KÖNYVAJÁNLÓ: PAP GÁBOR: EMBERSÉGET JÁRUNK... KARÁCSONYI KERECSENRŐL... A SZENT KERESZT ÉS KRISZTUS SZENVEDÉSÉNEK... NAGY BOLYONGÁSAIM

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Kilenc év - egy televízió A Dobogó — Mitikus Magyar Történelem című folyóirat idén ünnepli kilenc éves születésnapját. Kilenc évvel ezelőtt Aradi Lajossal közös elhatározásunk volt, hogy a Táltos Mén-Hír újság nyilvánvaló haldoklása után folytatni szeretnénk a már megtalált ösvényen utunkat. Így született meg ez az újság. Más idők voltak azok... Badiny Jós Feri bácsi, Árva Vincze atya, Dúcz Laci barátunk még itt voltak közöttünk és támogattak minket utunkon. Három év elteltével a közös utak szétváltak. Aradi Lajos inkább a kutatás útját választotta. Így immár hatodik éve egyedül szerkesztem az újságot. Én vagyok a főszerkesztő, a tördelő, a nyomda egyszemélyben és csak remélni tudom, hogy nem csak én olvasom a lapot... Kilenc évvel ezelőtt még teli voltunk várakozással. Ki voltunk éhezve az őstörténet, a hagyomány legfrisebb kutatási anyagaira. Alig vártuk, hogy könyvekben CD-, majd DVD-lemezeken megjelenjenek az előadások és otthon, vagy az autóban egyegy hosszú úton meghallgathassuk, hogy milyen nagyszerű nemzet is a magyar. Aztán ahogy teltek-múltak az évek egyre mélyebben és mélyebben ástuk bele magunkat a témákba. Iskolákat jártunk ki, és faltuk a könyveket. A Dobogó is így lett egyre inkább a komoly, tudományos értékű kutatások szócsövévé. Bátran állíthatjuk, hogy nincs még egy olyan lapja a nemzetnek, amely csak és kizárólag az értékek mentén hajlandó megjelentetni cikkeket és a kicsit is kétséges kutatási eredményeknek nem ad terepet. A kilencedik év hajnalán gondoltunk egy merészet: A Dobogó már nemcsak írott, vagy internetes formában létezik 2009. december 30-a óta, hanem a média egy olyan ágában is, amelyről sokszor sok rosszat hallani — tegyük hozzá jogosan! Ez a televízió. VEZÉR TV néven létrehoztunk egy olyan csatornát, amely szimbiózisban él újságunkkal. Szeretjük a kihívásokat és azt gondoljuk, hogy igenis lehet színvonalas, lelket- szellemet építő televíziót csinálni. Esténként 18 órai kezdettel Nagy László, Szécsi Margit, Ady Endre, Kodály Zoltán, Bartók Béla, a magyar népművészet, az őstörténet, a magyar film- és bábművészet, a komoly és könnyűzene illetve a népzene legjobbjait nézheti az érdeklődő. Persze „csak“ interneten. A honlapunkról nézve a kis tévé ikonra kattintva. Ez alatt az egy hónap alatt 12 000-es nézettségre tetünk szert. Azt gondoljuk megérte. Mint ahogy a Dobogó is. Sárosi Zoltán (főszerk.)

TARTALOMBÓL KÖNYVAJÁNLÓ: PAP GÁBOR: EMBERSÉGET

4

JÁRUNK........

5 ...................................TISZTELT „PARLAMENT“! 6-7

KARÁCSONYI

KERECSENRŐL...............................

7 ..............................EGY

EMBER JÁRJA

EURÓPÁT 14-15

A SZENT KERESZT

ÉS

KRISZTUS

SZENVEDÉSÉNEK.....

8-11 ..............EGY

MÉLTATLANUL ELFELEDETT KRÓNIKÁS

11 NAGY

BOLYONGÁSAIM......................................

12

...........................LEVÉL

A MAGYAR LÁNYOKHOZ

13

LEVÉL A MAGYAR IFJAKHOZ...............................

16-17

..........A SZENT KORONA

ÉS AZ ALUCSAJDENGI HUN

18-25 VESZÉLYES 34

JÁTÉKOK

..........AZ

-

VÉSZTERHES UTAKON...........

ÉGIGÉRŐ FA

(NÉPMESEELMEZÉS) 8.

RÉSZ

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (IX. évfolyam 1. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Sárosi kiadói- és nyomdaipari Kft 2153 Fót, Vörösmarty tér 2. telefon: 06 (27) 361-036 Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Nyelvi helyesség: Császár László Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós

Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 4000 Ft. világháló: www.dobogommt.hu villámlevél: [email protected] HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

Könyvajánló

Pap Gábor: Emberséget járunk tanulni — mesék tanulságokkal KARDOS GÉZA Hadd kezdjem egy szubjektívnek tűnő megjegyzéssel. Ha Pap Gábor semmi mást nem tett volna — és a jövőben nem tenne — le a nemzet asztalára, csupán ezt az egyetlen könyvet, akkor is elmondhatnánk róla, hogy „megcselekedte, amit megkövetelt a Haza”. Nagyméretű a könyv, hatalmas a benne foglalt igazság. Népmeséinkből kötött egy reprezentatív csokrot a szerző, a mesékhez fűzött elemzések pedig hol játékos könnyedséggel, hol keményen meggondolkodtató komolysággal vezetik el az olvasót e csodás nemzeti kincsünk legmélyebb rétegéig. Pap Gábor hosszú évtizedek óta kutatja népi műveltségünk mesevilágát. Könyvek, tanulmányok, előadások sokasága fémjelzi ezt a kutatómunkát, melynek ez a könyv mintegy összegezése. Ám nehogy azt gondoljuk, hogy csak az eddig olvasottak, hallottak és látottak gyűjteményét tartjuk kezünkben. Pap Gábor erre nem is lenne képes, hiszen aki ismeri őt, jól tudja, hogy akárhányszor is érdemes meghallgatni ugyanarról a témáról tartott előadását, mert az mindig az újdonság erejével fog hatni. Itt is ugyanez a helyzet: a már ismert meseelemzések számtalan új felismeréssel, a mai társadalmi valóságra, az itt és most megélt mindennapjainkra vonatkozó tanulságokkal gazdagodtak. De hát a könyv alcíme pontosan ezt ígéri! Pedagógiai munkának is egyedülálló a könyv. Úgy ismertet meg a meseelemzések keretéül szolgáló asztrálmítoszi rendszerrel, hogy mindig csak azokat az elemeket tárgyalja, melyek az éppen aktuális meseszövet felfejtéséhez szükségesek. Így élővé, szinte magától értetődővé válnak a legbonyolultabb tételek is, hiszen konkrét példák, élethelyzetek támasztják alá őket. És ami a legfontosabb: semmi, de semmi nem marad meg elméleti síkon, hanem minden azonnal „készpénzre váltódik”, s így a szereplők által bejárt útban saját életutunkra ismerünk — botlásainkra, tévedéseinkre, bűneinkre megkapva a „miért?”-et, a felemelkedés lehetőségére pedig a „hogyan?”-t. A párbeszédes formába szedett elemzések külön szépsége, hogy a „diákok” válaszai akkor sem váltanak ki rosszallást a „tanár úrból”, ha azok nem egészen találnak telibe. Persze, hogy nem! Hiszen ezek éppen azok a megközelítések, amelyek mentén a szerző is elindult annak idején. Így érezhetjük át legjobban, menynyi buktatót, mennyi zsákutcát rejt magában még egy egyszerűnek tűnő meserészlet is. De hogyan is lehetne egyszerű bármi, amikor ezek a mesék magáról az életről, a mindenség működéséről beszélnek. És miközben egy emberöltőnyi tudományos kutatómunka ál-

lomásai bontakoznak ki a szemünk előtt, akkor mit is mond a kutató? Azt, hogy: „egyelőre …” Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint, hogy népmeséink üzenete örökérvényű. Vagyis nincsenek korhoz és időhöz kötve. Ahogy változik körülöttünk a világ, ahogy változunk vele mi magunk is, úgy szól hozzánk — magyar keresztényekhez — mindig megújuló hangsúllyal az éppen számunkra aktuálissá váló mese. És segít eligazodni a hétköznapi élet útvesztőiben, gazdagít bennünket magyarságunkban, erősít hitünkben. Mert: „…a népmeséinkből kirajzolódó erkölcsi világrend közelebb áll a krisztusi erkölcsiséghez, mint …igen, mint az Ószövetségé. Mintha népmeséink dinamikus — a folyamatos újramesélések során mindegyre és mindig alkalomhoz illően újjászülető — teljessége lenne a mi igazi, Jézus Krisztushoz egyenes úton vezető Ótestamentumunk. Nem „szövetség” (mert szövetség csak azonos szinten lévők közt köttethet, márpedig Isten és az ember létezési szintje nem azonos!), hanem Hagyaték. Zsoltáraink pedig az égi és földi Szerelemről egyforma hitelességgel valló magyar népdalok. Balladáink és hősénekeink ugyanebben a szertartási rendben értelemszerűen a női-, illetve férfiminőség keresztútjárását idéznék meg, melyiketmelyiket a maga időnagyságrendjében. Új szekta lenne születőben? Szó sincs róla! Csak az első lépéseket tesszük meg „őseink még romlatlan hitélete” felé. Isten segítsen bennünket tovább keskeny és rögös utunkon!” Ezek a befejező mondatai Pap Gábor új könyvének. Én pedig hadd tegyem hozzá — akkor is, ha egyesek számára netán szentségtörésnek tűnik —, hogy hiszem, ezt a könyvet egyszer bibliapapíron, kis méretben is kézbe vehetjük, hogy oda kerülhessen, ahol az Ótestamentum helye van: az Újtestamentum mellé. Így, mindenestől: a mesékhez fűzött, azok használati utasításaként szolgáló elemzésekkel együtt. Hiszen ez a használati utasítás nem gyűlöletre, nem a mindenki más rovására történő érvényesülésre tanít (mint teszi azt egy másik Ószövetség használati útmutatója), hanem emberségre. Mert aki ezt a könyvet végigolvassa, az előtt napnál világosabbá válik, hogy a magyar mesehősök útján csak „emberséget járhatunk tanulni”. De addig is, míg az a képzeletbeli kis könyv megszületik, hadd adjak egy tanácsot, hogy hová tegyük ezt a most megjelent nagy könyvet, ahol kis helyen elfér, biztonságban van, és bármikor elővehető: HELYEZZÜK A SZÍVÜNK KELLŐS KÖZEPÉBE! A könyv legolcsóbban a Két Hollós Könyvesboltban kapható!

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

5

Tisztelt „Parlament!“ Néhány elsőre szokatlannak tűnő kérdésem van önökhöz. Megválaszolásukra nem tartok igényt, azokról tudomásom van. Kérdéseket akarok adni önöknek, amiknek látszólag semmi közük nincsen egy ország vezetéséhez. Látszólag.

Kérdéseim a következők: Tudnak-e maguk sajtot készíteni? Tudnak-e szabad tűzön igazi magyar ételt főzni? Gyűjtöttek-e szénát a téli takarmánynak? Hordtak-e már trágyát az őszi szántásra? Fogtak-e már a kezükbe vályogtéglát? Raktak-e el kovászmagot a következő kenyérsütéshez? Készítettek-e befőttet a kertjükben évközben nevelt gyümölcsből? Voltak-e egyáltalán kertben a saját kezük által szándékolt teremtő munka okán? Fogtak-e már a kezük között újszülött állatot? Köpültek már vajat? Építettek már kemencét? Kapáltak már egész nap? Hordtak már búzás zsákot a vállukon a kamrába? Raktak már tetőcserepet jól a helyére? Merre fordul télen a Göncölszekér? Mennyi neve van az estének? Tudják a különbséget a paprikapalánta és a paprikafű között? Tudják esetleg, hogyan kell a fűszerpaprikát szárítani? Savanyítottak már káposztát? Füstöltek már hagyományos módon húst vagy halat? Vágtak már nyulat, kecskét vagy birkát? Lehet-e a szénát szalmaként használni? Mi az oltás és a szemzés? Mikor kell az őszi és a tavaszi árpát aratni? Meddig kell a búzának földbe kerülnie? Mi a különbség a kender, a vadkender és az indiai kender között? Mennyi egy pászma? Hogyan kell átteleltetni a méhcsaládokat? Hol látni Máriáslányokat? Össze lehet-e keverni a kis zöld meténget és a borostyánt? Hogyan kell tyúkot ültetni? Mi a farmatring? Miért kerüli a pásztor aprószenteléskor balról jobbra a falut? Miért kerül piros szalag a szamárra tejméréskor? Mi az istenfa és hol volt sok belőle? Ki a magyar?

Ezek a kevesek itten biz a magyarnak csak a kis tudományából valók, és válasz helyett nem árvaságát siratja. Tudásunk olyan rengeteg, amiben maguk azonnal eltévednek, és érett bogyókat termő bokrai előtt fekve halnak éhen. Mindaddig amíg e nehány kérdésre válaszolni nem tudnak, addig biz magasabb dolgok felé még csak ne is keresgéljenek, utána meg már kedvük se lesz a sok tennivalótól… Ne akarjanak maguk nemzetközi kapcsolatokat fellendíteni meg kisebbségi kérdést „kezelni”. Kérdéseket kaptak, amik kivezetik az országunkból magukat laptop, mentelmi jog és vagyon nélkül. Együttesen szólok magukhoz, hiszen maguk egyek, egy tekergőző gestalt, ki saját magában sem bízik, miközben Keresztapáknak hajlong. Érezzék, milyen idegenek nekünk és a Kárpáthazának egyaránt, a földnek. Tenyerükből semmi élet nem fakad, nem tudnak teremteni, így tisztának született gyermekeiknek sem lesznek képesek semmi érdemeset átadni. Érezzék, milyen istentelenek. Érezzék. Minden egyes nap — tegnap, ma és holnap — újabb ezer magyar ébred fel a több évtizedes hagy-mázas álomból. Ők már egyre kevesebb tévét néznek és méginkább többet beszélgetnek egymással. Tudják és tudni fogják, hogy érdemes sok gyermeket szülni ennek a földnek. A gyermekek pedig tudni fogják a fenti kérdésekre a választ, és annál sokkal többet. Tudni fogják, hogy a helyi termelő közösség, ha kell, molnár lesz, ha kell kovács vagy szűcs. Ha kell, katona kapott vagy saját fegyverrel. A királyválasztó nép felébredt és hírül adja helyénvalóságát. Minden nappal újabb ezer külhoni kap igazabb képet rólunk, magyarokról itt Európa teljes közepén. Európa többi ősi műveltsége is ezen ébredést éli jelenleg, s midőn két lábra állt, nem mást indul keresni, mint ősi kapcsolatait. Velünk. Magunknak és minden építő teremtő törekvésnek kívánok Új Esztendőt a Fény Születése napján. JÓNÁS CSABA

6

Dobogó

KarÆcsonyi kerecsenr l GRÁTZ ANTAL Mi emberek, fénytől függő lények vagyunk. Amikor az esztendő kereke nyár felé fordul és külső világunkban növekszik a fény, vele párhuzamosan bennünk is növekszik a jóság, a szeretet, és az ingyen kegyelem. Amikor az esztendő kereke a sötét hónapokba merül és szűkölködik a fényben, ezzel párhuzamosam szűkül bennünk a hit, a remény és a szeretet. És bizony szűköl bennünk az aggodalom, erőt vehet rajtunk a félelem, a kétségbeesés és a borúlátás. Ha odakint borúsabbak a nappalaink, úgy mi is hajlamosabbak vagyunk a borúlátásra, ellenben ha odakint derűs az Isten szabad ege, mi is derűsebben látjuk a világot. A fény nemcsak kedélyállapotunkat és hangulatunkat, hanem pillanatnyi jövőképünket is befolyásolhatja. Talán nincs is ember, aki odafigyelve, ezt magán meg ne tapasztalta volna. Nyelvünk ismeri a sötét alak vagy az elborult tekintet kifejezéseket, csakúgy, mint a világos beszédet. A fény nemcsak fizikai jelenség, hanem egyben erkölcsi, értékrendi fokmérő is. A kettőt egymástól elválasztani tilos és életveszélyes. Erkölcsi ill. tudományos szétválasztása törvényszerűen az emberség halálához vezet. Nincs külön tudományos és külön erkölcsi megközelítés, illetve ha van, az a pusztulásba visz, hiszen az emberség egységes. Tehát mi emberek nemcsak fénytől függőek, hanem bizony fényből valók is vagyunk. Amikor odakünn a külső teremtett világban a nappalok egyre rövidülő folyamata egyszer csak megáll és megfordul, azaz megszületik, újjászületik a fény, a világosság, akkor bennünk emberekben is megszületik a Fény, a Világ Világossága. Vagyis a megtapasztalható titok nem egyszervolt, hanem örök: a kis Jézus, a Jézusság, vagyis a Jóság minden karácsonykor nemcsak odakünn, ha-

nem kivétel nélkül minden emberben megszületik, függetlenül attól, hogy tud-e róla vagy sem. Kivétel nélkül! Ez örömhír! Örömhír mindenkinek, mert a Világ Világossága, miként a nap sugára, nem személyválogató: az előző évben elkövetett mulasztásainktól és vétkeinktől függetlenül, mint a Jóságra való képesség, újjászületik bennünk, várva felnevelését, e képesség kibontakoztatását. Örömhír, mert törli (vétkes) múltunkat, hiszen új időszámítást vezet be: új esztendő, új időszak számítása kezdődik Vele, az ő születésével, nem pedig január elsejével. Születésének ünnepe nem egy hajdanvolt szupersztárra történő emlékezés, hanem ez a történet rólunk szól, bennünk játszódik. Ezért várjuk a kisdedet, ezért énekeljük: „Fel nagy örömre, ma született,…” A Karácsony tehát az öröm ünnepe. A túláradó öröm érzékeltetésére nyelvünk a következő kifejezéssel él: „Madarat lehet vele fogatni.” És itt jön be, pontosabban itt repül be a képbe a kerecsensólyom. Tudniillik e madárral madarat szoktak fogatni. Másrészt tény az is, hogy eleink karácsonykor fiatal kerecsensólymokat röptettek, nyilván az ünnep felett érzett örömükben. A sólymot gyorsasága, villanása a fényhez teszi hasonlóvá, a fiatal sólyom ezért idézheti meg a most született fényt. Azonban kellett legyen a kerecsennek egy általánosabb képi jelentése is. Hiszen nem lehetett mindenkinek sólyommadara, mégis látható módon a karácsony a kerecsenről lett elnevezve, valószínűleg még a Krisztust megelőző időkben. Nyelvünk erősen képi beszédű, gondoljunk csak becézéseinkre, virágjelképeinkre, pl. „rózsám, violám” vagy a „galambom, tubicám, gerlicém” megszólításokra. A következő sorokat Sylvester János veti papírra 1541-ben, bibliafordításhoz írt jegyzeteiben, virágénekeink képi beszédére utalva:

„Az ily beszédvel tele a Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, az ki azt olvassa. Könnyű pediglen hozzászokni az mü népünknek, mert nem idegen ennek az illyen beszídnek neme. Íl (azaz él ) illyen beszídvel naponkid való szólásban. Íl ínekekben, kiválkíppen a virágínekekben, melyekben csudálhatja minden níp a magyar níp elmíjinek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem magyar poézis.” Egy másik XVI. századi írott emlékünk, az Érdy kódex is segítségünkre siet, a Szentháromságot magyarázván: „Az wr isten zemeelben harom (,) allatban egy.” Azaz az Úristen személyben három, állapotában pedig egy. Állat szavunk a középkorban még kettős jelentésű: állapotot is jelent, úgy mint pl. aszszonyi állat, állapot, szemben pl. a hajadon vagy az áldott állapottal. Állapot szavunk majd csak a nyelvújítás találmánya. Közelítve tehát kerecsen szavunk többletjelentéséhez, a kerecsenmadár átvitt értelemben állapotot, méghozzá szárnyaló lelkiállapotot is jelentett. Egészen pontosan átszellemült lelkiséget, hiszen ez képes megemelkedni és sólyomként a tettek mezejére leereszkedni. Hogy nem kitaláció mindez, bizonyítja egy középkori legendamagyarázat is, melyben a sassal, azaz sas tulajdonságokkal ábrázolt Szent János apostolt és evangélistát a következőképpen magyarázzák: „Vala pedig Szent János olyan mint a sas, mert miként az a magasban szárnyalva a nap fényében fürdik, úgy gyönyörködik Szent János evangélista is az isteni világosság ragyogásában, s miként a sas prédát látva alácsap, úgy csap le Szent János is az isteni magasságból a rászoruló emberi lelket meglátván.” Mi lehet tehát az az emberi tett, amely a karácsonyi örömben, kerecsenmadárként, isteni magasságba emelkedik, majd lecsap? Nem más, mint az örömima. Nem a kérő ima, nem egy célszemélyért vagy valami

7

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM célért mondott könyörgés, hanem a túláradó örömből fakadó ima. Az ima emelkedés. (Szógyökük is azonos.) Ez a fajta megemelkedés sem hiábavaló, az örömima is célra, „prédára” talál, még ha nem is látjuk. Ez a fajta ragadozó, ez a „keresem-madár” is lecsap, s akit elragad, az elragadtatásba esik. Igen, az ima pályagörbéjét, munkaútját nem látjuk, mégis, az igével való teremtés a leghatékonyabb erő. Gondoljunk csak Krisztus gyógyítá-

saira. Vagy ha nem hisszük, a negatívjából rögtön megértjük: anélkül, hogy tettleg bántalmaznánk, pusztán szavainkkal maradandó sérüléseket vagyunk képesek egymásnak okozni. A negatív teremtésről a népdal is énekel: „Mert az átok helyet keres, azt fogja meg, kit érdemes.” Megfontolva mondjunk jót, s jól, akkor beszédünk megemel és teremtő erővé válik. De tágabb értelemben ima az alkotás is, sőt, az emelkedett életvitel is.

