KORUNK ÉS AZ ISZLÁM: POLITIKAI, KULTURÁLIS ÉS GAZDASÁGI LEHETŐSÉGEK, KIHÍVÁSOK Maróth Miklós, Rostoványi Zsolt, Vásáry István Avicenna Közel-kelet Kutatások Intézete, Budapesti Corvinus Egyetem, ELTE) Vezetői összefoglaló Az MTA–MEH kutatási programjára három, egymástól sokban eltérő pályázat érkezett az iszlám kutatásának területéről. Amíg az egyik egy általános politikai terminológiai, a másik egy országokra lebontott politikai-gazdasági kutatást ígért, addig a harmadik pedig Törökország európai csatlakozásának aktuális kérdését vetette volna vizsgálat alá. A három különböző kutatást a bírálók egy témakörben egyesítették. Ennek megfelelően alább a három pályázat beszámolóját egymástól elkülönítve tudjuk csak ismertetni. Mivel a sok eltérés ellenére is az egyes pályázatok végső soron ugyanarra a képződményre, a Közel-Kelet muszlim országaira vonatkoznak, és mind annak a térségnek mai politikai fejleményeit és eseményeit akarják valamilyen módon magyarázni, ezért összességükben egy többé-kevésbé egységes képet eredményeznek mindenki számára, aki elgondolkodik rajtuk. POLITIKAI TERMINOLÓGIA A tanulmányok szükségességét számos megfontolás indokolja. A legfontosabb ezek közül az, hogy az európai politikai elemzők rendszerint saját ismereteikből kiindulva, saját fogalmi rendszerük mentén próbálják megérteni az iszlám világát, így megértési törekvésük egyszersmind a vizsgálat tárgyának meghamisítását is jelenti. Ha ennek az állításnak az értelmét szeretnénk alaposabban megvilágítani, akkor elég talán egy példára hivatkozni. A közel-keleti politika iránt érdeklődők, az egyes közel-keleti országokkal foglalkozva szeretnek az adott ország párt-struktúrájából kiindulni. Márpedig hiába vannak a muszlim országokban pártok, magának a párt szónak más a jelentése, mint Európában, és ennek következtében a fogalomnak is más a tartalma. A szótárak szerint a Îizb szónak a párt szó felel meg, és ebben a szótáraknak igazuk van. A szótár azonban nem utal a szó kulturális beágyazódására. Márpedig minden muszlim ismeri a „man tahazzaba, tasajtana” (a pártoskodó az ördöggel cimborál) kifejezést. Ez azonban eleve olyan pejoratív mellékzöngét ad az arab szónak, amilyet az európai megfelelője nem tartalmaz. A pártok tevékenységét tehát eleve valamilyen gyanú kíséri, és ez a gyanú nem azonos azzal, amelyet az esetleg a pártharcokból kiábrándult európai polgár érez magában, ha megelégelte, vagy éppen nem érti azok parlamenti torzsalkodását. Az iszlám viszonyai közt a politikai közösség egybeesik a vallási közösséggel, ebből következően a hizb, ’párt’ szó is jelentésében vallásilag determinált. És valóban: ha megnézzük a kuwaiti parlamentet, azt látjuk, hogy a két ellenzéki párt mindegyike vallási tanok mentén szerveződő csoport. Az egyik a szalafitáké (a 14. században keletkezett vallási irányzat hívei, akik az akkor keletkezett vallási tanításukat akarják ma parlamenti eszközökkel megvalósítani); a másik a Muzulmán Testvériségé (a 20. században a wahhábitizmusból kinőtt vallási irányzat, amely viszont az éppen most említett szalafita vallási irányzattal azonos nézeteket vall, mert abból nőtt ki). 158
A palesztinai parlamentben napjainkban pedig az inkább világi, de szunnita Fatah vív küzdelmet az ugyancsak szunnita, de vallási meghatározottságú orthodox Hamásszal. A példák még hosszan folytathatók lennének. Ellenpéldaként lehet azonban hivatkozni az egyiptomi parlamentre, ahol még baloldali pártok is helyet találtak maguknak. Ez az ellenvetés igaz lehet, de még akkor sem felejthetjük el, hogy az egyiptomi parlament legdinamikusabban fejlődő pártja vallási alapokon szerveződik (Muzulmán Testvériség), és az egyéb kritériumokat szem előtt tartó (pl. baloldali) pártok kicsinyek és jelentéktelenek, mivel tagjaikat inkább az (ateista) értelmiségiek soraiból nyerik, semmint az iszlámot követő szélesebb néprétegekből. Társadalmi elfogadottságuk, éppen a vallási háttér hiányában, majdhogynem elhanyagolható. A pártstruktúra néha jobban, néha kevésbé, de épp csak elfödi az alapjait jelentő vallási mozgatórugókat. Ha ezt a vallási hátteret valaki nem veszi észre, vagy ha észre veszi is, de nem érti, akkor képtelen lesz érdemi politikai elemzéseket végezni. Tevékenységét inkább csak a találgatás, semmint az elemzés szóval lehet jellemezni. Ugyanakkor azt sem igaz, hogy a muszlim országok politikájának elvi alapjait jelentő iszlám mindenütt egyformán érvényesülne. Azt elmondhatjuk, hogy az iszlám vallásának politikai elmélete, politikai életet szabályozó törvényei ideális normának számítanak, amelyek felé mindegyik ország törekszik, ámde e törekvést számos tényező módosíthatja. Példaként szeretnék hivatkozni a múlt eseményeire. Az oszmán és az orosz állam a múltban számos háborút vívott egymással. Ezek eleinte a törökök sikereit hozták, ám a 17. századtól fordult a kocka, és az oszmán birodalom rendre elvesztette háborúit. Az lehetséges, hogy muszlimok csatát veszítsenek, erre volt is számos példa a történelemben. Az azonban mindenképpen elképzelhetetlen, hogy Allah segítségét élvezve muszlim seregek háborút veszítsenek hitetlen ellenfeleikkel szemben. A muszlim jog nem is teszi lehetővé a hitetlenek előtti behódolást. Ennek következtében elég megvizsgálni az orosz-török háborúkat lezáró békeszerződések szövegét: ha nem tudnánk a történelemből, hogy a törökök vesztettek, akkor a mindenkori muszlim győzelem fikcióját fönntartani igyekvő békeszerződési szövegből ez sohasem derülne ki. Ennek következtében érdemes megvizsgálni az általános politikaelméletet tükröző terminológián kívül az egyes országok belpolitikai helyzetének alakulását, illetve különös hangsúllyal a törökországi változásokat. Ezek ugyanis nagyban befolyásolhatják a török csatlakozás, ezen keresztül pedig az Európai Unió jövőjének kérdéseit. Voltaképpen