egy nemrégiben adott interjújában Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont volt igazgatója kitért a zsidók állam általi kirablásának különbözô formáira a konfiskálástól, azaz hivatalos vagyonelkobzástól az azt követô fosztogatásokon át – amikor a tömeg széthordta a zsidók tulajdonában lévô tárgyakat otthonaikból és a gettókból – egészen a nyilasok 1944. október 15-én kezdôdô zsidóvagyon-kiárusításáig. Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján keletkezett a következô vicc, amelyet a túlélôk meséltek a háború után:

• 3 •


– Hogy vagy? – kérdezi a nem zsidó a zsidó hazatérôt. – Ne is kérdezd – mondja az –, semmim sem maradt azon kívül, ami rajtad van! De éppen azáltal, hogy rekonstruáljuk a töredékes egyéni történeteket, amelyek olyan módon teszik átélhetôvé az eseményeket, ahogyan erre más források nem képesek, és hogy láthatóvá tesszük a történelem láthatatlanjait, a mikrotörténelem szempontjából válik megismerhetôvé a magyar holokauszt áldozatainak társadalomtörténete. Célom az, hogy az Alltagsgeschichte, a mindennapok történelme (Lüdtke 1989) szempontjait követve rekonstruáljam a „kisemberek”, a történelem névtelenjeinek mindennapi élettapasztalatát és mentalitását, hogy az áldozatok visszakaphassák emberi arcukat, és olyan újabb adalékokkal szolgáljak, amelyek teljesebbé tehetik a holokausztról alkotott képünket. A naplók és más, ritkábban elemzett dokumentumok – levelek, útlevelek, fényképek, jelentések és receptek – páratlan forrásokként járulhatnak hozzá ahhoz, hogy jobban megértsük a háború áldozatai által megélt tapasztatokat. A következôkben ismertetendô példákkal, a magyarországi holokauszt töredékes történeteit felidézô diskurzusok elemzésével is ezt a célt kívánom szolgálni.2 Ebben az összefüggésben megjegyzendô, hogy a varsói gettóban élô tudósok és írók nagyon is tisztában voltak ennek az anyagi tanúságtételnek a jelentôségével, ezért szervezte meg a történész Emanuel Ringelblum (1900–1944) az Oyneg Shabbos [magyar kiejtéssel oneg sabbat, jiddis: a szombat öröme] fedônevû titkos akciót. Ennek keretében közel három éven keresztül gyûjtötték a személyes naplókat és a mindennapi élet egyéb rekvizitumait, mint például iskolai színi elôadások mûsorfüzetét, náci plakátokat és kiáltványokat, gettótérképeket és más, elmúlásra ítélt tárgyakat, amelyeket azután tejeskannákba és bádogdobozokba zárva elástak a gettó területén, hogy ezzel a varsói gettó egyfajta öndokumentációját hozzák létre. Az Oyneg Shabbos akció résztvevôinek teljesítménye a biztos halál árnyékában olyan kreativitásról tanúskodik, amely dacol az elnémítással, és annak reményérôl, hogy e tárgyak révén az elpusztítottak nyomokat hagyhatnak a jövô számára, és ezáltal segítenek nekünk megírni halálra ítélt közösségük és azon borzalmak történetét, amelyeket másképpen senki sem hinne el (Kassow 2007). Amint ezt ennek az írásnak a címe is jelzi, és korábbi tanulmányaim is mutatják, figyelmem középpontjában a nôi holokauszt-tanúságtételek állnak. Elemzéseimnek a társadalmi nem elmélete adja meg

a keretét – különös tekintettel a háborús idôszakok tapasztalataiban megmutatkozó nemi különbségek még mindig viszonylag elhanyagolt szerepére, ezen belül is kiváltképpen a nôi életírás jelentôségére a holokauszt történetírásában, lévén, hogy a holokausztról a nôk lényegesen több visszaemlékezést írtak, mint a férfiak (Vasvári 2006, 2009a, b). Míg a holokauszt legismertebb kutatói hajlamosabbak inkább a makroszintre koncentrálni, – a többnyire feminista – nôi kutatók azok, akik a holokausztot a nôk, a társadalmi nem, a gyermekek és a családi élet szempontjából elemzik. Azzal, hogy rekonstruálják a nôk hangját, és láthatóvá teszik a nôi tapasztalatot, fontos hozzájárulással szolgálnak a férfiak és a nôk különbözôképpen megszabott nemi szerepeibôl és áldozatként elszenvedett genderspecifikus traumáiból fakadóan eltérô tapasztalatainak megértéséhez. Az ilyen elemzés során ugyanolyan fontos az áldozatok nemét, életkorát, társadalmi helyzetét és vallásosságának fokát figyelembe venni, mint városi vagy vidéki lakóhelyét, ezek ugyanis mind alapvetôen meghatározzák azt, hogy miképp élték meg a holokausztot, hogyan értelmezik és mesélik el annak eseményeit. Mint Tim Cole kimutatta (2006, 2011: 19– 21, 59n43), az egyre szigorúbb zsidóellenes rendeletek következtében 1942–43-ban a sok ezer 20 és 40 év közötti zsidó férfi volt nagyobb veszélyben: ôk haltak meg elôször a munkaszolgálatban, ahol egyes helyeken 85–90% volt a halálozási arány, és ahol a zsidó halálos áldozatokat nem tekintették hôsi halottnak, így a családjuk sem kapott semmilyen ellátást vagy mentésséget a gettósítás és a deportálás idején (lásd lejjebb Susan Kaszás naplóját, aki leír egy olyan jelentet, amelynek során munkaszolgálatosok kénytelenek végignézni hozzátartozóik deportálását). Mindamellett 1944 nyarán, amikor már zajlott a gettósítás és a deportálás, a nemek veszélyeztetettsége drasztikusan megváltozott, mivel az általános munkaerôhiány következtében a városokból és a gettókból is behívták a 18 és 48 év közötti – különösen a képzett: orvos, mérnök, gyógyszerész – zsidó férfiakat, ezzel paradox módon legalább egy idôre „megmentve” ôket a deportálástól (lásd Löwy Reviczky Imre zászlóaljparancsnokról szóló munkáját [2010]: Reviczky sok száz zsidó férfit mentett meg azzal, hogy még a gettókba is behívót küldött utánuk). A zsidó nôk behívását – a mind reménytelenebb munkaerôhiánnyal szembesülve – csak 1944. november 2-án és 3-án rendelte el a nyilas kormány (lásd lejjebb Szabó Borbála visszaemlékezését, aki a nôi munkaszolgálatban szerzett tapasztalatairól is

• 4 •


beszámol). Cole arra a következtetésre jut, hogy bár a zsidó férfiak hamarabb kerültek áldozati sorba, az áldozatok többségét végül mégiscsak a nôk tették ki: mivel nem számítottak pótolhatatlannak, elsôsorban ôket, az idôseket és a gyermekeket deportálták vidékrôl. Ilana Rosen (2012) rámutat, hogy a tucatnyi munkaszolgálatos férfi túlélô viszszaemlékezése, az egykori Landsmanschaftok által kiadott memoir-könyvek és interjúk nem keltették fel a kutatók figyelmét.3 Rosen, aki Budapesten és Izraelben készített életút-interjúkat, azt találta, hogy bár a munkaszolgálat halálozási aránya statisztikailag ugyanolyan magas volt, mint a náci haláltáboroké, a munkaszolgálatosok mégis úgy érezték, hogy több volt az esélyük az életük alakulásának befolyásolására, és szökés vagy más eszközök révén a túlélésre is. MAGYAR NÔI NAPLÓK ÉS FRISS, 1944-ES VISSZAEMLÉKEZÉSEK Mint azt a bevezetésben jeleztem, többféle nôi életírást elemzek a holokausztról szóló olyan tanúságtételként, amely kiegészítheti a történeti kutatásokat. Itt nem fogok belemenni abba a bonyolult (és diszciplínasajátos) vitába, hogy mennyire tekinthetôk történelmi dokumentumnak az életírás különbözô formái. Mindazonáltal ennek érvei négy kutató egymással ütközô nézetei alapján röviden összefoglalhatók. Raul Hilberg 1300 oldalas, The Destruction of European Jews [Az európai zsidók megsemmisítése] (1985) címû munkájában pontatlanságuk miatt elutasította az oral historyt és a szóbeli visszaemlékezéseket; ô dichotómiát lát a történelem és az emlékezet között, és az utóbbit a poézis és a narráció egyik formájának minôsítette. Másfelôl viszont James E. Young (1987: 420) a naplók történeti hitelességét vonta kétségbe: mivel ezek az eseményekkel egy idôben íródtak, olvasóik tévesen meggyôzôbbnek tekinthetik e beszámolókat, mint az utólag készült írásokat. Young véleményével ellentétben Lawrence L. Langer, aki a Holocaust Testimony: The Ruins of Memory [Holokauszt-tanúságtételek: az emlékezet roncsai] (1991: xii–xiii) címû mûvében szóbeli tanúságtételeket vizsgált, amelyek szerinte lehetôvé teszik a „kendôzetlen igazság” megismerését. Ô azzal kérdôjelezte meg az írásos visszaemlékezések legitimitását, hogy azok stílusa és nyelve elterelheti a figyelmet a rettenetes eseményekrôl. De amint René Girard (1963: 10) már régebben meggyôzôen kifejtette, egy naplót nem úgy kell olvasni, mint egy sajtótudósítást, hanem úgy kell felfogni, mint a külvilágra reflektáló emberi hangot, mely megítélés egyébként az életírás egyéb fajtáira is vonatkoztatható.

Amint David Patterson (2004) kifejti, az önéletrajz két fôbb fajtáját – a visszaemlékezést és a naplót – mind mint történeti dokumentumot, mind mint „emberi megnyilvánulást” másként kell olvasni és felfogni, ráadásul még például a bujkálás során írott naplók is különböznek azoktól, amelyek egy gettóban vagy táborban keletkeztek. A naplók a holokauszt alatti életrôl szóló legszemélyesebb és legközvetlenebb beszámolók közé tartoznak, amelyek rögzítik a szerzô életének napról napra bekövetkezô rettenetes eseményeit, ugyanakkor gyakran tartalmaznak banális, fennkölt vagy naiv megállapításokat a mindennapi élet részleteirôl. Amint ezt a varsói gettó esetében már láttuk, mindenféle korú és mindkét nembeli emberek írtak naplót; a vészkorszak idején írott napló egyfajta erkölcsi ellenállást jelentett a megsemmisítéssel szemben. A napló nem biztosít rálátást és distanciát, de mivel normális esetben az egyén magának írja, olyan magánjellegû érzések kifejtését is lehetôvé teszi, amelyeket a szerzô nem szívesen tenne ki a nyilvánosság firtató tekintetének. Ezt példázzák az alább tárgyalt naplók is, amelyekben kamaszlányok írnak a szexualitásukról, egy fiatalasszony pedig azt állítja, hogy az anyósa által okozott lelki gyötrelmek Auschwitznál is rémesebbek voltak a számára. Ugyanakkor az Auschwitz-naplók szerzôi gyakran adtak kifejezést a magánjellegen túlmutató érzéseiknek és gondolataiknak, talán sejtve – mint azt közülük a legismertebb, Anne Frank is –, hogy az utókornak írnak. A naplót feltételezett pongyolasága és pontatlansága miatt mind a történelmi, mind az irodalomtörténeti kutatások sokáig kizárták vizsgálódásaik körébôl. Szemben a naplóval, a visszaemlékezés a történet utólagos megformálása, amely a reflexiónak és a történelmi kontextualizációnak köszönhetôen koherensebb szöveg létrehozását teszi lehetôvé. Ebben az összefüggésben érdemes megjegyezni, hogy Anne Frank – aki azt remélte, hogy a háború után író lesz belôle – már bujkálás közben elkezdte átdolgozni a naplóját azzal a céllal, hogy történelmi dokumentummá formálja, és ezt összevetni K. Margit rendkívüli, alább tárgyalandó esetével. Ennek révén az olvasó betekintést kaphat abba, ô hogyan alakította át a tényeket rögzítô holokauszt-naplóját ironikus visszaemlékezéssé közvetlenül a felszabadulás után. Utólag azonban mind a naplót, mind a visszaemlékezést tekintheti az olvasó levéltári anyagnak, irodalmi mûnek, szakrális dokumentumnak, bûntények bizonyítékának, kulturális mûalkotásnak stb. A következôkben áttekintett mûveket mindezeket a szempontokat figyelembe véve kívánom bemutatni.

