KALAUZ DOBOS BALÁZS
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 1948–1993 között
A
tanulmányban a magyarországi politika- és jogtörténetben korántsem egységes idõszak kisebbségpolitikájának összefoglalása és elemzése a célunk az 1948-tól 1993-ig terjedõ idõszakban. Az 1948-as évhez kötõdik a koalíciós korszak és kisebbségpolitikájának lezárulása, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) megalakulása, a német lakosság jelentõs részének kitelepítése, illetve a magyar–szlovák lakosságcsere tényleges lebonyolítása. 1993 döntõ mozzanata az elemzés szempontjából a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló LX XVII. törvény elfogadása, amely a rendszerváltás utáni idõszak terméke, egyúttal jelezve a kisebbségpolitikai váltást is. A kisebbségpolitika nehezen behatárolható fogalma alatt jelen esetben egy olyan komplex és integrált szakpolitikát értünk, amely az adott állam és a kisebbségek közötti térben számos, többek között politikai döntéshozói, adminisztratív, civil, valamint szakértõi szereplõt, továbbá ezek elméleti és gyakorlati megfontolásait, stratégiáit, eszközeit és erõforrásait vonultatja fel. Kifejezetten a kisebbségekre mint egyénekre, azok csoportjaira és jogi személyekre irányul, azok nemzeti, etnikai minõségében, beleértve a közpolitikai döntéshozatali folyamat minden lépését az ügy napirendre kerülésétõl egészen a döntés kihatásának értékeléséig. A vizsgált periódusban egészen a rendszerváltásig ez a személyi kör jórészt csak a horvát, német, román, szerb, szlovák és szlovén kisebbségeket mint a hivatalosan elismert „nemzetiségeket” fogta át. A cigányságnak legalább „etnikai csoportként” történõ elismerése csak 1979-ben, a többi kisebbséggel való egyenrangú státus rögzítése pedig csak a rendszerváltással történhetett meg.
148
DOBOS BALÁZS
A szakpolitika célja a kisebbség és a többség (jobbára a többséget is képviselõ államhatalmi szervek) jogainak és kötelezettségeinek meghatározása. Sajátos szakpolitikai integrációról van szó, amely számos, a kisebbségi sajátosságok megõrzése és lehetséges továbbfejlesztése szempontjából releváns szakpolitikai elemet foglalhat magában, köztük a leginkább kézenfekvõ kisebbségi oktatás-, nyelv-, média- és kultúrpolitikákat. Az integráció szélessége és mélysége több tényezõ következtében kisebbségenként és országonként is eltérhet. Ide sorolandók a kisebbség fõbb jellemzõi, az ezek alapján aggregált érdekei, az állam politikai vonalvezetése, jogi-adminisztratív berendezkedése, a többség-kisebbség együttélésének tapasztalatai, a múlt meghatározó eseményei, a politikai kultúra, az adott politikai, gazdasági és társadalmi helyzet, valamint nem hagyva figyelmen kívül a média, a potenciális anyaország és egyéb nemzetközi szervezetek szerepét sem. Jelen keretek között az intézményrendszer fogalmát némileg szûkítõ értelemben, csupán a politikai döntéshozatal folyamatában részt vevõ szereplõkre használjuk, ide értve viszont a kisebbség érdekeit kifejezni, képviselni és érvényesíteni hivatott szervezeteket és közvetítõ mechanizmusokat is. AZ „ÖTVENES ÉVEK” (1948–1956)
A hatalomra kerülõ diktatórikus rezsim a kisebbségi egyének és közösségek politikai, jogi helyzetére több vonatkozásban is hátrányos következménnyel járt. A szocialista alkotmányjog a hatalmi ágak elválasztásának és egyensúlyának tagadását, a hatalom egységének elvét képviselte, és nem biztosították a deklarált alapvetõ állampolgári és kisebbségi jogok intézményes védelmét sem. Már az MDP 1948. júniusi programnyilatkozata, amely a követendõ kisebbségpolitikát is érintette, számos deklaratív jellegû, és kevés, a tényleges valóságnak megfelelõ elemet tartalmazott.1 Másfelõl viszont a politikatörténeti értelemben vett „ötvenes években” (1948–1956), majd – egy néhány éves átmeneti peridust leszámítva – nagyjából az 1960-es évek végéig, az ezt megelõzõtõl gyökeresen eltérõ kisebbségpolitikai szemlélet érvényesült, amely áthatotta a korszak intézményeit és jogalkotását. Az úgynevezett automatizmus koncepció szerint a korábbi társadalmi egyenlõtlensé1
Balogh Sándor – Sipos Levente (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetének jog forrásai 1848–1993. Napvilág: Budapest, 2002. 678.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 149
gek teljes felszámolásának, a szocializmus építésének folyamatában idõvel a nemzetiségi kérdés is magától, úgymond automatikusan megoldódik, mégpedig a többséggel azonos jogok biztosításával, illetve az etnikai többség-kisebbség közötti határvonalak elmosódásával, a nemzetiségi közösségek beolvadásával a többségi társadalomba. A propaganda szintjén ugyanakkor folyamatosan fenn kellett tartani az elõzékeny kisebbségpolitika látszatát, az egyenjogúság permanens deklarálását.2 A társadalom nemzeti-etnikai törésvonalai létezésének negligálásával a kisebbségi identitásokat nem megõrzendõ értékeknek, hanem idõvel elhalásra ítélt formációknak tartotta, ezért e szakpolitikában évtizedeken át az oda nem figyelés, a ráhagyás, a nem cselekvés politikája volt tetten érhetõ. Az asszimilációs folyamatok ellen a fentiek jegyében nem tett intézkedéseket, és csak a legalapvetõbb, a közvetlenül megfogalmazni engedett kisebbségi igények valamilyen szintû kielégítését valósította meg, szinte kizárólag csak a kultúra és az oktatás területein. Számos, kisebbségi szempontból fontos létszféra intézményesen és jogilag így úgymond „lefedetlen” volt, miközben a jogszabályokban foglalt elvek és intézkedések sem valósultak meg maradéktalanul. A fentiekbõl következik, hogy a korszak kisebbségpolitikájának meghatározó formálói az állampárt vezetõ szervei lettek. Döntéseik, a jórészt bizalmas párthatározatok (1956, 1958, 1968, 1978) jelölték ki a cselekvés irányait és konkrét teendõit, meghatározva az intézmények tevékenységét és a jogszabályok tartalmi kereteit. A kisebbségi ügynek az 1949-es alkotmányban megfogalmazott oktatási és kulturális dimenzióival,3 valamint a nemzetiségi szövetségek felügyeletével a korszakban csekély létszámú minisztériumi osztályok foglalkoztak: a nemzetiségi oktatásügy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban 1949 januárjában létrehozott, a közigazgatási struktúrában évekig a helyét keresõ nemzetiségi ügyosztályhoz,4 a kulturális szféra pedig az 1949 júniusában megalakult Népmûvelési Minisztérium nemzetiségi osztályához tartozott.5 2