Tömörítve tehát: a karácsonyi kerecsenröptetés ajándék. Viszontajándék magyar módon egy örömajándékért: „magyar poézis” a bennünk is megszületett Világ Világosságáért.

Egy ember jÆrja Eur pÆt Egy ember járja Európát, Isten áldotta tehetség. Már gyermekkorától fogva megszerette a nyelveket, arra rendesen tálentumot kapott. Szerette a történelmet is, meg hát jó szándékú régi neveltetésű tanárok kísérték felnőttkoráig. Megtudta, mennyi varázslatos és ősi hely van a Kárpát-hazában meg szerte a földrészen. Mind tele titokkal. Bírta a könyveket és mellé megtanult először angolul és németül. Egyszerre. Aztán ugrása nagy volt, a svédet és az ó-svédet vette magához fiatalon, házassága kezdetén. Első gyermeke születésekor épp az ó-angolt, a gaelt és a bretont tanulta. Az ersét nem sokkal egy évre rá kezdte el. Tanítani is akart már ekkor, jóllehet eredeti szakmájában volt még ekkor asztalosként. Az euskara és catalá nyelvet már főállású nyelvtanárként tanulta tovább. Eközben több éves kutatást folytatott a szicíliai ősnyelvek és nyelvemlékek témakörében. A negyedik gyermeke születésekor a suomi és az inari és kolta számi nyelv volt terítéken egy északi vendégutazás kapcsán. A balkárt és a karacsájt egy néprajzos ismerőse történeteinek hatására tanulta meg sok más, a mi őstörténetünket is érintő legendával, hősénekkel és történelmi adattal együtt. Ezután terelődött figyelme a grúz nyelvre, ám itt a sors közbeszólt, mert ekkor találkozott Grúziában két szvánnal, akiket aztán elkísért Szvanétiába. Itt grúz helyett szvánul tanult meg 2 és fél hónap alatt. Ekkor már határozottan érezte, hogy mindezekből semmi nem történt véletlenül. Itthon az ún. rendszerváltásból mindössze 2 évet bírt ki, de nem hazug remények miatt ment tovább, hanem hazája szeretete vitte. Családja mindmáig itthon várja őt vissza. Azóta lényegében újrajárja a megtapasztalt helyeket és nyelveket — gondolom az új lehetőségekbe is belekóstol. De ami ennél is fontosabb, mindeközben beszél a saját népéről, embereket keres és kapcsolatokat épít. A család fontosságáról mesél mindenhol, a megélhető életről. Arról, hogyan kell hogy minél függetlenebb és saját hagyományukban megélt összetartó módon alakítani életünket, miközben keresni kell a visszautat az ősiség-

hez. Kereskedelmi közösségekről beszél, amik egymással javaikat szükségesség szerint cserélik ki kölcsönös megegyezés alapján a pénz teljes kizárásával. De ami a legfontosabb, a legtöbb szó arról esik mindenfelé, hogy Európa ősnépei magukban hordozzák az újjászületést. A sok hányattatás és népirtások ellenére is olyan fundamentális élő tudás birtokosai a mai napig, amik helyi értékeik mellett sokasodva képesek szétmosni az egyformásító, arctalanító törekvések pokoli és anyagias erejét. Egy ember járja Európát, Isten áldotta tehetség. Jóféle garabonciás ki iskoláit kijárta, olyanféle, kitől félnivalója van annak, ki hatalmasnak hiszi magát. Hol bőséget lát és tejjel kínálják, nagy aratást hoz oda, de hol a szívbélit szűken mérik számára, oda jeget hoz aratás előtt. Ha éppen itthon jár és találkoztok véle, segítsétek őt mindenben, mert leginkább értetek teszi mindezt. Európa sok jóságnak a bölcsője, a miénk mindenképpen. JÓNÁS CSABA

Ha még többet szeretne tudni a magyar őstörténetről és -hagyományról látogasson el honlapunkra

http://dobogommt.hu Előadások, írások, rejtvények, az újság teljes archívuma, rendezvények programjai, képek a magyar kultúra és műveltség gazdag tárházából

http://dobogommt.hu

Dobogó

8

Egy méltatlanul elfeledett krónikás Nagy Szabó Ferenc Dr. CSÁTI GÁBOR Első éves marosvásárhelyi egyetemista voltam akkor, amikor a város reprezentatív könyvtárában böngészve a kezembe akadt, szó szerint a kezembe akadt, négy kis alakú piros, vászonborítású füzet. A szöveget nézve láttam, hogy nagyon régies betűkkel íródott, hosszú, szálkás betűkkel — talán éppen ez tetszett meg benne, mert némiképpen hasonlított az én akkori írásomhoz — eléggé halvány zöldes tintával. Ki is vettem azonnal olvasásra, persze csak ott az olvasóterem számára adták ki, de nem mentem vele sokra. A szerzőjét néztem: Nagy Szabó Ferenc. Illetve én eredetileg az első köteten szereplő Borsos Sebestyént akartam elolvasni, mert a réges-régi polgármesternek, Borsos Tamásnak a nevére emlékeztetett. Mint később megtudtam, az egész társaság rokonságban volt egymással. No, alig lehetett olvasni a szöveget, olyan régi, fakult volt. Kérdeztem, van-e valahol nyomtatásban? Kihozták nekem gr. Mikó Imre: Erdélyi Történeti Adatok című három kötetes könyvét. No, abban megvolt. Az egész. Így kezdődött az ismeretségem a Fejedelemség korának nagy krónikaírójával. A Mikó Imre féle kiadvány ma is kedvenc könyveim közé tartozik. Utóbb rájöttem, hogy a Nagy Szabó Ferenc féle emlékiratnak egy része már régebben hozzáférhető lett volna számomra, mivel Nagyapámék szatmárhegyi könyvtárában megvolt az „Erdély Öröksége” című tíz (így emlékszem) kötetes kiadvány, s abban elég nagy része megvolt, bár távolról sem az egész. Aztán a fiatal fantáziámat még jobban megragadta az az ember. Egy szabómester, aki könyvet, sőt történelmet ír? És később: egy szabómester, aki karddal a kezében hal hősi halált a városa védelmében? Ez anynyira új volt számomra abban az időben, hogy szinte hihetetlennek tűnt. Hallottam, persze olyasmit, hogy munkásokat hajtottak el katonának (a kommunizmus legjellegzetesebb éveiben mondtak ilyet a régiekről) de, hogy egy ilyen polgárember saját jószántából kardot ragadjon, és úgy védje a várost, ez akkoriban egy kezdő egyetemista számára komoly újság volt. És mivel ezt a különleges embert mára már majdnem teljesen elfelejtették, itt lenne az ideje, hogy emlékezzünk rá. Ezért született ez az írás.

magyar érzelmű Szapolyai (Zápolya) I. János, és a jellegzetesen Habsburg Ferdinánd, korábban osztrák főherceg, V. Károly császár testvére. Szapolyairól igen érdekes információ, hogy őt, a Dózsa-ölőt, az 1514-es parasztfelkelés leverőjét, a magyarországi és erdélyi kisnemesek, sőt a parasztok is preferálták Ferdinánddal szemben. Ilyen volt akkoriban a közhangulat Magyarországon. János királlyá választása nem volt éppen hiba nélküli, de a nagyjából egy hónap múlva megkoronázott Ferdinándé sem. Őt ugyanis a Rákosi Végzés ellenére választották királlyá. A Rákosi Végzés Werbőczi műve volt, és az országgyűlés szentesítette: „Ennyi és ilyen súlyos bajoknak, mindnyájunk nagy kárának valahára véget óhajtunk vetni. Meg akarjuk akadályozni azt, hogy még nagyobb veszedelembe sűlyedjünk azon esetre, ha kegyelmes urunk, Ulászló király (ki nemcsak kegyelmesen, nagylelkűen kormányoz s föntart minket, hanem több szabadságunkat megujította) férfiörökös nélkül találna elhúnyni és idegen fejedelem hazánkat erőszakosan elfoglalván, minket örökös szolgaságra juttatna. Mivel nincs a föld kerekségén nemzet, mely nem önvéréből, önnemzetségéből választja királyát, urát: mi sem engedhetjük, hogy országunk, mely a kereszténységet, várfoka és vértje gyanánt, mindenkor a maga és övéi bő vérehullásával védelmezte, másoknál alábbvaló és boldogtalanabb legyen.” A „nagypolitika” Ferdinándnak kedvezett. A császári bátty, a nagyobb hadsereg, János ellen volt és erre játszott rá a hosszabb életkor is. János 1540-ben meghalt. Ettől fogva a magyarok, akárhol éltek is, megkóstolták az idegen királyság „áldásait”. Ami ellen éppen az előbb idézett Rákosi Végzés kellett volna biztosítsa őket. De az emberek tudata lassan változik. Az Erdélybe visszaszorult Zápolya családnak, mert János király fia, János Zsigmond ott uralkodott haláláig, és az erdélyieknek ezt meg kellett tapasztalniuk. Tengernyi szenvedést, polgárháborús helyzetet jelentett ez évtizedekig, míg aztán Bocskay, Bethlen Gábor idejére kikristályosodott az új török politika. Ebbe a polgárháborús időbe született bele s élt az erdélyi emlékiratírók egyik legnagyobbja, de azontúl, mint ember is jelentős, Nagy Szabó Ferenc.

Az ember A kor Amelyben élt, nemcsak Erdély, a saját országa, de egész Európa számára a változás kora volt. 1527-től két királya volt az országnak. A bosnyák eredetű, de

Egy évvel volt fiatalabb Bethlen Gábornál. De amíg a Fejedelem negyvenkilenc éves korában, tehát akkori felfogás szerint is aránylag fiatalon meghalt, az emlékíró szabómester hetvenhét éves koráig élt.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Nem volt arisztokrata, legalább is nem tartozott a főnemességhez. Bár szerintem valamiképpen nemesi származású kellett legyen a család, mivel a felnőtt Nagy Szabó Ferencnek hat portányi jobbágya volt. Az viszont tény, ez az írásából is kiviláglik, hogy nem vett részt az ország tevőleges irányításában. Ez megint nem jelenti azt, hogy alkalomadtán ne lett volna kardforgató. Sőt, igen jól kellett forgassa a kardot, mert több alkalommal is hadnagyként szerepelt egyegy, a városa által kölönböző alkalmakra küldött kisebb csapat élén. Ilyen esetekben általában a nagybetűs SZOLGÁLAT volt a lényege a harci cselekményeknek, amelyekben részt vett. Fejedelem, vagy a város kérésére. Azért leginkább a város védelmére ragadott fegyvert. Néha ugyan elég messzire elkerült szeretett városától, de akkor is mindig a város java ott lebegett a szeme előtt. A család gazdag polgári életformát élő család volt. Unokája volt a krónikaíró Borsos Sebestyénnek, és unokaöccse a nagy polgármesternek, Borsos Tamásnak. Akkoriban azt bírónak nevezték. A család többszörösen is bíróviselt emberekből állt, az apa, Nagy Szabó István többször is volt bíró, az unokabátty, Borsos Tamás is sőt, ő portai követ is volt, méghozzá a legkényesebb időszakban, amikor az exaltált fejedelem, Báthory Gábor uralkodása a szomorú vég felé közeledett. És akkor, és utána is becsülettel helytállt. Kétszer nősült, ezt a krónikájából tudjuk, először 1604-ben, tehát szintén Erdélynek a legviharosabb időszakában, legalább is annak éppen, hogy csak elmúltával. Feleségét nagyon szerethette, korai halálát nagyon megsiratta. Valamely pestisjárvány idején halt meg az asszony, akinek a neve Rósás Erzsébet volt. Azután meglehetősen sokat várt a másodszori nősüléssel, amikor is, saját szavai szerint „szegén özvegy asszonyt” vett el. Hatvannyolc éves korában gyaníthatóan nem szerelemből házasodott, sokkal inkább az öregkori egyedüllét miatti félelem okából. 1650ben történt ez. Igaz, az új feleségnek is előnye származhatott a házasságból, mivel világlátott, nyílteszű embert kapott, ha éppen akkoriban eléggé le is volt szegényedve. Minden esetre, a második házasságáról semmit se írt a krónikájában. A leszegényedés pedig hogy történt? 1639-ben Toldalagi Mihály unszolására elvállalta a görgényi vár udvarbírói tisztét, ez fejedelmi vár volt, s az ott töltött években, különösen a végén, amikor nagy nehezen szabadult abból, teljesen leszegényedett. Valósággal mindene odaveszett egy olyan tisztségben, amiben akkoriban általában meggazdagodni szoktak az emberek. Igaz, már korábban is írta a krónikájában, hogy a kereskedéshez nem volt semmi tehetsége. Azért még maradt benne annyi életerő, hogy egy, bár kisebb fokú, második felemelkedésre elég volt. Aztán következett a fejedelem, II. Rákóczi György szerencsétlen hadjárata a lengyel koronáért, és ennek következménye, az 1658-as tatárjárás. Ennek al-

9

kalmával halt hősi halált városa védelmében Nagy Szabó Ferenc. Legalább is régebben a legtöbben így vélekedtek, míg Kelemen Lajos, a krónikaíró és a marosvásárhelyi szabó céh viszonyát elemezvén, arra a gondolatra jutott, hogy talán mégsem a tatár lándzsája, vagy puskája vetett véget az életének, csak a krónikában az utolsó bejegyzés esik 1658 augusztus huszonkilencedikére, de a temetés a rákövetkező év januárjára esett. Én a magam részéről nem látok semmi ellentmondást a két változat között, sőt nagyon is el tudom képzelni, hogy az augusztusi ostrom alkalmával sebet vett a mester, s öreg szervezete a megterhelést már nem bírta ki, sebe miatt legyengült, s a következő év elejére meghalt. Ez is a város védelmében elszenvedett hősi halál!

A mű Eredetileg leltárnak, „regestrumnak” szánta, és nem is őneki jutott eszébe, ő csak nagyapja, Borsos Sebestyén írását folytatta. Hanem aztán. Hogy megjött hozzá a kedve, saját krónikát kezdett el írni, s abban az akkor élt polgáremberek szemszögéből láttatva a történteket, előszörre 1653-ig írta meg. Akkor vagy abbahagyta egy időre, vagy elveszett egy része, de inkább az előbbi történhetett. Mert az addig történt eseményekre úgy utalt, talán később, mint aki nem kívánja folytatni. „Ezeket az írásokat régi minutáimból én Nagy Szabó Ferencz, kezeimmel kezdettem kiírni die 20 febr, 1653, én Szabó Ferencz, és ma végeztem el úgy mint die 15 july. Ezentúl a mi illendő lészen, meglátom mire segit Isten ő szent felsége. Glória Deo.” Végül azért mégis folytatta, alig valamivel később, mint ahogy abbahagyta. Úgy tűnik, vagy felismerte, hogy nagy dolgok fognak történni, vagy az öregség eljövetelével több ideje lett, s folytatta az írást. Igaz, a krónika tartalmazza a közbeeső éveket is, de azokban az időkben több szó esik a nagypolitikáról, mint az emberközeli dolgokról. Vagy hozzájutott a nagypolitika megfigyeléséhez, vagy, ez a valószínűbb, később folytatta a krónikaírást — emlékezetből. Érdekes a szerző hozzáállása azokhoz a nagyemberekhez, akiket ma, kivétel nélkül, mint majdnem héroszokat tisztelünk. És meg kell mondjam, az eredményeik ismeretében, teljes joggal. A kortárs, polgárember azonban más szemszögből nézhette a történteket, mert, legalább is eleinte, nem a legkedvezőbb véleménye volt úgy Bocskay Istvánról, mint Bethlen Gáborról. „A harcz die 28-a octobris lőn 1599-k esztendőben. De e tájatt, hogy Mihály vajda Erdélyre és a Cardínalisra készüle, alsó Magyarországban Bocskai István is nagy hajdú és magyar haddal megindulván, bejött Erdélybe, ágyukat és egyéb lövö-szerszámokat is

10

Dobogó

hozván magával. Nem tudom, hogyha a német császár akaraljából volt é, vagy nem? de úgy látom, hogy ha a Mihály vajdánál elébb érte volna a Cardinalist, Ö is belé kapott volna a fejedelemségbe. De már a vajda a Székbe is ült vala .” „1619 esztendőben az apám volt bírája a városnak. Ebben az esztendőben már öszifélt hadait indítván Bethlen Gábor, íelméne először Kassára, de azután feljebb szintén Ausztriába elérkezének. Volt török is véllek — elég nagy puszlillást löltének el. Elöljáróban Posonnál voltak német muskétások — tizenöt száznak hirdetlek lenni — a városba szoritották és ott vágták le őket. Nem sok napok múlva a posoni koronatartó-helyet is megadták, és a koronát aláhozák Bethlen fejedelemnek. Melyet — csak magában lévén némelyekkel — önnön maga a fejébe tett mintegy tréfaképpen, és a palástol magára vette , s czipellősét, vagy bocskornak mondják — a lábára kötötte és a pálcát kezébe vette s ezt mondotta : „ímmár légyén hála Istennek! ezt kerestem, megleltem és nem mondhatom, hogy a magyar királyi korona fejemben nem volt. S esmét mondott: Bizony mondom urak, hogy ez majd csak mintegy fársángos dolognak látszik nékem. És ezt mondván, levetkezett belölle.” Hogy aztán igazak voltak-e az információi, ezekről az emberekről, amiket a krónikájában megírt, azt ma már nem lehet tudni, én legalább is, nem tudtam máshol meglelni őket, hanem hisz a nagyok is szoktak tréfálkozni, s a hatalomra is csakúgy vágyakoznak, mint mindenki más. A fontos inkább az, hogy mit tesznek vele azután, ha a hatalom már megvan. Később úgy tűnik, megbékült e fejedelmekkel, sőt Bethlen egyik tisztség-viselőjének az unszolására foglalta el az ominózus görgényi udvarbíróságot is, amelybe, mindenki véleménye szerint, lényegében anyagilag tönkrement. Sportoló nyelven szólva, úgy megroggyant, hogy életében sem állt már fel belőle teljesen. Végülis, polgárembernek más a fontos, mint például a katonának. A polgár stabilitásra és közbiztonságra vágyik, hogy a mesterségét nyugodtan tudja folytatni, s különösen áll ez a szabómesterre, aki egy ruhát bizony több idő alatt készít el, mint a hentes a kolbászt, s akkor még lennie kell olyannak is, aki azt tőle megveszi. Még akkor is igaz ez, ha éppen egy efféle kardforgató szabómesterről van szó, mint a mi krónikaírónk.

Értékelések Nagy Szabó Ferenc mint író is különleges. Ha stílusában nem is annyira, ítéleteiben jelentősen eltér a többi erdélyi emlékirat-írótól. Sokan ezt polgári származásának, életmódjának tudják be és részben igazuk is van. De csak részben. Mert most már látjuk, katona is tudott ő lenni ha kellett, szabómester is, író is, és a nemesi életforma sem állt tőle távol. Maga ír-

ja, hogy egy faluban hat porta jobbágya van a családnak. Igaz, ezt öregkorában írta, lehet, hogy élete folyamán szerezte őket. Életrajzát megírta gróf Mikó Imre, a krónikájára támaszkodva, később Kelemen Lajos, a nagy levéltáros, Szabó T. Attila mentora bővítette ki ezt az életrajzot a szerzőnek a marosvásárhelyi szabó céhhez való viszonyával. De sokat, annyit mint a többi emlékirat-íróról, ma sem tudunk róla. Pedig Mikó Imre nagyra értékeli, és Erdélyi Történelmi adatok című hatalmas gyüjteményében teljes terjedelmében közli. Amit a többiekkel nem tesz meg. De szóban is közli különleges értékét jelző véleményét.

