KURT VONNEGUT. Kékszakáll

KURT VONNEGUT

Kékszakáll

2

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: Bluebeard A Dell Book. Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc. New York, 1988 © 1987 by Kurt Vonnegut Fordította Kappanyos András A fordítást az eredetivel egybevetette: Szántó György Tibor A fedélterv Szakálos Mihály munkája Ezt a könyvet a Maecenas Kiadó előzetes engedélye nélkül Magyarországon kívül terjeszteni tilos. * This book is sold outside Hungary subject to the condition that it shall not, by way of trade or otherwise, be lent, re-sold, híred out, copied, rebound or otherwise circulated without the Hungarian publisher’s prior consent. Maecenas Publishers, Budapest, Hungary, 1365 P.O.B. 742

3

Hungarian edition by © Maecenas Könyvkiadó, 1991 Hungarian translation © Kappanyos András, 1991

4

Kurt Vonnegut 1922-ben született Indianapolisban. Biokémiát tanult a Cornell Egyetemen. A második világháború alatt Európában szolgált, és németországi hadifogsága alatt szemtanúja volt, amikor a szövetséges bombázók romba döntötték Drezdát. Ebből a mélységesen megrázó élményből született leghíresebb regénye, az Ötös számú vágóhíd, az a regény, amely a kortárs amerikai irodalom élvonalába emelte Vonnegutot. A háború után antropológiából doktorált a chicagói egyetemen. Később szabadúszó íróként kezdett működni. Első könyvei tudományos-fantasztikus művek voltak, jelentős sikereket ért el ebben a műfajban, és első regényét, a Player Pianót (1952) az egyik legjobb tudományos-fantasztikus antiutópiának kiáltották ki. Habár azóta kijelentette, hogy felhagyott a fantasztikus műfajjal, újabb könyveiben is megtalálhatók a sci-fi sajátos jegyei. Graham Greene „az egyik legjobb élő amerikai írónak” mondta, és függetlenül attól, milyen fajta szépirodalomnak nevezi írásait maga Vonnegut, az emberiség iránti elkötelezettsége és e faj esendőbb példányaihoz való különös viszonyulása felragyogtatja munkáit.

5

A szerző jegyzete Ez egy regény, s mint ilyen, álönéletrajz. Nem tekinthető az absztrakt expresszionista festőiskola, az Amerikai Egyesült Államokból kiinduló első jelentős művészeti mozgalom kritikai történetének. Nem története semmi másnak, csak saját egyéni véleményeimnek erről-amarról. Rabo Karabekian sosem létezett, sem Terry Kitchen, sem Circe Berman, sem Paul Slazinger, sem Dan Gregory, sem Edith Taft, sem Marilee Kemp, sem e könyv bármely más főbb szereplője. Ami az általam említett valóságos vagy híres személyeket illeti: könyvemben nem tesznek semmi olyat, amit azonos körülmények között a valóságban nem tettek volna. Azt is elmondhatom, hogy mindazt, amit ebben a könyvben összehordtam, azok a groteszk árak ihlették, amelyeket letűnő századunkban kifizettek némely műalkotásért. Az irdatlan tömegű értékpapír néhány személy és intézmény számára lehetővé tette, hogy az emberi játékosság bizonyos formáit szükségtelen s ezért lehangoló komolyságba burkolják. Nem csak a művészet homoktortáira gondolok, hanem gyermekjátékokra is, mint a futkározás, ugrálás, fogócska, labdázás. Vagy mint a tánc. Vagy az ének. K. V.

6

Azért vagyunk itt, hogy segítsük át egymást ezen az egészen, akármi légyen is. DR. MARK VONNEGUT (levél a szerzőhöz, 1985)

7

Kékszakáll RABO KARABEKIAN (1916-1988) önéletrajza

8

Ezt a könyvet Circe Bermannak írtam. Mi mást mondhatnék? – R. K.

9

1. Miután eme élettörténet végére odaírtam, hogy „Vége”, helyesnek láttam visszaszaladni ide, a kezdete elé, mondhatnám a bejárati ajtómhoz, hogy ezzel a mentegetőzéssel fogadjam az érkező vendégeket: „Önéletrajzot ígértem önöknek, de valami félresikeredett a konyhában. Úgy néz ki, hogy egyben ennek az elmúlt zaklatott nyárnak a naplója is lett! Ha muszáj, még mindig rendelhetünk pizzát. Tessék befáradni, tessék befáradni.” * Én vagyok a hajdani amerikai festő, Rabo Karabekian, félszemű férfi. 1916-ban születtem a kaliforniai San Ignacióban, bevándorló szülőktől. Ezt az önéletrajzot hetvenegy évvel később kezdem el. Azok kedvéért, akik idegenkednek az aritmetika ősi rejtelmeitől: eszerint most 1987et írunk. Nem születtem küklopsznak. Akkor vesztettem el a bal szememet, amikor a második világháború vége felé Luxemburgban egy műszaki szakasz parancsnoka voltam, amelynek elég különös módon valamennyi tagja valamiféle művész volt a polgári életben. Az álcázás specialistái voltunk, de akkor az életünkért harcoltunk, mint közönséges gyalogság. Az egységet művészekből állították össze, mert a hadseregben valakinek az volt az elmélete, hogy mi különlegesen jók lennénk az álcázásban. És mi jók is voltunk! Azok voltunk! Micsoda hallucinációkat okoztunk a németeknek arra nézvést, hogy mi veszélyes rájuk a vonalaink mögött, és mi nem. Igen, és úgy is élhettünk, mint a művészek, jókedvű gondtalanságban, ami az egyenruhát és a katonai kötelmeket illette. Sohasem csatoltak minket olyan hétköznapi alakulathoz, mint egy hadosztály vagy

10

akár egy ezred. Számunkra közvetlenül a Szövetséges Expedíciós Csapatok Központi Főhadiszállásáról érkeztek a parancsok, amelyek időről időre egyik vagy másik tábornok alá rendeltek minket, aki hallott megdöbbentő megtévesztéseinkről. Akárki is volt a parancsnokunk, engedékeny volt, elragadtatott, és végül mindig hálás. Minthogy már beléptem a reguláris hadseregbe, és elértem a hadnagyi rangot két évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államok belesodródott a háborúba, legalább alezredességig vihettem volna a háború végére. De a századosi rangon felül minden előléptetést visszautasítottam, hogy harminchat emberből álló családommal maradhassak. Ez volt az első élményem egy ekkora családdal. A második akkor jött, amikor a háború után barátként és látszólagos vezérként azok között az amerikai festők között találtam magam, akik mostanra beléptek a művészettörténetbe mint az absztrakt expresszionista iskola megalapítói. * Anyámnak és apámnak nagyobb családja volt odaát az Óvilágban, mint az én két családom; és az ő rokonaik természetesen vérrokonok voltak. Vérrokonaikat abban a mészárlásban vesztették el, amelyet a török birodalom szervezett mintegy egymillió örmény polgára ellen. Az örményeket két ok miatt tekintették árulónak: először, mert okosak voltak, és műveltek, másodszor, mert túl sokuknak volt rokona annak a határnak a túloldalán, amely Törökországot ellenségétől, az orosz birodalomtól elválasztotta. A birodalmak kora volt az. Ez is az, csak nem álcázza olyan jól. *

11

A német birodalom, a török birodalom szövetségese pártatlan katonai megfigyelőket küldött ki, hogy értékeljék századunk első népirtását, habár ez a szó akkor még egyetlen nyelvben sem létezett. Ma már mindenhol értik: gondosan megtervezett tevékenység, amelynek célja az emberiség vagy megkülönböztethető alcsoportja minden tagjának megölése, legyen az férfi, nő vagy gyerek. Az ilyen nagyralátó tervek problémája merőben gyakorlati: hogyan lehet megölni ennyi nagy, értelmes állatot olcsón és gyorsan, megbizonyosodva arról, hogy senki sem menekült el, és hogyan lehet aztán megszabadulni a hús- és csonthegyektől. Úttörő vállalkozásuk során a törököknek az igazán nagyvonalú eljáráshoz sem a szükséges tehetség, sem az elengedhetetlen speciális felszerelés nem állt rendelkezésükre. A németek mindkettőt par excellence mutatták be alig negyedszázaddal később. A törökök egyszerűen összeszedték az összes örményt, akit otthonában, munka- vagy játszó- vagy imádkozó- vagy tanuló- vagy pihenőhelyén vagy bárhol találtak, kihajtották őket a szabadba, és addig tartották távol ételtől és víztől és menedéktől, és addig lőtték és ütötték őket, míg mind kellően halottnak nem látszott. Aztán már a kutyák és keselyűk és rágcsálók és egyebek, végül pedig a férgek dolga volt eltakarítani a rendetlenséget. Anyám, aki akkor még nem volt az anyám, a sok hulla közt csak tettette, hogy halott. Apám, aki akkor még nem volt a férje, a katonák jöttére a szar és húgy közé bújt el az árnyékszékbe az iskola mögött, ahol tanító volt. Már vége volt a tanításnak, és jövendőbeli apám egy szál egyedül volt az iskolában, és verset írt, mint egyszer elmesélte nekem. Azután meghallotta, hogy jönnek a katonák, és megértette, mi a szándékuk. Apám semmit sem látott vagy hallott a tulajdonképpeni gyilkolásból. Az ő számára a mészárlás legszörnyűbb emléke a falu csöndessége volt, amelynek alkonyatra ő volt az egyetlen lakója, tetőtől talpig szarral és húggyal borítva.

12

* Bár anyám óvilági emlékei sokkalta borzalmasabbak voltak, mint apáméi, minthogy ő maga is ott volt az öldöklés mezőin, mégis neki sikerült valahogyan túltennie magát a mészárláson, és sok mindenben örömet találnia az Egyesült Államokban, és itteni családi jövőről álmodozni. Apámnak soha. * Özvegy vagyok. Feleségem, született Edith Taft, aki a második feleségem volt, néhány éve halt meg, ő hagyta rám az East Hampton-i parton ezt a tizenkilenc szobás Long Island-i házat, amely három nemzedék óta az ohiói Cincinnatiból származó angolszász családjáé volt. Ősei aligha gondolhatták, hogy valaha olyan ember tulajdonába kerül, akinek efféle egzotikus neve van: Rabo Karabekian. Ha kísértenek is ebben a házban, azt olyan tapintattal teszik, hogy mindeddig senki sem vette észre őket. Ha összefutnék valamelyikük kísértetével a főlépcsőn, és az illető hölgy vagy úr jelezné, miszerint nincs jogom ehhez a házhoz, ezt mondanám az illető úrnak vagy hölgynek: „Okolja érte a Szabadság-szobrot!” * A drága Edith és én húsz évig voltunk boldog házasok. Másodunokahúga volt William Howard Taftnak, az Egyesült Államok huszonhetedik elnökének, a Legfelsőbb Bíróság tizedik főbírójának. Előző férje egy ifj. Richard Fairbanks nevezetű cincinnati sportember és beruházási bankár volt, egyenes ági leszármazottja Charles Warren Fairbanks indianai

13

szenátornak, aki Theodore Roosevelt alatt az Egyesült Államok alelnöke volt. Jóval a férje halála előtt ismertük meg egymást, amikor arra akartam rávenni, meg a férjét is, bár a tulajdonjog az övé volt, nem a férjéé, hogy adják nekem bérbe műteremnek a használaton kívüli burgonyás csűrt. Ők természetesen soha nem termeltek burgonyát. Egyszerűen megvették az északra, a víztől távolabb eső területet a szomszéd farmertől, hogy nehogy fölparcellázzák. Ezzel járt együtt a burgonyás csűr. Edith és én nem kerültünk közelebbi ismeretségbe, amíg a férje meg nem halt, és az első feleségem, Dorothy meg a két fiam, Terry és Henri el nem költözött tőlem. Eladtam a házunkat, amely Springs faluban, innen hatmérföldnyire északra állt, és attól kezdve Edith csűrje nemcsak a műtermem volt, hanem az otthonom is. Ez a lehetetlen lakhely történetesen nem látható a főépületből, ahol most írok. * Edithnek az első férjétől nem volt gyereke, és mire én Mrs. Richard Fairbanksből átváltoztattam Mrs. Rabo Karabekianná, már túl volt azon a koron. Így hát meglehetősen kicsiny családot alkottunk ebben a nagy házban, a két teniszpályájával, meg az úszómedencéjével, meg a kocsiszínnel, meg a burgonyás csűrrel, meg a nyílt Atlanti-óceánra néző háromszáz méternyi saját partszakasszal. Gondolhatná valaki, hogy a két fiam, Terry és Henri Karabekian, akiket legjobb barátom, a néhai Terry Kitchen és a Terry meg énáltalam leginkább irigyelt festő, Henri Matisse tiszteletére neveztem így, nagyon is szívesen idejönne a családjával. Terrynek magának is két fia van. Henrinek egy lánya. De nem állnak szóba velem.

14

„Legyen hát, legyen! – kiáltom e manikűrözött vadonba. – Ki nem szarja le!” Elnézést a kitörésért. * A drága Edith, mint minden igazi földanya, megsokszorozta önmagát. Amikor csak ketten voltunk itt, meg a személyzet, akkor is betöltötte ezt a viktoriánus hodályt szeretettel, vidámsággal, közvetlen törődéssel. Hiába volt kivételezett egész életében, ő szakácskodott a szakácsnővel, kertészkedett a kertésszel, maga vásárolta be az élelmiszert, etette az állatokat és a madarakat, személyes barátságot kötött a vadnyulakkal és mókusokkal és mosómedvékkel. De estélyeket is gyakran adtunk, és a vendégek, akik néha hetekig maradtak, többnyire Edith barátai és rokonai voltak. Már elmondtam, hogyan állnak a dolgok a vérrokonaimmal: valamennyi utódom elhidegült tőlem. Ami a hadseregbeli mesterséges rokonaimat illeti: néhányukat megölték abban a kis csatában, amelyben engem elfogtak, és amelyben elvesztettem az egyik szememet. Azokról, akik túlélték, soha többé nem hallottam. Lehetséges, hogy nem voltak annyira oda értem, mint én őértük. Történik ilyesmi. Másik mesterséges családom tagjai, az absztrakt expresszionisták is legtöbben meghaltak már, mindenféle dolgok ölték meg őket a puszta öregségtől az öngyilkosságig. A túlélők, akárcsak a vérrokonaim, nem állnak szóba velem. „Legyen hát, legyen! – kiáltom e manikűrözött vadonba. – Ki nem szarja le!” Elnézést a kitörésért. * Röviddel Edith halála után minden alkalmazottunk felmondott. Egyszerűen túlságosan magányosnak találták ezt a helyet. Úgyhogy újakat vettem fel, és jókora summát fizettem nekik, hogy bírják ki velem meg ezzel a nagy magányossággal.

15

Amíg Edith élt, és a ház is élt, a kertész meg a két szobalány meg a szakácsnő is itt lakott. Most csak a szakácsnő, azaz, mint mondtam, egy másik szakácsnő lakik itt, és ő birtokolja a teljes személyzeti lakrészt az épületszárny második emeletén a tizenöt éves lányával. East Hampton-i születésű elvált asszony, szerintem negyven körüli. A lánya, Celeste nem az alkalmazottam, csak egyszerűen itt lakik, az én ételemet eszi, tudatosan műveletlen barátait szórakoztatja a teniszpályáimon, az úszómedencémben és a magántengerpartomon. Ő és a barátai nem vesznek tudomást rólam, mintha valami elfelejtett háború szenilis veteránja lennék, aki múzeumőrként álmodozza át azt a keveset, ami még megmaradt az életéből. Miért érezném ezt sértőnek? Ez a ház nemcsak az én otthonom, hanem otthont ad az absztrakt expresszionista festmények ma is magánkézben lévő legfontosabb gyűjteményének. S minthogy évtizedek óta semmiféle hasznos munkát nem végeztem, mi más lennék, mint múzeumőr? És amint az egy fizetett múzeumőrnek is a kötelessége lenne, a tőlem telhető legjobb választ adom arra a kérdésre, amelyet egyik látogató a másik után tesz fel, persze különböző formában: „Mit akarnak ezek a képek jelenteni?” * A festmények, amelyek abszolúte semmi mást nem jelentenek, csak saját magukat, már jóval azelőtt a tulajdonomban voltak, hogy Edithet feleségül vettem. Érnek legalább annyit, mint az az ingatlan és részvény és kötvény, a Cincinnati Bengals profi futballcsapat negyedrészét is beleértve, amit Edith hagyott rám. Tehát nem bélyegezhetnek meg mint amerikai szerencsevadászt. Lehet, hogy csapnivaló festő voltam, de micsoda gyűjtő lett belőlem!

16

2. Edith halála óta nagyon magányos ez a hely. A barátaink az ő barátai voltak, nem az enyémek. A festők elkerülnek, mióta az a gúny, amit a saját festményeim megérdemelten magukra vonzottak, olyan kijelentésekre bátorította a filiszteusokat, hogy a legtöbb festő sarlatán vagy bolond. De én jól bírom a magányt, ha muszáj. Gyerekkoromban is jól bírtam. A gazdasági válság idején, New Yorkban évekig jól bírtam. És amikor az első feleségem meg a két fiam 1956-ban otthagyott, és én végképp felhagytam a festészettel, én magam kezdtem keresni a magányt, és meg is találtam. Nyolc évig voltam remete. Nem is rossz hivatás egy hadirokkantnak, he? * De egy barátom mégis van, aki az enyém, teljesen az enyém. Paul Slazinger regényíró, aki szintén második világháborús sebesült, vén trotty, mint én. Egyedül alszik egy házban, az én régi, springsbeli házam szomszédságában. Azért mondom, hogy ott alszik, mert majdnem mindennap átjön ide, és alighanem jelen pillanatban is itt van valahol a birtokon, teniszmeccset néz, vagy kinn ül a parton, és bámulja a tengert, vagy a szakácsnővel kártyázik a konyhában, vagy minden és mindenki elől elbújt, és olvas, ahol úgyszólván soha senki nem jár, a burgonyás csűr túlsó oldalán. Nem hinném, hogy túl sokat fog írni még valaha. Én pedig, ezt kijelentem, egyáltalán nem fogok festeni többé. Még a jegyzettömbre sem fogok firkálni a földszinti telefon mellett. Pár hete pontosan ezen kaptam rajta magam, és szándékosan kitörtem a ceruza hegyét, és kettétörtem a ceruzát, és a kettétört hullát a szemétkosárba dobtam, mint egy apró csörgőkígyót, ami meg akart mérgezni.

17

* Paulnak nincs pénze. Hetente négyszer vagy ötször velem vacsorázik, és napközben közvetlenül az én frizsideremből és gyümölcsöstálamból zabál, úgyhogy bizonyos, hogy én vagyok az első számú táplálékforrása. Jó párszor mondtam már neki, vacsora után: „Paul, el kellene adnod a házadat, hogy legyen egy kis költőpénzed, aztán ide kéne költöznöd! Nézd, helyem az van, bőven. És feleségem vagy barátnőm már nem lesz, és neked se. Jézusom! Kinek kellenénk? Úgy nézünk ki, mint két gutaütött iguána! Költözz ide! Én nem leszek a terhedre, és te sem leszel az én terhemre. Ennél értelmesebbet ki sem lehet találni!” A válasza nem sokban szokott különbözni ettől: „Csak otthon tudok írni.” Még hogy otthon, ahol csak a lerohadt frizsider van, és soha egy lélek rajta kívül. Egyszer azt mondta erre a házra: „Ki tudna írni egy múzeumban?” Hát – én most kipróbálom, hogy lehetséges-e vagy sem. Merthogy éppen ebben a múzeumban írok. Igen, így igaz: én, az öreg Rabo Karabekian, miután szégyent vallottam a képzőművészetben, most átnyergeltem az irodalomra. Bár, mint a gazdasági válság valóságos gyermeke, biztosra megyek: ragaszkodom a múzeumőri állásomhoz. Mi indított erre a meglepő új pályaválasztásra ilyen öregen? Cherhez la femme! Legjobb tudomásom szerint hívatlanul egy energikus és akaratos és érzéki és viszonylag fiatal nő költözött hozzám! Azt mondta, nem bírja nézni és hallgatni, hogy egész nap nem csinálok semmit, hát miért nem csinálok valamit, akármit? Ha semmi más tennivalót nem tudok kitalálni, miért nem írom meg az önéletrajzomat? Tényleg, miért nem? És nem tűr ellentmondást!

18

Azon veszem észre magam, hogy bármit mond, kénytelen vagyok azt csinálni, amit mond. Húszévi házasságunk alatt a drága Edithnek egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy csinálnom kellene valamit. Ismertem egy-két ezredest meg tábornokot a hadseregben, akik olyanok voltak, mint életemnek ez az új asszonya, de azok férfiak voltak, és háborúban állt a nemzet: Jó barát ez a nő? Nem tudom, mi a csuda lehet. Csak azt tudom, hogy addig nem megy el, amíg ő jónak nem látja, és hogy kitör tőle a frász. Segítség! Úgy hívják, hogy Circe Berman. * Özvegy. A férje agysebész volt Baltimore-ban, most is ott áll a háza, ugyanolyan nagy és üres, mint ez. A férje, Abe hat hónappal ezelőtt halt meg agyvérzésben. Ő negyvenhárom éves, és ezt a házat választotta ki arra a célra, hogy itt éljen és dolgozzon, amíg megírja a férje életrajzát. Viszonyunkban nincs semmi erotikus. Huszonnyolc évvel vagyok öregebb Mrs. Bermannál, és úgy elcsúnyultam, hogy kutyánál magasabb rendű lény nem képes megszeretni. Valóban úgy nézek ki, mint egy gutaütött iguána, és ráadásul félszemű vagyok. Ami sok, az sok. Íme találkozásunk története: egy délután betévedt a magánpartszakaszomra, mivel nem tudta, hogy magánterület. Rólam még sohasem hallott, minthogy gyűlöli a modern művészetet. Egy árva lelket sem ismert Hampton tájékán, és a Maidstone fogadóban szállt meg, a faluban, innen vagy másfél mérföldre. Onnan sétált le a nyílt partra, és aztán átlépte a birtokom határát. Én a szokásos délutáni megmártózás céljából mentem le, ő már ott volt, teljesen felöltözve, és azzal foglalkozott, amit Paul Slazinger is olyan gyakran tesz: ült a homokban, és a tengert bámulta. Az egyetlen okom, hogy ne örüljek az ottlétének vagy

19

bárki más ottlétének, a nevetséges fizikumom volt, meg az a tény, hogy mielőtt bemegyek, le kellett volna vennem a szempántomat. Elég csúf kuszaság van ott alatta, kissé hasonlít egy rántottához. Feszélyezett, hogy valaki ilyen közelről lát. Paul Slazinger történetesen azt állítja, hogy az emberi létállapot egyetlen szóban összefoglalható, s ez a szó: feszélyezettség. * Úgy döntöttem tehát, inkább nem úszom, inkább napozni fogok, kicsit távolabb tőle. Ugyanakkor ahhoz elég közel mentem, hogy azt mondjam: „Hello!” Meglepő válasza így hangzott: „Hogyan haltak meg a szülei?” Kísérteties ez a nő! Boszorkány is lehetne. Ki más tudott volna rávenni, hogy önéletrajzot írjak, mint egy boszorkány? Épp most dugta be a fejét a szobába, és azt mondta, hogy ideje elmennem New Yorkba, ahol Edith halála óta nem jártam. A lábamat sem nagyon tettem ki ebből a házból Edith halála óta. New York, várj, jövök! Rettenetes! * – Hogyan haltak meg a szülei? – kérdezte. Nem hittem a fülemnek. – Hogy mit parancsol? – mondtam. – Mi értelme van annak, hogy „hello”? – kérdezte. Kizökkentett a kerékvágásomból. – Mindig azt hittem, jobb a semminél – mondtam –, de lehet, hogy tévedtem. – Mit jelent az, hogy „hello”? – kérdezte. Én meg azt mondtam: – Én mindig úgy véltem, azt jelenti, hogy „hello”.

20

– Pedig nem azt jelenti – mondta. – Azt jelenti, hogy „Ne beszéljünk semmi fontosról”. Azt jelenti, hogy „Mosolygok, de nem figyelek, úgyhogy menj el”. A továbbiakban kinyilvánította: elege van abból, hogy az emberek folyton csak tettetik, hogy találkoznak egymással. – Úgyhogy üljön le szépen ide – mondta –, és mondja el a maminak, hogyan haltak meg a szülei. „Maminak!” Ezt kapják ki! Egyenes szálú, fekete haja van, és nagy barna szeme, mint az anyámnak; de sokkal magasabb, mint az anyám volt, és ilyenformán nálam is magasabb egy kicsit. Az alakja is jobb, mint az anyámé, mert az anyám jócskán elhízott, és azzal sem túlságosan törődött, hogy hogyan néz ki a haja vagy a ruhája. Anyám nem törődött vele, mert apám sem törődött vele. És ezt mondtam el Mrs. Bermannak az anyámról: – Tizenkét éves voltam, amikor meghalt tetanuszfertőzésben, amit nyilvánvalóan akkor kapott, amikor egy konzervgyárban dolgozott Kaliforniában. A konzervgyár egy régi béristálló helyén épült, és a tetanusz-baktérium gyakran elszaporodik a lovak beleiben, anélkül hogy ártana nekik, és ellenálló spórává, páncélozott magocskává válik az ürülékben. Ahogy ott lapultak a konzervgyár alatt és körül, az egyik valahogy felszínre került és elindult. Hosszú-hosszú álmából az édenben ébredt, ahogy mindnyájan szeretnénk. Az éden egy vágás volt az anyám kezén. – Ég veled, mami! – mondta Circe Berman. Már megint ez a „mami”. – Legalább nem kellett megérnie a nagy gazdasági válságot, amely már csak egy évig váratott magára – mondtam. – És legalább nem kellett megérnie, hogy egyetlen gyermeke küklopszként térjen vissza a második világháborúból. – És az apja hogyan halt meg? – kérdezte. – A Bijou moziban, San Ignacióban, 1938-ban – mondtam. – Egyedül ment a moziba. Nem is gondolt rá, hogy újra megnősüljön.

21

Még mindig abban a kis üzletben lakott, ahol először megvetette a lábát az Amerikai Egyesült Államok gazdasági rendszerében. Én akkor már öt éve Manhattanben éltem, és grafikusként dolgoztam egy reklámügynökségnél. Amikor a filmnek vége volt, és kigyúltak a fények, mindenki hazament, csak apám nem. – Mit játszottak? – kérdezte. És én azt mondtam: – A Két bátor kapitányt, Spencer Tracyvel és Freddie Bartholomew-val a főszerepben. * Hogy apám mennyit látott abból a filmből, amely az északi tengerek tőkehal halászairól szólt, azt csak a jó isten tudja. Lehet, hogy már semmit nem látott belőle a halála előtt. Ha mégis látott belőle valamit, akkor bizonyára gyászos megelégedéssel töltötte el, hogy a filmnek semmi köze semmihez, amit valaha látott, és senkihez, akit valaha ismert. Örömmel üdvözölt mindent, ami azt bizonyította, az általa ifjú korában megismert és megszeretett bolygó teljességgel eltűnt. Ő ezen a módon emlékezett meg barátairól és rokonairól, akiket a mészárlás során elveszített. * Mondhatnák erre, hogy ideát ő maga lett a saját törökje, mivel saját magát ütötte és köpködte le. Tanulhatott volna angolt, és köztiszteletben álló tanár lehetett volna ott San Ignacióban, és újra elkezdhetett volna verseket írni, sőt talán lefordíthatta volna angolra imádott örmény költőit. De ez nem volt neki elég megalázó. Semmi más nem felelt meg, csak ha minden iskolázottságával együtt az lesz, ami az apja és nagyapja is volt, azaz cipész. Jó volt ebben a szakmában, amelyet még gyerekkorában tanult meg, s amelyet én is gyerekkoromban tanultam volna

22

meg. De mennyit panaszkodott! Ráadásul örményül sajnálta magát, amit csak anyám értett, meg én. San Ignacio több száz mérföldes körzetében nem volt más örmény. „William Shakespeare-t keresem, az önök legnagyobb költőjét” – mondta olykor munka közben. „Hallott róla?” Odavissza kívülről tudta Shakespeare-t örményül, és gyakran idézte is. Például: „Lenni vagy nem lenni…” legjobb tudásom szerint „Linel kam chlinel…” „Tépjétek ki a nyelvem, ha rajtakaptok, hogy örményül beszélek!” – mondta olykor. A tizenhetedik században a törököknél ez volt a büntetés, ha valaki a törökön kívül bármilyen más nyelven szólalt meg: kitépett nyelv. „Kik ezek az emberek és mit keresek én itt?” – kérdezte olykor, ha kint az utcán cowboyok és kínaiak és indiánok mentek el. „Mikor fogják San Ignacióban felállítani Mesrob Mashots szobrát?” – mondta olykor. Mesrob Mashots teremtette meg a teljesen egyedülálló örmény ábécét, körülbelül száz évvel Krisztus születése előtt. Történetesen az örmény volt az első nép, amely nemzeti vallásává tette a kereszténységet. „Egymillió, egymillió, egymillió” – mondta olykor. Ez az általánosan elfogadott szám, ennyi örményt öltek meg a törökök a mészárlás során, amelyből a szüleim megmenekültek. Ez a kétharmada volt a törökországi örményeknek, és mintegy fele a világ összes örményének. Most körülbelül hatmillióan vagyunk, beleértve a két fiamat és a három unokámat, akik semmit sem tudnak és semmit sem törődnek Mesrob Mashotsszal. „Musza Dagh!” – mondta olykor. Ez egy kis törökországi helység neve, ahol mielőtt kiirtották őket, egy csoport örmény civil negyven napra és negyven éjszakára feltartóztatta a török milicistákat, körülbelül az idő tájt, hogy a szüleim s anyám hasában jómagam biztonságban megérkeztünk San Ignacióba. *

23

„Köszönet, Vartan Mamigonian” – mondta olykor. Ez egy nagy örmény nemzeti hős neve, aki az ötödik században vesztes hadjáratot vezetett a perzsák ellen. Mindazonáltal az a Vartan Mamigonian, akire apám gondolt, cipőgyáros volt az egyiptomi Kairóban, e soknyelvű metropolisban, ahová szüleim menekültek a mészárlás után. Ő volt az – egy korábbi mészárlás túlélője –, aki meggyőzte az én naiv szüleimet, akik a Kairóba vezető úton ismerték meg egymást, hogy arannyal kikövezett utcákat fognak találni, csak a kaliforniai San Ignacióba kell eljutniuk, és sehova máshova. De ezt a történetet egy másik alkalommal fogom elmondani. „Ha valaki esetleg rájön, hogy mi az élet értelme – mondta olykor apám –, már késő. Már nem érdekel.” „Goromba szót sose hallasz, s az ég kitisztul mindig újra” – mondta olykor. Ezek a sorok természetesen az Otthon a farmon című amerikai dalból valók, melyet apám lefordított örményre. Teljesen idiótának találta. „Tolsztoj is készített cipőket” – mondta olykor. Ez természetesen tény: az orosz írók és idealisták legnagyobbika abból a megfontolásból, hogy valamirevaló munkát is végezzen, egy darabig cipőket készített. Merem állítani, ha muszáj volna, én is tudnék cipőket készíteni. * Circe Berman azt mondja, ő nadrágokat tud készíteni, ha muszáj. Mint elmondta nekem, amikor a parton találkoztunk, az apja nadrágüzemet tartott fenn Lackawannában, New York államban, míg tönkre nem ment, és fel nem akasztotta magát. * Ha apámnak sikerült volna túlélnie a Két bátor kapitányt Spencer Tracyvel és Freddie Bartholomew-val a főszerepben,

24

és megérte volna, hogy lássa a háború után készített festményeimet, amelyek többsége jelentékeny kritikai visszhangot keltett, s amelyek közül néhányat olyan összegért adtam el, ami igen szép summának számított akkoriban, ő is a nagy amerikai többséghez csatlakozott volna, akik hörögtek és gúnyolódtak rajtuk. De nemcsak engem szólt volna le. Leszólta volna absztrakt expresszionista társaimat is, Jackson Pollockot és Mark Rothkót és Terry Kitchent és így tovább, akiket tőlem eltérően ma nemcsak az Egyesült Államok, de az egész rohadt világ valaha élt legkitűnőbb művészei között tartanak számon. De valami most szöget ütött a fejembe, amire évek óta nem gondoltam: egy percig nem habozott volna, hogy leszólja a saját fiát, hogy leszóljon engem. Így hát annak a beszélgetésnek köszönhetően, amit Mrs. Bermannal folytattam, amikor két hete összeakadtunk a parton, most őrjöngve kamasz módjára meg vagyok sértve apámra, akit majdnem ötven éve eltemettem! Hadd szálljak ki ebből a pokoli időgépből! De nem lehet kiszállni ebből a pokoli időgépből. Arra kell most gondolnom, bármennyire is ez a legutolsó dolog, amire valaha is gondolni szeretnék, ha lenne választásom, hogy a saját apám ugyanúgy kacagott volna, mint mindenki más, amikor a festményeim a vásznak méretezése, az akrilfesték és a rájuk applikált színes szalagok közötti előre nem látható kémiai reakciók következtében kivétel nélkül lerombolták önmagukat. Mégpedig úgy, hogy azok az emberek, akik tizenöt- vagy húsz- vagy akár harmincezer dollárt fizettek egy-egy képemért, egyszer csak azon vették észre magukat, hogy csupasz vásznat bámulnak, amire nyugodtan új képet lehetne festeni, és a padlón színes szalagok gyűrűit, meg valamit, ami úgy néz ki, mint a megpenészedett rizspehely. *

25

A háború utáni idők egyik csodája volt, ami betett nekem. Fiatalabb olvasóimnak, ha vannak egyáltalán, el kell magyaráznom, hogy a második világháború Armageddonnak, a jó és gonosz közti végső háborúnak számos jellemzőjét magán viselte, így hát nem lehetett másképp, csodáknak kellett jönnie utána. A neszkávé volt az egyik. A DDT a másik. Ennek az volt a célja, hogy minden rovart megöljön, és majdnem sikerült is. Úgy nézett ki, az atomenergia olyan olcsóvá teszi az áramot, hogy talán nem is fogják mérni. Továbbá elképzelhetetlenné tesz egy újabb háborút. Micsoda gazdagság! Az antibiotikumok véget vetnek minden betegségnek. Lázárnak meg sem kell halnia többé. Hát nem úgy nézett ki, hogy Isten fia fölött eljárt az idő? Igen, és csodás reggeli eledelek jöttek, és várható volt, hogy rövidesen minden családban lesz helikopter. Csodálatos új szövetek jöttek, amit hideg vízben ki lehet mosni, és aztán nem kell vasalni! Igazán érdemes volt megharcolni ezt a háborút! A háború alatt a világban különös, mesterséges rendetlenség uralkodott, a mesztecs, ami ennek a rövidítése: „minden emberi számításon túl elcseszett”. Hát mostanra az egész bolygó mesztecs a háború utáni idők csodáitól, de akkor, a hatvanas évek elején én a legelsők között voltam, akit az egyik csoda tökéletesen tönkretett, mégpedig egy akrilalapú falfesték, amelynek színei az egykorú hirdetések szerint „…túlélik Mona Lisa mosolyát”. A festéknek az volt a neve, hogy Szatén Dura-Lux. Mona Lisa most is mosolyog. És a legközelebbi festékboltos, ha a szakmában van már egy kis ideje, a képedbe röhög, ha Szatén Dura-Luxot kérsz tőle. * – A maga apjának túlélő-szindrómája volt – mondta nekem Circe Berman azon a napon, ott a parton. – Szégyellte, hogy nem halt meg minden barátjával és rokonával együtt.

26

– Azt is szégyellte, hogy én nem haltam meg – mondtam. – Fogja fel úgy, hogy egy nemes érzelem csúszott félre – mondta. – Nagyon lehangoló apa volt – mondtam. – Nem örülök, hogy felidéztette velem az emlékét. – Ha már így előrángattuk szegényt – mondta –, nem akar neki megbocsátani végre? – Már százszor megtettem – mondtam. – Ezúttal okos leszek, és nyugtát kérek róla. – Továbbra is azt bizonygattam, hogy anyámnak több joga lett volna a túlélő-szindrómára, mert ő személyesen ott volt a gyilkolás kellős közepén, és halottnak tettette magát, miközben halott emberek feküdtek rajta, és vér és üvöltés volt mindenütt. Egyáltalán nem volt idősebb, mint Celeste, a szakácsnő lánya. Ahogy anyám ott feküdt, épp egy fogatlan, halott öregasszony arcába nézett, alig néhány centire volt tőle. Az öregasszony szája nyitva volt, és benne meg alatta a földön egész vagyont érő, foglalat nélküli drágakövek hevertek. – Ha azok a drágakövek nem lettek volna – mondtam Mrs. Bermannak –, akkor most nem lennék ennek a remek országnak a polgára, és nem volnék abban a helyzetben, hogy elmondjam önnek: behatolt a magánterületemre. Az ott az én házam, a dűnék túloldalán. Sértésnek venné, ha egy magányos és ártalmatlan özvegyember meghívná oda egy italra, ha iszik egyáltalán, és azután vacsorára, egy hasonlóképp ártalmatlan öreg barátom társaságában? – Paul Slazingerre gondoltam. Elfogadta. És a vacsora után egyszer csak hallom, amint ezt mondom neki: „Ha jobban érezné magát itt, mint a fogadóban, szívesen látom.” És biztosítottam arról, amiről Slazingert már oly sokszor: „Megígérem, hogy nem leszek a terhére.” Tehát legyünk őszinték. Egy kicsivel korábban azt mondtam, fogalmam sincs, hogy jött ahhoz, hogy megossza velem a házat. Legyünk őszinték! Én hívtam meg.

27

3. Fenekestül felforgatott engem meg az egész házat! Már a legelső mondatból, amit valaha mondott nekem, tudnom kellett volna, milyen erőszakos: „Hogyan haltak meg a szülei?” Úgy értem, ezek egy olyan nő szavai, aki hozzá van szokva, hogy az embereket olyan irányba fordítja, amilyenbe csak akarja, mintha csavarok volnának, ő meg franciakulcs. De ha a parton nem vettem volna észre a figyelmeztető jeleket, a vacsoránál jöttek csőstül. Úgy viselkedett, mintha fizetővendég lenne egy luxusétteremben: elfintorította az arcát, mikor beleivott a borba, amit előzőleg én magam kóstoltam meg és ítéltem ihatónak. A borjúra meg azt mondta, hogy túl van párolva, és visszaküldte a terítékét a konyhába. Kijelentette, hogy amíg a házban van, ő fogja összeállítani az étrendet, mivel mind Paulét, mind az én keringési rendszeremet, mint ez savószínű arcunkból és mozdulataink kedvetlenségéből nyilvánvalóan kitetszik, teljességgel eldugította a koleszterin. * Kibírhatatlan volt! Egy Jackson Pollockkal ült szemben, amelyért épp most ajánlott kétmillió dollárt egy magát megnevezni nem kívánó svájci gyűjtő, és ezt mondta: „Én nem tennék ki ilyesmit a szobámban!” Úgyhogy egy Slazingerre vetett pillantás után elég gorombán megkérdeztem, milyen kép volna jobban a kedvére. Azt felelte, nem azért van a Földön, hogy a dolgok a kedvére legyenek, hanem hogy okítsák. – Oly módon van szükségem az ismeretekre, ahogy a vitaminokra és ásványi anyagokra – mondta. – A képeiből ítélve maga úgy gyűlöli a tényeket, mint a mérget. – Feltételezem, sokkal szívesebben nézné George Washingtont, amint átkel a Delaware-on – mondtam.

28

– Ki nem? – mondta. – De elmondom, mi az, amit tényleg szeretnék látni a vízparti beszélgetésünk óta. – Éspedig…? – kérdeztem, s felvont szemöldököm alól újabb pillantást vetettem Slazingerre. – Egy olyan képet szeretnék, aminek az alján van egy kis fű meg föld – mondta. – Barna és zöld – javasoltam. – Helyes – mondta. – És fölül az ég. – Kék – mondtam. – Esetleg felhőkkel – mondta. – Nagyon is elképzelhető – mondtam. – És az ég és a föld között… – mondta. – Egy kacsa? – vélekedtem. – Egy kintornás a majmával? Egy matróz a szerelmével egy padon? – Nem kacsa és nem kintornás és nem matróz a szerelmével – mondta. – Egy nagy rakás holttest fekszik a földön egymás hegyén-hátán. És hozzánk egész közel egy gyönyörű lány arca, talán tizenhat vagy tizenhét éves lehet. Beszorult egy férfi hullája alá, de ő még él, és egy halott öregasszony nyitott szájába bámul, aki csak néhány centire van tőle. Abból a fogatlan szájból gyémántok és smaragdok és rubintok hullanak. Hallgattunk. Aztán azt mondta: – Erre a képre egy egész új vallást lehetne építeni, amire nagy szükség is volna. – A Pollock felé bökött. – Az efféle képpel legfeljebb másnaposság vagy tengeribetegség elleni pirulát lehetne reklámozni. * Slazinger megkérdezte tőle, mi hozta Hamptonba, hiszen senkit sem ismer itt. Azt felelte, itt reméli megtalálni azt a békés nyugodt helyet, ahol minden erejét arra fordíthatja, hogy megírja férje, a néhai baltimore-i agysebész életrajzát.

29

Slazinger, annak tudatában, hogy már tizenegy regényt adott ki, leereszkedően bánt vele, mint holmi amatőrrel. – Mindenki azt hiszi, hogy író lehet belőle – mondta légies iróniával. – Nehogy azt mondja, hogy meg sem szabad próbálni – mondta Mrs. Berman. – Azt nem szabad hinni, hogy könnyű – mondta Slazinger. – De ha igazán komolyan veszi, elég hamar rá fog jönni, hogy ez a legnehezebb dolog a világon. – Bizonyára így van, ha valakinek nincs semmi mondanivalója – mondta erre ő. – Nem gondolja, hogy ez lehet a fő ok, amiért az emberek nehéznek találják? Ha valaki képes tisztességes mondatokat írni, és van otthon értelmező szótára, vajon mi egyébért találná nehéznek az írást, ha nem azért, mert nem tud semmiről semmit, és nem is törődik semmivel? Slazinger erre kölcsönvett egy sort Truman Capote írótól, aki öt éve halt meg, és akinek innen néhány mérföldre északra állt a háza. – „Azt hiszem, maga a gépírásra gondol, nem az írásra.” Mrs. Berman azonnal azonosította a gúnyolódás forrását: – Truman Capote – mondta. Slazinger szépen fedezte magát. – Mint mindnyájan tudjuk – mondta. – Ha nem lenne ilyen kedves arca – mondta Mrs. Berman –, kénytelen lennék feltételezni, hogy gúnyt űz belőlem. De ezt hallgassák meg, amit csak ma mondott el nekem a reggelinél. Csak hallgassák meg, és aztán mondják meg, ki kiből csinált majmot annál a vacsoránál, két héttel ezelőtt. Mrs. Berman nem a férje amatőr életrajzírója. Ezzel a történettel csak valódi kilétét és itt-tartózkodásának valódi célját akarta elleplezni. Megesketett a titoktartásra, és bevallotta, hogy valójában azért jött Hamptonba, hogy anyagot gyűjtsön és regényt írjon az összeverődött közösségekben élő munkásszármazású serdülőkről, akik közé nyáron multimilliomosok fiai és lányai vegyülnek.

30

És ez nem is az első regénye lesz. A huszonegyedik lesz egy meghökkentően szókimondó és a fiatal olvasók között hihetetlenül népszerű regénysorozatban, amelynek számos darabjából filmet is forgattak. „Polly Madison” név alatt írta őket. * Ezt a titkot egészen biztos, hogy megőrzöm, ha másért nem, hogy megkíméljem Paul Slazinger életét. Ha rájön, hogy ki lakik a házamban, miután annyit pózolt mint profi író, ugyanazt fogja tenni, amit Terry Kitchen, az egyetlen másik legjobb barátom tett. Megöli magát. Az irodalmi piacon Circe Berman úgy aránylik Paul Slazingerhez, mint a General Motors egy albán bicikliüzemhez! De erről egy szót se! * Azt is elmondta azon az első estén, hogy ő is gyűjt képeket. Megkérdeztem, miféléket. – Viktória kori színes nyomatokat, hintázó kislányokról – felelte. Azt is mondta, hogy több mint száz darabja van már, mind különböző, de mind hintázó kislányokat ábrázol. – Gondolom, ezt rettenetesnek találja – mondta. – Egyáltalán nem – mondtam –, legalábbis, amíg jól elzárva tartja őket Baltimore-ban. * Arra is emlékszem, hogy azon az első estén megkérdezett engem meg Slazingert és aztán a szakácsnőt meg a lányát is, hogy ismerünk-e valami történetet környékbeli, viszonylag szegény családból való lányokról, akik gazdag emberek fiaihoz mentek feleségül.

31

Slazinger azt mondta: – Szerintem már moziban sem lehet ilyesmit látni. Celeste azt mondta neki: – A gazdagok gazdagokkal házasodnak. Hol volt maga egész életében? * Térjünk vissza a múlthoz, amiről ennek az egész könyvnek szólnia kellene. Anyám összeszedte a halott öregasszony szájából kihullott drágaköveket, de az odabent maradtakhoz nem nyúlt. Akárhányszor elmesélte nekem a történetet, ezt mindig külön hangsúlyozta: semmit sem horgászott ki az öregasszony szájából. Akármi is maradt odabent, az mindig az öregasszony legszemélyesebb tulajdonához tartozott. Miután beesteledett, és a gyilkosok mind hazamentek, anyám elkúszott onnan. Nem apám falujából származott, és nem is találkozott vele, míg mindketten át nem lépték a gyengén őrzött perzsa határt, a mészárlás színhelyétől körülbelül hetvenmérföldnyire. A perzsiai örmények befogadták őket. Aztán elhatározták, hogy együtt mennek el Egyiptomba. Többnyire apám beszélt, minthogy anyám szája tele volt drágakövekkel. Amikor a Perzsa-öbölhöz értek, anyám eladta az elsőt e tömör kis értéktárgyak közül, hogy ki tudják fizetni az utat egy teherhajón Kairóba, a Vörös-tengeren át. És Kairóban történt, hogy találkoztak Vartan Mamigoniannal, egy bűnözővel, valamelyik korábbi mészárlás túlélőjével. „Sose bízz meg egy túlélőben – szokott figyelmeztetni apám, s közben Vartan Mamigonian járt a fejében –, amíg meg nem tudod, mit tett az életben maradásért!” *

32

Ez a Mamigonian abból gazdagodott meg, hogy katonai csizmákat gyártott a brit hadsereg és a német hadsereg számára, amelyek kis idővel később már egymás ellen harcoltak az első világháborúban. A szüleimnek rosszul fizetett munkát ajánlott, a legpiszkosabb fajtából. Elég bolondok voltak, hogy beszéljenek neki – lévén ő is örmény túlélő – anyám drágaköveiről meg a terveikről, hogy összeházasodnak, és elmennek Párizsba, és csatlakoznak az ottani népes és igen kifinomult örmény kolóniához. Mamigonian legbuzgóbb tanácsadójuk és pártfogójuk lett, lelkesen felajánlotta, hogy biztonságos helyet keres a drágaköveknek e szívtelen tolvajairól hírhedett városban. De már elhelyezték őket egy bankban. Így hát megalkotott egy álomképet, és ezt ajánlotta fel a drágakövekért cserébe. A kaliforniai San Ignaciót alighanem egy atlaszban találta, mivel örmény ember ott soha nem járt, és mivel ennek az álmos kis mezővárosnak a híre semmilyen formában sem érhetett el a Közel-Keletre. Mamigonian azt mondta, van egy bátyja San Ignacióban. Bizonyítékul leveleket hamisított. A levelekben ráadásul az állt, hogy a bátyja ott rövid idő alatt rendkívüli módon meggazdagodott. Sok más örmény is volt ott, és mindnek jól ment a sora. Egy tanárt kerestek a gyerekeiknek, aki folyékonyan beszél örményül, és jól ismeri e nyelv nagyszerű irodalmát. Ha akadna ilyen tanár, ösztönzésül felajánlanának neki egy házat és egy húszholdas gyümölcsöst az értéke törtrészéért. Mamigonian „gazdag bátyja” fényképet is küldött a házról a róla szóló okmányokkal együtt. Ha Mamigonian esetleg ismer Kairóban egy jó tanárt, akit érdekelne a dolog, írta a nem létező báty, akkor Mamigonian fel van rá hatalmazva, hogy eladja neki az okmányokat. Ez biztosította volna apám számára a tanári állást, és a legnagyobb birtokosok egyikévé tette volna az idilli San Ignacióban.

33

4. Olyan régen foglalkozom már műkereskedelemmel, képkereskedéssel, hogy képes vagyok úgy álmodozni a múltról mint képtárak sorsáról, amilyen például a Louvre, a Mona Lisa otthona, a Mona Lisáé, akinek a mosolya immár három évtizeddel élte túl a háború utáni idők Szatén Dura-Lux nevű csodáját. Életem minden valószínűség szerint végső képtárában a képek valóságosak. Megérinthetem őket, ha akarom, vagy követhetem özvegy Bermanné, alias „Polly Madison” ajánlatát, és eladhatom őket annak, aki a legtöbbet ígéri, vagy másképp mondva, az ő bölcs szavaival: eltüntethetem őket innen a jó fenébe. Képzeletbeli galériám messzeségében saját absztrakt expresszionista képeimet látom, ahogy a Végítélet napján csodásan feltámasztja őket a Nagy Kritikus, aztán az európai képeket, amelyeket pár dollárért vagy egy tábla csokoládéért vagy nejlonharisnyáért vettem katonakoromban, aztán a hirdetéseket, amiket terveztem és terjesztettem, mielőtt beléptem a hadseregbe, az idő tájt, amikor megérkezett a hír, hogy apám meghalt San Ignacióban, a Bijou moziban. A galériának azt a pontját, amely vénségemre a messzeségbe tűnik, de még épp belül van azon az ajtón, ahol 1916-ban beléptem, nem festmény uralja, hanem egy fénykép. A képen egy szép, fehér villa látható, hosszú, kanyargós kerti úttal és nagy kapuval, állítólag San Ignacióban, a ház, amelyet Vartan Mamigonian szavai szerint szüleim ott Kairóban anyám ékköveinek többségéért megvásároltak. Azt a képet az aláírásoktól hemzsegő, pecsétviasszal telecsöpögtetett hamis okmánnyal együtt sok éven át az éjjeliszekrényben tartották a szüleim, az apám cipészüzlete mögötti kis lakásban. Azt hittem, miután anyám meghalt, hogy apám a többi emléktárggyal együtt a képet is kidobta. De amikor 1933-ban éppen fel akartam szállni a gyorsvonatra,

34

hogy a gazdasági válság mélypontján New Yorkba menjek szerencsét próbálni, apám nekem ajándékozta a fényképet. „Ha véletlenül utadba kerülne ez a ház – mondta nekem örményül – , tudasd velem, hol van. Akárhol is van, engem illet.” * A kép már nincs meg. Visszafelé menet New Yorkba, miután a három résztvevő egyikeként megjelentem apám temetésén San Ignacióban, ahol akkor már öt éve nem jártam, miszlikbe téptem a képet. Azért cselekedtem így, mert haragudtam halott apámra. Arra a következtetésre jutottam, hogy ő maga sokkal nagyobb mértékben becsapta magát és anyámat, mint amennyire Vartan Mamigonian becsapta őket. Nem Mamigonian volt az oka, hogy szüleim San Ignacióban maradtak, és nem költöztek el mondjuk Fresnóba, ahol valóban volt örmény kolónia, amelynek tagjai támogatták egymást, és életben tartották a régi nyelvet és szokásokat és vallást, és közben egyre jobban és jobban örültek annak, hogy Kaliforniában lehetnek. Apámból megint megbecsült tanár lehetett volna. Ó, dehogy Mamigonian gaztette által lett ő a legboldogtalanabb és legmagányosabb a Föld minden cipészei közt. * Az örmények ebben az országban csodálatosan boldogultak az alatt a rövid idő alatt, amióta itt vannak. Nyugati szomszédom F. Donald Kasabian, a Metropolitan Life ügyvezető alelnöke; így hát itt, az exkluzív East Hamptonban, közvetlenül a tengerparton máris két örmény található egymás mellett. Az a ház, amely J. P. Morgané volt Southamptonban, most Kevork Hovanessian tulajdona, s övé volt a Twentieth Century Fox is, míg el nem adta a múlt héten.

35

És az örmények nemcsak az üzleti életben sikeresek itt. William Saroyan, a nagyszerű író örmény volt, csakúgy, mint dr. George Mintouchian, a chicagói egyetem új elnöke. Dr. Mintouchian hírneves Shakespeare-kutató, olyasmi, mint ami apám is lehetett volna. És Circe Berman az imént jött be a szobába, és elolvasta, ami az írógépemben van, vagyis az ezt megelőző tíz sort. Már kiment újra. Megint az mondta, hogy apám nyilvánvalóan túlélő-szindrómában szenvedett. – Mindenki túlélő, aki eleven, és senki sem túlélő, aki halott – mondtam. – Tehát mindenki, aki él, túlélő-szindrómában szenved. Vagy ez, vagy a halál. Piszkosul elegem van azokból az emberekből, akik azzal büszkélkednek, hogy túlélők! Tíz közül kilenc kannibál vagy milliárdos! – Maga még mindig nem bocsátotta meg az apjának, hogy az volt, aminek lennie kellett – mondta. – Ezért üvöltözik. – Nem üvöltöztem. – Biztos, hogy Portugáliában is meghallották – mondta. Oda lyukadna ki az ember, ha az én magán-partszakaszomról nekivágna a tengernek, és egyenesen keletnek vitorlázna. Mindezt a könyvtárszoba földgömbjének segítségével állapította meg. Hogy az ember ott kötne ki a portugáliai Oportóban. – Irigyli az apja megpróbáltatásait – mondta. – Megvolt nekem a magam megpróbáltatása! – mondtam. – Ha esetleg nem vette volna észre, félszemű vagyok. – Hiszen saját maga mondta, hogy alig érzett fájdalmat, és szinte azonnal begyógyult-mondta, és ez igaz is volt. Nem emlékszem arra, amikor eltaláltak, csak arra, hogy egy fehér német tank közeledett felénk, meg teljesen fehérbe öltözött német katonák a hóborította mezőn át, ott Luxemburgban. Nem voltam tudatomnál, amikor fogságba estem, és morfiummal tartottak ebben az állapotban, míg fel nem ébredtem egy német katonai kórházban, amelyet egy templomban rendeztek be, a határ túloldalán, Németországban. Igaza volt: a háború alatt

36

nem kellett több fájdalmat elviselnem, mint amennyit egy civil érez a fogorvosi székben. A sebem olyan gyorsan begyógyult, hogy hamarosan át is szállítottak egy táborba, a többi jelentéktelen fogoly közé. * Mivel továbbra is azt állítottam, hogy van annyi jogom a túlélő-szindrómára, mint apámnak, feltett nekem két kérdést. Az első így szólt: – Eszébe jut néha, hogy maga jó ember egy olyan világban, ahol csaknem az összes többi jó ember halott? – Nem – mondtam. – Eszébe jut néha, hogy maga nyilvánvalóan rossz, minthogy minden jó ember halott, és a neve megtisztításának egyetlen módja az, hogy maga is halott legyen? – Nem – mondtam. – Lehet, hogy joga van a túlélő-szindrómára, de nem kapta meg – mondta. – Nem akar megpróbálkozni inkább a TBC-vel? * – Honnan tud ilyen sokat a túlélő-szindrómáról? – kérdeztem. Tőle nem volt tapintatlanság ilyesmit kérdezni, mert első találkozásunkkor ott a parton elmondta, hogy neki meg a férjének, bár mindketten zsidók, nem volt tudomásuk európai rokonokról, akiket a holokauszt során megölhettek. Mindketten olyan családban születtek, amely számos nemzedék óta az Egyesült Államokban él, és régen megszűnt a kapcsolatuk az európai rokonsággal. – Írtam róla egy könyvet – mondta. – Vagyis inkább olyan emberekről írtam, mint maga: olyan szülők gyerekeiről, akik túléltek valamilyen tömeggyilkosságot. Az a címe, hogy A Földalatti.

37

Mondanom sem kell, nem olvastam sem ezt, sem más Polly Madison-könyvet, pedig most, hogy elkezdtem odafigyelni rájuk, azt vettem észre, hogy úgy árulják őket mindenhol, mint a rágógumit. * Nem mintha el kellene hagynom a házat ahhoz, hogy hozzájussak A Földalatti egy példányához vagy bármely más Polly Madison-könyvhöz, tájékoztatott Mrs. Berman. Celestenek, a szakács lányának megvan mind. Mrs. Berman, a magánélet általam valaha ismert legkíméletlenebb ellensége, azt is felfedezte, hogy Celeste, bár még csak tizenöt éves, fogamzásgátlót szed. * A rettenetes özvegy, Bermanné elmesélte, miről szól A Földalatti. Íme. Három lány: egy fekete, egy zsidó és egy japán úgy érzik, valami, amit nem tudnak megmagyarázni, elválasztja a többi osztálytársuktól, és egymáshoz vonzza őket. Alakítanak egy kis egyletet, s ezt – szintén nem tudják megmagyarázni, mi okból – úgy nevezik el, hogy a „Földalatti”. De aztán kiderül, hogy mindhármuknak van egy olyan szülője vagy nagyszülője, aki túlélt valamilyen ember okozta katasztrófát, és aki akaratlanul is átadta nekik azt a gondolatot, hogy a rosszak élnek, és a jók halottak. A fekete az ibók elleni nigériai mészárlás túlélőjének utódja. A japán a nagaszaki bombázás túlélőjének utódja. A zsidó a náci holokauszt túlélőjének utódja. * – Egy ilyen könyv számára kitűnő cím A Földalatti – mondtam.

