KAREN MARIE MONING ÁLOM ÉS VALÓSÁG KELLY 2

1

KAREN MARIE MONING

ÁLOM ÉS VALÓSÁG

KELLY 2

A fordítás alapjául szolgáló kiadás Karen Marie Moning: Bloodfever Delacorte Press 2008 Fordította: LASKAY ILDIKÓ

Szerkesztette: HORVÁTH ÁGNES Korrektúra: KÓTAI KATALIN

ISBN 978-963-9943-81-0 © Karen Marie Moning, 2008 © Hungarian edition Kelly Kft. © Hungárián translation Laskay Ildikó Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Telefon: 06-30-948-1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100988 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

3

Ezt a könyvet Jessinek ajánlom, többek között azért, mert bejárta velem Írországot az esőben, és olyan gyönyörű fényképeket készített. Annyira büszke vagyok rád! És Leihának, aki gondoskodik róla, hogy a gépezet olajozottan működjön, és olyan mosolya van, amely mellett a Chesire macska mogorvának tűnik. Köszönöm, hogy átszelted értem az országot. És Neilnek, aki megérti a művészek lelkét, mert neki is ilyen lelke van. Köszönet a zenéért és a Key Westen töltött hónapokért. Mennyei volt.

4

Kedves Olvasók!

A kötet végén található egy részletes glosszárium a könyvben előforduló nevekről és tárgyakról, valamint egy kiejtési útmutató. Néhány bejegyzés apró meglepetéseket tartalmaz, csak a saját felelősségükre olvassák el őket előre! A sorozatról és a tündérek világáról további információt a www.sidhe-seersinc.com és a www.karenmoning.com oldalakon olvashatnak.

5

Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött, S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt. Egyszóval, megijedtem. T. S. Eliot: J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE

(Kálnoky László fordítása)

6

7

8

9

Prológus Mindenkinek megvannak a maga kis problémái, és mindenkit gyötör a bizonytalanság. Én sem vagyok kivétel. Annak idején, a középiskolában, ha bizonytalan voltam, két dologgal vigasztaltam magam: csinos vagyok, és a szüleim szeretnek. Ezek tudatában bármit képes voltam túlélni. Azóta megértettem, milyen kevéssé számít a szépség, és milyen keserűen próba elé lehet állítani a szülői szeretetet. Akkor mi marad? Nem számít a külsőnk, vagy az, ki szeret, és ki nem szeret bennünket. Nem számít, milyen okosak vagyunk – az ész a szépséghez hasonlóan pusztán genetikai adottság –, és az sem számít, amit mondunk. A tetteink határoznak meg bennünket. A döntéseink. Hogy minek állunk ellen. Hogy miért vagyunk készek meghalni. A nevem MacKayla Lane. Azt hiszem. Néhányan azt állítják, hogy a vezetéknevem valójában O'Connor. Mostanában emiatt is bizonytalanság gyötör: nem tudom, ki vagyok. Bár jelenleg nem sietek megtudni. Az is elég felkavaró, ami vagyok. A georgiai Ashfordból származom. Azt hiszem. Az utóbbi időben rádöbbentem, hogy van néhány érdekes emlékem, amellyel nem tudok mit kezdeni. Most Írországban vagyok. Amikor a nővérem, Alina holttestét megtalálták egy szeméttel borított sikátorban Dublin északi részén, a helyi rendőrség rekordidő alatt lezárta a nyomozást, így iderepültem, hogy lássam, mit tehetek. Igazságot akartam szolgáltatni Alinának. Oké, ennyire tiszta szívű talán mégsem vagyok. Valójában azért jöttem, hogy megbosszuljam a halálát. És most, mindazok után, amit láttam, még jobban tüzel a bosszúvágy. Korábban azt hittem, hogy a nővérem és én – két csinos déli lány – néhány éven belül férjhez megyünk, gyerekeket szülünk, a viaszos virágú magnóliafák árnyékában a verandán üldögélünk egy hintaágyban édes teát kortyolgatva, a szüleink és egymás közelében neveljük fel a gyerekeinket. Aztán rájöttem, hogy Alina és én nem erős, egészséges déli gyökerekkel rendelkezünk, hanem a hatalmas sidhe-látók ősi kelta 10

vérvonalát képviseljük. A sidhe-látók látják a tündéreket, ezeket a szörnyű, más világból származó lényeket, amelyek már több ezer éve élnek közöttünk titokban, és emberekre vadásznak. Illúzió és hazugságok sora övezi ezeket a teremtményeket. Bizonyos mértékig összefogja őket a közös uralkodó személye és egy egyezség, amelyet kevesen támogatnak, sőt sokan semmibe vesznek. Állítólag én vagyok a valaha élt egyik legerősebb sidhe-látó. Nemcsak látom a tündéreket, hanem a szent relikviáikat is képes vagyok érzékelni, amelyek a leghalálosabb, legerősebb varázslatokra képesek. Meg tudom találni őket. Képes vagyok használni őket. Luin mitikus lándzsáját már megtaláltam. Ez annak a két fegyvernek az egyike, amellyel meg lehet ölni a halhatatlan tündéreket. Emellett a puszta érintésemmel ideiglenesen meg tudom fagyasztani őket. Ez a képességem segít, ha szembetalálom magam egy tündérrel, és az utóbbi időben, ha csak megfordulok, mindig ott van egy mögöttem. A világom a nővérem halálával kezdett darabokra hullani, és ez a folyamat azóta is tart. És nemcsak az én világom van bajban, hanem az önöké is. Az emberek és a tündérek világát elválasztó falak kezdenek leomlani. Nem tudom, miért vagy hogyan. Csak azt tudom, hogy így van. Érzem a sidhe-látó véremben. Sötét tündérszelek fújnak: érzem, hogy szörnyű, véres háború vár ránk. Éles paták dübörgését hallom a távolból, ahogy a tündércsődörök türelmetlenkednek, miközben készen állnak az ősi, tiltott Vad Hajszára, arra, hogy lerohanjanak bennünket. Tudom, ki a felelős a nővérem haláláért. A szemébe néztem annak, aki elcsábította, kihasználta és megölte. Nagyúrnak hívja magát – nem egészen tündér, nem egészen ember és a birodalmak közötti portálokat megnyitva, Unseelie-ket szabadít a világunkra. A tündérek két ellenséges udvar köré csoportosulnak: ezek a Világos, azaz Seelie Udvar, illetve a Sötét, azaz Unseelie Udvar. Mindegyik élén királyi családok uralkodnak, és saját kasztjaik alakultak ki. Ez a világos meg sötét dolog ne tévesszen meg senkit: mindegyik halálos! Az az ijesztő, hogy a Seelie-k olyan undorítónak találták sötét 11

testvéreiket, hogy ők maguk börtönözték be őket több ezer évvel ezelőtt. Amikor a tündérek már egymástól is félnek, ott baj van. Az utóbbi időben a Nagyúr a világunkra szabadítja a legsötétebb, legveszélyesebb ellenségeinket, és megtanítja nekik, hogyan épüljenek be a társadalmunkba. Amikor ezek a szörnyek az utcáinkon járnak, gyönyörű nőnek, férfinak vagy gyereknek álcázzák magukat, de én látom a valódi arcukat. Ha nem sokkal Dublinba érkezésem után nem botlom bele Jericho Barronsbe, a titokzatos könyvesbolt-tulajdonosba, biztos, hogy a nővérem sorsára jutottam volna. Fogalmam sincs róla, hogy Barrons kicsoda, micsoda, vagy mi a célja, de többet tud arról, hogy én mi vagyok és mi folyik körülöttünk, mint bárki más, akivel eddig találkoztam, és nekem szükségem van erre a tudásra. Amikor nem tudtam kihez fordulni, Jericho Barrons befogadott, tanított, felnyitotta a szememet, és segített életben maradni. Igaz, hogy nem volt túl kedves, de amíg megmenti az életem, nem vagyok annyira válogatós. Beköltöztem a könyvesboltjába, mert ott nagyobb biztonságban vagyok, mint olcsó szállodai szobámban. Az épületet varázsigék és válogatott piszkos trükkök védik, amelyek a legtöbb ellenségemmel szemben hatásosak. Védőbástyaként magasodik az általam Sötét Zónának nevezett városrész határán. Ezt a területet elözönlötték az Árnyak, ezek az alaktalan Unseelie-k, amelyek a sötétségben érzik jól magukat, és kiszívják az emberekből az életet. Barrons és én kényszerű szövetséget kötöttünk, mert kölcsönösen szükségünk van egymásra. Mindketten a Sinsar Dubb-t akarjuk, ezt az egymillió éves könyvet, amelyet állítólag maga az Unseelie király írt. Az elképzelhető legsötétebb varázslatokat tartalmazza, és aki megszerzi, a tündérek és az emberek világának ura lesz. Én azért akarom, mert Alina az utolsó leheletével arra kért, hogy találjam meg. Gyanítom, hogy ebből megtudhatjuk, hogyan menthetjük meg a világunkat. Barrons azt állítja, hogy neki azért kell, mert gyűjti a könyveket. Na persze. Emellett a Sinsar Dubb-ra fáj a foga mindenki másnak is, akivel eddig találkoztam. A kutatás veszélyes, a tét óriási. 12

A Sötét Könyv tündérrelikvia, ezért Barronsszel ellentétben én megérzem a közelségét. Tőlem eltérően ő viszont azt tudja, hol keressük. Így aztán társak lettünk, akik egy cseppet sem bíznak egymásban. Eddig burokban éltem, semmi sem készített fel az elmúlt néhány hét eseményeire. Hosszú szőke hajam már a múlté: a felismerhetetlenség kedvéért rövidre vágtam és sötétre festettem. Csinos pasztellszínű ruháimtól is búcsút kellett vennem: színtelen, unalmas öltözetemen nem látszik a vér. Megtanultam káromkodni, lopni, hazudni és ölni. Megkörnyékezett egy halált hozó szextündér, és elérte, hogy rögtönzött sztriptízműsort adjak a nyilvánosság előtt, nem is egyszer, hanem kétszer. Rájöttem, hogy örökbe fogadtak. Majdnem meghaltam. Barronsszel az oldalamon kiraboltam egy gengsztert, akit aztán halálba vezettem az embereivel együtt. Megküzdöttem több tucat Unseelie-vel, és megöltem őket. A Nagyúr jelenlétében véres leszámolásra került sor a vámpír Mallucé-sal. Egyetlen rövid hónap elteltével sikerült tulajdonképpen a város minden mágikus erővel bíró lényének a tyúkszemére lépnem. Egy részük a vesztemet kívánja, a másik meg arra akar felhasználni, hogy megtaláljam neki az áhított, halálos Sinsar Dubb-t. Azt hiszem, haza is menekülhetnék Georgiába. Megpróbálhatnék felejteni, elrejtőzni. Aztán eszembe jut, hogyan halt meg Alina. Megjelenik előttem az arca, amelyet olyan jól ismertem, mint a sajátomat. Alina nemcsak a nővérem volt, hanem a legjobb barátom is. Szinte hallom, amint azt mondja: Rendben, Junior, de megkockáztatnád, hogy olyan szörnyeket vezess el Ashfordba, mint Mallucé, egy szexszel ölő tündér, vagy más Unseelie-k? Megkockáztatnád, hogy Árnyak rejtőzzenek el a csomagodban, hogy aztán felfalják gyerekkorunk bájos, idilli utcáit, ahol sorra kialszanak a lámpák? Hogy éreznéd magad, ha az otthonunk Sötét Zónává változna? Még el sem hal a hangja, de én már tudom: addig maradok, amíg ennek az egésznek vége nem lesz. Amíg vagy ők halnak meg, vagy én. Bosszút állok Alináért. 13

1. fejezet – Magát aztán nehéz megtalálni, Ms. Lane – köszöntött O'Duffy felügyelő, amikor kinyitottam a Barrons Könyvek és Apróságok rombusz alakú mintákkal díszített ajtaját. Most ez az elegáns, óvilági hangulatot árasztó könyvesbolt volt az otthonom, akár tetszett, akár nem. De hiába a pazar berendezés, a drága szőnyegek, és a kiváló olvasmányok végtelen sora, nekem nem tetszett. Elvégre a legkényelmesebb kalitka is csak kalitka. Amikor teljes életnagyságban meglátott, éles pillantást vetett rám. Szemügyre vette a sínbe tett karomat és ujjaimat, az összevarrt számat, meg a halványuló lila és sárga zúzódásokat, amelyek a jobb szemem környékétől egészen az állkapcsomig húzódtak. Felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Szörnyű idő volt; napok óta szakadatlanul esett, amit közelről is megtapasztalhattam, amíg az ajtó nyitva állt. A nyomasztó vízzuhatagból apró cseppeket hozott felém a szél – olyan volt, mintha tűvel böködtek volna –, és még az oszlopokkal szegélyezett íves bejárat oltalmában is éreztem őket. Vasárnap délelőtt tizenegy órakor annyira be volt borulva, és olyan sötét volt, hogy még világítottak az utcai lámpák. Tompa sárga fényt árasztottak, de a sűrű, tejszerű ködben még így is alig láttam az utca túloldalán álló üzletek körvonalait. Hátraléptem, hogy beengedjem a felügyelőt. Hűvös széllökés érkezett a nyomában. Becsuktam az ajtót, majd visszamentem a kandalló közelében található hátsó társalgóba, ahol az imént takaróba burkolózva egy könyvet olvastam a szófán. Kölcsönhálószobám a legfelső emeleten helyezkedett el, de hétvégén, amikor a bolt zárva, a földszinten rendezkedem be: kényelmes itt olvasni, és szeretem a zománcozott kandallóit. Az utóbbi időben egy kicsit különös olvasmányokat forgatok. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy O'Duffy ott jön a sarkamban, így a lábammal titokban egy szép kis szekrény alá löktem néhány bizarr címet viselő könyvet: Apró emberek: Tündérmese vagy tény?; Vámpírokról kezdőknek; Isteni hatalom: A szent relikviák története. 14

– Szörnyű ez az idő – jegyezte meg. Odalépett a gázkandallóhoz, és a lágyan sziszegő lángok felett melengette a kezét. Nagyobb lelkesedéssel értettem egyet vele, mint amit ez a tény megkövetelt volna, de a végtelen özönvíz már kezdett az agyamra menni. Még néhány ilyen nap, és nekifoghatok bárkát építeni. Hallottam, hogy Írországban sokat esik, de az én szememben az „állandó” egy leheletnyivel több, mint a „sok”. Akaratom ellenére vagyok itt – egy kelletlen turista, akit gyötör a honvágy –, és elkövettem azt a hibát, hogy reggel megnéztem, milyen idő van otthon, Ashfordban. Tikkasztó hőség, 36°C, kék égbolt: egy újabb tökéletes, virágba borult, ragyogó nap lent délen, Georgiában. Néhány óra múlva a barátnőim elindulnak az egyik kedvenc tavunkhoz, ahol majd magukba szívják a napsütést, szemügyre veszik a randiképes srácokat, és átlapozzák a legfrissebb divatmagazinokat. Itt Dublinban mindössze 10°C van, de azt is csak ötnek érezni, mert annyira zuhog az eső. Itt nem süt a nap, nincsenek randiképes fiúk, a divattal meg csak annyit foglalkozom, hogy elég bő ruhákat vegyek fel, és fegyvereket rejthessek alájuk. Még a könyvesbolt viszonylagos biztonságában is állandóan két zseblámpával, egy ollóval és egy halálos, harminc centis lándzsával vagyok felfegyverkezve, amelynek a hegyét szépen fóliába csomagoltam. A háromemeletes épületben több tucat zseblámpát és válogatott arzenált rejtettem el. Különböző kis zugokba még néhány kereszt és szenteltvizet tartalmazó üveg is jutott. Barrons kinevetne, ha tudná. Talán azt hiszik, hogy pokolbéli hadseregre számítok. Eltalálták. – Hogyan talált meg? – kérdeztem a felügyelőt. Amikor egy héttel ezelőtt utoljára beszéltem a Gardával, az ír rendőrséggel, erősködött, hogy adjam meg az elérhetőségemet. Nem tudom, miért, de a Clarin House címét adtam meg neki: korábban ott szálltam meg egy rövid időre, amikor Írországba érkeztem. Azt hiszem, senkiben sem bíztam. Még a rendőrségben sem. Ideát a jófiúk és a rosszfiúk ugyanúgy néznek ki. Csak kérdezzék meg erről Alinát, a halott nővéremet, aki áldozatul esett a Nagyúrnak, az egyik leggyönyörűbb férfinak, akit valaha is láttam, és aki történetesen az egyik leggonoszabb is. 15

– Ez a munkám, Ms. Lane – felelte fanyarul mosolyogva O'Duffy. Rájöttem, hogy nem akarja elárulni. Aztán a mosoly eltűnt az arcáról, és összeszűkült szeme finoman figyelmeztetett: Ne hazudjon nekem, észre fogom venni. Nem aggódtam. Ezt már Barronstől is hallottam egyszer, és neki aztán természetfeletti érzékei vannak. Ha ő nem látott át rajtam, a felügyelő sem fog. Vártam, és azon töprengtem, mi szél hozta ide. Korábban egyértelműen a tudomásomra adta, hogy a nővérem ügyét megoldatlannak és lezártnak tekinti, amin nem kíván változtatni. Ellépett a kandallótól, és a válláról a köztünk álló asztalra csúsztatta a táskáját. Térképek hullottak ki belőle a fényezett fafelületre. Nem árultam el magam, de éreztem, hogy végigfut a hideg a hátamon. Már nem úgy láttam a térképeket, mint régen; már nem ártalmatlan iránymutatóknak tartottam őket az eltévedt utazók vagy az összezavarodott turisták számára. Amikor kinyitok egyet, már szinte azt várom, hogy kiégett lyukakat találok a Sötét Zónák helyén. Ezek azok a városrészek, amelyek egyszerűen eltűntek a térképről, miután a halálos Árnyak birtokba vették őket. Már nem az aggaszt, amit a térképen látok, hanem az, amit nem látok. Egy héttel ezelőtt azt követeltem O'Duffytól, hogy mondjon el mindent arról a nyomról, amelyet a nővérem hagyott a halála helyszínén. LaRuhe 1247 – Alina ezt véste a macskaköves sikátor járdájába. A felügyelő azt mondta, hogy nem találtak ilyen címet. Én találtam. Szakítanom kellett egy kicsit a hagyományos gondolkodással, de ebben napról napra jobb vagyok. Habár ez nem igazán az én érdemem. Könnyű szétnézni az életünket alkotó és a viselkedésünket meghatározó doboz határain túl, ha azt éppen telibe találja egy kéttonnás elefánt. Az a doboz nem más, mint a világról alkotott elképzeléseink tárháza, amelyektől biztonságban érezzük magunkat. Az én dobozom most olyan lapos és annyira hasznos, mint egy papír zsebkendőből készült esernyő ebben az esőben. O'Duffy egy túlsúlyos emberhez képest kecsesen telepedett le mellém. 16

– Tudom, mit gondol rólam – kezdte. Amikor udvariasan tiltakozni kezdtem volna – hisz a déli jó modor nehezen hal ki, ha kihal egyáltalán –, egy kézmozdulattal elhallgattatott. – Huszonkét éve dolgozom rendőrként, Ms. Lane. Tudom, mit éreznek a lezárt gyilkossági ügyek áldozatainak családtagjai, amikor rám néznek. Fájdalmat. Dühöt. – Szárazon felnevetett. – Meg vannak győződve róla, hogy átkozott idióta vagyok, aki túl sok időt tölt a pubokban, és nem foglalkozik eleget a munkájával, különben a szerettük békében nyugodna, az elkövető meg börtönben rohadna. A nővérem gyilkosának ez túl kegyes sors lenne, ráadásul nem hiszem, hogy létezik olyan börtöncella, amely féken tudná tartani. Az Unseelie-k vörös köpenyes vezetője még szimbólumokat rajzolna a földre, dobbantana egyet-kettőt a botjával, és eltűnne a kényelmes kis átjárón keresztül, amelyet megnyitott. Bár Barrons figyelmeztetett, hogy óvakodjak a feltételezésektől, mégsem volt okom kételkedni abban, hogy a nővérem halála a Nagyúr lelkén szárad. O'Duffy elhallgatott, talán azért, hogy megcáfolhassam a szavait. Nem tettem. Igaza volt. Én is ezt éreztem, sőt még többet is, de a közvetett bizonyítékok – a nyakkendőjén díszelgő zseléfoltok és lógó hasának mérete – alapján arra a megállapításra jutottam, hogy nem pubokba jár, hanem pékségekben és kávézókban tölti az idejét. Felemelt az asztalról két Dublin-térképet, és a kezembe adta őket. Meglepett pillantást vetettem rá. – A felsőt tavaly, az alsót hét évvel ezelőtt adták ki. – És? – vontam vállat. Néhány hete még hálás lettem volna bármilyen rendőri segítségért, de most, hogy már tudom, amit tudok az üzlet szomszédságában húzódó Sötét Zónáról, azt akartam, hogy a rendőrség maradjon ki az életemből. Ebben a szörnyű kietlenségben találtam meg a LaRuhe 1247-et, itt kerültem szembe a Nagyúrral, és majdnem itt haltam meg. Nem akartam, hogy még több ember halála száradjon a lelkiismeretemen. A Garda, az ír rendőrség, úgysem tehet értem semmit, csak a sidhe-látók láthatják a szörnyeket, amelyek megszállták és halálos csapdává változtatták az elhagyott városrészt. Az átlagos halandók csak akkor jönnének rá, hogy veszélyben forog az életük, amikor már térdig süppednek a halottakba. 17

Megtaláltam, amit keresett, Ms. Lane. A LaRuhe 1247 rajta van a hét évvel ezelőtti térképen. Az viszont igen különös, hogy a tavalyin nem tüntették fel. A Grand Walk, amely egy háztömbnyi távolságra van ide, szintén nem szerepel az új térképen. Ahogy a mögötte húzódó Connelly Street sem. Tudom, mert mielőtt idejöttem, elmentem oda. Ó, istenem, O'Duffy ma reggel járt a Sötét Zónában? Ez a kevés fény alig volt elég ahhoz, hogy sakkban tartsa azokat az utálatos Árnyakat, bárhol húzták is meg magukat. Ha a vihar újabb sűrű, sötét felhőt sodort volna erre, amely eltakarja az eget, a bátrabbak talán előmerészkednek egy emberi Happy Meal reményében. O'Duffy épp most nézett farkasszemet a halállal, és még csak nem is tud róla! A gyanútlan felügyelő az egymásra halmozott térképek felé intett. Elég megviseltnek látszottak. Az egyiket mintha döbbenten vagy talán dühösen hitetlenkedve gombóccá gyűrték, majd újra kisimították volna. Én is ismerem ezeket az érzéseket. – Ami azt illeti, Ms. Lane – folytatta –, az előbb említett utcák egyike sem szerepel az új kiadású térképeken. Egyiken sem. A lehető legbambább képpel néztem rá. – Mit akar ezzel mondani, felügyelő? A városnak ebben a felében átnevezték az utcákat? Ezért nem szerepelnek az új térképeken? Megfeszült az arca, és elfordította a tekintetét. – Senki sem nevezte át az utcákat – morogta. – Kivéve, ha erről egyetlen illetékest sem értesítettek. – Szúrós pillantást vetett rám. – Azt hittem, talán van még valami, amit szeretne elmondani nekem, Ms. Lane. Valami, ami talán... Egy kicsit... Szokatlan. Ekkor megláttam a szemében, hogy nemrég történt vele valami, ami drasztikusan megváltoztatta a hozzáállását. Nem tudom, mi rázta meg annyira a viharedzett, túlhajszolt, csak a tényeknek hívő, gyakorlatias felügyelőt, de már ő is a dobozán kívülre került. Nekem viszont a lehető leggyorsabban vissza kellett küldenem abba a dobozba. Ebben a városban veszélyes a dobozon kívül tartózkodni. Lázasan gondolkodtam. Sok lehetőségem nem volt. – Felügyelő – szólítottam meg vontatottan, georgiai akcentusomat ellágyítva. Még déliesebben beszéltem, ami mézként fedi el mondandóm kellemetlen ízét. – Tudom, hogy azt hiszi, komplett idióta vagyok, idejövök Írországba, megkérdőjelezem a nyomozási –

18

módszereit, amikor mindenki láthatja, hogy maga nagyon ért a szakmájához, nekem meg semmi tapasztalatom ilyen ügyekben, és éltékelem a türelmét, de már nincsenek fenntartásaim a nyomozással kapcsolatban. Már tudom, hogy maga mindent megtett az ügy megoldása érdekében. Be akartam ugrani magához egypár szóra, mielőtt hazamegyek, de... Az az igazság, hogy egy kicsit zavarban éreztem magam a korábbi találkozásaink miatt. A minap visszamentem abba a sikátorba, és jól körülnéztem. Nem sírtam, hagytam, hogy az érzelmek távozzanak, és rájöttem, hogy a nővérem semmilyen nyomot nem hagyott nekem. Csak a fájdalom, a düh és a vágyakozás beszélt belőlem. Bármit karcoltak is a sikátor kövére, azt évekkel ezelőtt tették. – Bármit karcoltak is a sikátor kövére? – ismételte meg óvatosan. Tudtam, hogy emlékszik rá, milyen hajthatatlanul magyaráztam neki a múlt héten, hogy pontosan mit véstek oda. – Tényleg alig lehetett már kivenni. Bármi lehetett az. – Valóban, Ms. Lane? – Igen, és el akartam mondani, hogy az a sminktáska sem az övé volt. Összekevertem a dolgokat. Amit Alina kapott anyától, az ezüstszínű volt, és nem steppelt. Anya azt akarta, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a sminktáskánkat. A nővéremmel állandóan azon civakodtunk, melyik kié. Az az igazság, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodtam, és sajnálom, hogy csak az idejét vesztegettem. Igaza volt, amikor azt tanácsolta, hogy csomagoljak össze, menjek haza, és segítsek a családomnak, hogy túljussunk ezeken a nehéz időkön. – Értem – felelte lassan. Attól féltem, átlát rajtam, mint a szitán. A túlhajszolt, alulfizetett köztisztviselők nem csak nyikorgó kerekeket olajoznak? Én már nem nyikorgok, akkor meg miért nem veszi a lapot és fogja a kis olajoskannáját? Alina ügyét már azelőtt lezárták, hogy iderepültem, ő visszautasította a kérésemet, hogy újra megnyissák, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy most megint elővegye az ügyet. Megöletné magát! Elhagytam a túlságosan édeskés, vontatott beszédmódot. – Nézze, felügyelő, én csak azt mondom, hogy feladtam. Nem kérem, hogy folytassák a nyomozást. Tudom, hogy az osztálya túlterhelt. Tudom, hogy nincs semmi nyom, amelyen elindulhatnának. 19

Tudom, hogy az ügy megoldatlan, és elfogadom, hogy lezárták a nyomozást a nővérem halálának ügyében. – Hirtelen... Milyen éretten gondolkodik, Ms. Lane. – Egy testvér elvesztése hamar felnőtté teszi az embert. – Ez nagyon igaz volt. – Akkor, ha jól értem, hamarosan hazarepül. – Holnap – hazudtam. – Melyik légitársasággal? – Continental. – Melyik járattal? – Ezt mindig elfelejtem, de felírtam. A cetli odafönt van valahol. – Mikor indul a gép? – 11.35-kor. – Ki verte meg magát? Csak pislogtam, és válasz után kutattam az agyamban. Aligha mesélhettem el neki, hogy leszúrtam egy vámpírt, aki meg akart ölni. – Leestem a lépcsőről. – Óvatosnak kell lenni. A lépcsők veszélyesek lehetnek. – Körülnézett a helyiségben. – Hol az a lépcső? – Hátul. – Hogyan sérült meg az arca? A korlátra esett? – Ühüm. – Ki az a Barrons? – Tessék? – Az üzlet neve Barrons Könyvek és Apróságok. Semmilyen nyilvános feljegyzést nem találtam a tulajdonosról vagy az épület adásvételének időpontjáról. Még működési engedélyre sem bukkantam. A cím szerepel a térképeken, de minden szempontból azt mondhatom, hogy az épület nem létezik. Tehát, ki ez a Barrons? – Én vagyok az üzlet tulajdonosa. Miért? Összerándultam, és fojtottan levegő után kaptam. Barrons pontosan mögöttünk állt, mint a mozdulatlanság megtestesítője. Settenkedő. Egyik kezét a szófán nyugtatta. Fekete haját hátrasimítva viselte; arcán arrogáns, hűvös kifejezés ült. Ami persze nem meglepő. Barrons valóban arrogáns és hűvös. Emellett gazdag és erős, briliáns elme és egy két lábon járó rejtély. A legtöbb nő hanyatt esik tőle, olyan szexis. 20

Hál' istennek én nem tartozom közéjük. A veszély nem izgat fel, csak az erős erkölcsi érzékkel rendelkező férfiak. Barrons viszont nagyon messze esik ettől. Kíváncsi voltam, mióta álldogálhatott ott. Nála sosem lehet tudni. A felügyelő egy kicsit összezavarodva állt fel. Tetőtől talpig végigmérte házigazdámat, szemügyre vette acélorrú csizmájáig és a kemény fapadlóig. Jericho Barrons magas, erőteljes testfelépítésű férfi. Tudtam, hogy O'Duffy azon töpreng magában, hogyan lehetséges, hogy nem hallotta közeledni. Ilyenekkel én már nem foglalkoztam. Sőt amíg Barrons vigyáz rám, addig továbbra sem érdekel, hogy rá látszólag nem vonatkoznak a fizika törvényei. – Láthatnám az igazolványát? – morogta a felügyelő. Arra számítottam, hogy Barrons kihajítja az üzletből. A felügyelőnek nem volt joga itt lenni, Barrons meg nemigen szenvedi az ostoba embereket. Sőt, ami azt illeti, egyáltalán nem szíveli őket, kivéve engem, mert rám szüksége van, hogy segítsek neki megtalálni a Sinsar Dubb-t. Nem mintha ostoba lennék. Ha van bűnöm, akkor csak annyi, hogy mindent egy olyan ember pozitív szemszögéből látok, akinek boldog gyerekkor és szerető szülők jutottak, aki élvezte a hosszú nyarakat, a lustán pörgő mennyezeti ventilátorokat, és a kisvárosi életet lent délen, ami nagyszerű ugyan, de nem készít fel az idillen kívül eső életre. Barrons ragadozószerű mosolyt villantott a felügyelő felé. – Természetesen. – Öltönye belső zsebéből elővette a pénztárcáját. Előrenyújtotta, de nem adta át. – Én is szeretném látni az önét, felügyelő. O'Duffy nem tiltakozott, de az állkapcsa megfeszült. Amikor igazolványt cseréltek, közelebb sompolyogtam a felügyelőhöz, hogy belekukucskáljak Barrons igazolványába. Vannak még csodák. Volt jogosítványa, mint egy valódi embernek. Haja: fekete. Szeme: barna. Magassága: 1,92 cm. Súlya: 110 kg. A születésnapja – ez most vicc? – halloweenre esik. Harmincegy éves, a középső neve Z-vel kezdődik. Nem hittem, hogy szervdonor lenne. – Egy postafiókot adott meg elérhetőségnek Galway-ben, Mr. Barrons. Ott született? 21

Egyszer, amikor a családjáról faggattam, azt mondta, hogy pikt és baszk származású. Galway Írországban van, Dublintói néhány órányira nyugatra. – Nem. – Akkor hol? – Skóciában. – Nem hangzik skótnak. – Maga sem írnek. Mégis itt van, itt rendőr Írországban. Az angolok meg századok óta próbálják rákényszeríteni a törvényeiket a szomszédaikra, nem igaz, felügyelő? O'Duffy szemhéjában ugrált egy ideg. Korábban észre sem vettem. – Mióta van Dublinban? – kérdezte. – Néhány éve. És ön? – Itt én kérdezek. – De csak azért, mert megengedem. – Be is vihetem a rendőrőrsre. Ezt akarja? – Próbálja meg. – Barrons arra bátorította, hogy ha törik, ha szakad, próbálja meg. Mosolya garantálta, hogy nem fog neki sikerülni. Kíváncsi voltam, mit csinálna, ha a felügyelő megpróbálná. Kiismerhetetlen házigazdám rengeteg trükköt ismert. O'Duffy tovább állta Barrons pillantását, mint vártam volna. Szólni akartam neki, hogy nem szégyen, ha félrenéz. Barrons-ben van valami, ami belőlünk, többiekből, hiányzik. Nem tudom, mi az, de mindig érzem, különösen ha közel vagyunk egymáshoz. A drága ruhák, a felismerhetetlen akcentus és a civilizált külső alatt van valami, ami soha nem bukkan teljesen felszínre. Nem akar. Jól érzi magát ott, ahol van. A felügyelő nyilván úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az a legbölcsebb és talán legegyszerűbb megoldás, ha információt cserélnek. – Tizenkét éves korom óta élek Dublinban. Apám halála után az anyám hozzáment egy ír férfihoz. Van itt valaki a Chester'sben, aki azt állítja, ismeri magát, Mr. Barrons. Ryodannek hívják. Ismerősen cseng a neve? – Ms. Lane, menjen fel – utasított azonnal halkan Barrons. – Tökéletesen jó helyen vagyok itt. – Ki az az ember, és miről nem kellene tudnom? – Indulás. Most. 22

Rosszalló pillantást vetettem rá. Nem kellett O'Duffyra néznem, hogy tudjam, élénk érdeklődéssel fordult felém, na meg szánalommal. Azt hitte, hogy Barrons volt az a lépcsősor, amelyről leestem. Utálom a szánalmat. A szimpátia nem olyan rossz. A szimpátia azt jelenti: tudom, milyen érzés, elég vacak, mi? A szánalom viszont arról árulkodik, hogy szerintük kudarcot vallottál. – Nem ver engem – jegyeztem meg ingerülten. – Akkor meg is ölném. – Ez igaz. Elég temperamentumos. Meg makacs is. De már dolgozunk rajta, ugye, Ms. Lane? – Barrons rám villantotta ragadozószerű mosolyát, és az emelet felé intett a fejével. Egy nap majd a végsőkig feszítem a húrt, és megnézem, mit csinál. De ezzel még várok egy kicsit, amíg megerősödöm és meggyőződöm arról, hogy ütőkártya van a kezemben. Lehet, hogy belekényszerítettek ebbe a háborúba, de megtanulom magam kiválasztani a csaták helyét és idejét. A nap hátralévő részében nem láttam Barronst. Engedelmes kiskatonaként visszavonultam, és lekuporodtam a lövészárokban, ahol tettem egy felfedezést: az emberek annyira bánnak velünk rosszul, amennyire engedjük. Ez itt a kulcsszó: engedjük. Akad néhány kivétel: főként a szülők, a legjobb barátok, a házastársak, de amikor a Brickyardban dolgoztam csaposként, láttam, hogy a férjek és feleségek csúnyább dolgokat tesznek egymással nyilvánosan, mint amit én tennék kettesben olyasvalakivel, akit ki nem állhatok. A lényeg az, hogy a világ addig feszíti a húrt, amíg engedjük. Lehet, hogy Barrons a szobámba küldött, de én voltam a hülye, hogy szót fogadtam. Mitől féltem? Hogy bántani fog? Hogy megöl? Ez aligha valószínű. A múlt héten megmentette az életemet. Szüksége volt rám. Miért hagytam, hogy megfélemlítsen? Undorodtam magamtól. Még mindig úgy viselkedtem, mint MacKayla Lane, részmunkaidős csapos, részmunkaidős napimádó és teljes munkaidős divatbolond. Nemrégiben szemtől szembe kerültem a halállal, ami megmutatta, hogy az a liba itt nem maradna életben. Ezt az 23

állítást tíz festetlen törött köröm támasztotta alá. Sajnos mire megvilágosodtam és leviharzottam a földszintre, már elmentek. Tovább rontott amúgy is rossz hangulatomon, hogy megérkezett az a káprázatos, érzéki, az ötvenes évei elején járó nő, aki a boltot vezeti, és aki teljesen odavan Barronsért. Fiona ki nem állhat engem. Gyanítom, ha tudná, hogy Barrons a múlt héten megcsókolt, még kevésbé rajongana értem. Szinte eszméletlen voltam már, amikor történt, de azért emlékszem rá. Lehetetlen elfelejteni. Fiona beütött néhány számot a mobiljába, majd amikor felnézett, arra a következtetésre jutottam, hogy talán mégis tudja. Szeme rosszindulatúan csillogott; apró ráncokkal szegélyezett szája fintorra húzódott. Telt kebleit rejtő csipkés blúza minden egyes gyors, felületes levegővételnél megremegett, mintha nagy sietve igyekezett volna valahová, vagy nagy megrázkódtatás érte volna. – Mit csinált ma itt Jericho? – kérdezte elvékonyuló hangon. – Vasárnap van. Ilyenkor nem szokott itt lenni. El sem tudom képzelni, hogy valamiért bejöjjön. – Tetőtől talpig végigmért; gondolom, árulkodó jeleket keresett: borzas fej, talán egy hiányzó gomb a blúzomról, vagy a nagy kapkodásban a farmerem szárában felejtett bugyi. Egyszer ez is megesett velem. Alina mentett meg, mielőtt anya észrevette volna. Majdnem felnevettem. Titkos viszony Baronsszel? Ébresztő! – Maga mit keres itt? – vágtam vissza. Viszlát, engedelmes kiskatona. Az üzlet zárva, és egyiküknek sem kellene itt lennie, hogy tovább rontson amúgy is borús hangulatomon. – Épp a henteshez igyekeztem, amikor megláttam Jerichót kilépni az üzletből – válaszolta mereven. – Meddig volt itt? Maga hol volt az imént? Mit csináltak itt kettesben, mielőtt megérkeztem? – A féltékenység olyan erősen ott vibrált a szavaiban, hogy azt vártam, zöld kis pöfögés jön ki a száján. Mintha a kimondatlan vádaskodás idézte volna elő, lelki szemeim előtt megjelent a meztelen Jericho Barrons képe: sötét, zsarnoki, valószínűleg vad szerető. Megdöbbentően erotikusnak találtam ezeket a képeket. Zavartan, sietősen utánaszámoltam magamban. Éppen ovuláltam, ami mindent megmagyarázott. Abban a három napban rettenetesen be vagyok gerjedve: az előtte való nap, aznap, és egy nappal utána. 24

Természetanyánk ilyen alattomos módon gondoskodik az emberi faj fennmaradásáról. Ilyenkor azokat a fiúkat is megnézem, akiket egyébként észre sem vennék, különösen azokat, akik szűk farmert viselnek, és azon kapom magam, hogy megpróbálom kitalálni: jobbvagy balkezesek. Alina ilyenkor mindig kinevetett, és azt szokta mondani: ha nem tudod megállapítani, Junior, akkor ne is akard tudni. Alina. Istenem, hogy hiányzott. – Semmit, Fiona. Fent voltam az emeleten. Felém bökött az ujjával. Szeme veszélyesen csillogott, és hirtelen megijedtem, hogy elbőgi magát. Ha sír, végem van. Nem bírom elviselni az idősebb síró nők látványát. Mindegyikben az anyámat látom. Örültem, hogy inkább rám vicsorgott. – Gondolja, hogy azért látta el a sérüléseit, mert fontos neki? Gondolja, hogy törődik magával? Maga semmit sem jelent neki! Nem értheti azt az embert és a hangulatait. A szükségleteit. A vágyait. Maga egy ostoba, önző, naiv gyerek – sziszegte. – Menjen haza! – Szívesen hazamennék – vágtam vissza –, de sajnos nincs választási lehetőségem. Nyitotta a száját, de nem értettem, mit mondott, mert már elfordultam, és hangosan becsaptam magam után az épület lakórészébe vezető ajtókat. Semmi kedvem nem volt még jobban belemenni ebbe a vitába. Valami olyasmit kiabált utánam, hogy neki sem volt választása. Felmentem az emeletre. Barrons tegnap azt mondta, vegyem le a síneket. Azt válaszoltam, hogy a csontok nem gyógyulnak ilyen hamar, de mivel megint rettenetesen viszketett a karom, a hálószobámmal szomszédos fürdőszobába mentem, és levettem a síneket. Óvatosan megmozgattam a csuklómat, majd megfeszítettem a kézfejem. Nyilván nem tört el a karom, csak kificamodott. Egészségesnek éreztem, erősebbnek, mint valaha. Az ujjaimról is levettem a sínt, és úgy találtam, hogy nagyon jól tudom mozgatni őket. Az alkaromon maradt egy halvány, vörös és fekete folt, amely úgy nézett ki, mint egy tintapaca. Leöblítettem, és miközben a tükörbe nézve jobbra-balra forgattam az arcom, azt kívántam, bárcsak a zúzódások is ilyen hamar eltűnnének. Életem nagy részét vonzó szőke 25

nőként éltem le, most meg egy viharvert, rövid, fekete hajú lány nézett velem farkasszemet. Elfordultam. Amíg lábadoztam, Barrons beszerzett nekem egy kis hűtőt – olyat, amilyet a kollégiumokban is használnak –, és feltöltötte rágcsálnivalóval. Kinyitottam egy kólát, és elnyúltam az ágyon. A nap hátralévő részét olvasással és internetezéssel töltöttem. Megpróbáltam többet megtudni a paranormális eseményekkel kapcsolatban, amelyeket életem első huszonkét évében lenéztem és semmibe vettem. Már egy hete azt vártam, hogy felbukkan a pokolbéli hadsereg. Annyira hülye nem voltam, hogy áltassam magam. Tudtam, hogy ez csak vihar előtti csend. Mallucé tényleg meghalt? A Nagyúr elleni félbeszakadt leszámolásom során hasba szúrtam a sárga szemű vámpírt, és az utolsó dolog, amire emlékeztem, mielőtt elvesztettem az eszméletemet, hogy Barrons a falhoz vágja. Arról viszont nem voltam meggyőződve, hogy tényleg meghalt, és addig nem is leszek, amíg nem hallok valamit az üres tekintetű imádóitól, akik zsúfolásig megtöltik Mallucé Dublintól délre elterülő gót udvarházát. A Nagyúr szolgálatában álló vámpír megpróbált végezni velem, hogy elhallgattasson, mielőtt kifecseghetném a piszkos kis titkát: kettős játékot játszott, és nem adott át egy hatalmas erővel bíró relikviát az Unseelie-k vezetőjének. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy ha még életben van, előbb vagy utóbb értem jön. Ám nem csak miatta aggódtam. Vajon a könyvesbolt körül varázslattal emelt ősi védfalak tényleg távol tartják a Nagyurat, ahogy Barrons állította? Ki vezette az autót, amelyben a múlt héten valaki a Sinsar Dubb-t szállította, amely olyan gonosz, hogy elveszi az ember eszét? Hová vitték? Miért? Mit csinálnak most az Unseelie-k, akiket a Nagyúr szabadított rá a világunkra? Mekkora felelősség terhel engem ezért? Felelős vagyok-e a probléma megoldásáért csak azért, mert azok közé tartozom, akik tehetnek valamit? Éjfél volt, mire elaludtam. A hálószobám ajtaját és az ablakokat jól bezártam; a szoba fényárban úszott. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem, tudtam, hogy valami nem stimmel. 26

2. fejezet Nem csak a sidhe-látó ösztöneim riasztottak, hogy tündér van a közelben. Keményfa padlóburkolatú hálószobámban nincs küszöb; általában egy törülközőt dugok az ajtó alatti nyílásba. Na jó, többet is. Könyvek köré tekerem őket. Védelmi rendszeremet egy szék és a rajta lévő lámpa erősíti meg. Ha valami bizarr új szörnynek sikerülne átcsúsznia a résen, a lámpa leesik, összetörik, én felébredek a hangra, és van időm szinte teljesen magamhoz térni addigra, mire megöl. A múlt éjjel megfeledkeztem erről az óvintézkedésről. Amikor reggelente felébredek, a pillantásom először mindig e kis ötletszerűen elrendezett kupacra siklik. Így nyugtatom meg magam, hogy semmi sem talált rám az éjszaka, és kaptam még egy napot Dublinban, bármi hasznom legyen is belőle. Ma reggel felfedeztem, hogy elfelejtettem betömni a rést, és még valamitől megfagyott a vér az ereimben: az ajtó alatti rés sötét volt. Fekete. Koromfekete. Éjszakára minden lámpát égve hagyok. Nemcsak a hálószobámban, hanem az egész könyvesboltban és az épületen kívül is. Az üzletet minden irányból fényszórók szegélyezik, hogy sakkban tartsák a szomszédos Sötét Zónában hemzsegő Árnyakat. Amikor egyszer Barrons sötétedés után lekapcsolta a kinti fényeket, az Unseelie-k tizenhat emberrel végeztek a hátsó ajtó előtt. Az épület belsejében is aprólékosan gondoskodtak a világításról: a mennyezetbe spotlámpákat süllyesztettek, és minden kis zugot több tucat asztali és állólámpa világít meg. A Nagyúrral történt találkozásom óta minden lámpát felkapcsolok; a nap huszonnégy órájában ég a villany. Barrons eddig még nem tett említést a küszöbön álló csillagászati villanyszámláról, de ha megteszi, majd megmondom neki, hogy vegye le az összeget a számlámról. Arról a számláról, amelyet a nevemre kellene nyitnia azért, mert a saját használatú SZT-detektora vagyok. Aligha olyan munkáról álmodtam, amelyben sidhe-látó képességemre támaszkodva meghatározom az ősi tündérrelikviák, azaz szent tárgyak, röviden SZT-k helyét. Az öltözködési elvárások a fekete 27

szín és a körömcipő felé hajlanak, de ezt a stílust én soha nem kedveltem. A pasztellszíneket és a gyöngyöket részesítem előnyben. És a munkaidő is szörnyű: általában egész éjjel fenn vagyok, médiumi képességekkel rendelkező ruhahengerként sötét és ijesztő helyeket fésülök át, és ijesztő embereket lopok meg. Az étkezési és a telefonköltségeimet is megtéríthetné, sőt némi ruhapénz is jól jönne, mert a saját holmim kezd tönkremenni. A vér és a zöld ragacsos anyagok nem éppen mosószerbarátok. A nyakamat nyújtogatva kinéztem az ablakon. Még mindig szakadt az eső, az ablaküvegek sötétek voltak, és amennyire ágyam melegéből meg tudtam állapítani, a kinti fényszórók sem égtek. Ez úgy ért, mintha véresen behajítottak volna egy rakás éhes cápa közé. Utálom a sötétséget. Úgy lőttem ki az ágyból, mint kő a parittyából. Az egyik pillanatban még ott feküdtem, a másikban már harcra készen kuporogtam a szoba közepén, mindkét kezemben egy-egy zseblámpát szorongatva. Sötét van odakint, és sötét van az ajtómon túl, idebent az épületben. – Bé... bassza meg! – tört ki belőlem, majd gondolatban bocsánatot kértem anyától. Az Egyesült Államok mélyen vallásos részén nevelkedtem. Anya erősen hitt a déli mondásban, miszerint a „csinos lányoknak nincs mocskos szájuk”. Gyerekkorunkban Alinával kidolgoztunk egy rendszert a csúnya szavak helyettesítésére. Segg: petúnia. Szar: karamellás vödör. Az a bizonyos b betűs szó: béka. Sajnos ha úgy nő fel az ember, hogy ezeket a szavakat használja a valódi káromkodás helyett, akkor erről a szokásról is ugyanolyan nehéz leszokni. Ráadásul mindig alkalmatlan pillanatban csúsznak ki az ember száján, és igencsak aláássák a szavahihetőségét. „Kifelé, különben petúnián billentelek.” Ez egyrészt nem használ az olyanokkal szemben, akikkel az utóbbi időben találkozom, másrészt senki sem értékeli a finom déli modoromat. Képzem magam, de nem megy az olyan gyorsan. Vajon az egyik legnagyobb félelmem vált valóra, és amíg aludtam, elment az áram? Ebben a pillanatban észrevettem, hogy az óra szokás szerint narancssárgán mutatja az időt (hajnali négy óra múlt egy perccel), ráadásul a mennyezeten lévő lámpa is működik, épp úgy, mint minden este, amikor lefekszem. 28

Egy kezembe bűvészkedtem mindkét zseblámpát, és a telefonkagyló után tapogatóztam. Megpróbáltam kitalálni, kit hívjak, de senki sem jutott eszembe. Egy barátom sem volt Dublin-ban, és bár úgy tűnt, hogy Barrons is az épületben lakik, csak ritkán szokott felbukkanni, és fogalmam sem volt róla, hogyan érhetném el. Az kizárt, hogy a rendőrséget hívjam. Egyedül maradtam. Visszaraktam a telefonkagylót a helyére, és hegyeztem a fülem. A könyvesboltban honoló süket csend szörnyű lehetőségeket vetített előre: talán vérszomjas szörnyek ólálkodnak a szobám ajtaja előtt. Magamra rángattam a farmeremet, és az egyik zseblámpát lecseréltem a lándzsára. Még három zseblámpát tűztem hátulra az övembe, majd lassan az ajtóhoz mentem. Éreztem, hogy valamiféle tündér van a túloldalán, de ennél többet nem tudtam. Sejtésem sem volt róla, mi az, hányan vannak, vagy milyen közel, csak rám tört a hányinger és furcsán bizsergett az agyam. Úgy éreztem magam, mint egy macska, amelyik felpúpozza a hátát, kimereszti a körmeit, és égnek áll a szőre. Barrons biztosított róla, hogy a sidhe-látó érzékek minden bevetés után egyre élesebbek lesznek. Hát, jobb, ha az enyémek gyorsan rákapcsolnak, különben nem érem meg a jövő hetet. Az ajtóra meredtem. Már öt perce álldogáltam ott, és igyekeztem rávenni magam, hogy kinyissam. Az ismeretlen igencsak lebéníthatja az embert. Hadd mondjam meg, hogy az ágy alatt rejtőző szörnyeteg csak ritkán olyan rossz, mint hisszük. Tapasztalatom szerint mindig rosszabb. Elfordítottam a zárat, a lehető legkeskenyebb résnyire kinyitottam az ajtót, és zseblámpám éles fehér fényével a sötétségbe világítottam. Egy tucat Árny rettent vissza tőle. Olajos gyorsasággal visszahúzódtak a fény és a sötétség határára, de onnan egy tapodtat sem mozdultak. Adrenalin száguldott az ereimben. Becsaptam az ajtót, majd kulcsra zártam. Árnyak vannak az épületben! Ez meg hogy az ördögbe fordulhatott elő? Lefekvés előtt ellenőriztem a világítást: az összes lámpa égett! Remegve az ajtóhoz simultam, és azon töprengtem, tényleg ébren vagyok-e, vagy még álmodom. Az utóbbi időben többször előfordult, 29

hogy rosszat álmodtam, és ez most határozottan rémálomnak tűnt. Lehet, hogy sidhe-látó vagyok és mitikus Fagyasztó, lehet, hogy nálam van a tündérek egyik leghalálosabb fegyvere, de az Unseelie-k legalacsonyabb kasztjával szemben mégis védtelen vagyok. Ironikus, tudom. – Barrons! – kiabáltam. Szűkszavú házigazdám valamiért nem hajlandó elárulni, miért hagyják békén az Árnyak. A tápláléklánc alján elhelyezkedő halálos sötét tündérek messze elkerülik, ami igencsak nyugtalanító, de esküszöm, soha többé nem hozom szóba, ha most az egyszer utat vág magának közöttük és megment. Addig kiabáltam a nevét, amíg belefájdult a torkom, de egy kóbor lovag sem sietett a megmentésemre. Normális körülmények között, ha az Árnyak az utcán vannak, a hajnal visszazavarja ezeket az alaktalan vámpírokat a vackaikra, bárhol rejtőzzenek is napközben. Ma viszont nagyon viharos volt az idő, és nem hittem, hogy elég fény szűrődik be a könyvesbolt kiugró ablakfülkéin át. Még ha el is vonulnak a sűrű felhők és előbújik a nap, az erős napsugarak akkor is csak leghamarabb kora délután hatolnak be az emeletre. Felnyögtem. De Fiona már órákkal előtte itt lesz! Az elmúlt egy hétben túlórázott, pontban 8.45-kor érkezett, és pontban kilenckor nyitott. Megnövekedett vásárlói igények, magyarázta. Sok kora délelőtti ügyfél. Figyelmeztetnem kell, mielőtt az Árnyak lesből rátámadnak! És most, ahogy ebbe belegondoltam, egész biztos voltam benne, hogy ő tudja, hogyan érhetném el Barronst. Megragadtam a telefont, és felhívtam a tudakozót. – Melyik megye? – kérdezte a férfi. – Egész Dublin – feleltem határozottan. Fiona biztos a közelben lakik. Ha nem, megpróbáljuk majd a többi körzetet. – Név? – Fiona... Öö... Fiona... – Undorodó hang kíséretében visszaejtettem a telefonkagylót a helyére. Annyira hatalmába kerített a pánik, hogy fel sem tűnt: nem tudom Fiona vezetéknevét. Megint ott voltam, ahonnan elindultam. 30

Két lehetőségem maradt: idefent maradok, ahol a zseblámpáim társaságában egy ideig biztonságban leszek, aztán néhány óra múlva az Árnyak felfalják Fionát és még ki tudja, hány ártatlan, szerencsétlen vásárlót, akik talán egymás után besorjáznak a nyitva hagyott ajtón, vagy pedig valahogy összeszedem magam, és megakadályozom, hogy ez megtörténjen. De hogyan? Az Árnyak ellen egyetlen fegyverem volt csupán: a fény. Gyanítottam, hogy Barrons nem zárna a szívébe, ha felgyújtanám az üzletét, de volt gyufám, ami biztos beválna ellenük. Viszont ezt a lehetőséget tűzlépcső és lepedőkből kötött kényelmes kötélhágcsó hiányában csak végszükség esetén szándékoztam igénybe venni, mivel nem akartam idebent lenni, amikor felcsapnak a lángok, és a harmadikról aligha tudok leugrani. Sajnos ezen kívül csak egy másik megoldást láttam, és az sem volt leányálom. Szomorúan meredtem az ajtóra. Maradt a vesszőfutás. Kezdjük ott, hogyan jutottak be egyáltalán az épületbe? Vajon az üzlet egy részében elment az áram, és egy résen keresztül belopakodtak? Képesek rá? Vagy valahogy lekapcsolódtak a lámpák? Ebben az esetben zseblámpákkal felfegyverkezve kapcsolóról kapcsolóra osonva visszakapcsolhatnám őket. Nem tudom, ismerik-e a „Ne érintsd meg az aligátort” nevű gyerekjátékot, de Alinával sokat játszottuk, amikor anya túl elfoglalt volt, és nem vette észre, hogy a nappali szófájáról leugrálunk a kedvenc csipkés párnáira meg arra a szörnyű székre, amelyet nagyi brokáttal vont be, hogy jobban menjen a függönyhöz. Az a játék lényege, hogy a padlón nyüzsögnek az aligátorok, és ha rálépünk az egyikre, akkor végünk. Az egyik szobából el kell jutni a másikba, de nem szabad a padlóhoz érni. A könyvesbolt legfölső emeletéről le kellett jutnom a földszintre, de sehol nem érinthettem a sötétséget. Abban sem voltam teljesen biztos, mennyire kell kikerülnöm. Barrons azt mondta, hogy az Árnyak csak teljes sötétségben tudják elkapni az embert. Vajon ez azt jelentette, hogy felfalnak vagy belém kóstolnak akkor is, ha mondjuk a lábam vagy egy olyan apró kis testrészem, mint a lábujjam egy másodpercre 31

belelóg a sötétségbe? Itt már nem arról volt szó, hogy a szőnyegen lehorzsolom a térdemet, vagy anya leszid, ha elesem; ebben a játékban sokkal nagyobb volt a tét. Láttam a ruhakupacokat és az emberi bőrdarabokat, amelyeket evés után hagynak az Árnyak. Remegve belebújtam a csizmámba, a pizsamafelsőmre rávettem a kabátot, és felhúztam a cipzárját. A hat zseblámpából kettőt fejjel felfelé a farmerem övébe dugtam: egyet előre, egyet hátulra. Kettőt a kabátom elasztikus derékrésze alá tűztem, a fejük lefelé nézett és megvilágította sebezhető lábujjaimat. Rizikós megoldás volt, mert ha túl gyorsan mozgok, kieshetnek, de hát nem volt több kezem. A másik kettőt a kezembe fogtam. A zsebembe csúsztattam egy doboz gyufát, és a csizmám szárába dugtam a lándzsát. Az Árnyak ellen konkrétan semmi hasznát nem veszem, de mások is lehetnek odakint. Lehet, hogy az Árnyak csak az előőrs, és a java még hátravan. Nagy levegőt vettem, kihúztam magam, és kinyitottam az ajtót. Amikor a csillár fénye megvilágította a folyosót, az olajos Árnyak újra visszahúzódtak. Mindenféle alakú és méretű tündér nyüzsgött odakint. Kicsik és soványak, magasak és szélesek. Az Árnyaknak nincs valódi kiterjedésük. Nehéz őket kivenni a sötétségben, de nem lehetetlen, ha sidhe-látó az ember, és tudja, mit keressen: intenzívebb és sűrűbb sötét foltokat, amelyekből süt a rosszindulat. Sokat mozognak, mintha éhesek és nyugtalanok lennének. Hangtalanok. Barrons szerint alig éreznek valamit, de amikor egyszer az egyikük felé ráztam az öklömet, dühösen nézett vissza rám. Ez elég érzés ahhoz, hogy nyugtalanítson. Minden élőt felfalnak: embereket, állatokat, madarakat, még a férgeket is a földben. Amikor átveszik az uralmat egy környék felett, pusztasággá változtatják. Ezeket a kihalt városrészeket neveztem el Sötét Zónának. – Meg tudom csinálni. Gyerekjáték. – A hazugsággal és a zseblámpáimmal felvértezve kiléptem a folyosóra. Tényleg gyerekjáték volt. Kiderült, hogy nem ment el az áram, csak lekapcsolták a villanyt. Eleinte óvatosan osontam kapcsolótól lámpáig, de miután rájöttem, hogy az Árnyak állandóan a közvetlen fény hatósugarán kívül maradnak, egyre magabiztosabb lettem. A zseblámpáim fehér fényének köszönhetően még a koromsötét, 32

ablaktalan folyosón is biztonságban mozoghattam. Minden egyes felkapcsolt lámpa után egyre több Árny verődött össze. Végül vagy ötvenen zsúfolódtak össze a sötétségben, amelyet kapcsolóról kapcsolóra egyre jobban visszaszorítottam. Mire elértem a földszinti lépcsőfordulót, egyenesen a fejembe szállt a dicsőség, hogy milyen ügyesen megtisztítottam az üzletet az Unseelie parazitáktól. Határozottan beléptem a hátsó helyiségbe, és a szemközti falon lévő kapcsoló felé tartottam. Hármat léptem előre, amikor éreztem, hogy nedves légáramlat borzolja a hajamat. Abba az irányba fordítottam a zseblámpámat. A hátsó sikátorra nyíló egyik ablak tárva-nyitva állt! Itt nem volt mit tagadni. A külső és belső fényeket lekapcsolták, és egy ablakot nyitva hagytak: valaki meg akart ölni! Ahogy lassan az ablak felé haladtam, hasra estem egy puffban, amelynek nem is kellett volna ott lennie. A zseblámpáim a szélrózsa minden irányába szétgurultak, forogtak, és szédítően villogtak. Árnyak riadtak fel, mint a galambok, és a nyitott ablakon át az éjszaka menedékébe vetették magukat. Hah! Akkor lássam őket, amikor a hátam közepét. Most már csak be kellett csuknom azt az ablakot. Négykézlábra tornáztam magam, és azon nyomban megmerevedtem, szemtől szemben... Öö... Vagyis szemtől feketeségben (ott, ahol egy szemnek kellett volna lennie) egy Árnnyal, amely nem menekült el. Még csak nem is a kisebbek közé tartozott. Úgy tekergett, hogy a zseblámpák közötti feketeséget foglalja el, kígyó módra kikerülve a fénysugarakat. Nem akartam arra gondolni, milyen rémisztően gyors reflexei lehetnek, ha képes erre a mutatványra. Több helyen a plafonig ért, amely legalább hat méterrel magasodott a fejem fölé. Sötéten lüktetett; próbálgatta a világosság határait. Levegő után kapkodtam. Már korábban is láttam egy ilyet, amelyik igyekezett kipuhatolni, meddig mehet el. Akkor nem maradtam ott elég sokáig ahhoz, hogy láthassam a próbálkozása végeredményét. Hevesen imádkoztam, és egy b betűs szót is megemlítettem közben. A zseblámpáim szétszóródtak a földön. Kettő engem világított meg, az egyik jobbról, a másik balról. Elég messze voltak tőlem ahhoz, hogy egyesített sugaraik szinte az egész testemet fényben fürdessék, de ha 33

elkezdenék az egyik felé mászni, egyre jobban belevesznék a sötétségbe. Ezt a kockázatot nem vállalhattam, miközben ez az abnormálisan agresszív és óriási Árny magasodott fölém. Ahogy ott kuporogtam, sötét indák nyúltak ki belőle, és felém kígyóztak. Az egyik inda a gyengén megvilágított hajam, a másik az ujjaim felé közeledett, amelyekkel a sápadt fényben a padlóra támaszkodtam. Visszarántottam a kezem, és a gyufásdoboz után tapogatóztam a zsebemben. Egy gyufaszálat meggyújtottam: a kén csípős szaga töltötte be a nedves levegőt. Az indák visszahúzódtak. Nehéz ilyet mondani valamiről, aminek nincs arca, de esküszöm, hogy engem tanulmányozott, és a gyenge pontjaimat kereste. A gyufaszál végigégett. A földre ejtettem, majd meggyújtottam még egyet. Nem tudtam volna levetni és felgyújtani úgy a kabátom, hogy a karom és a testem egy része ne lógjon bele a veszélyes sötétségbe. A puffot sem használhattam, amelyben felbuktam, mert túl messzire volt mögöttem. De... A felbecsülhetetlen értékű perzsaszőnyeg füstölni kezdett a lábam alatt. Finoman a leejtett, még parázsló gyufaszálra fújtam. Kialudt. Ha az Árnyak röhögnek, akkor ez most pont azt tette. Megnyúlt, összement, és esküszöm, éreztem, hogy rajtam gúnyolódik. Nagyon remélem, hogy tévedek. Nagyon remélem, hogy nem képesek összetett gondolkodásra. – Úgy látom, jól jönne egy kis segítség, sidhe-látó. – Nem e világi, érzéki, dallamos bariton hang szállt felém az ablakon keresztül. A vihar fenyegető morgása hallatszott belőle.

34

3. fejezet Még mindig nem egy kóbor lovag érkezett. V’lane volt az. És én még azt hittem, ennél rosszabb már nem is lehet. Nem lovag, hanem herceg. A Seelie, azaz Világos Udvarból, már ha hinni lehet a szavának. Szexszel ölő tündér, és egyáltalán nem kóbor. Nem kalandot és egy kis románcot keresve vándorol a világban, hanem gyilkos szenvedélyt kelt az emberekben. Végignéztem magamon, hogy lássam, rajtam van-e még a ruhám. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy igen. A királyi tündérek olyan intenzív szexuális vágyat keltenek az emberekben, amely erősebb, mint a túlélési ösztön, elhomályosítja a nők tisztánlátását, és olyan erotikus érzéseket kelt bennük, amelyeket nem volna szabad megtapasztalniuk. Embertelenül begerjedt állatokká változtatják őket, akik szexuális megváltásért könyörögnek. Az ilyen tündérek láttán a nők egyből vetkőzni kezdenek. Egy romantikus könyveket író szerző tollából ez forró, izgató, sőt szexi jelenet is lehet, de a valóságban fagyos, rémisztő és általában halálos. Ha életben hagyják a nőt, az Pri-yává válik: jóformán képtelen lesz az alapvető tevékenységek ellátására, és a tündérekkel folytatott szex megszállottjává válik. Újra az Árnyra pillantottam. Ha lehetséges, most még áthatóbban vizsgálgatott. Sietősen meggyújtottam még egy gyufaszálat. – Akkor segíts már – vetettem oda. – Ez azt jelenti, hogy elfogadod az ajándékom? Néhány hete, amikor először találkoztunk, jóakaratuk jeleként felajánlott nekem egy misztikus tárgyat: Cruce karperecét. Cserébe azt kérte, hogy segítsek megtalálni a Sinsar Dubb-t. Aoibheal királynő számára. V’lane azt állította, hogy a karperec védelmet nyújt egyes válogatott szörnyek, köztük az Árnyak ellen. Kezelhetetlen házigazdám és mentorom szerint a tündéreknél, legyen szó akár világos, akár sötét tündérekről, sosem lehet tudni. Nem hívei annak, hogy felfedjék a teljes igazságot. Sőt semmit sem akarnak 35

elárulni. Mi talán beszámolnánk egy lónak a terveinkről, mielőtt a hátára ülünk, vagy egy tehénnek, mielőtt megesszük? Lehet, hogy az a karperec megmentené az életemet, de az is lehet, hogy rabszolgasorba döntene. Vagy talán megölne. Az utolsó találkozásunk alkalmával V’lane megpróbált nyilvánosan megerőszakolni, na nem mintha egy diszkrét helyen jobb lenne, ráadásul arra eszméltem, hogy félmeztelenül kuporgok egy csoport idióta kukkoló gyűrűjében. Fájdalmas, gyűlöletes emlék volt. Az utóbbi időben meglehetősen sok ilyen emléket gyűjtöttem. Ennél jobb neveltetésben részesültem. Az utókor kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy Rainey Lane rendes, becsületes asszony. Élénken részleteztem V'lane-nek, mit fogok tenni vele az első adandó alkalommal, és a végén pontosan hova fogom dugni a tündérgyilkos lándzsámat, a pengeéles hegyével felfelé. Mindezt színes melléknevekkel fűszereztem. Lehet, hogy nem tudok valami jól káromkodni, de azért egy csapos is megtanul egyet s mást, ha akarja, ha nem. Tizennégy gyufaszálam maradt. Meggyújtottam még egyet. Az Árnyon túl, az ablakban felemelkedett V’lane. Embertelenül gyönyörűen festett a bársonyos éjszakával a háta mögött: a bőre aranylóan csillogott, a szeme meg olyan volt, mint a folyékony borostyán. Azt hiszem, a herceg lebegett a levegőben. Hátradobta aranyozott vízesésként ragyogó haját. Érzékien tökéletes teste hedonista kísértést jelentett; az ördög biztos jót neveim, amikor megteremtette – mint ahogy most V’lane is nevetett. – Olyan édes kis jószág voltál, amikor Írországba jöttél – mormolta, amikor abbahagyta a nevetést. – Honnan tudod, hogy néztem ki, amikor megérkeztem? – szegeztem neki a kérdést. – Mióta figyelsz? Felvonta az egyik szemöldökét, de nem szólt semmit. Utánoztam a mozdulatát. Ő maga volt Pán, Bacchus és Lucifer. Több ezer színárnyalat ragyogott rajta, amelyekért érdemes meghalni. Szó szerint. – Miért nem jössz be? – kérdeztem kedvesen. Volt egy elméletem, amelyet bizonyítani akartam. 36

Megfeszült a szája, s most rajtam volt a sor, hogy felnevessek. Barrons előrelátása elképesztő! – Nem tudsz belépni az épületbe, igazam van? Ezért van még rajtam ruha? – Amint kezdett a körmömre égni a gyufa, leejtettem, és meggyújtottam még egyet. – Valahogy csökken az er... Be sem fejezhettem a mondatot. Erdőtűzhöz hasonló vágy tört rám – ki vagyok éhezve, meghalok nélküled, kérlek, add meg, amit kívánok –, a levegő égette a tüdőmet, perzselte az agyamat és a gerincemet. A földre rogytam, mint egy kupac emberi hamu. Amilyen gyorsan és váratlanul ez a szexuális pokol életre keltette minden sejtemet, olyan gyorsan el is múlt. Fáztam, és egy pillanatra rettenetes fájdalmat éreztem. Olyan örömökre vágytam, amelyeket emberek nem tapasztalhatnak meg. Tiltott gyümölcsre. Mérgező gyümölcsre. Gyümölcsre, amelyért egy nő a lelkét is eladná. Talán még az emberiséget is elárulná. – Vigyázz, sidhe-látó. Én döntöttem úgy, hogy megkíméllek. Ne kísértsd a sorsot! Összeszorítottam az állkapcsom, felkeltem a földről, és meggyújtottam még egy gyufaszálat. A fellobbanó fényben tanulmányoztam az ellenségeimet. Mindkettő örömmel falna fel, csak más módon. Ha választanom kellene, az Árny „keze” között halnék meg. – Miért döntöttél így? – Azt szeretném, hogy... Hogy is mondjátok ti ezt... Legyünk barátok. – Az elmebeteg erőszakoskodóknak nincsenek barátaik. – Nem ajánlottam volna fel, ha tudom, hogy elmebeteg erőszakoskodó vagy. – Hah! – Ezt a választ magamnak köszönhettem. Mosolygott, és hirtelen kényszert éreztem, hogy azt higgyem, a világom az illúzióval együtt tökéletes. A királyi tündérek mesterien tudják befolyásolni a szellemet. Barrons szerint egész létezésüknek az a célja, hogy csábítsanak. Minden csak álca, illúzió és megtévesztés. Egy szavukat sem lehet készpénznek venni.