a most vázolt kettősség, a hagyományokhoz való ideológiai eredetű ragaszkodás és a modern világhoz való alkalmazkodás kényszere határozza meg a fejlődést az egyes közelkeleti országokban. POLITIKAI, KULTURÁLIS ÉS GAZDASÁGI LEHETŐSÉGEK, KIHÍVÁSOK A régió meghatározó sajátossága a tradicionális és a modern esetenként ellentmondásosnak tűnő, mégis a térség sajátos viszonyaihoz igazodó kettőssége, a retradicionalizáció és a modernizáció folyamatainak egyidejű erősödése. Még a leginkább tradicionálisnak minősíthető társadalmakban is fokról fokra kerülnek bevezetésre a modern intézményrendszer újabb elemei, amelyek azonban a nyugatiétól sokszor teljesen eltérő jelentéstartalommal bírnak. Mindenütt jelen van a modern, nyugati eredetű intézményrendszer, beleértve ebbe az államot, a nemzetet, a parlamentet (ahol van), az alkotmányt, a politikai pártokat. Ezeket azonban részint megkísérlik megfeleltetni a helyi hagyományoknak, mint például a
159
parlamentet a súrának (jóllehet ez utóbbi a klasszikus muszlim konzultatív testület), részint a tradicionális társadalmi-intézményi közegben (törzsek, különböző egyéb közösségek, az iszlám mindent átható „szövete” stb.) egészen más szerepet töltenek be, mint a nyugati társadalmakban. E kettősség szorításában különböző válságtünetek mutatkoznak. Modernizációs válság Összességében megállapítható, hogy a Közel-Kelet régiója (szinte az egész iszlám világ) már jó ideje permanens modernizációs válsággal küzd. A válság kialakulása a hatvanas évtized második felére vezethető vissza, amikor is tudatosult az addig széles körben elterjedt szekularizált, nacionalista-szocialista indíttatású ideológiák és az ezekre épülő fejlődési modellek kudarca. Ez az időszak tekinthető a reiszlamizációs folyamat kezdetének is, amelynek egyik markáns megnyilvánulása az iszlamizmus máig tartó – kisebb-nagyobb hullámzásokat mutató – előretörése. A 2002 óta megjelenő Arab Human Development Report (AHDR) – amelyet hangsúlyozottan arab és nem nyugati szerzők írnak – rendkívül negatív képet fest az arab világ helyzetéről. A jelentés mindenekelőtt az emberi tényezővel, a humán fejlődéssel foglalkozik, amelynek mély válságáról számol be. Ezt a válságot három deficitre vezeti vissza: a tudás, a nők egyenjogúsága és a szabadság hiányára. A modernizációs válság elsődleges tényezőjének a szabadságjogok és a jó kormányzás hiányát tekinti, amelynek nemzeti, regionális és globális okai egyaránt vannak. Az arab világban a tömegek több mint egyharmada szegénységben él, nagy a munkanélküliek száma, elégtelenek az egészségügyi szolgáltatások, a falvak egy részében nincs elemi oktatás, ivóvíz, áramellátás. A szegénységet tetézi a magas népszaporulat, aminek egyik oka a családtervezés hiánya. A jövőt illetően bizonytalanok a gazdasági-társadalmi fejlődés kilátásai. Hiányoznak a gazdaságirányítás stabil eszközei, illetve a többség kényszerpályán mozog és kénytelen tűzoltó munkával enyhíteni a gondokon. A rendelkezésre álló csekély forrásokat is pazarló és improduktív módon használják fel. Ez tekinthető úgy is, mint a jövő generáció lehetőségeinek a jelenlegi generációk általi felélése. Nemzet, állam, társadalom A „nemzet”, az „etnikum” vagy a „nemzetállam” fogalmai európai „találmányok”, a modern Nyugat „találmányai”, amelyek megfelelnek a kapitalizálódás folyamatának, a modern politikai berendezkedésnek és annak a vesztfáliai típusú nemzetközi rendszernek, amelynek éppenséggel a nemzetállamok váltak az alapegységeivé. A szekuláris nemzetállam az iszlám világban egy olyan idegen intézmény, amelyet különböző szintű, egymással rivalizáló identitások ellenében honosítottak meg. Ezek az identitások egyfelől a nemzetállami szintnél átfogóbbak (pániszlám, pánarab, pántürk), másfelől szűkebb, lokális szintekhez kötődők. A lokális törzsi-nemzetségi-etnikai kötődéseket az iszlám civilizáció sok évszázados fejlődéstörténetében a központi irányítás szinte sohasem tudta “feltörni”. Ezeken áthatolni szinte mindig csak vallási mozgalmak tudtak, így például a szufi rendek az Oszmán Birodalomban avagy Közép-Ázsiában. A nemzetállam e téren eddig igencsak felemás eredménnyel járt. Ezzel együtt hiba lenne negligálni a nemzeti struktúrák, nemzeti folyamatok meglétét és előrehaladását, azonban e modernnek tekinthető struktúrákkal párhuzamosan, azokat áthatva olyan sajátos, az elmúlt évtizedek határozott retradicionalizációs folyamatainak hatására a
160
korábbinál nagyobb szerepet kapott tradicionális struktúrák is léteznek, amelyek a nyugati civilizáció sajátosságaihoz „szokott” megfigyelő számára különösen nehézzé teszik az iszlám világ folyamatainak a nyomon követését, megértését. Az állam – kevés kivételtől eltekintve – a Közel-Keleten nem a belső „szerves” fejlődés eredményeként jött létre, hanem a kolonizáció következményeként olyan, mesterséges határok által közrefogott területen, amelyek híján voltak mind a nemzetre, mind a nemzetgazdaságra jellemző sajátosságoknak. Kifejlett nemzetállamokról nemcsak a politikai függetlenség elnyerésekor nem lehetett, de még ma sem lehet beszélni, legfeljebb „névleges“ vagy „kvázi nemzetállamokról”. A társadalmi tagozódás sokfélesége és átmenetisége, az osztálytagozódás kialakulatlansága illetve a rokonsági jellegű strukturálódás nagy szerepe egyrészről az állam osztálybázisának hiányához, másrészről a nyugati, voltaképpen fejlett osztály- illetve pártviszonyokon alapuló politikai intézményrendszer inadekvát voltához vezetett. Az 1960–1970-es évek fordulója bizonyos változást eredményezett az állam szerepében és pozíciójában. Az a fajta állami expanzionizmus, amely mindvégig jellemezte a második világháború utáni időszakot, ekkorra érte el csúcsát és innen kezdődően az állam határozott visszavonulása figyelhető meg. Emiatt a közpolitika, a közszolgálat