38

– Naná hogy kitűnő – mondta. – Nagyon büszke vagyok a címeimre. Ez tényleg azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszt, és mindenki más hülye, hülye, hülye… * Azt is mondta, hogy a festőknek írókat kellene megbízniuk, hogy címet adjanak a képeiknek. A falaimon lógó képeknek ilyen címei vannak: Opusz kilenc, Kék és fáradt narancs és hasonlók. Az én leghíresebb képemnek, amely már nem létezik, és amely húsz méter hosszú volt, és két és fél méter magas, és a GEFFCo székházának bejárati csarnokát díszítette a Park Avenue-n, egyszerűen az volt a címe, hogy Windsor Kék Numero Tizenhét. A Windsor Kék a Szatén Dura-Lux egyik árnyalata volt, egyenesen a gyári kannából. – Ezek a címek szándékosan nem kommunikatívak – mondtam. – Minek van az ember a világon – mondta –, ha nem akar kommunikálni? Még mindig nem mutatja a legkisebb tiszteletet sem a képgyűjteményem iránt, holott az öt hét alatt, mióta itt lakik, látott már itt rendkívül tiszteletreméltó embereket, akik olyan messziről jöttek, mint Svájc vagy Japán, és csaknem olyan hódolattal tekintettek a képekre, mint az istenekre. Jelen volt, amikor a Getty Múzeum emberének eladtam a falról egy Rothkót, másfél millió dollárért. Az egészhez ennyi volt a hozzászólása: – Hál’ istennek, megszabadult attól a szörnyű vacaktól! Megrohasztotta az agyát, mert abszolút semmiről nem szólt. Gyerünk, egy-kettő, adjon túl a többin is! *

39

Az imént, amikor a túlélő-szindrómáról beszéltünk, megkérdezte tőlem, hogy kívánta-e az apám, hogy a törökök megbűnhődjenek azért, amit az örményekkel tettek. – Feltettem neki ezt a kérdést, amikor, gondolom, úgy nyolcéves lehettem, és úgy véltem, zaftosabb lenne az élet, ha valamiféle bosszút tervezgetnénk – mondtam. – Apám letette a szerszámokat ott a kis boltjában, és kinézett az ablakon – folytattam –, és én is kinéztem az ablakon. Emlékszem, néhány Luma-indián férfi állt odakint. A Lumarezervátum csak néhány mérföldnyire volt, és olykor egy-egy átutazó azt hitte rólam, hogy Luma-gyerek vagyok. Ez nekem nagyon tetszett. Akkoriban úgy gondoltam, ez sokkal jobb dolog, mint örménynek lenni. Apám végül is így válaszolt a kérdésemre: „Én nem akarok mást a törököktől, csak hogy ismerjék el: az országuk csúfabb és az addiginál is szomorúbb hely most, hogy mi már nem élünk ott.” * Ma ebéd után férfias csatangolásra indultam a birtok körül, és közös határunknál találkoztam északi szomszédommal. A közös határ a burgonyás csűrömtől körülbelül hat méterre északra húzódik. A szomszédnak John Karpinski a neve. Idevalósi. Burgonyát termeszt, mint az apja, habár a földje most már érhet vagy kétszázezer dollárt hektáronként, mivel, ha házakat építenének rá, akár az első emeleti ablakokból látni lehetne az óceánt. A Karpinskiknek már három nemzedéke nőtt fel ezen a birtokon, így hát örmény fogalmak szerint ez az ő ősi, megszentelt földdarabjuk, az ő Ararátjuk lábánál. Karpinski nagydarab férfi, csaknem mindig kantáros overallt hord, és mindenki úgy hívja, hogy „Nagy John”. Nagy John szintén háborús sebesült, mint Paul Slazinger meg én, de fiatalabb nálunk, úgyhogy az ő háborúja egy másik háború volt. Az ő háborúja a koreai háború.

40

És egyetlen fiát, „Kis John”-t egy szárazföldi akna ölte meg a vietnami háborúban. Egy kuncsaftnak egy háború. * A burgonyás csűröm meg a hozzá tartozó két és fél hektár föld Nagy John apjáé volt, ő adta el a drága Edithnek és első férjének. Nagy John kifejezte érdeklődését Mrs. Berman iránt. Biztosítottam, hogy kapcsolatunk plátói, és hogy többé-kevésbé ő hívta meg saját magát, és hogy boldoggá tenne, ha visszamenne Baltimore-ba. – Olyan hangja van, mint egy medvének – mondta. – És ha az embernek medve költözik a házába, legjobb elmenni egy szállodába, míg a medve rá nem szánja magát a távozásra. A Long Islanden valamikor nagyon sok medve volt, de egészen bizonyos, hogy már egy medve sincs erre. Nagy John azt mondta, a medvékkel kapcsolatos ismereteit az apjától szerezte, akit egy grizzly medve hatvanéves korában fölkergetett egy fára a Yellowstone Parkban. Ezután John apja minden könyvet elolvasott a medvékről, amihez csak hozzájutott. – Annak a medvének köszönhető – mondta Nagy John –, hogy az öregúr újra olvasni kezdett. * Ez a Mrs. Berman olyan istenverte kotnyeles! Csak úgy bejön ide, és elolvassa, ami az írógépemben van, és eszébe sem jut, hogy előbb engedélyt kellene kérnie. – Micsoda dolog így írni, hogy nem használ pontosvesszőt?! – mondja nekem. Vagy: – Micsoda dolog ilyen kis darabokra tördelni, ahelyett hogy hagyná, hadd áradjon folyamatosan?! – Ilyeneket mond.

41

És amikor hallgatom, hogy mászkál a házban, nemcsak lépteket hallok ám: fiókokat és szekrényajtókat is hallok nyílni és csukódni. Kikutatott minden zugot és repedést, a pincét is beleértve. Egyik nap följön a pincéből, és azt mondja: – Tudja, hogy hatvanhárom kanna Szatén Dura-Lux van odalent? – Megszámolta! A Szatén Dura-Luxot tilos közönséges csatornába kiönteni, mert mint kiderült, idővel veszedelmes méreggé bomlik le. Törvényesen csak úgy lehet tőle megszabadulni, hogy az ember elszállítja egy speciális lerakodóhelyre, Wyomingba, Pitchforktól nem messze, és én erre még soha nem szántam rá magam. Úgyhogy ennyi év után még mindig ott csücsülnek a pincében a festékeim. * Az egyetlen hely a birtokon, ahova nem tudott bejutni, a műtermem, a burgonyás csűr. Ez egy igen hosszú és keskeny, ablaktalan, mindkét végén egy-egy tolóajtóval és egy-egy hasas vaskályhával rendelkező építmény, melyet kizárólag burgonyatárolás céljára emeltek. A következő volt az elképzelés: a termelő az ajtók és a kályhák segítségével egyenletes hőmérsékletet tud tartani odabent, függetlenül az időjárástól, és így a krumpli nem is fagy meg, és nem is csírázik ki, mire a piacra kerül. Valójában az ilyen kivételes formájú építmények, meg persze a hajdan nagyon olcsó telekárak okozták, hogy fiatal koromban számos festő kiköltözött ide, különösen olyan festők, akik kivételesen nagy vásznakkal dolgoztak. Sohasem lettem volna képes egy darabban dolgozni a nyolc táblából összeállított Windsor Kék Numero Tizenhéten, ha nem béreltem volna ki ezt a burgonyás csűrt. *

42

A kotnyeles özvegy Bermanné, alias „Polly Madison” nem tudott bejutni a műtermembe, sőt egyetlen pillantást se vethetett a belsejébe, mert nincs ablaka, és mert két évvel ezelőtt, közvetlenül a feleségem halála után saját kezűleg szögeltem be az ajtót az egyik végén, belülről becsukva, százas szögekkel, a másik végén pedig kívülről tettem mozdíthatatlanná az ajtókat, aljuktól a tetejükig hat jókora lakattal, és erős vaspántokkal. Én magam sem jártam odabent azóta. És igen, van odabent valami. Nem ugratás. Ha meghalok, és eltemetnek drága Edithem mellé, és hagyatékom kezelői végül kinyitják azokat az ajtókat, nemcsak áporodott levegőt találnak odabent. És nem is valamiféle patetikus jelképet, mint egy kettétört ecset, avagy az én Bíbor Szívem az egyébként üres és tisztára sepert padlón. És nem valamiféle lapos tréfa van odabent, mint például egy krumplikat ábrázoló festmény, mintha visszaadtam volna a csűrt a krumpliknak, vagy egy festmény Mária királynőről keménykalapban, kezében egy görögdinnyével, vagy más hasonló. És nem önarckép. És semmi olyasmi, aminek vallásos jelentése van. Kifúrja az oldalukat, mi? Segítek: nagyobb, mint egy kenyérkosár, és kisebb, mint a Jupiter bolygó. * Még Paul Slazinger sem jutott közel a találgatással, hogy mi van odabent, és nemegyszer mondta már, hogy nem tudja, hogyan maradhatunk barátok, ha nem érzem nála biztonságban a titkomat. A csűr meglehetősen híressé vált a művészeti közéletben. Miután a látogatóknak megmutatom a gyűjteményt a házban, legtöbbjük megkérdezi, nem nézhetnék-e meg azt is, ami a csűrben van. Én azt mondom nekik, hogy a csűr külsejét megnézhetik, ha akarják, és hogy igazság szerint a külseje valóban jelentős helyet foglal el a művészet történetében.

43

Amikor Terry Kitchen először használt festékszóró pisztolyt, céltáblája egy ócska pozdorjalemez-darab volt, amit a csűrnek támasztott. – Ami pedig a belsejét illeti – mondom nekik – ott csak egy buta vénember semmirevaló titka van, amint majd meglátja a világ, ha én már eltávoztam a nagy égi árverésre.

5. Egy művészeti kiadvány azt állította, pontosan tudja, mi van odabent: a legeslegnagyobb absztrakt expresszionista festmények, amelyeket szándékosan távol tartok a piactól, hogy az idebenn, a házban lévő, viszonylag kevésbé fontos festmények értékét fölverjem. Nem nyert. * Miután ez a cikk megjelent, southamptoni örmény honfitársam, Kevork Hovanissian teljesen komolyan hárommillió dollárt ajánlott fel látatlanban mindazért, ami a csűrben van. – Nem szeretném így becsapni – mondtam neki –, ez nem lenne örményhez méltó. Ha elfogadtam volna a pénzét, az olyan lett volna, mint eladni neki a Brooklyn hidat. * A másik reagálás, amely ugyanarra a cikkre érkezett, nem volt ilyen lenyűgöző. Egy ember, akinek a neve nem volt ismerős, azt írta egy levélben a szerkesztőnek, hogy ismert engem a háborúban, s ez nyilvánvalóan igaz is. Legalábbis jól

44

ismerte művészekből álló szakaszomat, mert nagyon pontosan írta le. Tudta, milyen feladatot kaptunk, miután a német légierőt leradírozták az égről, és többé nem volt szükség a csodás álcázási viccekre, amikkel eljátszadoztunk. Olyan volt ez a küldetés, mint egy csapat gyereket egyedül hagyni a Mikulás raktárában: nekünk kellett felbecsülni és katalogizálni a zsákmányolt műkincseket. Ez az ember a vezérkarnál szolgált, és nekem nyilván időről időre akadt vele dolgom. Az volt a meggyőződése, mint a levelében állította, hogy műalkotásokat loptam el, amelyeket vissza kellene juttatni jogos tulajdonosuknak Európába. Attól való félelmemben, hogy e jogos tulajdonosok pert indítanak, elzártam a holmit a csűrbe. Tévedés. * Téved a csűr tartalmát illetően. De meg kell vallanom, egy kis igaza van abban, hogy nem hagytam kihasználatlanul a háború adta rendkívüli lehetőségeket. Abból nem lophattam volna semmit, amit a zsákmányoló katonai egység adott át. Nyugtát kellett adnom róla, és rendszeresen jártak hozzánk a Pénzügyőrség vizsgálótisztjei. De a frontvonal mögötti útjaink során valóban kapcsolatba kerültünk kétségbeejtő körülmények közé jutott emberekkel, akiknek voltak eladni való műtárgyaik. Nyélbe ütöttünk néhány jó üzletet. A szakaszból senkihez sem került valamelyik Régi Mester alkotása vagy olyasmi, ami nyilvánvalóan templomból, múzeumból vagy nagy magángyűjteményből származott. Legalábbis nem hiszem, hogy került. Ebben nem lehetek teljesen bizonyos. A művészet világában, éppúgy mint máshol, a megalkuvók megalkuvók, és a tolvajok tolvajok. De én magam valóban vettem egy civiltől egy alá nem írt szénvázlatot, amely nekem Cézanne-nak tűnt, és amelyet

45

később valóban Cézanne-ként azonosítottak. Most a Rhode Island-i Iparművészeti Iskola állandó gyűjteményében található. És megvettem egy Matisse-t is, kedvenc festőm egy képét, egy özvegytől, aki azt mondta, hogy a képet maga a művész ajándékozta a férjének. Ha már itt tartunk, gazdagabb lettem egy hamis Gauguinnel is, amely nekem remekül megfelelt. És a szerzeményeimet megőrzés céljából annak az egyedüli embernek küldtem el, akit ismertem és akiben megbíztam. Az egész Amerikai Egyesült Államokban egyetlen ilyen ember volt: Sam Wu kínai mosodás, aki egy darabig szakács volt korábbi mesteremnél, Dan Gregory illusztrátornál. Gondolják meg, olyan országért harcolni, ahol az ember egy kínai mosodáson kívül nem ismer senkit! És egy nap nekem meg a szakaszomnak kiadták a parancsot, hogy verjük vissza, ha tudjuk, a második világháború utolsó nagy német ellentámadását. * De abból a holmiból semmi sincs a csűrben, sőt a tulajdonomban sem. Miután hazajöttem a háborúból, eladtam az egészet, és ebből elég szép kis összeget szereztem, amit aztán befektettem a tőzsdepiacon. Feladtam gyerekkori álmomat, hogy művész legyek. Számviteli és közgazdasági és kereskedelmi jogi és értékesítési és hasonló kurzusokra iratkoztam be a New York-i egyetemre. Üzletember akartam lenni. Magamról és a művészetről a következőt gondoltam: mindennek el tudom készíteni a képmását, csak türelem kell hozzá, meg a legjobb eszközök és anyagok. Végül is inaséveimet e század legaprólékosabb illusztrátora, Dan Gregory keze alatt töltöttem el. De a fényképezőgép is képes arra, amire ő, és amire én képes vagyok. És tudtam, hogy ugyanez a gondolat indította el az impresszionisták és a kubisták és a dadaisták és a szürrealisták és hasonlók nagyon is

46

sikeres törekvéseit, hogy oly módon készítsenek jó képeket, hogy azt a fényképezőgépek és a Dan Gregoryhoz hasonló emberek ne tudják megismételni. Arra a következtetésre jutottam, hogy az elmém annyira közönséges, úgy is mondhatnám, annyira üres, hogy sohasem lehetek más, mint megbízhatóan jó fényképezőgép. Így hát a komoly művészetnél közönségesebb és általánosabb elfoglaltságot választottam, a pénzt. Ez egyáltalán nem szomorított el. Valójában egészen megkönnyebbültem! * De továbbra is szívesen merültem el a művészetről folyó hantázásba, mert ha festeni nem is, beszélni tudtam róla úgy, mint bárki más. Így hát éjjelente eljárkáltam a New York-i lebujokba, és könnyedén összebarátkoztam jó néhány festővel, akik azt gondolták, hogy a világon csaknem mindenben nekik van igazuk, de különösebb feltűnést még sosem sikerült kelteniük. Beszélni tudtam olyan jól, mint közülük a legjobbak, és inni is tudtam annyit, mint ők. És ami a legjobb volt a dologban, az esték végén állni tudtam a cechet, hála a tőzsdén szerzett pénzemnek, az ösztöndíjaknak, amit az államtól kaptam, amíg egyetemre jártam, meg a hálás nemzetemtől kapott életjáradéknak, amiért egyik szememet feláldoztam a Szabadság védelmében. Az igazi festők a feneketlen pénzesládát látták bennem. Nemcsak az ivászatok fedezésére voltam megvágható, hanem olyasmire is, mint lakbér, gépkocsi részlet, egy barátnő abortusza, a feleség abortusza. Amit csak kívántak. Akármennyi pénzre volt szükségük, mindegy mire, megkaphatták a huszonnégy karátos Rabo Karabekiantól. *

47

Úgyhogy ezeket a barátokat megvásároltam. A pénzes ládám valójában korántsem volt feneketlen. Minden hó végére eltarhálták mindenemet. De aztán a láda, amely kicsike volt ugyan, újra megtelt. Tisztességes üzlet volt. Feltétlenül élveztem a társaságukat, főként, miután elkezdtek úgy bánni velem, mintha én is festő lennék. Egy voltam közülük. Újra lett egy nagy családom az elveszített szakaszom helyébe. És nem csupán a társaságukkal fizettek nekem. Tartozásukat úgy törlesztették, ahogyan tőlük telt: képekkel, amelyek nem kellettek senkinek. * Majdnem elfelejtettem: megnősültem, és a feleségem terhes volt akkoriban. Összesen két ízben termékenyítette meg őt az utolérhetetlen szerető, Rabo Karabekian. * Most tértem vissza az írógéphez az úszómedence – eme közcélú ifjúsági sportlétesítmény – mellől, ahol megkérdeztem Celeste-tet meg a barátait, tudják-e, ki volt Kékszakáll. Szándékomban állt ebben a könyvben Kékszakállról írni. Azt akartam megtudni, el kell-e magyaráznom az ifjabb olvasók kedvéért, ki volt Kékszakáll. Senki sem tudta. Ha már benne voltam, megkérdeztem, ismerős-e nekik Jackson Pollock, vagy Mark Rothko, vagy Terry Kitchen, vagy Truman Capote, vagy Helson Algren, vagy Irwin Shaw, vagy James Jones neve, akik valamennyien nem csupán a művészet és irodalom, hanem Hampton történetében is szerepet játszottak. Egyik név sem volt ismerős. Ennyit a művészeti és irodalmi teljesítmények révén elérhető halhatatlanságról.

48

Szóval: Kékszakáll kitalált szereplő egy régi-régi gyermekmesében, vélhetőleg egy valahai gyilkos nemesember alakjáról mintázva. A történet szerint igen sokszor nősült. Már nagyon sokadszor nősül, és legújabb ifjú aráját magával viszi a kastélyába. Megmondja neki, hogy bármelyik szobába beléphet, egyet kivéve, s ezt meg is mutatja. Kékszakáll vagy nagyon rossz pszichológus, vagy egészen kiváló, hiszen új felesége soha többé semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy mi lehet az ajtó mögött. Be is kukkant, amikor azt hiszi, a férje nincs otthon, de valójában persze otthon van. Épp akkor kapja el, amikor szegény döbbenten mered az összes korábbi feleség holttestére odabent, akiket az első kivételével mind azért ölt meg, mert benéztek az ajtón. Az elsőt valami más okból ölte meg. * Szóval valamennyi ember közül, aki tud a bezárt burgonyás csűrömről, bizonyosan Circe Berman az, aki a legelviselhetetlenebbnek tartja a rejtélyt. Állandóan azzal nyaggat, hogy mondjam meg, hol van a hat kulcs, és én újra azt mondom neki, hogy a kulcsok egy aranyládikóban vannak elásva az Ararát lábánál. Legutóbb, amikor megkérdezte, s ennek körülbelül öt perce lehet, ezt mondtam: – Nézze, gondoljon valami másra, bármi másra! Én vagyok Kékszakáll, és a műterem a tiltott szobám, már amennyire ez magára tartozik.

6.

49

A Kékszakáll-történettel ellentétben az én csűrömben nincsenek hullák. Két feleségem közül az első, aki Dorothy volt, és ma is az, válásunk után hamarosan újra férjhez ment, s ez a házassága minden tekintetben boldog volt. Dorothy özvegy, egy tengerparti birtokon él a floridai Sarasotában. A második férje az volt, aminek mindkettőnk szerint nekem is lennem kellett volna, rögvest a háború után: tehetős és megnyerő biztosítási ügynök. Mindketten rendelkezünk saját partszakasszal. Második feleségem, a drága Edith, a Green River temetőben van eltemetve, ahol alighanem engem is el fognak temetni, igazság szerint alig néhány méterre Jackson Pollock és Terry Kitchen sírjától. Ha bárkit is megöltem a háborúban, s ez éppenséggel nem lehetetlen, az csak abban a néhány másodpercben történhetett, amíg egy kósza gránát kitolta alólam a földet és a fél szememet. * Amikor még kétszemű kisfiú voltam, én voltam a legjobb rajzoló, akit San Ignacio poros kis iskoláiban valaha láttak, bár ez nem valami nagy szó. Számos tanáromra olyan mély benyomást tettem, hogy felvetették a szüleimnek, talán művészi pályára kellene lépnem. A tanács a szüleim előtt olyannyira szerencsétlennek tűnt, hogy megkérték a tanárokat, ne ültessenek efféle ötleteket a fejembe. Úgy vélték, a művészek mind nyomorban élnek, és meg kell halniuk, mielőtt a műveik sikert aratnak. Nagy általánosságban természetesen igazuk volt. Gyűjteményem legértékesebb darabjait halottak festették, akik életük nagy részében szegények voltak. Ha egy művész istenigazában fel akarja verni alkotásai árát, a következőt tudom javasolni: kövessen el öngyilkosságot. *

50

De akkor, 1927-ben, amikor tizenegy éves voltam, és történetesen a legjobb úton haladtam, hogy éppolyan jó cipész váljék belőlem, amilyen az apám volt, anyám elolvasott egy cikket egy amerikai művészről, aki olyan sok pénzt keresett, mint egyik-másik filmsztár és gyáros, és igazság szerint egyenrangú barátja is volt a filmsztároknak és gyárosoknak, és volt egy yachtja, meg egy méntelepe Virginiában, meg egy part menti háza Montaukban, innen nem messze. Anyám később, de nem sokkal később, mert már csak egy év volt hátra az életéből, elmondta, hogy soha el nem olvasta volna azt a cikket, ha nem lett volna ott egy fénykép a gazdag művészről, a yachtján. A yacht neve annak a hegynek a neve volt, amely éppoly szent az örményeknek, mint a Fudzsiáma a japánoknak: Ararát. Biztos, hogy ez az ember örmény, gondolta anyám, és az is volt. Az újság szerint Dan Gregorian néven született Moszkvában, ahol apja lóidomár volt, és az Orosz Birodalmi Pénzverde fővésnökénél tanult. 1907-ben jött ebbe az országba közönséges bevándorlóként, nem menekült meg semmiféle mészárlásból, nevét Dan Gregoryra változtatta, és újságok folytatásos történeteit és hirdetéseket és ifjúsági könyveket kezdett illusztrálni. A cikk írója azt állította, hogy alighanem ő a legjobban fizetett művész Amerika történetében. Lehet, hogy ez még ma is megállja a helyét Dan Gregoryról, avagy „Gregorian”-ról, ahogy a szüleim mindig is nevezték, hogyha a húszas évekbeli s különösen a gazdasági válság alatti jövedelmét átváltjuk napjaink leszállított értékű dollárjára. Meglehet, hogy még mindig ő a bajnok valamennyi holt és eleven között. * Anyám, nem úgy, mint apám, nagyon pontosan értette az Egyesült Államokat. Rájött, hogy a legelterjedtebb amerikai

51

betegség a magány, és hogy még a csúcson lévő emberek is gyakran szenvednek tőle, és hogy olykor meglepően jól fogadhatják tehetséges idegenek barátságos közeledését. Anyám tehát azt mondta nekem, és alig ismertem rá, olyan ravasz és boszorkányszerű volt az arca: „Írnod kell ennek a Gregoriannak! Meg kell írnod, hogy te is örmény vagy! Meg kell írnod, hogy szeretnél fele olyan jó művész lenni, mint ő, és hogy szerinted ő minden idők legnagyobb művésze!” * Írtam tehát a gyerekes kézírásommal egy ilyen levelet, azaz vagy húsz ilyen levelet, mire anyám végre ellenállhatatlannak találta a csalit. Ezt a kemény munkát apám gúnyolódásának fanyar felhőjébe borítva vittem véghez. Efféléket mondott: „Ha megváltoztatta a nevét, attól fogva nem örmény”, meg: „Ha Moszkvában nőtt fel, akkor nem örmény, hanem orosz”, meg: „Tudjátok, mit mondana nekem egy ilyen levél? Hogy a következőben pénzt fognak kérni”. Anyám ezt mondta neki örményül: „Nem látod, hogy horgászunk? Ha ilyen nagy zajt csapsz az állandó fecsegéseddel, elriasztod a halat.” Történetesen Török-Örményországban, legalábbis nekem így mondták, a halfogás a nők dolga, nem a férfiaké. És micsoda kapás volt a levelemre! Dan Gregory szeretője akadt a horgunkra, a Ziegfeld bár tánckarának volt tagja, név szerint Marilee Kemp! Ez a nő lett később az a nő, akivel először szeretkeztem – tizenkilenc éves koromban! És jaj, te jó isten, micsoda begyepesedett vén tökfilkó vagyok én, aki számára a nemi beavatás valami olyan nagyszabású dolog, mint a Chrysler Building, miközben a szakácsnőm tizenöt éves lánya fogamzásgátlót szed! Marilee Kemp azt írta, hogy ő Mr. Gregory asszisztense, és hogy mindkettőjüket mélyen megindította a levelem. Mr.

52

Gregory, mint bizonyára el tudom képzelni, nagyon elfoglalt ember, és őt kérte meg, hogy válaszoljon a nevében. Négyoldalas levél volt, csaknem olyan gyerekes macskakaparással, mint az enyém. Marilee Kemp csak huszonegy éves volt akkoriban, egy Nyugat-Virginiai írástudatlan bányász lánya. Harminchét éves korára Portomaggiore grófnő lett belőle Olaszországban, Firenzében, egy rózsaszín palotában. Ötvenéves korára ő lett a Sony legnagyobb európai lerakatónak tulajdonosa és a háború utáni amerikai művészet legnagyobb gyűjtője azon a vén kontinensen. * Apám azt mondta, nyilván őrült, ha ilyen hosszú levelet ír egy idegennek, aki ráadásul csak egy távol élő kisfiú. Anyám azt mondta, nyilván nagyon magányos, és ez igaz is volt. Gregory úgy tartotta a háznál, mint egy háziállatot, mert olyan szép volt, és néha modellnek használta. De bizonyosan nem volt asszisztense az ügyeiben. Gregory egyáltalán nem kérte ki a véleményét semmiről. Soha nem mehetett be a vacsorákra, Gregory nem vitte magával az útjaira, vagy kiállításaira, vagy egy étterembe, vagy mások estélyeire, és nem mutatta be egyetlen híres barátjának sem. * Marilee Kemp hetvennyolc levelet írt nekem 1927 és 1933 között. Megszámolhatom őket, mert most is megvannak, kézzel metszett bőrkötésbe kötve, egy tokban, a könyvtárszobában. A kötés és a tok a drága Edith ajándéka volt a tizedik házassági évfordulónkra. Mrs. Berman megtalálta, mint ahogy mindent, aminek a legkisebb érzelmi jelentősége lehet, persze a csűr kulcsait kivéve.

53

Minden levelet elolvasott, anélkül hogy előzőleg megkérdezte volna, nem tartom-e őket magánjellegűnek, holott természetesen annak tartottam. És azt mondta, és ez volt az első eset, hogy valami tiszteletfélét hallottam a hangjában: – Ennek a nőnek egyetlen levele több csodálatos dolgot mond el az életről, mint a házban lévő összes kép együttvéve. Ez egy megvetett és megalázott nő története, aki felfedezi magáról, hogy nagy író, mert az lett belőle. Remélem, ezt tudja. – Tudom – mondtam. Ez kétségkívül igaz volt: minden egyes levél mélyebb, kifejezőbb, magabiztosabb és öntudatosabb, mint az előző. – Milyen tanulmányokat végzett ez a nő? – kérdezte. – Egy évet járt középiskolába – mondtam. Mrs. Berman csodálkozva rázta meg a fejét. – Micsoda egy év lehetett – mondta. * Ami az én részvételemet illeti a levelezésben: küldeményeim főként az általam készített képek voltak, amelyeket, úgy gondoltam, rövid megjegyzések kíséretében megmutat Dan Gregorynak. Miután megírtam Marilee-nek, hogy anyám meghalt a konzervgyárban szerzett tetanuszban, levelei egészen anyáskodóvá váltak, bár csak kilenc évvel volt idősebb nálam. És az első ilyen anyai levél nem New Yorkból jött, hanem Svájcból, ahová, mint írta, síelni ment. Csak amikor a háború után meglátogattam a firenzei palotájában, akkor mondta el az igazat: Dan Gregory küldte oda egymagában egy klinikára, hogy megszabaduljon a magzattól, amelyet a méhében hordott. – Ezért is köszönetet kellett volna mondanom Dannek – mondta nekem Firenzében. – Akkor kezdtem érdeklődni az idegen nyelvek iránt. – Nevetett.

54

* Mrs. Bermann épp most mondta el, hogy a szakácsnőmnek nemcsak egy abortusza volt, mint Marilee Kempnek, hanem három, és nem Svájcban, hanem Southamptonban, egy orvosi rendelőben. Ez zavarba hozott, de végül is a modern világban majdnem minden zavarba hoz. Nem kérdeztem meg, hogy a szakácsnő miként iktatta az abortuszok közé azt a teljes kilenc hónapot, amikor Celeste-t kihordta. Nem akartam tudni, de Mrs. Bermann mindenesetre megadta az információt. – Két abortusza volt Celeste előtt, egy pedig utána – mondta. – Ezt a szakácsnő mondta el magának? – kérdeztem. – Celeste mondta el – felelte. – És azt is elmondta, hogy az anyja azon gondolkozik, hogy elkötteti a petevezetékét. – Hát nagyon örülök, hogy mindezt megtudhattam – mondtam. – Mindenesetre nem árt, ha tudja az ember. * Visszamegyek a múltba, mert a jelen úgy kapkod a bokám után, mint egy dühös foxterrier. Anyám abban a hitben halt meg, hogy Dan Gregory pártfogoltja lettem, akitől közvetlenül egy sort sem kaptam. Mielőtt beteg lett, azt jósolta, hogy „Gregorian” elküld majd művészképzőbe, hogy „Gregorian” ráveszi a magazinokat, hogy alkalmazzanak illusztrátorként, ha már elég idős leszek, hogy „Gregorian” bemutat majd a gazdag barátainak, akik azt is megmondják majd, hogyan lehetek gazdag, ha a művészként keresett pénzemet befektetem a tőzsdén. 1928-ban a tőzsdén nem látszott más, csakis emelkedés, mindig emelkedés, éppúgy, mint a mai időkben! Juhé! Így hát nem csupán a tőzsde egy évvel későbbi összeomlásáról maradt le, hanem arról a néhány évvel későbbi felismerésről is, hogy még közvetve sem voltam kapcsolatban

55

Dan Gregoryval, hogy Dan Gregory valószínűleg azt sem tudta, hogy a világon vagyok, hogy a New Yorkba, elbírálásra küldött munkáim ömlengő dicsérete nem az amerikai történelem legjobban fizetett művészétől származik, hanem attól, akit apám örményül így hívott: „…talán a takarítónője, talán a szakácsnője, talán a szajhája”.

7. Emlékszem arra a délutánra, amikor tizenöt éves korom tájékán egyszer megjöttem az iskolából, és apám a szűk kis konyhánk viaszosvászonnal borított asztala mellett ült, előtte egy kupacban Marilee levelei. Mindet átolvasta. Ezzel nem gázolt bele a magánéletembe. A levelek családi tulajdont képeztek – ha két embert nevezhetünk egyáltalán családnak. Olyanok voltak nekünk, mint a felhalmozott kötvények, letéti jegyek, amelyekkel, ha majd elérem a nagykorúságot, megcsinálhatom a szerencsémet. Ha kifizetik az értéküket, majd apámról is tudok gondoskodni, és ő bizony rá is szorult a segítségre. A megtakarított pénze teljesen odalett, amikor csődbe ment a Luma Megyei Takarék- és Hitelszövetkezet, amit ezután mi is, mint a városban mindenki, úgy hívtunk, hogy „Bukta Bank”. Akkoriban még nem volt kiterjedt biztosítási rendszer a bankbetétekre. Ráadásul a Bukta Banké volt annak a kis épületnek a jelzáloga, amelynek földszintjén apám boltja volt, emeletén pedig az otthonunk. Azelőtt az épület a bank hitelének köszönhetően apámé volt. Miután a bank megbukott, a csődgondnokok felszámolták valamennyi érdekeltségét, és így elárvereztek minden hátralékban lévő jelzálogot is, tehát gyakorlatilag az összeset. És vajon miért voltak hátralékban? Mert mindenki elég ostoba volt ahhoz, hogy a megtakarított pénzét a Bukta Bankra bízza.

56

Tehát az apa, akit Marilee leveleinek olvasása közben találtam azon a délutánon, olyan ember volt, aki már csupán bérlő a házban, amely valaha az övé volt. Ami a földszinti boltot illeti: üres volt, hiszen nem engedhette meg magának, hogy azt is kibérelje. Egyébként is minden gépét és szerszámát elárverezte, hogy szerezzen néhány centet ennek a két embernek, akik, lám, elég ostobák voltak ahhoz, hogy megtakarított pénzüket a Bukta Bankra bízzák. Micsoda komédia! * Amikor az iskolatáskával a kezemben beléptem, apám felnézett Marilee leveleiből, és így szólt: – Tudod, mi ez a nő? Mindent megígért, de nincs semmije, amit adhatna. – Megnevezte azt az örmény szociopatát, aki Kairóban becsapta őt meg anyámat. – Ő az új Vartan Mamigonian – mondta. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem. És ő pontosan úgy beszélt, mintha a kézzel írt levelek részvények vagy biztosítási kötvények vagy hasonlók lettek volna: – Csak most olvastam el az apró betűs részt. Ezután elmondta, hogy Marilee első levelei gazdagok az olyan fordulatokban, mint „Mr. Gregory szerint”, vagy „Mr. Gregory úgy véli”, vagy „Mr. Gregory az ön tudtára kívánja adni”, de a harmadik levéltől kezdve az ilyen kitételek teljességgel eltűnnek. – Ez egy senki – mondta apám –, akiből soha nem is lesz semmi, aki megpróbál megkapni valakit valahogyan, és ehhez ellopja Gregorian tekintélyét. Nem voltam megdöbbenve. Valamelyik részem már észrevette ezt a levelekből. Valamelyik másik részemnek pedig sikerült eltemetni e rossz benyomásokat.

57

* Megkérdeztem apámat, mi indította éppen most erre a nyomozásra. Arra a tíz könyvre mutatott, amelyek Marilee-től érkeztek a címemre, nem sokkal azután, hogy elmentem az iskolába. Apám feltornyozta őket a mosogatónk csepegtetőtálcáján, amely mosogató tele volt piszkos tányérral és lábossal. Szemügyre vettem őket. Az akkori idők klasszikus ifjúsági regényei voltak: Kincses sziget, Robinson Crusoe, A svájci Robinson család, Robin Hood és a vidám cimborák kalandja, A Kerek erdő meséi, Gulliver utazásai, Shakespearemesék és így tovább. A második világháború előtti ifjúsági irodalom egy tucat világegyetemnyi távolságban volt a nem kívánt terhességektől és vérfertőzésektől és bérrabszolgaságtól és hűtlen középiskolai barátságoktól és hasonlóktól, melyekről Polly Madison regényeiben olvashatunk. Marilee azért küldte ezeket a könyveket, mert valamennyit Dan Gregory gazdag illusztrációi díszítettek. Nem csupán a mi lakásunk legszebb tárgyai voltak, de alighanem ezek voltak a legszebb tárgyak egész Luma megyében, s én úgy ís tekintettem rájuk. – Milyen kedves tőle! – kiáltottam fel. – Hát látod ezt? Hát látod ezt? – Már láttam – mondta apám. – Hát nem gyönyörűek? – kérdeztem. – Igen – mondta. – Gyönyörűek. De talán megmagyaráznád, hogy Mr. Gregorian, aki olyan nagy véleménnyel van rólad, miért nem írta alá legalább az egyiket, és miért nem írt legalább néhány biztató szót az én tehetséges fiamnak? Mindezt örményül mondta. Otthon sohasem beszélt másképp, csak örményül, mióta a Bukta Bank csődbe ment. *

58

Akkoriban nem sokat számított nekem, hogy a tanács és biztatás Gregorytól vagy Marilee-től érkezett. Ha szabad saját magamnak ilyesmit mondani, kölyök létemre mindenképp piszok jó művész lett belőlem. Annyira meg voltam győződve a fényes előmenetelemről, a New Yorkból jövő segítséggel vagy anélkül, hogy csupán apám vigasztalására védtem Marilee-t. – Ha ez a Marilee, akárki is legyen, akármi is legyen, olyan nagyra tartja a képeidet – mondta –, miért nem ad el egy párat, és küldi el neked a pénzt? – Eddig is rendkívül nagylelkű volt – feleltem, és valóban az is volt, nagylelkű az idejével, de nemcsak az idejével, hanem az akkoriban a világon beszerezhető legfinomabb művészi anyagokkal is. Fogalmam sem volt az értékükről, és neki sem lesz. Engedély nélkül vételezte Dan Gregory palotájának alagsori tartalékraktárából. Néhány év múlva saját szememmel is megláthattam azt a raktárat, és akármilyen termékeny is volt Dan Gregory, elég anyag volt ott, hogy egy tucat életre ellássa a szükségleteit. Marilee úgy gondolta, nem fog hiányozni, amit nekem elküld, és nem kért engedélyt, mert halálosan félt Gregorytól. Gregory gyakran megverte és rugdosta. De beszéljünk az anyagok valódi értékéről: az általam használt anyagok közül egyik sem volt holmi Szatén Dura-Lux. Mussini olajfestékem és Horadam akvarellem volt Németországból. Az ecseteim a Windsor és Newtontól származtak, Angliából. A pasztellkrétáim és a színes ceruzáim és a tintáim a Lefébvre-Foinet-től, Párizsból, a vásznam a Claessen’s-től származott, Belgiumból. A Sziklás-hegységtől nyugatra egyetlen más művész sem dolgozott ilyen megfizethetetlen anyagokkal! Ennélfogva Dan Gregory volt az általam valaha ismert egyetlen illusztrátor, aki feltételezte, hogy képei a világ nagy műkincsei között foglalnak majd helyet, aki olyan anyagokat használt, amelyek valóban képesek voltak arra, amire a Szatén

59

Dura-Lux-nak kellett volna képesnek lennie: túlélni Mona Lisa mosolyát. A többi illusztrátor örült, ha a munkái kibírták az utat a boltig. Gyakran mondogatták fanyalogva, hogy csak a pénzért végzik ezt a napszámos munkát, mivel ez a művészet olyan emberek számára készül, akik semmit sem tudnak a művészetről… de Dan Gregory más volt. * – Ez a nő használ téged – mondta apám. – Mire? – kérdeztem. – Hogy úgy érezze magát, mintha lenne valaki – mondta. * Özvegy Bermanné egyetért avval, hogy Marilee valóban használt engem, de szerinte nem arra, amire apám gondolt. – Maga volt a közönsége. Az írók ölni képesek a közönségért. – Egyszemélyes közönség? – kérdeztem. – Csak erre volt szüksége – mondta –, mindenkinek csak erre van szüksége. Csak nézze meg, hogyan javult a kézírása, hogyan nőtt a szókincse. Nézze, mennyi minden megírnivalót talált, ahogy rájött, hogy maga csügg minden szaván. Biztos, hogy annak a szemétláda Gregorynak nem tudott volna írni. Annak sem volt értelme, hogy hazaírjon, a rokonoknak. Nem is tudtak olvasni! Tényleg elhitte neki, hogy csak azért írja le a körülötte lévő dolgokat, hogy maga esetleg megfesse őket? – Igen – mondtam –, azt hiszem, elhittem. – Marilee hosszú leírásokat küldött a kenyérért sorban álló emberekről, akiket kitettek a munkahelyükről a válság miatt, meg szép nadrágot hordó emberekről, akiknek valamikor nyilvánvalóan volt pénze, de almát kellett árulniuk az utcasarkon, meg egy lábnélküli emberről valami rollerfélén, aki első világháborús veterán volt, legalábbis ezt állította magáról, és ceruzát árult a

60

Központi Nagy pályaudvaron, meg felsőbb osztálybeli emberekről, akik kénytelenek voltak gengszterekkel iddogálni az engedély nélküli csapszékekben, meg efféle dolgokról. – Ez a titka annak, hogy az ember élvezze az írást, és hogy amit ír, az a legmagasabb elvárásoknak is megfeleljen – mondta Mrs. Berman. – Nem szabad az egész világnak írni, és nem szabad tíz embernek írni, vagy kettőnek. Csak egyetlen embernek kell írni. * – Ki az a személy, akink maga ír? – kérdeztem. Azt felelte: – Ez nagyon furcsán fog hangzani, mert maga nyilván azt gondolja, hogy olyan valaki, aki az olvasóim korosztályából való, pedig nem. Azt hiszem, ez a könyveim titkos összetevője. Ezért tűnnek erőteljesnek és hitelesnek a fiatalok számára, ezért nem olyan a hangjuk, mintha egyik hülye tinédzser beszélne a másikhoz. Nem írok le soha semmi olyat, amit Abe Berman ne találna érdekesnek és igaznak. Abe Berman természetesen a férje volt, az agysebész, aki hét hónapja halt meg agyvérzésben. * Megint kérte tőlem a csűr kulcsait. Megmondtam neki, ha csak megemlíti még egyszer a csűrt, akkor én mindenkinek elmondom, hogy ő valójában Polly Madison, meghívom a helyi újságokat, hogy csináljanak vele interjút és így tovább. Ha ezt valóban megtenném, azzal nem csak Paul Slazingert tenném tönkre: a vallási fundamentalisták is idecsődülnének a küszöbünkhöz, lincselni. Véletlenül láttam valamelyik este a tévében egy hitszónok igehirdetését, aki azt mondta, hogy a Sátán négy irányból indított harcot az amerikai család ellen: a kommunizmussal, a

61

kábítószerrel, a rock and rollal és a Sátán testvérhúgának könyveivel, akinek a neve Polly Madison. * Marilee Kemppel folytatott levelezésemre visszatérve: a neki küldött üzeneteim hűvösebbek lettek, miután apám megbélyegezte, mint az új Vartan Mamigoniant. Többé nem számítottam rá semmiben. A felnőtté válás folyamatának részeként egyszerűen nem akartam, hogy továbbra is pótanyám próbáljon lenni. Kezdtem férfivá érni, és többé nem volt szükségem anyára, vagy legalábbis úgy gondoltam. Igazság szerint minden segítség nélkül kezdtem el művészként pénzt keresni, olyan fiatal létemre, és éppen ott, a csődbe ment kis San Ignacióban. Elmentem a helyi újsághoz, a Luma Megyei Harsonához valamiféle iskola utáni munkát keresni, és megemlítettem, hogy elég jól tudok rajzolni. A szerkesztő megkérdezte, tudnék-e rajzolni egy képet Benito Mussoliniről, az olasz diktátorról, aki Dan Gregory számára történetesen a hősök hőse volt, és én ezt két vagy talán három perc alatt megtettem, anélkül hogy a fényképre kellett volna pillantanom. Aztán egy gyönyörű, nőnemű angyalt rajzoltatott velem, és én megcsináltam ezt is. Aztán rajzoltatott velem egy képet, amin Mussolini egy liter valamit önt az angyal szájába. Aztán fölíratta velem az üvegre, hogy CASTOR OLAJ, az angyalra pedig hogy VILÁGBÉKE. Mussolini szívesen büntette úgy az embereket, hogy megitatott velük egy liter Castor olajat. Ez úgy hangzik, mint valami komikus módszer valakinek a megleckéztetésére, de nem az. Az áldozatok gyakran halálra okádták és szarták magukat. Aki túlélte, annak is teljesen szét volt szaggatva a belseje. Így történt hát, hogy serdületlen koromban politikai karikaturista lett belőlem. Hetente egy karikatúrát készítettem. A szerkesztő mindig pontosan megmondta, hogy mit rajzoljak.

62

* Legnagyobb meglepetésemre apám is virágzásnak indult mint művész. Ha bárki megpróbálta volna kitalálni, hogy honnan örököltem a művészi tehetségemet, egy dolog biztosnak látszott: nem apámtól és nem az apai ágon valakitől. Amikor még megvolt a cipőjavító üzlete, sohasem láttam, hogy bármi képzelőerőre valló dolgot készített volna a körülötte heverő hulladékból, például nekem egy díszes övet vagy anyámnak egy erszényt. Cipőjavító volt, akit nem érhet meglepetés, és semmi több. De egyszer csak, mintha révületben lenne, a legegyszerűbb kézi szerszámokkal tökéletesen szép cowboycsizmákat kezdett készíteni, amelyeket házról házra járva árult. Nemcsak puhák voltak, és kényelmesek: szemkápráztató ékszerek voltak a férfias lábszáron és bokán, szikrázó „arany- és ezüstcsillagokkal” és sasokkal és virágokkal és vágtató vadlovakkal, amelyeket kilapított konzervdobozokból és üvegkupakokból vágott ki. De életének ez az új fejleménye számomra nem volt olyan kedves, mint önök gondolhatják. Valójában felállt tőle a hátamon a szőr, mert amikor a szemébe néztem, ott többé már nem voltak otthon. * Évekkel később láttam, amikor ugyanez történt Terry Kitchennel. Azelőtt ő volt a legközelebbi barátom. És hirtelen elkezdte megfesteni azokat a képeket, amelyek miatt ma sokan azt mondják, hogy ő volt a legnagyobb az absztrakt expresszionisták között, jobb mint Pollock, mint Rothko. Ez remek dolog volt szerintem, kivéve, hogy amikor a szemébe néztem, ott többé már nem voltak otthon. Jaj nekem!

63

No de hogy visszatérjünk 1932 karácsony tájékára, Marilee legutóbbi levelei szerteszét hevertek valahol, többnyire olvasatlanul. Beleuntam, hogy a közönsége legyek. És akkor a következő távirat érkezett, nekem címezve. Mielőtt kinyitottuk, apám megjegyezte, hogy ez az első távirat, amit a családunk valaha is kapott. Ez állt benne: LEGYEN A SEGEEDEM. FIZETEM AZ IDEUTAZAAST PLUSSZ INGYEN SZAALLAAS, EETKEZEES, SZEREENY ZSEBPEENZ, MUEVEESZETI TANULMAANYOK. DAN GREGORY

8. Az első ember, akinek erről a rendkívüli lehetőségről beszámoltam, az öreg szerkesztő volt az újságnál, ahová a karikatúrákat rajzoltam. Arnold Coatesnek hívták, és ezt mondta nekem: – Te igazi művész vagy, és ki kell kerülnöd innen, különben összeaszol, mint a mazsola. Apád miatt ne aggódj! Apád egy tökéletesen elégedett, önellátó hullajelölt, ha nem veszed zokon a szavaimat. – New York neked csak átszállóhely lesz – folytatta. – Az igazi festők Európában vannak, és mindig is ott lesznek. Ebben tévedett. – Ezelőtt soha nem imádkoztam, de ma éjszaka imádkozni fogok, hogy soha ne menj Európába, mint katona. Soha többé nem szabad belemásznunk olyasmibe, hogy olyannyira szeretett, ágyúik és géppuskáik számára mi biztosítsuk a húst. Bármikor képesek lennének háborút kezdeni. Nézd csak meg, milyen nagy hadseregeket tartanak a világválság kellős közepén!

64

– Ha még állnak majd a városok, amikor Európába mész – mondta –, és órákig üldögélsz egy kávéházban kávét vagy bort vagy sört szopogatva, és festészetről és zenéről és irodalomról beszélgetsz, ne felejtsd el, hogy a körülötted lévő európaiak, akik az amerikaiaknál oly sokkal civilizáltabbnak tűnnek, csupán egyetlen dologra várnak: arra az időre, mikor megint szabad lesz egymást legyilkolniuk és mindent szétrombolniuk. – Ha rajtam múlna – mondta –, az amerikai földrajzi könyvek a rendes nevükön hívnák az európai országokat: „Szifilisz Birodalom”, „Öngyilkos Köztársaság”, „Mániás Depresszió”, amely természetesen a kies „Paranoiá”-val határos. – Tessék! – mondta. – Most elvettem a kedved Európától, pedig még nem is láttad. Lehet, hogy a művészettől is elvettem a kedved, de remélem, nem. Nem látom be, hogyan lehetne a művészeket hibáztatni, amiért gyönyörű és többnyire ártatlan alkotásaik valamilyen okból egyre boldogtalanabbá és vérszomjasabbá teszik az európaiakat. * Így beszélt akkoriban egy átlagos amerikai hazafi. Alig hihető, mennyire utáltuk valaha a háborút. Azzal dicsekedtünk, milyen kicsi a hadseregünk meg a haditengerészetünk, és hogy Washingtonban milyen csekély a tábornokok és tengernagyok befolyása. A hadianyaggyártókat úgy hívtuk, hogy „halálárusok”. El tudják ezt képzelni? * Manapság természetesen a halálárusítás hozzávetőleg az egyetlen jövedelmező iparágunk, mint az unokáink bankszámlái mutatják, tehát legfőbb művészeti formáink, a filmek és televíziós és politikai szónoklatok és újságcikkek mondanivalója a gazdaságosság jegyében egyszerűen ez kell,

65

hogy legyen. A háború maga a pokol, hát persze, de a fiúból másképpen nem válhat férfi, csakis valamiféle tűzharcban, lehetőleg, bár semmiképp sem okvetlenül, a csatatéren. * Így hát elmentem New Yorkba újjászületni. A legtöbb amerikai számára mindig is könnyű volt elmenni máshová és újrakezdeni, és könnyű is marad. Szüleimre ez nem volt jellemző. Nekem nem volt semmiféle állítólagos szent földdarabom vagy baráti társaságom vagy rokonságom, amit elhagyhattam volna. Sehol nincs olyan filozofikus értéke a null számnak, mint az Egyesült Államokban. „Itt megy egy semmi” – mondja az amerikai, amikor ellöki magát a magas ugródeszkáról. Igen, és az elmém tényleg olyan üres volt, mint egy embrióé, miközben átszeltem a kontinenst az anyaméhszerű pullmankocsikban. Olyan volt, mintha soha nem is létezett volna semmiféle San Ignacio. Igen, és amikor Chicago felől a Twentieth Century Limited berobogott velem a New York alatti, csövekkel és drótokkal barázdált alagútba, akkor az anyaméhet elhagyva a szülőcsatornába kerültem. Tíz perc múlva megszülettem a Központi Nagy pályaudvaron, életem első öltönyében, kezemben egy papundekli bőrönddel és a legjobb rajzaimat tartalmazó mappával. Ki volt ott, hogy fogadja ezt a csábos örmény csecsemőt? Egy lélek sem. Egy lélek sem. * Remek Dan Gregory-illusztráció lett volna belőlem egy olyan történethez, amelyben egy bugris egy szál egyedül találja magát egy városban, ahol még sohasem járt. Az öltönyömet a Sears és Roebuck áruházból postán rendeltem. Senki úgy nem

66

tudott olcsó, postán rendelt ruhákat rajzolni, mint Dan Gregory. A cipőm régi volt, és kitaposott, de kifényesítettem, és saját kezűleg tettem rá új gumisarkot. Új cipőfűzőt is fűztem bele, de az egyik elszakadt valahol Kansas City tájékán. Igazán jó megfigyelő észrevette volna az otromba csomót a szakadt cipőfűzőn. Senki úgy nem tudta megragadni valamely regényhős lelki és gazdasági állapotát a cipője segítségével, mint Dan Gregory. Az arcom mindazonáltal nem felelt volna meg bugrisnak egy akkori újságban megjelenő novellához. Dan Gregorynak angolszászt kellett volna csinálnia belőlem. * A fejemet egy indiántörténethez tudta volna felhasználni. Tűrhető Hiawatha lett volna belőlem. Egyszer illusztrált egy drága Hiawatha-kiadást, és a címszereplőhöz egy görög pecsenyeárus fiát használta modellnek. Az akkori filmekben, ha valakinek nagy orra volt, ha valakinek a Földközi-tenger partjairól vagy a Közel-Keletről jöttek az ősei, ha volt egy kis színészi érzéke, máris játszhatott őrjöngő sziút vagy akármit. A közönségnek több se kellett. * Hogy epekedtem, hogy újra azon a vonaton lehessek! Ott olyan boldog voltam! Imádtam azt a vonatot! Magát a mindenható Úristent is bizonyosan jókedvre derítette, amikor az emberi lények úgy vegyítették a vasat és a vizet és a tüzet, hogy vasút lett belőle! Manapság természetesen mindent plutóniummal kell csinálni, na meg lézersugárral. *

67

És Dan Gregory tudott ám vonatokat rajzolni! A gyártóktól megszerezte a tervrajzokat, és azokból dolgozott, úgyhogy egy rossz helyre rajzolt szegecs vagy akármi sem zavarta meg a képet, még egy vasutas számára sem. És ha az érkezésem napján készített volna egy képet a Twentieth Century Limitedről, akkor a külsején lévő sár és por pontosan megfelelt volna a Chicago és New York közötti útnak. Senki úgy nem tudott mocskot rajzolni, mint Dan Gregory. De akkor nem volt sehol. És Marilee sem. Miért nem küldött ki elém valakit a hatalmas Marmon túrakocsiján? * Pontosan tudta, mikor érkezem. Ő maga választotta ki a dátumot, ráadásul könnyen megjegyezhetőt. Szent Valentin napja volt. És annyira szívélyes volt az üzeneteiben, ráadásul nem Marilee vagy más szolga közvetítésével. Minden mondat az ő saját kézírása volt. Rövid mondatok voltak, de ugyanakkor hihetetlenül nagylelkűek. Nemcsak a magam számára vettem egy meleg öltönyt az ő költségén, hanem apámnak is. Annyi megértés volt a leveleiben! Nem akarta, hogy megijedjek a vonaton, vagy bolondot csináljak magamból, tehát elmondta, hogyan kell viselkedni egy pullman hálókocsiban és az étkezőkocsiban, és mikor mennyi borravalót kell adni a pincéreknek és hordároknak, és hogyan kell átszállni Chicagóban. A saját fiához sem lehetett volna jobb, ha lett volna neki fia. Még azt a gondot is magára vette, hogy postai pénzküldeményként küldte el a költségeket, nem pedig személyre szóló csekken, ami azt mutatta, hogy nem ismeretlen előtte San Ignacio egyetlen bankjának csődje. Egy dologról azonban nem tudtam: decemberben, amikor a táviratot küldte, Marilee kórházban volt, mert eltört mindkét lába és az egyik karja. Gregory lökte meg a műtermében úgy,

68

hogy hátrafelé lezuhant a lépcsőn. Halottnak látszott, amikor leért, és történetesen ott állt két szolga, épp a lépcső aljánál. Úgyhogy Gregory rémült volt, és bűntudatos. Amikor először meglátogatta Marilee-t a kórházban, nagy szégyenkezve azt mondta neki, hogy bocsásson meg, és hogy annyira szereti, hogy bármit megadna neki, amit csak kér, kérjen akármit. Alighanem azt hitte, hogy Marilee gyémántokat fog kérni, vagy valami hasonlót, de ő egy emberi lényért emelt szót. Énértem. * Circe Berman azt vetette fel az imént, hogy én pótlék voltam a számára az örmény kisbabáért, akit Svájcban kivettek a méhéből. Meglehet. * És ezután Marilee megmondta Gregorynak, hogy mit írjon nekem a táviratban, meg a leveleiben, és mire mennyi pénzt küldjön nekem és így tovább. Amikor megérkeztem New Yorkba, Marilee még mindig kórházban volt, de arra biztosan nem számított, hogy Gregory nem fog kijönni elém az állomásra. Pedig Gregory pontosan ezt tette. Kezdett visszaaljasodni. * De még ez sem a teljes történet. A teljes történetet csak akkor tudtam meg, amikor a háború után Firenzében meglátogattam Marilee-t. Gregory akkor már történetesen körülbelül tíz éve halott volt, és Egyiptomban volt eltemetve. Csak a háború után mondta el nekem a Portomaggiore grófnőként újjászületett Marilee, hogy énmiattam lökték le a

69

lépcsőn akkor, 1932-ben. Megóvott ettől a zavarba ejtő ismerettől, és, bár bizonyára egészen más okból, így tett Dan Gregory is. De aznap este, amikor Gregory majdnem megölte, Marilee azért ment fel a műtermébe, hogy első alkalommal komolyan felhívja a figyelmét a képeimre. Az eltelt évek alatt, amióta képeket küldözgettem New Yorkba, még egyetlen pillantást sem vetett rájuk. Marilee úgy gondolta, ezúttal talán másképp lesz, mert Gregoryt még soha nem látta olyan jókedvűnek. Miért volt jókedvű? Aznap délután köszönőlevelet kapott attól az embertől, akit a legcsodálatosabb vezetőnek tartott a földön, Mussolini olasz diktátortól, aki ellenségeivel Castor olajat itatott. Mussolini egy róla készült portréért mondott köszönetet, amelyet Gregory ajándékba készített. Mussolini az Alpokon átkelő csapatok tábornokaként volt megfestve egy hegytetőn, napkeltekor, és elhihetik, hogy minden darabka bőr és szegély és zsinór és veret és hajtás és valamennyi kitüntetés pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Senki úgy nem tudott veretet, hajtást és kitüntetést festeni, mint Dan Gregory. Gregoryt nyolc év múlva lőtték agyon Egyiptomban, történetesen az angolok, minthogy olasz egyenruha volt rajta. * De a lényeg a következő: Marilee kiteregette a képeimet a műterem ebédlőasztalára, és Gregory pontosan tudta, hogy miről van szó. Ahogyan Marilee remélte, el is indult a képek felé, a tőle telhető legnagyobb nyájassággal. Abban a pillanatban, ahogy közelről rájuk nézett, dührohamban tört ki. De nem a képeim jellege bőszítette fel. Az általam használt anyagok minősége volt az ok. Egy kaliforniai kölyök művész nem juthatott hozzá ilyen drága külföldi festékekhez és papírokhoz és vásznakhoz. Nyilvánvaló volt, hogy mindezt Marilee vételezte az ő tartalékraktárából.