37

– Nem vagyok hozzászokva az emberekhez, és már többször alábecsültem, mekkora hatást teszek rájuk. Nem fogtam fel, milyen mélyen felkavarhat téged a Sidhba-jai. Szeretném, ha újra kezdhetnénk. Leejtettem a gyufaszálat, majd meggyújtottam még egyet. – Kezdd azzal, hogy megszabadítasz ettől az Árnytól. – Ha viselnéd a karperecet, szabadon, félelem nélkül járhatnál közöttük. Soha többé nem lennél ilyen védtelen. Miért utasítanál vissza ekkora hatalmat? – Ó, Jézusom, lássuk csak... Talán azért, mert benned még kevésbé bízom, mint az Árnyakban? – Az Árnyak legalább túl ostobák ahhoz, hogy becsapjanak. Gondolom én. – Sidhe-látó, mi más a bizalom, mint elvárás, hogy a másik fél egy bizonyos módon fog viselkedni? Úgy, ahogy korábban tette? – Kiváló meghatározás. Akkor vizsgáld meg a korábbi viselkedésedet. – Megtettem. Te vagy az, aki nem lát tisztán. Azért kerestelek fel, hogy megajándékozzalak egy karpereccel, amely megvédi az életedet. Gyönyörű nő vagy, aki az öltözködésével felkelti a férfiak figyelmét. Neked adtam a karperecet. Nem tudtam, hogy a Sidhba-jai ennyire felkavar. Még azt is felajánlottam, hogy a kedvedre teszek mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Visszautasítottál, és ezzel talán megsértettél. Megfenyegettél egy fegyverrel, amelyet a népemtől loptak el. Te beszélsz nekem arról, miért nem bízol bennem, amikor te magad is számtalan okot szolgáltattál rá, hogy én se bízzak benned. Gyanús, tolvaj és gyilkos hajlamú nő vagy. Folyamatosan azzal fenyegetsz, hogy aljas dolgokat fogsz művelni velem, én mégis itt maradtam, megvédelek, és felajánlom a segítségemet. Kezdtem kifogyni a gyufákból. Milyen ügyesen csűrte-csavarta a szavakat, mintha ő semmi rosszat nem tett volna, és én lennék a veszélyes. – Ó, elég a drámából, Csingiling, és szabadíts meg az Árnytól. Aztán majd beszélünk. – Valóban? Beszélünk? Összeráncoltam a szemöldököm, és meggyújtottam még egy gyufát. Van itt valami trükk, de nem voltam benne biztos, hogy mi az. – Igen, ezt mondtam. 38

– Barátként beszélgetünk majd. – A barátok nem szexelnek egymással, ha erre céloztál. – Ez nem igaz, de neki ezt nem kellett feltétlenül tudnia. Annak a generációnak az örököse vagyok, amely szerint a szex csak szex, és nekem ez egy cseppet sem tetszik. Nemcsak barátok szeretkeznek, hanem olyanok is, akik nem kedvelik egymást. A Brick-yard mosdójában egyszer rajtakaptam Natalie-t és Ricket, akikről biztosan tudtam, hogy ki nem állhatják egymást. Amikor később megkérdeztem a lányt, hogy mi változott, azt válaszolta, hogy semmi, továbbra sem bírja Ricket, de a fiú aznap este nagyon szexisen nézett ki. Hát senki sem érti, hogy a szex akkora jelentőséggel bír, amekkorát tulajdonítunk neki, és ha semmibe vesszük, akkor tényleg semmi értelme? A mosdó takarítását attól fogva Valre hagytam, aki úgyis alattam állt a hierarchiában. Az elmúlt néhány évben jó kis régimódi randikra vágytam, amikor a fiú felhív, terveket sző, értem jön az autójával (ami nem az apjáé vagy a másik barátnőjéé), és elvisz valahova: látszik, hogy elgondolkodott rajta, vajon én mit szerethetek, és nem moziba visz egy olyan semmiről sem szóló filmre, amelyben ő a lehető legtöbb meztelen mellet láthatja. Olyan randevút szeretnék, amely kellemes beszélgetéssel indul, édesen és kielégítően folytatódik, majd hosszú, lassú csókokkal és azzal az érzéssel zárul, hogy álmodom, s a fellegekben járok. – Nem erre gondoltam. Csak leülünk, mi ketten, és másról is beszélgetünk, mint fenyegetésekről, félelemről és a kettőnk közötti különbségekről. Egy órádat barátként töltjük. Nem igazán tetszett ez az óvatos megfogalmazás. – Egy órámat? – A mi óráink hosszabbak, sidhe-látó. Látod, milyen fesztelenül beszélgetek veled? Mesélek neked rólunk. Így kezdődik a bizalom. Valami felkeltette a figyelmemet az Árnnyal kapcsolatban. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, micsoda. Megváltozott a viselkedése. Még mindig vérszomjas volt, de ahogy korábban megéreztem, hogy gúnyolódik, most is megéreztem a dühét, amely nem felém irányult. Meggyújtottam még egy gyufaszálat, és elgondolkodtam ezen. Már csak négy gyufám maradt és a nyugtalan gyanú, hogy V’lane esetleg csinál valamit ezzel az alaktalan szörnnyel. 39

Lehetséges, hogy ez a természetellenesen erős Árny a fény ellenére is felfalna, ha V’lane nem lenne itt? A kezdetektől fogva a herceg tartja sakkban? – Egyetlen óra – szűrtem a fogaim között –, de a karperecet nem veszem fel. És nem játszadozol velem. És előtte kell egy kávé. – Nem most. Az időpontot én választom, MacKayla. A keresztnevemen szólított, mintha barátok lennénk. Ez egy cseppet sem volt ínyemre. Újabb gyufaszálat gyújtottam meg. Ezen kívül már csak kettő maradt. – Rendben. Szabadíts meg az Árnytól. Elgondolkodtam azon, hogy éppen mibe egyeztem bele, és V’lane vajon még mennyi követeléssel áll elő, mielőtt segít. Biztos voltam benne, hogy az utolsó pillanatig elhúzza, hogy amennyire lehet, a frászt hozza rám és megalázzon. – Legyen világosság – gúnyolódott simogató hangon, és hirtelen az összes fény felgyulladt a helyiségben. Az Árny számtalan sötét darabkára szakadt szét, amelyek őrült csótányok módjára igyekeztek az éjszaka felé. Éreztem, hogy kimondhatatlan fájdalom gyötri az Unseelie-t. Ha a fény nem öli meg őket, akkor számukra biztos ez a pokol. Miután az utolsó remegő darabka is átmászott az ablakpárkányon, odasiettem, és becsuktam az ablakot. A sikátor ismét fényárban úszott, és kiürült. V’lane elment. Összegyűjtöttem a zseblámpáimat, a derekamba tűztem őket, és végigjártam a boltot. A sarkokban lappangó vagy a szekrényekbe bújt Árnyakra vadásztam. Egyet sem találtam. Ismét működött a világítás, kint is, bent is. Ez nagyon nyugtalanított. Amilyen könnyedén V’lane segített, vissza is lökhetett volna a sötétségbe, ha úgy tartja kedve, és még csak be sem kellett volna jönnie. Mire képes még? Milyen erős egy királyi tündér? Az épületet védő óvintézkedéseknek nem kellene megakadályozniuk, hogy használja idebent az erejét? És ha már itt tartunk, miért nem tartották távol az Árnyakat? Barrons csak a Nagyúr ellen hozott intézkedéseket? Ha 40

képes ilyen trükkökre, miért nem biztosította minden ellen az egész épületet? Kivéve persze a vásárlók ellen, bár nyilvánvaló volt, hogy a könyvesbolt csak álca. Barronsnek csak annyira volt szüksége több pénzre, amennyire Írországnak még több esőre. Nekem viszont válaszokra volt szükségem, és elegem lett belőle, hogy nem kapok. Önző, kiszámíthatatlan, szeszélyes, erőszakos és ostoba alakokkal voltam körülvéve, és úgy éreztem, ha nem tudom legyőzni őket, csatlakoznom kell hozzájuk. Biztos voltam benne, hogy egy kis gyakorlással én is lehetek erőszakos és ostoba. Többet akartam tudni Barronsről. Tudni akartam, hogy ebben az épületben lakik-e vagy sem. Nem is olyan régen elszólta magát, hogy három emelet mélyen egy páncélterem rejtőzik a titokzatos garázsa alatt. Erről is többet akartam tudni. Tudni akartam, mit rejteget a föld alatt egy ilyen ember. Az üzletben kezdtem. Az épület első része nem volt sem több, sem kevesebb, mint aminek látszott: eklektikus és jól felszerelt könyvesbolt. Erre nem vesztegettem több időt, hanem átmentem a hátsó részbe. A földszint olyan személytelenül festett, akár egy múzeum: rengeteg drága régiséget és műtárgyat láttam, de arról semmi sem árulkodott, milyen ember gyűjtötte őket. Arra számítottam, hogy legalább a dolgozószoba alapján megtudhatok valamit a házigazdám személyiségéről, de az a helyiség is csak hűvös és személytelen volt: a díszes, tizenötödik századbeli íróasztal mögött hatalmas fakeretes tükör függött a falon, mellette kétoldalt cseresznyefa könyvesszekrények húzódtak. A földszinten nyomát sem láttam hálószobának, konyhának vagy ebédlőnek. Az első és a második emeleten minden ajtót zárva találtam. A nehéz, tömör fából készült ajtókat olyan bonyolult zárral látták el, hogy lehetetlen lett volna bejutnom. Óvatosan megrángattam az ajtógombokat, mert attól féltem, hogy Barrons talán az egyik szobában van, de a második emeleten már jó erősen rángattam őket, és dühösen bele is rúgtam az ajtókba. Hajnalban arra ébredtem, hogy sötét van. Elegem volt már a sötétségből. Elegem volt abból, hogy rajtam kívül mindenkinek van beleszólása a villanykapcsolók irányításába. Letrappoltam a földszintre, és kimentem a garázsba. Az eső alábbhagyott egy kicsit, de az égboltot még mindig viharfelhők 41

sötétítették el. Ha nem éltem volna meg huszonkét évnyi napfelkeltét, nem hittem volna, hogy ma felvirrad. A sikátor bal oldali végében, az elhagyott városrész határán nyugtalanul kavarogtak az Árnyak. Beintettem nekik. Két kézzel. Megrángattam a garázsajtót. Természetesen zárva volt. A legközelebbi besötétített ablakhoz léptem, és betörtem a zseblámpám nyelével. A csörömpölő hang megnyugtatta a lelkem. Nem szólalt meg riasztó. – Nesze neked, Barrons. Úgy látom, annyira még sem tökéletes itt a biztonság. – Talán a könyvesbolthoz hasonlóan ezt is védte valami a fenyegetések ellen, de én nem tartoztam ezek közé. A szilánkokat kitörtem a keretből, hogy ne vágjam meg magam, aztán felhúzódzkodtam a párkányra, és átlendültem felette. Az ajtó mellett felkapcsoltam a villanyt, aztán egy percig csak álltam, és idiótán vigyorogtam. Már korábban is láttam Barrons gyűjteményét, néhány autójában már ültem is, de az, hogy így együtt látom őket, az egyik csillogó csodát a másik után, szinte kábítószerként hatott egy olyan autóbolondra, mint én. Imádom az autókat. Megőrülök értük: az elegáns sportautókért, a strapabíró járgányokért, a luxus szedánokért, a nagy teljesítményű kupékért, a legmodernebb kocsikért és az időtlen klasszikus darabokért. És innen egyik sem hiányzott. Nos, talán mégis. Még nem láttam, hogy Barrons Bugattit vezetett volna, bár az 1003 lóerős motort és az egymillió dolláros árcédulát figyelembe véve nem is számítottam rá. Szinte valamennyi álomautóm ott állt előttem, még egy 64 és feles Stingray is, amelyet természetesen mohazöldre festettek. Ott egy fekete Maserati parkolt egy Wolf Countach oldalán, itt egy piros Ferrarit láttam Rocky O'Bannion kocsija mellett. Rögtön lefagyott a mosoly az arcomról. A Maybach arra emlékeztetett, hogy meghalt tizenhat ember, aki nem érdemelte meg ezt a sorsot, és a haláluk részben az én lelkemen szárad. Ugyanakkor örültem is neki, mert ezzel ideiglenesen haladékot nyertem. Mihez kezd az ember ilyen ellentmondásos érzésekkel? Ilyenkor kellene felnőnöm, és rendeznem magamban az érzéseimet? Ez azt jelenti, hogy felosztjuk a bűneinket, néhányat ide pakolunk, néhányat 42

oda, tologatjuk egy kicsit a belső bútorainkat, néhányat elrejtünk, hogy tovább élhessünk, mert együttes erővel magunk alá temetnének minket? Kizártam az autókat a gondolataimból, és ajtók után kezdtem kutatni. A garázs egykor kereskedelmi raktár volt, és egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha szinte egy egész háztömböt elfoglal. A padló csiszolt betonból, a falak öntött betonból, a gerendák acélból készültek. Minden ablakot feketére festettek, a mennyezet közelében lévő apró ablakszemeket és az ajtóknál lévő dupla üveglapokat is (az egyik ilyet törtem be). Egyetlen felhúzható ajtót láttam. Ettől és az autógyűjteménytől eltekintve nem volt itt az égegyadta világon semmi. Sem lépcsők, sem szekrények, sem csapóajtók a gumiszőnyegek alá rejtve. Tudom, mert megnéztem. Sehol semmi. Akkor hol az a három föld alatti szint, és hogyan fogok lejutni oda?! Egy hatalmas garázsban álltam egy jellegtelen dublini sikátorban a világ legpompásabb autógyűjteménye közepén, és megpróbáltam úgy gondolkodni, mint bizarr tulajdonosa. Hiábavaló erőfeszítés. Abban sem voltam biztos, hogy Barronsnek van agya. Talán egy személytelen, ámde hatékony mikrocsip van a helyén. Inkább megéreztem, semmint meghallottam a zajt a lábam alatt. Felszegtem a fejem, és füleltem. Egy pillanat múlva négykézlábra ereszkedtem, félresöpörtem a padlót borító finom porréteget, és a hideg betonhoz szorítottam a fülem. Messze lent alattam, a föld gyomrában vonyított valami. A dühös, állatias hangtól minden szőrszálam égnek állt. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam elképzelni azt a szájat, amelyik ilyen hangra képes. Csak vonyított és vonyított; mindegyik rémisztő üvöltés egy egész percig vagy még tovább tartott, és visszhangzott a betonsírban. Mi van odalent? Milyen teremténynek van ilyen tüdőkapacitása? Miért csinálja ezt? Több volt ez, mint elkeseredett jajgatás, és szomorúbb, mint egy gyászének. Reményvesztett, megkínzott lény hangját hallottam, amely nem számíthat megváltásra; elhagyták, szörnyű, végtelen szenvedésre ítélték. Az egész karom libabőrös lett. Ekkor újabb kiáltást hallottam, amely inkább rémültnek hatott, mintsem elkínzottnak. Félelmetes duót alkotott azzal a hosszú, szörnyű üvöltéssel. 43

Aztán mindkettő elhallgatott. Csend lett. Csalódottan kopogtattam a padlót az ujjperceimmel, és azon töprengtem, mennyire keveredtem bele ebbe az egészbe. Már nem éreztem magam olyan ostobának és erőszakosnak, így hát visszamentem a szobámba. Ahogy kiléptem a sikátorba, a szél szemetet fújt végig a járdán. Szétnyílt a sűrű felhőzet, láttatni engedte a sötét égboltot. Már közel járt a pirkadat, de a telihold még fényesen ragyogott. Tőlem jobbra, a Sötét Zónában, az Árnyak már nem kuporodtak le az árnyékba: valami elől menekültek, és az nem a hold vagy a napfelkelte volt. Az utóbbi időben sokat figyeltem őket az ablakomból. Csak vonakodva szoktak visszavonulni, és a legnagyobbak az utolsó pillanatig kitartanak. Balra néztem, és levegő után kaptam. – Jaj, ne – suttogtam. Az épület fényszóróinak sugarain túl egy magas, feketébe burkolózott alak állt. Sötét ruhája susogott a szélben. Az elmúlt héten többször is azt hittem, hogy láttam valamit odakint késő éjjel. Olyan banális volt: el sem akartam hinni, hogy valóságos. És most sem akartam elhinni. A tündérek is elég rosszak. – Nem vagy ott – mondtam neki. Átsiettem a sikátoron, felszaladtam a lépcsőkön, berúgtam az ajtót, és berobbantam rajta. Amikor visszanéztem, a szellem már nem volt ott. Idegesen felnevettem. Ennél több eszem is lehetne. Kezdjük azzal, hogy soha nem volt ott. Lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, felöltöztem, elővettem egy tejeskávét a hűtőből, és lementem a földszintre. Épp idejében ahhoz, hogy lássam megérkezni Fionát... És a rendőrséget, hogy letartóztasson.

44

4. fejezet – Már mondtam. A nővérem ügyén dolgozott. – Mikor látta utoljára? – Ezt is mondtam már. Tegnap reggel beugrott a könyvesboltba. – Miért? – Ó, az isten szerelmére, már ezt is mondtam! El akarta újságolni, hogy újra belenézett az ügybe, de még mindig nem találtak új nyomot, és sajnálja, de nem fogja újraindítani a nyomozást. – O'Duffy felügyelőnek bájos felesége és három gyereke van, akikkel minden vasárnap templomba jár, majd a rokonaival találkozik. Ezt a családi összejövetelt az elmúlt tizenöt évben csak négyszer hagyta ki, akkor is temetés miatt. Azt várja, hogy elhiggyem, hogy most is elszalasztotta, csak azért, hogy személyes látogatást tegyen egy gyilkosság áldozatának húgánál kora reggel, és elmondja neki, hogy egy lezárt ügyet nem nyitnak meg? Nos, karamellás vödör. Még nekem is feltűnt, mennyire logikátlanul hangzik ez a sztori. – Miért nem telefonon beszélt magával? Vállat vontam. A kihallgatásomat vezető Jayne felügyelő intett két rendőrnek, akik az ajtó belső oldalán posztoltak, majd felállt, megkerülte az asztalt, és megállt mögöttem. Éreztem, hogy rám bámul. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a farmerem alatt a csizmámba dugva egy lopott, ősi lándzsát rejtegetek. Ha vád alá helyeznek és megmotoznak, nagy bajba kerülök. – Ön fiatal, vonzó nő, Ms. Lane. – És? – Volt valami önök között? – Ugyan, kérem. Tényleg azt hiszi, hogy O'Duffy felügyelő az esetem? – Volt, Ms. Lane. Azt hiszem, hogy az ön esete volt. Meghalt. A fölém magasodó rendőrre bámultam, aki ezzel a domináns pozícióval próbált megfélemlíteni. Nem tudta, hogy már eddig is rossz 45

napom volt, és hogy az emberek világában már nem sok minden akad, ami a frászt hozná rám. – Letartóztat? – Mrs. O'Duffy szerint a férje az utóbbi időben szétszórt volt, aggódott, nem evett, de fogalma sincs, mi baja lehetett. Ön tudja? – Nem, de egy fél tucatszor már ezt is elmondtam. Hányszor kell még elölről végigmennünk ezen az egészen? – Úgy hangzottam, mint egy rossz színész egy még rosszabb filmben. De ő is. – Ahányszor azt mondom. Kezdjük elölről. Meséljen az első találkozásukról itt, a rendőrőrsön. Nagy levegőt vettem, és becsuktam a szemem. – Nyissa ki a szemét, és válaszoljon a kérdésre! Kinyitottam a szemem, és gyilkos pillantást vetettem rá. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy O'Duffy meghalt. Csak még jobban megnehezítette az életemet azzal, hogy amikor elvágott torokkal megtalálták, egy cetlit szorongatott a kezében, rajta a nevemmel és a könyvesbolt címével. Nem tartott sokáig, amíg a társai (ha nem is fegyvertársai, mert a dublini rendőrök nem viselnek fegyvert) értem jöttek. A reggelt az Árnyak és egy halált hozó szextündér elleni küzdelemmel töltöttem, felfedeztem, hogy valami szörnyű lény él Barrons garázsa alatt (pontosan a hálószobám mögött), most meg a rendőrségen vallatnak, és gyilkossággal gyanúsítanak. Lehet ennél rosszabb napom? Hivatalosan nem emeltek vádat, de a könyvesboltban megfélemlítő taktikát alkalmaztak, hogy azt higgyem, erre készülnek. Elég világosan az értésemre adták, hogy ha lehetőségük nyílna rá, kapva kapnának az alkalmon, hogy jobbról, balról és szemből lefényképezzenek egy táblával a kezemben. Idegen voltam a városban, szinte az összes válaszom kitérőnek hangzott, mert valóban kitérő válaszokat adtam, és tényleg gyanús volt, hogy O'Duffy vasárnap reggel keresett fel. Elismételtem ugyanazt a történetet, amelyet már elmondtam egy órával azelőtt, két órával azelőtt, és három órával azelőtt is. Ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amelyeket korábban (ő és két embere), csak egy kicsit változtatott rajtuk, hogy hazugságon kapjon. Ezzel telt el az egész délelőtt és a délután nagy része. Háromnegyed 46

órán keresztül magamra hagytak, hogy megpuhítsanak, addig ők elmentek ebédelni, majd amikor visszajöttek, ecetes hal és sült krumpli isteni illata áradt felőlük. Kihűlt tejeskávémból már órákkal ezelőtt tovatűnt a koffein, és kopogott a szemem az éhségtől. Egyfelől éltékeltem, amit Jayne felügyelő tett: csak a munkáját végezte, jól csinálta, és nyilvánvalóan Patrick O'Duffy barátja volt. Reméltem, hogy Alina ügyében is ilyen alaposan jártak el. Másfelől viszont rettenetesen dühített. Nekem ennél sokkal nagyobb problémáim voltak. Csak az időmet pazarolta. Ráadásul védtelennek éreztem magam. Azóta, hogy egy héttel ezelőtt láttam, amit láttam a LaRuhe 1247 alatti raktárban, ki sem tettem a lábam a könyvesboltból. A ma reggeli kis kirándulásom volt az egyedüli kivétel a hátsó sikátorban. Úgy éreztem magam, mint egy mozgó céltábla. Tudja a Nagyúr, hol találhat meg? Mennyire vagyok fontos neki? Még mindig ott van, ahova akkor ment, amikor átlépett a dolmenkapun? Figyeli a könyvesboltot? Odarendelte a Rinófiúkat a rendőrség elé, hogy amint elhagyom az épületet, lecsapjanak rám? (Ezek az Unseelie-k alacsony rendű kasztba tartozó, hatalmas, ronda, szürke bőrű őrszemek, amelyeknek zömök, hordószerű testük, előreugró állkapcsuk és göcsörtös homlokuk van.) Próbáljam meg elérni, hogy hivatalosan letartóztassanak? Azon nyomban el is vetettem ezt az ötletet. Az emberek nem tudják megóvni az életemet. Csak pislogtam, amikor rádöbbentem, hogy már nem sorolom magam az emberek közé. – A sógorom volt – vetette oda hirtelen Jayne felügyelő. Összerándultam. – Tételezzük fel, hogy magának semmi köze a halálához, de nekem akkor is mondanom kell valamit a nővéremnek arról, mi a fenét csinált magával O'Duffy a halála reggelén – folytatta keserűen. – Tehát, mi a fenét csinált, Ms. Lane? Mert mindketten tudjuk, hogy a sztorija bűzlik. Patty nem szokta elmulasztani a misét. A szabadidejében nem foglalkozott az ügyeivel. Életben maradt, mert szerette a családját. Szomorúan pillantottam le a kezemre, amelyet szépen összekulcsoltam az ölemben. Rám fért volna egy manikűr. Megpróbáltam elképzelni, mit gondolna és érezne egy asszony, akinek a férjét pusztán órákkal azután ölték meg, hogy meglátogatott egy csinos fiatal nőt, és akinek ilyen ostoba magyarázatot adnak, mint amilyennel 47

én szolgáltam. Tudná, hogy nem őszinték hozzá, és az ismeretlennek mindig szörnyűbb hatása van, mint annak az igazságnak, amelyet hazugsággal próbálunk leplezni. A bátyjához hasonlóan ő is azt hinné, hogy szeretett Pattyje a halála reggelén megcsalta és hűtlen lett a házassági esküjéhez? Korábban soha nem hazudtam. Anya úgy nevelt bennünket, hogy elhittük: minden hazugság visszaüt, és petúnián billent bennünket. – Nem tudom megmagyarázni, hogy O'Duffy felügyelő miért tette, amit tett. Én csak azt tudom, mit tett, amikor felkeresett. Azért jött, hogy elmondja: Alina ügyét nem nyitja meg újra. Csak ennyit tudok. Azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy ha tiszta vizet öntenék a pohárba és mindent bevallanék (azt a gyanúmat is, hogy O'Duffy valahogy megtudta: valami nagy, csúnya és egyáltalán nem emberi jelent meg Dublinban, és emiatt ölték meg), még kevésbé hinne nekem. Délután lassan teltek a percek. Ki a könyvesbolt tulajdonosa? Hogyan találkozott vele? Miért ott szállt meg? A szeretője? Ha a nővére ügyét lezárták, miért nem ment még haza? Hogyan szerezte azokat a zúzódásokat az arcán? Dolgozik valahol? Miből tartja fenn magát? Mikor készül hazamenni? Tud valamit arról a három gazdátlan autóról, amely a könyvesbolt mögötti sikátorban áll? Egész idő alatt azt vártam, hogy Barrons értem jön és megment. Valószínűleg azért, mert olyan világban nőttem fel, ahol szinte valamennyi tündérmesében akad egy királyfi, aki a királykisasszony megmentésére siet. Lent délen a férfiak szeretnek rájátszani erre. Most különös, új világot élünk, és a szabályok megváltoztak: a királykisasszonyok csak magukra számíthatnak. Végül háromnegyed hatkor elengedtek. O'Duffy sógora az ajtóhoz kísért. – Figyelni fogom magát, Ms. Lane. Ahányszor megfordul, az én arcomat fogja látni. Úgy követem majd, mint az árnyék. – Remek – szóltam fáradtan. – Visszavinne valaki a könyvesboltba? Hát persze hogy nem. – És a telefon? Használhatom? – Újabb kemény pillantást vetett rám. – Maga most viccel? Reggel nem engedték, hogy magammal hozzam a táskámat. Nincs pénzem taxira. Mi van, ha egy rabló rám támad? 48

– Magának nincs táskája, Ms. Lane. Miért akarnák kirabolni? – vetette oda távozóban Jayne felügyelő a válla felett. Nyugtalanul az órámra pillantottam. Amikor reggel értem jöttek a könyvesboltba, ki kellett vennem a zseblámpákat a farmerem derekából, és ott kellett hagynom őket Fionánál. A mennydörgés megremegtette az ablaküveget. Hamarosan besötétedik. – Szia! Várj! Rendületlenül mentem tovább. – Szép lány, várj egy percet! Reméltem, hogy újra találkozunk. A „szép lány” rész volt az, amely lasszóval megfogott, és a hang húzta szorosra a hurkot. Nemrégiben rövidre vágott hajamba túrtam, és végignéztem sötét, bő öltözetemen. A bók balzsamként simogatta a lelkem, a fiatal férfihang pedig vidáman csengett. Megtorpantam. Sekélyes vagyok, tudom. Az álmodozó tekintetű fiú volt az, akivel a múzeumban találkoztam, amikor SZT-k után kutattam. Elvörösödtem. Aznap V’lane rákapcsolt a kis játékára, és az Írország híres aranykincseit bemutató kiállítás kellős közepén, isten és mindenki színe előtt, levetkőztem. Vörös képpel újra elindultam; átgázoltam a pocsolyákon. Naná, hogy megint esett, és a Temple Bar negyed pezsgő hangulatú utcái szinte kiürültek. Volt hely, ahova mehetnék; adva volt a sötétség, amivel versenyt futhatok, és akadtak fiúk, akik láttak levetkőzni, és akiket el kellene kerülnöm. Felvette a tempómat, én meg akaratlanul is rásandítottam. A magas, sötét, álmodozó tekintetű srác már szinte férfikorba lépett. Abban a tökéletes korban volt, amikor még egy deka zsír sincs rajtuk, és kemény, hajlékony testükre bársonyos bőr feszül. Fogadtam volna, hogy remek hasizmokkal dicsekedhet. Egyértelműen balkezes. Egyszer régen a fél karomat odaadtam volna, hogy randizhassak vele. Rózsaszínbe és aranyba öltöztem volna, hosszú szőke hajamat játékos lófarokba fogtam volna, és rózsaszínre lakkoztam volna a körmömet. – Rendben, akkor fussunk együtt – mondta lazán. – Hová ilyen sietősen? 49

– Semmi közöd hozzá. – Menj el, csini fiú. Számodra nincs hely az én világomban. Pedig mennyire szerettem volna, ha lenne! – Attól féltem, nem találkozunk többet. – Nem is ismersz. Emellett biztos vagyok benne, hogy több mint eleget láttál belőlem a múzeumban – jegyeztem meg keserűen. – Hogy érted ezt? – Tudod te azt. Meglepett pillantást vetett rám. – Én csak azt tudom, hogy rögtön azután, hogy megláttalak, el kellett jönnöm, mert várt a munka. Nem látta a sztriptízműsoromat? Az életemet megkeserítő rossz élmények egy része tovatűnt. – Hol dolgozol? – Az Ősi Nyelvek Tanszékén. – Hol? – Szexis is, okos is. – A Trinityn. – Klassz. Tanulsz? – Igen. Te? Megráztam a fejem. – Amerikai vagy? – kérdezte. Bólintottam. – És te? – Nem hangzott írnek. – Egy kicsi ez, egy kicsi az. Semmi különös. – Elmosolyodott, és rám kacsintott. Álmodozó tekintet, hosszú, sötét szempillák. Hűha. Rendben. Ez a srác tetőtől talpig különleges. Meg akartam ismerni. Meg akartam csókolni. Végig akartam simítani a számmal a szempilláin. És valószínűleg az lenne a vége, hogy meghal, ha velem van. Olyan szörnyeket ölök, amelyeket mások nem látnak, és épp most töltöttem egy egész napot a rendőrségen, mert egy olyan ember halálával gyanúsítanak, akit nem öltem meg, tizenhat másikat viszont igen. – Hagyj békén. Nem barátkozhatunk – vetettem oda nyersen. – Ez túl érdekes ahhoz, hogy kihagyjam. Mi a történeted, gyönyörű lány? – Történetem nincsen, életem viszont van, és te nem illesz bele. – Barát? 50

– Tucatjával. – Tényleg? – Aha. – Ugyan már, ne csináld ezt velem. – Tűnj el – szóltam hidegen. – Rendben, megértettem. – Mindkét kezét felemelte, és megállt. Csak mentem tovább, vissza sem néztem. Sírni lett volna kedvem. – Én itt leszek – kiáltott utánam. – Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz. Persze. A Trinity Ősi Nyelvek Tanszékén. Gondolatban feljegyeztem, hogy kerüljem azt a helyet, mint a pestist. – Azt hiszem, ismernek engem – mondtam, amikor belöktem a könyvesbolt ajtaját. A pult mögött nem Fiona állt, hanem Barrons. Különös. Épp beütött egy tételt a kasszába, mintha tényleg ez lenne a munkája. Figyelmeztető pillantást vetett rám (egy szót se, Ms. Lane), és egy vevő felé intett a fejével. – Fordítsa meg a táblát – adta ki az utasítást, amikor a vásárló elment. Hangos csattanással egy kartonlapot tett a pultra, és írni kezdett. – Kikről hiszi, hogy ismerik magát? – Az Árnyak. Ők... Nem is tudom, izgatottabbak lesznek, ha meglátnak. Mintha felismernének és dühösek lennének rám. Azt hiszem, több érzésre képesek, mint gondolja. – Én meg azt hiszem, túl élénk a fantáziája, Ms. Lane. Megfordította már a táblát? Engedelmeskedtem. Ez Barrons: a feje búbjától az acélorrú csizmája hegyéig zsarnok. – Miért? Korán bezár? Végzett az írással, odajött hozzám, és a kezembe nyomta a kartonlapot, hogy tegyem ki a Nyitva tábla mellé. Elolvastam, mit írt rá. – Mennyi időre? – kérdeztem meglepetten. A könyvesbolttal álcázzuk magunkat, most meg bezárja? – Néhány hétre biztos. Kivéve ha be akar állni a kassza mögé, Ms. Lane. – Hol van Fiona? 51

– Fiona tegnap éjjel lekapcsolta a világítást, és nyitva hagyott egy ablakot. Hátratántorodtam, e mentális ütés hatására majdnem elestem: nekimentem egy asztalnak, és levertem róla egy-két apróságot meg egy halom friss bestsellert. – Fiona próbált megölni?– Azt tudtam, hogy nem kedvel, na de azért! Ez mégiscsak túlzás! – Azt állítja, hogy csak megpróbálta elriasztani. Azt akarta, hogy menjen haza. Már kezdtem azt hinni, hogy sikerrel járt. Merre volt egész nap? Túlságosan forgott velem a világ Fiona gonoszsága miatt ahhoz, hogy válaszoljak. Az is elég rossz, hogy az eddig ismert rondaságok miatt állandóan hátrafelé kell nézegetnem. Nem ismertem eléggé a női praktikákat, hogy az alattomos rondaságokat is észrevegyem. – Istenem, mit tett? – suttogtam. – Visszaosont késő éjszaka? Hogyan jutott ki? – Gondolom, ugyanúgy, ahogy maga. Zseblámpával. El kell ismernem, Ms. Lane, le vagyok nyűgözve, milyen jól megtisztította a helyet. Biztos mindenhol nyüzsögtek az Árnyak. – Így volt, de nem én tettem. Csak részben. A többi V’lane érdeme – jegyeztem meg szórakozottan. Milyen ironikus! Annyira igyekeztem megmenteni Fionát a szörnyektől, amelyeket pont ő szabadított rám. Egy pillanatra fagyos csend telepedett a helyiségre, aztán Barrons kitört. – Micsoda? V’lane itt járt? Az én boltomban? – Megragadta a felkaromat. – Au, Barrons, ez fáj – csattantam fel. Azonnal elengedett. Házigazdám veszélyesen erős. Azt hiszem, állandóan oda kell figyelnie rá, mit érint meg, különben ott csontok törnek. Megdörzsöltem a karom; holnapra véraláfutásos lesz. Már megint. – Elnézést, Ms. Lane. Tehát? – Nem, természetesen nem lépett be az épületbe. Erről maga gondoskodott, nem? Ha már itt tartunk, miért nem tartja távol az Árnyakat is? – Mert csak bizonyos dolgok ellen hoztam óvintézkedéseket. 52

– Miért nem minden ellen? – Ehhez... Bizonyos forrásokra van szükség. A védelemnek is ára van, mint minden hatalomnak és erőnek. A fény elég, hogy az Árnyakat kint tartsa. Ráadásul ostobák is. – Ebben nem vagyok olyan biztos. – Meséltem neki arról az Árnyról, amelyikkel szembekerültem a hátsó helyiségben, arról, hogyan vesztettem el a zseblámpáimat, hogyan maradtam magamra egy doboz gyufával (amely majdnem elfogyott), és arról, hogyan jelent meg V’lane a hátsó sikátorban, és hogyan űzte el az Árnyat. Figyelmesen hallgatott, és közben rengeteg kérdést tett fel a Seelie herceggel folytatott beszélgetésemről. – Keféltek? – Ó! – kiáltottam fel. – Természetesen nem! – Megdörzsöltem az arcomat, és egy percre a kezembe temettem. – Akkor nem váltam volna függővé? – néztem rá. Barrons hidegen csillogó szemmel tanulmányozott. – Ha megvédte volna magát, akkor nem. – Erre is képesek? Tényleg? – Próbáljon meg nem lelkesedni ennyire, Ms. Lane. – Nem is lelkesedem – védekeztem. – Helyes. Nem bízik benne, ugye? – Senkiben sem bízom. Sem benne, sem magában. Senkiben sem. – Akkor talán életben marad. Hol járt ma? – Fiona nem mondta el? – Tanultam már Barrons trükkjeiből: kérdésre kérdéssel felelj. Tereld el a figyelmet, térj ki a kérdés elől. – Nem igazán volt készséges, amikor... Kirúgtam. – Habozott, mielőtt kimondta. Ha valaki nem ismeri, szinte észre sem lehetett volna venni. – Mi van, ha visszajön, és újra megpróbál ártani nekem? – Ez a veszély nem áll fenn. Hol volt? Elmeséltem neki, hogy a rendőrségen töltöttem a napot, mert O'Duffy meghalt. – És azt hiszik, hogy elvágta egy férfinak a torkát, aki kétszer akkora, mint maga? – horkant fel. – Ez nevetséges. Hirtelen mély békesség borult az agyamra. Én nem meséltem el Barronsnek, hogyan halt meg O'Duffy. 53

– Igen, nos – folytattam –, tudja, milyenek a zsaruk. Apropo, maga merre járt az utóbbi időben? Az elmúlt huszonnégy órában párszor igen jól jött volna a segítsége. – Úgy tűnik, egyedül is egész jól elboldogult. És itt volt V’lane, az új barátja, hogy segítsen. – Úgy mondta ki a nevét, mintha V’lane ficánkoló tündérke lenne, nem pedig egy férfias, halálosan csábító tündér. – Mi történt hátul az ablakommal? Egy olyan embernek, aki már azelőtt tudta, hogyan halt meg O'Duffy, mielőtt elmondtam volna, nem fogom bevallani: tudom, hogy valamiféle szörnyet rejteget a garázsa alatt. – Nem tudom – vontam vállat. – Mi? – Betörték. Hallott valamit múlt éjjel? – Egy kicsit sok dolgom volt. – Remélem, nem V’lane-nel, hanem az Árnyakkal kapcsolatban. – Hah! – Nem járt a garázsomban, igaz? – Nem. – Nem hazudna nekem, ugye? – Hát persze hogy nem. – Nem tettem hozzá, hogy nem jobban, mint maga; őszinteség a tolvajok között, meg minden. – Nos, akkor jó éjszakát, Ms. Lane. – Biccentett, majd az összekötő ajtón keresztül gyorsan eltűnt az épület hátuljában. Felsóhajtottam, és elkezdtem összeszedni azokat a könyveket és apróságokat, amelyeket levertem az asztalról. Nem voltam képes felfogni, hogy Fiona beosont a múlt éjjel, és lekapcsolta a világítást. Azt akarta, hogy húzzam el innen a petúniámat. Holtan akart látni. El sem tudtam képzelni, hogy valaki elég jól ismerje Barronst ahhoz, hogy ilyen erős érzéseket tápláljon iránta. Mégis tudtam, hogy volt közöttük valami, ha más nem, akkor a hosszú üzleti kapcsolatnak köszönhetően intimitás és birtokvágy. Ekkor felháborodott üvöltés hallatszott az épület hátsó részéből. Egy pillanat múlva Barrons robbant be az ajtón, maga után vonszolva egy perzsaszőnyeget. – Ez mi? – Egy szőnyeg? – A szempillám rebegtettem, és azt gondoltam, micsoda hülye kérdései vannak. 54

Tudom, hogy ez egy szőnyeg. Ezek mik? – Az orrom alá dugta a szőnyeget, és a tucatnyi égésnyomra mutatott. – Égésnyomok? – kukucskáltam oda. – Leejtett gyufaszálaktól származnak, Ms. Lane? Amelyeket valaki leejtett, miközben egy baljós tündérrel flörtölt? Van fogalma arról, mennyit ér ez a szőnyeg? Nem hittem volna, hogy az orrlyukai ennél szélesebbre tudnak tágulni. Fekete tűz lobogott a szemében. – Baljós? Szent ég! Az angol a második nyelve? A harmadik? – Csak az használna ilyen szót, aki szótárból tanult angolul. – Az ötödik – vicsorgott. – Válaszoljon! – Nem többet, mint az életem, Barrons. Annál semmi sem ér többet. Haragosan nézett rám. Magasabbra szegtem az állam, és farkasszemet néztünk. Sajátos kommunikációs módszert dolgoztunk ki. Szavak nélkül beszélgetünk, a szemünk elmond mindent, amit a szánk nem, és tökéletesen megértjük egymást. Nem mondtam, hogy Maga egy begyöpösödött seggfej. Ő meg nem mondta, hogy Ha még egyszer kiégeti az egyik negyedmillió dolláros szőnyegem, szíjat hasítok a hátából. Nem válaszoltam, hogy Ó, édesem, az tetszene, mi? Nem vágott vissza, hogy Nőjön fel, Ms. Lane, kislányokat nem viszek ágyba. Nem feleltem, hogy Akkor sem bújnék az ágyába, ha egész Dublinban az lenne a legbiztonságosabb hely. – Egy nap talán majd másképp gondolja. – Mély, vad hangja szinte a torkából tört elő. Levegő után kaptam. – Mit? – Néma vitánkhoz hallgatólagosan hozzátartozott, hogy hangosan nem beszélünk. Ez volt az egyik oka annak, hogy mindketten belementünk. Hűvösen rám mosolygott. – Hogy nincs semmi értékesebb, mint az élete, Ms. Lane. Van, ami annál is többet ér. Olyan sokra ne tartsa a saját életét. Lehet, hogy élni fog és megbánja. Elfordult, és maga után vonszolva a szőnyegét, otthagyott. Lefeküdtem aludni. –

55

Amikor másnap reggel felébredtem, lebontottam véletlenszerűen összehordott szörnyriasztómat, és kinyitottam az ajtót. Egy beépített videóval és DVD-lejátszóval rendelkező kis tévét találtam a folyosón. Égi áldás! Amióta Fiona elment, azon gondolkodtam, hogy elcsórom a tévékészüléket a pult mögül. Már nincs rá szükségem. Egy kazetta hevert mellette. Becipeltem a tévét a szobába, bedugtam, betettem a kazettát, és elindítottam. A szalag oda volt beállítva, ahonnan a lényeget mutatta. Összerándultam. Lekapcsoltam a készüléket, majd belerúgtam egy székbe. Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszem, egyre okosabb vagyok, rá kell jönnöm, hogy valamit elszúrtam. Apa szerint háromféle ember létezik a világon: 1. Akik nem tudják, és nem tudják, hogy nem tudják, 2. Akik nem tudják, és tudják, hogy nem tudják, 3. Akik tudják, és azt is tudják, mennyi mindent nem tudnak még. Elég komplikált, tudom. Azt hiszem, most léptem át az első kategóriából a másodikba. Barrons biztonsági kamerákat szerelt fel a garázsban. Épp most lepett meg egy felvétellel, amelyen betörök a garázsába.

56

5. fejezet Megfordítottam a vastag rózsaszínű betűkkel írt táblát: A Barrons Könyvek és Apróságok nyári nyitvatartási ideje: 11-19, hétfő-péntek, és bezártam az ajtót. Jól éreztem magam. Épp most lett vége az első napomnak az új munkahelyemen. Eddig a pultos munka volt az egyetlen piacképes tudásom, most viszont kiszélesítettem a tevékenységeim körét, és az önéletrajzomban feltüntethetem a bolti eladói tapasztalatot is. Lehetőségem nyílt rá, hogy pénzt keressek, amit nem szalaszthattam el. Barrons múlt éjjel felajánlotta ezt az állást: Kivéve ha be akar állni a kassza mögé, Ms. Lane. Egy nap után láttam, hogy ez a munka sokkal összetettebb ánnál, mint hogy pusztán beütöm a kasszába a tételeket. Az ember aggódhat a raktározásért, akadnak különleges megrendelések, ott van még a könyvelés, foglalkozni kell a vevőkkel, segíteni kell nekik megtalálni olyasmiket, amikről nem is tudják, hogy akarják. Az üzletben akadt néhány klassz holmi, de egyes területeken határozottan változtatásokra volt szükség. Néhány magazinnak mennie kellett: nem akartam arra pazarolni a drága időmet, hogy tinédzser fiúkat hajtok el a férfimagazinoktól. Női magazinokban viszont komoly hiányt tapasztaltam. Azt terveztem, hogy több drága divatmagazint rendelek, plusz még néhány figyelemfelkeltő dolgot. Vidámabb írószerkínálatra is nagy szükségünk lett volna. A rózsaszínű filc az enyém volt. Most csak egyszerű tollakat árultunk, meg finomkodó szépíró készleteket, amelyekkel egy örökkévalóságig tart megírni akár csak egyetlen levelet is. Barrons nyilván nem fogta fel, hogy mostanában egyre több rövidítést használunk, és egy olyan világban, ahol minden nagysebességű és vezeték nélküli, már senki sem akar betárcsázós modemet. Két okom volt rá, hogy elvállaljam ezt á munkát: előbb vagy utóbb kiürül a zsebem, és ha a rendőrség folytatja a nyomozást, mondhatom, hogy emiatt maradtam Dublinban, illetve most készülök fel arra, hogy odahaza az Államokban saját könyvesboltot nyissak. 57

Fiona nemrégiben bevezetett munkarendje nevetséges volt: kizárt, hogy napi tizenegy órát dolgozzak. Mivel már én voltam a főnök, meghoztam az első vezetői döntésemet: új nyitvatartási rendet vezettem be. Délelőtt későn nyitok, így reggel aludhatok, vagy a saját ügyeimet intézhetem. Ami a világmegváltást illeti, úgy döntöttem, az nem az én reszortom. Az egyetlen és elsődleges célom az volt, hogy megbosszuljam a nővérem halálát (amennyire tudtam, ő volt az egyetlen vérrokonom, de ezzel veszélyes vizekre eveznék, amit semmivel sem akartam jobban, mint most rögtön hazatelefonálni). Na jó, meg az, hogy életben maradjak. Ma huszonhét vásárlónk volt, nem számítva a fiúkat, akiket elkergettem, és közben kihasználtam az időt, hogy egy új naplóba (a kézi készítésű, bőrkötésű naplók közül emeltem el) elrendezzem az Alináról készült képeket, amelyeket a Nagyúr hálószobájában találtam. Alina. Istenem, miért?, akartam a mennyezet felé kiáltani. Miért ő? A világ számtalan országában több millió undorító alak él, miért nem őket vette, el? Most, hogy már tudtam, örökbe fogadtak, kétszeresen is nehezteltem Istenre. Másoknak sok rokonuk van. Nekem csak egy volt. Elmúlik valaha ez a fájdalom? Elmúlik valaha Alina hiánya? Lesz nap, amikor már nem egy lyuk tátong a lelkem helyén, amelyet kétségbeesetten szeretnék megtölteni valamivel, bármivel? Sajnos Alina formája volt, más nem illene bele. De talán a bosszú lágyítana a szélein. Talán ha megölném azt a szemétládát, aki elvette az életét, akkor annak a lyuknak a szélei kevésbé lennének élesek, és nem sérteném meg magam többet. Miközben az Alináról készült képeket beillesztettem a naplóba, felszakadtak a friss sebek. Azok után, amik mostanában történtek velem, egyszer-kétszer előfordult, hogy reggel már nem azzal a fájdalmas gondolattal ébredtem, hogy Alina meghalt, hogyan fogom túlélni ezt a napot? Helyette olyanok kavarogtak a fejemben, hogy tegnap kiraboltam egy gengsztert és ezért meg fog ölni. Vagy ki hitte volna, hogy vámpírok léteznek? Vagy attólfélek, Barrons volt a nővérem barátja. Ilyenek. A legnagyobb megkönnyebbülésemre ettől az utolsó gondolattól egy hete már megszabadultam. 58

Most, hogy a különös dolgok váltak megszokottá az életemben, a fájdalom és a harag olyan erővel tört fel bennem, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Rá sem ismertem a bennem lakozó Macre. Nem tudtam felöltöztetni. Nem tudtam rávenni, hogy megfürödjön. Nem érezné jól magát társaságban. Vadul kavarogtak a gondolatok a fejében. Az volt az egyetlen reményem, hogy csöndben marad. Vérszomjas, primitív kis barbár volt. És utálta a rózsaszínt. – Ki van zárva. Sírrabló nem leszek – makacskodtam. – Azért mindennek van határa, Barrons. – Most nem a maga tolláról van szó. – Tessék? Kiéről? – Milyen toll? Azt hittem, omladozó sírkövekről, megszentelt földről és olyan lopásról beszélgetünk, amely bűn az egyház és az emberek ellen. Az idefelé vezető úton már lezártuk a beszélgetést a tollakról és az üzletet érintő terveimről. Gyanítom, zavarodottan hallgatta a fecsegésemet. Az az érzésem, hogy kevés nő cseveg vele. És mennyit fizetek magának azért, hogy vezesse a könyvesboltomat?, csak ennyit kérdezett, amikor befejeztem. Az utolsó pillanatban egy kicsivel magasabb összeget mondtam, mint eredetileg akartam. Amikor beleegyezett, majdnem felkiáltottam örömömben, de abban a pillanatban megállította a Vipert, és most először alaposan körülnéztem, merre járunk. Dublin déli külterületén parkoltunk egy keskeny közben, közvetlenül egy nagyon sötét, nagyon régi temető mellett. Utoljára Alina temetésén voltam temetőben. A bejárati kapu hideg vasrácsaira fontam az ujjaim, és elgondolkodó pillantást vetettem a sírkövekre. – A toll csak metafora, Ms. Lane. Nem a maga előjoga, hogy meghúzza a határokat, hanem az enyém. Maga az SZT-detektor, én pedig az SZT-direktor. Maga körbejárja ezt a temetőt. Különösen a templom mögötti jelöletlen sírokra vagyok kíváncsi, de alaposan vizsgálja át az épületet és az egész területet. – Pontosan mit keresek? – sóhajtottam fel. 59

– Nem tudom, talán semmit. Mielőtt a templomot megépítették volna, ősi összejöveteleket tartottak itt, amelyeket a sidhe-látók Úrnője vezetett. – Más szavakkal – mormoltam –, valószínűleg nem lesz itt semmi. – Emlékszik a karperecre, amelyet V’lane ajánlott fel magának? – Van valami, amiről maga nem tud? – A legenda szerint több karperec létezik, és mindegyik más célt szolgál. Az ősi időkben a sidhe-látók megszereztek minden tündérrelikviát, amit csak tudtak, és ha nem voltak képesek elpusztítani őket, elrejtették olyan helyekre, ahol szerintük az emberek soha nem találják meg. Egyesek szerint amikor a kereszténység megérkezett Írországba, a sidhe-látók támogatták a templomok építését bizonyos helyeken, még anyagilag is hozzájárultak, talán azért, hogy a titkaik biztonságban nyugodhassanak megszentelt földben. Írországban szigorúan betartják a maradványok kihantolására és áthelyezésére vonatkozó törvényeket. Hihetőnek hangzott. – A sidhe-látók akkoriban úgy működtek, mint valami klub? – Amennyire tudtak. Akkoriban más világ volt, Ms. Lane. Az enklávék közötti kommunikáció heteket, néha hónapokat vett igénybe, de ha veszélyes idők jártak, előre megbeszélt helyeken összegyűltek, és mágikus rituálékat hajtottak végre. Ez is ilyen hely volt. – Hová tűnt a többi sidhe-látó? Azt mondta, hogy többen vagyunk. – Amikor a tündérek elhagyták a mi világunkat, többé már nem volt szükség a sidhe-látókra. Egy korábban nagyra becsült pozíció elavulttá vált. Egyik napról a másikra elvesztették az életcéljukat. Az évszázadok során feledésbe merült a képességük és a tudásuk. Ami a megmaradottakat illeti, legközelebb nézzen körül. Figyeljen. Amikor észrevesz egy tündért, a többi embert figyelje, hogy ki nézi még. Néhányan tudják, mik ezek a lények. Néhányan gyógykezelés alatt állnak pszichiátriai problémák miatt. Néhányan az első tündér láttán elárulják magukat, és ezzel végük. Innen tudtam én is, hogy mi maga. Láttam, hogy figyeli az Árnyakat. Pszichiátriai problémák? Megpróbáltam elképzelni, hogy gyerekként látom meg azokat a szörnyeket, amelyekkel nemrég találkoztam. Semmi magyarázatot nem találtam volna rájuk, és rá kellett volna 60

jönnöm, hogy mások nem látják őket. Elmondtam volna anyának, aki rémülten tanácsadóhoz vitt volna. És ha elmondtam volna a tanácsadónak az igazat? Gyógyszereket kaptam volna, rengeteget. Könnyen el tudtam képzelni, hogy ez történik. Hány sidhe-látó van, akit annyira elkábítottak, hogy már nem érdekli őket, mi történik a világban? – Tehát az Úrnő volt a vezetőjük? Barrons bólintott. – Ez még ma is így van? – Logikus, hogy a sidhe-látók évezredes vérvonala megőrizte az ősi tudást. Ezt a mellébeszélést nem voltam hajlandó elfogadni. – És ez mit jelent? Tudja vagy sem, hogy ez még most is így van-e? És ha igen, ki az Úrnő? Vállat vont. – Ha van is, szigorúan titokban tartják a kilétét. – Nicsak! Van valami, amit maga sem tud. Elképesztő. Halványan elmosolyodott. – Tegye a dolgát, Ms. Lane. Lehet, hogy maga kriminálisán fiatal, de az éjszaka már nem. Az volt a dolgom, hogy gyorsan átkutassam a templomot, majd amikor végeztem a spártai berendezésű kőkápolnában, fésüljem át a sírokat, a mauzóleumokat, használjam a belső antennámat, amelynek létezéséről nem is tudtam, hogy megtaláljak olyan dolgokat, amelyek létezésében néhány hete még nem is hittem. A templom mögötti jelöletlen sírokat hagytam utoljára. Tudtam, hogy itt nincsenek Árnyak, de azért állig felfegyverkeztem zseblámpákkal. Ahol megjelennek ezek a szörnyek, ott éjszakánként nem ciripel a tücsök, egy fűszál sem rezzen, és a fák ágai csupaszon, fehéren meredeznek, mint a régi csontok. Arra számítottam, hogy az éjszakai temetői séta felkavar. Nem vártam, hogy a halottak csendes világa megnyugtató és békés legyen, de volt itt valami tagadhatatlan összhang. A természetes halál hozzátartozik az élethez. Csak a természetellenes halál (mint Alináé) ellenkezik a dolgok rendjével és kiált megtorlásért, a kozmikus 61

egyensúly helyreállításáért. Ahogy elhaladtam a sírok előtt, elolvastam rajtuk a feliratokat, ha még nem viselte meg őket az idő. Szívhez szólóak és kedvesek voltak. Meglepően sokan hunytak el a nyolcvanas éveikben, még olyanok is akadtak, akik megérték a százat. Errefelé az élet egykor egyszerű, jó és szokatlanul hosszú volt, különösen a férfiak esetében. Barrons az autóban várt, és a mobilján beszélt. Láttam az arcélét. Nem minden sidhe-látó képes arra, hogy megtalálja a különleges erővel és hatalommal felruházott szent tárgyakat, röviden SZT-ket. Barrons szavaiból azt vettem ki, hogy ez ritka képesség. Alina is rendelkezett vele, ezért használta ki a Nagyúr. Ne higgyék, hogy nem vettem észre a hasonlóságokat a nővérem és énközöttem, a Nagyúr és Barrons között. Annyi volt a különbség, hogy nem hittem abban, hogy Barrons az emberiség elpusztítását tervezi. Nem hittem, hogy különösebben érdekelné az emberiség, de azt sem, hogy ég a vágytól, hogy eltöröljön minket a föld felszínéről. Az is eltérés volt, hogy Barrons nem próbált meg elcsábítani, és én sem szerettem bele. Tiszta fejjel gondolom végig, mit miért csinálok. És ha egy nap megtudom, hogy Jericho Barrons ölte meg O'Duffyt, mert szaglászott utána, és a rosszfiúk közé tartozik, nos... Ezzel majd akkor foglalkozom, ha sor kerül rá. A bosszú hidegen tálalva a legjobb. Soha nem értettem ezt a mondást, de azt hiszem, végül felfogtam a lényegét. Most még tapasztalatlan és forrófejű vagyok. Többet kell tudnom a tündérekről, és arról, én mi vagyok. Hűvösebbnek, okosabbnak, keményebbnek és erősebbnek kell lennem. Jobban fel kell fegyverkeznem, mielőtt bosszút állok. A lándzsa nem elég, több SZT-re van szükségem. Szükségem van Barronsre. Kifogyhatatlan információforrás, és mindig tudja, hova kell mennünk. Vegyük például ezt a temetőt. Soha nem tudtam volna a létezéséről, vagy arról, mi állt itt korábban. Semmit sem tudok az örökségemről, az ír történelemről pedig még kevesebbet. Azzal vádolt, hogy kriminálisán fiatal vagyok, és ezzel nem vitatkozhattam. De megváltozhatok. A templom mögötti sötét területre érve jobbra-balra világítottam a zseblámpámmal. A temetőnek ezt a részét alacsony, omladozó fal zárta le, és évek óta nem gondozták. Egy kertész sem tette be ide a lábát. A fű 62

magasabban és sűrűbben nőtt; egyetlen virág sem törte meg a hatalmas tölgyfák és a karcsú tiszafák lombjai alatt meghúzódó sok kis kőhalom szigorú sápadtságát. Az egyetlen zsanéron lógó, törött kovácsoltvas kapu rozsdásan nyikorgott, amikor belöktem és beléptem. Combmagasságig ért a fű, és mielőtt észrevettem volna, már meg is botlottam abban az átkozott valamiben. Ennyit a képességeimről. Mentségemre szóljon, hogy nem sok maradt belőle. – Mi ez? – kérdeztem rémülten Barronst. Amikor felbuktam abban a borzalomban, akkorát sikoltottam, hogy még a halottak is felébredtek volna tőle. Barrons futva érkezett. Egy alaktalan csomó heveit a lábunknál. Nem mozdult, de időnként szörnyű rázkódás futott végig rajta. – Úgy vélem, ennyi maradt egy Rinófiúból – felelte lassan. – Mi történt vele? – Azt hiszem, Ms. Lane, valami... Megrágta. – Mi az ördög eszik Rinófiúkat? És miért? Rám pillantott, és döbbenten láttam, hogy ő is meg van döbbenve, ami Jericho Barrons részéről hatalmas érzelemnyilvánításnak számított. – Csak egy másik tündér lehetett – felelte undorodva. – Nincs ember, aki le tudná teríteni őket, és biztos semmi oka nem lenne rá, hogy megegye. Fogalmam sincs, miért tették. Ez ellentmond a természetüknek. Egymást nem pusztítják el. Még a legalacsonyabb kasztba tartozó Unseelie is sértésnek venné, és undorral utasítaná el ezt a tettet. Több tucatnyian vetnék magukat a támadó után. – Meg fog halni? – kérdeztem. Annyira kevés maradt belőle. Még élt, és nyilvánvalóan szenvedett. – Csak ha leszúrja a lándzsájával, Ms. Lane. – Végül regenerálja magát, vagy mi? – Fontos testrészei hiányoztak. – Nem. Csak a királyi ház tagjai rendelkeznek ekkora erővel. Ebben a formában fog örökké élni, kivéve ha az egyik fajtársa rátalál és megsajnálja, ami nem valószínű. Vagy maga. – Komor pillantást vetett rám. – Sajnálatot érez iránta? Barrons sötét szemébe néztem, amely néha feneketlennek, nem egészen emberinek látszik, mint ahogy most is. 63

Mondja, Ms. Lane, itt hagyná, hogy örökké szenvedjen? Vagy inkább megkönyörül rajta? Az ajkamba haraptam. – Melyiket választja, tudva azt, hogy egy ilyen ölte meg a testvérét? Talán nem egy Rinófiú, de biztos egy sötét társa volt az. – A Nagyúr ölte meg Alinát. – Ebben biztos voltam. – Mondja maga. De a Nagyúr nem tündér, és a nővére testén lévő sérülések tündérektől származnak. Ezt nem vitathattam, de még akkor is, ha nem a Nagyúr mérte rá a végső csapást, az ő parancsára történt. Összeszűkült a szemem. Barrons próbára tesz. Fogalmam sem volt róla, milyen perverz kritériumot kell teljesítenem, hogy átmenjek a vizsgán. Csak azt tudtam, mit kell tennem. Az élet és a halál összhangban van, és ez a valami nem illett bele. Előhúztam a lándzsát a csizmámból, és a Rinófiúba döftem. Barrons mosolygott, de nem tudtam, hogy gúnyosan-e, mert gyenge voltam, vagy dicsérőleg, mert „megszántam" az Unseelie-t. Csessze meg. Nekem kell együtt élnem ezzel. Amikor elhagytuk a temetőt, elkövettem azt a hibát, hogy visszanéztem. A fekete lepellel borított szellem ott állt, és engem figyelt. Sötét ruhája susogott. Az egyik kísérteties kezét a rozsdás kapun nyugtatta. A sötétsége olyan intenzív volt, mint az éjszaka. És az éjszakához hasonlóan betakart, sürgetett, becézett, megismert. Felkiáltottam, és megbotlottam egy alacsony sírkőben. Barrons elkapta a karomat, és megmentett egy csúnya eséstől. – Mi az, Ms. Lane? Máris megbánta? Megráztam a fejem. – Nézzen vissza a kapura – mondtam dermedten. A szellem korábban mindig csak akkor jelent meg, amikor egyedül voltam. Barrons megfordult, néhány pillanatig a leválasztott régi temetőt fürkészte, majd visszafordult hozzám. – Mi az? Nem látok semmit. Én is odafordultam. Igaza volt, a szellem természetesen eltűnt. Tudhattam volna. Felsóhajtottam. –

64

– Azt hiszem, csak egy kicsit megijedtem, Barrons. Ez minden. Menjünk haza. Nincs itt semmi. – Haza, Ms. Lane? – Mély hangja vidáman csengett. – Valahogy csak hívnom kell – morogtam. – Azt mondják, az otthonunk ott van, ahol a szívünk. Azt hiszem, az enyém szaténba burkolva hever két méterrel a föld alatt. Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját. A vezető felőli oldalon! – Elűzzük egy kicsit az ifjonti félelmét, Ms. Lane? – nyújtotta felém a kulcsot. – Nem messze innen van egy több kilométer hosszú út, amely teljesen kihalt. – Sötét szeme ragyogott. – Veszélyes kanyarok. Semmi forgalom. Miért nem megyünk el egyet autókázni? – Tényleg? – kérdeztem tágra nyílt szemmel. Kisimított egy fürtöt a homlokomból, mire megborzongtam. Erős keze volt, hosszú, gyönyörű ujjai, és azt hiszem, valamiféle elektromos töltéssel rendelkezik, mert ahányszor csak megérint, nemkívánatos remegés fut végig a testemen. Amikor elvettem tőle a kulcsot, igyekeztem nem hozzáérni a bőréhez. Ha észre is vette, nem szólt semmit. – Próbáljon meg nem megölni minket, Ms. Lane. A kormány mögé csúsztam. – Viper, SR10 kupé, hatsebességes, V-10, 510 lóerős, 5600-as fordulatszám percenként, 3,9 másodperc alatt gyorsul fel százra – csacsogtam boldogan. Barrons felnevetett. Életben maradtunk. Éppenhogy csak. Azt hiszem, hozzátartozik az emberi természethez, hogy fészket rakjunk. Még a hajléktalanok is magukénak vallanak egy-egy padot a parkban vagy egy helyet a híd alatt, és kibélelik olyan dolgokkal, amelyeket mások kidobtak. Minden ember saját, biztonságos, meleg, száraz helyre vágyik, és ha nincs neki, minden tőle telhetőt megtesz, hogy létrehozzon egyet abból, ami van. Az üzlet földszintjén rendezkedtem be. Átrendeztem a bútorokat, az unalmas barna takarót száműztem a szekrénybe, és egy selymes sárgát tettem a helyére. Lehoztam a szobámból két őszibarack és tejszín illatú gyertyát; a kassza mögött bedugtam az új digitális zenelejátszó 65

rendszeremet. Beállítottam rajta, hogy vidám dalokat játsszon le, és családi fotókat állítottam az elődöm tévékészülékére. Itt van MacKayla Lane, hirdette minden. Éjjel SZT-detektor és szörnyirtó, nappal könyvesbolti eladó. Ez utóbbira nagy szükségem volt, hogy elmenekülhessek az előbbi elől. Szerettem a gyertyák fűszeres aromáját, a friss újságok és fényes magazinok tiszta, új illatát. Szerettem kezelni a kasszát, szerettem a hangját. Élveztem a fizetés időtlen rituáléját. Szerettem, ahogy a fapadló és a polcok ragyognak a délutáni napfényben. Amikor senki sem volt ott, szerettem a pulton feküdni és a mennyezeten lévő falfestményt bámulni három emelettel fölöttem. Élveztem, hogy nagyszerű könyveket ajánlhatok és a vásárlók révén újakat fedezhetek fel. Egyfajta meleg kis fészekké állt össze. Szerda délután négykor meglepetten vettem észre, hogy a boltban serénykedem, dúdolgatok, és... (beletelt néhány pillanatba, amíg megfogalmaztam) jól érzem magam. Ekkor sétált be Jayne felügyelő. És mintha ez még nem lett volna elég, vele jött az apám is.