Fehér István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945–1990. Kossuth: Budapest, 1993. 13–14. 139.; Tóth Ágnes (összeáll.): Pártállam és nemzetiségek (1950–1973). Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára: Kecskemét, 2003. 6–7. 3 1949. évi X X. törvény a Magyar Népköztársaság alkotmánya. 49. § 4 Arató Endre: A nemzetiségi ügyosztály munkája elé. Köznevelés, 1949. 3. 43–45. Az osztály 1950 februárjától a Közoktatási, 1953 júliusától pedig az Oktatási Minisztériumban mûködött tovább. 5 Az osztály elsõ vezetõje, Bernula Mihály visszaemlékezései szerint Révai József miniszter „megkérdezte, hogy ismeri-e a nemzetiségi kérdés elveit, majd nagy
150
DOBOS BALÁZS
Az elhanyagoltság ellenére azonban létezett egy csekély mértékben bõvülõ, és a németek esetében éppen ebben a korszakban kiépülõ nemzetiségi intézményrendszer (szövetség, oktatás, sajtó), amely a jog szintjén alig jelent meg. De léte nem csupán a kisebbségek fennmaradásának lehetséges keretét, eszközét jelenthette, hanem az állam részérõl a kisebbség tényleges elismerését is.6 A kisebbségenként létrejövõ egy-egy „demokratikus” szövetség helyzetét súlyosbította, hogy a totalitárius politikai rezsim nem tûrte el, hogy az össztársadalmi érdek mellett bármilyen autonóm, különálló rétegérdek megfogalmazódjanak és képviselve legyenek. A háború után, az elsõsorban az oktatás és a nyelvhasználat terén komoly sikereket felmutatni képes déli szláv mozgalom7, és az utóbb, 1947-ben életre hívott Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége tevékenységének korlátozása, állami és pártellenõrzés alá helyezése a Kominform 1948. júniusi, Jugoszláviát elítélõ határozata után valósult meg, összefüggésben a horvát, szerb és szlovén kisebbségek éveken át tartó hátrányos megkülönböztetésével. A lakosságcsere kapcsán kompromittálódott és kiüresedett szlovák szervezet helyébe a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége lépett. Ezt az új szervezetet már kommunista vezetéssel hozták létre 1948 végén, akárcsak az év elsõ felében megalakuló román szövetséget. A nemzetiségi szövetségek addig helyi szervezetekkel is rendelkeztek, melyeket 1950–1952-re fokozatosan felszámoltak, és kizárólag a könnyen kézben tartható, folyamatosan ellenõrzött központok maradtak meg. A hatásköri lista alapján pozícióba helyezett fõtitkárok által irányított nemzetiségi vezetõségek pedig teljes mértékben idomultak az egypártrendszer politikai mechanizmusaihoz, a kis létszámuk miatt csekély hatékonyságú és aktuálpolitikai érdekeknek alárendelt mûködésük vonalakban vázolta az osztály feladatait. Az osztályvezetõ úgy érezte, hogy a minisztert ez a terület nem nagyon érdekli, nem találja különösebben fontosnak. […] Minisztersége idején a nemzetiségi kultúra helyzetének áttekintése sohasem került napirendre.” Bernula Mihály: Pitvarosi krónika. Szubjektív fejezetek a magyarországi szlovákok történetéhez. Mikszáth: Horpács, 2000. 117. 6 Szesztay Ádám: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956–1962. Az ötvenhatos forradalom hatása a kelet-közép-európai kisebbségpolitikára. MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör: Budapest, 2003. 132–135. 7 Ld. Rob Antun: A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének munkája és feladatai. Déli Csillag, 1948. 2–3. 70–72. Tóth Ágnes: A magyarországi délszlávok helyzete és törekvései 1945–1948 (Dokumentumok). In: Iványosi – Szabó Tibor (szerk.): Bács-Kiskun megye múltjából XII. Bács–Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára: Kecskemét, 1993. 361–382.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 151
lényegében a kultúra és oktatás területeire korlátozódott. A szövetségek budapesti irodáinak és a gyulai román központnak a kisebbségi lakossággal való kapcsolatai minimálisra csökkentek. A nemzetiségként elismert kisebbségek közül utolsóként kerülhetett sor a német szövetség immár felülrõl történõ életre hívására: az 1955 októberében létrejött Magyarországi Német Dolgozók Kulturális Szövetségének alakuló ülésén csupán hat fõ vett részt! A szervezõdés a vonatkozó párthatározat értelmében csak a német dolgozók mobilizálására tartott igényt, és kizárólag kulturális szervezõdés lett – szemben a többi nemzetiségi szövetség elnevezésével.8 A szervezet hivatalos neve csak késõbb, 1956 szeptemberétõl lett Magyarországi Német Dolgozók Demokratikus Szövetsége. A szövetségek számára az említett minisztériumok felügyelete mellett, úgymond tömegszervezetekként az MDP Központi Vezetõségének (KV) Párt- és Tömegszervezeti Osztálya elvi-politikai iránymutatást határozott meg.9 Némileg nagyobb mozgásteret jelentett számukra az, amikor az 1954 októberében, a lakosság szélesebb rétegeinek mozgósítására és a választások szervezésére létrejött, különbözõ szervezeteket összefogó Hazafias Népfront (HNF) keretében tevékenykedhettek. A kisebbségpolitika helyi szintû alakítói az államhatalom helyi szerveiként létrejött és szigorúan centralizált tanácsok lettek 1950-tõl. Az országos szinttel ellentétben a megmaradás szempontjából fontos kisebbségi ügyek kezelésére, intézményes becsatornázására nem igen kerülhetett sor a korszakban. E téren csupán az 1954-es második tanácstörvény tett említést a kisebbségi jogokról, amelyek érvényesítését a tanácsoknak biztosítaniuk kellett.10 A vizsgált periódus jórészt bizalmas kisebbségpolitikai párthatározatai közül az elsõt 1956. május 21-én fogadta el az MDP KV, amely a nemzeti kisebbségek között végzendõ politikai, oktatási és kulturális munkáról szólt. Miként a késõbbi párthatározatok, e dokumentum elsõ felét is a helyzet áttekintése és értékelése tette ki, majd a következõkben általános és konkrét feladatokat szabott meg. Megállapította, hogy a nemzeti kisebbségekkel való foglalkozás a pártmunka elhanyagolt területének számított. A jogrendszerrel kapcsolatban nem fogalmazott meg 8
Poprády Judit: A Magyarországi Németek Szövetségének története. Fons, 1995. 2. 225–228. 9 Tóth Ágnes: Pártállam és nemzetiségek, i. m. 16. 10 1954. évi X. törvény a tanácsokról. 6. § (3) h.