70

Így hát taszított rajta egyet, Marilee pedig háttal lezuhant a lépcsőn. * Valahol itt szeretnék szólni arról az öltönyről, amit a magaméval együtt a Sears és Roebucknál rendeltem. Apámmal összemértük egymás testmagasságát, ami már önmagában is furcsa volt, mert nem emlékszem, hogy azelőtt valaha megérintettük volna egymást. De amikor a ruhák megérkeztek, nyilvánvalóvá vált, hogy valahol valaki rossz helyre tett egy tizedesvesszőt apám nadrágadatainak esetében. Akármilyen rövid lábai voltak, a nadrág sokkal rövidebb volt. Akármilyen cingár volt középtájt, a nadrágot nem tudta begombolni a derekán. A zakó egyébként tökéletes volt. Úgyhogy azt mondtam neki: – Sajnálom ezt a nadrágdolgot. Kénytelen leszel visszaküldeni. És ő azt mondta: – Nem. Nekem nagyon tetszik. Nagyon jó temetési ruha. És én azt kérdeztem: – Mit értesz azon, hogy „temetési ruha”? – Magam elé képzeltem apámat, ahogy nadrág nélkül jelenik meg más emberek temetésén, nem mintha tudomásom szerint bárkink is elment volna a temetésére az anyámén kívül. És ő azt mondta: – Az embernek nem kell nadrágot viselnie a saját temetésén. * Amikor öt évvel később visszamentem a temetésére San Ignacióba, mindenesetre annak az öltönynek a zakójában volt kiterítve, de a koporsó alsó fele le volt zárva, így hát meg kellett

71

kérdeznem a temetési vállalkozót, hogy van-e az apámon nadrág. Kiderült, hogy van, és nagyon jól illik rá. Tehát apám nem sajnálta a fáradtságot, hogy méretére való nadrágot szerezzen a Sears és Roebuck áruházból. De a temetési vállalkozó szavaiban volt két váratlan fricska. Történetesen nem ugyanaz az ember volt, aki anyámat eltemette. Az az ember, amelyik anyámat eltemette, tönkrement és elköltözött a városból, hogy máshol próbáljon szerencsét. Az az ember, amelyik apámat temette, szerencsét próbálni jött San Ignacióba, ahol az utcák arannyal vannak kirakva. Az egyik meglepő híre az volt, hogy apámat az egyik saját készítésű cowboycsizmájában fogják eltemetni, amit akkor viselt, amikor a moziban meghalt. A másik fricska a temetési vállalkozónak az a feltételezése volt, hogy apám mohamedán. Ettől egész izgatott lett. A legnagyobb kaland volt olyasvalakinek a számára, aki elfogulatlanul kegyeletes igyekezett lenni egy őrülten pluralista demokráciában. – Az ön apja az első mohamedán, akiről gondoskodnom kell – mondta. – Remélem, eddig semmit sem csináltam rosszul. Nem volt a környéken egy mohamedán sem, akitől tanácsot kérhettem volna. El kellett volna mennem egészen Los Angelesig. Nem akartam elrontani a mulatságát, úgyhogy azt mondtam, minden a legnagyobb rendben van. – Csak ha sertéshúst eszik, ne menjen túl közel a koporsóhoz – tettem hozzá. – Ez minden? – kérdezte. – Igen – mondtam –, és természetesen mondja azt, hogy „Allah legyen áldott”, amikor lezárja a fedelet. Amit meg is tett.

72

9. Hogy mennyire voltak jók a képeim, amelyekre Dan Gregory oly röpke pillantást vetett, mielőtt Marilee-t lelökte a lépcsőn? Ha szellemileg nem is, technikailag eléggé piszok jók voltak egy magam korabeli kölyöktől, egy olyan kölyöktől, akinek maga által előírt leckéi nem álltak másból, mint Dan Gregory képeinek lemásolásából, vonásról vonásra. Nyilvánvalóan arra születtem, hogy a legtöbb embernél jobban rajzoljak, mint ahogy özvegy Bermanné és Paul Slazinger nyilvánvalóan arra született, hogy a legtöbb embernél jobban tudjon történeteket elmondani. Más emberek nyilvánvalóan arra születtek, hogy énekeljenek és táncoljanak, vagy az ég csillagait magyarázzák, vagy bámulatos trükköket csináljanak, vagy kiváló vezetők legyenek, vagy sportolók és így tovább. Úgy gondolom, ennek az okát azokban az időkben kell keresnünk, amikor az embereknek kis, rokoni közösségekben kellett élniük, talán ötvenes vagy legfeljebb százas csoportokban. És az evolúció vagy Isten vagy valami egyéb úgy rendezte genetikailag a dolgokat, hogy a kis családok működjenek, hogy felviduljanak, hogy mindegyikben lehetett valaki, aki történeteket tudott mesélni a tábortűznél, és valaki más, aki képeket festett a barlangok falára, és valaki más, aki nem félt semmitől és így tovább. Ezt gondolom én. És egy ilyen rendszernek ma már nincs értelme, mert a mérsékelt tehetséget egyszerűen értéktelenné tette a nyomtatott sajtó és a rádió és a televízió és a műholdak és hasonlók. Egy mérsékelten tehetséges személynek, aki ezer évvel ezelőtt a közösség féltett kincse lett volna, ma másfajta munkát kell keresnie, mert a modern tömegkommunikáció révén eleve világbajnokokkal kénytelen naponta versenyre kelni. Az egész bolygó nagyon jól elvan azzal a kábé tucatnyi bajnoki teljesítménnyel az emberi szaktudás különböző

73

területein. A mérsékelten tehetséges személynek persze palackba zárva kell tartania a tehetségét, egészen addig, míg, hogy úgy mondjam, berúg egy esküvőn, és sztepptáncot jár a dohányzóasztalon, mint Fred Astaire vagy Ginger Rogers. Nevünk is van az ilyen emberekre. Úgy hívjuk őket: „feltünősködő”. Vajon hogyan dicsérjük meg az ilyen „feltünősködőt”? Azt mondjuk neki másnap reggel: „Hej ! Te aztán jól bepiáltál tegnap este!” * Tehát amikor Dan Gregory segédje lettem, a sokszorosított művészet világbajnokával szálltam ringbe. Az ő illusztrációi hatására akárhány tehetséges fiatal művész felhagyhatott a művészettel, gondolván: „Istenem, soha nem leszek képes ilyen csodálatosat csinálni.” Ha most belegondolok, kemény kis kölyök lehettem. Amikor elkezdtem Gregoryt másolni, a legelső képtől kezdve azt mondogattam magamnak, és hatásosan: „Ha elég keményen dolgozom, istenuccse én is meg tudom csinálni!” * Ott voltam tehát a Központi Nagy pályaudvaron, és rajtam kívül mindenkit ölelgetett és csókolgatott látszólag mindenki. Arra nem is számítottam, hogy Gregory kijön elém, de hol lehet Marilee? Tudta, hogy hogy nézek ki? Hát persze. Számos önarcképet küldtem neki, meg az anyám által készített fényképeket is. Apám egyébként nem volt hajlandó a fényképezőgéphez nyúlni, mondván, hogy az csak a halott bőrt meg lábkörmöket meg szőrt ragadja meg, amit a rég elment emberek hátrahagytak. Azt hiszem, azt gondolta, a fénykép hitvány pótlék a lemészárolt emberekért.

74

Még ha Marilee nem is látta volna a képeimet, akkor is könnyű lett volna észrevennie, minthogy messze én voltam a pullmankocsik legsötétebb bőrű utasa. A nálam lényegesen sötétebb utasokat akkoriban a szokásjog kizárta a pullmankocsin való utazásból, meg persze majdnem minden szállodából és színházból és étteremből. * És vajon én biztos voltam benne, hogy észreveszem Marileet az állomáson? Talán furcsállják, de nem voltam benne biztos. Kilenc fényképet küldött nekem az évek során, amelyek most egybe vannak kötve a leveleivel. A legkitűnőbb felszereléssel maga Dan Gregory készítette őket, akiből könnyedén lehetett volna sikeres fotós is. De Gregory mindig pózba állította Marilee-t, sőt be is öltöztette valamelyik általa illusztrált történet szereplőjének: Josephine császárnénak, F. Scott Fitzgerald-féle csitrinek, barlanglakó ősasszonynak, amerikai telepesfeleségnek, sellőnek, miegyébnek. Nehéz volt és ma is nehéz elhinni, hogy a képek ugyanarról a nőről készültek. Sok szép lány volt a peronon, minthogy a Twentieth Century Limited a legelegánsabb vonat volt a maga idejében. Úgyhogy egyik nővel a másik után próbáltam szemezni, remélve, hogy koponyája belsejében felvillantom a felismerés villanykörtéjét. De attól tartok, az egyetlen dolog, amit sikerült elérnem, hogy minden nő számára megerősítettem: a sötétebb bőrű fajok tényleg kéjsóvárak és léhák, mivel közelebb állnak a csimpánzokhoz és gorillákhoz, mint a fehérek. * Polly Madison alias Circe Berman bejött és kiment, de elolvasta, ami az írógépemben van, anélkül hogy megkérdezte volna, bánom-e. Nagyon is bántam! – Épp egy mondat közepén vagyok – mondtam.

75

– Ki nem? – mondta. – Csak az jutott eszembe, nem borzong-e bele, hogy ilyen régi idők embereiről ír. – Nem vettem észre ilyesmit – mondtam. – Jó pár dolog elszomorított, amire évek óta nem gondoltam, de ennyi az egész. Borzongás? Az nincs. – Gondoljon csak bele! – mondta. – Maga tud mindenféle szörnyű dologról, ami ezekkel az emberekkel meg fog történni, magát is beleértve. Nem akarna beugrani egy időgépbe, visszamenni és figyelmeztetni őket, ha megtehetné? – Leírta a baljós képet a Los Angeles-i pályaudvaron, 1933-ban. – Egy örmény fiú egy papundekli bőrönddel és egy mappával elköszön bevándorló apjától. Indul szerencsét próbálni a kétezer-ötszáz mérföldre lévő nagyvárosba. Egy öregember, szempánttal, aki most érkezett időgéppel 1987-ből, mellé sompolyog. Mit mond neki az öregember? – Gondolkodnom kell rajta – mondtam. Megráztam a fejem. – Semmit. Időgép törölve. – Semmit? – kérdezte. Ezt mondtam: – Szeretném, hogy amíg csak lehet, megmaradhatna abban a hitben, hogy nagy művész lesz belőle, és jó apa. * Alig telt el fél óra: újra bekukkantott és megint kiment. – Csak eszembe jutott valami, aminek esetleg hasznát veheti valahol – mondta. – Az juttatta eszembe, amit korábban írt. Hogy az apja elkezdett gyönyörű cowboycsizmákat készíteni, és akkor maga belenézett a szemébe, és ott többé már nem volt semmi. Vagy amikor a barátja, Terry Kitchen elkezdte a legjobb képeit festeni a szórópisztolyával, és maga belenézett a szemébe, és ott sem volt már többé semmi. Feladtam. Kikapcsoltam a villanyírógépet. Hogy hol tanultam meg gépelni? A háború után beiratkoztam egy gépíró tanfolyamra, amikor azt hittem, üzletember lesz belőlem.

76

Hátradőltem a székben, és lehunytam a szemem. Az iróniát úgyis elengedi a füle mellett, főleg, ami a magánéletre vonatkozik, de én azért megpróbáltam. – Csupa fül vagyok a mondtam. – Ugye, még soha nem mondtam el magának, mi volt az utolsó mondat, amit Abe mondott, mielőtt meghalt? – kérdezte. – Nem, még soha. – Éppen ezen gondolkodtam akkor is, az első nap, amikor maga lejött a partra. – Oké – mondtam. A legvégén a férje, az agysebész már nem tudott beszélni, de a bal kezével még mindig tudott rövid üzeneteket firkantani, bár egyébként jobbkezes volt. A bal keze volt az egyetlen része, amely még működött egy kicsit: Circe állítása szerint végső közleménye így szólt: „Rádiószerelő voltam.” – Lehet, hogy a károsodott agya valóban azt hitte, hogy ez a szó szerinti igazság – mondta –, de lehet, hogy arra a következtetésre jutott, hogy valamennyi általa operált agy voltaképpen vevőkészülék, amely a kívülről érkező jeleket fogadja. Érti az elképzelést? – Azt hiszem, értem – mondtam. – Attól, hogy zene jön abból a kis dobozból, amit rádiónak hívunk – mondta, és e szavaknál odajött hozzám, és az ujjával megkopogtatta a fejemet, mintha rádió volna –, még nem gondoljuk, hogy ül benne egy szimfonikus zenekar. – Mi köze ennek apámhoz és Terry Kitchenhez? – Lehet, hogy amikor elkezdtek valami olyasmit csinálni, amit azelőtt sohasem csináltak, és a személyiségük is megváltozott – mondta –, lehet, hogy egy másik adó jeleit kezdték fogni, és ennek az adónak egészen más elképzelései voltak arról, hogy mit kell mondaniuk és tenniük. *

77

Azóta már kipróbáltam ezt az „emberi-lények-mintrádióvevők-és-semmi-egyéb” elméletet Paul Slazingeren, ő pedig eljátszott vele egy kicsit. – Szóval a Green River temető tönkrement rádiókkal van tele – tűnődött –, de az adók, amelyekre be voltak állítva, tovább működnek. – Ez volna az elmélet – mondtam. Azt mondta, az ő feje az utóbbi húsz évben semmilyen adást nem tudott fogni, csak sercegést, meg valamit, ami úgy hangzott, mint az időjárás-jelentés, de valamilyen idegen, általa még sohasem hallott nyelven. Azt is mondta, hogy a házasságuk vége felé a felesége, Barbira Mencken színésznő úgy viselkedett, „mintha fejhallgató lenne rajta, és az 1812-es nyitányt hallgatná, sztereóban. Akkor kezdett igazi színésznő lenni belőle, és nem csupán a sok közül az egyik csinos lány a színpadon, akit mindenki kedvel. Attól fogva nem is volt Barbara. Egyik pillanatról a másikra „Bar-biiir-ah!” a lett belőle. Azt mondta, hogy a névváltozást először a válási procedúra során hallotta, amikor az ügyvédje „Barbira” néven hivatkozott rá, és le is betűzte a törvényszéki gyorsírónak. Később, kint a bírósági folyosón Slazinger megkérdezte a feleségétől: „Mi a csuda történt Barbarával?” Azt válaszolta, hogy Barbara meghalt! Úgyhogy Slazinger ezt mondta neki: „Akkor mi a veszekedett fenének adtunk ki ennyi pénzt az ügyvédekre?” * Azt mondtam, hogy én szinte ugyanezt láttam végbemenni Terry Kitchennél, amikor először játszott a festékszóró berendezéssel, és piros autózománcból sorozatokat lőtt egy ócska farostlemezdarabra, amit a burgonyás csűr oldalához támasztott. Hirtelen ő is olyan lett, mintha fejhallgatón egy

78

végtelenül csodálatos rádióműsort hallgatna, amit én nem hallok. A piros volt az egyetlen szín, amellyel játszhatott. A két doboz piros festéket a szórópisztollyal együtt vettük néhány órával azelőtt egy montauki autóalkatrész-boltban. „Ezt nézd meg! Ezt nézd meg!” – mondta minden sorozat után. – Éppen fel akart hagyni a festészettel, és be akart szállni az apja ügyvédi irodájába, mielőtt megvettük azt a festékszórót – mondtam. – Barbira éppen fel akart hagyni a színészettel, és inkább gyereket akart szülni – mondta Slazinger. – És akkor megkapta a nővér szerepét Tenessee Williams Üvegfigurák című darabjában. * Voltaképpen most, hogy így visszagondolok: Terry Kitchen akkor ment át a radikális személyiségváltozáson, amikor meglátta az eladó festékszórót, és nem amikor azokat az első sorozatokat lőtte a farostlemezre. A festékszórót én láttam meg először, és megjegyeztem, hogy biztos a háborúból maradt, mert pont olyan volt, mint azok a szórópisztolyok, amiket a hadseregben használtam az álcázáshoz. – Vedd meg nekem! – mondta. – Minek? – kérdeztem. – Vedd meg nekem! – mondta újra. Meg kellett, hogy szerezze, pedig nem is tudta volna, hogy mi az, ha én nem mondom meg neki. Sohasem volt pénze, habár régi és nagyon gazdag családból származott, és nálam csak az a pénz volt, ami járókára meg egy gyerekágyra kellett volna abba a házba, amit Springsben vettem. Éppen azon mesterkedtem, hogy a városból vidékre költöztessem a családomat, meglehetősen akaratuk ellenére. – Vedd meg nekem! – mondta újra. És én azt mondtam:

79

– Jól van. Nyugodj meg! Jól van, jól van. * És most ugorjunk be a jó öreg időgépünkbe, és megint menjünk vissza 1932-be! Mérges voltam, amiért senki nem várt a Központi Nagy pályaudvaron? Egyáltalán senki. Ameddig hittem abban, hogy Dan Gregory a legnagyobb élő művész, nem tehetett rosszat. És amíg nem szakítottam vele, ő meg énvelem, sokkal rosszabb dolgokat is meg kellett bocsátanom neki, mint hogy nem várt a vonatnál. * Mi volt az oka, hogy még csak közelébe sem ért a valódi nagyságnak, holott nála bámulatosabb mesterember sohasem élt? Nagyon sokat gondolkodtam ezen, és bármilyen választ adok, az rám is vonatkozik. Messze én voltam a legjobb mesterember az absztrakt expresszionisták között, de még egy vakondtúrásra sem sikerült felkapaszkodnom; esélyem sem volt rá soha. És nem csak a Szatén Dura-Luxszal kapcsolatos fiaskómra gondolok. Rengeteg képet festettem a Szatén DuraLux előtt, és jó párat utána is, de az istennek se voltak jók. Felejtsünk most el engem, és koncentráljunk Dan Gregory műveire. Az anyagi dolgokban igazat mondtak, de az időről hazudtak. Gregory pillanatokat dicsért. Kisgyerek és a Mikulás első találkozását, gladiátor győzelmét, a Circus Maximusban, a transzkontinentális vasút építését lezáró aranyszegecs beverését, nő kezét megkérő férfi térdre hullását. De hiányzott belőle a mersz, vagy a bölcsesség, vagy csak egyszerűen a tehetség, hogy valahogyan jelezze: az idő folyékony, egyik pillanat sem fontosabb a másiknál, és minden pillanat elillan. Hadd fogalmazzam meg másképp: Dan Gregory preparátor volt. Állítólagosan nagy pillanatokat tömött ki és lakkozott be

80

és molytalanított, de mindegyikről kiderült, hogy bánatos porfogók, akár valami falusi árverésen vett szarvaskoponya, vagy fogorvosi várószobában cápafej a falon. Világos? Hadd fogalmazzam meg másként is: az élet lényege, hogy sohasem áll meg. Hová tart? A születéstől a halál felé. Az élet útján nincsenek megállók. Még a tarka abroszon egy tál gyöngyöt ábrázoló kép is folyékony, ha Mester ecsetje vitte a vászonra. Igen, és valamilyen csoda folytán én soha nem voltam képes festőként elérni, és Dan Gregory sem, amit a legjobb absztrakt expresszionisták az igazán nagy képeiken elértek. Az ilyen képen ugyanis mindig jelen van a születés és a halál. A születés és a halál még azon az ócska farostlemezdarabon is jelen volt, amit Terry Kitchen annyi évvel ezelőtt látszólag véletlenszerűen összespriccelt. Nem tudom, hogyan került oda a születés és a halál, és nem tudta ő sem. Sóhajtok. „Jaj nekem” – mondja az öreg Rabo Karabekian.

10. Vissza 1933-ba! A Központi Nagy pályaudvaron egy rendőrnek bemondtam Dan Gregory címét. Azt mondta, hogy csak öt háztömbnyire van onnan, és el sem lehet téveszteni, mert a városnak ez a része olyan egyszerű, mint a sakktábla. Tombolt a gazdasági válság, tehát az állomás és az utca nyüzsgött az otthontalan emberektől. Csakúgy, mint manapság. Az újságok munkások elbocsátásáról és farmok dobra veréséről szóló történetekkel voltak tele. Csakúgy, mint manapság. Véleményem szerint a változás csak annyi, hogy ma, hála a televíziónak, el tudjuk leplezni a gazdasági válságot. Talán egy harmadik világháborút is képesek lennénk elleplezni.

81

Könnyű séta volt tehát, és rövidesen egy nemes tölgyfából készült kapu előtt találtam magam, amelyet új mesterem a Liberty magazin karácsonyi számának címlapjához használt fel. A jókora vaspántok rozsdásak voltak. Senki úgy nem tudta visszaadni a rozsdát és a rozsdafoltos tölgyfát, mint Dan Gregory. A kopogtatónak víziszörny formája volt, a víziszörny nyakláncát és haját összefonódott mérges kígyók alkották. A hiedelem szerint ha az ember közvetlenül szembenéz egy ilyen – Gorgónak is nevezett – víziszörnnyel, kővé válik. Ezt ma elmondtam a kölyköknek az úszómedencémnél. Még sohasem hallottak a Gorgónak is nevezett víziszörnyekről. Nem hiszem, hogy bármiről is hallottak volna, amiről az előző este nem esett szó a tévében. * A Liberty címlapján, ugyanúgy, mint a valóságban, a Gorgó rosszindulatú arcának ráncait és a tekergőző kígyók közötti réseket megfogta a rézrozsda. Senki úgy nem tudta visszaadni a rézrozsdát, mint Dan Gregory. A címlapon egy magyalkoszorú is volt akasztva a kopogtatóra, de az igaziról akkorra már levették. Néhány levél barna volt, és a széle felé pöttyös. Senki úgy nem tudta visszaadni a növényi betegségeket, mint Dan Gregory. Így hát felemeltem a Gorgó súlyos nyakláncát, majd visszaejtettem. A bumm végigvisszhangzott a bejárati csarnokon, amelynek csillárját és íves lépcsőjét szintén jól ismertem. Egy mesésen gazdag lányról szóló történethez szolgált illusztrációul, aki beleszeretett a család sofőrjébe: azt hiszem, a Collier’s-ben olvastam. Nem névről bár, de ismertem a férfit is, aki a bummomra ajtót nyitott, minthogy Gregory számos képének volt a modellje, többek között egy mesésen gazdag lányról és a sofőrjéről szólónak is. Ő volt a sofőr, aki a történetben megmentette a lány apjának becsületét, annak ellenére, hogy a

82

lányon kívül mindenki lenézte őt, amiért csak egy sofőr. Mellesleg: ebből a történetből készítették az El van bocsátva című filmet, a második olyan filmet, amelyben nemcsak képek szerepeltek, hanem hang is. Az első a Jazzénekes volt, a főszereplője pedig Al Jolson, aki barátja volt Dan Gregorynak, mígnem az első ott töltött éjszakám alatt Mussolini miatt szakított vele. A férfinek, aki ajtót nyitott nekem, remek amerikai stílusú hősarca volt, és valójában pilóta volt az első világháborúban. Igazából ő volt az, aminek Marilee adta ki magát, vagyis Gregory igazi asszisztense, és később ő lesz az egyetlen barátja, aki a végsőkig kitart mellette. Őt szintén Egyiptomban lövik le olasz egyenruhában, nem az ő első, hanem csak a második világháborújában. Ezt mondja néktek ez a félszemű örmény jövendőmondó, amidőn kristálygömbjébe tekint. * – Mit parancsol? – kérdezte. Szemében nem villant a felismerés szikrája, holott tudta, hogy ki vagyok, és hogy bármelyik pillanatban megérkezhetem. Gregoryval úgy határoztak, hogy fagyos fogadtatásban részesítenek. Az érkezésem előtti tanakodásukra csak következtetni tudok, de olyasmiről lehetett szó, hogy parazita vagyok, akit Marilee hozott a házhoz, egy tolvaj, aki máris többszáz dollár értékű művészeti anyagot lopott el. Nyilván magukat is meggyőzték róla, hogy kizárólag Marilee tehet a hátrabukfencről a műterem lépcsőjén, és hogy igazságtalanul vádolja Gregoryt. Meg kell mondanom, magam is így hittem, amíg a háború után el nem mondta az igazságot. Így hát, hogy valahol elkezdjem bebizonyítani, hogy jogom van ott állni az ajtóban, Marilee-t kerestem. – Kórházban van – mondta, továbbra is elállva az utat.

83

– Vagy úgy – mondtam. – Sajnálom. – Megmondtam a nevem. – Sejtettem – mondta. De még most sem hívott be. Ekkor Gregory, aki az ívelt lépcső feléig lejött, megkérdezte tőle, ki az. A férfi, akit Fred Jonesnak hívtak, így válaszolt: – A segédje. – Körülbelül olyan lelkesen közölte ezt, mintha egy bélférget jelentett volna be. – A micsodám? – mondta Gregory. – A segédje – mondta Jones. És Gregory ekkor fölvetett egy kérdést, amin magam is töprengtem már: mi lenne a dolga egy festő segédjének a modern időkben, amikor a festékek és ecsetek és hasonlók már nem ott helyben, a festő műtermében készülnek? Ezt mondta: – Körülbelül annyi szükségem van segédre, mint egy fegyverhordozóra, vagy énekmondóra. A kiejtése nem volt sem örmény, sem orosz – még amerikai sem. Brit arisztokrata kiejtése volt. Ez szándékos volt, ahogy ott fent állt az ívelt lépcsőn, Fred Jonesra nézve, nem rám. Megszólalhatott volna filmbéli gengszter vagy cowboy vagy német vagy ír vagy svéd emigráns módjára, akárhogyan. Senki úgy nem tudott színpadi, filmbéli vagy rádiós akcentusokat visszaadni, mint Dan Gregory. * Ez még csak a kezdete volt az általuk oly sok szeretettel kitervelt tréfának. Késő délután volt, és Gregory visszament a lépcsőn, anélkül hogy üdvözölt volna, és Fred Jones levitt az alagsorba, ahol megkaptam kihűlt maradékokból álló vacsorámat a szolgák pihenőhelyiségében, a konyha mellett. Amúgy egyébként kellemes szoba volt, régi amerikai bútorokkal berendezve, amelyeket Gregory felhasznált az illusztrációihoz. Emlékeztem a hosszú asztalra és a sarokban álló, korsókkal megrakott pohárszékre és a durva kandallóra és

84

a kéménypillérbe vert szögről lógó mordályra. Egy festményen szerepeltek, amelynek ez volt a címe: Hálaadásnap ÚjPlymouthban. Az asztal végéhez ültettek, az evőeszközöm összevissza volt dobálva, és nem kaptam szalvétát. Máig sem felejtettem el, hogy nem volt szalvéta. Ugyanakkor az asztal másik végén öt takaros terítéket láttam, damasztszalvétákkal, kristálypoharakkal, finom porcelánnal, szépen elrendezett evőeszközzel, középütt pedig gyertyatartóval. A szolgák jó kis vacsorát rendeztek, de a segéd nem volt rá hivatalos. Nehogy úgy érezzem, közéjük tartozom. A szolgák nem is álltak szóba velem. Mintha egy csavargó lennék, aki beesett az utcáról. Ráadásul Fred Jones végig mellettem állt, amíg ettem, mint egy mogorva börtönőr. Amíg ettem, és magányosabb voltam, mint életemben valaha, egy kínai mosodás jött be, Sam Wu, Gregory tiszta ingeivel. Puff! A felismerés vakuja villant a koponyámban. Ismerem! És biztos ő is ismer engem! Csak napokkal később jöttem rá, miért gondoltam, hogy ismerem Sam Wut, habár ő egészen bizonyosan nem ismert engem. Tetőtől talpig selyembe öltözve, fején kis sapkával ez a behízelgően udvarias mosodás volt Dan Gregory képeinek modellje a világirodalom egyik leggonoszabb alakjához, a megszemélyesített Sárga Veszedelemhez: Fu Manchu mesterbűnözőhöz! * Sam Wu történetesen Dan Gregory szakácsa lesz, aztán újra visszamegy mosodásnak. És ő lesz az a személy, akinek elküldöm a háború alatt Franciaországban vásárolt festményeimet. Különös és megható volt a háború alatti viszonyunk. Véletlenül futottam össze Sammel, épp mielőtt a tengerentúlra indultam, és akkor kérte el a címemet. Azt mondta, hallotta a rádióban, hogy milyen magányosak a katonák a tengerentúlon,

85

és hogy az emberek írjanak nekik gyakran. Azt mondta, én vagyok az egyetlen katona, akit jól ismer, tehát majd ír nekem. Ez postaosztáskor rendszeres tréfálkozás tárgya lett a szakaszunkban. Ilyeneket mondtak nekem: „Na, mi újság a kínai negyedben?” Vagy: „Sam Wu nem írt ezen a héten?” Vagy: „Valaki biztos megmérgezte a kutyahúst.” És így tovább. Miután a háború végeztével megkaptam tőle a képeimet, soha többé nem hallottam róla. Lehet, hogy nem is túlzottan kedvelt. Szigorúan csak hazafias kötelesség voltam a számára. * Vissza 1933-ba: Miután a vacsora ilyen kellemetlen volt, nem lettem volna meglepve, ha ezt követően egy ablaktalan helyiségbe kísérnek a kazán mellett, és közlik, hogy ez a hálószobám. De három lépcsősoron át a legpompásabb szobába vezettek, ahol bármelyik Karabekian valaha is járt, és azt mondták, ott várjak, amíg Gregorynak lesz ideje fogadni, amire Fred Jones becslése szerint mintegy hat óra múlva, éjféltájt fog sor kerülni. Gregory vacsorát adott az épp alattam elhelyezkedő ebédlőben, egyebek között Al Jolson, a komikus W. C. Fields és a Booth Tarkington író számára, akinek a novelláit Gregory számtalan alkalommal illusztrálta. Én egyikükkel sem találkozom soha, mert egyikük sem jön vissza soha ebbe a házba, miután keményen összevesznek Gregoryval Benito Mussolinin. A szoba, ahová Fred Jones berakott, Napóleon császári nejének, Josephine-nek volt a hálószobája. Dan Gregory hamisított, eredeti antik francia bútorok segítségével. A terem vendégszoba volt, nem Gregory és Marilee hálószobája. Hat órára engem bebörtönözni oda – kifinomult és meglehetősen magasfokú szadizmusra vallott. Először is Jones teljesen szenvtelen arccal adta tudtomra, hogy ez lesz segédidőm alatt a hálószobám, mintha egy hozzám hasonló alacsony sorban született ember számára tökéletesen megszokott dolog lenne

86

ilyen helyen aludni. Másodszor: semmihez nem mertem hozzányúlni. Csakhogy ezt be is biztosítsa, Jones azt mondta: „Kérem, amennyire lehetséges, legyen csendben, és ne nyúljon semmihez!” Az ember azt gondolhatta volna, meg akarnak szabadulni tőlem. * Épp most adtam fel ezt a villámkérdést Celestenek meg a barátainak, kint a teniszpályáknál: „Helyezzék el a történelemben a következő személyeket: W. C. Fields, Josephine császárné, Booth Tarkington, Al Jolson.” Csak W. C. Fieldst tudták elhelyezni a történelemben, mert az ő régi filmjeit adják a tévében. És mondom, soha nem találkoztam Fieldsszel, de azon az első éjszakán lábujjhegyen kiosontam aranykalitkámból az ívelt lépcsősor tetejére, hogy kihallgassam a híres vendégek érkezését. Hallottam Fields összetéveszthetetlen fűrészhangját, amint a vele lévő nőnek e szavakkal mutatta be Gregoryt: „Ez itt, gyermekem, Dan Gregory, Leonardo da Vinci húgának és egy félbefűrészelt arapaho-indiánnak a zabigyereke.” * Tegnap vacsoránál panaszkodtam Slazingernek és Mrs. Bermannak, hogy a mai fiatalok, úgy látszik, igyekeznek olyan kevés ismerettel átevickélni az életen, amilyen kevéssel csak lehetséges. – Semmit sem tudnak a vietnami háborúról vagy Josephine császárnőről, vagy arról, hogy mi az a Gorgó – mondtam. Mrs. Berman védte őket. Azt mondta, kicsit késő, hogy bármit is tegyenek a vietnami háborúval kapcsolatban, és hogy érdekesebb módon is megtudhatnak dolgokat a hiúságról és a

87

szex hatalmáról, mint hogy egy másik országban százhetvenöt évvel ezelőtt élt asszony életét tanulmányozzák. – Amit pedig a Gorgókról tudni érdemes – mondta –, csupán annyi, hogy ilyen lények nem léteznek. Slazinger, aki még mindig azt hiszi róla, hogy Mrs. Berman csak amatőr, finnyás hangon kijelentette: – George Santayana, a neves filozófus szerint „aki nem ismeri a múltat, arra van kárhoztatva, hogy megismételje”. – Valóban? – mondta Mrs. Berman. – Nos, van egy hírem Mr. Santayana számára: az a végzetünk, hogy megismételjük a múltat, tökmindegy, hogy ismerjük-e. Az élet erről szól. Elég gügye gyerek, aki erre tízéves koráig nem jön rá. – Santayana híres filozófus volt a Harvardon – mondta Slazinger, aki maga is a Harvardon végzett. Mire Mrs. Berman ezt mondta: – A legtöbb gyerek nem engedheti meg magának, hogy a Harvardon butíttassa magát. * Valamelyik nap véletlenül láttam egy képet egy francia empire szekreterről, amelyért egy árverésen háromnegyed millió dollárt fizetett egy kuvaiti ember, és csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor, 1933-ban ez is ott volt Dan Gregory vendégszobájában. Két, korban oda nem illő tárgy is volt a francia hálószobában, mindkettő Gregory festménye. A kandalló feletti kép a Robinson Crusoe-nak azt a pillanatát ábrázolta, amikor a hajótörött narrátor egy emberi lábnyomot pillant meg ama sziget partján, amelynek hite szerint ő volt az egyetlen lakója. A szekreter feletti kép pedig azt a pillanatot ábrázolta, amikor Robid Hood és Little John; e két ellenség, akikből majd a legjobb barátok válnak, találkoznak egy patakot átívelő farönk közepén, mindketten husánggal felfegyverkezve, és egyik sem

88

hajlandó meghátrálni, hogy a másik oda tudjon jutni, ahová olyannyira igyekszik. Persze Robin Hood az, aki a vízben köt ki.

11. Annak a szobának a padlóján aludtam el. A világért sem túrtam volna össze az ágyat, vagy okoztam volna más rendetlenséget. Álmomban újra a vonaton voltam, hallottam, hogy taramur-taramur, taramm-taramur, csing-ling-ling és húúúú. A hú-úúú természetesen a kereszteződéseknél felharsanó jelzés volt: aki nem tér ki azonnal az utunkból, azt miszlikbe szaggatjuk. Úgy kell nekik! Ki törődik velük? Csak mi számítunk. Azoknak az embereknek a többségét, akiknek választania kellett, hogy megállnak-e a kedvünkért, vagy meghalnak, földművesek alkották, a családjukkal és a lerobbant teherautójukra mindenfelől felkötözött összes ingóságukkal. Szélviharok vagy bankok vitték el a földjeiket, csaknem olyan biztonsággal, ahogyan nagyapáik idején az Egyesült Államok lovassága elvette ugyanazt a földet az indiánoktól. Farmok, amelyeket elsodort a szél: hol lehetnek most? Haleledel terem rajtuk a Mexikói-öböl fenekén. Ezek a legyőzött fehér indiánok, ott a kereszteződéseknél, nem jelentettek újdonságot a számomra. Rengeteget láttam átutazni San Ignación, és a hozzám meg apámhoz hasonlóktól, sőt még egy érzelmileg eltompult Luma-indiántól azt is kérdezgették, nem tudunk-e valakit, akinek szüksége volna valakire, aki bármilyen munkát elvégez. És vasúti álmomból éjfélkor Fred Jones ébresztett fel. Azt mondta, hogy Mr. Gregory most hajlandó fogadni. Nem tartotta megjegyzésre érdemesnek, hogy a padlón aludtam. Amikor

89

kinyitottam a szemem, a cipője orra csak néhány centire volt az orromtól. A cipők mindig is fontos szerepet játszottak a nemes Karabekian család történetében. * Fred a lépcső aljához vezetett, amelyen Marilee lebucskázott, és amelyen feljuthattam a legszentebb szentély, a műterem egyik végébe. Odafent sötét volt. Egyedül kellett felmennem a lépcsőn. Nem volt nehéz elképzelni, hogy odafent egy akasztófa meghurkolt kötele himbálódzik egy csapóajtó felett. Felmentem hát. A lépcső tetején megálltam, és lehetetlen látvány tárult elém: hat kandalló szabadon álló kéménnyel, és mind a hat tűztérben szénparázs izzott. Hadd magyarázzam el, hogyan is volt ez építészeti szempontból. Gregory három átlagos New York-i homokkő házat vett meg, mindegyik három ablak széles, négy szint magas, a főfaltól befelé tizenöt méter. Minden emeleten volt két kandalló. Én azt hittem, hogy csak a tölgyfa ajtós ház az övé, a Gorgó-fő kopogtatóval, amelyet megfogott a rézrozsda. Így hát nem voltam felkészülve a felső szint látványára, amely megsérteni látszott a tér és idő minden törvényét, mert csak terjedt és terjedt és terjedt, és nem volt vége. Az alsóbb szinteken – az alagsort is beleértve – ajtókkal és boltívekkel kötötték össze a három házat. Legfelül viszont teljesen lebontották a válaszfalakat, egyik végétől a másikig, egyik oldaltól a másikig, nem hagytak meg mást, csak a hat szabadon álló kandallót. *

90

Azon az első éjszakán csak a hat kandalló fénye világított, meg a mennyezet zebracsíkjai. A csíkokat a lenti utcalámpa fénye vetette, és a Keleti Negyvennyolcadik utcára néző kilenc ablak vágta szalagokra. Hol lehet Dan Gregory? Először nem is vettem észre. Mozdulatlan volt, és hangtalan, körvonalai sem látszottak hatalmas, fekete köpönyegében. Alacsonyan, háttal felém, összegörnyedve ült egy tevenyergen, az egyik kandalló előtt, tőlem talán hatméternyire. A kandalló párkányán lévő tárgyakat is felismertem, mielőtt rájöttem, hogy ő maga hol van. Ezek voltak a legfehérebb holmik ebben a barlangban. Nyolc emberi koponya volt, nagyság szerinti sorrendben elrendezett oktáv, egyik végén gyereké, másikon ükapáé – dobkészlet kannibálok számára. Valamiféle zene is szólt odafent, Gregorytól jobbra, a csepegő tetőablak alá helyezett fazekak és lábosok egyhangú fúgája. A tetőablakot olvadó hó paplanja borította. * Zű-platty! Csend. Fitty-pitty! Csend. Blutty! Csend. Így dalolt tovább a tetőablak, míg én Gregory egyetlen vitathatatlan mesterművét, ezt a műtermet fürkésztem, egyetlen munkáját, amit belengett az eredetiség levegője. A mesterműben található fegyverek és szerszámok és bálványok és szentképek és kalapok és sisakok és hajómodellek és repülőgépmodellek és kitömött állatok, köztük egy krokodil és egy felfordított jegesmedve puszta leltárja is épp elég lenyűgöző lett volna. De gondoljanak bele: volt ott ötvenkét tükör, minden elképzelhető formában és stílusban, és közülük jó néhány váratlan helyeken volt felfüggesztve, őrült szögben, hogy végtelenszer megsokszorozzák az elképedt szemlélőt. Onnan fentről a lépcső tetejéről Dan Gregory láthatatlan volt a számomra, de én magam mindenütt ott voltam.

91

Tudom, hogy ötvenkét tükör volt, mert másnap megszámoltam őket. Néhányat hetente ki kellett fényesítenem. Másokat mesterem szerint halálbüntetés terhe mellett tilos volt leporolnom. Senki úgy nem tudta visszaadni a poros tükrökben látszó képeket, mint Dan Gregory. Ekkor megszólalt, és a vállát is megemelte kissé, úgyhogy megláthattam, hol van. És ezt mondta: – Engem sem fogadtak szívesen soha. – Ismét a brit kiejtését használta, végül is ez volt az egyetlen, amit használt, kivéve, ha tréfálkozott. Folytatta: – Hasznomra vált, hogy saját mesterem durván bánt velem, és semmibe vett, mert íme, mi lett belőlem. * Elmondta, hogy apja, a lóidomár majdnem megölte csecsemőkorában, mert nem bírta hallgatni a sírását. – Ha elkezdtem sírni, megtett minden tőle telhetőt, hogy azonnal hagyjam abba – mondta. Ő is csak egy gyerek volt, ami egy apánál nem szokott feltűnni. Maga hány éves? Most szóltam először hozzá: – Tizenhét. * – Amikor megszülettem, apám csak egy évvel volt idősebb, mint most maga – mondta Dan Gregory. – Ha most rögtön elkezdene párzani, tizennyolc éves korára magának is lehet egy visító csecsemője egy ilyen nagyvárosban, mint ez, és ilyen távol az otthonától. Azt gondolja, hogy most majd fülön fogja ezt a várost a művészetével, igaz? Nos, apám is azt gondolta, hogy fülön fogja Moszkvát mint lóidomár, és elég hamar rájött, hogy a lovak világát ott a lengyelek irányítják, és a legmagasabb rang, amit valaha elérhet, akármilyen tehetséges is, a legutolsó istállófiú rangja. Anyámat, aki még csak tizenhat éves volt, elrabolta a népétől és mindentől, amit anyám ismert, azzal az

92

ígérettel, hogy rövidesen gazdagok és híresek lesznek Moszkvában. Felállt és szembefordult velem. Nem moccantam a lépcső tetejéről. Az új gumisarok, amit a lerobbant, régi cipőmre tettem, az utolsó lépcsőfok szegélyét elhagyva, kipányvázva állt a levegőben, annyira nem akaródzott beljebb hatolnom ebbe az elképesztően bonyolult és tükrözött környezetbe. Gregory csak egy fej és két kéz volt, lévén a köpenye fekete. A fej ezt mondta: – Jászolban születtem, mint Jézus, és így kiabáltam: – a torkából egy nem kívánt csecsemő sírásának szívszakasztó utánzata tört elő, aki semmi mást nem tud, csak sírni, sírni. Égnek állt a hajam.

12. Dan Gregoryt, azaz Gregoriant, ahogy az Óvilágban ismerték, ötéves kora körül menekítette el a szüleitől egy Beszkudnyikov nevű művésznek, a birodalmi érmék és bankjegyek vésnökének felesége. Nem azért, mert szerette. Egyszerűen egy elhagyott, koszos kis állatot látott benne, és nem bírta nézni, hogy bántsák. Így hát ugyanazt tette vele, mint annyi kóbor macskával és kutyával, amit hazavitt: odaadta a szolgáknak, hogy tisztítsák meg és neveljék fel. – A szolgái körülbelül úgy éreztek irántam, mint az én szolgáim maga iránt – mondta nekem Gregory. – Csak többletmunkát jelentettem nekik. Kilapátolták a hamut a kemencéből, megtisztították a lámpaüveget, kiporolták a takarókat. Engem is megpucoltak. Gregory azt mondta, megfigyelte, mit tesznek a kutyák és macskák, hogy jól menjen nekik, és azt csinálta ő is. – Az állatok sok időt töltöttek Beszkudnyikov műhelyében, amely a háza mögött állt -mondta.

93

Az inasok és segédek megsimogatták őket, és enni adtak nekik, hát ezt tettem én is. Olyasmit is tettem, amire a többi állat nem volt képes. Megtanultam minden nyelvet, amit ott beszéltek. Maga Beszkudnyikov Angliában és Franciaországban tanult, és szívesen adott utasításokat e nyelvek valamelyikén a segítőinek, akiktől el is várta, hogy megértsék. Hamarosan hasznossá tettem magam mint tolmács, mert pontosan megmondtam nekik, mit mondott a gazdájuk. Lengyelül és oroszul már tudtam, erre a szolgák tanítottak meg. – És örményül – vetettem közbe. – Nem – mondta. – Részeges szüleimtől soha nem tanultam mást, csak hogy hogyan kell üvölteni, mint a szamár, makogni, mint a majom, vagy vicsorogni, mint a farkas. Azt mondta, hogy ezenkívül minden fogást elsajátított, amit a műhelyben használtak, és akárcsak én, értette a módját, hogyan kell egy gyors vázlattal szinte bárkit vagy bármit tűrhető hasonlatossággal megragadni. – Tízéves koromra én magam is inas lettem – mondta. – Tizenötéves koromra – folytatta – mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy zseni vagyok. Maga Beszkudnyikov is megijedt, ezért olyan feladatot rótt rám, amit mindenki lehetetlennek tartott. Csak akkor lehetek segéd, ha szabad kézzel megrajzolom egy egyrubeles bankó mindkét oldalát, de olyan jó legyen, hogy be lehessen csapni vele a piactér éles szemű kereskedőit. Rám vigyorgott. – Abban az időben a pénzhamisítás büntetése – mondta – nyilvános akasztás volt ugyanazon a piactéren. * Az ifjú Dan Gregorian hat hónapot töltött annak az elkészítésével, amit ő és társai tökéletes bankjegynek véltek. Beszkudnyikov gyermetegnek nevezte a kísérletet, és apró darabokra tépte.

94

Gregory készített egy még jobbat, megint beletelt vagy hat hónap. Beszkudnyikov azt mondta rá, rosszabb, mint az első, és a tűzbe dobta. Gregory készített egy még jobbat, ezúttal egy egész évet szánt rá. Természetesen közben elvégezte a ház és a műhely körüli mindennapi munkáját. Mindazonáltal amikor készen lett a harmadik hamisítvánnyal, a zsebébe tette. Beszkudnyikovnak azt az eredeti rubelt adta oda helyette, amit lemásolt. Ahogy várta, az öregember ezt is kinevette. De mielőtt Beszkudnyikov el tudta volna tépni, Gregory kikapta a kezéből, és kifutott a piacra. Vett egy doboz szivart a valódi rubelért, és a dohányárusnak azt mondta, hogy a bankjegy bizonyosan valódi, mert Beszkudnyikovtól, a birodalmi papírpénz kliséjének metszőjétől való. Beszkudnyikov megrémült, amikor a fiú visszatért a szivarokkal. Soha nem kívánta volna, hogy valóban elköltsék a hamisítványt a piacon. Az átruházhatóságot pusztán mint a tökéletesség mértékét nevezte meg. Zavart szeme, izzadó homloka, lihegése azt bizonyította, hogy őszinte ember, akinek az ítélőképességét elhomályosította a féltékenység. Mert amikor kiváló inasa átadta neki a rubelt, történetesen az ő tulajdon és hiteles készítményét, az valóban hamisítványnak tűnt a szemében. Mit tehetett most már az öregember? Á dohányárus is bizonyosan rájön, hogy a bankjegy hamis, és tudja, honnan való. És azután? A törvény az törvény. A birodalmi vésnök és inasa egymás mellett fog lógni a piactéren. – Becsületére legyen mondva – mondta nekem Dan Gregory –, magára vállalta, hogy visszaszerzi, amit végzetes papírdarabnak hitt. Elkérte tőlem azt a rubelt, amiről másoltam. Erre én természetesen átadtam neki a saját tökéletes hamisítványomat. *

95

Beszkudnyikov előadott a dohányárusnak egy lehetetlen történetet, hogy a rubelnek, amin az inasa szivart vett, hatalmas eszmei értéke van a számára. A dohányárusnak édes mindegy volt, és becserélte a hamist a valódiért. Az öregember sugárzott, amikor visszatért. Ahogy belépett, mindazonáltal beígérte Gregorynak élete legnagyobb verését. Gregory egészen addig csendben tűrte a veréseket, ahogy jó inashoz illik. Ezúttal a fiú kicsit odébb futott, és kinevette a mesterét. – Hogy merészelsz ilyenkor nevetni? – kérdezte Beszkudnyikov. – Merészelek nevetni magán, most és egész hátralévő életemben – felelte az inas. Elmondta, mit csinált a hamis rubellel és az igazival. – Maga már nem tud nekem tanítani semmit. Messze túltettem magán – mondta. – Akkora zseni vagyok, hogy rá tudtam szedni a birodalmi bankjegyek vésnökét, hogy elsózzon egy hamis rubelt a piacon. Ha a piactéren találjuk magunkat egymás mellett, hurokkal a nyakunkon, utolsó szavam a földön egy vallomás lesz magához. Azt mondom majd: „Végül is igaza volt. Tényleg nem vagyok olyan tehetséges, amilyennek gondoltam magam. Ég veled, gonosz világ, ég veled!”

13. A büszke Dan Gregory aznap otthagyta Beszkudnyikov házát. Egykettőre felvette őt segédnek egy rézmetsző és selyemnyomó mester, aki színházi plakátokat és gyerekkönyvillusztrációkat készített. A hamisításokat sohasem derítették fel, legalábbis soha nem jutott el a nyomozás hozzá vagy Beszkudnyikovhoz.

96

– És biztos, hogy Beszkudnyikov senkinek sem mondta el az igaz történetet – mondta nekem. – Hogy hogyan vált el tőle a legígéretesebb inasa. * Azt mondta, máris nagy szívességet tett nekem, hogy nem fogadott szívesen. – Mivel maga annyival idősebb, mint én, amikor túltettem Beszkudnyikovon – folytatta –, kár az időt olyasféle feladatra pocsékolni, mint egy papírpénz szabad kézzel való lemásolása. – Láthatólag éppen számba vette a sok lehetséges változatot, de én biztos vagyok benne, hogy jóval érkezésem előtt kikötött az elképzelhető legördögibbnél. – Aha! – mondta. – Megvan. Fel fog állítani egy festőállványt, ott, ahol most áll. Azután megfesti ennek a helyiségnek a képét, de megkülönböztethetetlen legyen egy fényképtől. Méltányosnak hangzik? Remélem, nem. Nagyot nyeltem. – Nem, uram – mondtam –, egyáltalán nem hangzik méltányosnak. Erre ő azt mondta: – Remek! * Két éve most voltam először New Yorkban. Circe Berman ötlete volt, hogy menjek el, és hogy egyedül menjek, hogy ezzel bebizonyítsam magamnak, még mindig tökéletesen egészséges férfi vagyok, akinek semmi szüksége támogatásra, semmiképp sem rokkant. Augusztus közepe van. Valamivel több mint két hónapja lakik nálam, ami azt jelenti, hogy már két hónapja írom ezt a könyvet!