területein határozott vákuum keletkezett. Ebbe a vákuumba pedig két, eredetileg különböző, azonban gyakran összefonódó társadalmi-politikai mozgalom, csoportosulás tört be: egyfelől a gyors ütemben kiépülő civil szervezetek, civil társadalom, másfelől pedig az iszlamista mozgalmak. A közel-keleti járadékgazdaságok autoritárius berendezkedésűek, és nem ritkán a társadalom bizonyos csoportjai (etnikuma, vallási közössége, törzse, családja) ellenőrzik és kisajátítják a bevételeket. Például az olajmonarchiák esetén a népes királyi család, a Szaddám-féle Irakban a tikríti elit, Iránban a sah környezete stb. rendelkezett az olajbevétel elosztásának privilégiumával. A járadékgazdaságok további jellegzetessége, hogy nem alakul ki egy az államtól független középosztály, amely a markáns politikai és gazdasági változások szószólója lehetne. Globalizáció és nemzetépítés A globalizáció kettős kihívást is jelent az iszlám világban a nemzetállam illetve a nemzeti folyamatok számára: egyfelől sajátosságai következtében bizonyos szempontból eleve akadályozza a nemzetépítés folyamatát, másfelől nem részesül a globalizáció pozitívumaiból. Mindez a globalizációval ellentétes megnyilvánulásokban ölt testet. Ez utóbbiak legjellegzetesebb formája az, hogy a szekuláris nemzetépítési folyamattal szemben részint a vallási fundamentalista mozgalmak, részint különböző primordiális törzsi-nemzetségi-etnikai identitások erősödtek fel látványosan. Az iszlám fundamentalizmus – amely vallási jellege ellenére hangsúlyozottan politikai mozgalom – egyidejűleg támadja a nyugati civilizációt avagy a nyugati hátterű „globális civilizációt” és a szekularizált nemzetállamot. Az iszlám fundamentalizmus univerzalisztikus, az iszlám umma szolidaritására vonatkozó retorikája sokszor egymásnak feszülő etnikai közösségek konfliktusaiban ölt testet. A felerősödött etnicitás, az etnikai konfliktusok kettős síkon jelentkeznek: egyfelől a nemzetállami kereteken belül különböző etnikumok közötti, esetenként vallási ellentéteket is magukban foglaló konfliktusokként, másfelől különböző etnikumok dominanciájával jellemezhető nemzetállamok konfliktusaként. A nemzetállam kialakulatlanságának egyik következménye, hogy az etnikai identitások gyakran sokkalta erősebbek, mint a többékevésbé mesterséges nemzetállami identitások.
161
A nemzetállamok sajátos etnikai összetétele következtében hihetetlenül nehéz az iszlám világban egy állampolgárságon alapuló nemzetállami identitás megteremtése, legyen szó bármilyen etnikai összetételű nemzetállamról. Ilyen jelenleg szórványos kivételektől eltekintve nem is létezik. Mégis, a nemzetállami határok megváltozásával reálisan nem számolhatunk. A nemzetté válás folyamata tagadhatatlanul halad előre még akkor is, ha a nemzetközi rendszer globális folyamatainak megfelelően ellenkező irányú külső és belső hatások is érvényesülnek. A vallás, vagyis az iszlám a nemzeti folyamatok minden aspektusát áthatja. A közösségi identitások gyakorta vallási terminusokban nyilvánulnak meg, illetve vallási kategóriák kapnak nemzeti jelleget. A vallásilag definiált közösségi identitások és csoport-szolidaritások miatt a nemzetépítés folyamata lényegesen különbözik a világ más régióitól. A mai nemzetállamoknak az iszlám világban többszörös kihívással kell szembenézniük: „alulról” a törzsiség és az etnicitás, „felülről” a pán-mozgalmak, „kívülről” pedig a globalizáció kihívásaival. Az identitások terén több, egymást sokszorosan keresztező sík létezik: a törzsi/nemzetségi, az etnikai, a nemzeti/nemzetállami és a regionális pán-sík, s mindezek áthatva a vallási síkokkal. A nemzetközi szintéren továbbra is az iszlám világ nemzetállamai lesznek az elsődleges szereplők, de a vázolt sokszorosan összetett helyzet a nyugati szemlélő számára még váratlan meglepetések sokaságát fogja eredményezni. Demokrácia, liberalizáció, reformok Tény, hogy a közel-keleti államok többsége nem demokratikus. Ennek az okai azonban egyáltalán nem az orientalizmusban, az iszlámban, vagy a kulturális sajátosságokban keresendők, hanem elsősorban a régió már említett fejlődési sajátosságaiban. Hiba lenne azonban figyelmen kívül hagyni azt, hogy a demokratizálódás világméretű hullámai némi időbeli eltéréssel a közel-keleti régióban is éreztették hatásukat. Ebben az értelemben a Közel-Keleten az elmúlt bő évszázadban három politikai liberalizációs hullámról beszélhetünk, amelyeket három deliberalizációs periódus követett. Az elmúlt másfél évtizedben a térség szinte valamennyi államában – felülről irányított – politikai reformokat hajtottak végre. A politikai liberalizáció azonban minden várakozás ellenére nem érintette az autoritárius berendezkedés alapjait egyetlen országban sem, miután ezt maga a politikai elit kezdeményezte a rezsim megmentése érdekében. A politikai szabadságjogokat csak addig a pontig engedélyezték kiterjeszteni, amíg azok nem veszélyeztetik a fennálló hatalmi struktúrát. A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően világszerte a biztonság került előtérbe, amit gyakran a szabadság rovására valósítottak meg a döntéshozók. A Közel-Keleten mindez általános visszalépést jelentett a szabadságjogok területén. A 2001 utáni deliberalizálódás, mint általános tendencia az amerikai szándékokkal ellentétesen zajlott le. Az amerikai KözelKelet politika grandiózus terve volt a régió demokratizálása. A 2003-as iraki háború kapcsán nagy hangsúlyt kapott az ún. demokrácia-dominó koncepciója, vagyis elsőként Irakban a demokrácia meghonosítása, amelynek hatására dominó-szerűen dőlnek majd meg a térség autokratikus politikai rendszerei. Az elmúlt évek eseményei azonban egyértelműen azt bizonyítják, hogy a nyugati típusú demokrácia nem “exportálható” egy olyan térségbe, amely a nyugatiétól gyökeresen eltérő fejlődési utat járt be.