66

6. fejezet – Ez az ön lánya, Mr. Lane? – kérdezte a felügyelő. Apa megtorpant az ajtóban, és keményen rám nézett. Megcsonkított hajamhoz kaptam, és fájón tudatára ébredtem az arcomat tarkító zúzódásoknak meg a csizmámba dugott lándzsának. – Mac, kicsikém, te vagy az? – Jack Lane annyira döbbentnek és megkönnyebbültnek látszott, hogy majdnem elbőgtem magam. Megköszörültem a torkom. – Szia, apa. – Szia, apa? – visszhangozta. – Azt mondtad: „szia, apa”? Azok után, hogy mit meg nem tettem, hogy megtaláljalak, csak annyit tudsz mondani, hogy „szia, apa”? Ajjaj, nagy bajban vagyok. Amikor ilyen hangon beszél, ott fejek hullanak. Jack Lane okos, elbűvölő, jó beszélőkéjű, 182 centi magas vállalati adójogász, aki az ügyfelei képviseletében szembeszáll az adóhivatallal, és gyakran nyer is ellene. Ha provokálják, olyan vad, mint egy tigris. Abból ítélve, ahogy őszülő sötét haját hátrasimította és barna szeme szinte lángolt, most igencsak úgy érezte, hogy provokálják. Örülhet, hogy egyáltalán apának szólítom, gondoltam keserűen. Mindketten tudtuk, hogy nem az. Felém sétált, a szeme összeszűkült. – MacKayla Evelina Lane, mi az ördögöt csináltál a hajaddal? És az arcod! Mik azok a zúzódások? Mikor zuhanyoztál utoljára? Elvesztetted a csomagod? Te nem viselsz... Az ég szerelmére, Mac, szörnyen nézel ki! Mi történt... – Elhallgatott, megcsóválta a fejét, majd rám szegezte az ujját. – Csak hogy tudd, ifjú hölgy, négy nappal ezelőtt a szüleinél hagytam anyádat! Félbehagytam minden ügyemet azért, hogy iderepüljek és hazavigyelek. Tudod, hogy a szívroham kerülgetett, amikor rájöttem, hogy már több mint egy hete kiköltöztél a Clarin House-ból? És senki sem tudta, hová tűntél! Nem tudnád megnézni az e-mailjeidet, Mac? Nem vennéd fel a telefont? Ezeken a kihalt, esős, támolygó részegektől bűzlő utcákon járkáltam, és minden arcot megnéztem. Szeméttel teli sikátorokat kutattam át, reménykedve és Istenhez imádkozva, hogy ne arccal a földön fekve találjanak meg, mint 67

a nővéredet, és ne kelljen megölnöm magam, ahelyett, hogy ilyen hírekkel állítok haza, és az anyádat ölöm meg vele! A könnyek, amelyeket eddig magamba fojtottam, most kitörtek belőlem. Úgy sírtam, mint a záporeső. Lehet, hogy nem egyezik a DNSünk, de ennél jobban nem is lehetne az apám. Hosszú léptekkel átvágott a szobán, és széles mellkasára ölelt. Ölelése mindig borsmenta- és arcszeszillatú. A karjaiban ugyanazt éreztem, mint mindig: ennél biztonságosabb hely nincs a földön. Sajnos tudtam, amit tudtam. Nincsenek biztonságos helyek. Számomra nincsenek. Most nem. És számára sem. Itt nem. Bejárta utánam Dublint! Áldottam a sorsot, amely megkímélte az életét, nem engedte a Sötét Zóna közelébe, és megvédte az Unseeliektől azokban a sikátorokban. Ha történt volna vele valami, az kétszeresen is az én bűnöm lenne. Mit képzeltem magamról, hogy nem néztem meg az e-mailjeimet és nem telefonáltam haza? Naná, hogy értem jött! Apa soha nem fogadja el a nemleges választ. Minél előbb el kellett távolítanom Dublinből, mielőtt történik vele valami szörnyűség, és a szívem újabb darabkája kerül szaténnal bélelt koporsóba a föld alá. Rá kellett vennem, hogy a lehető leghamarabb repüljön haza anélkül, akiért jött. Nélkülem. – Mi történt az arcoddal, Mac? – Ez volt apa első kérdése, miután Jayne felügyelő elment. Bár még két óra volt zárásig, megfordítottam a táblát, és mellé ragasztottam egy cédulát: Sajnálom, ma előbb zártunk, kérem, jöjjenek vissza holnap. A hátsó társalgóba vezettem, amelyet az utcáról nem lehetett látni. Idegesen a hajamba túrtam. A rendőrségnek hazudni az egy dolog, de az már egész más, ha annak az embernek hazudok, aki felnevelt, aki tudja, hogy utálom a pókokat, viszont imádom a mogyoróvajjal és tejszínhabbal borított karamellás fagyit. – Jayne felügyelő azt mesélte, hogy leestél a lépcsőről. – Mi mást mondott még a felügyelő? – kérdeztem tapogatózva. Mennyit kell még elmondanom? – Hogy az Alina ügyével foglalkozó rendőrt meggyilkolták. Elvágták a torkát, és előtte veled találkozott. Mac, mi folyik itt? Mit csinálsz te itt? Mi ez a hely? – A nyakát nyújtogatva körülnézett. – Itt dolgozol? 68

Elmeséltem neki mindent anélkül, hogy valami érdemlegeset mondtam volna. Megtetszett Dublin, magyaráztam. Felajánlottak egy munkát, amelyhez szállás is jár, így aztán ideköltöztem. Ha Írországban maradok és dolgozom, jó esélyem van arra, hogy megszorongassam az új felügyelőt, aki Alina ügyén dolgozik. És igen, leestem a lépcsőről. Ittam egypár sört, és elfelejtettem, mennyivel erősebb az itteni Guinness. Nem, fogalmam sincs róla, miért tűnik úgy, hogy Jayne felügyelő nincs jó véleménnyel rólam. Ugyanazt mondtam apának O'Duffy látogatásával kapcsolatban, mint a felügyelőnek. Hogy hihetőbbnek tűnjön, egy kicsit kiszíneztem a dolgokat: O'Duffy kedves, atyáskodó embernek bizonyult, és szívességet tett azzal, hogy beugrott. Dublinban magas a bűnözési ráta, és szörnyen megviselt O'Duffy halála, de mindig halnak meg rendőrök szolgálatteljesítés közben, és Jayne csak petúniafejként viselkedik velem. – És a hajad? – Nem tetszik? – Nehéz volt meglepetést színlelnem, amikor én magam is utáltam. Hiányzott a súlya, a különböző frizurák, meg ahogy járás közben lebegett. Hálás voltam a sorsnak, hogy apa nem akkor bukkant fel, amikor még a kezem és az ujjaim sínben voltak. – Most viccelsz, ugye? Mac, kicsikém, gyönyörű hajad volt, hosszú és szőke, mint anyádé... – Elhallgatott. Na ez az. Mélyen a szemébe néztem. – Melyik anyámé, apa? Aki felnevelt, vagy a másiké? Tudod, aki lemondott rólam? – Eljössz velem vacsorázni, Mac? Férfiak. A védelem első vonala: a válasz kikerülése. Házhoz szállítást kértünk. Időtlen idők óta nem ettem már egy jó pizzát, megint eleredt az eső, és nem volt kedvem kimozdulni. Én rendeltem, apa fizetett, éppúgy, mint régen, amikor az életem még egyszerűen zajlott, s apa mindig ott volt péntek este, ha a legújabb barátom idiótának bizonyult. A kassza mögül Fiona készletéből elővettem néhány papírtányért és szalvétát. Mielőtt leültünk enni, felkapcsoltam a kinti világítást, és begyújtottam a kényelmes gázkandallót. Egyelőre biztonságban voltunk. Csak reggelig kellett vigyáznom apára, amikor majd valahogy felültetem egy hazafelé tartó gépre. 69

Mindig egy boldog gondolatot dédelgetek magamban, és még a legsötétebb pillanatokban is ragaszkodom hozzá: amikor ennek vége, visszamegyek Ashfordba, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Keresek egy férfit, hozzámegyek, gyerekeket szülök. A szüleimnek otthon kell lenniük, hogy várjanak rám. Lányaim lesznek, és újra egy család leszünk. Semmi komoly dologról nem beszéltünk a vacsora alatt. Elmesélte, hogy anya még mindig teljesen le van sújtva, és senkivel sem áll szóba. Apa nem örült neki, hogy ott kellett hagynia, de elvitte őt nagyiékhoz, akik a lehető legjobban gondoskodnak róla. Túl fájdalmas volt anyára gondolni, így a könyvekre tereltem a szót. Apa is éppannyira szeret olvasni, mint én, és tudtam, hogy szerinte sokkal rosszabb helyeken is rám bukkanhatott volna, például egy másik bárban. Új könyvekről beszélgettünk, majd elmeséltem neki néhány tervemet az üzlettel kapcsolatban. A vacsora végén eltoltuk magunk elől a tányérunkat, és óvatosan méregettük egymást. Komoly beszédbe kezdett: Tudod, anya és én nagyon szeretünk, de elhallgattattam. Ezt én is tudtam. A legkisebb kétségem sem volt efelől. Az elmúlt hetekben annyi mindent kényszerültem elfogadni, hogy a vártnál hamarabb megbékéltem azzal a felfedezéssel, hogy a szüleim nem a vér szerinti szüleim. Brutálisan megrengette a világomat, de függetlenül attól, hogy kinek a petesejtjéből és hímivarsejtjéből fogantam, Jack és Rainey Lane nagyobb szeretettel és megingathatatlan támogatással nevelt fel, mint ami a legtöbb embernek jut az élete során. Ha a biológiai szüleim még élnek valahol, ők csak örök másodikak lehetnek. – Tudom, apa. Csak meséld el, mi történt. – Hogyan jöttél rá, Mac? Elmeséltem neki, hogy egy idős asszony ragaszkodott ahhoz, hogy valaki más vagyok; a barna és kék szemű szülőknek nem születik zöld szemű gyereke, és felhívtam a kórházat, hogy kikérjem a születési anyakönyvi kivonatomat. – Tudtuk, hogy eljöhet ez a nap. – A hajába túrva felsóhajtott. – Mit akarsz tudni, Mac? – Mindent – mondtam halkan. – Minden apró részletet. 70

– Az nem sok. – Alina az édestestvérem volt, ugye? Apa bólintott. – Ő majdnem hároméves volt, te meg egy, amikor hozzánk kerültetek. – Honnan, apa? – Azt nem árulták el. Tulajdonképpen semmit sem mondtak, de mindent követeltek. Az „ők” egy atlantai templom híveit jelentette. Anyának és apának nem lehetett gyereke, és olyan régóta rajta voltak már az örökbefogadási listákon, hogy már majdnem feladták a reményt. Aztán egy nap kaptak egy hívást, hogy egy belvárosi templom előtt hagytak két gyereket, és a lelkész nővérének a barátjának a barátja ismerte az örökbefogadási tanácsadót, aki Lane-éket ajánlotta. Nem minden pár volt hajlandó két gyereket örökbe fogadni, vagy nem volt meg hozzá az anyagi hátterük, a biológiai anya terjedelmes listáján viszont az volt az egyik kikötés, hogy a testvéreket ne válasszák szét. Ahhoz is ragaszkodott, hogy ha az örökbe fogadó szülők nem vidéken élnek, akkor egy kisvárosba kell költözniük, és soha nem szabad nagyvárosban vagy annak környékén letelepedniük. – Miért nem? – Nekünk nem árulták el, Mac, és választhattunk, hogy elfogadjuk-e a feltételeket, vagy sem. – És nem tartottátok furcsának? – Dehogyisnem! Nagyon is. De anyáddal annyira szerettünk volna gyerekeket, és nekünk nem lehetett. Fiatalok voltunk, szerelmesek, és szinte mindent megtettünk volna, hogy saját családunk legyen. Mivel mindketten kisvárosból származunk, ezt jelnek vettük, hogy visszatérjünk a gyökereinkhez. Több tucat várost néztünk meg, és végül Ashfordban telepedtünk le. Sikeres ügyvédként minden szálat megmozgattam az örökbefogadás érdekében. Aláírtuk az összes dokumentumot meg a követelések listáját, és semmi idő alatt büszke szülők lettünk, egy nagyszerű kisvárosban éltünk, ahol mindenki az édeslányainknak hitt titeket, és olyan életünk volt, amilyenre mindig is vágytunk. – Mosolyogva idézte fel az emlékeit. – Abban a pillanatban belétek szerettünk, hogy megláttunk titeket. Alina sárga szoknyát, kötött 71

felsőt és hozzáillő kardigánt viselt, téged pedig tetőtől talpig rózsaszínbe öltöztettek, Mac, és egy kis szivárványszínű szalagot kötöttek az egyik szőke fürtödre. Leesett az állam. A kisgyerekek emlékeznek? A mai napig ezek a kedvenc színeim. – Milyen más furcsa követelései voltak annak a nőnek? – Nem tudtam volna az „anyánknak” nevezni. Nem volt az. Ő az a nő volt, aki elhagyott bennünket. Apa becsukta a szemét. – A legtöbbjére már nem emlékszem. Valahol egy dobozban őrizzük a jogi dokumentumot, amelyet mindketten aláírtunk anyáddal. De van egy pont, amelyet soha nem felejtek el. Egy kicsit kihúztam magam. Apa kinyitotta a szemét. – Mielőtt az örökbefogadási ügynökség egyáltalán felvett volna bennünket a lehetséges szülők listájára, meg kellett ígérnünk, hogy soha, semmilyen körülmények között nem engedjük, hogy betegyétek a lábatokat Írországba. Nem tudtam rávenni, hogy hazamenjen, pedig mindent megpróbáltam. Ő úgy látta, hogy abban a pillanatban elárulta a legszentebb kötelességét, amikor megadta magát Alina ragyogó arcának (amikor a nővérem bejelentette, hogy külföldi ösztöndíjat nyert, hová máshová, mint a Trinity College-ba!), és nem zárta be a szobájába. Meg kellett volna fenyegetnie, el kellett volna vennie az autóját, meg kellett volna lengetnie előtte a mézesmadzagot, hogy kap egy új sportautót, ha otthon marad. Millió-egy módon megakadályozhatta volna, hogy idejöjjön, és millió-egyszer kudarcot vallott. Alina annyira izgatott volt, mesélte apa szomorúan, nem volt szíve az útjába állni. Azok a réges-régen aláírt feltételek annyira jelentéktelennek tűntek, mint szellemek egy meleg, napsütéses délután. Azóta több mint húsz tökéletes év telt el, és ezek a különös követelések már nem voltak olyan sürgetőek, csak egy haldokló asszony képzelt félelmeinek tűntek. – Akkor meghalt? – kérdeztem halkan. 72

– Nem árulták el. Csak feltételeztük. Így könnyebb volt. Örültünk, hogy ezzel lezárult az ügy. Nem kellett amiatt aggódnunk, hogy egy nap valaki észhez tér, és megpróbálja elvenni tőlünk a lányainkat. Ilyen jogi rémálmok mindig előfordulnak. – Visszamentetek valaha, hogy többet is kiderítsetek rólunk? Apa bólintott. – Nem tudom, emlékszel-e még, de Alina nyolcéves korában nagyon megbetegedett, és az orvosok többet akartak tudni a korábbi betegségeiről. Megtudtuk, hogy a templom leégett, az örökbefogadási ügynökség bezárt, és a felbérelt magánnyomozó egyetlen korábbi munkatársnak sem tudott a nyomára akadni. – Apa látta, milyen képet vágok, és halványan elmosolyodott. – Tudom, ez is különös. Meg kell értened, Mac, ti ketten hozzánk tartoztatok. Nem érdekelt bennünket, honnan jöttetek, csak az, hogy ott voltatok. Most pedig hazajössz velem – jegyezte meg nyomatékosan. – Mennyi ideig tart, amíg bepakolsz? – Nem csomagolok össze, apa – sóhajtottam fel. – Nélküled nem megyek haza, Mac. – Ön bizonyára Jack Lane – hallottam Barrons hangját. Halálra ijesztett. – Szeretném, ha ezt nem csinálná többet. – Dühös pillantást lövelltem rá a vállam felett. Hogy tud egy ekkora ember ilyen halkan mozogni? Megint mögöttem állt, miközben beszélgettem valakivel, és egyikünk sem hallotta közeledni. Az még jobban bosszantott, hogy tudta apám keresztnevét. Én soha nem említettem neki. Apa úgy emelkedett fel a helyéről, ahogy a nagydarab, magabiztos emberek szoktak. Lassan, centiről centire, és a végén még magasabbnak látszott. Tartózkodó, de érdeklődő kifejezés ült az arcán. Már eldöntötte ugyan, hogy nem dolgozok többet az új munkaadómnak, mégis kíváncsi volt rá. Arckifejezése abban a pillanatban megváltozott, amint meglátta Barronst. Fagyossá, zárkózottá, merevvé vált. – Jericho Barrons – nyújtott felé kezet a házigazdám. Apa rámeredt, és néhány pillanatig nem voltam biztos benne, hogy elfogadja. Aztán biccentett, és kezet fogtak. És nem engedték el egymás kezét. 73

És még mindig nem engedték el. Olyan volt, mint valami bosszantó kis verseny, mintha az veszítene, amelyikük előbb engedi el a másik kezét. Egyikükről a másikra nézve rádöbbentem, hogy ugyanúgy némán beszélgetnek, ahogy mi szoktunk időnként Barronsszel. Habár a nyelvezete a természeténél fogva idegen volt, lent délen nőttem fel, ahol egy férfi egója nagyjából a furgonja méretének felel meg, s a nők elég korán érdekes leckét vehetnek a nem is olyan finom tesztoszteronnal kapcsolatban. Ő a lányom, te fasz, de ha a sajátodra gondolsz, amikor a lányomra nézel, letépem, és azzal akasztalak fel. Próbálja meg. Maga túl öreg hozzá. Hagyja békén! (Meg akartam mondani apának, hogy ezzel most nagyon mellélőtt, de hiába akartam makacsul félbeszakítani őket, egyikük sem fordult felém.) Gondolja? Fogadjunk, hogy szerinte nem vagyok túl öreg. Miért nem kérdezi meg őt magát? (Ezt csak azért mondta, hogy bosszantsa apát. Naná, hogy azt gondoltam, túl öreg hozzám. Nem mintha ilyen gondolatokat forgatnék a fejemben vele kapcsolatban.) Hazaviszem. Próbálja meg. (Barrons bosszantóan kevés szót képes használni.) Engem választ, nem magát, mondta neki büszkén apa. Barrons felnevetett. – Mac, kicsikém – szólt apa, miközben továbbra is a házigazdámat nézte –, menj és pakolj össze. Hazamegyünk. Felnyögtem. Persze hogy apát választanám, ha tisztességesek lennének a körülmények. De nem azok. Az utóbbi időben nem sok fair választási lehetőségem adódott. Tudtam, hogy megbántom apát azzal, hogy visszautasítom, de meg kellett bántanom, mert nem engedhettem, hogy itt maradjon. – Sajnálom, apa, de maradok – mondtam halkan. Jack Lane összerándult. Elszakította a tekintetét Barrons arcáról, hűvös, rosszalló pillantást vetett rám, de mielőtt magára erőltette ügyvédi maszkját, még megláttam a szemében a fájdalmat és az elárultság érzését. 74

Barrons sötét szeme viszont ragyogott. Részéről a beszélgetés véget ért. Másnap reggel kikísértem apát a reptérre. Tegnap éjjel nem hittem volna, hogy ráveszem a távozásra, és őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy a távozás az én érdemem. A könyvesboltban töltötte az éjszakát az egyik harmadik emeleti hálószobában, és hajnali háromig nem hagyott aludni. Mindent megpróbált, hogy meggondoljam magam, minden szempontja mellett érveket sorakoztatott fel, és higgyék el, az ügyvédek ezzel elég alaposan ki tudják fárasztani az embert. Olyat tettünk, amit eddig még soha: haraggal feküdtünk le. Másnap reggel viszont egy teljesen más ember állt előttem. Amikor felébredtem, már a földszinten kávézott Barronsszel a dolgozószobában. Hatalmas öleléssel üdvözölt, amit mindig is annyira szerettem. Nyugodt volt, gyengéd, a szokásos karizmatikus Jack Lane, akinek láttán a középiskolai barátnőim többsége idióta kuncogásban tört ki, pedig feleannyi idősek voltak, mint ő. Energikusnak, vidámnak láttam; Alina halála óta nem volt ilyen jó hangulata. Mielőtt elindultunk, mosolyogva rázott kezet Barronsszel. Barátian, szinte tiszteletteljesen. Feltételeztem, hogy Barrons elárult magáról valamit, feltárta becsületes jellemét, amelyet én eddig nem fedeztem fel, és ezzel megnyugtatta Jack Lane ügyvédi elméjét. Bármiről beszélgettek is, az csodát művelt. Gyorsan megálltunk apa szállodájánál: elhoztuk a csomagját, vettünk egy zacskó croissant-t és kávét. A reptérre vezető út alatt az egyik kedvenc témánkról beszélgettünk: autókról és a legutóbbi autókiállításon bemutatott új modellekről. A reptéren még egyszer belevesztem a hatalmas ölelésébe, csókot küldtem anyának, és megígértem, hogy hamarosan felhívom őket. Épp idejében értem vissza a könyvesboltba ahhoz, hogy kinyissak. Jó nap volt, de kezdtem rájönni, hogy amint az ember egy kicsit elengedi magát, az élet akkor szereti petúnián billenteni. 75

Hat óráig ötvenhat vásárlót szolgáltam ki, elég jó volt a forgalom, és megállapítottam, hogy szeretek könyveket árulni. Megtaláltam a hivatásom. Nem azért fizetnek, hogy italokat szolgáljak fel és nézzem, ahogy az emberek lerészegednek és hülyét csinálnak magukból, hanem azért, hogy csodás, rejtélyes, döbbenetes és romantikus történeteket ismertessek meg az emberekkel, amelyek segítségével elmenekülhetnek egy kicsit a hétköznapok szürkesége elől. Ahelyett, hogy nyugtató hatású alkoholt töltenék, fiktív tonikkal szolgálok, amely gyógyír a stresszre, a nehézségekre és a fárasztó munkára. Senki máját nem teszem tönkre. Nem kell kopaszodó, középkorú férfiakat bámulnom, akik a csinos fiatal lányokat gusztálva próbálják meg visszanyerni régi fényüket. A nemrégiben és gyakran jól megérdemelten dobott pasasok nem ontják rám mocskos, szomorú történeteiket. Nem kell egész nap hűtlenkedő, a földre vizelő és verekedést provokáló alakokat néznem. Hat órakor áldanom kellett volna a sorsot, milyen jó dolgom van itt, és korán be kellett volna zárnom. De nem tettem, és amikor már szinte kezdtem boldognak érezni magam, az életem ismét pokollá változott.

76

7. fejezet – Szép hely – jegyezte meg a legutolsó vásárló, ahogy az ajtó becsapódott mögötte. – Odakintről nem hittem volna, hogy ekkora. Én is ugyanezt gondoltam, amikor először léptem be a Barrons Könyvek és Apróságok ajtaján. Az épület kívülről nem látszott akkorának, hogy ennyi minden elférjen benne. – Jó napot – üdvözöltem. – Keres valami konkrétat? – Ami azt illeti, igen. – Akkor jó helyre jött. Ha nincs raktáron, amit szeretne, megrendelhetjük, és talál néhány nagyszerű darabot az első és második emeleten. – A jóképű, sötét hajú, arányos testfelépítésű férfi a húszas évei végén, talán a harmincas évei elején járt. Úgy tűnt, az utóbbi időben csupa vonzó pasi vesz körül. Amikor megkerültem a pultot, elismerően végignézett rajtam, és örültem, hogy rendesen felöltöztem. Nem akartam, hogy apa úgy menjen haza, hogy egy piszkos, zúzódásokkal tarkított arcú, komor ruhákba öltözött Macet lát maga előtt, így ma reggel gondosan válogattam össze a ruhámat. Őszibarackszínű habos szoknyát választottam, amely járás közben kacéran lebegett, egy csinos felsőt és aranyszínű szandált, amelynek a pántját a lábszáramon lehetett becsatolni. Rövid sötét fürtjeimet csodásan festett selyemsállal fogtam össze, amelyet megkötöttem a tarkómon. A vége a csupasz vállamat verdeste. Gondosan sminkeltem, elrejtettem a zúzódásokat, csillogó bronzos púdert vittem fel az orromra, az arcomra és a dekoltázsomra. Mozgás közben hosszú kristály fülbevalók simogatták a nyakamat, és egyetlen, könnycsepp alakú, nagyméretű függő lógott a nyakamban. Ez a Mac fantasztikusan érezte magát. A barbár Mac megelégedett annyival, hogy a lándzsát a jobb combjának belső felére szíjazta. A Barrons dolgozószobájában talált rövid tőrt pedig a bal lábára. És a zsebébe dugta az apró zseblámpát. És négy ollót rejtett a pult mögé. És ma azzal töltötte a szabad idejét, hogy tanulmányozza a fegyvertartásra vonatkozó helyi törvényeket, meg hogy hogyan lehetne beszerezni egy fegyvert. Egy félautomata jó lenne. – Amerikai? – kérdezte. 77

Kezdtem megérteni, milyen turistának lenni Dublinban. A főiskolán mindenki azt kérdezte a másiktól, hogy milyen szakos. Külföldön mindenki a másik nemzetiségére kíváncsi. Bólintottam. – Maga pedig biztos ír – jegyeztem meg mosolyogva. Mély hangja volt, és éneklő akcentussal beszélt. Úgy illett rá a vastag, krémszínű ír halászpulóver, a kifakult farmer és a durva bakancs, mintha ráöntötték volna. Izmos testalkatának és macsó viselkedésének köszönhetően lezseren mozgott. Nem tehettem róla, de észrevettem, hogy jobbkezes. Elvörösödve rendezgettem az esti újságokat a pulton. A következő néhány percet könnyed csevegéssel töltöttük, mint egy férfi és egy nő, akik vonzónak találják egymást és élvezik a flörtölés időtlen rituáléját. Nem mindenki képes rá, és őszintén hiszem, hogy ez feledésbe merült művészet. Nem kell, hogy a flörtölés vezessen valahova, és határozottan nem kell, hogy az ágyban végződjön. Szeretek úgy gondolni rá, hogy egy kicsit barátságosabb, mint egy kézfogás, és egy kicsit kevésbé intim, mint egy csók. Ez is egyfajta köszönés: szia, jól nézel ki, legyen szép napod. Ha a résztvevők betartják a játékszabályokat, akkor egy ízléses flörtöléstől mindenki jól érzi magát, és még a legborúsabb embert is felvidítja. Én határozottan ezt éreztem, amikor újra üzleti mederbe tereltem a beszélgetést. – Nos, miben segíthetek, Mr... – Finoman utaltam rá, hogy szeretném megtudni a nevét. – O'Bannion – nyújtott kezet. – Derek O'Bannion. Remélem, hogy segít megtalálni a bátyámat, Rockyt. Érezték már úgy valaha, hogy megáll az idő? Tudják, amikor hirtelen halálos csend borul a világra, még a légy zümmögését is hallani, és olyan hangosan dobog az ember szíve, hogy úgy érzi, megfullad a vérében. Egy pillanatig csak ott áll, és majd belepusztul, aztán elmúlik az a pillanat, és vége. Az ember tátott szájjal bámul egy tisztára törölt táblával az agya helyén. Azt hiszem, mostanában, amikor nem tudtam aludni, túl sok régi filmet néztem késő éjjel, mert az a test nélküli hang, amely ebben a pillanatban tanácsot adott, nagyon úgy hangzott, mint John Wayne. 78

Fel a fejjel, kicsi cowboy, mondta száraz, mély, vontatott hangon. El sem hiszik, hogy azóta hányszor segített ez a tanács. Amikor minden más eltűnik, nem marad más, csak a bátorság. A kérdés az, hogy mi vagy: magnólia vagy acél? Amikor kezet ráztam Derek O'Bannionnel, pokolian égette a belső combom a lándzsa, amelyet a bátyjától loptam el, mielőtt akaratlanul is a halálát okoztam. Ügyet sem vetettem rá. – Szent ég! Eltűnt a bátyja? – pislogtam rá. – Igen. – Mikor? – Két hete látták utoljára. – Ez szörnyű! – kiáltottam fel. – Mi szél hozta ide a könyvesboltba? Ahogy lenézett rám, hirtelen arra gondoltam, hogy nem vettem észre a hasonlóságot?! Ugyanazok a hideg szemek meredtek rám, amelyekkel két hete egy gengszter keresztekkel és vallási ikonokkal díszített szobájában találkoztam. Néhányan sötét írnek tartanák Rockyt és Dereket, de Barronstől tudtam (aki mindenkiről mindent tud), hogy az O'Bannion család ereiben egy szaúdi ős kegyetlen, vad vére folyik. – Végigjárom az üzleteket az utcában. Tud valamit arról a három autóról, amelyik a könyvesbolt mögötti sikátorban parkol? – Nem – ráztam meg a fejem. – Miért? – A bátyám... Partnereié voltak. Kíváncsi voltam, tudja-e, mikor és miért hagyták itt őket. Talán hallott vagy látott valamit. Talán egy negyedik fekete autót? Egy nagyon drága járművet? Ismét megráztam a fejem. – Nem szoktam hátulra járni, és nem igazán figyelek fel az autókra. A főnököm viszi ki a szemetet. Én csak itt dolgozom. Többnyire igyekszem idebent maradni, a sikátorok olyan rémisztőek – csacsogtam. Finoman a szám belső oldalába haraptam, hogy elhallgattassam magam. – A rendőrségen járt már? – Oda menjen, engem meg hagyjon békén, fohászkodtam némán. Derek O'Bannion metsző mosolyt villantott rám. – Az O'Bannion család nem terheli a rendőrséget a problémáival. Megoldjuk őket mi magunk. – Orvosi távolságtartással tanulmányozott, már minden flörtölődés a múlté volt. 79

– Mióta dolgozik itt? – Három napja – feleltem az igazságnak megfelelően. – Új még a városban. – Ühüm. – Hogy hívják? – Mac. Felnevetett. – Nem úgy néz ki, mint egy Mac. Ez biztonságosabb terep lenne? – Akkor hogy nézek ki? – kérdeztem könnyedén. A csípőmmel a pultnak dőlve finoman homorítottam. A testtartásom azt üzente, hogy folytassuk a flörtöt. Tetőtől talpig végigmért. – Mint egy probléma – válaszolta egy pillanat múlva. Arcán halvány, erotikus mosoly játszott. Felnevettem. – Nem igazán vagyok az. – Kár – jegyezte meg. De láttam rajta, hogy valójában nem a flörtölésen jár az esze, hanem a bátyján. Meg még valamin, amit teljes mértékben meg tudtam érteni: az igazságot kereste, bosszúra szomjazott. A sors milyen furcsa fintora folytán lettünk rokon lelkek? Ó, elnézést, nem a sors tehet róla, hanem én. Elővett egy tollat a zsebéből, majd egy névjegykártyát a tárcájából, és a hátuljára firkantott valamit. – Ha bármit látna vagy hallana, elmondaná, ugye, Mac? – Megfogta a kezem, és a tenyerembe csókolt, mielőtt átnyújtotta a kártyát. – Akármikor. Éjjel-nappal. Bármi legyen is az. Nem számít, milyen jelentéktelen apróságnak tűnik. Bólintottam. – Azt hiszem, a bátyámat megölték – mondta Derek O'Bannion. – És kinyírom azt a szemetet, aki ezt tette. Újabb bólintás. – A bátyám volt. Harmadszor is bólintottam. – A nővéremet meggyilkolták – tört ki belőlem. 80

Új érdeklődés villant a szemében. Hirtelen több lettem, mint egy újabb csinos, kacér lány. – Akkor tudja, mi az a bosszú – mondta halkan. – Igen, tudom. – Nyugodtan hívjon bármikor, Mac. Azt hiszem, kedvelem magát. Némán figyeltem, ahogy elmegy. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a mosdóba siettem, és magamra zártam az ajtaját. Nekidőltem, és a tükörbe bámultam. Megpróbáltam feloldani magamban egy ellentmondást. Arra a szörnyetegre vadásztam, aki megölte a nővéremet. Én meg az a szörnyeteg voltam, aki megölte Derek O'Bannion bátyját. Amikor kijöttem a mosdóból, körülnéztem, és megkönnyebbülten láttam, hogy nem érkezett új vásárló. A bejárati ajtón elfelejtettem megfordítani az egyik Öt perc múlva jövök feliratú táblát, amelyet azért csináltam tegnap, hogy nyugodtan kirohanhassak a mosdóba. Most odasiettem, és megfordítottam. Megint korán zárok. Barronsnek hozzá kell szoknia. Már nem volt olyan sok hátra a zárásig, és nem úgy nézett ki, hogy nagy szüksége lenne a pénzre. Ahogy elfordítottam a táblát, elkövettem azt a hibát, hogy kinéztem az ablakon. Majdnem sötét volt már, alkonyodott. A nap finoman átadta a helyét az éjszakának. Képtelen voltam eldönteni, melyik rosszabb: Jayne felügyelő néhány épülettel lejjebb, jobbra egy padon, amint nem is tetteti, hogy a kezében lévő újságot olvassa; a fekete lepelbe burkolózott szellem szemben, az utca túloldalán, amint engem figyel a halványan pislákoló utcai lámpa szürke árnyékából; vagy Derek O'Bannion, aki két épülettel lejjebb kilép egy üzletből, balra fordul, és egyenesen a Sötét Zóna felé tart. – Hol a pokolban volt? – Barrons feltépte a taxi ajtaját, megragadta a felkarom, és kirángatott. Egy pillanatra nem ért le a lábam. – Hagyjon – morogtam. Leráztam magamról a kezét, és elmentem mellette. Jayne felügyelő taxija épp most állt meg mögöttem. Kíváncsi 81

voltam, hiányzik-e már neki a családja. Reméltem, hogy hamarosan belefárad abba, hogy engem követ, és hazamegy. – Veszek magának egy mobiltelefont, Ms. Lane – vetette oda haragosan a hátamnak Barrons. – Mindenhova magával viszi, mint a lándzsát. Semmit sem fog nélküle csinálni. Kell-e emlékeztetnem, mit nem fog csinálni nélküle? Megmondtam neki, hová dugja a még meg sem vásárolt mobiltelefonját – ott nem süt a nap, és nem hívtam virágnéven –, aztán beviharzottam az üzletbe. Ő meg utánam. – Netán elfeledkezett arról, milyen veszélyek fenyegetik odakint a dublini éjszakában, Ms. Lane? Elmenjünk egy kicsit sétálni? – Egyszer korábban, amikor úgy gondolta, hogy nem tud rám hatni, megfenyegetett, hogy éjjel kiráncigál a Sötét Zónába. Ma este túlságosan el voltam tompulva ahhoz, hogy érdekeljen. Olyan hangosan fordította rá a zárat, mintha puskából lőttek volna. – Elfelejtette, miért van itt, Ms. Lane? – Hogy tehetném? – fakadtam ki keserűen. – Amikor megpróbálnám, mindig történik valami még rosszabb. Már félúton jártam az összekötő ajtók felé, amikor elkapott és megpördített. Dühösen végigmért, s a tekintete mintha egy pillanatra elidőzött volna a kristályfüggőn a mellem között. Vagy a mellemen? – De azért felöltözött, mint egy utolsó kis kurva, és elment inni egyet. Mi a fenét gondolt? Gondolkodott egyáltalán? – Utolsó kis kurva? Haladjon a korral, Barrons! Egyáltalán semmiben sem nézek ki utolsónak. Sőt sok mai ember ízléséhez képest határozottan túlöltöztem, és határozottan több minden van rajtam, mint amikor maga abba a hülye kis fekete ruhába bújtatott, amikor... – Elhallgattam. Hirtelen nagyon kényes téma lett az az alkalom, amikor azt a ruhát viseltem. – És csak a pontosság kedvéért jegyzem meg – folytattam mereven –, hogy nem inni mentem. – Ne hazudjon nekem, Ms. Lane. Érzem magán. És még mást is. Ki volt az a férfi? – Sötét, egzotikus arca hideg volt. Orrlyukai kitágultak, majd összehúzódtak, mint egy állaté, amely megérzi a zsákmány szagát. Kivételes érzékei vannak. Egy csepp alkoholt sem ittam. 82

– Azt mondtam, hogy nem ittam – ismételtem meg. Szörnyű éjszakám volt, sőt életem egyik legrosszabb éjszakája állt mögöttem. – Valamit akkor is érzek. Mi az? – akarta tudni. – Alkoholos csók – válaszoltam mereven. – Illetve a pontosság kedvéért, kettő. – De csak azért, mert nem voltam elég gyors, hogy elkerüljem a másodikat. Elfordultam. Utáltam magam, utáltam a döntéseimet. Hirtelen megragadta a vállamat. Olyan lendülettel fordított maga felé, hogy ha nem fog meg, búgócsigaként pörögtem volna. Abban a pillanatban, amikor épp készültem felcsattanni, rájött, hogy túl erősen ragadott meg. A szorítása lazult, de a teste továbbra is feszült maradt. Pillantása ismét a nyakláncomra siklott, amely melleim puha párnáján nyugodott. – Ki? – Azt hiszem, ezt úgy mondják helyesen: kitől? – Rendben, ki a fasztól kapta, Ms. Lane? – Derek O'Banniontől. Egyéb kérdés? Egy pillanatig engem nézett, aztán lassan félig mosolyra húzódott a szája. O'Bannionhöz hasonlóan hirtelen ő is sokkal érdekesebbnek talált. – Nahát, nahát. – Hüvelykujjával végigsimított az ajkamon, két kezébe vette az államat, és a fény felé fordította az arcom. A szememet akarta látni. Egy pillanatig azt hittem, meg akar csókolni, hogy megízlelje, milyen bonyolult vagyok, és kinek az oldalán állok. Vagy talán hogy hazudok-e? – Megcsókolta annak az embernek a bátyját, akit megölt? Miért? – mormolta selymes hangon. – Nem én öltem meg – jegyeztem meg keserűen. – Maga ölte meg az engedélyem nélkül. – Ostobaság, Ms. Lane. Ha akkor éjjel megkérdeztem volna, hogy holtan akarja-e látni, hogy maga biztonságban legyen, igennel válaszol. Emlékeztem arra az éjszakára. Soha nem fogom elfelejteni. Kibuktam attól, hogy milyen gyorsan kezdett szétesni az életem, megijedtem Rocky O'Banniontől, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ha nem teszünk ellene valamit, akkor ő fog valami csúnya és kétségkívül nagyon fájdalmas dolgot művelni velem. Nem áltattam magam azzal kapcsolatban, mennyire bírnám a kínzást. Barronsnek 83

igaza volt. Azt mondtam volna, hogy tegyen meg mindent a biztonságom érdekében. De attól még nem kellett elfogadnom ezt a helyzetet. És nem kellett beismernem. Megfordultam és elsétáltam. – Azt akarom, hogy holnap reggel menjen el a Trinity Ősi Nyelvek Tanszékére, Ms. Lane. Kihúztam magam, mintha korbáccsal vágott volna rám, és haragos pillantást vetettem a mennyezet felé. A kozmikus erők összeesküdtek ellenem? Az egész univerzum arra készül, hogy jól megviccelje Macet? Az Ősi Nyelvek Tanszéke az egyetlen hely Dublinban, ahova nem akartam betenni a lábam. – Maga most viccel, ugye? – Nem. Miért? – Felejtse el – dünnyögtem. – Mit akar, mit csináljak ott? – Keresse meg Elle Masterst. Lesz nála egy boríték. – Miért nem maga megy el érte? – Mit csinált egész nap? – Holnap nem érek rá. – Akkor menjen el érte ma este. – Csak reggelre lesz nála. – Akkor küldesse el futárral. – Ki itt a főnök, Ms. Lane? – És ki itt az SZT-detektor? – Van valami oka, hogy nem akar elmenni az egyetemre? – Nincs. – Nem volt kedvem álmodozó tekintetű fiúkról és soha meg nem valósuló randikről beszélgetni. – Akkor mi baja, Ms. Lane? – Nem kellene amiatt aggódnom, hogy a Nagyúr elkap, amíg a városban mászkálok? – Ma este talán aggódott emiatt, amikor hagyta, hogy Derek O'Bannion ledugja a nyelvét a torkán? Megmerevedtem. – Épp besétált a Sötét Zónába. – És? Egy gonddal kevesebb. Megráztam a fejem. – Én nem vagyok olyan, mint maga, Barrons. Én nem haltam meg belül. 84

Fagyos mosolyt villantott felém. – Tehát mit tett? Utánaszaladt, és ezüsttálcán felkínálkozott, hogy visszafordulásra bírja? Tulajdonképpen így történt. Aztán a következő három és fél órát egy belvárosi klubban kellett töltenem. Táncoltam, flörtöltem, és megpróbáltam távol tartani magamtól Derek O'Bannion kezét, miközben Jayne felügyelő a sarokból figyelt. Próbáltam annyi ideig lefoglalni O'Banniont, hogy ma este már ne legyen kedve visszamenni és átkutatni a Sötét Zónát. Végül pedig próbáltam udvariasan elköszönni, de nem sikerült. A bátyjához hasonlóan ő is hozzászokott, hogy az van, amit ő akar, és ha nem kapja meg, csak még jobban nyomul. Vak eltökéltséggel igyekeztem elkerülni, hogy egy újabb ember halála száradjon a lelkemen, és közben elfelejtettem, hogy Derek O'Bannion olyan ember rokona, aki egyetlen éjszaka alatt huszonhét embert gyilkolt meg azért, hogy elérje a célját. Fél tizenkettőkor már nem bírtam tovább. Minden egyes elfogyasztott itallal egyre több keze nőtt, és egyre elviselhetetlenebbül viselkedett. Nem tudtam kimenteni magam és távozni, így kétségbeesésemben kimentem a mosdóba, és megpróbáltam kiosonni a hátsó ajtón. Gondoltam, majd másnap felhívom, azt mondom neki, hogy rosszul lettem, és ha megint elhívna valahova, kitérnék előle, halogatnám, hazudnék. Nem nagyon vágytam rá, hogy még egy O'Bannion haragját magamra vonjam Dublinban. Egy is épp elég volt. A mellékhelyiség előtt kapott el, a falhoz lökött, és olyan brutálisan csókolt meg, hogy nem kaptam levegőt. A teste és a téglafal közé szorítva megszédültem a levegő hiányától. Felsértette a számat, még mindig fel van dagadva. Láttam a szemében, hogy izgatott, és tudtam, hogy egy gyámoltalan nő izgatta fel. Eszembe jutott a bátyja étterme, a gondosan fésült és szigorúan ellenőrzött nők, meg a pincérek, akik nőket nem szolgálhatnak ki, csak ha a férfiak rendeltek nekik. Az O'Bannion família nem valami kedves népség. Amikor végül kiszabadítottam magam, jelenetet rendeztem, hangosan megvádoltam, hogy rám erőltette magát annak ellenére, hogy már egy tucatszor az értésére adtam, hogy nem érdekel. Ha valaki más lett volna, a kidobóemberek kihajítják a klubból, de Dublinban senki 85

sem hajít ki egy O'Banniont. Helyette engem dobtak ki. A rám tapadt felügyelő összeszűkült szemmel figyelt, összefonta maga előtt a karját, és a kisujját sem mozdította, hogy segítsen. Aznap este újabb ellenségre tettem szert a városban, mintha nem lett volna már így is épp elég. Mégis elértem a célom, és ez nem volt egyszerű. Amikor az ablakon kinézve megpillantottam Derek O'Banniont, ahogy egyenesen az Árnyak halálos „karjába” sétál, semmit sem akartam jobban, mint bezárni az ajtót, megfordítani rajta a táblát, összegömbölyödni egy jó könyv társaságában, és úgy tenni, mintha semmi nem lenne odakint, mintha semmi rossz nem készülődne. De mintha lenne bennem egy mérleg, amely korábban még nem volt ott, vagy legalábbis nem vettem észre, és nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ha nem próbálom meg egyensúlyban tartani, akkor elveszítek valamit, amit utána nem fogok tudni visszaszerezni. Ezért kényszerítettem magam, hogy eljöjjek a könyvesboltból, és belevessem magam az egyre mélyülő szürkületbe. A felügyelő láttán forgattam a szemem, csikorgattam a fogam, és mint mindig, most is rettenetes rémület öntötte el a szívem, amikor megláttam azt a szörnyű fekete szellemet, ahogy ott várt és engem figyelt. Felszegtem az államat, és egyenesen elmentem mellette, mintha nem is létezne. És amennyire meg tudtam állapítani, nem is létezett, mert Jayne észre sem vette, és O'Bannion sem fordult utána. Lejjebb húztam a felsőm, és botrányosan sokat mutattam meg a dekoltázsomból: arra csábítottam, hogy forduljon meg. Az egyik O'Bannionért megtettem azt, amit a másikért nem tudtam, és a bennem lévő mérleg két serpenyője egy kicsit egyensúlyba jött. Reméltem, hogy holnap, napvilágnál folytatja majd a keresést, és nem ugrik be, amikor erre jár. Ha erőfeszítéseim ellenére az éjjel mégis visszament az elhagyott városrészbe... Nos, én minden tőlem telhetőt megtettem, és őszintén szólva nem voltam benne egészen biztos, mekkora jelentősége van annak, hogy eggyel több O'Bannion maradjon életben. Apa szerint a pokolban külön helyet tartanak fenn azoknak a férfiaknak, akik nőket bántalmaznak. Vannak Unseelie szörnyetegek, és vannak emberiek. 86

Jól csókol Derek O'Bannion, Ms. Lane? – kérdezte Barrons, és figyelmesen nézett. A csók emlékére megtöröltem a szám a kézfejemmel. – Olyan volt, mintha a tulajdona lennék. – Néhány nő ezt szereti. – Én nem. – Talán a férfitól függ. – Kétlem. Még levegőt sem kaptam közben. – Egy nap talán majd megcsókol egy férfit, aki nélkül nem tud lélegezni, és rájön, hogy nem nagyon érdekli, hogy nem kap levegőt. – Na persze, és egy nap még a hercegem is értem jön. – Nem hiszem, hogy herceg lesz, Ms. Lane. A férfiak ritkán azok. – Elhozom a borítékját, Barrons. És utána? – Milyen őrült csavar vár rám azután? – Vettem a bátorságot, hogy ruhákat vigyek a szobájába. Holnap este indulunk Walesbe. –

Másnap kiderült, hogy Elle Masters nincs benn, és legnagyobb megkönnyebbülésemre az álmodozó tekintetű sráccal sem futottam össze. Ehelyett találkoztam egy negyedéves tanulóval, aki Elle-nek dolgozik, és nála volt a boríték. A magas, sötét hajú fiú isteni skót akcentussal beszélt, és nagyon kíváncsi volt Barronsre, akiről, gondolom, a munkaadójától hallott. Neki is álmodozó tekintete volt. Sűrű, fekete pillákkal keretezett szeme különös, borostyánsárga fénnyel csillogott, akár egy tigrisé. „Scotty” (annyira siettem, hogy hamar végezzek és a dolgomra indulhassak, hogy a bemutatkozásig már el sem jutottunk) elmondta, hogy Elle hatéves lánya megbetegedett és nem ment iskolába, így ő munkába jövet beugrott hozzájuk a borítékért. Elvettem tőle, és kisiettem az ajtón. Scotty a folyosó feléig követett, bájos skót akcentussal csevegett, és az a határozott érzésem támadt, hogy el akar hívni valahová. Két nagyszerű fickó egyazon tanszéken, ráadásul két normális srác! Csak kínoznám magam, ha rájuk gondolnék. A Trinity Ősi Nyelvek Tanszéke a jövőben tiltott terület számomra. 87

Barrons intézze csak egyedül az ügyeit, vagy vegye igénybe az egyik futárcég szolgáltatásait. Ahogy visszafelé tartottam a könyvesboltba, úgy tettem, mintha nem venném észre a közel tucatnyi Rinófiút: az új védenceiket kísérgették, és felkészítették őket az emberi társadalomra. Mutogattak, beszélgettek, az újoncok bólogattak, egyértelműen most vezették be őket az új világukba – az én világomba. A legszívesebben mindegyikbe belevágtam volna a lándzsám, de fékeztem magam. Nem kis csaták miatt vagyok itt, hanem hogy megvívjak egy háborút. Mindegyikük többé-kevésbé vonzó embernek álcázta magát, de vagy csak gyenge kísérleteket tettek rá, vagy én láttam át egyre jobban az álcájukon. Egy pillanatra elmosódottak voltak, és a színek meg a körvonalak sem voltak tiszták, de a valódi formájukban láttam őket. Egyikük sem volt olyan förtelmes, mint a Szürke Ember, aki nőkre vadászott, és a testén meg a kezén tátongó nyílt sebeken keresztül ellopta a szépségüket, mégis mindegyiküktől hányingerem támadt. Minden tündér így hatott a sidhe-látó érzékeimre; ez egyfajta korai figyelmeztető rendszer volt. Még meg sem láttam őket, de a radarom már két háztömbbel korábban jelzett egy kis tízfős csapatot. Három új Unseelie fajt is láttam; később majd írok róluk a naplómban, talán ma este, miközben Walesbe repülünk. Amikor visszaértem az üzletbe, gőz fölött kinyitottam a borítékot. A füle gyorsan felkunkorodott, nemigen volt rajta ragasztó. Eszembe jutott, hogy talán nem is én voltam az első, aki kinyitotta. Egy exkluzív meghívót tartottam a kezemben. Cím nem volt rajta, a házigazda csak egy szimbólummal azonosította magát. A hátuljára egy részleges listát írtak kedvcsinálónak. Szerepelt rajta egy régóta mitikusnak tartott tárgy, két vallásos ikon, amelyről azt rebesgették, hogy a Vatikán is keresi, és egy régi mester festménye, amelyről azt tartották, hogy századokkal ezelőtt megsemmisült egy tűzben. Holnap egy magánárverésre megyünk. Az Interpol és az FBIügynökök édes, karrierépítő álmaikban azt remélik, hogy egy nap rajtaüthetnek egy ilyen feketepiaci adásvétel résztvevőin.

88

8. fejezet Wales az Egyesült Királyság része, csakúgy mint Anglia, Skócia és Észak-Írország. Írország önálló állam, az Európai Unió tagja, nem összekeverendő Észak-Írországgal. Az Egyesült Királyság valamivel kisebb, mint Oregon: a teljes területe mintegy 243 000 négyzetkilométer. Az Ír-sziget, rajta ÉszakÍrországgal és az Ír Köztársasággal, nagyjából akkora, mint Indiana. Wales elég aprócska, mintegy 21 000 négyzetkilométeren terül el. Skócia területe négyszer, Texasé harmincháromszor nagyobb. Azért tudom, mert utánanéztem. Amikor a nővérem meggyilkolása után arra kényszerültem, hogy kirepüljek puha, georgiai fészkemből, holott a szárnyaim még meg sem erősödtek, több szempontból is kinyílt a szemem. Elgondolkodtam azon, ki vagyok, és többek között arra is rájöttem, hogy nem tudok eleget a világról. Azóta elkeseredetten próbálom levetkőzni vidékiességemet, és képezem magam, hogy meglássam a nagyobb összefüggéseket. Ha a tudás hatalom, a lehető legtöbbet akarom belőle. Cardiff valamivel több mint egyórás repülőútra fekszik Dublintól. Negyed tizenkettőkor szálltunk le a Rhoose-on, mintegy tízpercnyi távolságra a fővárostól. Egy sofőr a ránk várakozó ezüstszínű Maybach 62-höz kísért minket. Hogy onnan hová mentünk, arról fogalmam sincs. Még soha nem ültem ilyen autóban, így túlságosan lefoglalt, hogy feltérképezzem a luxus belső terét. Csak azt vettem észre, hogy a város fényei elsuhannak mellettünk, és a panoráma-tetőablakon keresztül láttam, hogy végül teljes sötétség borul ránk. Majdnem vízszintesen hátradöntöttem a székem, és kipróbáltam a masszázs funkciót. Végigsimítottam a puha bőrülésen és a csillogó fán. Az autó mennyezetébe épített műszereken figyeltem, milyen sebességgel száguldunk az éjszakában. – Amikor megérkezünk, maga leül, és nem mozdul – ismételte el ötödször Barrons. – Nem vakarja az orrát, nem babrálja a haját, nem vakarózik, és mindegy, mit mondok, maga nem bólint. Szólhat hozzám, 89

de halkan. A résztvevők, ha tehetik, hallgatózni fognak. Legyen diszkrét. – Nem moccanok, nem mukkanok – feleltem, miközben a lapos képernyőjű tévémen megnéztem, milyen filmeket kínálnak. A jármű elképesztő teljesítményre volt képes: öt másodperc alatt gyorsult fel százra. Barrons komoly gyűjtő lehet, ha a vendéglátónk ilyen kocsit küldött élte. Egész addig semmit sem vettem észre a környezetemből, amíg Barrons ki nem segített az autóból. A karjába fűzte a karomat. A mai öltözetem jobban tetszett, mint amiket eddig választott. Fekete, elegáns üzleti stílusú Chanel-kosztümöt viseltem, egyáltalán nem üzleti stílusú, inkább szexis magas sarkú cipővel, a fülemben, a csuklómon és a nyakamban pedig hamis gyémántokat. Rövid sötét fürtjeimet hajzselével simítottam hátra és a fülem mögé tűrtem. Úgy néztem ki, mint akinek van pénze, és jó érzés volt. Ki ne érezné így? Eddig a végzősök bálján viselt ruhám volt a legdrágább darab. Mindig úgy gondoltam, hogy a következő drága ruhát apa veszi majd nekem az esküvőmre, s ha az élet kegyes hozzám, még egy tucat drága holmim lehet a temetésemig. Soha nem hittem volna, hogy haute couture ruhát fogok viselni, luxusautókban utazom, illegális aukciókra járok, és olyan férfiakkal hoz össze a sors, akik olasz öltönyt és selyeminget viselnek arany és gyémánt mandzsettagombokkal. Amikor végül körülnéztem, elképedve láttam, hogy egy kihalt vidéki úton állunk. Merev öltözetű merev férfiak tereltek bennünket egy sötét erdei ösvényen, majd megálltunk egy növényekkel benőtt fal előtt. Döbbenten álltam, aztán a sűrű növényzetet félrehúzták, és feltárult a töltés oldalába szerelt acélajtó. Lekísértek bennünket a végtelen, keskeny betonlépcsőkön, végigmentünk egy csövekkel és drótokkal teli hosszú betonalagúton, majd beléptünk egy nagy, téglalap alakú terembe. – Egy óvóhelyen vagyunk – magyarázta halkan Barrons –, mintegy két emelet mélyen a föld alatt. Nem titkolom, hogy elég ijesztő volt: mélyen a föld alatt, ahonnan csak egy kijárat van, amelyet egy tucat jól felfegyverzett férfi őriz. Nem vagyok klausztrofóbiás, de szeretem magam körül a végtelen égboltot, vagy legalább azt a tudatot, hogy ott van az épület körül. Itt úgy éreztem 90

magam, mintha élve eltemettek volna. Azt hiszem, inkább meghalnék egy nukleáris holokausztban, mint hogy húsz évig egy betonkoporsóban éljek. – Bájos – morogtam. – Ilyen a maga föld alatti... Au!— Barrons a lábamra lépett, és ha még egy kicsit ránehezedik, palacsintává lapítja. – A kíváncsiságnak megvan a maga helye és ideje, Ms. Lane. És ez nem most jött el. Itt bármi, amit mond, felhasználható maga ellen, és fel is fogják használni. – Sajnálom – mondtam, és komolyan is gondoltam. Megértettem, ha Barrons nem akarja, hogy ezek az emberek tudjanak a föld alatti páncélterméről, és ha nem zavart volna össze így ez a hely, ez nekem is eszembe jutott volna, mielőtt szóba hozom. – Szálljon le a lábamról! Barrons-féle pillantást vetett rám, amelyet leírni sem lehet, mert annyi van neki, és mindegyik rengeteg mindent elárul. – Nagyon figyelek, esküszöm – mondtam mogorván. Utálok partra vetett hal lenni, ráadásul nemcsak a parton csapkodtam, hanem én voltam a kishal a cápák között. – És meg sem mukkanok, amíg maga nem szól hozzám, rendben? Merev, elégedett mosolyt villantott felém, és a helyünkre indultunk. A csupa beton teremből hiányoztak az utolsó simítások: a csövek és a drótok csupaszon futottak a mennyezeten. Öt sorban negyven összehajtható fémszéket állítottak fel: négyet-négyet egymás mellett, és középen keskeny folyosót hagytak közöttük. A legtöbb széket már elfoglalták az elegáns ruhába öltözött emberek. Azok, akik beszélgettek, csak halkan sutyorogtak. A terem elején központi helyet kapott emelvényt két oldalról asztalok szegélyezték, amelyeken bársonnyal letakart tárgyak feküdtek. A fal mentén még több bársonnyal fedett tárgy sorakozott. Barrons rám nézett. Vigyáztam, nehogy bólintsak. – Igen – mondtam neki, amikor a jobb oldalon helyet foglaltunk a harmadik sorban. Azóta éreztem, hogy beléptünk e föld alatti bunkerbe, de amíg nem adódott lehetőségem jobban szemügyre venni a közelben ülő résztvevőket, nem tudhattam, hogy a radarom tündérrelikviát vagy magát egy tündért jelez-e. A teremben csak emberek gyűltek össze, álcázott tündéreket nem láttam, ami azt jelentette, hogy egy nagyon erős SZT rejtőzik valahol a bársonyleplek alatt. A hányinger-skálán csak a 91

Sinsar Dubb kap tizet (attól elvesztettem az eszméletemet), a többi maximum hármas-négyes erősségű, ennél többet egyiknek sem adtam idáig. Ezt most ötös erősségűre saccoltam. A zsebembe túrva elővettem egy tablettát: azért kezdtem el szedni, mert meglehetősen kellemetlennek találtam a lándzsa állandó társaságát. A fegyvert egyébként Barrons utasítására az asztalán hagytam, hogy ez alkalommal ő szíjazza a lábára. Nem volt ínyemre ez a megoldás, de az elegáns ruhám alatt nem tudtam volna elrejteni. Nem nagyon bíztunk egymásban, de tudtam, hogy gyorsan visszaadná, ha szükségem lenne rá. – Az ajtó éjfélkor bezár. – Beleborzongtam, ahogy Barrons ajka a fülemet súrolta. Úgy tűnt, ezen jól szórakozik. – Aki addig nem érkezik meg, kint marad. Mindig akadnak néhányan, akik az utolsó pillanatban esnek be. Barrons órájára néztem. Még három és fél perc volt hátra addig, de fél tucat szék még mindig üresen állt. Egy percen belül ötöt elfoglaltak, már csak egy maradt. Én a nyakamat nyújtogatva tanulmányoztam minden arcot, Barrons viszont egyenesen előre bámult. Ma éjjel nem pusztán az SZT-detektorom lesz, Ms. Lane, magyarázta idefelé a gépen, maga lesz a szemem és a fülem. Azt akarom, hogy mindenkit jól nézzen meg, és mindenre figyeljen oda. Tudni akarom, kit melyik tárgy hoz izgalomba, ki nyer aggodalmaskodva, és ki nem tud veszíteni. Miért? Maga mindig jobb megfigyelő, mint én. Ott, ahova ma megyünk, bizonytalanságnak és gyengeségnek tartják, ha nézelődik az ember. Maga fog figyelni helyettem. És korábban kifigyelt maga helyett? Fiona? Ha Barronsnek nincs kedve válaszolni, rám se bagózik. Most én voltam a zöldfülű, aki körbekémlel. Nem volt olyan rossz, mint vártam, mert senki sem nézett vissza rám. Néhány résztvevő szemhéja megrebbent, mintha zokon vennék az érdeklődésemet, miközben a hallgatólagos szabályok nem engedik, hogy viszonozzák a pillantásomat. Ostobaságnak tartottam így kiöltözni ahhoz, hogy fémszékeken ücsörögjenek egy poros bunkerben, de az ilyen gazdagoknál a pénz nem pusztán valami tárgy, amiből sok van nekik, a pénz ők maguk, és a sírban is viselni fogják. 92

Huszonhat férfit és tizenegy nőt számoltam össze. Harminctól felfelé minden korosztály képviseltette magát. A legidősebb résztvevő legalább kilencvenöt éves volt: egy tolószékhez kötött ősz férfi egy oxigénpalack és néhány testőr társaságában. Vékony, áttetsző, sárgás bőrén kirajzolódott az erek hálózata. Beteg volt, élve emésztette el valami. Ő volt az egyetlen, aki egyenesen viszonozta a pillantásom. Ijesztő szempár meredt rám. Kíváncsi voltam, mit akarhat ennyire egy olyan ember, aki fél lábbal már a sírban van. Remélem, hogy kilencvenöt éves koromban én majd csak olyan dolgokra vágyom, amelyekért nem kell fizetni: szeretetre, családra, és finom, házias ételekre. A legtöbb beszélgetés a kényelmetlen helyszín körül forgott, a fák közötti kis séta közben összesározódott a cipőjük. Szóba került még a jelenlegi lehangoló politikai helyzet és a még lehangolóbb időjárás. Senki sem említette az árverés tárgyait, mintha azok a legkevésbé sem izgatnák őket. Egész idő alatt úgy tettek, mintha senki és semmi nem érdekelné őket, de azért ravaszul bedobtak mindent, hogy titokban mohó kis pillantásokat vethessenek a többiekre. Két nő előhúzott egy ékszerekkel díszített púdertartót és ellenőrizte benne a rúzsát, de nem a szájukat nézték meg azokban az okos kis tükrökben. Négyen különféle tárgyakat ejtettek le, hogy aztán lehajolhassanak, és felvehessék őket Szinte tragikomikus volt, hányan vetették utánuk magukat „segítő szándékkal”, hogy ők is ürügyet találjanak a kukucskálásra. Heten felálltak, és megpróbáltak kimenni a mosdóba. A felfegyverzett bérencek ugyan megakadályozták őket ebben, de legalább jól körülnézhettek. Még soha nem láttam ennél pénzsóvárabb, paranoiásabb népséget. Barrons sem illett jobban közéjük, mint én. Ha én kis hal voltam, ők meg cápák, akkor Barrons felfedezésre váró hal, amely megbújik az óceán legmélyebb, legsötétebb részeiben, ahova napfény és ember soha nem jut el, és onnan leselkedik. Egy előkelő kinézetű, ősz hajú, gondosan nyírt szakállal büszkélkedő úriember lépett a terembe. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy ő az utolsó résztvevő, de egyenesen az emelvény felé tartott. Az angol akcentussal beszélő, csillogó tekintetű férfi eközben sokakat melegen és név szerint üdvözölt. 93

Amikor az emelvényre ért, köszöntötte a megjelenteket, majd ismertette a feltételek rövid listáját, amelyet a puszta jelenlétünkkel elfogadtunk. Azt mondta, hogy most még bárki elmehet (komoran az jutott eszembe, hogy vajon életben hagynák-e őket, ha csakugyan élnének a lehetőséggel). Ezután következett a fizetési feltételek részletes ismertetése, és épp mielőtt kezdetét vette volna az árverés, az utolsó üresen maradt helyet elfoglalta egy nagyon híres ember, a tévéképernyők állandó szereplője. A első kikiáltási tárgy egy Monet-kép volt, és innentől kezdve egyre szürreálisabbnak találtam ezt az aukciót. Akkor éjjel megtanultam, hogy a világ néhány leggyönyörűbb tárgya soha nem kerül a hétköznapi emberek szeme elé, hanem továbbra is a dúsgazdagok titkos köreiben cserél gazdát. Oilyan festményeket láttam, amelyeknek a létezéséről a világ nem istud, olyan tárgyakat, amelyekről nem hittem, hogy fennmaradtak, egy színdarab kézzel írt példányát, amelyet még soha nem adtak elő, és soha nem is fognak, ami nagyon nagy kár. Megtanultam, hogy élnek olyan emberek, akik egy vagyont is hajlandók megadni egy-egy egyedi darabért, a birtoklás puszta öröméért, és azért, hogy lássák egy maroknyi hasonszőrű irigységét. Elkepesztő összegek röpködtek a levegőben. Egy nő huszonnégy millió dollárt fizetett egy kézfej nagyságú festményért, egy másik 3,2 millió dollárért jutott hozzá egy dió nagyságú brosshoz. A híres ember 89 millióért lett egy Klimt büszke tulajdonosa. A kikiáltási tárgyak között akadtak ékszerek, amelyek egykor királynők tulajdonában voltak, fegyverek, amelyeket a történelmi leghírhedtebb gonosztevői forgattak, még egy olasz birtok is magánrepülőstől, autógyűjteményestől. Barrons szerzeménye két ősi fegyver és egy titkos társaság nagymesterének naplója lett. A kezemre ültem, hogy ne fészkelődjek, és a lélegzetemet is visszafojtottam, ahogy egymás után felfedték a tárgyakat. Nehezemre esett nem megmozdítani a fejem, ami nem is olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Szinte kiszívta az erőmet, hogy ellenálljak a sürgető vágynak, és ne simítsak ki egy rakoncátlan hajfürtöt az arcomból. Amíg újra meg ujia azon nem kaptam magam, hogy mindjárt vállat vonok, megrázom a fejem, vagy bólintok, fel sem 94

tűnt, milyen beszédes a testem. Nem csoda, hogy Barrons olyan könnyen olvasott bennem. Az éjszaka nem volt kellemes, de felejthetetlennek bizonyult. Amikor végül leleplezték az SZT-t, fogalmam sem volt róla, mi az, Barrons viszont tudta, és nagyon kellett neki. Én is megtanultam olvasni a házigazdámban. A körülbelül ököl nagyságú (kis kezem van), aranyból, ezüstből, zafírból és ónixból készült, hosszú, vastag láncon függő amulett a leírás szerint számos azonosíthatatlan ötvözetből készült, és rejtélyes drágakövek díszítették. A pazar aranyfoglalatban pompázó hatalmas áttetsző kő összetétele ismeretlen. Színes múltra tekint vissza; idősebbre becsülik, mint ami a Homo sapiens fejlődése alapján várható, és egy Cruz nevű mitikus király kedvelt ágyasának készült. Az árverés minden résztvevője kapott egy mappát, amelyben részletes információkat találtunk a tárgyak eredetéről. Amikor a Barrons kezében tartott ismertetőre pillantottam, amely felsorolta az eddigi tulajdonosokat, majd kiugrott a szemem. Az amulett minden eddigi tulajdonosa egy-egy jelentős történelmi vagy mitikus személyiség volt. Még én is felismertem őket, pedig a történelemórák többségét átaludtam. Néhányan hősiesen jók, néhányan a velejükig romlottak voltak. És mindegyikük rendkívüli erővel bírt. A kikiáltó csillogó szemmel ismertette az amulett leírását és „misztikus” képességét: valóra váltja a tulajdonosa legrejtettebb kívánságait. Jó egészségre vágyik?, kérdezte halkan a nehezen lélegző, tolószékhez kötött férfit. Hosszú életre? Az egyik tulajdonosa, aki önhöz hasonlóan történetesen walesi volt, uram, állítólag négyszáz évig élt. Talán politikai becsvágy fűti?, fordult a híres emberhez. Szeretne nagyszerű nemzete élére állni? Még nagyobb vagyonra vágyik? Lehet ennél is gazdagabb? Kétlem. A helyében jobb frizurát kértem volna. Talán szeretné újra felébreszteni magában a szexuális vágyat, és szeretné, ha kívánatosnak tartanák?, búgta egy megfakult szépségű, parázsló szemű nőnek, akinek a száját keserű ráncok szegélyezték. Szeretné visszakapni a férjét? Szeretné, ha a férje új fiatal felesége, hogy úgy mondjam, megkapná méltó büntetését? 95

Talán, ingerelte a negyedik sorban ülő egyik férfit (ilyen elkínzott arcot még sohasem láttam), szeretne megszabadulni az ellenségeitől. Lázas licitálás kezdődött. Barrons egész idő alatt mozdulatlanul ült és mereven nézett előre, én viszont szégyentelenül nyújtogattam a nyakam. Vadul dobogott a szívem, pedig én nem is licitáltam. Arra vártam, hogy Barrons is beszálljon, és egyre jobban nyugtalankodtam, amikor nem tette. Cruz egyértelműen Cruce, annak a karpercnek a legendás megalkotója, amelyet V’lane ajánlott fel nekem. Ez az ékszer hihetetlen erővel bíró tündérrelikvia, amely akkor sem maradhat „forgalomban”, ha mi magunk nem használjuk. A sidhe-látó ösztönöm azt kiabálta, hogy ne hagyjuk az emberek világában, ahol soha nem is kellett volna felbukkannia, ráadásul rossz kezekbe kerülve szörnyű gonoszságra képes, ahogy azt egy korábbi tulajdonosa, egy német diktátor példáján is láthattuk. Barronsnek dőltem, és a füléhez szorítottam a szám. – Mondjon már valamit – sziszegtem. – Licitáljon! Megfogta és megszorította a kezem. Finoman ropogott a csontom, mire befogtam a szám. Csillagászati számok röpködtek a levegőben. Nem létezik, hogy Barronsnek ennyi pénze legyen. Mégsem tudtam elhinni, hogy egyszerűen veszni hagyjuk az amulettet. A licitálásban már csak az öt leghevesebb „versenyző” vett részt. Aztán már csak kettő: a híres ember és a haldokló. Amikor már nyolc számjegynél jártunk, a híres ember nevetve engedte át a másiknak. Már megvan mindenem, amit akarok, mondta, és meglepve láttam, hogy tényleg komolyan gondolja. Egy elégedetlenkedő, kapzsi emberekkel teli teremben őszintén elégedett volt a Klimt-festményével, és úgy általában, az életével. Ezzel nagyot nőtt a szememben. Úgy döntöttem, hogy tetszik a haja, és csodáltam azért, mert nem érdekelte, mit gondolnak róla mások. Jó neki. Egy órával később véget ért az árverés. Magángéppel repültünk vissza Dublinba – illegálisan vásárolt árut aligha szállíthattunk volna menetrend szerinti járaton –, és néhány óra múlva már a könyvesbolt előtt álltunk. Nemsokára hajnalodott. Kimerülten végigaludtam a 96

repülőutat, és csak akkor ébredtem fel, amikor már leszálltunk. A szám egy kicsit nyitva volt, halkan horkoltam, Barrons pedig vidáman figyelt. Bosszús voltam, amiért elszalasztotta az SZT-t. Tudni akartam, mekkora hatalma van az amulettnek. Tudni akartam, hogy nagyobb védelmet nyújtana-e, mint a karperec, amelyet V’lane kínált nekem. – Miért nem licitált legalább? – kérdeztem mogorván, amikor kinyitotta a bejárati ajtót. Bementünk. – Csak annyit vásárolok, amennyi a látszat fenntartásához és ahhoz szükséges, hogy továbbra is kapjak meghívót. Az ilyen árveréseken feljegyzéseket készítenek minden tranzakcióról. Nem szeretem, ha mások tudják, mi van a birtokomban. Soha nem vásárolom meg azokat a tárgyakat, amelyekre fáj a fogam. – Nos, ez egyszerűen baromság. Akkor hogyan szerzi meg őket? – Összeszűkült a szemem. – Nem segítek magának ellopni azt az amulettet, Barrons. Felnevetett. – Maga nem szeretné? A kikiáltó pontatlan volt, Ms. Lane. Ez nem Cruce amulettje. Maga az Unseelie király készítette ezt a csecsebecsét, és a négy Unseelie relikvia egyike. Néhány hónapja még nem hittem az ilyen dolgokban, de akkor még azt sem hittem volna, hogy képes vagyok ölni. A négy Seelie (a lándzsa, a kard, az üst és a kő) és a négy Unseelie (az amulett, a doboz, a tükör, és mind közül a legfélelmetesebb, a Sinsar Dubb) szent tárgy volt a legszentebb, legerősebb és legvágyottabb tündérrelikvia. – Láthatta a tájékoztató füzetben, hogy kinek a tulajdonában volt korábban – mondta Barrons. – Még ha magának nem is kell, hagyná, hogy valaki rátegye a kezét egy sötét relikviára? – Nem fair a sidhe-látó mivoltomra hivatkozva rávenni, hogy bűntettet kövessek el. – Az élet sem fair, Ms. Lane. És maga történetesen nyakig ül a bűnben. Szokjon hozzá. – És mi van, ha elkapnak minket? Letartóztathatnak, és börtönben köthetek ki. – Azt nem élném túl. A komor egyenruha, a színek hiánya és a bebörtönzöttek mindennapjai néhány hét alatt felőrölnének. 97

– Kiszabadítanám – felelte szárazon. – Remek. Akkor meg szökött bűnöző lennék. – Már most is menekül, Ms. Lane. Azóta, hogy a nővérét meggyilkolták. – Megfordult, és eltűnt az összekötő ajtók mögött. Utánabámultam. Van valami, amiről ez az ember nem tud? Én tudtam, hogy azóta menekülök, de ő miből jött rá? Alina meggyilkolása után kezdtem láthatatlannak érezni magam. A szüleim észre sem vettek. Egyre gyakrabban azon kaptam őket, hogy vágyódva és fájdalmasan néznek rám. Tudtam, hogy a nővéremet látják az arcomban, a hajamban, a mozdulataimban. Őt keresték bennem. Én megszűntem létezni. Már nem Mac voltam többé. Az a lányuk voltam, aki életben maradt. Barronsnek igaza volt. Az igazság utáni vágy és a bosszú csak részben játszott szerepet abban, hogy elhagytam Ashfordot. Menekültem a szomorúság és a fájdalom elől. Nem akartam egy Másik ember árnyékában élni; nem akartam, hogy egy szörnyű veszteség miatt szeressenek jobban. Írország sem volt elég messze. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy most egy gyilkos maraton résztvevőjeként kétségbeesetten futottam az életemért, azért, hogy egy lépéssel megelőzzem a nyomomban loholó szörnyetegeket, és nem feszült célszalag a láthatáron.

