Kitekintés Az egészségügyrıl teológus szemmel „Bizony elmúlik bármily nagy egészség, ha mohó és szertelen…” (Aiszkhülosz)
Az egészségügy reformja áll napjainkban az érdeklıdés középpontjában – senki nincs aki érintett ne lenne a kérdésben, gyógyítóként vagy páciensként. Indulatok feszülnek egymásnak, a kérdésrıl való tárgyilagos vitát a frontok megmerevedése lehetetlenné teszi. Teológusként és keresztyén egyháztagként nemcsak egzisztenciálisan érintettek, de kérdezettek is vagyunk! Álljon itt néhány szempont a kérdés keresztyén etikai megítéléséhez.
1. Minden embernek „joga van az egészséghez” Az egészséghez való jog fogalma és igénye az iparosodás szociális kísérı jelenségeinek (szegénység, lakásgond, gyermekmunka, éhezés, járványok) kezelésére tett kísérletek, az emberi jogok érvényesítéséért felvállalt harc és az állam szociális felelısségének felvállalásáért folytatott küzdelem közepette született meg. Az egészség fogalmának értelmezése körül kialakult szempontok számbavétele, és ezek teológiai reflektálása szintén nem mellékes. A Világegészségügyi Szervezet (WHO) már 1948-ban a következı definíciót fogalmazta meg: „Az egészség (az egyén/közösség) nem csak a betegségektıl és fogyatékosságtól való mentessége, hanem a teljes testi, lelki és szellemi jóllétének állapota”. Erre a jól-létre, vagyis egészséges állapotra minden embernek joga van nemre, fajra, vallásra, politikai meggyızıdésre vagy társadalmi helyzetre való különbség nélkül. Mindez a következıket foglalja magába: 1.a. Az egészséghez való jog védelmet jelent – olyan védelemre való igényt, amely szerint az egyes ember egészségét semmilyen külsı tényezı vagy további személy nem károsíthatja. Ezt a védelmet az állam köteles garantálni és ebben az értelemben az egészséghez való jog egyenrangú az élethez, a testi sérthetetlenséghez, a lelkiismereti szabadsághoz és a tulajdonhoz való joggal. 1.b. Az egészséghez való jog szociális biztonsághoz való jogot jelent: azt az alapvetı igényt, hogy adottak legyenek a munka, a tanulás, a lakás, a táplálkozás és a higiénia alapvetı feltételei, amely között az ember elsıdleges személyiségi jogait megélheti. 1.c. A szakszerő egészségügyi ellátáshoz való jog mindig a páciens érdekére tekint; a szakszerő, biztonságos, gondos valamint a személyiség méltóságával szembeni tiszteletteljes bánásmód és kezelés nem lehet profitérdekeltség, kórházi kapacitás vagy biztosítási kockázatminimalizálás függvénye. Továbbá a pácienst (adott esetben hozzátartozóit) megilletik betegségével kapcsolatos információk, a kezelésbe való beleegyezés vagy a megtagadás joga, megtagadás esetén a következményekrıl való felvilágosítás, végül privát szférájának tiszteletben tartása. 1.d. Az egészséghez való jog lényeges eleme az egyenlı elbírálás és a diszkriminációellenesség elve. Senki nem szenvedhet egészségügyi ellátás terén hátrányt faji, vallási hovatartozása vagy szociális helyzete alapján. 117
Kitekintés
1.e. Az egészséghez való jog olyan politikai és gazdasági cselekvésre kötelezi a hatalom mindenkori birtokosait, amely az emberi élet és egészség hatékonyabb védelmét tartja legfıbb értéknek, keresve az összhangot a fenntartható fejlıdéssel és a környezettel való kíméletes bánásmóddal. Bármennyire teljesnek (testi, lelki, szellemi jól-lét) tőnik is a WHO definíciója, a keresztyén ember- és valóságértelmezés nem érheti be olyan egészség-értelmezéssel, amely „csak” biológiai, pszichikai vagy szociális tényezık, és káros hatások távoltartásával kívánja biztosítani az ember egészségét. Ez mechanisztikus ember-képre utal, amely szerint a „defektus” kijavítható, a hiba eltávolítható és ennek következtében beáll az egészséges állapot. Nem csoda, ha ennek eredménye nem a betegcentrikus, hanem a betegség-centrikus orvoslás. A Hippokrateszi eskü még számolt azzal, hogy az orvoslásra adott „mővészet” nem képes minden helyzetben segíteni, ezért bizonyos esetekben a további kísérletezés értelmetlen – amikor a szenvedés feldolgozásának más módja többet segít a betegnek vagy a haldoklónak, mint a betegséggel és halállal szembeni vak küzdelem. A biotechnológia és gyógyszeripar világában az életért és az egészségért folytatott harc más összefüggésbe kerül – a kezelésnek határt elsıdlegesen nem az élet és az elmúlás elıtti tisztelet, hanem a pénz szab. A Biblia viszont arról tesz bizonyságot, hogy adott esetben együtt kell élni a fájdalmakkal és el kell hordozni a szenvedést (Jób, Illés, Jeremiás). Egészséges az, aki megtanul együtt élni betegségével, és képes együtt élni a szenvedıvel. Nem a szenvedés és a betegség eszményítésérıl van itt szó, hanem egy olyan életminıségrıl, amely mind egyéni életvitel mind pedig a közösségi élet összefüggésében számol az emberi egzisztencia veszélyeztetettségével. Az egészség keresztyén teológiai látása szerint az ember testi-lelki-szellemi jól-létén túl a szenvedések elhordozásának képességét is jelenti, illetve felteszi a kérdést: mit tehet az ember a saját és a másik ember jólétéért (coram Deo)? Ezen a ponton viszont az egyén felelıssége a tét.