162
A reformok bevezetésének, a liberalizálás, demokratizálás folyamatának az iszlám világban azzal a látszólagos paradoxonnal kell szembenéznie, hogy előrehaladásuk az iszlamizmust erősíti. Jelenleg ugyanis a régió országaiban jószerivel az iszlamista pártok és mozgalmak képviselik az egyedüli szervezett ellenzéki erőt, s amint azt a Hamász példája is mutatja (ti. nagy fölénnyel megnyerte a 2006. január 25-i palesztinai választásokat), igen jó eséllyel indulhatnak a bármelyik országban megtartott választásokon. A jelenleg hatalmon lévő politikai elit sokszor arra hivatkozva halasztja el a politikai és gazdasági reformokat, hogy azok végső soron az iszlamisták malmára hajtják a vizet. Véleményük szerint ugyanis a demokráciát idegen értéknek tekintő iszlamisták felhasználva a liberális politikai légkört „eltérítik” az országot a népképviselet elvétől, és inkább egy totalitárius ideológiára építik hatalmukat. Reiszlamizáció és iszlamizmus A reiszlamizáció folyamata a hatvanas évek végétől bontakozott ki a régióban, s azóta napjainkig meghatározó szerepet játszik. Lényege az iszlám szerepének általános erősödése minden területen. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy mindent az iszlám határozna meg, minden az iszlámnak rendelődne alá. A reiszlamizáció egyik kísérő jelenségeként az iszlamista szervezetek tevékenysége az elmúlt évtizedekben kisebb-nagyobb hullámzásokat mutatott. Mindenesetre a legtöbb országban az iszlamisták váltak a hatalmon lévő autoriter politikai rendszerek legjelentősebb és legszervezettebb belső ellenzékévé. Az egyes iszlamista szervezetek céljai nagyjából azonosak – az állam és a társadalom iszlám alapokra helyezése -, azonban az eszközöket, a módszereket tekintve nagyok az eltérések, még az egyes szervezeteken belül is. Az iszlamista szervezetek jelentős hányada ugyanis kiterjedt szociális-karitatív tevékenységet folytat, betöltve azt az űrt, amelyet sok országban az állam visszaszorulása illetve kivonulása teremtett: iskolákat, kórházakat, üzleteket működtetnek, jelentős mértékben hozzájárulva ezáltal a lakosság ellátásához. Ezeknek a szervezeteknek is van ugyanakkor egy katonai szárnyuk, amely fegyveres akciókat hajt végre. Nem véletlen ezeknek a szervezeteknek a jelentős szociális beágyazottsága. A Hamásznak például meghatározó szerepe volt abban, hogy az elmúlt években a Gázai-övezetben élő palesztin lakosság alapvető életfeltételeit sikerült biztosítani. Hasonló feladatot látott el a Hezbollah Dél-Libanonban. Az Egyesült Államok és a nyugati világ nagy problémája, hogy nem tud mit kezdeni az iszlamizmussal. Általában elutasítják, differenciálatlanul a radikalizmussal, az erőszakkal, a terrorizmussal azonosítják. A helyzet nagy paradoxona – legalábbis nyugati nézőpontból -, hogy a demokratizálás folyamatának előrehaladása az iszlamistáknak kedvez, lévén jelenleg az iszlamizmus a legszervezettebb és sok országban a legnépszerűbb ellenzéki erő. Valószínűsíthető, hogy amennyiben szerte az iszlám világban demokratikus választásokat tartanának, igen sok helyütt az iszlamisták kerülnének hatalomra. Kőolaj, (világ)gazdaság A Közel-Kelet meghatározó szerepet tölt be a világ energiaellátásában: itt található a világ ismert olajtartalékainak közel kétharmada, s 2005-ben a térség részesedése a világ
163
kőolajtermelésében meghaladta a 30%-ot. A közel-keleti olaj jelentősége a jövőben sem csökken: a régiónak olyan előnyei vannak az olajkitermelés és -szállítás szempontjából, amelyekkel egyetlen más térség sem tud versenyezni. A külső tényezők továbbra is meghatározó szerepet játszanak a közel-keleti országok fejlődésében. Az előző évtizedekben voltak ugyan kísérletek a nyugati hatalmaktól való egyoldalú függőség csökkentésére, de lényegében és a végeredményt illetően sikertelennek bizonyultak. Az olajból és más forrásokból származó megtakarítások nem a Közel-Keleten kerülnek befektetésre, hanem a nyugati országokban. A térség politikai rendszereinek egy része (különösen a gazdagabb országokban) amerikai támogatással tud hatalmon maradni. Az arab olajmonarchiáknak szoros érdeke fűződik ahhoz, hogy a Nyugat védelmét élvezzék, mert az események bebizonyították, hogy nemcsak a radikális erők fenyegetik trónjaikat, hanem a nyugati egyetemeken tanult felvilágosult rétegek is. Regionális erőviszony-módosulások A hidegháború vége alapvető változásokkal járt a Közel-Keletnek nemzetközi rendszerben elfoglalt helyzetében, mégpedig mindenekelőtt a régió hatalmi erőviszonyainak megváltozása, regionális nagy- és középhatalmi érdekszféráinak radikális újraelosztása következtében. A hidegháború utáni Közel-Keleten az „első számú nyertesnek” az Egyesült Államok tekinthető, amely új, stratégiai jelentőségű pozíciók sorára, egyúttal szinte korlátlan befolyásra tett szert a térségben. Közvetlen katonai jelenléte révén az Egyesült Államok a közel-keleti régió vezető katonai nagyhatalmává vált, egyúttal a régióban végbemenő folyamatok megkerülhetetlen szereplőjévé. Az amerikai katonai beavatkozás ugyanakkor az esetek egy részében ellentmondásos, gyakran az eredeti célokkal ellentétes következményekkel járt. A nagy vesztesek a régió arab országai, amelyek kezdeményező, illetve befolyásoló képessége a régióban lejátszódó eseményekre jelentősen csökkent. Az Egyesült Államok mellett a másik nagy nyertes pedig a Bush elnök által a „gonosz tengelyéhez“ sorolt, nukleáris programja miatt a nemzetközi figyelem homlokterébe került Irán, amelynek stratégiai szerepe a rá nehezedő rendkívüli amerikai nyomás ellenére számottevően megerősödött. Irán mellett a régió másik jelentős regionális nagyhatalma sem arab ország: Izrael, a Közel-Kelet egyetlen atomfegyverrel, messze a legfejlettebb reguláris hadsereggel és gazdasággal rendelkező országa, amelynek stratégiai pozíciói viszont a 2006 nyári libanoni háborút követően gyengültek. Harmadik regionális nagyhatalomként Törökország említhető, amely azonban csak bizonyos fenntartásokkal sorolható a Közel-Kelet térségéhez. A korábbi regionális középhatalom, Irak, ezt a pozícióját teljesen elveszítette és legrosszabb esetben akár a polgárháborúval sújtott, kudarcos államok sorát is gyarapíthatja. Az arab országok közül jószerivel csak Szaúd-Arábia minősíthető regionális középhatalomnak. Egyiptom e téren elmaradni látszik Szaúd-Arábia mögött. Szíria pozíciói a Haríri-gyilkosságot követően kikényszerített libanoni csapatkivonás nyomán gyengültek, de a közel-keleti folyamatok megkerülhetetlen szereplője maradt. Minden ellentmondásosságuk ellenére a térség meghatározó tényezőivé váltak az iszlamista mozgalmak, amelyek jelentős sikereket könyvelhetnek el az 1990-es évek eleje óta eltelt több mint másfél évtizedben.