152
DOBOS BALÁZS
kritikai észrevételeket, hiszen miként korábban, és a korszak egészében is meghatározó mozzanat a helyes elvek, és a teljes egyenjogúság deklarálása volt, legfeljebb a végrehajtás terén mutatkozhattak hibák és hiányosságok: „a nemzeti kisebbségeknek gazdaságilag, politikailag és kulturális szempontból azonos jogaik vannak a magyar dolgozókkal. A helyes politika megvalósításában azonban hibák és hiányosságok vannak.”11 A KÁDÁR-KORSZAK (1956–1989)
a) 1956–1958 A pozícióját és legitimitását megszilárdítani kívánó új politikai vezetés a retorziók, a terror mellett az engedmények eszközét is alkalmazta: a társadalmi támogatottságának növelése érdekében a korábbiakhoz képest felértékelte a kisebbségpolitikát, amelynek keretében hozzálátott az intézményrendszer helyreállításához és bõvítéséhez. A forradalom bukása után, 1956 decemberében a nemzetiségi osztály státusa még emelkedett: egy miniszterhelyettes közvetlen irányítása alatt álló, önálló minisztériumi fõosztállyá alakult, a korábbi két, Oktatási és Népmûvelési minisztérium összevonásával létrehozott Mûvelõdésügyi Minisztériumban.12 A nemzetiségi szövetségeket újjáalakították, de tevékenységük továbbra is erõsen korlátozott maradt. A HNF újjászervezésének keretében, 1957 novemberében szlovák aktivisták megalakították a Bács-Kiskun és Békés megyei nemzetiségi bizottságát. A HNF Országos Titkárságának december 17-ei ülésén azonban a nemzetiségi testületek megszervezésének leállítására utasítottak, kimondva, hogy a kisebbségi lakosság aktivizálását más módon kell elérni. A Titkárság 1958. február 18-ai ülésén pedig – a nemzetiségi szövetségek fõtitkárainak jelenlétében – olyan határozatot hozott, amelynek értelmében a népfrontbizottságok mellé nem voltak szervezhetõk külön nemzetiségi bizottságok, hanem egyes (megyei, járási, városi, községi) bizottságokba kellett nemzetiségi származású képviselõket beválasztani, a helyi kisebbségi lakosság számarányának megfelelõen. Elõirányozták, hogy javítani fogják a fõtit-
11
Balogh Sándor – Sipos Levente (szerk): A magyar állam és a nemzetiségek, i. m. 682. 12 Szesztay Ádám: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956–1962, i. m. 136.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 153
károk kooptálását az Országos Tanácsba, illetve biztosítani kellett megfelelõ számú nemzetiségi jelölt állítását az országgyûlési választásokon.13
b) 1958–1967 A kisebbségpolitika felértékelése mellett azonban a háttérben folyamatosan tetten érhetõ volt egy olyan elgondolás, amely megkérdõjelezte az önálló nemzetiségi intézmények létjogosultságát, de ez a szovjet felsõ vezetésbõl kiinduló koncepció csak az évtizedfordulón jutott érvényre. Ráadásul a párt, amely továbbra is a kisebbségpolitika legfontosabb alakítója volt, 1959. szeptemberi állásfoglalásában a sajátosan értelmezett nacionalizmust jelölte meg mint a szocializmus építésére leselkedõ egyik legfõbb veszélyt.14 A cigányság vonatkozásában pedig egy nyílt asszimilációs politika nyert teret mintegy két évtizedre.15 Az 1956-os párthatározat után, 1958. október 7-én újabb kisebbségpolitikai párthatározatot hozott immár a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága (MSZMP PB), amely az elkövetkezõ évtizedekre meghatározta a politika irányát, hiszen még az 1970–1980-as években is erre a dokumentumra hivatkoztak.16 Az alapvetõ célkitûzést a párthatározat a megkülönböztetéstõl mentes, teljes állampolgári egyenlõségben nevezte meg. Az állampolgári lojalitás és a politikai egység jegyében, a kisebbséghez tartozók megítélésének alapja az állampolgári kötelességek teljesítése lett, külön kisebbségi jogokról nem esett szó. A határozat harcot hirdetett a sajátosan értelmezett, többségi és kisebbségi nacionalista jelenségekkel szemben. Kiemelt figyelmet fordított az oktatásra és az intézmények tekintetében a szövetségek munkájára. Az elõbbi vonatkozásában elõírta, hogy „a politikai tömegmunka eredményeként jelentkezõ anyanyelvi oktatási igényeket – minden erõltetéstõl mentesen – a Mûvelõdésügyi Minisztérium elégítse ki…”. A határozat tehát 13 14
Kõvágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Kossuth: Budapest, 1981. 103. Részleteiben ld. Romsics Ignác (szerk.): Magyar történeti szöveg gyûjtemény 1914–1999. II. Osiris: Budapest, 2000. 223–227. 15 Ld. Majtényi Balázs – Majtényi György: Állami romapolitikák. Pro Minoritate, 2005. Nyár. 69–109. Sághy Erna: Cigánypolitika Magyarországon 1945–1961. Regio, 1999. 1. 16 Szesztay Ádám: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956–1962, i. m. 195. Kõvágó László: A nemzetiségi kérdés a Magyar Népköztársaságban (Tanulmányvázlat). In: Csatári Dániel (szerk.): Nemzetiségi kérdés – nemzetiségi politika. Kossuth: Budapest, 1968. 25.