98

9. fejezet Ha már a nővéremnél tartunk, már csak egy napom maradt arra, hogy elhozzam a holmiját a lakásból. Éjfélig mindent ki kellett pakolnom, különben a tulajnak jogában áll kirakni Alina holmiját a járdaszegélyre. Már hetekkel ezelőtt bedobozoltam mindent, csak el kellett vonszolnom őket az ajtóhoz, hívni egy taxit, és adni egy kis pluszpénzt a sofőrnek, hogy segítsen cipekedni és elvinni az egészet a könyvesboltba. Ott majd becsomagolom, aztán hazaküldöm őket. El sem hittem, hogy ennyire elfeledkeztem az időről, de teljesen lefoglaltak a szörnyek, a rendőrségi kihallgatás, a temető átfésülése, az, hogy hazaküldjem apát, hogy megmentsem egy gengszter bátyjának életét, hogy beletanuljak az új munkámba, és hogy részt vegyek egy illegális árverésen. Már az is csoda, hogy egyáltalán bepakoltam. Augusztus 31-én, vasárnap délután járt le Alina bérlete. Ezen a napon kellett volna összepakolnia, taxiba szállnia, és hazarepülnie hozzám Georgiába, hogy végtelen nyári tengerparti bulikra járjunk, miközben lassan őszbe fordul az idő. Ehelyett itt álltam a lépcső tetején egy csöpögő esernyővel a kezemben, és a bejárati ajtó előtt letöröltem a cipőmet. Néhány percig csak álldogáltam, céltalanul tébláboltam, majd nagy levegőt vettem, és a táskámba túrva elővettem a púderesdobozomat, hogy a tükör segítségével eltávolítsam a szememből azt a kis porszemet, amelytől könnyeztem. Alina egy pub fölött lakott a Temple Bar negyedben, nem messze az egyetemtől. A Trinityn tanult, legalábbis az első néhány hónapban, amikor még bejárt órákra, mielőtt lefogyott, gondterheltnek tűnt, és elkezdett titokzatosan viselkedni. Azt megértettem, hogyan feledkezhettem el a kiköltözésről, de most, ahogy idekint álldogáltam, el sem hittem, hogy a naplójáról is megfeledkeztem. Alina nem élhetett naplók nélkül. Megszállott naplóíró volt; kislány kora óta egyetlen napot sem hagyott ki. Tudom, mert kémkedtem utána, elolvastam őket, és azokkal a titkokkal zaklattam, amelyeket inkább egy hülye könyvvel osztott meg helyettem. 99

Élete legnagyobb titkait a külföldön töltött hónapok alatt is egy ilyen hülye könyvre bízta, és nekem kellett az a napló. Hacsak valaki meg nem előzött, és meg nem semmisítette, akkor valahol Dublinban lapul egy beszámoló, amelyből kiderül, mi történt vele attól a naptól kezdve, hogy betette a lábát Írországba. Alina idegesítően részletesen leírt mindent. Azokból a lapokból kiderülne, mit látott és érzett, hova ment, mit tudott meg, hogyan fedezte fel, hogy mik vagyunk, hogyan tévesztette meg a Nagyúr, és hogyan érte el, hogy Alina beleessen. Reméltem, hogy a Sinsar Dubb-val kapcsolatban is találok benne konkrét nyomot: kinél van, ki szállította, és milyen titokzatos okból. Már tudom, mi az, mondta az utolsó kétségbeesett telefonüzenetében a nővérem, és tudom, hol... És itt hirtelen megszakadt a vonal. Biztos voltam benne, hogy Alina azt akarta mondani: tudja, hol van. Reméltem, hogy leírta a naplójába, és azt olyan helyre rejtette, amelyről gondolta, hogy megtalálom, de csak én egyedül. Eddig mindig rábukkantam a naplóira. Biztos hagyott valami utalást arra nézve, hogyan találhatnám meg a legfontosabb naplóját. A kulcslyukba dugtam a kulcsot, majd megrángattam a kilincset, hogy elfordítsam – a zár szorult –, és belöktem az ajtót. Aztán tátott szájjal meredtem a velem szemben álló lángoló tekintetű lányra, aki egy baseballütőt fogott a kezében. – Adja oda — követelte kinyújtott kézzel, és a kulcs felé intett a fejével. — Hallottam, hogy idekint van, és már kihívtam a rendőrséget. Hogyan szerzett kulcsot a lakásomhoz? Zsebre tettem a kulcsot. – Ki maga? – Én itt lakom. Maga ki? – Nem maga lakik itt, hanem a nővérem, legalábbis ma éjfélig. – Lehetetlen. Három napja írtam alá a bérleti szerződést, és előre fizettem. Ha nem tetszik, beszéljen a tulajjal. – Tényleg kihívta a rendőrséget? Hidegen végigmért. – Nem, de ha kell, megteszem. Megkönnyebbültem. Ma még nem láttam Jayne felügyelőt, és élveztem ezt a kis egérutat. Már csak az hiányzott volna, hogy 100

megjelenjen, és letartóztasson betörésért vagy valami koholt vád alapján. A lány mellett vetettem egy pillantást a lakás belsejére. – Hol a nővérem holmija? – szegeztem neki a kérdést. Minden gondosan becsomagolt doboz eltűnt. Nem borította ujjlenyomatvételhez használt por a padlót, nem hevertek mindenfelé törött üvegdarabkák, felhasított bútordarabok és szétszaggatott függönyök. Minden eltűnt. A lakás makulátlan volt, ízlésesen felújították. – Honnan tudjam? A lakás üresen állt, amikor beköltöztem. – Ki a tulaj? – kérdeztem döbbenten. Engem innen kizártak. Amíg én azon vacilláltam, hogy kidöntsem-e a falakat és felszedjem-e a padlót, hogy alaposan átkutassak mindent a napló után, miközben egy vagyonba kerülne a károk megtérítése, meg más dolgok is elvonták a figyelmemet, elvesztettem a nővérem összes személyes holmiját! Valaki már beköltözött a lakásába. Ez nem fair. Még van egy napom! Ha az új bérlő nem mondta volna azt, amit mondott, képes lettem volna addig vitatkozni, amíg lemegy a nap, és az óra el nem üti a tizenkettőt. – A bárban dolgozó fickó intézi az ügyeit, de inkább a tulajjal kellene beszélnie. – És az ki? – Még soha nem találkoztam vele. Valami Barrons – vont vállat. Úgy éreztem magam, mint egy patkány az útvesztőben: körülöttem mindenki más ember, fehér köpenyt viselnek, és körbeállják a dobozt. Figyelik, ahogy ész nélkül fel-alá rohangálok, zsákutcákba ütközöm, és rajtam nevetnek. Szó nélkül ott hagytam az új lakót. Kiléptem a pub mögötti sikátorba, egy beugróban nekitámaszkodtam egy befalazott ajtónak, hogy elbújjak a szitáló eső elől, és felhívtam Barronst azon a mobilon, amelyet tegnap éjjel hagyott az ajtóm előtt. Három számot előre beprogramozott. Az egyik: JB. Ezt hívtam most föl. A másik kettő rejtélyes volt: IYCGM és IYD. Mérgesnek hangzott, amikor felvette. 101

– Mi az? – vakkantott bele. Hallottam a háttérben, hogy összetörik valami, többek között üveg. – Meséljen a nővéremről – válaszoltam ugyanolyan hangnemben. – Meghalt – mondta szarkasztikusan. Újabb ütést hallottam. – Hol a holmija? – Az emeleten, a maga szobájával szomszédos helyiségben. Miről van szó, Ms. Lane? Nem várhat? Most egy kicsit elfoglalt vagyok. – Az emeleten? – kiáltottam fel. – Beismeri, hogy magánál van? – Miért ne tenném? Én vagyok a tulaj, maga viszont nem pakolta ki a lakást időre. – Ma még időben vagyok! – Maga megsérült, nem ért rá, én pedig gondoskodtam róla maga helyett. – Fülsüketítő zaj hallatszott. – Szívesen. – A nővérem magától bérelte a lakást, és maga még csak nem is szólt róla? Azt mondta, nem ismerte! – Túl kellett kiabálnom a kagylóból jövő hangzavart. Oké, talán azért tettem, mert dühös voltam. Hazudott nekem. Merészen és pofátlanul. Mi másról hazudott még? Megdördült fölöttem az ég, amitől még mérgesebb lettem. Egy nap majd elmenekülök Jericho Barrons és az eső elől. Egy nap majd egy napsütéses tengerparton találom magam, leteszem oda a petúniám, és gyökeret eresztek. – Ráadásul – folytattam dühösen – a maga neve nem is szerepelt azon a levélen, amelyet a lakást ért károk miatt kaptunk. – Az az ember küldte a levelet, aki a lakások kiadásával foglalkozik a nevemben. Én nem ismertem a nővérét. Addig nem is tudtam, hogy tőlem bérelte a lakást, amíg néhány napja fel nem hívott az ügyvédem, hogy elmondja, gondok adódtak az egyik bérleménnyel. – Tompa puffanást hallottam, Barrons felnyögött. Egy pillanat múlva megszólalt: – Felhívta magukat Ashfordban, de senki nem vette fel. Nem akart felelősséget vállalni azért, hogy egy bérlő holmiját kirakja a járdaszegélyre. Meghallottam a nevet, rájöttem, kiről van szó, és intézkedtem. – Halk puffanást hallottam; olyan volt, mintha leesett volna Barrons telefonja. A harciasságom érdekes módon tovaszállt. Alina lakásában még úgy éreztem, hogy „aha, már mindent értek”. Azonnal meggyőztem magam, hogy Barrons személyes kapcsolatban állt a nővéremmel, csak eltitkolta, be tudom bizonyítani, és ez is azt mutatja, mekkora 102

gazember, most végre minden csodás módon a helyére kerül és érthetővé válik, de a válasza tökéletesen logikusnak hangzott. A Brickyardban volt két vendégem, akiknek több ingatlanja is volt, de a napi ügyekbe csak akkor avatkoztak bele személyesen, ha valami probléma adódott. Amíg nem kellett valami miatt bírósághoz fordulni, nem is látták a dokumentumokat, és soha nem tudták, ki bérli éppen az ingatlanjukat. – Nem gondolja, hogy szörnyen érdekes egybeesés? – faggattam, amikor újra meghallottam a vonal másik végén. Nehezen vette a levegőt, mintha futna, verekedne, vagy mindkettő. Próbáltam elképzelni, ki vagy mi ellen küzdhet ilyen hévvel, de aztán úgy döntöttem, nem akarom tudni. – Olyan régóta torkig vagyok a véletlen egybeesésekkel, hogy már nem érdekelnek. Hát maga? – Én is – értettem egyet vele. – De kiderítem, miről van szó. – Tegye azt, Ms. Lane. Határozottan ellenségesnek hangzott. Tudtam, hogy le akarja tenni a telefont. – Várjon egy pillanatra! Ki az az IYCGM? – Akkor hívja, ha nem tud elérni a másikon. – A fogát csikorgatta. – És az IYD? – Abban az esetben hívja, ha a halálán van, Ms. Lane. De azt tanácsolom, hogy tényleg csak akkor hívja azt a számot, ha biztos haldoklik, különben én magam ölöm meg. – Hallottam, hogy egy férfi felnevet a háttérben. Aztán megszakadt a vonal. – Te is látod őket – jegyeztem meg halkan, amikor letelepedtem a padra egy enyhén szeplős vörös hajú mellé. A Trinity campusának területén felfedeztem egy sidhe-látót, egy magamfajta lányt. Visszafelé igyekeztem a könyvesboltba, és mivel kitisztult az ég, az egyetem felé kerültem, hogy szemügyre vegyem az embereket. A nap sugarai bágyadtan furakodtak át a felhőkön, de a délután meleg volt, és emberek gyűltek össze a nagy, füves területen: néhányan tanultak, mások nevettek és beszélgettek. 103

Amikor észrevesz egy tündért – tanácsolta egyszer Barrons –, a többi embert figyelje, hogy ki nézi még. Ez jó tanácsnak bizonyult. Egypár órába beletelt, de végül kiszúrtam a lányt. Az is segített, hogy olyan sok tündér járt-kelt a városban. Úgy tűnt, szinte minden fél órában erre jött egy Rinófiú az egyik védencével, vagy egy számomra teljesen új faj képviselőjét pillantottam meg. Most is mindketten egy ilyet figyeltünk. A fiatal lány felpillantott a könyvéből. Kifejezéstelen tekintettel nézett rám, ami maga volt a tökély. Göndör, vörösesbarna haj keretezte az arcát. Finom vonások, apró, egyenes orr, rózsabimbó száj, pimasz állkapocs. Tizennégy, maximum tizenöt évesnek saccoltam, de sidhelátó álarca már most szinte tökéletes volt. Egyenesen esetlennek éreztem magam mellette. Egyedül sajátította el, vagy valaki megtanította neki? – Hogy mondod? – kérdezte pislogva. Újra a tündérre néztem. A hátán feküdt egy több szintből álló szökőkút peremén, mintha magába szívná az időnként felbukkanó napsugarakat. A karcsú, áttetsző, bájos tündér olyan volt, mint azok a manapság oly népszerű, romantikus tündérábrázolások: rengeteg finom haj, bájos arc, alacsony termet, karcsú, fiús alkat, kis keblek. Meztelen volt, és nem fáradt azzal, hogy álcát viseljen. Miért tette volna? Az átlagemberek úgysem látják, és Barrons szerint sok tündér azt hiszi, hogy a sidhe-látók réges-régen kihaltak, vagy alaposan megfogyatkoztak. Odaadtam a lánynak a naplómat. Azon az oldalon volt nyitva, ahol épp a tündérről készítettem vázlatot. Összerezzent, hangosan becsapta a naplót, majd haragosan meredt rám. – Hogy merészeled? Ha veszélybe akarod sodorni magad, rendben, de engem ne rángass bele! – Megragadta a könyvét, a hátizsákját meg az esernyőjét, aztán felugrott, és macskaszerű kecsességgel eliramodott. Én meg utána. Rengeteg kérdésem volt. Tudni akartam, hogyan ébredt rá, mi ő. Tudni akartam, kitől tanult, és találkozni akartam azzal a személlyel. Többet akartam tudni az örökségemről, de nem Barronstől, akinek megvannak a saját tervei. Kit akartam becsapni? 104

Habár a lány több évvel fiatalabb volt nálam, szerettem volna egy barátot, mert nagyon egyedül éreztem magam ebben a nagyvárosban. Jó futó vagyok. Az is a javamra szólt, hogy sportcipőt viseltem, ő meg szandált. Gyorsan maga után hagyta az utcákat, átverekedte magát a turisták és az árusok tömegén, mégis egyre jobban beértem. Végül bevetette magát egy sikátorba, megállt, és megpördült. Megrázta vörös fürtjeit, és haragos pillantást vetett rám. Zöldesen, aranyosan csillogó macskaszerű szemével gyorsan végigpásztázta a sikátort, a járdát, a falakat, a háztetőket, és végül az eget. – Az égboltot? – Ez egyáltalán nem tetszett; összeráncoltam a homlokom. – Miért? – A fenébe! Hogyan maradtál életben ilyen sokáig? Túl fiatal volt ahhoz, hogy káromkodjon. – Vigyázz a szádra! Az anyám kimosná, mert csúnyán beszélsz. Színtiszta harciassággal meredt rám. – Az én anyám meg átadott volna téged a tanácsnak, és bezáratott volna, mert veszélyt jelentesz magadra és a többiekre. – A tanácsnak? Milyen tanácsnak? – Lehetséges volna? Ilyen sokan vagyunk? Létezik valamiféle szervezet, mint régen, amiről Barrons is mesélt? – Úgy érted a sidhe... – Ki ne mondd – sziszegte. – Mindannyiunkat megöletsz! – Létezik? – erőszakoskodtam. – Egy tanács... Tudod... Olyanokból, mint mi? – Ha igen, találkoznom kell velük. Ha még nem tudnak a Nagyúrról és a dolmenkapuról, akkor itt az ideje. Talán rásózhatom valakire ezt az egész ronda ügyet, egy egész tanácsnyi valakire. Mosom kezeimet, csak a bosszúra koncentrálok, bár egy kis segítséget azért talán elfogadok. Vajon a nővérem ismerte őket? Találkozott velük? – Fogd már be!– Megint az égboltot fürkészte. – Miért nézel állandóan fölfelé? – kérdeztem nyugtalanul. Csukott szemmel megrázta a fejét. Úgy tűnt, mintha Jézushoz, Szűz Máriához, Józsefhez, és az összes szenthez imádkozna, hogy adjanak neki türelmet. Amikor újra kinyitotta a szemét, odasietett hozzám, és kitépte a naplómat a hónom alól. – Tollat. Előástam egyet a táskámból, és a kezébe nyomtam. 105

Te és én itt vagyunk, de a szél ott van mindenhol. Vigyázz, mit mondasz, ha nem akarod, hogy a szavaid visszavezessenek hozzád, írta. – Hát ez szörnyen melodramatikus. – Igyekeztem viccel elütni a dolgot, ha másért nem, akkor azért, hogy megszabaduljak a gerincemen felfelé kúszó hidegtől. – Ez az egyik első szabály, amelyet megtanulunk. – Gúnyos pillantást vetett rám. – Én már háromévesen megtanultam. Te öreg vagy. Tudnod kellene. – Nem vagyok öreg – feleltem sértődötten. – Kitől tanultad meg? – A nagymamámtól. – Tessék, ez a válasz. Engem örökbe fogadtak. Nekem senki nem mondott semmit. Egyedül kellett megtanulnom mindent, és azt hiszem, nagyon jól csinálom. Te hogyan boldogultál volna egyedül? Vállat vont. A pillantása azt üzente, hogy sokkal jobban csinálta volna, mert ő annyira okos és különleges. Ó, ifjonti önteltség! Mennyire hiányzott az enyém! – Akkor mi ez az égbolttal? – makacskodtam. Tényleg én vagyok a patkány, és baglyok köröznek a fejem felett? Lapozott a naplómban, és a rózsaszín tollal írt valamit a következő üres lapra. Az az egyetlen szó sötéten és baljósan virított ott: Vadászok. Már majdnem sikerült leküzdenem a félelmet, de most visszatért, hátba szúrt, és a szívembe hatolt. A Vadászok rettenetes, szárnyas Unseelie-k, amelyeknek egyetlen céljuk van csak: a sidhe-látók kiirtása. A lány hangosan becsukta a naplómat. Látták őket, formázta hangtalanul az ajka. Dublinban?, tátogtam vissza rettegve. Óvatosan az égre sandítottam. Bólintott. – Hogy hívnak? – Macnek – feleltem halkan. Talán azt sem akartam, hogy a szél a szárnyára kapja a nevem? – És téged? – Daninek. I-vel a végén. Milyen Mac? – Lane. – Egyelőre ez is megteszi. Milyen furcsa, amikor az ember azt érzi, még a vezetéknevét sem tudja. – Hol találhatlak meg, Mac? Elkezdtem diktálni az új mobilom számát, de gyorsan megrázta a fejét. 106

– Ilyen időkben ragaszkodunk a régi módszerekhez. Hol laksz? Megadtam neki a Barrons Könyvek és Apróságok címét. – Ott dolgozom. Jericho Barronsnek. – Figyeltem az arcát, hogy mond-e neki a név valamit. – Ő is közénk tartozik. Fura pillantást vetett rám. – Gondolod? Bólintottam, és lapoztam egyet a naplómban. Sokan vagyunk?, írtam. Nem az én feladatom, hogy válaszoljak a kérdéseidre, firkantotta oda. Valaki hamarosan felveszi veled a kapcsolatot. – Mikor? – Nem tudom, tőlük függ. – Válaszokra van szükségem, Dani. Láttam valamit. Tudja a tanács, mi folyik ebben a városban? Fényes szeme haragosan felvillant, és egyszer hevesen megrázta a fejét. Dühös pillantást vetettem rá. – Mondd meg ennek a valakinek, hogy siessen. A dolgok kezdenek rosszabbra fordulni, méghozzá rohamosan. – Újra kinyitottam a naplómat. Képes vagyok megfagyasztani őket, írtam, tudok a Nagyúrról és a Sinsar... Még mielőtt pisloghattam volna, kitépte a kezemből a naplót, és darabokra szaggatta azt a lapot. Olyan hatékonyan és gyorsan csinálta, hogy a kezem még a levegőben volt, és még mindig azt a D betűt formázta, amely alól már eltűnt a lap. Egyetlen normális ember sem tud ilyen gyorsan mozogni. Emberfeletti sebességgel reagált. Vékony, pimasz arcába bámultam. – Mi vagy te? – Ugyanaz, mint te. Az embert próbáló időkben felszínre tör a rejtett tehetség – mondta, miközben engem figyelt. – Neked is van egy képességed, meg nekem is. Napról napra egyre többet tudunk meg arról, kik voltunk, és mivé válunk újra. – Engedted, hogy utolérjelek – jegyeztem meg vádlón. Egy szempillantás alatt lehagyhatott volna. Kit csaptam be? Ez a kölyök valószínűleg kisebb épületeket is átugrik. – És? – Miért? 107

– Nem kellett volna – vonta meg a vállát –, de kíváncsi voltam. Rowena szétküldött minket a városban azzal a feladattal, hogy találjunk meg, és derítsük ki, hol laksz. Természetesen én vettelek észre először. Abból, amit mondott, úgy tűnt, mintha nagyon erős lennél. – Megvető pillantással végigmért. – Nekem nem tűnt fel. – Ki az a Rowena? – Volt egy gyanúm, de nem volt ínyemre. – Idős hölgy. Ősz hajú. Törékenynek látszik. Nem az. Pont, ahogy sejtettem: arról az idős nőről beszélt, akivel a Dublinba érkezésem első estéjén találkoztam. Magamra vontam a haragját, mert túl sokáig bámultam életem első tündérét. Később, amikor V’lane majdnem megerőszakolt a múzeumban, csak ott álldogált, és nem tett semmit, aztán meg követett, és makacsul azt állította, hogy örökbe fogadtak. – Vigyél el hozzá – követeltem. Utáltam azt a nőt, mert igaznak bizonyult állításával feldúlta az életemet. Még többet kell tudnom az igazságról. O'Connornak nevezett, és említett még egy Patrona nevű illetőt. Tudja, honnan származom? A következő kérdésre alig mertem gondolni. Egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző; olyan volt, mintha elárulnám a szüleimet és életem első huszonkét évét: Élnek rokonaim Írországban? Egy unokatestvér, egy nagybácsi, vagy merjek ilyet gondolni... Egy testvér? – Rowena dönti el, mikor találkoztok – válaszolta Dani. Amikor a homlokomat ráncolva szólásra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, hátralépett, és széttárta a karját. – Hé, ne rám légy mérges. És csak küldönc vagyok. Így is megkapom majd a magamét Rowenától, hogy egyáltalán mondtam valamit. – Hirtelen ragyogó, széles mosoly jelent meg az arcán. – De majd túlteszi magát rajta. Azt hiszi, én vagyok a legjobb. Huszonhetet vadásztam már le. Vadászott le? Mármint tündért? Mivel ölte meg őket ez az öntelt kölyök? Megfordult, hogy eliramodjon, akárha szárnya lenne, és tudtam, hogy semmi esélyem utolérni. Miért nem kaptam én is emberfeletti sebességet? Már számtalanszor hasznát vehettem volna. – Mac – szólt vissza a válla felett –, van itt még valami, amit tudnod kell, de ha elárulod Rowenának, hogy elmondtam, letagadom. 108

Közöttünk nincsenek férfiak. Soha nem is voltak. Bárki is a munkaadód, nem közülünk való. A Temple Bar negyeden keresztül indultam vissza a könyvesboltba. A nyitott ablakokon át zene szűrődött az utcára; zajos vendégek támolyogtak ki a pubok ajtaján. Amikor először jártam ezen a környéken, utánam fütyültek, amit nagyon élveztem. Az a fajta lány voltam, aki feltűnést kelt az öltözetével és a hozzáillő kiegészítőkkel. Ma este bő ruhát és sportcipőt viseltem, nem sminkeltem, a hajam pedig nedves volt az esőtől. Észrevétlenül haladtam végig a pezsgő szórakozónegyed utcáin, amiért hálát adtam az égnek. Az egyetlen tömeg, amire kíváncsi voltam, a fejemben rejtőzött: ott kavarogtak a gondolataim; tolakodtak, hogy felkeltsék a figyelmemet. Eddig csak Barronstől tudtam arról, mi vagyok, és mi folyik körülöttem. Most viszont kiderült, hogy van egy másik forrás is, amelytől információkat szerezhetek, méghozzá egy szervezett csoportosulás. Vannak más sidhe-látók, akik felveszik a harcot a tündérek ellen, és megölik őket, mint például egy bátor, szuperhőshöz méltóan gyors, tizennégy éves lány. Mostanáig úgy tekintettem Rowenára (még a nevét sem tudtam), mint egy zsémbes vénasszonyra, aki valószínűleg ismer néhány sidhelátót, és elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen egy kicsit a régi sidhetudományra. Soha nem hittem volna, hogy egy sidhe-látókból álló aktív hálózat tagja, amelynek tanácsa és szabályai vannak, és az anyák a születésük óta tanítják a gyerekeiknek, hogy mik ők. Az ősi enklávé, amelyről Barrons mesélt a temetőben, még ma is létezik! Haragudtam Rowenára, mert nem hívott meg ebbe a közösségbe a találkozásunk éjjelen, amikor megláttam életem első tündérét, és majdnem elárultam magam. Ami meg is történt volna, ha nem lép közbe. De nem hívott meg, pedig kétségbeesetten segítségre lett volna szükségem, arra, hogy valaki megtanítsa, hogyan lehet mindezt túlélni. Nem vett a szárnyai alá, hanem elkergetett, és azt mondta, menjek máshová meghalni. 109

És pontosan ez történt volna velem: meghaltam volna, ha nem akad az utamba Jericho Barrons. Irányítás nélkül, tudatlanul jártam-keltem. Biztos nem hittem volna a szememnek, amikor megpillantok egy Unseelie szörnyet, amely aztán végzett volna velem. Vagy talán az Árnyak pusztítottak volna el, ha véletlenül az elhagyott városrészbe tévedek. Csak a papírszerű maradványaimat hagyták volna meg. A Szürke Ember talán hamarabb megszabadított volna a szépségemtől, mint a szörnyű hajam, a csúnya ruháim és a gyorsan megváltozó prioritásaim. Talán a Sokszájú Szörnyeteg rám támadt volna a rengeteg szájával. Talán felhívtam volna magamra a Nagyúr figyelmét, és Barrons helyett az ő saját SZTdetektoraként végeztem volna. Felhasznált és a végén megölt volna, mint Alinát. Bárki is Barrons, ő mentett meg. Ő nyitotta fel a szemem, ő csinált belőlem fegyvert, nem pedig Rowena meg a vidám sidhe-látó kis csapata. Barrons nyers gondoskodása jobb, mint a törődés teljes hiánya. Nincsenek férfi sidhe-látók, mondta Dani. Soha nem is voltak. Nos, akkor újdonsággal szolgálhatok a számára: Barrons látja őket, ő mesélt nekem róluk, ő tanított, egymás mellett harcoltunk, és ez több, mint amit Rowena vagy bárki más tett értem. Biztos voltam benne, hogy Rowena hamarosan hívatni fog. Sidhelátókat küldött utánam, hogy a nyomomra bukkanjanak. Tudta, hogy nálam van az egyik Seelie relikvia. Amikor V’lane a múzeumban rám erőltette a halálos erotikát, Rowena látta, hogy megfenyegetem a lándzsával. Amikor végül elmenekültem onnan, Rowena utolért, és megpróbált rávenni, hogy menjek el vele valahová. Eső után köpönyeg. A múzeumban másodszor hagyott magamra: hagyta, hogy nyilvános sztriptízműsort rendezzek, hogy tüzes kancaként felkínálkozzak egy szexszel ölő tündérnek, és még a kisujját sem mozdította, hogy segítsen. Amikor tudni akartam, miért nem tett értem valamit, bármit, azt válaszolta hidegen: Ha egyvalaki fedi fel magát: egy halott. Ha ketten fedik fel magukat: két halott. Nem kockáztathatjuk meg, hogy többen is eláruljuk magunkat, különösen én nem. Ez az idős asszony fontos. Tud valamit rólam, és arról, ki vagyok. Ha értem küld, megyek. De nem adom ki magam, óvatos leszek. 110

A harmadik találkozásunkkor máshogy alakulnak majd a dolgok: neki kell igazolnia magát. Már besötétedett, mire visszaértem a könyvesboltba. Egy mellékutcán keresztül közelítettem meg a hátsó bejáratot, mindkét kezemben egyegy zseblámpát szorongatva. Észrevettem, hogy Barrons bedeszkázta a garázs betört ablakát. Nem lettem az Árnyak megszállottja, pusztán ellenőriztem, hogy fennáll-e még a status quo. Az egyik ellenségem pontosan a hátsó ajtó mellett vert tábort. A legkevesebb, amit egy jó katona megtehet: rendszeresen járőrözik, hogy lássa, van-e új fejlemény. Nem volt. A fényszórók égtek, az ablakok zárva. Megkönnyebbülten végigsimítottam a kézfejemmel a homlokomon. Amióta az Árnyak elözönlötték az üzletet, nem tudtam kiverni őket a fejemből, különösen azt a nagy, agresszív példányt, amelyik megfenyegetett Barrons szalonjában, és most nyugtalanul mozgott föl-alá a sötétség szélén. Pislogtam. Az egyik belőle kinyúló inda formázott valamit: gyanús volt, mintha egy ököl lenne egy kinyújtott emberi ujjal – tudják, melyikkel. Biztos nem tőlem tanulta, ugye? Nem akartam ezzel foglalkozni, a fejemben már nem volt számára hely. Megtelt az agyam. Csak az árnyak játéka volt, semmi több. A legfelső lépcsőfokon álltam, kezem az ajtógombon, amikor megéreztem, hogy mögöttem áll. Sötét. Üres. Végtelen, mint az éjszaka. Megfordultam. Olyan feltartóztathatatlan erő vonzott, mintha megnyílt volna mögöttem egy fekete lyuk, és éppen magába szippantott volna. A szellem mozdulatlanul állt, halálos csöndben engem figyelt. Terjedelmes, csuklyás, sötét öltözete susogott az enyhe szélben. Összeszűkült a szemem. Nem is fújt a szél. A légmozgás legkisebb jelét sem láttam a hátsó sikátorban. Egyetlen hajszálam sem lebbent. Megnyaltam az ujjam, és feltartottam. Állt a levegő, meg sem mozdult. A szellem köpenye mégis fodrozódott. 111

Nagyszerű. Ha bizonyítékot szerettem volna, hogy az engem kísértő szörnyű látomás tényleg csak látomás, hát megkaptam. Nyilván Photoshoppal vágtam össze magamnak az emlékeimből, amelyeket filmekből, gyerekkori kísértethistóriákból és könyvekből őriztem meg. A fejemben lévő médiatárban a köpenyek mindig susognak, a szellem arcát sohasem látni, mindig ívelt, halálos penge van nála egy hosszú ébenfa bot végén, mint most ennek itt. Tökéletes. Túlságosan is. Miért csinálom ezt magammal? – Nem értem – szólaltam meg. A szellem természetesen nem válaszolt. Soha nem tette, soha nem is fog. Mert a Halál nem álldogált ott velem a sikátorban örök türelemmel a megfelelő pillanatra várva, hogy kezelje a jegyem, és kivonjon a forgalomból. Az Örök Inas nem nyújtotta felém a kabátomat annak finom, noha cáfolhatatlan jeleként, hogy számomra véget ért a tánc, a bál és az este. Ha további bizonyítékokat akartam, hogy ez a közhelyekből felépített szellem nem létezik és csupán túlhajszolt fantáziám szüleménye, csak emlékeztetni kellett magamat arra, hogy Barrons, Jayne és Derek O'Bannion sem látta, amikor erre jártak. Jayne és O'Bannion nem feltétlenül perdöntő bizonyíték, de Barrons igen. Szentséges ég, az az ember még egy csókot is kiszagolt rajtam. Semmi sem kerüli el a figyelmét. – Azért vagy itt, mert megöltem Rocky O'Banniont és tizenhat emberét? Ezért látlak állandóan? Mert összegyűjtöttem és a kukába dobtam a ruháikat ahelyett, hogy elküldtem volna őket a rendőrségre vagy a családjuknak? – Épp elég pszichológiakurzust vettem fel a főiskolán ahhoz, hogy tudjam, egy tökéletesen egészséges emberi elme is megviccelheti saját magát, ráadásul az enyém nem is volt egészséges. Tele volt bosszúszomjas gondolatokkal, megbánással és gyorsan szaporodó bűnökkel. – Tudom, hogy nem azért látlak, mert a raktárban megöltem azt a sok Unseelie-t és hasba szúrtam Mallucé-t. Ezek a tettek egyáltalán nem gyötörnek. – Egy pillanat erejéig a szellemet tanulmányoztam. Mennyire kell őszintének lennem magamhoz, hogy megszabaduljak tőle? – Azért vagy itt, mert egyedül hagytam anyát Ashfordban a fájdalmával, és attól félek, hogy nélkülem soha nem lesz jobban? 112

Vagy talán a képzelet e sötét teremtménye már jóval azelőtt megszületett? Azon a meleg júliusi napon fogalmazódott meg bennem, amikor elkényeztetett petúniám süttettem a medence partján elnyúlva és vidám, gondtalan zenét hallgattam, miközben 6500 kilométerre onnan a nővérem egy piszkos dublini sikátor kövezetén nyúlt el és elvérzett? Azért történik mindez, mert hónapokon keresztül minden héten hosszú órákat beszélgettem Alinával, és soha semmit nem vettem észre a hangjában? Mert soha semmi miatt nem kaptam fel a fejem a saját kis boldog világomban, és nem vettem észre: az övében nem stimmel valami? Mert beleejtettem azt a hülye mobiltelefont a medencébe? Mert túl lusta voltam ahhoz, hogy vegyek egy újat, és ezért elszalasztottam a nővérem utolsó hívását meg az utolsó lehetőséget, hogy halljam a hangját? – Azért vagy itt, mert cserbenhagytam Alinát? Erről van szó? Azért látlak, mert bűntudatom van, hogy én maradtam életben? A szellem csuklyája alatt névtelen, ártatlan, selymes sötétség tátongott, amely feledést ígért. Vajon tudat alatt ezt kerestem? Annyira idegenné és szörnyűvé vált az életem, hogy ki akarok szállni belőle ahelyett, hogy a halálfélelemmel viaskodnék, a szerintem megérdemelt halállal, és valójában ennek az ígéretével áltatom magam? Na, ez még nekem is túl bonyolult. Egy kicsit sincsenek öngyilkos hajlamaim. Hittem a szivárványban, meg abban, hogy minden rosszban van valami jó, és ezen a világ összes szörnye és bűntudata sem fog változtatni. Akkor mi ez? Semmi más nem jutott eszembe, ami miatt rosszul érezhetném magam, és őszintén szólva nem volt kedvem továbbra is ezen törni a fejem. Csak annyira vágytam a pszichoanalízisre, mint egy felesleges gyökérkezelésre. Reggel óta nem ettem, fájt a lábam az egész napos mászkálástól, és fáradt voltam. Finom ételre, melegre, és egy jó könyvre vágytam. Nem kellene képesnek lennem arra, hogy megszabaduljak a saját démonaimtól? Oltári nagy hülyének éreztem magam, de egy próbát megért. – Tűnj el, te gonosz szörny! – mondtam, és hozzávágtam az egyik zseblámpámat. 113

Áthatolt rajta, és visszapattant a mögötte lévő téglafalról. Mire a macskaköves sikátorra esett, a Kaszás eltűnt. Azt kívántam, bárcsak hihetnék abban, hogy örökre elment.

114

10. fejezet Miért nem jött még el értem a Nagyúr? Már két hét telt el a raktárépületben történt események óta. Amikor Barrons hétfő este a szokásosnál egy órával előbb megérkezett a könyvesboltba, hangot adtam az aggodalmamnak, amely egész nap foglalkoztatott. Már megint esett az eső, és a vevők felszívódtak. Bűntudatot éreztem, mert amióta én láttam el ezt a munkakört, elég gyakran előfordult, hogy előbb zártam be, így elhatároztam, hogy ma este hétig kitartok. Addig elfoglaltam magam: feltöltöttem a polcokat, és portalanítottam. – Úgy vélem, Ms. Lane – mondta Barrons, miközben becsukta maga mögött az ajtót –, kényelmes megoldás, hogy nem velünk foglalkozik. Figyelje meg, hogy azt mondtam, velünk, ha netalántán olyan vakmerő lenne, hogy ismét egyedül készülne lecsapni rá. Soha nem hagyja, hogy elfelejtsem: ha akkor nem jön utánam a Sötét Zónába, meghaltam volna. Nem érdekelt. Annyit köszörüli rajtam a nyelvét, amennyit csak akarja. Zsarnokisága kezdett leperegni rólam. – Kényelmes? – Ez a kis szusszanásnyi idő nekem jól jött, de nem hiszem, hogy így értette. – Neki. Most valószínűleg mással van elfoglalva. Ha a tündérek világába ment, amikor eltűnt a dolmenkapun át, ott másképp telik az idő. – V’lane is ezt mondta. – Kiürítettem a kasszát, megszámoltam a bankjegyeket, kupacokba rendeztem őket, majd egy számológép segítségével elkezdtem összeadni a számokat. Az üzletben nem volt számítógép, amitől a könyvelés elég nagy nyűgnek bizonyult. Rám nézett. – Maguk ketten egész beszédesek lettek, nem, Ms. Lane? Mikor látta utoljára? Mi mást mondott még? – Ma este én kérdezek. – Egy nap majd könyvet írok azzal a címmel, hogy Hogyan diktáljunk egy diktátornak, és hogyan köntörfalazzunk egy köntörfalazóval. Az alcíme az lesz: Hogyan bánjunk Jericho Barronsszel. Felhorkant. 115

– Ha az irányítás illúziója megnyugtatja, Ms. Lane, akkor nyugodtan ragaszkodjon hozzá. – Ostoba szamár. – Ugyanolyan pillantást vetettem rá, mint ő rám. Felnevetett. Rámeredtem, aztán pislogtam, és elfordítottam a tekintetem. Az utolsó köteg bankjegyre is rácsúsztattam a gumiszalagot, a pénzt betettem egy bőrtasakba, beütöttem az utolsó tételt is, és megkaptam a mai bevétel teljes összegét. Barrons az előbb egy másodpercre nem sötét, fenyegető és hideg pillantást vetett rám, hanem sötét, fenyegető és... Forró pillantást. Sőt amikor nevetett, akkor... Nos... Nagyon szexisen nézett ki. Elfintorodtam. Nyilván elrontottam a gyomrom az ebéddel. A napi bevételt bevezettem a főkönyvbe, a bőrtasakot a mögöttem lévő széfbe zártam, majd megkerültem a pultot, és megfordítottam az ajtón lógó táblát. Bezártam az ajtót, és közben odaintettem Jayne felügyelőnek. Nem láttam értelmét, hogy úgy tegyek, mintha nem lenne ott. Reméltem, hogy átázott, fázik, és halálra unta magát. Egyáltalán nem volt szükségem rá, hogy egész nap O'Duffy halálára emlékeztessen. – Mi újság Mallucé-sal kapcsolatban? – kérdeztem. – Száz százalék, hogy meghalt? – Annyira lefoglalt, hogy a rendszeresen felbukkanó ellenségeim miatt nyugtalankodjak, hogy elfeledkeztem azokról, akiket egy ideje már nem láttam. Mallucé John Johnstone Jr. Néven született egy gazdag bankár fiaként, aztán egy cserbenhagyásos gázolás során (a tettest a biztosítótársaság megelégedésére soha nem sikerült elkapni) kényelmesen megszabadult a szüleitől, és zsenge huszonnégy éves ifjúként közel egymilliárd dolláros vagyont örökölt. Gyorsan levetette feleslegessé vált nevét, felvette az egy tagból álló Mallucé nevet, és friss élőhalottként tért vissza a társaságba. Ez nyolc-kilenc évvel ezelőtt történhetett. Azóta az egész világra kiterjedő kultuszt alapított, és rengeteg igaz hívet szerzett, akik csapatostól látogattak el a Liffey folyótól délre eső gót udvarházába, a citromsárga szemű steampunk udvartartásának helyszínére. Senki sem tudta, hogy tényleg vámpír volt-e. Barrons nem hitt benne. Egyben biztos voltam: több mint ember. Láttam, ahogy a fagyosan sápadt, magas Mallucé, akinek olyan karcsú, izmos teste van, mint egy táncosnak, keresztülhajít a szobán egy több mint kétméteres, 116

erőteljes testfelépítésű testőrt, aki az egyetlen, visszakézből kapott ütés következtében meg is halt. Még mindig nem tudtam biztosan, hogyan éltem túl azt a csapást a Sötét Zóna egyik raktárában, miután a vámpírba döftem a lándzsám. – A múlt héten gyászszertartást tartottak a birtokán – felelte Barrons. Igen! Erre vártam: hogy a követői meggyászolják! – Tehát meghalt – bátorítottam házigazdámat, hogy mondja is ki azokat a szavakat. Engem meggyőzött a hír, de azt akartam, hogy Barrons erősítse meg: eggyel kevesebb rosszfiú jár a nyomomban. Nem szólt semmit. – Ó, miért nem mondja ki? Ha gyászszertartást tartanak egy élőhalottnak, akkor többé már nem lehet „élő”, csak halott, nem igaz? Máskülönben egy hátborzongató, isten-hozott-újra-az-életben szertartást tartottak volna, nem pedig egy könnyes megemlékezést. – Már mondtam magának, Ms. Lane, soha ne higgye, hogy valami meghalt, amíg... – Igen, tudom. Amíg „el nem égeti, meg nem bökdösi a hamvait, aztán nem vár egy-két napot, hogy lássa, nem támad-e fel a hamvaiból” – fejeztem be fanyarul a mondatot, a szemem forgatva. Barrons szerint néhányukat nem lehet megölni. Erősen célzott rá, hogy a vámpírok is ebbe a kategóriába tartoznak. Ő persze biztos nem olvasta a Vámpírokról kezdőknek című könyvet. A szerzők szerint, akik az igazság felderítése érdekében állítólag több száz élőhalottal készítettek interjút (Mallucé olyan hírnévre tett szert, hogy egy egész fejezetet szenteltek neki), a vámpírokat könnyű ledöfni. Szépen meg lehet szabadulni tőlük, e világi korlátaik és problémáik vannak. – Az ügyvédje jelen volt az árverésen, Ms. Lane, és hevesen licitált több tárgyra, köztük az amulettre is. Szertefoszlottak a reményeim. – Él?! – Nem lenne bölcs dolog találgatásokba bocsátkozni. Lehet, hogy valaki más folytatja a gyűjtőszenvedélyét Mallucé nevének és képviselőinek felhasználásával. Talán maga a Nagyúr vette át az irányítást a pénzügyei és a követői felett. Nemigen lehetne feltartóztatni. 117

Ijesztő gondolat. Mindegy, milyen fanatikus követőket gyűjtött maga köré Mallucé, biztos voltam benne, hogy a Nagyúr képes megtízszerezni a számukat. Bár még csak egyszer láttam, minden arcvonása örökre belém égett. Órákon keresztül tanulmányoztam a fényképeket, amelyek róla és Alináról készültek Dublinban és környékén. Olyan embertelenül gyönyörű volt, mint egy tündér, de nem volt az. Sidhe-látó ösztöneim ugyanúgy összezavarodtak vele kapcsolatban, mint Mallucé esetében: ember... De... Mégsem egészen. Egy dologban biztos voltam: ha a karizmatikus kisugárzást mérni lehet, a nővérem volt barátja a tízes skálán tizenegyest kapna. Mallucé követőinek semmi esélyük sem lenne: térdre borulnának, és egy szempillantás alatt a lábai előtt könyörögnének. Aznap éjjel, amikor elloptam a vámpírtól az SZT-t, amelyet a Nagyúr elől rejtegetett, eleget láttam ahhoz, hogy tudjam: a követői annyira kétségbeesetten vágynak valamire, ami célt adhat az életüknek, hogy meghalni is készek érte. Az én szememben ez még nagyobb ellentmondás, mint az „ordító csend” kifejezés. Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen hülyeség. – Menjen, és vegye fel ezeket. – Barrons odadobott nekem egy csomagot. Óvatosan méregettem. A ruhák terén soha nem egyezett az ízlésünk. Bemehetünk egyazon üzletbe, ahol estig vásárolhatunk, és a nap végén még mindig nem választottam ki azt a ruhát, amelyet ő elsőre leemelt a fogasról. Barrons választása a dísztelen, sötét, erős színű és a test nagy részét szabadon hagyó darabokra esik, míg én a kiegészítőket, az élénk, valamint a pasztellszínű, sejtelmes darabokat kedvelem. Ha ő öltöztet fel, alig ismerek magamra. Mélyen legbelül még mindig apuci szivárvány- és rózsaszínű kislánya vagyok. – Hadd találgassak – szóltam fanyarul. – Fekete? Vállat vont. – Szűk? Felnevetett. Ez már másodszor fordult elő ezen az éjszakán. Barrons ritkán nevet. Összeszűkült a szemem. – Mi van magával? – kérdeztem gyanakodva. – Mire gondol, Ms. Lane? – Közelebb lépett. Túlságosan is. Megint a melleimet nézi? Éreztem a hatalmas testéből áradó forróságot és a szokásos energiát, azt a különös elektromosságot, amely mindig ott 118

lapul aranybarna bőre alatt. Ma este valahogy más volt. Önuralom a középső neve. Akkor meg miért érzem ezt a... Vadságot... Ezt az érzést, amelyet nem tudok meghatározni, de közel áll az erőszakossághoz. És volt ott még valami más is... Ha nem róla és rólam lett volna szó, azt mondtam volna, hogy sötét szeme a vágytól csukódott le félig. De ő Barrons, én pedig Mac vagyok, és egy bimbózó kapcsolatnak köztünk kábé annyi az esélye, mint az orchideáknak az Antarktiszon. – Megyek és átöltözöm – fordultam el tőle. Elkapta a karom. Visszanéztem rá. Ahogy a falilámpák megvilágították hátulról, egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy szokott. A fényben vad, brutális maszknak láttam az arcát. Egyenesen rám nézett, de messze járt. Ha egyáltalán engem látott, akkor ezt az énemet én nem ismertem. – Hová megyünk ma este, Jericho? – kérdeztem, hogy megtörjem a feszültséget. Megrázta magát, mintha álomból ébredne fel. – Jericho? Maga most viccel, Ms. Lane? Megköszörültem a torkom. – Úgy értettem, hogy Barrons, és ezt maga is tudja – feleltem mogorván. Fogalmam sem volt róla, miért szólítottam a keresztnevén. Amikor egyszer megpróbáltam magasabb szintre emelni bizarr kapcsolatunkat, jobb szó hiányában a tegeződés szintjére (mentségemre szóljon, hogy nem sokkal azelőtt megmentette az életemet, elkábított a hála, és szinte egész idő alatt eszméletlenül feküdtem), gúnyosan, kerek perec elutasította ezt a lehetőséget. – Felejtse el – mondtam mereven. – Engedje el a karom, Barrons. Húsz perc múlva kész vagyok. Pillantása a mellemre siklott. Elhúzódtam tőle. Ha nem róla és rólam lett volna szó, azt mondtam volna, hogy Barrons ma este akcióra vágyik. A korkülönbség ellenére talán szeretők voltak Fionával, s most, hogy a nő elment, kezd begerjedni. Rémisztő gondolat. Ráadásul amikor megpróbáltam elhessegetni, makacsul befészkelte magát a fejembe. Negyvenöt perccel később egy magángép fedélzetén ülve Walesbe tartottunk, és újabb betörésre készültünk. Jayne felügyelő követett 119

minket a repülőtérig, és dühösen vette észre, hogy nem jöhet velünk: nem menetrend szerinti gépre szálltunk. A ruhát illetően igazam volt: fekete és szűk. Az esőköpeny alatt, amelyet addig nem állt szándékomban levetni, amíg nem feltétlenül muszáj, szűk kezeslábast viseltem, amely annyira a testemre simult, hogy ennyi erővel akár meztelen is lehettem volna. Barrons a derekam köré erősített egy övet, rajta számtalan zsebbel és tasakkal, amelyekbe beletömte a lándzsámat, a zseblámpáimat és még egy fél tucat ketyerét, amelyeket fel sem ismertem. Az öv egy mázsát nyomott. – Egyébként mi ez az amulett? – kérdeztem, amikor visszaültem a helyemre. Tudni akartam, miért kockáztatom az életem, a testi épségem és az erényességem. Leült velem szemben. – Addig soha nem lehet tudni, mi egy tündérrelikvia, amíg a kezünkbe nem fogjuk. Még akkor is időbe telhet kitalálni, hogyan kell használni. Ez a szent tárgyakra is vonatkozik. Felvont szemöldökkel a lándzsára pillantottam. Semmi problémám nem akadt azzal, hogy rájöjjek a használatának módjára. – A legtöbben ezt pofonegyszerűnek tartanák, Ms. Lane, de nem garantálhatom, hogy egy tündér nem tudná teljesen más módon felhasználni. A történelmük vázlatos, tele van pontatlanságokkal és hazugságok tömkelegével. – Miért? – Több okból is. Először is, örömüket lelik az illúzióban. Másodszor, gyakran újraalkotják magukat, és ilyenkor mindig elvesztik az emlékeiket. – Tessék? – Elvesztik az emlékeiket? Ezt én is kipróbálhatom? Volt néhány emlékem, amelyet szerettem volna elfelejteni, és nem mindegyik a nővérem halálával kezdődött. – A tündérek sohasem természetes módon halnak meg. Néhányuk már régebb óta él, mint azt maga el tudná képzelni. A rendkívül hosszú életnek azonban van egy sajnálatos és elkerülhetetlen mellékhatása: beleőrülnek. Amikor érzik a közeledtét, a legtöbbjük azt választja, hogy iszik az üstből, amely a Seelie szent tárgyak egyike. Ettől kitörlődnek az emlékeik, és tiszta lappal kezdhetnek. A korábbi formájukból semmi sem marad, és azt hiszik, aznap születtek, hogy ittak az üstből. Van egy 120

krónikásuk, aki feljegyzi az új inkarnációk nevét, és dokumentálja a fajuk igaz történetét. – Nem őrül meg végül a krónikaíró is? – Ő is iszik az üstből, és másra száll a feladat. – Honnan tudja mindezt, Barrons? – kérdeztem homlokráncolva. – Évek óta kutatom a tündérek történetét, Ms. Lane. – Miért? – Az amulettet – tért ki a válasz elől – az Unseelie király készítette az egyik kedvelt ágyasa számára. Mivel a nő nem tündér volt, nem volt varázsereje. A király azt akarta, hogy képes legyen a saját szórakoztatására illúziókat létrehozni, ugyanúgy, ahogy a tündérek. – De az árverésen úgy vettem ki a kikiáltó szavaiból, mintha az amulett ennél többre lenne képes – tiltakoztam. Azt akartam, hogy működjön. Meg akartam szerezni azt a relikviát. – Mintha hatást gyakorolna a valóságra. Csak nézze meg, kik birtokolták előtte. Függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak voltak, mindannyian rendkívüli hatalommal bírtak. – A tündérrelikviákkal az a másik baj, hogy idővel gyakran megváltoznak, különösen ha másik varázserővel bíró tárgy közelében használják, vagy megrontják őket. Saját életre kelhetnek, és valami mássá változhatnak, mint amilyen célra eredetileg készítették őket. Vegyük például a Teleportáló Ezüstöket, amelyek először úgy hullámoztak, mint a napsütéses tenger ezüstösen csillogó felszíne. Elképzelhetetlenül gyönyörű látványt nyújtoltak azokon a megszentelt folyosókon. Tiszták voltak, fenségesek, most meg... – A szélük elfeketült – kiáltottam fel, és örültem, hogy egy csipetnyi információval én is hozzájárulhatok a beszélgetéshez –, mintha kívülről befelé tönkremennének. Éles pillantást vetett rám. – Ezt meg honnan tudja? – Láttam őket. Csak nem tudtam, mik azok. – Hol? – A Nagyúr házában. Rám meredt. – Nem ment be a házba? – kérdeztem. 121

– Egy kicsit siettem aznap, Ms. Lane. Egyenesen a raktárba mentem. Tehát a Nagyúr így közlekedik a tündérek és az emberek világa között. Ezt eddig nem tudtam. – Nem értem. – Az emberek az Ezüstök segítségével léphetnek be észrevétlenül a tündérek birodalmába. Mennyi van neki? – Nem tudom, legalább fél tucatot láttam. – Elhallgattam, majd hozzátettem: – Láttam valamit azokban a tükrökben, Barrons. – Néha ilyeneket lát az ember a rémálmaiban. Meglepett, hogy nem kérdezte meg, mi volt az. – Nyitva voltak? – Ezt meg hogy érti? – Le voltak takarva, vagy sem, Ms. Lane? Megráztam a fejem. – Látott rúnákat vagy szimbólumokat a felszínükön? – Nem, de nem is nagyon figyeltem. – Miután belenéztem az első néhányba, a többibe nem voltam hajlandó, csak annyit láttam belőlük, amennyit a perifériális látásom engedett. – Tehát azt mondja, hogy ezek a tükrök átjárók a tündérek birodalmába? Besétálhattam volna az egyiken? – Ez nem egészen ilyen egyszerű, de bizonyos körülmények között igen. Az Ezüstök az Unseelie szent tárgyak közé tartoznak. A legtöbben azt hiszik, hogy az első relikvia, amelyet a sötét király létrehozott, egyetlen tükör volt. Néhányan tudjuk, hogy valójában kiterjedt tükörhálózatról van szó, amely összeköti a különböző dimenziókat és birodalmakat. Először ennek köszönhetően tudtak mozogni a dimenziók között, még mielőtt eljutottak volna arra a szintre, hogy pusztán a gondolat segítségével tudjanak utazni. Néhányan azt állítják, hogy a sötét király személyesebb céljait szolgálták, de erről nem maradtak feljegyzések. Aztán valamikor a tündérek történelme folyamán Cruce, akiről mostanában sokat hallunk, megátkozta az Ezüstöket. Amikor várakozón néztem rá, megrázta a fejét. – Nem tudom, milyen átok volt, ahogy azt sem tudom, ki volt Cruce, vagy miért átkozta el a tükröket. Csak azt tudom, hogy utána még a tündérek sem merték betenni oda a lábukat, még akkor sem, ha rossz 122

idők jártak. Amint elkezdtek sötétülni, a Seelie királynő kitiltotta őket a tündérek világából. Nem bízott bennük. Félt attól, mivé válnak. Az utóbbi időben én is azt éreztem, hogy sötét leszek, és féltem attól, mi lesz belőlem. Akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy egyelőre milyen tiszta vagyok. De amíg el nem veszítjük, csak nagyon ritkán értékeljük azt, amink van. Leráztam magamról Barrons történetének hatását. Napfényre volt szükségem, méghozzá sürgősen. Addig egy vidámabb téma is megteszi. – Térjünk vissza az amulettre. – Dióhéjban összefoglalva, Ms. Lane, azt rebesgetik, hogy felerősíti az emberi akaratot. – Ha az ember maga elé képzeli, valósággá válik. – Valahogy így működik. – Nos, biztos működik. Látta a listát. – És azt is láttam, hogy egy-egy tulajdonos között sok idő telt el. Gyanítom, hogy csak néhány embernek van elég nagy akaratereje ahhoz, hogy működésre bírja. – Úgy érti, hogy már eleve nagy akaraterővel kell rendelkezni, és azt az amulett még tovább fokozza? – Nekem is nagy az akaraterőm, nem? – Talán. Hamarosan kiderül. – Tudja, haldoklik. – Ezt az idős férfira értettem, aki azért akarta az amulettet, hogy tovább éljen. Ha elvesszük tőle, még egy halál szárad a lelkemen, amelyet nem szándékosan követek el. – Jó neki. Nem mindig értem Barrons humorát, és néha nem is igyekszem megérteni. Ha már egyszer annyira közlékeny hangulatban volt, újabb kérdést tettem fel neki. – Kivel verekedett, amikor hívtam? – Ryodannel. – Miért? – Mert olyan embereknek beszélt rólam, akiknek nem kellett volna. – Kicsoda Ryodan? – A férfi, akivel verekedtem. Újabb kérdéssel próbálkoztam. – Maga ölte meg a felügyelőt? 123

– Ha olyan ember lennék, aki megölte O'Duffyt, akkor úgysem mondanám el. – Maga volt, vagy sem? – A válaszom mindkét esetben: nem. Nevetséges kérdéseket tud feltenni. Hallgasson a megérzéseire, Ms. Lane. Egy nap talán majd az ösztöneinek köszönheti az életét. – Azt hallottam, hogy nincsenek férfi sidhe-látók. – Hol hallotta? – Valahol. – És melyikkel kapcsolatban vannak kétségei, Ms. Lane? – Hogy érti ezt? – Abban kételkedik, hogy látom a tündéreket, vagy hogy férfi vagyok? Azt hiszem, az elsővel kapcsolatban már meggyőztem, talán a másodikkal kapcsolatban oszlassam el a kétségeit? – Az öve felé nyúlt. – Ó, kérem. – A szemem forgattam. – Maga balkezes, Barrons. – Touché, Ms. Lane – morogta. Ma éjjel nem tudtam gyanútlan áldozatunk nevét, de nem is akartam. Ha nem tudtam a nevét, nem tudtam felvenni a bűneim listájára. Egy nap talán megfeledkezem az idős walesi férfiról, akit megfosztottam az utolsó reményétől, és nem terheli majd a lelkiismeretemet. A reptéren autót béreltünk. Lágyan hullámzó dombokon hajtottunk keresztül, aztán leparkoltunk egy erdővel szegélyezett földúton. Vonakodva megváltam az esőkabátomtól, és gyalog folytattuk az utunkat. Amikor felértünk a dombtetőre és megpillantottam a helyet, amelyet ki akartunk rabolni, levegő után kapkodtam. Tudtam, hogy ez a férfi gazdag, de más tudni, és más látni. Az idős ember fejedelmi otthonát elegáns melléképületek és megvilágított kertek vették körül. Fényárban úszott; aranyozott elefántcsont városként emelkedett a sötét walesi táj fölé. Magas, kupolás bejárat foglalta el a központi helyet, innen nyílt a ház többi része, a tornyocskákban végződő szárnyak, és a teraszok. A tetőteraszon álló márványtalapzatú szobrok gyűrűjében egy gyönyörű, mozaikborítású medence kapott helyet. A három emelet magas ablakok mögött csillárok fénylettek. A szépen gondozott kert buja növényzetében megbúvó szökőkutak az egyik pazarul díszített 124

medencéből a másikba lövellték a vízsugarakat. A medencék vize úgy csillogott, mint a trópusi tenger, finom párát bocsátva a hűvös éjszakai levegőbe. Egy pillanatra azt képzeltem, hogy én vagyok az elkényeztetett királykisasszony, aki ebben a tündérvilágban napozik. Aztán gyorsan egy másik kép jelent meg előttem: a királykisasszony vásárolni indul az öregember hitelkártyájával. – Százharminckétmillió dollárt ér, Ms. Lane – közölte Barrons. – Eredetileg egy arab olajhercegnek építették, aki még a befejezése előtt meghalt. Közel 4500 négyzetméteres alapterületével nagyobb, mint a Buckingham-palota magánszárnya. Tizenhárom fürdőszobás lakosztállyal dicsekedhet, sportközponttal, négy vendégházzal, öt medencével, aranyberakásos padlóval, föld alatti garázzsal, és helikopter-leszállóhellyel. – Hány ember lakik itt? – Egy. Milyen szomorú! Itt van ez az egész, és nincs kivel megosztani. Akkor meg mi értelme? – A legmodernebb biztonsági rendszer és két tucat őr védi. Terroristatámadás esetére berendeztek egy pánikszobát. – Barrons perverz módon boldognak látszott, mintha élvezné a kihívást. – És hogyan fogunk bejutni? – kérdeztem szárazon. – Szívességet kértem valakitől. Az őrök nem jelentenek majd problémát. De ne hibázzon, Ms. Lane, még így sem lesz gyerekjáték. Hatástalanítani kell a biztonsági rendszert, és át kell verekednünk magunkat fél tucat akadályon. Gyanítom, hogy az öregember a nyakában viseli az amulettet. Lehet, hogy eltöltünk itt egy kis időt. Leereszkedtünk a dombról, és már majdnem elértük a házat, amikor kiszúrtam az első holttestet. Részben a sűrű bozót takarásában hevert. Egy pillanatig nem tudtam kivenni, mi az, aztán meg nem hittem el, amit láttam. Öklendezve elfordultam. Az egyik őr volt az. Nem egyszerűen meghalt: csúnyán megcsonkították. – Bassza meg – káromkodott Barrons, aztán megragadott, a vállára kapott, és eliramodott. Elrohant velem a ház közeléből. Csak akkor állt meg, amikor elértük az egyik félreeső vendégházat. Letett, és belökött az eresz alá az árnyékba. 125

– Ne mozduljon, amíg vissza nem jövök, Ms. Lane. – Mondja, hogy nem ezt a szívességet kérte, Barrons – mondtam halkan, óvatosan. Ha mégis, akkor végeztünk. Tudtam, hogy nem az erkölcsösség mintaképe, de hinnem kellett abban, hogy ilyen mészárlásra nem képes. – Úgy volt, hogy eszméletlenek lesznek. Ez minden. – Zord arcán megcsillant a holdfény. Amikor újra szólásra nyitottam a szám, az ajkamhoz szorította az ujját, aztán beleveszett az éjszakába. Összekuporodtam a vendégház árnyékában, és egy kisebb örökkévalóság telt el, mire Barrons visszatért. Az órám szerint viszont csak tíz perc. A hangja megelőzte. – Bárki tette is, már elment, Ms. Lane. – Barrons bukkant fel előttem, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. Csak egy dolgot utálok jobban a sötétségnél: egyedül lenni benne. Korábban nem így volt, de már ez a helyzet, és egyre rosszabb. – Az őrök órák óta halottak. A biztonsági rendszert hatástalanították, a ház ajtaja tárva-nyitva áll. Jöjjön. Egyenesen a főbejárat felé vettük az irányt, nem fáradtunk azzal, hogy lopakodjunk. Még négy holttest mellett haladtunk el. A nyitott ajtókon keresztül egy hatalmas, kerek alaprajzú, pazar előcsarnokot pillantottam meg. Két oldalról elegáns lépcsősor ívelt felfelé; az ablakkal ellátott kupolás mennyezetről szikrázó csillár lógott a lépcsőfeljáró fölé. Egyenesen előre bámultam. Az egykor fényes, gyöngyszínű márványpadlót most karmazsinvörös foltok csúfították: testek hevertek rajta elszórva, férfiak, nők vegyesen. Az elkövetők nem kímélték a személyzetet. – Érzékeli az amulettet, Ms. Lane? Érez valamit? Lehunytam a szemem, hogy ne lássam a mészárlás nyomait, és óvatosan, nagyon óvatosan kiterjesztettem sidhe-látó érzékeimet. Többé már nem jóindulatú adottságként tekintettem arra, hogy képes vagyok érzékelni az SZT-ket. Tegnap este a végére értem egy újabb, a paranormális eseményekről szóló könyvnek (Érzékszerveken túli érzékelés: Tény vagy fikció?), és képtelen voltam elaludni. Ott feküdtem, és azon gondolkodtam, mi vagyok, mit jelent ez, vajon honnan származik a képességem, és miért nem rendelkezik vele 126

mindenki. Azon tűnődtem, miben vagyok én más, és miben volt más Alina. A szerzők azt állították, hogy az érzékszerveken túli érzékelésre képes emberek az agyuk azon részét használják, amelyet más emberek nem. Azon töprengtem, vajon igaz-e, és mivel halálra untam magam (késő éjjel minden országban vacak műsorok mennek a tévében), a lándzsámat tapogattam, és körülnéztem a saját koponyámban. Nem volt nehéz megtalálni benne azt a zugot, amelyik más volt, és most, hogy már tudtam róla, nehéz volt elhinnem, hogy huszonkét éven keresztül rejtve maradt előttem. A fejemben volt egy hely, amely olyan idősnek tűnt, mint a Föld, és mindig éberen figyelt. Amikor erre összpontosítottam, forrón lüktetett, mintha parázslott volna az agyam. Kíváncsian eljátszottam vele egy kicsit. Lángra tudtam lobbantani, kiterjesztettem, a koponyámon is túlra. A tűzhöz hasonlóan nem ismert erkölcsöt, nem értette ezt a szót. A föld, a tűz, a levegő, a víz: az, ami. Erő. A legjobb esetben pártatlan. A legrosszabb esetben pusztító hatású. Én alakítom. Ellenőrzöm. Vagy nem. A tűz se nem jó, se nem rossz. Csak éget. Most egy kő ugrált a mély, sötét, nyugodt tenger felszínén, amelyet továbbra is nyugodtnak akartam látni. Semmi sem zavarja meg. Kinyitottam a szemem. – Ha itt van, akkor sem érzem. – Lehet, hogy itt van valahol a házban, csak nincs elég közel hozzá? Vállat vontam. – Nem tudom, Barrons – feleltem szomorúan. – Nagy ez a birtok. Hány szobája van? Milyen vastagok a falak? – Százkilenc, és nagyon. – Megrándult egy izom az állkapcsán. – Tudnom kell, hogy itt van-e még, Ms. Lane. – Mennyi az esélye? – Furcsább dolgok is megtörténtek már. A mészárlás talán egy balul sikerült rablási kísérlet eredménye. Határozottan dühöngés következményének látszott. Féktelen, nem emberi düh jelének. Elmondtam neki az igazat, bár tudtam, hogy ezzel megpecsételem a sorsom. A legkevésbé sem akartam átlépni azokon az ajtókon. 127

– Mallucé kövét sem érzékeltem addig, amíg nem kerültem egy helyiségbe vele. A lándzsát csak akkor érzékeltem, amikor alatta álltam, és az amulettről is csak akkor szereztem tudomást, amikor már a bunker belsejében jártunk. – Becsuktam a szemem. – Sajnálom, Ms. Lane, de... – Tudom. Azt akarja, hogy kutassam át a házat – fejeztem be helyette. Kinyitottam a szemem, és felszegtem a fejem. Ha egy hangyányi esélye is van annak, hogy az amulett még itt van a házban, körül kell néznünk. És én még azt hittem, hogy a temető rossz. Azok a testek legalább nem úsztak vérben, hanem bebalzsamozták és rendesen eltemették őket. Barrons elviselhetőbbé tette a helyzetet: ő ment előre, lepedővel vagy takaróval lefedte a testeket, és ahol nem tudta, a bútorok mögé rejtette őket. Csak azután jött ki és küldött be egyedül, hogy „biztosította” a szobát. Szerinte így jobban tudok összpontosítani. Értékeltem, amit tett, de már így is túl sokat láttam, és őszintén megmondom, nehéz volt nem benézni egy-egy szófa vagy szék mögé, ahol a fedetlen holttestek lapultak. Ugyanolyan rémisztő hatást tettek rám, mint a pergamenszerű maradványok, amelyeket az Árnyak hagynak hátra. Olyan volt, mintha az énem egy teljesen irracionális része azt hitte volna, hogy ha elég sokáig, elég erősen nézem őket, és átadom magam a rémületnek, akkor talán megtudok valamit, ami segíthet, nehogy én is ugyanerre a sorsra jussak. – Nem látszik rajtuk, hogy védekeztek volna – jegyeztem meg, amikor kijöttem egy másik szobából. Barrons néhány ajtóval lejjebb a falat támasztotta; karját összefonta a mellkasán. Összevérezte magát, ahogy a testekkel foglalkozott. Nem a kezét szennyező foltokra vagy a sötét, nedves pacákra koncentráltam a ruháján, hanem az arcára. A szeme erősen fénylett. Házigazdám keményebbnek, nagyobbnak, energikusabbnak tűnt, mint valaha. Éreztem rajta a vér fémes szagát. Amikor egymásba fonódott a pillantásunk, összerándultam. Ha ez egy ember szeme, akkor én tündér vagyok. Feneketlen, koromfekete mélységet láttam; a fényes obszidiánfelületről sok apró Mac tükröződött vissza. Pillantása lejjebb 128

siklott, végig a testhez simuló ruhámon, majd lassan felfelé vándorolt a tekintete. – Eszméletlenek voltak, amikor lemészárolták őket – mondta végül. – Akkor miért ölték meg őket? – Úgy tűnik, a gyilkolás puszta öröméért, Ms. Lane. – Miféle szörnyeteg tesz ilyet? – Mindenféle, Ms. Lane. Mindenféle. Folytattuk a keresést. Már egyáltalán nem találtam lenyűgözőnek a házat. Átsiettem egy galérián, amelynek láttán bármelyik nagyvárosi múzeum kurátora elsápadt volna az irigységtől, de nem éreztem mást, csak annak az embernek a keserűségét, akit az éltetett, hogy megszerezze e látványos gyűjteményt, felakassza az ablaktalan, páncélteremszerű helyiségben, ahol egyedül csak ő láthatta. Ahogy végigmentem a tömör aranyból készült padlón, csak a vérfoltokat láttam rajta. Barrons az ágyában talált rá az öregemberre, aki több mint egymilliárd dollárt fizetett egy amulettért, és nem tudta, hogy ezzel nemcsak nem odázta el a halálát, de ráadásul obszcén módon magas összeget adott ki azért, hogy meggyorsítsa. Olyan erővel tépték le az amulettet a nyakából, hogy félig leszakították a fejét. A feltépett bőrén látszódtak a lánc nyomai. Ennyit a hosszú életről. Megpróbálta kicselezni a halált, de csak annyit ért el vele, hogy siettette. A keresés nem vezetett eredményre. Bármi volt is itt egykor – az amulett, vagy talán más SZT-k –, eltűnt. Valaki megelőzött bennünket. Az Unseelie relikvia kikerült valahova a nagyvilágba, felerősíti az új tulajdonosa akaratát, mi meg újra ott voltunk, ahonnan elindultunk. Tényleg nagyon akartam azt az amulettet. Ha képes befolyásolni a valóságot, és rájöhetnék, hogyan kell használni... Nos, a lehetőségek végtelen sora nyílna meg előttem. Az a legkevesebb, hogy megvédene, és a legjobb esetben segítene bosszút állnom Alináért. – Végeztünk, Barrons? – kérdeztem, amikor elindultunk lefelé a hátsó lépcsőn. Hirtelen úgy éreztem, nem tudok elég gyorsan kiszabadulni ebből a márványmauzóleumból. – Ott van még az alagsor, Ms. Lane. Az utolsó lépcsősor alján befordultunk, és elindultunk az ajtók felé, amelyek abban a pillanatban kinyíltak. 129

Hirtelen már nem a házban voltam, hanem egy fehér homokos tengerparton találtam magam. Meleg sós szellő játszott a hajammal. Sütött a nap. Alabástromszínű madarak repültek alacsonyan a lazúrkék hullámok felett. És nem volt rajtam ruha.

130

11. fejezet – V'lane! – vicsorogtam. Meztelen voltam, ami azt jelentette: V'lane a közelben van. – Itt az ideje, hogy együtt töltsünk egy órát – hallottam egy hangot. – Vigyél vissza, most rögtön! Barronsnek szüksége van rám! – Hogyan tudta az egyik valóságot ilyen egyszerűen felcserélni a másikra? Engem vitt el valahová, vagy világot váltottunk? Épp most „teleportált"? De nem is láttam, nem éreztem, hogy megérintett volna; semmit sem vettem észre! – Úgy szólt a megállapodásunk, hogy az időpontot én választom. Megszegnéd a szavad? Én is megszegjem a rám vonatkozó részt? Megteheti? Visszaforgathatja az időt, és újra az Árnyaktól hemzsegő könyvesboltban találhatom magam, ahol az ellenségem előtt kucorgok egy szinte üres gyufásdobozzal a kezemben? Vagy úgy gondolta, hogy visszaengedi őket most, és amikor hazaérek Walesből, újra meg kell tisztítanom tőlük az épületet, csak most a segítsége nélkül? Egyik lehetőség sem vonzott. – Nem én szegem meg, hanem te. Add vissza a ruháimat! – Ruhákról nem esett szó a megállapodásunkban. Most egyenlők vagyunk, te és én – dorombolta mögöttem. Haragosan, vérszomjasan megpördültem. Ő is meztelen volt. Barrons, az alagsori ajtók, a mögöttük leselkedő veszélyek – semmi sem számított. Az sem, hogyan kerültem ide. Itt voltam. Elgyengült térddel lerogytam a homokba. Én el akartam fordítani a tekintetem, de a szemem nem engedelmeskedett. A központi idegrendszerem most mást szolgált, és nem érdekelte, hogy én mit akarok. Akarat? Mi az akarat? Dokumentumok, amelyeket arra az esetre írunk, ha meghalnánk. A jelenlegi helyzetemhez semmi köze. Nem kellett mást tennem, mint az előttem álló Maestróra bízni a testem, aki úgy játszik rajta, ahogy senki más; simogatása elképzelhetetlen crescendo; olyan húrokat penget, amelyeket korábban még senki, és többé nem is fog. Egy meztelen tündérherceg láttán minden más férfi örökre háttérbe 131

szorul. Felém lépett. Megremegtem. Meg fog érinteni. Istenem, meg fog érinteni. Sokszor találkoztam V'lane-nel, és a naplómban újra meg újra megpróbáltam leírni a külsejét. Olyan szavakat használtam, mint rémisztően gyönyörű, istenszerű, emberfeletti szexualitás, halálos erotika. Halálosnak neveztem. Ellenállhatatlannak. Elátkoztam. Vágyódtam utána. Fénylő mennyországhoz hasonlítottam a szemét. A pokol kapuihoz. Értelmetlen firkálással töltöttem meg a lapokat, ellentétes szavakat csoportosítottam oszlopokban: angyali, démoni; teremtő, pusztító; tűz, jég; szex, halál. Hogy ezt az utolsó kettőt miért tartottam egymás ellentétének, azt nem tudom, kivéve talán, hogy a szex az élet ünneplése és az a folyamat, amelynek során új életet hozunk létre. Felsoroltam a színeket: borostyánsárga, a bronz, az arany és a réz minden árnyalata. Felidéztem az olajokat, a fűszereket, gyerekkorom illatait, az álmaimban érzett illatokat. Terjedelmes, lexikonszerű bejegyzésekben próbáltam megfogalmazni, milyen nagy hatással van az érzékszervekre V'lane, a tündérek hercege. Minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Olyan gyönyörű, hogy lelkem egy része zokog. Nem értem azokat a könnyeket. Nem olyanok, amilyeneket Alináért ejtek. Nem vízből és sóból állnak, hanem azt hiszem, vérből. – Hagyd. Abba – szűrtem a szavakat a fogam között. – Nem csinálok semmit. – Megállt mellettem a homokban, és fölém tornyosult. Karnyújtásnyi távolságra voltak tőlem azok a tökéletes, hihetetlen testrészei, amelyeket magamban akartam érezni, hogy csillapítsák szörnyű, embertelen vágyam. Ökölbe szorítottam a kezem. Soha nem nyúlok felé. Egy tündér felé nem. Soha. – Hazudsz. Felnevetett, mire lehunytam a szemem. Remegve lefeküdtem a puha fehér homokba. A finom homokszemcsék úgy simogattak, mint egy szerető; a mellbimbóimat becézgető szellő olyan volt, mint egy forró nyelv. Azon imádkoztam, hogy az óceán hullámai ne kezdjenek el nyalogatni. Darabokra hullanék? Vajon felbomlana a sejtjeimet összetartó kohézió, amely az emberi mivoltomat adja? Felkapna a 132

szeszélyes tündérszél, mint a porszemeket, és szétszóródnék az univerzum távoli pontjaira? Hasra fordultam, mellbimbóm a homokba simult. Ahogy megfordultam, a combom hozzáélt Vénusz– dombom puha, fájó húsához. Óriási orgazmust éltem át. – Te szemét... utállak... – sziszegtem. Ismét álltam. A testhez simuló kezeslábast viseltem, a lándzsa a kezemben. A testem hideg volt, távoli, egy csöppnyi szenvedély sem lángolt benne, mint akár még egy pillanattal ezelőtt. Ura voltam az akaratomnak. Habozás nélkül felé vetődtem. Eltűnt. – Csak emlékeztetni akartalak arra, miben lehetne részünk, MacKayla – szólt mögöttem. – Rendkívüli, nem? Illik egy rendkívüli nőhöz. Tudtam, hogy megint el fog tűnni, de nem tehettem róla: megpördültem, és újra felé vetődtem. – Melyik részét nem érted annak, hogy „nem"? A „nem" nem azt jelenti, hogy talán. Nem játszadozom. A „nem" soha, de soha nem jelent igent. – Engedd meg, hogy kifejezzem a bocsánatomat. – Ismét előttem állt. Köpenyének színét nem tudtam volna meghatározni, még sohasem láttam ilyet. Egy pillangó szárnyát juttatta eszembe, amelyet ezernyi nap világít meg a színe játszó égbolt előterében. Az egykor olvasztott borostyán színű szeme ugyanilyen érdekes árnyalatban szikrázott. Ennél idegenebbül nem is festhetett volna. – Semmit sem engedek meg. Az órád lejárt. Te szegted meg a megállapodásunkat. Azt ígérted, hogy semmi szex. Megszegted az ígéretedet. Egy hosszú pillanatig csak bámult rám, aztán a szeme újra borostyánsárgán csillogott, és a barna bőrű tündérherceg állt előttem. – Kérlek. – Abból, ahogy kimondta, tudtam, hogy a tündérek nyelvében nincs ilyen szó. A Tuatha Dé számára nincs különbség az alkotás és a pusztítás között. Csak állandóság van és változás, mondta egyszer Barrons. Ezek az emberfeletti lények azt sem tudják, mi a bocsánatkérés. Az óceán 133

talán bocsánatot kérne azért, mert elnyel valakit és megtölti a tüdejét vízzel? Miattam használta ezt a szót. Talán a kedvemért tanulta meg. Esdekelve mondta ki. Meginogtam, ahogy tervezte. – Kérlek – ismételte meg. – Hallgass meg, MacKayla. Újra hibáztam. Igyekszem megérteni titeket, a vágyaitokat. – Ha ember lett volna, azt mondanám, zavarban volt. – Korábban még sohasem utasítottak vissza. Nem jól viselem. – Esélyt sem adsz nekik, hogy visszautasítsanak. Megerőszakolod őket! – Ez nem igaz. Nyolcvankétezer éve nem használtam a Sidhba-jaiX olyan nőn, aki vonakodott volna. Rámeredtem. Nyolcvankétezer éves? – Látom, felkeltettem a kíváncsiságodat. Az jó. Én is kíváncsi vagyok rád. Gyere. Csatlakozz hozzám. Beszélgessünk magunkról. – Hátralépett, majd intett a kezével. Két nyugágy és egy fűzfából font asztal jelent meg közöttünk. Rajta egy tálca, egy kancsó édes tea, és két, jéggel töltött pohár. A hozzám közelebb álló szék mellett a kedvenc napolajom lapult néhány vastag, pasztellszínű törülköző társaságában a homokban. Csodásan csíkozott selyemlepedők szálltak felénk a semmiből, még egyszer megdagadtak a szélben, majd a székekre hullottak. Sós levegő simogatta a bőröm. Lenéztem. Az overall eltűnt, ahogy a lándzsám is. Szexis rózsaszín bikinit viseltem; a derekamat körülölelő aranyláncot két gyémánt és egy rubin díszítette. Csak pislogtam. Márkás napszemüveg jelent meg az orromon. – Hagyd abba – sziszegtem. – Csak szeretném kitalálni, mire vágysz. – Ne tedd! Ez sértő. – Töltsünk el együtt egy órát a napon, MacKayla. Nem nyúlok hozzád. Nem foglak... ahogy te mondtad... felizgatni. Csak beszélgetünk, és a legközelebbi találkozásunkkor már nem fogom elkövetni ugyanazokat a hibákat. – A múltkor is ezt mondtad. 134

– Most új hibákat követtem el. De ezeket sem fogom még egyszer. Megráztam a fejem. – Hol a lándzsám? – Visszakapod, amikor elmész. – Valóban? – Miért adna vissza egy tündérölő relikviát, amelyet a népe készített, amikor tudja, hogy még több tündért ölnék meg vele? – Tekintsd a jóakaratunk jelének, MacKayla. – Jót akaratunk? – A királynőé és az enyém. – Barronsnek szüksége van rám – mondtam újra. – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy előbb vessek véget ennek az órának, mert úgy érzed, hogy megszegtem a megállapodásunkat, akkor nem Walesbe viszlek vissza, és továbbra sem leszel Barrons hasznára. Maradj itt, vagy menj el, de vele nem leszel. És MacKayla, azt hiszem, ez a te Barronsed megmondta, hogy senkire sincs szüksége. Ebben nagyon igaza volt. Kíváncsi voltam, honnan ismeri Barronst. Megkérdeztem tőle. Ugyanattól a mestertől tanulhatták a mellébeszélés művészetét, mert csak ennyit mondott: – Dublinban megállás nélkül szakad az eső. Nézd. Egy kis négyszögletű ablak nyílt a levegőben, mintha félresöpörte volna onnan az eget és a pálmákat. Ezen keresztül megpillantottam a könyvesboltot és a sötét, nedves utcákat. Ott egyedül lennék. – Ott most esik az eső. Visszavigyelek, MacKayla? Ahogy szemügyre vettem az apró könyvesboltot, a két oldalán húzódó sötét sikátorokat, és az utca túloldalán a lámpa alatt üldögélő Jayne felügyelőt, megborzongtam. Ott lejjebb vajon a privát Kaszásom halvány körvonalait láttam? Elegem volt már az esőből, a sötétségből és a lépten– nyomon felbukkanó ellenségeimből. Isteni volt, ahogy a nap a bőrömet cirógatta. Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés. Az én világom hónapok óta esős és borongós. Elfordítottam a tekintetem a lehangoló képekről, és felnéztem az égre. A naptól mindig erősnek érzem magam, egészségesnek, mintha vitaminokkal töltene fel; a sugarai táplálják a lelkem. – Ez valóságos? – intettem a fejemmel a nap felé. – Annyira, amennyire a te napod. – Az ablak becsukódott. – Ez az én napom? 135