„Könyvem zömét — úgyszólván alapját — teszi Borsos Sebestyénnek, Nagy Szabó Ferencz által folytatott krónikája, s valódiképpen csak a Nagy Szabóé 1550-on kezdve 1658-ig. Mert az elsőé — mint később megjegyezve lesz — 1490-től 1560-ig jobbadán másoktól kölcsönzött egykorú följegyzések összeállitása; újak benne csak az 1560-70-ig terjedő korszakróli saját tapasztalatai. Az utólsónak emlékrajza ellenben, ...a fölvett kort embereível és közállapotival együtt, egyszerűsége niellett is oly erőteljes és szépen folyó magyarsággal festi, hogy teljes kiterjedésben napfényre hozni jónak láttam.” Marosvásárhelyi polgár volt szívvel-lélekkel. Érte húzott kardot, ha kellett, és életét is szeretett városáért adta. Egy időben sokat beszéltek az erdélyi lélekről, mások, a kifejezésen egy kicsit változtatva, az erdélyi szellemről. Valami különös lehetett ez az erdélyi lélek, ha ennyien, köztük nagy írók és költők, ilyen komolyan vették. De mik is voltak a fő jellemzői annak a bizonyos erdélyi léleknek? Ha pontos meghatározást nem is tudunk adni, ismerjük a különbségeket, amelyek a magyarországitól valamennyire elhatárolják. Rögtön az elején két, látszólag egymásnak ellentmondó kijelentés: „Az erdélyi ember mindent komolyan vesz!” „Az erdélyi még a halállal is tréfálkozik!” Az ellentmondás csak látszólagos. Végül is, ebben a sok nép lakta kis országban valahogyan élni kellett, s tán irmagja sem maradt volna ott a magyar embernek mára, ha nem veszik komolyan az életet. De viszont, ugyanúgy pusztult volna el a népe, ha nem képes ugyanazt, amit oly véresen komolyan vesz, másrészről tréfák témájává tenni. Sok ellentétes érdek közé beszorítva, valahogy, ha erővel nem megy, akkor kitartással, ha azzal sem megy, akkor tréfával ütve el a dolgot, sok munkával, nemegyszer vére hullatásával, de igen sokszor fogak csikorgatásával mégis csak élve maradni. Hát ahogy a székelyekről írják, hogy „békeidőkben mindig katonák, háborús idökben pedig jobbágyok

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM kívántak volna lenni”. Ez talán az erdélyi léleknek a másik arca. Megalkuvásnak szokták nevezni, rossz értelemben értelmezni, pedig semmit sem akartak az istenadták, csak életben maradni. Ma sincs különbül. Ha a nyílt erőszak háttérbe vonult is, a csendes, de irtóztatóan erős sodrású vízhez hasonlító élethez való hozzáállás ugyanaz kell legyen, ha nem kívánnak mássá válni az emberek, mint amik addig voltak. Csoda-e, ha ezeknek az embereknek a véleményük más néha, mint a más távlatokból szemlélődő történészeké? Csoda, ha olyat is látnak, ami mellett más észrevétlenül megy el, de ők abból következtetéseket vonnak le, amely következtetések meghatározzák aztán a jövőjüket is? És végül is: nekik kell ott élniük, nem pedig azoknak, akik őket kritizálják! Ugyancsak a helyzetből, és természetesen annak mélységes átérzéséből fakad, még ha az 1568-as Tordai Országgyűlés végzéseitől eltekintünk is, az erdélyi embernek a különleges toleranciája vallási és nemzetiségi kérdésekben. Ilyen tekintetben az erdélyi ember lelkivilága sokkal közelebb áll valamikori lovasnomád őseink lelkivilágához, mint magyarországi társaiké. No hát éppen a Nagy Szabó Ferenc esetében, en-

11

nek az erdélyi léleknek a születési körülményeit lehet tetten érni. Talán a szülési fájdalmakat. Sokmindent másként látott, néha alighanem tévedett is, néha rosszul volt informálva, olyankor később, mikor belátta tévedését, nem siránkozni kezdett, hanem egyszeriből úgy kezdett viselkedni, s írni is, ahogy megkívánta az éppen élt élet, mert másképpen talán meg sem maradhatott volna. De hát végeredményben ugyanazt tette sokszor a legnagyobb fejedelem, Bethlen Gábor is. Aki még kortárs is volt.

Kerecsenfészek (Bp. III. Csobánka tér 1.)

Feb. 21.: prof. Béles Lajos: A huszárság története Már. 7.: Rumi Tamás: A Kárpát-medence szakrális geometriája Már. 21.: Dr.Tóth Judit: A tarnaszentmáriai pecsét titka Már. 28.: Dr. Tóth Ferenc: Fegyverek a szellemi szabadságharchoz Ápr. 18.: Dr. Aradi Éva: A Hold fiai, a kusánok Ápr. 25.: Dr. Horkovics-Kováts János: A magyar nyelv ősisége Az előadások délután 3 órakor kezdődnek. Támogatás: 800 HUF

Mindenkit szeretettel várunk!

Szőke István Atilla:

Nagy bolyongásaim

Nagy bolyongásaim során, lelkem már sokszor költözött, érkeztem távol-messziről, ’hol éltem fényrögök között.

Kitárt szárnyam keresztalak, Isten az égre tette föl, emelkedő Nap testiben, hajnalonként föltündököl.

Most éppen szép szarvas vagyok, agancsom közt napfény pihen, nem lassít semmi szélvihar, száguldok erdőn s réteken.

Nagy bolyongásaim során, lelkem már sokszor költözött, érkeztem távol-messziről, ’hol éltem fényrögök között.

Vágtató négy patám nyomán, repked százfelé földgöröngy, az égen ezer csillag ég, megannyi Isten-szórta gyöngy.

Most éppen tán ember vagyok, nem tudom, hogy jöttem ide, Istennek ajánlom magam, de más nem ismerhet sose.

Nagy bolyongásaim során, lelkem már sokszor költözött, érkeztem távol-messziről, ’hol éltem fényrögök között.

Így járom földi útamat, testemet hordozom, viszem, már érzem, sőt most már tudom, nagy terhet tett rám Istenem!

Most éppen szép madár vagyok, tollam hegyén holdfény lebeg, csőrömben örömhírt hozok, körül vesznek lágy fellegek.

Mikor majd elhív újra Ő, a lelkem ismét költözik, millió szép csillag között, állandó fénybe öltözik.

12

Dobogó

Levél a magyar lányokhoz Drága magyar lányok! Úgy szólítalak én titeket, ahogy atyáitok, bátyáitok, őseitek tennék, kik szívből szeretnek. Jogon teszem ezt, mert egy és oszthatatlanként magyar vagyok. Nem zavarták meg gondolataim újságok meg mindenféle képernyők. Azok segítettek megmaradnom a valós magyar földön, kik előttünk jártak. Mind magyarok és őseink messze magyar földekig. Ahogy fordul a kerék, úgy ti vagytok legfontosabbá szerte az egész Kárpát-hazában — míg ha a hegyeknek keleti oldalain is látjátok a Napot felkelni. Most lépéstek és tetteitek szülik meg a jövőt. Mindazt a tudást, mit őrizünk nagy-nagyot, csak ti tudjátok átadni az eljövő magyaroknak. Azok kik elmenőben vannak nyugati hívások felé, azok kik maradnak jól és azok kik már eszük megjövén és szívük megtérvén, hazafelé tartanak jót tenni és élni. Nektek szülnötök kell! Szülni és nevelni, nevelni és megtartani. Nem omlani gyönge szelekben! Hogy bírták anyáitok és nagyanyáitok, így! A magyar esküvő esküvését szó szerint véve élték. Igaz kincset hordotok méhetekben. Hallgassátok, mit mond a magyar anyák szentségéről az áldott munkásságú Daczó Árpád, Lukács atya ferences szerzetes: „… a szeretőmet babámnak nevezem. Mert ő lesz az enyém úgy, általa, az ő jövendő bőségéből az én életembe is beköltözik az igazi, az égi Babba, aki áldó, óvó istenanyai kezét akkor tárja igazán fölénk, amikor az én otthonom bölcsőjében ringó gyermekem fölött, az én babám dúdolgatja altató dalát. …az ablakon besütő ragyogó napsugárból fon glóriát a babám, a feleségem feje fölé.” Istenünk által szentelt anyaság ez, ami erősen óv és távol tart az öröm nélküli üres élvezetektől, amik sok irányból züllesztik mai fiatalságunkat, egymástól pedig távol tartja a közösség tagjait. Napot és Holdat imádni sosem volt szentségtelen, hiszen azt kell legjobbá szeretni, mi életünket adja. Apám a Nap és a Nap apám, nem más. Anyám a Hold és a Hold anyám, nem más. Nem más. Ereszkedj fel ahhoz, ki állatot nevel és túrót, sajtot készít, ki saját ruháját ölti magára és ismeri Istenét, csillagait. Szüljetek hát, mint az Aranyoskert beérett gyümölcsei, ne bénítson a megélhetés félelme, mert a sok magyarból lesz erő és megélhetés. A sok magyarból, kik mind egymás tekintetét keresik (nem fürkészik mint mások). Nézzetek szét, tudják már ezt nehányan közülünk és teszik is rendre (nem pedig trendre). Szüljetek sokat, szüljetek magatok örömére, férjuratoknak, Babba Mária oltalmazó örömének, szüljetek a Kárpát-hazának Alföldön és Őrségben egyaránt. Szüljetek Felvi-déknek és Vajdaságnak, Várvidéknek és Kárpátaljának, szüljetek Erdélynek és Bukovinának úgy mint teszik Moldvában azt ügyesen. Ejteni szoktuk a szót, mert úgy van az mint a vetőmag, milyent szórunk olyan kelik belőle. Hát a szót ejtsétekvessétek mindég magyarul, mert abban sok titok alszik,

mit utódink nyitnak majd ki a világnak jóravalóságára. Amint e szavak még dalainkkal szólnak vagy meséinket hallgatják így gyermekeink, az már a növekvő bölcsesség, higgyétek. Ott vannak néktek a kertek, a nevelésnek és az anyaságnak házon kívül eső részei. Megtanuljátok a Hold szerinti vetést, melyik növénykét hol és hogyan lehet tisztán növelni. Sarlós Boldogasszony jelölése, a tőszakító ünnepek, Szent Anna napjának hagymája, az esős nap utáni kapálás, a jövő évi magvak elrakása, az esővízgyűjtés és a föld amit nem adhattok örökségtekből semmi pénzért, és amit Szent Királyok törvényei védenek! Fű nem kell, az van már sok is mások kertjei helyében. Ahogy gyermekeket neveltek, neveljetek úgy növényt, állatot. Mindezek egymást is segítik. A főzésnél tudni akarjátok szándékkal, mint készül a jó étel a konyhában, a helyen ahol a család sorsvetése alakul. Odafigyeléssel lesz íze, vagyis lelke az éteknek és lelkesül általa is a család. Jó étket jó konyhában, ez a magyar hagyományban a szeretet konyhája. Vesd el a tömegek étkeit mert olyan nincsen, azt mindig kufárok találják ki tehetséget mímelve. Néped igaz ételei felé haladjál magyar lány meg asszony, az is az Egy felé visz. Csak mi jó, az teszi ezt, a többi pornak való. Figyeljétek ki kemencét épít régi mód szerint, családot épít az, a tűz helye a család helye. Meg hűtő nélkül is lehet finomat eltenni sorban hosszú időre, s mi sok itt, azt másért cserélni lehet a szomszédasszonnyal, miből neki lész többje. Csak így pénz nélkül. Elkezditek és folytatódik az, meglássátok majd. A sütés-főzés elmaradhatatlan része az élő tűz, amit a ház asszonya is tisztel, hiszen ő a család Boldogasszonya és jól viseli dolgát minden családját szolgáló erőnek és szentségnek. A földből nyert gáz az idő régi tudása mi föld alá rejtezett és így erőszakkal előhívva az élő dolgokat — a főzést-sütést is így — szolgálni nem tudja jól. Ne szégyelljetek a hagyomány szerint öltözni és öltöztetni, mert aki megszól érte, azt nem a gúny vagy megvetés beszélteti, hanem irigy és zavarban van semmittudása okán. Az a sok jel és ékesség a ruhán mind rólunk mesél, miket nekünk tudásunk okán mindenképp érteni, használni kell. Beszél a ruha viselőjéről mindenfelé, kérdeződni sem kell. Tejjel meg vászonnal ti gazdálkodok, az a mesterség, nem a Pénzek Házában üzletasszonykodni. Mint mégy akármerre a Kárpát-hazában, ne az idegen nyelveket halljad, csak ma-gyar földet lássál mindenben, mert igaz szívvel az igazat látod. S kik idegenek is élnek rajta, azok már rég nem idegenek, s kiket te szült majd, szelídlő pásztoruk az lészen. Ne feledjétek az Egyet. A férfi a nőtől, a nő a férfitól lesz egy, és nem egyedül. Az Egy így mindenben benne kell legyen, házasságban, gyerekben, erőben. Most ott a leginkább. Keressétek a: Levél a magyar ifjakhoz sorait ott, kiknek az szól. Mindezekről szót vessetek, mert kikel és nagyra lesz aratásra.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

13

Levél a magyar ifjakhoz Hozzád szólok, ne tekingélj! Ahogyan fordul a Nap és ahogyan a Hold fordul, köztök lészen örökké a Csillag úgy mint szép magyar népünk itthon az egész Kárpát-hazában. Ám ez körforgás lészen mindig, miből úgy minthogy sokat kap népünk, úgy abba sokat tenni is kell. Nem idegenek és ingyenélők jogtalan kezébe mint most történik már nem sokáig, hanem népünk magunk gyarapítására. A legfontosabb igaz törvény így szól: Termőföld, mező, legelő és hegy minden a tiétek naptárok előtti idők óta, mit utódaitoknak megbecsülést tanítva kell maradéktalan továbbadni. A földet kísérje a hagyomány az igazság és a szeretet. Az ilyen időtlen helyeken földdel és élettel kufárkodóknak helye sosem volt mégha keresték is. Magyar hazában helye és feladata nektek van, magyar ifjaknak, mert a fának törzse vagytok és a háznak oszlopa. Napot és Holdat imádni sosem volt szentségtelen, hiszen azt kell legjobbá szeretni, mi életünket adja. Apám a Nap és a Nap apám, nem más. Anyám a Hold és a Hold anyám, nem más. Nem más, de kevesebb se. Ereszkedj fel ahhoz, ki állatot nevel és túrót, sajtot készít, ki saját ruháját ölti magára és ismeri Istenét, csillagait. Ne hagyjátok neveinket. Ostoba ki nem hiszi hogy a névnek ereje van, és kapott neved életed minőségét adja atyáid öröksége mellé. Nem veszhetnek szét régi neveink, adjátok azokat jogos örököseinknek, kik születnek sorban ágyékitokból. A férfi Napja világolja be a családot, benne az asszony Holdja rendezi oda meg vissza ezt a fényt. Úgy a tűzzel a férfi gazdálkodik, a vízzel az asszony. Más igazsága pározásnak nincsen, mert az azonos neműek nemtelenek lesznek és a Rontást szolgálják akaratlanul, örök törvényeket borogatnának, ha bírnák. Így válassz jól leányt, hogy többször ne kelljen, mert gyermekeket szül majd neked meg magának meg nekünk többieknek. A gyermek maradás és a népünknek bőség, nem nélkülözés csak hitetnék ezt velünk. Vigyáz téged, ha te is vigyázol őrá, csak mindenére figyelni kell. De azt úgy is kell. Hagyjad menni, ha anyját keresi. Később keresni fog majd téged is. Akkor is ott leszel neki. A gyermekek is érzik, mikor kell apjuk vagy anyjuk tanítása nékik, ke-

resni fognak akkor, ne menj hát meszszire. Kérdezd az öregeket! Tisztelettel. Tudjad rokonaid nevét is, lehet nem is tudják, hogy ismernek téged. Tudjad vagy keresd hetet visszafelé, szüleid kiktől lettek, sok zárat nyit majd ez a kulcs. Ha tovább is tudod, arra még jobban vigyázz. Örökséget nem herdálunk, ahhoz tenni kell, attól örökség és nem céltalan gyűjtögetés. Ugyanígy a hagyománnyal se lehet bótolni. Mindennél fontosabb lesz barátok társasága meg a közösség élőhelyeden. Figyelj. A butítást kísérje érdektelenség, a fenyegetést nyugalom, az agressziót öszszefogás és összetartozás, a hagyományt időtlenség, a magyart szeretet. Ne pártoskodj, mert menj az egy felé minél erősebb nincsen. Mind úgy maradunk talpon, ha sarkunkon állva várjuk a világ fordulását és nem nyakunkot felfelé nyújtogatva akarjuk előre látni az eljövőt, hanem figyelemben, gondolkodva és egymással mindent megbeszélve. Egymásnak szóljatok sokat és sokan, a nem titkolt híreknek ne higgyetek. Ne feledjétek, aki örök értékeket birtokol saját műveltségéből, azt tántorítani, vezetni nem lehet, mert világát jó irányba fordítja mindég. Sok van miről magatok kérdezés nélkül tudjátok, hogy rosszra vivő szokás, hagyjátok el vagy fel se vegyétek, hisz nem úgy kell tartozni valahová, hanem szív szerint. Poharad csak jó szívből ürítsed barátok között, s úgy mint igaz, hát elég lesz egyszer is. Így maradsz meg poharad lényegénél. Éneket, táncot ne szégyellj, mert egészedet szolgálja, óvja és kérdezni, keresni fognak általa. Érdekessé válsz, és túlleszel az érdekességen, mert magaddá leszel tőle. Az állatok tartása nem passzió a gyerek számára vagy újgazdagok magyarkodása, hanem régi szerződés állattal és az Öregistennel egyszerre. Sok részlete van, nem itt kell most elmondani. Amikor tüzet teszel, a legjobb fát válaszd és tüzed bölcsességét fényeli át. Hitvány fából hitvány tűz csak hitványságot takar látásodat vakítva el. A bogrács a férfiember eszköze, az abban teremtett étel rítus a világ magyar szemmel látásáról, a pásztorok valóban szent tudásáról és a magyar lélek szertartásáról. Úgy is kell tisztelettel főzni véle. Finom lesz és sokan kérnek majd belőle.

Asszonyaitokat is terelgessétek az évszakos étkek főzésének szokásához, gondoljatok egyet a köröttetek termő föld javaival. Amit földetek ad, azt frissen fogyasszátok saját kezetek alól, hiszen tudjátok történetét. Az ételeknek valót közelről teremtsétek, amit magatoktól még nem lehet. Az állataitokét is. Mindenhol és mindenben az erőt lássátok, az kell most igazán. Feltölt és közelebb hozza őseink tiszta hitét minden dagályosság nélkül. Egyszer csak megérkezik és nem kíséri hangos feltűnés. Hívjátok ki menni készül meszszire, mert itt kell erősnek lennünk. Meg messziről hazafelé jövet. Vezetőt úgy válasszatok magatok közül, kit ismertek gyerekkortól, tudjátok viselt dolgait, és nem ismeretlent emeljetek fel, kit valaki dicsér ki maga is régen ott hagyott titeket. A vezető addig marad vezető, míg tud maradni vezető és nem míg akar. Végezetül pártoló tanácsom, hogy ne féljetek. Meg ne féljetek mindezeket megtartani és megélni, hiszen a magyar út mindég is ez volt, más nem is lehetett még ha próbáltuk volna is a világ örök bolygatóinak súgásait követve. Minél távolabb akarják tudni a magot a földjétől, mert félik a növekedését, ami visszateremti az észt a világba. A jövőnk ti vagytok okosan és ez a föld, és itt vagyunk egymásnak mind magyarok. Magyarok saját hagyományukban. Öregisten és Boldogasszony áldását kérem mindannyiunkra, az erőnk mindég is megvolt hozzá, csak benne gyökeredző hitünket akarták szétsemmizni. Éreztessétek mindannyian magyar ifjak, hogy ez nem lesz így ma sem. Mint mégy akármerre a Kárpát-hazában, ne az idegen nyelveket halljad, csak magyar földet lássál mindenben, mert igaz szívvel az igazat látod. Attól te még más népeket bántani nem akarsz majd ezután sem, és köztök is megtalálod azokat, kik eszök és szívök egy helyen tartva szót értenek a félrevezetettek és megfélemlítettek dühével. Itt vagyunk köröttetek, nézzetek nyugalommal szét. Induljatok tenni, mert mindenünk megvan csak időnk a legkevesebb reá. Induljatok, mert mindanynyian indulunk. De nem elfele Magyarországból. Mindezekről szót vessetek, mert kikel és nagyra lesz aratásra. JÓNÁS CSABA írásai

14

Dobogó

A vasi Jáger Józsi faragványai SZELESTEY LÁSZLÓ Két Jáger József nevű faragóról is tudunk a Dunántúlról. Akinek most a munkásságát ismertetjük, Horváth József néven látta meg a napvilágot, Káldon — Vas vármegyében — 1817. június 28-án. Azt, hogy miért kapta a Jáger nevet, sem a levéltári, sem a helyszíni, Káldon történt kutatások révén nem sikerült tisztázni. Élt egy másik kiváló faragó, akit Lenti József néven rögzítettek a matrikulák. A somogyi kanászról a jeles néprajzkutató, Madarassy László a gyűjtőnaplójában kiemelten szól, s a róla írtak alapján joggal következtethetünk arra, hogy táltos volt. Arról pedig, hogy betyárkodott is, Gönczi Ferenc emlékezik meg a Somogyi betyárvilág című 1944-ben Kaposvárott kiadott könyvében. S akiről pedig nemcsak a betyárhistóriák, hanem alkalmasint a népdalok is regélnek —