• 5 •


Az amerikai feminista Adrienne Rich a naplót „mélységesen nôi és feminista mûfaj”-nak nevezte (Huff 1999: 6), és valóban, bár mindenféle korú és hátterû személyek írtak naplót, sokkal több közöttük a nô, kivált a kamaszlány, mint a férfi. A II. világháború elôtti Európában nagyon elterjedt szokás volt középosztálybeli lányok 13. születésnapjára naplót ajándékozni – ez történt Anne Frankkal is, aki 1942-ben kapta kockás naplófüzetét, néhány héttel azelôtt, hogy családjával együtt bujkálni kényszerült. Anne Frank még a 16. születésnapja elôtt meghalt, de a naplója túlélte, és azóta is világszerte ez a legismertebb holokauszt-szöveg. Sok magyar lány és fiatal nô holokauszt-naplója is fennmaradt, de egyik sem került bele sem Magyarországon, sem külföldön a hasonló szövegek kánonjába, és egyiket sem tanítják a magyarországi iskolákban. A következôkben többet is tárgyalok ezek közül, beleértve egy kamaszlány, Heyman Éva naplóját, akit Anne Frankhoz hasonlóan BergenBelsenben gyilkoltak meg – nagyon valószínû, hogy ugyanazon a napon, mint Anne Frankot.4 Az olyan naplók, mint Heyman Éváé vagy Ecséri Lilláé – amelyekrôl a továbbiakban még szó lesz –, csakúgy mint az Anne Franké legalább annyira szólnak koraérett és irodalmi érdeklôdésû tehetséges kamaszlányok serdülôkoráról, mint a holokausztról, ám erre a serdülôkorra kulturális szempontból is a történelmi körülmények nyomták rá bélyegüket (Schwarz 1999: 110). A naplóírás mind a három lány számára túlélési stratégiát jelentett, és egy ideig a zsidótörvények ellenére mind megpróbáltak normális életet élni. A naplójukban beszámolnak családi konfliktusokról, barátokkal/barátnôkkel való viszályokról, flörtökrôl, nyiladozó szexualitásukról, szeretet utáni sóvárgásukról és hangulatváltásaikról, a jövôvel kapcsolatos reményeikrôl. De míg Anne Frank bujkálása idején vezetett naplójának kevesebb mint 20 százaléka szól a zsidók megpróbáltatásairól, Heyman Éva naplója sokkal fájóbb és tragikusabb perspektívából íródott. Éva Nagyváradon (Oradea/Grosswardein) lakott, és elôször ott zárták gettóba (a nagyváradi volt a budapesti után a legnagyobb Magyarországon). Majd deportálták, csakúgy, mint az egész vidéki zsidóságot, és amint annak 95 százaléka – a túlélôk és hozzátartozóik számottevô részének eufemisztikus megfogalmazásával –, ô sem jött vissza. Ecséri Lilla Budapesten élt 1944 nyarán, amikor a zsidókat úgynevezett csillagos házakba költöztették, nôi munkaszolgálatosként dolgozott, majd bujkálni kezdett, de mivel a budapesti zsidók jelentôs részéhez hasonlóan neki is sikerült elkerülnie, hogy Auschwitzba vigyék, túlélte a háborút.

HEYMAN ÉVA (1931–1944) elvilágiasodott zsidó polgári családból származott, elvált szülôk egyetlen gyermekeként a nagyszüleivel élt. Nevelésében Justi, szeretett osztrák nem zsidó nevelônôje játszotta a legfontosabb szerepet. Mint számos osztálytársnôje, ô is 13. születésnapján, 1944. február 13-án kezdett napló vezetni, és május 30-ig, két nappal deportálása elôttig folytatta bejegyzéseit, amikor is azt írta, hogy siet Mariskával, a család szakácsnôjével találkozni, vélhetôleg azért, hogy rá bízza a naplóját. Ellentétben Anne Frankkal, aki bujkálása során több mint két évig vezette naplóját, és még átdolgozni is jutott ideje, Éva mindössze három és fél hónapig írta bejegyzéseit, és ebbôl egy hónapot már a gettóban töltött. Hasonlóan Anne Frankhoz, aki úgy döntött, hogy a naplóját Kittynek fogja nevezni, Éva a sajátját kis naplómként, legjobb barátnôjeként szólította meg. Bár megvallotta, hogy gyakran „nem értette” mindazoknak az eseményeknek a pontos mibenlétét és következmé-

Heyman Éva

nyeit, amelyeket megemlített, mégis beszámolt arról, hogyan érintették közvetlen hozzátartozóit és barátait a fôbb történelmi folyamatok, ezzel növekvô társadalmi és politikai tudatosságáról téve tanúbizonyságot. Szülôvárosát, Nagyváradot (amely 1919 óta Romániához tartozott) 1940-ben csatolták vissza Magyarországhoz. Éva naplójában leírja, milyen megalázó következményekkel járt ez nagyapjára nézve, akinek kisajátították a patikáját. Miközben ír arról, hogy beleszeretett Vadas Pistába, aki húsz év körüli, és „se nem angol, se nem árja”, többször is kijelenti, hogy egy árja angolhoz fog férjhez menni, aki olyan kevéssé lesz zsidó, amennyire ez csak lehetséges. Arról is ír, hogy nevelôapját, Zsolt Bélát, a neves írót behívták munkaszolgálatba. De a napló legfontosabb, szinte vezérmotívumként mûködô témája Münzer Mártának, két évvel idôsebb barát-

• 6 •


nôjének 1941-es deportálása – ahogyan Éva hiszi – „Lengyelországba”. Éva naplójában újra meg újra visszatér három évvel korábbi emlékeihez arról, hogy a barátnôjét elvitték – mintha a saját sorsát sejtené meg elôre e történetben. Jóllehet Márta, édesanyja és nagyapja is Magyarországon született, amiért az édesapja Bukovinából származott (amely akkoriban még Magyarországgal együtt az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott), az egész családot azon 16 000 ember közé sorolták, akinek – akkori kifejezéssel – rendezetlen volt az állampolgársága. Ezeket az embereket a magyar hatóságok 1941 július-augusztusában csomagok és élelem nélkül deportálták Nagyváradról a német megszállás alatt álló galíciai Kamenyeck-Podolszkijba, ahol átadták ôket a SS-nek, amely szinte valamennyiüket lemészárolta; ma ezeket az eseményeket a magyarországi holokauszt elôjátékainak egyikeként értékeli a kutatás (Braham 1981: 199–207, 211). Éva naplójában elmeséli, hogyan hívták haza tôlük egy délután sürgôsen Mártát azzal, hogy ott a rendôrség, és hogy a szegény kislány naivan azt hitte, azért akarják megbüntetni, mert túl gyorsan biciklizett, míg valójában ô is, és a családja is eltûnt örökre. Márta itt volt nálunk elôbb Szálldobágyon, voltunk biciklizni, ez volt az elsô „túrám” ezzel a piros biciklivel, Mártáé pont ilyen volt, csak világosabb piros. Aztán hazajöttünk, és Ági kérte Mártát, hogy táncoljon a gramofonra valamit, de Márta nem akart, mert fáradt volt a biciklizéstôl. Késôbb uzsonnáztunk, csokoládét habbal és epret habbal, azt Márta a világon a legjobban imádta, még a táncnál is jobban. Egyszer csak a kapunál ötöt csengettek, Márta dadája volt, aki ott maradt szakácsnônek náluk, mert Mártának már nem kell dada, és azt mondta: „Mártika, gyere haza, ott vannak a rendôrségtôl, és Neked is el kell menni Apukával és Anyukával.” Ágira most is emlékszem. Olyan fehér lett, mint a fal, de Márta azt mondta, hogy biztos azért, mert gyorsan biciklizett a Rimanóczy utcán, és az apukája már sokszor mondta, hogy a rendôrségre kerül gyorshajtásért (Zsolt 1947: 13–14).

Ellentétben azokkal a naplókkal, amelyek Európa számos olyan országában íródtak, ahol a zsidók elnyomása és kirekesztése több évet vett igénybe, Éva naplója eleven beszámolóját adja a magyarországi zsidók hirtelen és gyors letámadásából fakadó mindennapos megpróbáltatásoknak. Attól a pillanattól kezdve, hogy bejelenti, a németek átvették Magyarországon a hatalmat, a napló vég nélkül sorolja a korlátozásokat, rendeleteket és eseményeket, megmutatva, hogy egy alig hathetes idôszak alatt hogyan vezetett el minden értékes jószág el-

kobzása a gettósításhoz. A gettóban még azt a keveset is elvették, ami megmaradt – így a cigarettát és azt a harminc pengôt, amit minden személy magával vihetett –, végül pedig a nôk hüvelyét is átvizsgálták. Május 5-én elvették Éva édesanyjának és nagyanyjának a karikagyûrûjét, ahogyan a nagyapja bôrbôl készült bôröndjét és az ô bôr kézitáskáját is. De a legmegrázóbb Éva elbeszélése arról, hogyan vette el tôle a gettóban egy rendôr azt az aranyláncot, amelyen a naplója kulcsát viselte: Az egyik rendôr meglátta a nyakamban a kis aranyláncomat, amit a születésnapomra kaptam, és amin a te kulcsodat viselem, kis Naplóm. – Még mindig nem tudják, hogy nem szabad aranytárgyat maguknál tartaniuk? Ez most már nem zsidó magántulajdon többé, hanem nemzeti vagyon.

Mielôtt a láncot átadja, Éva a napló kulcsát átfûzi egy bársonyszalagra, és a traumát irónia mögé rejtve megkérdezi a rendôrt: „Biztos úr, bársonyszalagot vihetek a gettóba?” Éva elôre megjósolta a halálát. 1944. május 30án, két nappal a deportálása elôtt sietett Szabó Mariskával, a család szakácsnôjével találkozni, akire rábízta a naplóját. Az utolsó naplóbejegyzése így szól: „Én nem akarok meghalni, mert még alig éltem!’” 1944. június 2-án deportálták, és október 17-én, 13 éves korában ölték meg Auschwitzban. Éva anyja, Zsolt Ágnes újságíró a népszerû író, Zsolt Béla (1947) felesége volt. Zsolt Béla másfél évet töltött a keleti fronton. Kilenc koffer címû tényregényében azt írta, hogy a munkaszolgálatban volt „aknakutató, sírásó, kocsis, erdôirtó és bunkerépítô”, és a saját szemszögébôl ô is bemutatja a nagyváradi gettó életét (errôl lásd Tsur 2005, Löwy 2010). Zsolt Bélának és Ágnesnek sikerült végül Nagyváradról Svájcba menekülnie az egyik Kasztner-transzporttal, de mivel Ági – ahogyan Éva a naplóban anyját végig emlegeti – nem vihette magával a férjét is és a lányát is, Évát Nagyváradon hagyta. Ági a naplót 1947-ben Éva lányom címmel saját neve alatt adta ki. A kötet címlapján eleven, copfos fiatal lány mosolyog a fényképezôgépbe, a fényképre egy hatágú csillag van rápecsételve.5 A könyvben két megrázó levél is szerepel, az egyiket Mariska, a család szakácsnôje írta Áginak a háború után, a másikat pedig Justi, a nevelônô, ez arról szól, ki felelôs azért, hogy nem tudták megmenteni Évát. 1951ben, négy évvel a könyv megjelenése után Ági, telve bûntudattal, öngyilkosságot követett el. A kötet megjelenése óta nem ült el a vita arról, vajon Ági átírt-e bizonyos szövegrészeket a lánya nevében, és kihagyott-e másokat – ez azonban tekintettel arra,

• 7 •


gyan teszik ezt – azzal a céllal, hogy egyszer majd a színpadon ô jobban csinálja. Lilla apró incidensekrôl is beszámol, így például arról, hogy vitába keveredett a nagynénjével, szabad-e ilyen idôkben új cipôt vásárolni (pontosabban arról, hogy el akar adni az unokatestvérének egy pár cipôt, ami neki túl nagy, hogy az árából egy másik párat vehessen magának). Lillát a naplójában állandóan az foglalkoztatja, hogy nem néz ki elég jól, különösen csinosabb unokatestvéréhez képest, és hogy bár majdnem 16 éves – majd késôbb már el is múlt 16 –, még sohasem volt barátja, pedig szeretné, ha lenne, és szeretne csókolózni: A fiúkról: általában 16-éves lánynak már kell hogy legyen udvarlója. Nekem nincs és sohasem volt.