Megrázta a fejét. – A tündérek világában vagyunk? Bólintott. Amióta akaratlanul idekerültem, most először vettem szemügyre a környezetemet. A selymes homok fehéren ragyogott a csupasz lábam alatt, az azúrkék óceán vize olyan tiszta volt, hogy láttam benne a szivárványszínű koralltelepeket meg a köztük úszkáló apró arany– és rózsaszínű halakat. Az egyik hullám hátán egy hableány táncolt, majd eltűnt a mélyben. A megemelkedő vízszint homokot sodort a partra a csillogó, ezüstösen habzó hullámok hátán. Pálmafák susogtak a szélben, buja skarlátvörös virágaik lehullottak a homokba. Ritka fűszerek, egzotikus virágok és sós vízpermet illata érződött a levegőben. Már a nyelvem hegyén volt, hogy Olyan gyönyörű itt, de nem mondtam neki. Nem fogom megdicsérni a világát. Az ő világa felforgatja az enyémet. Csak az én világomnak van helye ezen a bolygón, az övének nincs. És mégis... a nap mindig kábítószerként hatott rám. És ha V'lane tisztességesen játszana – úgy értem, ha nem próbálna meg ismét megerőszakolni -, talán megtudhatnék tőle egy– két dolgot. – Ha hozzám érsz, vagy bármilyen módon megpróbálod befolyásolni az akaratomat, végeztünk. Világos? – A kívánságod számomra parancs. – Ajkai győzedelmes mosolyra húzódtak. Levettem a napszemüveget, és egy pillanatra a napba néztem. Reméltem, hogy kiégeti azt a pusztítóan gyönyörű mosolyt a retinámból és az emlékeimből. Fogalmam sem volt róla, kicsoda vagy micsoda valójában V'lane, de azt tudtam, hogy tündér, és rettentően erős. Nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy kifaggassam, és úgy tűnt, nincs ellenére. Ebben a csatában nyilvánvaló, hogy a tudás jelenti a hatalmat; az információ segíthet életben maradni. Barrons is azért uralta a világát, mert sokat tudott. Lehet, hogy V'lane hazudni fog. Talán néhány dologban mégsem. Egyre jobban szét tudtam válogatni, amit hallottam; egyre jobban észrevettem az igazságot a hazug szavak között, és fordítva. – Tényleg nyolcvankétezer éves vagy? – Még annál is öregebb vagyok. Csak akkor öltöttem utoljára álcát, 136

hogy elcsábítsak egy asszonyt. Ülj le, és beszélgessünk. Egy pillanatnyi habozás után mereven leültem a nyugágy szélére. – Engedd el magad, MacKayla. Élvezd a napsütést. Lehet, hogy egy darabig nem lesz részed benne. Kíváncsi voltam, hogyan értette ezt. Időjósnak képzeli magát? Befolyásolni tudja az időjárást, és esőt fakaszt? Józan eszem ellenére kinyújtottam a lábam, és hátradőltem. A zafírszínű tengert bámultam; figyeltem, ahogy a kecses, alabástromszínű madarak lecsapnak a halakra. – Szóval, hány éves vagy? – Senki sem tudja. Száznegyvenkétezer éve élek ebben az inkarnációban. Tudod, mik azok? – Isztok az üstből. Bólintott. Azon töprengtem, mennyi ideig tart megőrülni. Rövid huszonkét évem határozottan próba elé állít. Úgy tűnik, hogy a felejtés megnyugvást hozhat. Elgondolkodtam azon, milyen következményekkel járhat az emlékek kitörlődése, és rájöttem, miért halogathatják a tündérek. Ha ötvenezer vagy százezer évig élnek, figyelnek, tanulnak, kapcsolatokat építenek, akkor ellenségeket szereznek, és attól a pillanattól kezdve, hogy kitörlődnek az emlékeik, már nem fogják tudni, kik azok. Azok viszont tudni fogják, kik ők. Kíváncsi voltam, előfordult– e már, hogy a tündérek arra kényszerítették egy társukat, hogy igyon az üstből, mert meg akarták menteni az örökkévaló őrülettől. Vagy talán más, aljas szándék vezette őket. V'lane pontosan tudta, hol voltam, és mit csináltam. Szerettem volna tudni, vajon őt terheli– e a felelősség a walesi férfi birtokán elkövetett mészárlásért. – Te loptad el az amulettet? Felnevetett. – Tehát ezt kerestétek. Kíváncsi voltam, mi után kutattok. Felerősíti az akaratot, MacKayla. – Mi akarsz ezzel mondani? – Számomra haszontalan. Az én akaratomat nem kell felerősíteni. Az 137

én akaratom világokat formál. Az amulett olyasvalaki számára készült, mint te, akinek nincs említésre méltó akarata. – Csak azért, mert nem tudjuk a gondolatainkkal manipulálni a valóságot, nem mondhatod, hogy nincs akaratunk. Talán mi is alakítjuk a valóságot, csak más mértékben, és te ezt nem látod. – Talán. A királynő is valami ilyesmire gyanakszik. – Tényleg? – Ezért küldött a segítségedre. Hogy aztán te is segíthess nekünk, és együtt biztosíthatnánk mindkét faj fennmaradását. Megtudtál valamit a Sinsar Dubh-ról? Elgondolkodtam egy pillanatra. Elmondjam neki? Mit mondjak el? Talán felhasználhatnám ezt az információt, hogy én is megtudjak valamit. – Igen. A pálmafák nem hajladoztak, a hullámok megfagytak, a madarak félig a víz alá bukva megdermedtek. A napsütés ellenére megborzongtam. – Lennél szíves újra elindítani a világot? – Rettenetesen hideg volt. Aztán megint elindult minden. – Mit tudtál meg? – Ismerted a nővéremet? – Nem. – Az meg hogy lehet? Rólam is tudtál. – Rólad azért tudtunk, mert figyeltük Barronst. Azóta tudomást szereztünk a nővéredről is, aki viszont nem ismerte Barronst. Az útjaik soha nem keresztezték egymást, így a miénk sem. Most pedig mesélj a Sinsar Dubh-ról. – Miért figyeltétek Barronst? – Mert őt szemmel kell tartani. A könyv, MacKayla. Még nem végeztem. A könyv fontos információ, biztos többet is megér. – Ismered a Nagyurat? – Kit? – Most viccelsz, ugye? – Nem. Ki az a Nagyúr? – Ő hozza át az Unseelie-ket. Ő a vezetőjük. 138

V'lane éppolyan döbbentnek tűnt, amilyennek én éreztem magam. Barrons és ő sok mindent tudnak, mégis vannak lényeges információk, amelyekről fogalmuk sincs. Bizonyos tekintetben nagyon okosak, más tekintetben viszont tudatlanok. – Tündér? – kérdezte. – Nem. Hitetlenkedve nézett rám. – Az meg hogy lehet? A tündérek nem követnének egy embert! Nem állítottam, hogy ember. Annál több. De bosszantott, milyen gúnyosan mondta ki V'lane az „ember" szót (mintha ennél alacsonyabb rendű életforma nem is létezne), így aztán nem vettem a fáradságot, hogy kijavítsam. – Neked kellene mindent tudnod. –Mindenható vagyok, nem mindentudó. Gyakran elvakít bennünket mindaz, amit látunk. – Ez abszurdum. Hogyan vakíthat el az, amit látsz? – Tegyük fel, hogy magad körül mindennek látod az atomfelépítését, a múltat, a jelent és a jövő egy részét, és ebben élsz. Tegyük fel, hogy tisztában vagy a végtelen dimenziókkal. Képzeld el, hogy képes vagy megérteni a végtelent. Az emberi fajnak csak egy kis része jutott el erre a szintre. Tegyük fel, hogy látod minden egyes apró tetted lehetséges következményeit, onnantól kezdve, hogy levegőt veszel, minden valóságban, de végső formában nem tudod összerakni őket, mert minden élőlény állandó mozgásban van. Csak a halálban találhatjuk meg az állandóságot, de még az sem abszolút. Az is elég nehéz, hogy a saját rövidlátó emberi mivoltomban működjek. – Tehát dióhéjban azt akarod mondani – összegeztem – , hogy hiába vagy felsőbbrendű és hatalmas, egy cseppet sem vagy okosabb nálunk. Sőt talán még annyit sem tudsz. A szívdobbanásnyi csönd hosszúra nyúlt, majd V'lane hidegen elmosolyodott. – Gúnyolódj csak, ha akarsz, MacKayla. Majd ott ülök a halálos ágyadon és megkérdezem, hogy nem szeretnél-e a helyemben lenni. És hol található ez az ostoba ember, aki azt képzeli magáról, hogy bárminek is az ura lehet? 139

– A La Ruhe 1247 mögötti raktárépületben. Van ott egy hatalmas dolmenkapu. Azon hozza át az Unseelie-ket. Nem döntenéd össze a kedvemért? – A kívánságod számomra parancs. – Azzal eltűnt. Az üres nyugágyra meredtem. Tényleg elment, hogy lerombolja a portált, amelyen át az Unseelie– k elözönlik a világunkat? A Nagyurat is megöli? Ilyen prózaian teljesedik be a bosszúm? És én még csak nem is láthatom? Azt nem akartam. – V'lane! – kiáltottam. Nem válaszolt. Elment. Megölöm, ha nélkülem öli meg a nővérem gyilkosát. Dublinba érkezésem első éjjelén elkaptam egy sötét lázat, amely azóta egy kicsit átalakult: vérszomj lett belőle. Vért akartam látni. Vért akartam ontani. A barbár Mac még nem hallatta a hangját, nem beszélt az én nyelvem segítségével, de a nyelvünk közös, és a lényeges kérdésekben megegyezünk. Együtt fogjuk megölni a nővérem gyilkosát. – Junior? – Nem számítottam rá, hogy még egyszer hallom ezt a halk, éneklő hangot. Megborzongtam. Jobbról jött. A hullámokba bámultam. Nem fogok odanézni. A tündérek világában vagyok, itt semmiben sem lehet hinni. – Junior, gyere már, itt vagyok – csalogatott nevetve a nővérem. Szinte kétrét görnyedtem a fájdalomtól. Alina nevetése is pont ilyen édes és tiszta volt; végtelen nyár meg napfény áradt belőle, és annak a tudata, hogy szerencsés csillagzat alatt született. Hallottam, ahogy egy röplabda a pálmafának csapódik. – Bébi Mac, gyere játszani. Tökéletes ez a nap. Hoztam sört. És te hoztál zöldcitromot a bárból? Az én nevem MacKayla Evelina Lane, az övé Alina MacKenna Lane. Két szempontból is junior voltam. Néha Bébi Macnek hívott. Szombatonként lime-ot szoktam lopni a Brickyardból; olcsó megoldás, tudom. Soha nem akartam felnőni. Könnyek égették a szemem. Mohón nyeltem a levegőt, és kényszerítettem magam, hogy lélegezzek. Ökölbe szorítottam a kezem, és megráztam a fejem. A tengert bámultam. Alina nincs itt. Nem hallom a labda puffanását a homokban. Nem érezem a Beautiful nevű parfüm illatát a levegőben. – Tökéletes a homok, Junior. Olyan, mint a por. Gyere már! Tommy 140

is itt lesz – incselkedett. Évek óta odavoltam Tommyért. Az egyik legjobb barátnőmmel járt, ezért úgy tettem, mintha ki nem állhatnám, de Alina tudta az igazat. Ne nézz oda. Ne nézz oda. Vannak szellemek, és vannak, amik még a szellemeknél is rosszabbak. Odanéztem. A röplabdaháló mögött a nővérem állt az enyhe trópusi szélben. Mosolygott, és arra várt, hogy játsszunk. Kedvenc neonzöld bikinijét viselte; szőke haját lófarokba fogta. Kifakult Ron Jüan baseballsapkáját két éve, a tavaszi szünetben vette Key Westen. Kibőgtem magam. Alina megdöbbent. – Mac, édesem, mi a baj? – Leejtette a labdát, átbújt a háló alatt, és odasietett hozzám. – Mi az? Bántott valaki? Majd jól petúnián rúgom őket. Mondd meg, ki volt az. Mit csináltak? Könnyeim zokogásba fulladtak. Meredten néztem a nővéremre, és beleremegtem a fájdalomba. Alina térdre rogyott mellettem a homokba. – Mac, kikészítesz. Beszélj hozzám. Mi a baj? – Átölelt, én meg a nyakába borulva sírtam. Elvesztem a barackos sampon, a Beautiful parfüm, a Hawaiian Tropic napolaj és a rágó illatfelhőjében. Alina mindig rágózott a strandon, hogy anya ne érezze meg rajta a sör szagát. Éreztem selymes bőrének melegét. Megérintettem. A hajába temettem az ujjaimat, és zokogtam. Hiányzott a haja. Hiányzott az én hajam. Hiányzott a nővérem. Hiányzott a régi énem. – Mondd meg, ki tette ezt veled. – És velem együtt sírt. Soha nem bírtuk nézni a másik szomorúságát, a végén mindig együtt itattuk az egereket. Aztán szövetséget kötöttünk, hogy mindig kiállunk egymás mellett, és örökké vigyázunk egymásra. Már tudom, hogy az első szövetséget akkor kötöttük, amikor ő hároméves volt, én meg egy, és magunkra hagytak minket egy olyan világban, amely nem a miénk volt. Kezdtem gyanítani, hogy azért, mert el akartak rejteni minket. – Tényleg te vagy az, Alina? – Nézz rám, Junior. – Elhúzódott, és az egyik törülközővel 141

felszárította a könnyeimet, majd a saját könnyeit is. – Én vagyok az. Tényleg én vagyok az. Nézd, itt vagyok. Istenem, mennyire hiányoztál! – Újra felnevetett, és most én is vele együtt nevettem. Amikor hirtelen, figyelmeztetés nélkül vesztünk el valakit, arról álmodunk, hogy újra lehetőségünk nyílik találkozni vele. Csak még egyszer, kérlek Istenem, csak még egyszer. A temetés után minden éjjel ébren feküdtem a szobámban, és jó éjszakát kívántam neki, bár tudtam, hogy soha nem kapok választ. Ott feküdtem, fényképeket szorongattam a kezemben, és gondolatban magam elé idéztem az arcának minden kis részletét, mintha - ha sikerülne tökéletesen magam előtt látom - magammal vihetném az álmaimba és iránytűként használhatnám, hogy elvezessen hozzá. Volt olyan éjszaka, amikor nem láttam az arcát, és elsírtam magam. Könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza. Mindenféle üzletet ajánlottam Istennek, bár ő ilyenekben nem vesz részt. Kétségbeesetten üzletet ajánlottam mindennek és mindenkinek, aki meghallgat. Valami meghallgatott. Újra esélyem nyílt látni a nővéremet. Nem érdekelt, hogyan, vagy miért. Minden kis részletet megfigyeltem rajta. Megérintettem a bal arcán magasan ülő anyajegyet. Szeplős orra megőrjítette. Az alsó ajkán húzódó apró heget akkor szerezte, amikor gyerekkorunkban véletlenül megütöttem a gitárral. Fénylő zöld szempár, olyan, mint az enyém, csak még több aranypetty ragyog benne. Hosszú szőke haj, az enyém is ilyen volt. Apró, szív alakú ezüst fülbevalót viselt: hat hónapig spóroltam, hogy megvehessem neki a Tiffanynál a huszonegyedik születésnapjára. Ez volt Alina, egészen a lábujjáig, amelynek körmét a kedvenc nyári körömlakkjával festette ki. Ez a szín szörnyen nem illett a limezöld bikinijéhez, és ezt meg is mondtam neki. Felnevetett, és felemelkedett a homokról. – Gyerünk, Junior, menjünk játszani! Egy hosszú pillanatig dermedten ültem ott. Nem tudom elmesélni az összes gondolatot, amely akkor átszaladt a fejemen. Ez nem valóságos, nem lehet az. Talán igen. Talán veszélyes. Lehet, hogy ez a nővérem egy másik dimenzióban, cgv másik változata, de mégiscsak Alina? Gyerünk, kérdezz rá a naplójára, a Nagyúrra, és 142

arra, mi történt Dublinban. Ne faggasd, lehet, hogy eltűnik. Ezek a gondolatok gyorsan átszáguldottak a fejemen, és csak egyetlen megoldást láttam: játszani a nővéremmel, itt és most. Elfogadni a helyzetet úgy, ahogy van. Felálltam, átszaladtam a homokon, a sarkam felverte a fehér port. A lábam hosszú, a testem erős, a szívem teljes. Röplabdáztam a nővéremmel. Kukoricasört ittunk a napon. Természetesen lime-ot nem hoztam magammal, de a hűtőtáskában találtunk néhányat. Az üvegbe facsartuk őket, a zöldcitrom húsa lecsúszott az üveg jeges oldalán. Soha többé nem esik olyan jól a sör, mint akkor ott, Alinával a tündérek világában. Végül elnyúltunk a homokban, süttettük magunkat, lábujjainkkal a tenger vízében pancsoltunk. A szüléinkről, az iskoláról és az arra járó klassz pasikról beszélgettünk, akik igyekeztek rábeszélni minket még egy röplabdameccsre. Beszélgettünk a tervéről, hogy Atlantába költözik, én meg felmondok a munkahelyemen, vele tartok, és végül megkomolyodom. Ez a gondolat józanított ki. Mindig azt terveztem, hogy komolyan veszem az életet, és tessék, megint pontosan ugyanúgy viselkedtem, mint eddig: a legkisebb ellenállás irányába haladtam tovább, a könnyű utat választottam, azt csináltam, ami abban a pillanatban jólesett, pokolba a következményekkel. Oldalra gördültem, és ránéztem. – Álmodom, Alina? Mosolyogva fordult felém. – Nem. – Akkor ez a valóság? Újra elmosolyodott, ezúttal szomorúan. – Nem. – Akkor mi ez? Az ajkába harapott. – Ne kérdezd, csak élvezd a napot! – Tudnom kell. – Ez V'lane ajándéka. Egy nap a tengerparton, velem. – Illúzió – jegyeztem meg. Víz a szomjazónak, aki két és fél napja bolyong a sivatagban. Nem lehet visszautasítani, még akkor sem, ha 143

mérgezett. Tudtam a választ, de ez nem akadályozott meg abban, hogy próbálkozzak. – Szóval, ha megkérdezném, hogyan találkoztál a Nagyúrral, vagy hol találhatom meg a Sinsar Dubb- 1? Vállat vont. – Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni. Nem lepődtem meg rajta. V'lane biztos az emlékeimből teremtette ezt az Alinát, ami azt jelentette, hogy a „nővérem" csak annyit tudott, amennyit én. Értelmetlen lett volna olyan kérdéseket feltennem, amelyek nem az emlékeimmel vagy a jelenlegi helyzetemmel kapcsolatosak. – Mióta vagyok itt? – V'lane teremtményeként tudnia kellene. Megint csak vállat vont. – Régebben, mint egy emberi óra? – Igen. – Elmehetek? – Igen. – Maradhatok is? – És bármit megkaphatsz, amit csak akarsz, MacKayla. Mindig. Alina suba nem hívott így. Ami azt illeti, a szüleim és a barátaim sem. Csak V'lane. Ő szól hozzám a fénylő szempár mögül? Mégis itt akartam maradni, belefeledkezve a napsütésbe és a strandolásba. Életem végéig újra meg újra ezt a napot akartam átélni. El akartam feledkezni az esőről és a félelemről, a fájdalmairól és a bizonytalan jövőről. Boldogan halnék meg hetven év múlva az elveszett álmaim között egy függőágyban a napon. – Szeretlek, Alina – suttogtam. – Én is szeretlek, Mac – suttogta. – Sajnálom, hogy cserbenhagytalak. Sajnálom, hogy elmulasztottam a hívásod. Sajnálom, hogy nem jöttem rá, hogy valami nem stimmel. – Soha nem hagytál cserben, Mac. Soha nem is fogsz. Könnyek öntötték el a szemem. Honnan jöttek ezek a feloldozást nyújtó szavak? A hideg tündérherceg többet tudott az emberi érzelmekről, mint amit látnom engedett? Megöleltem Alinát, mélyen beszívtam az illatát, és minden kis részletet mohón elraktároztam az emlékeimben. 144

Aztán összeszorítottam a szemem, és megkerestem azt a helyet a fejemben, amely annyira idegen volt, és tápláltam az idegen tüzet. – Mutasd meg a valóságot – mormoltam, amikor már elég meleget árasztott, és elég magasra csaptak a lángok. Kinyitottam a szemem. A karom üres volt. Alina eltűnt. V'lane térdelt előttem a homokban. – Soha többé ne tedd ezt velem – mondtam halkan. – Nem élvezted a vele töltött időt? – Az nem ő volt. – Mondd, hogy nem élvezted. Nem voltam képes ilyet mondani. – Akkor köszönd meg. Arra sem voltam képes. – Mennyi idő telt el? – Visszahoztalak volna, de nem akartalak megfosztani az örömtől. Az utóbbi időben úgyis olyan kevésben volt részed. – Azt mondtad, hogy csak egy órát kérsz az életemből. – Komolyan is gondoltam. Te döntöttél úgy, hogy a tündérek világában maradsz, amikor követted Alinát a homokban. Azt hiszem, az emberek nagyra értékelik a szabadságot. Szabadon dönthettél. Amikor tiltakozni akartam alattomos módszerei ellen, az ajkamra tette az ujját. Meleg, erős érintésében nem volt semmi tündéri. A kedvemért tompított a kisugárzásán. Olyan volt, mint egy erős, szexis férfi, semmi több. – Néhány sebre gyógyír kell, hogy begyógyuljon. Az illúzió csodákra képes. Mondd csak, enyhült már a nővéred miatt érzett bánatod? Elgondolkodtam a szavain, és rájöttem, hogy igaza van. Tudtam, hogy az az Alina, akivel nemrég röplabdáztam és együtt sírtam, akit átöleltem, és akinek a megbocsátásáért könyörögtem, nem valóságos, de ez a napsütéses találkozó mégis egyfajta befejezettség érzését keltette bennem. Tudtam, hogy ez az Alina, aki feloldozott, nem az én Alinám volt, mégis megnyugtattak a szavai. – Soha többé – ismételtem meg. Lehet, hogy az illúzió gyógyír, de veszélyes is. Veszélyben pedig már így is elég részem volt. – Ahogy kívánod – mosolygott rám. 145

Egy pillanatra lecsuktam a szemem, és megpróbáltam kizárni a gondolataimból Alinát. A látványa, az illata és a hangja körülölelt. Még mindig éreztem a parfümje illatát a bőrömön. Később majd újra átélem e találkozó minden pillanatát, és újra megnyugvást fog hozni. Kinyitottam a szemem. – Mi van a Nagyúrral? – A raktárépület üres volt. A dolmenkaput leromboltam. Úgy tűnt, hetek óta nem járt ott senki. Gyanítom, hogy miután felfedezték azt a helyet, soha többet nem tért oda vissza. Mondj el róla mindent, amit tudsz. – Fáradt vagyok – feleltem. – Az egy óra letelt. – Meg még néhány. – Most vigyél vissza. – Mesélj a SinsarDubh– ról. Ennyivel tartozol. Elmondtam neki, amit tudtam: éreztem, amint valamivel több mint két héttel ezelőtt gyorsan végigszáguldottak vele Dublin utcáin, el a könyvesbolt előtt. Sok kérdésére nem tudtam válaszolni, mert a Sötét Könyv puszta közelsége kiütött. Úgy tűnt, szórakoztatónak találja, hogy elájultam. – Találkozunk még, MacKayla. Azzal V'lane eltűnt, én meg máshol találtam magam. Pislogtam. Nem vetettem előbb véget a megbeszélt egy órának, de mégsem Walesbe vitt vissza, hanem a Barrons Könyvek és Apróságokba. Valószínűleg azért, hogy bosszantsa Barronst. Beletelt néhány pillanatba, amíg hozzászoktam ehhez a világhoz, és fókuszáltam. Úgy tűnik, hogy az emberi elme nem igazán tudja feldolgozni a valóságok ilyen gyors és teljes váltakozását (nem ilyen utazásokra terveztek minket), és néhány pillanatra elsötétül, mint a tévéképernyő késő éjszaka. Ez a rövidke időszak veszélyes, ilyenkor bárki meglepheti az embert. A kezem azonnal a lándzsámat kereste. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy ott van, ahol korábban: az övemben – Ha, ha, V'lane, suttogtam bosszúsan -, a szexis rózsaszín bikinim fölött. – Idióta. – Nem csoda, hogy fáztam. Aztán az agyam feldolgozta a szemem elé táruló látványt, és levegő után kapkodtam. A könyvesboltot felforgatták! 146

Az asztalokat feldöntötték, a könyveket szétdobálták, az apró tárgyakat eltörték. Még a pult mögötti kis tévémet is tönkretették. – Barrons? – kérdeztem óvatosan. Éjszaka volt, a fények égtek. A képzeletbeli Alina azt mondta, hogy több mint egy óra telt el. Ez még ugyanaz az éjszaka, és már szinte hajnalodik? Vagy a betörési kísérletünket követő éjszaka? Barrons visszajött már Walesből? Vagy még ott van, és engem keres? Amikor olyan durván kiszakítottak a saját valóságomból, mi vagy ki jött át azokon az alagsorból nyíló ajtókon? Lépteket hallottam, csizmadobogást a keményfa padlón, és várakozóan fordultam az összekötő ajtók felé. Barrons töltötte be az ajtókeretet. Szeme fekete jégként csillogott. Egy pillanatra rám meredt, tetőtől talpig végigmért, majd megszólalt: – Szépen lebarnult, Ms. Lane. Hol a francban töltötte az elmúlt egy hónapot?

147

12. fejezet – Egyetlen délután volt csak – makacskodtam. – Talán ha hat órát töltöttem ott, Barrons! Elvesztettem egy egész hónapot az életemből: Alinával töltöttem a napfényes strandon. Felfoghatatlan. Vajon öregedtem egy hónapot, vagy ugyanolyan maradtam? Mi lett volna, ha egy hetet akarok a nővéremmel maradni? Egy évet vesztettem volna? Tízet? Mi változott, mióta elmentem? Kinéztem az ablakon. Egy dolog nem: még mindig esett. – A tündérek világában, maga bolond – vicsorgott rám. – Tudja, hogy ott másképp telik az idő! Beszéltünk róla! – V'lane megígérte, hogy csak egy órát kér az életemből. Becsapott – mondtam dühösen. – V'lane megígérte. Becsapott – affektálta. – Mégis mire számított? V'lane egy átkozott tündér, Ms. Lane, ráadásul... hogy is hívja őket... halált hozó szextündér. Elcsábította, maga meg bedőlt neki. És még mire vette rá? Először is, miért egyezett bele, hogy egy órát vele tölt az ő világában? – Nem egyeztem bele, hogy egy órát eltöltök a tündérek világában! Abba egyeztem bele, hogy egy órát vele töltök az általa kiválasztott időpontban. Arról egy szót sem szólt, hol fogjuk tölteni. – Miért egyezett bele egyáltalán, hogy vele tölt egy órát? – Mert segített megtisztítani a könyvesboltot az Árnyaktól! – Én is segítettem volna! – De maga itt sem volt! – Mindketten kiabáltunk. – Az ördöggel kötött egyezségeknek soha nincs jó végük. Ebben biztos lehet. Még egybe nem megy bele. Megértette? Ha a kibaszott falhoz kell láncolnom, hogy megóvjam a saját hülyeségétől, hát megteszem! – Haragosan nézett rám. Megcsörgettem a láncaimat. – Csukló. Gerenda. Már ideláncolt, Barrons. Találjon ki valami újat. – Én is haragosan meredtem rá. Megpróbált farkasszemet nézni velem, hogy megfélemlítsen és elfordítsam a tekintetem. Nem tettem, még így sem, hogy a kezemet 148

hátraláncolta, és mindössze egy merész bikinit viseltem. Engem már nem nagyon lehetett megfélemlíteni; többé már nem voltam az a lány, aki félrenéz. – Ki dúlta fel az üzletet, Barrons? – Rengeteg kérdésre a kaptam választ kapni, de eddig alkalmam sem volt akár csak egyel r. feltenni. Abban a pillanatban, hogy meglátott, nekem esett, durván a vállára kapott, kicipelt a garázsba, levette a szerszámos övet a derekamról, és egy gerendához láncolt. Nem is próbáltam ellenállni. Barronsben több acél és erő volt, mint a mögöttem levő oszlopban. Megrándult egy izom az állkapcsán. Házigazdám elfordult, odasétált az apró, kerekes, fém munkaasztalhoz, mellém gurította, aztán a rengeteg polc egyikéről levett egy hosszú, lapos fa dobozt. – Mit csinál? – kérdeztem óvatosan. Kivett belőle néhány tárgyat, és a mellettem álló asztalra fektette őket. Az egyik kis üvegben karmazsinvörös, a másikban fekete folyadék csillogott. Méreg? Drog? Aztán egy nagyon éles, hosszú, halálos kést húzott elő. – Meg akar kínozni? – kérdeztem hitetlenkedve. A következő egy kormos gyertya volt, hosszú fekete kanóccal. – Varázs latot bocsát rám? – Képes lenne rá? – Nem teszek mást, Ms. Lane, mint megjelölöm egy tetoválással. – Kinyitotta az üvegeket, egy dombornyomott bőrtasakból tűket vett elő, majd meggyújtotta a gyertyát. A láng fölé tartva elkezdte melegíteni a tűt. Levegő után kaptam. Nem, nem fog. Anya ezért kinyírna. – A folyadék nem kábítószer volt, hanem tinta. Nem voltam benne biztos, hogy ennek most örülnöm kellene– e. A drogok hatása elmúlik, a tetoválás örök. Kemény pillantást vetett rám. Nőjön fel, Ms. Lane. Épp ezt csinálnám, méghozzá elég jól akár egyetértett velem, akár nem. Nem az éretlenség jele, hogy nem akarom megbántani anya érzéseit. Épp ellenkezőleg. És osztom a véleményét. Olyan generáció örököseként, amelyik annyira magától értetődni tetováltatta magát, tetetett be piercingeket és vetette alá magát plasztikai műtéteknek, amilyen lazán kopaszra borotválta a fejét, évekkel ezelőtt megesküdtem, hogy ugyanúgy megyek a sírba ahogyan megszülettem, 149

csak egy kicsit ráncosabban. –Nem fog tetoválni – ismételtem meg. –Akadályozza meg. – Mosolya alamuszi macskáéra hasonlított, olyannyira, hogy éreztem, amint egérfülek nőnek a fejem tetején. Komolyan gondolta. Leláncolt, és most tetoválni fog. Közel áll majd hozzám, lassan, módszeresen dolgozik a csupasz bőrömön, a minta összetettségétől függően akár órák hosszat. Beleszédültem a gondolatba, és felkavarodott a gyomrom. Figyelmeztettem magam, hogy maradjak nyugodt. A végére kell járnom, hogy mi ez. Le fogom beszélni róla. Miért akar tetoválni, Barrons? – kérdeztem a lehető leggyakorlatiasabb és legmegnyugtatóbb hangomon. A mintába egy varázsige kerül, hogy megtalálhassam, ha leg– közelebb újra úgy dönt, átengedi magát a gyerekes szeszélyeinek. –Szeszély? – Dühösen megrángattam a láncaimat. – Ilyesmiről szó sincs. Maga nem volt itt, hogy segítsen az Árnyak ellen, így lehető legjobb üzletet kötöttem azzal, aki kéznél volt. Nem V'lane-ről beszélek, hanem a döntéséről, hogy a tündérek világában marad. Fellángolt a haragom, – Fogalma sincs arról, milyen volt! A nővérem meghalt, aztán meg hirtelen ott állt előttem. Láttam, megérintettem, újra hallottam a hangját! Tudja, milyen érzés elveszíteni valakit? Vagyis a maga esetében valószínűleg az lenne a helyes kérdés, hogy szeretett– e már valakit saját magán kívül. Szeretett annyira, hogy úgy érezte, a szeretett személy nélkül nincs értelme az életének? Tudja egyáltalán, mi az a szeretet? Nem engedtem át magam semminek. Gyenge voltam. – De aztán erőt vettem magamon. Az akaratommal megtörtem az illúziót. Átláttam rajta, és ez büszkeséggel töltött el. – Az érző emberek néha gyengék, de maga ezt nem tudhatja, igaz? – kérdeztem keserűen. – Maga nem érez mást, csak kapzsiságot; gúnyolódik, és hébe-hóba valószínűleg erekciója is van, de fogadjunk, hogy nem egy nő miatt, hanem a pénz, a műtárgyak vagy a könyvek izgatják fel. Maga sem különb, mint a játék többi résztvevője. Nem különb, mint V'lane. Maga csak egy hideg zsol... Barrons a nyakamra fonta a kezét, és a mögöttem lévő hideg 150

acéloszlophoz szorított. – Igen, szerettem, Ms. Lane, és bár semmi köze hozzá, tudom, milyen a veszteség. Sok mindent elveszítettem. És nem, nem vagyok olyan, mint a többi játékos, és soha nem leszek olyan, mint V'lane. És nem csak hébe-hóba van erekcióm. – Teljes testével nekem dőlt. Levegő után kaptam. – Néha még csak nem is egy nő, hanem egy elkényeztetett kislány miatt. És igen, én törtem– zúztam a boltban, amikor nem akadtam a nyomára. Új hálószobát is kell majd választania. És sajnálom, hogy a csinos kis világa felfordult, de ezt mindenki elmondhatja magáról, és muszáj továbbmenni. Az igazi személyiség fokmérője az, ahogyan továbbmegy az ember. – Lazított a szorításán. – És igenis tetoválni fogom, Ms. Lane, ahogy és ahol jólesik. – Napbarnított, enyhén olajos, nagyon csupasz bőrömre esett a pillantása. A rózsaszín háromszögek nem sokat takartak. A strandon ez nem zavart annyira, de Barrons közelében félig pucérnak lenni nagyon olyan volt, mint véresen cápatalálkozóra menni. Nem engedhettem, hogy átlépje ezt a határt. Magam uralom a testemet. Ebben a kérdésben nekem kellett nyernem. – Ha megteszi, Barrons, kisétálok innen, amint végzett, és soha többet nem talál rá még egy SZT– re. – – Ha ezt rám kényszeríti, végeztünk. Nem viccelek. Keresek mást, aki segít. – Barrons éjfekete szemébe néztem. Nem említettem V'lane nevét, mert az olyan lett volna, mint bikának a vörös posztó. A megingathatatlan elhatározás nyugalma telepedett rám, és ezt a hangomban is kifejezésre juttattam. – – Ne tegye. Néha hagyom, hogy messzire menjen, de most nem. Nem engedem, hogy... – Beletelt egy kis időbe, amíg megtaláltam a megfelelő szavakat. – ...rám süsse a varázsló jelét, hogy utána bármikor és bárhol levadászhasson. És ebből, Jericho Barrons, nem engedek. Vannak olyan határok, amelyeket egyszerűen nem engedhetünk meg, hogy mások átlépjenek. Nem mindig van értelmük, talán előfordul, hogy jelentéktelennek tűnnek, de csak mi tudhatjuk, mik azok, és ha veszély fenyegeti őket, meg kell védenünk. Emellett ki tudja, mi mást csinálna velem az a tetoválás? Némán meredtünk egymásra. Ha most is a szokásos hang nélküli beszélgetésünket folytattuk, nem 151

hallottam egy szavát sem, mert túlságosan lefoglalt, hogy egyetlen, süketítő szót sugározzak felé: Nem! Megkerestem azt a különös helyet a koponyámban, és magasra lobbantottam benne a lángokat. Igyekeztem a tűz minden erejét arra fordítani, hogy kérlelhetetlenül visszautasítsam. Hogy úgy mondjam, megpróbáltam varázslattal megerősíteni a „nem" szócska erejét. Döbbenten láttam, hogy Barrons elmosolyodik. Még inkább meglepett, amikor elkezdett nevetni, először halkan, majd hahotázva. Éreztem, hogy mélyen a mellkasából jön a hang, és egyre terjeszkedik. Levette a kezét a torkomról, és a vállamra tette; sötét arcában felvillantak a fogai. Olyan érzés volt, mintha áramforrás feszülne a testemhez. Fel volt villanyozva, tombolt benne az életerő, tele volt energiával. – Jól csinálta, Ms. Lane. Amikor már kezdem azt hinni, hogy csak haszontalan fodor és köröm, megmutatja, mire képes. Nem tudom, hogy vajon a szóbeli teljesítményem győzte-e meg, vagy zöldfülű kísérletem, hogy használjam ellene azt a sidbe-látó zugot a fejemben, de mögém nyúlt, és levette rólam az acélláncokat. Néhány pillanat múlva hangos csörgéssel estek a földre. – Maga nyert. Ezúttal. Nem tetoválom. Ma nem. De cserébe megtesz nekem valamit. Ha elutasítja, nem menekül meg attól a tetoválástól. És ha ma este még egyszer ideláncolom, Ms. Lane, nem lesz több beszélgetés. Felpeckelem a száját. Kigombolta és feltűrte az inge ujját, majd levett egy széles ezüst karpercet a csuklójáról, és odaadta nekem. Déja vu érzésem támadt: eszembe jutott V'lane, és Cruce karperece, habár ez a mostani nagyon eltért attól. Sokszor láttam már Barronsön. Elfogadtam, és megfordítottam a kezemben. Még meleg volt a bőre érintésétől. A vastag ezüstből készült, kelta szalagmintával, rúnákkal és szimbólumokkal gazdagon díszített karperec enyhén elfeketedett; olyan réginek látszott, hogy múzeumban lett volna a helye. – Tegye fel, és soha ne vegye le. Felnéztem. Túl közel állt hozzám. Távolságra volt szükségem. Elléptem onnan, megkerültem a lánckupacot. – Mire képes? – kérdeztem. – A segítségével megtalálom magát, ha újra eltűnne. 152

– Tényleg a nyomomra akadt volna a tündérek világában, ha lett volna egy olyan tetoválásom? Elfordult, és egy pillanatig nem szólt semmit. – Akkor legalább tudtam volna, hogy életben van. Még azt sem tudtam. – Miért nem ezt a karperecet ajánlotta föl először a tetoválás helyett? – Azért, Ms. Lane, mert egy karperecet le lehet venni, vagy cl lehet róla feledkezni. Egy tetoválással ez nem fordulhat elő. Szerintem még mindig az a jobb megoldás. A karperec engedmény, és csak azért megyek bele, mert végre összeszedte magát, és elkezdte felfedezni a... képességeit. – Halványan elmosolyodott. Aha, tehát tényleg hatással volt rá az, amit a koponyámban rejlő különös helyen csináltam! Ez már valami. Nem egészen olyan, mint kanalakat hajlítani a gondolat erejével, de kezdetnek ez is megteszi. – Nem tudná valaki kivágni a bőrömből a tetoválást? – Vajon a tinta behatol a bőr mélyebb rétegeibe? – Kockázatos lenne, és rettenetesen fájna. Elrejtettem volna. Végignéztem magamon. – Hová akarta rejteni... Nem is akarom tudni. – Megvizsgáltam a karperecet. – Mást is csinál velem? – Semmi olyat, ami miatt aggódnia kellene. Tegye fel. Most. Láttam a szemén, hogy hajthatatlan, és tudtam, hogy ha nem teszem meg, amit mond, akkor tetovál, utána viszont el kellene mennem. Bátor tetteim ellenére még nem álltam készen arra, hogy egyedül boldoguljak ebben a sötét világban. A csuklómra csúsztattam a karperecet. Hatalmas volt. Feltoltam a karomra, de visszacsúszott, és leesett a kezemről. Barrons elkapta, mielőtt földet ért volna, és szétfeszítette a végeit. A bicepszem fölé helyezte, és összenyomta. Épp kellően izmos voltam ahhoz, hogy a helyén maradjon. – Mit csináltak V'lane-nel a tündérek világában? – kérdezte mellékesen. Megvontam a vállam. Nem volt kedvem Alináról beszélni, és gyanítottam, hogy az sem venné ki magát valami jól, ha elmesélném: életem leghevesebb orgazmusát éltem át azon a tengerparton, a tündérek napkorongja alatt. A földre pillantottam. Feltűnt, hogy ma este 153

csendes a garázs. Azon tűnődtem, vajon a szörnyeteg most épp alszik– e. Barrons a kamera felvételén látta, hogy betörtem ide. Tudta, hogy tudom. – Mit rejteget a garázsa alatt? – Annyira biztos voltam a válaszában, hogy vele együtt tátogtam. – Semmi olyat, ami miatt aggódnia kellene. – Hideg pillantást vetett rám. – Ha már előre tudja a választ, Ms. Lane, ne vesztegesse az időmet. Épp most pazarolt el belőle egy hónapot. – Rendben, Barrons, tartsa csak meg a titkait, de tudnia kell, hogy én is csak annyira bízok meg magában, mint maga bennem. Ha tudatlanságban tart engem, én is ezt teszem. És tudja, hová vezet ez? Mindketten sötétben botorkálunk. Számomra ez elég nagy ostobaságnak tűnik. – Nagyon jól látok a sötétben. Égesse el a bikinit, Ms. Lane. Ne bízzon semmiben, amit V'lane-től kap. Felhorkantam, és megráztam a karpereccel díszített karomat. – Abban persze megbízhatok, amit magától kapok? Ugyan már! – Ha azt hiszi, hogy kettőnk között állva kijátszik minket egymás ellen, akkor magának vége. A maga helyében, Ms. Lane, eldönteném, ki mellé állok, méghozzá gyorsan. Másnap reggel elkezdtem rendet tenni a könyvesboltban: felsöpörtem, letöröltem a port, a szemétbe dobtam a törött kacatokat, és visszatettem a könyveket a helyükre. Barrons azt javasolta, hogy ne nyissak ki, de szükségem volt a munkára. Az illúzióhoz hasonlóan a cél és a rutin is gyógyír. Az iPodomat és a digitális zenelejátszó rendszeremet nem törte össze, mert hál' istenek biztonságos helyre rejtettem őket a pénztárgép alatti szekrényben. Takarítás közben régi Beach Boys– dalokat hallgattam, és teli tüdőből énekeltem a Sloop John B. című dal sorait: Haza akarok menni. Ez a legpocsékabb nyaram. Olykor– olykor kinéztem az ablakon a viharos őszi égboltra, és megpróbáltam megbirkózni azzal a ténnyel, hogy amíg a hasamat süttettem az álnővéremmel, gyorsan őszbe fordult az idő, méghozzá szó szerint. Már október volt. Azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy hatórai napozás valószínűleg egy hónapnyi dublini napsütésnek felel meg. 154

Délre az üzlet már viszonylag szalonképesen nézett ki, és a távollétemben felhalmozódott egyhavi újságmennyiségnek szenteltem a figyelmemet. Kiszállították, de nem adták el őket. Kerestem néhány dobozt, és elkezdtem beleszórni a napilapokat, hogy később majd kivigyem őket a kukába. Néhány pillanat után abbahagytam, mert a szalagcímek felkeltették a figyelmemet. Amíg távol voltam, korábban soha nem látott méreteket öltött a bűnözés Dublinban, és emiatt a média keresztre feszítette a Gardát, a dublini rendőrséget. (Személy szerint azt reméltem, hogy ezzel Jayne felügyelő túlságosan elfoglalt lesz ahhoz, hogy továbbra is engem zaklasson.) A megoldatlan utcai rablások és nemi bűncselekmények száma 64 százalékkal, a gyilkosságoké majdnem 142 százalékkal nőtt az év eleje óta. De ez még nem minden: a bűncselekmények is egyre brutálisabbak lettek. Egyik lapot olvastam a másik után, és igyekeztem megemészteni a riasztó híreket. Ezek nem egyszerit gyilkosságok voltak, hanem kegyetlen, szadista tettek, mintha felszínre tört volna az emberekből a leggonoszabb, legzavartabb elméjű részük. A szalagcímek néhány naponta újabb és újabb döbbenetesen erőszakos többszörös gyilkosságokról és öngyilkosságokról számoltak be. Lehetséges, hogy az emberek között elvegyült Unseelie– k, még ha láthatatlanul is, de megváltoztatják az embereket? Szabadjára engedik az idjüket, a primitív szükségletek kielégítésére irányuló ösztönös impulzusok forrását? Felszínre hozzák a bennünk lakozó aljasságot? Mi más történt még, amíg nem voltam itthon? Nyugtalanul jobbra pillantottam, mintha átláthatnék a falon. Kíváncsi voltam, vajon a Sötét Zóna területe megnőtt– e a távollétemben. Ha megnézném a térképeket, azt látnám, hogy a város még több része hiányzik róluk? – Ez szörnyű – közöltem Barronsszel később, az éjszaka folyamán, amikor beszálltunk az egyetlen nem feltűnő autójába. Ezt a sötét szeclánt használtuk akkor is, amikor kiraboltuk Rocky O'Banniont. – Látta mostanában a híreket? Bólintott. – És? – Rengeteg minden történt, amíg nem volt itt, Ms. Lane. Ezért talán majd kétszer is meggondolja, hogy V'lane-nel marad- e. Oda sem figyeltem a szurkálódására. 155

– Ma felhívtam apát. Úgy viselkedett, mintha csak néhány napja beszéltünk volna. – Küldtem neki néhány e-mailt a maga laptopjáról. Egyszer telefonált. Falaztam magának. – Feltörte az e-mail fiókomat? Ez személyes sértés! – kiáltottam felháborodottan. Annak viszont örültem, hogy nem hagyta apát aggódni, és kíváncsi voltam, hogyan játszotta ki a biztonsági intézkedéseimet. – Hogyan? Fanyar pillantást vetett rám. – Az általános jelszava „Alina", az e-mail fiókjához tartozó pedig „szivárvány". Mérgesen a merev és hideg anyósülésre vetettem magam. A kocsi üléseit nem lehetett fűteni. Jobban kedveltem a Vipert vagy a Porschét vagy a Lamborghinit vagy bármi mást, de úgy tűnt, hogy ma este névtelenek akarunk maradni. – Hová megyünk, Barrons? – kérdeztem dühösen. A változatosság kedvéért nem szabta meg, milyen ruhát vegyek fel, így farmert, pulóvert, csizmát és dzsekit választottam. – Egy régi apátságba, Ms. Lane. Egyszerűen csak elhajtunk mellette. Nem kell bemennie. Nem tart sokáig, bár néhány órányira van innen. – Maga szerint mi lehet ott? Valami konkrétat keresünk? – Csak körülnézünk. – Az apátság is egy ősi sidhe-látó helyen épült, mint a temető? – Barrons semmit sem tesz jó ok nélkül. Nem véletlenül gondolta azt, hogy egy SZT rejtőzhet ott. Tudni akartam, miért. Csak vállat vont. – Akkor miért nem megyünk be? – Mert nem lakatlan, Ms. Lane. Kétlem, hogy tárt karokkal fogadnának bennünket. – Szerzetesek? – Tudtam, hogy a kolostoroknak gyakran szigorú szabályaik vannak a női látogatókkal kapcsolatban. – Vagy apácák? – Csak ránéznének Barronsre, és azt hinnék, hogy maga az ördög kopogtatott be hozzájuk. Nemcsak veszélyesnek látszott, hanem olyan kisugárzása volt, hogy néha még nekem is kedvem támadt volna keresztet vetni, pedig nem is vagyok vallásos. A napfelkeltében látom meg Istent, nem az ismétlődő rituálékban. Egyszer elmentem egy 156

katolikus templomba – leül, feláll, térdel, térdel, feláll, leül -, és annyira stresszes lettem attól, hogy kitaláljam, melyik mozdulat lesz a következő, hogy a papra már oda sem tudtam figyelni. Semmitmondóan morgott valamit, ami azt jelezte, hogy befejezte a válaszadást, tehát ne is fárasszam magam. Figyelembe véve azt a körülményt, hogy milyen közel kell lennem egy SZT-hez, hogy észrevegyem, kíváncsi voltam, mit vár attól, ha pusztán elhajtunk e titokzatos apátság mellett. Erről eszembe jutott egy másik, igencsak megkésett gondolat, és a homlokomra csaptam. Hogy is felejthettem el! – Mi jött ki az alagsori ajtón keresztül akkor éjjel Walesben, Barrons? – Egy szót sem mesélt róla. A teste azonnal megfeszült, és tudtam, hogy nem kellemes emlékeket idéztem fel benne. – Még több átkozott tolvaj. – Most viccel? Úgy érti, hogy rajtunk, meg azon kívül, aki ellopta az amulettet? Három tábor volt ott? – Átkozott dzsembori. – Kik voltak azok? Valaki az árverésről? – Egyetlen átkozott ötletem sincs, Ms. Lane. Korábban még soha nem láttam őket. Soha nem hallottam felőlük. Amennyire én tudom, eddig egyetlen átkozott skót sem volt a képben. Olyan, mintha az átkozott föld alól bukkantak volna elő. – Elhallgatott, majd komoran hozzátette: – És átkozottul sokat tudtak. Többet, mint amennyit szerintem kellett volna. A szentségelés jól mutatta Barrons érzelmeit. Bárkik voltak is a tolvajok, bármi történt is, miután V'lane teleportált engem a tündérek világába, az alaposan felkavarta a házigazdámat. – Biztos nem ők lopták el az amulettet? – Ha ők lettek volna felelősek a gyilkosságokért, nem került volna sor a mészárlásra. – Ezt meg hogy érti? – Az egyik férfi jártas volt ugyan a fekete mágiában, de mindketten a druidáktól tanultak, akik tiszta munkát végeznek, hacsak nem egy bizonyos célra kell nekik a vér. Bárki, bármi gyilkolta is meg az őröket és a személyzetet akkor éjjel, egy szociopata érzelemmentes szadizmusával tette, vagy rettenetes clíih tombolt benne. 157

Továbbra is a tolvajokról kérdezgettem, hogy ne kelljen a megcsonkított testekre gondolnom. – Ma is élnek még druidák? Azt hittem, már régen kihaltak. – A sidhe-látókról is ezt hiszi a világ – jegyezte meg fanyarul. – Felejtse el az eddig kialakult elképzeléseit. – Honnan tudja, hogy az egyik értett a fekete mágiához? Oldalról rám pillantott, és tudtam, hogy mindjárt nem válaszol több kérdésemre. Már eddig is meglepően sokra felelt. – Rengeteg tetoválás borította a testét. A fekete mágiának ára van, Ms. Lane, amit csökkenteni lehet... ha oltalmazó rúnákat tetoválnak a bőrbe. Ezen elgondolkodtam egy pillanatra, majd logikus következtetésre jutottam: – És végül nem fogynak ki a szabad bőrfelületből? – Dehogyisnem. Néhány árat nem lehet megtagadni, csak elhalasztani. Le merem fogadni, hogy a legtöbb azt mondogatja magának: „csak még egy aprócska varázsigét". Ez is ugyanolyan kábítószer, mint a többi. Szemügyre vettem. Kíváncsi voltam, mit rejt az elegáns olasz öltöny és a ropogós fehér ing. Barrons a tetováláshoz szükséges valamennyi eszközzel rendelkezik. Milyen ruha nélkül? Ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből. – Nos, ha ezek a tolvajok nem voltak ott az árverésen, hogyan szereztek tudomást az amulettről? – Gondolja, hogy megálltunk és elcsevegtünk, Ms. Lane? Maga egyszerűen felszívódott, nekem meg fogalmam sem volt róla, hová tűnt. Gyorsan végeztünk egymással, és ennyi. Kíváncsi voltam, hogy Barrons szótárában mit jelent az, hogy gyorsan végeztek. Kibámultam az ablakon. Épp a Temple Bar negyeden haladtunk keresztül. A növekvő bűnözés még nem érte el a craickel teli szórakozónegyedet. Pezsgett az élet, mint mindig. És az Unseelie-k is hemzsegtek. Kábé minden húsz emberre jutott egy. Remélhetőleg ez azt jelenti, hogy a turisták által látogatott negyedeket részesítik előnyben, nem pedig azt, hogy az egész városban hasonló arány figyelhető meg. Sokkal, de sokkal több Unseelie– t láttam most, mint néhány napja – 158

egy hónapja -, amikor utoljára mentem végig ezeken a lármás, macskaköves utcákon. – Ó, istenem, a Nagyúr még többet hozott át, amíg nem voltam itt, ugye? Sokkal többet. – Igen – bólintott Barrons. – De nem a LaRuhe utcában lévő kapun át. Biztos felépített egy új portált valahol máshol. El akartam mondani, hogy a dolment és a raktárt lerombolták. Úgy néz ki, mintha lebombázták volna. Összeszűkült a szemem. Megpillantottam azt a kecses, áttetsző tündért, amelyik a szökőkúton napozott aznap, amikor találkoztam Danivel. Egy bár előtt állt, egy csoport fiatal gyűrűjében. Miközben figyeltem, még átlátszóbbá vált, egy gömbölyű idomokkal megáldott mosolygós barna felé lépett, megfordult, és... belebújt a bőrébe, mint egy kabátba! A másodperc törtrészének erejéig a lány szeme kitágult, megrázta a fejét, mintha megpróbálna kirázni valamit a füléből. A tündér nem hagyta el a testét. Ahogy elhaladtunk mellettük, visszafordultam, és a hátsó ablakon át figyeltem őket. Semmi sem jött ki a lányból. Bevetettem a sídbe– látó képességemet, és megpróbáltam az emberi testbe nézve megpillantani a tündért. Nem sikerült. Nem láttam, nem érzékeltem. Lehet, hogy átlátok az álcájukon, de ha emberi bőrbe bújnak, nem veszem észre őket. Eddig a pillanatig azt sem tudtam, hogy képesek ilyesmire. Addig figyeltem a barna lányt, amíg el nem tűnt a szemem elől. Már nem mosolygott. Kíváncsi voltam, milyen szörnyűségnek lettem szemtanúja, és hogy akarom-e tudni egyáltalán. Aligha ugorhattam ki az autóból, hogy odarohanjak hozzájuk és megpróbáljam kiűzni a tündért a lány testéből. Mindenki azt hinné, hogy elment az eszem, a tündér pedig rájönne, hogy tudok róla. – Tudom. V'lane tette értem – jegyeztem meg szórakozottan. Egy pillanatra csend borult ránk. Odanéztem, és esküszöm, hogy gőz gomolygott kifelé Barrons fülén. – Milyen kár, hogy nem volt ott, hogy megmentse magát, amikor majdnem meghalt, Ms. Lane – felelte hűvösen. – De ott volt, hogy megszabadítson az Árnyaktól. Maga hol volt akkor? 159

– Ő megkérte az árát, én nem. És nem is akarom minden egyes alkalommal hanyatt dönteni, ha meglátom magát. – De igen. Mármint úgy értem, megkérte az árát. SZT– detektort csinált belőlem. Mindketten lenge ruhákba öltöztetnek, parancsolgatnak, és a lehető legkevesebbet árulják el cserébe azért, hogy megkapják, amit akarnak. Mindketten megpróbáltak rám adni egy karperecet. Magának sikerült. Maga sem különb nála. Mindketten csak kihasználnak. Ahogy én látom, mindketten megmentették az életemet egyszer. Ezzel egyenlők a szememben. Olyan hirtelen taposott a fékre, hogy a biztonsági öv a testem– be vágott. Ha a szedán nem új modell lett volna, egy légzsákba harapok. Átnyúlt előttem, és nagy lendülettel kinyitotta az ajtót. – Ha tényleg ezt gondolja, Ms. Lane, akkor kifelé. Kipillantottam az éjszakába. Már messze magunk mögött hagytuk a Temple Bar negyedet. Egy üzletekkel és lakóházakkal leli környéken jártunk, ahol mindenki bezárkózott éjszakára. Még a lándzsámmal és a zseblámpáimmal felfegyverkezve sem akartam egyedül sétálni a sötét, kihalt utcákon. – Ó, ne legyen annyira melódra... ÁÁÁÁÁ!– Mindkét kezemet a koponyámra szorítottam, amelyet mintha ezernyi vörösen izzó jégcsákány szurkált volna. Az apátságnak várnia kell. Epe kúszott fel a torkomon. A fejem idegen része krematóriummá vált, a tüzes pokol szétterjedt minden sejtemben, mintha valaki kívülről és belülről is benzint locsolna rám. Éreztem, ahogy a bőröm felhólyagosodik, szénné ég. Éreztem az égő testem szagát. Aztán szerencsére jótékony kómába zuhantam. – A Sinsar Dubh volt az, igaz? – szegezte nekem a kérdést Barrons abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem. Bólintani akartam, de nem kockáztattam meg: túlságosan sajgott a fejem. – I-igen – suttogtam. Óvatosan az arcomhoz emeltem a kezemet. Megérintettem az ajkam, az arcom, a hajam. Nem erre számítottam: a bőrömet nem borították varas hólyagok, és bár a hajam rövid volt és nem megfelelő színű, de legalább még a fejemen volt. – Ho-hol 160

vagyunk? – Nem éreztem magam alatt és mögött az anyósülést. – A könyvesboltban. Ezúttal nem nyerte vissza az eszméletét, Ms. Lane. Feltételeztem, hogy azért, mert a könyv a közvetlen közelünkben volt, és mivel nem mozgott, a nyomába eredtem. – Elhallgatott. – Aztán le kellett fújnom a dolgot. Nem voltam biztos benne, hogy túlélné, Ms. Lane. – Ezt meg hogy érti? – Ha az ember elájul, kiszolgáltatottá válik, észre sem veszi maga körül a világot. – Maga... rángatózott. Elég hevesen. Rámeredtem. – Hogy mit csinált?! A vállára dobva ide– oda hurcolt, mint valami varázsvesszőt, miközben eszméletlen voltam? – Mégis mit várt tőlem? Amikor a múltkor megérezte a Sinsar Dubht, elájult, de amint a könyv eltávolodott a közeléből, újra magához tért. Logikus volt azt feltételeznem, hogy ha nem tér magához, akkor az az átkozott könyv nem mozog, tehát valószínűleg fölötte állunk. Gondoltam, hogy ha a közelébe érünk, a maga testi tünetei láthatóan felerősödnek, még akkor is, ha eszméletlen. így is lett, de kénytelen voltam visszavonulni. Mi a fene hasznom van magából, ha képes érzékelni a Sötét Könyvet, de nem képes eszméleténél maradni a közelében? – Ezen már én is gondolkodtam. Nem én választottam ezt a képességet, mint ahogy az ostoba kísérőjelenségeit sem. – Megborzongtam. Most, hogy a tűz kialudt bennem, szinte csontig hatoló hideget éreztem, és vacogtak a fogaim. Amikor utoljára találkoztam a könyvvel, akkor is ugyanez történt: megfagyasztott a Sinsar Dubb puszta gonoszsága. Barrons a kandallóhoz lépett, begyújtotta, és hozott nekem egy takarót. Bebugyoláltam magam, majd óvatosan felültem. – Mesélje el, milyen érzés. Ránéztem. A tűzzel és a takaróval figyelmes volt, de hidegen, távolságtartóan viselkedett, és szakszerűen gondoskodott a szükségleteimről. Kíváncsi voltam, milyen sokáig hagyta, hogy a „testi tüneteim" felerősödjenek, mielőtt visszavonult. Micsoda dilemmát jelenthetett ez neki! Nagyon közel került a Sinsar Dubb-hoz, ugyanakkor félt, hogy a könyv még azelőtt végez velem, hogy 161

rátalálnék, és ezzel az SZT– detektora örökre felmondaná a szolgálatot, ő meg elvesztené az előnyét a többi játékossal szemben. Ha lett volna valami biztosítéka, hogy a legutolsó szörnyű pillanatig életben maradok, feláldozott volna a könyvért? Ebben szinte biztos voltam. Ma este erőszakosan viselkedett. Éreztem. Nem tudtam, miért akarja ezt a könyvet, de azt tudtam, hogy csak a Sinsar Dubb megszerzésének vágya hajtja. Megszállott volt, és a megszállott emberek veszélyesek. – Korábban még sosem került ilyen közel hozzá, ugye? – próbálkoztam. – Tudtommal nem – felelte mereven. Hirtelen megpördült, és dühösen a falba vágta az öklét. Összeszedett, óvatos ütése önuralomról árulkodott. Vakolat és a szegély fadarabkái szálltak a levegőben. Ökle a falban ragadt, a külső téglaburkolat fogta lel. Nekidőlt a falnak, és nehezen vette a levegőt. – Fogalma sincs róla, milyen régóta vadászok erre az átkozott könyvre. Elnémultam. – Miért nem árulja el? – Mit mondhatna? Tíz éve? Tízezer? Durva nevetése úgy hangzott, mintha csontok felett húztak volna végig egy láncot. – Tehát, Ms. Lane? – biztatott. – Mi történik, ha a közelébe ér? Megráztam a fejem, amit azon nyomban meg is bántam. Elegem volt Barrons mellébeszéléséből, de a fájdalom rosszindulatú házbitorlóként befészkelte magát a fejem minden kis zugába, és hegyes lapáttal dolgozott benne. Becsuktam a szemem. Közeleg a nap, amikor így vagy úgy, de választ kapok a kérdéseimre. Egyelőre válaszolok neki abban a reményben, hogy talán segít fényt deríteni szemmel látható tehetetlenségem okára: nem tudom megközelíteni a könyvet, pedig a nővérem az utolsó leheletével arra kért, hogy találjam meg. – Hirtelen és olyan nagy erővel rohan meg ez az érzés, hogy nincs időm rágondolni. Csak annyit tudok, hogy az egyik pillanatban még jól vagyok, a másikban viszont olyan rettenetes fájdalom gyötör, hogy bármit megtennék, csak ne érezzem. Ha túl sokáig tartott volna és nem ájulok el, azt hiszem, könyörögtem volna magának, Barrons, hogy öljön 162

meg. – Kinyitottam a szemem. – De ennél bonyolultabb a helyzet. Mintha az a valami, amit érzek, mindannak a tagadása lenne, ami vagyok. Mintha egymás ellentétei lennénk: pont és ellenpont. Nem lehetünk ugyanabban a térben. Olyanok vagyunk, mint az egymást taszító mágnesek, de rám ez szinte pusztító erővel hat. – Ellentétes pólusok – dünnyögte. – Kíváncsi vagyok... – Mire? – Hogy ha mérsékelnénk az ellentétes hatást, akkor is taszítanák– e egymást. – Nem látok megoldást arra, hogy mérsékeljük a könyv erejét, Barrons, és azt sem nagyon hiszem, hogy erősebb lehetnék. Várt, hogy felfogjam a szavai értelmét. Rosszallóan néztem rá. – Úgy érti, hogy engem gyengítene meg? Egy kicsit gonoszabbá tenne, hogy a könyv a közelébe engedjen? Az meg mire lenne jó? Akkor én is gonosz lennék, megszereznék egy gonosz könyvet, és valószínűleg gonosz célokra használnám fel. Megnyernénk a csatát, de elveszítenénk a háborút. – Talán nem ugyanazt a háborút vívjuk, Ms. Lane. Ha úgy gondolta, hogy a gonosszá válás nem problémát jelent, hanem megoldást, akkor igaza volt: nem egy háborút vívtunk.