154
DOBOS BALÁZS
nem számolt a nemzetiségi oktatási intézmények hosszú távú fenntartásával. A nemzetiségi szövetségek eddigi, jórészt a kulturális területre korlátozódó feladatait kiegészítette a politikai nevelõmunkával, amelyet ténylegesen már korábban is elláttak: „mint társadalmi szervezetek állítsák feladatuk középpontjába a szocialista tartalmú politikai és kulturális felvilágosító munkát.”17 A HNF csatlakozó szerveiként mûködõ szövetségek már formálisan rögzített politikai feladatokat is kaptak, illetve a párthatározat elõírta számukra, hogy a munkájuk szélesebb társadalmi alapokra helyezése érdekében tartsanak országos munkaértekezleteket. A felügyeletüket ellátó nemzetiségi osztály vezetõje szerint a legfõbb feladatuk a fentiek alapján a párt- és a kormány politikájának közvetítése lett a kisebbségi dolgozók felé, az ország és a párt iránti szeretetre, odaadásra való nevelés, illetve a káros nézetek elleni küzdelem, együttmûködve a párt-, tanács-, és tömegszervezetekkel, valamint a HNF-el. Nem külön politikai platformokat képeztek, hanem össznépi feladatok végrehajtásában kellett közremûködniük.18 A szovjet felsõ pártvezetés által képviselt, a különálló nemzetiségi intézmények létét elvetõ integrációs modell hamarosan begyûrûzött Magyarországra, amelynek elsõ jelei már az 1958-as párthatározatban feltûntek. Az átszervezés meghatározó területének az állami egység szempontjából meghatározó fontosságú oktatás számított. A gyakorlatba való átültetés keretében, egy 1960. júniusi minisztériumi körlevél megszüntette Magyarországon a nemzetiségi tannyelvû általános és középiskolákat, amelyek – változatlan elnevezés mellett – már ténylegesen kétnyelvûként funkcionáltak. Az intézkedés kétségkívül az elismert magyarországi nemzeti kisebbségek korszakkal kapcsolatos legnagyobb sérelmét váltotta ki.19 A hanyatló kisebbségi oktatásügyet, a teret nyerõ automatizmus keretében, 1962-ben vették ki a szintén egyre kisebb figyelmet kapó nemzetiségi osztály hatáskörébõl, és irányításával mindössze egy minisztériumi elõadót bíztak meg. 1967-ben – az automatizmus jegyében – magát az osztályt is megszûntették.20 17
Balogh Sándor – Sipos Levente (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek, i. m. 691. 18 Vendégh Sándor: A nemzetiségi szövetségek országos munkaértekezlete után. Pártélet, 1960. 6. 40–45. 19 Szesztay Ádám: Az 1960-as nemzetiségi iskolareform. In: Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Anyanyelv, oktatás – közösségi nyelvhasználat. Gondolat Kiadói Kör – MTA Kisebbségkutató Intézet: Budapest, 2003. 59. 20 Kõvágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon, i. m. 137.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 155
Paradox módon, az államszocialista rendszer ebben az idõszakban a nemzetiségként elismert nemzeti kisebbségek országgyûlési képviseletét viszont megteremtette. A sajátos szocialista parlamenti szisztéma ugyanis folyamatosan ügyelt arra, hogy az országgyûlési képviselõk szociális háttere valamelyest leképezze a társadalom összetételét, sokszínûségét, így egyes nemzetiségi vezetõk rendre bekerültek az amúgy érdemi törvényhozó és ellenõrzõ munkát alig végzõ parlamentbe. E téren már az 1950-es évek végétõl, 1958-tól vált gyakorlattá, hogy egyes nemzetiségi szövetségek fõtitkárait a HNF listáján bejuttatták a parlamentbe. Elõremutató fejleményként értékelhetõ annak a kisebbségek által jelentõsebb számban lakott megyékben élõ törekvésnek a megvalósulása, amely helyi és megyei szinten önálló, kisebbségi kérdéssel foglalkozó szervek létrehozását szorgalmazta. Elsõként az országban Vas megyének, a szlovéneknek otthont adó, szentgotthárdi járásában jött létre nemzetiségi bizottság még az 1960-as évek elején – egyelõre járási szinten.
c) 1967–1978 Az 1958-as, meghatározó jelentõségû dokumentumot 1968. szeptember 17-én követte újabb kisebbségpolitikai párthatározat. A PB megállapította, hogy az 1958-ban lefektetett elvek helyesek voltak, ezért nem tartotta szükségesnek új elvi állásfoglalás megfogalmazását. A kisebbségpolitika gyakorlati megvalósítása során kellett csupán az új szükségleteket, követelményeket figyelembe venni, valamint a régóta elhanyagolt feladatokat megoldani, a politika hatékonyságát növelni. Mindazonáltal a dokumentum kijelentette, hogy „nemzetiségi politikánk egyértelmûen és határozottan elveti a nemzetiségek asszimilációja siettetésének koncepcióját.”21 A párthatározat nem szentelt azonban figyelmet a kisebbségek körében jelentkezõ, tömeges természetes beolvadásnak. Továbbra is hangsúlyos elemet képezett a nacionalizmus elleni küzdelem, amely 1968-ban már nem az ilyen típusú, többségi és kisebbségi megnyilvánulások elítélését, hanem a kérdés nemzetközi szintû elõtérbe kerülésével, a Német Szövetségi Köztársaságban és a szocialista országokban tapasztalható, sajátosan értelmezett nacionalizmus visszautasítását jelentette. A határozat nem állt messze
21
Balogh Sándor – Sipos Levente (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek, i. m. 716.
