„Kiválasztás” Roska Tamás a közoktatás rombolásáról, a hatvannyolcasokról és az elméletek csődjéről (Magyar Nemzet, Fáy Zoltán, 2008. május 24.) Vajon az a fajta oktatás sikeres, amelyik a lehető legnagyobb szabadságot engedi a gyereknek, hogy személyisége minden korlát nélkül bontakozhasson, vagy az, amelyik tudásra és tanulásra szocializál, ezáltal keretek közé szorít? Többek között ezekre a kérdésekre kerestünk választ Roska Tamással, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Karának prodékánjával. Hogyan találkozott először az oktatás és nevelés kérdéseivel? Ózdon végeztem, kiváló tanáraim voltak. Közöttük számos felvidéki származású magyar, akit a második világháború után áttelepítettek. Drámájukról a szélesebb közvélemény csak most értesül. Mutatja az iskola színvonalát, hogy gimnáziumi osztálytársaim közül hárman vagyunk az MTA tagjai. Ez kis, eldugott vidéki gimnázium volt. Nem szokványos, hogy egy iparvidék iskolája ennyire erős legyen. A tanároknak köszönhető? Részben a tanároknak, részben a családi indíttatásnak. Ózdon a Rimamurány Részvénytársaság már a század elejétől gondolt a humán-infrastruktúra gondos megtervezésére és kiépítésére, és ez hosszú időre jó alapot biztosított. Nekünk a nehéz történelmi háttér ellenére nagy szerencsénk volt. Egy gyermek világába kevésbé szűrődnek be a politikai szörnyűségek. Rendkívül gondos szüleink voltak, és kiváló iskolába járhattunk. Nem kell sok eszköz ahhoz, hogy egy fiatal eljusson a gazdag nyelvi kifejezésig és az irodalom szeretetéig, a matematikában az absztrakcióig, a természettudományokban a kísérletezés bizonyos szintjéig. Számítógép és digitális tábla például semmiképpen nem szükséges az elemiben, digitális tábla később sem. Sokkal fontosabb, hogy jól felkészült, hiteles tanárok foglalkozzanak a gyerekekkel. Nekem például olyan lelkes magyartanárom volt, hogy rajongtunk Arany Jánosért, Shakespeare-ért, a francia realistákért. Matematikában nagyon sokat segített, hogy gyakran tanultunk együtt Győry Kálmán barátommal, aki ma akadémikus. Fontos, hogy a diákok egymást is tanítsák. Napjainkban ez a kép idillinek tűnik. Az iskola Magyarországon az elmúlt száz évben a műveltség meghatározója volt, ezért is szomorú, hogy a csökkentett szintű érettségivel pár év alatt sikerült lerombolni a diákok jó részének tudásszintjét. Bármelyik egyetemen tanító kollégával beszélgetek, mindenki azt mondja, hogy az utóbbi években tragikusan alacsony lett a jelentkezők tudásának átlagszínvonala. Ezt a tapasztalatot a legutóbbi érettségi feladatai is bizonyítják: a matematikafeladványt egy nyolcadikos általános iskolás, ötödikes diák is meg tudja oldani. Hol folytatta tanulmányait a középiskola után? A Műegyetem villamosmérnöki karára jelentkeztem 1959-ben. Előtte egy évig gyárban dolgoztam, mert nem felvételizhettem édesapám miatt, aki orvos volt, és 1956-ban sebészként dolgozott, majd lecsukták. Természetesen az egyetem is meghatározó a későbbi szakmai
fejlődés szempontjából. Nem szükséges, hogy minden tanár meggyőzzön egy fiatalt, de mindenkinek kell legalább egy ilyen, számára mesterként szolgáló oktató. Nekem különleges szerencsém volt, mert a villamos karon generációkat tanító Simonyi Károly is tanárom, mesterem lehetett. Úgy adta elő a fizika villamosmérnöki alapjait, hogy egyben az egész fizikáról, az egész tudományról és az emberségről is tanított. Simonyit 1956 után kitették a KFKI-ból (Központi Fizikai Kutatóintézet – F. Z.), és akkor került az egyetemre, ahol elindította villamosmérnökök számára az elméleti villamosságtan és az elektronfizika