Kincs, ami van Borókai Gábor szaglássza az újságokat! Lehet, van olyan megátalkodott, hogy nem csupán a Heti Válasz minden egyes friss példányát húzza el az orra előtt, mint a rendelésen gondolkodó Avon-függők a parfümmintákra vadászván, hanem illatmintát vesz a konkurencia lapjaiból is. Festékfüggő lenne? Szipuzik? Vagy talán az a fémes szag hiányzik neki, melyet beleéget a lapba a nyomdagép? Nem hiszem. Borókai simán imádja a nyomtatott papírt. Szakértő, mint a háziasszonyok, akik a piacon egy egyetlen szőlőszemet sem vennének meg előszagolás nélkül. És igaza van: ti, akik digitális jövőről papoltok, szagolgassátok csak az okos telefonjaitokat. Na, milyen? Sokan vagytok, vészmadarak! Károgtok, károgásotoktól már zsong a fejem, lassan gondolkodni sem tudok. Mérgezitek az elmémet; mint a tudósok a robotzsaruba, csipet ültettek a fejembe, hogy én is a ti szövegeteket szajkózzam olyan sokszor, hogy már magam is elhiggyem: a nyomtatott sajtónak nincs jövője, igazából a jelene is kérdéses, végnapjait éli, el kell feledni, le kell mondani róla. Félelmetesen erős a propagandátok, irigylésre méltók az agitátoraitok! De valamiről megfeledkeztek: mikor az angol nyelv elkezdte térhódítását, a latint hirtelen holt nyelvvé degradálták. Igaz, hogy ma már boldog-boldogtalan angolul nyomja, a Republic
is megénekelte: „aki angolul beszél, az sokkal többet ér”, de voltatok-e már orvosnál, vészmadarak? Hallottátok-e, miféle „holt nyelven” közölték a bajokat, betegségeket? A papír persze nem tudja felvenni a harcot az elektronikával, ezt én is tudom, nem is áltatom magam. A híreket a neten olvasom, vagy megnézem a tévében, meghallgatom a rádióban. De. Lehet-e számítógépből csákót vagy csónakot hajtogatni? Le lehet-e fűzni, be lehet-e kötni, hogy még évtizedek múlva is esztétikai élményt nyújtson? Meg fog szűnni? Kezünkben tartjuk az utolsó példányokat? Akkor figyeljetek, vészmadarak: kincseket szorongatunk. Lehet, hogy az utolsók közül vagyunk, akik éjt nappallá téve dolgoznak, küzdenek, hogy gondolataik, érzéseik cikkesített formában papírra vetődjenek, de nekünk ez az utunk, és nincs az a károgás, mi eltántoríthatna. Van egy régi, iráni monda a Szimorg madárról, kiről mindenki úgy értesült, hogy ő volt a minden madarak királya. Egy nap a madarakat összehívták, és elküldték őket, keressék meg a királyukat. Az út nagyon hosszú volt és nehéz, teli akadályokkal, váratlan, veszélyes helyzetek-
Heaven for everyone „A végén pedig még azt is elhiszem, hogy a Mennyország így néz ki, és ha akarom, akár Whoppi Goldberg is lehet benne az Isten.” 6.oldal
Életigazság „Folyton jókedvű volt, be nem állt a szája, nem tudott egy helyben ülni – úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak hiperaktív. Aztán felszívta előttem az első csíkot…” 7.oldal
MÁSLAP
kel. A gyengébb, kevésbé kitartó madarak, mint a veréb vagy a varjú le is maradtak, felhagytak a kereséssel. A végén, azok a madarak, melyek sikerrel vettek minden akadályt, az utolsó völgyben összegyűltek, s reménykedve várták a találkozást királyukkal. Kísérőjük ekkor feléjük fordult, és elárulta: nincs királyuk, nincs Szimorg, s ha körbenéznek, rájönnek, ők maguk voltak a Szimorg, a cél. Útjainkat azért szoktuk megkezdeni, hogy célba érjünk, de nem minden esetben a cél a legfontosabb, hanem, hogy mivé válunk az utunk során. Elindultunk egy úton: kincset alkotunk nyomtatott formában, Máslapra keresztelve. Egyszer majd biztosan ez az újság is az enyészet martalékává lesz, vagy lehet, digitalizálódik. Nem a cél számít, hanem az út odáig. Hogy szembenézzünk a vészmadarakkal, s megmutassuk nekik és magunknak is igazi erőnket, hitünket a csodákban és a kincsekben. jeges
Helyszínelő A PRE-KOS után megkapta a lehetőséget, hogy többszöri tanársegédkedés után immár műhelytanárként is bizonyítson. Pataki Gáborral műhelye rejtelmeiről beszélgettünk. 5.oldal
Vámpírszerelem és világsiker „Akadtak azonban olyanok is, akik bírálták a művet és semmitmondó, átlagos szerelmi történetként aposztrofálták.” 2.oldal
I. évfolyam 2. szám
2011. 12. 18.
Alkonyat-mánia Miért van szükségünk a rajongásra?
Az Alkonyat sorozat legutóbbi része, a Hajnalhasadás című könyv első feléből készült film, minden idők ötödik legjobban debütáló mozija lett az Államokban, míg világszerte a tizedik helyezést érte el. A képlet nagyon egyszerű, adott egy vámpír család – akik jobbak önmaguknál, hiszen tisztán állati vérből táplálkoznak –, nyugalomban élik hétköznapjaikat az emberek között, majd jön egy egyszerű és megtört lány; az egyenlet végén pedig szerelem szövődik. Mégis mi az oka a mérhetetlen sikernek és a rajongók tömegének?