156
DOBOS BALÁZS
a valóságtól, amikor megállapította, hogy a legtöbb probléma a nemzetiségi oktatás terén mutatkozott az 1960-as évek végén. Az 1968-as párthatározat idõszakától kezdve, még bizonytalan körvonalakkal bár, de az elméleti és gyakorlati vonatkozásokat egyaránt érintõ kisebbségpolitikai reform volt kibontakozóban Magyarországon. Alapvetõ kiváltó okai a legitimációját erõsíteni szándékozó központi hatalom törekvései, a kisebbségi kérdések iránt világszerte megnõtt érdeklõdés, és ennek keretében a határon túli magyar kisebbségek kérdésének az anyaországi közéletben való felszínre kerülése voltak. Közvetlen következménye az lett, hogy megindult a kérdés hazai és határon túli magyar vetületeivel való, gyakorta tudományos igényû foglalkozás.22 Nagy hatású volt az újjászervezett nemzetiségi osztály elsõ vezetõjének, Kõvágó Lászlónak a tanulmánya és annak vitája, amelyet 1967 második felében, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében tartottak meg.23 Bár továbbra is azt kellett hangsúlyozni, hogy nincsenek megoldatlan elvi alapkérdések, de azért a nemzetiségek ügyével folyamatosan foglalkozni kell. Az írás egy sor fontos tárgykörre, komplex hiányosságra, köztük a nemzetiségi oktatás problémáira mutatott rá, és nézett szembe korábban elhallgatott folyamatokkal, bár a hazai kisebbségi jog és jogalkotás hiányosságai legfeljebb csak közvetve jelenhettek meg. A jövõre nézve a dolgozat hangsúlyozta a világos helyzetkép kialakításának szükségességét, annak tudatosítását, hogy a kérdés az automatizmus-koncepcióval szemben még hosszú ideig fennmarad, valamint el kellett érni azt is, hogy a nemzetiségi igények megfogalmazásának nem tárgyai, hanem alanyai legyenek a hazai nemzetiségek és képviselõik. A késõbbiekre nézve fontos megállapítás volt az is, hogy „nemzetiségük úgyszólván predesztinálja õket Magyarország internacionalista kapcsolatainak ápolására, olyan feladatot állít eléjük, hogy a magyar nemzet és a szomszédos népek kapcsolatának természetes hídját alkossák.”24 Románia kisebbségpolitikájával, az ottani magyarság helyzetével kapcsolatos magyarországi bírálatok már az 1960-as évek második felében megfogalmazódtak, amelyeket Moszkva is el tudott fogadni. A célkitûzés a kérdés szigorú belügyként való kezelésének meghala22
Különösen az utóbbi vonatkozásról ld. Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Kalligram: Pozsony, 2004. 93–94. 23 Kõvágó László: A nemzetiségi kérdés a Magyar Népköztársaságban, i. m. 24 Uo. 52.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 157
dása, a kisebbségeknek a kétoldalú kapcsolatokba való beemelése, illetve az anyaország és kisebbség kapcsolatainak erõsítése lett, az így megvalósuló konstruktív szerepük hangsúlyozásával. A határon túli magyarok helyzetének javítását nem csupán az antinacionalista szocialista hazafiság elõtérbe helyezésével,25 hanem a hazai kisebbségekkel szemben tanúsított, kölcsönös elõzékenységgel is el kívánta érni a magyarországi politikai vezetés.26 A nemzetiségekkel szembeni pozitív magatartásnak ezt az 1970-es évek elejére elõtérbe kerülõ koncepcióját lenini nemzetiségi politikának nevezték, míg a kisebbségek államközi kapcsolatokban játszott, és már az 1960-as években aláhúzott pozitív szerepét az engelsi hídszerep névvel illették. A kibontakozó lenini nemzetiségi politika azt jelentette, hogy „kölcsönösen megadni minden nemzeti kisebbségnek száma, fejlettségi foka, igénye szerint, ami létének, anyanyelvének és kultúrájának megtartásához szükséges.”27 Mivel a hazai nemzetiségek és a határon túli magyarok számarányai között többszörös eltérések mutatkoztak, ezért azt hangsúlyozták, hogy elvi kérdésrõl van szó, tekintet nélkül létszámokra és arányokra. Az addigiakban a beolvadást célzó, de már az új megközelítést magáévá tevõ kisebbségpolitika tehát nagyobb figyelmet tanúsított a kisebbségi szempontok iránt, illetve a hangsúlyt a kisebbségi nyelv és identitás megõrzésére helyezte az oktatási és mûvelõdési igények felkeltésével és kielégítésével annak érdekében, hogy az érintettek vitális közösségekként játszhassanak szerepet Magyarország államközi kapcsolataiban. Ezeket az igényeket a kitelepítés, a lakosságcsere, a diszkrimináció és az 25
Az MSZMP KB mellett mûködõ Kultúrpolitikai Munkaközösség 1974 szeptemberében adta ki „A szocialista hazafiság és proletár internacionalizmus idõszerû kérdései” c. állásfoglalását, amely az 1959-es dokumentumhoz képest alapvetõ változásokat hozott a kérdés megítélésében. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris: Budapest, 2001. 516. 26 Tilkovszky Lóránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Csokonai: Debrecen, 1998. 162. Heuberger, Valeria: Die ungarische Nationalitätenpolitik von 1968–1991. In: Seewann, Gerhard (hrsg.): Minderheitenfragen in Südosteuropa. R. Oldenbourg Verlag: München, 1992. 205. 27 Kósa László: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Valóság, 1969. 4. 22. Seewann, Gerhard: Minderheitenfragen aus Budapester Sicht. Ungarns Nationalitäten – magyarische Minderheiten. Südosteuropa, 1984. 1. 8. Tilkovszky Lóránt: Nemzetiségi politika Magyarországon, i. m. 166. A koncepcionális hivatkozásokat ld. Lenin, V. I.: A nemzetiségek, illetve az „automatizálás” kérdéséhez. In: Marx – Engels- Lenin a nemzeti kérdésrõl. Kossuth: Budapest, 1965. 478. Engels, Friedrich: Mi köze a munkásosztálynak Lengyelországhoz? Uo. 116.