97

Megesküdött, hogy New York az Élet Vize lesz a számomra, csak újra be kell járnom azt az utat, amit először megtettem, amikor Kaliforniából annyi évvel ezelőtt idejöttem. – Az izmai be fogják bizonyítani, hogy majdnem olyan ruganyosak, mint akkor, régen. Csak hagynia kell – mondta –, és az agya meg fogja mutatni, hogy képes pontosan olyan büszke és izgatott lenni, mint akkor. Jól hangzott. De képzeljék, mi történt! Kelepce volt az egész. * Az ígéretei egy kis időre valóra váltak, nem mintha egy fikarcnyit is törődött volna vele, hogy beválnak-e, vagy sem. Csak azt akarta, hogy kitegyem a lábam, hogy azt tehessen a birtokkal, ami neki tetszik. Legalább a burgonyás csűrt nem törte fel, bár egyedül is meg tudta volna csinálni, ha adnak neki elég időt, meg egy fejszét és egy feszítővasat. Csak a kocsiszínbe kellett volna bemennie, hogy szerszámokat találjon. * Tényleg fürgének és büszkének éreztem magam, amikor újra megtettem az első néhány lépést a Központi Nagy pályaudvartól a három ház felé, amelyek Dan Gregory palotáját alkották valaha. Azóta újra három külön ház volt, ezt tudtam. Akkortájt választották el őket újra, amikor apám meghalt, három évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba. Melyik háborúba? A peloponnészoszi háborúba, természetesen. Emlékszik rajtam kívül valaki a peloponnészoszi háborúra? *

98

Elkezdem újra: Dan Gregory palotájából röviddel azután lett újra három külön ház, hogy ő meg Marilee meg Fred Jones elmentek Olaszországba, hogy részt vegyenek Mussolini nagy szociális kísérletében. Habár ő és Fred már jócskán az ötvenes éveikben jártak, engedélyt kértek és kaptak magától Mussolinitól, hogy felöltsék az olasz gyalogság tiszti egyenruháját, de rang- és fegyvernemi jelzés nélkül, és festményeket készítsenek a harcoló olasz hadseregről. Csaknem pontosan egy évvel azelőtt ölték meg őket, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba, egyébként épp Olaszország ellen, meg Németország és Japán és mások ellen. 1940. december hetedike körül ölték meg őket Egyiptomban, Szidi-Barráninál, ahol mindössze harmincezer brit felülkerekedett nyolcvanezer olaszon, s mint az Encyclopedia Britannicában olvasom, negyvenezer olaszt ejtettek foglyul, és négyezer fegyvert zsákmányoltak. Amikor a Britannica zsákmányolt fegyverekről beszél, nem pisztolyokat és puskákat ért rajta. Ezek hatalmas nehézfegyverek. Igen, és minthogy Gregoryból és a szárnysegédjéből ilyen ágyútöltelék lett, hadd mondjuk el, hogy Matilda harckocsik és Stens és Brens- és Enfieldpuskák tettek be nekik, rögzített szuronnyal a végükön. * Miért ment Marilee Olaszországba Gregoryval és Freddel? Szerelmes volt Gregoryba, és ő is szerelmes volt belé. Elég egyszerű, nem? * Gregory egykori három háza közül a legkeletebbre lévő – s ezt csak mostani New York-i utazásom során tudtam meg –

99

jelenleg Szalibár Emirátus egyesült államokbeli nagykövetének irodája és szálláshelye. Most hallottam először a Szalibár Emirátusról, amelyet az Encyclopedia Britannicában sem találok sehol. Csak egy sivatagi várost találok ezen a néven, tizenegyezer lakossal, ami körülbelül megfelel San Ignacio lakosságának. Circe Berman azt mondja, ideje beszereznem egy új enciklopédiát meg egypár új nyakkendőt is. A nagy tölgyfa ajtó az erős pántjaival változatlan maradt, kivéve, hogy a Gorgó-fő kopogtató eltűnt róla. Gregory magával vitte Olaszországba. Marilee firenzei palotájának kapuján láttam viszont, a háború után. Lehet, hogy azóta újra máshová vándorolt, mivel Itália és jómagam imádott Portomaggiore grófnője természetes halállal, álmában halt meg, ugyanazon a héten, amikor imádott Edithem is eltávozott. Szép kis hét az öreg Rabo Karabekiannak! * A középső házat öt lakásra osztották, minden emeleten egy lakás van, az alagsort is beleértve. Ezt a tényt az előcsarnok postaládáiról és csengőgombjairól állapítottam meg. De előcsarnokokról egy szót se! Kicsit később majd megmagyarázom! Mindent a maga idejében. * Abban a középső házban volt régen a vendégszoba, ahová először bebörtönöztek. Közvetlenül alatta Gregory nagy ebédlője, az ebédlő alatt a szakkönyvtára, az alatt meg, az alagsorban, a festészeti anyagok raktárhelyisége. Legjobban mégis a felső emelet érdekelt, amely régen Gregory műtermének része volt, a nagy, lyukas tetőablakkal. Szerettem volna megtudni, még mindig tetőablak van-e odafönt, és ha igen, akkor megtalálta-e valaki a módját, hogy megszüntesse a

100

lyukakat, vagy most is lábasok és fazekak adnak alatta John Cage-zenét, ha esik az eső, vagy ha hull a hó. De nem volt senki, akitől megkérdezhettem volna, így hát sosem tudtam meg. Íme, kedves olvasó, egy elbeszélői kudarc. Sosem tudtam meg. És íme, még egy. Az ettől nyugatra álló ház a postaládákból és csengőkből ítélve nyilván egy háromszintes lakás alul, és rajta egy kétszintes. Ez volt Gregory ingatlanának az a harmada, ahol a bennlakó szolgák éltek, és ahol én magam is kaptam egy kicsi, de kellemes szobát. Fred Jones hálószobája egyébként közvetlenül Gregory és Marilee szobája mögött volt a Szalibár Emirátus felségterületén. * A nő a két és a háromszintes lakásra osztott házból jött elő. Öreg volt, és reszketeg, de a testtartása jó, és látni való volt, hogy valamikor gyönyörű lehetett. Elkaptam a tekintetét, és a felismerés vakuja felvillant a koponyámban. Ismertem őt, de ő nem ismert engem. Sosem találkoztunk. Rájöttem, hogy a moziban láttam, még jóval fiatalabb koromban. Egy másodperc múlva a neve is eszembe jutott. Barbira Mencken volt, Paul Slazinger exfelesége. Évekkel ezelőtt elvesztette vele a kapcsolatot, fogalma sem volt, hol él. Barbira hosszú-hosszú ideje nem szerepelt se színpadon, se filmvásznon, de íme, itt volt. Greta Garbo és Katherine Hepburn is valahol itt él, ezen a környéken. Nem szólítottam meg. Meg kellett volna szólítanom? Mit kellett volna mondanom neki? „Paul jól van, és üdvözletét küldi.” Vagy mit szólnának ehhez: „Hogyan haltak meg a szülei?” *

101

A Century Klubban vacsoráztam, amelynek sok-sok éve tagja vagyok. Új portás volt. Megkérdeztem, mi történt az előzővel, Robertóval. Azt mondta, hogy Robertót egy biciklis küldönc gázolta halálra, aki az egyirányú utcában szabálytalanul közlekedett, közvetlenül a klub előtt. Azt mondtam, hogy ez rettenetes, és ő szívből egyetértett velem. Egyetlen ismerőssel sem találkoztam, ami nem volt túlságosan meglepő, minthogy mindenki halott, akit ismertem, de a bárban összebarátkoztam egy nálam lényegesen fiatalabb férfival, aki regényeket írt fiatal felnőttek számára. Akárcsak Circe Berman. Megkérdeztem tőle, hallott-e Polly Madison könyveiről. Ő erre ezt kérdezte: „Hallott-e az Atlantióceánról?” Így hát együtt vacsoráztunk. Azt mondta, a felesége elutazott előadást tartani. A felesége neves szexológus. A tőlem telhető legnagyobb tapintattal megkérdeztem, hogy valahogyan nem szokatlanul megterhelő-e egy olyan nővel szeretkezni, aki ilyen magasan képzett a szexuális technikák terén. A mennyezet felé fordította a szemét, és azt válaszolta, hogy bizony fején találtam a szöget. „Gyakorlatilag szünet nélkül bizonygatnom kell, hagy tényleg szeretem” – mondta. * Az estém eseménytelenül telt, pornófilmeket néztem a szobámban az Algonquin Szállóban. Oda is figyeltem, meg nem is. Az volt a tervem, hogy a másnap délutáni vonattal megyek vissza, de reggelinél találkoztam East Hampton-i földimmel, Floyd Pomerantzcal. Ő is valamikor aznap készült hazamenni, és felajánlotta, hogy hazavisz a hatalmas Cadillac limuzinjával, amit én készséggel el is fogadtam. Mily kielégítőnek bizonyult ez a közlekedési eszköz! A Cadillac nem volt anyaméhszerű, mégis jobb volt. Mint

102

mondtam, a Twentieth Century Limited vasúti kocsik valóban anyaméhszerűek voltak, állandó mozgásban, mindenféle váratlan puffanással és durranással a belsejükben. A Cadillac koporsószerű volt. Pomerantz meg én voltunk a halottak benne. Pokolba ezzel a csecsemőgügyögéssel. Olyan barátságos volt, ketten abban a közös, tágas, gengszterstílusú dobozban. Mindenkit valaki mással együtt kellene eltemetni, ha egy mód van rá. Akárki mással. * Pomerantz ecsetelte, hogy most próbálja összeszedni és újra összerakni az élete darabjait. Olyan idős, mint Circe Berman, azaz negyvenhárom éves. Három hónappal ezelőtt tizenegymillió dollárt kapott, hogy lemondjon egy nagy tévéhálózat elnöki tisztségéről. – Az életem nagyobbik fele még mindig előttem van – mondta. – Igen – mondtam. – Én is úgy vélem. – Maga szerint van még időm, hogy festő legyen belőlem? – kérdezte. – Sohasem túl késő – mondtam. * Tudom, hogy korábban Paul Slazingertől is megkérdezte, van-e még ideje, hogy író legyen belőle. Úgy gondolta, az embereket talán érdekli, hogy hogyan látja ő azt, ami a tévéhálózatnál történt vele. Slazinger később azt mondta, meg kellene találni a módját, hogy meggyőzzük a Pomerantzhoz hasonló embereket – és Hampton környéke hemzsegett a Pomerantzhoz hasonló emberektől –, hogy máris több mint elég, amit a nemzetgazdaságtól kicsikartak maguknak. Azt javasolta, hogy itt kellene felépíteni a Pénz Nagyjainak Csarnokát. Mellszobrot

103

kellene állítani benne a telekspekulánsoknak és a licitcsaló régiségfelvásárolóknak és a tőzsdekalandoroknak és a beruházási bankároknak és az aranykezű parolázóknak és a mindig helyükre huppanó platina ejtőernyősöknek. Kőbe kellene vésni, hogy egységnyi idő alatt hány milliót loptak el, teljesen törvényesen. Megkérdeztem Slazingertől, hogy én is rászolgáltam-e, hogy bekerüljek a Pénz Nagyjainak Csarnokába. Végiggondolta, és arra a következtetésre jutott, hogy valamiféle Nagyok Csarnokába én is beletartozom, de én sokkal inkább a véletlenek sorozata, mint a kapzsiságom révén jutottam a pénzemhez. – Te a Vakszerencse Nagyjainak Csarnokába tartozol – mondta. Úgy vélte, ezt a csarnokot talán Las Vegasban vagy Atlantic Cityben kellene felépíteni, de aztán meggondolta magát. – Szerintem Klondike-ban – mondta. – Az embereknek kutyaszánon vagy hótalpon kellene odamenni, ha meg akarnák nézni Rabo Karabekian mellszobrát a Vakszerencse Nagyjainak Csarnokában. Slazinger nem bírja elviselni, hogy résztulajdonosa vagyok a Cincinatti Bengalsnak, és nem is törődöm vele. Ő szegény buzgó futballrajongó.

14. Így hát Floyd Pomerantz sofőrje elvitt a házam feljáratának első kövéig. Úgy kászálódtam elő díszes koporsónkból, mint a lemenő naptól elvakított Drakula gróf. Kitapogattam az utat a bejárati ajtóig, és beléptem. Hadd meséljek kicsit arról az előcsarnokról, amelynek látványára joggal számíthattam. A falaknak osztrigafehérnek kellett volna lenniük, ilyen minden négyzetcentiméternyi falfelület az egész házban, a pincét és a személyzet helyiségeit kivéve. Terry Kitchen Titkos ablak című képének kellett volna

104

kiemelkednie előttem, mint Isten Városának. Bal kéz felől egy Matisse-nak kellett volna lennie. A képen egy nő sárga rózsákkal borított téglafal előtt állva fekete macskát tart a karjában. A Matisse-t a drága Edith méltányos áron vásárolta egy galériától az ötödik házassági évfordulónkra. Jobbra egy Hans Hofmann-nak kellett volna függnie, amelyet Terry Kitchen Philip Gustontól kapott cserébe egyik saját képéért, és akkor adta nekem, amikor kifizettem az új sebességváltót a libafoszöld, felhajtható tetejű Buick Roadmasterjébe. * Aki többet kívánna tudni az előcsarnokról, annak csak elő kell ásnia a Belsőépítészet – Lakberendezés 1981. februári számát. Az előcsarnokom a címlapon is látható, a nyitott bejárati ajtón át nézve, a feljáratról, amely akkoriban mindkét oldalán mályvarózsával volt szegélyezve. A vezércikk az egész házról, mint egy viktoriánus ház átalakításának s a modern műalkotások elhelyezésének módszertani magasiskolájáról szólt. Az előcsarnokról ezt mondja: „Karabekianék fogadóterme önmagában tartalmazza azt, ami egy kisebb múzeum állandó modern művészeti kiállításának magjául szolgálhat, önmagában is épp elég nagyszerű, de valójában ez csupán a vegyes ízelítő a mögötte lévő magas mennyezetű, tojásfehér szobákban várakozó elképzelhetetlen műkincslakomához.” És vajon én, a kiváló Rabo Karabekian voltam a réginek és az újnak eme boldog házasságát kiötlő lángelme? Nem. A drága Edith volt. Egyedül az ő ötlete volt, hogy hozzuk ki a gyűjteményemet a raktárból. Ez a ház végső soron a Taft család ereklyéje volt, teli nemcsak Edith itt töltött derűs gyerekkori nyarainak emlékeivel, de boldog első házasságának emlékeivel is. Amikor beköltöztem ide a burgonyás csűrből, megkérdezte, hogy kényelmesen érzem-e magam ilyen régimódi környezetben. Őszintén és szívem mélyéből azt feleltem, hogy

105

olyannak szeretem, amilyen, és énmiattam ne változtasson meg semmit. Így hát istenemre, Edith volt, aki kihívta a szakembereket, és letépette velük a tapétát a puszta vakolatig, és leszedette a csillárokat és sínlámákat szereltetett fel, és a lambériát és a szegélyeket és az ajtókat és ablakkereteket és falakat tömör osztrigafehérre festette. Amikor kész volt a munka, Edith vagy húsz évvel fiatalabbnak látszott. Azt mondta, kis híján úgy szállt a sírba, hogy nem is tudta, micsoda tehetsége van a lakberendezéshez és átalakításhoz. Aztán azt mondta: – Hívd fel az Otthon Édes Otthon Költöztető és Raktározó Vállalatot – amelynek raktárházában sok-sok éve tároltam a gyűjteményemet. – Mondd, hogy mondják meg a csodálatos festményeidnek, amikor kihozzák őket a napvilágra: „Hazaviszünk benneteket!” * Amikor azonban New York-i utamról visszatérve besétáltam az előcsarnokomba, olyan döbbenetes kép fogadott, hogy azt hittem, egy baltás gyilkos járt itt. Nem tréfálok! Azt hittem, vért látok meg alvadékot! Talán egy teljes perc is beletelt, míg rájöttem, mi van a szemem előtt: fekete alapon káposztányi méretű vörös rózsákat ábrázoló tapéta, libafoszöld lambéria, szegélyek és ajtók, és hat színes nyomat hintázó kislányokkal bíborszín bársony alátéttel, aranyozott keretekben, amelyek legalább annyit nyomhattak, mint a limuzin, amelyik e katasztrófa színhelyére szállított. Sikítoztam? Azt mondják, igen. De mit sikítoztam? Utólag el kellett mondaniuk, mit is sikítoztam. Ők hallották, én nem. Amikor a szakácsnő meg a lánya odafutott – ők értek oda elsőnek –, azt mondják, újra és újra ezt sikítoztam: „Eltévesztettem a házat! Eltévesztettem a házat!”

106

Gondolják el: ez a meglepetés elő volt készítve a hazaérkezésemre, és egész nap csak ezt várták. Hiába voltam mindig nagyvonalú velük, most nem telt tőlük több, mint hogy nem nevették ki hangosan őrjöngő haláltusámat. Micsoda világ! * Azt mondtam a szakácsnőnek, és ezúttal már hallottam magamat: – Ki tette ezt? – Mrs. Berman – mondta. Úgy viselkedett, mintha el sem tudná képzelni, mi a baj. – Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen? – kérdeztem. – Én csak szakácsnő vagyok itt – mondta. – Azt reméltem, a barátom is – mondtam. – Gondoljon, amit akar – mondta. Az igazat megvallva sohasem kerültünk túl közel egymáshoz. – Nekem tetszik, ahogy most kinéz. – Magának tetszik? – kérdeztem. – Jobban néz ki, mint azelőtt – mondta. Úgyhogy a lányához fordultam. – Szerinted is jobban néz ki, mint azelőtt? – Igen – mondta. – Hát – mondtam – nem csodálatos? Alighogy kiteszem a lábam a házból, Mrs. Berman már hívja is a festőket meg a tapétázókat, mi? A fejüket rázták. Azt mondták, hogy Mrs. Berman egyedül végezte az egész munkát. Meg hogy a férjével, azzal az orvossal is akkor ismerkedett meg, amikor az irodáját tapétázta. Mrs. Berman hivatásos tapétázó volt! Ezt kapják ki! – Az irodája után – mondta Celeste – kitapétázta a lakását is. – Még szerencséje volt a pasasnak, hogy őt magát nem tapétázta be – mondtam. Celeste azt mondta: – Tudja, hogy leesett a pántja?

107

– A micsodám? – kérdeztem. – A szempántja – mondta. – A földön van, és maga rajta áll. És tényleg! Annyira kiborultam, hogy egy rossz pillanatban, talán, amikor a hajamat téptem, lerántottam a pántot a fejemről. Így hát most meglátták a heges képződményt, amit még Edithnek sem mutattam meg soha. Az első feleségem bizonyosan látta épp eleget, de ő az ápolónőm volt Fort Benjamin Harrisonban, a katonai kórházban, ahol kevéssel a háború után egy plasztikai sebész megpróbálta eltakarítani a fejemről a rendetlenséget. Még jó néhány műtétre lett volna szükség ahhoz, hogy a szemüregem megtartson egy üvegszemet, úgyhogy inkább a szempántot választottam. A pánt a földön hevert! * A szakácsnő meg a lánya most teljes valójában láthatta legtitkoltabb csúfságomat! És ekkor Paul Slazinger is belépett az előcsarnokba, még épp időben, hogy ő is meglássa. Nagyon hűvösen fogadták, amit láttak. Nem ugrottak hátra a rémülettől, nem kiáltottak fel az undortól. Mintha bizony egyformán néznék ki szempántban és anélkül. Miután visszatettem a szempántomat a helyére, megkérdeztem Slazingert: – Itt voltál, amikor mindez végbement? – Naná – mondta. – A világért sem szalasztottam volna el. – Nem tudtad, mit fogok érezni, ha megjövök? – kérdeztem. – Épp emiatt nem szalasztottam volna el a világért sem – mondta. – Ezt nem értem – mondtam. – Úgy hangzik, mintha egyszerre mindnyájan az ellenségeim lennétek. – Erről a kettőről nem tudom – mondta Slazinger –, de én holtbiztos, hogy az ellenséged vagyok. Miért nem mondtad meg, hogy ő Polly Madison? – Hogy jöttél rá? – kérdeztem.

108

– Ő mondta el – felelte. – Láttam, hogy mit csinál itt, és könyörögtem, hogy ne tegye, mert azt hittem, talán bele is halsz. Azt mondta, tíz évvel fiatalabb leszel tőle. – Úgy gondoltam, itt igazán élet-halálról van szó – folytatta –, és jobb, ha közvetlen tettlegességhez folyamodom. – Megjegyzendő, hogy Slazinger történetesen megkapta az Ezüst Keresztet, mert úgy mentette meg Okinaván a bajtársait, hogy ráfeküdt egy sistergő japán kézigránátra. – Úgyhogy felnyaláboltam annyi tapétatekercset, amennyit csak tudtam – mondta –, és kirohantam velük a konyhába, és eldugtam a mélyhűtőbe. Ez aztán a barátság, mi? – Áldjon meg érte az Isten! – kiáltottam fel. – Téged meg basszon meg az Isten! – mondta. – Rögtön kijött utánam, és tudni akarta, mit csináltam a tapétával. Erre én tébolyult boszorkánynak neveztem, ő pedig ingyenélőnek nyilvánított, és az amerikai irodalom nyállal teli fűzfasípjának. „Kicsoda maga, hogy irodalomról merészel beszélni nekem?” – kérdeztem tőle. Úgyhogy megmondta. Mrs. Berman ezt mondta neki: „Tavaly hétmillió példányt adtak el a regényeimből az Egyesült Államokban. Kettőből most forgatnak filmet, míg mi itt állunk, és az egyik, amelyikből filmet csináltak, tavaly elnyerte a legjobb fényképezés, a legjobb női epizódszereplő és a legjobb vágás Oscar-díját. Rázz kezet, öcskös, Polly Madisonnal, az irodalom középsúlyú világbajnokával! És aztán add vissza a tapétámat, különben eltöröm a karod!” – Hogy hagyhattad, Rabo, hogy ilyen sokáig bolondot csináljak magamból – mondta Slazinger –, és tippeket adjak neki az irodalom játékszabályaiból? – A megfelelő alkalomra vártam – mondtam. – Elvétetted egy mérfölddel, te szemétláda – mondta. – Egyébként sem lehet veled összehasonlítani – mondtam. – Ez igaz – mondta. – Gazdagabb és jobban tud írni. – Nem hinném, hogy jobban írna – mondta.

109

– Ez a nő szörnyeteg – mondta –, de a könyvei kitűnőek. Ő az új Richard Wagner. És az egyik legundokabb ember, aki valaha élt a földön. – Honnan ismered a könyveit? – kérdeztem. – Celeste-nek megvan mind, úgyhogy elolvastam őket – mondta. – Ez aztán a kínos, mi? Egész nyáron az ő könyveit olvastam és az egekig magasztaltam, és közben úgy bántam vele, mint egy féleszűvel, mert nem tudtam, kicsoda. Így hát Slazinger ezzel töltötte a nyarat: elolvasta az összes Polly Madison-könyvet! * – Miután megtudtam, hogy kicsoda – mondta –, és azt is, hogy elhallgattad előlem, még nála is jobban lelkesedni kezdtem az előcsarnok átalakításáért. Azt mondtam neki, ha igazán boldoggá akar tenni téged, akkor fesse be a fafelületeket libafoszöldre. Tudta, hogy legalább két kellemetlen élményem van azzal a színnel kapcsolatban, amelyet gyakorlatilag mindenki „libafoszöldnek” hív. Az egyik élmény a Brooks Brothers Áruház előtt történt, ahol vettem egy nyári öltönyt, amely szerintem nagyon jól nézett ki, hozzám is alakították, és úgy döntöttem, magamon hagyom, ebben megyek haza. Akkor vettem feleségül Dorothyt, még benn laktunk a városban, és még mind a ketten azt terveztük, üzletember leszek. Amint kiléptem a boltból, két rendőr ragadott meg, és keményen kérdőre vont. Azután bocsánatot kérve elengedtek, és elmagyarázták, hogy egy ember épp most rabolt ki egy bankot abban az utcában, a fején egy női nejlonharisnyával. „A tettesről senki nem tudott semmit – mondta az egyik rendőr –, csak hogy libafoszöld öltöny volt rajta.” A színnel kapcsolatos másik kellemetlen emlékem Terry Kitchenhez kötődik. Amikor Terry meg én meg a csapatunkból

110

még jó néhányan kiköltöztünk ide az olcsó telekárak meg a burgonyás csűrök miatt, Terry esténként olyan bárokban ivott, amelyek valójában a helyi munkások magánjellegű klubjai voltak. Történetesen Terry esetében olyan férfiról van szó, aki a Yale Egyetem jogi karán végzett, John Harlan legfelsőbb bíró beosztottja volt, és főtisztként szolgált a Nyolcvankettes repülőknél. Nemcsak anyagilag támogattam nagymértékben, de az is én voltam, akit felhívott, vagy akit valaki mással felhívatott a különféle bárokból, amikor már túl részeg volt, hogy hazavezesse a kocsit. És íme, hogyan nevezi Kitchent – alighanem a legjelentősebb festőt, aki valaha Hampton környékén festett, talán csak Winslow Honvert leszámítva – a helyi bárokban az a néhány ember, aki még emlékszik rá: „a srác a lehajtható tetejű, libafoszöld kocsival”.

15. – Hol van jelen pillanatban Mrs. Berman? – tudakoltam. – Odafönt öltözködik, egy fontos randevúra készül – mondta Celeste. – Halálian néz ki. Majd meglátja. – Randevúra? – kérdeztem. Még soha nem ment randevúra, mióta itt lakik. – Kivel randevúzik? – Találkozott a parton egy pszichiáterrel – mondta a szakácsnő. – Ferrarija van – mondta a lány. – Ő tartotta a létrát Mrs. Bermannak, amíg föltette a tapétát. Southamptonba viszi át Jackie Kennedyhez egy vacsorával egybekötött fogadásra, utána pedig táncolni mennek Sag Harborba. Ebben a pillanatban Mrs. Berman lépett az előcsarnokba. Olyan előkelő és fenséges volt, mint a valaha épített legszebb motoros hajó, a Normandia.

111

* Amikor a háború előtt zugfestő voltam egy hirdetési ügynökségnél, festettem egy képet a Normandiáról valami utazási plakáthoz. És amikor 1942. február 9-én katonaként átkelni készültem Észak-Afrikába, és megadtam Sam Wunak a címet, ahová írhat nekem, a New York-i kikötő felett az eget sűrű füst borította. Miért? A munkások, akik az óceánjárót csapatszállító hajóvá alakították át, megfékezhetetlen tüzet idéztek elő a valaha épített legszebb motoros hajó gyomrában. A neve, ismétlem, és nyugodjék békében a lelke: Normandia. * – Ez egyszerűen merénylet – mondtam Mrs. Bermannak. Mosolygott. – Hogy tetszem? – kérdezte. Nyomasztóan erotikus volt, érzéki idomai hol itt, hol ott domborodtak és csúcsosodtak ki, ahogy magas sarkú, arany tánccipőjében billegett. Testhez simuló kisestélyije elöl mélyen ki volt vágva, szemérmetlenül megmutatva káprázatos halmait. Micsoda ellenfél lehet az ágyban! – Kit érdekel, hogy maga hogy néz ki? – mondtam. – Lesz, akit érdekel – felelte. – Mit tett ezzel az előcsarnokkal? – kérdeztem. – Ezt akarom magával megbeszélni, és pokolba a ruháival! – Jó, de gyorsan – mondta. – A partnerem bármelyik pillanatban megérkezhet. – Rendben – mondtam. – Amit maga itt tett, az nem csak a művészet története elleni megbocsáthatatlan vétek, de maga a feleségem sírját is leköpte! Nagyon is jól tudta, hogy Edith rendezte be ezt az előcsarnokot, nem én. Beszélhetnék még az épelméjűségről, szembeállítva a tébollyal, a tapintatról,

112

szembeállítva a vandalizmussal, a barátságról, szembeállítva a veszettséggel. De ön, Mrs. Berman, azt kívánta, hogy tömör és világos módon fejezzem ki magam, arra hivatkozással, hogy az a kéjsóvár agyzsugorító bármelyik percben megjöhet a Ferrariján, lényegre törően fogalmazok. Tűnjön el innen a jó francba, és soha ne jöjjön vissza! – Rizsa – mondta. – Rizsa? – visszhangoztam megvetően. – Íme, a magas szintű intellektus, amely a Polly Madison-könyvek írójától elvárható. – Nem halna bele, ha elolvasna egyet – mondta. – Arról szólnak, milyen most az élet. – Slazinger felé mutatott. – Maga meg ez a volt haverja soha nem tették túl magukat a nagy gazdasági válságon meg a második világháborún. Egy gyémántokkal és rubinokkal kirakott arany karóra volt rajta; amit még sohasem láttam. Ez most leesett a földre. A szakácsnő lánya nevetett, és én némi gőggel megkérdeztem, mit tart olyan nevetségesnek. Azt mondta: – Ma mindenkire rájött a potyogtatás. Így hát Circe, miközben felvette az óráját, megkérdezte, hogy ki ejtett még el valamit. Celeste erre elmondta neki a szempántomat. Slazinger megragadta az alkalmat, hogy csúfolódni kezdjen azon, ami a szempánt alatt volt. – Jaj, látnia kellett volna azt a forradást – mondta. – Ritka rémes forradás! Sosem láttam még ilyen visszataszító fogyatékosságot. Ha más mondja, nem esett volna rosszul, de tőle rosszul esett. Az ő testén ugyanis széles heg húzódott a szegycsontjától az ágyékáig. Feltépte a kézigránát. Slazinger hasa úgy nézett ki, mint a Mississippi-völgy térképe. *

113

Slazingernek csak egy mellbimbója maradt, Egyszer feltette nekem ezt a találós kérdést: – Három szeme van, három mellbimbója és két segglyuka, mi az? – Szabad a gazda – mondtam. És ő ezt mondta: – Paul Slazinger és Rabo Karabekian. * Azt mondta nekem ott, az előcsarnokban: – Amíg le nem esett a szempántod, fogalmam sem volt, milyen hiú vagy. Tökéletesen elfogadható kis kacsintás van ott alatta. – Most, hogy ezt megtudtad – mondtam –, remélem, hogy Polly Madisonnal egyetemben elkotródtok innen a pokolba, és soha nem jöttök vissza. Épp eléggé kihasználtátok a vendégszeretetemet! – Én kifizettem a részemet – mondta Mrs. Berman. Ez igaz is volt. Kezdettől fogva ragaszkodott hozzá, hogy fizeti a szakácsnőt, az ételt és az italokat. – Inkább maga tartozik nekem – folytatta. – Egymillió év alatt sem tudná visszafizetni. És ha elmegyek, rá fog jönni, hogy csak ezzel az előcsarnokkal is mekkora szívességet tettem magának. – Szívességet? Azt mondta, hogy szívességet? – gúnyolódtam. – Tudja maga, mit jelentenek ezek a képek annak, akinek egy fél mákszemnyi érzéke van a művészethez? Ez a művészet tagadása! Nem egyszerűen semlegesek. Fekete lyukak, amelyekből soha nem szabadulhat ki sem értelem, sem szakmai tudás. És ami ennél is rosszabb, a méltóságot és az önbecsülést is magukba szívják, ha valaki olyan balszerencsés, hogy rájuk pillantson. – Nem is kevés ettől a pár kis képtől – mondta, miközben sikertelenül próbálta visszacsatolni az órát a csuklójára.

114

– Működik még? – kérdeztem. – Évek óta nem működik – felelte. – Akkor minek hordja? – kérdeztem. – Hogy minél szebb legyek – mondta –, de most eltörött a kapcsa. – Felajánlotta nekem az órát, és arra az elbeszélésemre utalt, hogy anyám a mészárlás idején lett gazdag a drágakövek révén. – Tessék! Fogja, és vegyen magának egy jegyet valahová, ahol boldogabb lesz. Váltson jegyet a gazdasági válságba vagy a második világháborúba. Egy intéssel elhárítottam az ajándékot. – Miért ne utazna vissza oda, ahol akkor volt, mikor idejöttem? – mondta. – Bár oda nem is kell jegy. Hamar ott lesz újra, ha elköltöztem. – Nagyon is elégedett voltam én júniusban – mondtam –, csak aztán jött maga. – Igen – mondta –, ezenkívül hat kilóval könnyebb volt, és tíz árnyalattal sápadtabb, és ezerszer fásultabb, és a személyi higiéniájával olyan kevéssé törődött, hogy majdnem el sem jöttem vacsorára. Féltem, hogy leprát kapok. – Túlzásba viszi a kedvességet – mondtam. – Visszahoztam az életbe – mondta. – Maga az én Lázárom. Jézus sem tett mást Lázárral, csak visszahoztam az életbe. Én nemcsak visszahoztam magát az életbe, de arra is rávettem, hogy írja meg az önéletrajzát. – Gondolom, az is csak egy remek tréfa volt – mondtam. – Remek tréfa? Mint micsoda? – kérdezte. – Mint ez az előcsarnok – feleltem. – Ezek a képek kétszer olyan komolyak, mint a maga képei, persze, ha ad nekik némi esélyt – mondta. * – Elhozatta őket Baltimore-ból? – kérdeztem. – Nem – mondta. – Múlt héten Bridgehamptonban egy régiségboltban összefutottam egy másik gyűjtővel, és tőle

115

vettem őket. Először nem tudtam, mit csináljak velük, úgyhogy eldugtam őket a pincében, a Szatén Dura-Luxok mögé. – Remélem, ez a libafoszöld nem Szatén Dura-Lux – mondtam. – Nem – felelte. – Csak egy idióta használna Szatén DuraLuxot. És akarja, hogy elmondjam, mi a legnagyszerűbb ezekben a képekben? – Nem – válaszoltam. – Én mindent megtettem, hogy megértsem és elfogadjam a maga képeit – mondta. – Miért ne tehetne meg ennyit maga is az én képeimmel? – Tudja, mit jelent az a szó, hogy „giccs”? – kérdeztem. – Írtam egy könyvet azzal a címmel, hogy Giccs – mondta. – Olvastam – szólt Celeste. – Egy lányról szól, akivel a fiúja el akarja hitetni, hogy rossz az ízlése, és sikerül is neki, de ez végül is mindegy. – Maga ezeket a hintázó kislányokat nem tartja komoly művészetnek? – mondta gúnyosan Mrs. Berman. – Próbáljon belegondolni abba, amit a viktoriánus kori emberek gondoltak, amikor rájuk néztek, vagyis hogy e boldog, ártatlan kislányok közül a legtöbb milyen beteg és boldogtalan lesz egész rövid időn belül: torokgyík, tüdőgyulladás, himlő, abortuszok, erőszakos férjek, szegénység, özvegység, prostitúció, halál és elföldelés a temetőárokba. Kerékcsikorgás hallatszott a kavicsos behajtó felől. – Mennem kell – mondta. – Lehet, hogy maga nem bírja az igazán komoly művészetet. Talán jobban tenné, ha ezentúl a hátsó ajtót használná. És elment!

16.

116

Alighogy a pszichiáter Ferrarijának zúgása elhalt az alkonyatban, a szakácsnő bejelentette, hogy ő is meg a lánya is kilépnek. – Ezzel megkezdtem a kéthetes felmondási időt – mondta. Micsoda csapás! – Mi okozta ezt a hirtelen elhatározását? – kérdeztem. – Nincs ebben semmi hirtelen – felelte. – Celeste meg én már készültünk elmenni, amikor Mrs. Berman idejött. Olyan halott volt itt minden. Ő izgalmassá tette a dolgokat, úgyhogy maradtunk. De mindig azt mondtuk egymásnak: ha ő elmegy, megyünk mi is. – Nekem igazán szükségem van magára – mondtam. – Mit tehetnék, hogy maradásra bírjam? – Ezt úgy értettem, hogy a szakácsnőnek és a lányának óceánra néző lakása volt, Celeste ifjú barátai kisajátították az egész birtokot, korlátlanul fogyasztották az ingyen harapnivalót és az italaimat. A szakácsnő bármelyik kocsit elvihette, amikor csak akarta, és olyan fizetést kapott, mint egy filmsztár. – Megtanulhatná a nevemet – mondta. – Ébren vagyok? Ébren vagyok? – kérdeztem. – Akárhányszor rólam beszél, csak úgy hív, hogy „a szakácsnő”. Pedig van nevem. Úgy hívnak, hogy Allison White – mondta. – Uramisten! – tiltakoztam rémülten. – Ezt én nagyon is jól tudom. Minden héten erre a névre állítom ki a csekkjét. Rosszul írtam valamit, vagy a társadalombiztosításával akadt valami gond? – Ez az egyetlen alkalom, amikor az eszébe jutok – mondta –, amikor kiállítja a csekkemet… de még akkor sem hiszem, hogy rám gondol. Mielőtt Mrs. Berman idejött, és Celeste iskolába járt, és csak ketten voltunk a házban egyedül, és éjszakáról éjszakára egy fedél alatt aludtunk, és az én főztömet ette… Itt megállt. Gondolom, remélte, hogy eleget mondott. Most jövök rá, milyen nehéz lehetett neki.

117

– Igen… ? – mondtam. – Olyan butaság – mondta. – Ezt nem tudom előre megítélni – mondtam. És ekkor kitört: – Én nem akarok feleségül menni magához! – Te jó ég! Miért akarna? – mondtam. – Csak emberi lény akarok lenni, és nem egy senki és semmi, ha már egy fedél alatt kell élnem egy férfival, akárki is az a férfi – mondta. Azonnal helyesbített: – Az a személy. Ez megdöbbentően hasonlított ahhoz, amit az első feleségem, Dorothy mondott: hogy gyakran úgy bánok vele, mintha azzal sem törődnék, mi a neve, mintha ott sem volna igazán. A szakácsnő következő mondatát szintén hallottam már Dorothytól. – Azt hiszem, maga halálosan retteg a nőktől – mondta. – Szerintem is – mondta Celeste. * – Celeste… – mondtam –, te meg én jóban voltunk, nem? – De csak mert azt hiszi, hogy buta vagyok – válaszolt Celeste. – És még túl fiatal ahhoz, hogy rémisztgesse – tette hozzá az anyja. – Szóval most mindenki elmegy – mondtam. – Hol van Paul Slazinger? – Már elment – mondta Celeste. * Mivel érdemeltem én ezt ki? Nem tettem mást, csak elmentem egy napra New Yorkba, hogy az özvegy Bermannénak legyen elég ideje átrendezni az előcsarnokot! És most, hogy itt állok egy általa romba döntött élet kellős

118

közepén, ő odaát Southamptonban Jackie Kennedyvel haverkodik! – Jaj nekem! – mondtam végül. – És tudom, hogy a híres műgyűjteményemet is utálják. Valamelyest felderültek, gondolom, mert olyan témát vetettem fel, amelyről sokkal könnyebb társalogni, mint a férfiak és nők viszonyáról. – Nem utálom én őket – mondta a szakácsnő… mondta Allison White, Allison White, Allison White! Tökéletesen szalonképes nő, szabályos arca van, és kellemes alakja és szép barna haja. Velem van baj. Én nem vagyok szalonképes. – Nekem egyszerűen semmit sem mondanak – folytatta. – Biztosan azért, mert tanulatlan vagyok. Talán, ha középiskolába mentem volna, végül is megérteném, hogy milyen csodálatosak. Azt az egyet, amelyik tényleg tetszett, eladta. – Melyik volt az? – kérdeztem. Magam is felélénkültem kissé, remélve, hogy valamit mégiscsak nyerhetek ebből a lidércnyomásból, egy kijelentést ezektől a hozzá nem értő emberektől, hogy a festményeim közül melyik volt az, amelyiknek, bár természetszerűleg eladtam, akkora ereje volt, hogy még nekik is tetszett. – Amelyiken két fekete kisfiú és két fehér kisfiú volt – mondta. Összevissza kutattam az agyamban egy olyan kép után, amely itt volt a házban, és élénk képzeletű és egyszerű ember ilyen módon érthette félre. Melyiken volt két fekete paca és két fehér paca? Úgy hangzik, mintha valami Rothko lenne. De aztán rájöttem, hogy arról a festményről beszél, amelyet sohasem tartottam a gyűjteményem darabjának, pusztán csak emléknek. Nem más festette, mint Dan Gregory! Folyóiratillusztráció volt egy Booth Tarkington-novellához, amely két fehér és két fekete, tíz év körüli kisfiú találkozásáról szól egy közép-nyugati város sikátorában, nem ebben a században, hanem az előzőben.

119

A képen nyilvánvalóan azt latolgatják, lehetnének-e játszótársak, vagy jobb, ha külön úton járnak. A novellában a két fekete kisfiú nagyon mulatságos nevet visel: „Herman” és „Verman”. Gyakorta hallottam mondogatni, hogy senki úgy nem tud négereket festeni, mint Dan Gregory, de ezt kizárólag fényképek alapján csinálta. Az egyik első mondata hozzám az volt, hogy soha nem engedne be négert a házába. Ezt nagyszerűnek gondoltam. Egy ideig mindent nagyszerűnek gondoltam, amit mondott. Az akartam lenni, ami ő volt, és sajnálatos módon ez sok dologban sikerült is. * A két fekete kisfiút és két fehér kisfiút ábrázoló festményt egy biztosítási és ingatlanmilliomosnak adtam el a texasi Lubbockba, aki, mint mondta, a világon a legteljesebb gyűjteményemmel rendelkezik Dan Gregory festményeiből. Legjobb tudomásom szerint az övé az egyetlen ilyen gyűjtemény, amelynek terjedelmes magánmúzeumot is épített. Valahogy kinyomozta, hogy Gregory segédje voltam, és felhívott, hogy megkérdezze, van-e a birtokomban mesteremnek olyan műve, amelytől hajlandó lennék megválni. Csak az az egy volt, arra sem néztem rá évek óta, mivel a számos vendégszoba egyikének fürdőszobájában lógott, ahová semmi okom sem volt belépni. – Eladta az egyetlen képet, amelyik tényleg szólt valamiről – mondta Allison White. – Néha csak néztem, és próbáltam kitalálni, mi lesz most. * Ja: az utolsó mondat, amit Allison White mondott, mielőtt ő meg Celeste felmentek megfizethetetlen óceáni kilátással rendelkező lakosztályukba:

120

– Mostantól nem leszünk az útjában – mondta –, és azt sem bánjuk, ha soha nem tudjuk meg, mi van a burgonyás csűrben. * Így hát teljesen egyedül maradtam odalent. Féltem fölmenni. Egyáltalán nem akartam a házban lenni, és komolyan fontolóra vettem, hogy megint az leszek, ami a drága Edith számára voltam, amikor az első férje meghalt: félvad mosómedve a burgonyás csűrben. Így hát többórás sétát tettem a parton, egészen Sagaponackig és vissza, felidézve üres agyú, mély lélegző remetenapjaimat. A konyhaasztalon egy cédula volt a szakácsnőtől. Allison White-tól, hogy a sütőben van a vacsorám. Úgyhogy megettem. Az étvágyam mindig kiváló. Ittam egy-két pohárral, hallgattam egy kis zenét. Van egy dolog, amit nyolcéves hivatásos katonai szolgálatom alatt tanultam meg, és a civil életben is hasznosnak bizonyult: hogyan lehet elaludni szinte bárhol, függetlenül attól, hogy egyébként milyen rossz a helyzet. Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy valaki nagyon gyengéden simogatja a tarkómat. Circe Berman volt. – Mindenki elmegy – mondtam. – A szakácsnő is bejelentette. Két hét múlva ő meg Celeste itthagynak. – Nem, nem – mondta. – Beszéltem velük, maradnak. – Hála istennek! – sóhajtottam fel. – Mit tudott mondani nekik? Utálják ezt a helyet. – Megígértem, hogy nem megyek el – felelte –, úgyhogy maradnak ők is. Miért nem megy szépen az ágyba? Teljesen el fog gémberedni reggelre, ha idelent tölti az egész éjszakát. – Jól van – mondtam tétován. – A mami elment táncolni, de már itthon van megint – mondta. – Feküdjön le, Mr. Karabekian. Minden rendben van a világban. – Sosem látom többé Paul Slazingert – mondtam.

121

– Mit törődik vele? – felelte. – Sosem kedvelte magát, és maga sem kedvelte őt. Ezt sem tudta?

17. Akkor éjjel kötöttünk valamiféle megállapodást. Olyan volt, mintha már jó ideje a feltételeken alkudoznánk: ő ezt akarta, én azt akartam. Bizonyos, csak általa ismert okokból özvegy Bermanné itt kíván lakni és írni még egy darabig, és nem akar visszatérni Baltimore-ba. Bizonyos okok miatt, melyekkel, attól tartok, túlságosan is tisztában vagyok, szükségem van egy hozzá hasonlóan eleven személyre, hogy életben tartson. Mi az általa tett legnagyobb engedmény? Hogy nem említi többé a burgonyás csűrt. * Visszatérve a múltba: Miután első találkozásunkkor Dan Gregory utasított, hogy készítsek szuperrealista képet a műterméről, azt mondta, van egy fontos mondat, amit kívülről meg kell tanulnom. Így szólt: „A király meztelen.” – Hadd halljam – mondta –, hogy hangzik. Mondja el egy párszor. Megtettem. – A király meztelen, a király meztelen, a király meztelen. – Igazán kitűnő előadás volt – mondta. – Igazán pazar, igazán elsőrendű. – Elismerően megtapsolt. – Hogyan kellett volna felelnem erre? Úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. – Azt akarom – mondta –, hogy ezt mindig mondja el hangosan, éppen ilyen fokú meggyőződéssel minden esetben,

122

ha bárki bármi jót mond magának az úgynevezett modern művészetről. – Rendben – feleltem. – Csalók, holdkórosok és degeneráltak művészete – mondta –, és a tény, hogy mostanában oly sok ember komolyan veszi, azt bizonyítja a számomra, hogy a világ megbolondult. Remélem, egyetért. – Hogyne, hogyne – feleltem. Nekem akkor igaznak hangzott. – Mussolini is így gondolja – mondta. – Maga is úgy imádja Mussolinit, mint én? – Igen, uram – feleltem. – Tudja, mi lesz Mussolini első két dolga, ha átveszi a hatalmat a hazájában? – kérdezte. – Nem, uram – mondtam. – Felgyújtja a Modern Művészetek Múzeumát, és betiltja azt a szót, hogy demokrácia. Azután megteremti azt a világot, amelyben igazán önmagunk leszünk, ahol szembe kell néznünk azzal, hogy valójában mik vagyunk, és mindig is voltunk. Azután pedig küzdenünk kell a hatékonyságért. Végezd rendesen a munkád, vagy igyál Castor olajat! Körülbelül egy évvel később, egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy szerinte az Egyesült Államok lakossága valójában micsoda, és ő ezt felelte: „Elkényeztetett gyerekek, akik egy rémisztő, de igazságos apucihoz könyörögnek, hogy mondja meg pontosan, mit kell csinálni.” * – Úgy rajzoljon mindent, ahogy valójában van – mondta. – Igen, uram – feleltem. Rámutatott egy vitorláshajó-modellre, amely egy kandallópárkányon állt a homályos messzeségben. – Az ott, fiacskám, a Tengerek Császárnője – mondta –, amely pusztán a

123

szél erejét használva gyorsabb volt, mint a legtöbb mai cirkáló! Gondoljon csak bele! – Igen, uram – feleltem. – És amikor majd elhelyezi azon a csodálatos képen, amit erről a műteremről fog festeni, maga meg én nagyítóval fogjuk végignézni a maga ábrázolását. Ha rámutatok a vitorlázat valamelyik kötelére, elvárom, hogy megmondja a nevét és hogy mire való. – Igen, uram – feleltem. – Pablo Picasso erre sosem lenne képes – mondta. – Nem, uram – feleltem. Levett a fegyverállványról egy 1906-os Springfield-puskát, amely akkoriban az Egyesült Államok gyalogságának fő fegyvere volt. Volt ott egy Enfield-puska is, a brit gyalogság fő fegyvere, az a fegyverfajta, amely talán őt is megölte. – Amikor ezt a tökéletes öldöklő gépet elhelyezi a képen – mondta a Springfieldről –, olyan valóságosnak akarom látni, hogy megtölthessem, és lelőhessek vele egy rablót. – Rámutatott egy pöcökre a csőnyílás mellett, és megkérdezte, tudom-e, mi az. – Nem tudom, uram – feleltem. – A szuronyrögzítő csap – mondta. Azt ígérte, megháromszorozza vagy megnégyszerezi a szókincsemet, kezdve a puska alkatrészein, mert hogy mindegyik alkatrésznek külön neve van. Azt mondta, hogy eme egyszerű feladat után, amely az összes újonc katonának is kötelező, az emberi test csontjai, izmai, szervei, csövei és drótjai következnek, amelyeket minden egészségügyi iskolában tanuló diáknak kötelező ismernie. Mint mondta, ez neki is kötelező volt moszkvai inaskodása alatt. Azt bizonygatta, hogy számomra szellemi lecke is lesz az egyszerű puska és az elképesztően bonyolult emberi test tanulmányozása, minthogy a puska éppen az emberi test tönkretételére szolgál.

124

– Melyik képviseli a jót és melyik a rosszat – kérdezte –, a fegyver vagy a nyúlós, izgő-mozgó csontzsák, amit testnek hívunk? Azt mondtam, hogy a puska a rossz és a test a jó. – És azt is tudja, hogy ezt a puskát amerikaiaknak tervezték, hogy megvédjék az otthonukat és a méltóságukat a gonosz ellenségtől? – kérdezte. Így hát azt mondtam, sok függ attól, hogy kinek a testéről és kinek a puskájáról beszélünk, és bármelyik lehet jó is, meg rossz is. – És ki hozza meg ebben a dologban a végső döntést? – kérdezte. – Isten? – véltem. – Úgy értem, a földön – mondta. – Nem tudom – feleltem. – A festők… meg az elbeszélők, beleértve a költőket és drámaírókat és történészeket – mondta. – Ők alkotják a Jó és Rossz Legfelsőbb Bíróságát, amelynek én már tagja vagyok, és amelynek talán maga is tagja lesz egy napon. Szép kis melléfogás az erkölcsi nagyság értelmezésében! Igen, és most, hogy belegondolok: talán az volt a legbámulatosabb az absztrakt expresszionista festőkben, hogy annyi értelmetlen vérontást okozó sanda történelmi lecke után visszautasították a részvételt egy ilyen bíróságban. * Dan Gregory azért tartott magánál annyi ideig, körülbelül három évig, mert szolgálatkész voltam, és mert szüksége volt a társaságra, minthogy legtöbb híres barátja elhidegült tőle a politikai viták során mutatott humortalansága és dühöngései miatt. Amikor elmondtam Gregorynak, akkor, első este, hogy a lépcső tetejéről hallottam W. C. Fields híres hangját, azt felelte, hogy Fields soha többé be nem teheti a lábát a házba, sem Al

125

Jolson, sem a többiek, akik azon az estén az ő italát itták, az ő ételét ették. – Egyszerűen nem értik, nem képesek megérteni! – mondta. – Értem, uram – mondtam. És Marilee Kempre terelte a beszélgetést. Azt mondta róla, hogy először is ügyetlen, de még ráadásul be is rúgott; és leesett a lépcsőn. Azt hiszem, akkor már őszintén így hitte. Könnyedén megmutathatta volna, melyik lépcsőn esett le, minthogy én épp annak a lépcsőnek a tetejénél álltam. De nem mutatta meg. Úgy érezte, elég, ha annyit tudat velem, hogy valahol leesett egy lépcsőn. Mit számít, hogy hol? Miközben tovább beszélt Marilee-ről, soha többé nem említette a nevét. Egyszerűen „a nők” lett belőle. – A nők sosem vállalják a felelősséget semmiért – mondta. – Akármilyen bajt hoznak magukra, nem nyugszanak, amíg nem találnak egy férfit, akit hibáztathatnak érte. Így van? – Így – mondtam. – Egyetlen módon tudnak viszonyulni a dolgokhoz: személyükben – mondta. – Nem is róluk beszél az ember, azt sem tudja, hogy a szobában vannak, mégis mindent, amit az ember mond, úgy vesznek, mintha egyenesen rájuk vonatkozna. Észrevette már? – Igen, uram – mondtam. Most, hogy mondta, tényleg úgy tűnt, mintha észrevettem volna már. – Egyre-másra a fejükbe veszik, hogy jobban értik, amit az ember csinál, mint ő saját maga – mondta. – Egyszerűen ki kell hajítani őket, különben összekevernek mindent. Nekik is megvan a maguk dolga, nekünk is megvan a miénk. Mi sosem akarunk beleszólni az ő dolgukba, de ők beleszólnak a miénkbe, amikor csak tudnak. Akar egy jó tanácsot? – Igen, uram – mondtam. – Sose kezdjen olyan nővel, aki szívesebben lenne férfi – mondta. – Az ilyen soha nem csinálja meg, amit egy nőnek meg kell csinálnia, úgyhogy magára marad az is, amit a nőnek

126

kellene megcsinálnia, meg az is, amit a férfinak kellene megcsinálnia. Érti, amit mondok? – Igen, uram – mondtam. Azt mondta, hogy a nők sohasem lehetnek sikeresek a művészetben vagy a tudományban vagy a politikában vagy a gazdaságban, mert fő dolguk a gyereknevelés és a férfi bátorítása és a házimunka elvégzése. Azt ajánlotta, tegyem próbára az állítását, és nevezzek meg tíz nőt, ha tudok, aki vitte valamire bármilyen területen, a háztartást kivéve. Azt hiszem, most már tudnék tízet mondani, de akkor Szent Johanna volt az egyetlen, akivel elő tudtam állni. – Jeanne d’Arc – mondta Gregory – hermafrodita volt.

18. Nem tudom, hogyan illeszkedik ez a történetembe, lehet, hogy egyáltalán nem is illeszkedik bele. Bizonyára ez lesz az elképzelhető legbanálisabb lábjegyzet az absztrakt expresszionista történelemben, de íme, itt van: Az a szakácsnő, aki oly kelletlenül tálalta fel első New Yorki vacsorámat, s aki folyton azt kérdezte: „Mi jöhet még, mi jöhet még?” két héttel az odaérkezésem után meghalt. Végül is ez volt, ami a számára jöhetett még: hogy holtan essen össze a két háztömbnyire lévő Turtle Bay drogériában. De következzen a lényeg: a temetési vállalkozó felfedezte, hogy nem csupán nő volt, és nem is csupán férfi, hanem mindkettő. Hermafrodita volt. Egy még banálisabb lábjegyzet: Dan Gregory szakácsaként azonnal Sam Wu kerül a helyére, a mosodás. *

127

Marilee két nappal az érkezésem után, tolószékben jött meg a kórházból. Dan Gregory nem ment le, hogy üdvözölje. Azt hiszem, akkor sem hagyta volna abba a munkát, ha kigyullad a ház. Olyan volt, mint apám, amikor cowboycsizmákat készített, vagy Terry Kitchen a festékszórójával, vagy Jackson Pollock, amikor festéket csurgatott a padlón fekvő vászonra: amikor művészettel foglalkozott, a világ többi része megszűnt a számára. És én is ilyen lettem a háború után, és ez futtatta zátonyra az első házasságomat meg az elhivatottságomat, hogy jó apa legyek. Rettentő nehézségek árán sikerült a háború után visszakapaszkodnom a civil életbe, és akkor felfedeztem valamit, ami épp olyan erőteljes és ellenállhatatlan, mint egy lövet heroin: ha csupán egyetlen színű festékkel elkezdtem beteríteni egy hatalmas vásznat, el tudtam érni, hogy a világ többi része megszűnjék a számomra. * És hogy Gregory napi tizenkét vagy még több órán át teljességgel a munkájára koncentrált, az azt jelentette, hogy nekem, a segédjének igencsak könnyű dolgom volt. Semmi tennivalóm nem volt körülötte, és nem pazarolta arra az idejét, hogy feladatokat találjon ki. Azt mondta, fessem le a műtermét, de azt hiszem, ahogy visszatért a saját munkájához, elfeledkezett az egészről. Elkészítettem-e vajon a műtermét ábrázoló festményt, amely úgyszólván megkülönböztethetetlen egy fényképtől? Igen, el, igen, el. De én voltam az egyetlen, akit érdekelt, hogy valaki egyáltalán megpróbálkozik-e efféle csodatétellel, vagy sem. Annyira érdemtelen voltam Gregory figyelmére, annyira távol voltam a zsenialitástól, hogy Gregorian legyek a saját Beszkudnyikovomhoz képest, szakmai fenyegetés, vagy utód,

128

vagy akármi, hogy ugyanúgy lehettem volna akár a szakácsa, akinek meg kell mondani, mi legyen ebédre. Akármi! Akármi! Marhasült! Fesse le ezt a műtermet! Kit érdekel? Brokkoli! Na, jó. Majd én megmutatom neki. És meg is tettem. * Fred Jonesra, az igazi asszisztensére, az első világháborús pilótára maradt, hogy tennivalót találjon ki a számomra. Fred küldöncöt csinált belőlem, ami szörnyű csapás lehetett az általa addig használt küldöncszolgálatnak. Valakit, akinek kétségbeejtően szüksége volt állásra, bármiféle állásra, nyilván kirúgtak amikor Fred a kezembe nyomott egy marék metrójegyet meg egy New York-térképet. Azt is feladatul adta, hogy katalogizáljak minden értékes tárgyat Gregory műtermében. – Nem fogja ez zavarni Mr. Gregoryt a munkájában? – kérdeztem. És ő ezt válaszolta: – Azt sem venné észre, ha az amerikai himnuszt zengve derékban kettéfűrészelné. Csak közben ne nyúljon a szeméhez meg a kezéhez. * Így hát odafent voltam a műteremben, Dan Gregorytól csupán néhány méterre, és értékes szuronygyűjteményét vettem tételesen lajstromba, amikor Marilee hazajött. Emlékszem, mennyi gonosz varázslatot éreztem áradni ezekből a puskák végére illesztendő dárdahegyekből. Az egyik olyan volt, mint egy kihegyezett, függönyhúzó rúd. Egy másik háromszögkeresztmetszetű volt, hogy az általa ütött seb ne tudjon összezárulni, és egyre csak ömöljön belőle a vér meg a zsigerek.

129

Egy másiknak fűrészfoga volt, azt hiszem, azért, hogy a csonton is át tudjon hatolni. Emlékszem, arra gondoltam, hogy a háború olyan rettenetes dolog, hogy most már hála istennek senkit sem lehetne romantikus festményekkel és regényekkel és történelemmel arra bolondítani, hogy megint háborúba masírozzon. Manapság természetesen bárki vehet a gyerekének géppisztolyt a legközelebbi játékboltban, műanyag szuronnyal. * Marilee érkezésének hangjai felszivárogtak odalentről. Minthogy igencsak kételyeim voltak vele kapcsolatban, magam sem siettem az üdvözlésére. Azt hiszem, igaza volt a szakácsnőnek és az első feleségemnek: mindig is tartottam a nőktől… talán – mint azt Circe Berman a mai reggelinél felvetette –, mert anyám részéről hitszegésnek tartottam, hogy egyszer csak elege lett neki, és elpatkolt mellőlem. Ki tudja. Mindenesetre: Marilee-nek kellett értem küldenie, én meg hűvösen viselkedtem. Nem tudtam, hogy Gregory majdnem megölte a festészeti anyagok miatt, amelyeket elküldött nekem. Lehet, hogy ha tudtam volna, akkor is nagyon hűvösen viselkedem. Annyi azonban bizonyos, hogy a közvetlenségtől jórészt a saját rútságom, kiszolgáltatottságom és szüzességem érzése tartott vissza. Érdemtelen voltam rá, mert Marilee olyan szép volt, mint Madeleine Carroll, minden filmsztárok legszebbike. Meg kell mondanom, ő is rideg és merev volt velem, talán a tartózkodásra tartózkodással kívánt válaszolni. De alighanem ez is közrejátszott: világossá akarta tenni nekem, Frednek, Gregorynak, a hermafrodita szakácsnőnek, mindenkinek, hogy nem holmi etyepetye kedvéért hozatott el egészen idáig a nyugati partról. És bárcsak vissza tudnék menni oda egy időgéppel, micsoda hihetetlen jövőt jósolnék neki:

130

„Épp olyan szép leszel, mint most, de sokkal-sokkal bölcsebb, amikor a második világháború után te meg én újra találkozunk Firenzében, Olaszországban. Micsoda háború lesz a hátad mögött! Te és Fred és Gregory Olaszországba költöztök, és Fredet és Gregoryt Egyiptomban, a Szidi-Barráni csatában megölik. Elnyered Mussolini kultuszminiszterének, az Oxfordban végzett Portomaggiore grófnak, Olaszország egyik legnagyobb földesurának, Brunónak a szívét. Az is kiderül majd, hogy az egész háború alatt ő volt az olaszországi brit kémhálózat feje.” * Amikor a háború után a palotájában meglátogattam Marileet, megmutatott nekem egy képet, amelyet Firenze polgármesterétől kapott. Néhai férjének halálát ábrázolta egy fasiszta kivégzőosztag előtt, a háború vége felé. A festmény afféle népszerű giccs volt, amilyeneket Don Gregory készített, és amire én is képes voltam és képes is vagyok. * Hogy hogyan élte át saját helyzetét az akkori, 1933-as világban, a világválság kellős közepén, azt hiszem, akkor lepleződött le, amikor Henrik Ibsen drámájáról, a Babaházról beszélgettünk. Akkoriban jelent meg új kiadásban Dan Gregory illusztrációval, így hát mindketten elolvastuk, és utána meg is beszéltük. Gregory leglátványosabb illusztrációja a darab legvégét ábrázolta, amikor a főszereplő, Nóra kilép kényelmes házának kapuján, hátrahagyva középosztálybeli férjét és gyermekeit és szolgáit, kijelentve, hogy meg kell találnia valódi lényét kint, a való világban, és csak azután lehet belőle erős anya és feleség.