2. Az ember felelıssége az egészségért Az orvostudomány fejlıdése és a technikai civilizáció eredményei nem vezethetnek a saját testünkkel való könnyelmő, felelısségtelen bánásmódhoz. Az említett mechanisztikus emberkép nemcsak az orvoslás számára jelent veszélyt, hanem olyan fogyasztói életszemlélet kialakulásához vezetett az egészségmegırzés terén is, amely csak a fikció fogalmával jellemezhetı. E szerint az egészség is konzum-cikké vált, amely pénzzel és jó biztosítással megvehetı, megtartható, tartósítható. Minden betegségre van orvosság, a hibás szerv kicserélhetı, minden fogyatékosságra van terápia, ha netalán a felpörgetett munka és az élet élvezete nem várt következményekkel járna. A lemondás, önmérséklet, aszkézis, a saját test tisztelete letőnt idık elavult moráljának tőnik, s közben a statisztikák világszinten arról tesznek bizonyságot, hogy alkohol- és nikotinfogyasztás, szívinfarktus, érrendszeri-keringési zavarok valamint belesetek következtében többen halnak meg, mint pl. rákban. A modern társadalmak jellemzıje a túlkínálat és a túlzott igénybevétel, jóllakottság és munka, dopping és teljesítmény. A stressz, pszicho-szociális zavarok, szenvedélybetegségek nem feltétlenül az egyéni életvitel kudarcainak kísérı jelenségei, hanem olyan következmények az emberi életre nézve, amelyet a modern ipari társa118
dalmak struktúrái termeltek ki magukból. Ebben a helyzetben nem az orvostudomány lehetıségeibe vetett vak hit, hanem az egyén önmaga iránti felelısségének tudatosítása segíthet (a gyógyítás mővészetének mai lehetıségei nem zárják ki a prevenció szükségességét). A kérdés: hogyan motiválhatók az emberek aktív egészségmegırzı életvitelre? A bibliai antropológia értelmében a test nem tárgy és nem is az ember birtoka. A testi élet a teremtı Isten ajándéka, a Szentlélek mőködésének színtere (1Kor 6,17kk), az istentisztelet nélkülözhetetlen eleme (Róm 12,1), a személyiség hordozója, (testi-lelki) kapcsolatok eszköze. Éppen ezért a saját test iránti felelısség nem zárja ki, hanem magában foglalja az embertárs iránti felelısséget is. A saját testemmel szembeni gondatlanság és vétek nemcsak az élet ajándékozójával szemben bőn, de szeretetlenség és gondatlanság azokkal szemben, akikért felelıs vagyok. A bőn és betegség összefüggése nem ismeretlen a Bibliát olvasó ember elıtt, még ha a kérdés teológiai megítélése sokkal komplexebb is annál, hogy egyszerően ok-okozati következtetéseket állítsunk fel az egyes ember esetén. De a pszichoszomatikus kutatásokra szakosodott orvostudomány is tud arról, hogy betegségek, sérülések, balesetek és halál nem egyszer a saját vagy a másik ember élete iránti felelıtlenség eredményei, amelyek ha nem is azonosíthatóak minden további nélkül Isten ítéletével, mégis „jelek” arra nézve, hogy az ember felelıtlensége nem marad következmények nélkül. Ez a felismerés általában túl késın érik be, többnyire a folyamatok visszafordíthatatlan fázisában. A felelıtlen életvitel etikai megítélése tehát nem jelentéktelen: a közömbösségnek végzetes következményei lehetnek nemcsak a saját, de pl. a vétlen családtagok, s nem utolsó sorban a társadalom egészére nézve.