164
Modern intézmények, tradicionális környezet Az iraki háború teljes kudarcként értékelhető. Nemhogy a demokráciát nem sikerült meghonosítani Irakban, hanem az ország az anarchia állapotába sodródott, s a polgárháborúközeli állapot nyomán még Irak szétesése is egyike a bekövetkezhető reális forgatókönyveknek. Az az Irak, amelynek addig nem volt kapcsolata terrorista szervezetekkel, a terrorizmus melegágya lett. Ráadásul az iraki ellensúly kiiktatása felértékelte a térségben rivális nélkül maradt Iránt. Az amerikai ellenőrzés mellett megtartott iraki választásokon pedig számarányuknak megfelelően a síiták szereztek többséget, hozzájárulva a térségben egy potenciális “síita félhold” kialakulásához, amelynek veszélye komoly aggodalommal tölti el a régió hatalmon lévő szunnita arab rendszereit is. Ománban 1970-ig az államapparátus a szultánból, két tanácsadóból és a palotaőrségből állt. Az új szultán, Kábúsz egy sokkal bonyolultabb államszervezetet hozott létre, minisztériumokkal, többlépcsős államapparátussal, állandó hadsereggel és rendőrséggel. Kábúsz ugyan mind a mai napig megtartotta a szultán abszolút hatalmát, mégis fokozatosan egyre szélesebb körben sikerült bevonni a hatalomba először a törzsi vezetőket, aztán a pedig a férfi lakosság tekintélyesebb képviselőit, majd 1994 után a nőket is. (A nők napjainkban Ománban nemcsak miniszteri, hanem nagyköveti posztokat is betöltenek.) A három nagy, korábban különálló területi egység (Maszkat, Omán és Zofár) mára igazi egységes államot alkot. A polgári jogok, egyéni szabadságjogok és majdnem demokratikus intézmények ellenére Omán továbbra is törvények által irányított állam, és nem törvényeken alapuló állam. A legfőbb jogforrást a szultáni határozatok jelentik. Ezeket nem lehet felülbírálni és alkotmányellenesnek tartani. A Közel-Kelet sok államalakulatától eltérően az Iráni Iszlám Köztársaság, illetve előzmény államalakulatai, Perzsia, majd Irán, évezredes államiságra és történelmi jelenlétre tekinthetnek vissza, még akkor is, ha az önálló államiság több alkalommal meg is szakadt. Bár az Iráni Iszlám Köztársaság lakosságának csak mintegy fele perzsa, az országra jellemző egyfajta – meglehetősen erős – iráni nacionalizmus. Meglepő módon azonban az európai politikai fejlődésben és nemzetté válásban jellemző elemek (az őstörténet, a nemzeti nyelv művelése) az Irán-fennsíkon már évszázadokkal korábban jelentkeztek. Perzsia/Irán nemzetté válásában alapvetően két elem játszott meghatározó szerepet: az irániság és az iszlám, ezen belül is a síita iszlám. Az Iráni Iszlám Köztársaság kettős rendszer, melyben a jellegzetesen síita ideológia mellett az európai modernizáció hatása (alkotmány, köztársasági forma, szétválasztott hatalmi ágak) érvényesül. Maga az alkotmány is tükrözi ezt a kettősséget, amennyiben – miközben a választók által közvetlenül választott állami funkciókról rendelkezik –, megállapítja, hogy az Iráni Iszlám Köztársaságban a legfőbb hatalom Istené. Az eredmény egy olyan „vegyes” rendszer, amelyben demokratikus tendenciák, autokratikus ellenőrzés és az időről időre megnyilvánuló elnyomás keverednek. Az immáron sok évtizedes múltra visszatekintő palesztin-izraeli konfliktus megkülönböztetett szerepet tölt be a Közel-Keleten. A két fél közül az egyik (Izrael) rendelkezik állammal, a másik (a palesztinok) nem. A kilencvenes évek oslói folyamatának eleinte hivatalosan ki nem mondott, végül azonban hivatalosan is deklarált célja a palesztin állam megteremtése volt. Ezt a célt azonban nem érte el, helyette létrehozta a korlátozott autonómiát megtestesítő Palesztin Nemzeti Hatóságot a maga intézményrendszerével. Oslo hátterében ott húzódott a távlati regionális együttműködés, fejlődés lehetőségébe vetett hit is. Az elképzelt palesztin-izraeli
165
megbékélés víziója abból indult ki, hogy a palesztin társadalom akkor lesz elégedett, a palesztin gazdaság akkor lesz sikeres, ha piaci elven működtetik. A palesztin gazdasági fejlődés és az izraeli biztonsági megfontolások összekapcsolhatósága központi kérdései voltak az oslói tárgyalásoknak. Az eredeti elképzelésekhez képest az 1994-ben létrehozott Palesztin Hatóság egy olyan közszférát testesített meg, amely a kívánatosnál kiterjedtebb és befolyásosabb lett nem csupán politikai, de gazdasági értelemben is. Mindez Izrael részéről előrelépésként, a palesztin fél részéről a szuverén állam azonnali megteremtéséről való lemondásként értékelhető. Bár e folyamatot széles körben a palesztin (nemzet)állam megteremtéséhez vezető út előszobájának tekintették, lényegében nem volt más, mint a „nemzeti projekt” alárendelése a Fatahdominálta PFSZ elit hatalmi konszolidációjának. Bár az átmenetinek tervezett autonómia – a Palesztin (Nemzeti) Hatóság létrehozásával – lehetőséget teremtett a palesztin fél számára, hogy saját ügyei felett szuverenitást gyakoroljon, a területek lakosságának helyzete az oslói folyamat kezdete óta fokozatosan romlik. A palesztin politikai és társadalmi rendszer is magában hordozza a modern és hagyományos elemek kettősségét. A hagyományos társadalmi intézmények között találhatjuk a különböző törzseket, klánokat, nagycsaládokat, városi, vidéki közösségeket, vallási felekezeteket, csoportokat, egymást is átfedő szerveződési szinteket. A modern intézményrendszer magában foglalja a politikai pártokat, a jótékonysági tevékenységet végző helyi „civil” szervezeteket, különböző érdekvédelmi szervezeteket (szakszervezeteket, szakmai szövetségeket), nemzetközi civil szervezeteket, stb. A palesztin politikai rendszernek