Lilla naplóját, amely 1995-ben jelent meg elôször Napló 1944: egy tizenhat éves kislány naplójanak eredeti szövege címmel, nem fordították le más nyelvekre. Kivonatok belôle a www.holokausztmagyaroszagon.hu honlapon olvashatók. Naplójának egy korai, március 24-i bejegyzésében (11) Lilla leírja, mi történt, amikor kiderült, hogy sárga csillagot kell hordaniuk, miket mondtak Ecséri Lilla

hogy Éva anyjával kapcsolatos kritikus megjegyzései benne maradtak, nem tûnik valószínûnek. A budapesti középosztálybeli családból származó ECSÉRI LILLA (1928–1986) 15 és fél éves volt, amikor 1944. január elsején elkezdte naplóját vezetni, és bejegyzéseit idôrôl idôre folytatta 1945 februárjáig, miközben családja szinte folyamatosan költözködött, gyakran szétválva. Ô maga egy ideig nôi munkaszolgálatosként mezôgazdasági munkát végzett, de meglepô módon a naplóját oda is magával tudta vinni. Naplója jellegzetes példája annak, amit Kunt (2009) nyolc kamasz II. világháborús naplójának tanulmányozása alapján megállapított: nevezetesen, hogy kis, napi örömök segítségével és egy megélni érdemes jövôt álmodva maguknak igyekeztek megôrizni mentális társadalomképüket és önbecsülésüket. Lilla esetében ez abban áll, hogy folyamatosan arról ír, színésznô szeretne lenni, és hogy öregkorában megírja majd „élete nagy regényét”. Ezért úgy képzeli, hogy a szenvedések jó iskolát jelentenek a majdani mûvészi alkotáshoz, és e téren olyan messzire elmegy, hogy amikor két lánytestvért lát, akik apjuk halálát siratják, ô azt figyeli, hogy ho• 8 •


az emberek a német megszállásról és annak jelentôségérôl: Mindenki politizál, odavan, sír, jajgat. Még a keresztények is odavannak, hát még a zsidó származásúak. Hogy miért szálltak meg minket a németek, dacára, hogy szövetségeseik vagyunk, arra rengeteg felelet van, s pont ezért inkább semmit sem írok, a történelem majd eldönti. Persze az a történelem, ami majd a háború után igazságos lesz, mert nálunk a suliban is németpártoló irányban tanítják a II. világháborút. … Még egy hónappal ezelôtt is jó volt, mert járhattunk az utcán, moziba, színházba mehettünk [11].

1944. október 15-én, amikor Szálasi Ferenc átvette a hatalmat, miután Horthy megpróbált kiugrani a háborúból, Lilla azt írja, hogy még mindig hisz benne, hogy túl fogja élni („megússzuk”), de ha mégsem, kész akár meghalni is:6 Én abszolút nyugodt vagyok, és flegmával nézem az egészet. Meg vagyok gyôzôdve, hogy megússzuk a dolgot. De ha nem (amit nem tartok valószínûnek), hát legfeljebb elvisznek, és megölnek.

Az olvasó számára talán meglepônek tûnhet, hogy augusztus 22-i bejegyzésében Lilla azt írja, a gettóban jobban érzi magát, mint korábban otthon egyedül, bezárva – de valójában nem ô az egyetlen fiatal lány, akinek kapóra jön a gettó nyújtotta társas élet, annak minden nehézsége ellenére, és természetesen nem tudva mindazt a gettók késôbbi sorsáról, amit mi ma tudunk. Például a 13 éves magyar Elli Friedman (Bitton-Jackson 1999, Vasvári 2009a), akinek visszaemlékezései a Coming of Age in the Holocaust [A holokauszt idején felnôni] alcímet viselik, arról ír, hogy mennyire szeret a gettó vécéje elôtt sorban állni, mert mindenki ott jön össze egy kis pletykára, és azt is elmeséli, kik azok a fiúk, akik tetszenek neki azok közül, akikkel ott szokott találkozni. Lilla így magyarázza naplójában, miért tetszik neki a gettóbeli élet:

közönynek, amellyel számos szemtanú a zsidók helyzete iránt viseltetett. A 15 éves Eickle, aki titkárnônek készült, 1943. december 24-én kezdte vezetni naplóját mondván, ezzel az a célja, hogy a gyorsírást gyakorolja, és hogy mindennapi dolgokról (alltägliche Begebenheiten) fog benne beszámolni. A naplója valóban rossz filmek megnézésérôl, elsô csókokról, szabónônél tett látogatásokról és a fodrász által elrontott tartóshullámokról tudósít, benne elszórva olyan megjegyzésekkel, mint például hogy amikor moziba ment, látta, hogy „a város összes zsidóját elvitték, még a szemben lakó szabót is”. Eickle, aki ma 86 éves, interjúiban arra hivatkozott, hogy a saját életével volt elfoglalva, és túl fiatal volt ahhoz, hogy bármit is észrevegyen. Az elôbbiekben bemutatott kamasz naplóíróktól eltérôen a Budapesten született SZABÓ BORBÁLA (1920–1975) 24 éves fiatal nô volt, amikor vezetni kezdte naplóját. A gettó mindennapi életérôl számolt be benne munkaszolgálatos vôlegényének, akit soha többé nem látott viszont. Krausz Lajossal 1943-ban ismerkedett meg, amikor a fiatalember visszatért az ukrajnai munkaszolgálatból. Néhány hónapos udvarlás után, 1944 ôszén, a nyilasuralom elsô napjaiban a fiatalembert elfogták, Borbálát pedig mun-

Remekül vagyok. Úgy látszik, jót tesz nekem a gettó. Sokkal jobban élek itt, mint otthon éltem, mert van, akivel beszélgessek, összejöjjek, nem úgy, mint otthon, ahol egész nap a szobában ültem, és olvastam. Rengeteg lány van a házban, akikkel mind jóban vagyok. Azt hiszem, szeretnek, és jópofának tartanak. Vicceket (jó disznókat) mesélünk egymásnak [12].

Nagyon kiábrándító ellentétet jelent Heyman Éva és Ecséri Lilla naplójához képest egy Lillával egy idôs, keresztény zsidó kamaszlány, BRIGITTE EICKLE (1928– ) háborús naplója (Gröschner at al. 2013), amely szomorú illusztrációját adja annak a • 9 •

Szabó Borbála


kaszolgálatra hívták be, és egy nôi munkaszázad tagjaként a Ferencvárosi pályaudvar fûtôházába vezényelték. Decemberben önként beköltözött a gettóba édesanyjával és Lajos szüleivel. A naplóját a vôlegényéhez intézett levelek formájában kezdte vezetni, és szinte minden nap írt neki, egészen az 1945 februárjában bekövetkezett felszabadulásig. Leveleiben beszámol a II. világháború utolsó napjainak történéseirôl, amelyeket mind a négyen túléltek, Lajost azonban megölték Bergen-Belsenben. Többször is foglalkozik naplójában magával az írással és azzal, hogy képtelen mindenrôl eléggé érzékletesen beszámolni, s azon aggódik, hogy ha majd a háború után Lajossal együtt elolvassák a naplót, az nem fogja kellôképpen visszaadni mindazt, ami történt. Leírja, hogyan válnak egyre embertelenebbé a gettóbeli körülmények, és hogy mivel a gettóban sem vásárolni, sem dolgozni nem szabad, hogyan durvulnak el egyre inkább az emberek olyannyira, hogy az élelemért akár ölni is képesek lennének. Megemlít két fiatalembert a csoportjukból, akik munkaszolgálatból jöttek vissza, és sokkal többet szenvedtek, mint közülük bárki más, mégis igyekeztek mindent megtenni azért, hogy a gettóban a többieknek segítsenek. Borbála a naplójában végig úgy ír, mintha kamerával követné az eseményeket, és meglepô módon minden érzelmi hullámzása közepette képesnek tûnik megôrizni a hitét és a reményt. A feljegyzéseket csak 1982-ben tette közzé a lánya, aki tízéves kora óta tudott anyja naplójáról, de csak sok évvel annak halála után találta meg és olvasta el azt (a magyar szöveg részleteit lásd „Budapesti napló”, www.yadvashem.org). Borbála unokahúga, Vera Szabó (2009) a szöveg egy fontos részletét angolul is közölte, és ennek bevezetésében meggyôzôen állítja, hogy a naplóban „egy meglepôen erôs és érett fiatal nô belsô élete” mutatkozik meg. Sajnos mindmáig csak a teljes szöveget elolvasni képes magyar olvasók nyerhetnek képet Borbála személyiségének erejérôl és megdöbbentô optimizmusáról, és csak ôk kezdhetik felfogni, hogy az egyre súlyosbodó rémségek milyen szintjével kellett megküzdenie azért, hogy ô maga ezeket túlélhesse, és hogy hozzásegítse anyját és vôlegénye szüleit a túléléshez. Sok más olyan napló van még, amely elfeledve hever a levéltárakban vagy magánkézben, egyeseket csak nemrégiben publikálták, általában magánkiadásban, mások egyszerûen nem kerültek még elô, azokról nem is beszélve, amelyeket megsemmisítettek vagy kidobtak, miután szerzôiket meggyilkolták.7 A legdrámaibb ilyen leletet most tette közzé Rywka Lipszyc (2014): a lodzi gettó 1943. október 13. és 1944. április 12. közötti hat hónapjának egy

vallásos 14 éves lány által vezetett krónikáját, amelyet négy hónappal az elôtt hagyott abba, hogy a gettót likvidálták, és valamennyi lakóját Auschwitzba deportálták. A napló nemrégiben került elô Los Angelesben, ahol a hitelességét is megvizsgálták. Állítólag Rywka a naplóját magával vitte Auschwitzba, ahol valószínûleg a szemétre hajították, onnan vette magához a Sonderkommando egyik tagja. Késôbb a Vörös Hadsereg egyik orvosnôje, Zinaida Berezovszkaja találta meg a krematórium romjai között, és csak hét évtizeddel késôbb, 2008-ban adta át az ô unokája a San Franciscó-i Holokauszt Központnak. Szabó Borbála naplójánál sokkal rövidebb a Gyôrben született SUSAN KASZAS [sic] (1920– 1990) naplója, amely eredetileg magyarul íródott, de sajnos csak a fia, Steven Kingsley 2002-es angol fordításában hozzáférhetô.8 Kaszas egy csupán 30 oldalas, naplószerû friss visszaemlékezést írt a felszabaduláskor, 1945 áprilisában, amelyet Szabó Borbálához hasonlóan a férjéhez intézett levél for-

Susan Kaszas

májában vetett papírra, hiszen már a túléléshez is abból merített erôt, hogy ôrá gondolt.9 Kaszas viszszaemlékezését rövidsége ellenére értékessé teszi számos olyan szörnyûségnek a leírása, amelyet futólag a már ismertetett szövegek is megemlítettek. Férjét a tapolcai gettóból hívták be munkaszolgálatra, és Susan beszámol arról, hogy egy szakasz munkaszolgálatos hogyan volt kénytelen végignézni, amint a hozzátartozóikat végighajtották a városon, hogy aztán bevagonírozzák ôket – a férjének egyik barátját is beleértve, aki dühtôl eltorzult arc-

• 10 •


cal és ökölbe szorított kézzel figyelte, hogyan viszik el hetedik hónapos terhes feleségét. Kaszas érzékletesen írja le azt is, milyen érzés volt neki abban a menetben részt vennie: Soha az életben nem fogom elfelejteni, amint végigmentünk a Fô utcán, és kérem az Istent, sohase bocsásson meg azoknak, akik ezt a rettenetes megaláztatást hozták ránk. A fôpályaudvarhoz hajtottak bennünket, olyan sokan voltunk, hogy megtöltöttük az egész utcát. A sor annyira hosszú volt, hogy nem lehetett látni a végét. Keresztény szomszédok és családok sírtak az ablakokban. ... Magyar „honfitársaink” elég aljasak voltak ahhoz, hogy kiadják a gyerekeket és az idôseket is a Gestapónak, pedig a németek csak a gettó fiatal és középkorú lakosságát kérték tôlük… A magyarok számos szempontból aljasabban viselkedtek, mint a németek.