158
DOBOS BALÁZS
automatizmus által elbizonytalanított, a közösségek léte számára kedvezõtlen társadalmi-gazdasági változások által érintett, nyelvcsere és identitásváltás elõtt álló kisebbségeknél aligha sikerült tömeges méretekben életre hívnia, és így ez a koncepció is hosszú távon a kifulladásra volt ítélve.28 Dilemmaként jelentkezett ugyanakkor, hogy Magyarország nem térhetett könnyen napirendre a hazai kisebbségek természetes asszimilációja felett, miközben el kívánta ítélni a magyar kisebbségekre nehezedõ asszimilációs nyomást, de ezzel párhuzamosan a célul kitûzött szocializmus építése, a fokozott modernizáció és urbanizáció a hagyományos kisebbségi kötelékek gyengítésének irányába hatott.29 Ráadásul a koncepcionális váltás már eleve magában hordozott egy korlátozó tényezõt, nevezetesen azt, hogy a kisebbségi kérdés intézményes-jogi kezelését a továbbiakban is leginkább a kultúra és az oktatás területeire szorította, ezek terén kívánt elsõsorban látványos és gyors eredményeket elérni. A megélénkült nemzetiségi mûvelõdési élet közepette tehát az érintettek nagyobb része passzív maradt, amely a forrásokban úgy jelent meg, hogy a kisebbségi lakosság számára nagyobb lehetõségek voltak adottak, mint amelyekkel élt, amelyeket ténylegesen kihasznált. Az 1970-es években született, a kisebbségek jogi, politikai helyzetérõl közölt írások és korabeli hivatalos megnyilatkozások a már megoldott elvi alapkérdéseket, a kérdés állandó napirenden tartásának szükségességét, és végül de nem utolsósorban a különbözõ jogszabályokban biztosított, és állításuk szerint ténylegesen meg is valósuló egyenjogúságot emelték ki. A lenini elv követése jegyében azonban korántsem elégedhettek meg az egyenlõség formális biztosításával, ezért szükséges és indokolt volt a nyelv, a kultúra és az oktatás vonatkozásában külön jogok rögzítése. Ezek érvényre juttatásának feladata a központi állami szerveket (Országgyûlés, Elnöki Tanács, Minisztertanács), a Nemzetiségi Tanácsadó Bizottságokat, a tanácsokat és a szövetségeket illette meg. A helyes politikának így legfõbb eredménye a teljes gazdasági, politikai és kulturális egyenjogúság gyakorlatban való megvalósulása lett.30 A tanul28
Ezzel kapcsolatban Kádár János a PB 1983. június 21-i ülésén, az 1976-os emigrációs határozat vitájában „bizonyos értelemben forszírozott nemzetiségi politikáról” beszélt. Ld. Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék 1968–1988. Dokumentumok. T-Twins: Budapest, 1995. 202. 29 Vago, Raphael: The Grandchildren of Trianon. Hungary and the Hungarian Minority in the Communist States. Boulder: Columbia UP, 1989. 129–130. 30 Budzsáklia Mátyás: Nemzetiségi egyenjogúság és jogok a Magyar Népköztársaságban. Állam és Igazgatás, 1974. 9. 785–801.; Herczeg Ferenc: Nemzetiségi
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 159
mányok nem szentelhettek figyelmet és teret a jogalkotás hiányosságainak, a jogszabályok által szabályozott területek kisebbségi szempontból széttagolt, következetlen és meglehetõsen hiányos voltának, valamint a végrehajtás során jelentkezõ anomáliáknak, nevezetesen a végrehajtásért felelõs apparátusok jelentõs részének nemtörõdömségének, a biztosított jogok gyakorlatban való használatának komoly hiányának, amelynek következtében a formális jogok jórészt egy szimbolikus, deklaratív jellegû mezõben mozogtak csupán. Természetesen a kibontakozó újfajta szemlélet és az 1968-as párthatározat nem nélkülözte a jogi (1972-es alkotmánymódosítás) és intézményes következményeket. Az elfogadását követõen, 1968. október elsején ismét felállították a Mûvelõdési Minisztérium nem sokkal korábban felszámolt Nemzetiségi Osztályát. A kisebbségpolitikai szemléletváltás jegyében sorra alakultak a korábban nem létezett államigazgatási, oktatási, mûvelõdési bizottságok, társaságok, tanszékek, szekciók, amelyek léte már önmagában a kérdés megnõtt jelentõségére mutatott rá. A parlamenti képviselet az 1970-es évek második felében annyiban módosult, hogy a négy szövetségbõl két fõtitkárt a HNF Országos Elnökségének tagjai, míg a másik kettõt az Országgyûlés tagjai közé választották. A nemzetiségpolitika dicséretével, igazolásával foglalkozó korabeli forrásokban rendre visszatérõ elemnek bizonyult a nemzetiségi származású országgyûlési képviselõk és tanácstagok létszámarányos, vagy azt meghaladó képviseletének megemlítése.31 Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a nemzetiségi származású tanácstagoknak és országgyûlési képviselõknek, ha egyáltalán felvállalták, akkor sem nyílt komoly politikai tér a kisebbségi érdekek megjelenítésére és képviseletére a helyi és országos szinteken. „Nincsenek tehát olyan képviselõink vagy tanácstag jaink, akik valamiféle kizárólagossággal kifejezetten egy nemzetiség érdekeit képviselnék a parlamentben vagy a tanácsban. Erre nincs is szükség.” – áll egy korabeli összefoglaló munkában.32 Szintén a kisebbségpolitikai progressziót képviselte a harmadik tanácstörvény, amelynek hatására a tanácsok nem kizárólag helyi államhatalmi, hanem a demokratikus centralizmus alapján mûködõ, önkormányzati-népképviseleti szervek is lettek. Meghaladva a korábbi szövegezést, 31 32
politikánk eredményei és feladatai. Pártélet, 1978. 4. 36–41. Kõvágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon, i. m. 91. Áts Erika (összeáll.): Több nyelven – egy akarattal. Nemzetiségek a Magyar Népköztársaságban. Népmûvelési Propaganda Iroda: Budapest, 1976. 20.