tulajdonítják regionális összehasonlításban a legdemokratikusabb politikai berendezkedést, azonban az Izraellel való politikai elismeréshez és átmeneti megegyezéshez vezető oslói tárgyalásokra az autoriter vezetési gyakorlat nélkül vélhetően mégsem kerülhetett volna sor. Ez utóbbi megnyilvánul abban is, hogy a létező palesztin politikai rendszer a helyi és „tuniszi” politikai elitek szövetségén, illetve versengésén, a biztonsági apparátusokon, valamint a hagyományos társadalmi kötelékeken alapszik. Fenntartásában fontos szerepet játszanak a politikai élet különböző szintjein elhelyezkedő személyek közötti érdek-orientált kapcsolatok. Ezek tiszteletben tartása egy olyan összetett kapcsolati hálót eredményez, amelyben a hűségnek, illetve engedelmességnek meghatározó szerepe van. Ezeknek az egyedi jelenségeknek az eredőit világítja meg a politikai terminusok alaposabb elemzése. A kutatásnak ez az a részprogramja az UNESCO érdeklődését is fölkeltette, és ezért várhatólag nemzetközi konferenciákat fog ebben a témában Magyarországon szervezni, továbbá a majdan létrejövő kutatási eredmények ismeretében el szándékozik dönteni, hogy ad-e anyagi támogatást a megszülető tanulmányok idegen nyelvi publikálására is. Hasonló jellegű munkálatokat az Oslói egyetemen is végeznek a kínai kultúra területén Michael Harbsmeier professzornak, a Norvég Tudományos Akadémia tagjának vezetésével. A most említett párhuzamos kutatás, illetve az UNESCO érdeklődés hátterében az a fölismerés áll, hogy miközben egyrészt a multikulturalizmust hangoztatjuk, az egyes kultúrák értékeinek megőrzésére törekszünk elvekben, addig gyakorlatban az európaitól eltérő kultúrákat csak akkor fogadjuk el, ha azok az európai kultúrára kitalált, és ott természetes fogalmakat alkalmazzák önmagukra. Ezzel azonban saját kultúrájukat meghamisítják. Röviden két példát említek: reneszánsz nem volt sem Kínában, sem a muszlim világban, mégis e két keleti világról szóló könyvekben nemcsak az európai kutatók, hanem az
166
anyanyelviek is, szívesen beszélnek reneszánszról. Mind a keleti, mind a muszlim világban a kincsképzés, a kincsek gyűjtögetése és fölhalmozása volt a cél (thesaurizálás), szemben Európával, ahol a megszerzett és fölhalmozott anyagi javak eredményes működtetése, befektetése jelentette a gazdagságot. Azaz az európai kultúrkörben nem kincset, hanem tőkét képeztek. Mégis mind Kínáról, mind a muszlim világról beszélve szokták használni a „kapitalizmus“ szót. Röviden: a mienkétől eltérő kultúrákat csak akkor fogadjuk el, ha föladják önmagukat és átveszik a miénket. Márpedig a muszlim világ nem globalizálható és nem „westernizálható”. Ez azonban azt a veszélyt hordozza önmagában, hogy nem leszünk képesek egymást megérteni, hanem ehelyett kölcsönösen félreértjük egymást. Ez teszi szükségessé azt, hogy politikai terminusaik jelentését inkább elmagyarázzuk, mintsem lefordítsuk. Ugyanis terminológiájuk megértése már közelebb visz gondolkodásuk, politikai hagyományaik jobb megértéséhez is. Itt gondolni kell olyan egyszerű kérdésekre is, mint a politikát leíró szimbólumok és hasonlatok rendszere. Európában a közéletet a „följebb” és a „lejjebb” (főnök, beosztott, ‚ott fönt‘, ‚itt lent‘ stb.), valamint az „előbbre” és a „hátrébb” szavakkal szeretjük leírni („elöljáró“). Ez összefügg azzal, hogy már a Bibliában is a közéletet a sport és a versengés terminusaival írják le („a pályám megfutottam…”). Innen származnak aztán a „versenytárgyalás”, „versenyvizsga”, „leszakadó rétegek” „munkaverseny” stb. kifejezéseink. Ezzel szemben a muszlim világban a sivatagi utazás szolgál a szimbólumok forrásának: a „vezető”, aki a „nyáját” (a népet) vagy a többi vele utazót, a karavánt „helyes úton vezeti”. A sivatagi utazásban azonban nincs verseny, hanem együttműködés, nincsenek győztesek, hanem csakis egyenrangú, együttműködő partnerek. A politikai közgondolkozás ennek következtében Európában és a Közel-Keleten gyökeresen eltér egymástól. E szimbólum-rendszer működését azonban részben irodalmi művek, részben tágabb értelemben politikával foglalkozó művek olvasása során lehet csak földeríteni. A modern politológiai irodalom olvasása ehhez nem segít hozzá bennünket. Elsőrendűen fontos föladat a terminusok, valamint a tanulmányozásukhoz fontos források listájának összeállítása és beszerzése. Eztán következhet maguknak a terminusoknak a vizsgálata. Itt nem érdemes ezekről a terminusokról összefüggő listát adni, inkább egy példán szeretném bemutatni a nehézségeket, valamint a vizsgálódások esetleges hasznát. Az európai demokratikus politikai közéletben nagy szerepet játszik a „parlament“, amely részben a pártok versengését követő választások után áll föl, részben pedig törvényhozási feladatokat lát el, ellenőrizve egyszersmind a nevében végrehajtó hatalmat gyakorló kormányt. A muszlim országokban a „parlament“ szó megfelelője vagy annak átírása (barlamán), ami jobbára a közbeszédben, és ott is elsősorban az európai parlamentekről szólva fordul elő; vagy a súra, vagy az al-madzslisz al-wataní szavak, amennyiben „hazai“ parlamentekről van szó, vagy azok hivatalos nevéről. A szótárak is ebben az értelemben fordítják ezeket a terminusokat. Márpedig mindkettő, a súra is és a madzslisz is a törzsi élet intézménye volt. Jelentésük többé-kevésbé azonos. Mindkettőben a törzs tekintélyes, következésképp már idősebb és tapasztalatokban gazdag tagjai jöttek össze bizonyos kérdések megvitatására. Ezen intézmények helyzetét erősítette az iszlám is, amikor vallási normává emelte a tanácskozást.