Hogy lássuk, mennyire nyilvánosan és az egész közösség számára láthatóan zajlott a deportálás és a Kaszas által leírtakhoz hasonló események, érdemes ezeket összevetni a fényes nappal Körmend, Kôszeg és Balatonfüred fôutcáin a pályaudvarokra hajtott zsidók Cole könyvében (2011: 85–101) szereplô fotóival és leírásaival: ôket csak néhány csendôr kísérte, a város lakóinak bámész tekintete láttára.10 Kaszas arról is ír, hogy a magyarok milyen ádáz igyekezettel próbálták megszerezni az elrejtett értékeket. Úgynevezett bábák kutatták át a nôk hüvelyét, és minden fillért, minden iratot és fényképet elvettek. Sokakat megrugdostak, megvertek és megkínoztak, míg mindent el nem mondtak az elrejtett javaikról, aztán belökték ôket egy árokba. Kaszas nem hallgat a többi zsidó kegyetlenségérôl sem, például az anyósáéról, aki szerinte annyira gyûlölte ôt, hogy nem habozott volna feljelenteni, hogy elvigyék, amikor sikerült a nevét töröltetnie a listáról. Amikor végül Birkenauba kerül, az ottani tapasztalatairól azt írja, hogy érzelmileg jobb állapotban volt, mint amikor kénytelen volt a férje családjával együtt élni, míg az munkaszolgálatban volt, mert tudta, hogy a táborban a zsidósága miatt kényszerül szenvedni, de azt a lelki gyötrést, aminek a férje családja tette ki, képtelen volt elviselni. Jóllehet a két családnak közel 95 százaléka elpusztult, ôk ketten életben maradtak, hogy hamarosan újabb megrázkódtatás érje ôket: amikor újrakezdésképpen nyitottak egy vegyesboltot, azt pár év múlva államosítottak a kommunisták. A magyar levéltárakban sok ismeretlen napló található ma is, amelyekkel nem foglalkoztak a kutatók, mígnem Kunt Gergely ezt a témát – a kamasz-

naplók, így Heyman Éva és Ecséri Lilla háborús naplója elemzését – választotta doktori disszertációja tárgyául. Egy újabb tanulmányában (lásd Kunt 2014) a budai asszimilált családban született, 36 éves K. Margit naplóját is ismerteti, amelyet szerzôje Szabóhoz és Kaszashoz hasonlóan, egyfajta virtuális kommunikációként, a férjéhez intézett levelek formájában vezetett. Margit mûve a napló és a friss visszaemlékezés ötvözete: 1945. március 6. és május 10. között 70 oldalas naplóját 200 oldalas visszaemlékezéssé dolgozta át, amelyet ironikusan posztumusz naplónak nevezett el. Visszaemlékezésében a naplóban lejegyzett tragikus eseményeket egy ironikus elbeszélôt létrehozva dolgozza át, aki eufemisztikus neologizmusokat alkot – mint például bujdoklok [a ‘bujkál’ igét úgy ragozza, hogy az valami játéknak tûnjön], és számos, saját maga képezte fordulatot hoz létre a csillag [a sárga csillag] szó variálásával: a csillag premierje a sárga csillag viselésére kötelezô rendelet megjelenése, az elcsillagodás a csillag viselésének megkezdése, a csillagos szabadidô pedig az a néhány órás idôszak, amikor a zsidók vásárolhatnak az üzletekben. Valamelyest Kertész Imre Sorstalanságára emlékeztetô módon K. Margit még az olyan abszurd dolgokról is látszólagos iróniával ír, mint az emberek Dunába lövése. Íme, egy rövid idézet, amely megmutatja, hogy Margit stílusa egyfajta lelki védekezô mechanizmusként szolgál: az 1944-ben megtapasztalt borzalmakat listába foglalva játékosan társasutazásként utal a deportálás lehetôségére: Ez a korszak egyszóval a szorongások, halálfélelem, holmidugások, likvidáció stb. jegyében zajlott: körülbelül ekkor vágtam le a hajamat rövidre, számítva egy hosszabb és zsúfolt társutazásra zárt vagonban.

Azaz bár K. Margit közvetlenül az események után dolgozza át naplóját visszaemlékezéssé, a viszszatekintéses írásmódot nem arra használja, hogy gyarapítsa a történeti adalékok számát, vagy megpróbálja értelmezni az eseményeket, hanem mint arra tett kísérletet, hogy a megélt traumától a múlt ironizálásának eszközével szabaduljon. K. Margit és a többi általam említett magyar nôi naplóíró példája azt mutatja, hogy a holokauszt nem járt sem a pszichoszexuális fejlôdés, sem a mûvészi alkotóképesség óhatatlan megsemmisülésével, és hogy mûalkotások létrehozása ilyen szélsôséges körülmények között épp ellenkezôleg, „a megsemmisítéssel szembeni lelki, ideológiai, morális, sôt fizikai ellenállás stratégiájaként” szolgál (Clementi 2013: xiv).

• 11 •


Érdemes emlékeztetni arra, hogy az eddig említett mûvek egyike sem ismert egy egészen szûk olvasóközönségnél szélesebb körben, és ha egyáltalán olvassák, és pedagógiai célokra használják is e munkákat – mint Heyman Éva és Szabó Borbála esetében –, ez sem okvetlenül magyar nyelven történik. Az egyetlen széles körben ismert II. világháborús napló az 1930-ban Budapesten született keresztény CHRISTINE ARNOTHY (Szendrôi Kovách Irén) mûve, aki Budapest ostromát a Dunához közeli, budai házuk pincéjében töltötte, a mintegy tucatnyi többi lakóval együtt. Naponta vezette naplóját egy iskolai füzetben, és ebben egyaránt leírta mindazt a jót és rosszat, amit a pincelakók éhezve, fázva, szomjazva, az utcán halott embereket és lovakat látva és mindenütt a halál bûzét belehelve egymással és egymás ellen elkövettek. Az egyetlen zsidót a csoportban, akinek a családját deportálták, az oroszok közvetlenül a felszabadulás után egyszerûen agyonlôtték, amikor nem volt hajlandó elmenni málenkij robotra (kényszermunkára). Christine a naplóját a kabátjába varrva vitte magával, amikor a családjával 1948-ban Ausztriába menekült, majd késôbb, párizsi emigrációjában önéletrajzként újraírta, kiegészítve azzal, hogyan hagyták el Magyarországot, és 1955-ben franciául megjelentette J’ai quinze ans et je ne veux pas mourir [Tizenöt éves vagyok, és nem akarok meghalni] címmel. A könyvet megjelenésekor azzal harangozták be, hogy a fiatalság báját állítja szembe a háború brutalitásával, és egy csapásra világsiker lett belôle, számos nyelvre lefordították, és több mint 25 milló példányt adtak el belôle. Folytatásával – az Il n’est pas si facile de vivre [Élni nem is olyan könnyû] címen megjelent második kötettel – egybekötve további hárommillió példányban kelt el (vö. Vasvári 2012, magyarul Vasvári 2010 az erdélyi magyar Polcz Alaine háborús naplójáról, amely leírja az orosz katonák által elkövetett tömeges nemi erôszakot). MAGYAR NÔI SZAKÁCSKÖNYVEK MINT 1944-RÔL SZÓLÓ NÔI DISKURZUSTÖREDÉKEK Women Speak: The Eloquence of Women’s Lives [Nôk beszélnek – a nôi sorsok ékesszólása] (1991; lásd még Bower 1997) címû könyvében Karen A. Foss és Sonja K. Foss hangsúlyozza annak fontosságát, hogy újradefiniáljuk a férfinormákon alapuló kommunikációs modelleket és elméleteket, amelyek hajlamosak kizárni a nôk tapasztalatait és érzékenységét, illetve rámutat annak szükségességére, hogy a tudományos kutatás elfogadott tárgyaivá tegyük a jellemzôen nôi diskurzusokat, valamint a nôkhöz

kötôdô, eddig ignorált vagy marginalizált tárgyakat és tevékenységeket. Az ilyen, eddig jelentéktelennek tekintett nôi diskurzusok nemcsak levelek, naplók és visszaemlékezések formáját ölthetik, hanem számos egyéb kifejezési mód révén is megjelenhetnek, mint például a foltvarrás, hímzés, kézimunka, személyes albumkészítés (scrapbooking) és fényképezés vagy fôzés, azaz mint valamennyi olyan tevékenységi forma, amelyet az otthonukba zárt nôk általában mûvelnek. A nôk kommunikátorokként való újradefinálására irányuló elsô kísérletek a nôi szövegek feltárását célozták, és ez a folyamat ma is folytatódik – én is erre törekedtem az elôzô fejezetben a kamaszlányok és fiatal asszonyok holokauszt-életírása kapcsán. Az ilyen jellegû írás háborús idôkben mindenki számára nagyon sok nehézséggel járt, de sok nô számára, így például azoknak, akik koncentrációs táborokba kerültek, rendes körülmények között nem is volt lehetséges. Számukra – ahogyan ezt sok tábori visszaemlékezés is tanúsítja – az egyetlen lehetôséget arra, hogy aktívan szembeszálljanak az embervoltuk megsemmisítésére irányuló náci törekvésekkel, és a halál árnyékában „megírják” az életüket, a sorstársaikkal (vagy Ilona Rosen [2008] találó kifejezésével „bánatnôvéreikkel”) folytatott orális kommunikáció jelentette: verseket mondtak, történeteket meséltek, felidézték korábbi életük eseményeit. Ennek a dialogikus nôi kommunikációnak egyik fontos eleme volt a receptek kicserélése révén folytatott képzeletbeli fôzés, amelyet a nôk úgy hívtak, „szájjal fôzés” (Goldenberg 2003: 169). Ennek során a nôk megosztották az étellel kapcsolatos emlékeiket, ami érzelmi kapaszkodót nyújtott számukra, és a receptek révén fenn tudták tartani a családi életükkel, vallási örökségükkel és halott hozzátartozóikkal való kapcsolatukat; egyes nôk a táborokban tanítói szerepbe kerültek, gyakorlati ismereteket és hagyományokat adtak tovább társaiknak, megerôsítették ôket öntudatukban és közösségi hovatartozásukban. A receptek kicserélése szinte alapvetônek nevezhetô nôi tevékenység, olyannyira, hogy amint Marion Kaplan (1990) írja, a náci Németországban a Jüdischer Frauenbund (zsidó nôszövetség) arra biztatta a nôket, hogy a normális élet látszatának fenntartása céljából írjanak szakácskönyveket. A szakácskönyvek és receptek – amellett, hogy ételeket írnak le – olyan történetmesélési formák, amelyek lehetôvé teszik az önreprezentációt, a családi kulináris hagyományokról, társadalmi osztályhovatartozásról és asszimilációs szintrôl való beszédet. Ugyanakkor a nôi társas viszonyok dokumentumai, és akkor is a közösségi írás példái, ha egyetlen név alatt jelennek meg. Tehát a holokauszt-szakácskönyveket, a holokauszt-irodalomnak ezt a koráb-