131

* A darabnak így van vége. Nóra nem engedi, hogy tovább gondoskodjanak róla, mint egy tudatlan és gyámoltalan gyerekről. És Marilee azt mondta nekem: – Véleményem szerint ez a darab eleje. Sohasem tudjuk meg, hogy Nórának sikerül-e túlélnie. Milyen állást kaphatott akkoriban egy nő? Nóra nem értett semmihez, nem tanult semmit. Ennivalóra sem volt pénze, és nem volt hová mennie. * Marilee-vel természetesen pontosan ugyanez volt a helyzet. Bármilyen keményen is bánt vele Gregory, az ő igen kényelmes tanyáján kívül semmi más nem várt volna rá, csak éhség és nélkülözés. Néhány nappal később közölte velem, hogy megoldotta a problémát. – Ez a befejezés hamis – mondta izgatottan. – Ibsen csak azért biggyesztette hozzá, hogy a közönség jókedvűen menjen haza. Nem volt mersze elmondani, mi történik valójában, aminek a darab egésze szerint történnie kell. – Minek kell történnie? – kérdeztem. – Meg kell ölnie magát – mondta Marilee. – És úgy értem, hogy azonnal… egy villamos elé veti magát, vagy valami, még mielőtt a függöny lemegy. Ez a darab. Soha senki nem látta még, de ez a darab. * Jó néhány barátom lett öngyilkos, de sohasem voltam képes ebben olyan drámai szükségszerűséget látni, amilyet Marilee látott Ibsen darabjában. Hogy nem látom ezt a szükségszerűséget, az alighanem ismét annak a jele, hogy túl

132

felszínes vagyok ahhoz, hogy az életemet a komoly művészetnek szenteljem. Az itt következők csak a festő barátaim, akik akkor ölték meg magukat, amikor már jelentékeny művészi sikerek álltak a hátuk mögött, vagy közvetlenül előttük: Arshile Gorky 1948-ban felakasztotta magát. Jackson Pollock 1956-ban ittasan egy fának hajtott a kocsijával, teljesen üres úton. Ez közvetlenül azelőtt történt, hogy a feleségem és a gyerekeim elköltöztek tőlem. Három héttel később Terry Kitchen egy pisztollyal agyonlőtte magát. A saját szájpadlásába lőtt. Amikor még mindnyájan New Yorkban éltünk, Pollock és Kitchen és én, három kemény piás, „a Három Testőr” néven voltunk ismertek a Cedar pincében. Egy apró villámkérdés: Hányan élnek ma a Három Testőrből? Válasz: én. Na, igen. És Mark Rothko, egy elefánt megöléséhez elegendő altatóval a gyógyszeres szekrényében, 1970-ben késsel szabdalta magát halálra. Milyen tanulságot vonok le a végletes elégedetlenség ilyen iszonyú megnyilvánulásaiból? Csak ezt: egyes embereket sokkal nehezebb kielégíteni, mint másokat, és Marilee meg én jól példázzuk azokat a másokat. Marilee ezt mondta a Babaház Nórájáról: „Otthon kellett volna maradnia, és mindenből a legjobbat kihozni!”

19. Csaknem az egész világegyetem alapja a hit, akár igazságra épül, akár nem, és én akkoriban hittem benne, hogy a ki nem lövellt ondó az egészséges férfiakban olyan anyagokká lényegül át, amelyek erőssé, boldoggá, bátorrá és alkotóvá teszik őket. Dan Gregory is hitt ebben, és úgyszintén apám, és úgyszintén

133

az Egyesült Államok Hadserege és az Amerikai Cserkész Szövetség és Ernest Hemingway. Így hát erotikus fantáziákat dédelgettem arról, hogy Marilee-vel szeretkezem, és néha úgy viselkedtem, mintha volna közöttünk valami, de csak azért, hogy több ondóm termelődjön, ami jótékony hatású vegyületekké alakítható át. Olykor sokáig dörgöltem a lábammal a szőnyeget, és aztán amikor nem várta, az ujjam hegyével áramütést adtam Marileenek a tarkóján vagy az arcán vagy a kezén. Ez aztán a pornográfia, mi? Arra is rávettem, hogy elszökdössön velem, és valami olyat tegyen, amitől Gregory őrjöngött volna, ha tudomást szerez róla, mégpedig arra, hogy eljöjjön velem a Modern Művészetek Múzeumába. De Marilee erotikus szempontból egyáltalán nem tartott többre engem, mint egy bacilust vagy egy játszótársat. Nemcsak hogy szerette Gregoryt, de Gregory volt az, aki mindkettőnk számára nagyon is könnyűvé tette az átevickélést a gazdasági válságon. Meg kell tartani a fontossági sorrendet. Mindeközben azonban ártatlanságunkban egy olyan mestercsábítónak szolgáltattuk ki magunkat, akinek a csáberejével szemben védtelenek voltunk. Mindkettőnk számára túl késő volt már hátat fordítani, mire ráébredtünk, milyen mélységesen hagytuk magunkat elbolondítani. Szeretnék kitalálni, hogy ki vagy mi volt az? A Modern Művészetek Múzeuma. Saját teljesítményeim megerősíteni látszottak az elméletet, amely szerint az el nem pazarolt ondó kozmikus vitaminokká alakul át. Gregory megbízásait teljesítve olyan fortélyossággal találtam meg a Manhattan szigetén bárhonnan bárhová a legrövidebb utat, mint egy csatornapatkány. Megötszöröztem a szókincsemet azáltal, hogy mindenféle elképzelhető szervezetnek és mesterséges tárgynak minden funkcióját és minden lényeges alkatrészét megtanultam. Mindazonáltal leghátborzongatóbb teljesítményem ez volt: mindössze hat

134

hónap alatt befejeztem egy aprólékosan pontos festményt Gregory műterméről! Csont volt a csont, prém volt a prém, szőr volt a szőr, por volt a por, korom volt a korom, gyapjú volt a gyapjú, pamut volt a pamut, dió volt a dió, tölgy volt a tölgy, lóbőr volt a lóbőr, marhabőr volt a marhabőr, vas volt a vas, acél volt az acél, régi volt a régi, és új volt az új. Igen, és a tetőablakból csöpögő víz nemcsak a legnedvesebb víz volt, amit valaha láttak: nagyítóval nézve minden egyes cseppben ott volt az egész istenverte műterem! Nem rossz! Nem rossz! * Eszembe jutott egy ötlet, csak úgy a semmiből, éspediglen: Vajha nem az ősi és csaknem egyetemes hit, amely szerint az ondó nemes cselekedetekké dolgozható fel, volt-e az ihletője Einstein oly egyszerű képletének: E=MC2 * – Nem rossz, nem rossz – mondta a festményemre Dan Gregory, és elképzeltem, hogy úgy érezheti magát, mint Robinson Crusoe abból az alkalomból, hogy rá kell ébrednie: többé nem egyedül az övé kicsiny szigete. Velem is számolnia kell. De aztán azt mondta: – Mindazonáltal a nem rossz csupán egy másik kifejezés arra, hogy csalódást keltő vagy de nem is jó, nem gondolja? Mielőtt össze tudtam volna szedni valami választ, képemet a kandalló izzó szenére helyezte, amelynek párkányán a koponyák álltak. Hat hónapi fáradságos munka ment füstbe egy pillanat alatt. Teljes megdöbbenésemben fulladozva sikerült feltennem a kérdést: – Mi volt vele a baj?

135

– Nem volt benne lélek – mondta önelégülten. Így hát itt álltam, mint az új Beszkudnyikov birodalmi rézmetsző rabszolgája! * Tudtam, hogy mi volt a kifogása, és ez a kifogás egyáltalán nem volt nevetséges az ő szájából. Az ő saját képein ott vibrált szereteteinek, gyűlöleteinek és semlegességeinek teljes tartománya, bármennyire is avultnak tűnne ma ez a tartomány. Ha fognám magam, és elmennék abba a magánmúzeumba, a texasi Lubbockba, ahol oly sok műve szerepel állandó kiállításon, azok a képek számomra kiadnának valamiféle hologramot Gregoryról. Át tudnék nyúlni rajta, de mégiscsak maga Gregory lenne ott három dimenzióban. Gregory él! Másfelől azonban, ha isten ments, én halnék meg, és valami varázsló újjáteremtené az összes festményemet a Gregory által elhamvasztottól az utolsóig, amit valaha készítenék, és ezeket felaggatnák egy hatalmas, kupolás körteremben, hogy a bennük lévő lelket egyetlen gyújtópontba sűrítsék, és a saját anyámat meg azokat a nőket, akik megesküdtek, hogy szeretnek, azaz Marilee-t és Dorothyt és Edithet is több órára ebbe a gyújtópontba állítanák, együtt a valaha volt legjobb barátommal, vagyis Terry Kitchennel, egyikük sem érezné semmiféle okát, hogy rám gondoljon, ha csak véletlenszerűen nem. Nyoma sem volna a gyújtópontban drága eltávozott Rabo Karabekianuknak vagy bármiféle érzelmi energiának! Micsoda kísérlet! * Jaj, tudom: kicsivel ezelőtt leszóltam Gregory műveit, azt mondtam rá, hogy preparátor, és hogy a képei az élet folyamata helyett egy-egy pillanatról szólnak és így tovább. De bizonyos, hogy jobb festő volt, mint amilyenné válni nekem valaha is

136

reményem lehetett. Senki úgy nem tudta egyetlen pillanat feszültségét kitömött állatok szemében megjeleníteni, hogy úgy mondjam, mint Dan Gregory. * Circe Berman épp most kérdezte meg, hogyan lehet egy jó képet megkülönböztetni egy rossztól. Azt mondtam, hogy a legjobb, bár nem tökéletes választ erre a kérdésre egy Syd Solomon nevű festőtől hallottam, egy magam korabeli férfitól, aki itt szokott nyaralni a közelben. Véletlenül hallottam meg, amint egy koktélpartin egy nagyon csinos lánynak mondta, úgy tizenöt évvel ezelőtt. Olyan tágra nyílt szemű, ugribugri lány volt! Nyilván tőle akart mindent megtudni a művészetről. – Hogyan lehet megkülönböztetni egy jó képet egy rossztól? – kérdezte Solomon, akinek az apja magyar lóidomár volt, a bajsza is gyönyörűen pödrött, mokány. – Annyi az egész, drágám – mondta Syd Solomon –, hogy meg kell nézni tízmillió festményt, aztán már soha nem téved az ember. Így igaz! Így igaz! * Ismét a jelen: El kell mondanom, mi történt tegnap délután, amikor is gyűjteményem első látogatóit fogadtam az előcsarnok „felújítása” óta, hogy a kivitelező szavával éljek. Egy külügyes fiatalember három Szovjetunióból érkezett írót kísért hozzám. Egyikük Tallinnból, Észtországból való, ahonnan – ha az Édenkertet leszámítjuk – Mrs. Berman ősei is származnak, a másik kettő pedig Moszkvából, Dan Gregory egykori városából. Kicsi a világ. Nem beszéltek angolul, de a kísérőjük megfelelő tolmácsnak bizonyult.

137

Amikor bejöttek, nem tettek megjegyzést az előcsarnokra, és – számos, az ő hazájukból érkezett vendéggel meglehetős ellentétben – az absztrakt expresszionizmust méltányló, művelt és fogékony látogatóknak bizonyultak. Távozóban azonban mégis megkérdezték, miért tartok ilyen hitvány képeket az előcsarnokban. Így hát elmondtam nekik Mrs. Berman előadását a képeken látható gyermekekre leselkedő szörnyűségekről. Csaknem könnyekre fakadtak. Rettentően megindította őket. Bocsánatkérésekkel árasztottak el, amiért nem értették meg a vásznak valódi jelentőségét, és azt mondták, most, hogy elmagyaráztam, egyöntetűen egyetértenek velem abban, hogy igen, ezek a házban található legfontosabb képek. Azután újra végigmentek egyik képtől a másikig, és meggyászolták mindazt a fájdalmat, amelyen az egyes kislányok nyilván keresztülmennek majd. Gyászuk szóbeli megnyilvánulásait nem fordították ugyan, de annyit kivettem, hogy rákot jósolnak a gyermekeknek, meg háborút és efféléket. Hatalmas volt a sikerem, és egyre csak szorongattak és szorongattak. Soha még egyetlen látogatóm sem vett tőlem búcsút ilyen forrón. Rendszerint semmi érdemleges nem szokott az eszükbe jutni. És felém kiáltottak valamit a kocsifeljáróról, miközben szeretettel vigyorogtak és integettek. Így hát megkérdeztem a külügyes fiatalembertől, hogy mit mondanak, és ő lefordította: „Soha többé háborút, soha többé háborút!”

20. Vissza a múltba. Amikor Gregory elégette a festményemet, vajon miért nem tettem vele azt, amit ő Beszkudnyikovval? Miért nem nevettem

138

ki, és mentem el jobb állást keresni? Először is valamit már megtanultam a könnyű művészet világáról, és tudtam, hogy a hozzám hasonló művészekből tizenkettő egy tucat, és mind a tizenkettő éhen hal. Gondoljanak bele; mit veszíthettem: saját szobát, napi háromszori bőséges étkezést, szórakoztató megbízásokat szerte a városban, és sok-sok szabadidőt a gyönyörű Marilee-vel. Micsoda őrült lettem volna, ha önbecsülésemet engedem érvényesülni a boldogságom ellenében! * Amikor a hermafrodita szakácsnő meghalt, történetesen Sam Wu, a mosodás folyamodott az állásért, és meg is kapta. Csodálatos szakács volt, a régi jó amerikai ételek területén éppúgy, mint a kínai finomságokban, Gregory pedig továbbra is modellnek használta a sötét lelkű mesterbűnöző, Fu Manchu alakjához. * Vissza a jelenbe: Circe Berman azt mondta ma az ebédnél, hogy újra meg kellene próbálkoznom a festéssel, hiszen valamikor olyan élvezetet jelentett a számomra. Drága feleségem, Edith is felvetette ezt egy ízben, és én ugyanazt mondtam Mrs. Bermannak, amit neki: – Én már minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne kelljen magam komolyan venni. Megkérdezte, mi jelentette a legnagyobb szakmai örömöt, amikor hivatásos festő voltam: az első önálló kiállításom, sok pénzt kapni egy képért, a többi festők társaságában lenni, dicsérő kritikát kapni, vagy mi? – Sokat beszélgettünk erről a régi időkben – mondtam. – Általános volt az egyetértés, hogy ha külön űrkabinba zárnának

139

bennünket a festészeti kellékeinkkel, és kilőnének a semmibe, akkor még mindig mindenünk meglenne, amit a festészetben szeretünk, és ez éppenséggel az a lehetőség, hogy festéket kenhetünk a vászonra. Viszonzásul megkérdeztem, mi a csúcspont az írók számára: a jó kritikák, vagy egy óriási előleg, vagy eladni egy könyvet a filmgyárnak is, vagy látni valakit, aki az ember könyvét olvassa, vagy mi? Azt válaszolta, hogy ő is boldog tudna lenni egy űrkabinban, az űr egy távoli sarkában, feltéve, hogy vele van egy befejezett, korrigált kézirata, meg valaki a kiadójától. – Nem értem – mondtam. – Számomra az a beteljesülés pillanata, amikor átadok egy kéziratot a kiadónak, és azt mondom: „Itt van! Torkig vagyok vele. Soha többé nem akarom látni!” – felelte. * Ismét vissza a múltba. Nem Marilee volt az egyetlen, aki ugyanabban a csapdában volt, mint a Babaház Nórája, mielőtt bemondta volna az unalmast. Én is így voltam vele. És aztán rájöttem: Fred Jones is így volt vele. Oly előkelő és elismerésre és megbecsülésre méltó dolognak látszott Dan Gregory, a nagy festő jobbkezének lenni minden lehetséges tekintetben… de Nóra volt ő is. Az élete leszállóágban volt az első világháború óta, amikor is felfedezte, hogy képes vezetni azokat a rozoga vászonmadarakat, amelyek egyben géppuskaállások is voltak. Amikor először markolta meg egy repülőgép botkormányát, bizonyosan úgy érezte magát, mint Terry Kitchen, amikor megkaparintott egy szórópisztolyt. És ismét Kitchenhez hasonlóan érezhette magát, amikor beletüzelt géppuskáival a vad, kéklő messzeségbe, és egy füst- és lángspirált rajzoló repülőgépet látott meg maga előtt, és a spirál messze alant napkitörésben ért véget.

140

Micsoda gyönyörűség! Olyan váratlan és tiszta! Olyan könnyen megszerezhető! Fred Jones egyszer elmondta nekem, hogy soha nem látott szebbet a zuhanó repülőgépek és felderítő léggömbök füstcsíkjainál. És most ezt a légköri ívek és spirálok és pacák iránti lelkesültséget összehasonlítom azzal, amit Jackson Pollock érzett, amikor azt figyelte, mit tesz majd a csurgatott festék, ha a műterme padlójára fektetett vászonba csapódik. Ugyanaz a fajta boldogság! Kivéve, hogy Pollocké nélkülözte a tömegek legnagyobb örömét, az emberáldozatot. * De Fred Jonesről ezt akarom elmondani: otthonra lelt a légierőnél, ahogyan később én otthonra leltem az utászoknál. És aztán ugyanazon ok következtében rúgták ki, mint engem: valahol elveszítette az egyik szemét. Így hát mondhatnék valami ijesztőt ifjú önmagamnak, ha visszatérhetnék egy időgéppel a nagy gazdasági válságba: „Psszt, te kis magabiztos örmény kölök! Igen, te. Úgy gondolod, hogy egyszerre szomorú és mulatságos ez a Fred Jones? Egy napon ez lesz belőled is: félszemű öreg katona, aki fél a nőktől, és semmi tehetsége a civil élethez.” Akkoriban kíváncsi voltam, milyen lehet, ha az embernek kettő helyett csak egy szeme van, és kísérleteket is folytattam, az egyik szememet letakarva. A világ nem látszott különösebben csökkent értékűnek, amikor csak egy szemmel néztem. Ma sem érzem úgy, hogy túlságosan súlyos hátrányt jelent félszeműnek lenni. Circe Berman, amikor még egy órája sem ismertük egymást, megkérdezte, milyen félszeműnek lenni. Képes bármikor bárkitől bármit megkérdezni. – Kész főnyeremény – mondtam.

141

* Gregoryra emlékezem most, és ő valóban emlékeztetett – mint W. C. Fields mondta – egy „félbefűrészelt arapahó indiánra”, és Marilee és Fred Jones lesték a kívánságait. Elképzelem, milyen remek modellek lettek volna egy olyan történet Gregory-féle illusztrációjához, amelyben egy római császár rabláncon tart egy szőke, kék szemű, germán fogolypárt. Furcsa, hogy Fred, nem pedig Marilee volt az a fogoly, akivel Gregory szívesen parádézott a nyilvánosság előtt. Fred volt az, akit elvitt a partikra, meg a rókavadászatokra Virginiába, meg hajókirándulásokra, yachtján, az Araráton. Nem célom, hogy erre magyarázatot találjak, de annyit ki kell jelentenem, hogy Gregory és Fred talpig férfiak voltak. Nem voltak homoszexuálisok. Bármi légyen is a magyarázata, Gregory egyáltalán nem bánta, hogy Marilee meg én hosszú sétákat tettünk mindenfelé Manhattanben, és fejek fordultak utánunk, hogy második, harmadik és negyedik pillantást vessenek rá. Az emberek nyilván csodálkoztak, hogy olyan valaki, mint én, aki szemmel láthatólag nem vagyok a rokona, hogyan nyerhette el e valóban gyönyörű nő társaságát. – Az emberek azt hiszik, szerelmesek vagyunk – mondtam neki egyik sétánk alkalmával. És ő azt felelte: – Igazuk van. – Érted, mit akarok mondani – mondtam. – Egyébként szerinted mi az, hogy szerelem? – kérdezte. – Azt hiszem, nem tudom – mondtam. – Ami a legjobb benne, azt már ismered – mondta –, így sétálgatni és jóban lenni a világgal. Ha más is hiányozna neked, én biztosan nem sírnék utánad. Így hát elmentünk a Modern Művészetek Múzeumába, talán ötvenedszer. Majdnem három évet töltöttem már Gregorynál, és

142

hajszál híján húszéves voltam. Nem voltam többé kiforratlan művész. Egy művész alkalmazottja voltam, és örülhettem, hogy volt bármiféle állásom. Rettentő sok ember ajánlkozott bármiféle állás betöltésére, és várták, hogy elkezdődhessen újra a valódi élet. De még át kellett vészelnünk egy újabb világháborút is, mielőtt elkezdődhetett újra a valódi élet. Hát nem imádni való? A valódi élet az, amit most tapasztalunk. * De hadd mondjam meg maguknak, hogy akkor, 1936-ban pokolian valódinak látszott az élet, amikor Dan Gregory rajtakapta Marilee-t meg engem, kifelé jövet a Modern Művészetek Múzeumából.

21. Dan Gregory akkor kapta el Marilee-t meg engem kifelé jövet a Modern Művészetek Múzeumából, amikor a zúgó-bőgő Szent Patrick napi karnevál elhaladt az Ötödik sugárúton, tőlünk félsaroknyira. A karnevál miatt Gregory gépkocsija, egy lehajtható tetejű Cord, az Amerikában valaha gyártott legszebb közlekedési eszköz, épp a Modern Művészetek Múzeuma előtt került forgalmi dugóba. Kétüléses volt, a teteje lehajtva, s kormányánál Fred Jones, az első világháborús pilóta. Hogy mit csinált Fred Jones az ondójával, azt sosem tudtam meg. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, ő is gyűjtögette, mint én. Olyan volt a nézése, ahogy ott ült annak a pompás autónak a volánjánál, de a pokolba Freddel. Jó ideig minden rendben lesz még vele, amíg Egyiptomban le nem lövik, én azonban épp az előtt álltam, hogy akár fel vagyok rá készülve,

143

akár nem, kilépjek a való világba, és megpróbáljak megállni a saját lábamon! Mindenkin volt valami zöld ruhadarab! Akkor is, mint most, még a feketék és a távol-keletiek és a hasszid zsidók is fölvettek valami zöldet, nehogy magukra haragítsák a római katolikus íreket. Marilee-n és Gregoryn és rajtam és Fred Joneson is volt valami zöld. Otthon Gregory konyhájában Sam Wun is volt valami zöld. Gregory felénk mutatott az ujjával. Tajtékzott a dühtől. – Elkaptalak! – üvöltötte. – Ne mozduljatok! Beszédem van veletek! Átlépett a kocsi ajtaja felett, utat vágott magának a tömegen át, és szétvetett lábbal, ökölbe szorított kézzel megállt előttünk. Marilee-t gyakran megütötte, de engem egyetlenegyszer sem. Elég meglepő, de engem soha senki nem ütött meg. Engem soha senki nem ütött meg! Izgatottságunk oka a szex volt: fiatalság az érett korral szemben, vagyon és hatalom a testi vonzerővel, a tiltott élvezet elcsent pillanataival szemben és így tovább, de Gregory csak a háláról beszélt, az odaadásról és a modern művészetről. Ami a múzeumban lévő képek valóságos modernségét illeti: többségüket az első világháború előtt festették, mielőtt Marilee meg én megszülettünk! Akkoriban nagyon lassú volt a világ a változó festői stílusok elfogadásában. Manapság természetesen minden újdonságot azonnal remekműként ünnepelnek! * – Paraziták! Hízelkedők! Kórságverte kiskölykök! – dühöngött Gregory. – Szerető apukátok egyetlen dolgot kért az odaadásotok kifejezéséül: „Sose menjetek el a Modern Művészetek Múzeumába!” Azok közül, akik hallották, nem hiszem, hogy túl sok embernek volt fogalma róla, hogy egy múzeum előtt állunk. Alighanem azt gondolták, hogy egy szállodából vagy

144

vendégszobából, valami olyan helyről kijövet kapott el bennünket, ahol ágyak vannak a szerelmeseknek. Ha szó szerint vették, amikor „apuká”-nak nevezte magát, nyilván arra következtettek, hogy az én apukám, nem Marilee-é, mivel Gregoryval annyira hasonlóan néztünk ki. – Ez szimbolikus volt! – mondta. – Képtelenek vagytok megérteni?! Ezen a módon bizonyíthattátok volna be, hogy az én oldalamon álltok, nem az övékén. Nem attól féltem, hogy megnézitek azokat a kacatokat odabent. Az én csapatomhoz tartoztatok, és büszkék lehettetek rá. – Itt elhallgatott, és megrázta a fejét. – Ezért intéztem hozzátok ezt a nagyon egyszerű, nagyon szerény, nagyon könnyen teljesíthető kérést: „Tartsátok távol magatokat a Modern Művészetek Múzeumától!” * Marilee-t meg engem annyira meglepett ez a leleplezés, hogy talán egymás kezét sem engedtük el. Kézen fogva és ugrándozva jöttünk ki, mint Jancsi és Juliska. És alighanem továbbra is fogtuk egymás kezét, mint Jancsi és Juliska. Csak most jövök rá, hogy Gregory abban a pillanatban kapott el bennünket, amikor valahogy megállapodtunk, hogy szeretkezni fogunk aznap délután. Most úgy gondolom, már nem lehetett minket megállítani, és mindenképp szeretkeztünk volna, akár összefutunk Gregoryval, akár nem. Eddig akárhányszor elmondtam ezt a történetet, azt állítottam, hogy nem lett volna szeretkezés, ha nincs leleplezés. Nem igaz. * – Fütyülök rá, hogy milyen képeket néztek! – mondta Gregory. – Csak azt kértem, hogy ne adózzatok tisztelettel egy olyan intézmény iránt, amelyik azt gondolja holdkórosok és

145

degeneráltak és sarlatánok koszfoltjairól és fröcsköléseiről és pacáiról és mázolmányairól és nyáladzásairól és okádékairól, hogy óriási kincsek, amelyekért mindnyájunknak rajongani kellene. Ahogy rekonstruálom, amit annyi évvel ezelőtt mondhatott, megindít, mennyire vigyázott valamikor ő és szinte minden dühös férfi, hogy vegyes társaságban ne használjon olyan szavakat, amelyek sérthetik a nőket és a gyerekeket, mint például szar vagy baszni. Circe Berman úgy érvel, hogy a valamikori tabuszavak bevonása a közönséges beszélgetésekbe jó dolog, mert így a nők és gyerekek szabadon, szégyen nélkül tárgyalhatnak a testükről, s ily módon intelligensebben képesek gondoskodni magukról. Azt mondtam neki: „Meglehet. De nem gondolja, hogy ez a nyíltság egyben a szabatosság hanyatlását is okozza? – A szakácsnő lányának arra a szokására emlékeztettem, hogy bárkire, akit valamilyen okból nem kedvel, úgy hivatkozik: „az a seggfej” Ezt mondtam: – Sosem hallottam, hogy Celeste átgondolt magyarázattal szolgált volna arra, hogy mit csinált az illető személy, amidőn szert tett erre az altesti vonatkozású megjelölésre.” * – Sokféle módon megbánthattatok volna – folytatta Gregory az ő brit kiejtésével –, de nem választhattatok volna kegyetlenebbet. Úgy bántam veled, mint fiammal – mondta nekem –, és veled, mint lányommal – mondta Marilee-nek –, és ez érte a köszönet. És nem az a legsértőbb, hogy bementetek oda. Nem, nem az. Hanem hogy milyen boldogok voltatok, amikor kijöttetek! Mi más lehetne ez a boldogság, mint az én kigúnyolásom, és mindenkié, aki valaha megpróbált felügyeletet gyakorolni egy ecset felett? Azt mondta, hogy most elviteti magát Freddel City Islandre, ahol a yachtja, az Ararát szárazdokkban áll, és ott fog élni a

146

fedélzeten, amíg Fred nem biztosítja arról, hogy kiköltöztünk a Negyvennyolcadik utcai házából, és valahai ottlétünk minden nyomát eltüntették. – Takarodjatok! Végre megszabadulok tőletek! – Micsoda szürrealista dologra készült ez a mesterrealista! Tanyát verni egy szárazdokkban álló, huszonöt méteres vitorláson! Ahol létrán kell közlekednie, és a kikötői vécét meg telefont kell használnia! És gondolják meg, micsoda bizarr alkotás volt a műterme, egy irdatlan költséggel és erőfeszítéssel megvalósított látomás! És végső soron megszervezte, hogy olasz egyenruhában öljék meg az egyetlen barátjával együtt! A képeit kivéve Dan Gregory valamennyi dolgának kevesebb köze volt a valósághoz és a józan észhez, mint a legradikálisabb modern művésznek! * Közlemény a jelenből: Circe Berman kemény vallatás után most szedte ki belőlem, hogy voltaképpen sohasem olvastam végig volt legjobb barátom, Paul Slazinger egyetlen könyvét sem. Ő, mint kiderült, mindet elolvasta, mióta ideköltözött. Nekem mindegyik megvan. Egy külön kis polc van fenntartva számukra a könyvtárban, és saját kezű ajánlások bizonyítják, milyen közeli barátok voltunk annyi éven át, Paul meg én. A legtöbb kritikát elolvastam róluk, és elég pontos elképzelésem van róla, hogy miről szólnak Paul könyvei. Azt hiszem, Paul ezt tudta rólam, bár nyíltan sohasem beszéltünk erről. Képtelen vagyok komolyan venni a könyveit, hiszen tudom, milyen meggondolatlan volt mindig a való életben. Hogyan is tanulmányozhatnám közreadott véleményét a szeretetről és gyűlöletről és Istenről és emberről és arról vallott nézeteit, hogy a cél vajon mindig szentesíti-e az eszközt? S mindezt teljes komolysággal? Ami a kölcsönösséget illeti:

147

nem vagyok adósa. Sohasem értékelt mint festőt vagy mint gyűjtőt, én meg ezt nem is vártam el tőle. Akkor hát mi kötött össze bennünket? A magány és a második világháborúból való elég jelentékeny sebesülések. * Circe Berman megtörte hallgatását a lezárt burgonyás csűr rejtélyével kapcsolatban. Talált egy nagy alakú képeskönyvet a könyvtárban, amelynek levált a gerince, és a lapjai nemcsak szamárfülesek, de festékes ujjlenyomatok is pöttyözik őket, holott a könyvet csak három éve adták ki. Gyakorlatilag az összes egyenruha képe megtalálható benne, amit bármiféle reguláris katona vagy tengerész, vagy repülős viselt a második világháborúban. Nyíltan nekem szegezte a kérdést, hogy van-e ennek a könyvnek valami köze ahhoz a dologhoz a csűrben. – Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs – mondtam. De elárulok egy titkot: van bizony, van bizony. * Így hát Marilee meg én úgy kullogtunk el a Modern Művészetek Múzeumától, mint az eltángált gyerekek. Nevettünk is néha, csak úgy, egymás karjába estünk, és nevettünk és nevettünk. Így hát hazafelé menet felvidítottuk egymást, és egész úton piszkosul tetszettünk egymásnak. A Harmadik sugárúton megálltunk, hogy megnézzük két fehér férfi verekedését egy kocsma előtt. Egyiken sem volt semmi zöld. Olyan nyelven acsarkodtak, amit nem értettünk. Lehet, hogy macedónok voltak, vagy baszkok, vagy a Frízszigetekről valók, vagy valami hasonlók. Marilee enyhén bicegett, és kicsit balra dőlve járt annak maradandó következményeként, hogy egy örmény lelökte a lépcsőn. De most egy másik örmény volt, aki tapogatta, és a

148

haját szimatolta és így tovább, és akinek akkora erekciója volt, hogy kókuszdiókat tudott volna feltörni. Szívesen gondolom el, hogy férj és feleség voltunk. Maga az élet is lehet megszentelt ünnep. Az volt az elképzelés, hogy együtt hagyjuk el az Édenkertet, és tűzön-vízen át egymásért küzdünk majd a vadonban. Nem tudom, min nevettünk annyit. Megismétlem az életkorunkat: én majdnem húsz voltam, ő huszonkilenc. A férfi, akit felszarvazni készültünk, vagy micsoda, ötvenhárom volt. Visszatekintve, most fiatal suhancnak tűnik a hátralévő mindössze hét évével. Gondolják el, hogy valakinek még hét teljes éve van hátra! * Lehet, hogy Marilee meg én azért nevettünk olyan sokat, mert éppen arra a dologra készültünk, ami miatt a testünk állítása szerint az evésen és iváson és alváson kívül a világon vagyunk. Nem volt ebben bosszú vagy dac vagy mocskolódás. Nem abban az ágyban csináltuk, amit Marilee Gregoryval osztott meg, és nem is Fred Jones ágyában, a szomszéd szobában, és nem is a makulátlan francia empire vendégszobában, és nem is a műteremben, még csak nem is az én saját ágyamban, habár úgyszólván bárhol csinálhattuk volna, az alagsort kivéve, minthogy akkor éppen Fu Manchu volt rajtunk kívül az egyetlen ember a házban. Tudattalan szeretkezésünk bizonyos értelemben megelőlegezte az absztrakt expresszionizmust, mivel semmi másról nem szólt, kizárólag önmagáról. Igen, és erről eszembe jut, amit Jim Brooks, a festő mondott nekem saját alkotómódszeréről, az összes absztrakt expresszionista alkotómódszeréről: „Fölviszem az első színes ecsetvonást. Ezután a vászonnak kell elvégezni legalább a fele munkát.” Ha minden jól megy, az első ecsetvonás után a vászon elkezdi sugallni, sőt követelni, hogy ezt vagy azt kell tenni.

149

Marilee és jómagam esetében az első ecsetvonás egy csók volt, rögtön a kapun belül, egy nagy, nedves, forró, jókedvűen ragacsos csók. Ez aztán a festék! * Marilee és jómagam vászna, hogy úgy mondjam, több és nedvesebb csókot kívánt, aztán egy tapogatódzó, libabőrös, alélt tangót föl az ívelt lépcsőn és keresztül a nagy ebédlőn. Feldöntöttünk egy széket, aztán visszaállítottuk. A vászon, amely az egész munkát elvégezte, nemcsak a felét, a tálalószobán át egy használaton kívüli, mintegy kétszer három méteres raktárhelyiségbe küldött bennünket. Nem volt benne más, csak egy lerobbant kanapé, amit nyilván az előző tulajdonos hagyott itt. Volt egy apró ablaka, északra nézett, a hátsó kert fáinak kopasz koronájára. Nem volt szükségünk több eligazításra a vászontól, hogy mit kell tennünk, ha remekművet akarunk alkotni. Mert ezt tettük. * Nekem sem volt szükségem eligazításra a tapasztalt, idősebb nőtől, hogy mit kell tennem. Tízes és tízes és újra tízes! Olyan visszamenőleges hatályú volt! Hiszen én egész életemben csak ezt csináltam! És olyan előremutató is volt! Hátralévő életemben pokoli sokat fogom ezt csinálni. És így is lett. Kivéve, hogy soha többé nem volt olyan jó. Soha többé nem segített hozzá engem meg egy társat az élet vászna, hogy – mondjuk így – szexuális remekművet alkossunk. Rabo Karabekian ezek szerint alkotott legalább egy remekművet szeretői mivoltában, ezt azonban kétségkívül nem nyilvánosan alkotta, és így még hamarabb eltűnt a föld színéről, mint a festmények, amelyek lábjegyzetet csináltak belőlem a

150

művészet történetében. Első feleségem és gyermekeim és unokáim megvetésén kívül tehát semmit sem hoztam létre, ami túlél majd engem? Törődöm vele? Ki nem törődik? Szegény én! Szegény gyakorlatilag mindnyájan, akik oly kevés maradandót hagyunk hátra. * A háború után, amikor mondtam valamit Terry Kitchennek a Marilee-vel való háromórás, eszményi szeretkezésünkről, és hogy utána mennyire úgy éreztem, hogy megelégedetten sodródom a kozmoszban, ő ezt mondta: – Megtapasztaltál egy nem-epifániát. – Egy micsodát? – kérdeztem. – Az elmélet saját találmányom – mondta. Ez akkor volt, amikor még inkább szónok volt, mint festő, jóval azelőtt, hogy megvettem neki a szórópisztolyt. Ha már itt tartunk, én sem voltam más, mint szónok, meg festők társalkodója. Még mindig úgy volt, hogy üzletember leszek. – Istennel nem az a baj, hogy olyan ritkán mutatkozik meg előttünk – folytatta. – Istennel ennek épp az ellenkezője a baj. Téged és engem és mindenki mást gyakorlatilag folytonosan kezében tart a nyakunknál fogva. Azt mondta, hogy most jön a Metropolitan Szépművészeti Múzeumból, ahol a délutánt töltötte, és ahol olyan sok festmény szólt arról, hogy Isten utasításokat ad Ádámnak és Évának és Szűz Máriának és különféle agonizáló szenteknek és így tovább. – Ha a festőknek hinni lehet, ezek nagyon ritka pillanatok… de ki olyan agyalágyult, hogy higgyen egy festőnek? – mondta, és rendelt még egy dupla whiskyt, amit, biztos voltam benne, nekem kell majd kifizetni. – Az ilyen pillanatokat gyakorta

151

nevezik „epifániának”, és én most közlöm veled, hogy olyan gyakoriak, mint a házilégy. – Értem – mondtam. Azt hiszem, mindezt Pollock is végighallgatta, habár ő és Kitchen és én akkor még nem voltunk ismertek, mint a „Három Testőr”. Ő igazi festő volt, így hát szinte egyáltalán nem beszélt. Amikor Terry Kitchen is igazi festő lett, attól fogva szinte egyáltalán nem beszélt ő sem. – Azt mondod, „megelégedetten sodródva a kozmoszban”? – kérdezte Kitchen. – Ez tökéletes leírása egy nem-epifániának, a pillanatok e legritkábbikának, amikor a Mindenható Isten elengedi a nyakunkat, és hagyja, hogy egy kis időre emberek legyünk. Meddig tartott az érzés? – Hát… talán fél órát – feleltem. Erre ő hátradőlt a székében, és mélységes megelégedettséggel azt mondta: – De te most itt vagy. * Lehet, hogy ez ugyanaznap délután történt, amikor kibéreltem kettőnk számára műteremnek egy fényképész tulajdonában lévő padlásteret egy Union téri épület tetején. Piszok olcsó volt akkoriban Manhattanben a műterem. Egy művész csak úgy megengedhette magának, hogy New Yorkban éljen! El tudják ezt képzelni? Miután kibéreltük a műtermet, azt mondtam Terrynek: – A feleségem megöl, ha ezt megtudja. – Adjál csak neki heti hét epifániát – felelte –, és olyan hálás lesz, hogy azt csinálhatsz felőle, amit akarsz. – Könnyebb mondani, mint megtenni – mondtam. * Akik azt hiszik, hogy Circe Berman Polly Madison-könyvei szétbomlasztják az amerikai társadalom szerkezetét, mert

152

megmondják a tizenéves lányoknak, hogy teherbe eshetnek, ha nem vigyáznak, és hasonlók, ugyanazok az emberek bizonyára blaszfémiának találnák Terry Kitchen nem-epifánia-elméletét. De senkit sem ismerek, aki nála keményebben próbált volna teljesítésre érdemes isteni megbízásokat találni. Csodálatos karriert érhetett volna el jogi, vagy kereskedelmi, vagy pénzügyi vagy politikai pályán. Varázslatosan zongorázott, és remek sportoló volt. Maradhatott volna a hadseregben, és rövidesen tábornok lehetett volna belőle, vagy akár az Egyesített Vezérkar főnöke. Amikor találkoztam vele, mégis lemondott már minderről, hogy festő lehessen, pedig egy krumplit sem tudott volna lerajzolni, és életében nem vett egyetlen rajzleckét sem! „Csak van valami, amit megéri csinálni – mondta. – És a festés azon néhány dolog egyike, amit még nem próbáltam.” * Tudom, sokan azt hiszik, hogy Terry Kitchen tudott volna valósághűen rajzolni, ha akart volna. De erre csupán egyetlen bizonyítékuk van, egy keskeny sáv egy festményen, amely azelőtt itt lógott az előcsarnokban. Sosem adott címet a festménynek, de manapság Mágikus ablak címen ismeri mindenki. A kép egy keskeny kis sáv kivételével tipikus festékszóróval készült Kitchen-festmény: keringő űrállomásról látható, fényes színekben játszó ciklonrendszer, vagy aminek az ember éppen nevezni akarja. Ám ha gondosan megfigyeljük azt a keskeny sávot, kiderül, hogy John Singer Sargent egész alakos Madame X portréja című képének fejre állított másolata, a híres tejfehér vállával meg a síugrósánc-orrával és így tovább. Kedveseim, bocsássátok meg: az a hóbortos betoldás, az a mágikus ablak nem Terry munkája volt, és nem is lehetett volna Terry munkája. Terry követelésére készítette egy középszerű

153

illusztrátor, azzal a valószínűtlen névvel, hogy Rabo Karabekian. * Terry Kitchen azt mondta, hogy máskor soha nem élt át nemepifániát, amikor Isten békén hagyta, csak szex utáni pillanatokban, meg abban a két esetben, amikor heroint használt.

22. Közlemény a jelenből: Paul Slazinger elutazott, minden helyek közül épp Lengyelországba. A New York Times ma reggeli száma szerint az írók PEN nevezetű nemzetközi szervezete küldte oda egy küldöttség tagjaként, hogy vizsgálja ki az ottani sanyargatott kollégái helyzetét. Lehet, hogy a lengyelek viszonzásul kivizsgálják majd az ő helyzetét. Ki a sajnálatra méltóbb, az az író, akit rendőrök fenyegetnek és hallgattatnak el, vagy az, aki tökéletes szabadságban él, és többé nincs mit mondania? * Közlemény a jelenből: özvegy Bermanné egy régimódi biliárdasztalt állított fel a nappali szobám kellős közepén, az általa kiszorított bútorokat elküldvén az Otthon, Édes Otthon Költöztető és Raktározó Vállalathoz. Akkora az a biliárd, mint egy elefánt, úgyhogy súlyos póznákkal kellett aládúcolni a födémet, nehogy a pincében kössön ki, a Szatén Dura-Luxos kannák között.

154

Katonakorom óta nem játszottam ezt a játékot, és sohasem játszottam túl jól. De látniuk kellene Mrs. Bernant, ahogy eltünteti az asztalról a golyókat, akárhol is legyenek! – Hol a csudában tanult meg így biliárdozni? – kérdeztem. Azt mondta, hogy miután az apja öngyilkos lett, ő kimaradt a középiskolából, és ahelyett hogy szexuális partnereit gyakran váltogató személy avagy alkoholista lett volna Lackawannában, inkább naponta tíz órát biliárdozással töltött. Nem kell játszanom vele. Senkinek sem kell játszania vele, és nem hiszem, hogy bárkinek is kellett volna játszania vele Lackawannában. De aztán furcsa dolog történik. Hirtelen elveszíti halálos pontosságát, és ásítási roham lesz rajta úrrá, és vakarózni kezd, mintha viszketési rohama is lenne. Aztán fölmegy, lefekszik, és olykor másnap délig alszik. A legszeszélyesebb nő, akit valaha is láttam. * És mi lesz a félreérthetetlen utalásokkal, amiket a burgonyás csűr titkára vonatkozóan tettem? Nem fogja elolvasni őket ebben a kéziratban és utána kitalálni a többit? Nem. Az ígéreteit megtartja, és amikor ezt elkezdtem írni, megígérte, hogy ha egyszer elérem a százötvenedik oldalt, akkor tökéletes magánnyal fog megjutalmazni ebben a dolgozószobában. Továbbá azt is mondta, hogy ha eljutok eddig, ez a könyv meg én olyan bensőséges viszonyba kerülünk, hogy illetlenség lesz a részéről beleavatkozni. És szép dolog szerintem, hogy kemény munkával sikerült kivívnom bizonyos kedvezményeket és az elismerése jeleit, kivéve, hogy azt kell kérdeznem magamtól: „Kicsoda ez, hogy jutalmazzon és büntessen, és mi a fene ez itt: kisdedóvó vagy büntetőtábor?” Neki nem teszem fel ezt a kérdést, mert képes rá, hogy megvonja az összes kedvezményemet.

155

Tegnap délután két ifjú, kicsípett német üzletember érkezett Frankfurtból, hogy megtekintsék csodálatos gyűjteményemet. Tipikus poszt-náci sikeres vállalkozók voltak, akiknek a történelem tiszta lap. Olyan új, új, új volt mind a kettő. Akárcsak Dan Gregory, ők is brit felső osztálybeli kiejtéssel beszéltek angolul, de idejekorán megérdeklődték, hogy Circe meg én értünk-e valamit németül. Mint később világossá vált, azt akarták tudni, kommunikálhatnak-e nyíltan ezen a nyelven egymással, anélkül hogy mi értenénk. Circe és én azt mondtuk, nem értünk, habár ő folyékonyan beszél jiddisül, és így meglehetősen sokat ért, és én szintúgy jól értek németül, mivel hadifogolyként elég sokat hallottam a nyelvet. Ilyen mértékben sikerült megfejtenünk a kódjukat: a képeim iránti érdeklődést csak tettették. Valójában az ingatlanom érdekelte őket. Azért jöttek, hogy a hanyatló egészségi vagy szellemi állapot jeleit kutassák rajtam, vagy a családi vagy pénzügyi nyomorúságét, ami könnyűvé tette volna a számukra, hogy kiforgassanak megfizethetetlen tengerpartomból, amelyet boldogan felparcelláztak volna. Tapasztalataik vajmi kevéssé voltak kielégítők. Miután Mercedes coupéjukban eltávoztak, Circe, a zsidó nadrággyáros lánya azt mondta nekem, az örmény cipőkészítő fiának: „Most mi vagyunk az indiánok.” * Nyugatnémetek voltak, mint mondom, de ugyanúgy könnyedén lehettek volna a saját honfitársaim is innen valahonnan, a partról. És azon töprengek most, vajon nem az-e itt oly sok ember viselkedésének titkos összetevője, honfitársak avagy sem: hogy ez a föld még mindig szűz kontinens, és mindenki más indián, hiszen nem érzékelik a földjük értékét, vagy legalábbis túl gyengék és ártatlanok, hogy megvédjék magukat.

156

Attól félek, ennek az országnak az a legsötétebb titka, hogy számos polgára azt képzeli, valahová máshová, egy sokkal magasabb rendű civilizációhoz tartozik. Ez a magasabb rendű civilizáció nem feltétlenül egy másik ország. Inkább a múltban lehet a helye, az Egyesült Államokban, mielőtt bemocskolták volna a bevándorlók meg a felszabadított feketék. Ez az elmeállapot túlságosan sokaknak teszi lehetővé közülünk, hogy hazudjanak és csaljanak és lopjanak a többségünktől, és hogy szemetet adjanak el nekünk, meg szenvedéllyé váló mérgeket, és manipulálják a tömegkommunikációt. Mi volna szerintük a többségünk, ha nem állati sorban élő bennszülött? * Ez az elmeállapot számos amerikai megmagyaráz. Ha belegondolnak, gyászszertartásnak ez a mondanivalója: kifosztotta ezt az idegen kontinenst, és otthonába, Eldorádó aranyával.

temetési szokást is jó néhány itteni az elhunyt személy most visszatér igazi

* De vissza megint 1936-ba! Figyeljenek! Marilee meg az én nem-epifániámnak hamar vége lett. Jól kihasználtuk. Egymás felső karját markoltuk, és tapogattuk, ami tapogatnivaló volt ott, gondolom, azt jelezve, hogy elölről kezdjük felfedezni, miféle eszközök is vagyunk voltaképp. Meleg, rugalmas anyag volt, alatta valami pálcikaféleségek. De aztán hallottuk, hogy a nagykapu kinyílik és becsukódik odalent. Ahogy Terry Kitchen egyszer elmesélte a saját közösülés utáni tapasztalatát: „Az epifánia visszajött, és mindenkinek fel kellett venni a ruháját, és megint elkezdtünk rohangálni, mint a levágott fejű csirkék.”

157

Miközben Marilee meg én öltözködtünk, azt suttogtam neki, hogy tiszta szívemből szeretem. Mi mást lehetett volna mondani? – Nem szeretsz. Nem szerethetsz – mondta. Úgy bánt velem, mint egy idegennel. – Éppolyan jó illusztrátor leszek, mint ő – mondtam. – Egy másik nővel – mondta. – Nem velem. – Itt álltunk egy ilyen szeretkezés után, de ő úgy viselkedett, mintha valami senki lennék, aki fel akarja szedni az utcán. – Csináltam valami rosszat? – kérdeztem. – Nem csináltál sem jót, sem rosszat – mondta. – És én sem. – Abbahagyta az öltözködést, és egyenesen a szemembe nézett. Akkor még mind a kettő megvolt. – Ez nem történt meg. – Folytatta a ruhája rendbe hozását. – Jobban érzed magad? – kérdezte. Megmondtam, hogy feltétlenül jobban. – Én is – mondta –, de nem fog sokáig tartani. Ez aztán a realizmus! Úgy gondoltam, megállapodtunk, hogy ezentúl folyamatosan együtt maradunk. Akkoriban sokan gondolkodtak így a nemi közösülésről. Azt is gondoltam, hogy Marilee talán a gyermekemet hordja. Nem tudtam, hogy meddővé tette egy fertőzés, amit a csíramentesnek mondott Svájcban kapott egy abortusz során. Olyan sok minden volt, amit nem tudtam róla, és amit nem is tudtam meg még tizennégy évig! – Szerinted most hova kellene mennünk? – kérdeztem. – Kinek kellene hova mennie szerintem? – mondta. – Nekünk – feleltem. – Úgy érted, miután örökre elhagytuk ezt a fűtött házat, bátran mosolyogva és fogva egymás kezét? – mondta. – Ismerek egy operát, amitől megszakadna a szíved. – Operát? – kérdeztem. – Egy nálánál kétszer idősebb, nagy festő gyönyörű, nagyvilági szeretője elcsábítja a festő segédjét, aki majdnem a fia lehetne – mondta. – Leleplezik őket. Kidobják őket a

158

világba. A nő azt hiszi, hogy szerelmével és tanácsaival a fiúból is nagy festő lehet, és mindketten halálra fagynak. És ez valóban valahogy így is történt volna. * – Neked menned kell, de nekem itt kell maradnom! – mondta. – Van egy kis félretett pénzem, arra elég, hogy egy-két hétig gondoskodj magadról. Egyébként is ideje, hogy elmenj innen. Kezdtél túlságosan elkényelmesedni. – Hogyan válhatnánk el azután, ami közöttünk történt? – kérdeztem. – Megálltak az órák, amíg történt – mondta. – De most elindultak újra. Nem számít, felejtsd el! – Hogyan felejthetném? – kérdeztem. – Én már el is felejtettem – mondta. – Még mindig kisfiú vagy, és nekem férfira van szükségem, aki gondoskodik rólam. Dan pedig férfi: Így hát zavartan és megszégyenítve a szobámba kullogtam. Összecsomagoltam a holmimat. Nem kísért ki. Fogalmam sem volt, melyik szobába mehetett és ott mit csinálhatott. Senki sem kísért ki. És amikor 1936-ban, Szent Patrick napján lement a nap, örökre elhagytam a házat, anélkül hogy visszapillantottam volna a Gorgóra, Dan Gregory kapuján. * Első magányos éjszakámat egysaroknyira onnan, a Vanderbilt-féle Keresztény Ifjak Egyesületénél töltöttem, de Marilee-vel nem találkoztam, és nem is hallottam róla tizennégy éven át. Úgy éreztem, arra bátorított, hogy érjek el hatalmas pénzügyi sikereket, és aztán térjek vissza, és vigyem el Dan Gregorytól. Valóságos lehetőségként ábrándoztam erről talán egy vagy két hónapon át. Állandóan megtörtént az ilyesmi

159

azokban a történetekben, amelyeket Dan Gregorynak adtak, illusztrálásra. Addig nem kerülök elé, amíg méltó nem leszek rá. Dan Gregory épp az Arthur király és a Kerekasztal lovagjai egy új kiadásán dolgozott, amikor megszabadult tőlem. Marilee állt modellt Guinevere királynéhoz. Hát én majd elhozom neki a Szent Grált. * De a gazdasági válság hamarosan világossá tette a számomra, hogy soha nem lesz belőlem semmi. Még saját méltatlan személyem számára sem tudtam biztosítani a megfelelő élelmet és alvóhelyet, és gyakorta voltam csavargó a többi csavargók közt az ingyenkonyhákon és a hajléktalanok menedékhelyein. Könyvtárakban műveltem magam, amíg melegedtem, elolvastam a nagyszerűnek mondott történelmi könyveket és regényeket és verseket… meg az enciklopédiákat és szótárakat és a legfrissebb „Segíts magadon”-könyveket arról, hogy hogyan lehet előre jutni az Egyesült Államokban, hogyan tanuljunk a kudarcokból, hogy érjük el, hogy az idegenek azonnal megkedveljenek és higgyenek nekünk, hogyan kezdjünk saját vállalkozásba, hogyan adjunk el bárkinek bármit, hogyan adjuk magunkat Isten kezébe, és hogyan ne fecséreljünk rengeteg időt és értékes energiát az aggodalmaskodással. Meg hogy hogyan étkezzünk helyesen. * Bizonyosan Dan Gregory gyermeke voltam, és a koré is, amikor megpróbáltam a szókincsemet és a nagy művek és események és személyiségek ismeretében való jártasságomat meghatározott idő alatt egy szintre emelni azokéval, akik a nagy egyetemeken végeztek. Mi több, a kiejtésem is éppoly mesterséges volt, mint Gregoryé, és mellesleg ilyen volt

160

Marilee-é is. Marilee-nek és nekem, ismétlem, egy szénbányász lányának és egy örmény cipőkészítő fiának volt annyi érzékünk, hogy ne tettessük magunkat brit felső osztálybelinek. Alacsony származásunkat olyan hanglejtés és hangsúly mögé rejtettük, aminek akkoriban, ha emlékezetem nem csal, nem volt neve, amit azonban manapság „transzatlantinak” hívnak, kiművelt, kellemes a fülnek, és se nem brit, se nem amerikai. Marilee és én ebből a szempontból testvérek voltunk: egyformán beszéltünk. * De amikor bebarangoltam New Yorkot, ennyi tudással és ilyen szép beszédre képesen és mégis olyan magányosan és gyakorta éhesen és fázva, megtanultam az amerikai önművelés mélyén rejlő tréfát: a tudás csak hulladék, amit a nagy egyetemek produkálnak, így vagy úgy. A nagy egyetemek által nyújtott igazi kincs valójában egy köztiszteletben álló, kiterjedt mesterséges család élethossziglani tagsága. * Szüleim biológiai családokba születtek, és ezek szintén nagyok voltak, és köztiszteletben álltak a törökországi örmények között. Én, aki Amerikában születtem, távol minden örménytől – a szüleim kivételével –, történetesen két kiterjedt, mesterséges családnak lettem a tagja, amelyek köztiszteletben álltak, bár korántsem voltak társadalmilag egyenértékűek a Harvarddal vagy a Yale Egyetemmel: 1. Az Egyesült Államok hadseregének tiszti állománya a háború alatt, 2. az absztrakt expresszionista festőiskola a háború után.

161

23. Nem állhattam munkába egyetlen olyan cégnél sem, ahol úgy ismertek, mint Dan Gregory küldöncét. El tudom képzelni, habár bizonyítékom nincs rá, hogy mindenkinek elmondta, milyen önző vagyok, állhatatlan, tehetségtelen és így tovább. Nem is hazudott. Egyébként is annyira kevés volt az állás, így hát miért is adtak volna állást olyasvalakinek, aki ennyire különbözött tőlük, mint egy örmény? Gondoskodjanak az örmények a saját munkanélkülijeikről. És igazság szerint tényleg egy örmény volt, aki a megmentésemre sietett, amidőn egy kávé áráért vagy alig valamivel többért önként vállalkozó modellekről rajzoltam karikatúrákat a Central Parkban. Nem volt sem török-örmény, sem orosz-örmény, hanem bolgár-örmény volt, akit gyermekkorában Párizsba vittek a szülei. Szüleivel együtt tagja lett ama város, a világ akkori művészeti fővárosa életteli és virágzó örmény közösségének. Mint mondottam, az én szüleim is párizsiak lettek volna, ha nem térítette volna el őket a kaliforniai San Ignacióba a bűnöző Vartan Mamigonian. Megmentőm eredeti neve Markics Koujoumdzsian volt, amit a későbbiekben Marc Coulomb-ra franciásított. A Coulomb család akkor is, akárcsak ma, az idegenforgalmi üzletág óriása volt, utazási ügynökségekkel szerte a világban, és túraszervezőkkel, úgyszólván mindenütt. Amikor beszédbe elegyedett velem a Central Parkban, Marc Coulomb csak huszonöt éves volt, és azért küldték Párizsból, hogy keressen egy hirdetési ügynökséget, amely majd ismertebbé teszi családja szolgáltatásait az USA-ban. Lenyűgözte az ügyesség, ahogyan a rajzeszközökkel bántam, és azt mondta, ha igazán művész akarok lenni, Párizsba kellene mennem. Természetesen meglepetés lapult a messze jövőben: történetesen tagja lettem annak a kis festőcsoportnak, amely Párizs helyett New Yorkot tette a világ művészeti fővárosává.