„Jáger Jóska ol híres volt Hogy még koporsója se volt Ott fekszik a föld gyomrába Egy nagy fekete Subába” —, a Tálas József névre hallgató, a XIX. század huszas éveiben Heves, de még fentebbi, Gömör vármegye területén is portyázott. Azt pedig, hogy miért éppen a múlt alkalommal, az előbbi számban ismertetett zalai faragó, a Csertalakoson 1811. október 25-én született Németh Mihály bemutatása után írunk a vasi Jáger (Horváth) Józsefről, azt a kettőjük közötti, több szálon is bizonyítható kapcsolat magyarázza. Kutatásaink korai szakaszában a kisebb-nagyobb megoldásbeli és stiláris hasonlóságok alapján kettőjük életművét még egy alkotóhoz, nevezetesen Jáger /Horváth/ Józsefhez is kötöttük. Csak később, az idevágó tárgyegyüttes gyarapodását követően bizonyosodott be egyértelműen a két, majdnem párhuzamosan futó életmű különállósága. Kapcsolatuk pedig onnan adódott, hogy a fiatalabb pályatárs 1838-ban Szombathelyről Zalaegerszegre kísérve — vizsgálati fogsága során — személyesen is találkozott Németh Mihállyal és ismerkedett meg annak karakteres, ekkor már messze földön híres spanyolozott kompozícióival. Jáger Józsinál ezt követően jelennek meg a párokba rendezett alakos jelenetek. Itt kell megemlíteni, hogy a XVIII. század második felében kialakult, sajátos, egységes stílus- és formajegyeket felmutató pásztorművészet darabjainak jó része ún. rabi munka, tehát a börtönökben készült faragás, méghozzá nagyon egyszerű eszközzel, legtöbbször egy elkopott, régi borotvából kialakított bizsókkal. Ezzel azonban szinte mindent megcsinál-

Mángorló részlete, 1840. Egyházashetye, Vas megye. Savaria Múzeum, 59.33.1

hattak: karcoloztak, véstek, spanyoloztak vagy éppen reliefszerűen megformált dombor-faragásokat készítettek. Az viszont többé-kevésé még mindig rejtély, miként lehetett ilyen finom megmunkálású, míves tárgyakat készíteni az év jó részében hideg, sokszor fénytelen börtönök mélyén. Az 1830-as évek közepétől viszont az áristomok mellett rendre felépültek a már sokkal jobb körülményeket, ugyanakkor megfelelő faanyagokat és az ezek megmunkálásához szükséges eszközöket is biztosító dologházak. Deklaráltan azért, hogy a munkalehetőségek biztosításával rabtartóik ilyen módón is hozzájáruljanak a rabok valamiféle megnemesítéséhez, jobbításához, embervoltuk megőrzéséhez. No meg persze azért is, hogy olcsóbbá váljon a befogottak tartása. De, mint azt éppen a faragónk, Jáger Józsi nevét is rögzítő egyik irat is bizonyítja, az elvásott cipő vagy csizma megjavítatása így sem ment egykönnyen. Éppen ez az említett dokumentum a bizonyíték rá, hogy a jó kézügyességgel rendelkező juhászlegényt is foglalkoztatták a szombathelyi a börtön mellett 1836-ban felépült dologházban. Különböző fából kialakított eszközök, szerszámok kerültek ki itt a kezéből. De jutott ideje egy-egy ajándékba készült mángorló vagy éppen tükrös megformálására is. S itt, a dologházban már a Németh Mihály remekeit is megismerő, azoktól inspirálódó vasi faragópásztor a figurális kompozíciói kiala-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

15

Tükrös két oldala, 1840 körül. Vas megye. Savaria Múzeum, 59.303.1

kításához rendre felhasználhatta az újabb, eszközigényesebb technikai eljárás, a spanyolozás alapanyagát, a több színű méhviaszból, gyantából és festékanyagból „vegyített” spanyolviaszt. A börtönök, illetve a dologházak révén kisebb-nagyobb alkotói körök alakulhattak ki az idők során. Meglétükről a ránk maradt emlékanyag egyes darabjai árulkodóan vallanak: a hasonló megoldások, az azonos motívumok, de nem egyszer még az azonos színű és állagú viasz használata is. Jáger Józsi 1838-tól induló újabb, kiszínesedettebb korszakának egyik legszebb darabja a hetyei (egyházashetyei) plébános szolgájának, Császár Mihálynak és mátkájának, Kis Magdolnának 1840-ben készült ajándék, egy piros és fekete színnel spanyolozott mángorló. A másik, ugyancsak a szombathelyi Savaria Múzeum pásztorfaragás gyűjteményét gyarapító tükröse bizonyítja, hogy nem csak a zalai Németh Mihály, hanem a Sopron vármegyei jeles faragó, Király Zsiga munkásságát is jól ismerte. Ennek a kis tárgynak a

két oldalán látható kompozícióival, nevezetesen a két eltérő karakterű betyár találkozásának és a betyárnak virágot (virág-virgó!) kínáló kedvesének a kánonszerű megfogalmazása nyomán bizonyította Pap Gábor a Király Zsiga-i változat elveszett oldalának hiányzó kompozícióját, vagyis a két találkozó betyár kézfogá-sát. Jáger Józsi munkásságának egy másik darabját azért is tartjuk fontosnak az életműből kiemelni, mert ez a stílusjegyek és megoldások alapján kétséget kizáróan még az 1830-as években készült. S ebben az időszakban ez a szaruból formált sótartó sem itt, sem a későbbi igazi „hazájában” Somogyban nem hogy nem volt divatban, de még csak hasonló párját sem ismeri a kutatás. Csak később, az 1840-es évektől jelennek meg ezek a remekmívű kis darabok, főként karcolt, ritkábban spanyolozott változatban. A Nyugat-Dunántúlon viszont csak elvétve került elő néhány ilyen, ám a somogyi darabokat kvalitásukbanmeg sem közelítő példány. Azzal viszont a kutatás mindmáig adós, hogy ez miért ala-kult így a nyugati végeken!...

Sótartó és kiterített rajza. 1830-as évek második fele. Baltavár (ma Bérbaltavár). Savaria Múzeum, 59.274.1

16

Dobogó

A Szent Korona és az alucsajdengi hun korona párhuzamai 3. rész VARGA GÉZA (Folytatás az előzőszámból) Csüngők csak a Szent Koronán vannak, az alucsajdengiről hiányoznak — ez az eltérés azonban nem jelentős és talán meg is magyarázható. A feltehetően hun hagyományt követő szibériai sámánkoronákon sok példát találunk a csüngőkre is, azaz lehetséges, hogy a hun hagyománynak általában része volt a koronák csüngőkkel való felszerelése. A Szent Korona csüngői a Szent Korona alá tartozó országokat jelképezték, azaz az eltérésnek talán a két hun állam szerkezete közötti különbség adhatja a magyarázatát. Az alucsajdengi hun uralkodó egyetlen állam felett uralkodhatott, vagy nem tartotta fontosnak az alárendelt államocskák csüngőkkel való jelzését. A csúcsdíszek formai eltérése és tartalmi hasonlósága. Az alucsajdengi koronán (az uralkodó fején) turulmadár ül, amint ez gyakori jelenség a hun eredetű párthus uralkodók esetében is. A Szent Koronán ezzel szemben egy keresztet találunk, amely egy keresztény koronához jobban illik, de része volt az ősvallási jelkincsnek is (a székely rovásírás kereszt alakú „d” betűje a Du/Dana szójeléből keletkezett, amely az Isten egyik nevét jelölte, A Szent Korona s amelynek köze lehet a Duna csüngőinek körbe zárt nevéhez is). keresztje a kínai írás Föld jelével és a széVan e koronákon tapasztalható kely írás "f" (Föld) jelképváltásnak egy megfelelője a jelével azonos magyar címerhasználatban is. Géza fejedelem előtt a hunok és a magyarok sasmadarat használtak címerállatként (így ábrázolja Attilát is a Képes Krónika is). Géza fejedelem korát és az ő idejében bekövetkező vallásváltást követően azonban a turul helyett a kettőskereszt kerül a királyi címerbe. A kettőskeresztet a hunok is használták: a Tejutat, a véle azonos Istent és a tőle származó uralkodói hatalmat jelképezték általa. Címer szavunk egy korábA kubánvidéki hun ban sisakdíszt jelentő szóból diadém kettőskeresztje madarakkal származik, azaz pontosan azt

Az alucsajdengi hun korona boltozatának oldalnézete; a túlhangsúlyozott szarvak egyrészt a "király" fogalom jelképei, másrészt székely jelek segítségével a Jóma olvasatot adják

a folyamatot és azt a kort idézi, amelyben a hun és párthus uralkodók fején lévő sasmadár a Képes Krónika címerpajzsára költözött. Törvényszerű volt, hogy ez történt a hun-magyar címeralakokkal (a turullal és a kettőskereszttel) is, amelyet a hun korban a fejen viseltek, a magyar korban pedig a címerpajzson látunk viszont. E változási folyamatba illeszkedik az alucsajdengi hun korona sasmadara is: ha a magyar címerekben a pajzson látható a madár, akkor a hun korban a fejdíszen kellett lennie. Mivel mindkettő az Isten jelképe, nincs eltérés a mondanivalót illetően. A koronák csúcsán az Istenre utaló jelképet találunk mindkét esetben. Ráadásul a hunok használták a kettőskeresztet is, azaz nem volt ez az eltérés jelentős. Talán az indokolhatta a cserét, hogy a keresztény korban a kettőskeresztet könnyebben Attila hun uralkodó turulos pa- elfogadták a keresztény uraljzzsal a Képes Krónikából kodó koronáján és címerében, mint a sasmadarat. A hun-magyar dinasztia pedig ugyanolyan szívesen használta a keresztet és a kettőskeresztet is, hiszen azzal korábban is éltek, a váltás nem okozott elfogadhatatlan törést a családi jelhasználatban.

A negyedelt boltozat Mindkét korona boltozata negyedelt. Más adatok mellett ez is arra utal, hogy a hunok ismerték a négy szent folyó ősvallási képzetét és hagyományát. Az alucsajdengi hun koronán a szarvak a Tejúttal

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

17

A Jóma ligatúra Az alucsajdengi hun korona túlhangsúlyozott kecskeszarvai a Jóma ligatúrát jelenítik meg; a kecskeszarv „király” jelentésű (ahogyan az Ószövetség is írja feltehetően hatti, vagy hettita előzmények alapján), ezért a szarv teljes értelme: „Jóma király” lehet; az alucsajdengi leletek között egy jelvényen is szerepel a Jóma ligatúra, ezért nyilvánvaló, hogy ez esetben is a ligatúra tudatos alkalmazásáról van szó A Szent Korona felülnézete azonos a kínai Föld szójellel és a székely írás "f" (Föld) jelével; az Éden térképe, a világ teremtett és rendezett középpontját jelöli ki

azonos égigérő fára utalnak (mint azt fentebb említettük, a szarv és a szár etimológiája közös gyökerű) — azaz a szarvak közvetve a folyót is jelzik. A Szent Korona keresztpántjain elolvasható filigránok jelzik a folyót. A négy szent folyónak a koronákon való megjelenése az uralkodót és országát a világ közepével azonosítja (a közép képzete a kínai világszemléletben is megtalálható), ahol a Teremtés megkezdődött és ahonnan az isteni rend a világ négy tája felé elterjed. A koronák szerkezete alapján feltehető, hogy a hun uralkodó is a négy világtáj urának tarthatta magát — a sumer és a magyar királyokhoz hasonlóan.

Az alucsajdengi hun korona boltozatának kiterített rajza; a négy szarv a világ négy sarkán elképzelt égbe vezető útra utal; a szarv az Ószövetség szerint "király" jelentésű; a szarv, sarok és szár „növényi szár, király, úr” szavaink, valamint az orosz cár, az angol sire és a sumer sar, sarru „király” genetikusan összefügg; a szócsalád annak az ősvallási elképzelésnek köszönheti a létrejöttét, amely szerint a kerek ég és a négyszögletes Föld a világ sarkain (az isteni származású uralkodó személyén keresztül) érintkezik

A Jóma ligatúra (a folyóra utaló kacskaringó és a hegyek rajza) így jelenik meg a Szent Korona abroncson lévő Krisztus-zománc térdén

Az alucsajdengi hun korona és a magyar Szent Korona legközvetlenebb összefüggését a mindkettőn előforduló Jóma ligatúra jelenti. A Jóma ligatúra a székely írás „j” (jó „folyó”) és „m” (a magas, mál, mart töve) jeleinek előképéből alkotott kőkori összetétel, amelyet az amerikai indiánok is használnak. A jelmontázs képi tartalma arra a folyóra (a Tejútra) utal, amely a magasba vezet — azaz Jóma isten azonos a Tejúttal. Ez az isten az özönvíz (azaz a jégkorszak) előtti, Ararát körüli Éden uralkodója volt, az ő országát szelte át a négy szent folyó. Emlékét többek között (Jima néven) az iráni mitológia is megőrízte. Tőle származnak a társadalmi együttélés szabályai és tőle eredeztették hatalmukat a hun uralkodók is. Az iráni mitológiában megőrződött annak emléke, hogy Jimától egy idő után az uralom átszállt Ahuramazdára, azaz Iránban vallásváltás következett be. Talán ez volt az oka a Firdauszi által is megénekelt Irán-Turán ellentétnek. A finn nyelvben az isten jelentésű jumala, a magyar nyelvben pedig az ima szó őrzi az Éden uralkodójának emlékét.

www.dobogommt.hu A szerves műveltség (a)lapja

18

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Veszélyes játékok — vészterhes utakon Gondolatok a magyar történeti alkotmányról, a Szent Korona-tanról, a jogfolytonosság helyreállításáról, annak időszerű kérdéseiről. 2. rész Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF Tiszteletteljes ajánlások a Magyarok Szövetségének, a Jobbiknak, a Magyar Nemzetstratégiai Szövetségnek, a Magyar Konzervatív Alapítványnak, a Civil Összefogás Fórumnak, a Magyarországért Kulturális Egyesületnek a Független Jogász Fórumnak, továbbá az országgyűlési pártoknak is, és más szerveződéseknek. Ezt a tanulmányomat még 2009 júliusában írtam. 2009-ben a Dobogóban, és Magyar Szemle júniusi számában megjelent „Mindszenty József védelmében” c. tanulmányomban kifejtettem, hogy nézetem szerint a mai magyarság szellemét, lelkét, öntudatát a liberalizmus mellett az veszélyezteti leginkább, hogy szembe kívánják fordítani a keresztény és a magyar kötődését. A hivatkozott tanulmány a jelenlegi egyházi vezetés felelősségéről, valamint arról szól, hogy eluralkodott nálunk a kereszténységet nemzetközi, internacionalista, a magyarságtól és annak hagyományaitól elszakító egyház politikai irányzat, szellemiség. A jelenlegi tanulmányban arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy erőteljes, tudatos és arrogáns az az irányzat is, amely a magyar hagyományokat a keresztény hit, és az egyházak ellen kívánja értelmezni. Nézetem szerint mind a két irányzat a nemzet pusztulását kívánó öntudat meghasonláshoz vezet. (Lásd: Alkotmányreform. Magyar Nemzetstratégia) Az egymással inkább szövetséges erők tudatos, jól megtervezett szembeállítása zajlik most körülöttünk, velünk. A Dobogóban, és a Magyar Szemlében leírtaknak nagy, a Vatikánig eljutó, máig nem lezárt hatása van. A jelen tanulmányom megírását követte a Magyar Katolikus Püspöki Kar nézetem szerint a tisztán látást segíteni kívánó körlevele. A megnyilatkozás joggal elítéli az eszmei liberalizmust és keresztény hit és egyház elleni őshagyomány értelmezést, felhívja a figyelmet az öntudatukat keresőknek, az őket érő kihívásokra, de ugyanakkor megfogalmazásában alkalmas lehet arra, hogy még a hívőkben is kétséget támasszon. Természetesen a körlevél önmagában még nem ad választ az elmúlt évtizedek örökségétől nem megszabaduló, a nemzeti öntudatot veszélyeztető, azt és a néphagyományt negligáló, a szociális kérdéseket egyértelműen nem felvállaló magyar és keresztény hit ellenes hatalommal való politikai — eszmei kollaborálására. 4. A SZENT KORONA ÉRTÉKRENDJE, A SZENT KORONA TAGSÁG MINŐSÉGE. A magyar Szent Ko-

rona szent. Ami azt jelenti, hogy élő égi kapocs teremtő és teremtett között. A Gondviselés különlegesen jelen van ebben az empirikusan kézzel fogható tárgyban. „Újszövetségi Frigyládaként”, ahogy a szent és szerető hagyomány tartotta, szimbóluma és beteljesítője annak a magyar küldetésnek, feladatnak, hogy szkíta népek utódaként a Vízözön korától, Nimród és Attila örököseiként, a magyarság és a magyar állam az örök igazságot és igazságosságot fenntartsa a világban. A Szent Korona a Szűz Anya, mint a Világ és Magyarország királynőjének koronája. Ha a hatalom teljessége a Szűz Anyáé, akkor rajta keresztül az Ő Szent Fiáé, amit a korona szent jellege is magyaráz. A koronán az egységes, a képíráson olvasható keresztény szimbólum rendszer, a teremtő ige — igazság, valamint a gyógyítás kozmológiájába, világába kapcsolja be azt a királyt, aki ezzel a koronával koronáznak, és a magyarságon keresztül, a magyarsággal együtt azokat a népeket, amely korona területén élnek. A magyarság feladata, őseink hagyományát követve és beteljesítve, az igazság rendjének élése, annak helyreállítása a gyógyítás, az okos, gondoskodó szeretet politikájával. Ez viszont csak az Istennek tetsző élet alapján lehetséges. A Szent Korona olyan különleges, hogy a magyar koronázási rendben királlyá nem az ószövetségi hagyományú szentelt olajjal történő megkenés a szükséges és elégséges aktus, hanem a teljesen újszövetségi programú Szent Koronával történő megkoronázás. Miután a korona a hatalom, a hatalom forrása éppen ezért a jogok forrása is a magyar jogrendben. Nagyon szépen írja Werbőczy a Tripartitum előszavában, hogy Magyarországon az tekinthető jognak és törvényes jogalkalmazásnak, ami összhangban van az isteni természetjoggal, az az igazság alapú jogrenddel. Vagyis senkinek nincs több kötelezettsége, mint joga. A jogok, pedig azok súlyával köteleznek. A jogokat, amelyek a Szent Koronától származnak, és amelyeket a Szent Korona véd, egyértelműen az örök isteni törvényekkel lehet összhangban alkalmazni, illetve a törvényeket ebben a szellemben meghozni. Ez a jogrend a keresztény méltóság érvényesülését hivatott szolgálni, vagyis, hogy az ember szabad döntéseivel ne tagadja meg véglegesen magát, mint az isten képmását. Ne döntsön a végérvényesen a rossz, a gonosz, a pusztítás mellett, amellyel másokat, és végül magát is elpusztítja. A történelmi körülmények következtében ez nem mindig sikerülhetett, de ott volt a szokásjog, amely leronthatta és le is rontotta, nem engedte érvényesülni a nem megfelelő tartalmú és a törvénytelenül hozott jogszabályokat. A szokásjog,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM amíg a közösség a hagyománnyal igazolt igazság alapú renden, a természetrendjével összhangban él, addig képes önmagát mások javára is kormányozni. A Szent Korona-tan, miután a nemzet évszázados, évezredes szokásából alakult, ezért nem kerülhetett szembe magával az azt éltető szokással. A Szent Korona minden rendű és rangú, magyar és nem magyar embert egyesített az iránta érzett felülmúlhatatlan tisztelettel, hűséggel és szeretettel. A repedések igaz, már a XV-XVI. század fordulóján megjelennek. A XIXXX. században már, mintegy elhatalmasodott rákbetegség, nagy nemzetközi és nemzetközi hátterű itthoni „politikai — ipar” dolgozott a repedések mélyítésén. A szokásjogra alapozott Szent Korona-tan és a jogrend szembeállításának merényletére, a hazaárulásra, lassú, következetes tevékenységével, azonban csak külső ellenséges erő befolyása, hatalma volt képes. A mi jóhiszeműségünk, megtévesztésünk majd morális gyengeségünk, Isten és a templom elhagyása nyitott csatornát ezeknek a befolyásoknak, hatásoknak erőknek. Javunkra szól, azonban, hogy végső vereségünk talán még most sem következett be. Ennek kivédésre alakítottak ki olyan törvényhozói mechanizmusokat a nemzet intézményein belül, (megye gyűlés, kerületi ülés, országgyűlés, valamint a királlyal, továbbá a „ius inertiae, a hallogatás joga), hogy a törvény, a jogszabály megfontolt legyen és általános konszenzustól, ne a pillanatnyi erőviszonyoktól, többségtől függjön, illetve a király önkényes akaratától. Az aki, átlépi a szokást, csak úgy teheti meg, hogy felrúgva az ország alkotmányos intézményeit, közjogi mechanizmusait, átlép a törvénytelenségbe. Ami a katolikusoknak a Boldogasszony pártfogása és királynői hatalma, a Regnum Marianum, Szűz Mária Királysága, Országa, az a protestánsoknak az emberi esendőség fölött álló örök isteni igazság, törvény, amely megkérdőjelezhetetlenül végső rendezője a földi viszonyoknak, az ország jogrendjének. A jogok Istenhez köthetők, ezért el nem vehetőek. A Szent Korona, és a Szent Korona-tan, így végérvényesen az ország általános jogrendjének alapjává vált. Összekötötte azokat is, akiket idegen uralom a vallás különbözőséggel a keresztény — keresztyén hiten belül megosztani kívánt. A jogok tehát az isteni örök törvényekből származnak. A földi törvényeknek az isteni mutat tükröt a magyar közjogban. Ez mind abból következik, hogy a korona szent és a korona a szuverén. A magyar király apostol. „Az apostol nem egy közösségnek a püspöke, hanem az egész Egyház misszionáriusa.” (A királyok koronázásakor a felkenés a püspöki hatalom átadását is jelentette, mint egyház szervezőt és hittérítőt). „Az apostol alakja minden, csupán helyi Egyházakban való gondolkodás legerősebb cáfolata. Személyében az egyetemes Egyház jut kifejezésre; jótáll érte és egyik helyi egyház sem sajátíthatja ki a maga számára.” „A magyar király nem az aposto-lok utódja, hanem maga is apostol, akinek a munkája az egyetemes és nem csupán egy helyhez, vagy