Az emberek mindig is hajlamosak voltak a szamáreffektusra, de úgy is fogalmazhatnánk, Ismered te is, én is, mindenki, de ki ő?! Celeb? Sztár? Híresség? Egyáltalán mit jelentenek ezek a szavak? Egy riporteriskolába járunk, mindenkinek megvannak a céljai. Mi leszel te? Mi leszek én? Képernyős személyiség, újságíró, riporter vagy rádiós. Hallani fognak és látni? Mindenki ismer majd? Valahogy ekörül forog az a világ, amit magunknak választottunk. Mégsem mindegy az ismertség milyensége. Már akinek… Ha én oknyomozó riporter akarok lenni, és ezt még jól is csinálom, akkor sztár leszek vagy híresség? Mindenki ismeri majd az életemet, az újságok mindent megírnak majd? Azért lássuk be, hogy ez itthon nem így megy. Itt nem létezik még az a paparazzi kultúra, mint Nyugat-Európában vagy az Államokban. Ne legyünk naivak, nem véletlenül találkozik össze a Margit-szigeten futás közben
MÁSLAP
hogy egyszerűen szükség van a példaképekre, hogy optimisták és bizakodók tudjunk maradni még a legrosszabb napokon is. Ebben az esetben nem egy szereplő és az élete a példa, hanem maga a szerelem. Hisz bármennyire is fantasyról legyen szó, mégis a romantikus vonal dominál, csak ezt manapság érdemes valamiféle izgalmas, pörgős és különleges formába önteni, hiszen az átlagos szerelmi történetek már nem kötik le a nézőket. Az írónő által teremtett különleges világnak köszönhetően pedig a filmek is sokkal magával ragadóbbak, hiszen a mai technikákkal már olyan látványvilágot lehet létrehozni, ami a legszkeptikusabb nézőket is a vászon elé csábíthatja. A The Times szerint „a vámpírok, melyek belemélyesztették fogaikat Harry Potterbe, az arizonai sivatagban születtek. Egy álom hozta el őket, s azonnal papírra vándoroltak, majd végigsöpörtek az ifjúságon, akár egy vírus, hogy aztán irodalmi szenzáció váljék belőlük.” Rengeteg pozitív kritikát kapott a könyvsorozat és a film is. Akadtak azonban olyanok is, akik bírálták a művet és semmitmondó, átlagos szerelmi történetként aposztrofálták. Egy azonban biztos, hogy rengeteg fiatalt és nem csak fiatalt vett rá az olvasásra, illetve szakemberek szerint a tinédzserkor szerelem feldolgozását is segíti a mű. Stephen King azt nyilatkozta „az embereket vonzza a történet, az iram; Stephenie Meyer esetében pedig nyilvánvaló, hogy egy egész generációnyi egy közszereplő és egy pletykalap fotósa. Nem mindig az újságíró a szemét, aki vájkál szegény közismert emberek életében. Ők is akarják, de még mennyire. Így beszélnek róla, elmennek a következő koncertjére, megnézik a filmjét, nő az általa vezetett műsor nézettsége, megveszik a könyvét. Ha figyelünk, és jól olvasunk a sorok
A KiszelTündizmus között, észrevesszük, hogy ez a reklám helye. Szegény gyászoló énekest sajnáljuk édesapja halála miatt, de a végén mindig elhívnak minket egy lemezbemutató koncertre, vagy felhívják figyelmünket, hogy megjelent egy új album. Ha pedig mi ezt mégsem akarnánk, akkor tegyünk érte, mert az emberek arról beszélnek, és arról
I. évfolyam 2. szám
fiatal lánynak ír, s a könyveiben a szerelem és a szex biztonságosan fonódik össze.” Mégis, a jelenlegi statisztikák szerint, a legújabb filmre már nagyobb részt 25 év feletti nők váltottak jegyet, így már az sem mondható, hogy csupán tizenéves lányoknak szólna a történet. Érdekes kérdés ezek után, hogy vajon elsősorban azok látogatnak el a mozitermekbe, akik maguk is épp megélik a szerelmet, vagy akik a nagy keresés közepén vergődnek magányosan. Én nem vagyok az az igazi elfogult és menthetetlenül szerelmes típus, legyen szó könyvről vagy hollywoodi sikertörténetről, de követendő példára mindig szüksége lesz az embereknek. A Harry Potternek vége, mi is lassan felnőttünk. Az Alkonyatot is leforgatták már, de még van egy évünk, hogy kiderüljön, mi is lesz az igaz szerelemmel, és ez idő alatt létrehozzanak valami olyat, amiért ismét rajonghatunk. alkotnak véleményt, amit látnak és hallanak. Saját szóhasználatunkban is különbséget teszünk celeb és sztár között, de mégis mit jelentenek ezek a szavak? Az okosok azt mondják, hogy Marilyn Monroe volt az első celeb, az ő halálával 1962-ben jelent meg ez a kifejezés. A sztárok elismert tevékenységeik, érdemeik által váltak közismertté, míg a celebek különösebb teljesítmény nélkül kerülnek rendszeresen címlapra – nem lebecsülve a naptárak hatalmát. Mégis a fő kérdés, hogy a képernyőn és a címlapokon akarsz szerepelni, vagy valami olyan célt választottál, amivel ez is együtt járhat?! A szakma tehát adott, persze nem könnyű, de ne csináljunk úgy, mintha nem mi választottuk volna. Vigyázzunk, „mit kíván a magyar nemzet”, mert ha megadjuk neki, könnyen lehet reményteli újságíróból arcát vesztett naptárbajnok.
2.
X-faktor és Záróra – az ütős páros Hétről hétre újabb produkcióval készülünk. Élőben adjuk elő, és kapunk értékelést is. A mikrofon és a kamera is stimmel. Néha még sírás is van. Ha a végén kiszavaznánk valakit, akkor tényleg olyan lenne az egész, mint az X-faktor.