160
DOBOS BALÁZS
a tanácsoknak 1971-tõl, a tevékenységük során kötelessége volt „érvényre juttatni” a nemzetiségek jogait.33 A nemzetiségi bizottságok terén, a már említett Vas megyében jött létre a megyei tanács nemzetiségi tanácsadó bizottsága. A példát az 1970-es években több megye (pl.: Baranya, Nógrád, Csongrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Pest, Szabolcs-Szatmár, Zala) követte nemzetiségi bizottság vagy albizottság kialakításával, amelyek vagy a megyei tanácshoz, vagy a HNF megyei szervezetéhez tartoztak. Rendszerük azonban csak az 1978-as párthatározatot követõen vált teljessé az országban. Megalakulásuk egyfelõl jelezte a kérdés megnõtt jelentõségét, a területi szintû intézményes kezelés szükségességét, másfelõl viszont hangsúlyozni kell az eleve korlátozott mozgásterüket is, hiszen jobbára csak javaslattevõ, segítségnyújtó, összehangoló és ellenõrzõ funkciókkal bírtak az amúgy évente alig néhányszor összeülõ testületek.34 A tanácsadó bizottságok rendszere az országos szintre is kiterjedt. 1971 áprilisában született meg a vonatkozó miniszteri utasítás, de csupán egy évvel késõbb alakult meg a Nemzetiségi Tanácsadó Bizottság a mûvelõdési miniszter testületeként.35 Az évente mindössze 1–3-szor ülésezõ bizottság alapvetõen véleményezõ, javaslattevõ, döntés-elõkészítõ feladatokat látott el. Munkájában a Mûvelõdési, Külügy-, Pénzügyminisztériumok, a Minisztertanács Tanácsszervek Hivatalának és Tájékoztatási Hivatalának, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának, Társadalomtudományi Intézetének, a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának, a HNF Országos Tanácsának, és a négy nemzetiségi szövetségnek a képviselõi vettek részt.36 A minisztérium 1974. júniusi kettéválásával a bizottság Orbán László kulturális miniszter tanácsadó testületeként funkcionált tovább, a Polinszky Károly vezette oktatási tárcánál pedig 1975 augusztusában hívták életre hasonló funkciókkal a Nemzetiségi Oktatási Bizottságot.37 A kulturális miniszter feladata lett a mûve33 34
1971. évi I. törvény a tanácsokról. 9. § (1) e. Arday Lajos – Joó Rudolf – Székely András Bertalan: Nemzetiségi kultúra és nemzetiségi politika Magyarországon. Magyar Tudomány, 1985. 11. 819. Arday Lajos: A megyei nemzetiségi bizottságok mûködése (1986). (Kézirat) Országos Idegennyelvû Könyvtár Nemzetiségi Dokumentáció. 35 122/1971. MM utasítás a Nemzetiségi Tanácsadó Bizottság létesítésérõl. 36 Kõvágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon, i. m. 100. 37 122/1975. OM utasítás a Nemzetiségi Oktatási Bizottság létrehozására. A bizottság munkájában részt vettek a két minisztérium érintett fõosztályainak, és az Országos Pedagógiai Intézet képviselõi. A bizottság üléseire meg kellett hívni a négy nemzetiségi szövetség képviselõit is.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 161
lõdési, mûvészeti területek irányítása, a közép- és hosszú-távú fejlesztési koncepciók kidolgozása, valamint a kulturális intézmények mûködésének szabályozása. Ágazati szakterületei közé került „a nemzetiségi kultúrák gondozása”, de a feladatainak részletezésekor nem a haladóbb megfogalmazású 1972-es, hanem az eredeti, 1949-es alkotmányszöveget vették elõ: „a kulturális miniszter fõ feladatai: […] biztosítja a nemzetiségi lakosság számára a sajátos nemzeti kultúra ápolásának lehetõségét.”38 Ezzel szemben, az oktatási miniszter feladatainak meghatározása már a módosított alaptörvény rendelkezését követte: „biztosítja a nemzetiségi lakosság számára az anyanyelvi oktatást.”39 Az 1970-es évek elején a HNF is határozatokat hozott a kisebbségpolitikai feladatairól, illetve a nemzetiségi szövetségekkel való együttmûködésérõl. Az utóbbiak keretében igen fontos átalakulás zajlott le az elkövetkezõ két évtizedben, mindenekelõtt a szövetségek kapcsolataiban és struktúráiban, ugyanis a szövetségek a politikai és kulturális szervezõ feladatok ellátása közepette szoros kapcsolatokat építettek ki a nemzetiségi kérdésben érintett igazgatási és mûvelõdési szervekkel.40 A politikai funkciók magukban foglalták – a fentebb ismertetett részvétel mellett – a kisebbséget érintõ kérdésekben, valamennyi állami és társadalmi szervezetnél viszonylag gyenge, és csak korlátozottan érvényesülõ javaslattételi és konzultációs jogosítványokat. A szervezetek felépítésében pedig egy lassú, fokozatos demokratizálódási folyamat indult meg, amelynek keretében megnõtt a választott tisztviselõk és testületek szerepe, és egész tevékenységük kiszélesedett, közelebb került a nemzetiségi lakossághoz. Alapvetõ feladatuk azonban továbbra is az volt, hogy az alkotmány alapján „politikai és kulturális szervezõ-, illetve nevelõmunkával segítsék a nemzetiségi állampolgárok részvételét a szocialista kultúrájuk építésében, az anyanyelv tanulásában és használatában, valamint saját kultúrájuk megõrzésében és ápolásában.”41 A valós, lokális kisebbségi érdekeket artikulálni képes helyi, területi szervezeteik megalakítására azonban az 1980-as évek végéig várniuk kellett, akárcsak a követett 38 39 40
1030/1974. (VI. 22.) MT határozat a kulturális miniszter feladatkörérõl. 2. 3. 1031/1974. (VI. 22.) MT határozat az oktatási miniszter feladatkörérõl. 3. Többek között a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulattal, a Népmûvelési Intézettel, a Kórusok Országos Tanácsával, a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságával, az Országos Pedagógiai Intézettel, illetve a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsával. 41 Áts Erika: Több nyelven – egy akarattal, i. m. 25.