tanítását. E két nagyszerű tárgyon keresztül szinte az elektronika és a számítástechnika egész területére olyan megalapozást kaptunk, hogy bárhová kerültünk a világon, rögtön képben voltunk. Később, a hetvenes években politikai okokból ismét félretették Simonyi Károlyt, ekkor kezdte tanítani a fizika kultúrtörténetét, először az ELTE-n, majd a Műegyetemen. A kibernetika az ötvenes évek végén hivatalosan még áltudománynak számított? Megtanultuk a számítógép alapjainak működését Kozma László professzortól. Az ő élete is tragikus volt: zsidó származása miatt menekülni kényszerült Magyarországról, Antwerpenben a Bell telefoncégnél dolgozott, majd a háború után hazatért. De az ötvenes években koncepciós vádakkal perbe fogták, és börtönbe került. Szabadulása után taníthatott, majd rehabilitálták, és később dékán is lett. Bennünket dékánként tanított, az úttörők egyikétől tanulhattam a számítógépről. Egyetem után a Műszeripari Kutatóintézetben dolgoztam Scultéty László osztályán, majd Csurgay Árpád csoportjába kerültem a Távközlési Kutatóintézetben, amely akkoriban a magyar elektronikai kutatás nemzetközileg is jegyzett fellegvára volt. Ebben meghatározó szerepe volt Csurgay Árpádnak, aki Amerikából hosszabb tanulmányútról hazatérve új szemléletet teremtett. Azóta, sok éve már, valamilyen módon mindig együtt dolgozunk. De van-e hasznosítható része a kultúrtörténetnek? Mennyiben hathat napjaink fejlesztésére egy középkori fizikai elmélet vagy hiedelem? A XXI. század gazdasága koncepcióvezérelt: meghatározóak az új felismerések. De ezekre a felismerésekre csak a széles körű műveltséggel rendelkező emberek tudnak eljutni. Azok, akiknek megfelelő világképük van, amelynek nagy része tizennyolc éves korig kialakul. A széles körű műveltség megszerzésének kiváló terepe a fizika kultúrtörténete, amely voltaképpen a fizika és a műveltség együttes vizsgálata. Ha végignézzük a kultúrtörténetet, az is látszik, hogy mai tudásunk különböző korokban felismert igazságokat integrál. Igaz, hogy a Newton-törvények nagyon nagy sebességnél nem úgy igazak, mint normál körülmények között, de a hétköznapi életben, a földön ma is ezek alapján számolunk. Hasonló a helyzet a XIX. századi Maxwell-egyenletekkel: egyetlen elektronikai szerkezetünk sem működne nélkülük. Alapvető logikai ismereteink az ókori görögöktől hagyományozódtak ránk. Alapvető kérdés, hogy miért éppen Európában, a mediterráneum térségében alakult ki a modern tudomány. Nemrég olvastam egy kínai csillagász, Fang Li-cse cikkét arról, hogy Galilei előtt két évszázaddal Kínában egy fizikus már elvégezte Galilei kísérletét. De a kínai fizikus számára csupán esettanulmány volt a megfigyelése, Galilei pedig új, univerzális törvényt fedezett fel. Mi, akik az európai–atlanti kultúrkörben nőttünk fel, nem is tudjuk, hogy civilizációnk olyan módszert és tudást adott át a zsidó–görög–keresztény hagyomány jóvoltából, amelynek révén kifejlődhetett a modern tudomány. És nagyon érdekes, hogy ez a kulturális örökség nem csupán a természettudományok számára tartogat tanulságokat. XVI. Benedek pápa regensburgi beszédében mondta, hogy a keresztény teológiában rossz út a dehellenizáció. Nem mellékes körülmény, hanem nagyon fontos szempont, hogy az evangéliumok görögül íródtak, hiszen abban a nyelvben, nyelvi logikában már benne van az