csak egy esélye van villantani. Néha összejön, néha meg nem, de ettől izgalmas a játék, hiszen tudni kell nyerni és méltósággal veszíteni. Ha úgy érzed, hogy kissé bizonytalanul áll a kezedben a mikrofon, de szeretnél fénysebességgel fejlődni, és a simogatás helyett inkább néhány építő jellegű „atyai pofon”-ra vágysz, akkor tuti jó választás a Novákműhely. Záróra előtt 12 perccel – ahogy Balázs Dani szellemesen elnevezte a Veiszer Alinda műhelyére készített feladatot. A félév alatt mindenkinek három interjút kell összehoznia, Novák András műhelye igazi ripor- maximum tizenkét percben. Egyteri tehetségkutató. Csak itt nem popslágereket adunk elő, hanem élőben jelentkezünk egy katasztrófa sújtotta övezetből, vagy egy sportesemény helyszínéről. A lényeg, hogy minden élesben megy, és nem lehet újra próbálkozni, mindenkinek et élőben, kettőt pedig felvételről
Ülj le, egyes! Egyre kevesebb vidám arcot látni a KOS iroda előterében. Hát igen, negatív értékelést kapni nem túl kellemes. Ezt mindenki tudta, sejtette, gondolta, de átélni egészen más. Nem is csoda, hiszen a főiskolán vagy egyetemen elég volt egy szépen összemásolt beadandó vagy egy slendrián, de rizsázós felelet, és máris bekerült az indexbe egy hármas. Itt nem elég, ha felmondod a stand up-ot, mint a matekleckét. Kevés az, ha fel tudsz olvasni egy cikket az újságból, vagy ha értelmeset tudsz kérdezni az interjúalanytól. Itt nem jár dicséret azért, mert meg mersz szólalni a kamera előtt, és a mikrofon is jól áll a kezedben. Szörnyű volt először elégtelent kapni, kis túlzással szinte sokként ért. Nem mintha annyira
MÁSLAP
tökéletesnek érzetem volna a produkciómat, sőt. Nem az érdemjegyet tartottam méltatlannak, és még csak nem is a hangvételt. Pont akkor, amikor elkezdett kialakulni a kamera előtti önbizalmam, és akkora önelégültséggel léptem ki a stúdióból, hogy „Váó, 4 percig beszéltem, mekkora jó vagyok!”, pont ekkor terítenek le egy laza mozdulattal és döngölnek bele a földbe. Dühös voltam. Először az értékelő személyre, majd egy idő után magamra. Majd rájöttem, hogy ez az egész nem is olyan tragikus, mint ahogy elsőre kinéz. Elővettem újra és újra a szégyenletes irományt, majd ahogy többször elolvastam, már nem is tűnt olyan szörnyűnek. Néhány olvasás után már pozitívumot is fel tudtam benne fedezni. Igaz, hogy csak egy nagyon rövid, félmondatnyit, de ott volt. Csak eddig mindig átsiklottam felette, mert annyira elkeserített a többi, féloldalas fejmosás.
I. évfolyam 2. szám
nézünk meg, és először egymást értékeljük – a felvételes verziónál meglehetősen radikális módszerrel, aki unja, az egyszerűen felteszi a kezét, és ha elég jelentkező gyűlik össze, nem nézzük tovább. Először azt gondoltam, senki nem meri majd ilyen nyíltan bevállalni a véleményét, de nem így lett. Az első alkalommal az öt dvd-ből mindössze egyet néztünk végig. Az tuti, hogy itt megtanulhatod, hogyan kell kérdezni, és nemcsak azt, hogy be- és nem alá-, hanem azt is, hogyan másszunk bele valakibe mélyebben. Hogyan ugorjunk rá a válaszokra, hogyan keltsük fel az érdeklődést és tartsuk fenn a figyelmet. Kérdezni mindig tudni kell, hiszen azt már most látjuk, hogy ez egy kíváncsiságra alapuló szakma. Ha igazi interjúkirály akarsz lenni, akkor erre ideális terep a Veiszerműhely. Érdemes több szempontból vizsgálni a körülöttünk zajló dolgokat. Bár ezt most nehezen tudjuk átérezni, de ezek a leteremtős értékelések is a hasznunkra válnak. Egyrészt azért, mert ezzel utat mutatnak, hogy mi az, amiben van mit fejlődni, vagy épp nem kellene erőltetni. Másrészt pedig lehet, hogy pár év múlva, ha kis szerencsével bekerülünk egy szerkesztőségbe, visszasírjuk ezeket a mondatokat. Kezdő riporterként nosztalgiázva gondolunk majd rá, hogy milyen jó volt, amikor Kovács M. Veronika azt írta, hogy „ne humorizálj, mert nem áll jól neked”, vagy Bocskay Zsolt megállapította, hogy „nem volt egy értelmes mondatod se”. Biztos vagyok benne, hogy lesz ez még rosszabb is. De fel a fejjel, hiszen mindannyian tudjuk: „ …az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod!”
3.
Paragrafusoktól a kameráig Ki lesz a következő portréalany? Kő András szemöldöke szerintem kissé vékonyabbra sikeredett. Ahogy fel-le lestem az eredeti és a képmás között, feltűnt a különbség. Egyébként kiköpött mása lett a rajzolt portré az újságírónak, még azt a kis mosolyt is felfedezni véltem a szája sarkában, amit akkor villantott a zsurnaliszta, mikor Ady publicisztikájáról mesélt. Kata láthatólag nem volt teljesen elégedett az alkotásával: még egy vonal ide, egy másik oda. Kő András nem egyszerű modell: járkál, gesztikulál, forog. A portré végül elkészült, s én azon kaptam magam, jó pár perc kimaradt az előadásból, mert helyette a rajzolót figyeltem. Stumpf Kata állítja, még csak Kő Andrásról van portréja. Lapzártánkkor érkezett az információ: Királyváry Zsolt szintén vonalakba lett zárva Kata tolla által.