3. Az állam felelıssége Az állam felelıssége és feladata az egészséghez való jog garantálása és azoknak a keretfeltételeknek a biztosítása, amelyek e jogok gyakorlását lehetıvé teszik. Ez számára azt a kötelezettséget jelenti, hogy gazdasági erıforrásai, szociális struktúrája, civilizációs és kulturális adottságai alapján biztosítsa azokat a kereteket, amelyek között a szociális biztonságot segítı (egészségügyi, oktatási stb.) intézmények mőködıképesek maradnak. A 19. század abszolutisztikus államelmélete olyan államot tartott szem elıtt, amely mint felsıbbség, atyai módon volt köteles gondoskodni alattvalóinak egészségérıl. Ennek alapját a felvilágosodás teoretikusai (Hugo Grotius, John Locke, G.W. Leibniz) adták meg, akik a vallás- és lelkiismereti szabadság mellett az emberi test és élet védelmét (mint a legszemélyesebb tulajdont) az alapvetı emberi jogokhoz sorolták, amelyet az állam a törvény és igazgatás által köteles biztosítani, hogy az alattvalók egészsége rendben legyen. E szemléletben az iparosodás szociális következményei (gyermekmunka, halandóság, járványok, alacsony életszínvonal, lakásgondok stb.) hoztak gyors változást, s már ebben az idıben megjelent a követelés: nem elég „fentrıl”, centralisztikus-autokrata módon biztosítani a szociális biztonság feltételeit – inkább legyen az állam kezdeményezı abban, hogy a különbözı társadalmi szervezetek (synergie) aktivizálódjanak a szociális biztonság garantálása érdekében. 119
Kitekintés
Késıbb az abszolutisztikus állam helyére a jogállam eszménye lépett, ahol a kiinduló alap már nem a felsıbbség könyörületessége, hanem az egyén lelkiismereti beállítottságára és szociális biztonságára való joga. Ez azt jelenti, hogy mindenki személy szerint, egyénileg is felelıs saját egészségért – de az állam köteles azokat az alapokat és strukturális keretfeltételeket biztosítani, amelyek lehetıvé teszik az egyén jogának érvényesítését. Az állam nem felülrıl jótékonykodik (patriárchális módon), jogokat ad meg, vagy lehetıségeket von meg – hanem aktív „egészségpolitikára” kötelezett: biztosítani azt, ami az egyén erejét és lehetıségeit meghaladja (pl. egészségkárosító erık elhárítása, szociális védelem). A 19-20. sz. szociálpolitikai küzdelmeiben fogant a szubszidiaritás elve: a társadalmon belül olyan decentralizált csoportok (egyesületek, intézmények, közösségek) mőködését lehetıvé tenni, amelyek a szociális ellátásért felelısek; de ott ahol ezek a csoportok nem képesek a szükséges szociális feladatokat ellátni, az állam segítıként (lat. subsiduum: segítség, támogatás) léphet be, úgy hogy felülrıl való segítsége sikeressé teszi, kiegészíti az alulról jövı kezdeményezést. Továbbá az államnak ırködnie kellene az igazságosság és a szolidaritás felett. Ez azt jelenti, hogy az állam köteles garantálni a károk, kockázatok és egyenlıtlenségek kiegyenlítését, és összhangba hozni az egyén és közösség érdekét. Az igazságosság azt jelenti, hogy az egyénnek lehetısége és kötelessége a társadalom életében produktív módon részt venni (iustitia contributiva) – a társadalom viszont biztosítja számára ezt a részvételt. Az egészségügyre lefordítva: az egyént megilleti (iustitia distributiva) alapvetı egészségügyi igényeinek ellátása, hiszen részt vesz abban a produktív folyamatban, amely ennek elıfeltételeit biztosítja. Részvétele és részesedése ily módon az egész társadalom „jól-létének” elıfeltétele és függvénye. Viszont etikailag tarthatatlan lenne e részesedést (pl. egészségügyi ellátás terén) „csak” a produktív részvétel fedezetének erejéig biztosítani, fıleg a termelés és értékteremtés ideiglenes vagy tartós akadályoztatása esetén (pl. fogyatékosok, munkaképtelenek, tartósan betegek). A szolidaritás elve alapján az állam kötelessége ennek kiegyenlítése, illetve a kockázat kezelése. Viszont etikailag ugyancsak tarthatatlan és a szolidaritás elvével összeegyeztethetetlen a minıségi ellátás igénybevételét csak a fizetıképesség függvényévé tenni, vagy amikor a részesedés igénylése gondatlanság, szándékosság és felelıtlenség következményeként jelentkezik. Továbbra is válaszra vár viszont a kérdés: hogyan viszonyuljon egymáshoz az „egészséghez való jog” és az „állam szociális gondoskodása”? Milyen legyen az állam tudományfejlıdést és egészségpolitikát, terápia-és páciensközpontú ellátást ösztönzı funkciója?