162

Azt hiszem, pusztán a faji előítélet alapján – hogy az egyik örmény gondoskodik a másik örményről – vett nekem egy öltönyt, egy inget, egy nyakkendőt, egy pár új cipőt, és elvitt az általa legjobban kedvelt hirdetési ügynökséghez, a Leidveld és Moore-hoz. Azt mondta nekik, hogy akkor kaphatják meg a Coulomb-szerződést, ha engem felfogadnak művésznek. Megtették. Soha többé nem láttam és nem hallottam róla. De mi történt? Ezen az áldott reggelen, amikor fél évszázada nagyjából először gondoltam Marc Coulomb-ra, a New York Times közli a gyászjelentését. A Francia Ellenállás hőse volt, mint mondják, és halálakor ő volt a Coulomb Fréres et Cie, a világ legkiterjedtebb idegenforgalmi szervezete igazgató tanácsának elnöke. Micsoda egybeesés! De ennyi az egész. Az ilyen dolgokat nem szabad túl komolyan venni. * Közlemény a jelenből: Circe Berman újabban megőrül a táncért. Megfog valakit, egyszerűen bárkit, bármilyen korú és rendű személyt, hogy elvitesse magát minden nyilvános táncmulatságra, amiről harmincmérföldes körzetben tudomást szerez, s ezek között számos, az önkéntes tűzoltók javára rendezett jótékonysági bál is akad. Valamelyik nap hajnali háromkor tűzoltósisakban jött haza. Folyton arról nyaggat, hogy menjek el társastáncleckéket venni az East Quogue-i Elks Lodge-ba. Azt mondtam neki: – Nem vagyok hajlandó méltóságom utolsó megmaradt foszlányát Terpsichoré oltárán feláldozni. * A Leidveld és Moore mérsékelt jólétet hozott a számomra. Az ő számukra készítettem el festményemet a világ legszebb óceánjárójáról, a Normandiáról. Az előtérben a világ legszebb

163

gépkocsija volt látható, a Cord. A háttérben a világ legszebb felhőkarcolója volt látható, a Chrysler Building. A Cordból a világ legszebb színésznője szállt ki, azaz Madeleine Carrol. Micsoda időket élhet meg az ember! Bevezetett étkezési és alvási szokásaim tették meg nekem azt a rossz szolgálatot, hogy egy este elküldtek a Művésznövendékek Ligájába, hónom alatt egy mappával. Leckéket szerettem volna venni, hogy komoly festő lehessen belőlem, és bemutattam magamat és munkáimat egy Nelson Bauerbeck nevezetű tanárnak, aki természet utáni festő volt, mint akkoriban a festészettanárok legtöbbje. Főként portréfestőként volt ismert. Munkája még ma is látható legalább egy helyen, amiről tudok: a New York-i Egyetemen, régi alma materem épületében. Megfestette ama intézmény két, az én időm előtti elnökének portréját. Annyira halhatatlanná tette őket, ahogyan csak festmények képesek valakit halhatatlanná tenni. * Körülbelül egy tucat diák lehetett a teremben, buzgón ügyködtek festőállványuknál, ugyanarról a meztelen modellről készítettek képet. Közéjük szerettem volna tartozni. Boldog családnak látszottak, és nekem épp erre volt szükségem. A Leidveld és Moore-nál nem voltam családtag. Nehezteltek rám azért az eljárásért, ahogy az álláshoz jutottam. Bauerbeck öreg volt a tanításhoz, hatvanöt körülinek becsültem. A hirdetési ügynökség grafikai csoportjának vezetőjétől, aki nála tanult, megtudtam, hogy Cincinattiban, Ohióban született, de felnőtt élete legnagyobb részét Európában töltötte, mint akkoriban oly sok amerikai festő. Olyan öreg volt, hogy rövid ideig bár, de kapcsolatban állt James Whistlerrel és Henry Jamesszel és Émile Zolával és Paul Cézanne-nal! Azt is állította, hogy Bécsben barátságban volt Hitlerrel, amikor Hitler nélkülöző festő volt az első világháború előtti időkben.

164

Az öreg Bauerbeck nyilván maga is nélkülöző festő volt, amikor találkoztam vele. Különben nem tanított volna a Művésznövendékek Ligájában, ebben az előrehaladott korban. Sohasem sikerült megtudnom, végül is mi történt vele. Egyszer csak valahogy eltűnt a szemem elől. Nem lettünk barátok. Amíg átlapozta a mappámat, ilyesmiket mondott, hála istennek, nagyon halkan, úgyhogy a többi diákok nem hallhatták: „Jaj, istenem, istenem, istenem”, meg „Szegény fiam”, meg „Ki tette ezt magával… vagy talán maga tette, saját magával?” Megkérdeztem tőle, mi a baj, az ég szerelmére, és ő azt mondta: – Nem biztos, hogy szavakba tudom foglalni. – Valóban keményen el kellett gondolkodnia rajta. – Nagyon furcsán fog hangzani – mondta végül –, de technikai szempontból semmi sincs, amit ne tudna megcsinálni. Érti, amit mondok? – Nem – feleltem. – Én sem vagyok biztos benne, hogy értem – mondta. Elfintorította az arcát. – Azt hiszem… azt hiszem… valahogyan nagyon hasznos vagy talán elengedhetetlen egy jó művész számára, hogy valahogyan megbékéljen a vásznon mindazzal, amit nem tud megcsinálni. Azt hiszem, ez késztet bennünket komoly festmények készítésére: az elégtelenség, amit nevezhetünk úgy, hogy „személyiség”, sőt úgy, hogy „fájdalom”. – Értem – mondtam. Pihent. – Azt hiszem, én is – mondta. Ezt a dolgot ezelőtt sohasem kellett szavakkal kifejeznem. Milyen Érdekes! – Most nem tudom, felvett-e tanítványnak, vagy sem – mondtam. – Nem, visszautasítottam – felelte. – Egyikünk irányában sem lenne tisztességes, ha felvenném. Dühös voltam. – Visszautasít valami magasröptű elmélet alapján, amit most talált ki! – tiltakoztam.

165

– Ó, nem, nem, nem! – mondta. – Már visszautasítottam, mielőtt az elméletet kigondoltam. – Minek az alapján? – vontam kérdőre. – A mappájában lévő legelső kép alapján – mondta. – Az a kép azt mondta nekem: „Ez itt egy szenvedélyek nélküli ember.” És azt kérdeztem magamtól, amit most meg fogok kérdezni magától: „Miért tanítanám meg neki a festészet nyelvét, amikor úgy látszik, abszolút semmi sincs, amit rettenetesen szeretne elmondani?” * Nehéz idők! Így hát inkább egy szépírói tanfolyamra iratkoztam be, amit hetente három este a City College-ben tartott egy viszonylag híres, Martin Shoup nevű novellaíró. A novellái feketékről szóltak, bár ő maga fehér volt. Dan Gregory legalább két novelláját illusztrálta, a tőle megszokott élvezettel és szimpátiával azon emberek iránt, akiket orangutánnak gondolt. Shoup azt mondta az írásaimról, hogy nem fogok túlságosan sokra menni, amíg nem érzek nagyobb lelkesedést a dolgok és különösen az emberi arcok látványának leírása iránt. Tudta, hogy jól tudok rajzolni, így hát furcsának találta, hogy nem folyton-folyvást a dolgok látványával foglalkozom. – Olyan valaki számára, aki tud rajzolni – mondtam –, a dolgok megjelenését szavakba foglalni olyasmit jelent, mint golyóscsapágyakból és üvegtörmelékből megfőzni egy karácsonyi vacsorát. – Akkor lehet, hogy jobban tenné, ha abbahagyná ezt a tanfolyamot – mondta. Megtettem. Martin Shoupról sem tudom, mi lett vele végül. Lehet hogy elesett a háborúban. Circe Berman sohasem hallott róla. Hipphopp! Már ott sem volt.

166

* Közlemény a jelenből: Paul Slazinger, aki időről időre maga is tart szépírói tanfolyamokat, visszatért az életünkbe, és milyen fantasztikus módon! Úgy látszik, minden meg van bocsátva. Most odafent alszik az egyik hálószobában, mint a bunda. Ha felébred, majd meglátjuk, amit meg kell látnunk. A springsi önkéntes tűzoltók mentőosztaga hozta ide múlt éjjel, éjféltájt. Azzal ébresztette fel a szomszédait Springsben, hogy segítségért kiáltozott házának különböző ablakain át, lehet, hogy abba sem hagyta, míg végig nem ment a birtokában lévő összes ablakon. A mentőosztag a Veteránokat Ellátó Kórházba akarta vinni, Riverheadbe. Köztudott, hogy veterán. Az is köztudott, hogy én szintén veterán vagyok. De megnyugodott, és megígérte a mentőknek, hogy minden rendben lesz, ha áthozzák ide. Úgyhogy nyomták a csengőmet, és én az előcsarnokban fogadtam őket, a hintázó kislányok képeitől körülvéve. Az együttérző önkéntesek között, általuk támogatva és lefogva, egy kényszerzubbony foglalta magában Slazinger őrjöngő testét. Ha engedélyt adok rá, kísérletképpen elengednék. Addigra Circe Berman is lejött. Mindketten hálóruhában voltunk. Az emberek furcsa dolgokat tesznek, amikor hirtelen szembetalálják magukat valakivel, aki magánkívül van. Miután egy hosszú, súlyos pillantást vetett Paul Slazingerre, Circe hátat fordított nekünk, és elkezdte a hintázó kislányok képeit igazgatni. Így hát mégis van valami, amitől ez a látszólag félelmet nem ismerő nő megijed. Megdermedt az őrültségtől. Az őrült emberek nyilvánvalóan Gorgók a számára. Ha csak ránéz egy őrültre, kővé válik. Itt valami titok lappang.

24.

167

Slazinger kezesbárány volt, amikor levették róla a kényszerzubbonyt. „Csak fektessenek le!” – mondta. Megmondta, melyik szobában szeretne elhelyezést. A második emeleten, abban a szobában, amelyikben Adolph Gottlieb Megfagyott hangok numero hét című képe függ a kandalló felett, és kiugró ablakfülkéje a dűnéken át az óceánra néz. Azt a szobát akarta, nem másikat, és látszott rajta, úgy is érzi, hogy joga van ott aludni. Úgyhogy nyilván részleteiben is álmodozott arról, hogy hozzám költözik, legalább órákra, de talán évtizedekre is. Én voltam a biztonsági terve. Előbb-utóbb feladta volna, elernyed, és megadja magát egy mesésen jómódú örmény partmenti házának. Ő történetesen nagyon régi amerikai családból származik. E földrészen az első Slazinger egy hessení gránátos volt, aki John Burgoyne tábornok zsoldosaként szolgált. A tábornokot a lázadó Benedict Arnold tábornok által vezetett erők győzték le, aki később átállt a britekhez a második Freeman’s Farm-i csatában, Albanytől északra, kétszáz évvel ezelőtt. Slazinger őse fogságba esett a csatában, és soha nem tért vissza otthonába, amely Németországban, Wiesbadenben volt. Találják ki, mi volt az apja? Cipész. * „Isten minden porontynak ad cipőt.” (Régi néger spirituálé) * Azt kell mondanom, hogy özvegy Bermanné sokkal ijesztőbb volt Slazingernél aznap este, amikor Slazinger kényszerzubbonyban megérkezett. Slazinger nagyjábanegészében ugyanaz a jó öreg Slazinger volt, amikor a

168

mentőosztag kicsomagolta az előcsarnokban. De Círce szinte kataton volt, egy olyan Circe, akit még sohasem láttam. Így hát segítség nélkül fektettem le Slazingert. Nem vetkőztettem le. Egyébként sem volt rajta sok ruha, csak egy fürdőnadrág meg egy pólótrikó STOP SHOREHAM felirattal. Shoreham egy épülő atomerőmű, itt a közelben. Ha nem úgy működne, ahogy elvárják tőle, emberek százezreit ölheti meg, és képes elérni, hogy Long Island évszázadokra lakhatatlan legyen. Sok ember van ellene. Sok ember van mellette. Én igyekszem olyan keveset gondolni rá, amilyen keveset csak lehetséges. A következőt tudom mondani az erőműről, bár csak fényképeken láttam. Soha nem vettem szemügyre építészeti alkotást, amely nyíltabban mondta volna ki egyszer és mindenkorra: „Egy másik bolygóról jöttem. Nem áll módomban azzal törődni, hogy mi vagy te, és mit akarsz, és mit csinálsz. Öcskös, ezennel meg vagy hódítva.” * Jó alcím lett volna ebben a könyvben: Egy örmény vallomásai másodvirágzásában, avagy Aki mindent utoljára tud meg. Ezt hallgassák meg: soha még csak sejtelmem sem volt, hogy özvegy Bermanné narkós, amíg Slazinger újra be nem költözött. Miután lefektettem Pault, és a belga takarót fölhúztam egészen a nagy hesseni orrának két légzőnyílásáig, úgy gondoltam, talán nem ártana beadni neki valami altatót. Nekem nem volt, de reméltem, hogy Mrs. Bermannak van. Hallottam, amikor nagyon lassan feljött a lépcsőn, és bement a szobájába. Az ajtaja nyitva volt, úgyhogy bementem hozzá. Az ágya szélén ült, és maga elé meredt. Kértem tőle altatót, és azt mondta, találok a fürdőszobában. Nem léptem be ebbe a fürdőszobába, amióta beköltözött. Igazság szerint, azt hiszem, hosszú évek óta

169

nem jártam benne. Jó esély van rá, hogy sohasem voltam még ebben a fürdőszobában. És, te jó ég… látniuk kellett volna, mennyi altatója volt! Szemmel láthatólag gyógyszerkereskedők mintacsomagjai voltak, amiket a néhai férje évtizedek során halmozott fel! Nem fértek el a gyógyszeres szekrényben! A mosdó körüli márványpult becslésem szerint volt vagy másfél méter hosszú és fél méter széles, és az apró üvegek valóságos regimentje sorakozott rajta. Lehullt a hályog a szememről! Olyan sok minden vált érthetővé hirtelen: a furcsa köszöntés első találkozásunkkor a parton, az előcsarnok meglepetésszerű átalakítása, a verhetetlen biliárdjáték, a táncőrület és így tovább. És most melyik páciensnek van rám nagyobb szüksége az éjszaka közepén? Hát… mit tudnék én tenni egy narkósért, amit saját maga is ne tudna jól-rosszul megtenni? Úgyhogy üres kézzel visszamentem Slazingerhez, és beszélgettünk egy kicsit a lengyelországi útjáról. Miért ne? Viharban minden part megfelel. * Íme, az amerikai kábítószer-probléma megoldása, ahogyan az elnök felesége javasolta, néhány héttel ezelőtt: „Nemet kell mondani!” * Lehet, hogy Mrs. Berman nemet tudna mondani a tablettára, de Paul Slazingernek nem volt hatalma ama veszélyes vegyületek felett, amelyeket saját teste állított elő és ürített a vérkeringésébe. Nem volt választása, muszáj volt mindenféle őrült dologra gondolnia. És végighallgattam az áradozását, milyen jól tudna írni, ha Lengyelországban kellene bujkálnia

170

vagy börtönben ülnie, és hogy mennyire a Polly Madisonkönyvek a legnagyobb irodalmi alkotások a Don Quijote óta. Megeresztett róluk egy igen jó, csípős megjegyzést, de nem hiszem, hogy csípősnek szánta, olyan elragadtatottan beszélt. Úgy nevezte ezeket a könyveket, hogy „a rágógumizó tömegek Odüsszeiája”. És most mindezt tegyük félre, és ejtsünk szót a Polly Madison-könyvek érdemeiről. Hogy a magam számára végére járhassak ennek a dolognak, anélkül hogy tényleg el kellene olvasnom őket, kikértem egy East Hampton-i könyvesboltos véleményét meg egy könyvtárosét, továbbá néhány régi absztrakt expresszionista festő özvegyéét, akiknek már tizenéves unokáik vannak. Nagyjából ugyanazt mondták, a lényegre szorítkozva: „Hasznos, őszinte és intelligens, de irodalmilag aligha mondható róla több, mint hogy szakszerű.” Hát tessék! Ha Paul Slazinger nem akar diliházba kerülni, akkor jobb, ha nem emlegeti, hogy az elmúlt nyarat Polly Madison összes munkáinak végigolvasásával töltötte. * Az sem fog az előnyére válni, hogy mióta suhanckorában ráhasalt egy japán kézigránátra, azóta hol bemegy a vigyorgóba, hol kijön. Úgy látszik, nemcsak a nyelvi tehetség született vele, hanem egy sajátosan gonosz óra is, amely átlagosan háromévenként megbolondítja. Őrizkedjetek az istenek ajándékaitól! Valamelyik este, mielőtt lefeküdt, azt mondta, nem tehet róla, hogy az, ami. Meg hogy akár jól van, akár beteg, ő egy „molekulaféleség”. – Amíg a Nagy Atommorzsoló nem jön értem, Rabo – mondta –, addig ilyesféle molekulának kell lennem. *

171

– És mi az irodalom, Rabo – mondta –, ha nem egy bennfentes jelentése a molekulákkal kapcsolatos eseményekről, amelyek semmi fontossággal nem bírnak a világegyetemben, csupán néhány molekula számára, akik megkapták a „gondolat” nevű betegséget. * – Olyan tisztán látok – mondta. – Értek mindent. – Legutóbb is ugyanezt mondtad – emlékeztettem. – Hát… most megint tisztán látok – mondta. – Csupán két küldetés miatt születtem a Földre: hogy megszerezzem a Polly Madison-könyvek számára azt az elismerést, amit e nagyszerű irodalmi művek megérdemelnek, és hogy megjelentessem Forradalom-elméletemet. – Oké! – mondtam. – Őrülten hangzik? – kérdezte. – Igen – mondtam. – Jó – felelte. – Két emlékművet kell felépítenem! Egyet neki, egyet magamnak. Ezer év múlva is olvasni fogják a könyveit, és az emberek akkor is beszélni fognak a Slazingerféle Forradalom-elméletről. – Elgondolni is szép – mondtam. Ravaszkodni kezdett. – Még soha nem beszéltem neked az elméletemről, igaz? – Nem – feleltem. Megtapogatta a homlokát az ujja hegyével. – Azért, mert hosszú éveken át bezárva tartottam ebben a burgonyás csűrben – mondta. – Nem te vagy az egyetlen öregember, Rabo, aki a végére hagyta a legjobbat. – Mit tudsz a burgonyás csűrről? – kérdeztem. – Semmit… becsületszavamra semmit! De miért zárna be valamit egy öregember ilyen erősen, ilyen erősen, hacsak nem

172

a legjobbat tartogatta a végére? – kérdezte. – Az egyik molekula csak ismeri a másik molekulát. – Ami az én csűrömben van, az nem a legjobb és nem a legrosszabb, habár nem kellene túlságosan jónak lennie, hogy a legjobb legyen, amit valaha csináltam, és meglehetősen rondának kellene lennie, hogy a legrosszabb legyen – mondtam. – Akarod tudni, mi van odabent? – Naná, ha hajlandó vagy elmondani – felelte. – A legüresebb és mégis a legtartalmasabb emberi üzenet – mondtam. – Mégpedig? – kérdezte. – „Ég veletek!” – mondtam. * Házibuli! És ki készíti az ételeket, és ki veti meg az ágyakat ezen egyre elbűvölőbb vendégeim számára? A pótolhatatlan Allison White! Hála istennek, hogy Mrs. Berman rábeszélte a maradásra! És bár Mrs. Berman, aki azt mondja, hogy legújabb regényének kilenctizedével készen van, így várhatóan a közeljövőben visszatér Baltimore-ba, Allison White nem fog cserbenhagyni. Először is a két héttel ezelőtti tőzsdekrach jócskán lecsökkentette a családi segélyeket. Másodszor pedig ismét terhes, és elhatározta, hogy ki fogja hordani a magzatot. Így hát könyörgött az engedélyemért, hogy ő meg Celeste legalább még a télen hadd maradjanak, és én azt mondtam neki: – Minél tovább, annál jobb! * Lehet, hogy kilométerköveket kellett volna elszórnom azon az úton, amit ez a könyv megtett, mondván: „Ma július negyedike van”, meg „Állítólag ez a valaha mért leghűvösebb

173

augusztus, és ennek alighanem köze lehet az ózon eltűnéséhez az Északi-sark felett” és így tovább. De fogalmam sem volt róla, hogy legalább annyira lesz napló, mint önéletrajz. Hadd mondjam meg tehát, hogy két hete volt az iskolakezdés, akárcsak a tőzsdekrach. Csak sutty! Elszállt a jólét! És sutty! Megint elszállt egy nyár! Ceteste meg a barátai újra iskolába járnak, és Celeste ma reggel megkérdezte tőlem, mit tudok a világegyetemről. Fogalmazást kell róla írnia. – Miért engem kérdezel? – kérdeztem tőle. – Maga mindennap elolvassa a New York Timest – mondta. Így hát megmondtam neki, hogy a világegyetem kezdetben egy ötkilós szamóca volt, ami éjfél után hét perccel robbant fel, hárombillió évvel ezelőtt. – Komolyan kérdeztem – mondta. – Én csak azt mondhatom neked, amit a New York Timesban olvastam – feleltem neki. * Paul Slazinger minden ruháját és íróeszközét áthozta. Első nem szépirodalmi művén dolgozik, amelynek a következő címet adta: Hogyan vívhatjuk meg sikeres forradalmunkat az emberi tevékenység bármely területén. Ami az értékeit illeti: Slazinger állítólag azt a következtetést vonta le a történelemből, hogy az emberek mindaddig nem képesek megnyitni elméjüket az új gondolatok előtt, amíg egy megfelelő összetételű elmenyitó csoport el nem kezdi megdolgozni őket. Másképp az élet pontosan ugyanúgy fog folytatódni, mint annak előtte, függetlenül attól, milyen fájdalmas, irreális, igazságtalan, nevetséges és eszelősen ostoba az az élet. Azt mondja, a csoportnak háromféle specialistából kell állnia. Másképp a forradalom, legyen bár politikai, vagy

174

művészeti, vagy tudományos, vagy akármilyen, szükségszerűen megbukik. Eme specialisták közül a legritkább, mint mondja, az eredeti géniusz, az a személy, aki képes olyan, szemmel láthatólag jó ötleteket kigondolni, amelyek nem forognak közkézen. Az egymagában működő zsenit – mondja – minden esetben figyelmen kívül hagyják, mint holdkórost. A másik fajta specialistából sokkal többet lehet találni: ez egy nagyon intelligens polgár, akit közössége nagyra tart, és aki megérti és csodálja a géniusz friss gondolatait, és aki bizonyítja, hogy a géniusz távolról sem őrült. „Az ilyen ember, ha egymagában működik – mondja Slazinger –, nem tud mást, csak hangosan követelni a változásokat, de képtelen megmondani, milyen legyen az iránytű.” A harmadik fajta specialista olyan ember, aki képes bármit megmagyarázni, bármilyen bonyolult is legyen, az emberek megelégedésére, bármilyen buták vagy csökönyösek is legyenek. „Az ilyen szinte bármit képes elmondani, csak érdekes és izgalma lehessen általa – mondja Slazinger. – Ha egyedül működik, pusztán saját sekélyes ideáira hagyatkozva, akkora seggfejnek fogják tartani, mint egy karácsonyi pulykát.” * Azt mondja Slazinger, emelkedetten, mint a sasmadár, hogy minden sikeres forradalomban megvan ez a szereposztás a csúcson, beleértve az absztrakt expresszionizmust is, amelyben én is részt vettem. A mi esetünkben Pollock volt a géniusz, Oroszországban meg Lenin, a kereszténységben meg Krisztus. Azt mondja, ha nem tud az ember egy ilyen gárdát összehozni, akár el is feledkezhet arról, hogy bármit alapjaiban megváltoztasson. *

175

Gondolják el! Milyen üres és halott volt ez a ház itt a parton néhány hónappal ezelőtt, és most itt születik egy könyv arról, hogyan kell sikeres forradalmakat vívni, egy könyv arról, hogyan éreznek a szegény lányok a gazdag fiúk iránt és egy festő emlékirata, akinek minden festménye lepotyogott a vászonról. És még egy babát is várunk! * Kinézek az ablakon, és egy egyszerű embert látok lovaglóölésben egy traktoron, amely fűnyíró kaszák őrülten zörgő csoportját vontatja gyepes területeimen keresztül. Nem tudok róla sokkal többet, mint hogy a neve Franklin Cooley, és egy régi, libafoszöld Cadillac Coupe de Ville-je van, meg hat gyereke. Azt sem tudom, tud-e Mr. Cooley írni és olvasni. A ma reggeli New York Times szerint legalább negyvenmillió amerikai nem tud írni és olvasni. Hatszor annyi az írástudatlan, mint amennyi az örmény származású ember bárhol! Olyan sokan vannak ők, és mi oly kevesen! Vajon Franklin Cooley, ez a szegény, buta barom a hat gyerekével meg a fűnyírók zagyva karattyolásától teli fülével gyanítja-e legalább, hogy micsoda földrengető munka folyik itt? * Igen, és képzeljék, mi volt még a ma reggeli New York Timesban! A genetikusok megdönthetetlen bizonyítékot szereztek, hogy a férfiak és a nők külön fajt alkottak valaha, a férfi Ázsiában, a nő Afrikában alakult ki. Puszta véletlen, hogy nemzőképesek voltak egymással, amikor találkoztak. A csikló, folytatja az újság okfejtése, e legyőzött, rabságba hajtott, lealacsonyított és végül férfiatlanított gyengébb, de nem

176

feltétlenül butább emberszabásúak nemzőszervének utolsó nyoma! Töröljék az előfizetésemet!

25. Vissza a gazdasági válságba! A hosszú történet röviden: Németország lerohanta Ausztriát, azután Csehszlovákiát, azután Lengyelországot, azután Franciaországot, és jelentéktelenségemben magam is áldozatul estem mindennek a távoli New Yorkban. A Coulomb Fréres et Cie szüneteltette működését, így nem sokkal apám muzulmán gyászszertartása után elvesztettem az állásomat az ügynökségnél. Így hát beléptem az Egyesült Államok akkoriban még békeidős hadseregébe. A minősítő tesztjük megoldásában magas pontszámot értem el. A gazdasági válság lehangolóbb volt, mint valaha, és a hadsereg még mindig kicsiny családot képviselt ebben az országban, tehát szerencsés voltam, hogy befogadtak. Emlékszem, a sorozó őrmester a Times Square-en megjegyezte, hogy vonzóbb rokon lehetnék hosszú távon, ha hivatalosan valami amerikaibbra változtatnám a nevemet. Még segítőkész javaslatára is emlékszem: hogy legyek „Robert King”. Gondolják csak el: ha valaki most betévedne a magántengerpartomra, és ámultan meredne erre a palotára, és kíváncsi lenne, vajon ki ilyen gazdag, hogy ilyen jól élhet, a válasz nagyon is könnyedén lehetne ez: „Robert King”. * De a hadsereg Rabo Karabekian néven fogadott fiává, mint hamarosan megtudtam, a következő okból: Daniel Whitehall vezérőrnagy, a műszaki alakulatok hadműveleti egységeinek akkori parancsnoka készíttetni akart magáról egy olajfestményt,

177

teljes harci díszben. Úgy vélte, olyan valaki tudja legjobban elvégezni a munkát, akinek idegen hangzású a neve. Mint sorkatona, természetesen köteles voltam ingyen lefesteni. Ez az ember a halhatatlanságra áhítozott. Arra is készült, hogy hat hónap múlva – krónikus vesebajára hivatkozással – nyugdíjba megy. Éppen el is kerülte a szolgálatot mind a két világháborúban. Csak a Jóisten tudja, mi lett a portréval, amelyet az alapkiképzés utáni órákban készítettem róla. A legdrágább anyagokat használtam, amelyeket szíves örömest vásárolt meg a számomra. Van hát egy festményem, amely esetleg valóban túléli a Mona Lisát! Ha erre már akkoriban rájöttem volna, festhettem volna neki egy titokzatos félmosolyt, amelynek egyedül én tudtam volna a jelentését: tábornok lett belőle, viszont kimaradt életének mind a két világháborújából. * Van egy másik festményem is – nem tudom, érdemes-e rá, vagy sem –, amelyik túlélheti a Mona Lisát: Az az irdatlan anyaszomorító, kint, a burgonyás csűrben. * Annyi minden van, amire csak most jövök rá! Amikor Whitehall tábornok portréját készítettem a házamnál alig valamivel kisebb, a hadsereg tulajdonát képező palotában, én voltam a tipikus örmény! Hazataláltam hát igazi természetemhez! Cingár újonc voltam, ő viszont több mint száz kilós törökbasa, aki, amikor csak kedve tartja, szétlapíthatott volna, mint egy legyet. De micsoda ravasz és önző tanácsot és valójában mégis milyen jó tanácsot tudtam neki adni az effajta fecsegésbe szőve: „Önnek nagyon erős álla van. Nem mondták még?”

178

Azzal a módszerrel, amit bizonyára a török uralkodók hatalommal nem rendelkező örmény tanácsadói is használtak, olyan ötletekhez gratuláltam neki, amelyek soha azelőtt meg nem fordultak a fejében. Egy példa: „Ön bizonyára sokat töpreng rajta, milyen nagy jelentősége lesz majd a légi fényképezésnek, ha esetleg jön egy háború.” A háború addigra természetesen majdnem mindenkihez eljött, az Egyesült Államokat kivéve. – Igen – mondta. – Lenne szíves egészen kicsikét balra fordítani a fejét? – mondtam. – Csodálatos! Így nincsenek olyan mély árnyékok a szemüregében. Semmi esetre sem akarnám elvéteni ezeket a szemeket. És el tudná most képzelni, hogy naplementekor egy hegy tetejéről néz le a völgybe, ahol a másnapi ütközet fog zajlani? Így hát megtette, ami tőle tellett, és nem szólalhatott meg, mert akkor minden kárba vész. De akárcsak egy fogorvos, én tökéletesen szabadon folytathattam a locsogást. – Jó! Csodálatos! Tökéletes! El ne mozduljon! – mondtam. Aztán szinte szórakozottan hozzátettem, miközben elkezdtem felhordani a festéket: – Minden egyes fegyvernem a saját specialitásának tartja a légi álcázást, bármennyire is nyilvánvaló, hogy az a műszakiak dolga. Kicsit később azt mondtam: – A művészek természettől fogva annyira jók az álcázásban, gondolom, én csak az első vagyok, és még jó sokat besoroznak a műszakiakhoz. * Elért valamit ez a ravasz és hízelgő és keleties csábítás? Ítéljék meg maguk! A festményt a tábornok búcsúztató ünnepélyén leplezték le. Én túl voltam az alapkiképzésen, és előléptettek első osztályú közlegénnyé. Egyszerűen csak egy katona voltam, aki az elavult

179

Springfield-puskájával ott állt a többiek között, a drapériával borított dobogóval szemben, amelyről a tábornok szónokolt. A légi fényképezésről értekezett, és a műszakiak nyilvánvaló kötelességéről, hogy a többi fegyvernemeket megtanítsák az álcázásra. Azt mondta, hogy az általa kiadott egyik utolsó parancs elrendeli, hogy valamennyi közkatonát, aki rendelkezik azzal, amit ő „művészeti tapasztalat”-nak nevezett, irányítsák az új álcázási egységhez, amelynek parancsnoka, na ezt kapják ki: „Rabo Karabekian főtörzsőrmester. Remélem, jól ejtettem ki a nevét.” Hát persze, hát persze! * Fort Belvoirben voltam főtörzsőrmester, amikor Dan Gregory és Fred Jones haláláról olvastam Egyiptomban. Marilee-ről nem történt említés. Civilként haltak meg, habár egyenruhában, és mindketten tiszteletteljes nekrológot kaptak, minthogy az Egyesült Államok még mindig semleges nemzet volt a háborúban. Az olaszok még nem voltak az ellenségeink, és a britek, akik Gregoryt és Fredet megölték, még nem voltak a szövetségeseink. Emlékszem, Gregorytól úgy vettek búcsút az újságok, mint a művészettörténet talán legismertebb amerikai művészétől. Fredet – bár nem volt az – mint első világháborús sztárpilótát és mint a repülés úttörőjét indították el az Ítélet Napja felé. Én természetesen arra voltam kíváncsi, mi történt Marileevel. Még mindig fiatal volt, és feltételezésem szerint gyönyörű, és jó esélye volt, hogy egy nálam sokkal gazdagabb férfit találjon, aki majd gondoskodik róla. Nyilvánvalóan nem voltam abban a helyzetben, hogy magamhoz köthessem. A katonai fizetés, még egy főtörzsőrmesteré is, nagyon alacsony volt. Szent Grálokat nem árultak a kantinban. Amikor országom, mint a többi ország, belépett a háborúba, hadnaggyá léptettek elő, és ha nem is harcoltam, szolgáltam

180

Észak-Afrikában és Szicíliában és Angliában és Franciaországban. Németország határán végül harcolni kényszerültem, és megsebesültem és fogságba estem, anélkül hogy egyetlen lövést leadtam volna. Akkor jött ez a vakító fénycsóva. Európában a háború 1945. május 8-án ért véget. A fogolytáborunkat akkor még nem foglalták el az oroszok. Sok száz más, Nagy-Britanniából, Franciaországból, Belgiumból, Jugoszláviából, Oroszországból, Olaszországból – ugyanis ez az ország átállt – Kanadából és Új-Zélandból és Dél-Afrikából és Ausztráliából, mindenhonnan való tiszttel együtt menetlépésben kivittek a táborunkból, át a még mindig elfoglalásra váró terepre. Az őreink egy éjszaka eltűntek, és másnap reggel egy hatalmas zöldellő völgy peremén ébredtünk, ahol ma Kelet-Németország és Csehszlovákia határa húzódik. Alattunk a völgyben lehetett vagy tízezer ember: koncentrációs táborok túlélői, munkaszolgálatosok, elmegyógyintézetekből szabadult őrűitek és börtönökből és fegyházakból szabadult köztörvényes bűnözők, fogságba esett tisztek és közkatonák minden hadseregből, amelyik a németek ellen harcolt. Micsoda látvány! És mintha nem lett volna elég látni- és csodálnivaló egy embernek úgyszólván egész életére, ezt hallgassák meg; foszlányokban lógó egyenruhában, de még mindig működő gyilkológépeikkel ott voltak Hitler hadseregeinek legeslegutolsó maradványai is. Felejthetetlen!

26. Amikor az én háborúmnak vége lett, hazám – ahol egy kínai mosodás volt az egyetlen ember, akit ismertem – teljes egészében kifizette a kozmetikai sebészeti beavatkozást a fejemnek azon a helyén, ahol azelőtt a szemem volt.

181

Elkeseredett voltam? Nem, csak egyszerűen üres, és rájöttem, hogy éppen így volt egykor Fred Jones is. Egyikünknek sem volt semmije, amihez hazatérhetett volna. Ki fizette ki a szemműtétemet az Indianapolis melletti Fort Benjamin Harrisonban? Egy magas, szikár pasas, kemény kezű, de elfogulatlan, egyszerű szavú, de éles eszű. Nem, nem a Mikulásról beszélek, akinek ábrázolását mostanság, karácsony tájt, a bevásárlóutcákon nagyrészt arra a festményre alapozzák, amelyet Dan Gregory 1923-ban készített a Liberty magazinnak. Én az amerikai nagybácsikámról, Uncle Samről beszélek. * Mint már mondottam, a kórházi ápolónőmet vettem feleségül. Mint már mondottam, két fiunk született, akik nem állnak szóba velem. Nem is Karabekianok már. Hivatalosan is felvették mostohaapjuk nevét, akit Roy Steelnek hívtak. Terry Kitchen egy alkalommal megkérdezte, minek nősültem meg, hiszen oly kevés tehetségem van a férj- és apaszerephez. És hallottam, amint ezt mondom: – A háború utáni filmek mind ilyenek. Erre a beszélgetésre a háború után körülbelül öt évvel kerülhetett sor. Alighanem a tábori ágyakon feküdtünk, amelyeket az Union tér feletti, bérelt műtermünkbe vettem. Az a padlástér Kitchen számára nemcsak munkahely lett, de az otthona is. Egy idő után én is ott töltöttem heti két vagy három éjszakát, minthogy egyre kevésbé láttak szívesen abban a háromsaroknyira lévő alagsori lakásban, ahol a feleségem és a gyerekeim laktak. * Mi oka volt a feleségemnek a panaszra? Kiléptem a biztosítóügynöki állásomból, a Connecticut Generaltól. Időm java részében részeg voltam, és nemcsak az alkoholtól, hanem

182

attól is, hogy hatalmas felületeket terítettem be egyszínű Szatén Dura-Lux-szal. Kibéreltem egy burgonyás csűrt, és előleget fizettem ki egy házra idekinn, ahol akkoriban pusztaság volt. És ennek a családi lidércnyomásnak a kellős közepén ajánlott levél érkezett Olaszországból, abból az országból, amelyet még sohasem láttam. A levélben arra kértek, hogy menjek el Firenzébe – költségeimet ők állják –, és tanúskodjam egy perben, amelyben két festmény szerepelt, egy Giotto és egy Masaccio. A képeket amerikai katonák Párizsban vették el egy német tábornoktól, majd átadták az én műkincsszakértő szakaszomnak, hogy katalogizáljuk, és juttassuk el egy Le Havre-i kikötői raktárba, ahol majd ládába rakják és megőrzik. A német tábornok nyilván egy magánházból lopta őket, miközben csapataival Firenzén keresztül északra vonult vissza. Le Havre-ban olyan olasz hadifoglyok feladata volt a ládába rakás, akik civil életükben is efféle munkát végeztek. Az egyik olasznak sikerült valahogyan eljuttatni a két képet Rómába, a feleségéhez, ott rejtegették a lakásukon a háború után is, csak a barátaiknak mutogatták. A jogos tulajdonosok pert indítottak a képek előkerítésére. Így hát egyedül mentem oda, és a nevem bekerült az újságba, mert előadtam, hogyan kerültek a festmények Párizsból Le Havre-ba. * De van egy titkom, amit még soha senkinek nem mondtam el. Íme: „Az illusztrátor mindig illusztrátor marad!” Nem állhattam meg, hogy ne lássak történeteket saját, sávokból és roppant méretű, egynemű Szatén Dura-Lux-mezőkre helyezett, színes szalagokból álló kompozícióimban. Ez a dolog magától férkőzött a fejembe, mint egy agyalágyult kis reklámdalocska dallama, és soha többé nem akart kimenni. Igazából minden egyes szalagdarab valamiféle személynek vagy állatnak volt a lelke.

183

Így hát valahányszor felhelyeztem egy szalagdarabot, a bennem élő és meghalni nem hajlandó illusztrátor hangja ilyesmiket mondott például: „A narancssárga szalag egy társaitól leszakadt sarkkutató lelke, a fehér pedig a rátámadó jegesmedve lelke.” Ez a titkos képzelődés ráadásul megfertőzte és mindmáig megfertőzi azt a képességemet is, ahogyan a való élet jeleneteit érzékelem. Ha két embert látok az utcasarkon beszélgetni, nemcsak a testüket meg a ruhájukat látom, hanem vékony, függőleges színsávokat is látok bennük, amelyek voltaképp nem is szalagra hasonlítanak. Olyanok inkább, mint a kis teljesítményű neoncsövek. * Amikor utolsó Firenzében töltött napomon déltájban visszatértem a szállodába, a kulcsom mellett üzenet várt. Legjobb tudomásom szerint egész Olaszországban egyetlen barátom sem volt. Az előkelő, felül nemesi címerrel ékesített papíron ez állt: Nem lehet túlságosan sok Rabo Karabekian a világon. Ha nem is Ön az igazi, azért csak látogasson meg. Megőrülök az örményekért. Ez a divat, nem? Szőnyegeimen kedvére dörgölheti a lábát és sziporkázhat. Remek mulatság lesz? Le a modern művészettel! És vegyen fel valami zöldet.

Íme az aláírás: Marilee, Portomaggiore grófnő (a szénbányász lánya). Szép!

27.

184

Azonnal felhívtam a szállodából. Azt kérdezte, át tudnék-e menni teára, egy óra múlva. Azt mondtam, hogy hát persze. A szívem őrültül vert. Csak négy saroknyira lakott egy palotában, amelyet Leon Battista Alberti a tizenötödik század közepén épített „A Láthatatlan”-nak is nevezett Innocenzo de Medici számára. Kereszt alaprajzú építmény volt, amelynek négy szárnya tizenkét méter átmérőjű, kupolás körbástyában találkozott, és amelynek falaiba tizennyolc, egyenként négy és fél méter magas korinthoszi oszlop volt beágyazva. Az oszlopfők felett világítósáv húzódott, egy harminchat ablakkal lyuggatott falrész. Efelett volt a kupola, amelynek belső oldalán szívbe markoló freskó volt látható: a Mindenható Isten és Jézus és Szűz Mária és angyalok néztek le a felhőkön át, Paolo Uccello festette őket. A mozaikpadlót, amelynek tervezője ismeretlen, de csaknem bizonyosan velencei, parasztok ábrázolatai díszítették, amint éppen vetnek és aratnak és főznek és sütnek és bort készítenek és így tovább. * Az utolérhetetlen Rabo Karabekian ezúttal nem művészettörténeti tudását kívánja fitogtatni, és nem is a tökéletes emlékezőtehetség örmény adottságát, sem pedig a mértékegységekben való jártasságát. Valamennyi fenti információ egy vadonatúj könyvből való, amely Alfred A. Knopf kiadásában jelent meg. A könyvet egy Kim Bum Suk nevezetű dél-koreai politikai menekült írta. A könyv címe: Toszkána magántulajdonban lévő műkincsei. Az előszó szerint a szöveg eredetileg Kim Bum Suk doktori disszertációja volt, a szerző ezzel nyerte el művészettörténeti tudományos fokozatát a massachusetts-i egyetemen. Firenzében és környékén számos dúsgazdag magánházat sikerült tanulmányoznia és lefényképeznie, amelyeket addig

185

kutató belülről nem láthatott, és amelyek műkincseit soha nem fényképezték le, és soha nem vették nyilvános jegyzékbe. Eme mind ez idáig kifürkészhetetlen magánterek közé tartozik, csiribi-csiribá, „A Láthatatlan”-nak is nevezett Innocenzo de Medici palotája, amelyet én magam fürkésztem ki, harminchét évvel ezelőtt. * A palota és tartalma, amely öt és félszáz éve megszakítás nélkül magántulajdonban van, magántulajdon marad barátnőm, Marilee, Portomaggiore grófnő halála után is, aki a könyv állítása szerint személyesen engedte be Kim Bum Sukot és fényképezőgépét és metrikus mérőeszközeit. A tulajdonjog Marilee két éve bekövetkezett halála után néhai férje legközelebbi férfi vérrokonára szállt, egy másodunokatestvérre, aki Milánóban autókereskedő, és aki azonnal eladta egy titokzatos egyiptomi férfinak, egy állítólagos fegyverkereskedőnek. A neve? Kapaszkodjanak meg: a neve Leo Mamigonian! Kicsi a világ! Vartan Mamigonian fia, azé az emberé, aki a szüleimet eltérítette Párizsból San Ignacióba, és aki miatt – sok egyéb mellett – az egyik szememmel fizettem. Hogyan tudnék valaha is megbocsátani Vartan Mamigoniannak? * Leo Mamigonian a palota teljes tartalmát is megvette, így most nyilván ő birtokolja Marilee absztrakt expresszionista festménygyűjteményét, amely a legjobb volt Európában, és második a világon, csak az enyém előzte meg. Miért van az, hogy az örményeknek mindig olyan jól megy? Ki kellene nyomozni ezt a dolgot.

186

* Hogyan került a birtokomba Kim Bum Suk felbecsülhetetlen értékű doktori disszertációja éppen akkor, amikor a Marilee-vel való 1950-es találkozásunkról kell írnom? Ismét olyan véletlennel állunk szemben, amelyet egy babonás ember kétségkívül komolyan venne. Két nappal ezelőtt az özvegy Bermanné, a háború utáni idők isten tudja, melyik gyógyszerészeti csodájától feldobva, természetfeletti módon éber állapotban betért egy East Hampton-i könyvesboltba, és állítólag hallotta, hogy egy könyv megszólítja. Azt mondta a könyv, hogy én örülnék neki. Úgyhogy megvette nekem. Semmiféleképpen nem lehetett tudomása róla, hogy éppen Firenzéről készülök írni. Senki sem tudta. Úgy adta ide nekem a könyvet, hogy a tartalomjegyzéket sem nézte át, és így azt sem tudta, hogy egykori barátnőm palotájának leírása is megtalálható benne. Ha az ember túl komolyan veszi az ilyen egybeeséseket, rövid úton megbolondul. Felébredhet az emberben a gyanú, hogy a világegyetemben mindenféle dolgok végbemennek, amiket bizony nem értünk tökéletesen. * Dr. Kim, vagy dr. Bum, vagy dr. Suk – bármelyik is a vezetékneve – két olyan kérdést tisztázott a körbástyával kapcsolatban, amelyek bennem is felmerültek, midőn abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy saját szememmel láthattam. Az első rejtély az volt, miképpen telik meg nappal a kupola természetes fénnyel. Mint kiderült, tükrök vannak a peremablakok párkányán, további tükrök kívül, a tetőkön, és ezek befogják a nap sugarait, és felfelé továbbítják a kupolába. A második rejtély ez volt: miért voltak az alsó szint körben álló oszlopai közötti hatalmas négyszögek üresek? Miféle

187

műpártoló, aki csupaszon hagyta ezeket? Amikor láttam őket, a leghalványabb narancs-rózsaszínre voltak festve, amely a Szatén Dura-Lux „Maui naplemente” nevezetű árnyalatára emlékeztetett. Dr. Kim, vagy dr. Bum, vagy dr. Suk elmagyarázza, hogy lengén öltözött pogány istenek és istennők ugrándoztak egykor ezeken a helyeken, és hogy mind elvesztek. Nem csupán festékrétegek alá rejtették őket. Lekaparták a falról az alatt az idő alatt, amíg a Mediciek száműzve voltak Firenzéből. A Mediciek száműzetése 1494-től – két évvel azelőtt fedezték fel a fehér emberek az amerikai kontinenst – 1531-ig tartott. A freskókat Girolamo Savonarola dominikánus szerzetes követelésére pusztították el, aki el kívánta törölni a pogányság minden nyomát. Szerinte a Mediciek uralma alatt a pogányság megmérgezte a várost. A freskók Giovanni Vitelli alkotásai voltak, akiről ezenkívül szinte semmit sem tudunk, kivéve, hogy Pisában született. Mondhatná valaki, hogy ő volt korának Rabo Karabekianja, és számára a keresztény fundamentalizmus a Szatén Dura-Lux volt. * Kim Bum Sukot történetesen azért dobták ki hazájából, DélKoreából, mert az egyetemi hallgatók körében tantervi változtatásokat követelő egyesületet alapított. Girolamo Savonarolát történetesen ama palota előtti piazzán akasztották fel és égették meg, amely 1494-ben még „A Láthatatlan”-nak is nevezett Innocenzo de Medici palotája volt. Imádom a történelmet. Nem tudom, Celeste-et meg a barátait miért nem érdekli jobban. *

188

Úgy gondolok most ama palota körbástyájára, amikor pogány és keresztény képei egyaránt megvoltak még, mint az atombomba megalkotásának reneszánsz kísérletére. Akárcsak a bomba, a palota is rengeteg pénzbe került, és a kor legnagyobb elméi közül számosat foglalkoztatott. Kicsiny térbe és bizarr kombinációba sűrítették a világegyetem legnagyobb erőit, már ahogyan a tizenötödik században értelmezték a világegyetemet. A világegyetem azóta hosszú-hosszú utat tett meg. * Ami „A Láthatatlan”-nak is nevezett Innocenzo de Medicit illeti, Kim Bum Suk szerint: bankár volt, amit mai fogalmak szerint úgy fordítanék, hogy „uzsorás és zsaroló” vagy „gengszter”. Egyidejűleg ő volt a családja leggazdagabb és legkevésbé adakozó tagja. Sohasem készült róla portré, leszámítva azt a mellszobrot, amelyet gyermekkorában Lorenzo Ghiberti szobrász mintázott meg. Tizenöt éves korában maga Medici törte össze ezt a mellszobrot, és darabjait az Arnóba dobta. Felnőttkorában nem jelent meg az összejöveteleken, és ő sem adott bálokat, és ha ki is ment a városba, kizárólag olyan hordszékben, amely mindenki elől eltakarta. Miután a palotája elkészült, legbizalmasabb emberei, sőt a legmagasabb méltóságok, beleértve azt a két unokatestvérét is, akikből pápa lett, nem látták soha a körbástya falain kívül. Arra utasította őket, hogy álljanak meg a körvonalon. A kör közepét ő foglalta el, bő szerzetesi csuhában és halálfejmaszkban. * Száműzetése alatt Velencében vízbe fúlt. Ez jóval a mentőöv feltalálása előtt történt. *

189

Amikor Marilee azt mondta a telefonba, hogy azonnal menjek át a palotájába, hangjának színezete, valamint az a vallomása, hogy pillanatnyilag nincs férfi az életében, mintha azt előlegezte volna, hogy két óra sem telik bele, és alighanem repetát kapok a legnagyobb szeretkezésből, amit valaha átéltem, de ezúttal nem mint zöldfülű taknyos, hanem mint háborús hős, aranyifjú és harcedzett világpolgár. Válaszul figyelmeztettem, hogy egy ütközetben elvesztettem az egyik szemem, és ezért szempántot fogok viselni, és hogy bár nős vagyok, a házasságom zátonyra futott. Sajnos azt is elmondtam harcosként eltöltött éveim jellemzésére, hogy időm legnagyobb részében „… szőrt fésültem ki a hajamból”. Ez azt jelentette, hogy a nők nagy számban engedték, hogy magamévá tegyem őket. A különös kifejezés egy sokkalta érzelmesebb hasonlat változata volt: ha nagyon sokat lőttek valakire, az elmondhatta, hogy nem győzte a fatörmeléket kifésülni a hajából. Így hát a megbeszélt órában hiúságtól és bujaságtól majd szétdurranó állapotban megérkeztem a palotába. Női szolga vezetett be egy hosszú, egyenes folyosón át a körbástya széléig, Portomaggiore grófnő valamennyi szolgája nő volt, még a segédmunkások és a kertészek is. Emlékszem, milyen férfiasnak és barátságtalannak tűnt, amelyik beengedett, azután pedig kifejezetten katonásnak, amikor azt mondta, hogy álljak meg a körvonalon. * Középen, nyakától a sarkáig a legmélyebb fekete gyászban ott állt Marilee. Bruno grófot gyászolta, a férjét. Halálfejmaszkot nem viselt, de az arca halvány volt, és arcbőrét a tompa fény összemosta lenszínű hajának színével. Mintha a feje egyetlen darab régi elefántcsontból lett volna faragva. Földbe gyökerezett a lábam.

190

A hangja erélyes volt, és megvető. – Nos, hűtlen kis örmény védencem – mondta –, hát újra találkoztunk.

26. – Fogadni mernék, azt hitted, hogy most megint ágyba bújok veled – mondta. Suttogása visszhangot keltett a teremben, mintha istenségek vitatnák meg a dolgot maguk között. – Micsoda meglepetés – folytatta. – Még kezet sem fogunk? Boldogtalanul ráztam a fejem. – Miért vagy rám ilyen dühös? – kérdeztem. – A gazdasági válság idején – mondta – azt hittem, te vagy az egyetlen igazi barátom a világon. Aztán szeretkeztünk, és többé híredet sem hallottam. – Ez nem lehet igaz – mondtam. – Hát nem te mondtad, hogy menjek el, mindkettőnk érdekében. Elfelejtetted? – Piszkosul örülhettél, amikor ezt meghallottad – mondta. – Jól otthagytál, annyi szent. – Szerinted mit kellett volna tennem? – kérdeztem. – Adhattál volna valami jelet, bármilyen jelet, hogy érdekel, mi van velem – mondta –, tizennégy éved volt rá, de egyszer sem tetted meg… se egy telefon, se egy levelezőlap. És most itt vagy megint, rossz pénz nem vész el; és mi jár a fejedben? Hogy megint összefeküdhetnénk. * – Úgy érted, együtt maradhattunk volna mint szeretők? – kérdeztem hitetlenkedve. – Szeretők? Szeretők? Szeretők? – csúfolódott érdes hangon. A szeretők iránti gúny úgy csattogott a fejem körül, mint a veszekedő seregélyek lármája.

191

– Marilee Kemp soha nem szenvedett hiányt szeretőkben – mondta. – Apám annyira szeretett, hogy mindennap megvert. A főiskolai futballcsapat annyira szeretett, hogy minden este megerőszakoltak a klubest után. A Ziegfield bárban az ügyelő annyira szeretett, hogy azt mondta, kirúgat, és savat öntet az arcomba, ha nem lépek a szajhái sorába. Dan Gregory annyira szeretett, hogy lelökött a lépcsőn, amiért holmi drága művészeti anyagokat küldtem neked. – Hogy mit csinált? – kérdeztem. Marilee ekkor elmondta, igazából hogyan is lettem Dan Gregory segédje. Meg voltam döbbenve. – De… de biztos a képeim is tetszettek neki, ugye? – dadogtam. – Nem – mondta. * – Ez volt az egyik verés, amit miattad kaptam – mondta. – A másikra azután került sor, hogy szeretkeztünk, és soha többé nem hallottam rólad. Most beszéljünk azokról a csodálatos dolgokról, amiket te tettél értem. – Soha életemben nem szégyelltem így magam – mondtam. – Jól van… Majd én elmondom, mit tettél értem: boldog, buta, gyönyörű sétákat tettél velem. – Igen… – mondtam. – Emlékszem. – Szőnyegekhez dörgölted a lábad, és áramütéseket adtál a nyakamra, amikor a legkevésbé vártam – mondta. – Igen – feleltem. – És olykor annyit rosszalkodtunk – mondta. – Amikor szeretkeztünk – mondtam. Megint kirobbant: – Nem! Nem! Nem! Te pojáca! Te pojáca! Te utolérhetetlen pojáca! – kiáltotta. – A Modern Művészetek Múzeumában.

192

* – Szóval a háborúban elvesztetted a fél szemedet – mondta. – Akárcsak Fred Jones – mondtam. – Akárcsak Lucrezia és Maria – mondta. – Azok kik? – kérdeztem. – A szakácsnőm – mondta –, meg az az asszony, aki téged is bevezetett a házba. * – Sok kitüntetést kaptál a háborúban? – kérdezte. Éppenséggel nem panaszkodhattam. Volt egy Bronz Csillagom Sugarakkal, meg egy Bíbor Szívem a sebesülésemért, meg egy Csoportos Elnöki Felterjesztésem, egy Katonai Érdemrendem, egy Kiváló Parancsnok jelvényem, meg egy Európa-Afrika-Közel-Keleti Hadműveleti Szalagom hét Csatacsillaggal. Legbüszkébb a Katonai Érdemrendre voltam, amelyet rendszerint olyan katonák kaptak, akik megmentették egy másik katona életét, nem okvetlenül harci körülmények között. 1941-ben a georgiai Fort Benningben tisztjelöltek számára tartottam tanfolyamot az álcázási technikákról. Megláttam egy égő barakkot, riasztottam a legénységet, és saját biztonságommal nem törődve kétszer is bementem oda, és kihoztam két eszméletlen közlegényt. Csak ők ketten voltak odabent. Senkinek sem szabadott volna odabent lenni. Lerészegedtek, és véletlenül ők maguk okozták a tüzet, amiért két év kényszermunkát kaptak, plusz minden juttatás megvonását, továbbá megszégyenítő hátrányokban részesültek. Ami a kitüntetéseimet illeti: Marilee-nek csak annyit mondtam, úgy gondolom, megkaptam, ami járt.

193

Mennyire irigyelte Terry Kitchen is a Katonai Érdemrendemet! Neki Ezüst Csillaga volt, de azt mondta, egy Katonai Érdemrend tíz olyannal felér. * – Ha meglátok egy kitüntetést viselő embert – mondta Marilee –, legszívesebben mindig sírva fakadnék, és átölelném, és azt mondanám neki: „Ó, te szegény kisfiú, micsoda szörnyűségeken kellett keresztülmenned, csak hogy a nők és a gyerekek biztonságban lehessenek odahaza!” Azt mondta, mindig oda akart menni Mussolinihez is, akinek annyi kitüntetése volt, hogy a zubbonya mindkét oldalát beborították, le egészen a derékszíjáig, és azt akarta mondani neki: „Ha ennyi mindenen keresztülment, hogyan maradhatott egyáltalán magából valami?” És aztán felemlítette azt a szerencsétlen kifejezést, amely a telefonbeszélgetésünk során hangzott el: – Azt mondtad, hogy a háború alatt a „szőrt fésülted ki a hajadból”? Azt feleltem, sajnálom, hogy mondtam. Sajnáltam is. – Még soha nem hallottam ezt a kifejezést – mondta. – Meg kell fejtenem a jelentését. – Felejtsd el, hogy mondtam! – Akarod tudni, hogy szerintem mit jelent? Azt, hogy akárhová mentél, olyan nőkkel találkoztál, akik bármit megtettek volna, hogy ételt és védelmet szerezzenek maguknak meg a gyerekeiknek meg az öregeknek, mivel a fiatal férfiak mind meghaltak vagy elmentek – mondta. – Jaj nekem, jaj nekem, jaj nekem! – mondtam. – Mi a baj, Rabo? – kérdezte. – Fején találtad a szöget. *

194

– Nem volt nehéz kitalálni – mondta. – A háborúnak sosincs más célja, mint hogy mindenütt ilyen helyzetbe hozza a nőket. Mindig a férfiak vannak a nők ellen. A férfiak csak tettetik, hogy egymás között harcolnak. – Néha azért nagyon jól tettetik – mondtam. – Mert tudják, hogy aki a legjobban tetteti – mondta –, annak utána kitüntetést adnak, és beteszik a képét az újságba. * – Műlábad van? – kérdezte. – Nem – feleltem. – Lucrezia, az az asszony, aki téged bevezetett a házba, az egyik lábát is elvesztette, nem csak a szemét. Gondoltam, talán neked is műlábad van. – Nem volt ilyen szerencsém – mondtam. – Nos… – mondta –, Lucrezia kora hajnalban vágott át a réten, két értékes tojást vitt a szomszédasszonyának, aki előző este szült. Aknára lépett. Nem tudjuk, melyik hadsereghez tartozott az aknatelepítő. Azt tudjuk, melyik nemhez. Csak férfi képes ilyen zseniális szerkezetet tervezni és elásni. Mielőtt elmész, talán rá tudod venni Lucreziát, hogy mutassa meg a kitüntetéseit. És aztán hozzátette: – A nők olyan haszontalanok és sekélyes képzeletűek, igaz? Eszükbe sem jut, hogy mást is el lehetne ültetni a földbe, mint valami szépnek vagy ehetőnek a magját. Eszükbe sem jut, hogy például bombát is dobhatnának valakire, akárcsak egy labdát vagy egy menyasszonyi csokrot. Végső erőfeszítéssel azt mondtam: – Jól van, Marilee, azt hiszem, elmondtad a véleményedet. Soha életemben nem éreztem magam rosszabbul. Csak abban reménykedem, hogy elég mély az Arno. Megyek, és belefojtom magam. Visszaengedsz most már a szállodámba?