Szenvedélyed a portrérajzolás? Nem mondhatnám. Egyetemen szoktam rá. A hosszú előadások közben kezdtem el rajzolgatni. Kő András kihívás volt számomra, mert még az előadása legelején feltette a kérdést, vajon le tudnánk-e írni, hogy néz ki, ha becsuknánk a szemünket. Rájöttem, hogy nem menne, ezért készítettem egy fogódzkodót. Miért jöttél a KOS-ba? Kicsit messzebbről kezdem. Jelenleg jogra járok, sokáig versenyszerűen szinkronúsztam. Miután abbahagytam, éreztem, hogy a helyén keletkezett űrt valaminek ki kell töltenie. Tavaly felvételiztem a KOS-ba, ahová fel is vettek, de a felsőbb évesek a jogon eléggé megrémítettek, mondván, hogy a harmadik évfolyam mellett nem
MÁSLAP
tanácsos semmi mást vállalni. Abban azonban biztos voltam, hogy ha már egy riporteriskolába járok, azt teljes emberként kívánom végezni, mindent bele akarok adni. A sport kapcsán ismerkedtem meg a riporteri munkával, ugyanis a magyar szinkronúszó válogatott tagja voltam, ennek ürügyén sok újságíróval találkoztam, megtetszett a munkájuk. Bár rendeztünk már EB-t is, mégsem a szinkronúszás a legismertebb vízisprot Magyarországon. Miét éppen ezt az ágat választottad? Mindig is sportos kislány voltam. Ezzel a sportággal nővérem révén ismerkedtem meg, aki korábban elkezdte a szinkronúszást. Jómagam nyolc éves korom óta művelem. Úszni már akkor is jól tudtam, erről a sportágról pedig köztudott, hogy a lányoknak jó alakot és remek állóképességet ad. Szüleim azt nem akarták, hogy vizilabdázzak, úgy voltak vele, hogy egy kislány azért mégiscsak inkább lányos sportot űzzön. Tavaly végül azért hagytam abba, mert úgy éreztem, a sportra fordított munka nem arányos az elért eredményekkel. Teljesen abbahagytad a sportot? Nem hiányzik? Lehet azért, mert tél van és hideg, a víz, illetve általa a szinkronúszás most egyáltalán nem hiányzik. De mozgásigényem azért még van: járok futni, illetve az aerobik különböző formáival ismerkedem. Ezek a sportok számomra tényleg újdonságnak számítanak, hiszen eddig csak a szinkronúszás volt, másba bele se fogtam. Térjünk vissza a KOS-ra. Az újságírás melyik ága, műfaja érdekel a legjobban? Milyen műhelyeket látogatsz? A mélyinterjúk, azok készítése tetszik leginkább. Komlósi- és Borbély-műhelyen vagyok. Komlósi Gábornál nagyon sok mindent csinálunk, az újságírás minden válfaját kipróbáljuk. Azért szeretem nagyon, mert így lehetőségem nyílik feszegetni a határaimat, és rájövök, mi az, ami igazán megy, illetve mi az, ami még csiszolásra szorul. Mindenképpen fejlesztenem kell az improvizációs készségemet. Borbély Zoltánnál a hét perces interjúkra helyezzük a hangsúlyt. Nagyon tanulságos min-
I. évfolyam 2. szám
den egyes elvégzett munka után a kiértékelés, melyből soha nem marad el az elmarasztalás: mit csináltunk rosszul. Édesapám is volt már az interjúalanyom. Melyik területen tudod elképzelni magad? Híradóban semmiképp, az nem nekem való. Sokkal inkább vonz a beszélgetős műfaj, illetve a háttérmunka, elsősorban a szerkesztés. A rendezvényszervezés, a kreativitás felszínre hozása mindig is foglalkoztotott, érdekel, hogyan épül fel egy tévéműsor vagy akár egy folyóirat. A jelenlegi magyarországi felhozatalból sokkal inkább a közszolgálati média tetszik. Úgy érzem, az elveimmel sokkal inkább helyt tudnék állni ott, mint a kereskedelmi csatornáknál, ahol szinte minden csak a nézettségről szól. Édesapád alkotmánybíró, akit a sajtóból is jól ismerhetünk. Milyen hatással van népszerűsége a mindennapjaidra? Furcsa, de nem asszociálnak azonnal, még a jogon sem. Soha, semmilyen negatívum nem ért ezzel kapcsolatban, és azt sem mondhatom, hogy bármikor is kivételeztek volna velem emiatt.
Sosem szégyelltem édesapám tevékenységét, egyetlen nyilatkozatát sem, viszont iszonyúan büszke vagyok, és felnézek rá. Olyan példát mutat nekem, mely állandóan megújul, folyton elcsodálkozom, mert mindig találok a személyiségében valami újat. Nagyszerű hátteret ad az én személyiségem formálásához is. Lejegyezte: jeges
4.
l he
y
t ti
ok
ű MM i t k e r e s a s p o r t r i p o r t e r a g y i l k o s s á g
helyszínén? Forralt borozás a legifjabb műhelytanárral Körülbelül két évtizeddel ezelőtt még ezrek cseréltek volna vele a vezetékneve miatt. Hát hogyne! Ugyanazon családnévvel bírni, mint a rocksztár, kinek A kör című slágere elmaradhatatlan a szalagavatók bulijairól, csemegének és kuriózumnak számít. Két évtized. Milyen sokat tud változni ezalatt a világ! A rocksztár azóta már a túl van a csöpögős korszakán is, most épp a Vén cigánnyal és Édesanyja rózsafájával nyomul, egyre kevesebb sikerrel. S mi történt azóta a névrokonával? Előbb KOS-hallgatóként felhalmozta a műhelyeket, hogy minél több tudást szívjon magába, majd a PRE-KOS után megkapta a lehetőséget, hogy többszöri tanársegédkedés után immár műhelytanárként is bizonyítson. Pataki Gáborral műhelye rejtelmeiről beszélgettünk. Melyik feladat állt hozzád közelebb: hallgatóként végigdolgozni a műhelyeket, vagy műhelytanárként dolgoztatni a hallgatókat? Mindkét szerepkört nagyon élveztem, élvezem, más és más szempontok szerint. Az első esetben sokan voltunk, diákok egy tanárnál, most pedig egyedül vagyok tanárként sok diákkal „szemben”. Teljesen mást kell mindkét pozícióban nyújtani. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor nézel vagy játszol egy meccset. Félszáz karakter a műhelyről Írni, írni, írni és a változatosság kedvéért írni. Hajdú Máté, KOS-43