• 12 •


ban el nem ismert mûfaját tekinthetjük egyfajta visszaemlékezésnek, vagy talán inkább részleges közösségi önéletrajznak, amely a holokauszt genderspecifikus történetének integráns részévé avatja az otthonközpontú nôi tapasztalatokat, s ezzel hozzájárulhat ahhoz, hogy rekonstruáljuk a nôi életeket. Amint azt a szájjal fôzni kifejezés is jelzi, a legtöbb hasonló szakácskönyv megmaradt a szóbeliség szintjén. Egyes ritka esetekben azonban a táborlakóknak sikerült némi papírt és íróeszközt lopnia ahhoz, hogy létrehozzák ezeket a koncentrációs tábori szakácskönyveket, amelyeknek egy igen csekély része fenn is maradt, míg a többi, akárcsak a fentebb tárgyalt naplók, szerzôivel együtt elenyészett. A holokauszt-szakácskönyvek lebilincselô traumadiskurzusának részletesebb tárgyalására egy megjelenés elôtt álló tanulmányomban térek majd vissza (Vasvári 2015). Itt errôl most csupán annyit, hogy ezek jelentôs része máig katalogizálatlanul hever a Jad Vasem és más levéltárak mélyén. Néhányat kiadtak közülük, de csak Minna Pächter, Teresienstadt egyik idôsebb, németül író cseh táborlakójának 82 (többek közt libamell-, csokoládétorta- és szilvásrétes-) receptet tartalmazó könyve kapott elismerô kritikai visszhangot. Az elhalványult szöveget különbözô kezek írták morzsolódó papírra, gyakran botladozó németséggel. A sors keserû iróniájaként maga Pächter 72 éves korában, 1944 jom kippurjakor éhen halt, de a naplója fennmaradt, hogy tanúságot tegyen életérôl és szenvedéseirôl, és több mint fél évszázados kanyargós és több kontinensen is átívelô vándorút után 1996-ban nyomtatásban is megjelent (Da Silva 1996).

landókat hazaküldték azzal, hogy jöjjenek vissza másnap, mert nincs elég szállítóeszköz, annak a háznak a házmestere, ahol lakott, elment a rendôrségre feljelenteni, hogy megszökött! Hédi és négy másik éhezô zsidó nô 1944 decemberében érkezett meg a Wiener Neustadttól nem messze lévô, 2500 fôs lichtenwörthi nôi táborba (a magyar rabszolgamunkásokról Ausztriában lásd Lappin-Eppel 2010). Bár Lichtenwörth nem volt tulajdonképpeni haláltábor, lakói állandóan éheztek, gyakran két-három napig nem kaptak enni, illetve mint más táborokban, ha kaptak is enni, nem mást, mint krumplihéjból vagy marharépából készült, híg levest. Miközben felelevenítették a recepteket, a nôk történeteket meséltek a családjukról, és Hédi azért lett a szakácskönyv írnoka, mert neki volt ceruzája és papírja, és mert – ahogyan errôl az interjúban beszámolt – nagyon apró betûkkel írt: Én csak írtam, nagyon apró betûkkel, hogy elég legyen a papír. Nem volt szempont, hogy milyen típusú ételeket írunk. Ami éppen eszünkbe jutott.

Hédi 140 receptet jegyzett le, de ellentétben azzal, amit állít, igenis számított, milyen recepteket dik-

Az elsô magyar nyelvû holokauszt-szakácskönyvet tavaly adták ki Szakácskönyv a túlélésért (2013) címmel a néprajzkutató és zenetudós Czingel Szilvia szerkesztésében, aki 2001 és 2008 között szóbeli visszaemlékezéseket gyûjtött a Centropa számára.11 A receptgyûjtemény eredetije Erdei Istvánné Weisz Hedvig (1914–2012) szakácskönyvébôl hullott ki 2007-ben, amikor a visszaemlékezô meg akart mutatni az interjúkészítônek egy flódnireceptet annak illusztrálásaképpen, milyen ételeket készített annak idején az édesanyjával. Hédi alig néhány hétig élt együtt férjével, aki ezután eltûnt a munkaszolgálatban. A kötet oral history részében Hédi elmeséli a budapesti Nagycsarnokhoz közel zajló életét, amibôl igen érzékletesen rajzolódik ki egy alsó középosztálybeli család két világháború közötti képe. Történetének késôbbi, háborús epizódjai között Hédi arról is beszámol, hogy amikor 1944. november 9-én az óbudai téglagyárban, a deportálások elôtti gyûjtôhelyen kellett jelentkeznie, és a deportá-

• 13 •


amelyek azt kommentálták, hogy a „csillagos házak”-ba költözésrôl tartott megemlékezés (2014. július 25.) egyik rendezvényeként egy országszerte ismert nôi gasztronómiai szakértô elkészített néhányat ezek közül a memento receptek közül. TGM a következô szavakkal próbálta nevetségessé tenni az eseményt: Holokauszt-gasztronómia? Gourmet genocídium? Gestapo fine dining? Ínyenc kápók? Gault-Millau munkaszolgálat? Szegény szerencsétlen, tébolyodott Magyarország!

Mintha azt mondaná, hogy Magyarország megôrült, és a genocídiumot élelmiszervásárként vagy gasztronosztalgiai giccsként próbálja ártalmatlannak feltüntetni. Ezzel szemben én azt állítom, hogy ha felfogjuk, mennyire fontos volt ezeknek a nôknek a „szájjal fôzés”, akkor azt is beláthatjuk, hogy méltó módon emlékezünk meg róluk azáltal, hogy nem engedjük feledésbe merülni a receptjeiket.

Weisz Hedvig

táltak neki az éhezô asszonyok, még ha akkor ôk maguk ezzel nem is voltak tisztában. Míg a receptgyûjtemény egésze a közép-európai étkezési kultúrát képviseli, sok-sok tejföllel, hiányoznak belôle az olyan egyszerû ételek, mint a levesek és a fôzelékek, és sok az édesség, a húsétel és a zsíros fogás általában. Bár akad néhány kifejezetten zsidó ételrecept is, a gyûjtemény egésze kicsit sem kóser. A kötet illusztrálására a vaníliás kifli receptjét választottam, mert a saját keresztény anyám, aki nem tudott írott receptek alapján fôzni, minden karácsonykor ezt sütötte, de ehhez nekem kellett a receptet felolvasnom: Vaníliás kifli: 15 dkg lisztet 10 dkg vajjal, 5 dkg vaníliás cukorral, 5 dkg darált mandulával összedolgozni, (nudliból) kifliformát késziteni, világosra sütni és vaníliás cukorral hinteni.

Az öt nô 1945. április 2-án szabadult fel, és mind az öten életben maradtak, csak kettô útközben tífuszt kapott, ezért két héttel késôbb érkezett vissza Magyarországra. Mind gyalog tették meg az utat hazáig. Írnokként Hédinek jutott a feladat, hogy megôrizze a receptgyûjteményt, és ô ezt több mint hatvan évig meg is tette, míg az véletlenül kiesett a szakácskönyvébôl. Hédi 98 éves korában, 2011-ben hunyt el. Amikor olyan szakácskönyveket olvasunk, mint az övé, láthatjuk, mit jelentett a nôk túlélésének szempontjából a receptek megosztása a holokauszt idején. Ilyenkor igazán szomorú a filozófus és közíró Tamás Gáspár Miklós (2014) nemrégiben közzétett, élesen szardonikus sorait olvasni,

Mindazok a nôk, akikrôl eddig szó volt, a háború kellôs közepén, 1944-ben, vagy 1945 elején írták ránk maradt szövegeiket. Sari (Slovak) Biró (1904–1995), aki az esküvôje alkalmából kapott 1925-ben egy füzetet, hogy abba jegyezzen le recepteket, az átmenetet jelentheti a nôk azon utolsó csoportjához, akikrôl röviden szót kívánok ejteni: túlélôk és túlélôk leányainak egy olyan csoportjához, amelynek tagjai sok évvel késôbb írtak a holokausztról. A jómódú, felsô középosztálybeli budapesti életet élô Sári újabb és újabb receptekkel gazdagította gyûjteményét, és saját környezetében híresen jó szakácsnônek számított. Annyira ragaszkodott a receptfüzetéhez, amely egyben a naplójaként is szolgált, hogy azt magával vitte a gettóba, majd a háború után a börtönbe is, ahova tiltott határátlépés miatt két hónapra bezárták. Amikor a börtönben híre ment szakácsnôi képességeinek, ôt bízták meg azzal, hogy az ôrökre és a foglyokra fôzzön. 1957-ben a férjét maga mögött hagyva kiment Amerikába a lányához, aki 1948-ban menekült el Magyarországról. Elôször egy gyerekre vigyázott, majd elkezdett sütni és rendezvények büféjét összeállítani, végül pedig nagy nehezen újraírta minden receptjét az amerikai mértékegységeknek megfelelôen, és Charlotte Slovak Biro néven kiadott egy szakácskönyvet Flavors of Hungary: Recipes and Memoirs [Magyarország ízei: receptek és visszaemlékezések] (1973) címmel. A könyvbôl bestseller lett, és 1992-ig többször is újranyomták. Ám szakácskönyvében Sári nem árult el semmit a hátterérôl: az életérôl és a holokauszttal kapcsolatos emlékeirôl csak lánya, Agnes Biro Rothblatt 2010-ben közre-

• 14 •


adott visszaemlékezésébôl értesülünk, aki meghatóan írja le, mennyire ragaszkodott édesanyja a receptfüzetéhez élete minden viszontagságának közepette: Sárika magával vitte a szakácskönyvét a gettóba. Ez lett a naplója, amibe mindent feljegyzett: életének, fôzési eljárásainak változásait csakúgy, mint a családi eseményeket. Emlékeit Mamáról, az édesanyjáról, saját fiatalságáról, amint fiatal lányként belépett a társaságba, elsô konyhamûvészeti és odaadó anyai próbálkozásairól, majd a háború dúlta városban való túlélésrôl mind-mind megörökítette ezeken a lapokon. A füzet borítója már rég nem fénylett, hanem gyûrött volt és fakó… újságpapírba kötötte, és betette az óvóhelyre levitt hátizsákjába. Talán jól jön még, ha vége lesz a háborúnak, vagy a két lánya elolvassa majd, ha egyszer megint észhez tér a világ. [6]

nak a traumáknak, amelyeket maguk a szülôk hárítanak, vagy elnyomnak – ez ahhoz vezethet, hogy nôk olykor projektív identifikáció révén a sajátjukként vállalják át az anyjuk által elszenvedett traumát (Hirsch 1989, 2002; Vogel 1994; Malin 2000; Giorgio 2002).