195

– Nem – mondta. – Azt hiszem, sikerült leszállítanom az önbecsülésedet arra a szintre, amire a férfiak a nőket próbálják szorítani. Ha sikerült, akkor nagyon szeretném, ha itt maradnál teára. Amire meghívtalak. És ki tudja? Talán még barátok is lehetünk újra.

29. Marilee egy hangulatos, kis könyvtárszobába vezetett, amely azelőtt; mint elmondta, néhai férje hatalmas homoszexuális pornográfgyűjteményének adott otthont. Megkérdeztem, mi lett a könyvekkel, és Marilee azt mondta, hogy jókora összegért eladta őket, és a pénzt szétosztotta a szolgái között, akik valamennyien nők, és ilyen vagy olyan módon mindnyájan súlyosan megsérültek a háborúban, Letelepedtünk két túltömött fotelba, és egy dohányzóasztal felett szembenéztünk egymással. Gyengéden rám mosolygott, és ezt mondta: – Lám, lám, lám, az én ifjú védencem… hogy s mint? Rég láttalak. Azt mondod, zátonyra futott a házasságod? – Sajnálom, hogy ezt mondtam – mondtam. – Sajnálom, hogy bármit is mondtam. Úgy érzem magam, mint valami elkábított macska. Ekkor szolgálta fel nekünk a teát és az aprósüteményt az az asszony, akinek két vaskapocs volt ott, ahol a kezének kellett volna lennie. Marilee mondott neki valamit olaszul. A nő felnevetett. – Mit mondtál? – kérdeztem. – Azt mondtam, hogy zátonyra futott a házasságod – felelte. A nő is mondott Marilee-nek valamit olaszul, és kértem, hogy fordítsa le. – Azt mondta, legközelebb férfit vegyél feleségül – mondta Marilee.

196

– A férje forró vízbe tartotta a neje kezét – mondta még Marilee –, hogy vallja be, kik voltak a szeretői, amíg ő távol volt a háborúban. Egyébként előbb a németek voltak a szeretői, aztán meg az amerikaiak, és gangrénát kapott tőlük. * Marilee barátságos könyvtárszobájának kandallója fölött függött az a Dan Gregory-stílusú festmény, amelyről beszéltem már. Firenze népének ajándéka volt: Marilee néhai férjét, Bruno grófot ábrázolta, amint elhárítja, hogy bekössék a szemét, miközben szembenéz a kivégzőosztaggal. Marilee elmondta, hogy az eset nem pontosan így történt, de soha semmi nem történik pontosan úgy. Megkérdeztem Marilee-t, hogyan lett belőle Portomaggiore grófnő, a gyönyörű palota meg a hatalmas észak-itáliai földbirtok és a többi úrnője. Ezt mondta: Amikor ő és Gregory és Fred Jones megérkeztek Olaszországba, az Egyesült Államok még nem lépett be a háborúba, és nem volt Olaszország és Németország és Japán ellensége. Nagy hírességekként fogadták őket. Mussolini számára propagandagyőzelmet jelentettek. – „Amerika legnagyobb élő művésze és egyik legnagyobb pilótája és az utolérhetetlenül gyönyörű és tehetséges amerikai színésznő, Marilee Kemp”, így hívott bennünket – mondta Marilee. – Azt mondta, mi hárman azért jöttünk, hogy kivegyük a részünket az Olaszországban végbemenő szellemi és testi és gazdasági csodában, amely az egész világ előtt példa lesz az eljövendő századokra. Hármuk propagandaértéke olyan nagy volt, hogy Marilee a sajtóban és társadalmi eseményeken valódi és híres színésznőknek kijáró tiszteletben részesült. – Úgyhogy egyszercsak nem voltam többé csökött agyú ribanc – mondta. – Ékkő voltam az új római császár koronájában. Meg kell mondanom, Dan és Fred ezt zavarónak találta. Nem volt más választásuk, a nyilvánosság előtt

197

kénytelenek voltak több tisztelettel bánni velem, és ez engem szórakoztatott. Olaszország persze teljességgel megőrül a szőke nőkért, úgyhogy valahányszor beléptünk valahova, én mentem elöl, ők meg jöttek szépen utánam, mint a kíséretem tagjai. – És valahogy nagyon könnyű volt megtanulnom olaszul – mondta. – Hamarosan jobban beszéltem, mint Dan, aki még New Yorkban leckéket vett. Fred persze egyáltalán nem tanult meg olaszul. * Dan és Fred Olaszország hősei lettek, miután, ha úgy vesszük, az olaszok oldalán estek el, valami csatában. Marilee a két férfiú legmagasabb rendű önfeláldozásának és oly sok amerikai Mussolini iránti imádatának gyönyörű és kedves jelképe lett Itáliában. Marilee egyébként találkozásunk idején még mindig gyönyörű volt, kifestés nélkül is, özvegyi gyászában is. Idős hölgynek kellett volna lennie azok után, amiken keresztülment, de még csak negyvenhárom éves volt. Egyharmad évszázad még mindig előtte állt! És, mint már mondottam, egyebek között a legnagyobb európai Sony-érdekeltség is az ő tulajdona volt. Energikus egy öreglány! A grófnő abban is jócskán megelőzte a korát, hogy a férfiakat nemcsak haszontalannak és idiótának, hanem rettentő veszélyesnek is tartotta. Ez a gondolat Marilee szülőföldjén szélesebb körben csupán a vietnami háború utolsó három évében terjedt el. * Gregory halála után Mussolini Oxfordban végzett, nőtlen kultuszminisztere, a jóképű Bruno Portomaggiore gróf lett Marilee állandó kísérője. Azon nyomban elmagyarázta Marilee-

198

nek, hogy testi kapcsolat nem lehet közöttük, minthogy őt kizárólag férfiak és fiúk felé vonja nemi érdeklődése. Az ilyen vonzalmak kiélése abban az időben főbenjáró vétek volt, de Bruno gróf tökéletes biztonságban érezte magát, függetlenül attól, hogy bűnös módon viselkedett. Tudta, hogy Mussolini meg fogja védeni, minthogy ő volt a régi arisztokrácia egyetlen tagja, aki magas kormánytisztséget fogadott el, és aki nyilvánvaló rajongással fetrengett a felkapaszkodott zsarnok csizmás lába előtt. – Tökéletes seggfej volt – mondta Marilee. – Az emberek nevettek a gyávaságán és hiúságán és nőiességén. – Ugyanakkor – tette hozzá – a brit titkosszolgálat olaszországi vezetője volt. Tökéletes munkát végzett. * Miután Dant és Fredet megölték, és mielőtt az Egyesült Államok belépett a háborúba, Marilee volt Róma büszkesége. Csodálatosan érezte magát, vásárolt, és táncolt, táncolt, táncolt a gróffal, aki nagy élvezettel hallgatta őt, és mindig tökéletes úriemberként viselkedett. Marilee kívánsága parancs volt a számára, és soha nem közeledett hozzá testileg, és sohasem kívánta tőle, hogy ezt vagy azt tegye, mígnem egy este azt mondta, Mussolini parancsára feleségül kell vennie Marilee-t! – Sok ellensége volt Brunónak – mondta Marilee –, és ezek folyton azt mondogatták Mussolininek, hogy homoszexuális és hogy brit kém. Mussolini bizonyosan tudta róla, hogy a férfiakat és fiúkat szereti, de nem is feltételezte, hogy egy ilyen félnótásban meglegyen a kémkedéshez szükséges hidegvér és ügyesség. Amikor Mussolini megparancsolta kultuszminiszterének, hogy vegye feleségül Marilee-t, és ezzel bizonyítsa be, hogy nem homoszexuális, egyúttal Marilee részére is átadott egy aláírandó okmányt. Ez a régi arisztokraták kibékítésére szolgált, akik elviselhetetlennek találták volna a gondolatot, hogy egy

199

amerikai szajha kezére kerüljön egy ősi hajlék. Azt írta elő, hogy a gróf halála esetén a birtok élethossziglan Marilee-t illeti, de nincs joga eladni vagy másra hagyományozni. Marilee halála után a vagyon a gróf legközelebbi férfi rokonára száll. A legközelebbi rokon, mint említettem, egy milánói autókereskedő volt. Másnap a japánok Pearl Harbornál meglepetésszerű támadással elsüllyesztették az Egyesült Államok hadihajóinak jelentős hányadát, és ezzel nem hagytak más választást e még mindig békeszerető, háborúellenes ország számára, mint hogy hadat üzenjen nemcsak Japánnak, de Japán szövetségeseinek, azaz Németországnak és Olaszországnak is. * De még Pearl Harbor előtt Marilee azt mondta az egyetlen férfinak, aki valaha is házasságot ajánlott neki, ráadásul gazdag nemesember volt, hogy nem, nem megy hozzá feleségül. Megköszönte neki azt a boldogságot, amelyhez hasonlót soha nem élt át azelőtt. Azt mondta, hogy a házassági ajánlat meg a vele járó okmány hatására felébredt abból, ami csak álom lehetett, és hogy ideje visszatérnie az Egyesült Államokba, hogy megpróbáljon boldogulni azzal, ami az övé, még akkor is, ha semmije sincs. De aztán másnap reggel, a közelgő hazatérés lázában hiába sütött fényesen a valódi nap, hiába voltak a valódi felhők egész máshol, Marilee sötétnek és fagyosnak érezte Róma lelki éghajlatát. Később, Firenzében ezt mondta: Róma hangulata olyan volt akkor, mint az éjféli ónos eső. * Marilee aznap reggel a rádiót hallgatta a japánok támadásáról. Az egyik közlemény az Olaszországban élő hozzávetőleg hétezer amerikai állampolgárról szólt. Az

200

amerikai követség, amely még mindig működött, minthogy technikai értelemben az Egyesült Államok még mindig békében élt Olaszországgal, bejelentette, hogy kidolgozták a terveket, hogyan biztosítható lehetőleg minél több amerikai állampolgár lehetőleg minél előbbi átszállítása az Egyesült Államokba. Az olasz kormány azt válaszolta, hogy minden tőle telhetőt megtesz a távozásuk elősegítésére, de a tömeges menekülés szükségtelen, minthogy Olaszországot és az Egyesült Államokat szoros szálak fűzik egymáshoz mind vérségi, mind pedig történelmi vonatkozásban, amelyeket kár lenne elszakítani a zsidók és a kommunisták és a hanyatló brit birodalom követeléseinek teljesítése érdekében. * Marilee belső szobalánya azzal a hétköznapi bejelentéssel lépett be, hogy úrnőjével valamiféle szerelő akar beszélni a hálószobájában található elhasználódott, szivárgó gázcsövek ügyében. A férfi overallt viselt, és szerszámosláda volt nála. Megtapogatta a falakat, szaglászott, és olaszul mormogott magában. Azután, amikor biztos volt benne, hogy kettesben vannak, továbbra is arccal a fal felé, lágy hangon, középnyugat-amerikai angol kiejtéssel fordult Marilee-hez. Azt mondta, hogy az Egyesült Államok Hadügyminisztériumától jött. Akkoriban így nevezték a Védelmi Minisztériumot. Akkoriban még önálló kémszervezetünk sem volt. Azt mondta, nem tudja, mit érez Marilee a lelke mélyén a demokráciával és a fasizmussal kapcsolatban, de kötelessége arra kérni, hogy hazája érdekében maradjon Olaszországban, és továbbra is hízelegje körül Mussolini kormányát. Saját bevallása szerint Marilee akkor gondolkodott el életében először a demokráciáról és a fasizmusról. Úgy döntött, a demokrácia jobban hangzik. – Miért kellene itt maradnom és ezt tennem? – kérdezte.

201

– Előbb vagy utóbb talán meghall valamit, ami nagyon érdekelhet bennünket – felelte a szerelő. – Előbb vagy utóbb ön hasznot hajthat a hazájának. Az is lehet, hogy soha nem kerül rá a sor. Marilee azt mondta neki, hogy az egész világ szemlátomást hirtelen megbolondult. A férfi úgy vélekedett, hogy nincs ebben semmi hirtelen, és hogy a világ már jó ideje megérett a börtönre vagy a bolondok zárt intézetére. A hirtelen fellépő őrültség példájaként Marilee elmondta a szerelőnek, hogy Mussolini megparancsolta kultuszminiszterének, vegye őt feleségül. Marilee szerint a szerelő ezt válaszolta: „Ha van a szívében egyetlen atomnyi szeretet Amerika iránt, akkor hozzámegy feleségül.” Így lett a szénbányász lányából Portomaggiore grófnő.

30. Marilee csak kevéssel a háború vége előtt szerzett tudomást arról, hogy a férje brit ügynök. Ő is puhánynak és bolondnak tartotta, de elnézte neki, mivel olyan jól megvoltak, és Bruno annyira kedves volt hozzá. – A legmulatságosabb, legkedvesebb, leghízelgőbb szavakat mondta nekem. Valóban élvezte a társaságomat. Mindketten imádtunk táncolni, táncolni. Így hát akadt még egy táncmániában szenvedő nő az életemben, aki bárkivel szívesen táncolt volna, amíg csak a lába bírja. – Dan Gregoryval sohasem táncoltál – mondtam. – Nem jött volna – mondta –, és te sem jöttél volna. – Nem tudtam volna – feleltem. – Sohasem táncoltam. – Mindenki tud táncolni. Csak akarni kell – mondta.

202

* Azt mondta még Marilee, hogy szinte semmiféle benyomást nem tett rá a hír, hogy a férje brit ügynök. – Mindenféle egyenruhája volt különböző alkalmakra, és én sohasem törődtem vele, melyik mire való. Mindenféle emblémák voltak rajtuk, de én soha nem törtem magam, hogy megfejtsem őket. Soha nem kérdeztem meg tőle: „Bruno, mit kellett tenned ezért az érdemrendért? Mit jelent ez a sas a kabátod ujján? Mik azok a keresztek a gallérod csücskén?” Úgyhogy amikor elmondta, hogy ő brit kém, ez is csak egy újabb vacak háborús csingilingi volt a számomra. Nem tudtam, mi közöm lehet hozzá. Marilee arra számított, hogy szörnyű ürességet fog érezni, miután a férjét lelőtték, de nem így történt. És aztán megértette, hogy életének igazi társai és osztályosai az olasz emberek. – Olyan szeretettel beszéltek hozzám, akárhová mentem, Rabo, és én viszontszerettem őket, és legkevésbé sem érdekelt, miféle csingilingit viselnek! – Itthon vagyok, Rabo – mondta. – Dan Gregory őrültsége nélkül soha nem találtam volna ide. Hála egy moszkvai örmény fejéből hiányzó kerekeknek, itthon vagyok. Itthon vagyok. * – Most mondd el, te min mentél keresztül ennyi év alatt – mondta. – Valami okból most megdöbbentően érdektelennek találom magamat – mondtam. – Jaj, ugyan, ugyan, ugyan – mondta. – Elvesztetted az egyik szemed, megnősültél, két gyereket nemzettél, és azt mondod, újra elkezdtél festeni. Hogyan lehetne ennél eseménydúsabb az élet?

203

Azt gondoltam magamban, történt ugyan egy és más, de bizony ama régi, Szent Patrick napi szeretkezésünk óta semmi sem, ami engem oly büszkévé és boldoggá tett. Volt egypár öregbaka-anekdotám, amit a Cedar kocsmában szoktam mesélni az ivócimboráknak, úgyhogy ezeket mondtam el neki. Ő élte az életet. Én meg anekdotákat gyűjtöttem rakásra. Ő otthon volt. Számomra az otthon olyan hely, ahol, azt hiszem, én még sohasem jártam. * Egyes számú öregbaka-anekdota: – Párizs felszabadítása közben – mondtam – felkerestem Pablo Picassót, Dan Gregory megtestesült sátánját, hogy a hogylétéről tudakozódjam – mondtam. Résnyire nyitotta az ajtót, a benti láncot nem akasztotta ki, és azt mondta, dolgozik, és nem akarja, hogy zavarják. Pár saroknyira még lövések távolodó hangját lehetett hallani. Aztán becsapta, és visszazárta az ajtót. Marilee nevetett, és azt mondta: – Lehet, hogy tudta, micsoda szörnyű dolgokat mondott róla egykori urunk és parancsolónk. – Azt is mondta Marilee, hogy ha tudta volna, hogy életben vagyok, félretett volna a számomra egy olasz folyóiratban megjelent képet, amit csak ő meg én tudtunk volna igazán értékelni. Egy kollázs volt rajta látható, amit Picasso egy amerikai cigarettát hirdető plakátból szabdalt össze. Az eredetileg három, tábortűz körül dohányzó cowboyt ábrázoló plakát darabjait úgy rendezte át, hogy egy macskát formázzanak. A világ minden művészeti szakértője közül nagy valószínűséggel csak Marilee meg én tudtuk volna azonosítani a megrongált plakát festőjét, Dan Gregoryt. Ez aztán a közhely! *

204

– Így hát alighanem ez az egyetlen eset, amikor Picasso egyáltalán figyelemre méltatta az Egyesült Államok művészettörténetének egyik legnépszerűbb festőjét – vélekedtem. – Alighanem – mondta Marilee. * Kettes számú öregbaka-anekdota: – Amikor fogságba estem, már csak néhány hónap volt hátra a háborúból – mondtam. – Összefoltoztak egy kórházban, azután elküldtek egy táborba, Drezdától délre, ahol gyakorlatilag egyáltalán nem volt már ennivaló. Arról a részről, ami Németországból megmaradt, már mindent fölettek. Így hát mindnyájan egyre cingárabbak és cingárabbak lettünk, azt az embert kivéve, akit megválasztottunk, hogy ossza egyenlő részekre azt a kevés ennivalót. – Soha egy pillanatra sem maradt egyedül az étellel. Átszellemülten néztük, és ő mindnyájunk szeme láttára osztotta szét. És mégis jó erőben lévő, megelégedett ember benyomását keltette, miközben belőlünk többiekből csontváz lett. – Ő pedig szórakozottan lakmározta az asztalra meg a késére és a merőkanalára tapadt morzsákat és darabkákat. Ugyanez az ártatlan jelenség magyarázza számos part menti földim megtollasodását. Azért birtokolhatnak akkora morzsákat ebben az alapjában véve lerobbant országban, mert olyan megbízhatóak. Egy-egy kicsiny kis morzsalék mindig megtalálja az utat tevékeny kezüktől és merőkanaluktól a szájukhoz. * Hármas számú öregbaka-anekdota:

205

– Egy májusi este kivezényeltek minket a táborból a nyílt terepre. Hajnali három óra tájt megállítottak, és azt mondták, aludjunk a szabad ég alatt, ahogy tudunk. – Amikor napkeltekor felébredtünk, az őrök nem voltak sehol, és egy katlan peremén találtuk magunkat, egy ősi, kőből rakott őrtorony közelében. Alattunk, az ártatlan szántóföldön hozzánk hasonló emberek ezreit és ezreit láttuk, akiket az őreik ide hoztak, ide ömlesztettek. Nemcsak hadifoglyok voltak. Voltak, akik koncentrációs táborokból menekültek, meg gyárakból, ahol munkaszolgálatosként dolgoztak, meg a bűnözőknek épített, közönséges börtönökből, meg elmegyógyintézetekből. Az volt a cél, hogy lehetőleg minél távolabb engedjenek szabadon bennünket a városoktól, ahol rettenetes zavart okozhattunk volna. És voltak ott civilek is, akik ide-oda rohangásztak az orosz front meg az amerikai és brit front között. Tőlünk északra és délre a frontok voltaképpen már találkoztak. És voltak ott százával német egyenruhában is, még mindig működőképes fegyverekkel, de immár engedelmesen várva akárkire, akinek végre megadhatják magukat. – A Békességes Birodalom – mondta Marilee. * A háborúról a békére tereltem a beszélgetést. Elmondtam Marilee-nek, hogy hosszú kihagyás után visszatértem a művészethez, és saját legnagyobb elképedésemre olyan jellegű komoly képek alkotója lettem, amelyektől Dan Gregory megfordulna hősi sírjában ott Egyiptomban, olyan képeké, amilyeneket még nem látott a világ. Színlelt rémülettel tiltakozott: – Jaj, könyörgöm, hagyjuk a művészetet! – mondta. – Az egy olyan mocsár, amiből életem végéig sem mászom ki. De elgondolkodva hallgatott végig, amikor a kis New Yorki csoportról meséltem neki, meg arról, hogy a képeik csak

206

egyetlen dologban hasonlítottak egymásra: nem szóltak semmiről, csakis saját magukról. Amikor mindent elmondtam, sóhajtott egyet, és megrázta a fejét. – Ez volt az utolsó elképzelhető dolog, amit festő a vászonnal megtehet és – ti megtettétek – mondta. Amerikaiak írhatják fel: Vége. – Remélem, hogy nem – mondtam. – Én pedig nagyon remélem, hogy igen – mondta. – Azok után, amit a férfiak tettek a nőkkel és gyerekekkel és minden más védtelen teremtménnyel ezen a bolygón, itt az ideje, hogy ne csak minden festmény, de minden férfi alkotta zenemű, minden szobor, minden színdarab, minden vers és könyv egyedül ezt mondja: „Túlságosan szörnyűek vagyunk mi erre a szép helyre. Abbahagyjuk. Kiszállunk. Vége!” * Még azt is mondta Marilee, hogy váratlan találkozásunk különös szerencse a számára, mert úgy látszik, megoldást hoztam egy lakberendezési problémára, amellyel évek óta küszködik, nevezetesen: miféle képeket helyezzen el a körbástyája oszlopai közötti üres felületekre. – Szeretnék valami nyomot hagyni ezen a helyen, amíg az enyém – mondta –, és a körbástya látszik erre a legmegfelelőbb helynek. – Arra is gondoltam, hogy nőket és gyerekeket kellene felfogadni, akik freskókat festenének a haláltáborokról és Hirosima bombázásáról és aknák földbeásásáról és esetleg a boszorkányégetésekről és a keresztények vadállatokkal való felfalatásáról, a régi időkben – mondta. – De azt hiszem, az ilyesmi is csak arra ösztökéli a férfiakat, hogy még rombolóbbak és kegyetlenebbek legyenek, mert azt gondolják: „Há! Olyan hatalmasak vagyunk, mint az istenek! Soha semmi nem állíthatott meg, hogy akár a legfélelmetesebb dolgokat is

207

megtegyük, ha épp a legfélelmetesebb dolgokat volt kedvünk megtenni.” – A te javaslatod sokkal jobb, Rabo. Hadd jöjjenek el a férfiak a körbástyába. De bárhová néznek, sehonnan se kapjanak bátorítást. Hadd kiáltsanak rájuk a falak: „Vége! Vége!” * Így keletkezett az amerikai absztrakt expresszionista művészet második jelentős gyűjteménye, lévén az első az enyém, amelynek a raktározási számlái földönfutóvá tettek engem meg a feleségemet meg a gyerekeimet. Senki másnak nem kellettek azok a képek, semmi pénzért! Marilee látatlanban megrendelt tízet. Az én választásomra bízta a vásárlást. Azt mondta, hogy ezer dollárt fizet darabjáért. – Tréfálsz! – mondtam. – Egy Portomaggiore grófnő sohasem tréfál – mondta. – Vagyok olyan nemes és gazdag, mint bárki, aki valaha itt élt, úgyhogy tedd, amit mondok. Megtettem. * Megkérdezte, talált-e már magának nevet a csoportunk. Mondtam, hogy még nem talált. Végül is a kritikusok neveztek el bennünket. Marilee azt mondta, úgy kellene hívnunk magunkat, hogy „Genezis Bagázs”, minthogy visszatértünk a kezdetekhez, amikor még az élettelen anyag sem volt megteremtve. Jó ötletnek találtam, és amikor hazaértem, megpróbáltam elfogadtatni a többiekkel, de valami okból nem terjedt el soha. *

208

Marilee meg én órákig beszélgettünk, amíg odakint be nem sötétedett. Végül azt mondta: – Azt hiszem ideje menned. – Valami nagyon hasonlót mondtál nekem tizennégy évvel ezelőtt is, Szent Patrick napján – mondtam. – Remélem ezentúl nem fogsz olyan gyorsan elfelejteni – mondta. – Sohasem felejtettelek el – válaszoltam. – Elfelejtettél aggódni értem – mondta. – Becsületszavamra, grófnőm – mondtam felállva –, soha többé nem tudnék ilyet tenni. Soha többé nem találkoztunk. Váltottunk viszont számos levelet. Az egyik levelét előástam az itteni irattáramból. Keltezése szerint három évvel a találkozásunk után, 1953. június 7-én írta, és az állt benne, hogy végső soron nem sikerült megfestenünk a semmiről szóló képeket, mert minden vásznon jól felismerhetően ott a káosz. Ez persze csak kedves tréfa. „Ezt a Genezis Bagázs többi tagjának is mondd meg!” – írta. Erre a levélre egy sürgönyben válaszoltam, amelynek megvan a másolata. MEEG KAOSZNAK SEM SZABAD OTT LENNI – írtam – MEGYUENK EES ATFESTJUK. MICSODA SZEEGYEN! SZENT PATRICK.” Közlemény a jelenből: Paul Slazinger önkéntesen a Veteránokat Ellátó Kórház pszichiátriai gyámkodása alá helyezte magát odaát Riverhead-ben. Tényleg nem tudtam már, mit lehetne tenni a szervezete által a véráramba ürített rossz vegyi anyagokkal, és saját véleménye szerint is kezdett már megbolondulni. Mrs. Bermann örömmel vette, hogy távozik innen. A jó Uncle Sam jobban tud majd gondoskodni róla.

209

31. Ama sok dolog közül, ami miatt szégyellnem kell magamat, az én öreg szívem számára az a legfájdalmasabb, hogy kudarcot vallottam, a jólelkű és bátor Dorothy férjeként, és hogy húsomat és véremet, Henrit és Terryt elidegenítettem magamtól, az apukájuktól. Mi lesz majd olvasható az Ítélet napján a Nagykönyvben Rabo Karabekian neve mellett? „Mint katona: Kiváló. Mint férj és apa: Csődtömeg. Mint művész: Csődtömeg” * Firenzéből visszatérve várt otthon a feketeleves. A jólelkű és bátor Dorothy és mindkét fiú megkapott egy vadonatúj fajta influenzát, a háború utáni idők egy újabb csodáját. Már járt náluk az orvos, és jönnie is kellett még, és a fölöttünk lakó asszony adott nekik enni. Teljes volt az egyetértés, hogy csak útban lennék, amíg Dorothy fel nem épül, és hogy jobb lenne a következő néhány éjszakát a Terry Kitchennel bérelt, Union tér feletti műteremben töltenem. Mennyivel bölcsebb lett volna, ha inkább úgy döntünk Dorothyval, hogy száz évig se megyek vissza! – Mielőtt elmennék, szeretnék neked egy igazán jó hírt elmondani – mondtam a feleségemnek. – Mégsem költözünk ki a világ végére, abba az isten háta mögötti házba? – kérdezte. – Nem erről van szó – mondtam. – Nagyon fogod élvezni a gyerekekkel együtt az óceánt, meg azt a sok friss levegőt. – Valaki felajánlott neked odakint egy fix állást? – kérdezte. – Nem – mondtam.

210

– De keresel egyet – mondta. – Fogod a kereskedelmi ügyviteli diplomádat, amiért mindnyájan annyi áldozatot hoztunk, és addig kopogtatsz odakint az ajtókon, amíg valami rendes céghez fel nem vesznek, és végre biztos jövedelmünk lesz. – Aranybogaram, figyelj rám! – mondtam. – Amíg Firenzében voltam, eladtam tízezer dollár értékű festményt. Alagsori lakásunk hasonlított egy színházi díszletraktárra, annyi óriási vászon volt benne. A tartozások rendezéséért fogadtam el a képeket. Úgyhogy Dorothy ezzel a tréfával állt elő: – Akkor börtönben fogod végezni – mondta –, mert nekünk itt három dollár értékű festményünk sincs. Olyan boldogtalan volt mellettem, hogy egyfajta humorérzéket is kifejlesztett, pedig amikor feleségül vettem, bizonyosan nem rendelkezett ilyesmivel. * – Harmincnégy évesnek kellene lenned – mondta. Ő maga huszonhárom volt! – Harmincnégy is vagyok – feleltem. – Akkor viselkedj egy harmincnégy éves módjára – mondta. – Viselkedj úgy, mint egy férfi, akinek felesége van, és gyerekei, és aki észre sem veszi, és már negyvenéves lesz, és senki nem fog neki semmiféle munkát adni, zöldséget zsákolhat legfeljebb, vagy benzint szivattyúzhat. – Kicsit azért eltúlzod a dolgokat, nem? – kérdeztem. – Én nem túlzom el a dolgokat – mondta. – Az élet túlozza el a dolgokat. Rabo! Mi történt azzal az emberrel, akihez feleségül mentem? Olyan színvonalas terveink voltak egy színvonalas életről. Aztán találkoztál ezekkel… ezekkel a semmirekellőkkel. – Mindig is művész akartam lenni – mondtam. – Ezt nekem soha nem mondtad – felelte.

211

– Nem hittem, hogy lehetséges – mondtam. – De most hiszem. – Túl késő… és még inkább kockázatos egy családos ember számára. Ébredj fel! – mondta. – Miért nem vagy boldog a szép családoddal? Mindenki más képes rá. – Elmondom újra: tízezer dollár értékű festményt adtam el Firenzében – mondtam. – Ugyanúgy el fog úszni, mint minden más – felelte. – Ha igazán szeretnél, hinnél bennem, mint festőben – mondtam. – Szeretlek, de gyűlölöm a barátaidat meg a festményeidet – mondta –, és féltem magamat meg a gyerekeimet attól, ahogy a dolgok mennek. Rabo, a háborúnak vége! – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem. – Nem kell vad dolgokat csinálnod, nagyszerű dolgokat, reménytelenül veszélyes dolgokat – mondta. – Megkaptál már minden elérhető kitüntetést. Nem kell meghódítanod Franciaországot. – Ezzel az utolsó mondattal arra a nagyszabású tervünkre utalt, hogy Párizs helyett New Yorkot tesszük a művészetek fővárosává. – Különben is a mi oldalunkon voltak, nem? – mondta. – Miért kell meghódítani őket? Mi rosszat tettek neked? Amikor ezt kérdezte, már nem voltam a lakásban, így hát a beszélgetés befejezéséül csak azt kellett tennie, amit Picasso tett velem, azaz becsukni az ajtót, és bezárni. Hallottam, hogy sír odabent. Szegénykém! Szegénykém ! * Késő délután volt. Átvittem a bőröndömet Kitchennel közös műtermünkbe. Kitchen a tábori ágyán aludt. Mielőtt felébresztettem volna, megnéztem, mit csinált a távollétemben. Az összes festményét összeszabdalta egy elefántcsont nyelű borotvakéssel, amit az apai nagyapjától örökölt, aki a New

212

York-i Központi Vasutak elnöke volt. A művészeti világ bizonyosan nem lett szegényebb ettől a tettétől. Kézenfekvő gondolatom ez volt: „Csoda, hogy nem vágta fel egyúttal az ereit is.” Egy remek szép angolszász férfi volt, aki ott aludt, mint Fred Jones, amikor Dan Gregorynak ült modellt egy igazi amerikai hősről szóló történet illusztrációjához. És amikor ő meg én együtt mentünk valahova, tényleg úgy is néztünk ki, mint Jones és Gregory. De mindezen felül Kitchen olyan tisztelettel is bánt velem, ahogyan Fred bánt Gregory-val, ami képtelenség! Fred jóindulatú, buta, kedves fajankó volt, ezzel szemben az én ott alvó haverom a Yale jogi karán diplomázott, lehetett volna hivatásos zongorista vagy teniszversenyző vagy golfjátékos. Rengeteg tehetséget örökölt azzal a borotvakéssel együtt. Az apja első osztályú csellista, sakkjátékos és kertészeti szakember volt, emellett jogtanácsos és a néger polgárjogi küzdelmek egyik élharcosa. Alvó haverom a hadseregben is túltett rajtam, alezredes lett az ejtőernyősöknél. Ezt halált megvető tetteivel érte el! Mégis úgy döntött, hogy bámulattal néz fel rám, mert meg tudtam tenni valamit, amire ő sohasem volt képes, vagyis bárminek meg tudtam rajzolni vagy festeni a képmását, amit a szemem látott. Ami a saját műveimet illeti, a hatalmas, színes felületeket, amelyek előtt képes voltam órák hosszat megrészegülten állni: a kezdeteknek szántam őket. Azt vártam, hogy egyre bonyolultabbak és bonyolultabbak lesznek, ahogyan lassan mégis az enyém lesz, ami oly sokáig kisiklott a kezem közül: a lélek, a lélek. A lélek. * Felébresztettem, és azt mondtam, meghívom egy korai vacsorára a Cedar kocsmába. Nem beszéltem neki a nagy üzletről, amit Firenzében nyélbe ütöttem, mert úgysem vehetett

213

volna részt benne. Csak két nappal később kaparintotta a kezébe a szórópisztolyt. Amikor Portomaggiore grófnő meghalt, a gyűjteménye történetesen tizenhat Terry Kitchen-képet foglalt magába. * A „korai vacsora” korai ivászatot is jelentett. Három festő máris annál a hátsó asztalnál ült, amely az állandó helyünkké vált. „X, Y és Z festő”-nek fogom nevezni őket. És hogy nehogy segítséget vagy igazolást adjak a filiszteusoknak, akik oly szívesen hallanák, hogy az első absztrakt expresszionisták összeverődött részegek és eszelősök voltak, hadd mondjam el, kik nem voltak ők hárman. A következők nem voltak, ismétlem, nem voltak: William Baziotes, James Brooks, Willem de Kooning, Arshile Gorky, aki egyébként is halott volt már, Adolph Gottlieb, Philip Guston, Hans Hofmann, Barnett Newman, Jackson Pollock, Ad Reinhardt, Mark Rothko, Clyfford Still, Syd Solomon vagy Bradley Walker Tomlin. Pollock valóban felbukkant aznap este, de egyáltalán nem ivott. Nem szólt egyetlen szót sem, és nemsokára hazament újra. És volt ott egy ember, aki tudomásunk szerint nem volt festő. Szabó volt. Isadore Finkelsteinnek hívták, és közvetlenül a kocsma fölött volt a boltja. Néhány pohár után éppolyan jól tudott beszélni a festészetről, mint bárki más. A nagyapja, mint mondta, Bécsben volt szabó, és az első világháború előtt több öltönyt is varrt Gustav Klimt, a festő részére. Azt a témát kaptuk fel, mi az oka, hogy bár olyan kiállításaink voltak, amelyek izgalomba hoztak néhány kritikust, és egy komoly cikket ihlettek Pollockról a Life magazinban, mégsem kerestünk annyit, amiből ha szűkösen is, de megélhettünk volna. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az öltözékünk és a külsőnk vet vissza bennünket. Ez egyfajta tréfa volt. Minden,

214

amit mondtunk, egyfajta tréfa volt. Ma sem értem, hogyan fordultak alig hat év elteltével olyan rettenetesen komolyra a dolgok Pollock és Kitchen számára. * Slazinger is ott ült. Ott ismerkedtem meg vele. Anyagot gyűjtött egy festőkről szóló regényhez, több tucat soha meg nem írt regényének egyikéhez. Emlékszem, aznap este, a beszélgetés vége felé azt mondta nekem: – Nem tudom magam túltenni rajta, hogy milyen szenvedélyes srácok vagytok ti, és mégis milyen abszolút komolytalanok. – Az életben minden csak tréfa – mondtam. – Nem tudtad? – Nem – felelte. * Finkelstein kijelentette, hogy örömmel megoldja bármelyikünk esetleges öltözködési problémáját. Nagyon alacsony előleget kér, és elviselhető részletfizetési lehetőséget ad. Úgyhogy a legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy X, Y és Z festők és én és Kitchen odafent voltunk Finkelstein boltjában, és ő méretet vett rólunk az öltönyökhöz. Pollock és Slazinger is feljöttek, de csak nézőnek. Senki másnak nem volt semmi pénze, így hát szerepemnek megfelelően mindenki helyett én fizettem ki az előleget a firenzei utamról megmaradt utazási csekkekkel. X, Y és Z festők történetesen még aznap délután visszafizették az előlegeiket a képeikkel. X festőnek kulcsa volt a lakásunkhoz. Azután adtam neki, hogy kidobták a mocskos kis szállodából, ahol lakott, mert felgyújtotta az ágyát. Úgyhogy ő meg a másik kettő csak letették a festményeiket, és le is léptek, mielőtt szegény Dorothy védekezni tudott volna.

215

* Finkelstein, a szabó valóban gyilkolt a háborúban. Kitchen szintúgy. Én soha. Finkelstein harckocsilöveg-kezelő volt Patton harmadik hadseregében. Miközben méretet vett rólam az öltönyhöz, amely öltöny ma is a birtokomban van, gombostűkkel teli szájjal elmondta, hogyan lőtte ki a tankjuk egyik lánctalpát páncélököllel egy kisfiú, két nappal azelőtt, hogy Európában vége lett a háborúnak. Úgyhogy lelőtték. Akkor vették csak észre, hogy egy kisfiú. * És íme egy meglepetés: amikor három évvel később Finkelstein agyvérzésben meghalt, épp amikor pénzügyileg kezdett mindnyájunknak egész jól menni, kiderült, hogy titokban egész idő alatt ő is festő volt! Fiatal özvegye, Rachel, aki, most, hogy belegondolok, nagyon hasonlított Circe Bermanra, önálló kiállítást rendezett neki a boltjában, mielőtt mindörökre bezárta volna. Munkái igénytelenek voltak, de erőteljesek: valósághűek, amennyire tőle tellett, nagyon hasonlóak ahhoz, amit háborúshős-társai, Winston Churchill és Dwight David Eisenhower műveltek. Élvezte a festést, akárcsak ők. Méltányolta a valóságot, akárcsak ők. Ez volt hát a néhai festő, Isadore Finkelstein. * Miután méretet vett rólunk az öltönyökhöz, és újra lementünk a kocsmába a további étel és ital és beszéd, beszéd, beszéd kedvéért, egy szemmel láthatóan gazdag és előkelő, hatvan év körüli úriember csatlakozott hozzánk. Sohasem

216

láttam azelőtt, és amennyire meg tudtam állapítani, a jelenlévők közül senki más sem. – Hallom, hogy önök festők – mondta. – Megengedik, hogy ideüljek, és belehallgassak a beszélgetésükbe? – Pollock és én közöttem ült le, szemben Kitchennel. – Legtöbbünk festő – mondtam. Nem akartunk udvariatlanok lenni hozzá. Elképzelhető volt, hogy műgyűjtő vagy egy fontos múzeum igazgatótanácsának tagja. Azt tudtuk, hogyan néz ki az összes kritikus és műkereskedő. Ez a férfi láthatólag túl tisztességes volt ahhoz, hogy e mocskos szakmák bármelyikét űzhesse. – Legtöbbjük festő – ismételte. – Aha! Akkor hát a legegyszerűbb, ha megmondják, ki nem az. Finkelstein és Slazinger közölték, hogy ők nem festők. – Ó… akkor tévedtem – mondta. Kitchenre mutatott. – Őróla sem gondoltam volna, hogy festő – mondta –, a rossz ruhája ellenére. Talán zenész, vagy ügyvéd, vagy hivatásos sportoló, talán. De festő? Jól túljárt az eszemen. Látnoknak kell lennie, gondoltam, ha ilyen pontossággal rátapintott az igazságra! Igen, és továbbra is Kitchenre összpontosította a figyelmét, mintha olvasna a gondolataiban. Miért nyűgözte le jobban olyan valaki, aki még egyetlen valamirevaló képet sem festett, mint Pollock, akinek olyan ellenkezést váltottak ki a munkái, és aki ott ült, közvetlenül mellette? Megkérdezte Kitchentől, hogy nem szolgált-e esetleg a háborúban. Kitchen azt mondta, hogy szolgált. – Van a háborúnak szerepe abban, hogy ön festő lett? – kérdezte az idős úriember. – Nincs – mondta Kitchen. Slazinger később elmondta nekem, hogy úgy véli, a háború döbbenthette rá Kitchent, milyen kivételes volt mindig is a helyzete, hogy könnyedén megtanult zongorázni, könnyedén végezte el a legjobb iskolákat, könnyedén verte meg a legtöbb

217

embert majdnem minden játékban, könnyedén alezredes lett belőle pillanatok alatt és így tovább. – Hogy megtanítsa önmagát, milyen az igazi élet – mondta Slazinger –, kiválasztotta azon kevés területek egyikét, ahol csakis reménytelen kontár lehetett. Kitchen ennyit mondott faggatójának: – Nekem a festészet a Mount Everest – mondta. A Mount Everestet akkor még nem mászta meg senki. Erre csak 1953ban került sor, ugyanabban az évben, amikor Finkelstein temetésére és önálló kiállítására. Az idős úriember hátradőlt, szemmel láthatóan elégedett volt a válasszal. De aztán véleményem szerint túlságosan személyeskedő lett, mert megkérdezte Kitchentől, rendelkezik-e saját vagyonnal, avagy támogatja-e a családja e fáradságos hegymászás során. Tudtam, hogy Kitchen nagyon gazdag lenne, ha túlélné az apját és az anyját, és hogy a szülei nem hajlandók neki semmi pénzt adni, abban a reményben, hogy ezzel rákényszeríthetik, kezdje el az ügyvédi pályát, vagy legyen politikus, vagy vállaljon állást a Wall Streeten, ahol biztos a siker. Úgy gondoltam, mindez egyáltalán nem tartozik az idős úriemberre, és ezt Kitchennek is meg akartam mondani. De Kitchen mindent elmondott neki, és amikor befejezte, arckifejezése azt mutatta, hogy készen áll a következő kérdésre, nem számít, mi lesz az. A következő kérdés ez volt: – Ön természetesen nős, ugye? – Nem – mondta Kitchen. – De kedveli a nőket, nem? – kérdezte az idős úriember. Ezt a kérdést egy olyan embernek tette fel, aki a háború előtt a bolygó egyik legnagyobb nőfalója volt. – Életemnek ezen a pontján, uram – mondta Kitchen –, időpocsékolás vagyok a nők számára, és minden nő időpocsékolás a számomra.

218

Az idős férfi felállt. – Köszönöm, hogy ilyen nyílt és udvarias volt hozzám – mondta. – Igyekszik az ember – mondta Kitchen. Az idős úriember elment. Találgattuk, kiféle-miféle lehetett. Emlékszem, Finkelstein azt mondta, akárki is volt, a ruhái Angliából származtak. * Azt mondtam, másnap kölcsönöznöm vagy bérelnem kell egy kocsit, hogy előkészítsem idekint a házat a családomnak. Szerettem volna még egy pillantást vetni a burgonyás csűrre is, amit kibéreltem. Kitchen megkérdezte, velem jöhet-e, és én azt mondtam: – Persze. És ott várt rá az a szórópisztoly, Montaukban. És azután: a végzet! * Aznap éjszaka, mielőtt ledobtuk volna magunkat a tábori ágyunkra aludni, megkérdeztem, van-e valami halvány sejtelme, ki lehetett az idős úriember, aki olyan behatóan kérdezősködött a dolgairól. – Van egy nagyon vad feltevésem – mondta. – Mi az? – kérdeztem. – Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, hogy az apám volt – mondta. – Úgy nézett ki; mint apa, pont úgy beszélt, mint apa, úgy öltözött, mint apa, erőltetett tréfákat mondott, mint apa. Úgy figyeltem, mint a sólyom, Rabo, és azt mondtam magamban: „Ez most vagy egy nagyon ügyes utánzóművész, vagy az a férfi, aki engem nemzett.” Te okos vagy, és te vagy a legjobb és egyetlen barátom. Mondd meg: ha ez a valaki

219

egyszerűen csak nagyon jól utánozta az apámat, mire mehetett ki a játék?

32. Személyautó helyett végül mégis teherautót béreltem a Kitchennel tett végzetes kiruccanásunkra. Ez aztán a Végzet: ha nem teherautót béreltem volna, Kitchen ma talán jogi gyakorlatot folytat, minthogy a festékszóró berendezést semmiképp sem tudtuk betuszkolni egy csukott személyautóba, és én eredetileg ilyet akartam bérelni. Időről időre, bár tudja Isten, nem elég gyakran, kigondoltam valamit, amivel boldogtalan feleségemet és a családomat kicsit felvidíthattam volna. A teherautó is ezt a célt szolgálta. A legkevesebb, amit megtehettem, hogy elhozom a lakásunkból az összes vásznat, mert szegény Dorothy kutyamód rosszul volt tőlük, még ha amúgy éppen nem is volt influenzás. – Ugye nem az új házba akarod vinni őket? – kérdezte. Pontosan ez volt a szándékom. Sosem arról voltam nevezetes, hogy távlatokban gondolkoznék. De azt mondtam: – Nem. – Új tervet állítottam fel, méghozzá, hogy a burgonyás csűrben helyezem el a képeket. De ezt Dorothynak nem mondtam el. Nem volt merszem elárulni neki, hogy kibéreltem egy burgonyás csűrt. De valahogy rájött. Később arra is rájött valahogy, hogy előző este mérték utáni öltönyt rendeltem magamnak, meg X, Y és Z festőknek, meg Kitchennek, a legfinomabb anyagokból, a legfinomabb kidolgozással. – Tedd a képeket a burgonyás csűrbe – mondta –, és takard le őket krumplival. A krumplinak mindig hasznát vehetjük. *

220

Annak a teherautónak rendőri kísérettel ellátott páncélkocsinak kellett volna lennie, ha figyelembe vesszük, mennyit ér ma azoknak a festményeknek egyike-másika. A magam részéről értékesnek tartottam őket, de bizonyosan nem ennyire értékesnek. Úgyhogy nem vitt rá a lélek, hogy a csűrbe vigyem őket, amely mocskos egy hely volt akkoriban, minthogy oly sok időn át semmi másnak nem adott otthont, csak krumplinak és földnek meg a baktériumoknak és gombáknak, amelyek annyira szeretnek krumplikon csimpaszkodni. Úgyhogy kibéreltem inkább idekint egy száraz, tiszta, kulcsra zárható helyet az Otthon, Édes Otthon Költöztető és Szállító Vállalatnál. A bérleti díj az évek során jövedelmem jelentős részét felemésztette. Nem tettem le arról a szokásomról sem, hogy ami pénzem csak volt, vagy amit megkaparintottam, azt a bajba jutott festőcimborák megsegítésére fordítsam, és képeket fogadjak el viszonzásul. Dorothynak legalább nem kellett látnia e szenvedély melléktermékeit. Minden egyes festmény, amely egy-egy tartozást törlesztett, a szűkölködő festő műterméből egyenesen az Otthon, Édes Otthonba vándorolt. Ezek voltak Dorothy búcsúszavai, amikor Kitchennel végül kihordtuk a képeket a lakásunkból: – Egy dolgot szeretek Hamptonban: lépten-nyomon látni a feliratokat, hogy „Városi szeméttelep”. * Ha Kitchen olyan tökéletesen Fred Jones lett volna hozzám, mint amilyen tökéletes Fred Jones volt Dan Gregoryhoz, akkor ő vezette volna a teherautót. De ő tetőtől talpig utas volt. A sofőr én voltam. Sofőrök vitték gyerekkorában is, úgyhogy habozás nélkül az utasoldalon szállt be. A házasságomról beszéltem, meg a háborúról, meg a gazdasági válságról, meg arról, hogy menynyivel öregebbek

221

vagyunk mi ketten, Kitchen meg én, az átlagos hazatérő veteránoknál. – Évekkel ezelőtt családot kellett volna alapítanom, és meg kellett volna állapodnom – mondtam. – De hogyan tehettem volna meg, amikor épp a megfelelő korban voltam? Egyáltalán miféle nőket ismertem? – A filmekben minden hazatérő veterán a mi korunkbeli vagy idősebb – mondta Kitchen. Ez igaz is volt. A moziban ritkán lehetett látni azokat a csecsemőket, akik a csatatereken a háború legkeményebb harcait megvívták. – Igen – mondtam –, és a filmekben szereplő legtöbb színész sohasem járt a háborúban. Minden egyes kamerák előtt töltött döglesztő nap után visszatértek a feleségükhöz meg a kölykeikhez meg az úszómedencéjükhöz, miután vaktölténnyel lövöldöztek, és körülöttük mindenki paradicsomlét köpködött. – Ezért fogják azt hinni a fiatalok, hogy a mi háborúnk ötven évvel ezelőtt volt – mondta Kitchen. – Meg hogy öreg pasasok vaktölténnyel lődöztek, és paradicsomlét köpködtek. – Tényleg azt hitték. Tényleg azt hiszik. – Ezek miatt a filmek miatt – jósolta – senki nem fogja elhinni, hogy csecsemők harcolták végig a háborút. * – Három év az életünkből – mondta a háborúról. – Folyton elfelejted, hogy én hivatásos voltam – mondtam. Az enyémből nyolc év volt. És ráment a fiatalságom, és Istenem, visszakívánom mégis. – Szegény Dorothy azt hitte, hogy egy felnőtt, atyai, leszerelt katonatiszt úriemberhez megy feleségül. Kapott ehelyett egy lehetetlenül önfejű, féktelen, tizenkilenc év körül pojácát. – Nem tehetek róla – mondtam. – A lelkem tudja, hogy a testem rossz dolgokat tesz, és szégyenkezik miatta. De a testem csak csinálja tovább a rossz, buta dolgokat. – A micsodád és a micsodád? – kérdezte.

222

– A lelkem és a testem – mondtam. – Külön vannak? – kérdezte. – Nagyon remélem, hogy igen – válaszoltam. Nevettem. – Utálnám, ha felelős lennék mindazért, amit a testem csinál. Elmondtam neki, és csak félig tréfálva, hogyan képzelem el minden egyes ember lelkét, a magamét is beleértve, mint valami hajlékony neoncsövet ott belül. A lélek semmi másra nem képes, csak veszi a híreket, hogy mi történik a testtel, amely fölött semmi hatalma nincs. – Úgyhogy ha valaki, akit kedvelek, valami szörnyűséget csinál – mondtam –, én csak lecsupálom, és megbocsátok neki. – Lecsupálod? – kérdezte. – Mi az a lecsupálás? – Amit a bálnavadászok csinálnak az elejtett és a fedélzetre emelt bálnával – mondtam. – Leszedik róla a bőrt és a bálnazsírt és a húst, egészen a csontvázig. Ezt teszem én gondolatban az emberekkel… megszabadulok minden hústól, hogy ne lássak mást, csak a lelküket. Akkor megbocsátok nekik. – Honnan a fenéből szedtél össze egy ilyen szót, mint ez a csupálás? – kérdezte. És én azt mondtam: – A Moby Dick Dan Gregory által illusztrált kiadásából. * Az apjáról beszélt, aki egyébként ma is él, és aki most ünnepelte a századik születésnapját. Gondoljanak bele. Imádta az apját. Azt is elmondta, hogy soha nem kelne versenyre az apjával, soha nem próbálná meg legyőzni semmiben. – Azt utálnám – mondta. – Mit utálnál? – kérdeztem. – Legyőzni – felelte. Azt mondta, hogy Conrad Aiken, a költő előadásokat tartott a Yale-en, amikor Kitchen jogot tanult ott, és azt mondta, hogy a tehetséges emberek fiai olyasmit választanak hivatásul,

223

amivel az apjuk is foglalkozik, de amiben az apjuk gyenge. Aiken saját apja remek orvos és politikus és gavallér volt, de kedvtelésből verseket is írt. – A költészete nem volt valami jó, úgyhogy Aiken költő lett – mondta Kitchen. – Én sohasem tudnék ilyesmit tenni az öregemmel. * Amit hat évvel később megtett az apjával a viskója előtti kertben, innen vagy hatmérföldnyire, az nem volt más, mint hogy rálőtt egy pisztollyal. Kitchen részeg volt, mint csaknem mindig, és az apja sokadik alkalommal jött könyörögni neki, hogy kezeltesse magát az alkoholizmus ellen. Nem bizonyítható, de azt a lövést Kitchen csak ijesztgetésnek szánhatta. Amikor Kitchen meglátta, hogy tényleg megsebesítette az apját – mint kiderült, a vállába lőtt –, Kitchen számára semmilyen más megoldás nem felelt meg, csak a szájába venni a pisztoly csövét és megölni magát. Baleset volt. * Azon a végzetes teherautós kiránduláson történt az is, hogy az első pillantást vetettem Edith Taft Fairbanksre, aki később a második feleségem lett. A csűr kibérlését a férjével beszéltem meg, ezzel a nyájas naplopóval, akit haszontalan, ártalmatlan ingyenélőnek láttam még akkor, és akit követendő szerepmintaként tartottam a fejemben, miután meghalt, és én lettem az özvegye férje. Edith látnoki módon egy szelídített mosómedvét tartott a karjában. Varázslatosan meg tudott szelídíteni szinte mindenféle állatot, túláradó és kritikátlan szeretettel vett gondjaiba mindent, ami csak mozgott. Ezt tette velem is, amikor remeteként éltem a csűrben, és neki férjre volt szüksége:

224

megszelídített a tolóajtóm előtt hagyott tájleíró költeményekkel és a finom ennivalókkal. Biztos vagyok benne, hogy az első férjét is megszelídítette, és olyan szeretettel és leereszkedéssel gondolt rá, mint valami buta kis állatra. Soha nem mondta meg, milyen állatnak gondolta az első férjét. Azt viszont tudom, hogy engem milyen állatnak gondolt, mert az esküvői fogadásunkon azonnal előállt vele. Egy Cincinnatiból való nőrokonának, amíg tetőtől talpig Izzy Finkelstein-féle öltönyömben álltam ott, ezt mondta: – Szeretném bemutatni neked a szelídített mosómedvémet. * Eltemetni is abban az öltönyben fognak. Végrendeletemben így áll: „Temessenek feleségem, Edith mellé a Green River temetőbe, abban a sötétkék öltönyben, amelynek címkéjén ez áll: »Rabo Karabekian megrendelésére készítette Izzy Finkelstein.«” Egyszerűen nem kopik el. * Nos… végrendeletem teljesítése még a jövő, de csaknem minden más a múltba foszlott, beleértve Circe Bermant. Befejezte a könyvét, és két hete visszatért Baltimore-ba. Utolsó esténken arra kért, vigyem el táncolni, és én ismét visszautasítottam. Helyette elvittem vacsorázni Sag Harborba, az American Szállóba. Bár manapság csak egy kirándulóhely, Sag Harbor valaha bálnavadász-kikötő volt. Ma is láthatók a bátor kapitányok házai, akik innen vitorláztak át Dél-Amerika csücskének megkerülésével a Csendes-óceánra, és milliomosként tértek vissza. A szálloda halljában egy vendégkönyv látható a bálnaölő ipar manapság oly szégyenletesnek tekintett csúcspontjánál, 1849. március 1-jénél kinyitva. Circe ősei akkoriban az orosz

225

birodalomban voltak, az enyémek a török birodalomban, miáltal egymás ellenségeinek kellett lenniük. Homárt lakmároztunk, és mértékkel iszogattunk is, hogy beszédesek legyünk. Manapság mindenki azt mondja, rossz, ha az embernek szüksége van az italra, és én valójában egyáltalán nem ittam alkoholt remeteségem egész ideje alatt. De távozásának előestéjén olyan ellentmondásosak voltak a Mrs. Bermannal kapcsolatos érzéseim, hogy ital nélkül talán fagyos csendben ettem volna. Nem állt szándékomban a jó néhány pohár után vezetni, és neki sem. Valaha csaknem divatos volt részegen vezetni, de az az idő elmúlt. Elmúlt. Úgyhogy felfogadtam Celeste egyik fiúját, hogy hozzon át minket ide az apja kocsiján, aztán jöjjön értünk. * Egyszerűbben szólva: sajnáltam, hogy elmegy, mert izgalmas volt, ahogy itt mászkált körülöttem. De néha túlságosan izgalmas is tudott lenni, amikor mindenkinek pontosan megmondta, mit tegyen. Így hát örültem is, hogy elmegy, minthogy az én könyvem is közel állt a befejezéshez, a változatosság kedvéért legjobban békére és nyugalomra vágytam. Más szavakkal: az együtt töltött hónapok ellenére is futó ismerősök voltunk. Nem lettünk valami nagy barátok. Ez azonban megváltozott, amint megmutattam neki, mi van a burgonyás csűrben. Igen, úgy van: ez az eltökélt baltimore-i özvegy, mielőtt elment, rávette ezt a vén trottyos örményt, hogy nyissa ki a lakatokat, és kapcsolja be a fényszórókat a burgonyás csűrben. Mit kaptam cserébe? Azt hiszem, igazi barátok lettünk.

33.