Műhelyed meghirdetésekor nagyon színes palettát kínáltál a hozzád jelentkezőknek. Sokak érdeklődését egy titokzatos gyilkosság keltette fel... Komárom-Esztergom megyében, Ászár településen, július végén volt az említett eset: megöltek egy asszonyt. A szerkesztőség, ahol akkor dolgoztam, engem küldött a helyszínre annak ellenére, hogy a bűnügyi újságírás nagyon távol áll tőlem. Rengeteg olyan dologgal szembesültem a helyszínen, amit nem lehet megtanulni, vagy legalábbis nem készítik fel ilyesmire előre az embert, például találkozás a családtagokkal. Úgy gondoltam, ezt az esetet érdemes
MÁSLAP
bemutatnom a hallgatóknak, vitatkozni róla, hogy ők hogyan oldották volna meg a feladatot a helyemben. Igyekeztem élethűen átadni minden érzést, mely ott, a gyilkosság helyszínén bennem kavargott, és a csoportomnak ez alapján kellett riportot és tudósítást írnia. A legtöbb műhellyel ellentétben a Patakiféle három órás. Mesélj róla! Van egy óravázlatom, melyen a főbb irányvonalakat jelöltem meg, mit szeretnék követni, átadni a hallgatóknak. Interaktív is, illetve nagyban befolyásolja az órák menetét a hallgatók elképzelése. Végigmentünk a sajtóműfajokon, a diákok kipróbálták magukat: minden műfaj terítékre került, sokat kellett írniuk. Alapos értékelést kapnak a hallgatóim, ahol nemcsak a dicséret hangzik el, hanem kielemezzük az esetleges hibákat is. Pár percen belül indulunk egy jégkorong mérkőzésre. Fontosnak tartom ugyanis, hogy kimozduljunk, hiszen szükség van másfajta ingerekre is, mint ami a KOS egyik irodájában megtartott műhelyen éri a hallgatókat. Sportban és közéletben egyaránt alkotsz. Magadat melyik oldalra sorolnád? Jómagam alapvetően sportos vagyok, a műhelyem pedig inkább közéleti. A sport világából érkeztem, mindig is sportriporter akartam lenni. Mikor a 24 Órához kerültem (Komárom-Esztergom megyei napilap – szerk.), nem volt sportriporteri pozíció, közéletit tudtak felajánlani, amit azonban örömmel elfogadtam. Volt egy élményekben gazdag egyéves kirándulásom a közéletben. Mivel nem akartam kizárólag sportos műhelyt csinálni, a napilapnál ért impulzusokat beépítettem az általam átadni kívánt anyagba. Természetesen azért a sport is gyakran megjelenik az órákon. Pontosan annyi van belőle a műhelyen, amennyit azért illik tudni egy inkább közéletben járatos újságírónak is, és fordítva. Félszáz karakter a műhelyről Három órás műhely? Gáborral hat is hamar elrepül! Szedmák Zita, KOS-43
A KOS-ban szinte naponta elhangzik
I. évfolyam 2. szám
egy-egy tanár szájából a kérdés: mi szeretnél lenni? Konkrét, magabiztos választ várnak, az „újságíró” számukra nem kielégítő felelet. A te álmod? Mint már említettem, mindig is sportriporter szerettem volna lenni. Akkor fogalmazódott meg bennem ez az elhatározás, mikor hétévesen magamnak közvetítettem a gombfoci meccseket. Szeretnék eljutni egy olimpiára, és onnan tudósítani. S ha már kijutnék, természetesen evés közben jönne meg az étvágy, tehát nemcsak egyetlen olimpiában gondolkodom. Ha felkérést kapnék egy foci EB vagy VB közvetítésre, azok is nagyon fel tudnának villanyozni. Hogy aztán ez az álom sportriporterként, közvetítőként vagy újságíróként valósul meg, azt majd az adott médium eldönti, ahol épp dolgozom. De abban is reménykedek, hogy az első műhelyem egyben nem az utolsó is. Három éve végeztél a KOS-ban. Hogy látod ma: el lehet helyezkedni a szakmában ezzel az iskolával? Teljes mértékben. Úgy gondolom, aki be akar kerülni a médiába, jelentkezzen a KOS-ba! Ezt most nem azért mondom, mert magam is itt tanultam, jelenleg itt dolgozom, hanem naponta tapasztalom ennek az iskolának az előnyeit. Sok kommunikáció-szakos ismerősöm van, akiknek azonban szinte közük sincs a médiához. Ez nem az ő hibájuk, sokkal inkább a képzésé, mellyel őket erre a szakmára okítani igyekeznek: alig találkoznak mikrofonnal, kamerával. Tőlem sosem azt kérdezték, milyen végzettségem van, hanem megnézték, mit tudok. Ez az iskola valóban hatalmas ismeretanyagot ad, s ezen kívül két tényezőt, melyek adott esetben döntő fontosságúak lehetnek: gyakorlatot és értékes kapcsolati tőkét. Erre lehet építkezni. Lejegyezte: jeges
5.