KULTURÁLIS EMLÉKEZET MA: MAGYAR NÔK UTÓLAGOS EMLÉKEZETE/VISSZAEMLÉKEZÉSEI 1944-RÔL Az életírás fogalma magában foglalja a naplókat, a friss visszaemlékezéseket és a fentebb tárgyalt szakácskönyveket, tehát az élet folyamatos mivoltát hangsúlyozza, így a túlélôk háború utáni történeteire is kiterjed, amelyekkel írásom utolsó fejezete foglalkozik. Itt egyaránt szó lehet a túlélôk utólag megírt életelbeszélésérôl és arról a gyakran két hangon megszólaló életírásról, amelyben a túlélôk mellett a következô nemzedék képviselôi is megszólalnak. Bella Brodzki és Celeste Schenk (1988) az ilyen visszaemlékezéseket az életveszély-narratívák intergenerációs és interkulturális átadásának nevezi. Ilyen esetekben a család a helye a katasztrófatörténetek átadásának és az azokra való emlékezésnek, míg az emlékezés módja a szóbeliségrôl átválthat az írásbeliségre, amennyiben a túlélôk újra és újra elmondják gyerekeiknek a történeteiket, de csak a gyermekek képesek azokat le is írni. Más esetekben – mert a szenvedések elviselhetetlenek, azaz meghaladják a normális körülmények között elmondható határait – inkább az elmeséletlen, a túlélôk által szavak nélkül átadott történetek jelentôsége a nagyobb, ezek „csordulnak túl” a következô generációba olyan tárgyak, viselkedések és érzelmek révén, amelyeket a család és a kultúra általában is áthagyományoz (Levine 2006, Vasvári 2009a, b). Felmerült az a hipotézis, hogy a traumák túlélôinek lányai hajlamosabbak a trauma transzgenerációs átvételére, és az anya–lánya-viszonyban különösen kevéssé szilárd nôi énhatároknak köszönhetôen öntudatlanul is hordozói lesznek azok-

A holokauszt-túlélôk gyermekeinek önéletrajzi munkái által képezett, megdöbbentôen nagy és sokkal inkább nôk, mint férfiak által írott, utóemlékezetként is emlegetett korpusz nemsokára az egyetlen élô kapcsolatot jelenti majd a holokauszt emlékezetével, mivel a közvetlen túlélôk a közeli jövôben mind eltávoznak majd az élôk sorából (Clementi 2013: 203–205). Ennek a kétgenerációs holokauszt-írásnak kiváló magyarországi példája egy nemrégiben megjelent utóemlékezeti antológia: Lányok és anyák. Elmeséletlen történetek (Pécsi 2013; ismerteti Langh 2013, Huszár 2014).12 Ebben a kötetben 35 magyar nô – egyesek közülük maguk is gyermektúlélôk, mások túlélô anyák gyermekei – adnak közre olyan holokauszt-elbeszéléseket, amelyekben lehetetlen elválasztani a lányok önéletrajzát az anyák élettörténetétôl, azaz az anyák élete is a lányok önéletrajzának tárgyává válik. Ez pedig nyomatékosítja az intergenerációs átadás veszélyeit, amelynek során az anyák átadják (vagy elhallgatják) a trauma emlékezetét, s ennek az lesz a következménye, hogy a lányaik azt inkább megismétlik vagy újrajátsszák ahelyett, hogy feldolgoznák. A kötet szerzôi közül van, aki Torontóban, Párizsban, Sydneyben, Jeruzsálemben és másutt lakik, a többség azonban a háború utáni Magyarországon élte le az egész életét. Mindannyian történetekben teszik újra elevenné és ezzel rekonstruálják (restory and restore) idôs, vagy már elhunyt anyjuk emlékezetét, akinek történeteit eddig senki sem mondta el, vagy senki sem mondta el a maga teljességében,

• 15 •


Ezek az idézetek jól illusztrálják azt a jelenséget, amelyet Földes Anna (2014), egy 1930-ban született túlélô nemrégiben a holokauszt körül 1944 után kialakult kollektív emlékezetvesztésnek nevezett, ami szerinte nem volt más, mint csendes összeesküvés, amelyben számos túlélô önként vállalt részt: „a kollektív amnézia közös vállalás volt, és még nem is parancsra tettük…[hanem] belsô meggyôzôdés[bôl]”. Földes ehhez hozzáteszi, hogy ugyanakkor 1945-ben olyanok is voltak, akikbôl „a szenvedés csinált írót”. Annak ellenére, hogy 1944-ben és az azt közvetlenül követô idôszaktól egészen máig számottevô holokausztéletírás-irodalom keletkezett, Gyáni Gábor (idézi Földes 2014) rámutat, hogy a mai kollektív emlékezet részleges és töredékes, mert ezekbôl a személyes életírásokból nem alakult ki közös történelmi tudat. A jelen tanulmány elején tárgyalt nemzeti emlékezetpolitikával kapcsolatban Gyáni még hozzáteszi:

Rapai Ágnes édesanyja, Gáti Grünhut Piroska édesanyja, a 70-es (????) években

vagy amelyeket olykor kifejezetten elhallgatásra ítéltek (a restory kifejezéssel kapcsolatban lásd Burstein 2004). A kötet a zsidó élet sokféle képét adja az olyan szívtépô történetektôl kezdve, mint Lengyel Nagy Anna elbeszélése talpraesett anyja megdöbbentô lélekjelenlétérôl, aki családját és másokat is megmentett attól, hogy belelôjék ôket a Dunába, egészen a háború utáni idôk hétköznapi életének olyan jeleneteiig, amelyek megkérdôjelezik a zsidó anya–lány-viszony szokásos idealizálását. Az egyik túlélô arról számol be, hogy maga is szégyellt arról beszélni, ami vele történt: Eleinte szégyelltem beszélni, szégyelltem, hogy megeshetett velem, hogy nem haltam meg inkább. Szégyelltem az emberiség nevében, hogy képes volt végignézni (idézi Lángh 2013).

A személyes visszaemlékezés nélkül aligha képzelhetô el bármiféle kollektív emlékezet létrejötte, a hivatalos vagy közemlékezet viszont a ténylegesen vagy latensen létezô kollektív emlékezettôl függetlenül is jól meglehet. (ÉS, 2014/16., ápr. 18).

Nyitva marad azonban az a kérdés, hogy mi a tétje az állam és a nép számára az emlékezésnek, és hogy hogyan lehet egy ennyire ellentmondásos történetet az emlékezet és a visszaemlékezések tárgyává tenni – ahogyan ezt Urvashi Butalia (2000: 286) India felosztásának nagyon más jellegû történelmi katasztrófájával kapcsolatban megfogalmazta: „mit tehetsz annak érdekében, hogy egy ilyen történetet másképp tüntess fel, mint a szégyen történetét? … az ilyen történetekre nem könnyû emlékezni.” Két-

Ezzel ellentétben egy másik szerzô, Rapai Ágnes, egy olyan túlélô lánya, aki éveken át hamis történeteket mesélt a gyerekének azért, hogy titokban tartsa a család zsidó származását, halála után szigorúan felelôsségre vonja anyját (Pécsi 2013: 131): Mert csak tizenöt éves koromig voltál képes hazudni nekem, de akkor elszakadt benned valami, és kénytelen voltál elmondani az igazságot. Na, köszönöm szépen, a francnak se volt szüksége a magyarázkodásra. Hogy nem is így volt, hanem úgy volt, hogy amit elôtte hazudtál a családodról, azt felejtsem el. Hogy nem is bombázásban haltak meg a rokonaid, hanem Auschwitzban.

??????????????????????

• 16 •


KÓDA Végezetül szeretném BAUER JÚLIA (1923–2000) egy ide vonatkozó versét idézni, akinek 560 oldalas És mégis (2012) címû könyve ugyancsak szerepelhetett volna ebben a tanulmányban, hiszen egyik része napló, másik része egy vele idôs korában készült mélyinterjú (Várnai 2013). Bauer Júliát, aki egy oly sok másikhoz igen hasonló faluban, Somogyszilen született, 19 éves korában, 1944 pünkösd vasárnapján vitték a kaposvári gyûjtôtáborba, és onnan július 4-én Auschwitzba, ahol csakúgy, mint késôbb Allendorf és Melsung tölténygyáraiban sikerült papírfecniken vezetnie a naplóját, amelyet a cipôjében rejtegetett. Mivel a háború után hónapokat töltött egy átmeneti táborban, csak 1945 októberében került fel egy Budapest felé tartó vonatra. Nagyon félt attól, mi lesz, ha hazaérve senkit sem talál otthon, és amikor megérkezett, valóban azzal kellett szembesülnie, hogy az egész családja elpusztult. Hazafelé, a vonaton írta ezt a verset, mint egyfajta kísérletet arra, hogy összebékítse zsidó identitását a szülôhazájához való tartozás és az az utáni sóvárgás érzésével: Bauer Júlia

ségtelen, hogy egyetlen ország holokauszt-történetét sem lehet önmagában megírni, hiszen mindegyik összefügg az összes többivel, és a nácik egész Európa zsidótlanítását tervezték. Ezért tanulmányozza a COST/EU (Európai együttmûködés a tudományos és mûszaki kutatások területén) pénzügyi támogatásával a The Research Network in Search of Transcultural Memory in Europe (Az európai transzkulturális emlékezet kutatói hálózata) egyfelôl a közös európai emlékezet vagy egy közös emlékezési ethosz létrehozása során felmerülô feszültségeket, másfelôl az Európa számtalan közösségi emlékezeti közösségre bomlásából származó emlékezeti konfliktusokat. Christina Kleiser (2009) írásában számba veszi azokat a jelenleg folyó, egy sajátos európai emlékezetkultúra létrehozására irányuló különbözô kísérleteket, amelyeknek a békés egymás mellett élés elve és a különbözô kulturális emlékezetek kölcsönös tiszteletben tartása képezi az alapját. Véleménye szerint egy ilyen konszenzus nem alapulhat kizárólag a „történelmi objektivitás” ködös felfogásain, hanem politikai és etikai dimenzióval is kell rendelkeznie annak érdekében, hogy lehetôvé tegye a totalitárius múlt minden megnyilvánulási formájának feldolgozását, ezáltal pedig elkerülhetôvé váljon a genocídium bármilyen újabb fajtája.

Haza, igen haza honnan ha bármilyen csúnyán is elüldöztek, minden csepp véremmel visszavágyom. Édes hazám, itt lélegzek, csak itt élek. szülôhazám, jaj, mit tettél, a gyilkosokkal szövetkeztél – (idézi Várnai 2014). FENYVES KATALIN FORDÍTÁSA

IDÉZETT MÛVEK: ELSÔDLEGES IRODALOM Arnothy, Christine 1955: J’ai quinze ans et je ne veux pas mourir. Paris, Fayard. Bauer Júlia 2012: És mégis. Budapest, Noran Libro Kiadó. Biro, Charlotte Slovak 1973: Flavors of Hungary: Recipes and Memoirs. New York, 101 Production. Bitton-Jackson, Livia 1999: Elli: Coming of Age in the Holocaust. New York, Simon & Schuster. Boas, Jacob, ed. 1996: We Are Witnesses: Five Diaries of Teenagers Who Died in the Holocaust. New York, Scholastic. Czingel Szilvia szerk. 2013: Szakácskönyv a túlélésért. Lichtewörth, 1944– 1945. Závada Pál elôszavával. Budapest, Centropa. Da Silva, Cara, ed. 1996: In Memory’s Kitchen: A Legacy of the Women of Terezin. Trans. Bianca Steiner Brown. Northvale NJ, Jason Aronson. Ecséri Lilla 1995: Napló 1944. Egy tizenhat éves kislány naplójának eredeti szövege. Budapest, T-Twins Kiadó. Fuchs, Marta 2012: Legacy of Rescue: A Daughter’s Tribute. New York,