226

Az American Szállóból hazatérve ez volt az első mondata: – Egy dolog miatt nem kell aggódnia: nem fogom zaklatni a burgonyás csűr kulcsai miatt. – Hála istennek! – mondtam. Azt hiszem, már akkor biztos volt benne, hogy mielőtt felkel a nap, valamilyen úton-módon nagyon is meg fogja látni, mi van a burgonyás csűrben. – Csak azt szeretném, ha lerajzolná – mondta. – Mit csinálnék? – kérdezte. – Maga nagyon szerény ember – mondta –, annyira, hogy aki hisz magának, azt hiheti, hogy maga semmiben sem jó. – Az álcázást kivéve – mondtam. – Elfelejti az álcázást. Csoportos Elnöki Felterjesztést kaptam érte, olyan jó volt a szakaszom az álcázásban. – Rendben, az álcázást kivéve – mondta. – Olyan jók voltunk az álcázásban – folytattam –, hogy azoknak a dolgoknak, amiket elrejtettünk az ellenség elől, a fele mind a mai napig nem került elő! – Ez persze nem igaz – mondta. – Mi most ünneplünk, tehát mindenféle dolog elhangzik, ami nem igaz – mondtam. – Társaságban így kell viselkedni. * – Azt akarja, hogy úgy menjek vissza Baltimore-ba, hogy egész sor olyasmit tudok magáról, ami nem igaz? – kérdezte. – Mindent, ami igaz, meg kellett már tudnia rólam, amilyen ellenállhatatlan ereje van a nyomozáshoz – mondtam. – Ez csak egy buli. – Azt még mindig nem tudom, hogy tényleg tud-e rajzolni, vagy sem – mondta. – Ne aggódjon emiatt – mondtam. – Ez az élete alapköve, hogy folyton ezt mondja – mondta. – Ez, meg az álcázás. Nem volt jó, mint kommersz művész, és nem volt jó, mint komoly művész, és nem volt jó, mint férj és

227

apa, és a remek képgyűjteménye is puszta véletlen. De egy dologra újra és újra visszatér, amire büszke: hogy tényleg tudott rajzolni. – Ez igaz – mondtam. – Nem vettem észre, de most, hogy mondja, ez igaz. – Akkor bizonyítsa be – mondta. – Sokat nem lehet vele hencegni – mondtam. – Nem voltam egy Albrecht Dürer. Jobban tudtam rajzolni, mint maga, vagy Slazinger, vagy a szakácsnő… vagy Pollock, vagy Terry Kitchen. Velem született ez az adottság, ami tényleg nem látszik túl nagy dolognak, ha összevetjük azzal a rengeteg, sokkalsokkal jobb rajzolóval, aki valaha élt és meghalt. Elképesztettem az elemi iskolát, aztán meg a középiskolát a kaliforniai San Ignacióban. Ha tízezer évvel előbb éltem volna, elképesztettem volna Franciaországban a lascaux-i barlanglakókat, akiknek a rajztehetségre vonatkozó mércéjük körülbelül ugyanazon szinten állhatott, mint azoké, ott San Ignacióban. * – Ha tényleg kiadják a könyvét – mondta –, kénytelen lesz beletenni legalább egy képet, hogy bebizonyítsa, tud rajzolni. Az olvasók követelni fogják. – Szegénykéim – mondtam. – És az a legrosszabb benne, ha az ember így megöregszik… – Maga egyáltalán nem olyan öreg – mondta. – Épp elég öreg! És az a legrosszabb, hogy az ember folyton ugyanazoknak a régi szóváltásoknak a kellős közepén találja magát, függetlenül attól, kivel beszél éppen. Slazinger nem hitte, hogy tudok rajzolni. Az első feleségem nem hitte, hogy tudok rajzolni. A második feleségemet nem érdekelte, hogy tudok-e, vagy sem. Csak egy öreg szelídített mosómedve voltam, akit behozott a csűrből, és a házi kedvencévé tett. Szerette az állatokat, akár tudtak rajzolni, akár nem.

228

* – Mit mondott az első feleségének, amikor kételkedett benne, hogy tud rajzolni? – kérdezte. – Éppen kiköltöztünk vidékre, ahol egy lelket sem ismertünk – mondtam. – A házban még nem volt fűtés, a három kandallóban rakott tűzzel próbáltam melengetni magunkat, mint pionír elődeim. És Dorothy végül megpróbált megismerkedni a művészettel, olvasott róla, ha már rászánta magát, hogy egy művésszel fog együtt élni. Sohasem látott rajzolni, mert a nem rajzolásban és a művészetről való minden tudásom elfelejtésében véltem megtalálni azt a varázskulcsot, amely által komoly festővé lehetek. – Így hát a konyhai kandalló tüze előtt ülve, amelynek minden melege felment a kürtőbe, ahelyett hogy a helyiségben kötött volna ki, Dorothy egy művészeti folyóiratot olvasott. Egy olasz szobrász cikket írt az első absztrakt expresszionista festményekről, amelyeket Európában – nagyobb kiállítás keretében – a Velencei Biennálén lehetett megnézni, 1950-ben. Ugyanabban az évben, amikor újra találkoztam Marilee-vel. – Volt ott festménye? – kérdezte Circe. – Nem – mondtam. – Csak Gorkynak és Pollocknak és de Koonignek. És ez az olasz szobrász, aki feltehetőleg nagyon fontos volt akkoriban, de akit mára teljességgel elfelejtettek, ezt írta arról, ami előttünk célként lebegett: „Ezek az amerikaiak nagyon érdekesek. A víz alá merülnek, mielőtt megtanultak volna úszni.” Úgy értette, nem tudunk rajzolni. Dorothy ebbe azonnal belekapaszkodott. Meg akart bántani, amennyire én megbántottam őt, így hát azt mondta: – Szóval erről van szó! Te meg a fiúk azért festetek így, mert nem tudnátok semmi valódit megfesteni, ha arra lenne szükség. – Nem szavakkal cáfoltam meg. Felkaptam egy zöld zsírkrétát, amelyet Dorothy a házon belüli és kívüli szükséges javítások listájának elkészítéséhez használt, és a konyha falára

229

lerajzoltam a két fiunk portréját, akik a nappaliban aludtak, a kandalló előtt. Csak a fejüket rajzoltam le, életnagyságban. Be sem mentem a nappaliba, hogy előzőleg rájuk nézzek. A falat új burkolólapok borították, amelyeket én szögeztem fel a repedezett vakolatra. Még nem jutottam hozzá, hogy kitöltsem és szigeteljem a lapok közötti réseket, és hogy befedjem a szögek fejét. Soha nem is tettem meg. – Dorothynak leesett az álla – mondtam Circe-nek. – Azt mondta nekem: „Miért nem csinálod mindig ezt?” És én azt mondtam neki, és ez volt az első alkalom, hogy a „baszik” szót használtam a jelenlétében, pedig jó néhányszor nagyon dühösek voltunk egymásra: „Mert ez olyan kibaszott könnyű.” * – Soha nem töltötte ki a réseket a burkolólapok között? – kérdezte Mrs. Berman. – Ilyesmit is csak egy nő kérdezhet – mondtam. – És férfiúi válaszom a következő: „Nem, soha.” – És mi történt a portrékkal? – kérdezte. – Átfestették őket? – Nem – mondtam. – Ott maradtak a burkolólapon hat évig. De aztán egy délután félrészegen hazajöttem, és azt láttam, hogy a feleségem és a gyermekeim és a képek eltűntek, és egy Dorothy által írott cédula adta tudtul, hogy örökre elmentek. A képeket kivágta a burkolólapból, és elvitte magával. Két nagy négyszögletes lyuk volt a képek helyén. – Pocsékul érezhette magát – mondta Mrs. Berman. – Igen – mondtam. – Pollock és Kitchen csak néhány héttel korábban ölték meg magukat, és a saját festményeim kezdtek széthullani. Úgyhogy amikor megláttam a két kivágott négyzet helyét a burkolólapon abban az üres házban… – elhallgattam. – Hagyjuk – mondtam. – Fejezze be a mondatot, Rabo! – könyörgött.

230

– Abban a pillanatban voltam a legközelebb ahhoz az érzéshez, amit apám érezhetett, amikor fiatal tanár volt, és egy szál egyedül találta magát a falujában, a mészárlás után. * Slazinger volt a másik, aki sohasem látott rajzolni, és aki kíváncsi volt, tényleg tudok-e rajzolni. Néhány éve idekint éltem már, és ő átjött a burgonyás csűrbe nézni, ahogy festek. Felállítottam egy két és félszer két és fél méteres, kifeszített, lealapozott vásznat, és egy henger segítségével be akartam fedni Szatén Dura-Luxszal. Zöldbe hajló, fáradtnarancs árnyalat volt, úgy hívták, „Magyar rapszódia”. Vajmi kevés fogalmam volt róla, hogy odaát a házban Dorothy éppen az egész hálószobánkat borítja be „Magyar rapszódiá”-val. De ez egy másik történet. – Mondd csak, Rabo – mondta Slazinger –, ha én vinném fel ugyanezt a festéket ugyanezzel a hengerrel, akkor is Karabekian lenne a kép? – Abszolúte – mondtam –, feltéve, hogy rendelkezel azzal a tartalékkal, amivel Karabekian rendelkezik. – Mint például…? – kérdezte. – Mint például ez – mondtam. Volt ott némi por egy mélyedésben a padlón, és én fölszedtem egy keveset a két hüvelykujjam hegyével: Két ujjammal egyszerre dolgozva harminc másodperc alatt elkészítettem a vászonra egy karikatúrát Slazinger arcáról. – Jézusom! – mondta. – Fogalmam sem volt, hogy így tudsz rajzolni! – Olyan emberrel állsz szemben, akinek van választása – mondtam. És ő ezt mondta: – Naná, hogy van, naná, hogy van. *

231

Lefedtem azt a karikatúrát néhány réteg „Magyar Rapszódiá”-val, és csíkokat tettem rá, amelyek a puszta absztrakciót voltak hivatva képviselni, de amelyek számomra titokban hat szarvast jelentettek egy erdei tisztáson. A bal széle felé voltak a szarvasok. Jobb oldalon egy vörös, függőleges sáv volt, amely számomra, ugyancsak titokban, egy vadász lelkét jelentette, aki épp megcélozza egyiküket. A Magyar Rapszódia Numero Hat címet adtam a képnek amelyet Guggenheim Múzeum vásárolt meg. Az a kép raktárban volt, amikor elkezdett szétesni, mint az összes többi. Egy kurátor hölgy véletlenül elment mellette, és meglátta azt a sok szalagot meg Szatén Dura-Lux-pelyhet a padlón. Úgyhogy felhívott, hogy megkérdezze, miképpen tudnák helyreállítani a képet, és hogy nem hibásak-e valami módon a dologban. Nem tudtam, hol volt az előző évben, amikor a képeim mindenütt arról váltak hírhedtté, hogy széthulltak. Tényleg azt gondolta, hogy talán a Guggenheim nem biztosította a megfelelően ellenőrzött páratartalmat, vagy valami. Abban az időben úgy éltem a burgonyás csűrben, mint egy állat, nem volt barátom, nem szeretett senki. De telefonom az volt. – Van egy nagyon furcsa dolog – folytatta –, egy nagy arc jelent meg a vásznon. Ez természetesen a karikatúra volt, amit a piszkos hüvelykujjaimmal csináltam. – Értesíteniük kellene a pápát – mondtam. – A pápát? – kérdezte. – Igen – mondtam. – Lehet, hogy maguké is van olyan jó Megváltó-portré, mint a Torinói Lepel. Fiatal olvasóimnak jobb, ha elmagyarázom, hogy a Torinói Lepel egy lenvászon lepedő, amelybe egy halott volt becsavarva, amelyen egy keresztre feszített, felnőtt férfi lenyomata látható, amely napjaink legjobb tudósai szerint könnyedén lehet kétezer éves. Széles körben elterjedt a hit, hogy nem mást, mint magát Jézus Krisztust pólyálták bele, és

232

Olaszországban a torinói San Giovanni Battista-székesegyház legfőbb kincse. Tréfám a guggenheimbeli hölggyel azt sugallta, hogy esetleg Jézusé lehet a vásznon kibontakozó arc, alighanem épp időben, hogy megelőzze a harmadik világháborút. De ő megtetézte a tréfámat. Azt mondta: – Nos… hívnám én a pápát azonnal, de van itt egy akadály. – Mi volna az? – kérdeztem. És ő azt mondta: – Ön történetesen olyan valakivel beszél, aki valamikor együtt járt Paul Slazingerrel. * Ugyanazt az ajánlatot tettem neki, amit mindenki másnak: hogy elkészítem a festmény pontos másolatát maradandóbb anyagokkal, festékekkel és szalagokkal, amelyek valóban túlélnék a Mona Lisa mosolyát. De mint mindenki más, a Guggenheim is visszautasított. Senki nem akarta elrontani azt a kedélyes lábjegyzetet, ami a művészet történetében lett belőlem. Vezetéknevem egy kis szerencsével utat találhat a szótárakba is: karabekian (e: karabékján) (fn. Rabo Karabekian, 20. sz. USA festő után.) Olyan kudarc, amikor valaki butaság, gondatlanság vagy mindkettő következtében saját munkái teljes megsemmisülését idézi elő.

34. Amikor visszautasítottam, hogy képet rajzoljak Mrs. Bermannak, ezt mondta: – Jaj, maga olyan egy akaratos kicsi fiú!

233

– Akaratos kicsi öregúr vagyok – mondtam –, aki ragaszkodik a méltóságához és az önbecsüléséhez, amennyire tőle telik. – Csak azt mondja meg, milyen anyagból van az a dolog a csűrben – hízelkedett –, állati, növényi vagy ásványi? – Mindhárom – mondtam. – Mekkora? – kérdezte. Megmondtam neki az igazat: – Két és fél méter magas és húsz méter hosszú. – Megint be akar csapni, ugye? – gyanakodott. – Természetesen – mondtam. Kint a csűrben nyolc lealapozott és kifeszített vászontábla volt egymás mellé állítva, mindegyik két és félszer két és fél méter. Együttesen húsz méter hosszú felületet alkottak. Hátulról bakok tartották őket függőlegesen, és kerítésként húzódtak végig a burgonyás csűr közepén. Ugyanazok a táblák voltak, amelyek levedlették magukról a hajdan leghíresebb, később leghírhedtebb művemet alkotó festéket és szalagokat, ama képet, amely egykor a Park Avenue-a a GEFFCo székházának előcsarnokát ékítette, később éktelenítette: a Windsor Kék Numero Tizenhetet. * Íme, így kerültek vissza a tulajdonomba három hónappal a drága Edith halála előtt: A képek a Matsumoto-ház, a volt GEFFCo-ház három pinceszintje közül a legalsón, egy lezárt kamrában voltak elhantolva. Úgy, ahogy voltak, az itt-ott rájuk ragadt Szatén Dura-Lux-foszlányokkal fedezte fel őket a Matsumoto biztosítótársaság egyik felügyelője, aki tűzveszélyes anyagok után kutatott mélyen a föld alatt. Volt ott egy bezárt acélajtó, és senkinek sem volt fogalma róla, mi lehet a túloldalán. A felügyelő engedélyt kapott, hogy erőszakkal behatoljon. Nő volt, és mint a telefonban elmondta, ő volt az első női

234

biztonsági felügyelő a vállalatánál, és egyben az első fekete bőrű. „Két légy vagyok egy csapásra” – mondta, és nevetett. Nagyon szép nevetése volt. Nem volt benne gúny vagy rosszindulat. Abban, hogy a Matsumoto szórakozott beleegyezésével ennyi év után felajánlotta a vásznaim visszaadását, csupán az a törekvése nyilvánult meg, hogy semmit se engedjen veszendőbe menni. – Én vagyok az egyetlen, aki így vagy úgy, de törődik a dologgal – mondta –, úgyhogy nekem mondja meg, mi a teendő. Magának kellene értük jönni – mondta. – Honnan tudta, hogy egyáltalán mik azok? – kérdeztem. Elmondta, hogy egészségügyi képzést kapott a Skidmore Főiskolán, és néhány gondosan kiválasztott társával együtt részt vehetett egy művészetbefogadási tanfolyamon. Bejegyzett ápolónő volt, mint az első feleségem, Dorothy, de felhagyott ezzel a hivatással, mert az orvosok, mint mondta, idiótaként és rabszolgaként kezelték. Továbbá: a munkaidő hosszú volt, a fizetés alacsony, és volt egy árva unokahúga, aki támogatásra és ellátásra szorult. A művészetbefogadás tanára diákat vetített nekik híres képekről, és ezek közül kettő a Windsor Kék Numero Tizenhetet ábrázolta, széthullása előtt és után. – Hogyan köszönhetném meg annak a tanárnak? – kérdeztem. – Azt hiszem, ezzel próbálta felvidítani a csoportot – mondta. – A többi része olyan komoly volt. * – Szüksége van a vásznakra, vagy nem? – kérdezte. Hosszú csend következett, úgyhogy végül azt mondta: – Halló! Halló! – Bocsásson meg! – mondtam. – Az ön számára biztosan nagyon egyszerű kérdésnek látszik, de nekem ez elég nehéz. Mintha csak úgy hirtelen fölhívott volna egy szép napon, egy

235

ugyanolyan napon, mint a többi nap, és azt kérdezné, hogy felnőttem-e már. Ha olyan ártalmatlan tárgyak, mint ezek a kifeszített vászonnégyszögek lidércnyomást jelenthetnek a számomra, ha szégyennel töltenek el, igen, és haraggal a világgal szemben, amely így beugratott, hogy két lábon járó kudarc, nevetség tárgya legyek, akkor még nem nőttem fel. Holott hatvannyolc éves voltam akkor. – Tehát mi a válasza? – kérdezte a telefonban. – Magam is kíváncsian várom – mondtam. Nem tudtam mit kezdeni a vásznakkal, legalábbis akkor úgy gondoltam. Tényleg nem szándékoztam többé festeni. A tárolásuk nem jelentett volna gondot, minthogy épp elég hely volt a burgonyás csűrben. Vajon tudnék-e nyugodtan aludni, ha múltam legkínosabb emléke ott volna a közelemben, a birtokomban? Nagyon reméltem. Végül meghallottam, amint ezt mondom: – Kérem, ne dobják el őket! Felhívom az itteni Otthon, Édes Otthon Költöztető és Szállító Vállalatot, hogy menjenek el érte, amilyen hamar lehetséges. Legyen szíves, mondja meg még egyszer a nevét, hogy név szerint tudják keresni. És ő ezt mondta: – Mona Lisa Trippingham. * Amikor a GEFFCo előcsarnokában felakasztották a falra a Windsor Kék Numero Tizenhetet, és arról harsonáztak, hogy egy ilyen régi vállalat nemcsak a technológiában teszi magáévá a legújabb vívmányokat, hanem a művészetben is, a vállalat reklámszakemberei azt remélték, hogy a Windsor Kék Numero Tizenhét rekorder a méretek tekintetében, ha nem is a világ legnagyobb festménye, legalább New York legnagyobb festménye, vagy valami. De jó néhány freskó volt ott a

236

városban, és Isten tudja, mennyi a világon, ami könnyedén felülmúlta az én festményem ötven négyzetméterét. A reklámszakemberek azon tanakodtak, nem lehet-e csúcstartó a falon függő festmények között, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy nyolc külön táblából áll, amit hátulról kapcsok fognak össze. De ez sem jött be, minthogy a New York Városi Múzeumban volt három egybefüggő vászonra készült festmény, a biztonság kedvéért összevarrva, olyan magasak, mint az enyém, de egyharmadával hosszabbak! Különleges műtárgyak voltak, a filmkészítésre tett korai kísérletnek is nevezhetnénk őket, minthogy két végükről fel voltak tekerve. Le lehetett tekerni az egyikről, és feltekerni a másikra. A közönség egy időben az egésznek csak egy kis részét láthatta. Ezeket a brobdingnagi szalagokat hegyek és folyók és szűzi erdők és végtelen rétek díszítették, amelyeken bölények legelésztek, és sivatagok, ahol gyémántok és rubintok és aranyrögök várhatnak a görnyedőkre. Ez volt az Amerikai Egyesült Államok. Kikiáltók utazták keresztül-kasul Észak-Európát ilyen képekkel a régi időkben. Segédeikkel, akik az egyik oldalon letekerték, a másikon fel, arra sarkalltak minden becsvágyó és rátermett embert, hogy hagyják ott a fáradt és öreg Európát, és követeljék ki a részüket az Ígéret Földjének gazdag és gyönyörű javaiból, amelyek, úgyszólván, puszta kérésre az ölükbe hullanak. Miért maradna otthon egy igazi férfi, amikor megerőszakolhat egy szűz kontinenst? * A nyolc táblát megtisztítottam az áruló Szatén Dura-Lux minden maradványától, újra feszítettem és újra alapoztam. Felállítottam őket a csűrben, visszanyert szüzességük vakító fehérjében, ahogyan akkor álltak, mielőtt átváltoztattam volna őket Windsor Kék Numero Tizenhétté.

237

Feleségemnek elmagyaráztam, hogy ez a különös projektum-ördögűzés boldogtalan múltamból, szimbolikus helyreállítása mindannak a kárnak, amit magamnak és másoknak okoztam rövid festői pályám során. Bár ez megint csak annak a példája, hogy szavakba foglalom, amit nem lehet szavakba foglalni: hogyan és miért jön létre egy festmény. A hosszú és keskeny, százéves csűr éppannyira része volt, mint az a sok fehér, fehér, fehér. A mennyezet síneiről lógó erős fényszórók is részei voltak, ahogy energiájuk megawattjait arra az irdatlan fehérségre szórták, és sokkal fehérebbé tették, mint amilyent fehéret valaha is el tudtam képzelni. Ezeket a mesterséges napokat akkor szereltettem fel, amikor megkaptam a megbízást a Windsor Kék Numero Tizenhét elkészítésére. – És most mit fogsz vele csinálni? – kérdezte a drága Edith. – Készen van – mondtam. – Alá fogod írni? – kérdezte. – Az bepiszkítaná – feleltem. – Egy légypiszok is bepiszkítaná. – Van címe? – kérdezte. – Igen – mondtam, és abban a pillanatban adtam neki címet, olyan hosszút, mint amilyet Paul Slazinger adott a sikeres forradalmakról szóló könyvének: Én megpróbáltam és nem sikerült és eltakarítottam magam után, úgyhogy most rajtatok a sor. * Saját halálom járt a fejemben, és hogy mit fognak mondani az emberek. Ekkor zártam be először a csűrt, de csak egyetlen pánttal és lakattal. Azt feltételeztem, akárcsak apám és akárcsak a legtöbb férj, hogy a két házastárs közül természetszerűleg én fogok először meghalni. Úgyhogy szeszélyesen önsajnáló utasításokat adtam Edithnek, hogy mit tegyen közvetlenül a temetésemet követően.

238

– A csűrben tartsd a halotti toromat, Edith – mondtam –, és amikor az emberek megkérdezik, mi az a sok fehér, fehér, fehér, akkor mondd meg nekik, hogy ez volt a férjed utolsó festménye, habár nem festette meg. Aztán mondd meg nekik, mi a címe. * De ő halt meg elsőnek, és mindössze két hónappal ezután. Megállt a szíve, és a virágágyba hanyatlott. – Semmi fájdalom – mondta az orvos. Amikor déli tizenkét órakor a Green River temetőben a sírjába tették, amely csupán néhány méterre állt a másik két Testőr: Jackson Pollock és Terry Kitchen sírjától, akkor éltem át eddigi legerősebb látomásomat a zabolátlan testüktől nem zaklatott, nem zavart emberi lelkekről. Ott volt az a négyszögletes lyuk a földön, és körülötte ott állt az a sok tiszta és ártatlan neoncső. Megőrültem? Döntsék el! A halotti tort az ő egyik barátjánál tartották, nem az enyémnél, a házunktól egy mérföldnyire, feljebb a parton. A férj nem jelent meg! Ebbe a házba sem lépett be, ahol olyan mihaszna volt, és elégedett. Minden ok nélkül szerették élete egyharmadán és a huszadik század egynegyedén át. Kiment a csűrbe, kinyitotta a tolóajtókat, és felkapcsolta a villanyt. Bámulta azt a nagy fehérséget. Aztán beszállt a Mercedesbe, és East Hamptonba hajtott, egy szerszámüzlethez, ahol képzőművészeti kellékeket is tartottak. Megvettem mindent, amit egy festő valaha is kívánhat, kivéve azt a kelléket, amit a festőnek magának kell hozzáadnia: ez a lélek, a lélek. A lélek. Az eladó új fiú volt a környéken, így nem tudta, ki vagyok. Egy névtelen öregembert látott ingben és nyakkendőben és egy Izzy Finkelstein által megrendelésre készített öltönyben, az

239

egyik szemén pánttal. A küklopsz a zaklatottság erőteljes jeleit mutatta. – Uram, ön festő, nemde? – kérdezte az eladó. Talán húszéves lehetett. Meg sem született, amikor felhagytam a festészettel, felhagytam mindenféle kép készítésével. Egyetlen szót mondtam neki távozásom előtt. Ez volt az: – Reneszánsz. * A személyzet felmondott. Megint szelídítetlen öreg mosómedve lett belőlem, aki egész életét a burgonyás csűrben és környékén tölti. A tolóajtókat zárva tartottam, hogy senki se láthassa, mit csináljon odabent. Hat hónapig csináltam! Amikor készen lett, vettem még öt lakatot és pántot a tolóajtókra, és jól bezártam őket. Új személyzetet vettem fel, és egy ügyvéddel elkészíttettem az új végrendeletemet, amely előírta, mint már mondottam, hogy az Izzy Finkelstein-féle öltönyömben temessenek el, minden tulajdonom szálljon a két fiamra, feltéve, hogy egy bizonyos dolgot megtesznek örmény őseik emlékére, és hogy a csűrt csak a temetésem után szabad kinyitni. A fiaim rettenetes gyermekkoruk ellenére meglehetősen jól megtalálták a helyüket a világban. Mint már mondottam, most jó mostohaapjuk nevét viselik. Henri Steel polgári alkalmazottként tisztviselő a Pentagonban. Terry Steel a Chichago Bears csapatának reklámmenedzsere. Ez a tény – minthogy nekem meg a Cincinnati Bengals egy része van a tulajdonomban – egyfajta futballcsaláddá tesz bennünket. * Miután mindezt megtettem, képesnek találtam magam, hogy visszaköltözzem a házba, új személyzetet vegyek fel, és újra az az üres és békés öregember legyek, akinek négy hónappal

240

ezelőtt Circe Berman feltette ezt a kérdést: „Hogyan haltak meg a szülei?” Hamptonban töltött utolsó estéjén Circe ezt kérdezte: – Állati, növényi és ásványi? Mindhárom? – Becsületszavamra – mondtam. – Mindhárom, mindhárom. – Minthogy a festékek és alapozók állatokból, növényekből és a lábunk alatti földből valók, minden festmény bizonyosan mindhárom, mindhárom: – Miért nem mutatja meg? – kérdezte. – Mert ez az utolsó dolog, amit a világnak akarok adni – mondtam. – Nem szeretnék ott lenni, amikor az emberek megmondják, hogy jó-e vagy sem. – Akkor maga gyáva – mondta –, és így is fogok emlékezni magára. Ezt átgondoltam, és azután hallottam magamat, amint ezt mondom: – Jól van, elmegyek a kulcsokért. És azután, Mrs. Berman, rendkívül hálás lennék, ha velem tartana. * Kimentünk a sötétbe, előttünk csak egy elemlámpa fénye táncolt. Ő megadó volt, alázatos, áhítatos és szűzies. Én mámoros voltam, emelkedett, mint a sasmadár, és tökéletesen halálra vált. Először kövezett sétányon mentünk, de az később elkanyarodott a kocsiszín irányába. Azután azon a kaszált ösvényen lépkedtünk tovább, amelyet Franklin Cooley meg a főnyírógépe vágott a vadonba. Kinyitottam a csűr ajtaját, és benyúlva a villanykapcsolóra helyeztem az ujjam. – Fél? – kérdeztem. – Igen – mondta. – Én is – mondtam.

241

Emlékeztetőül: egy két és fél méter magas és húsz méter hosszú festmény jobbszélső végén álltunk. A fényszórók felkapcsolásakor a perspektivikus rövidülés következtében egy látszólagos háromszöggé összenyomott képet fogunk látni, amelynek a rendes két és fél méter a magassága, de csupán másfél méter a szélessége. Ebből a nézőpontból nem lehetett megmondani, mi van valójában a festményen, hogy a festmény egyáltalán miről szól. Megpöccintettem a kapcsolót. Egy pillanatnyi csend volt, aztán Mrs. Berman zihálni kezdett a csodálkozástól. – Maradjon ott, ahol van – mondtam neki –, és mondja meg, mit gondol róla. – Nem mehetek közelebb? – kérdezte. – Pillanatokon belül – mondtam –, de előbb szeretném hallani a véleményét, milyennek látszik innen. – Egy nagy kerítés – mondta. – Folytassa! – mondtam. – Egy nagyon nagy kerítés, egy hihetetlenül magas és hosszú kerítés – mondta –, és minden négyzetcentimétere a legpompásabb drágakövekkel van kirakva. – Nagyon szépen köszönöm – mondtam. – És most fogja meg a kezem, és csukja be a szemét. A közepéhez vezetem, akkor kinyithatja újra. Becsukta a szemét, és annyi ellenállást sem tanúsított, ahogy jött utánam, mint egy léggömb. Amikor középre értünk, és tőlünk mindkét irányban tíz-tíz méter húzódott a festményből, megengedtem neki, hogy kinyissa a szemét. Egy gyönyörű, tavaszi, zöldellő völgy peremén álltunk. Pontos számadat szerint ötezer-kétszáztizenkilenc ember volt velünk a völgy peremén, meg alattunk, a völgyben. A legnagyobb ember cigarettányi méretű volt, a legkisebb légypiszoknyi. Itt-ott tanyaházak voltak, és egy középkori

242

őrtorony romjai, tőlünk nem messze. A kép olyan valósághű volt, hogy fénykép is lehetett volna. – Hol vagyunk? – kérdezte Circe Berman. – Ahol akkor voltam – feleltem –, amikor hajnalodott, és aznap ért véget Európában a második világháború.

35. Múzeumom látogatói most már rendszeresen megtekintik az egészet. Először jönnek a halálra ítélt hintázó kislányok az előcsarnokban, és aztán az első absztrakt expresszionisták legkorábbi munkái, és aztán a teljességgel iszonyatos nyavalyakórság a burgonyás csűrben. Kiszedtem a szögeket a csűr túlsó végén lévő tolóajtóból is, hogy a látogatók jócskán megnövekedett folyama örvény és hullámverés nélkül tudjon eláramlani a nyavalyakórság előtt. Egyik végén bemennek, másik végén kijönnek. Sokan kétszer vagy többször is végigmennek, nem az egész kiállításon, csak a burgonyás csűrön. Hah! Egy árva kritikus sem jelentkezett még! Mindazonáltal számos laikus férfi és nő megkérdezte, miféle festménynek nevezném ezt. Azt válaszoltam nekik, amit az első felbukkanó kritikusnak fogok, ha valaha is előkerül egy, és lehet, hogy soha nem kerül elő egy sem, minthogy a nyavalyakórság annyira érdekli az egyszerű embereket: – Ez egyáltalán nem is festmény! Ez egy turistalátványosság! Egy világkiállítás! Egy Disneyland! *

243

Elég ijesztő Disneyland. Senki sem daliás benne. Átlagosan a festmény minden négyzetdeciméterére esik egy pontosan megrajzolt második világháborús túlélő. A csűrben elhelyezett számos nagyítóüveg valamelyikén keresztül vizsgálva még a messzeségben lévő, légypiszoknál nem nagyobb alakok is koncentrációs táborok áldozatainak bizonyulnak, vagy ilyenolyan országból származó hadifoglyoknak, vagy ilyen-olyan német oldalon harcoló katonai egység tagjainak, vagy helyi földműveseknek és családtagjaiknak, vagy elmegyógyintézetekből kiszabadult bolondoknak és így tovább és így tovább. A kép minden egyes figurájához, akármilyen kicsike, tartozik egy háborús történet. Kitaláltam egy történetet, aztán megfestettem azt a személyt, akivel megtörtént. Kezdetben rendelkezésre álltam a csűrben, hogy bárkinek elmeséljem, aki megkérdezi, hogy mi ennek vagy annak a személynek a története, de aztán belefáradtam és abbahagytam. „Találják ki a saját háborús történetüket, miközben a nyavalyakórságot nézik” – ezt mondom az embereknek. Itt maradok a házban, és csupán a burgonyás csűrhöz vezető utat mutatom. * De azon az estén Circe Bermannak boldogan elmondtam minden történetet, amire kíváncsi volt. – Maga is ott van? – kérdezte. Megmutattam magamat alul, közvetlenül a padló felett. A cipőm orrával mutattam oda. Ez volt a legnagyobb figura, akkora volt, mint egy cigaretta. A több ezer alak közül ez volt az egyetlen, amelyik, hogy úgy mondjam, háttal áll a kamerának. A negyedik és ötödik tábla közötti vágat végigfutott a gerincemen, és elválasztotta a hajamat. A vágatot Rabo Karabekian lelkének is lehetett tekinteni. – Ez az ember, aki a lábába kapaszkodik, úgy néz fel magára, mint az Istenre – mondta.

244

– Tüdőgyulladásban haldoklik, és két órán belül meg fog halni – mondtam. – Kanadai bombázópilóta, akit egy magyarországi olajmező felett lőttek le. Nem tudja, ki vagyok. Nem is látja az arcomat. Nem lát mást, csak sűrű ködöt, ami nincs ott, és azt kérdezi tőlem, otthon vagyunk-e már. – És maga mit mond neki? – kérdezte. – Maga mit mondana neki? – kérdeztem vissza. – Azt mondom: „Igen! Otthon vagyunk! Otthon vagyunk!” – Ki ez a férfi, ebben a nevetséges öltözékben? – kérdezte. – Ez egy koncentrációs tábor őre, aki eldobta az SSegyenruháját. Ezt a ruhát egy madárijesztőről lopta le – mondtam. Rámutattam a koncentrációs tábor foglyainak egy csoportjára, a jelmezes őrtől távolabb. Sokan közülük a földön haldoklottak, mint a kanadai bombázópilóta. – Ő hozta ezeket az embereket a völgybe, és magukra hagyta őket, de nem tudja, most hová menjen. Bárki, aki elfogja, tudni fogja, hogy az SShez tartozott, mert az azonosítási száma a bal felső karjába van tetoválva. – És ez a kettő? – kérdezte. – Jugoszláv partizánok – mondtam. – És ez? – kérdezte. – Marokkói szpáhi főtörzsőrmester, Észak-Afrikában esett fogságba – mondtam. – És ez, akinek pipa van a szájában? – kérdezte. – Skót vitorlázópilóta, a partraszállás napján esett fogságba – mondtam. – Egyszerűen mindenhonnan vannak itt, ugye? – kérdezte. – Itt van egy gurkha – mondtam –, egészen Nepálból. És ez a géppuskásosztag német egyenruhában, ezek ukránok, akik még a háború elején átálltak. Amikor az oroszok végül elérik a völgyet, mindnyájukat felakasztják. Vagy lelövik. – Mintha egyetlen nő sem lenne – mondta. – Nézze meg közelebbről! – mondtam. – A koncentrációs táborból szabadult emberek fele, meg az elmegyógyintézetekből való emberek fele is nő. Csak már nem

245

néznek ki valami nőiesen. Nem olyanok, hogy filmsztárnak nevezhetné őket az ember. – Mintha egyetlen egészséges nő sem lenne – mondta. – Ez sem igaz – mondtam. – Mindkét szélén találhat egészségeseket is, az alsó sarokban. Elmentünk a jobb oldali széléhez, hogy megnézze. – Úristen – mondta –, olyan, mint egy természettudományi múzeum ábrája! – Tényleg olyan volt. A kép mindkét végén alul egy-egy tanyaház volt, mindkettő felszerelve, mint egy apró erőd, magas kapuik bezárva, a jószág az udvarban. És sematikus metszetet készítettem az alattuk lévő földről, hogy látni lehessen a pincéjüket is, épp ahogyan egy múzeumi ábra feltárja az állatok föld alatti odúinak titkait. – Az egészséges nők ott vannak a pincében, a cukorrépa meg a krumpli meg a marharépa között – mondtam. – Amíg csak lehet, megpróbálják elkerülni, hogy megerőszakolják őket, de hallották a vidékükön már lezajlott többi háború történeteit, úgyhogy tudják, az erőszakolás nem várat sokáig magára. – Van címe a képnek? – kérdezte. – Igen – mondtam. – És mi az? – kérdezte. És én ezt mondtam: – „Most a nőkön a sor.” * – Megőrültem – kérdezte egy figurára mutatva, aki a romos őrtorony közelében lapult –, vagy ez itt tényleg egy japán katona? – Pontosan az – mondtam. – Őrnagy a hadseregben. Ezt a bal ruhaujja hajtókáján lévő aranycsillagból és a két barna sávból lehet megállapítani. És még mindig megvan a kardja. Inkább meghalna, minthogy megváljon attól a kardtól. – Meglepő, hogy japánok is voltak ott – mondta. – Nem voltak – mondtam –, de úgy gondoltam, hogy egynek kellene lenni, úgyhogy odatettem egyet.

246

– Miért? – kérdezte. – Azért – mondtam –, mert a japánok éppolyan felelősek, mint a németek, amiért egy rakás őgyelgő militarista faszfej lett az amerikaiakból, azok után, hogy az első világháborút követő időkben a háború őszinte gyűlölőiként olyan jó dolgokat tettünk. – És ez a nő, aki itt fekszik… meghalt? – Meghalt – mondtam. – Ez egy öreg cigánykirálynő. – Olyan kövér – mondta. – Ő az egyetlen kövér ember? Mindenki más olyan cingár. – Halottnak lenni az egyetlen mód, hogy valaki kövér legyen a Boldog-völgyben – mondtam. – Azért olyan kövér, mint egy cirkuszi csodalény, mert már három napja halott. – „Boldog-völgy” – ismételte Circe. – Vagy „Békés” vagy „Mennyei” vagy „Édenkert” vagy „Tavasz”, vagy aminek csak hívni akarja – mondtam. – Ő az egyetlen, aki egyedül van – mondta Circe. – Vagy nem? – Nagyjából – mondtam. – Az emberek nem árasztanak valami kellemes szagot, ha három napja halottak. Ő volt az első idegen, aki a Boldog-völgybe érkezett, és teljesen egyedül jött, és csaknem azonnal meg is halt. – Hol van a többi cigány? – kérdezte. – A hegedűjükkel, meg a csörgődobjukkal, meg az élénk színekre festett szekereikkel? – kérdeztem. – Meg a tolvajhírükkel, amit eléggé ki is érdemeltek? * Mrs. Berman elmondott nekem egy legendát a cigányokról, amit még sohasem hallottam: – Ellopták a szögeket a római katonáktól, akik Jézust készültek keresztre feszíteni – mondta. – Amikor a katonák a szögeket keresték, azok varázslatos módon eltűntek. A cigányok lopták el őket, és Jézusnak meg a tömegnek várnia

247

kellett, amíg a katonák új szögeket hozattak. Ezután a Mindenható Isten megengedte a cigányoknak, hogy mindent ellopjanak, amit tudnak. – A felpuffadt cigánykirálynőre mutatott. – Ő is elhitte ezt a történetet. Minden cigány elhiszi. – Elég baj neki, hogy elhitte – mondtam. – Vagy talán az sem számított, hogy elhiszi-e, vagy sem, mert már az éhhalál szélén volt, amikor teljesen egyedül a Boldog-völgybe érkezett. – Megpróbált ellopni egy csirkét a tanyáról – mondtam. – A tulajdonos meglátta a hálószoba ablakából, és rálőtt a kis kaliberű puskájával, amit tollal töltött derékalja alatt tartott. A nő elszaladt. A tulajdonos azt hitte, elhibázta, de nem. A kicsi golyó a hasába ment, és ő lefeküdt és meghalt. Három nappal később megjöttünk mi és a többiek. * – Hogyha ő a cigányok királynője, hol vannak az alattvalói? – kérdezte most Circe. Elmagyaráztam neki, hogy hatalmának tetőfokán is csak körülbelül negyven ember királynője volt, a karon ülő csecsemőket is beleértve. Amíg Európában véget nem érő viták folytak, hogy melyik faj és alfaj a söpredék, abban minden európai egyet tudott érteni, hogy a tolvaj, jövendőmondó, gyermekrabló cigányok a jóravaló emberiség ellenségei. Úgyhogy vadásztak rájuk mindenütt. A királynő és népe elhagyták a szekereiket, meg a hagyományos öltözéküket is, mindent elhagytak, ami cigány mivoltukra utalhatott volna. Napközben erdőkben bujkáltak, és éjszakánként jártak élelem után. Egy éjszaka, miközben a királynő egyedül ment el élelmet keresni, elfogták az egyik alattvalóját, egy tizennégy éves fiút, mert sonkát lopott egy szlovák mozsárágyús osztagtól, akik az orosz fronton dezertáltak a német hadrendből. A szlovák osztag katonái a hazájuk felé tartottak, amely nem feküdt messze

248

Boldog-völgytől. A fiúval a cigánytáborhoz vezettették magukat, és mindenkit megöltek. Úgyhogy amikor a királynő visszatért, látta, hogy nem maradt alattvalója. Így szólt a történet, amit Circe Bermannak kitaláltam. * Circe szolgáltatta az elbeszélés utolsó hiányzó láncszemét. – Így hát Boldog-völgybe vándorolt, hogy más cigányokat keressen – mondta. – Úgy van! – mondtam. – De Európában sehol sem lehetett túl sok cigányt találni. Legtöbbjüket összegyűjtötték és elgázosították a megsemmisítő táborokban, amivel mindenki elégedett volt. Ki szereti a tolvajokat? Közelebbről is megnézte a halott nőt, és undorodva elfordult. – Fujj ! – mondta. – Mi jön a szájából? Vér és kukacok? – Rubintok és gyémántok – mondtam. – Olyan szörnyű szaga van, és olyan szerencsétlenül néz ki, hogy még senki sem ment elég közel, hogy észrevegye. – És ebből a rengeteg emberből – kérdezte tűnődve – ki lesz az első, aki észreveszi? A koncentrációs tábor volt őrére mutattam, a madárijesztő rongyaiban. – Ez a férfi – mondtam.

36. – Katonák, katonák, katonák – csodálkozott. – Egyenruhák, egyenruhák, egyenruhák. Az egyenruhák, már ami megmaradt belőlük, hitelesek voltak, már amennyire tőlem tellett. Ez volt a tisztelgésem, mesterem, Dan Gregory előtt.

249

– Az apák mindig olyan büszkék, amikor először látják egyenruhában a fiukat – mondta. – Azt tudom, hogy a Nagy John Karpinski az volt – mondtam. – Ő az északi szomszédom, természetesen. Nagy John fia, Kis John rossz tanuló volt az iskolában, és elkapták a rendőrök, mert füvet árult. Úgyhogy a vietnami háború alatt belépett a hadseregbe. És amikor először jött haza egyenruhában, még sohasem láttam olyan boldognak Nagy Johnt, mert úgy látta, hogy Kis John teljesen egyenesbe jött, és végül is viszi majd valamire. De aztán Kis John egy hosszúkás zsákban jött haza. * Nagy John meg a felesége, Dorene történetesen felosztják két és fél hektáros telkekre a földjüket, ahol a Karpinskik három nemzedéke nőtt fel. A helyi újság írta tegnap. Úgy fogják kapkodni azokat a telkeket, mint a cukrot, minthogy a rájuk építendő házak második emeleti ablakai közül oly soknak lesz kilátása a tengerre. Az első emeleti ablakokból csak az én birtokom látszik majd. Nagy John és Dorene készpénzmilliomosok lesznek egy családi házban Floridában, ahol soha nincs tél. Így hát el fogják veszíteni saját megszentelt földdarabjukat a saját Ararátjuk lábánál, hogy úgy mondjam anélkül, hogy el kellene szenvedniük ama végső gyalázatot: a mészárlást. – A maga apja is büszke volt, amikor magát először meglátta egyenruhában? – kérdezte Circe. – Nem érte meg, hogy láthassa – mondtam –, és örülök, hogy így történt. Ha megérte volna, hozzám vágott volna egy szerszámot vagy egy csizmát. – Miért? – Ne felejtse el, hogy fiatal török katonák öltek meg mindenkit, akit ismert és szeretett, akikről a szüleik azt hitték, hogy végül is viszik majd valamire. Ha meglátott volna

250

egyenruhában, úgy vicsorgott volna, mint a veszett kutya. Azt mondta volna: „Gazember!”. Azt mondta volna: „Disznó!”. Azt mondta volna: „Gyilkos! Ki innen!”. * – Mit gondol, végül is mi lesz ezzel a festménnyel? – kérdezte. – Ahhoz túl nagy, hogy eldobják – mondtam. Talán abba a magánmúzeumba fog kerülni, a texasi Lubbockba, ahol Dan Gregory legtöbb festményét tartják. Gondoltam, talán a világ leghosszabb bárpultja mögött fogja végezni, ami nyilván szintén Texasban van. De a vendégek folyton felmásznának a bárpultra, hogy megnézzék, mi folyik a képen valójában, és lerúgnák a poharakat, rálépnének az ingyenes kóstolófalatkákra. Azt mondtam, hogy végül is a két fiam, Terry és Henry dolga lesz eldönteni, hogy mi legyen a Most a nőkön a sorral. – Rájuk hagyja? – kérdezte. Circe tudta, hogy utálnak, és hogy nevüket hivatalosan Dorothy második férjének, Roynak, egyetlen igazi apjuknak a nevére változtatták. – Azt hiszi, ez olyan jó vicc, hogy rájuk hagyja? – kérdezte Circe. – Azt hiszi, értéktelen? Közlöm magával, hogy borzasztóan fontos festmény, bizonyos értelemben. – Azt hiszem, ugyanabban az értelemben borzasztóan fontos, ahogyan egy frontális ütközés fontos – mondtam. – Kétségbevonhatatlan a hatása. Valami történt, az holtbiztos. – Ráhagyja azokra a hálátlanokra – mondta –, és multimilliomossá teszi őket. – Mindenképpen azok lesznek – mondtam. – Rájuk hagyom mindenemet, beleértve a maga hintázó kislányos képeit meg a biliárdasztalt, hacsak nem kéri vissza őket. Miután meghalok, egyetlen apró dolgot kell tenniük, hogy mindezt megkapják. – És mi az? – kérdezte.

251

– Csupán annyi, hogy a saját és az unokáim nevét hivatalosan is változtassák vissza „Karabekian”-ra – mondtam. – Ennyire számít magának? – kérdezte. – Anyám kedvéért teszem – mondtam. – Születése szerint nem is volt Karabekian, mégis ő volt, aki akarta, hogy a Karabekian név bárhol, bármilyen körülmények között, de éljen tovább és tovább. * – Ezek közül a portrék közül hány ábrázol valóságos személyt? – kérdezte. – A lábamba kapaszkodó bombázópilóta: ez az ő arca, amennyire emlékszem rá. Ez a két észt katona német egyenruhában Stan és Pan. Ez a francia kollaboráns itt Charlie Chaplin. Ez a két lengyel munkaszolgálatos a torony túlsó oldalán Jackson Pollock és Terry Kitchen. – Szóval ott vannak alul mindnyájan: a Három Testőr – mondta. – Ott vagyunk. – Szörnyű csapás lehetett magának a másik kettő halála, olyan gyorsan egymás után. – Akkor már régen nem voltunk barátok – mondtam. – Csak a kocsmába jártunk együtt, ezért neveztek el így az emberek. Az elnevezésnek semmi köze nem volt a festészethez. Lehettünk volna vízvezeték-szerelők is. Egyikünk vagy másikunk egy időre abbahagyta az ivást, olykor mind a hárman egyszerre hagytuk abba, ennyi volt a Három Testőr, már jóval azelőtt, hogy a másik kettő megölte magát. Azt mondja, Mrs. Berman, „Szörnyű csapás”? Egyáltalán nem. Semmi mást nem csináltam utána, csak remete lettem vagy nyolc évre. * – Azután Rothko is megölte magát – mondta Circe.

252

– Meg – feleltem. – Lassacskán kiszabadítottuk magunkat Boldog-völgyből, vissza a való életbe. Ismét az absztrakt expresszionisták igazi öngyilkosságainak gyászos névsorolvasása: Gorky kötél által, 1948-ban; Pollock és csaknem rögtön utána Kitchen ittas vezetés és utána golyó által, 1956-ban; és azután Rothko, a lehetséges legmocskosabb módon, kés által, 1970-ben. Élesen azt mondtam Circének – a hangom meglepett, és meglepte őt is –, hogy ennek a sok erőszakos halálnak, akárcsak az ivászatunknak, semmi köze a festészetünkhöz. – Erről igazán nem fogok vitázni magával – mondta. – Tényleg! Becsületszavamra! – mondtam indulattal. – Az egész festészetünkben az a varázslatos, Mrs. Berman, és ez a zenében akkoriban már régi nóta, de a festészetben vadonatúj: az emberi csoda tiszta kivonata volt, és teljességgel távol állt az ennivalótól, a szextől, a ruháktól, a házaktól, a kábítószertől, az autóktól, a hírektől, a pénztől, a bűntől, a bűnhődéstől, a játéktól, a háborútól, a békétől, és mindenképpen távol állt a festőkben és vízvezeték-szerelőkben egyaránt meglévő egyetemes emberi késztetéstől a megmagyarázhatatlan kétségbeesésre és az önpusztításra! * – Tudja, mennyi idős voltam, amikor maga ott állt ennek a völgynek a peremén? – kérdezte. – Nem – mondtam. – Egyéves. És nem szeretnék udvariatlan lenni, Rabo, de ez a festmény olyan gazdag, hogy azt hiszem, ma éjjel nem tudom tovább nézni. – Megértem. Két órája álldogáltunk odakint. Én magam is kimerült voltam, de egyben rettentő büszke. És elégedett. *

253

Úgyhogy kezemet ismét a villanykapcsolóra helyeztem. Mivel aznap éjszaka sem a hold, sem csillagok nem látszottak, annak a kapcsolónak a megpöccintése teljes sötétségbe meríthetett bennünket. Ezt kérdezte tőlem: – Van valahol valami a képén, amiből meg lehet tudni, mikor és hol történt? – Hogy hol történt, azt nem lehet megtudni – mondtam. – Viszont azt, hogy mikor történt, meg lehet állapítani. Csak létrát és nagyítót kell hoznom. – Majd legközelebb – mondta. Elmeséltem neki. – Van ott egy maori, egy káplár az új-zélandi szárazföldi tüzérségtől, aki a Tobruk melletti csatában, Líbiában esett fogságba. Gondolom, azt tudja, hogy kik a maorik – mondtam. – Polinéziaiak – mondta. – Ők Új-Zéland őslakói. – Pontosan! – mondtam. – Kannibálok voltak, és sok ellenséges törzsre oszlottak, amíg a fehér ember meg nem érkezett hozzájuk. Szóval, ott ül ez a polinéz egy félrehajított német lőszeres ládán. A láda alján még mindig van néhány golyó, ha esetleg valakinek szüksége lenne rá. Megpróbál elolvasni valamit, egy újság belső lapját. Akkor kapta el a lapot, amikor a napkeltével jött szél átsodorta a völgyön. Folytattam, ujjamat a kapcsolón tartva: – Az a lap egy antiszemita hetilapból való, amit Lettországban, Rigában adtak ki. Akkoriban az a kis ország német megszállás alatt állt. Hat hónapja jelent meg az újság, és kertészeti, valamint befőzési tanácsokat tartalmaz. A maori nagyon komolyan tanulmányozza. Azt reméli megtudni, amit mindnyájan szeretnénk tudni önmagunkról: hogy hol van, mi történik, és mi várható legközelebb. Ha volna egy létránk meg egy nagyítónk, Mrs. Berman, akkor maga is megnézhetné, hogy a lőszeres láda oldalára apró

254

betűkkel oda van írva: 1945. május 8. Akkor maga még csak egyéves volt. * Vetettem egy pillantást a Most a nőkön a sorra, amely ismét egymáshoz illesztett drágakövekből álló háromszöggé rövidült. Nem kellett megvárnom a szomszédok és Celeste iskolatársainak az érkezését, hogy biztosan tudjam: ez lesz a legnépszerűbb festmény a gyűjteményemben. – Jézusom, Circe! – mondtam. – Jó pár milliócskát megérhet. – Meg hát – mondta. Kialudt a fény.

37. Visszabotorkáltunk a házba a sötétben, fogta a kezemet, és azt mondta, hogy végül mégiscsak elvittem őt táncolni. – Mikor? – kérdeztem. – Most is táncolunk – mondta. – Ó! Megint azt mondta, hogy el sem tudja képzelni, hogyan lehetett bárki is képes arra, hogy ilyen gyönyörű, nagy festményt csináljon ilyen nagyon fontos dologról. – Én sem hiszem el, hogy ezt én csináltam – mondtam. – Lehet, hogy nem is igaz. Lehet, hogy a krumplibogarak csinálták. Azt mondta, hogy Celeste szobájában egyszer végigpillantott az összes Polly Madison-könyvön, és nem tudta elhinni, hogy ő írta őket. – Lehet, hogy maga egy plagizátor – mondtam. – Néha tényleg annak érzem magam – mondta.

255

Visszatértünk a házba. Habár sohasem szeretkeztünk, és nem is szeretkezhettünk volna soha, a hangulatunk közösülés utáni volt. A hencegés vádját előre is visszautasítva elmondhatom, hogy sohasem láttam még Mrs. Bermant ilyen bágyadtnak. * Rendszerint oly nyughatatlan, izgő és mozgó testét átadta egy buján kipárnázott, kényelmes fotelnak a könyvtárban. Kísértet formájában Marilee Kamp is jelen volt a szobában. Bekötött levelei, amelyeket egy örménynek írt Kaliforniába, ott feküdtek a dohányzóasztalon Mrs. Berman és énköztem. Megkérdeztem Mrs. Bermant, mit gondolt volna, ha a csűr üres lett volna, vagy ha a nyolc tábla csupasz lett volna, vagy ha rekonstruáltam volna a Windsor Kék Numero Tizenhetet. – Ha maga tényleg olyan üres lett volna, amilyennek gondoltam, akkor alighanem adtam volna magának egy csillagos ötöst őszinteségből. * Megkérdeztem, hogy fog-e írni. Márminthogy leveleket, nekem. Ő viszont azt hitte, hogy a könyvekre gondolok. – Mást sem csinálok, csak azt, meg a táncot – mondta. – Ameddig ezt bírom, távol tartom a bánatot. – A nyár folyamán ez könnyedén elfeledtette vele, hogy nemrég vesztett el egy férjet, aki nyilvánvalóan okos volt, vicces és imádnivaló. – Még egy dolog van, ami segít egy kicsit – mondta. – Nálam beválik. Magánál lehet, hogy nem fog beválni. Hangosan és pimaszul kell beszélni, megmondani mindenkinek, mikor van igaza és mikor nincs, parancsokat adni mindenkinek: „Ébresztő! Fel a fejjel! Munkára!” – Már kétszer is voltam Lázár – mondtam.

256

Meghaltam Terry Kitchennel, és Edith visszahozott az életbe. Meghaltam a drága Edith-szel, és Circe Berman visszahozott az életbe. – Akárki is ő – mondta. * Beszélgettünk egy kicsit Gerald Hildrethről, arról az emberről, aki másnap reggel eljön, hogy Circe-t meg a bőröndjét elvigye a repülőtérre, a taxijával. Gerald hatvan év körüli, helyi nevezetesség volt. Ezen a környéken mindenki ismerte Gerald Hildretht meg a taxiját. – Azelőtt a mentőosztagnál volt – mondtam –, és azt hiszem, volt egy kis flörtje az első feleségemmel. Ő volt, aki megtalálta Jackson Pollock holttestét húsz méterre onnan, ahol a kocsija a fának ütközött. Aztán néhány hét múlva Terry Kitchen fejének darabjait is ő szedte össze, egy nejlonzsákba. Meg kell hagyni, jelentős szerepet játszott a művészettörténetben. – Amikor legutóbb engem szállított ez a Gerald – mondta Circe –, elmesélte, hogy a családja keményen dolgozott idekint háromszáz éve, de ő az egészből semmi mást nem tud felmutatni, mint a taxiját. – Nagyon szép taxi – mondtam. – Igen, kívül fényesíti, belül porszívózza – mondta Circe. – Gondolom, Gerald meg így tartja távol a bánatot, akármi legyen is a bánkódnivalója. – Háromszáz év – mondtam. * Aggódtunk Paul Slazinger miatt. Azon tűnődtem, mit érezhetett a gyámoltalan lelke, amikor észrevette, hogy a teste rávetette magát egy felrobbanni készülő kézigránátra. – Hogyhogy nem halt bele? – kérdezte.

257

– Megbocsáthatatlanul hanyag munkavégzés folyt a kézigránátgyárban – mondtam. – Az ő teste azt tette, a magáé meg megcsinálta a festményt a burgonyás csűrben – mondta. – Ez igaznak hangzik – mondtam. – A lelkem nem tudta, milyen képet kell festeni, de a testem annál jobban. Circe megköszörülte a torkát. – Nos – mondta –, nem volna itt az ideje, hogy a lelke, amely olyan hosszú ideig szégyenkezett a teste miatt, most köszönetet mondjon a testének, amiért végül is csak tett valami csodálatosat? Átgondoltam a dolgot. – Ez is igaznak hangzik – mondtam. – Tényleg meg is kell tennie – mondta. – Hogyan? – kérdeztem. – Tartsa a kezét a szeme elé – mondta –, és nézzen szeretettel és hálával ezekre a furcsa és okos állatokra, és mondja nekik hangosan: „Köszönöm, Test.” Megtettem. Szemem elé tartottam a kezem és tiszta szívemből, hangosan kimondtam: – „Köszönöm, Test!” Ó, boldog Test! Ó, boldog Lélek! Ó, boldog Rabo Karabekian!

258

ISBN 963 7425 33 0 Maecenas Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3338.66-14-1

259

Készült Debrecenben, az 1991. évben Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató Terjedelem: 16,38 (A/5) ív

260