Vagy inkább egy csipetnyi mennyország – ez volt ugyanis a történet egyik komikus jelenetében feltűnő törpenövésű dzsigoló beceneve. A sztori már az ajánló olvasásakor elgondolkodtatott. Főhősünk egy életvidám, hajszolt életet élő nő, aki nem akar komoly kapcsolatot, komolytalant viszont annál inkább. Majd egyszer csak megtudja az orvosnál, hogy végső stádiumú rákja van. Aztán ahelyett, hogy magába roskadna, tovább éli méhecskeszerű életét, és közben vigyorogva szervezi a temetését. Arról nem is beszélve, hogy lotyó-énjét sem hazudtolja meg, és kikezd az őt kezelő jóképű orvossal. Vajon mi lesz ebből? Látunk majd egy elpoénkodott haldoklást, ami olyan messze áll a valóságtól, hogy feldühödve hajítjuk ki a lemezt a lejátszóból, mert úgy egyébként a rák nem túl vicces dolog. Vagy lejátszódik egy nagyon ismerős történet amiben az utolsó percig boldogan élnek, mint annak idején Charlize Theron és Keanu Reeves tette az Édes novemberben. Egyik sem lenne túl felemelő, mert se komolytalan paródiára se gyenge utánzatra nem vagyunk kíváncsiak. Szerencsére egyik jóslatom se jött be. A film ugyanis egyáltalán nem a sablonokból építkezik, és kellőképpen megjelennek benne a lelki mélységek is. Mégsem válik nyomasztóvá, mert mindig a megfelelő pillanatban oldja fel a szomorúságot egy éppen oda illő poénnal. Marley
Corbett (Kate Hudson) magával ragadó karaktere már az első pár percben megfogja a nézőt. Felszabadult optimizmusa és szellemes humora szinte azonnal jókedvre derít. Érdekes és pörgős a cselekmény, és sorra bombázza le szkeptikus előítéleteimet, egészen a harmincadik percig, amikor egy kicsit elbizonytalanodom, mert megjelenik Whoopi Goldberg, aki Whoopi Goldberget alakítja. Ez már önmagában is egy béna filmes klisé, mert szerintem rettentő sután néz ki, amikor valaki önmagát játssza egy filmben, a szereplők pedig rácsodálkoznak, hogy „Nahát, te vagy XY, a Z filmből”, ettől komolytalanná válik a jelenet, hiszen épp egy filmet nézünk, amiben a szereplők nem csapnak rá egymás térdére minden jelenetben, hogy „hé, hát te meg a Richard Gere vagy!” . Az már csak hab a tortán, hogy mindez a Mennyországban játszódik egy nagy felhő tetején. Az az egy szerencséje van ennek
a résznek, hogy nem lett hosszú, és csupán egyszer tér vissza valamikor a film vége felé, amikor már értelme is van annak, hogy a lány a Mennyországba került. Ezt a kis szirupos túlzást leszámítva nagyon jól sikerült történet. Egyszerre vidám és elgondolkodtató. Hiszen óriási morális kérdés például az, hogy kezdhet-e valaki viszonyt haldoklóként, és őrültség vagy amolyan „élj a mának”-érzés elfogadni azt, hogy meg fog halni a másik. Kidolgozottak a részletek és egyensúlyban állnak végig a humoros és a megható részek. Mellékszálként megjelenik a szülő-gyermek kapcsolat nehézsége, amiből az érzelmileg zárkózott apa és anya konfliktusa is kibontakozik. A szingli életérzést pedig nem úgy ábrázolják, mint valami menő dolgot, hanem mint menekülést a csalódások elől. További erénye a filmnek, hogy igyekszik körüljárni a legtöbb olyan problémát, ami ebben a helyzetben felmerülhet. Megjelenik a düh és az elutasítás, és középpontba kerül az elengedés lelki folyamata is. A befejezés kissé távol áll a mi kultúránktól, de felveti azt a nem is annyira őrült gondolatot, hogy nem feltétlenül kell könnyezve és gyászos hangulatban búcsút venni valakitől. A végén pedig még azt is elhiszem, hogy a Mennyország így néz ki, és ha akarom, akár Whoppi Goldberg is lehet benne az Isten. Detti
Hogy lehet az, hogy idén még nem rukkoltak elő semmilyen állatgénből mutálódott influenzával? Tavaly ilyenkor már javában tombolt a H1N1 pánik, most meg sehol semmi. Úgy látszik, ez is kiment a divatból, mint a trapéznadrág. Akkor merült fel bennem ez gondolat, amikor néhány napja fel kellett keresnem a háziorvost influenza-szerű tünetekkel. Taktikusan a rendelési idő előtt egy órával érkeztem. Azt hittem, hogy én leszek az első, de sajnos még így sem voltam elég gyors, mert már hárman voltak előttem. Ők valószínűleg a rock koncerteken már jól bevált módszert választották, és tegnap óta a rendelő előtt aludtak egy hálózsákban. Mindegy - gondoltam, három ember, az végül is nem olyan sok. Csakhogy elkezdtek befutni az „én csak egy papírt hoztam vissza” és a „csak megkérdezek valamit” típusú
rafinált versenyzők, és máris joggal érezhettem úgy, hogy soha nem fogok végezni. A rendkívül unalmas és éveknek tűnő várakozás közben különböző dolgokkal szórakoztattam magam. Könyv, zenehallgatás, az egész életem átgondolása… stb. Majd, mikor már ezeket is untam, felidéztem magamban mindent, amit az influenzáról tudok. Hirtelen megjelentek előttem a képek a tavalyi híradókból: szájmaszkos emberek, elpusztult madarak és disznók, nagy injekciós tűk és lezárt kórházak. Elképzeltem, ahogy kimondom, hogy magas láz és izomfájdalom, majd újra elkezdődik a hisztéria, de ezúttal durvább formában. Egy hatalmas helikopter fog leszállni az orvosi rendelő tetejére, amiből vegyvédelmi kommandósok ugrálnak ki, és miután egy téglával betörték az ablakot és nyugtatólövedékkel ártalmatlanítottak, rám dobnak egy óriási hálót, és kivonszolnak az időközben kiürített épületből. A mellettem ülő néni ütögette meg a vállam, mert
annyira beleéltem magam a fantáziálásba, hogy meg se hallottam, hogy engem szólítanak. Végre. Bementem, és mindenféle megrökönyödés nélkül hallgatta végig az orvos a tüneteimet. Ő egyébként egy ilyen oktopusz-szerű lény. Miközben a bal kezében lévő sztetoszkóppal tapogatta hátam, a jobb kezével felvette a telefont, és ezzel egy időben már hallgatta is az utánam következő kismama panaszait. Egy ideig úgy tűnt, hogy nem keveri össze a dolgokat. Nem nyomta a mellkasomhoz a telefonkagylót és nem mondta bele a sztetoszkópba, hogy „halló”. Majd okozott némi zavart a párhuzamos munkavégzés, kifelé menet ugyanis a kezembe nyomott egy terhességről szóló könyvet. Mondtam neki, hogy lehet, hogy mostanában egy kicsit több csokit ettem a kelleténél, de ilyesmire még nincs szükségem. Azóta meggyógyultam, és nem lettem híres - mint az új típusú influenza első vírushordozója -, egyszerűen visszazökkentem a szokványos hétköznapokba.