163

13. fejezet Mi a franc folyik itt a hátsó sikátorban? Felpillantottam. Dani állt a könyvesbolt ajtajában. A kora délutáni napfény aranyszínben fürdette vörösesbarna fürtjeit és finom vonásait. Az életteli fiatal lány egyenruhát viselt: világoszöld nadrágot, zöld– fehér hajszálcsíkos inget, amelynek a zsebére egy lóherét és betűket hímeztek – PHI. Édesnek, aranyosnak, ártatlannak tűnt, de engem nem csapott be. Nem tudom, mi ijesztett meg jobban: az ittléte vagy a napsütés. Mindkettő titokban közelített felém, miközben belemerültem a napi hírek böngészésébe. Újra a félelmetes történet felé fordítottam a figyelmemet. Egy férfi kiirtotta az egész családját, megölte a feleségét, a gyerekeit, a mostohagyerekeit, még a kutyájukat is, majd áthajtott a fél városon, százharminccal egyenesen bele egy betonhíd pillérébe nem messze onnan, ahol Barronsszel tegnap éjjel jártunk. A barátok, a szomszédok és a munkatársak értetlenül álltak az eset előtt. A férfi szerető férj, a helyi hitelszövetség kitűnő alkalmazottja és példás apa volt, aki rendszeresen eljárt a gyerekei sport– és iskolai rendezvényeire. – Ha káromkodni akarsz, Dani, menj máshova. – Cseszd meg – vágott vissza. – Igazán érett hozzáállás – jegyeztem meg fel sem nézve. – Káromkodással bizonyítani a felnőttséget. Te meg milliónyi más tinédzser. Csinálj valami eredetit. – Odahaza nem nagyon olvastam más újságot, mint a vasárnapi lapot, különösen az életmód– és divatrovatot. Vajon mindig történtek ilyen bűncselekmények, csak én nem vettem észre? Ilyen tudatlan voltam? Dani begurította a biciklijét az ajtón. – Nekem nem kell valami eredetit csinálnom, én magam vagyok eredeti. – Egy pillanatra habozott. – Nos, mi folyik odakint hátul? Vállat vontam. – Az autókra gondolsz? Fogalmam sincs. – Nem fogom bevallani a sidhe-látó közösség egy tagjának, hogy elloptam egy tündérrelikviát, és ezzel tizenhat ember halálát okoztam. Sokat olvastam mostanában a paranormális esetekről, és úgy tűnt, létezik egy aranyszabály: Ne árts az 164

ártatlanoknak! Az emberek valahogy egyoldalúan az ártatlanok kategóriájába tartoznak. A kezemben lévő újság kihangsúlyozta ennek iróniáját. – Nem, a megrágcsált Grugra gondoltam. – Grug? Leírta, ami megmaradt belőle. – Én Rinófiúknak hívom őket. – Leejtettem az újságot. – Van egy Rinófiú odakint hátul, amelyet valami félig megevett? Bólintott, az ajka megrándult. – Rinófiúk, értem már. Szürke, göcsörtös homlokú tündérek, amelyek furcsa torokhangokat adnak ki. – A Grug az Unseelie kaszt neve? – Ez az igazi sidhe-tudomány? Ki voltam rá éhezve. Magyarázatokat és szabályokat akartam, azt, hogy valaki értelmet leheljen az életembe. Szerettem volna egy sidhe-látó kézikönyvet. Vállat vont. – Nem sokat tudunk róluk. Csak így hívjuk őket, de a te elnevezésed jobban tetszik. Tehát megadod neki a kegyelemdöfést, vagy szereted látni, ahogy szenvednek? A többi részével mit csinálsz? Befőttesüvegben tárolod? – Körülnézett, azokat az üvegeket kereste a tekintetével, és az arcáról azt lehetett leolvasni, hogy: Annyira unatkozom, meg Nagyon király. – Ó, Istenem, azt hiszed, hogy én... Nem, Dani, nem élvezem a szenvedésüket! Azt sem tudtam, hogy van odakint egy Rinófiú. – Nyugtalanító volt, hogy valami csúnya, nagy, Unseelie– két evő lény van a közelben, és én még csak nem is tudtam róla. Az még inkább zavart, hogy Dani feltételezte rólam: ennyire perverz vagyok. Ki volt a kölyök példaképe? Honnan szedi az ilyeneket? A tévéből? Videojátékokból? Manapság a gyerekek egyszerre tűnnek veszélyesen befolyásolhatónak és érzéketlennek, mintha az életük képregények dimenziójában zajlana, és csak ennyi jelentősége lenne, vagy éppen ennyire nem lenne fontos. Ha még egyszer arról olvasok, hogy egy csoport tinédzser fiú megölt egy hajléktalant, és utána azt mondják: Nem is tudom, miért tettük. Olyan volt, mint... hé, tudja... az az internetes játék, akkor aranyszabály ide vagy oda, az embereken kezdem el használni a lándzsámat. 165

– Megölted? – kérdeztem. – Mivel? – mutatott keskeny csípőjére. – Látsz kardot az egyenruhám alatt vagy valahol a bringámon? – Kardot? – pislogtam. Biztos nem arra a kardra gondolt. – Így érted, a Seelie relikviát, a Fény kardját? – A kutatásom során olvastam róla: ez az egyetlen másik fegyver, amellyel meg lehet ölni őket. – Ezzel öltél meg negyvenhetet? Nálad van? Önelégült pillantást vetett rám. – Hogy a csudába került hozzád? – A legutolsó könyvem szerint maga a Seelie királynő őrzi! Dani már egy kicsit kevésbé volt öntelt. Összeszűkült a szemem. – Rowenától kaptad. – Csüggedt arckifejezése láttán tovább találgattam. – Nála van, és csak ritkán adja oda, ugye? Dani haragosan nézett rám, és a falnak támasztotta a biciklijét. – Azt hiszi, hogy túl fiatal vagyok. Több tündért öltem meg, mint a többi buzgómócsing tanítványa együtt, és még mindig úgy kezel, mint egy gyereket! – Odacsörtetett a pulthoz, és végigmért. – Le merem fogadni, hogy nem tudod megölni a Grugot, és Rowena tévedett veled kapcsolatban. Milyen különleges erővel bírsz? Semmi különöset nem látok rajtad. Szó nélkül megkerültem a pultot, átmentem az összekötő ajtókon, és a bolt hátsó része felé tartottam. Mi csócsálja az Unseelie-ket a hálószobám ablaka alatt? Ez egy csöppet sem tetszett. Az is elég rossz volt, hogy az Árnyak miatt kellett aggódnom, plusz amiatt, ami a garázs alatt rejtőzik, most meg még egy szörnyzabáló is felbukkant. Az sem töltött el örömmel, hogy már kétszer fordult elő ilyen eset a közvetlen közelemben. Vajon ilyen hátborzongató lakomákra kerül sor az egész városban, csak én nem tudok róla, mert nem nagyon mozdulok ki? Vagy kifejezetten az én környezetemben történnek ilyen esetek? Véletlen egybeesés lenne, vagy valami több? Kinyitottam a hátsó ajtót, és mindkét irányban végigpásztáztam a sikátort. Beletelt néhány pillanatba, amíg észrevettem. Közel kétharmada hiányzott; a maradékot – fej, váll, a törzs egy darabja – egy teli 166

konténerbe dobták. A temetőben megcsonkított tündérhez hasonlóan ez is láthatóan szenvedett. Lesiettem a lépcsőkön, felmásztam a kis szeméthegyre, és mellé kuporodtam. – Mi tette ezt veled? – faggattam. Most nincs eutanázia, cserébe információkat akarok. Kinyitotta a száját, de csak kis vinnyogás jött ki rajta. Elfordultam. A végtagjaihoz hasonlóan a nyelve is hiányzott. Bármi hagyta is félbe a falatozást, azt akarta, hogy a Rinófiú szenvedjen, és ne tudjon beszélni vagy kommunikálni. Elővettem a lándzsát a tartójából (reggel szíjaztam a dzsekim alá), és leszúrtam vele. Jeges lehelettel halt meg. Amikor visszamásztam a földre, Dani tágra nyílt szemmel ott várt rám. – Nálad van a lándzsa – jegyezte meg áhítattal. – És milyen klassz az a tartó! Olyan kicsi, hogy mindenhova magammal tudnám vinni. Éjjelnappal irthatnám őket. Szupergyors vagy? – faggatott. – Mert ha nem, akkor inkább nálam kellene, hogy legyen nyúlt felé. A hátam mögé dugtam a lándzsát. Kölyök, ha megpróbálsz hozzáérni a lándzsámhoz, rosszabb dolgokat teszek veled, mint amiket valaha is láttál. – Fogalmam sem volt róla, miről beszélek, de gyanítottam, hogy ha valaki megpróbálná elvenni tőlem a lándzsát, a bennem lakozó barbár Mac (amelyik utálja a rózsaszínt, és nem nagyon izgatja az örök szenvedésre ítélt Rinófiú látványa) tenne valamit, amit mindketten megbánnánk. Legalábbis egyikünk. Kezdtem már magamnak is túl bonyolult lenni. Vajon a szupergyors Dani megpróbálna elvenni tőlem? Találnék valamit a koponyámban lévő forró, idegen helyen, amivel felvehetném vele a versenyt? – Nem vagyok kölyök. Mikor értitek már meg, ti átkozott felnőttek? – csattant fel, és elfordult. – Amikor már nem úgy viselkedsz. Miért jöttél ide? – Bajban vagy – vetette oda a válla felett. – Rowena látni akar. Kiderült, hogy a PHI nem a görög ábécé huszonharmadik betűjére utal, hanem a Post Haste, Inc. futárszolgálat rövidítése. Itt dolgozott Dani futárként, ami megmagyarázta az egyenruhát és a biciklit. 167

Csütörtök délután kettőkor kiakasztottam a Zárva táblát az ajtóra, és bezártam az üzletet. – Nem iskolában kellene lenned, Dani? – Otthon tanulok, ahogy a többségünk. – Mit szól hozzá az édesanyád, hogy tündérekre vadászol? – Nem tudtam elképzelni, hogy ez tetszene egy anyának, akinek fiatal gyerekei vannak. Bár annak, aki katonának születik, nem hiszem, hogy a háborús időkben sok választása lenne. – Meghalt – felelte közönyösen. – Hat éve. Nem mondtam, hogy sajnálom. Nem mondtam semmitmondó közhelyeket, amelyekkel az emberek vigasztalják egymást. Nem érnek semmit. Sőt. Dani szintjén fejeztem ki az együttérzésemet. – Baromira rossz, mi? – kérdeztem hevesen. Meglepetten nézett rám, a közönye tovatűnt. – Igen, és utálom ezt az érzést. – Hogy történt? Rózsabimbó szája grimaszra húzódott. – Egyikük elkapta. De egy nap rájövök, melyik, és kinyírom azt a nyomorultat. Testvérek vagyunk a bosszúban. Mosolyogva megérintettem a vállát. Megdöbbent; nem volt hozzászokva az együttérzéshez. Hat éve még csak hét– nyolc éves lehetett. – Nem tudtam, hogy ilyen régóta vannak közöttünk. – Az Unseeliekre céloztam. – Azt hittem, csak nemrégiben szabadultak ki. Megrázta a fejét. – Nem egy Un tette. – De azt hittem... a többiek... – Semmi konkrétat nem mondtam, figyeltem a szélre. – Nem végeznek velünk, mert... tudod. – Az egyezség miatt? Az egy rakás hazugság. Soha nem hagyták abba a legyilkolásunkat. Nos, néhányan talán igen, de a többségük nem. Dani mellettem tolta a biciklijét, és az út hátralévő részét némán tettük meg. Nem szívesen beszélt az utcán. Megkerültük a Temple Bar negyedet, és átmentünk a Liffey folyó túlpartjára. A PHI futárszolgálat egy kétemeletes, világoszöld épületben kapott helyet (Dani egyenruhájának nadrágja is ilyen színű volt), amely cseresznyefa díszítéssel és magas, ívelt ablakokkal dicsekedhetett. A 168

bejárat fölötti táblán ugyanaz az embléma virított, mint Dani ingén, de a lóhere valahogy formátlan, aránytalan volt. Valami zavart abban a táblában. Ha egyedül járok erre és meglátom, ellenállhatatlan kényszertől vezetve habozás nélkül besétálok az épületbe. – Varázsigét mondott rá – magyarázta Dani, amikor látta, hogy tanulmányozom. – Idevonzza a hozzánk hasonló embereket, ahogy az újsághirdetések is. Már hosszú ideje gyűjti maga köré a fajtánkat. – Gondolod, hogy olyan dolgokat mesélsz el, amelyeket szerinte nem kellene tudnom? – Hol húzódik Dani lojalitásának határa? Nem Rowena teremtménye? Egy percre elgondolkodott ezen, és hirtelen a lelkébe láttam. Hozzám hasonlóan ő sem bízik senkiben. Legalábbis nem teljesen. Kíváncsi lettem volna, miért. – Menj hátra! – A vörös hajú lány felpattant a bringájára. – Késésben vagyok a szállítással. Viszlát később, Mac! Több tucatnyi zöld és fehér biciklit, négy motort és tíz szállítóautót láttam hátul; mindegyiken ugyanaz a formátlan lóhere díszelgett. Ha a PHI fedőcég, legalább virágzik. Felmentem az épület hátsó lépcsőjén, és bekopogtam. Az ajtót nyitó fényes barna hajú, negyvenes nő keret nélküli szemüveget viselt. Bekísért, felvezetett a lépcsőkön, és megálltunk egy szoba előtt a folyosó végén. Egyetlen szó nélkül otthagyott. Sidhe-látó érzékeim kezdtek bizseregni. Az ajtó túloldalán tündért vagy egy SZT– t érzékeltem, bár nem hittem, hogy valódi tündér lenne az. Rowena valószínűleg kéznél tartja Dani kardját, és talán más relikviákat is. Kinyitottam az ajtót, és egy szépen berendezett, keményfa padlóburkolatú, lambériázott szobát láttam magam előtt, benne egy hatalmas kandallóval. A magas, bársonyfüggönyös ablakokon napfény áradt befelé. A lámpák minden kis zugot megvilágítottak. Ez a közös minden sidhe-látóban: minden lehetséges fényforrást felkapcsolunk; utáljuk a sötétséget. Az antik íróasztal mögött ülő idős nő ma nem nézett ki olyan öregnek, mint korábban. Az előző két találkozásunkkor jellegtelen ruhát viselt. Most klasszikus szabású türkiszzöld kosztümöt választott fehér blúzzal, és a nyolcvan– valahányból húsz évet letagadhatott volna. A fülében, a nyakában és a csuklóján viselt krémszínű gyöngy ékszerek 169

ugyanúgy fénylettek, mint ősz haja, amelyet egyetlen fonatban a feje köré tekert. Elegáns, befolyásos személynek látszott, és bár apróra nőtt, tele volt spiritusszal, ahogy apa szokta mondani. Azt hiszem, hogy a nyilvánosság felé szándékosan mutatta magát unalmas öregasszonynak, és ez a hasznára vált. Az emberek nem igazán veszik észre a gondozatlan idős embereket, mintha ezzel letagadhatnák, hogy az óra ketyegésével belőlük is egy ugyanilyen idős ember kezd a felszínre törni. Hegyes orrára csúsztatta a szemüvegét, amely gyöngyszemekből álló láncon lógott a nyakában. Nagyobbnak, kékebbnek és intelligensebbnek látszott tőle az a metsző szempár. – MacKayla. Jöjjön be, és foglaljon helyet – üdvözölt erélyesen. Kurtán odabiccentettem neki, beléptem, és körülnéztem. Azon töprengtem, hol lehet a kard. Volt valami tündéri ebben a szobában. – Rowena. A szemhéja megrebbent, és láttam rajta, hogy nem tetszik neki ez a bizalmas megszólítás. Helyes. Azt akartam, hogy egyenlők legyünk, ne pedig tanár és tanítvány. Amikor cserbenhagyott, lemondott erről a lehetőségről. Némán néztünk egymásra. Egyre hosszabbra nyúlt a csend. Nem akartam megszólalni. Most először csapott össze az akaratunk, de nem utoljára. – Üljön le – ismételte meg, és az asztal előtt álló szék felé intett. Nem ültem le. – Ó, az isten szerelmére, tegye már le a hátsóját, lányom – csattant fel. – Mi itt egy család vagyunk. – Valóban? – Az ajtónak dőlve keresztbe fontam a karom. – Mert ahonnan én jövök, ott a családtagok nem hagyják magukra egymást a bajban, és maga kétszer is ezt tette velem. Miért mondta akkor éjjel a pubban, hogy menjek meghalni? Ha maga köré gyűjti a szidhe-látókat, engem miért nem hívott? Hátradöntött fejjel méregetett. – Nehéz nap volt. Három nővérünket vesztettem el. Aztán jött maga, majdnem elárulta magát, és még ki tudja hány sidhe-látót leplezett volna le, ha nem állítom meg. – Látnia kellett, hogy fogalmam sincs arról, mi vagyok. 170

– Csak azt láttam, hogy lenyűgözve bámul egy tündért. Már mondtam magának, hogy azt hittem, maga egy Pri-ya, a tündérek rabja. Nem tudhattam, hogy akkor látott életében először tündért, és nincs tisztában azzal, mi maga. Aki Pri-yává válik, azon már nem segíthetünk. Mire ilyen állapotba kerülnek, az akaraterejük megszűnik, és gyakorlatilag teljesen kivetkőznek önmagukból. Soha nem fogok tízet feláldozni azért, hogy egyet megmentsek. – Úgy néztem ki, mint aki nem önmaga? – Ami azt illeti – válaszolta higgadtan -, igen, úgy nézett ki. Felidéztem magamban azt az első dublini éjszakát. Nagyon megviselt a repülőút, porig sújtott a fájdalom, rettenetesen egyedül éreztem magam, aztán láttam valamit, ami lehetetlennek tűnt. Talán egy kicsit... ostoba vagy üres kifejezés ült az arcomon. De akkor is... – És a múzeumban? Ott is cserbenhagyott – jegyeztem meg vádlón. Összefonta a karját, és hátradőlt a székben. – Úgy tűnt, együtt van a tündérherceggel, és Pri-ya. Levetkőzött neki. Mégis mit gondolhattam volna? Csak akkor kezdett megváltozni a véleményem, amikor láttam, hogy megfenyegeti a lándzsával. Ha már itt tartunk, látnom kell azt a fegyvert. – Felállt, fürgén megkerülte az asztalt, és kinyújtotta a kezét. Felkacagtam. Bolond, ha azt hiszi, hogy odaadom neki. Előbb szúrom szíven vele. – Csak szeretné. – MacKayla – szólt szigorúan -, hadd nézzem meg. Egy család vagyunk; ebben a háborúban testvérek vagyunk. – Az én testvérem meghalt. Vele is találkozott? Róla is ilyen gyorsan ítéletet mondott, és elfordult tőle? Neki is azt mondta, hogy menjen meghalni? Mert meghalt – jegyeztem meg keserűen. – A tündérek darabokra szaggatták. Rowena döbbentnek látszott. – Mit jelentsen ez? Egy nővér? – Ugyan már! – Hát ezért utáltam annyira. Nemcsak elfordult tőlem és lerombolta a családomról alkotott elképzeléseimet, de a nővéremre sem talált rá! Az elvarázsolt cégtábla, a hirdetések és a biciklis kémei ellenére miért nem vonzotta ide Alinát? Miért nem tanította? Miért nem mentette meg? – Hónapokig élt Dublinban. Egész idő alatt pubokba járt. 171

Hogy nem futottak össze? – Azt várná, hogy Chicagóba látogatva minden egyes emberrel találkozzam? – vágott vissza. – Dublin hatalmas, és csak nemrégiben kezdtünk szerveződni. Azelőtt máshol volt dolgom. Mennyi ideig volt itt a testvére? Hogy nézett ki? – Nyolc hónapig. Szőke volt... mint én, amikor először találkoztunk. Ugyanilyen zöld szeme volt. Sokkal sportosabb és egy kicsit magasabb volt. Rowena az arcom fürkészte, mintha darabokra szedhetné a vonásaimat, hogy aztán más sorrendben összerakja őket, és egy másik arcot kapjon. Végül megrázta a fejét. – Sajnálom, MacKayla, de nem, soha nem találkoztam a nővérével. El kell mesélnie, mi történt. Nemcsak a látomásaink és az ügy köt össze bennünket, hanem a veszteség is. Meséljen el mindent. – Semmi sem köt össze bennünket, és nem adom oda a lándzsám, vénasszony. – Nem fog megtéveszteni az együttérzése. Kemény pillantást vetett rám. – Először elküldtem. Másodszor megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön velem, de elutasított. Egyszer mindketten elutasítottuk a másikat. Én nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát. Hát maga? – Meg kellett volna találnia a nővéremet. Meg kellett volna mentenie. – El sem tudja képzelni, mennyire szeretném, ha így történt volna. Helyette hadd mentsem meg magát. – Nekem nincs szükségem arra, hogy megmentsenek. – Ha Jericho Barronsszel dolgozik, akkor igen. – Mit tud róla? – Azt tudom, hogy nincsenek és soha nem is voltak férfi sidhe-látók, MacKayla. Ezzel az ajándékkal csak a nők rendelkeznek. Haragos pillantást vetettem rá. – Ajándék? Megölte a nővéremet, és tönkretette az életemet. Akkor micsoda Barrons? Mert látja a tündéreket, segít megölni őket, és ez több, mint amit maga tett értem. – Csak ennyi kell, hogy valaki elnyerje a bizalmát, MacKayla? Hogy egymás mellett küzdjenek? Akkor induljunk most rögtön tündérvadászatra. Tudja, mi rejtőzik ennek a Barronsnek a szívében? 172

Hogy mit gondol? Hogy miért teszi? Hogy mit keres? Nem szóltam semmit, mert erre nem lehetett mit felelni. Többnyire abban sem voltam biztos, hogy a házigazdámnak van szíve, és a gondolatait megtartotta magának. – Nem hiszem. Semmit sem mond magának, igaz? – Többet mondott arról, mi vagyok, mint maga. – Esélyt sem adott rá. – Két esélyt is adtam. – Akkor próbálja meg újra, MacKayla. Kész vagyok beszélni. Hát maga? Kész meghallgatni? – Tudja, mi ő? – Azt tudom, hogy mi nem, és ennél többet nem is kell tudnom. Nem közülünk való. A mi szívünk tiszta, ahogy a céljaink is. Látja azt a lóherét? – Egy kép felé intett az asztala mögött: nagy zöld lóhere, aranyló háttér. – Nézze meg! Tudja, miért hiszik időtlen idők óta, hogy szerencsét hoz? Megráztam a fejem. – Mielőtt Szent Patrik szentháromságának jelképévé vált, a mi rendünk szimbóluma volt. Őseink ezt vésték az ajtajukra és festették a zászlaikra ezer évvel ezelőtt, amikor új faluba költöztek. Ezzel jelezték az embereknek, hogy kik ők, és miért vannak ott. Amikor meglátták a jelünket, nagy mulatságot csaptak, és két hétig ünnepeltek. A legfinomabb étellel, borral, férfival fogadtak bennünket. Versenyeket rendeztek azért, hogy ki bújhat az ágyunkba. – Odasétált a képhez, és közben felvett egy ceruzát az asztalról. – Ez egyáltalán nem lóhere, hanem egy eskü. – Balról jobbra végighúzta a ceruza végét az alsó két levél vonalán. – Látja, hogyan adnak ki ezek egy, az oldalára fektetett nyolcast? Olyan, mint egy vízszintes Möbius– szalag. Ez két S betű, az egyik fölfelé, a másik lefelé, és a végük összeér. A harmadik levél és a szára egy i-betű. Hát ezért látszott formátlannak! Mert az is. A felső levél a bal oldalon laposabb volt, a szár merevebb. – Az évezredek során elfelejtettek minket, hozzáadtak egy kis díszt, néha egy negyedik levelet, és most azt hiszik, szerencsét hoz. – Felhorkant. – De mi nem felejtettünk. Soha nem felejtünk. Az első 5 a See, azaz látni szó kezdőbetűje, a második Serve, azaz szolgálni, a Pazt 173

jelenti: Protect, azaz védeni. A lóhere Eire– t, azaz Nagy– Írországot szimbolizálja, a Möbius– szalag pedig az eskünket, hogy örökké megvédjük az otthonunkat. Mi vagyunk a sidhe-látók, mi vigyázunk az emberiségre. Megvédjük őket az Öregektől. Mi választjuk el egymástól a világokat. Küzdünk a sok alakban felbukkanó halál ellen, és most még fontosabb szerep jutott nekünk, mint valaha. Majdnem érzelmesen rázendítettem a Danny Boy című ír balladára, pedig nem is tudom a szövegét. Szavai hatására úgy éreztem, hogy valami hatalmasnak vagyok a része. Beleborzongtam, és ezért nehezteltem rá. Soha nem szerettem másokhoz csatlakozni, és olyan klubhoz nem is könnyű, amelyik már kétszer fütyült rám. Igen, én nem felejtek, és nem múlik el a neheztelésem. Én, Mac Lane, magánnyomozó, azt fogom tenni vele, amit mindenki mással: megpróbálom a lehető legtöbb információt kiszedni belőle. Később egy csendes helyen jegyzetelek a naplómba, és eldöntöm, kiben bízzak... vagy legalábbis kihez csatlakozzak egy időre. – Feltételezem, hogy van egy gyűjteményük a történetekről és feljegyzésekről. – Ha igen, szerettem volna elolvasni őket. – Igen – bólintott. – Több információt gyűjtöttünk össze a tündérekről, mint amennyit valaki egy tucat emberéleten át el tudna olvasni. Néhány... a gyakorlatban kevésbé aktív tagunk bevezet minket a huszonegyedik századba. Fáradságos feladatba kezdtek: mindent digitalizálnak. Hatalmas a könyvtárunk, de az idő nyomai már látszódnak rajta. – Hol ez a könyvtár? Végigmért. – Egy régi apátságban, néhány órányira Dublintől. Egy régi apátságban. Hát persze. Ha legközelebb találkozom Harronsszel, kinyírom. – Szeretné megnézni? Egész lényemmel azt akartam felelni, hogy most rögtön vigyen magával, mutassa meg, vezessen végig a termeken, és tanítson, de nem tettem. Mi van, ha ott, a dombok, birkák és romok között fölém kerekedik a hűséges követőivel együtt, legyűrnek, és ellopják a lándzsámat? Tudtam, milyen értékes a fegyverem. Csak két fegyverrel lehet megölni a tündéreket: az egyiket Rowena őrzi, akinek rengeteg 174

fegyvertelen híve van, a másik az én lándzsám. Ez az elosztás nekem sem tűnt igazságosnak. Bár nem is érdekelt. Csak a saját túlélésem foglalkoztatott. – Talán majd egyszer – feleltem diplomatikusan. – Hadd adjak egy kis ízelítőt abból, mit szalaszt el. – Odament az asztalához, kihúzta a fiókot, és kivett belőle egy szalaggal átkötött, vastag, bőrkötésű könyvet. – Jöjjön. – Az asztalra fektette, odaintett magához, és kinyitotta. Óvatosan forgatta az időtől megsárgult lapokat. – Azt hiszem, ez a bejegyzés érdekelheti. – Végigfuttatta az ujját az oldalon. Egyfajta sidhe-látó lexikon volt a kezében. A V betűnél volt nyitva. Levegő után kaptam. V'lane: a Seelie, azaz Világos Udvar hercege, Aoibbeal királynő Nagytanácsának tagja, időnként párja. A Vad Hajsza kezdeményezője. Nagyon elitista. Nagyon erős erotikus kisugárzással bír. Az első feljegyzett találkozásunk... Rowena becsukta a könyvet, és visszatette a fiókba. – Hé! – tiltakoztam. – Még el sem olvastam. Mikor és hogyan történt az első találkozás? Mennyire bízik ezekben a feljegyzésekben? Biztos benne, hogy V'lane Seelie? – A tündérherceg, amelyet sakkban tartott a múzeumban, a Világos Udvarban született, és az idők kezdete óta a királynője mellett áll. Csatlakozzon hozzánk, MacKayla, és megosztunk magával mindent. – És mit kér cserébe? – Szövetséget, engedelmességet, elkötelezettséget. Cserébe otthont, családot, menedéket, nemes ügyet kap, és a régi korok tudását. – Ki volt Patrona? Halvány, szomorú mosoly játszott a szája szélén. – Egy asszony, akivel kapcsolatban egykor nagy reményeim voltak. Megölték a tündérek. Maga pont úgy néz ki, mint ő. – Azt mondta, úgy festek, mint egy O'Connor. Vannak O'Connorok a szervezetében? Akikkel talán rokonságban állok? Oldalra biccentette a fejét, szokás szerint lenézően végigmért, bár egy csipet helyeslés is vegyült a pillantásába. – Tehát beszélt az anyjával. Nagyon helyes. Nem voltam benne biztos, hogy megteszi. És? 175

Összeszorítottam az állkapcsom. Nem bírtam rávenni magam, hogy elmondjam neki: igaza volt. Tudni akarom, ki vagyok, és honnan származom. Tud ebben segíteni? – Segíthetek kideríteni az igazságot. – Vannak O'Connorok ebben a közösségben vagy sem? – Miért nem képes egyszer valaki egyenes választ adni? Árnyék suhant át az arcán. Megrázta a fejét. – Az a vérvonal megszakadt, MacKayla. Ha maga az O'Connor családból vagy egy oldalágából származik, maga az utolsó. Elfordultam; mélyen megérintett, amit mondott. Amíg ez a néhány szó össze nem törte a reményeimet, észre sem vette, milyen nagyon bíztam abban, hogy élnek vérrokonaim. Rowena gyengéden megérintette a vállam, de tudtam, hogy erős, mint a vas. – Mi vagyunk a rokonaid, MacKayla. – Az O'Connorokat is a tündérek ölték meg? – Maga most egy ajtóban áll, gyermekem. Fél lábbal kint, fél lábbal bent. Döntsön, mert ez az ajtó becsukódhat. Megfordultam, és ránéztem. – Hol a Sinsar Dubb? – Most nem ez a kérdés. – Maguknál van? – Csak a Menedéknek van joga tudnia a választ ezekre a kérdésekre. Nem válaszolok. – Mi az a Menedék? – A tanácsunk, amelyet egykor Patrona vezetett. Maga képes megfagyasztani a tündéreket? – Igen. – Olyan gyorsan váltott témát, hogy habozás nélkül válaszoltam. Követtem a taktikáját és visszakérdeztem: – Milyen tündér az olyan, amelyik belebújik az emberekbe, és bennük marad? Levegő után kapott. – Látott ilyen lényt? Bólintottam. – Hogy néznek ki? – Miután elmeséltem neki, felkiáltott: 176

– Szent ég! Dani is ezt írta le aznap, amikor maguk találkoztak. Tehát ezt csinálják. Hallottam a szóbeszédet, hogy léteznek ilyen Unseelie– k, de nem tudjuk, mik ezek, még nem adtunk nekik nevet. – Amint a lány testébe lépett, nem láttam többé. – Nem érzékelte a sidhe-látó képességével? Úgy érti, embernek álcázta magát, és maga nem látott át rajta? – kérdezte gondterhelten. Ez engem is aggasztott. – Megölte? – Hogyan ölhettem volna meg anélkül, hogy a lányt ne öljem meg? Rosszallóan nézett rám. – Tehát hagyta, hogy embernek álcázva elvegyüljön a tömegben? Hány embernek kell meghalnia csak azért, mert maga túl jó volt, hogy elvegyen egyetlen életet? Megbékél a lelkiismerete ezeknek az embereknek a halálával, sidhe-látó? Vagy úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne hozzá? Attól a pillanattól kezdve, hogy a tündér belebújt, az a lány már nem volt többé ember! Értettem, mit akar mondani, de rettenetesnek találtam. – Először is, ezt nem tudhatja. Másodszor pedig nem sétálhatok csak úgy oda egy teljesen ártatlan lányhoz, hogy megöljem. – Akkor adja át a fegyvert valakinek, aki megteszi! Amikor hagyta elsétálni, nem egy ember életét mentette meg, hanem elfogadta, hogy több tucat ember fog meghalni. Ölni fog. Az Unseelie– k ezt teszik. – Magának minden fekete– fehér, nem igaz? – A szürke világos fekete. A szürke soha nem fehér. Csak a fehér fehér. Nincsenek színárnyalatai. – Megijeszt, vénasszony. – Megijeszt, gyermekem – vágott vissza. Becsukta a szemét, és nagy levegőt vett. Amikor újra rám nézett, eltűnt a szeméből a neheztelés. – Jöjjön el az apátságba. Danivel már találkozott. Ismerkedjen meg még több nővérével, tudjon meg rólunk egykét dolgot. Nézze meg, mit csinálunk, és miért. A tündérek a szörnyetegek, nem mi. Ez a háború egyre jobban elfajul. Ha nem vesszük fel a versenyt a kegyetlenségükkel, és ha nem vagyunk megingathatatlanok, végünk van. Akik nem cselekszenek, azok csak reagálnak az eseményekre. Akik reagálnak, hamarabb meghalnak. – Tud a Nagyúrról és a tervéről, hogy szabadon ereszti az összes Unseelie– t? 177

– Amíg nem jut döntésre, egyetlen kérdésére sem válaszolok. Köztünk nincsenek renegátok. Azt nem tűröm. Vagy velünk van, vagy ellenünk. – A szürkének vannak árnyalatai, Rowena. Nem vagyok sem maguk ellen, sem maguk mellett. Tanulok, és eldöntöm, kiben bízhatok. Az erőszakoskodás helyett győzzön meg. – Igyekszem. Jöjjön el az apátságba! El akartam menni, de a saját feltételeim szerint, amikor és ahogyan biztonságban érzem magam, ám jelenleg ez elképzelhetetlennek tűnt. – Majd jelentkezem. – Minden elszalasztott percben meghalhat valahol egyedül. A nővéreivel biztonságban lenne, MacKayla. – Megkockáztatom. – Miért nem találta magát Dani egy hónapig? – kiáltotta utánam, amikor elindultam kifelé. Először arra gondoltam, hogy hazudok, de aztán úgy döntöttem, lesz, ami lesz, nem érdekel. – Mert a tündérek világában voltam V'lane-nel. – Kiléptem az ajtón. – Ha maga Pri-ya, és V'lane akarta, hogy beépüljön közénk... – sziszegte. – Engem senki sem rángat zsinóron, Rowena. – Vissza sem néztem. – Sem V'lane, sem Barrons, sem maga.

178

14. fejezet Letelepedtem az egyik kuckó, vagy ahogy odahaza hívjuk, boksz magas támlás bőrülésére, és rendeltem egy sört meg egy whiskey-t. Amióta Dublinba jöttem, most először érdekes módon békésnek éreztem magam, mintha ma feltettek volna egy fontos figurát a sakktáblára, és végre elkezdődött volna a játék. A tábla egyik oldalán a Nagyúr áll. Ő gonosz. Unseelie-ket hoz át a mi világunkba, amelyet el akar pusztítani. A másik oldalon én integetek, egy aprócska, ceruzahegynyi pont egy űrfelvételen. Bosszút akartam állni a nővérem haláláért, és azt akartam, hogy a tündérek – ahogy Dani mondaná – húzzanak a fenébe a mi világunkból. Én jó voltam. Még három fontos játékos állt a táblán: V'lane, Barrons, és Rowena. Egy dolog fűzte őket össze: mindegyikük engem akart. Az egyik tündér. A másik ismeretlen. A harmadik – bár nem mondta, én meg nem kérdeztem, de szinte biztos voltam benne – a sidhe-látók Úrnője. Mindhármuknak megvoltak a saját tervei és titkai. Ahhoz sem férhet kétség, hogy mindegyikük olyan simán és könnyedén hazudott nekem, ahogy egymás hátába mártanák a kést. Előhúztam a naplómat, és írni kezdtem. V'lane-nel kezdtem. Rowena szerint igazat mondott. Valóban Seelie herceg, a királynő Nagytanácsának tagja, és az ő megbízásából azon dolgozik, hogy az Unseelie– k ne jöhessenek át a mi világunkba, és ne vehessék át a hatalmat. Ez az én térfelemre helyezi, a jó oldalra, amit egy kicsit nehéz volt lenyelnem, tudván, milyen kegyetlen, és hogy a céljai elérése érdekében manipulál, szinte a halál szélére sodor, miközben potenciálisan végzetes szexuális kapcsolatot akar létesíteni velem. Legalább száznegyvenkétezer éves, valószínűleg jóval öregebb. Nem nagyon hittem, hogy megértheti, mit érez egy ember, és még ha vigyáz is, hatalmas károkat okozhat nekem. Barrons a következő. Vitathatatlanul csak a saját érdekei vezérlik. Lehet, hogy ő a legcsalárdabb mind közül? Amikor Rowena 179

megemlítette a várostól néhány órányira fekvő apátságot, és hogy Dani az elmúlt hónapban keresett engem a könyvesboltban, rögtön tudtam, hogy Barrons követte a fiatal lányt, majd Dani vagy maga Rowena nyomában eljutott az apátsághoz. Az én apátságomhoz. Aztán még volt képe odavinni. Nyilván azt akarta tudni, hogy a Sinsar Dubb ott rejtőzködik– e valahol az apátság alatt – végül is ki őrizhetné jobban a sötét tündérmágia könyvét, mint egy horda sidhelátó, akik látnák az élte jövő szörnyeket? És még csak annyit sem mondott, hogy Ó, egyébként, amíg nem. volt itt, megtaláltam a sidhelátók főhadiszállását, és le merném fogadni, hogy tudnak magáról valamit. Nem, önszántából semmilyen hasznos információt nem köt az orromra. Szabadon jár– kel az Árnyak között. Látja a tündéreket, tud a druidákról, emberfeletti erővel és sebességgel bír, és beletelt egy kis időbe, mire bevallottam magamnak: az, ami a koromfekete szeme mögül mered rám, nem tűnik harmincévesnek. Ember lenne, aki valahogy megtanulta becsapni az időt? Vagy tündér, és nem tudom érzékelni? Ha igen, milyen erős lehet, ha képes megtéveszteni egy sidhe-látót? Lehetséges, hogy az egyik áttetsző tündér belebújt és átvette az irányítást az igazi Barrons-től? Ezt a lehetőséget abban a pillanatban elvetettem. Nem hittem, hogy bármi, legyen az akár tündér, át tudná venni az irányítást Jericho Barrons-től. Fiona eltűnt, miután megpróbált ártani az SZT– detektorának. Megöltek egy felügyelőt, aki körülötte szaglászott. Akik kapcsolatba kerültek Jericho Barronsszel, azok kényelmes módon eltűntek vagy meghaltak. Ennek ellenére... egyik esetben sem volt semmiféle bizonyítékom arra, hogy aljas dolgot követett volna el. Úgy tűnt, nem akar több Unseelie– t látni a világunkban, azt viszont nem vettem észre, hogy érdekelné a világunk megmentése. Tényleg zsoldos, és amellé áll, aki a legtöbbet fizet? Tényleg azért akarja megszerezni azt a könyvet, hogy eladja annak, aki a legmagasabb árat kínálja érte? Hogyan akarja megérinteni, ha megtaláljuk? A Sinsar Dubh annyira gonosz, hogy mindenkit megront, aki a közelébe megy. Azt hitte, hogy védelmező varázsigéket tetoválhat a bőrére, és így majd nyugodtan 180

megérintheti? Lehetséges lenne? Megdörzsöltem a homlokom, és legurítottam a whiskey-t. Égette a torkom. Az öklömmel megütögettem a mellkasom, és levegő után kaptam. Jericho Barronsszel kapcsolatban csak az biztos, hogy vele kapcsolatban semmi sem biztos. Mivel több kérdésem volt vele kapcsolatban, mint válaszom, a tábla egyik felén sem tudtam elhelyezni. V'lane próbaképpen a jó oldalon állt, Barrons a tábla szélén, jöhet a következő figura: Rowena. Nehéz nő. Olyan ember, akit a saját oldalamon szeretnék látni, és olyan szempontból rendben is van, hogy határozottan utálja az Unseelie-ket meg a tündéreket úgy általában, azt viszont nem éreztem, hogy a javamra válna ez a kapcsolat. Tudtam, hogy V'lane-nek és Barronsnek is élve van rám szüksége, és képesek is vigyázni rám, de Rowenában már nem voltam ilyen biztos. Meddig menne el, hogy elvegye tőlem a lándzsámat, ha azt hinné, hogy akad nálam alkalmasabb és könnyebben irányítható sidhe-látó, hogy megvédje a Látni, Szolgálni és Védeni szentháromságát? Ha az emberek ugyanolyan kegyetlenek, mint a tündérek, akkor mi különbözteti meg őket egymástól? Nem kellene, hogy legyen valami, ami segít ezt eldönteni? Tényleg oda kellene mennem egy nőhöz és megölnöm csak ízért, mert egy tündér beleköltözött a testébe? Nem kellene először valahogy megpróbálnom kiűzni belőle azt az Unseelie– t? Ha ma este lefekszem, azokról álmodom, akik azért halnak meg, mert hagytam elsétálni? Nem akartam Rowenára gondolni. Egy kis csillagot tettem mellé a naplómban: ha nem Ő az Úrnő, akkor ki? Olyan kisebb játékosokkal folytattam a leírást, mint Mallucé, aki a Nagyúrnak dolgozott, és át is verte. Barrons szerint abban az egy hónapban, amíg nem voltam itthon, nem látták, nem is hallottak felőle. Úgy döntöttem, hogy ez azt jelenti: a gyászszertartása valódi volt, és a vámpír tényleg meghalt. Ha túlélte, amit Barronsszel tettünk vele, már rég visszatért volna az imádói közé. Kíváncsi voltam, hogy a Nagyúr talált– e valaki mást, aki a céljait szolgálja. Mallucé– t lesöpörtem a tábláról. Eggyel kevesebb! Úgy döntöttem, hogy a McCabe-féle alakok, az O'Bannion család és tündérrelikviákat gyűjtő személyek ebben a játékban nem játszanak. 181

Csak azoknak jutott saját mező, akik a Sinsar Dubh-t keresik, vagy olyasvalaki szolgálatában állnak, aki a Sötét Könyvre feni a fogát. A világunkat elárasztó Unseelie-ket a gyalogok kategóriájába soroltam. Elsődleges céljuknak az tűnt, hogy kielégítsék perverz étvágyukat, kémkedjenek az emberek után, általános felfordulást keltsenek és káoszt teremtsenek, amíg a Nagyúr a saját céljait követi, és amikor már elérte, őt szolgálják. Olyan Unseelie-vel még nem találkoztam, amelyik jelentősebb szerepet töltött volna be, mint a másik, vagy annyian voltak, hogy nem láttam az egyiket a másiktól. Felemeltem a tollam a papírról, és a színfalak mögött várakozó, egyelőre még láthatatlan játékosokon töprengtem. A Seelie királynő, írtam. V'lane szerint ő is a Sinsar DubbA akarja, de miért? Azért, hogy újra bezárja az Unseelie-ket? Olyan varázsigéket tartalmaz, amelyek hatásosak sötétebb testvéreik ellen? Micsoda valójában a Sinsar Dubb? Annyit tudtam, hogy a fekete mágiáról szóló könyv az Unseelie király tollából, de mit csinál? Miért akarja mindenki megszerezni? Eltérő célok vezérlik a játékosokat? Miféle varázslatokat és bűbájokat tartalmazhat, amelyek annyira förtelmesek, hogy mindenkit megrontanak, aki kapcsolatba kerül vele? Lehet ekkora erejük a szavaknak és a szimbólumoknak? Vajon a pergamenre rótt irkafirkák megfoszthatnak minket az erkölcseinktől? Nem vagyunk ennél erősebbek? Nem siettem megtudni. Eddig kétszer találkoztam a Sötét Könyvvel: a rettenetes fájdalom hatására elájultam, teljesen elgyengültem, és elkeseredetten azt kívántam, bárcsak soha ne léptem volna erre a sakktáblára. Hová illik ebbe az egészbe az Unseelie király? Fontos szerepet játszik, vagy ő a távol lévő uralkodó? Ha az én sötét mágiáról szóló könyvem tűnne el, tuti, hogy meg akarnám találni. És ő? Miért nem eredt még a nyomomba? Mindenki más ezt tette. Először is, hogyan tűnt el tőle a könyv? Sőt, ami azt illeti, a tökéletes paranoia hatására (amely az én világomban teljesen normálisnak tűnik) felmerült bennem a kérdés: tényleg eltűnt? Mi van, ha ez csak csali egy nagyon hosszú horgászzsinór végén? És ha igen, mire pecázik? Vajon a Nagyúr is csak egy gyalog, amelyet egy sokkal sötétebb, kimondhatatlanul ősi kéz irányít? Vajon a sakktábla nagyobb, 182

mint amennyit látok belőle? Mindannyian gyalogok lennénk egy játszmában, amely hatalmasabb, mint hisszük? A Sinsar Dubb valahol odakint mozog a sakktáblán. Ki mozgatja? Hogyan, és miért? Leginkább azt akartam tudni, miféle jóindulatú tréfamester alkotott meg egy ilyen figurát, mint én, aki képes érzékelni a legveszélyesebb relikviát, de minden egyes alkalommal, amikor a közelébe kerül, elájul? Rendeltem még egy whiskey-t, legurítottam, és élveztem a rituálét, amelyet túl gyakran láttam már a Brickyardban: nyel, megrázkódik, levegőt vesz. – Csatlakozhatom? Felnéztem. Az a skót akcentussal beszélő srác állt előttem, aki a Trinity Ősi Nyelvek Tanszékén dolgozik. „Scotty". Tőle vettem át az illegális árverésre szóló meghívót. Kicsi a világ. És mégis mindenki azt hajtogatja, milyen nagy város Dublin. – Persze, miért ne – vontam vállat. – Kösz – mondta fanyarul. Gyanítom, nem volt hozzászokva, hogy a nők ilyen közönyösen válaszoljanak neki. Nagyjából egykorú lehetett álmodozó tekintetű munkatársával, de a hasonlóság itt véget is ért. A másik bársonyos bőrű, szexi, majdnem férfikorba lépett srác volt, Scotty viszont szélesebb és izmosabb volt, érettebben mozgott és járt, csendes önbizalmat árasztott, mintha a kora ellenére már próbára tette volna az élet. Kábé 1,90 magas volt; hosszú, sötét haját hátrafogta a tarkóján. Aranyló tigrisszeme elismerően mért végig. Ösztrogén válaszolt a tesztoszteronra – Scotty férfi volt és egy kicsit kihúztam magam. – A jó Scotch-a és a csinos lányokra. – Söröskorsómhoz koccintotta a poharát, és ittunk. A sör után küldtem egy harmadik whiskey-t is: nyel, megrázkódik, levegőt vesz. Végre kezdett felmelegedni az a hideg hely a gyomromban, ahol annyira magányosnak és elveszettnek éreztem magam. – Christian vagyok. Elfogadtam felém nyújtott kezét; a kezem eltűnt a tenyerében. – Mac. Felnevetett. – Nekem nem tűnsz Macnek. 183

– Rendben, feladom. Miért mondja ezt mindenki? Akkor hogyan nézek ki? – A legtöbb helyen a Mac férfinév, és te egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy férfi. Ahonnan én jövök, ott a bemutatkozásodat úgy értékelnék, hogy melyik klánból származol: Mac... És várnák, hogy folytasd. – Skót vagy. Bólintott. – A Keltar klánból. Christian MacKeltar. – Szép név. – Köszönöm. Azóta figyellek, hogy bejöttél. Úgy tűnt... nagyon elgondolkodtál. És ha nem tévedek, ez volt a harmadik whiskey-d. Ha egy csinos lány egyedül iszogat, aggódom. Minden rendben? – Csak kemény napom volt. Kösz az érdeklődést. – Milyen aranyos! Nagy szükségem volt már erre az emlékeztetőre: vannak még rendes emberek a világon. Csak nem gyakran találkozom velük. – írsz? – intett a naplóm felé. Abban a pillanatban becsuktam, hogy leült mellém. – Naplót. – Tényleg? – Magasba szaladt a szemöldöke, és érdeklődve csillant fel aranyló szeme. Majdnem felnevettem. Biztos voltam benne, hogy azt gondolja, helyes fiúkról és csinos ruhákról írok, meg a legújabb valóság– show szexis sztárjáról, akibe belezúgtam. Korábban valóban ilyenek jártak a fejemben. Kísértébe estem, hogy odacsúsztassam elé a naplómat, és azt mondjam neki, hogy olvasson bele, aztán majd meglátjuk, továbbra is akar-e mellettem ülni. Három whiskey után képes is lettem volna rá. Belefáradtam a hazugságokba, az egyedüllétbe és a magányba. Abba, hogy olyan emberek vesznek körül, akikben nem bízhatok, és hogy olyan emberekben szeretnék megbízni, akikkel nem lehetek együtt, mint például ezzel a sráccal vagy az álmodozó tekintetű munkatársával. Ki voltam éhezve a normális életre, és elég mérges voltam ahhoz, hogy tönkretegyek minden alkalmat, amikor esélyem nyílna rá. – Olvass bele – löktem elé a naplót. Megdöbbent; belső ellentmondásba keveredett önmagával. Tudtam, 184

hogy szeretné megismerni a legbensőbb gondolataimat – melyik férfi szalasztaná el a lehetőséget, hogy cenzúrázatlanul egy nő fejébe lásson , de azt is tudtam, hogy szeretné visszaadni, hogy megőrizze a méltóságomat, ha én már túl részeg vagyok ahhoz, hogy ezt magam tegyem meg. Melyik fog győzni: a férfi vagy az úriember? Végül kinyitotta az első oldalon, ahol leírtam az utoljára látott Unseelie-t, majd a következő oldalon azt találgattam, vajon hogyan ölnek, és mi lenne a legjobb módja annak, hogy végezzek velük. Hagytam, hogy elolvassa az első két oldalt, majd elvettem tőle a naplómat. – Nos – szóltam vidáman – , most, hogy már tudod: dilis vagyok... – Elhallgattam, és rámeredtem. – Ugye tudod, hogy dilis vagyok? – Valami nagyon nem stimmelt azzal, ahogy rám nézett. – MacKayla – mondta halkan -, gyere el velem valahová, ahol... nagyobb biztonságban vagyunk. Beszélnünk kell. Levegő után kaptam. – Nem mondtam, hogy MacKaylának hívnak. – Rámeredtem. Egy kicsit becsíptem ahhoz, hogy megbirkózzam a pánikkal, amelyet ez a váratlan fordulat hozott. Megpróbáltam lerombolni az esélyeimet a normális életre, de rá kellett jönnöm, hogy soha nem is volt rá esélyem, mert ez a mellettem ülő normális srác nem normális. – Tudom, ki és mi vagy – szólt halkan. – Már találkoztam hozzád hasonlóval. – Hol? – kérdeztem összezavarodva. – Itt, Dublinban? Bólintott. – És máshol is. Biztos nem. Lehetséges volna? Tudta a nevem. Mit tudott még rólam? – Ismerted a nővéremet? – Hirtelen nem kaptam levegőt. – Igen – válaszolta lassan. – Ismertem Alinát. Leesett az állam. – Ismerted a nővéremet? – kérdeztem gyakorlatilag visítva. Honnan ismer bennünket? Ki ez a férfi? – Igen. Velem jönnél, hogy valami csendesebb helyen beszélgethessünk? Ekkor olyan hangosan szólalt meg a mobiltelefonom a táskám 185

mélyén, hogy halálra ijedtem tőle. Még három boksszal arrébb is haragosan fordultak felém. Nem hibáztathattam őket, Barrons utálatos csengőhangot választott: győzelmi harsonák teljes hangerőből. Nyilván azt akarta, hogy egyetlen hívást se mulasszak el. A telefon után tapogatóztam, kinyitottam, és fogadtam a hívást. Házigazdám dühösnek hangzott. – Hol a francban van? – Semmi köze hozzá – feleltem hűvösen. – Ma este láttam két Vadászt a városban, Ms. Lane. Állítólag még több közelít. Sokkal több. Húzzon haza. A telefon elnémult, én meg ott ültem dermedten. Elmondta, amit akart, aztán letette. Nem tudom elmagyarázni, milyen hatással van rám a „Vadász" szó, de nagyon az elevenembe vág. Mélyen megráz a legszentebb helyen, ahol korábban biztonságban éreztem magam, és addig nem áll helyre a rend, amíg a tündérek el nem kotródnak az én világomból. Olyan, mintha bizonyos dolgokat beprogramoztak volna a sidhe-látók DNSébe, és ösztönösen cselekednénk, amit nem lehet befolyásolni. – Halottsápadt lettél. Mi a baj? Számba vettem a lehetőségeimet. Nem voltak. Hét közben .1 pub korán zár. Visszarohanhatok most a könyvesboltba, vagy várhatok egypár órát, de ha még több Vadász bukkan fel, csak még veszélyesebb lesz a helyzet. – Semmi. – Néhány bankjegyet meg aprót dobtam az asztalra. Miért nem jött utánam Barrons? Ekkor újra megszólalt a mobilom. Előbányásztam a táskámból. – Még jobb célpontok lennénk, és most elég sok a dolgom – szólt bele Barrons. – Maradjon az épületek közelében, és lehetőleg mindig legyen valami a feje fölött. Ha teheti, vegyüljön el az emberek között. Ki ez az ember, gondolatolvasó? – Hívhatnék egy taxit. – Látta, mi vezeti őket mostanában? Nem, de ezek után biztos megnézem. – Hol van? – kérdezte. Megmondtam neki. – Az nincs messze. Minden rendben lesz, Ms. Lane. Csak 186

igyekezzem, mielőtt többen lesznek. – Megint letette. A táskámba gyömöszöltem a naplót és a telefont, majd felálltam. – Hová mész? – kérdezte Christian. – Mennem kell. Valami közbejött. – Mindegy, milyen bűntetteket tulajdonítok Barronsnek, ő meg tud védeni. Ha ma este Vadászok járják a várost, a legveszélyesebb ember oldalán akarok lenni, akit csak ismerek, nem pedig egy huszonvalahány éves skót fickóval, aki ismerte a nővéremet (ez szomorú példa, mert Alina már halott), de nem tudott segíteni neki. – Mindent tudni akarok. Felkereshetlek az egyetemen? Felállt. – Bármi folyik is itt, hadd segítsek, Mac. – Csak hátráltatnál. – Nem tudhatod. A segítségedre lehetnék. – Ne nyaggass – mondtam hűvösen. – Elegem van az erőszakos emberekből. Egy pillanatig engem tanulmányozott, majd bólintott. – Keress fel az egyetemen. Majd beszélünk. – Hamarosan – ígértem. Miután eljöttem a pubból, csodálkoztam, milyen ostoba voltam. Ott üldögéltem, és azt hittem, hogy Rowena az utolsó fontos figura. Amíg én buzgón elemeztem a sakktáblát, ítéltem, döntéseket hoztam, és elég okosnak éreztem magam, felbukkant és leült mellém egy játékos, akiről semmit sem tudtam. Mint mindenki más, ő is sokkal többet tudott rólam, mint én róla. Kezdtem megint tudatlannak érezni magam. Hova tegyem a sakktáblára Christian MacKeltart? Gondolatban félresöpörtem a bábukat, és kiléptem az éjszakába. A pokolba vele. Most vissza kellett mennem a könyvesboltba úgy, hogy ne vegyenek észre a halálos ellenségeim, a szörnyek, amelyeket csupán egyetlen cél vezérel: elfogni és megölni a hozzám hasonló embereket. Amikor annak idején igyekeztem meggyőzni apát az iskolai eredményeimmel kapcsolatban, hogy a kettes már majdnem hármas, azt szokta mondani: Mac, kicsikém, a „majdnem" nem elég. Nagyon közel voltam, sőt már majdnem hazaértem, amikor a Vadász rám talált.

187

15. fejezet Olyan volt, mintha új Dublin született volna, amíg a pubban voltam. Rájöttem, hogy már több mint egy hónapja nem jártam a lémple Bar negyedben, kivéve, amikor egyik este áthajtottunk rajta Barronsszel. Azóta nem néztem meg jól a világomat. Éjszaka érkezik el az Ő idejük, olyankor csapatostól jönnek elő. Rinófiúk vezették a taxikat. Az utcai standokon egy számomra ismeretlen Unseelie kaszt árulta a portékáját. Ijesztően fehér és fájdalmasan vékony tündérek voltak, hatalmas, éhes, nedves szemekkel, száj nélkül. Hová tűntek az eredeti taxisofőrök és árusok? Egész biztos voltam benne, hogy tudni sem akarom. Minden tíz járókelőre jutott egy Unseelie. Sokan vonzó embernek álcázták magukat, és valódi emberek társaságában időztek. Tudtam, hogy szexis turistaálcában bemennek a pubokba, és felszedik a valódi turistákat. És aztán mit csinálnak velük? Ezt sem akartam tudni. Mindegyiket nem tudom megölni. Ha ennyien vannak, semmi esélyem ellenük. Kényszerítettem magam, hogy egyenesen előre nézzek. Túl sok Unseelie vett körül, én meg túl sokat ittam. Háborgott a gyomrom. El kellett tűnnöm innen. Valahová, ahol levegőhöz jutok, és talán hányhatok. Kezdett egyre jobban tetszeni a sidhe-látó koalíció gondolata. Csak több százan szállhatunk szembe azzal, ami ebben a városban folyik. És csak két fegyverünk van. Őrület. Több módszert kell találnunk, hogy elpusztítsuk őket. Lehajtott fejjel végigsiettem az utcákon, elvegyültem a turisták között. Ahol lehetett, szorosan a fal mellett mentem, és kíváncsi voltam, mivel van elfoglalva Barrons ma este. Az éjszakai Dublin hemzsegett a tündérektől, és úgy éreztem magam, mint egy hangvilla: rezegtem a puszta számuktól és a közelségüktől. Szinte leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy rákiabáljak mindenkire: fussanak, vagy csináljanak... valamit... Nem emlékeztem... valami rejtőzött a genetikus memóriám mélyén... valami, amit 188

megtanultunk... régen... valami rituális, sötét dolgot. .. rettenetes árat fizettünk érte... ez lett a legnagyobb szégyenünk. .. mindent megtettünk, hogy elfelejtsük. Amikor a Dreary Lane-ről ráfordultam a Butterfieldre, lépteket hallottam magam mögött a sötétben. Határozott lépéseket, mintha katonák menetelnének. Nem mertem hátranézni. Eléggé becsíptem, csak elárulnám magam, ha megfordulnék és megrémülnék attól, amit látok. Bármi van is mögöttem, nem tudhatja, hogy sidhe-látó vagyok, hacsak el nem árulom magam. így nem kellett mást tennem, mint menni előre, mintha minden rendben lenne. Nincs igazam? – Ember – morogta valami mögöttem fuss! Fuss, mint egy rühes korcs! Azok vagytok. Fuss! Szeretjük az üldözés izgalmát. Ez a hang egyenesen egy rémálomból szólalt meg. És biztos nem hozzám beszélt. – Te. Sidhe-látó. Fuss. Sidhe-látónak nevezett. Tudtam, hogy rajtam kívül nincs más a közelben, aki látná a tündéreket. Csak a Nagyurat szolgáló Unseelie– k ismerték az arcomat, ami azt jelentette, hogy bárhol volt is eddig a Nagyúr, már visszajött, és engem keres. Eddig azt hittem, hogy a Vadászok véletlenül bukkantak fel ma este a városban, és semmi konkrét cél nem vezette őket. Tévedtem. Azért jöttek, hogy engem elkapjanak. Nálam volt ugyan a lándzsa (biztonságosan a tartójában lapult), és harcolhattam, de amennyi sötét tündér volt körülöttem, segítő meg egy szál sem, nem kellett sok hozzá, hogy gyáván megfutamodjak. Hátrapillantottam a vállam felett. Az utca tele volt Rinófiúkkal; kettesével haladtak egymás mellett, ameddig a szem ellátott. Vannak helyzetek, amikor ostobaság bátornak lenni, Futásnak eredtem. Az egyik utcán le, a másikon fel. Végig egy sikátoron. Át egy parkon. Átugrottam a padokon. Átgázoltam a szökőkutakon. Addig futottam, amíg végül égett a tüdőm és elgyengült a lábam. Befordultam a régi sörfőzde mellett, és már csak hat háztömb választott el a könyvesbolttól. Futottam. Úgy rohantam, mintha Danihez hasonlóan szupergyors lennek, és 189

végül elhaltak mögöttem a lépések. Csend lett, csak a cipőm dobogott a betonon. A vállam fölött hátrapillantottam. Leráztam őket. Tényleg megcsináltam. Lehet, hogy a Rinófiúk erősek, de tömzsi végtagjaikkal se nem gyorsak, se nem hajlékonyak. Befordultam egy sarkon, és majdnem beleütköztem egy téglafalba. Ebben a városban olyan váratlanul találja magát az ember egy zsákutcában, mint egy egyirányú utcában. Ki kellett jutnom innen, mielőtt a katonák újra a nyomomra akadnak. Nem tudtam volna felmászni azon a három és fél méter magas téglafalon, és konténerek sem sorakoztak kényelmes létraként alatta. Már csak három háztömb választott el a Barrons Könyvek és Apróságoktól. A fal túloldalán volt, két utcával arrébb. Közel, annyira közel. Megfordultam. És megdermedtem Olyan érzés volt, mintha egy óriási fagyasztó nyílt volna ki fölöttem az égbolton. A hőmérséklet lezuhant. Apró, csillogó jégdarabkák hullottak a bőrömre. Itt volt. Minden sejtem tudta, mi az, és nem azért, mert olvastam róluk, vagy Barrons mesélt róluk, vagy lerajzoltam őket. A szörny fenyegetően körözött fölöttem. Éreztem, ahogy hatalmas szárnyaival csap. Kénkő és ősi, poros dolgok szaga csapta meg az orromat. Ha a pokolban léteznek sárkányok és bűzlenek, akkor ilyenek lehetnek. Sidhe-látó, szólt, pedig nem is beszélt. A fejemben hallottam a hangját, azon a forró, idegen helyen. Rabszolga. A miénk vagy. – Tűnés innen – morogtam, és a forró, idegen tűzzel kiűztem a fejemből. Onnan eltűnt ugyan, de továbbra is fölöttem lebegett. Éreztem a légmozgást. Éreztem a szúrós bűzét. Felmértem a sikátor végéig tartó távolságot, és gondolatban megterveztem a futásom. Milyen gyors a Vadász? Sőt, mekkora? Igen eltérő leírásokat olvastam róluk. Befér az épületek közé? Lecsaphat rám, és felmarkolhat a járdáról? Képes lerombolni a könyvesbolt épületét? Összegyűjtené a sötét testvéreit, hogy segítsenek neki? 190

Észrevenné valaki, vagy a Vadászok is kiterjesztik az álcájukat, mint az Árnyak és a Sötét Zónák? El merjem vezetni őket Barrons-höz? Vagy mégse? Ha bejutok valahová, bárhová, békén hagy, vagy örök őrt áll az ereszemen, mint Poe hollója, csak annál sokkal hátborzongatóbb és halálosabb? Tud teleportálni? Egyszerűen testet ölt ott, ahol én vagyok? – Bassza meg! – Néha egyszerűen nem lehet mást mondani. Tudnom kellett, mi elől igyekszem elfutni. A tudás hatalom. Ez az egyik, amit megtanultam, és még soha nem hagyott cserben. Kisöpörtem a jégkristályokat az arcomból, és felnéztem. Egyenesen egy pokolian lángoló szempárba, amely rosszindulatúan bámult vissza rám a kavargó fekete jégesőben. A könyvek, amelyeket olvastam, az ördögök klasszikus leírásához hasonlították a Király Vadászokat. Igazuk volt. Az emberiség ősi múltjában egy vagy néhány sidhe-látónk biztos köze volt a vallási mítoszok és a Biblia lejegyzéséhez. Látlak a Vadászokat, és felhasználták az emlékeiket, hogy pokoli félelmet keltsenek az emberekben. Egy pillanatig csak nehezen tudtam kivenni az alakját a fekete éjszakában, aztán kitisztult a látásom, és valami genetikus bekapcsolt bennem: már tisztán láttam. Hatalmas, sötét, bőrszerű szárnyak csapkodtak a hatalmas, sötét, bőrszerű testén. Nagy, szatírszerű fej, hasított paták, villás farok. Hosszú, középen kettémetszett nyelv. Hosszú, görbe, vértől pirosló hegyű fekete szarvak. Fekete volt, de még annál is több: ez már a fény teljes hiánya volt. Magába szívta a körülötte lévő fényt, elnyelte, befogadta a testébe, felfalta, majd mérgező sötétség és pusztulás formájában visszaköpte. Hideg volt. Szikrázó fekete jégkristályok kavarogtak a lassan csapkodó szárnyai által keltett légmozgásban. V'lane-en kívül (az első találkozásunkkor) ez volt az egyetlen tündér, amely megváltoztatta maga körül a környezetét. V'lane is lehűtötte a levegőt, de nem ilyen nyíltan vagy drámaian. A Vadásznak hatalmas ereje volt. Felkavarodott a gyomrom, szinte levegőt sem kaptam. A fejemben nevetett. Becsuktam a szemem, és ismét kiűztem a koponyámból. Most nem ment olyan könnyen. Tudta, hol találhat meg a fejemben. Ezért félünk tőlük ennyire? Mert képesek a gondolatainkba 191

férkőzni? Képes lenne egy nálam gyengébb sidhe-látó ellenállni neki, vagy a Vadász darabokra szaggatná az elméjét, egyesével pusztítaná el az emlékeit, a személyiségjellemzőit és az álmait? Karmával végigszántana a cafatokon, mielőtt a testet is elpusztítja? Kinyitottam a szemem. Személyes Kaszásom állt előttem a sikátorban, néhány méternyi távolságra tőlem. Sötét köpenye lágyan susogott a Vadász szárnyai által keltett természetellenes szélben. Némán álldogált, mint mindig. Szemügyre vett mély, fekete kámzsája alól, bár nem volt arca, szeme. Semmit sem láttam a csuklyája alatt, amellyel megnézhetett volna magának. Sötétségből és éjszakából állt, mint a Vadász, csak attól eltérően nem volt valóságos. Micsoda abszurd időpont, hogy most kínozzam magam a kudarcaimmal! Ügyet sem vetettem rá. A kabátom alá nyúlva elővettem a lándzsát a tartójából, és megmarkoltam. Nem a szellem volt a probléma, hanem a pokoli sárkányfiú. Fekete jégeső kezdett hullani; az apró golyócskák csípték a bőrömet. A Vadász felbőszült, haragja megfagyasztotta az éjszakát. Hogy merészeled megérinteni a szent tárgyainkat?, bömbölte a fejemben. – Ó, cseszd meg – fortyantam fel. – Engem akarsz? Akkor gyere és kapj el! – Az idegen helyre összpontosítottam a koponyámban, felszítottam a különös tüzet, és amennyire tudtam, elzártam az elmémet. Üvöltő hangja szinte szétrepesztette a fejemet. Be tudja préselni magát a szűk sikátorba? Tud teleportálni vagy változtatni a méretén? Mindjárt kiderül. Ha igen, amint a közelembe ér, megfagyasztom, és belédöföm a lándzsát. Vártam. Körözött. Felnéztem... és elmosolyodtam. Vad szeme dühösen lángolt, mégsem közeledett felém. Mindketten tudtuk, hogy nem akart kockáztatni, nem akart a lándzsám közelébe jönni. Megölhetném. Viszlát, örökkévalóság. A rettenetesen arrogáns Vadász nem volt hajlandó meghalni egyetlen úrért vagy ügyért sem. 192

Ekkor rájöttem – vagy a kollektív emlékezet néhány darabkája tört bennem felszínre – , hogy a Vadászoktól még a többi tündér is fél. Van bennük valami... nem tudom pontosan, hogy mi... de van bennük valami, amit a királyi rokonaik sem kedvelnek. Ők is tündérek... de talán nem egészen. Csak azt szolgálják, akit akarnak, csak akkor, ha hasznuk származik belőle, és ha úgy akarják, otthagyják őket. A szó legtisztább értelmében zsoldosok. Félt a lándzsától. Nem kockáztatná meg a halált. Volt esélyem. Futásnak eredtem. Ha a katonák nem akadnak a nyomomra, ha több Vadász nem bukkan fel, túlélem a mai éjszakát. Eljuthatok a könyvesboltig, és Barronsnek biztos lesz valami terve. Neki mindig van. Talán néhány napra eltűnünk a városból. Vagy talán, bár nehezemre esett a gondolat, összeállhatunk más sidhe-látókkal. Minél többen vagyunk, annál biztonságosabb. Ahogy sebesen elhaladtam a képzeletbeli Kaszásom mellett, az valami teljesen váratlan és felfoghatatlan dolgot művelt. Meglengette a kaszáját, és a nyelével gyomron vágott. Kétrét görnyedtem, nem kaptam levegőt, és gondolatban felsikoltottam: de te nem is vagy valóságos! Mindenesetre a kaszája az volt. Aznap éjjel másodszor tettem szörnyű felfedezést: a Kaszásom testi valójában létezik! Lehetetlen! Átdobtam rajta egy zseblámpát, figyeltem, ahogy gurul és a falnak ütközik. Nem volt teste! Nevetve indult el felém. Már tudtam, hogy valóságos, és éreztem rosszindulatú, sötét, lüktető gyűlöletét, amelyet alig türtőztetett a terjedelmes fekete lepel alatt. Egyenesen felém irányult, csak felém. Hitetlenkedve bámultam rá, és igyekeztem nem megfulladni. Fájt. A mellkasom összeszorult, a tüdőm összepréselődött. Csak játszott velem. Amíg nem állt készen a támadásra, abba a hitbe ringatott, hogy az ellenségem nem az ellenségem. Egész idő alatt utánam kémkedett? Figyelt, és csak a megfelelő pillanatra várt? Én meg beszéltem hozzá. Bevallottam neki a bűneimet! Mi ez? Hevesen ziháltam, nyeltem a levegőt. Ahogy felém siklott, lebegett a fekete köpenye. 193

Tündért érzékeltem, aztán nem érzékeltem tündért. Talán végezhetek vele, talán nem. Meglengette a kaszáját. Ugrottam. Megpördült és lesújtott, én lebuktam és ugrottam. A fanyél hangosan szelte a levegőt, és tudtam, hogy ha eltalál, nem élem túl. Nem akart megölni az ívelt pengével, csak meg akart sebezni, meg akart csonkítani. De miért? Különleges halált szánt nekem? Miközben hátborzongató táncunkat jártuk, a katonák megtaláltak bennünket: hirtelen Rinófiúk özönlötték el a sikátort. Már csak pillanatok választottak el attól, hogy bekerítsenek. Ha sikerül nekik, megpecsételődik a sorsom. Megfagyaszthatom őket, de túl sokan vannak. A végén fölém kerekednének. Szükségem volt Danire, szükségem volt Barronsre. Bekerít egy hordányi katona, és egy sötét hullám hátán majd a mesterükhöz visznek. Csak egyetlen dolog jutott eszembe: ha minden más csődöt mond, próbáld elkapni a vezérkutyát. Momentán egész biztos voltam benne, hogy az általam eddig csúnyán alábecsült Zord Kaszás a főnök, aki idáig meghúzódott a háttérben. Rátámadtam. Emberfeletti sebességgel hárította el a kezemet, amelyben a lándzsát fogtam, és a kaszája lapjával eltalált. Éreztem, hogy a csuklómban szétmállik a csont. Térdre zuhantam, de a pokoli fájdalom ellenére sikerült sötét köpenye alá nyomnom a másik tenyeremet. Nem fagyott meg. Sőt, amit megérintettem, nem volt... egészen... szilárd. Ötéves koromban találtam egy döglött nyulat, amely valahogy csapdába esett a játszóházunkban. Szerintem éhen halt. Tavasz volt, még nem volt annyira meleg, az állat még nem kezdett el orrfacsaró szagot árasztani vagy bomlani, legalábbis láthatóan nem. Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt a takarómon; selymes bundája, vattapamacs farkincája és rózsaszínű orra volt. Azt hittem, alszik. Megpróbáltam felemelni, hogy bevigyem a házba és megmutassam anyának. Meg akartam kérdezni tőle, hogy megtarthatom– e. Apró kezem mélyen a testébe siklott, a meleg, sárgás, bomló húsba. Reméltem, hogy soha többé nem kell ilyet éreznem és szagolnom. Hát most ugyanezt éreztem és szagoltam. 194

A bal kezem egyenesen a gyomrába siklott. De ez a valami nem rohadt el egészen. A karja egyáltalán nem volt puha, amikor keményen, könyörtelenül a nyakamra fonódott, mint egy acélkábel. Rúgtam és sikítottam, küzdöttem és haraptam, de hihetetlen erővel bírt. Mi ez? Mi ellen harcolok? Milyen könnyen elhittem neki, amit el akart hitetni velem. Biztos jót nevetett rajtam, amikor felsoroltam a lelkemet nyomasztó bűneimet. Hol a lándzsám? Rövid idő alatt másodszor nem kaptam levegőt. A lény fojtogatott. Felpillantottam. A Vadász hasát láttam magam előtt, amikor meghaltam.