• 17 •


Csaladnak Press, Sold by Barnes & Noble. Gröschner, Annett, Barbara Felsman & Groscha Meyer, eds. 2013: Backfisch im Bombenkrieg. Das Tagebuch der Gitti E. Notizen in Steno 1943-1945. Berlin, Matthes & Seitz. Holliday, Laurel 1996: Children in the Holocaust and World War II: Their Secret Diaries. New York, Simon & Schuster. K. Horváth Zsolt 2014: „Egy munkaszolgálatos fényképe.” Beszélô, május 24. www.beszélô.c3.hu Kaszas, Susan 2002: From Love to Triumph: The Holocaust Diary of Mrs. Susan Kaszas. Ridgewood, NJ, AIL Media (A Mother’s Shoah, 1998 új címmel megjelent kiadása). Lappin-Eppel, Eleonore 2010: Ungarische-jüdische Zwangsarbeiter und Zwangsarbeiterinnen in Österreich 1944. Arbeitseinatz—Todesmärsche-Folgen. Wien, LIT Verlag. László Klári szerk. 2014: Lerakott kövek. Holokauszt-túlélôk – gyerekek – unokák. Budapest, Oriold és Társai. Lipszyc, Rywka 2014: The Diary of Rywka Lipszyc. San Francisco, JFHS Holocaust Center. Löwy Dániel 2010: „A soa nagyváradi emlékeirôl.” Várad 8. www. varad.ro Marton, Judah, ed. 1988: The Diary of Eva Heyman. Translated from Hebrew into English. New York, Shapolsky Publishers. Ozsváth Zsuzsanna 2010: When the Danube Ran Red. Syracuse, Syracuse UP. Pécsi Katalin szerk. 2013: Lányok és anyák. Elmeséletlen nôi történetek II. Budapest, Novella Kiadó. ____________szerk. 2007: Sós kávé. Elmeséletlen nôi történetek. Budapest, Novella Kiadó (négy történet fordítása: Thomas Cooper). 2014. Hungarian Quarterly 54.269: 74–81. Remnick, David 2014: “Aflame.” The New Yorker augusztus 14. www. newyorker.com Rothblatt, Agnes Biro 2010: A Journey from the Chain Bridge to the Golden Gate. Amherst, SmallBatch Books. Rózsa Ágnes 1971: Jövôlesôk. Nürnbergi lagernapló 1944–45. Bukarest, Kriterion. Schwarcz Sándor 2005: A halál árnyékának völgyében. Budapest, Oliver Games International. Szabó Borbála & Elek Judit 1983: Budapesti napló (1944. november – 1945. január). Tények és Tanúk. Budapest, Magvetô. Szabo, Vera 2009: “Borbála Szabó. Letters from Budapest (Budapesti Napló).” Bridges: A Jewish Feminist Journal 14.2: 15–20. Szita Szabolcs szerk. 1998: Bács Pál visszaemlékezése az 1944–1945. évi kényszermunkára és a mauthauseni deportálásra. Budapest, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége. Szele Anna & Szele György szerk. 2004: Kényszermunka, erôltetett menet, tömeghalál. Túlélô bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései 1943/4. Budapest, Makkabi Kiadó. Tsur, Reuven 2005: Menekülés a gettóból. Egy nagyváradi család története. Budapest, Noran Kiadó. Vágó Béla 1970: “Budapest Jewry in the Summer of 1944: Otto Komoly’s Diaries.” Yad Vashem Studies 8: 81–105. Zsolt Ágnes 1948: Éva lányom. A 13 éves Éva harcolt életéért a Harmadik Birodalom hóhéraival, de a német vadállat legyôzte Évát. Budapest, Új Idôk Irodalmi Intézet. MÁSODLAGOS IRODALOM Braham, Randolph 2004a: “Hungary and the Holocaust: The Nationalist Drive to Whitewash the Past.” The Treatment of the Holocaust in Hungary and Romania During the Post-Communist Era. Ed. id. New York: Rosenthal Institute for Holocaust Studies, CUNY, 1–41. _______________ 2004b: “Rescue Operations on Hungary: Myths and Realities. East European Quarterly 38.2:173–124. _______________ 1981: The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary I. New York, Columbia UP. Brodzki, Bella & Schenk, Celeste eds. 1988: Life/Lines: Theorizing Women’s Autobiography. Ithaca, Cornell UP. Brooks, David 2014: “Going Home Again.” New York Times március 20. www.nytimes.com Burstein, Janet 2004: “Restorying Jewish Mothers.” Jewish-American and Holocaust Literature: Representation in the Modern World.

Ed. Alan L. Berger & Gloria L. Cronin. Albany, SUNY P: 235–242. Butalia, Urvashi 2000: The Other Side of Silence: Voices from the Partition of India. Bloomington, Duke UP. Clementi, Federica 2013: Holocaust Mothers and Daughters: Family, History, and Trauma. Waltham, Brandeis UP. Cole, Tim 2001: “Hungary, The Holocaust and Hungarians: Remembering Whose History.” In: Hungary and the Holocaust. Confrontations with the Past. Symposium Proceedings. Foreword, Paul A. Shapiro and Robert M. Ehrenreich. Washington DC, United States Holocaust Memorial Museum, Center for Advanced Holocaust Studies: 3–21. ________ 2002: “Review Article: Scales of Memory. Layer of Memory: Recent Works on Memories of the Second World War and the Holocaust.” Journal of Contemporary History 37.1: 129-138. ________ 2003: Holocaust City: The Making of a Jewish Ghetto. London, Routledge, Chapman & Hall. ________ 2006: “A Gendered Holocaust? The Experiences of ’Jewish’ Men and Women in Hungary, 1944.” In: The Holocaust in Hungary Sixty Years Later. Eds. Randolph L. Braham and Brewster S. Chamberlin. New York, Rosenthal Institute for Holocaust Studies, CUNY, Distributed by Columbia UP: 43–61. ________ 2011: Traces of the Holocaust. Journeying in and out of the Ghetto. London, Continuum. Czenki Dorka 2014: „György Péter a Szabadság téri szoborról.” Magyar Narancs július 22. http://magyarnarancs.hu/kultura/ gyorgy-peter-a-szabadsag-teri-szoborrol-91023 Dömötör Ági 2014: „Van-e itt gerinc? Interjú a Holokauszt Emlékközpont igazgatójával.” Origo 2013-05-15. www.origo.hu. Egan, Thomas 2014: “Lost in the Past.” New York Times, május 22. www.nytimes.com Földes Anna 2014: „Személyes emlékezés.” Élet és Irodalom 58.8, április 28. www.es.hu Foss, Karen A. & K. Foss Sonja 1991: Women Speak: The Eloquence of Women’s Lives. Prospect Heights NJ, Waveland P. Giorgio, Adalgisa 2002: Writing Mothers and Daughters. Renegotiating the Mother in Western European Narratives by Women. New York, Berghan. Girard, René1963: Le journal intime. Paris, Presses Universitaires de France. Goldenberg, Myra 2003: “Food Talk: Gendered Responses to Hunger in the Concentration Camps.” In: Experience and Expression. Women, Nazis and the Holocaust. Eds. Lizabeth R. Baer & Myrna Goldberg. Detroit, Wayne State UP: 161–180. Hanebrink, Paul 2013: “The Memory of the Holocaust in Postcommunist Hungary. Part I: The Politics of Holocaust Memory.” In. Bringing the Dark Past to Light: The Reception of the Holocaust in Postcommunist Europe. Eds. John-Paul Himka & Joanna Beata Michlic. Lincoln, U of Nebraska, 261–291. „Heyman Éva naplója újra megjelent magyarul.” Szombat 2011. április 27. www.szombat.org Hilberg, Raul 1985: The Destruction of European Jews. New York, Holmes & Meier. Hirsch, Marianne 1989: The Mother and Daughter Plot. Narrative, Psychoanalysis and Feminism. Bloomington, Indiana UP. ——————————— 2002: “Marked by Memory: Feminist Reflections on Trauma.” In: Extremities: Trauma, Testimony and Community. Eds. Nancy K. Miller & Jason Daniel Dougaw. Chicago, U of Illinois, 71–91. Huff, Cynthia 1989: “’The Profoundly Female, and Feminist Genre:’ The Diary as Feminist Practice.” Women’s Studies Quarterly 17.3/4: 6–14. Huszár Ágnes 2014: „A nôi hallgatás megtörése.” Buksz 26.1: 71–77. Judt, Tony 2000: “The Past is Another Country: Myth and Memory in Postwar Europe.” In: The Politics of Retribution: World War II and Its Aftermath. Eds. István Deák, Jan T. Gross, & Tony Judt. Princeton, Princeton UP, 293–323. Kaplan, Marion 1990: “Jewish Women in Nazi Germany: Daily Life, Daily Struggles. 1933-1939.” Feminist Studies 16: 579–606. Karsai László (é. n.): “Photographs Documenting the Holocaust in Hungary.” (www.holocaust-history.org)

• 18 •


Karsai László & Szita Szabolcs eds. 1994: The Holocaust in Hungary. Sopron, Hillebrand Nyomda. Kassow, Samuel D. 2007: Who Will Write Our History? Emanuel Ringelblum, the Warsaw Ghetto, and the Oyneg Shabbos Archive. Bloomington, Indiana UP. Kiss Csilla 2014: “Historical Memory in Post Cold War Europe.” The European Legacy 19.4: 419–432. Kleiser, Christina 2009: Avishai Margalit’s Idea of an Ethics of Memory and its Relevance for a pluralistic Europe. In: Time, Memory, and Cultural Change, ed. Sean Dempsey and David Nichols, Vienna, IWM Junior Visiting Fellows’ Conferences, Vol. 25. http://www.iwm.at/publications/5-junior-visiting-fellows-conferences/vol-xxv/avishai-margalitsidea-of-an-ethics-of-memory/ Kunt Gergely 2009: „Gyereknaplók a második világháborúból.” Aetas 24.2., 44–68. Kunt Gergely 2013: A kultuszteremtés társadalomtörténete. Szocializáció, elôitéletek, politikai propaganda kamasznaplók tükrében (1938– 1956). PhD-értekezés, ELTE, Budapest. Kunt Gergely: 2014: “Ironic Narrative Agency as a Method of Coping with Trauma in the Life Writing of Margit K., a Female Holocaust Survivor”. Hungarian Cultural Studies (megjelenés alatt). Laczó Ferenc 2013: Review of Timothy Cole. Traces of the Holocaust: In and Out of the Ghetto. Zeitschrift für Ostmitteleuropa-Forschung 62.4: 684–685. www.herder-institut.de Laczó Ferenc 2014: “German Occupation or Hungarian Responsibility? A Debate on the 19th of March, 1944.” Forum Geschichtskulturen, Hungary April 23. www.imre-kertesz-kolleg.uni. Langer, Lawrence L. 1991: Holocaust Testimonies: The Ruins of Memory. New Haven, Yale UP. Lángh Júlia 2013: „Kaddis az anyákért.” Élet és Irodalom 57.25, június 21. Levine, Michael G. 2006: The Belated Witness: Literature and the Question of Holocaust Survival. Stanford, Stanford UP. Lüdtke, Alf, ed. 1989: Alltagsgeschichte: Zur Rekonstruktion historischer Erfahrungen und Lebensweisen. Frankfurt, Campus Verlag. Malin, Jo 2000: The Voice of the Mother: Embedded Maternal Narratives in Twentieth –Century Women’s Autobiography. Carbondale, Southern Illinois UP. Mink, Georges & Neumayer, Laure eds. 2013: History, Memory and Politics in Central and Eastern Europe: Memory Games. Basingstoke, Palgrave MacMillan. Orbán Viktor 2014: „Mélyen tisztelt Dávid Katalin professzor aszszony.” www.origo.hu Patterson, David 2004: “Through the Eyes of Those Who Were There.” Holocaust and Genocide Studies 18.2: 274–290. Rényi Dániel 2011: „Egy dicsô nemzetkép érdekében – Randolph L. Braham, a holokausztkutató.” Magyar Narancs, november 10. www.magyarnarancs.hu Rosen, Ilana 2012: “’Soldiers or Slaves.’ Narratives of Survivors of the Hungarian Army’s ‘Labor Service’ in World War II and the Holocaust.” Dapim - Studies on the Shoah 26: 95–123. __________ 2008: Sister in Sorrow. Life Histories of Female Holocaust Survivors from Hungary. Detroit, Wayne State P. Schwarz, Daniel R. 1999: Imagining the Holocaust. New York, St. Martin’s P. Schwartz, Agatha 2014: “Eva Heyman, The Hungarian Anne Frank: Writing Against Persecution and Trauma.” Hungarian Studies Review 42 (megjelenés alatt). Stewart, Victoria: “Holocaust Diaries: Writing from the Abyss.” Forum of Modern Language Studies 41.4 (2005): 418–426. Tamás Gáspár Miklós 2014: „Csillagos házak.” hvg.hu június 23. www.hvg.hu Ungváry Krisztián 2013: A Horthy-rendszer mérlege. Budapest, Jelenkor. Vági Zoltán, Csôsz László & Kádár Gábor 2013: The Holocaust in Hungary: Evolution of a Genocide. New York, US Holocaust Memorial Museum. Várnai Pál 2013: „Szülôhazám, jaj, mit tettél…” Szombat, február 13: 31. Vasvári, Louise O.: “Holocaust Cookbooks as Communal Partial Autobiography.” In: War and Life Writing. Ed. Louise O. Vasvári & I-Chun Wang (forthcoming).