167
A vezető kötelessége a muszlim országokban minden lényeges kérdésben tanácskozni. A muszlim országok „parlamentje“ tehát, legyen az súra vagy madzslisz, a kötelező tanácskozás színtere. A nyugati országok, amikor a parlamentarizmus intézményeinek működését erőltetik egyes országokban (például az USA Palesztínában), akkor semmi mást sem csinálnak, mint „rákényszerítik“ a muszlimokat arra, amit ők maguktól, isteni parancsra is megcsinálnának. Azonban a parlament náluk, a föntiekből következően, konzultatív, és nem döntési, és főleg nem ellenőrzési jogokkal ellátott szervezet. Ezt azonban a külső szemlélő már nem veszi észre, és a szótárakból sem olvasható ki. Hasonló a helyzet a „választás“ esetében is. A muszlim vallás politikai nézeteit tartalmazó könyvek (tanzímát) foglalkoznak a választás kérdéseivel is. E kérdés tárgyalásában fontos szerepet játszanak az „oldás és kötés” emberei. Az ő joguk a választás. Az azonban sehol sincs meghatározva, hogy kik legyenek, és hányan legyenek az „oldás és kötés” emberei. Irakban például szabályosan és demokratikusan megválasztották Szaddám Husszeint elnöknek, mivel ő megnyerte magának a törzsfőnököket. A törzsfőnökök döntését pedig a törzs minden tagja önmagára nézve automatikusan kötelezőnek tartotta. Ebből a gondolkodásból fakad más országokban az, hogy a választások előtt az arra illetékesek eleve meghatározzák, hogy a választáson induló „pártok” hány százalék szavazatot fognak majd kapni, és ennek következtében hogyan áll majd föl a parlament. Röviden: a választásokat is „rá lehet kényszeríteni” egy muszlim országra, de annak menetét már jó részt a tanzímát törvények szabályozzák, azaz lebonyolításuk „iszlám-konform.” TÖRÖKORSZÁG AZ EU-CSATLAKOZÁSI TÁRGYALÁSOK KÖSZÖBÉN Ezek után nézzük meg Törökország esetét, különös tekintettel esetleges uniós csatlakozásukra. Bár a kutatások és a belőle létrejövő tanulmányok a török csatlakozás bonyolult kérdéskörét minden oldalról megpróbálják elemezni, fő súlyt az iszlám és Törökország kapcsolatára helyeztük, mert sokszor kimondatlanul is, a vallási alapokon nyugvó kulturális különbözőség az a tényező, mely a legtöbb aggály megfogalmazására készteti a török csatlakozás ellenzőit. A török identitás gyökerei és a mai török nemzettudat kialakulása Az oszmán dinasztia hatalomra jutásakor (1300 körül) a török nomád nép volt, tudata a népvándorlás kor népeinek tudatát tükrözte. Ennek négy fő eleme volt: a közös eredet hite, a közös szokások, a közös vallás (ebben az esetben az iszlám népies formája, számos samanisztikus vonással) és a közös nyelv. A korai oszmán korban az ország neve Oszmán eli, amit – szinte minden iszlám államalakulatnál így történt – a dinasztiáról kapta. A nomád hatalomszervezés mintájára az Oszmán fogalom a dinasztia minden követőjét magában foglalta, függetlenül vallási hovatartozásától. A 15. századtól az identitás kettéválik: az elit (aszkeri=katonai) és alávetettek (rája) identitására. Az elitet (katonák, bürokraták) lojalitása az uralkodóházhoz kötötte. A 16. századra azonban az eliten belül is hasadás következett be; a csúcson kialakult a „palota-rend”, az „igazi oszmánok” csoportja, amelynek tagjai feltételen hűséggel szolgálták a dinasztiát és az államot. A szeráj iskoláiban képezték ki őket, s elsősorban az ő feladatuk volt a despotikus rendszer megőrzése. El kellett sajátítaniuk az oszmán „adabot”, s ehhez ismerniük kellett az oszmán nyelvet és kultúrát. A csúcselit nyelve élesen elvált a nép nyelvétől, számos arab és perzsa elemet tartalmazott. Az elit dinasztikus kötődésének fő oka az, hogy nagy része nem szabad, hanem rab származású, oszmán szóhasználattal kul volt. A 15. század végétől a rabszolga-rendszer kiegészül az ún. dámád
168
(vő)-rendszerrel, ami a kul réteg krémjét a szultáni család részévé tette. A birodalmat mindinkább e nagyra nőtt dinasztikus „háztartás” vonta irányítása alá. Ez az elit (amely tehát túlnyomóan keresztény származású) tudatosan igyekezett elnyomni a társadalom török tudatát. Így a 16. századra a „török” szó „buta, ostoba, tudatlan vagy faragatlan, paraszt” jelentést vesz fel. A korabeli krónikás és író Musztafa Áli szerint az oszmán társadalom lényege az etnikai kevertség, ahol mindenkinek van keresztény őse. Az oszmán identitás ezért nagyon türelmes a kereszténységgel; annak követőit nem megtéríteni, hanem betagolni akarta a birodalomba. A balkáni iszlám nem az a harcos változata a szunnita iszlámnak, amit máshonnan ismerünk. Itt egy sajátos „euro-iszlám” alakult ki, amelybe belefért a keresztény szent helyek, sírok tisztelete, a keresztelkedés a muszlimok között, a borivás stb. A 15. század második felében a szunnita vallásjogászokat, az ulemákat is beillesztik ebbe a rendszerbe, akik viszont az iszlám vallás eszközével szorítják háttérbe a török tudatot. A 16. század elejétől az alattvalók, a ráják körében erőteljes szunnitizálás indul meg (békés és erőszakos módszerekkel egyaránt), s ennek hatására a társadalom nagy része a 17. századra a török helyett alapvetően muszlim identitásúvá válik. A vallási azonosságtudat mellett a törzsi lojalitás és a szűkebb regionális hovatartozás (a memleket iránti kötődés) játszik még fontos szerepet. Ezzel párhuzamosan és az elitet követve a 18–19. századra a tömegek is magukévá teszik a dinasztia iránti majdhogynem feltétlen hűséget. A 19. században az európai nacionalizmus hatására a birodalom kisebbségei az ún. milletrendszer keretében megfogalmazzák saját, különálló identitásukat. A birodalom a keresztény alattvalókat mindeddig vallási közösségként