195

16. fejezet Már biztos kitalálták, hogy mégsem haltam meg a nővéremhez hasonlóan egyedül egy sikátorban, nem vadásztak le a szörnyek Dublin sötét szívében. A szüleimnek nem kellett még egy holttestet átvenniük a reptéri hatóságoktól. Legalábbis még nem. Bár azt hittem, meghalok. Amikor a fojtó szorításban nem áramlik vér az ember agyába, nem tudhatjuk, hogy a támadó csak tíz másodpercig szorítja– e el a nyaki verőeret, ami elég az eszméletvesztéshez, vagy tovább, amíg a szív leáll, és az agy meghal. Azt hittem, hogy a szellem meg akar ölni. Nemsokára már azt kívántam, bárcsak megtette volna. Amikor magamhoz tértem, savanyú ízt éreztem a számban; gyanítottam, hogy elkábítottak. Rettenetes fájdalom nyilallt a csuklómba, nem tudtam megmozdulni, nehéznek tűnt a testem. Nedves, mohás kő nyirkos illatát éreztem. Nem nyitottam ki a szemem; igyekeztem egyenletesen lélegezni. Próbáltam a lehető legtöbbet megtudni a helyzetemről és a környezetemről anélkül, hogy az esetleg engem figyelőknek elárulnám: magamhoz tértem. Mezítláb voltam, fáztam. Csak farmer és póló volt rajtam, a csizmám, a pulóverem és a kabátom eltűnt. Halványan rémlett, hogy a sikátorban elvesztettem a táskám. Ennyit a Barronstől kapott mobiltelefonról. Ha már itt tartunk, Barrons meg fog találni! Érzékeli a karperecet és... Elkeseredtem: nem éreztem a karomon az ékszert. Valójában csak egyvalamit éreztem, valami merevet és nehezet a csuklóm körül. Kíváncsi voltam, mikor és hol vették le rólam a karperecet, hol vagyok, és mennyi idő telt el a támadás óta. Kíváncsi voltam, ki vagy mi a szellem. A Nagyúr is hasonló karmazsinvörös csuklyás köpenyt viselt, amikor találkoztunk, de nem hittem, hogy ő lenne az. Volt valami közös a természetükben, de a szellem valahogyan nagyon más volt. Tökéletesen mozdulatlanul feküdtem, és hallgatóztam. Ha valaki ólálkodott a közelben, hát mindent megtett, hogy ne vegyem észre. Kinyitottam a szemem, és követ láttam magam felett. 196

Nem hallottam olyan baljós kijelentést, hogy Á, magához tért., akkor kezdődhet a kínzás, így megkockáztattam, hogy a csuklómra pillantsak. Gipszben volt. – Majdnem leszakítottam a karod – közölte egy hang társalkodó stílusban, amelynek hallatán majd' kiugrottam a bőrömből rémületemben. – Elvéreztél volna. Megtettem a szükséges lépéseket. Lassan, óvatosan felültem. A fejem kóválygott, a nyelvem megdagadt. Rettenetesen fájt a csuklóm, és az egész karom lángolt a fájdalomtól. Körülnéztem: egy keskeny priccsen feküdtem a földön, egy kőcellában, egy ősi barlangban. A szellem ott állt a vasrácsok túloldalán. – Hol vagyok? – kérdeztem. Beszéd közben susogott a csuklyája. – A Burrenben. Vagyis pontosabban alatta. Tudod, mi az a Burren? – Hangja mosolygott. Hol hallottam már korábban ezt a hangot? Sziszegő, selymes, ismerős... mégis más... kevésbé artikulált. Igen, tudtam, mi az a Burren. Láttam a térképeimen, és olvastam róla, amikor legutóbb felbuzdulva igyekeztem levetkőzni vidékiességemet. A neve az ír Boireann szóból származik, amely nagy sziklát vagy sziklás helyet jelent. Ez a Clare megyei karsztvidék egy nagyjából háromszáz négyzetkilométeres mészköves terület, amelyet délnyugatról a híres Moher– sziklák határolnak. A repedezett, mészkővájatokkal tarkított tájon neolit sírokat, dolmenkapukat, magas kereszteket és ötszáz kőgyűrűt lehet találni. A Burren alatt még mindig aktív gőzforrások működnek és több kilométernyi hosszú, labirintusszerű barlanghálózat húzódik. A barlangok egy része szabadon látogatható, de a többségük feltáratlan, kiépítetlen, és túlságosan is veszélyes az amatőr barlangászoknak. A Burren alatt voltam. Ez százszor rosszabb volt, mint egy bunkerben. Mintha élve temettek volna el. Éppannyira utálom a zárt helyeket, mint a sötétséget. Vad klausztrofóbia tört rám attól a tudattól, hogy több tonna sűrű, áthatolhatatlan szikla választ el a levegőtől, a szabad tértől, és foszt meg a mozgásszabadságomtól. Biztos lerítt a rettegés az arcomról. – Úgy látom, tudod. 197

– Hol vannak a cuccaim? – Nem gondolkodhattam azon, hol vagyok, különben összeomlok. Arra kellett koncentrálnom, hogy kijussak innen. Illetve konkrétan arra, hol a karperecem. Itt vette le, vagy még a sikátorban? Aligha kérdezhettem meg tőle, viszont tudnom kellett. – Miért? – Fázom. – Ez a legkisebb problémád. Kétségtelenül igaza volt. Még ha sikerülne is kiszabadulnom, hogyan találnék ki innen a sötét folyosókon és elárasztott barlangokon át, iránytű és irányérzék nélkül? Kétségbeesetten szerettem volna többet megtudni a ruháimról, a karperecről és a lándzsámról, de féltem erősködni, nehogy felkeltsem a gyanúját. A legkevésbé sem akartam, hogy emiatt megszabaduljon valamitől, ami esetleg itt hever valahol, valamitől, ami megmenthetné az életemet. Hogyan működik a karperec? Barrons a nyomára tud akadni a föld alatt? – Ki vagy? Mit akarsz? – Vissza akarom kapni az életemet – felelte. – Cserébe elveszem a tiedet. Ahogy te is elvetted az enyémet. Apránként. – Ki vagy te? – kérdeztem ismét. Miről beszél ez a valami? Felemelte a kezét, és hátratolta a csuklyáját. Hevesen összerándultam. Egy pillanatra annyira elborzadtam, hogy csak bámultam. Valami ismerős után kutattam az arcában. Hosszú pillanatokba telt, mire megtaláltam az ismerős vonást a szemében. Halott, sárga, nem emberi szempár. Mallucé! Rettenetesen meggondolatlan volt tőlem, hogy lesöpörtem a sakktábláról. Hogy én mekkorát tévedtem! A vámpír nem halt meg. Rosszabb volt egy halottnál. Amikor késő este a szellemet láttam az ablakom előtt, a sikátorban vagy a temetőben, Mallucé volt az, engem figyelt. Egész idő alatt csak a képzeletem szülöttének tartottam a Nagy Kaszást, és oda sem figyeltem rá, pedig a vámpír volt az. Megborzongtam. Sokszor voltam a közelében, mégsem jöttem rá, mekkora veszélyben forog az életem. Ott volt a hátsó sikátorban akkor éjjel, amikor az Árnyak bejutottak az épületbe, és amikor betörtem Barrons garázsába. Nem sokkal azután, hogy leszúrtam, a nyomomba szegődött, és figyelt. Kíváncsi voltam, miért várt ennyi ideig azzal, hogy akcióba lépjen. 198

Igyekeztem állni a pillantását, hogy ne lássam, milyen groteszken eltorzult a többi testrésze. Nem csoda, hogy nem szokta levenni a csuklyát. Nem csoda, hogy elrejtette az arcát. Elfordítottam a tekintetem. Nem bírtam ránézni. – Nézz rám, te szuka! Nézd meg, mit tettél! Te tetted ezt velem – vicsorogta. – Nem én tettem – feleltem rögtön. Lehet, hogy nem tudok sokat, de azt tudtam, hogy ilyet soha senkivel nem tennék, még a legádázabb ellenségemmel sem. – De igen, te voltál. Én viszont sokkal rosszabb dolgokat fogok művelni veled. Te is meghalsz velem együtt. Lehet, hogy hetek, de az is lehet, hogy hónapok múlva. Visszanéztem rá. Megpróbáltam megszólalni, de nem sikerült. Egykor jóképű, sápadt, gót, byroni arca most szörnyű látványt nyújtott. – Nem én tettem – makacskodtam. – Lehetetlen. Én csak hasba szúrtalak. Nem tudom, hogy a többi testrészed hogyan lett ennyire... ilyen... – Nem fejeztem be a mondatot; mindkettőnknek jobb volt így. – Biztos, hogy nem Barrons tette? – Nem volt szép tőlem, hogy Barronsre akarom kenni, de abban a pillanatban, olyan körülmények között, nem is rendesnek éreztem magam, hanem kicsinek és rémültnek. Mallucé engem okolt azért, ami lett belőle, és ilyet még egy filmben vagy rémálmomban sem láttam. – Ledöftél egy tündérölő lándzsával, te szuka! – De te nem is vagy tündér – tiltakoztam. – Te vámpír vagy. – Részben tündér voltam – sziszegte. A szája nem csukódott be teljesen, fröcskölt a nyála. Ahogy a rácson át a bőrömre jutott, savként égetett. A pólóba töröltem a karom. – Hogy mi? – Az meg hogy lehet, hogy valaki csak részben tündér? Pedig pontosan úgy nézett ki, mintha a lándzsa csak egyes részeit ölte volna meg. Arca néhol továbbra is vámpíri módon márványfehér és gyönyörű maradt, más részeit viszont leprás fekélyek borították. Elfeketült ér futott végig a jobb arcfelén, le az állkapcsán a nyakáig; úgy nézett ki, mint a rothadó, zsíreres marhahús. Szürke seb nedvedzett a bal szeme fölött, az álla nagy része és az alsó ajka elrohadt. Förtelmes volt. Nem bírtam levenni róla a tekintetem. Hosszú szőke haja kihullott; felpuffadt koponyáján vékony fekete erek hálózata rajzolódott ki. 199

Rájöttem, hogy ezért süppedhetett bele a kezem a hasába: egyes testrészei elkezdtek rohadni, ami megmagyarázta megváltozott testtartását és hangját, nem is beszélve a szájáról, amelyet nem tudott becsukni. így biztos nehéz volt a szavak megformálása. Vajon belül is rohadásnak indult? Undorodva a farmerembe töröltem a kezem. – Nézz rám! – Sárga szeme lámpásként világított formátlan koponyájában. – Nézz meg jól! Nemsokára olyan jól fogod ismerni ezt az arcot, mint a sajátodat. Közeli, nagyon közeli kapcsolatba kerülünk majd. Együtt fogunk meghalni. – A szeme résnyire összeszűkült. – Tudod, mi a legrosszabb benne? – Nem várta meg a választ. – Először azt hiszed, hogy az, amikor látod magad elrohadni. Ahogy a tükörbe bámulva látod, hogy a saját húsodba szalad az ujjad. Azon töprengsz, hogy eltávolítsd– e a rothadó részeket, vagy inkább hozzájuk se nyúlj. Ahogy bekötözöd. Rádöbbensz, hogy az arcod, a füled vagy a gyomrod egy része menthetetlen. Apránként elrohadsz. Azt hiszed, élhetsz így tovább, de aztán egyre több testrészed tűnik el, egyik a másik után, és rájössz, hogy nem a reggelek a legrosszabbak, amikor újabb veszteségeket fedezel fel, hanem az éjszakák, amikor ébren fekszel, és attól rettegsz, milyen felfedezést teszel majd hajnalban. A kezem lesz a következő? A szemem? Megvakulok, mielőtt meghalok? A nyelvem? A farkam? A golyóim? Nem a valóság készít ki, hanem a lehetőségek. A várakozás, az ébren töltött órák, a rettegés, hogy mi lesz a következő. Nem az abban a pillanatban érzett fájdalom, hanem a félelem, hogy milyen erős lesz a következő fájdalom. A halál megváltás lesz, nem az a legrosszabb, hanem az, ahogy kétségbeesetten az életbe kapaszkodsz, az a kibaszott vágy, hogy folytasd az életed még azután is, hogy utálod, mi lett belőled, és már rá sem bírsz nézni magadra. Ezt fogod érezni, mielőtt megöllek. Vicsorogva felhúzta az ajkát (az egyik finoman metszett, rózsaszín és kemény volt, a másik már elrohadt). – Nézz rám! Éveken keresztül úgy éltem, hogy én voltam a Halál. Eljátszottam a követőimnek, gót csábítás formájában elhoztam nekik a Halált. Bársony, csipke és a szex illatának formájában. Magasabbra repítettem őket, mint bármelyik drog. A halálba táncoltam őket. Feltéptem a torkukat, megittam a vérüket, és úgy haltak meg, hogy elélveztek alattam. Értem senki sem teszi meg ugyanezt? Engem senki sem táncol át a sötétségbe? 200

Nem találtam szavakat. Mosolya rettenetes volt, de a nevetése még inkább: nedves, hamis. Kinyújtotta a kezét, mintha táncolna. – Isten hozott, partner. Isten hozott e pokoli bálban. A halál nem csábító; nem selyembe öltözve és édesen jön, ahogy én adtam meg a kiválasztottaknak, hanem magányos, hideg és könyörtelen. Mindentől megfoszt, mielőtt végleg elragad. – Leejtette a karját. – Mindenem megvolt. A lábaimnál hevert a világ. Megbasztam mindent, amit akartam, akkor, amikor akartam. Istenítettek, gazdag voltam, és úgy volt, hogy a világ egyik hatalmas ura leszek. A Nagyúr jobb keze voltam, most meg egy senki vagyok. És erről te tehetsz. Feltette a csuklyáját, megigazította, aztán megfordult és otthagyott. – Gondolkodj el azon, te csinos ki szuka – vetette oda a válla felett -, hogy nemsokára mennyire nem leszel már csinos. Gondolj a reggelre, és arra, milyen rettenet vár rád. Próbálj meg aludni. Töprengj el azon, vajon mi fog felébreszteni. Álmodj. Másod már nem maradt. A te valóságod már az enyém. Isten hozott az én realitásomban. A priccsen feküdtem, és a kőmennyezetet bámultam. Elmentem arra a sidhe-látó helyre a fejemben, és felfedeztem valamit: képes vagyok az illúzióra. Nem arra a tündérillúzióra, amely befolyásol másokat, hanem olyanra, amelyet csak én látok. Nekem ez elég volt. Felhőket és kék eget képzeltem a barlang mennyezetére, és ismét tudtam lélegezni. Tényleg csak három hónapja volt, hogy behűtött édes teát kortyolgatva a szüleim medencéjének partján napoztam kedvenc rózsaszín pöttyös bikinimben, és Louis Armstrong búgó hangját hallgattam arról, hogy milyen gyönyörű a világ? Mentális iPodomon most a Highway to Hell, Út a pokolba című szám szólt. Én is ezen az úton jártam, és még csak nem is tudtam róla. Igen gyorsan lehet haladni rajta, az autópálya csigák játékának tűnik mellette. Három hónap alatt eljutottam Georgiából a sír szélére, és ebből egy hónapot egyetlen délután pazaroltam el: a tündérek világában röplabdáztam egy fakszimile Alinával. – V'lane? – szólítottam halkan, sürgetőn. Szellőt támasztottam, hogy egy kicsit félresöpörje a vattaszerű felhőket a mennyezeten. – Ott vagy valahol? Most tényleg jól jönne egy kis segítség. – Aztán egy rövid ideig (idelent elvesztettem az időérzékemet) hevesen megidéztem a 201

halált hozó szextündért. Olyan dolgokat ígértem neki, amelyeket később úgyis megbánnék. De a halált még jobban bánnám. Hiába. Bárhol volt is, nem rám figyelt. Mi történt Mallucé-sal? Mit értett azon, hogy részben tündér? Hogyan lehetséges, hogy egy ember, illetve ez esetben egy vámpír, részben tündér? Az én szememben valaki vagy tündér, vagy nem. A tündér és az emberek keveredhetnek, és féltündéreket nemzhetnek? Bár Mallucé esetében ez szóba sem jöhetett. Minden egyes alkalommal, amikor találkoztam vele, mindig közvetlenül rá összpontosítottam, és megpróbáltam megérezni, mi ő. Mindig összezavart, most pedig különösen. Mindegy, hogyan vált tündérré, nem annak született. Azzá vált. De hogyan? Olyan ez, mint a vámpírrá válás? Megharapnak? Szex révén? Vagy hogyan? Eltűntek a felhőim. Az illúzió megteremtése kemény feladat, és nem sok energiám maradt: fájt a csuklóm, és még éreztem annak a drognak a hatását, amellyel elkábított, amíg Dublinből a Burrenbe szállított. Kopogott a szemem az éhségtől, fáztam, és rettegtem. Az oldalamra gördülve kilestem a cellámból. Egy fáklyákkal megvilágított hosszú, ovális barlang egyik végében voltam bebörtönözve; a másik végében egyetlen fémajtót rögzítettek a falba. A barlang közepén fekvő alacsony kőlap leginkább áldozati oltárhoz hasonlított. Kések, üvegek és láncok hevertek rajta. Körülötte három brokátborítású, pazar viktoriánus szék állt. Mallucé magával hozta gót múltjának emlékeit a föld alá. A nyirkos barlang oldalából még több cella és üreg nyílt: néhány olyan keskeny és kicsi volt, hogy egy ember is alig fért volna el benne, míg néhány akár egy tucat embernek is elég nagy lett volna. A mellettem lévő, ráccsal elválasztott cellák üresen álltak. Néhány szemben lévő cellában azonban olykor– olykor mozgást láttam. Kiáltottam, de senki sem felelt. Vajon Mallucé hozta létre ezt a helyet, vagy egyfajta ősi börtön, egy barbár kor maradványa, olyan mélyen a föld alatt, hogy feledésbe merült? Felhők. Visszagördültem, és újra a mennyezetre festettem őket. Remegtem. Engem nem vonzottak az olyan kifejezések, mint „mélyen a 202

föld alatt". Volt néhány amatőr barlangkutató barátom, akiket mindig őrültnek tartottam. Miért mennénk előbb a föld alá, mint kellene? Hozzáfestettem a felhőkhöz egy napot és egy vakítóan fehér tengerpartot, rózsaszínbe öltöztem, és a nővéremet is odaképzeltem. Végül elaludtam. Abban a pillanatban, hogy fölébredtem, tudtam, hogy a barlangban van. Tündér is, meg nem is. Éreztem a sötét ragályt, a gonoszságot. Megfájdult a fejem a kőpárnától. A csuklómban enyhült és elviselhetőbbé vált az idegeket marcangoló fájdalom, az éhségtől viszont már szinte moccanni sem volt erőm. Azt tervezte, hogy halálra éheztet? Úgy hallottam, mintegy három napba telik kiszáradni. Mennyi időm van még? Idelent elvesztettem az időérzékemet. Az órák napoknak tűnnek? A napok hónapoknak? Mennyi ideig nem voltam eszméletemnél? Mennyi ideig aludtam? Abból ítélve, amilyen éhes voltam, legalább egy nap telt el, talán kettő is. Gyors az anyagcserém, gyakran kell ennem. Fia kapok enni és inni, milyen leszek idelent egy hét után? Egy hónap után? Óvatosan oldalra gördültem, majd vadállatként vetettem rá magam a kenyérre és arra a kis vödör vízre, amelyet Mallucé a cellámba tett. Miközben nagy darabokat törtem a száraz, kérges kenyérből és a számba tömtem, a vámpírt figyeltem a rácson keresztül. Háttal állt nekem. A csuklyáját hátratolta; kopasz, felpuffadt feje rothadni látszott. Még ilyen állapotban is gót öltözetben pompázott: habos csipke szegélyezte a nyakát, és a köpenye alól kilátszott fekete kesztyűje. Az alacsony kőlap előtt ült, és ha nem tévedek, evett valamit. Közben gusztustalan hangokat hallatott. Láttam az ezüst csillogását, hallottam a kövön megcsikorduló penge hangját. Kíváncsi voltam, mit esznek a rothadó vámpírok. A Vámpírokról kezdőknek című könyv szerzői szerint: semmit. Vért isznak. A teste és a székek eltakarták előlem, mi van a kőlapon. Túl gyorsan faltam fel a kenyeret, aminek az lett az eredménye, hogy kemény gombócot éreztem a gyomromban. Az őrjítő szomjúság ellenére lassan kortyolgattam a vizet. Pokoli cellámból kifelejtették a mellékhelyiséget. Ironikus, hogy a jelentősen nagyobb problémák árnyékában milyen megaláztatással kell szembenézni: mintha 203

szörnyűbb lenne az ellenség előtt pisilni, mint a keze által meghalni. Hol van Barrons? Mit csinált, amikor akkor éjjel nem érkeztem vissza a könyvesboltba? Elment, hogy megkeressen? Még mindig keres? Mallucé és a Vadászok őt is elkapták? Azt nem hittem. Kellett valami, amibe kapaszkodhattam. Ha Mallucé elkapta volna Barronst, biztos eldicsekedett volna vele, és bezárta volna valahová, ahol én is láthatom. Vajon a könyvesboltban van, dühös rám, és azt hiszi, hogy megint V'lane-nel mentem el, és majd egy hónap múlva bikiniben, lebarnultan bukkanok fel? Hol a karperec? Miért, ó, miért nem engedtem, hogy tetováljon? Mi bajom volt? Akár a petúniám közepén is megbélyegezhetett volna, ha az most kijuttatna innen! Mégis mit képzeltem? Hogy én milyen hülye voltam! Egy karperecet el lehet távolítani, Ms. Lane, de egy tetoválást nem. Ezt most a saját bőrömön tanultam meg. A kérdés csak az volt: túlélem– e? – Hol a lándzsám? – kérdeztem. Ha itt van, akkor talán a karperec sincs messze. – Nem a te lándzsád, szuka. – Felemelte a kezét, és a szájába tett még egy falatot. Kíváncsi voltam, vajon rothadásnak indultak– e már a kezei, és ennek takargatására visel– e merev, fényes fekete kesztyűt. Egy pillanatig az ételt rágta. – Soha nem voltál rá méltó. Már szétkürtöltem a hírt, hogy nálam van. Azé lesz, aki segít meggyógyulni. – Tényleg azt hiszed, hogy van esélyed felépülni? – Úgy nézett ki, mintha a sírból mászott volna elő. Nem hittem, hogy ez a folyamat visszafordítható. Nem válaszolt, de éreztem a haragját: lezuhant a hőmérséklet. – Ha te voltál a Nagyúr jobb keze, miért nem gyógyít meg ő, az Unseelie– k vezére? Biztos nagy hatalma van – próbálkoztam. Valamit kiköpött. Egy pillanatra megláttam, mielőtt földet ért a kőlap mögött: vörös porcogós izé. Nyers húst eszik? – Őt össze sem lehet hasonlítani a tündérekkel! Nekem most tisztavérű tündérre van szükségem. Talán maga a királynő jön el a lándzsáért, és cserébe megkapom tőle az élet elixírjét. Tényleg halhatatlan leszek. – Miért tenné, amikor egyszerűen meg is ölhet, és elveheti tőled a 204

lándzsát? Megpördült, és haragos pillantást vetett rám. Citromsárga szemében düh lobogott. Az én illúzióm a felhős égbolt volt, az övé a királynő, aki örök élettel ajándékozza meg, s ezt most elvettem tőle. Aztán mielőtt az agyam felfogta volna, mit lát, öklendeztem. Néhány dolgot nem kell tudatosan felfogni, az ember ösztönösen megérzi. Mallucé rothadó szájából egy darab nyers hús lógott kifelé, egy másik darabkát pedig a kezében fogott. A rózsaszínes, szürkés árnyalatú nedvedző húst gennyes, fehér hólyagok tarkították. Ahogy félig elfordult, megpillantottam a kőlapot. Már tudtam, mit eszik. Egy Rinófiút láncolt a kőlapra. Élve. Ami megmaradt belőle, fájdalmasan vonaglott. Mallucé egy Unseelie-ből falatozott! A kenyér azonnal egy darab romlott élesztővé alakult át a gyomromban, terjeszkedni kezdett, és azzal fenyegetett, hogy kijön belőlem. Nem hánytam ki, kellett az energia. Nagyot nyeltem. Ki tudja, mikor jut megint eszébe, hogy enni adjon? – Te! Te eszed őket! De miért? – Hát persze. Nem volt véletlen, hogy arra hevertek félig elfogyasztott testek, amerre a szellem járt. Mallucé evett a Rinófiúból a temetőben, amikor Barronsszel ott jártunk. Ő hagyta azt a félig megrágcsált rémálmot a konténerben a könyvesbolt mögött! Annyira közel volt, és még csak nem is tudtam róla! A szájába lökte azt a félig kilógó cafatot. A hús megremegett, és ellenállt. Láttam, ahogy mozog Mallucé szájában. Az a húsdarab nem egyszerűen nyers volt, hanem a kőlapra láncolt Unseelie-hez hasonlóan még élt. – Kíváncsi vagy rám, szuka? Én is kíváncsi voltam rád. Miután hasba szúrtál, azonnal megbetegedtem. Nem tudtam, mi történik velem. A rejtekhelyemen feküdtem, és lassan rájöttem, mit tett velem a lándzsa. Aztán megjelentem előtted, kémkedtem utánad. Eleinte annyira gyenge voltam, hogy többre nem futotta, csak figyeltelek és terveket szőttem, de a bosszú erősebbé tett. És az is, hogy megettem a követőim többségét. – Felnevetett. – Amíg ott feküdtem, bűzlöttem, figyeltem, ahogy elrohadok, és erre a pillanatra vártam, sokat beszélgettem veled, sok kis intim találkozóra került sor közöttünk. A halálod előtt mindegyikben engem imádtál. Meg akarsz ismerni? Hamarosan mindent megtudsz. Engem fogsz Nagyúrnak hívni. 205

Tőle tanultam, hogy megegyem őket – tette hozzá teli szájjal. – Miért? – Végre valami információ az ellenségemről! – Hogy lássam őket. – Kiket? A tündéreket? – kérdeztem hitetlenkedve. Bólintott. – Azt mondod, hogy ha valaki Unseelie-t eszik, képes meglátni a tündéreket? Egy tökéletesen normális ember is, vagy vámpírnak kell lenni hozzá? Vállat vont. – Két testőrömmel is etettem Unseelie– húst. Náluk bevált. Kíváncsi voltam, mit csinált velük, de nem kérdeztem meg. Nem hittem, hogy életben hagyná a potenciális versenytársait. Ha Mallucé tényleg vámpír, szinte biztos voltam benne, hogy sosem „nemzett" utódokat. – Miért akarta a Nagyúr, hogy lásd őket? – Hogy a szolgálatába állítson. Ő a pénzemet és a kapcsolataimat akarta, én a hatalmát. És szinte meg is szereztem mindet, de aztán jöttél te. Sok kegyencét átcsábítottam az én oldalamra; még mindig engem szolgálnak. – Újabb falatot tömött a szájába, és becsukta a szemét. Egy pillanatra obszcén érzéki örömöt láttam felcsillanni rothadó arcán. – El sem tudod képzelni, milyen érzés – magyarázta lassan csámcsogva, és félig elmosolyodott. Aztán felpattant a szemhéja: gyűlölet sütött a szeméből. – Vagy milyen érzés volt, mielőtt tönkretettél. Az volt a kéjek kéje. Ennek köszönhetően jártasságot szereztem a fekete mágiában, tíz ember erejét birtoklom, kiélesedtek az érzékeim, és egy szempillantás alatt begyógyulnak az emberi sebeim. Legyőzhetetlenné tett, de már nem lelem örömöm benne. Csak erősebbé tesz, ha állandóan eszek, életben tart, de semmi több. És ez a te hibád! Még egy ok, hogy Mallucé gyűlöljön: megfosztottam a kábítószerétől. Ráadásul nem halandó sebet ejtettem rajta, és nem tudja meggyógyítani egy Unseelie– vacsorával. A sérülés lassan végez vele, egymás után elrohasztja a tündéri részeit. A dolognak ezt az oldalát nem egészen értem. – Ha Unseeli-t eszel, végül teljesen tündérré válsz? Erre készültetek a Nagyúrral? Tündért ettetek, hogy tündérré váljatok? – A francba a Nagyúrral – vicsorogta. – Most én vagyok a világod! 206

– Magadra hagyott, ugye? – találgattam. – Amikor meglátott ilyen állapotban, elküldött meghalni. Már nem tudja hasznodat venni. Haragja megremegtette a levegőt. A vámpír megfordult, és levágott még egy darabot a húsból. Ahogy mozgott, sötét köpenye szétnyílt, és megcsillant valami a nyakában: ónix– és zafírberakással díszített arany és ezüst. Nála van az amulett! Ő előzött meg minket a walesi birtokon akkor éjjel! De akkor miért nem használta, hogy meggyógyítsa magát? Rögtön eszembe jutott a válasz: Barrons azt mesélte, hogy az Unseelie király egy emberi ágyasa számára készítette, és az embereknek nagy akaraterővel kell rendelkezniük, hogy megidézhessék a hatalmát. Mallucé most részben tündér, ami azt jelentette, hogy vagy ez a tündéri része nem engedi hozzáférni az erőhöz, vagy minden erőlködése ellenére John Johnstone Jr. akaratereje szerény. Nekem talán elég nagy az akaraterőm. Meg kell szereznem azt az amulettet. Ezt egy sokkal komorabb gondolat követte: Mallucé mészárolta le olyan brutálisan azokat az embereket. Hogy is fogalmazott Barrons? Bárki, bármi gyilkolta is meg az őröket és a személyzetet akkor éjjel, egy szociopata érzelemmentes szadizmusával tette, vagy rettenetes düh tombolt benne. Akkor mivel állok szemben? Egy szociopatával vagy egy dühöngővel? Egyik sem kecsegtetett semmi jóval. A másodikat talán tudom manipulálni, abban azonban nem voltam biztos, hogy egy szociopatát túl lehet élni. Mallucé felállt, megfordult, és terjedelmes köpenye alól előhúzott egy finom hímzéssel díszített zsebkendőt. Megtörölte az állát, aztán szélesen elmosolyodott. – Hogy van a csuklód, szuka? Ami azt illeti, jobban volt, amíg újra el nem törte. A többit egy kicsit a képzeletükre bízom. Lehet, hogy nem úgy tűnik, de ez a történet nem a sötétségről szól, hanem a fényről. Kahlil Gibran azt mondta, hogy „Minél mélyebbre ás a bánat a lényetekbe, annál több örömet tudtok befogadni. "Ha soha nem tapasztaljuk meg a keserűséget, az öröm csak egy újabb kellemes 207

íz a nyelvünkön. Egy nap sok örömben lesz részem. A lényeg az, hogy Mallucé nem akart megölni. Még nem. Rengeteg leleményes ötlete volt arra, hogyan lehet fájdalmat okozni állandó, elgyengítő sérülések nélkül. Azt akarta, hogy attól féljek, mi várhat rám. Jobban akarta, mint hogy át is éljem. Azt akarta, hogy ugyanolyan tehetetlenséget érezzek, mint amilyet ő érzett. Azokban a hetekben, amikor a rejtekhelyén feküdt és igyekezett leküzdeni a szervezetébe került mérget, aprólékosan eltervezte, hogyan fogok meghalni, és most arra készült, hogy jó sokáig elnyújtsa a halálomat. Csak akkor fog megcsonkítani, amikor már a lehető legjobban megkínzott anélkül, hogy felismerhetetlenné tett volna. Minden egyes darabkáért, amelyet elvesztett, egy testrészemmel fogok fizetni. Van kéznél egy orvos, hogy összeférceljen és életben tartson a barbár sebészeti beavatkozásai után. Mire meghalunk, én is ugyanolyan őrült leszek, mint ő. Először két Unseelie-vel fogatott le, majd elküldte őket. Bejött a cellámba, és személyesebb támadásba kezdett. Úgy tűnt, szerinte különleges, intim kötelék fűz össze minket. Kínzás közben megállás nélkül beszélt. Olyan dolgokat mondott, amelyek nem jutottak el fájdalomtól kába agyamig, de később majd eszembe jutnak. Rájöttem, hogy korábban rengeteg időt fordított arra, hogy gondolatban elbeszélgessen velem. Begyakorolta a mondandóját, tökéletes volt az időzítése, hogy a lehető legszörnyűbb hatást váltsa ki vele. A vámpír Mallucé mindig is show– man volt a maga gót udvarházával, a steampunk ruháival, a csábító, vámpírfogas Halál álarca mögött, és én voltam az utolsó közönsége. Elhatározta, hogy ez lesz a legnagyszerűbb show-ja. Elmesélte, hogy mielőtt végez velem, kötődni fogok hozzá, támaszt keresek benne, vigaszért könyörgök, még akkor is, ha elpusztít. Létezik kínzás, és létezik pszichológiai kínzás. Mallucé mesteri szinten űzte mindkettőt. Tartottam magam, nem sikoltoztam sokat. Még. Fájdalmam tengerén makacsul kapaszkodtam apró, optimista mentőcsónakom oldalába. Azt mondogattam magamnak, hogy minden rendben lesz, lehet, hogy elvette a karperecem, de soha nem dobna el egy relikviát, amely később még a hasznára válhat, különösen nem egy ősi tárgyat, amelyik sok pénzt ér. Azzal nyugtattam magam, hogy valahol a közelben hajította el a barlangban, Barrons majd lenyomozza, és megtalál: a fájdalom 208

elmúlik, nem fogok itt meghalni, még nem ér véget az életem. Akkor mérte rám a végső csapást. Olyan közel hajolt hozzám, hogy majdnem megfulladtam a rothadó hús bűzétől, és undorító mosolyával elsüllyesztette a mentőcsónakomat. Egyenesen a tenger fenekére küldte. Azt mondta, hogy ha Barronsben reménykedem, és emiatt nem adom meg magam az esztelen pániknak, hát őt felejtsem el, mert soha nem fog értem jönni. Erről Mallucé gondoskodott, amikor még a sikátorban levette rólam az „okos kis lokátor karperecet". Ott maradt a törött üvegek és a törmelékek között a táskámmal meg a ruhámmal együtt. Semmilyen nyomot nem hagytunk magunk után a földön, a Vadászok repítettek ide minket. Mallucé többet fizetett az Unseelie zsoldosok ideiglenes szolgálatáért, mint a Nagyúr. Semmi esélye, hogy Jericho Barrons vagy bárki más megtaláljon és megmentsen. A világ elfelejtett engem, a világ számára nem létezem. Csak ketten voltunk, egyedül a föld gyomrában, a keserű végkifejletig. Bosszantanak az olyan kifejezések, mint „a föld gyomrában". És az még inkább bosszantott, hogy a karperec ott hevert a sikátorban. Több órányira voltam Dublintól, többtonnányi szikla alatt. Mallucé-nak igaza volt: a karperec nélkül soha nem találnak rám, sem élve, sem holtan. Anya és apa legalább Alina testét visszakapta. Az enyémet soha nem találják meg. Mit tesz velük az a tudat, hogy a másik lányukat is elvesztették, ráadásul egyetlen nyom nélkül? Erre gondolni sem bírtam. Barronsre nem számíthattam, ahogy V'lane-re sem. Ha a közelben lenne, már rég véget vetett volna ennek. Nem engedné, hogy Mallucé ilyeneket tegyen velem, ami azt jelentette, hogy más dolga van, talán a királynőjének kell elintéznie valamit, és emberi időben mérve hónapokba is beletelhet, amíg erre jár. Akkor már csak Rowena és szigorúan irányított sidhe-látó csapata maradt, de ő egyértelműen kifejezésre juttatta a véleményét: Soha nem fogok tízet kockáztatni azért, hogy egyet megmentsek. Mallucé-nak igaza volt, senki sem jön értem. Idelent halok meg ebben a sötét, nyomorúságos, pokolbéli lyukban egy rothadó szörnnyel együtt. Soha többé nem látom a napot. Soha többé nem érzem a füvet és a homokot a talpam alatt. Soha többé nem 209

hallok még egy dalt. Soha többé nem szívom be Georgia édes, virágillattól terhes levegőjét. Soha többé nem ízlelhetem meg anya pekándiós csirkéjét és barackos pitéjét. Mallucé elmesélte, hogy majd nagyon, nagyon lassan lebénítja minden végtagomat. Amit a testem többi részével tervezett, az annyira rettenetes volt, hogy az agyam nem is engedte meghallani. Kikapcsolta a füleimet. Semmit sem hallottam. A remény kulcsfontosságú tényező. Nélküle semmik vagyunk. A remény formálja az akaratot, az akarat pedig a világot. Lehet, hogy reményben éppen hiányt szenvedtem, de azért még maradt egy– két dolog: akarat, rengeteg elszántság, és egy esély. Egy csillogó, zafírral és ónixszal berakott, aranyból és ezüstből készült esély. Ma már ettem, olyan csúnyán még nem vert össze, és az egyik karom még használható. Ki tudja, milyen állapotban leszek holnap? Vagy azután? Ezen a helyen nem tudtam a jövőre gondolni. Lehet, hogy soha többé nem leszek olyan erős, mint most. Tényleg kábítószerrel fog kínozni, ahogy ígérte? Az eshetőség, hogy nem vagyok ura önmagamnak, még rosszabb volt, mint a még több fájdalom gondolata. Még csak nem is leszek eszemnél, hogy megpróbáljak küzdeni. Nem engedhettem, hogy ezt tegye velem. Most vagy soha. Tudnom kellett, hogy nagy akaraterővel rendelkezem– e. Talán ez az utolsó esélyem kideríteni. Legközelebb talán leláncol, vagy valami még rosszabbat tesz velem. Még mindig beszélt, és egyáltalán nem érdekelte, hogy nem is hallom, és már nem rándulok össze a szavai hallatán. Ez az alakítás tartotta életben. Betegesen sárga szemében őrült tűz lobogott. Amikor újra felém nyúlt, előrevetettem magam, mintha meg akarnám ölelni, ami megdöbbentette. Ép kezemmel a köpenye alá nyúlva az amulett után tapogatóztam, és amikor megtaláltam, szorosan megragadtam. Mintha szárazjeget szorongattam volna. A fém olyan hideg volt, hogy égetett, és egyenesen a csontjaimig hatolt ez az érzés. A fájdalom ellenére koncentráltam. Először nem történt semmi, aztán sötét tűz, kékesfekete fény lüktetett az ujjaim között a köpenye alatt. Megkaptam a választ: MacKayla Lane-ben megvan minden, ami a nagysághoz kell! 210

Kérek majd egy kis extra erőt és egy térképet, hogy kijussak innen. Megrántottam, de a lánc vastag szemekből készült: nem tudtam letépni a nyakából. Eszembe jutott, hogy majdnem leszakította az idős férfi fejét. Varázslat tartja össze a szemeket? Összpontosítottam, és megpróbáltam kitépni Mallucé rothadó nyakából. Az amulett áttetsző köve világított, sötét fényben fürdette a barlangot. – Te szuka! – kiáltott fel hitetlenkedve. Igazam volt. Nem volt képes működésbe hozni. Gúnyosan elmosolyodtam. – Azt hiszem, nincs meg benned, ami kell hozzá. – Lehetetlen! Te egy senki vagy, egy nagy semmi! – És ez a nagy semmi most szétrúgja a segged, vámpír. – Blöff, blöff, blöff. És a fohászkodás, hogy talán van benne némi igazság. Ekkor a lánc hirtelen elszakadt, én meg kezemben az amulettel a falnak tántorodtam. Mallucé egy pillanatig bambán meredt rám, kesztyűs keze a nyakára siklott, és tudtam: azon töpreng, vajon hogyan lehettem képes levenni a láncot az ő nyakáról, ha a legutolsó tulajdonosának majdnem leszakadt a feje, amikor ő tépte le róla. Arcát eltorzította a düh. Foggal– ököllel nekem esett, és megpróbálta visszaszerezni az amulettet, mielőtt használhatnám. Összegömbölyödve védelmeztem a relikviát, és vadul koncentráltam. Semmi sem történt. Az agyamban lévő forró helyre összpontosítottam, és megpróbáltam rákényszeríteni az akaratom. Pusztítsd el, parancsoltam neki. Tépd szét! Öld meg! Ments meg! Fialjon meg! Hadd maradjak életben! Ne üssön tovább! Ne üssön! Ne üssön! Egy kicsit sem tudtam befolyásolni a valóságot, továbbra is záporoztak rám az ökölcsapások. A még mindig jéghideg amulett (a fagyossága felfelé kúszott a karomon) sötét fényt árasztott, és felkínálta nekem rémisztő, hatalmas erejét. Ennek a fagyos tárgynak valamiféle sötét élete volt. Éreztem, ahogy türelmetlen, sötét szíve lüktet. Éreztem, hogy azt akarja: használjam. Ki voltam éhezve a feladatra, de volt valami, amit nem éltettem, valami, amit meg kellett tennem, hogy az enyém legyen. Ekkor jöttem rá, hogy nem én szakítottam szét a láncot, hanem az 211

amulett saját sötét akaratából nyíltak szét a szemek. Azt választotta, hogy hozzám jön, mert megérezte: én képes lennék használni. Ennyi. Arra viszont nekem kellett rájönnöm, hogyan működik. Mit kell tennem? Mallucé fogai a nyakamat marcangolták. Merev kesztyűbe bújtatott keze rettenetes erővel püfölte az oldalamat. Megpróbált rávenni, hogy egyenesedjek ki: el akarta venni tőlem az amulettet. A fájdalom olyan gyorsan erősödött, hogy gondolkodni sem tudtam. A sötét relikvia haszontalannak bizonyult. Ha lett volna időm kitapasztalni, hogyan tudom működésre bírni, lett volna esélyem. Viszont sikerült felbosszantanom Mallucé– t: bebizonyosodott, hogy vele ellentétben nagy akaraterővel rendelkezem. Miközben tovább ütlegelt, hirtelen megértettem valamit a jellemével kapcsolatban. A szörnyű gonosztevő külseje alatt egyáltalán nem egy szociopata rejtőzött, hanem egy élveteg, elkényeztetett zsarnok, egy irányíthatatlan, nyűgös gyerek, aki nem bírja elviselni, ha másnak jobb játéka, nagyobb vagyona, vagy nagyobb hatalma van, illetve jelen esetben nagyobb akaratereje. Ha valami nem lehet az övé, nem csinálhatja, vagy nem lehet az a valami, akkor elpusztítja. Eszembe jutottak a holttestek a walesi birtokon. A szörnyű mód, ahogy végzett velük. Senki sem jön értem. Nem tudtam működésre bírni az amulettet. Lehet, hogy Mallucé teste rohadásnak indult, de fizikailag akkor sem vehetem fel vele a versenyt. Számomra nincs kiút. Ez az igazság. Amikor az ember elveszti az irányítást a világa felett és nem marad más hátra, mint meghalni (a kérdés csak az, hogy gyorsan vagy lassan), az élet keserű pirula. A fájdalomtól könnyebb lenyelni. Nem hagyom, hogy Mallucé megbénítsa a végtagjaimat. Nem hagyom, hogy elvegye tőlem a tudatomat. Van, ami még a halálnál is rosszabb. A vámpír vak, pusztító dühe soha nem tapasztalt méreteket öltött. Szinte már teljesen elvesztette az önuralmát. Erőt vettem magamon, és tovább hergeltem. Eszembe jutott, mit mondott Barrons John Johnstone Jr. múltjáról, a 212

szülei „balesetéről", és arról, milyen gyorsan eltávolodott attól az élettől. Eszembe jutott, hogyan provokálta Barrons azzal, hogy célzásokat tett a múltjára, és hogy Mallucé azonnali dühvel reagált: irracionálisán gyűlöli a nevét. – Mióta őrült, J. J.? – fuldokoltam két ütés között. – Már azelőtt is az volt, hogy megölte a szüleit? – A nevem Mallucé, te szuka! Neked Nagyúr. És az apám megérdemelte a halált. Nagy emberbarátnak tartotta magát, de csak elherdálta az örökségemet. Hiába mondtam neki, hogy hagyja abba. Barrons azzal provokálta Mallucé– t, hogy Juniornak hívta. Ez volt az én nevem is, Alinától kaptam, és nem fogom bemocskolni azzal, hogy így nevezem a vámpírt. – Te vagy az, aki megérdemli a halált. Néhány embernek meg sem kellene születnie, Johnny. – Soha ne hívj így! SOHA ne hívj így! – visította. Érzékeny pontjára tapintottam. Ezt a nevet még jobban gyűlölte. Vajon az anyja hívta így kedveskedve, vagy az apja lekicsinylően? – Nem én csináltam belőled szörnyeteget, te már eleve ilyennek születtél, Johnny. – Szinte eszemet vesztettem a fájdalomtól. Az egyik karomat már nem éreztem; az arcom és a nyakam csöpögött a vértől. – Johnny, Johnny, Johnny– kántáltam. – Johnny, kicsi Johnny. Soha nem lesz belőled más, csak... A következő csapás az arccsontomat érte, és lángra lobbantotta. Térdre estem, az amulett kicsúszott a kezemből. – Johnny, Johnny – hajtogattam, legalábbis azt hiszem. Ölj meg, imádkoztam. Végezz velem most. A következő ütés a barlang hátsó falához csapott; csont törött a lábamban. Hálásan öntudatlanságba zuhantam.

213

17. fejezet Nem tudom, honnan jönnek az álmok. Néha azon töprengek, hogy a genetikus memória emlékei– e, vagy isteni üzenetek. Talán figyelmeztetések. Talán egyfajta útmutatóval jövünk a világra, csak túl ostobák vagyunk ahhoz, hogy elolvassuk, mert félresöpörjük, mint a „racionális" elme irracionális melléktermékét. Néha azt hiszem, hogy minden válasz, amelyet keresünk, a szunnyadó tudatalattinkban, az álmainkban van eltemetve. Az útmutató itt van, és minden éjjel, amikor lehajtjuk a fejünket a párnára, kinyílik ez a füzet. A bölcsek elolvassák, és megszívlelik az ott leírtakat. Mi, többiek, ébredés után igyekszünk elfelejteni minden zavaró gondolatot, amelyet ott találtunk. Gyerekkoromban volt egy visszatérő rémálmom négy különböző, alig eltérő ízről. Kettő még elment, de kettő annyira gusztustalan volt, hogy arra szoktam ébredni: a saját nyelvemtől fuldoklom. Most éppen az egyik ilyen szörnyűséget éreztem a számban. Elöntötte az arcom és a nyelvem, vicsorgásra késztetett, és végül megértettem, miért nem tudtam soha, milyen névvel illessem. Nem étel vagy ital ízét éreztem, hanem egy érzelemét: mélységes, gyötrő megbánásét, amely a lelkünkből fakad az elkövetett hibák miatt. Amiatt, hogy mit kellett vagy nem kellett volna tennünk, de akkor már túl késő, nem tehetünk semmit, vagy nem tudjuk meg nem történtté tenni. Még életben voltam. De nem emiatt éreztem megbánást. Barrons hajolt fölém. Ezt sem bántam. Az arckifejezése őszintébb volt, mint egy doktor diagnózisa. Azt olvastam le róla, hogy nem élem túl. Élek, de már nem sokáig. Megérkezett a megmentőm, a lovagom, de én elszúrtam. Számomra már késő. Túlélhettem volna... ha nem adom fel a reményt. Zokogtam. Azt hiszem. Nem nagyon éreztem az arcom. Mit mondott Barrons akkor éjjel, amikor kiraboltuk Rocky O'Banniont? Odafigyeltem rá, sőt azt gondoltam, milyen bölcs tanácsot adott. Csak nem értettem. Az a sidhe-látó, aki feladja a reményt és nem 214

ragaszkodik foggal– körömmel az életéhez, az halott sidhe-látó. Egy sidhe-látó, aki azt hiszi, hogy legyőzték, akár egyenesen a halántékához is szoríthatja a kétségét, és meghúzhatja a ravaszt, hogy kiloccsantsa a saját agyvelejét. Az élettel kapcsolatban kétféle hozzáállás létezik: remény és félelem. A remény erőssé tesz, a félelem megöl. Most már értem. – Maga... va-valóságos? – A fogaim csúnyán felsebezték a számat. A nyelvem vérzett, a megbánás ízét éreztem rajta. Tudtam, mit akarok mondani, de abban nem voltam biztos, hogy érthető is voltam. Komoran bólintott. – Mallucé... volt az... nem halt meg – nyögtem. Barrons orrlyukai kitágultak, a szeme összeszűkült. – Tudom – sziszegte –, mindenhol érzem a szagát. Az egész hely bűzlik tőle. Ne beszéljen. Szentséges ég, mit tett magával? És mit csinált maga? Szándékosan bosszantotta fel? Barrons már túl jól ismert. – A- azt mondta... hogy maga... nem jön el. – Annyira fáztam. Ettől eltekintve érdekes módon alig éreztem fájdalmat. Az járt az eszemben, hogy ez vajon azt jelenti– e: elszakadt a gerincvelőm. Barrons vadul körülnézett, mintha keresne valamit. Ha nem róla lett volna szó, azt mondtam volna, hogy magánkívül van. – És te hittél neki? Ne, ne is válaszolj. Azt mondtam, ne beszélj. Csak maradj csöndben. Cseszd meg, Mac. Cseszd meg. Macnek hívott. Csak belül mosolyogtam, mert fájt az arcom. – B-Barrons? – Azt mondtam, ne beszélj – vicsorogta. Minden energiámat arra összpontosítottam, hogy kimondjam a következő szavakat. – Ne-ne ha-hagyj... idelent... meghalni. – Idelent... meghalni, hallottam a gyenge visszhangot. – Kérlek. Vigyél... fel... a napfényre. – Bikiniben temess el, gondoltam, a testvérem mellé. – Bassza meg – tört ki belőle. – Szükségem van egy– két dologra! – Felállt, és megint őrjöngve körülnézett a barlangban. Kíváncsi voltam, milyen dolgokat remél találni. A sínek most nem segítenének. Megpróbáltam elmondani neki, de nem jött ki hang a torkomon. Azt is próbáltam elmondani, hogy sajnálom. Ez sem sikerült. 215

Biztos pislogtam. Az arca túl közel volt az enyémhez, és a hajamba temette a kezét. Éreztem meleg leheletét az arcomon. – Nem találtam semmit, amit felhasználhatnék, Mac – mondta élettelen hangon. – Ha valahol máshol lennénk, ha lenne felszerelésem, ismerek... varázsigéket. De nem élnéd meg, hogy eljussunk odáig. Hosszú csend következett, vagy csak én nem hallottam, hogy beszél. Az idő jelentősége megszűnt; lebegtem. Aztán újra megláttam magam fölött az arcát. Sötét angyal. Baszk és pikt, mondta egyszer. Bűnözők és barbárok, csúfoltam. Minden vadsága ellenére gyönyörű arc volt. – Nem halhatsz meg, Mac. – Hangja kérlelhetetlenül csengett. – Azt nem hagyom. – Akadályozz... meg... benne. – Kinyögtem, de abban már nem voltam biztos, hogy ironikusan sikerült– e, ahogy akartam. A hangom gyenge volt, de legalább a humorérzékemet nem vesztettem el. Mallucé legalább nem változtatott szörnyeteggé a halálom előtt. Minden rosszban van valami jó. Reméltem, hogy apa gondoskodik majd anyáról. Reméltem, hogy valaki gondoskodik Daniról. Szerettem volna jobban megismerni. Úgy éreztem, rokonlélek rejtőzik a tüskés külső alatt. Ki fog helyettem bosszút állni Alina haláláért? – Nem ezt akartam – mondta Barrons. – Nem ezt választottam volna. Ezt tudnod kell. Fontos, hogy ezt tudd. Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Valami motoszkált az agyam mélyén. Valami, amit át kellene gondolnom. Egy döntés, amelyet meg kellene hoznom. Éreztem az ujját a szemhéjamon. Lecsukta. De még nem haltam meg, akartam mondani. Megéreztem meleg kezét a nyakamon. Oldalra billent a fejem. Ne- ne ha- hagyj... idelent... meghalni, visszhangzott megint a fejemben. Megdöbbentem, hogy milyen gyengének és ostobának hallatszottam, milyen szerencsétlennek. Magnólia, semmi acél. Szánalmas voltam, nagy SZ– szel. Megéreztem a második gusztustalan ízt a számban. Összehúzta az arcomat, nyál gyűlt a számban. Megvizsgáltam ezt az ízt; a nyelvemen forgattam, mint a rossz bort. Most felismertem a mérget, mielőtt 216

lenyeltem volna: gyávaság. Megint ugyanazt a hibát követtem el. Feladtam a reményt, mielőtt a harc véget ért volna. De még nem ért véget. Lehet, hogy nem tetszenek a döntéseim – sőt talán meg is vetem őket -, de még nincs vége. Ennek köszönhetően jártasságot szereztem a fekete mágiában, mondta Mallucé, tíz ember erejét birtoklom, kiélesedtek az érzékeim, és egy szempillantás alatt begyógyulnak az emberi sebeim. A fekete mágiáról most lemondanék, inkább az erőre és a kiélesedett érzékekre szeretnék összpontosítani. Különösen az emberi sebek begyógyítására vonatkozó rész érdekelt. Lehet, hogy ma este már elszúrtam egy esélyt az életben maradásra, de még egyet nem fogok. A cella ajtaja nyitva áll, megérkezett Barrons. Odamehet a kőlaphoz, és hozhat nekem Unseelie– húst. – Barrons. – Erőnek erejével kinyitottam a szemem. Nehéznek éreztem a szemhéjam. A nyakamba temette az arcát; nehezen lélegzett. Engem gyászol? Máris? Hiányoznék neki? Vajon fontos vagyok– e, még ha csak egy kicsit is, ennek a titokzatos és kemény, briliáns és megszállott férfinak? Rájöttem, hogy ő fontos nekem. Jó vagy gonosz, helyes vagy helytelen, de fontos. – Barrons – próbálkoztam megint, ez alkalommal hangosabban. Beleadtam mindent, ami nem volt sok, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy felkeltse a figyelmét. Felemelte a fejét. Az arca keménynek, reménytelennek látszott a fáklyák fényében. Sötét szemében feneketlen mélység tátongott. – Sajnálom, Mac. – Nem... a te hibád – préseltem ki magamból a szavakat. – Jobban az én hibám, mint el tudnád képzelni, asszony. Asszonynak nevezett. Felnőttem a szemében. Kíváncsi voltam, mit gondol majd rólam hamarosan. – Sajnálom, hogy nem mentem el érted. Nem lett volna szabad hagynom, hogy egyedül indulj haza. – Ha- hallgass meg. – Szerettem volna sürgetően a karjába kapaszkodni, de nem tudtam megmozdítani a kezem. Közelebb hajolt hozzám. 217

– Unseelie... kőlap? Összeráncolta a homlokát, átpillantott a válla felett, majd visszanézett rám. – Ott van, ha erre gondoltál. – Hozd... ide – kértem szörnyű hangon. Felvonta az egyik szemöldökét, és pislogott. A rángatózó Unseelie– re nézett, és láttam, hogy forognak a kerekek a fejében. – Te... mit... Mallucé... – Elhallgatott. – Mit akarsz pontosan, Mac? Azt akarod mondani, hogy enni akarsz abból? Nem tudtam beszélni. Szétnyílt az ajkam. – Szent ég! Átgondoltad te ezt? Van fogalmad róla, mit tehet veled? Igyekeztem hangtalanul kommunikálni, ahogy szoktunk. Egy jó dolgot biztos. Életben tan. – Az árnyoldalára gondoltam. Mindig van egy árnyoldal. Az még rosszabb lenne, ha meghalnék, mondtam. – Vannak rosszabb dolgok is, mint a halál. Ez nem rosszabb. Tudom, mit csinálok. – Még én sem tudom, mit csinálsz, pedig én mindent tudok – vágott vissza. Ha képes lettem volna rá, felnevetek. Arroganciája nem ismert határokat. – Ez egy sötét tündér, Mac. Arra készülsz, hogy megeszel egy Unseelie– t. Felfogtad? Haldoklom, Barrons. – Nem tetszik ez nekem. Van jobb ötleted? Hangosan szívta be a levegőt. Nem értettem, milyen érzések suhantak át az arcán; túl összetettek voltak. Nem éltettem, milyen gondolatokat hessegetett el. Egy kicsit sokáig habozott, majd egyetlen erőszakos mozdulattal megrázta a fejét. Tudtam, hogy eszébe jutott valami más, de úgy ítélte meg, hogy az még ennél is rosszabb volna. – Nincs jobb ötletem. Feszült, csúfos mosolyt villantott felém, ahogy késsel a kezében a kőlaphoz indult. – Szárnyát vagy combját? Á, attól tartok, a comb elfogyott. – Levágott a tündérből egy darabot. 218

Szárnya sem volt, de értékeltem Barrons fekete humorát. Igyekezett enyhíteni küszöbön álló lakomám szörnyű valóságát. Nem akartam tudni, melyik részét eszem, így amikor a számhoz emelte az első szelet Unseelie– t, becsuktam a szemem. Nem bírtam ránézni. Az is elég rossz volt, hogy a fogam alatt ropogott, és egész idő alatt izgett- mozgott. Akkor is, amikor lenyeltem. Az apró darabkák csapkolódtak a gyomromban. Az Unseelie húsa rosszabb volt, mint a rémálmaim négy íze együttvéve. Azt hiszem, hogy a használati útmutatónk a tündérek világára nem vonatkozik, csak a sajátunkra, ami nekem persze tökéletesen megfelel. Utálnám, ha az ő világuk rossz ízei is felbukkannának az álmaimban. Rágtam, felfordult a gyomrom, hányingerem támadt, nyeltem. MacKayla Lane csapos és divatbolond azt sikoltotta, hogy hagyjam abba, mielőtt túl késő. Mielőtt túl késő lenne ahhoz, hogy újra ugyanaz az egyszerű, vidám, fiatal, déli lány lehessünk, mint azelőtt. Nem értette, hogy azzal már elkésett. Barbár Mac a mocsokban guggolt, a földbe döfte a lándzsáját, és bólogatott: Yesss, végre, valami igazi erő. Még többet! Én, aki megpróbálok közvetíteni közöttük, azon töprengtem, milyen árat kell majd fizetnem ezért. Vajon megalapozott Barrons aggodalma? Szörnyű következményekkel jár, ha sötét tündéit eszem? Én is gonosz leszek tőle? Vagy csak akkor, ha már eleve megvan bennem a gonoszság csírája? Ha csak egyszer eszek belőle, talán nem lesz semmi bajom. Talán a gyakoriság jelenti a veszélyt: Mallucé állandóan ezt ette. Sokféle drog létezik, amelyet néhányszor ki lehet próbálni anélkül, hogy megbosszulná magát. Talán egy sötét tündér élő húsa meggyógyít, erősebbé tesz, és nem igazán történik velem semmi más. Talán nincs jelentősége, mert a lényeg az: ma elkövettem azt a hibát, hogy túl hamar feladtam, és ez még egyszer nem fordul elő. Bármilyen megoldás áll is a rendelkezésemre, küzdeni fogok az életemért, és panasz nélkül megfizetem az árát. Soha többé nem fogadom el a halált. Az utolsó leheletemig küzdök ellene, nem számít, milyen szörnyűségekkel kell szembenéznem. Szégyelltem magam, amiért feladtam a reményt. Ha hátrafelé nézel, nem mehetsz előre, Mac, szokta mondogatni apa. 219

Akkor falakba ütközöl. Kidobtam magamtól a megbánás terhét. A jövőbe néztem, és kinyitottam a számat. Barrons levágott még egy darab húst, és a számba tette. Majd még egyet. Erősebben rágtam, hevesebben nyeltem. Rémisztő forróság öntött el, majd megremegtem, mintha brutális láz gyötörne. Még néhány falat után éreztem, hogy a testem gyógyulásnak indul. Nem volt kellemes. Üvöltöttem. Barrons befogta a számat, átölelt, és magához szorított, amíg csapkodtam és nyögtem. Azt hiszem, ez azt jelentette, hogy Mallucé vagy a szolgái még a közelben vannak. Amikor a nehezén már túljutottam, még többet ettem, és újra meg újra átéltem azt a szörnyű folyamatot. Barrons forró bőrének simulva gyógyultam. A karjában remegtem, vonaglottam, eltűntek a sebeim. A szám belsejének felszakadt bőre kisimult, nyomuk sem maradt a sérüléseknek. A csontok kiegyenesedtek és összeforrtak, ahogy a sebek is behegedtek és a zúzódások is eltűntek. Agónia. Csoda. Éreztem, ahogy az élő Un-seelie-hús csinál bennem valamit. Éreztem, hogy megváltoztatja a sejtfelépítésemet. Éreztem, hogy valami ősit és hatalmasat plántál belém. Begyógyít minden sebet, és még többet tesz: egy rendkívüli birodalomba repít, a tökéletes emberi egészségen túlra. Lassan édes eufória öntött el. A testem fiatal volt, erősebb, mint valaha, erősebb, mint bármi más! Kinyújtózkodtam. Először óvatosan, majd egyre lelkesebben. Minden fájdalmam elmúlt. Izmaim erőtől duzzadtak. Zakatoló szívem tündér– módosult vért pumpált az agyamba. Felültem. Felültem! Fél lábbal már a sírban voltam, most meg újra ép és egészséges vagyok! Még annál is több! Kíváncsian végigfuttattam a kezem az arcomon és a testemen. Barrons is felült. Rám bámult, mintha azt várná, hogy hirtelen egy második, szörnyűséges fejem nő. Az orrlyukai kitágultak. A bőrömhöz hajolt, és megszaglászott. – Más az illatod – mondta nyersen. – Máshogy is érzem magam. De jól vagyok – nyugtattam meg. – Sőt remekül érzem magam! – Felnevettem. – Fantasztikusan. Még soha életemben nem voltam ennél jobban. Ez hihetetlen! Felálltam. Kinyújtottam és megfeszítettem a karom. A kőfalba 220

öklöztem. Alig éreztem. Újra megpróbáltam, még erősebben. A bőröm felrepedt, de azon nyomban be is hegedt. A vérnek szinte ideje sem volt kiserkennie. – Láttad ezt? – kiáltottam. – Erős vagyok. Olyan vagyok, mint te és Mallucé. Most már harcolhatok! Barrons gyászos arckifejezéssel állt fel, és odébb ment. Túl sokat aggodalmaskodott. Meg is mondtam neki. – Te viszont nem aggódsz eleget – vágott vissza. Nehezemre esett aggódni, amikor épp most menekültem meg a halál torkából és úgy éreztem, örökké fogok élni. Az egyik végletből gyorsan a másikba estem: kétségbeesés, eufória; gyengeség, soha nem tapasztalt erő; rémült, rémületet keltő. Mostantól kezdve ki árthatna nekem? Senki! Végre úgy éreztem, van előnye is annak, hogy sidhe-látó vagyok. Emberfeletti erőre tettem szert, és ez jobb volt, mint Dani elképesztő sebessége. Alig vártam, hogy próbára tegyem magam, és kiderítsem, mire vagyok képes. Megszédített a bátorság és az erő. Milyen jó érzés volt! Fürgén körbetáncoltam Barronst, mint egy bokszoló. – Üss meg. – Ne légy nevetséges. – Gyerünk, üss meg, Barrons. – Nem ütlek meg. – Azt mondtam, üss... Au! – Padlóra küldött. Remegtek a csontjaim; a fejem hátracsapódott, majd előre. Megráztam. Nem fájt. Felnevettem. – Ez elképesztő! Nézz rám! Alig éreztem. – Ütéseket imitálva körülötte ugráltam. – Gyerünk. Üss meg még egyszer. – A vérem felforrt; sérthetetlen voltam. Barrons megrázta a fejét. Állon vágtam, a feje hátrabicsaklott. Rám nézett. Azt olvastam le az arcáról, hogy a legszívesebben megölne. – Most boldog vagy? – Fájt? – Nem. – Megpróbálhatom még egyszer? 221

– Vegyél magadnak egy bokszzsákot. – Küzdj meg velem, Barrons. Tudnom kell, milyen erős vagyok. Megdörzsölte az állkapcsát. – Erős vagy – felelte szárazon. Örömtelin felnevettem. Ezzel a déli lánnyal számolni kell! Elképesztő. Erős vagyok. Én is játékos vagyok a sakktáblán! Amint visszaszerzem a lándzsát, még jobb leszek. Kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Ha már itt tartunk, Mallucé-t akartam. Holtan. Most. Az a szemét elérte, hogy feladjam. Amíg él, a szégyenemre emlékeztet. – Nem láttad véletlenül Mallucé– t, amikor jöttél? Apropó, hogy találtál meg? Hazudott a karperecről, ugye? – Nem láttam, de jobban lefoglalt, hogy megtaláljalak. A Burren alatti barlangrendszer igen kiterjedt. Kiviszlek innen. – Az órájára pillantott. – Ha szerencsénk van, egy órán belül kint lehetünk. – Miután megöltük Mallucé- t. – Majd visszajövök és elintézem. – Csak álmodsz – feleltem hűvösen. Provokáló pillantást vetettem rá. Felfújtam magam, úsztam az adrenalinban. Nem hagyom, hogy más vívja meg helyettem ezt a csatát. Mallucé az enyém. A véremmel fizettem érte. – Adj a nőknek egy kis hatalmat... – jegyezte meg szárazon Barrons. – Megtörte az akaratomat. – Remegett a hangom. – Mindenki, aki ér valamit, megtörik egyszer. Egyszer. Ha túléli, nem szégyen, nem bűn. Te túlélted. – Te is megtörtél egyszer? – Ki vagy mi törhette meg Jericho Barronst? Rám nézett a gyengén megvilágított barlangban. A fáklyaláng megvillant sötét arcán, kiemelve járomcsonjait; mély szemgödrében két parázsló széndarab izzott. – Igen – felelte végül. – Megölted azt a szemetet? – Most csak ezt akartam tudni. Majd később megkérdezem, ki volt az, és hogy csinálta. Nem voltam benne biztos, hogy a szája sarkának rándulása mosoly volt– e, de nem tudtam, mi másnak nevezhetném. – A puszta kezemmel. De előbb a feleségét. – A cella ajtaja felé 222

intett. – Csak maga után, Ms. Lane. Fedezem. Megint Ms. Lane voltam. Nyilván csak akkor szólít Macnek, ha súlyosan megsebesülök vagy haldoklom. Később majd erről is beszélünk. – Mallucé az enyém, Barrons. Ne avatkozzon közbe. – Csak ha nem bír vele. – Olyan nincs – fogadkoztam. Valóban kiterjedt barlangrendszer húzódott a Burren alatt. Kíváncsi voltam, Barrons hogyan talált meg. A falról leemelt fáklyák fényénél alagutak és barlangok végeláthatatlan során vágtunk át. Fel, le. Láttam képeket a turisták által látogatható részekről, de ezekhez a mostani járatokhoz fogható nem akadt köztük. Sokkal mélyebben jártunk, és messze nem a megszokott útvonalon, hanem a labirintusszerű barlangrendszer feltáratlan részében. Azt hiszem, ha egy merész barlangász erre tévedt, Mallucé egyszerűen oldotta meg a problémát: megette. Én soha nem találtam volna ki innen. Mezítláb voltam, de a sziklák nem sértették fel a talpamat, vagy szinte azonnal behegedtek a sebeim. Normális körülmények között roppant nyugtalanítónak találtam a sötétséget és a zárt helyeket, de ez az Unseelie csinált velem valamit. Nem féltem. Fel voltam dobva. Turbó üzemmódra kapcsoltak az érzékeim. Ugyanolyan jól láttam a fáklyák gyenge, pislákoló fényénél, mint napvilágnál. Hallottam, hogy apró teremtmények ásnak a földben. Annyiféle szagot éreztem, hogy nem is tudtam mindet azonosítani. Mallucé ide költözött. A házában látott viktoriánus bútorok közül sokat magával hozott; egy kőkamrát pazar gót budoárrá alakított át. A pecsétes szaténtakaróval borított ágy közelében megtaláltam a hajkefémet az asztalon. Volt ott még egy fekete gyertya, néhány hajszálam, meg három apró üvegcse. Barrons kinyitotta az egyiket, és beleszagolt. – Kémkedett maga után. Érezte valaha, hogy figyeli? Meséltem neki a szellemről. A hátsó zsebembe süllyesztettem a kefét. Utáltam megérinteni, amit már ő is megérintett, de semmit nem hagyok hátra magamból e pokolbéli, föld alatti birodalomban. – És nekem soha nem említette?! – tört ki belőle. – Hányszor látta? 223

– Átdobtam rajta egy zseblámpát. Azt hittem, nem valóságos. – Hogyan óvjam meg az életét, ha nem mond el mindent? – fortyant föl. – Hogyan várhatja el, hogy mindent elmondjak, amikor maga soha nem mond el semmit? Semmit sem tudok magáról! – Én vagyok az, aki állandóan megmenti az életét. Ez nem mond magának semmit? – Megmenti, de miért? Mert szüksége van rám. Mert ki akar használni. – Mi másért menteném meg? Mert kedvelem? Jobb hasznosnak lenni, mint szeretve. A szeretet érzelem. Az érzelmek... – Felemelte a kezét, és erősen ökölbe szorította. – .. .olyanok, mintha vizet tartana a kezében. Ha kinyitja a markát, nincs benne semmi. Jobb fegyvernek lenni, mint nőnek. Most mindkettő voltam, és Mallucé– t akartam. – Majd később jól leszidhat, és nekem is lenne magához egykét szavam. A vámpír laptopja közelében, egy bársonybélésű dobozban megtaláltuk a lándzsát. Kíváncsi lettem volna, hogyan működik a gépe ilyen mélyen a föld alatt, aztán rájöttem, hogy olyan különös, kékesfekete hideg fénnyel világítanak rajta a ledek, mint amilyet az amulett bocsát ki magából. Megkaptam a választ: fekete mágiával. – Várjon! – Barrons begépelt néhány parancsot. A másodperc törtrésze erejéig felvillant egy szöveg, aztán a laptop jeges szikrákat szórva tönkrement. – Elolvasott belőle valamit? – Rengetegen licitáltak a lándzsára. Két nevet láttam. – Ismét az órájára pillantott. – Fogja a lándzsát, és induljunk. A bársonyágyon pihenő fegyver után nyúltam, és épp ki akartam emelni a dobozból, amikor hirtelen szörnyű gondolatom támadt, és megállt a kezem. Lecsaptam a fedelét, felkaptam a dobozt, és a hónom alá dugtam. Barrons furcsa pillantást vetett rám, de csak vállat vontam, és mentünk tovább. Elhagytuk a lakosztályt, beléptünk egy másik barlangba, amelyet telezsúfoltak könyvekkel, dobozokkal és leírhatatlan tartalmú 224

üvegekkel. Ezekből ítélve Mallucé már azelőtt foglalkozott fekete mágiával, hogy megismerte a Nagyurat. A varázsitalok, porok és főzetek között gyerekkori kincsek hevertek. Szinte láttam magam előtt a fiatal angol gyereket, aki utálja, hogy a kiváló és nagy hatalmú apa árnyékában senki sem veszi észre. Aztán fellázad, a gót világ megszállottja lesz, amely annyira különbözik az övétől. Tanulmányozza a fekete mágiát. Huszonnégy évesen megtervezi a szülei halálát. Már jóval azelőtt szörnyeteg lett, hogy új keresztnevet vett fel. A tárolási célokra szolgáló barlang egy hosszú, széles, fáklyákkal megvilágított alagútban folytatódott. A falba rögzített acélajtót zárva találtuk. Egyikünk sem tudta berúgni. Barrons mindkét tenyerét ráfektette, majd egy hosszú pillanat elteltével gyorsan elmormolt néhány számomra érthetetlen szót. Az ajtó kitárult, és egy hosszú, keskeny, mintegy négyszáz méter hosszú barlang nyílt mögötte. Minden cellában Unseelie– k raboskodtak, íme Mallucé személyes éléskamrája. Kíváncsi lettem volna, hogyan sikerült mindet csapdába ejtenie. Hirtelen megéreztem a vámpírt: rothadó, dühös forgatag örvénylett felénk. – Errefelé tart – mondtam Barronsnek. – Azt hiszem, táplálékra van szüksége. Azt mondta, hogy állandóan ennie kell. Barrons éles pillantást vetett rám. Pontosan tudtam, mire gondol. – Nem azért, mert rá lehet szokni – magyarázkodtam védekezően -, hanem mert ettől részben tündérré vált, és a lándzsa csak a tündéri részeit fertőzte meg. Barrons rám meredt. – Részben tündérré vált? A lándzsa megfertőzte? És maga tudta ezt, mielőtt Unseelie-húst evett volna? – Ne felejtse el az alternatívát, Barrons. – Hát ezért nem vette ki a lándzsát a dobozból, ezért hurcolja most a hóna alatt. Fél tőle, nincs igazam? – Azelőtt volt fegyverem, most viszont én vagyok a fegyver. – Elfordultam, és kisompolyogtam. Nem akartam elárulni, menynyire felkavart az eshetőség, hogy egy tündér erejével együtt elnyeltem annak gyengeségét is. Soha többé nem akartam hozzányúlni ahhoz a lándzsához. Ha véletlenül megszúrom magam, én is rohadni kezdek? 225

Mi lett belőlem? Miben hasonlítok az ellenségemhez? – Úton van – vetettem oda a vállam felett. – Jobb lenne, ha nem enne megint. Barrons is kijött, és becsukta az ajtót. Amikor elővett egy fiolát a zsebéből, rájöttem, hogy elcsent valamit a vámpír holmijai közül. Néhány cseppet az ajtóra fröcskölt belőle, és megint azon a számomra érthetetlen nyelven mondott valamit. Körülnézett, és mondhatom, nem tetszett neki, amit látott. – Egy jó katona előre kiválasztja a csata helyszínét. Ugyanabból a húsból ettek. Ha maga érzékeli Mallucé– t, le merem fogadni, hogy ő is érzékeli magát. Követni fogja. – Mit keresünk? – Olyan helyet, ahonnan nincs menekvés. Gyorsan le akarom tudni ezt az egészet. Egy kicsi, keskeny, álló és függő cseppkövekkel tarkított barlangot választottunk. Barrons úgy tervezte, hogy amint Mallucé belép, lezárja az egyetlen bejáratot. Odaadtam neki a dobozt, benne a lándzsával. Intett, hogy rejtsem egy kőrakás mögé. Nem akartam lehetőséget adni Mallucé-nak arra, hogy ellenem használja a fegyvert. Ráadásul már tudtam, hogy csak néhány testrészét öli meg, és az nekem nem elég. Azt akartam, hogy teljes egészében haljon meg. – Hogyan öl meg az ember egy vámpírt? – kérdeztem Barronst. – Remélem, hogy Mallucé nem az. – Nem igazán tetszik ez a válasz. Vállat vont. – Csak ezzel szolgálhatok, Ms. Lane. Éreztem, hogy Mallucé közeleg. Barronsnek igaza volt: a közös étel valahogy összekapcsolt bennünket. Kétségem sem volt afelől, hogy ugyanolyan jól érzékel engem, mint én őt. A vámpír dühös volt... és éhes. Nem tudott bemenni a spájzba. Bármit tett is Barrons, sikeresen elzárta a bejáratát. Mondtam már, hogy kiismerhetetlen házigazdám soha nem fogy ki a trükkökből. Kezdett nagyon érdekelni, honnan szerzi őket. Vibrált a testem: Mallucé a közelben volt. A vámpír megállt a barlang szájában. Nem rakta fel a csuklyáját. Rettenetes mosolyt villantott felém. – Hozzám képest te még mindig egy senki vagy, szuka. 226

A fáklya lángja megvilágította, fekete köpenye susogott, és éreztem a rothadó húsából áradó érzelmeket. Ugyanolyan rettenthetetlennek tűnt, amilyen én is voltam. Komolyan gondolta, amit az imént mondott, de én majd bebizonyítom neki, hogy tévedett. Összeszűkült szemmel méregettem. Lehet, hogy azt hiszi, feljebbvaló nálam, de bosszantotta, hogyan szökhettem meg, és addig nem fog belépni, amíg nem tudja, hogyan csináltam. – Gyere és kapj el – csalogattam. – Hogyan jutottál ki a cellából? – Nyitva felejtetted – hazudtam. Ezen egy pillanatra elgondolkodott. – Kizárt, hogy képes voltál megmozdulni. Mindkét lábad eltörtem. És a karod is. Hogy jutottál el az Unseelie– ig? – Ugyanúgy, ahogy a kis „hűtődet" is elvarázsoltam. Jól csináltam, mi? Nem tudtál bejutni. Én is konyítok egy kicsit a fekete mágiához. Alábecsültél. Engem tanulmányozott. Tudta, milyen erős varázsige védte azt az ajtót, és ha képes voltam megtörni, sokat tudhatok. Éreztem, hogy egy kicsit ellazul. – Ez még érdekesebbé teszi a helyzetet. Tudod, eljátszottam ezzel a gondolattal. Együtt fogunk elrohadni. Még több Unseelie– t etetek meg veled, és a saját kibaszott lándzsáddal szúrlak le. Nyilván még nem tudta, hogy már nem nála van. – Akkor rajta – doromboltam. Kioldotta a köpenyét, és hagyta, hogy a földre essen. Habos, csipkés ingét csúnya foltok tarkították, és merev, szűk bőrnadrágot viselt (gyanítom ugyanazért, amiért a kesztyűt). Muszáj volt becsalogatnom a barlangba, hogy Barrons egy varázsigével el tudja zárni a bejáratot, és akkor nincs menekvés. – Gyerünk, Johnny, játsszunk – kezdtem bele bokszolótáncomba. Embertelen sebességgel vetődött át az ajtón, és a torkom köré fonta az egyik kesztyűbe bújtatott kezét. Láttam, hogy Barrons magasodik mögötte, és néma parancsot küldtem felé: Ne avatkozzon közbe. Megragadtam Mallucé csuklóját, és tíz ember erejével ágyékon rúgtam. A lába közötti hús túl puha volt, a térdem néhány centire a testébe hatolt. 227

– Ott már nem érzek semmit, te szuka – köpte felém. – Na és itt? – Tiszta erőből a fülébe öklöztem. Vér spriccelt a koponyájából; oldalra pördülve dülöngélt. Figyeltem, ahogy szinte azonnal beheged a sebe. Ez nálam is így működik? Hamarosan megtudtam. Eltörte az orromat. A csont magától összeforrt. Majdnem letéptem a karját. Néhány pillanatig hasznavehetetlenül lógott az oldalán, majd újra erősen lesújtott vele. – Amikor végeztem veled, te szuka, elmegyek Ashfordba. Emlékszel még a kis gyónásodra? – gúnyolódott. – Amikor elmondtad, hogy ott él az anyád? Talán addig életben hagylak, hogy lásd, mit teszek vele. Véres péppé vertem gyűlöletes arcát. Itt és most véget ér ez az egész. Mallucé soha nem fog innen élve kisétálni, még akkor sem, ha egy örökkévalóságig kell itt maradnom, hogy megöljem. Megpróbálta letépni a fülem. Majdnem megharaptam, de aztán meggondoltam magam, mert nem egészen vagyok tisztában a vámpírszabályokkal. Nem akartam, hogy vére a szám közelébe kerüljön. Térden rúgtam. Amikor darabokra tört és Mallucé a földre rogyott, rávetettem magam. Ütöttem, rúgtam, vicsorogtam. Éreztem, hogy valami kibontakozik bennem, és jó érzés volt. Az idő elvesztette a jelentőségét. Tulajdonképpen elpusztíthatatlan gépek voltunk. Érzéketlenül ütöttük egymást; már rég nem volt semmi értelme. Csak egy dolog éltetett: padlóra küldeni Mallucé– t, hogy ott maradjon, és soha többé ne mozduljon. Többé már nem tudtam, ki ő. Többé már nem érdekelt, ki vagyok. A dolgok darabokra hulltak. Mallucé-nak többé már nem volt sem neve, sem arca. Ő volt az Ellenség, én voltam a Pusztító. Csak a csata kényszere és a vérszomj jutott el az agyamig. Én a barlang falához vágtam őt, ő meg engem egy ember nagyságú álló cseppkőhöz, amely összetört az ütközés hatására. Összeszedtem magam, és újra összecsaptunk. Ütöttünk, rúgtunk, morogtunk. Barrons hirtelen közénk vetette magát, és szétválasztott minket. Vicsorogva nekitámadtam. – Mi az ördögöt csinál? – Maga! – Mallucé döbbentnek tűnt. – Maga meg hogy került ide? A sikátorban hagytam a karperecet! Kizárt, hogy a nyomomra bukkant! Barronsre meredtem. Hogyan talált meg? 228

– Ebből maradjon ki, Barrons. Ez az én ügyem. Barrons teljesen meglepett azzal, hogy fél tucat gyors ütést mért a fejemre és a gyomromra. Kábultan összegörnyedtem. Mallucé felnevetett. Mélyen előrehajoltam, a bordáim ropogtak, és néhány másodpercig gyógyultak. Égett a mellkasom, mintha az egyik bordám átszúrta volna a tüdőmet. Mallucé abbahagyta a nevetést, mintha fuldokolna. Amikor felnéztem, láttam, hogy Barrons Mallucé nyaka köré fonta a kezét. Újra megütött, én meg újra kétrét görnyedtem. Amikor a cellában ütött meg, visszafogta magát; az gyengéd simogatásnak tűnt ehhez képest. És az a szemét még képes volt háromszor eljátszani ugyanezt: minden egyes alkalommal, amikor kezdtem felegyenesedni, az arcomba öklözött. Úgy éreztem, agyrázkódást kapok. Amikor ötödször emelkedtem fel, Mallucé már a földön feküdt mozdulatlanul. Láttam, mi történt: a feje elvált a testétől. Barrons megölte! Elvette tőlem a bosszút, megfosztott annak örömétől, hogy elpusztítsam azt, aki majdnem elpusztított. Barrons felé pördültem. Vér borította. Nehezen szedte a levegőt, a fejét lehajtotta. Szeme összeszűkült, és vastag, veszélyes hullámokban áramlott felém a dühe. Hogy merészel haragudni rám? Itt én vagyok a sértett fél! Félbeszakították a csatámat, nem tudtam csillapítani a vérszomjamat, a turbómotorom majdnem kiakadt. – A vámpír az enyém volt, Barrons! – Nézze meg a fogát – szólt mereven. – Emberi beavatkozás eredménye. Nem volt vámpír. Finoman a vállára ütöttem. – Nem érdekel, mi volt! Ez az én harcom volt, maga szemétláda! Ugyanolyan kicsit ütött ő is, figyelmeztető szándékkal. – Túlságosan elnyújtotta. – Ki maga ahhoz, hogy eldöntse, mi a túl hosszú? – Újra meglegyintettem. Vissza is kaptam. – Maga élvezte! 229

– Nem is! – Mosolygott. Ugrándozott. Provokálta. – Próbáltam lezárni a harcot! – Most erősebbet ütöttem. – Attól nagyon messze volt – replikázott, és visszaütött. Majdnem elestem. – Maga csak elnyújtotta. Élvezte az egészet. – Fogalmam sincs, mi a fenéről hablatyol! – kiabáltam. – Már nem tudtam megkülönböztetni magukat egymástól! – bömbölte. Az arcába öklöztem. A hazugságok leperegnek rólunk; az igazság az, amit a legnehezebb elhallgattatni. – Akkor nem figyelt eléggé! Én a bögyös voltam! – Tudom, hogy bögyös. Az orrom előtt látom a mellét minden kibaszott alkalommal, ahogy megfordulok! – Talán fékezze egy kicsit a libidóját, Barrons! – Baszódjon meg, Ms. Lane! – Ha hozzám ér, még a szart is kiverem magából! – Gondolja, hogy képes rá? – Próbáljuk meg. Megragadta a pólóm, és magához húzott. Összeért az orrunk. – Rendben, Ms. Lane, de ne felejtse el, hogy maga akarta. Úgyhogy ne is próbáljon meg kiterülni és ezzel megúszni a harcot. – Hall itt valakit kegyelemért könyörögni, Barrons? Mert én nem. – Rendben. – Rendben. Megragadta a hajamat, és az enyémre szorította a száját. Felrobbantam. Ellöktem, majd közelebb húztam magamhoz. Ő is meglökött, aztán még szorosabban magához rántott. Meghúztam a haját. Ő is az enyémet. Nem küzdött becsületesen. Vagyis nagyon is. Nem udvariaskodott. Az ajkába haraptam. Elgáncsolt, és a kőpadlóra küldött. Megütöttem. Lovagló ülésben fölém ült. Széttéptem az ingét, cafatokban lógott a válláról. – Szerettem ezt az inget – vicsorogta. Fölém emelkedett, mint egy sötét démon. A fáklyák fényében csillogott, verejtékben és vérben úszott. A felsőtestét tetoválások borították, amelyek a nadrágja alatt tűntek el. 230

Megragadta a pólómat, és felrántotta a nyakamig. Nehezen szedte a levegőt. Megütöttem. Ha vissza is ütött, nem éreztem. Ismét a számra tapasztotta a száját. Éreztem, ahogy a fogai szándékosan az enyémhez koccannak. Éreztem nyelve forró selymességét. Hallottam ziháló légzésünket, és a vágy apró, elkeseredett hangjait. Elárasztott a vágy szökőárja (nem kétséges, hogy a véremben lévő tündér felerősítette), ledöntött a lábamról, kisodort a veszélyes tengerre. Ezeken a mély, gyilkos vizeken nem volt mentőcsónak; még egy világítótorony lágy sárga fénye sem mutatta visszafelé az utat. Csak két vihar tombolt, Barronsé és az enyém, és ha sötét árnyak mozogtak a vízben a lábam alatt, amelyeket jól meg kellett volna néznem és talán újra át kellett volna gondolnom, hogy ússzak– e, hát nem érdekelt. Barrons rám feküdt. Testünk erotikus, ritmikus táncot járt. Magányosfiú. Magányos férfi. Egyedül a sivatagban a vérnarancsszínű hold alatt. Mindenhol háború. Mindig csak háború. Fullasztó sirokkó söpör végig a csalfán alakot váltó homokdűnék lankáin. Egy barlang a sziklafalban. Menedék.? Nincs menedék. Barrons nyelve a számban volt, én pedig valahogy Jericho Barronsben voltam. Ezek az ő képei voltak. Mindketten egyszerre hallottuk meg azt a hangot, és olyan fürgén ugrottunk szét, amilyen gyorsan nekiestünk egymásnak. Az apró barlang ellentétes végeibe tántorogtunk. Zihálva rámeredtem. Nehezen vette a levegőt, sötét szeme résnyire szűkült. Már nem védi varázsige?– kérdeztem némán. A barlang bejáratára gondoltam. Csak kifelé. A belépést nem akadályozza meg. Akkor mondjon újabb varázsigét! Az nem olyan egyszerű. Egy álló cseppkő árnyékába húzódott. Az ajtóra összpontosítottam. Megpróbáltam megérezni, mi közelít. Megmerevedtem. Tündér is... meg nem is. És legalább tíz Unseelie követi. Ugrásra készen a bejáratra meredtem. A pislákoló fáklyafényben valami aranyos, ezüstös csillogás keltette fel a figyelmemet. 231

Az amulett! Hogyan feledkezhettem meg róla? A láncon hevert, Mallucé teste és az ajtó között. Akkor eshetett le, amikor Barrons letépte a vámpír fejét. Közeledtek a lépések. Az amulettért ugrottam. Abban a pillanatban, hogy odaértem, egy csizmába bújtatott láb rálépett. A tekintetemmel követtem a lábat felfelé, és egyenesen a nővérem gyilkosának szemébe néztem.