4. Az egyház felelıssége A saját és a másik ember életéért, illetve testi-lelki egészégéért való felelısség ébren tartása nemcsak az állam, hanem az egyház feladata is! Az egyház tanítása és prédikálása, a lelkigondozás és a diakónia olyan alternatív életstílust (új aszkézist) hirdet, amely mértékletességet tanúsít az értelmetlen fogyasztással szemben, bizonyságot tehet az Isten által teremtett élet tiszteletérıl és tudatosítja felelısségét a másik ember iránt. Ugyanakkor nem térhet ki az egészséghez való jog megélését károsító társadalmi-gazdasági összefüggések szakszerő-tudományos elemzése, a konkrét 120
felelıtlenség megnevezése és a társadalmi párbeszéd szorgalmazása elıl. Ez törvényszerően következik az egyház ırállói-prófétai tisztébıl, illetve társadalmi felelısségébıl. Olyan életszemlélet kialakításához kíván hozzájárulni az egyház, amely tisztában van azzal, hogy az egészség nem árucikk, amelyet áruba lehet bocsátani, majd könynyen pótolni, helyettesíteni, hibákat kijavítani. A betegség sok esetben a felelıtlen életvitel vagy egészségkárosító feltételek felelıtlen fenntartásának következménye. A betegség elkerülése és az egészségügyre gyakorolt hatás nagy mértékben az egyén életrıl és életminıségrıl vallott felfogásának függvénye, és nem várható egyedül a körülmények megváltozásától, valamint a preventív vagy terápiás medicina sikereitıl. Az egészséggel szembeni közömbösség leküzdése óriási kihívás az egyház számára is. Továbbá nem elég panaszkodni a profitorientált gyógyszeripar és terápia, valamint a költségigényes biotechnológiai kutatás által elıidézett kényszerhelyzetek felett azzal a kimondott vagy elhallgatott sopánkodással, hogy a szakszerő, de költséges kezelésnek csak egy alternatívája van: vissza a természethez… Tény, hogy a modern ipari és fogyasztói társadalmak civilizációja (lakásépítési kultúrától a munkaidı és szabadidı strukturálásáig) egyre inkább kiszorítja az öregedést, a betegséget és a halált a természetes közösségekbıl (család, rokonság) az erre a célra fenntartott, de valóban költségigényes intézményekbe. Viszont az egyház minden idıben arról tett bizonyságot és tehet ma is – az ispotályoktól a gyülekezeti diakónusig –, hogy a szociális köztes-intézményeknek van létjogosultsága. A házi betegápolásra való felkészítés, annak erkölcsi és anyagi megbecsülése vagy a segítı szolgálatok életképességének támogatása nemcsak költségmegtakarítást jelent a szociális szektorban, hanem a humán erıforrással való olyan gazdálkodást, amely egy társadalom értékrendjének és lelkiségének terén meghozza gyümölcseit. Sajnos a szenvedés átélésétıl vagy látványától való félelem, a házi orvosi szolgálatok krízise és a szakszerő ellátások iránt támasztott illuzórikus elvárások a gyors kórházi beutalásokhoz vezetnek, aminek következtében szembe kerül egymással a beteg érdeke és a szociális szolgáltatás érdekeltsége. Az egészségügyi ellátó rendszer körül kialakult társadalmi vita, a félelmek és az aggodalmak gyökere nagyon mélyen van: nem csak a gyógyítás egyre növekvı költségeiben, a profitérdekelt szolgáltatók (pl. biztosítók) megjelenésében vagy a gyógyszeripar és orvoslás koalíciójában, hanem egész ipari és fogyasztói társadalmunk értékválságában. Az élettel és az egészséggel való felelıtlen bánásmód valamint az egészség reprodukálásának rohamosan növekedı költségei valóban változást követelnek, megtérést és változtatást az egyéni életvitel terén, és változtatást a munka- és életfeltételek, a környezettel való bánásmód, a felelıs gazdálkodás terén, egyszóval a társadalom értékrendjének szintjén. Dr. Fazakas Sándor (Debrecen)
121