Akinek Whoopi Goldberg az Isten
DVD ajánló – Egy kis mennyország
Orvosnál – avagy a hírnév küszöbén
MÁSLAP
I. évfolyam 2. szám
6.
Hiányzol Amikor hat éve megismerkedtünk, sziporkázó humorú, megnyerő külsejű elsőéves joghallgató volt. Azokban az időkben még sűrűn látogattam a gyors éttermeket, és rendkívüli kapcsolatunk is egy ilyen helyen kezdődött, mégpedig úgy, hogy felajánlottam neki a megmaradt BigMac szendvicsemet - mert én már nem tudtam megenni -, ő pedig egyből elfogadta. Soha nem volt köztünk semmi, bár azt nem állítom, hogy nem szerette volna. Imádtam vele lenni, állandóan beszélgettünk. Tudtam, hogy akár az éjszaka közepén is felhívhatom, ha kedvem tartja. Ráadásul mindig ő volt az első, akinek bemutattam az aktuális pasimat, és egyből kikértem a véleményét is. Nem hagyott ki egyetlen egyetemi bulit sem, folyton pörgött. Ám az előadásokat csak eleinte látogatta, aztán már csak a fénymásolóban láttuk. A társaság középpontja volt, Google-nek is becéztük, mert annyi mindent tudott.
Öt éve drogfüggő. Lassan körvonalazódott számomra ez az egész, hiszen eleinte nem ismertem fel a jeleket. Folyton jókedvű volt, be nem állt a szája, nem tudott egy helyben ülni - úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak hiperaktív. Aztán felszívta előttem az első csíkot, majd egyre többet láttam bevenni ezt-azt, amikor szórakozni mentünk. Nem féltettem, bár zavart a dolog. A társaság többi tagja is természetesnek vette, hát én sem foglalkoztam vele sokat. Két hónapja meglátogatott a családi házunkban, már délután kettőkor nem volt magánál. Hordtam neki a vizet, ő meg csak mondta, mondta a sok badarságot. Ha odafigyelek, biztosan elsírom magam. Már alig találkozunk. Évek óta tehetetlenül nézem, hogy mit művel magával. Az anyja öszszes lehetséges telefonszáma el van mentve a mobilomban, ezerszer fel akartam már hívni, de végül sosem láttam értelmét. Mit mondhatnék?
Ő is tudja. És nem tesz semmit, úgy csinál, mintha ez egy nemlétező probléma lenne. Gyűlölöm ezért. Hazudik nekem. Hazudik mindenkinek. Iskoláról, családról, barátokról, pénzről. Nem tudunk már beszélgetni, mert értelmetlen dolgokról hadovál. És a drogokról. Csak az anyagra költ, semmi másra. Ha néha találkozunk, annyira idegesít, hogy fel tudnék robbanni. De ennél csak az a rosszabb, hogy nem tudok mit tenni. Nagyon szeretnék segíteni! Számtalanszor kértem, hogy álljon le, hogy forduljon orvoshoz. Hiába. Nagyon fáj. Már nem engedem be hozzánk. A legutóbbi beszélgetésünk során megkérdeztem tőle, hogy miért nem tanul, miért nem szorgalmas, és miért nem áll le a kábítószerekkel? Erre ő azt felelte, hogy: „Mert az nem tenne boldoggá.” Megszakadt a szívem. GP
Elérkezett az orrpirosító hidegek ideje, immár megnyitottak a téli vásárok is. Legtöbben ilyenkor ösztönösen nyúlnak a forró és alkoholos italok után, még azok is, akik egyébként mellőzik életükből a bulikat és a nagy ivászatokat. Én már tavaly eljutottam arra a pontra, hogy meguntam a jó öreg forralt bort, ezért sok kutakodás után rátaláltam két, igencsak különleges receptre, amiket mindenkinek érdemes kipróbálni!
Hozzávalók:1 üveg vörösbor, 1 db fahéj, 1 db szárított chili, 1 tk örőlt allspice fűszerkeverék, 5 db szegfűszeg, 10 dkg puha barnacukor, 5dkg étcsokoládé (90-100% kakaótartalmú) Elkészítés: a bort a fűszerekkel lassan felmelegítjük, hozzáadjuk a cukrot majd belereszeljük a csokit. Vigyázzunk arra, hogy ne forrjon fel. Tippek: minél magasabb a csoki kakaótartalma, annál intenzívebb az ital íze.
Elkészítés: Adjunk a cukorhoz pár csepp vizet, és készítsünk belőle világos karamellt. Ha ezzel készen vagyunk, fokozatosan öntsük fel a tejszínnel. Melegítsük, míg a hideg tejszíntől visszaszilárdult karamell újra el nem olvad. Majd adjuk hozzá az instant kávét, a vaníliarúd kikapart magjait és a fahéjat. Végül várjuk meg míg kihűl a keverék, öntsük össze a whisky-vel.
Triplázzuk az élvezeteket! Chilis-csokoládés forralt bor
Engem még nem vitt rá a lélek, de a legnagyobb ínyencek próbálják ki az északi országok Különleges téli italok- A dieu, puncs! nagy kedvencét, a forralt sört! Bizarul hangzik, de egy kanál mézzel még el is tudnám képzelni. Állítólag megfázásra, köhögésre haA Baileys kistestvére: tásos gyóKaramell-likőr gyír, ráadásul rendszeres foEz az ital maradék, nem túl jó minőségű whiskey- gyasztói szeből is készülhet, hiszen a fűszerezés csodát rint jót lehet művel vele. Akár ajándéknak is megfelelő lehet, aludni tőle. Ha bár ha valaki megkóstolja, nem biztos, hogy hármat megképes lesz megválni tőle. Pozitívuma az is, hogy isznak belőle, elkészítés után egyből fogyasztható, nem kell ebben nem is érlelni. Hűtőben akár két hétig is eláll. kételkedem!
Ez a téli ital igazán különleges ízvilágot alkot, ajánlom az édesszájúaknak!