232

18. fejezet A Nagyúr elfordult tőlem, és futólag Mallucé-ra pillantott. – Kezdett a terhemre lenni. Azért jöttem, hogy végezzek vele, de te megspóroltad nekem a fáradságot. Hogy csináltad? – Szemügyre vette vérfoltos arcomat, ruhámat, kezemet, és a sérülések feltűnő hiányát, majd lassú mosoly terült szét egzotikus, gyönyörű arcán. – Ettél az Unseelie-kből, igaz? Nem szóltam semmit, bár azt hiszem, a szemem elárulta a választ. Nagyjából egy tucat Unseelie állt mögötte az ajtóban; ezzel a fajtával még nem találkoztam. Vörös emblémával díszített fekete egyenruhájuk jelezte, hogy a Nagyúr személyes testőrségének tagjai. – Micsoda meglepetéseket tartogatsz! – Felnevetett. – Bájos vagy, mint a nővéred, de Alina soha nem tette volna meg. Felbőszített, hogy a szájára merte venni Alina nevét. – A nevét se mondd ki! Semmi közöd a nővéremhez. Soha nem is volt. – Ha Barrons elvenné tőlem a leszámolás lehetőségét, megölném. De most nem került rá sor. Itt nem. Ma este nem. A Nagyúr hangja elmélyült, megkeményedett, egy légiónyi hang dübörgött benne. Csinált valamit a fejemben; visszhangzott, suttogott, átrendezte a dolgokat. – Add ide az amulettet. Most. Felvettem, átnyújtottam neki, és közben az járt a fejemben, mit csinálok, és miért engedelmeskedem. Amint megérintettem a relikviát, hívogató, kékesfekete, halvány fény áradt belőle. A Nagyúr szeme egy kicsit elkerekedett, majd gyorsan kikapta a kezemből az amulettet. – Újabb meglepetés – morogta. így igaz, te szemétláda, nagy az akaraterőm, úgyhogy vigyázz magadra, akartam mondani, de a hangszalagjaim nem engedelmeskedtek. Az irányítás nem az én kezemben volt. – Állj fel! – parancsolta. Az amulett csak úgy ragyogott a kezében: felülmúlta azt a halvány kis fényt, amelyet nekem sikerült kicsikarnom belőle, és amelyre pedig olyan büszke voltam. Csak álltam ott, mint egy zsinóron rángatott bábu: az elmém 233

ellenállt, de a testem engedelmeskedett. Megadtam magam a vörös köpenybe bújt Nagyúr hatalmának. Meredten bámultam az arcába (amely túl gyönyörű volt ahhoz, hogy ember legyen), és vártam a parancsait. A nővéremmel is ezt tette? Nem becsapta, hanem megfosztotta a választás lehetőségétől, mint most engem? – Gyere. – Megfordult, én meg követtem, mint egy gép. Barrons rakétaként robbant elő az árnyékból, és belém csapódott. A földre küldött, és rajtam landolt. A Nagyúr megfordult; a köpenye csak úgy szállt körülötte. – Ő velem marad – jelentette ki Barrons. Az ő hangja is úgy mennydörgött, mintha sok– sok hang lenne benne; a koponyámban visszhangzott. Naná, hogy vele maradok. Mit is képzeltem? Amit a Nagyúr ezek után tett, az annyira felfoghatatlan volt, hogy miután távozott, még percekig bambán meredtem a barlang bejáratára. Egy hosszú pillantás erejéig tanulmányozta titokzatos mentoromat, majd a fejével intett az őrei felé... és elment!

234

19. fejezet A Rocky O'Banniontől lopott fekete Maybach-kel száguldottunk vissza Dublinba. Egyikünk sem kezdeményezett beszélgetést. Túl sok mindenen mentem keresztül, mindegy, hány óráig tartott valójában. Egyébként huszonhétig, mint azt később megtudtam. Szembenéztem egy Vadásszal. Rájöttem, hogy a szellemem nemcsak hogy valóságos, de nagyobb fenyegetést jelent rám nézve, mint az engem üldöző Unseelie-k. Bezártak egy barlangba, megkínoztak, szinte halálra vertek. Megmentettek. Ettem egy Unseelie élő húsából, emberfeletti erőre és hatalomra tettem szert, és ki tudja, mit vesztettem el. Megküzdöttem egy vámpírral. Összecsaptam Barronsszel, ami a végén veszélyes fordulatot vett. A nővérem gyilkosa megszerzett tőlem egy nagy erővel bíró sötét relikviát, és ami még rosszabb, megfosztott az akaratomtól, és ha Barrons nincs ott, hogy újra megmentsen, elvarázsolva követtem volna karmazsinvörös köpenybe bújt ősellenségemet. Aztán amikor már azt hittem, hogy semmi sem tud megdöbbenteni és meglepni, a Nagyúr vetett egy pillantást Barronsre... és elsétált. Ez aggasztott. Nagyon is. Ha a Nagyúr ott hagyta Barronst, mekkora veszélynek teszem ki magam nap mint nap? A barlangban töltött utolsó pillanatokig legyőzhetetlennek éreztem magam. Aztán egy ember megfosztott az akaratomtól pusztán a szavak segítségével, majd az egyetlen másik jelenlévő megfélemlítette és távozásra bírta ezt az első személyt. Rossz és rosszabb. A vezetőülésben ülő Rosszabbra pillantottam. Szólásra nyitottam a számat. Rám nézett. Becsuktam. Nem tudom, hogyan vezetett tovább, mert hosszú ideig csak egymást néztük. Az éjszaka elsuhant mellettünk; a száguldó autó megtelt a kimondatlan szavakkal. Most még némán sem kommunikáltunk, egyikünk sem volt hajlandó elárulni egyetlen gondolatát vagy érzését sem. Úgy néztünk egymásra, mint két, intim kapcsolatba bonyolódott idegen, akik szeretkezés után felébredve nem tudják, mit mondjanak 235

egymásnak, így nem szólnak semmit, csak elválnak az útjaik. Persze megígérik, hogy majd hívják egymást, de amikor az elkövetkező néhány napban a telefonra néznek, mindig elönti őket a kényelmetlen érzés és az enyhe szégyen, hogy levetkőztek egy idegen előtt, és arra a hívásra soha nem kerül sor. Az éjjel Barronsszel nemcsak a testünket, hanem a lelkünket is lecsupaszítottuk. Túl sok titkot osztottunk meg egymással, bár azok egyike sem volt fontos. Már majdnem elfordítottam a tekintetem, amikor felém nyúlt. Hosszú, erős, gyönyörű ujjaival megérintette az állkapcsom, és megsimogatta az arcom. Akit Jericho Barrons kedveskedve megérint, az úgy érzi magát, mintha ő lenne a legkülönlegesebb ember a világon. Olyan ez, mint odamenni a dzsungel legnagyobb, legvérszomjasabb vadállatához, lefeküdni mellé, a szájába tenni a fejed, és ahelyett hogy megölne, megnyalogat és dorombol. Elfordultam. Ismét az utat figyelte. Ugyanolyan feszült csendben értünk haza, mint ahogy elindultunk. – Fogja meg – utasított Barrons. Megfordult, hogy bezárja a garázs ajtaját. Korábban beszereltetett egy riasztót, és most beütött rajta néhány számot. Hajnalodott. A szemem sarkából láttam, hogy az Árnyak nyugtalanul és kétségbeesetten vergődnek a Sötét Zóna szélén, mint légy a légypapíron. Elvettem Barronstől a tojáshéj vékonyságú, törékeny üveggömböt. Lehetetlen színekben pompázott; állandóan változtatta a színét, mint V'lane köpenye aznap a tengerparton, a tündérek világában. Óvatosan fogtam meg, tisztában voltam megnövekedett erőmmel. A Maybach ajtaja eldeformálódott, amikor túl erősen csaptam be. Barrons még mindig dühös volt rám élte. Senki sem szereti azokat, akik csapkodják az ajtókat, morogta. – Mi ez? – kérdeztem. – D'Jai gömbje. Az egyik Seelie királyi ház relikviája. – Az nem lehet. Ez nem SZT. Rám nézett. 236

– De igen, az. – Nem, nem az – makacskodtam. – Ismerem ezeket a dolgokat, vagy már elfelejtette? – Ez SZT – ismételte meg óvatosan. – Nem, nem az. Egy pillanatig azt hittem, hogy itt fogunk civakodni, és a Nem is/De igen játékot játsszuk. Haragosan néztünk egymásra; megingathatatlanul hittünk a véleményünkben. Aztán elkerekedett a szeme; olyan volt, mintha ijesztő gondolata támadt volna. – Vegye ki a lándzsát a dobozból, Ms. Lane – csattant fel. – Nem látom okát, úgyhogy inkább nem. – Soha többé nem akartam megérinteni. Kínzón tudatában voltam annak, hogy Unseelie– t ettem, és fogalmam sem volt róla, mennyire változtatott meg. Amíg nem értem meg új korlátaimat, buzgón kerülök mindent, ami ártalmas lehet a tündérekre. – Akkor csak nyissa ki – szűrte a szavakat a fogai között. Azt megtehettem, de még mindig nem értettem, mire megy ki ez az egész. Elővettem a hónom alól a dobozt, és felnyitottam a tetejét. A lándzsára néztem. Beletelt egy pillanatba, amíg megértettem. Nem érzékeltem az SZT jelenlétét. Egy kicsit sem. Sőt, ami azt illeti, rádöbbentem, hogy már Mallucé lakosztályában sem érzékeltem. Pusztán láttam, ahogy ott fekszik a dobozban. Nagyon erősen összpontosítottam, de a leghalványabb érzés sem ébredt fel bennem. A sidhe-látó ösztönöm nem működött. Nem lebénult, nem elfáradt, hanem megszűnt. – Mi a baj velem? – sikoltottam döbbenten. – Tündért evett. Maga szerint? Becsuktam a szemem. – A tündérek nem érzékelik a tündérrelikviákat. – Pontosan. És tudja, hogy ez mit jelent? Azt, Ms. Lane, hogy többé már nem képes megtalálni a Sinsar Dubh– t. A büdös életbe! – Hevesen sarkon fordult, és bemasírozott a könyvesboltba. – A büdös életbe – visszhangoztam. Ez azt is jelentette, hogy többé már nem veszi hasznomat, ahogy V'lane sem. Emberfeletti képességeim 237

dacára hirtelen már egyáltalán nem voltam olyan különleges. Mindig van árnyoldal, figyelmeztetett. Hát ez most nagyon az volt. Mindent elvesztettem azért, hogy félig tündérré váljak, megverve egy halálos gyengeséggel. Egész vasárnap ágyban maradtam, és a nap nagy részét átaludtam. Az átélt szörnyűségek kiszívták az erőmet. Úgy tűnt, hogy a gyors, természetfeletti gyógyulásnak is megvan az ára. Az emberi testet nem arra tervezték, hogy majdnem meghaljon, aztán meg regenerálódjon. Fel sem foghattam, mi történt a sejtjeim szintjén. Kimerült voltam, de a bennem lévő tündérnek köszönhetően feszült és agresszív, mintha apró kis katonák menetelnének a bőröm alatt. Olykor-olykor elaludtam, és álmodtam. Rémálmaimban egy hideg helyen voltam, ahonnan nem volt menekvés. Hatalmas jégfalak zártak körül. A felettem lévő kopár, meredek szirtekbe barlangokat vájtak, és ezek a lények most engem figyeltek. Volt valahol egy kastély, egy hatalmas fekete jégerőd. Éreztem, hogy magához vonz. Tudtam, hogy ha megtalálnám és belépnék azokon a tiltott ajtókon, már soha többé nem lennék ugyanaz. Remegve ébredtem fel, és addig álltam a perzselően forró zuhany alatt, amíg ki nem fogyott a meleg víz. Takarókba bugyoláltam magam, és bekapcsoltam a laptopom. Megpróbáltam válaszolni a barátaim emailjeire, de nem ment. Most az agyam nem volt vevő az olyan témákra, mint a bulik és az ivászat, ki kivel feküdt le, és ki mit mondott. Elaludtam. Megint arról a hideg helyről álmodtam, majd megint forró zuhanyt vettem, hogy felolvadjak. Az órára néztem. Hétfő reggel volt, kilenc óra. Egész nap ágyban maradhatok és rejtőzködhetek, vagy belevethetem magam a megnyugvást hozó napi rutinba. Az utóbbit választottam. Néha veszélyes, ha megállunk és gondolkodunk. Néha egyszerűen tovább kell menni. Kényszerítettem magam, hogy hozzam rendbe a külsőmet. Hámlasztás, arcmaszk, borotválás. Megvágtam a térdem a zuhany alatt. Fogkrémet kentem rá, ezt a trükköt Alinától tanultam (amikor először kezdtem borotválni a lábam, állandóan megvágtam a bokám). Ahogy a vér a halványkék gélbe szivárgott, azt hittem, elbőgöm magam. Abban a pillanatban, ha lett volna lehetőségem elszökni a tündérek világába és 238

újra a nővéremmel tölteni egy kis időt, túl gyenge lettem volna. Vér szivárgott a halványkék gélbe. A vágásra meredtem. Véreztem. A seb nem gyógyult be. Miért? Letöröltem a fogkrémet a sebről. A vér szabadon csorgott végig a még vizes lábamon. Összeráncoltam a homlokom, és az ajtófélfába öklöztem. — Au! Aztán döbbenten, hitetlenkedve még egyszer rávágtam. Megint fájdalom cikázott át a kezemen, sérült ujjaim vérezni kezdtek. Eltűnt az emberfeletti erőm! És nem regeneráltam magam! Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Azt vettem ki Mallucé szavaiból, hogy már azelőtt is állandóan Unseelie– húst evett, hogy hasba szúrtam. Akkor azt hittem, hogy azért, mert valahogy rákapott. Most már tudom: ha nem ezt eszi állandóan az ember, akkor visszatér természetes emberi állapotába. Naná, hogy a vámpír ezt nem engedhette meg magának. A tükörbe bámulva figyeltem, ahogy vérzik a térdem. Erről eszembe jutott egy másik alkalom, amikor szintén itt álltam a tükör előtt, és magamat vizsgálgattam. Már korábban is találtam magamon vörös foltot. Nehéz megmondani, mitől állnak össze döbbenetesen éles képpé a darabok, de most hirtelen megrohantak. Leveszem a sínt a kezemről. Vörös és fekete tintafoltok a bőrömön. Tetoválások Barrons testén. Mallucé visítása, hogy őa sikátorban hagyta a karperecet. A vámpír azt követeli, hogy Barrons árulja el, hogyan talált meg minket. A garázsban állok egy oszlophoz láncolva, a közelben a tetováláshoz használt eszközök...és megvilágosodtam. – Te szemét – leheltem. – Csak trükk volt, mi? Attól féltél, hogy rájövök: már megtetted. – Játék a játékban, ez Barronsre vall. A bőröm minden egyes négyzetcentiméterét megvizsgáltam a tükörben. Azt terveztem, hogy elrejtem, mondta. Piszkáltam és tapogattam magam. Megnéztem a mellem alatt, majd egy kézitükör segítségével a hátsómban, és óriási megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem. Megnéztem a fülemben, ellenőriztem a fülem mögött. Végül a tarkómon akadtam rá, magasan, szinte láthatatlanul a hajam 239

alatt. Fekete és vörös színű, bonyolult minta volt, egy enyhén világító Z betűvel a közepén. Misztikus vonalkód. Egy varázsló pecsétje. Aznap éjjel csinálhatta, amikor kihozott a Sötét Zónából. Amikor sínbe tette a kezemet és az ujjaimat. Amikor meggyógyított. Amikor azt mondta, hogy aludjak, és megcsókolt. Sokáig nem voltam magamnál. Aztán aggódni kezdett, hogy esetleg felfedezem, és ha megtalálom, talán túlságosan is kiakadok. Igaza volt, ez történt volna, így amikor visszajöttem a tündérek világából, megragadta a tökéletes alkalmat, és ragaszkodott ahhoz, hogy a saját érdekemben tetováljon. Nem vitás, hogy csak egy kicsit felfrissítette volna a régit, esetleg még valami ártalmasat is hozzátetovált volna. Amikor világosan megmondtam neki, hogy ha ilyen otrombán beleavatkozik az életembe, akkor elmegyek, kétszeresen is kutyaszorítóba került. Nem akarta erőltetni, mert akkor elmegyek, de akkor is itt hagytam volna, ha rájövök: már tetovált. A tudomásom és a beleegyezésem nélkül megbélyegzett, mintha a tulajdona lennék. Az Ő tulajdona. Egy átkozott Z betűt égetett a koponyámba. Az ujjbegyemmel megérintettem. Melegebb volt, mint a körülötte lévő bőr. Emlékszem, ahogy ott feküdtem abban a pokoli barlangban, és tiszta szívemből bántam, hogy nem engedtem tetováltatni magam. Ha nem tetovált volna, most halott lennék. Milyen ironikus: az mentette meg az életemet, ami miatt elhagytam volna, ha megteszi. A tükörbe bámultam. Azt kívántam, bárcsak minden legalább tizedannyira tiszta lenne az életemben, mint a tükörképem. Rowena tévedett. Méghozzá nagyot. Csak szürke árnyalatok léteznek. A fekete és a fehér csak fennkölt eszmény, amelynek segítségével megpróbálunk ítéletet mondani a dolgokról és megpróbáljuk megtalálni a helyünket a világban. A jó és a rossz vegytiszta állapotban annyira fel– és megfoghatatlan, mint a tündérillúzió. Csak törekedhetünk rá, vágyhatunk utána, és reménykedhetünk, hogy nem veszünk el annyira a sötétségben, hogy már nem vágyunk a fényre. Az erő valóságos. Ha nem használjuk, valaki más fogja. 240

Teremthetünk, vagy pusztíthatunk. A teremtés jó, a pusztítás gonosz. Számomra ez a lényeg. Éreztem magam mögött a lándzsát, csendesen birizgálta sidhe-látó érzékeimet. Ismét érzékeltem az SZT-ket. Újra normális emberi erővel és gyógyulási képességekkel rendelkeztem. Önmagam voltam. Száz százalékban MacKayla Lane, ha tetszik, ha nem. Visszatértem... és örültem neki. Reméltem, hogy a sötét hús áthaladt rajtam, és nem hagyott nyomot bennem. Az élet nem fekete-fehér. A feketéhez és a fehérhez akkor kerülhetünk a legközelebb, ha ilyen színű ruhákba bújunk. Felöltöztem, lementem a fölszintre, és kinyitottam a boltot. Mozgalmas nap volt. Egy kicsit esős, de nem olyan rossz. A pulton, a pénztárgép mellett megtaláltam a mobiltelefont, amelyet Mallucé a sikátorban dobott el. Ott volt még a csizmám, a kabátom és a táskám is. Barrons biztos megtalálta őket, amikor megpróbált előkeríteni. Csak két pálcika világított a telefon kijelzőjén, így feltettem töltőre. Többé már nem veszem félvállról a mobilommal kapcsolatos kötelességeimet. Örökké kísért majd egy, az égkék medence vízében úszó készülék, és annak az elkényeztetett fiatal nőnek a képe, aki voltam. Kimentem, a konténerbe dobtam a csizmám meg a kabátom, és minden mást, amit a fogva tartásom alatt viseltem. Soha többé nem akartam felvenni ezeket a holmikat: Mallucé megérintette őket, bűzlöttek tőle. A karperec nem volt a pulton. Halványan elmosolyodtam. Barrons tudta, hogy Mallucé elejtett megjegyzéséből rájöttem: volt valami más, ami segített neki a nyomomra bukkanni. Helyes. Nem becsült alá. Ne is tegye. Délután négyig majdnem hatvan vásárló fordult meg a boltban. Éppen készültem megfordítani a táblát az ajtón, hogy elmenjek a mosdóba, amikor megéreztem valakit vagy valamit odakint, az ajtó előtt. Tündér is... meg nem is. Megmerevedtem. A rombusz alakú mintákkal díszített cseresznyefa ajtó kinyílt, és megszólalt fölötte a csengő. 241

Derek O'Bannion lépett be rajta. Áradt belőle az agresszió és az arrogancia. Csodálkoztam, hogy valaha vonzónak találtam. Nem sötéten jóképű volt, hanem sötét képű. Mozgása nem macsó volt, hanem gyíkszerű. Éles mosolyt villantott felém, és már láttam is a halálomat azokon az elefántcsontszínű fogakon. Tudtam, mit érez. Nemrég én is hasonló cipőben jártam. Felfújta magát Unseelie– húson. Már egyre jobban megértettem az összefüggéseket: a deduktív képességeim rengeteget fejlődtek azóta, hogy megérkeztem Dublinba. Tény: Derek O'Bannion nem sidhe-látó, nem látja az Unseelie-ket. Ha nem látja őket, nem ehet belőlük. Vagyis ha adva van egy ember, aki nem sidhe-látó, de Unseelie– húson felpumpálta magát, akkor valaki, aki látja a tündéreket, Unseelie– t etetett vele, azaz szándékosan felnyitotta a szemét, és felfedett előtte egy új, sötét birodalmat, ahogy a Nagyúr tette Mallucé-sal. Egy normális ember nem dönthet úgy, hogy hibrid lesz, azzá kell tenni, azaz valaki, aki látja a tündéreket, és tudja, mi folyik itt, bevezette a sötét rituálék világába. – Kifelé az üzletemből – szóltam hűvösen. – Elég bátor vagy egy halott nőhöz képest. – Ki etetett meg vele? A vörös köpenyes? A csini fiú? Mesélt Mallucé-ról? – Mallucé ostoba volt. Én nem vagyok az. – Elmondta, hogy Mallucé belülről rohadt el? – Elmondta, hogy te ölted meg a bátyámat, és van nálad valami, ami az enyém. Érte küldött. – Akkor a halálba küldött. Az a valami az egyik olyan tárgy, amely képes végezni az Unseeliek-kel. Részben már te is ilyen vagy. Ezért rohadt el Mallucé is. Hasba döftem vele. – Elmosolyodtam. – Az új barátod ezt is elmesélte? Fogalmad sincs, mibe keveredtél. – Hát nem pont úgy hangzott, mintha Barrons mondta volna? Nem azt mondtam éppen egy gengszter öccsének, amit Barrons mondott nekem, amikor először kerültem kapcsolatba a tündérek világával? Ugye nem veszem át a mentorom stílusát? Ugye nem történik meg, hogy felnövünk, és olyanok leszünk, mint a felnőttek, akik az agyunkra mennek? A válltartómból elővettem a lándzsát, és a hegyével előrefelé lecsaptam a pultra. A penge rezgett a fanyélben, és alabástrom– színű – 242

szinte fehér – fényben tündökölt. – Csak rajta, O'Bannion, gyere, és vedd el. Elegem van már az ilyen alakokból, mint te, és semmit sem szeretnék jobban, mint látni, ahogy lassan és fájdalmasan elrohadsz. Tudom, hogy most rettenetesen fel vagy dobva az új erőd miatt, de tudnod kell, hogy sokkal több vagyok, mint egy csinos pofi. Sidhe-látó vagyok, és vannak saját képességeim. Ha néhány méterre megközelítesz, nem akadályozhatsz meg abban, hogy beléd döfjem a lándzsát. Tehát ha nem bánod, hogy belülről kifelé haladva elrohadsz... ó említettem már, hogy a farkát előbb vesztette el, mint az eszét?... akkor gyere beljebb. Határozatlanságot láttam felvillanni abban a hideg, hüllőszerű szempárban. – A bátyád nem fenyegetésként tekintett rám, és most halott. Ahogy tizenöt embere is. Gondolkodj el ezen. A lágyan, természetellenes fénnyel világító lándzsára meredt. A testvére semmit sem tudott az őt körülvevő sötét erőkről, Derek viszont nemrégiben a tudatára ébredt, és nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát. Láttam az arcán. Ez az O'Bannion nem fog vakon a halálba rohanni. Most visszavonul ugyan, de csak ideiglenesen. Aztán összeszedi az erejét, visszatér, és még veszélyesebb lesz, mint valaha. – Még nem végeztünk – szólt. – Addig nem, amíg meg nem halsz. – Amíg egyikünk meg nem hal – értettem egyet vele. – Kifelé! – Felvettem a lándzsát a pultról, és szorosan megmarkoltam. Hagynom kellett volna, hogy a múltkor besétáljon a Sötét Zónába. Ehelyett vezekelni akartam a múltbéli bűneimért, és megmentettem az életét. Hogy én milyen hülye voltam! Miután elment, az ajtóra meredtem. Még csak nem is vert hevesebben a szívem. Megfordítottam a táblát az ajtón, kimentem a mosdóba, majd újra kinyitottam. Hétfő este és kedden nem találkoztam Barronsszel. Szerdán sem. Csütörtök este már öt napja volt, hogy nem láttam. Ilyen sokáig még soha nem maradt el. Egyre türelmetlenebb lettem. Tele voltam kérdésekkel és vádakkal. Emlékeztem egy összecsapásra, amely átadta a helyét a felkavaró vágynak. Minden este órákon át ültem a hátsó társalgórészben a lágyan sziszegő kandalló előtt. Úgy tettem, mintha olvasnék, de rá vártam. 243

A hatalmas és csendes könyvesboltban egyedül éreztem magam. Olyan volt, mintha több millió kilométerre lettem volna az otthonomtól. Öt nap után már nem bírtam tovább, és tárcsáztam a JB névvel illetett számot a mobiltelefonomon. Nem vette fel. A kijelzőre meredtem, és végigfutottam a partnerek rövid listáján: JB, IYCGM, IYD. Ahhoz nem voltam elég bátor, hogy az utolsót tárcsázzam. Az IYCGM-et hívtam fel. – Ryodan – vakkantotta egy hang. Azonnal letettem. Elszégyelltem és bűnösnek éreztem magam. A mobil száz győzelmi harsona hangerejével ordított a kezemben, és bár énem egy része számított rá, még mindig a frászt hozta rám. A kijelzőn az IYCGM név villogott. Felsóhajtottam, és felvettem a telefont. – Mac? Jól vagy? Beszélj hozzám – morogta egy mély hang. Ryodan: a titokzatos férfi, aki beszélt Barronsről olyanoknak, akiknek nem kellett volna. Vele verekedett Barrons, amikor elmentem Alina lakására. Haboztam. – Mac! – bömbölte. – Itt vagyok. Minden rendben. Sajnálom. – Miért kerestél? – Csak tudni szerettem volna, hol van Barrons. Halk nevetést, mély doromboló hangot hallottam. – Manapság így nevezi magát? Barrons? – Hát nem ez a neve? Jericho Barrons? Megint felnevetett. – Középső nevet használ? – Csak egy kezdőbetűt. Z. – Láttam a jogosítványán. – Az Ómega. Mindig ilyen melodramatikus. – És az Alfa? – viccelődtem. – Ezt valószínűleg tényekkel támasztaná alá. – Mi az igazi neve? – Kérdezze meg tőle. – Nem válaszolna. Soha nem válaszol. Ki maga? – Engem hív, ha nem éri el Barronst. – Kösz. Kicsoda Barrons? – Aki állandóan megmenti az életét. 244

Nem hittem volna, hogy két ember ennyire egyforma legyen. Mindketten mesterei voltak a kitérő válaszoknak. – Testvérek? – Bizonyos értelemben igen. Nem kellett tovább feszegetnem a dolgot, hogy felfogjam: Ryodan is csak annyit árul el nekem, amennyit el akar mondani, és a világ összes kérdése süket fülekre találna, hacsak nem ő akarna a tudomásomra hozni valamit. – Elmegyek, Ryodan. Barrons hazudik nekem, és csak parancsolgat. Soha nem mond el semmit. Elárult. – Nem hiszem el. – Mit? A hazudozást, a parancsolgatást vagy az árulást? – Az árulást. A többi jellemző... hogy is hívta... Barronsre. De nem áruló. – Nem ismeri annyira, mint hiszi. – Nyissa ki a szemét, Mac. – Hogy érti ezt? – A szavakat lehet csűrni– csavarni. Lehet szép ígéreteket tenni, hogy megnyugtassuk a szívet és elcsábítsuk a lelket. A szavak végül nem jelentenek semmit. Csak címkék, amelyeket azért ragasztunk a dolgokra, hogy csenevész kis agyunk megértse a rejtett természetüket. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a valóság teljesen más. Az a legbölcsebb, aki hallgat. Vizsgálja meg Barrons tetteit. Azok alapján ítélkezzen. Ő azt hiszi, hogy maga harcos. Hisz magában. Maga is higgyen benne. – Miben? Egy zsoldosban? Annak akarja eladni a könyvet, aki a legtöbbet ajánl érte! A Vadászok is csak zsoldosok! – A maga helyében én soha nem hívnám így. Ki maga, hogy így beszél? Azt hiszi, hogy a maga indítékai olyan tiszták? Hogy nemes cél vezérli? A fenéket. Mi a jó magában? Vért akar, bosszúra szomjazik. Magát nem érdekli a világ sorsa, csak vissza akarja kapni benne a boldog kis helyét. Bagoly mondja verébnek... – Elhallgatott, mintha tudnom kellene, hogyan folytatódik. Nem tudtam. – Mi van? Miféle bagoly? Mit mond a verébnek? – Basszus, maga aztán tényleg fiatal, mi? – Felnevetett. – Hogy nagy a feje, Mac. Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. 245

Letette. Ekkor megszólalt a csengő: Barrons sétált be a boltba. – Barrons. – Sietve a párnák közé hajítottam a telefont. – Ms. Lane. – Biccentett sötét fejével. – Tetovált engem, maga szemét – tértem egyből a lényegre. – És? – Nem volt joga hozzá! – Jobban szeretné, ha nem tettem volna? – Ezzel nincs elintézve. – De igen, és ez bántja a csőrét. Hogy figyelmen kívül hagytam a kívánságait. Gondoskodtam magáról, ahogy a férfiak gondoskodtak a nőkről még azelőtt, hogy a világ olyan hellyé vált, ahol a gyerekek válásra kényszeríthetik a szüleiket. Ha nem tettem volna, maga most halott lenne. El akarja hitetni velem, hogy jobban szeretne halott lenni? Ismerem magát. Tele van életvággyal, önző módon örül az életnek, és ez mindig így lesz. Ha a lelkiismerete megnyugtatásához színpadra és közönségre van szüksége, hogy apácát játsszon, aki a szüzessége védelme érdekében feláldozza az életét, hát azt máshol keresse. Én nem fogok tapsolni. Olyan értékekre akarja alapozni az életét, amelyek végül úgysem számítanak? Amikor még túl fiatal és naiv volt, hogy meglássa a veszélyt, felébresztettem a haragját, hogy ezzel megvédjem. Kiabáljon velem, ha muszáj. Ha pedig végre felnőtt, köszönje meg. Témát váltottam. Néha olyan sok mindent vág az arcomba, hogy könnyebb másról beszélni, könnyebb támadásba átmenni, hogy ő védekezzen, nem pedig fordítva. – Hogy lehet, hogy a Nagyúr egy pillantást vetett magára és elment? Mi maga, Barrons? – Az vagyok, aki soha nem hagyja magát meghalni, Ms. Lane, és ez több, mint amit bárki más elmondhat magáról. Több, mint amit bárki más tehet. – V'lane... – V'lane aztán kibaszottul nem ment el magáért a barlangba, ugye? Hol volt akkor az aranyhercege? – Elegem van a mellébeszélésből! Mi maga? — Odamentem hozzá, és a vállára csaptam. — Válaszoljon! Elütötte a kezemet. 246

– Már válaszoltam. Tetszik vagy sem, ennél többet nem mondok. Maradjon, vagy menjen el. Haragosan néztünk egymásra. Egy örökkévalóságnak tűnt, de most nem égett bennem harci vágy, és ezt ő is észrevette. Amikor odamentem a szófához és leültem, elfordult. – Feltételezem, hogy ismét a régi önmaga – felelte a tűzbe bámulva. – Honnan tudja? – Az elmúlt néhány napot azzal töltöttem, hogy a tette következményeit kutattam. Ki akartam deríteni, hogy visszafordítható– e a folyamat. Megtudtam, hogy az Unseelie– hús hatása csak ideiglenes. – Ha hétfőn veszi a fáradságot, hogy felbukkanjon, ezt én is elmondhattam volna. Megfordult. – Olyan hamar elmúlt a hatása? Bólintottam. – Teljesen rendbe jött? Újra érzékeli a lándzsát? – Ne aggódjon, az SZT– detektora visszatért – jegyeztem meg keserűen. – Ó, és úgy tűnik, O'Bannion vette át Mallucé helyét a Nagyúrnál. – Meséltem neki az ifjabb O'Bannion látogatásáról, és arról, hogy Unseelie– húst evett. Barrons leült a szófa másik végébe, de még így is túl közel voltunk egymáshoz. Nem felejtettem el, milyen volt magamon érezni vad, bizsergető testét. Nem felejtettem el, hogy alatta feküdtem, a pólómmal a nyakamban. Nem felejtettem el az arcát. Elfordítottam a tekintetem. – Megvédem Derek O'Bannion ellen az épületet. Idebent biztonságban lesz, Ms. Lane. – Ha már rajtam volt a tetoválás, miért nem talált meg, amikor V'lane magával vitt a tündérek világába? – Már egy ideje zavart ez a logikai bökkenő. – Tudtam, hogy ott van, de nem akadtam a nyomára. A birodalmak állandóan mozognak, lehetetlen követni a... jelzőfényt. – Miért adta rám a karperecet, ha már korábban tetovált? – Hogy meg tudjam magyarázni, hogyan találtam meg, ha arra kerül a sor. Felhorkantam. – Micsoda bonyolult hálót szövünk, mi? Tényleg meg tudott volna 247

találni a segítségével? Megrázta a fejét. – Van bármilyen hatása? – Semmi olyan, ami magára tartozik. – Mit tett velem a Nagyúr, amitől engedelmeskedtem neki? – Egyszerű trükköt használt. Úgy hívják: a Hang. Druida képesség. – Ezt a trükköt maga is tudja. Más is megtanulhatja? Mondjuk én? – Kétlem, hogy elég hosszú ideig élne ahhoz. – Maga is megtanulta. – Magát nem képezték ki. – Tegye meg. – Majd gondolkodom rajta. – Ezt használta az apámon? Ezért ment el másnap reggel, miután egész éjjel veszekedtünk, és nem bírtam távozásra bírni? – Szerette volna, ha marad? – Akkor is ezt használta, amikor apa felhívott, de én a tündérek világában voltam egy hónapig? – Kezdtem megérteni a módszereit. – Hagytam volna, hogy iderepüljön és megölesse magát? – Miért nem mesélt az apátságról, Barrons? – Boszorkányok és hazugok gyülekezete. Összehordanának bármit, csak hogy a saját oldalukra állítsák. – Ez az állítás illik valaki másra is, akit ismerek. – Pontosabban mindenki másra, akit ismerek. – Én nem teszek olyan ígéreteket, amelyeket nem tudok betartani, és magának adtam a lándzsát. Ők elvennék magától. Csak nézze meg, mit tesznek, ha egy parányi lehetőséget ad rá nekik. Hozzám aztán ne jöjjön nyavalyogva, ha átverik. – Néhány nap múlva elmegyek az apátságba, Barrons – közöltem vele. Ez kihívás volt, mintha azt mondanám: Jobb ha megadja nekem a szabadságot, amire vágyok. Mindazok után, amiken átmentem, megváltozott a véleményem. Társak voltunk, nem pusztán SZT– detektor és SZT– direktor, és a társaknak vannak jogaik. – Eltöltök ott egy kis időt, és meglátom, mit taníthatnak nekem. – Itt leszek, amikor visszajön. És kinyírom azt a vénasszonyt, ha bántani merészeli magát. Már majdnem megköszöntem neki, de aztán idejében észbe kaptam. 248

– Tudom, hogy nincsenek férfi sidhe-látók. – Már nyitotta a száját, hogy odavessen valami velős megjegyzést, de nem engedtem szóhoz jutni. – Kíméljen meg ettől. Tudom, hogy férfi, és tudom, hogy látja őket. Ezen nem muszáj még egyszer végigmennünk. Azt is tudom, hogy szupererős, és ritkán érinti meg a lándzsát. Tehát, milyen régóta él Unseelie– húson, Barrons? Egy pillanatra eltátotta a száját, aztán rázkódni kezdett a válla és a mellkasa. Sötét szeme vidáman csillogott; házigazdám nevetett. – Ez egy tökéletesen logikus következtetés – jegyeztem meg dühösen. – Valóban – felelte végül. – Meg is ijesztett a logikája. De nem igaz. Összeszűkült szemmel tanulmányoztam. – Talán ezért nem eszik meg az Árnyak: nem kannibálok, maga meg tele van a testvéreikkel. Talán nem szeretik a sötét húst. – Akkor szúrjon le – mondta halkan. A kabátom alá csúsztattam a kezem, és megmarkoltam a lándzsa nyelét. Csak blöfföltem. Mindketten tudtuk, hogy nem tenném meg. Megszólalt a telefon a pulton. Barrons sötét szemébe néztem, a telefon meg csak csörgött és csörgött. Nem felejtettem el, hogy megcsókoltam. Emlékeztem a képekre: a sivatagra, a forró, gyilkos sirokkóra, a magányos fiúra, a végtelen háborúkra. Kíváncsi lettem volna, hogy ha újra megcsókolom, ismét a lelkébe látok-e. A telefon meg csak csörgött tovább. Eszembe jutott, hogy talán apa az. Erőnek erejével eltéptem a pillantásom Barronsről, felálltam, és felvettem a telefont. – Halló? – Nem apa volt az. – Christian! Szia, igen, szívesen. Nem, nem, nem felejtettem el, csak sok dolgom volt. Rengeteg más probléma foglalkoztatott, nem nagyon értem rá. De most már minden rendben, az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. Mac Lane vagyok, sidhe-látó, állig felfegyverkezve egy lándzsával, késekkel és zseblámpákkal. Barrons meg... nos, ő Barrons, és a Sinsar Dubh utáni hajsza is a régi. A mai este remek lesz: egy jóképű, skót fiatalemberrel töltöm, aki ismerte a nővéremet, és kiderítem, mit tud. – Negyven perc múlva ott vagyok. – Át akartam öltözni, és fel akartam frissíteni magam. – Nem, nem kell értem jönnöd. Majd sétálok. 249

Ne aggódj, minden rendben. – Randi, Ms. Lane? – kérdezte Barrons, amikor letettem. Mozdulatlanul ült. Sőt, egy pillanatig abban sem voltam biztos, hogy lélegzik-e. — Tényleg azt hiszi, hogy a jelenlegi helyzetünkben ez helyes lépés? Vadászok vannak odakint. Vállat vontam. – Félnek a lándzsámtól. – A Nagyúr is odakint van. Fanyarul elmosolyodtam. – Nos, akkor azt hiszem, szerencsés vagyok, mert maga nem hagy meghalni. Viszonozta a mosolyt; neki még fanyarabbra sikerült. – Különleges férfi lehet, ha megéri érte éjszaka Dublin utcáin sétálni. – Így igaz. – Nem mondtam el neki, hogy a nővérem barátjával találkozom. Önként nem osztunk meg egymással információkat; hagyjuk, hogy a másik az általunk teremtett pácban ücsörögjön. Amint ő leszokik erről, én is ezt teszem. – Nem kellene megszabnom, mikorra érjen haza, Ms. Lane? – gúnyolódott. – Próbálja meg. – Az összekötő ajtók felé tartottam. Arcmosás, pirosító, szempillaspirál, szájfény. Csinos, rózsaszín ruha. Nem mintha randira készülődnék. Nem. Lehet, hogy Scotty ismerte a nővéremet, és tud egy kicsit arról, mik vagyunk, de nem élhetne az én világomban. Az túl veszélyes egy átlagos férfi számára, még annak is, aki tud valamit. Azért választok rózsaszín ruhát, mert a jövőm minden, csak nem rózsás. Tetőtől talpig kiegészítőket aggatok magamra, és csinos cipőt húzok a lábamra, mert a világomnak több szépségre van szüksége, hogy ellensúlyozza a szörnyűségeket. Azért veszek fel rózsaszín ruhát, mert a szürkét utálom. A fehéret nem érdemlem meg, a feketével meg torkig vagyok. Amikor elértem az összekötő ajtókat, megálltam. – Jericho. – Mac. Haboztam. – Köszönöm, hogy megmentette az életemet. – Kicsusszantam az ajtón, és mielőtt betettem volna, halkan hozzátettem: – Újra. 250

20. fejezet Át kellett vágnom a Temple Bar negyeden, hogy eljussak a Trinity-re. Ott találkozom Christiannel. Útközben elhaladtam Jayne felügyelő mellett. Két másik rendőrrel igyekezett lecsillapítani egy ittas, erőszakos társaságot. Éles, dühös pillantást vetett rám, amely elárulta, hogy nem feledkezett meg rólam és a sógora meggyilkolásáról. Biztos voltam benne, hogy nemsokára újra találkozunk. Nem hibáztattam érte. Tudtam, mit érez; én is egy gyilkosra vadásztam. A probléma csak az volt, hogy tőlem eltérően ő rossz személyt vett üldözőbe. Azt gondolhatják, hogy mindazok után, amiken átmentem, biztos féltem éjszaka. Nem féltem. Az éjszaka csak a nappal másik arca. Nem a sötétség rémisztő, hanem azok a lények, amelyek olyankor előjönnek, de felkészültem rájuk. Nálam volt a lándzsa, amelyet a Vadászok igyekeznek messzire elkerülni. A nyakszirtemen ott a tetoválás: Barrons bármikor, bárhol megtalál. Ha a tündérek világában lennék, a hírek biztos gyorsan eljutnának V'lane-hez, és tudtam, hogy ő is életben akar tartani. Lehet, hogy hatalmas ellenségeim vannak, de hatalmas pártfogóim is. Fia a titokzatos házigazdámat nem tudnám elérni, egy gombnyomásnyi távolságra még mindig ott van Ryodan (aki képes túlélni a közelharcot Barrons– szel), és ha nagyon rosszra fordulnának a dolgok, ott van még IYD is. Azok után, amit Barrons-től láttam, biztos voltam benne, hogy IYD kemény fickó. Ha nagyon rosszul állna a szénám, akkor nem leszúrom a legközelebbi Unseelie-t, hanem beleharapok, és elkezdek falatozni. Ha már itt tartunk, ma este mindenütt tündérek nyüzsögtek ebben a pezsgő negyedben, de nem rájuk koncentráltam, hanem az emberekre. Az én világom embereire. Volt munkám, célom, több is, mint a Sinsar Dubh megtalálása, amivel a nővérem bízott meg. Már tudtam: soha nem akarta, hogy itt abbahagyjam. Csak önző szempontok alapján értelmeztem az üzenetét. Minden ettől függ, mondta. Nem engedhetjük, hogy megkaparintsák! Nekünk kell előbb megszereznünk! 251

Kívülről tudtam az üzenetét. Újra meg újra lejátszottam a fejemben. Nekünk kell előbb megszereznünk, hogy csináljunk vele valamit. Arról fogalmam sem volt, hogy pontosan mit, de abban biztos voltam, hogy a küldetésem messze nem ér véget azzal, hogy megtaláljuk. Kérdés: Ha azon kevesek közé tartozol, akik tehetnek valamit egy probléma megoldásáéit, mekkora felelősség terhel ezért? Válasz: A válaszod mondja meg, hogy ki vagy. Rózsaszínbe és aranyba öltözve átsétáltam a nyüzsgő tömegen, sötét hajam göndörödött, a szemem ragyogott. Szétnéztem, beszívtam az illatokat, élveztem a hangokat. Újra ruganyosan lépdeltem; soha nem éreztem magam ennél élőbbnek, ennél energikusabbnak. Soha nem éreztem ennyire, hogy a világ része lennék. Elhatároztam, hogy hazafelé megállok majd egy nonstop internetkávézóban, magamba szívom a késő éjszakai ír craicet, és letöltők néhány új számot az iPodomra. Már volt fizetésem, jogom volt egy kis részét elkölteni. Nemrégiben a halál küszöbén álltam, és most fel voltam dobva, hogy élek. Nem számít, milyen rosszra fordult a világom sorsa, nem számít, mennyire felfordult az életem. Kíváncsian, érdeklődve néztem a mellettem elhaladók arcába. Rájuk mosolyogtam, sokan visszamosolyogtak, néhányan utánam is fütyültek. Néha az élet apró örömei a legédesebbek. Séta közben elgondolkodtam azon, mi a helyzet a sakktáblán. Mallucé már tényleg nem játszik, csak egy sötét, fejetlen bástya a tábla szélén. Derek O'Bannion lépett a helyére a sötét színekben, a Nagyúr irányítása alatt. Rowenát még mindig az én oldalamon szerettem volna látni a világos figurák között, és reméltem, hogy valahogy Christian MacKeltar is ide illik. Örülnék egy kis társaságnak. Abban biztos voltam, hogy Dani világos színekben harcol. Na és Barrons? Néha azon töprengtem, nem ő építette-e ezt az átkozott sakktáblát, és nem ő indította– e el ezt a játékot. Három háztömbnyire jártam már csak a Trinitytől. Úgy döntöttem, hogy rövidítek egy mellékutcán át, amikor megtörtént. – Ne! Ne most! Ne! – nyöszörögtem a fejemet fogva. Megpróbáltam hátrálni, elmenni a közeléből, de nem engedett. Gyökeret eresztett a 252

lábam. A fájdalom óriási crescendóvá fokozódott a koponyámban. Mindkét karomat az arcomra szorítottam, és fájón lüktető fejemet ringattam. Semmi sem fogható ahhoz a kínszenvedéshez, amelyet a Sinsar Dubh vált ki belőlem. A mellkasomra hajtottam a fejem. Tudtam, hogy pillanatokon belül a járdán fekszem összegömbölyödve, értelmetlen szavakat motyogva, aztán öntudatlanul ki leszek téve mindennek és mindenkinek. A nyomás gyorsan nőtt a fejemben, és amikor már biztos voltam benne, hogy a koponyám teteje lerepül és csontszilánkokat szór mindenfelé, ezernyi vörösen izzó jégcsákány szúrta át a fejem, kiengedte a nyomást, és saját belső poklot teremtett. – Ne – vinnyogtam egyensúlyomat vesztve. – Kérlek... ne. A recézett élű jégcsákányok nyársként forogtak a fejemben. Hangtalanul mozgott a szám. Lerogytam a csatornába, arccal egy büdös pocsolyába. Ennyit a rózsaszínbe és aranyba öltözött csinos lányról. Az épületek között süvítő szél piszkos, ázott ördögszekérként görgette maga előtt a régi újságpapírokat, át a törött üvegeken és az eldobált szeméten. Fagyossága a csontjaimig hatolt. A körmömmel kapaszkodtam a járdába: a macskakövek közötti résekben letört a tetejük. Óriási erőfeszítésembe került, de felemeltem a fejem, és végignéztem a szinte kihalt utcán. A sötét, jeges szél az épületekbe űzte a turistákat, csak én maradtam egyedül... és ők. Rettegéssel figyeltem a szemem előtt kibontakozó jelenetet. Néhány végtelennek tűnő perc után a fájdalom kezdett alábbhagyni, és a sötét, bűzös pocsolyába ejtettem az államat. Alig kaptam levegőt. Újabb pár perc elteltével sikerült kikecmeregnem a pocsolyából, és feltornáztam magam a járdára, ahol mindent kihánytam magamból. Már tudtam, hol a Sinsar Dubb. Tudtam, ki szállítja egyik helyről a másikra. Fontos és elképesztő információ volt, de jelenleg nem ez foglalkoztatott a leginkább. Mintegy negyven méterre megközelítettem a Sötét Könyvet, közelebb jutottam hozzá, mint eddig bármikor. A saját szememmel láttam... és nem áruja el. 253

Kíváncsi vagyok, mondta Barrons, hogy ha mérsékelnénk az ellentétes hatást, akkor is taszítanák– e egymást. A Sinsar Dubh évmilliók óta létezik, és bár Barrons szerint a tündérrelikviák idővel apróbb változásokon mennek át, biztos voltam benne, hogy a Sötét Könyv ennél barátságosabb sosem lesz. Sőt biztos voltam benne, hogy következetesen egyre gonoszabbá válik. Korábban olyan erővel taszított, hogy másodperceken belül elájultam, ma viszont egész idő alatt eszméletemnél maradtam. Közelebb kerültem hozzá, mint eddig bármikor, és ez csak egy dolgot jelenthetett. Én változtam meg.

254

Glosszárium Mac naplójából AMULETT: Unseelie, sötét relikvia, amelyet az Unseelie király készített az ágyasának. Az aranyból, ezüstből, zafírból és ónixból készült amulett aranyfoglalatában pompázó hatalmas áttetsző kő összetétele ismeretlen. A segítségével egy nagy akaraterejű személy befolyásolhatja, alakíthatja a valóságot. Korábbi legendás tulajdonosai között találjuk Merlint, Boudicát, Jeanne D'Arcot, Nagy Károlyt és Napóleont. Utoljára egy illegális árverésen kelt el: nyolc számjegyű összegért vette meg egy walesi férfi. Nagyon kevés időt töltött nálam; jelenleg a Nagyúr birtokában van. Egyfajta áldozatot vagy kötelmet kell vállalni a használatához. Az akarat megvolt, de nem tudtam rájönni, hogyan működik. ALCA: tündérek által használt illúzió a valódi külsejük leplezésére. Minél erősebb egy tündér, annál nehezebb átlátni az álcáján. Egy átlagos halandó csak azt látja, amit a tündérek akarnak. Az álca részét képezi egy kis térbeli eltorzulás, amely megakadályozza, hogy beleütközzenek vagy megérintsék. (A definíció forrása: J. B.) ÁRNYAK: az egyik legalacsonyabb Unseelie kaszt. Érző lények, de mélyebb érzésekre nem képesek. Ha éhesek, táplálkoznak. A közvetlen napfényt nem bírják elviselni, csak éjszaka vadásznak. Ellopják az életet, ahogy a Szürke Ember is ellopja a szépséget. Vámpíri gyorsasággal szívják ki az áldozatok erejét, akik után csak egy ruhakupac és kiszáradt emberi bőr marad. Veszélyességi kategória: gyilkosok. (Személyes tapasztalat.) Kiegészítés: Azt hiszem, hogy változnak, fejlődnek, és tanulnak. BARRONS, JERICHO: a leghalványabb fogalmam sincs róla. Állandóan megmenti az életemet. Azt hiszem, ez már valami. CRUCE: tündér; nem tudni, hogy Seelie vagy Unseelie. Sok relikviája van forgalomban. Ő átkozta meg a Teleportáló Ezüstöket. Nem tudni, mi volt ez az átok. * Ezek a relikviák. CRUCE KARPERECE: ősi tündérrelikvia, vérvörös ékkövekkel kirakott arany és ezüst karperc. Állítólag „egyfajta védelmet biztosít sok Unseelie és... más kellemetlen dolgok ellen" (mondta egy halált hozó szextündér, nem mintha meg lehetne bízni bennük). 255

DANI: tinédzser sidhe-látó, aki emberfeletti sebességre képes. A javára írható – és ezt büszkén világgá kürtöli, amikor csak a legkisebb alkalma adódik rá – , hogy negyvenhét tündérrel végzett e naplóbejegyzés megírásáig. Biztos, hogy holnap tovább gyarapszik ez a szám. A bosszú összeköt bennünket: az anyját egy tündér ölte meg. Rowenának dolgozik a Post Haste, Inc.-ben. D'JAI GÖMBJE: fogalmam sincs, mi ez, de Barrons-nél van. Azt állítja róla, hogy SZT. Én nem éreztem, de akkor speciel semmi mást sem. Honnan szerezte, és hová rejtette? A titokzatos páncéltermébe? Milyen hatása van? Egyébként meg hogyan jut be Barrons a páncéltermébe? Hol a bejárat a garázsa alatti szintekre? Alagút köti össze az épületeket? Meg kell tudnom. DOLMEN: kettő vagy több függőleges kőtömbből és egy nagy, lapos, vízszintes kőlapból álló megalitikus sírkamra. Írországban gyakoriak, különösen a Burren és Connemara környékén. A Nagyúr is egy ilyet használt, hogy egy sötét rituálé keretében megnyissa a birodalmak közötti átjárókat, és a nyakunkra szabadítsa az Unseelie-ket. DRUIDA: a kereszténység előtti kelta társadalom vallási vezetői, a törvényhozás, a bíráskodás és a filozófia legfőbb őrei. Az elithez tartozó fiatalok közül kikerülő leendő druidák tanítói. Azt tartották róluk, hogy ismerik az istenek titkait, és tudják, hogyan befolyásolják az anyagot, a teret, sőt még az időt is. Az ősi ír „Drui" szó jelentése: mágus, varázsló, jós. (ír mítoszok és legendák) Kiegészítés: tanúja voltam, hogy Jericho Barrons és a Nagyúr is használta a Hang erejét. Rengeteg hangon tudnak parancsot adni, amelynek muszáj engedelmeskedni. Van ennek jelentősége? FAGYASZTÓ: sidhe-látó, aki az érintésével képes megfagyasztani a tündéreket (például én), akik ebben az állapotban teljesen erőtlenek. Minél magasabb és erősebb kasztba tartozik egy tündér, annál rövidebb ideig lehet megfagyasztani. (A definíció forrása: J. B.) HALÁLT HOZÓ SZEXTÜNDÉR (pl. V'lane): hatalmas szexuális potenciállal rendelkező tündér. A halandók belehalnak a szexuális kapcsolat– ha, ha nem védi meg őket a halálos erotikától. (A definíció még nem végleges.) 256

Kiegészítés: Amikor V'lane megérintett, nem volt több, mint egy hihetetlenül szexis férfi. Ha úgy döntenek, képesek tompítani halálos erotikus kisugárzásukon. KIRÁLYI VADÁSZOK: közepes szintű Unseelie kaszt. Katonák. Külsejük hasonlít az ördögök klasszikus leírására: hasított pata, szarv, hosszú, szatírszerű arc, bőrszerű szárny, vad, narancssárga szem, farok. Két– három méter magasak. Szárazföldön és levegőben is rendkívüli sebességre képesek. Elsődleges funkciójuk: a sidhe-látók kiirtása. Veszélyességi kategória: gyilkosok. (A definíció forrása: J. B.) Kiegészítés: eggyel találkoztam. Barrons sem tud mindent. Sokkal nagyobb volt, mint a leírása alapján vártam. Kilenc-tizenkét méteres szárnyfesztávolsággal és bizonyos fokú telepatikus képességekkel rendelkezett. A velejükig zsoldosok, csak addig szolgálnak valakit, amíg hasznuk származik belőle. Nem vagyok benne biztos, hogy középszintű kasztba tartoznak-e, vagy hogy száz százalékig tündérek-e. Félnek a lándzsámtól, és gyanítom, hogy semmilyen ügy oltárán nem áldoznák fel magukat, ami nekem taktikai előnyt biztosít. LÓHERE: Enyhén formátlan háromlevelű lóhere, a sidhe-látók ősi szimbóluma. A sidhe-aixök küldetése: látni, szolgálni, és megvédeni az emberiséget a tündérektől. *LUGH KARDJA: Seelie, azaz világos relikvia, más néven a Fény kardja. Képes végezni a Seeliekkel és az Unseeliekkel egyaránt. Jelenleg Rowenánál van, és tetszés szerint kölcsönadja valamelyik sidhe-látónak a PHI– nél. Általában Dani kapja meg. *LUISNE LÁNDZSÁJA: (más néven Luin lándzsája, Longinus lándzsája, a Végzet lándzsája, a Lángoló Lándzsa): Seelie, azaz világos relikvia. Ezzel szúrták át Jézus Krisztus oldalát a kereszten. Nem emberi eredetű, a négy Seelie szent tárgy egyike. Azok közé a ritka tárgyak közé tartozik, amelyek végezhetnek a tündérekkel, rangtól és erőtől függetlenül. (A definíció forrása: J. B.) Kiegészítés: Minden tündérrel végez, és ha az a valami csak félig tündér, akkor csak egyes részeit öli meg, szörnyűséges módon. SEELIE: a Tuatha Dé Danaan világos udvara. Élén Aoibheal, a Seelie királynő áll. (A definíció forrása: J. B.) MACKELTAR, CHRISTIAN: A Trinity Ősi Nyelvek 257

Tanszékén dolgozik. Tudja, mi vagyok, és ismerte a nővéremet! Fogalmam sincs róla, milyen szerepet játszik ebben az egészben, vagy hogy milyen indokok vezérlik. Hamarosan többet is kiderítek róla. MALLUCÉ: John Johnstone Jr. néven született. A szülei titokzatos halálát követően több százmilliós vagyont örökölt, egy időre eltűnt, majd felbukkant, mint a friss élőhalott Mallucé. A következő évtizedben számos követőt szerzett világszerte. A Nagyúr a pénze és a kapcsolatai miatt fogadta a szolgálatába. A sápadt, szőke, citromsárga szemű vámpír a steampunk és a viktoriánus gót stílus híve volt. MENEDÉK: a sidhe-látók legfelső tanácsa. NAGYÚR: a nővérem árulója és gyilkosa! Tündér is, meg nem is; az Unseelie hadsereg vezetője. Meg akarja szerezni a Sinsar Dubb-i. Arra használta Alinát, hogy megkerestesse vele az SZT-ket, ahogy Barrons is teszi velem. NÉGY Kő: áttetsző kékesfekete kövek, amelyeket kidomborodó, rúnaszerű betűk díszítenek. A négy misztikus kő rejti az ősi nyelv és a Sinsar Dubb megfejtésének kulcsát. Egy-egy kő segítségével meg lehet fejteni egy-egy szövegrészletet, de a teljes szöveg csak akkor tárul elénk, ha összeillesztjük mind a négy követ. (ír mítoszok és legendák) O'BANNION, DEREK: Rocky bátyja, a Nagyúr új regrutája. Hagynom kellett volna, hogy besétáljon a Sötét Zónába. PATRONA: Rowena említette, hogy állítólag úgy nézek ki, mint ő. O'Connor volt? Egy időben ő állt a sidhe-látó Menedék élén. PHI: PostHaste, Inc., dublini futárszolgálat, a sidhe-látók szövetségének fedőszerve. Úgy tűnik, Rowena vezeti. PRI-YA: olyan halandó, aki a tündérekkel folytatott szexuális kapcsolat megszállottja. (Szerintem. A definíció még nem végleges.) RINÓFIÚK: csúnya, szürke bőrű tündérek. Göcsörtös, előreugró homlokuk, hordószerű testük, tömzsi végtagjaik, a szájak helyén húzódó ajaktalan vágások, és előreugró alsó állkapcsuk orrszarvúra emlékeztet. Viszonylag alacsony rendű kasztba tartozó Unseelie orvgyilkosok, főként őrszemként alkalmazzák őket a magas rangú tündérek. (Személyes tapasztalat.) Kiegészítés: Szörnyű az ízük. ROWENA: fontos szerepet játszik a sidhe-látók szervezetében, 258

amelynek a fedőszerve egy Post Haste, Inc. nevű futárszolgálat. Ő az Úrnő? Néhány órára Dublintől, egy régi apátságban található a gyülekezővagy menedékhelyük, plusz a könyvtáruk. Oda muszáj bejutnom. RYODAN: Barrons társa; őt takarja az IYCGM név a mobilomban. SIDHE–IÁTÓK: olyan személyek, akiken nem fog a tündérek varázslata. Képesek meglátni az álca alatt rejtőzködő tündérek valódi énjét. Néhányan a tabb're-okat, a birodalmak közötti rejtett átjárókat is látják. Mások érzékelik a szent tárgyakat, amelyeket a Seelie-k és Unseelie-k különleges hatalommal és erővel ruháztak fel. Mindegyikük más és más, a tündérekkel szembeni ellenálló képességük eltérő. Vannak olyanok, akiknek az erejük korlátozott, és vannak olyanok, akik több „különleges erővel" is rendelkeznek. (A definíció forrása: J. B.) Kiegészítés: Egyesek, mint például Dani, szupergyorsak. Van egy hely a fejemben, amely... nem olyan, mint a többi részem. Mindenkinek van ilyen? Mi ez? Hogyan alakult ki? Honnan származnak a megmagyarázhatatlan tudásdarabkák, amelyek emlékeknek tűnnek? Létezik olyan, hogy kollektív genetikus emlékezet? SINSAR DUBH: a Tuatha Dé Danaan sötét szent tárgya. Csak a legősibb tündérek ismerik a nyelvét. Titkosírással írt lapjain állítólag a leghalálosabb varázslatok olvashatók. Írország megszállása során hozták magukkal, amiről a Leabhar Gabhála áltörténetében olvashatunk. A többi sötét szent tárggyal együtt lába kelt, majd a szóbeszéd szerint az emberek világiban bukkant fel. Állítólag az Unseelie sötét király írta több mint egymillió évvel ezelőtt. (Autentikus és legendás műtárgyak kalauza) Kiegészítés: Már láttam. Szavakkal nem lehet leírni. Könyv, de él. Van tudata. SOKSZÁJÚ VALAMI: visszataszító Unseelie. Rengeteg piócaszerű szája van, több tucat szeme és túlfejlett nemi szerve. Kasztja: jelenleg ismeretlen Veszélyességi kategória: jelenleg ismeretlen, de nem is akarok arra gondolni, hogyan gyilkol. (Személyes tapasztalat.) Kiegészítés: Még szabadon van. Holtan akarom látni. SÖTÉT ZÓNA: az Árnyak által uralt terület. Nappal úgy néz ki, mint egy szokásos, elhagyatott, lepusztult környék. Amint leszáll az éjszaka, halálos csapda lesz belőle. (A definíció forrása: Mac.) SZINT 259

TÁRGYAK: nyolc ősi relikvia, amelyek hatalmas erővel bírnak. A négy világos szent tárgy a kő, a lándzsa, a kard és az üst, a négy sötét szent tárgy a tükör, a doboz, az amulett és a könyv (a Sinsar Dubb, azaz Sötét Könyv). (Autentikus és legendás műtárgyak kalauza) Kiegészítés: A kőről és a dobozról még mindig nem tudok semmit. Vajon olyan erővel bírnak, amelyek nekem is segítenének? Hol vannak? A fenti definíció javítása: a tükör tulajdonképpen az Ezüstök, lásd Teleportáló Ezüstök vagy Ezüstök. A sötét relikviákat az Unseelie király készítette, de vajon a világosakat ki? SZT: azaz szent tárgy, tündérrelikvia, amely misztikus tulajdonságokkal bír. (A definíció forrása: Mac.) SZT-DETEKTOR: ez vagyok én. Olyan sidhe-látó, aki érzékeli az SZT-ket. Alina is ilyen volt, ezért használta ki a Nagyúr. SZÜRKE EMBER: rettenetesen rusnya, leprás Unseelie, amely abból táplálkozik, hogy ellopja a halandó nők szépségét. Veszélyességi kategória: gyilkol is, de inkább életben hagyja a felismerhetetlenségig eltorzított áldozatait, hogy szenvedjenek. (Személyes tapasztalat.) Kiegészítés: Barrons és én megöltük. Állítólag ez az egy példány létezett. TABH'R: a birodalmak közötti kapuk vagy portálok. Gyakran hétköznapi emberi tárgyakban rejtőznek. (A definíció forrása: J. B.) TELEPORTÁLÁS: a tündérek helyváltoztatásának egy módja, csak odagondolják magukat valahova. (Láttam!) Kiegészítés: V'lane valahogy teleportált, de azt sem vettem észre, hogy ott van. Nem tudom, hogy „álcázva" közelített– e meg és az utolsó pillanatban érintett meg, és csak azért nem vettem észre, mert olyan gyorsan történt, vagy talán nem is engem mozgatott, hanem a birodalmakat körülöttem. Képes erre? Mekkora erővel bír? Másik tündér is képes lett volna teleportálni engem valahova anélkül, hogy előtte észrevettem volna valamit? Elfogadhatatlanul veszélyes! Erről több információ kell. TELEPORTÁLÓ EZÜST vagy EZÜST: Unseelie, azaz sötét relikvia. Az Unseelie király által létrehozott bonyolult tükörhálózat. A tündérek egykor ennek segítségével utaztak a birodalmak között, amíg Cruce meg nem átkozta az ezüstfolyosókat. 260

Azóta a tündérek nem merik oda betenni a lábukat. (A definíció forrása: J. B.) Kiegészítés: A Nagyúrnak sok ilyen tükre volt a Sötét Zónában lévő házában. Ezeken át közlekedett a világok között. Ha elpusztítunk egy tükröt, azt is elpusztítjuk, ami benne van? Szabad átjárást biztosít a birodalmak között? Mi volt pontosan ez az átok, és ki volt Cruce? TUATHA DÉ DANAAN vagy TUATHA DÉ: (lásd Tündérek). Nagyon fejlett faj, amely egy másik világból érkezett a Földre. (A definíció még nem végleges.) TÜNDÉR: lásd Tuatha Dé Danaan. A tündérek két udvar köré csoportosulnak. A Seelie, azaz Világos Udvaron és az Unseelie, azaz Sötét Udvaron belül is különböző kasztok alakultak ki. A hierarchia élén a négy királyi ház áll. A Világos Udvar felett a Seelie királynő és választott házastársa, a Sötét Udvar felett az Unseelie király és aktuális ágyasa uralkodik. (A definíció forrása: J. B.) UNSEELIE: a Tuatha Dé Danaan „sötét" vagy „gonoszabb" udvara. A legenda szerint több százezer évnyi börtönbüntetésre ítélték őket. Ezekből a börtönökből nem lehet megszökni. A fenéket nem! *ÜST: Seelie, azaz világos relikvia. Végül valamennyi Seelie iszik belőle, hogy kitörölje terhessé vált emlékeit. Barrons szerint a halhatatlanságnak ára van: beleőrülnek. Amikor érzik az őrület közeledtét, isznak az üstből és „újjászületnek", de a korábbi létezésükre nem emlékeznek. Van egy krónikásuk (csak néhány kiválasztott tudja, hol található meg), aki feljegyzi, hogy melyik tündér milyen inkarnációban folytatja az életét, és egyedül csak ő ismeri a feljegyzések hollétét. Ez a baj az Unseeliekkel? Nekik nincs üstjük, amelyből ihatnának? V'LANE: Rowena könyve szerint Seelie herceg, a Világos Udvar és a királynő Nagytanácsának tagja, időnként Aoibheal társa. Képes a szexszel ölni, és a királynő nevében megpróbált rávenni, hogy dolgozzak neki, és találjam meg a Sinsar Dubb-t.

261