______ 2011: “The Fragmented (Cultural) Body in Polcz’s Asszony a fronton (A Woman on the Front).” In: Comparative Hungarian Cultural Studies. Eds. Steven Totosy & Louise O. Vasvári. West Lafayette, Purdue UP: 347–370; Hungarian translation: “A töredékes (kulturális) test írása Polcz Alaine Aszszony a fronton címû mûvében.” AHEA: E-Journal of the American Hungarian Educators Association 2 (2010) http://ahea.net ___________________ 2009a: “Emigrée Central-European Jewish Women’s Holocaust Writing.” In: Comparative Central European Holocaust Studies. Eds. Louise O. Vasvári & Steven Tötösy. Purdue UP & CLCWeb 11.1 (2009) (http://docs. lib.purdue.edu/clcweb/vol11/iss1/7 . ____________________ 2009b: “Introduction to and Bibliography of Central European Women’s Holocaust Life Writing in English.” In: Comparative Central European Holocaust Studies. Eds. Louise O Vasvári & Steven Tötösy. Purdue UP & CLCWeb 11.1 (2009) http://docs.lib.purdue. edu/clcweb/ vol11/issue1/10. _____________________ 2006: “Women’s Holocaust Memories/Memoirs: Trauma, Testimony and the Gendered Imagination.” Jewish Studies at Central European University 5. Eds. András Kovács & Michael I. Miller. Budapest, CEU, 141–54. Vogel, Miriam L. 1994: “Gender as a Factor in the Transgenerational Transmission of Trauma.” Women and Therapy 5.2: 35–47. Weinmann Éva 2004: Weinmann Éva naplója. 1941. október 10–1945. január 19. Lauder Javne Iskola Judaisztikai Archívuma, 2004. http://pincus.lauder.hu/weinmannpub/impressum. htm. Young, James L 1987: “Interpreting Literary Testimony: A Preface to Reading Holocaust Diaries and Memoirs.” New Literary History 18.2: 403423. Zelizer, Barbie 1998: Remembering to Forget. Holocaust Memory through the Camera’s Eye. Chicago, The U of Chicago P. JEGYZETEK: 1

2

3

4

• 19 •

A megismerhetô tényekrôl lásd legutóbb Vági, Csôsz & Kádár gazdag dokumentumgyûjteményét (2013). Lásd még Rényi (2011) rövid összefoglalását Braham nézeteirôl a történelemhamisítással kapcsolatban és annak okairól a szélsôséges nacionalizmusban. Vö. Tim Cole (2001), aki újraértékeli a történészek – Braham, Deák és Ránki Vera – nézeteit a tekintetben, mekkora a súlya a német megszállásnak és a németekkel való együttmûködésnek stb. a felelôsség kérdésében. Braham becslése szerint a német megszállás elôtt 63 ezer zsidót gyilkoltak meg Magyarország területén (a visszacsatolt részeket is beleértve): köztük mintegy 20 ezer úgynevezett „idegen zsidót” kitoloncoltak és meggyilkoltak, további 42 ezer katonaköteles korú zsidó férfit pedig a munkaszázadokban öltek meg. Miután a nyilasok átvették a hatalmat 1944 októberében, a fôvárosi zsidókat zárt gettóba költöztették, és a tél folyamán százakat lôttek a Dunába. Például a fotók fontosságáról a holokauszt eseményeinek rekonstruálásában, mely diskurzust itt nem áll módomban tárgyalni, lásd még Karsai (é. n.) és Karsai & Szabolcs (1992) azokról az iratokról és fényképekrôl, amelyek a magyarországi zsidók megsemmisítésére irányuló törekvéseket dokumentálják, amelyeket nem semmisítettek meg a SS budapesti fôhadiszállásán, és amelyeket a szovjetek késôbb a magyar belügyminisztérium pincéjében helyeztek el. Ezeket a dokumentumokat több mint negyven évig nem látta senki, de 1989 után átadták a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárnak. A holokauszt-fényképekrôl részletesebben lásd Zelizer (1998). Lásd Horváth (2014) egy munkaszolgálatos és felesége közötti kommunikáció érdekes példájaként egy fényképpel és egy levelezôlappal. Különösen szép visszaemlékezés a munkaszolgálatról Schwarcz (2005), aki 1965-ben jegyezte le hét különbözô munkatáborban, majd öt koncentrációs táborban szerzett élményeit. Schwarcz ennek ellenére megfogadta, hogy ha mindezt túléli, gyûlölet és bosszú nélkül fogja leélni az életét. 60 évvel élte túl a holokausztot, 96 éves volt, amikor meghalt. Két további férfi túlélô munkaszolgálatos írásával kapcsolatban lásd még Szabolcs (1998) és Szele & Szele (2004). Miután itt az 1944-es magyarországi események állnak érdeklôdésem középpontjában, nem tárgyalom Szenes Anikó (Hannah Senesh) (1921–1944) magyar nyelvû naplóját, amelyet 1939-es Palesztinába indulásáig vezetett. Ez egy meglepôen normális középosz-


5

6

7

tálybeli zsidó világot mutat be, amely Magyarországon még akkor is létezett, amikor Európa többi részének zsidóságát már elkezdték kiirtani (Senesh 2004, Vasvári 2006). Ugyancsak nem térek ki annak a Zimra Harsányinak (késôbb Ana Novac) a magyar nyelvû naplójára, aki Heyman Évához hasonlóan az erdélyi Nagyváradon született 1929-ben, és aki Auschwitzban kezdett naplót írni, majd tábori tapasztalatait a háború után még röviden kiegészítette Erdélybe való visszatérésével (Vasvári 2009b: 5). Érdekes, hogy bár mind Szenes, mind Harsányi magyarul írt, mindketten másutt váltak közösségi szimbólummá: az elsôt Izraelben mitizálták és kanonizálták Hannah Senesh néven mint nemzeti hôsnôt; a másodikat pedig annak ellenére, hogy magyarul írt, Románia követelte magának mint saját Anne Frankját. Magyarországon szélesebb körben egyikük sem ismert. Éva naplójának eredeti, 1947-es változatát 2011-ig nem adták ki újra; héberül 1964-ben, angolul 1974-ben, héberrôl angolra (Marton 1988), németre és franciára fordítva 2013-ban jelent meg. Angol nyelvû részletei több antológiában is szerepeltek, így Hollidaynál (1995) és Boasnál (1996), aki 1943-ban maga is a westerborki koncentrációs táborban született. Irodalmi elemzését lásd Kunt (2009), Schwartz (2014), valamint az új, Éva fényképeit is tartalmazó magyar kiadás kapcsán a Szombat cikkét („Heyman Eva” 2011). Itt nem tudok foglalkozni Weinmann Éva (2004) rövidebb, de 1941 és 1945 között vezetett naplójával. Weinmann Éva egy idôs volt Lillával, és naplójában még nála is többet foglalkozik fiúkkal és öltözködéssel, de érdekes összehasonlítani kettejük nagyon különbözô reakcióját a nyilas hatalomátvételre, mely esemény kapcsán Weinmann Éva leírja a saját és a többiek kétségbeesését. Ô is túlélte a holokausztot, de 1946-ban meghalt, naplóját a Magyar Zsidó Levéltár ôrzi. A sok ezernyi megsemmisített és kidobott holokauszt-naplóval kapcsolatban lásd a varsói gettó fent említett Oyneg Shabbos-projektjét, amelynek során több száz, mindenféle korú, mindkét nembeli ember vezetett naplót, és így minden egyes alkalommal, amikor a gettó lakóinak egy részét likvidálták, gettónaplók, fényképek és más iratok hevertek szanaszét szórva az utcákon. Magyarországgal kapcsolatban lásd Komoly Ottó naplóját (Vágó 1970). Komoly a Magyar Cionista Szövetség elnöke, a budapesti Segélyezô és Mentôbizottság vezetôje volt, akinek jóvoltából többek közt gyerekek ezrei élték túl 1944 utolsó hónapjait a cionisták által alapított gyerekházakban, és

akit a nyilasok 1945. január elsején meggyilkoltak. Özvegye és lánya a naplóját elvitte magával Izraelbe. 8 Jóllehet anyja egész életét Magyarországon élte le, Kingsley meglepô módon úgy döntött, angolos írásmóddal írja a nevét és minden más olyan magyar személyét is, akit a napló megemlít, sôt még az ékezetet is elhagyta anyja vezetéknevébôl. 9 Rózsa (Halász) Ágnesnek (1920–?) (1971), akit Nagyváradról deportálták a szüleivel együtt Auschwitzba, aztán a nürnbergi Siemens-gyárban volt rabszolgamunkás, sikerült a férjének, Shapira Gyulának szánt levelekbôl álló naplót vezetnie. A rabtársai segítségével csomagolópapírra és tábori közleményekre írta leveleit, és ezeket egy saját maga varrta zacskóban viselte a nyakában. Férje is, ô is túlélte a háborút, de a férfi nem sokkal a felszabadulás után meghalt. 10 Annak vizuális megjelenítésekére, hogy hogyan nézett ki és mit jelentett a deportáltak végighajtása a városok fôutcáján mind az áldozatok, mind a szemlélôk számára, lásd Pajor Kristóf rövid, megrázó Wesselényi 1944 címû videóját. A Wesselényi utcán végighajtott, sárga csillagot viselô zsidó nôk archív felvételei alapján Pajor ugyanott újrajátszatta a jelenetet különbözô bôrszínû nôkkel és lányokkal, hogy összekösse a múltat a jelennel, és egyetemessé tegye a szenvedést: http://wesselenyi1944.tumblr.com 11 A szerkesztô Czingel Szilvia a Centropa – Megôrzött emlékek interaktív könyvtára munkatársaként dolgozott. A Centropa Közép- és KeletEurópa zsidó életét dokumentálja az elôzô századfordulótól napjainkig. Egyik célja a hagyomány megôrzése. 15 országban készítettek életút-interjúkat, és online archívuma 1500 életútinterjút és 22 000 fotót és más dokumentumot tartalmaz. A Centropa Magyarország (www.centropa.hu ) 220 életútinterjút készített, és közel 5000 fotót és dokumentumot digitalizált. Czingel szerint Hédi szakácskönyvének megjelenése óta mások is átadtak neki recepteket. 12 Lásd még Pécsi (2007), amelynek ez a kötet a folytatása. Még újabban jelent meg László (2014) háromgenerációs visszaemlékezés-kötete, túl késôn azonban ahhoz, hogy ebbe az áttekintésbe is bekerülhessen. Bár érdemben nem tudok vele itt foglalkozni, de legalább megemlíteni szeretném a Családom és a holokauszt elnevezésû Facebook-csoportot, amely az évforduló alkalmából indult el, és ahol a legkülönbözôbb emberek kezdték fényképeiket és a háborúval kapcsolatos emlékeiket megosztani, ezzel egy online emlékezetközösséget hozva létre.

• 20 •

Magyar nôk holokauszt-életírásai a megosztott nemzeti emlékezet kontextusában ( )

Recommend Documents