19

országhoz kötött szolgálat, „mely csupán az apostol egyetemes tekintélyével magyarázható.” (Az idézetek: Joseph Ratzinger: A közép újra felfedezése. Az eucharisztikus ekkleziológia egyetemes egyházi struktúrái. 227. o. Szent István Társulat, 2008.) Ez a küldetés, feladat ugyanakkor a magyar király és az őt választó nemzet hivatása. A király és a nemzet küldetése egyetemes, a háttere, pedig a saját országa. A keresztény világban egyedül a magyar király apostol, akit az egyetemes üzenetet hordozó és Isten közvetlen kegyelmét közvetítő Szent Koronával koronáznak meg. (Miután letette a törvények és szokások megtartására az esküt. Vannak tudományosan is elfogadott szerzők, akik szerint már István király egyházi esküjét is közjogi jellegűnek és „nemcsak” egyházinak kell tekinteni, mert a Szent Korona és régi magyar hagyományok még a szakrális király hatalmát is keretek között tartják, illetve erősítik a szent rend érvényesülése irányába.) A Szent Korona, a Világ Királynőjének koronája, beavató korona, és formáját tekintve császári korona is. Láthatjuk, hogy a magyar királynak milyen kiemelt feladata van a világ szakrális rendjének fenntartásában, alakításában, védelmében. Az ő, a magyar király, elsőként Szent István egyházszervező tevékenysége egyetemes jellegű és hatású. Feladata a különböző népek, a különböző rítusok egy egyházban tartása, Jézushoz vezetése, az egyetemes egyház védelme, az egy tanítás alapján. Egy egyetemes újszövetségi világi rend megalkotása, és tovább vitele, amely az ószövetségi hagyományt és tanítást Krisztus tanítása alapján látja és nem fordítva. István király egyházszervezése is így érthető meg. Nem egy provinciális egyházat szervez meg, de nem is egy helyi egyház szokásait, rítusait, illetve királyi világi hatalmát kívánja a többire rákényszeríteni, monopolizálni, hanem a latin, görög és magyar — szkíta hagyományokat összekapcsolva egységes rendszerbe foglalni. Mint ahogy Szent Pál is görögökről, zsidókról és szkítákról beszél. (Szent István a keleti egyház szentje is. Magán a koronán is a latin, görög és talán más hagyományú szimbólumok is találhatóak, „olvashatóak”.) A magyarországi egyházat is meg kellett szervezni, hogy része legyen az egyetemesnek, hogy beillesztve az egyetemes szervezetbe, annak meghatározó befolyásolója legyen. Erre éppen a magyar és magyar hagyományú király alkalmas, mert a magyar, az egyenrangúság alapján egyesítő hagyomány nagyon ősi. A „szkíták a szívükben hordják az igazságot” öröksége. A teremtő Istenanya mindenkori tisztelete, és a keleti és nyugati hagyományoknál sokszor szigorúbb szokásai és ezzel együtt nagyobb áldozatra képes ereje az igazság védelmében, uralomra juttatására, az ősi magyar és (hagyományunk és az újabb történeti kutatások szerint is) a mi etnikai, nyelvi, kulturális rokon népek küldetése. Ezt a küldetést teljesíti be az apostol király és magyar országa és magyar népe. Ezért csak ennek a népnek a királyát, a szent Turul nemzetségből származó fejedelmet hívhatja az Úr erre a feladatra.

20

Dobogó

A régi hagyomány és a mi korábbi öntudatunk, a Vízözön pusztításán átmenekített értékeket őrző szkíta népeknek az utolsó idők, a „beteljesülése, a beteljesítés” „generációjaként” tekintette a magyar népet, és lakhelyét, Magyarországot. A mi öntudatunk az — és nyelvünk, kultúránk szerint is —, hogy mi az idők kezdeti óta jelen vagyunk. Ki tudja hogyan, de a szkíta népek több hullámú betelepedése a Kárpát-medencébe, és ugyanakkor az állandó jelenlét sem zárja ki egymást. Árpád és népe is hazajött, követve az ősök útját. Hagyományaink nemcsak Európához, annak is nagyon ősi múltjához, de egész Ázsiához (sőt más kontinensekhez is), így a közel — kelethez is kötnek minket. Melkizedek, Baalbek, Szkítapolisz, Sálem, és így tovább. Az ószövetségi hagyomány nem túl barátságos azokkal, akiket mi őseinknek tiszteltünk, de Nimród ott is kétségkívül a föld első egyetemes szakrális uralkodója. Ezékiel próféta, majd János evangelista szerint is Góg és Magóg népe a legkritikusabb időkben a „kizökkent időt”, az igazság uralmát állítja helyre. Ez lehet, hogy fájdalmas, de Isten akarata érvényesül általuk. (Felmerül az is, hogy a Jelenések Könyvének utolsó idők fehér lovasa, „akit megkoronáznak” nem-e a szkíta népeket jelöli, aki a pusztulásban a jót, a tisztaságot „fehéret” az alternatívát jelöli? Jézus az utolsó idők eljöveteléről beszél, és a magyar, de az egyetemes hagyomány alapján is, a szkíta népek, történetük beteljesedve a szakrális magyar keresztény királysággal, a Szent Koronával, állandóan jelen vannak a világtörténelemben, mint az igazság áldozatának népe.) Szent Efraim és a kereszténység első századaiban Góg és Magóg népeként egyértelműen a szkítákat, kiemelten a pártusokat és a hunokat azonosítják. Szent Jeromos arról tudósít, hogy a hunok a nyelvükön éneklik a zsoltárokat, és saját püspökségeket is megszerveztek. Majd a krónikák és a hagyomány arról tudósítanak, hogy a hunok és a magyarok értik egymás nyelvét, minthogy rokonaik egymásnak. Attila nagykirály, a korabeli világ első és leghatalmasabb ura, pedig különleges szerepet kap az emberiség üdvtörténetében. A római-görög mintájú birodalom helyett egy alternatív hatalom szerkezetű birodalmat hoz létre, amelynek egyértelmű folyatója majd a magyar állam, a fejedelmi és a királyság korszakában is. Találkozása a pápával, Róma püspökével, majd az arkangyalok szavára, visszavonulásával pedig, Szent Péter utódját akkor és mindörökké megkérdőjelezhetetlenül az összes világi és szakrális uralom fölé helyezte. Ha Attila, égi szóra elismeri azt a hatalmat, amit Róma püspöke jelent, vajon kikérdőjelezheti azt meg? A pápa szakrális hatalma csak egy valamire nem terjed ki: a Szent Korona szentségére, szakralitására. Bár keresztény szempontból szentelménynek számít, de ahogy 1308-1310-ben, immáron ismételten vitathatatlanná vált: a korona szent hatalmából, vagy hatalmához Róma püspöke sem vehet el, vagy tehet hozzá. (Ekkor Károly Róbertet próbálta az avignoni fogságban lévő pápa „segíteni” azzal, hogy a korona szent

hatalmát és erejét egy másik koronára „adta át”, de mint ez egyértelművé lett, hogy ez érvénytelen és lehetetlen. Károly Róbertnek, mint a Bardi-Peruzzi bankház által finanszírozott uralkodó jelöltnek, szerepet kellett cserélni és csak azután lehetett magyar király. Ő nem a korabeli Rothshild bankház hazai megbízottja, hanem az országot, a nemzetet képviselő személy az akkori világhatalmú monetáris bankszervezet felé. Ez egy kompromisszum volt, magyar feltételekkel. Egyébként Gentilis bíboros, a pápa követe volt az is, aki elfogadta a Szentszék nevében a már évszázados Pálos-rend reguláját. A pálosok Remete Szent Pálra és Antalra hivatkozva a legrégebbi hagyományú szerzetes rendnek tekintették magukat. A Károly Róbert, valóban az ország királya lett és nem egy idegen, monetáris hatalom ügynöke. Az által megteremtett magyar aranyvaluta és a tartósan jól működő közös magyar és cseh valuta képes volt eredményesen felvenni a harcot a pénz által akkor még csak európai hatalmat építő magánbankházzal szemben. A XV-XVI. században már nyugodtan mondhatjuk a Fugger-Welser bankár dinasztiára, hogy globális hatalmat alakít ki, amely bár képes Magyarország nagyhatalmi státuszát megtörni, területét felosztatni, de adós rabszolgává tenni és elpusztítani már nem tudta, bár szinte az egész világ kereskedelmét és a gyarmatosítás folyamatát uralta. (Korábban IV. Béla kényszerült hasonló kompromisszumra, miután az országot egy időben támadták meg keletről és nyugatról. A kompromisszum látható szimbóluma a szakrális ősi Buda „mellett” megalapított kozmopolita, nemzetközi kereskedő város Buda, amely viszont közvetlenül a király ellenőrzése alatt állott, mint ahogy a király lett a zsidók bírája is ura is.) Ekkor, Károly Róbert trónra lépésekor, a XIV. század első évtizedeiben zajlott szimbolikus módon Európában egy „rendszerváltás”. A Bardi-Peruzzi bankház legnagyobb adósa és „ügynöke”, a francia király fogságba veti a pápát és ezzel együtt felszámolja a templomos lovagrendet, amely banki tevékenységével, addig ellensúlyozta a magánbanki európai hatalmat. Ez elleni lázadás megtorlása és háborúja volt az 1347-48as európai pénzügyi, gazdasági válság is, amelyre korábban utaltam.) A magyar királyság évszázadokig nagyhatalomként is, majd területi felosztása idején is a világ hódító katonai — pénzügyi hatalmainak ellenáll és példát mutat. Ezt a feladatot Attilától 1490-ig, Mátyás király halálig, mint nagy hatalom volt képes megtenni. 1490-től, a „világért” való küzdelmét, egy belső önvédelmi harccá alakult áldozatvállalásként teszi. Ennek egyik utolsó nagy példája az 1956-os forradalom és szabadságharc, amely egy, a nyugati liberális puha-diktatúra és a keleti államszocialista — terrorista rendszertől is független és attól eltérő magyar rendszer ígéretét és célját hordozta magában. Nem véletlen, hogy az egyik engedélyével történő, és a másik beavatkozásával következtében együtt végeztek vele. (Mindszenty József, akinek személyét 1944-45-től még ma is a legfondorlatosabb és

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM legalattomosabb lejárató célú támadások érik, szimbóluma az egész világ előtt a magyarság XX. századi mérhetetlen áldozatának.) A magyar történeti öntudat a XX. századig, és a hivatalos, tudományosnak elfogadott történetírás is a XIX. század közepéig, a magyar történelmet Attilától „indította”. Ennek szép példája, hogy Mátyásra, mint II. Attilára tekintettek kortársai itthon és külföldön. A két Attila, keretez egy időt, aminek közepén I. (Szent) István áll. A történelem szemlélet a XIX. század közepén kezd el változni, és ez az egyik oka, amiért is Széchényi István 1859-60-ban nemzet ellenesnek nevezte az eredeti koncepcióját elvető Magyar Tudományos Akadémiát, amiért is nevét és támogatását meg kívánata vonni az intézménytől. Az osztrák megszállás után, és a XIX. század végén, a millenniumi korszakra, az Árpádtól tartó időszakot úgy emelték ki, hogy közben a korábbi hagyományt és mint kutatási célt is levágták a magyar történelem szemléletből. Ez történelmi önkép a XX. századra kizárólagossá lett, mint tudományosan is elfogadott módszertan. Miközben az tekinti minden tudományosnak elfogadott kutatás kiinduló pontjának, hogy a magyarság eredete, nyelve, etnikai összetétele meghatározhatatlan, bizonytalan, önálló kultúrával nem rendelkezik. (A fejlődési elv, mint másik módszertan alkalmazása, amelynek lényege, akár liberális, akár marxista olvasata is van, az hogy mindig az a fejlett, ahol a monetáris hatalmi rendszer és annak megfelelő társadalom szervezése az uralkodó, — miután a mi történelmünk, akár honnan is nézzük, ennek a küzdelmes cáfolata, — mindig a fejletlenek közé sorolja nemzetünk történelmét. És persze nemzetünket is. Ez sem új egyébként. A történelmet meghatározó, de az egyes kis népek kisebbségi érzése és irigysége is, mióta jelen vagyunk a történelemben, — akár 1100, vagy sokkal régibb időre is tesszük a kezdetet — azóta „termeli” a lekicsinylő, ócsárló megjegyzéseket. Ezt még csak külön „segíti”, hogy az elmúlt két évszázadban a mi történelmünk ősiségét, miközben tőlünk elvenni igyekeznek, a korábban és most is velünk élő népeknek „adják át”. Most már a cigányság történelme is ősibb és értékesebb, mint a magyar, azok között, akik szeretik a népeket értékrendbe állítani.) Napjainkban egyik másik pusztító szemlélet is hódít. Ez a látásmód, módszertan — paradigma arról szól, hogy a magyar történelem, Szent Istvántól, de egyes megközelítésben Árpád fejedelemtől törést szenved. (Illetve Árpádot és népét egy rokon nép hódításaként kezelik az itt élő ősi hagyományos igazi magyarság kárára.) Az ezt képviselők igaz, sokszor évszázados történelmi hazugságokat, illetve szemlélet torzulásokat javítanak ki, és pótolhatatlan munkát végeznek a kutatásban is. Céljuk, hogy a „bizonytalan eredetű és összetételű, a „kultúrát” mindig mástól átvevő nép(?)” hazug és pusztító szemléletét, amely borzalmas károkat okozott történelem tudatunkban, egy újjal cseréljék le. Ugyanakkor miközben ezt végzik, azonban azt hirdetik, hogy történelmünkben Árpáddal, de legin-

21

kább Istvánnal törés állt be, rossz útra tértünk. A szerencsétlen megzavart magyar ember, akiből még nem veszett el a nemzeti összetartozás érzése, először azt hallja, az iskolában, hogy nincs ősi múltunk, történelmünk Istvánnal kezdődik, másszor meg azt, hogy ott végződik. Kinek szolgál ez? Nem azoknak, akik azt terjesztik már történelmünk kezdete óta, hogy nincs történelmünk, vagy azt, hogy meghasonlást eredményező törés jellemzi történelmünket, sorsunkat? Ki akarnak ragadni minket így az Üdvtörténet pozitív szereplői közül? Most már úgy lehet a „tudományos igényű”, vagy „jól tájékozott nagy magyar hazafiként” feltenni a kérdést: honnan vagyunk sehonnaiak, a kezdetünktől, vagy éppen a leginkább dokumentálható elmúlt ezer évünkben? A fő irány mindig rossz és ennek mi, illetve vezetőségünk az elsődleges oka István óta? Az e szemlélet követők és hirdetők tulajdonképpen, és ezt ki is mondják, egyház és keresztény ellenesek, mint azok a liberális és marxista történészek is, akik „elhibázott”, „kisiklott” történelmünket Árpádtól, illetve Istvántól eredeztetik. Mondhatni, zsigerileg gyűlölik a kereszténységet — és ezzel párhuzamosan tagadják történelmünk törés mentességét, a hagyományos öntudatunk küldetés tudatát, az elhívást. Értéktelennek, elvetéltnek minősítik az elmúlt ezer évünket. Természetesen ezt nagy magyar, sőt úgymond ősmagyar öntudattal teszik. Itt szembe kerül minden Istent kereső őshagyomány — így a magyar is, a keresztény hagyománnyal. Illetve a kereszténység megmarad az igazság tudatos félrevezetésének, sőt: a zsidóság világuralmi eszközének. Mit kezdenek Jézussal? Semmit, vagy a beavatott mágusok szűk köréhez sorolják, mint önmagukat is. Esetleg kisajátítják egyedül a szkíta, vagy szkíta hagyományú népeknek. Tagadva a megaláztatást, a legmélyebbre kerülést, a halált is, mint amiből a feltámadás következhet, (éppen őt, aki a legnagyobb áldozatot hozta, az Atyaisten a Szent Fiaként önkéntes, de ugyanakkor mások kényszere által is elszenvedett áldozatát). Ha ezt tagadjuk, nem fosztjuk-e meg a reménységtől, és az áldozat értelmétől a szenvedő, nyomorúságba jutott, az igazságtalanságtól szenvedő embereket, népeket? A legmélyebbre kerüléssel lehet az egészet hitelesen felvállalni — és reményt adóan megváltani. Nem véletlenül fejezik ki egyértelműen az evangéliumok, és maga Jézus is az, a zsidósághoz való kötődését. Nem véletlenül született akkor és oda. Hiszen van-e nagyobb mélység, mint egy az egész emberiség számára szóló isteni feladatra való elhívás kollektív évszázados megtagadása és nagyobb üdvtörténeti feladat a történelemben az azzal szembe fellépő önmagát feláldozó életnek? A feltámadással bizonyítva, hogy az emberi gyengeség nem tudja „elrontani” és „eltéríteni” Isten irántunk való szeretetét. Ez mélység, azonban vészjósló figyelmeztetés az egész emberiség, de a magyarság számára is! A megvilágosodás (unio mystica), a megtérés, az elhívás, lehet egy kegyelmi pillanat egy ember, vagy egy nép számá-