MÁSLAP
Hozzávalók: 2,5 dl whisky, 2,5 dl tejszín, 10 dkg nádcukor, 1 csapott teáskanál instant kávé (vagy 2 cl espresso), 1 rúd fahéj, 1 vaníliarúd
I. évfolyam 2. szám
Egészségetekre!
7.
Pauline és Gaspard I. rész A Dunkerque-be tartó gőzmozdony gomolygó füstjének szaga, és az arcába hulló hópelyhek ébrsztették. A fülke ablaka tárva-nyitva volt – a kint pustoló hó miatt csapódhatott le. Fogalma sem volt, merre jár, vagy hogy még milyen messze lehet Dunkerque városa, ahogyan a flamandok mondják: a dűnék temploma. Reggel fél hét körül érkezhetett be a vonat az állomásra. Hömpölygött a vagonokról leszálló embersereg, zsúfolásig telve voltak a peronok, hordárfiúk rohangáltak a nehéz bőröndökkel, a kávéházat is megtöltötték a módosabb várakozók. Ő meg csak állt, kitaposott cipőjében, ütött-kopott nadrágjában, néhol megstoppolt ballonkabátjában, egyik kezében egy kisebb utazótáskát, a másikban egy tok nélküli gitárt tartva. Csak álmélkodott. A vasútállomás méretei és pompája, az emberáradat, a semmihez sem hasonlítható zsivaj megigézte. Másfél óra múlva már a fővárosba vezető vonaton ült. Majd minden negyedórában végighúzta tenyerét a bepárásodott kabinablakon, hogy kiláthasson rajta. Végeláthatatlan hófedte mező, mely néhol csillámporral beszórt síksággá változott, mikor a nap előbukkant a szürke hófelhők mögül, és minden apró hópihére rávetette lágyan melengető sugarait. Nadrágja egyik zsebében gondosan őrzött egy újságfecnit, melyet már több mint öt éve, hogy kivágott a west-cappeli havilapból. A párizsi Eiffel-torony, a Gare du Nord és egy fogadó, az Auberge de la Bonne Franquette fényképe volt látható a már megsárgult lapon. Egyik sarkában pedig a következő felirat: A művészek negyede és az Auberge de la Bonne Franquette, a párizsi utcazenészek menedéke. A hóval borított, karácsonyi fényekben úszó Párizs fogdta. A Gare du Nord-ba futott
be a vonata. Síncsikorgás, mozdonyfütty, ajtócsapódás. Egy újabb világ tárult elé. Zavarában előhúzta zsebéből a már annyit szorongatott és féltve őrzött újságkivágást, felemelte arca elé, és összehasonlította a rányomtatott fotográfiát a valósággal. – Igen, ez az az állomás. – Minden ember csak rohant, fúrta át magát a keskeny peronon, bocsánatkérés nélkül, a másikat számba se véve tört magának utat. Bárkihez is
fordult, hogy útbaigazítást kérjen – Excusez-moi! –, az vagy válasz nélkül haladt el mellette vagy furán tekintett rá, végigmérve vidéki öltözékét. – S’il vous plaît! – De senki sem volt segítségére. A peron végén megpillantott egy kis emelvényen álló rikkancsfiút. Megkérdezte hát őt, hogy merre találja Párizs művész negyedében a képen látható fogadót. De a fiú nem válaszolt. Csak harsongta egymás után a friss híreket: – Piaf chante au Chat Noir! L’inflation au plus haut! Chômage! Chômage! – Majd mikor már végképp kifulladt a fiatal fiú, csak annyit súgott oda neki – Attends! – Megvárta hát.
A Montmartre húsz percnyi sétára volt a Gare du Nord-tól. A rikkancsfiú egy szót se szólt az út alatt. Hátra-hátra tekintgetett, lépteit egyre csak szaporázta. A Sacre-Coeur-höz felefelé vezető lépcsősoron szinte már szaladt. Ahogy felértek, balra fordultak és a Rue Azais-n mentek tovább. A fiúcska hirtelen hátra fordult, a kezével mutatta, hogy melyik irányban van a keresett fogadó, majd fogta magát, és beszaladt egy sötét sikátorba. Kivilágítatlanok voltak az utcák, csak néhány ház ablakán szűrődött ki egy-egy gyertya pislákolása. Az utca végén jobbra fordulva, végigsétált a Rue de Mont Cenis-en az Église Saint-Pierre de Montmartre előtt álló térig. Egy földre kuporodott, görcsös kezeit összekulcsoló koldusasszonyon kívül nem talált ott mást. Kissé vonakodva, de végül odalépett hozzá. Az idős hölgy fel se nézett, csak intett egy macskakővel kirakott keskeny rue irányába, és tovább mormolt valamit magában. Besétált a jelzett utcán. Egy újabb kis térre érkezett, mely a Rue des Saules, és a Rue Saint-Rustique találkozásánál állt. Végre rátalált az Auberge de la Bonne Franquette-re. Ott magasodott előtte a négyszintes fogadó, gyönyörű szecessziós arany kiírással, zöld ablakkeretekkel, rajtuk fehér spalettával. Belépett a Rue Saint-Rustique-ről nyíló ajtón. A fogadós rögvest elébe lépett, s üdvözölte őt. – Bonne soir Monsiuer! – Meglepő volt számára a Párizsban töltött kevéske idő alatt soha nem tapasztalt szívélyes vendéglátás képe. A fiú előhúzta zsebéből a fecnit, és megmutatta a fogadósnak, Monsieur Venant-nak, aki kérdés nélkül felvezette őt a legfelsőbb szintre, annak is legkisebb szobájába. – Voilá. C’est votre chambre, garçon. – Pont olyan volt a szoba, mint amit a fogadó neve is sugallt. Egyszerű és letisztult. BP
MÁSLAP kéthetilap. Szerkesztőség - MÁSLAPOSOK: Ujvári Panna – főszerkesztő, Gál Petra, Szászi Bernadett, Béky Patrik – design, Kalmár jeges Csaba – tördelő. Példányszám: 131 db. Kiadja a szerkesztőség. Telefonszám: 0630/4750075 | 0620/3931329. E-mail cím:
[email protected]
MÁSLAP
I. évfolyam 2. szám
8.