emberiségnek az a hihetetlenül gazdag kultúrkincse is, amelyet az éretté vált görög gondolkodás adott át. De vonatkozik ez a túlzott képiségre, a logikai, absztraktabb gondolkodás háttérbe szorulására is. Ezek a példák mutatnak rá arra, mennyire meghatározó az a világkép, amelyre a felsőoktatásban építünk, és amelynek nagyjából ki kell alakulnia a gimnázium végére. Aki tizennyolc éves korára nem „konfrontálódott” műalkotással, akinek nincsenek mély olvasmányélményei, akiben nem ragadt meg legalább pár tucat, számára is fontos vers, aki nem tanult meg addigra valamilyen nyelven, későbbi élete során nehezen fogja pótolni e hiányosságokat. Azt pedig, hogy a XXI. század gazdasága koncepcióvezérelt lesz, nem természettudósok vagy bölcsészek találták ki, hanem a világ vezető bankára, Alan Greenspan adta elő egy amerikai pedagóguskongresszuson. Ha ennyire egyértelmű e kultúrkincs átadásának fontossága és az iskolai rendszernek e folyamatban betöltött szerepe, mi az oka az oktatás – talán azt mondhatjuk, európai – hanyatlásának? Nem vagyok ebben szakember, tapasztalataimra építek. Nagyon csalóka ez a kép. Jelentős különbség van az oktatás helyzete tekintetében az egyes OECD- országok között is, és az adott országokon belül sem egységes a kép. Még ahol tipikus az alacsony átlagszínvonal, Amerika állami iskoláiban is léteznek kiváló, erős intézmények, és ezekből válogatják ki az egyetemek a legjobb tanulókat, s e hallgatókból lesznek az innováció, a kutatás vezető alakjai. Ezt ön jó megoldásnak tartaná nálunk? Semmiképpen sem. Sokan mondják, hogy Magyarországon napjainkban van néhány tucat jó gimnázium, és ettől az „élmezőnytől” a többi egyre jobban leszakad. Régen egyenletesebb volt a minőség, de e folyamat nem a rendszerváltozás következménye. Úgy vélem, hogy a nyolcvanas évek végén világjelenségként új kultúra kezdett kialakulni, talán a kommunikációs formák átalakulása miatt. És gyökeresen különbözik az Egyesült Államok és Európa helyzete. Van bizonyos rálátásom a különbségekre, mert 1989 óta éves rendszerességgel járok kutatni a Berkeley Egyetemre, közben kutatóként dolgozom az MTA SZTAKI-ban (a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézete – F. Z.), és néhány éve új kutató-egyetemi kar létrehozásában veszek részt a Pázmány-egyetem Információs Technológiai Karán. Az amerikai kultúrában kezdettől fogva van egy viszonylag gyenge színvonalú állami általános iskolai képzés, vannak kivételek, és emellett létezik számtalan kiváló magániskola. Az egyetemek között is van néhány kiemelkedő színvonalú a sok kevésbé jelentős mellett. Európában ez másként alakult, az egyetemek általában magasabb színvonalú oktatást nyújtanak, nincs közöttük olyan nagy különbség. Egészen a közelmúltig ez volt a helyzet a középiskolákkal is. Úgy vélem, hogy a középiskolai természettudományos képzés és a mélyebb műveltségi képzés fellazulásának számtalan oka van. Azt azonban valószínűnek tartom, hogy az 1968-as mozgalmak, az antikultúra kialakulása, illetve a hajdani hatvannyolcas diákok vezető pozícióba kerülése jelentős hatást gyakorolt e folyamatra. Azt is látni kell, hogy a Távol-Keleten és Indiában hihetetlen magas színvonalú oktatás zajlik néhány kiemelt egyetemen. De ez nem tömegoktatás. Nem tömegoktatás, de ahhoz, hogy ezek az elit intézmények ilyen módon működni tudjanak, alsóbb szinten is ki kellett épülnie az oktatás infrastruktúrájának és a kiválasztódás módjának, ami össztársadalmi teljesítmény. Magyarországon kiváló adottságaink lennének középiskolák terén, legalábbis ami a hagyományokat, az örökséget illeti. A Nature folyóirat az új évszázadi