22

Dobogó

ra, de utána a megismert célért, életkövetésért, minden nap küzdeni kell, elsősorban saját magunk gyengeségei ellen. Akik ezt is tagadják, azok az archaikus szakrális hagyomány rendszereit kibékíthetetlenül szembeállítják — legalábbis így próbálják elhitetni — a keresztény tanítással a világról. Magát az áldozatot, az ingyen kegyelem szeretetét az őshagyomány tudásával. Az állandóság örök visszatérő nyugalmát, az élet kezdet nélküli körforgásának örök — létét, Jézus Krisztus kezdetet és véget tanító öröklétet jelentő megváltó áldozatával. Jézus nem beteljesítő, hanem legfeljebb epizód. A magyar őshagyományt is — az ősi nyelv szerkezetet, a néphagyományt és szokást — a keresztény életszemlélet, illetve a magával az egyház (vagy egyházak) ellentéteként igyekeznek értelmezni. A néphagyomány, az ősi életet megtartó mintákat abszurd módon szembe állítják a katekézissel, a szentségekkel, az egyházakkal. Mit adnak helyette? A tökéletesség tudatát, a lélek örök visszatérésének mozdulatlan nyugalmát, az élet, amelynek az ember is része, állandó, önmagából fakadó elmúlhatatlanságát. A vallás helyett, a szentségeket, a bűnbánatot — azaz saját mély önkritikánkat — helyettesítő, illetve tagadó különböző energiákat, erőket. (Mintha a test ápolása elválasztható lenne a lélektől, vagy helyettesítheti a lélek gondozását, mert szerintük az anyag nem csupán a teremtés részeként szent, hanem az maga a lélek). Kitalált, sose volt, vagy nem igazolt „szertartásokat” fedeznek fel, hogy megleljék magukban a fényt. Valójában nem tudnak az anyaggal mit kezdeni, ezért a lélekkel azonosítják. Ezért egyesek önkínzó életet élnek, de nem azért, hogy Istennek ajánlják valami jóért szánt áldozatként, hanem, hogy maguk számára tökéletességüket bizonyítsák. Mások pedig, a korlátlan fogyasztás és a hétköznapi szexuális szabadosság felé tartanak, hiszen ha már megvilágosultam, akkor az már önmagában elég és onnantól feljogosít a korlátlanságra, a normák tetszőleges értelmezésére, elfogadására, hiszen amit teszek azt már a „fény gyermekeként” teszem. Ne felejtsük el, azonban, hogy a Lucifer szó is a fény szóból származik! Az öncsaló fényt jelenti, de e logika szerint ez már nem számít, hiszen én azon már túlléptem, különben is az ördög csak segítő. Nem úgy, hogy a kísértés által, vagyis annak ellenállva közelebb kerülhetünk Istenhez, hanem éppen, mint baráti segítő jelenik meg, aki nem akar minket elpusztítani. Persze ezekhez a tanításokhoz mostanában előkerülnek mindenféle bizonytalan, de nagyon egyértelműsíthető eredetű igazoló iratok, széles körben terjesztett „meglátások”. Valójában tagadják a jó és a rossz bárminemű megkülönböztetését, és ezekben a tanításokban is megvalósul az a liberális szabadság eszmény, hogy bármit tehetsz következmény nélkül. Jelen esetben tetszőlegesen kitalálhatsz, vagy kiválogathatsz bármilyen őshagyományt, különböző vallások tanításait, szertartásait, és így tovább, csak ne kelljen a jót és a rosszat elfo-

gadni, és ez alapján lelkiismeret felelőssége szerint tenni, jót cselekedni. Nem kell, hiszen szemléletük szerint ők maguk a tökéletesség már itt a földön, akiknek más feladata nincs, csak az önkritikátlan önmegvalósítás. Az önmegvalósításnak, tökéletességünk, beavatott magabiztosságunk tudatában nincs korlátja. Íme így valósul meg a liberalizmus relativizmusa úgymond szakrális oldalon. A történet szemléletben, pedig mindannak tagadása, ami keresztény, vagy kereszténynek mondható, vagyis az elmúlt ezer, ezeregyszáz évnek. Hogy mit kezdünk a Szent Koronával, ebben a világ- és önképben? Legfeljebb annyit, hogyha Jézus beavatott mágus volt, akkor a koronával is lehet varázsolni, mágiát gyakorolni. Mint ahogy, megjegyzem, mágiát gyakoroltak azok is, akik képcseréket hajtottak végre a koronán. A gyökerek és a módszerek teljesen ugyanazok. Persze ez sokkal egyszerűbb, mintha naponta törekednénk a jóra, a szeretet szolgálatára. Nem fogadják el, lenézik azt, hogy a Szent Koronának csak úgy lehetünk szolgálói, partnerei, ha naponta törekszünk a keresztény életszentség megvalósítására, amely tagadhatatlanul nem könnyű, hiszen vágyainkon, gyengeségeinken kell, vagy kellene uralkodnunk, sőt bűnbánatot gyakorolni Isten felé. Elismerni, hogy nem lehetünk itt a földön olyan okosak és biztosak, hogy higgyünk a magunk megkérdőjelezhetetlen tökéletességében, akár mint Isten tökéletes eszközeke. Ezen mágikus megvilágosultak és beavatottak is tulajdonképpen egy sajátos gőggel átitatott internacionalista szellemet képviselnek. Ők fölötte állnak minden hiten és valláson, természetesen leginkább a keresztény és katolikus egyház és hit fölött. A beavatott kevesek egyenrangúnak és kiválasztottnak csak egymást tekintik. A többieket, nemzetiségétől függetlenül, közösen lenézik, sajnálják, illetve megvetik. A saját nemzetüket is. Ezek a törekvések egyes kereszténységet és egyházakat tagadó „guruk” és vezetők által mozgalmakba szerveződnek és kilépnek az országos politika színterére is. Önjelölt sámánok, táltosok, mágusok, próféták, „vallás” alapítók, és vezérek. Sikerük azért is indokolt, mert hiányoznak az országos vitathatatlan tekintéllyel és hatással bíró egyházi vezetők, mint volt akár Mindszenty József, Márton Áron, Prohászka Ottokár, vagy Ravasz László, Ordass Lajos. Valójában a tudatlanságot és lelki nyomorúságot és a mindennapi, életmódszerű ateizmust használják ki saját politikai céljaikra. Az emberek őszinte vágyát, hogy valami változzon végre a mai nemzetgyilkos viszonyokban. A „játék” innen válik igazán veszélyessé, mert úgy lépnek fel mintha a magyarság egységét kívánnák, a magyar őshagyományt és kereszténységet is vállalnák. Lehet, hogy ők azok a kövek, amik akkor szólnak, ha már nincs más, aki szólna a hívatottak közül? Ez, azonban nem így van, fellépésük nem több mint a vágyakra, illúziókra épített megtévesztés. Az értékrendjük és világképük alapvetően liberális. Azt hirdetik, hogy aki megvilágosult, az túllép az emberi természet rontott-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM ságán, a rosszra való hajlamon, mivel tökéletessé vált. Miután tökéletessé lett, elégséges önmagának, nem kell már naponta Istennek megfelelni, illetve az igazságosságot kereső szeretet napi küzdelmes útját járni alázattal más ember társaival együttműködve, hiszen ezen ő már túllépett. A megvilágosulás, pedig nem más, mint az önelégült önhit, amely tetszőlegesen igazolja magát, esetleges öncélúvá vált ősi, vagy keleti, illetve új kitalált gyakorlatokkal. Ezek a gyakorlatok immáron a pszichológia az önhittséget és az önkorlátozó elbutulás felé vezető az elmúlt évszázadban kidolgozott, de annál régibb bevált eszközökön alapuló manipulációi. A kereszténység nem az őshagyomány beteljesítője állításuk szerint, de még csak nem is őshagyomány, amit hirdetnek, vagy amiről beszélnek, hanem önigazolás. A magyarság egységéről beszélnek, de a történelem szemléletük és „metafizikai” magyarázataik, történetileg nem csak megalapozatlanok, hanem a legmélyebb, szinte feloldhatatlan megosztottságot, szakadást hoz magyar és magyar között. Megnyilatkozásaik még csak nem gnoszticizmus, az ige szabad értelmezése és spekulatív kibontása. Nem, mert felületesek. Továbbá olyan, a keresztény Szentírást és az igazolt magyar hagyományokat tagadó, nem igazolt, hirtelen előkerült írásokkal és az ókori és mai archaikus szakrális szellemiségű hiteles szerzők zanzásított, ideologizált gondolatait tartalmazó kiadványokkal és előadásokkal operálnak, amelyek leginkább a szcientológia és az illumináció szellemiségét idézik. Ez valóban a New Age Magyarországra exportált, átültetett változata. Valahogy ezek a tanítások nagyjából egy időben, ugyanazon, de az adott környezetre szabott módon jelennek meg a világban. Közös jellemzőjük az egyház és keresztényellenesség, és a hagyományos nemzetállami, illetve az állami keretek anarchikus lebontására, globalizációs rendszer felé mutató törekvés. Időnként felbukkannak, illetve kiolvasható belőlük egyes nagyhatalmi célok is. Vannak olyan politikai törekvések, akik úgymond a kereszténységet is „felvállalják”, de mögöttük az eszmei alap, valójában azzal homlokegyenesen ellentétes, annak a legkeményebb tagadása. Ők legfeljebb ezt politikai taktikából teszik, amíg bizalmat nyernek és átvernek, saját önimádó, vagy jobb esetben útkereső hitetlenségükkel zavart keltően megosszanak. Én biztos vagyok benne, hogy az archaikus őshagyomány alapvető világképe (egyes mintái, vagy gyakorlatai) nem állíthatók szembe a kereszténységgel, (ugyanakkor a keresztény vallás és hit más világképekkel is együtt tud élni, bár szerintem azok az önfelszámolás ideológiái és filozófiái). Mint ahogy minden őshagyomány, nemcsak a magyar, bár az talán a legteljesebben, tartalmazza az alapvető ismeretet Istenről, teremtő és igazságos létezéséről, és az utána sóvárgó és kereső vágyat. Sőt a magyar néphagyomány csak erősíti, mélyíti a keresztény hitet a vallásos életet. Az egész élet rendjét egy vallásos szertartássá alakítja, de

23

aminek a szíve az egyházi liturgia, az egyházi szertartás, a szentségek. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy az egyes a filozófia nyelvén elmondott világelbeszélések nyújtotta ismeret sem állítható szembe az őshagyomány ismeretével, valamint a néphagyomány sem a keresztény — katolikus, és protestáns hittel és egyházzal, azok eredeti szándékával. A filozófiai világmegismerés és az őshagyomány csak más nyelvezet. Megértésük egyébként sem egymást kizáró kategória, ezt mondani, csak „büszke” korlátoltság. A filozófia az elveszett, illetve elfelejtett őshagyományt kívánja sikerrel, vagy kudarccal megmagyarázni, a szónak ismét tartalmat adva. Természetesen nem tagadom azt, hogy a magyar nyelv kétségkívül önmagában is az egyik legteljesebb nyelv a történelemben, ami erre képes. Mindennek ellenére és történelmi és saját tapasztalat is, hogy a támadó fél mindig a kereszténységet tagadók, vagy az azt politikai eszközként felhasználók. Erre az egyik évszázados példa, István és Koppány „esete, ügye”. Nemcsak hagyományunk, hanem a történelemtudomány, a régészet, a néprajz is bizonyítja, hogy a kereszténység a magyar nép történetében nem Szent Istvánnal kezdődik, hanem valójában már a honfoglaláskor általános életszemlélet és vallás.(Jellemző, hogy a honfoglalás-kori és Istvánig tartó időszak sírjaiban tömegesen talált mellkeresztekkel sem a „hivatalos” történeti álláspont, se a kereszténységet tagadó álláspont sem tud mit kezdeni. Mert azt sem igaz, hogy István hozta be, tűzzel-vassal a kereszténységet és az sem, hogy a keresztény hit és a magyar őshagyomány kizárja egymást. Felmerülhet, hogy voltak saját rítusbeli keresztény hagyományaink. Ha voltak is, nézetem szerint, ma akkor sem értelmezhetőek, legfeljebb felhasználhatóak az egyetemes rítusokkal és tanítással szemben. Bár ha voltak, kívánatos azokat újból megismerni.) Ahogy az apostol — Szent István — nem egy közösségnek a vezetője, püspöke, hanem az egész egyház misszionáriusa, úgy kereszténynek lenni, a communióhoz tartozás, mint egyházhoz tartozás lényege szerint egyetemes. Ha valaki egy helyi egyházhoz tartozik, mindegyikhez tartozik. Szent István apostoli egyházszervező tevékenysége azt jelenti, hogy azért, hogy magyar kereszténység, magán keresztül az egész világot is segítse, térítse, ami a Szent Koronával koronázott király apostol kötelezettsége is, a magyar, a magyarországi kereszténységnek intézményesen és szervezetileg is részévé kellett válnia az egyetemes egyháznak. A magyar kereszténység általa vált szervezetileg részévé az egyetemesnek, mert Szent István és a magyar királyok is csak így tudták egyetemes feladatukat ellátni. Ez azonban azt is jelenti, hogy a kereszténységet és az egyházat, az egyetemest, egy nemzet, vagy közösség ellen nem lehet igazoltan felhasználni hatalmi, politikai célból (lásd, Orseolo Péter és egyes Habsburg uralkodók, kiemelten I. Lipót és Kollonics érsek szerepét).

24

Dobogó

Azt sem jelentheti ugyanakkor, hogy hatalmi harc eszközeként használjuk fel a magyar hagyományokat, éppenséggel azzal az önző céllal, hogy az egyetemes, vagyis a mi küldetésünk ellen legyen kijátszható. A magyar hagyomány egyetemes értékekkel bír, de lényegét tekintve nem ellentéte a keresztény hitnek, hanem éppenséggel abban teljesedik ki. A magyar hagyományok nem egy bezárkózó, önmagába forduló szokás, csak abban az értelemben és addig, hogy összetartó erőt adjon. Arra, hogy ebből az erőből képesek legyünk kilépni a világ felé, de nem, mint hódítók. Nézetem szerint Koppány harca elsősorban hatalmi harc volt, amely nem fogadta el azt a családi döntést, hogy nem őt nevezik a trónra. Ennek a döntésnek rendszerét, melyben a családi döntést a nemzet is jóváhagyja, már a vérszerződés is hagyományozza, mint ahogy azt is, hogy aki egyenetlenséget szít, és vért ont, vére ontassék. Nézetem szerint István fellépése azt is megakadályozta, hogy Bizánc és a nyugati császárság esetleges szövetsége, a magyarságot megosztó és az országot felszámoló hasadást idézzen elő. (Úgy gondolom, hogy ez a hatalmi felállás, amit a magyar állam 1542-ig sikeresen elhárított, Attilától, Árpádtól kísért különböző formákban. Így 1241-42-ben épp úgy, mint a XVI-XVII. században, majd az I. világháború befejezésétől a mai hazai politikai helyzetig. A magyarság nyugatot-keletet — sőt északot és délt összetartó egység törekvése ellenére, az országot nyugat és kelet általi ketté szakításának, politikai, gazdasági felosztásának célja, el nem múló pusztító hatalmi törekvés és állandó kihívás legalább Attila óta. Ezt a modellt használja fel ellenünk a globális monetáris centralizáció ma is. Szent István nem a nyugat „ügynöke” volt, hanem a nyugatot és keletet összekötő a megosztó erők ellen. Apostol és magyar király.) A kereszténységet és a katolikus egyházat hatalmi erőként felhasználó Habsburg korszak törekedett igazolni magát azzal, hogy a katolikus hitet magával azonosította. Az ő hatalmuk ellen fellépőket, pedig a hit tagadó bélyeggel igyekezett megbélyegezni, miközben ezzel hozzájárult a hitszakadáshoz is a kereszténységen belül. Ekkor alakul ki az a Koppány kép, amellyel azonosítani lehetett a monetáris abszolutizmus magyar ellenes királyi hatalma ellen lázadó rebellis magyarokat, akik tulajdonképpen hitetlenek, tévelygők, saját pogány (illetve esetenként aktualizálva: protestáns) szokásaiknak hódolnak. (Nagy probléma volt a szent hagyományú életszentség példáját nyújtó katolikus II. Rákóczi Ferenc, valamint a vallási egyenlőséget biztosító magyar törvények. A kuruc elnevezés is a „keresztes”-ből származik. Annál inkább kellett egy beazonosítható másik szereplőt keresni a régmúlt magyar történelméből.) A XX. században, pedig azt sugallják, hogy miközben István az áruló, de ugyanakkor a szükségszerű politikát folytatta, addig Koppány a magyar. Az árulás tehát szükséges és igazolható. Itt tehát már túlléptünk a keresztény — nem keresztény szétválasztó kettősségén, mert arra ráépítettek egy

újat, misze-rint az a magyar, aki Koppány pártján van, aki keresztény, az pedig nem magyar, megtévesztett, vagy áruló. Persze Koppány bukása azt is jelentheti, hogy a magyarság is megbukik, hiszen az egész magyarság kényszerpályán van. Végső soron történelmében ekkor, István megkoronázásával törést szenvedett, de ez a törés ugyanakkor fátum, kikerülhetetlen és kijavíthatatlan. A magyarság, tehát bukásra ítéltetett. (A keresztény-nem keresztény szembeállítása utána a magyar és keresztény egymás ellen kijátszása, annál is sürgetőbbé vált, mert például sok más ismert és ismeretlen személy mellett a XIX. században Hám János és Scitovszky János esztergomi érsekek és Mindszenty József a XX. században ennek éles cáfolatát adták.) Egy korabeli hatalmi harcból így lett egy nemzet megosztó magyarázat a XX-XXI. századra. Így válik ez szimbólumává, mozgatójává XXI. századi mozgalmaknak is, miközben István király, a szent Turul dinasztia, nyíltan, vagy burkoltan hazaárulóvá, a kereszténység, pedig a hazaárulássá. (Ennek a torz képnek következményeként már azt is hallottam előadótól, hogy Batu kán és nem IV. Béla képviselte a jó oldalt). Ezzel ellentétben, viszont ha történészi alapossággal megnézzük akár csak a magyarság és a pápaság történelmi szerepét, nyilvánvaló az egyes történelmi helyzetekben az egymást segítő, támogató politika. Ez sem mindig töretlen, hiszen hol egyik, hogy a másik oldalon, vagy mindkét részen az egyetemesség ellen ható politikai erők is éreztetik hatalmukat. A sorsfordító, kiemelt történelmi helyzetekre gondolva, azonban ez sokszor igazolást nyer. Attila szerepére már utaltunk, de a korona adás, vagy visszaadás történelmi ténye, Szent István és apjának államának európai súlyú, irányadó államként elismerése, a kölcsönös egymásra támaszkodás útjának újabb történelmi állomása. Láthatóvá válik a Szentszék és a magyar küldetés közös történelmi feltételezése, ami a Szent Péter örökségére épült állam és Magyarország kölcsönösen függő hűségére utal. A déli harangszó, a török elleni támogatás, de Mátyás idejében a korona visszaszerzésének segítése, majd az azt követő válságos időben egyes pápák igyekezete Bakócz Tamás pápává választásáért, majd a török kiűzésekor a pápa, és legutóbb a XX. század közepén XII. Pius többszörös történelmi helytállása értünk is ezt bizonyítja. Láthatjuk, a Szent Koronával koronázott magyar király felelőssége is egyetemes. Jeruzsálem királyaként, II. Andrástól, pedig, a korábbi hagyományokat követve, nyitott a kereszténységen kívül élők felé is. A magyar közjogban a király, első az egyenlők között, tagja és ugyanakkor feje is a korona tagjainak. Azoknak, akiknek tagságuk révén országos politikai jogaik és felelősségük van. Korona tagnak lenni, pedig azt jelenti, hogy mind a királynak, mind a tagoknak méltónak kell lenni a korona szent és egyetemes jellegéhez, a megosztott hatalmat együtt kell eképpen gyakorolniuk. A Szent Korona tagoknak méltónak kell lenniük a főhöz, annak történelmi feladatához. A királynak, pe-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM dig a tagokhoz és együtt, de külön-külön személyként is a Szent Koronához. Hősiességben, példamutatásban, áldozathozatalban, a keresztény életszentségben. Ennek, vagyis a keresztény tartalmú korona tagság feltétele és következménye, az egyenrangúság kölcsönös elismerés, a jogok kölcsönös tisztelete, a felelősség elfogadása, a másikat partnerként, nem mint potenciális áldozatként történő kezelése. Ez a mellérendeltségre épülő partneri viszony felül emelkedik az etnikai származáson is. Nem tagadja meg a vérségi származást, hanem a szent korona tagság, azt egy Isten ügyéért, annak tanítására törekvő élet követésére tett vállalásként, az emberek közjogi kapcsolatát, a másik származását elfogadva, tiszteletbe tartva, vérségi származástól függetlenül egyenrangú lelki szövetségre, szakrális egybetartozás szintjére emeli. Úgy tűnik, hogy erre csak a magyarság képes, anélkül, hogy önmagát feladná és saját, valamint mások vérségi eredetét, származását megtagadná. Sőt, a különböző nemzetek és vallások (elsősorban keresztény vallások) szakrális, lelki és közjogi communióját jelenti a Szent Korona. Hogyan jelenik meg ez az államrendben? Politikailag és az alkotmányos rendben a megosztott, jogokat garantáló hatalmi rendként. Az országon belül, pedig a más nemzetűek és vallásúak különböző autonómiájaként. A Szent Koronán belül valósul meg egyedül a társországi viszonyok különböző rendszere, és Magyarországon belül alakul például először Európában a társnemzetként történő elismerésből következő nemzeti származáshoz kötött autonómia. István király Intelmeit ismerjük. Beszél az idegen népek, vagy férfiak befogadásáról, amely az országot erősebbé teszi. Ugyanakkor arról is beszél, hogy aki több jogot követel, mint kötelezettsége van, vagy mások, így a befogadók és a Szent Korona többi népének rovására is, alá-fölérendeltségben megvalósuló és megvalósítható uralomra tör, azt mint, arrogáns ki kell vetni. Ezt szabályozza, az Aranybulla is, amikor a nem az országnak tett szolgálatért kapott birtokokat visszaveszi. A történelem mutatja, hogy a magyarság István királlyal beteljesítette és elérte azt a mércét, amit mindenkor mutatnia kell az igazságosság jegyében. Meg kell azt is jegyezni, hogy mint ahogy az árpádkori sírok magyar etnikuma egységes származásra mutat, úgy még a török idők után a XX. századra sem veszítette el a magyarság homogén összetételét. (Lásd: Bartucz, Henkey és mások kutatásait, felméréseit). Más kérdés, hogy a történelem során nagyon sokan lettek magyarrá, mert az nem, vagy nem csupán származás kérdése. A kutatások arra is rámutattak, hogy velünk élő népek nagy többsége etnikailag azonos velünk, illetve az elmúlt évszázadokban éppen a török kor és a Habsburg etnikai politika következtében magyar származásúak tömegei szlovákosodtak, románosodtak, stb. el. A Szent István birodalmi szervezési koncepció is a kölcsönösség és egyenrangúság elvén keresztül épült. Ivánka Endrétől Kocsis Istvánig sokan elemezték, hogy

25

a Szent Korona nemcsak a magyar államon belüli országok, országrészek egyenjogúságát, mellérendelő viszonyát jelentette. A Szent Korona-tagság egyrészt jelentette az országos politikai jogokkal rendelkezők egyenjogúságát, de jelentette a Szent Korona országok egyenjogúságát is, ugyancsak a mellérendelési elv megvalósulásaként. Ez viszony jelenik meg azonban, a Szent Korona országain kívüli országokkal Magyarország által kialakított viszonyrendszerekben is. Ez mélyen ellenkezik a más uralkodó népek, illetve vezetők uralma alatt álló, alá-fölérendeltség elvén működő középkori és újkori, mai birodalom szervezéstől. (Az Európai Uniótól a globalizáció alakuló hatalmi és intézmény rendszereiig. A központ nem egyoldalú centralizmust jelent és jelentett a Szent Korona rendszerében. Ahol a korona szent, és a hatalom teljességét jelenti, ott a hatalmat csak megosztottan lehet gyakorolni, abból részlegesen részesülni és keresztény világkép alapján. Az országon belül is, de a Magyar Királyság által kialakított nemzetközi viszonyrendszerben is. Az országon belül a nem keresztény vallásúak is teljes vallási és politikai autonómiával rendelkeztek, viszont az autonómián kívül nem „mehettek” a magyar keresztény alapú jogrend és szokások ellen. Európában máshol nem volt ilyen jellegű autonómia, viszont így ott állandó konfliktusba kerültek az uralkodó viszonyokkal és szemlélettel. Elzavarták és gettóba kényszerítették őket. A Szent Korona értékrendje, a Szent Korona-tagság minősége a keresztény méltóság és egyenrangúság, megvalósítása a személyek, a népek és az országok között, amely a magyarság küldetést hordozó politikai gyakorlata a történelemben. Az ismert és ismeretlen magyar és magyarországi szentek, vértanúk, boldogok és hitvallók életműve, áldozata is erre köteleztek és köteleznek. A Szent Korona rendje se tud megvalósulni a világban tökéletesen, hiszen maga az ember se tökéletes, még akkor sem ha magyar. De intézményeivel, szokásaival, gyakorlatával alkalmas, kivált képen akkor, ha hagyják, az Égi Jeruzsálem egyik legteljesebb földi előképe lenni.