kezelte. Ezek vezetőit az oszmán állam nevezte ki, de ők a közösség nevében és felett széles körű (idővel növekvő) autonómiát élveztek. A 19. században e közösségi autonómiákat kívánták nemzeti autonómiákká átalakítani. E nemzeti fejlődés hatására, nem kis részben annak ellenhatásaként, az oszmán identitás is változásnak indul. Mindebben nagy szerepet játszik az oszmán értelmiség, amely kimunkálja az oszmanizmus ideológiáját. Ennek lényege az, hogy a birodalom minden alattvalója, tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozására, az egységes oszmán (politikai) nemzet tagja. Ugyanakkor megkezdődik a török identitás újrafelfedezése, amelyben óriási szerepet játszik az európai, majd az annak nyomdokain kialakuló törökországi turkológia. Lassanként megszületik valami, amit török kulturális nacionalizmusnak nevezhetünk. Mindennek következtében a 19. század végére a tipikus „oszmán” identitást így határozzák meg: oszmán az, aki vallásilag muszlim, politikailag oszmán, nemzetiségileg pedig török. A második világháború előtt és alatt, a birodalom gyorsuló hanyatlása és szétesése idején, ez a kulturális nacionalizmus politikai nacionalizmussá alakul át. Ráébrednek, hogy az oszmánokon kívül is vannak törökök, s ez vezet el a pánturkizmus (vagy türkcsülük) szellemi és politikai áramlatának megszületéséhez, amely az oszmánok vezetésével egy nagy (turáni) birodalomban kívánta összefogni a török népeket. Az első világháborús összeomlást követően azonban Musztafa Kemál, a későbbi Atatürk új török nacionalizmus hirdetett meg. Ez szakított mindenféle birodalmi ábránddal, s a török nemzetiség által lakott Anatóliát és az általa létrehozott új területi nemzetállamot tette meg a politikai lojalitás alapelvévé, a török identitás fő alkotóelemeivé. Ezt fejezte ki vagy pecsételte meg, hogy az új politikai alakulat 1921-ben a Türkiye (Törökország) nevet kapta. A törökországi iszlám hagyományosan mérsékelt volt, s ma is alapvetően a politikai mértéktartás jellemzi. Ennek ellenére, az elmúlt évtized liberálisabb szellemét felhasználva egyre többen keresik a török szellemi megújulás forrását különböző iszlám mozgalmakban.
169
Ezeket kísérli meg nyomon követni a tanulmány és megvizsgálja, hogy a radikális iszlámnak, netán a „fundamentalizmus”nak vannak-e esélyei Törökországban. A modern Törökország Az 1923-ban létrehozott modern Törökország egyik elsődleges feladata a gazdaságilag elmaradott ország felzárkóztatása volt. A modernizációs folyamat felülről, az állam kezdeményezésével és elképzelései szerint indult meg, felemás sikerrel. Törökország a környező térségekkel (Balkán, Kaukázus, Közel-Kelet, Közép-Ázsia) összehasonlítva mind politikai, mind gazdasági értelemben stabilnak mondható fejlődési utat járt be, de ma is Európa perifériáján, a centrumtól messze leszakadva helyezkedik el. Az elmúlt években váratlan fordulat következett be. A nyolc évtizede, Kemal Atatürk által létrehozott szekuláris berendezkedésű országban egy iszlámista gyökerű párt nyerte meg a 2002-es választásokat, amely úgy tűnik sikerrel ki is tölti kormányzati mandátumát. Mindez azonban csak nyilvánvalóvá tette azt a látens folyamatot, amely már több évtizede megkezdődött: a kemalista modernizációs projekt egyre kevéssé képes legitimálni magát, és a túlnyomó többségében muszlimok lakta országban mind népszerűbbé válik egy mérsékelt, de egyértelműen az iszlámon alapuló megközelítés. Az 1923-ban megalakult Török Köztársaság sokféle nyugati mintakép alapján szerveződött meg, de a többpártrendszer kimaradt Atatürk elképzelései közül. Egy uralkodó pártot hozott létre, a Köztársasági Néppártot (CHP – Cumhuriyet Halk Partisi), s a többpártrendszer csak Atatürk halála és a második világháború után jelent meg Törökországban. A kemalizmus pártjai, bár a kemalizmus társadalmi beágyazottsága még mindig igen nagy, 1980 után fragmentálódtak, és három párt, a CHP, a SHP és a DSP formájában jelentek meg. A nacionalista és a konzervatív eszmék is jelentős szerepet töltöttek és részben töltenek be a török politikai palettán. Bár ezek a csoportosulások mára már nem rendelkeznek igazán erős pozíciókkal, de korábban többször kormányra kerültek egyes pártjaik, így a szélsőséges Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP – Milliyetçi Hareket Partisi), a Turgut Özal alapította liberális konzervatív Anyaföld Pártja (ANAP – Anavatan Partisi) és Süleyman Demirel Igaz Út Pártja (DYP – Doğru Yol Partisi). Az 1980-as évektől kezdett erősödni az iszlamista irányzat, melynek mérsékelt szárnya jelenleg az országot kormányozza. Míg az európai szociáldemokráciáknak többé-kevésbé megtalálhatók a török megfelelői a baloldali kemalista pártokban, addig az európai kereszténydemokráciának, a vallási különbözőség miatt érthető módon, nincsen török megfelelője. Az “iszlámdemokráciá”-t, mely megfelelője lehetne a kereszténydemokráciának, még meg kell teremteni. Maga Erdogan és pártja is ezen fáradozik és külföldi elemzők közül is sokan ezt az utat látják egyedül járhatónak Törökország számára. A tanulmány központi kérdése is ez: lehetséges-e török iszlámdemokrácia, s ha igen, az milyen legyen? A lehet és nem lehet mellett egyaránt nyomós érvek sorakoztathatók fel. Márpedig ezen áll vagy bukik a demokrácia és az európai integráció további sorsa Törökországban. Mint látható, Törökország esetében is leginkább az a kérdés érdekes, hogy képes lesz-e a theokratikus és vezető központú iszlám létrehozni egy európai típusú demokratikus mozgalmat vagy sem. A kérdést az iszlámnak mint vallásnak a fejlődése fogja eldönteni.
170