vagy évezredi első számában hosszú tanulmányt közölt, amely úgy kezdődik, hogy a XX. század tudománya Magyarországon született. Ez nyilván kissé túlzó állítás, de a cikket nem magyar származású szerző készítette. Figyelmeztet minket az oktatás fontosságára, arra, hogy a kiváló iskoláknak nincs alternatívájuk. Az írástudók árulásának könyvelhető el – amelyben Magyarországon élen jár a média –, hogy a szellemi élet résztvevői nem lázadtak fel egy emberként a csökkentett színvonalú érettségi ellen. A közoktatás hazai hanyatlása nem a média felelőssége, hanem az oktatáspolitikáé. Ez igaz, a média felelőssége abban áll, hogy ennyi évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a társadalom számára is világos legyen: tévút a közoktatás színvonalának rombolása. Minden demokráciadeficit mellett talán már van annyi demokráciánk, hogy ha egyértelművé válik egy tévút, akkor a politika és a kormányzat visszakozik. Ez vonatkozik az egyetemek kézi vezérlésére is, a felvételi lehetőség hiányára, minden kormányra. És mi lehet a ráció a közoktatás színvonalának rontásában? Én nem hiszek semmiféle összeesküvés-elméletben, ezért azt gondolom, hogy a hanyatlás mögött olyan naiv megfontolások állnak, mint például, hogy a gyerek elsősorban „érezze jól” magát az iskolában, adatokkal ne terheljük szegényt, úgyis megtalálja majd az interneten mindazt, amire szüksége van. E megfontolások persze önmagukban tartalmaznak igazságot, csak éppen marginális kérdésre reflektálnak. Ráadásul ezeknek az elméleteknek a csődjét már húsz évvel ezelőtt is világosan lehetett látni Amerikában. Hasonló a helyzet a felsőoktatásban: a bolognai folyamat megvalósítási problémái nem kis részben a tudatlanságnak köszönhetők, sok helyütt, például Spanyolországban be sem vezették még, Olaszországban már néhány éve visszaállították részben az ötéves képzést is. De összeesküvés-elmélet nélkül is érvényes a következmény, hogy a tanulatlan emberek jobban manipulálhatók mind a politika, mind a gazdaság számára. Ki lehet törni ebből a helyzetből? Talán most már kialakul Magyarországon is olyan közvélekedés, amelyik nagy fontosságot tulajdonít az alapos ismereteket átadó iskolának és a jellemnevelésnek. Nem várható el a társadalomtól, hogy ha a közéletben, a tömegtájékoztatásban meghatározó személyiségek felelőtlenül és neveletlenül viselkednek, alapvető emberi normákra fittyet hánynak, akkor erre immúnis legyen. Úgy látom, egyre többen ismerik fel, milyen nagy érték az emberi méltóság és a család tisztelete. A széteső családok hatalmas terhet jelentenek saját maguk és az egész társadalom számára. Az elmagányosodó fiatalságnak igénye van az emberi kapcsolatokra, a nyitottságra és a szolidaritásra. Ezekkel az értékekkel szokták szembeállítani a szabadságot mint abszolút értéket. A magyar társadalom sérült, hiszen a rendszerváltás előtt állandó hazugságra kényszerítették, valamint az ötvenes évek és a forradalom utáni időszak ma már dokumentált barbár elnyomása megnyomorító volt mentálisan is. A rendszerváltás után, a frissen visszanyert szabadság mámorában, a szabadság tűnt az ország számára a legfőbb értéknek, és megfeledkeztek a felelősségről. Ehhez olyan alapvetően hamis Amerika-kép is hozzájárult, amelyet főként a filmipar sugárzott. Szeptember 11. után már egyértelmű, hogy milyen veszélyeket rejt magában a tájékoztatás által sugallt önző társadalom képe. Az amerikai társadalom ma sem hedonista és önző, legfeljebb egy hangos része az. Ez vonatkozik Nyugat-
Európára is. Az Egyesült Államok társadalmának kétszáz éven keresztül a kemény munka, a tudás, a családi értékek, a szolidaritás és a jótékonyság megbecsülése volt a legfőbb értéke, többek között ez sikereinek a titka is. Talán ebből is tanulhatunk. A jó hír viszont az, hogy ma is vagyunk itthon sokan, akiknek mindez fontos.