Szellemgy gyÆszat tanfolyam KERCSELICS IMRE vezetésével Az előadások helye: Hotel Platánus, Bp., VIII. ker. Könyves Kálmán krt. 44.

Az előadások időpontjai: 2010. március 6-7. III-IV. rész 2010. április 3-4. V-VI.. rész 2010. május 1-2. VII-VIII. rész Szervező: Fóris Mária: 06 30/685-7900, Internetes elérhetőség: www.szellemgyogyaszat.hu

26

Dobogó

Mivel bántották meg Jehovát, Mózes Istenét a zsidóság népszellemét az ősemberek? TÓTH FERENC „Összes hibájukkal együtt, az ókor egymást követő civilizált társadalmai létre tudtak hozni egy olyan szervezetet, amely összefogta az egyes emberek munkaerejét, és igyekezett megfékezni ballépéseiket. Mindez jóval magasabb rendű bárminél, amit a barbárok alkottak. A barbárok erényeit dicsérni azt jelenti, hogy áldozatul esünk a „nemes vadember” mítoszának.” Stuart Piggott: Az európai civilizáció kezdetei. Gondolat Kiadó, Bp., 1987 (eredeti: 1965) A mítoszokat napjaink szokványos történelemszemlélete komolytalannak, együgyűnek tartja, azt sugallva, hogy hamis világképet alakítanak ki. Bereczkei Tamás: „Evolúciós pszichológia” című könyvéből, vagy Török Tibor: „Erkölcs és vallás, mint evolúciós alkalmazkodás” című tanulmányából viszont az derül ki, hogy a „nemes vadember” mítosza nagyon is pontos és hiteles. Sőt, amit az ősközösségi szinten élő emberek erkölcsi fejlettségben elértek, azon a mai civilizáció és annak összes elődje csak rontani tudott. Tehát a fenti idézet találó lehet a fegyverek, műszaki eszközök, gépek, mesterséges fogalmi rendszerek kifejlesztésére, viszont erkölcsi szempontból pont az ellenkezője igaz. Önellátó kisközösségek rugalmas szövevényében élő, szigorúan egymásra utalt emberek ugyanis közös tudatot alakítanak ki. Ebben a közegben a csalás vagy a rosszindulat egyszerűen értelmezhetetlen fogalmak. Gondban is voltak az első keresztény hittérítők, hogy a „bűnbeesést” hogy lehetne lefordítani olyan népek nyelvére, ahol a „bűn” fogalma nem is létezik. Nem kellett sokáig várni: a tüzes víz, az üveggyöngyök, a nemi betegségek és a hódítók viselkedése hamar kibővítette a bennszülöttek fogalomkészletét. A tankönyvek az éppen uralkodó rendszer történelemszemléletét tükrözik. A jelenlegi győztesek szemlélete pedig többnyire a korabeli győztesek írásaira támaszkodik. Ez legalább kétszeres torzítás, amit tovább súlyosbítanak a véletlen tévedések, hiányosságok. Ebből válogatják össze a kötelező iskolai tananyagot, ez ívódik bele közös nemzeti tudatunkba, sok esetben megsértve elődeink emlékét, becsületét. De vajon milyen múlt élt a nép emlékezetében a kötelező iskolai oktatást megelőző időkben? Ha kíváncsiak vagyunk egy nép saját, személyes múltjára, olvassuk el a meséit. Ha pedig tudni akarjuk, mit él meg a jelenben, hallgassuk meg a vicceit. Jelenkorunk egyik alapkérdését, a cigánysághoz és a zsidósághoz fűződő viszonyunkat is közelítsük meg a vicc oldaláról! Íme egy jellegzetes darab: Történt egyszer, télvíz idején, hogy a cigány, a zsidó és a magyar közös lékben horgásztak. Két veszekedés

közti szünetben épp csendesen dideregtek, amikor a tó tündére kiemelkedett a lékből, és megígérte, hogy mindegyiküknek teljesíti egy-egy kívánságát, csak hagyják abba az ellenségeskedést. Azt mondja erre vacogva a cigány: — Jaj, de szeretném, ha minden cigány olyan országban élhetne, ahol nekünk való az éghajlat, nincsenek köcsög gárdisták, és nem ugat bele senki a szokásainkba! — Jó, — mondja a tündér, mire a cigány eltűnik. Megszólal a zsidó is fázós hangon: — Haj, de jó lenne, ha minden zsidó olyan országban élhetne, ahol nekünk való az éghajlat, nincs az utcákon árpádsávos masírozás, és nem ütik bele az orrukat mindenféle antiszemiták az üzleti ügyeinkbe és a művészeti ízlésünkbe! — Jó, — mondja a tündér, mire a zsidó is eltűnik. — És te mit kérsz? — kérdi a tündér a magyartól. — Tényleg teljesítetted a kérésüket? — kérdi gyanakodva a magyar. — Természetesen — feleli a tündér. — Tényleg minden cigány és zsidó saját hazára talált valami melegebb éghajlaton? — Hisz megmondtam, de mondd már a saját kívánságodat! — Hát… a pezsgő lenne az igazi, de azt hiszem, egy csupor illatos, fűszeres forralt bor most mégiscsak jobban esne... Nem érdemes elemezni, hogy illetlen-e a vicc, hisz aki itt él, pontosan tudja, milyen a mai közhangulat ezen a téren. De vajon törvényszerű-e a kölcsönös bizalmatlanság? A mai helyzet érthető. A nemzsidó lakosságot nyomasztja a zsidóság hihetetlen hatalmi fölénye, a nemcigány lakosságot pedig a cigányság népességrobbanása. A zsidókat és cigányokat pedig aggasztja az erősödő társadalmi ellenszenv. Valahogy úgy, mint az ókori Egyiptomban a zsidó Józsefet fejedelemmé kinevező fáraó halála utáni időszakban:

6. És meghala József és minden ő atyjafia és az az egész nemzedék. 7. Izráel fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy hogy megtelék velök az ország. 8. Azonközben új király támada Égyiptomban, a ki Józsefet nem ismerte vala. 9. És monda az ő népének: Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. 10. Nosza bánjunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harczoljon és az országból kimenjen.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 11. Rendelének azért föléjök robotmestereket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket. És építe a Faraónak gabonatartó városokat, Pithomot és Ramszeszt. 12. De minél inkább sanyargatják vala őt, annál inkább sokasodik és annál inkább terjeszkedik vala, s félnek vala az Izráel fiaitól. (2 Móz 1: 6-12.) Ezek után következtek az egyre keményebb intézkedések Egyiptomban. Ezek a rendeletek azonban csak élezték a feszültséget az egyiptomiak és a zsidók közt, a fáraó által kitűzött célnak pedig pont az ellenkezőjét érték el.

13. Pedig kegyetlenűl dolgoztaták az égyiptomiak az Izráel fiait. 14. És kemény munkával keseríték életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájokkal, melyeket kegyetlenűl dolgoztatnak vala velök. 15. És szóla Égyiptom királya a héber bábáknak, a kik közűl egyiknek Sifra, a másiknak Puá vala neve. 16. És monda: Mikoron héber asszonyok körűl bábálkodtok, nézzetek a szűlőszékre: ha fiú az, azt öljétek meg, ha pedig leány az, hadd éljen. 17. De a bábák félék az Istent és nem cselekedének úgy a mint Égyiptom királya parancsolta vala nékik, hanem életben hagyják vala a gyermekeket. 18. Hívatá annakokáért Égyiptom királya a bábákat és mondá nékik: Miért míveltétek azt, hogy életben hagytátok a gyermekeket? 19. A bábák pedig mondának a Faraónak: Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az Égyiptombeliek: mert azok élet-erősek; minekelőtte a bába hozzájok eljutna, már szűlnek. 20. Annakokáért jól tőn Isten a bábákkal, a nép pedig sokasodék és igen elhatalmazék. 21. És lőn, hogy mivel a bábák félék az Istent: megépíté az ő házukat. 22. Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben. (2 Móz 1: 13-22.) Kísérteties a hasonlóság az ókori Egyiptom zsidósága és a mai Közép-Európa cigánysága között. Ha a kerettörténettől elválasztva egyszerűen csak felsoroljuk az őshonos lakosság félelmeit, sem a kort, sem a helyszínt, sem a szóban forgó jövevény népet nem tudjuk megkülönböztetni: — csak erőszakkal lehet őket rávenni a közhasznú munkára — életerősebbek, gyorsabban és könnyebben szaporodnak, mint mi — rövidesen többségbe kerülnek — kezd a gazdasági hatalom is átcsúszni a kezükbe — nem tisztelik az állam törvényeit — háború esetén belső ellenséggé válhatnak

27

— ha összeomlik minden, egyszerűen odébbállnak — kapkodó, átgondolatlan, gyakran embertelen, és részben ezért is végrehajthatatlan vagy visszafelé elsülő intézkedésekkel tetézi a bajt az állam vezetése A párhuzam az Egyiptomból való kivonulás körülményei között is megmarad:

35. Az Izráel fiai pedig Mózes beszéde szerint cselekedének és kérének az Égyiptombeliektől ezüst edényeket és arany edényeket, meg ruhákat. 36. Az Úr pedig kedvessé tette vala a népet az Égyiptombeliek előtt, hogy kérésökre hajlának és kifoszták az Égyiptombelieket. (2 Móz 12: 35-36.) Ugye ismerős a történet? Az államhatalomtól elszenvedett sérelmekért az alapvetően jóhiszemű és segítőkész, bár kétségkívül rossz irányba is befolyásolható köznépet lopják meg. József idejében gazdasági menekültként érkeztek, időközben megsokasodtak és meggazdagodtak, majd a vészkorszakot követően soha be nem hegedő sérelmekkel politikai menekültként távoznak — a köznéptől kicsalt és elsikkasztott vagyonnal együtt. Összefolynak a korok, népek és események. Ez már lényegesen több, mint véletlen egybeesés. A rejtélyt Sándor Avraham (Ábrahám Sándor): A romák valódi eredete című igen alapos tanulmánya fejti meg (www.imninalu.net/Romagyar.htm). A szerző — aki egyébként kifejezetten tisztelettel beszél a cigányságról, és rosszat még célzás szintjén sem mond róluk — a hivatalosan hangoztatott indiai származáselmélettel száll szembe, és védi meg a cigányok saját eredettörténetét. A világ minden részére szétszóródott cigány közösségek emlékezetében ugyanis épp olyan nyilvánvaló volt az egyiptomi rabszolga ősöktől való származás, mint nekünk magyaroknak a szkíta-hunavar-magyar folytonosság. A középkori Európa ezt épp olyan természetesnek vette, mint a mi esetünkben. Gondoljunk csak az angol „Gypsy” szóra, ami az „Egyptian”-ből képzett becenév vagy gúnynév, vagy a nálunk divatozó „nílusi székelyek” kifejezésre, amit a zsidókra és a cigányokra egyaránt használnak. Miért is kételkedtek volna az egyiptomi származásban a korabeli európaiak, amikor a templomban az ószövetségi zsidók vándorlásának történeteit hallgatva tökéletesen ráismerhettek az európai cigánykaravánokra, az egyes zsidó személyek bibliai jellemzésekor pedig a cigány erkölcsre. Idézzük csak fel Jákob sikertörténetét! Testvérét meglopva, haldokló apját becsapva, istenének nevével hazugan visszaélve, anyja munkáját sajátjaként feltüntetve szerzi meg a családi örökséget és a családfői rangot (az elsőszülötti jogot és az atyai áldást), majd a bátyja, Ézsau haragja elől gyáván elmenekül, nem vállalva a felelősséget tetteiért. Sem az apa (Izsák), sem az Úr nem dorgálja meg Jákobot a csalássorozatért, vagy a gerinctelenségért, sőt, mindketten megerősítik a csalót a hamis úton megszerzett jogokban. Ha ez még nem lenne elég arculcsapás a templomjáró keresztény hallgatóságnak, az Úr garantálja

28

Dobogó

Jákobnak a nemzedékeken átívelő sikereket, majd Jákob felmagasztaltatik, és megkapja az Izráel nevet. Az Ószövetségben ez a számunkra elfogadhatatlan jogszolgáltatás nem kirívó eset. Ábrahám és Izsák is csalással, gyakorlatilag feleségük áruba bocsátásával kezdték a vagyonosodást, amit a későbbi szereplők azzal toldottak meg, hogy már a tömeggyilkosságtól, népirtástól sem riadtak vissza. A népek önmeghatározásában és az idegen kultúrkörök felismerésében igen fontosak az erkölcsi sajátosságok. Nem kell feltétlenül visszacsapó íjjal vagy karikásostorral vágtató lovas képét elénk vetíteni, hogy felismerjük saját rokoni körünket egy leírásban, és nem kell sastoll vagy csatabárd az indiánok azonosításához egy regényből felolvasott részletben. Elég egy-egy szófordulat vagy cselekedet, ami árulkodik a szereplő értékrendjéről, máris tudjuk, kivel állunk szemben. Az értékrendi jellegzetességeken alapuló általánosítást és néprokonítást csak igen szívós aknamunkával tudta és tudja a szakterületekre szabdalt tudomány és a szabványosított iskolarendszer elhomályosítani vagy félresiklatni. No de nézzük, mit ír erről Sándor Avraham: „A cigány nép kulturájával és szellemi életével kapcsolatos tényezőket két fő kategóriába lehet sorolni: 1) A zsidókéval rokon hiedelmek, törvények, szabályok és gyakorlatok; ezek a roma közösségi életben kapnak nagyon fontos szerepet. 2) A tűzimádó-vallással kapcsolatos rituálék, vallási elemek; ezek főleg a nem-roma közösségekkel való kapcsolattartásban fontosak. Mielőtt ezeket felvázolnám, szükségesnek tartanék egy rövid történeti ismertetőt, hogy az olvasó jobban megértse, hogyan és miért kerültek egy bizonyos időszakban a romák Indiába, és honnan tudjuk mégis azt, hogy nem onnan származnak. A cigányok „őstörténete” Mezopotámiában kezdődik, az Eufrátesz alsó folyásánál. „Ótörténetük” a Nílus alsó folyásánál és a mai Izrael területén. A sémi népeknek a Közel-Keleten való terjeszkedésével párhuzamosan egy akkád népcsalád indult el a sumérok földjéről Kánaán, és később Egyiptom felé, ahol mind számuk, mind pedig jelentőségük megnőtt az idők folyamán. Olyannyira, hogy kiváltották az egyiptomi társadalom többi népének gyűlöletét, és rabszolgaságba taszították őket, mígnem aztán eljött a szabadulás ideje, elhagyták Egyiptomot, hogy a mai Izráel területén telepedjenek le. Ekkoriban tizenhárom törzsből álltak, amelyek közül az egyik foglalkozott a vallási

ügyekkel, a másik tizenkettő pedig az egyszerű „nép”et alkotta — Izráel népét.” Sándor Avraham: A romák valódi eredete (www.i mninalu.net/Romagyar.htm) Ha a cigányság is Ábrahám, Izsák és Jákob (Izráel) népének folytatása, akkor a történelem folyamán miért különült el olyan élesen a mai értelemben vett zsidóságtól? A választ Mózes törvényeiben és rendeleteiben találjuk: halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a bálványimádást, a jóslást, a varázslást, és még számos egyéb szokást vagy szertartást, ami a héberek többsége számára elfogadhatatlannak és betarthatatlannak bizonyult. Mózes nem sokat teketóriázott: 26. Megálla Mózes a tábor kapujában, és monda: Aki az Úré, ide hozzám! és gyűlének őhozzá mind a Lévi fiai. 27. És szóla nékik: Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Kössön mindenitek kardot az oldalára, menjetek által és viszsza a táboron, egyik kaputól a másik kapuig, és kiki ölje meg az ő atyjafiát, barátját és rokonságát. 28. A Lévi fiai pedig a Mózes beszéde szerint cselekedének, és elhulla azon a napon a népből úgymint háromezer férfiú. (2 Móz 32: 26-28.) A leszámolás esetleg azért is állhatott érdekében Mózesnek, mert így nem maradt, aki számon merészelte volna kérni tőle az aranyat: a Mózes által öszszetört aranyborjút ugyanis Áron, Mózes bátyja közadakozásból készítette. Milyen különös, hogy pont Áront, aki a tiltott tevékenység főszereplője volt, nem ölette meg Mózes... Később újra közadakozást rendeznek, újra aranyat, ezüstöt és egyéb értékeket szolgáltatnak be a héberek, de most már az Úrnak tetsző célokra, így megmenekülnek az újabb vérfürdőtől. Mózes gyakorlatilag ugyanúgy fosztatja ki a népét a Lévitákkal, ahogy a népével fosztatta ki Egyiptomot a kivonulás előtt. A „ne ölj” és „ne lopj” parancsolatok — úgy tűnik — nem mindenkire nézve voltak kötelezőek. A mai értelemben vett zsidó erkölcs, a felsőbbrendűség, kiválasztottság, törvényen felüliség tudata szerintem a Lévitákkal azonosítható, míg a kiszolgáltatottság, megvetettség, törvényen kívüliség a cigányság sorsa lett. Áttekintve Ábrahámtól Mózesig a „kiválasztottak” többi néphez való viszonyát, a következő viselkedésmintákat tartom meghatározónak: — A héberekkel rokon szegény népeket (akiket ma „araboknak” neveznénk) egyszerűen kizavarták a sivatagba (Izmáel története).

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM — A civilizált, bürokratizált társadalomban élőket kétféleképpen fosztották ki: vagy felülről, az államhatalomba beépülve (József), vagy alulról, a magánháztartások szervezett meglopásával (Mózes). — A régi szokásaikat, hitüket feladni nem akaró vagy nem tudó hébereket (akiket mai fogalmainkkal „cigányoknak” neveznénk) véres kegyetlenséggel idomították, gazdasági és politikai cselszövéseikhez eszközként használták, illetve alkalomadtán tömegesen fel is áldozták (Mózes), mint ahogy tették ezt a legbefolyásosabb pénzügyi körök még a XX. században is, és alkalomadtán teszik majd a jövőben is. — A jövevényeket védték, támogatták („Emberiességi törvények” 2 Móz 22: 21.). — A kisközösségben, törzsi szerveződésben élő őslakókat (akiket máig barbároknak, pogányoknak, vadembereknek, bennszülötteknek szokás bélyegezni) pedig megfosztották jogaiktól, földjüktől és hitéletüktől, hogy aztán írmagostul kiirthassák őket: 13. Mert az én angyalom teelőtted megyen és beviszen téged az Emoreusok, Kitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khivveusok és Jebuzeusok közé, és kiirtom azokat.” (2 Móz 23: 23.) 14. Vigyázz magadra, nehogy szövetséget köss annak a földnek lakosaival, amelybe bemégy, hogy botránkozásra ne legyen közötted. Hanem oltáraikat rontsátok el, törjétek össze bálványaikat, és vágjátok ki berkeiket. (2 Móz 34: 13-14.) A szent berkek említése arra utal, hogy a jogfosztásra és kiirtásra ítélt népek természetimádók voltak, csakúgy, mint iskolai tanulmányaink alapján bármely „civilizálatlan” embercsoport, vagy épp maga az „ősember”. Az előbbiekben felsorolt társadalmi csoportok közül egyedül az ősközösségben élőkkel nem tudtak mit kezdeni Izráel fiai. Hogy miért, arra is mindjárt rátérek, de előbb nézzük meg, milyen tökéletesen szerves folytatása a kommunista Engels a bibliai Mózesnek az „ősemberekhez” fűződő viszony tekintetében: „Igazi szerencse, hogy az európai demokrácia végre megszabadul ettől az ős-svájci, tiszta erkölcsű és reakciós ballaszttól. Amíg a demokraták még ezeknek a havasi pásztoroknak az erényére, boldogságára és patriarchális együgyűségére hivatkoztak, addig nekik maguknak is még bizonyos reakciós színezetük volt. Most, amikor azt a harcot támogatják, amelyet a civilizált, ipari, modern, demokratikus Svájc folytat az állattenyésztő őskantonok nyers, keresztény, germán demokráciájával, most mindenütt a haladást képviselik, most megszűnik az utolsó reakciós látszat is, most megmutatják, hogy kezdik megérteni a XIX. század demokráciájának jelentőségét. Két vidék van Európában, ahol a régi keresztény–germán barbárság a maga őseredeti alakjában — szinte a makkfalást is beleértve — fennmaradt: Norvégia és a Magas-Alpok, nevezetesen az Ős-Svájc. Mind Norvégia, mind az Ős-Svájc még ma is hamisítatlan példányokat szolgáltat azon emberfajtából, amely egykor a teutoburgi erdőben jó vesztfáliai módra bunkókkal és cséphadarókkal verte agyon a rómaiakat.

29

Azóta nemigen hallottunk többet róluk. Teljes istenfélelemben és tisztességben foglalkoztak tehénfejéssel, sajtkészítéssel, erényességgel és jódlizással. Időről időre népgyűléseket tartottak, amelyeken szarvemberekre, pataemberekre és más állati osztályokra szakadtak, és sohasem széledtek el szívélyes, kereszténygermán verekedés nélkül. Szegények voltak, de tiszta erkölcsűek, buták, de jámborak és az Úrnak tetszők, brutálisak, de széles vállúak, agyvelejük kicsi volt, de lábikrájuk nagy. Most azonban úgy látszik, hogy mégis fenekestül fel kell fordulnia eme tiszta erkölcsnek. Remélhetőleg a büntetőcsapatok megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy elpusztítsanak minden jóravalóságot, őserőt és együgyűséget.” (Friedrich Engels: A svájci polgárháború, 1847.) Ezt a „gyöngyszemet” Bayer Zsolt: „Elég volt!” című írásából másoltam ide (Magyar Nemzet Online, 2003. 12. 27 09:34). Érdemes a cikket elolvasni, mert a csokorba kötött Marx és Engels idézetek beismerő vallomásnak is tökéletesek lennének, ha a vád a hagyományos értékek (önzetlenség, becsület, tisztelet, családszeretet, hazaszeretet, önrendelkezés) elleni világméretű összeesküvés lenne. De szorosabban vett témánkhoz, azaz a kiválasztottak ősműveltségtől való iszonyodásához is találunk még benne adalékokat. Abból is következtethetünk egy-egy közösség értékrendjére, hogy minek nevezi a leggyűlöltebb ellenségét, amikor sértegetni akarja. A szabadságot, a bátorságot és az önuralmat minden más erény elé helyező indiánok kutyához (a szolgalelkűség jelképe) vagy prérifarkashoz (a gyávaság jelképe) hasonlították a megvetett embert. Az önállóságot, önellátást, gondoskodást, és a tisztaságot életelvként valló parasztság szennyben élő (patkány, csótány), mások vesztére áhítozó (dögkeselyű, hiéna, sakál) vagy lerázhatatlan, hívatlanul vendégeskedő, élősködő (kullancs, légy, tetű, féreg) állatokhoz hasonlítja a számára legvisszataszítóbb jellemű embereket és foglalkozásokat. Ezek után nem meglepő, hogy a „társadalmi fejlődést”, vagyis az egyre nagyobb és egyre kiszolgáltatottabb embertömegek egyre bonyolultabb és egyre mesterségesebb eszközökkel történő vezérlését istenítő „zsidótudatú” körök elmaradottnak, primitívnek, állatnak, vadembernek, bőgatyásnak, parasztnak, kőbaltás ősembernek, vagy éppen makogó ázsiai majomnak nevezi a leggyűlöltebb embercsoportokat (például Kertész Ákos író, Landeszmann György főrabbi, vagy Regős Péter MZSVSZ szóvivő bennünket, magyarokat). Úgy tűnik, a „zsidó-tudat”, ami napjainkra többé-kevésbé az egész fogyasztói világ értékrendjét a saját képére formálta, semmitől sem irtózik annyira, mint a korábbi „fejlődési” állapotokhoz való visszatéréstől. Az irodalminak nevezett, de valójában „Holokauszt-vallási” Nobel-díjas Kertész Imre (aki egyébként kikéri magának, ha magyar írónak nevezik), így nyilatkozott erről:

30

Dobogó

Zeit: Egy született nyugati várakozásteli melankóliával utazik Nyugatról Kelet-Európába. Ott még létezik a régi világ, ami nem bűzlik a pénz szagától, vannak igazi utcák, nyílt arcok, a falvak és városok emberi léptékűek, és nem gazdaságossági szempontok szerint épültek. Ez későkapitalista giccs lenne? Kertész: Még rosszabb, ez korszerűség-ellenesség, ebben osztozik a magyar nacionalistákkal. Zeit: Kelet-Európa a mi rossz lelkiismeretünk, mióta csak a Pénz nevű istenséghez imádkozunk. Kertész: A Pénz jobb, mint egy diktátor. Ha KeletEurópa fölött alacsonyan repül, akkor csodálatos régi falvakat, nagy erdőket lát és nincsenek autópályák. Fentről ez gyönyörű, de ne próbáljon leszállni, mert lehetetlen ott élni. Nem, a Nyugatot nem lehet megkerülni, az úgynevezett kelet-európai értékeket múzeumban is meg lehet őrizni. Zeit: A szocializmusbeli élet Önnek a fogolytábor folytatása volt. A kapitalizmus vajon felszabadulás vagy internálás luxus körülmények közé? Kertész: A Nyugat olyan foglyok tábora, akiket óvnak. Ezt a tábort meg kell védeni a terroristák, a harmadik világ ellen.” (Interjú a Die Zeit-nek: Népszabadság, 2002. okt. 18.) Miért bántja Mózest, Engelst vagy Kertészt a múlt erkölcseit őrző közösségek fennmaradása? Szerintem azért, mert ezek se felkarolhatónak, se kiszipolyozhatónak, se szövetségesnek, se ellenségnek nem voltak jók. Aki a természet, a táj részeként éli életét, az független. Azt nem lehet szövetségbe forrasztani, mint a „szabad köztársaságokat”, és nem is lehet jobb- és baloldali pártokra hasogatni, mint a „demokratikus” fogyasztókat. Ebben a közegben egyszerűen nem léteznek azok a fogalmak, amelyek az ószövetségi értelemben vett „zsidó-tudat” életterét megteremtenék. Nincs hivatal, törvénytábla, vagyoni feszültség, születési előjog, pártoskodás, csalás, élősködés, megtévesztés. Félre ne értsenek! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a zsidó-tudat mindenképpen csalóvá, élősködővé vagy ilyesmivé tenné az egyes embert, hanem azt, hogy ha ezek az erkölcsi torzulások nincsenek jelen egy társadalomban, akkor — Kertész Imre szavaival élve — „lehetetlen ott élni”. Tapasztalatom szerint a zsidó-tudatú ember lehet környezetpusztító technokrata vagy környezetvédő bürokrata, lehet állatkínzó vagy állatvédő, lehet buzgó keresztény vagy elvakult kereszténygyűlölő, lehet kommunista vagy antikommunista, jobboldali vagy baloldali, engesztelhetetlen bosszúálló vagy az erőszak minden fajtájától betegesen irtózó, szégyentelenül pazarló milliomos vagy szegénységet hirdető és mindenét elosztogató rongyos próféta. Egyvalami nem lehet: egészséges ember, akinek nem elvont, felfoghatatlan vagy elérhetetlen céljai vannak, mint a daganatsejtnek, hanem egyszerűen csak érzi, hogy ő is, mint minden kavics, fűszál vagy bogár része az Egésznek, az összefonódás és kibontakozás örök lüktetésének. Az egészséges tudatú ember nem akar kiemelkedni a természetből, az állatvilágból vagy az em-

beriségből, mert egyrészt kiemelkedni nem lehet abból, aminek részei vagyunk, legfeljebb kiesni, másrészt a kiesésünkkel pusztulásba vagy boldogtalanságba sodorjuk azt a nagyobb egységet is, ami nélkül a saját létünk is elveszíti az értelmét. Az ószövetségi mintájú zsidó-tudatot tehát rettenetes szenvedésekkel járó, rosszindulatú daganatos betegségnek tekintem, ami, létrehozva az öncélú fejlődést hajszoló technokrata-bürokrata civilizációt, napjainkra válságos állapotba hozta Föld Anyánkat, azaz mindannyiunkat, eltékozolva utódaink boldogulási lehetőségeit is. Egyetlen esélyünk van: fogalmi rendszerünkben, hitünkben, érzelmeinkben, cselekedeteinkben és terveinkben viszszatérni a jól bevált egészséges mintához. Nem olyan lehetetlen, mint gondolnánk a mai viszonyok láttán, az egészséges mintát ugyanis évmilliók csiszolták, edzették. Ha fordul egyet a Világ Kereke, elemi erővel fog ismét a felszínre törni. Nem olyan lehetetlen szent könyvek és lexikonok helyett újra tiszta forrásból, közvetlenül az életből meríteni az erkölcsöt és a tudást! Nem eldobni kell a könyveket, hanem a helyükre tenni, nem imádni kell őket, hanem olvasni! A középpontba pedig kerüljön vissza az Élet Forrása, a Jóisten, a Teremtő, vagy ki-ki nevezze tetszése szerint, a lényeg ugyanaz marad. Válaszolva tehát a címben feltett kérdésre: az ősközösségben élő emberek a puszta létükkel, a természetes és egészséges mintával bántották és bántják a kiválasztottságot, felsőbbrendűséget hirdető eszmék irigy és rettegő, vagy egyszerűen csak rossz lelkiismeretű áldozatait. Szolgálják gyógyulásu(n)kat a következő sorok: Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel — mai magyarok! ...Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. (József Attila: A Dunánál)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

31

32

Dobogó

ELÕADÁSOK - PROGRAMOK a KÉT HOLLÓS Könyvesboltban Bp., 1081 Kenyérmezõ u. 3/a., telefon: 299-0032, http://www.dobogommt.hu

2010. március-április A műsorváltozás jogát fenntartjuk! TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: március 2. kedd, 18 óra (Belépőjegy NINCS!) Dr. ANDRÁSFALVY BERTALAN előadása: március 8. péntek, 18 óra: A néphagyomány értéke a jövendőben 1. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) BÁRKA-ESTÉK: március 10. szerda, 18 óra: Népi gyógyászat, szerves gazdálkodás, szerves műveltség (Belépőjegy NINCS!) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: március 12. péntek, 18 óra: A Szent Korona üzenete 1. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: március 16. kedd, 18 óra: Ég és Föld ölelésében 12. rész (Belépőjegy: NINCS! Adományokat az est költségeire tisztelettel várunk és fogadunk!) Prof. Dr. HEJJ ANDREAS előadása: március 17. szerda, 18 óra: Beavatás: felkészülés a felnőtt- és az örök létre (Belépőjegy: 1000 Ft) HERCZEG FERENC előadása: március 19. péntek, 18 óra: Ősműltunk bölcsője a Pilis (Belépőjegy: 1000 Ft) BÁRKA-ESTÉK: március 24. szerda, 18 óra: Népi gyógyászat, szerves gazdálkodás, szerves műveltség (Belépőjegy NINCS!) KÁRPÁTI TAMÁS előadása: március 25. csütörtök, 18 óra: Az első világháború rejtélyei (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: március 26. péntek, 18 óra: Ősvallásunk nyomai népdalainkban (Belépőjegy: 1000 Ft) HERCZEG FERENC előadása: április 1. csütörtök, 18 óra: A Pilis valódi titkai (Belépőjegy: 1000 Ft) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: április 6. kedd, 18 óra: Ég és Föld ölelésében 13. rész (Belépőjegy: NINCS! Adományokat az est költségeire tisztelettel várunk és fogadunk!) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: április 9. péntek, 18 óra: A Szent Korona üzenete 2. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: április 13. kedd, 18 óra (Belépőjegy NINCS!) Dr. ANDRÁSFALVY BERTALAN előadása: április 23. péntek, 18 óra: A néphagyomány értéke a jövendőben 2. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) KÁRPÁTI TAMÁS előadása: április 29. csütörtök, 18 óra: A második világháború rejtélyei (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: április 30. péntek, 18 óra: Tündér Ilonától Szűz Máriáig (Belépőjegy: 1000 Ft) TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: május 4. kedd, 18 óra (Belépőjegy NINCS!) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: május 7. péntek, 18 óra: A Szent Korona üzenete 3. rész (Belépőjegy: 1000 Ft)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

33

Rendelje meg otthonra a Dobogót! Hisszük, valljuk, hogy csak a nemzet emlékezetében élő tudás mentheti meg hosszú távon hazánkat a világ számára. Ezért mi csak olyan kutatókat engedünk megszólalni, akiknek tudását megkérdőjelezhetetlennek tartjuk. Nálunk nem fog „sok apró színes hírt“, olvasni, annál inkább tanulmányokat, tényeken alapuló kutatásokat múltunkról, hagyományainkról.

Állandó szerzőink: Molnár V. József, Szelestey László, Tóth Zoltán József, Tóth Ferenc, Born Gergely, Fellegi Béla, dr. Végvári József, Harangozó Imre, Bradák Károly, Grandpierre Attila, Vetráb József, és akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval,. Minden számunkhoz tartozik egy kis meglepetés amellyel tovább növelheti ismereteit a magyar hagyomány és -őstörténet kimeríthetetlen tárházában. Terjesztés: interneten és a nemzeti könyvesboltokban Előfizetési díj — 6 éve változatlanul! — egy évre: 4000 Ft, ami tartalmazza a postaköltséget is. Európába: 7000 Ft, Tengeren túlra: 10000 Ft. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét! Előfizethető rózsaszín postautalványon, vagy személyesen. Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a. Bármilyen előfizetéssel kapcsolatos kérdéssel hívja a Két Hollós Könyvesboltot (299-0032).

Gyűjtse össze újságunk számait, mert azok soha nem évülő tudást tartalmaznak az utókornak is!

34

Dobogó

Az ØgigØr

(8. farØsz)

Népmeseelemzés BŐSZ IMRE ÁDÁM (Folytatás az előző számból) Egyes mesei változatokban a próbálkozók koponyájából van építve a boszorkány háza. Aki, bár fel tudott mászni a fára, de nem jut el a táltos-csikó megszerzéséig, nem állja ki a próbát, az nemhogy a sárkányt nem tudja majd legyőzni, de óhatatlanul alkotórésze lesz a gonoszság építményének. Ekkora a tét! Ekkora a felkapaszkodottak felelőssége! Szerencsére népmeséinkből, elsősorban Az égígérő fa meséjéből azt is megtudhatjuk, hogyan lehet a táltost megszerezni, a Fehérlófia típusú mesékből pedig azt, hogy ezt a képességet hogyan lehet alkalmazni. Ezek a legmagyarabb mesék, ezek a nekünk szóló mesék, melyek a mi utunkat mutatják, és nem mondhatjuk, hogy nem tudtuk! Az öregasszonynál a szokásos próba várja Jánost: meg kell őrizni a lovakat. Látszólag könnyű a feladat, csak hát jön a mágikus szellő, mely a szemére száll. Szellő útján, vagyis szellemi úton altat bennünket a boszorkány, hogy álmot lássunk, s ne a valóságot. Ne vegyük észre, hogyan tűnik el kézen-közön a ránk bízott jószág! S ha kegyelem nem lenne, bizony odakerülne századiknak a fejünk egy karó hegyére. Azonban, mivel megtapasztaltuk a kegyelmet, s magunk is gyakoroltuk, a létezés minden szintjéről, földről, vízből, levegőből megérkezik a segítség a megfelelő állatok formájában. Jó, ha az embernek sikerül lelkében rendet tenni, helyretennie magában a nem helyükön lévő állapotokat — visszasegíteni helyükre a beteg állatokat — mielőtt a boszorkány szolgálatába áll, mert ezt a próbát csak egészséges lélekkel lehet teljesíteni. Másképp a csikó nem fog táltossá változni! Jánosnak a kantárral kell megütnie az elváltozott lovakat, hogy visszaváltozzanak. A kantár, mint mágikus eszköz, ismeretes hagyományunkból. Népünk hiedelme szerint a boszorkány úgy változtatja lóvá áldozatát, akin utazni akar, hogy kantárt üt a fejéhez. A kantár a ló irányítására szolgál, jelképes értelemben a hatalom szimbóluma, hiszen akit irányítani tudok, afölött hatalmam van. Lovasnomád népeknél a ló volt a szállító, a valahonnan valahová eljutás eszköze, ezért vált alkalmassá a táltos erő képjelének. A kantárral tehát a táltosi erőt lehet irányítani, működtetni. Jánosunk próbatétele arra vonatkozik, hogy tudja-e alkalmazni a kantárt a különböző létszinteken: irányítója e már végre saját sorsának, vagy csak elszenvedője, mint annyi más ember. A fekete halak természetesen az alsó világot idézik, először innen kell visszahozni a lovakat, míg a fehér hollók a felső világ fénytelítettségét mutatják, végül a

tojásokból megszületik, jelenvalóvá lesz a végső megoldás. A teljes értékű újjászületést, a táltos erő elnyerését jelezhetné a „hét országra szóló torkú kakas” hangja, aki nem csak az egy napi ciklusban jelzi a hajnalt, a Nap újjászületését, de a keleti zodiákusban az utolsó téli hónap jelölő állata, tehát a tavaszi megújulás hírnöke is. De ez a kakas, ez a hét országra szóló torkú szócső jelenleg a boszorkány eszköze, jó lesz vele vigyázni! Nem véletlenül mondja a róka, hogy: „Azt majd én megfogom. A szüle azt szereti az összes között a legjobban. Majd én ordíttatom,…” Ahhoz, hogy ez sikerüljön, rókánknak mind a négy lábára szüksége lesz, még jó, hogy meggyógyítottuk. Sikerül is, így hősünk kiállta a próbát. A boszorkány azonban nem azért boszorkány, hogy egykönnyen kieressze markából áldozatát.

*

Útközben azt mondja a vasderes a fiúnak: — Édes gazdám, tudom, hogy énértem szolgálsz, de holnap nem ismersz rám. Mert én holnap koszos csikó leszek, és a szemétdombon hentergek. A szüle majd ígér neked mindent, a két másikat is odaadja, de te csak engem válassz, még ha a hátadon viszel is egy darabig. Most még arra figyelmeztetlek: ha megvacsoráztok, a szüle majd sokáig beszélget veled, azért, hogy elálmosodj, és minél előbb aludj el. De te el ne aludj, mert hiába szolgáltad ki a három napot, a fejed az éjszaka mégis karóba kerül. A szüle majd pontosan tizenegy órakor mondja: — Jó éjszakát, édes fiam, aludjál te is! — Ő nyomban elalszik, de fél tizenkettőkor már fölkel. Ott lóg a sarokban egy rossz szerszám, kantárral és egy rossz kardhüvellyel. Ő majd kihúzza a hüvelyéből a kardot. Meg ne ijedj tőle, mert kiölti a nyelvét, és azon elkezdi fenni a kardot. Akkora nyelve van, mint egy nagy csoroszlya. Amíg háromnegyedére ér az óra a tizenkettőn, addig mindig azt huzigálja, a nyelvén feni. Akkor majd szól: — Szolgám, kelj fel! — De te meg ne mozdulj, mert akkor megtudja, hogy ébren vagy. Amikor pontosan üti a tizenkettőt, akkor majd rád kiált: — Szolgám, kelj fel, a durrogós ménkű üssön beléd, mert mindjárt kettéváglak! — Te abban a pillanatban vágódj a fal mellé, mert akkor a szüle elveszti a szemevilágát, nem lát, és úgy suhint a karddal az ágy alá, alulról fölfelé. Te a fejnél való végén maradsz, az ágyat kettévágja alattad, és azután majd tapogat, keres, hogy hol vagy darabokban. És, majd ha nem talál, az ágy újra összeáll, mint az előbb volt. Akkor elmegy az ágyára, a kardot beteszi a hüvelyébe, és alszik reggelig. Így azután te is aludhatsz, de csak ébren. Mert olyan kard az, amilyen a világon nincs több. (Következő számunkban folytatjuk!)