162
DOBOS BALÁZS
kisebbségpolitikai irányvonal átfogó, nyilvános bírálatának lehetõségére. Mindezen folyamatok vezethettek el évtizedes távlatokban oda, hogy a rendszerváltozás idõszakára a szervezetekben megteremtõdtek a valós érdekképviselet bizonyos feltételei.
d) 1978–1987 Az 1974 nyarán kettéválasztott Kulturális és Oktatási Minisztériumokat 1980 júniusában ismét egyesítették, a Pozsgay Imre vezette Mûvelõdési Minisztérium keretében. A miniszter feladat- és hatáskörébe tartoztak a nevelési-oktatási, és mûvelõdési intézmények és területek, köztük a kisebbségpolitika alkotmányban rögzített feladatai és kötelezettségei, nevezetesen az anyanyelvi oktatás és a nemzetiségi kultúrák ápolása.42 Pozsgay a minisztersége (1980–1982) idején újjászervezte a véleményezõ, javaslattevõ feladatokkal megbízott, állami és társadalmi szervezetek képviselõibõl álló Nemzetiségi Tanácsadó Bizottságot, és a minisztériumi osztály ennek a testületnek a titkárságaként dolgozott tovább. Bõvült a helyi nemzetiségi bizottságok köre is: az 1980-as évek elsõ felében már települési szinten is létrejöttek – kezdetben a jelentõs kisebbségi lakossággal bíró városokban (Bonyhád, Mohács), majd idõvel több nemzetiségi településen (Bóly, Mecseknádasd, Himesháza, Felsõszentmárton, Somberek, Villány, Szalánta stb.) és az évtized végén Békéscsabán is.43 1988 februárjában a Bács-Kiskun megyei tanács hozott létre nemzetiségi titkári hivatalt. A korszakban azonban mindezen erõfeszítések ellenére a kisebbségpolitikai feladatok továbbra sem igen integrálódtak a helyi-területi teendõk közé, az államszocialista rendszer sajátosságaiból adódóan a döntések többnyire feljebb kerültek, és az alsóbb szintek már felülrõl kapott feladatként értelmezték azokat. Elõremutató fejlemény volt viszont az, hogy 1979-ben már felmerült a nemzetiségi törvény megalkotásának szükségessége: Samu Mihály professzor felkérésre elkészített tervezetével Pozsgay Imre és Markója 42 43
1028/1980. (VII. 23.) MT határozat a mûvelõdési miniszter feladatkörérõl. 4. Arday Lajos – Joó Rudolf – Székely András Bertalan: Nemzetiségi kultúra és nemzetiségi politika, i. m. 819.; Arday Lajos: A megyei nemzetiségi bizottságok mûködése, i. m. 8.; Arday Lajos – Joó Rudolf: A nemzetiségi politika és a nemzetiségi jogok rendszerének néhány fontosabb vonása Magyarországon. In: Arday Lajos – Joó Rudolf – Tarján G. Gábor (szerk.): Magyarok és szlovének. Együttélésük és együttmûködésük a jugoszláv-magyar határ mentén. II. kötet. Szlovének a Rába-vidéken (Magyarország). Állami Gorkij Könyvtár: Budapest, 1987. 442.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 163
Imre miniszterek egyetértettek, de Korom Mihály, a jogalkotást felügyelõ KB-titkár nem fogadta el.44 Ezt követõen a törvény követelése a párton kívüli ellenzék írásaiban és programjaiban nyert teret. A parlamenti képviselet terén némi változást a választójogról szóló 1983. évi III. törvény hozott, mert a jogszabály által életre hívott országos listán juttatták mandátumhoz a négy szövetség vezetõ tisztségviselõit az 1985. júniusi választások alkalmával.45 A szövetségekben zajló, a demokratizálás irányába ható folyamat az évtized közepétõl jelentõs igénnyé formálta a helyi, megyei szervezetek megalakításának szükségességét, hiszen komoly ellentmondás feszült a szervezetek bõvülõ feladatai és belsõ struktúrái között. A megyei tanács elnökhelyettesének javaslatára a délszláv és a német szövetségek 1985 nyarán úgy kísérelték meg a kérdést megoldani, hogy – még a Hazafias Népfront keretében – a szövetségek országos választmányainak baranyai tag jaiból megyei/regionális munkacsoportok alakultak, amelyek léte és mûködése némi lehetõséget teremtett a kisebbségek által jelentõsebb számban lakott megye és a tágabb dél-dunántúli régió sajátos érdekeinek megjelenítésére.46 Ezek mintájára, Szentgotthárd székhelylyel, 1986 februárjában, a délszláv szövetséggel elégedetlen szlovének is külön szekciót alakítottak a szövetség és a HNF javaslatára.47 A szövetségek fokozatos demokratizálása, egyre inkább elõtérbe kerülõ érdekképviseleti, -védelmi politikai szerepfelfogása, valamint a felpuhuló politikai-hatalmi viszonyok közepette lassan tér nyílt a követett kisebbségpolitika bírálatára is. Jakab Róbertné, aki 1983 novembere óta töltötte be a szlovák szövetség fõtitkári tisztségét, 1986 végén bizalmas feljegyzést készített Pozsgay Imrének, a HNF fõtitkárának, Szûrös Mátyásnak, az MSZMP KB külügyi osztályának titkárának, valamint az Agitációs 44
Bodáné Pálok Judit: A magyar kisebbségi törvény megszületésének körülményei. Acta Humana. Emberi jogi közlemények, 1993. 12–13. 26.; Gyõri Szabó Róbert: Kisebbségpolitikai rendszerváltás Magyarországon a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság történetének tükrében (1989–1990). Osiris: Budapest, 1998. 99–100. 45 Pap András László: Kisebbségi képviselet a magyar Országgyûlésben: modellek. Pro Minoritate, 2003. Nyár. 6. Arday Lajos – Joó Rudolf – Székely András Bertalan: Nemzetiségi kultúra és nemzetiségi politika, i. m. 818. 46 Stark Ferenc: A nemzetiségpolitikai funkciók ellátására (is) hivatott intézmények mûködése (Kézirat, Budapest, 1987. szeptember 18.). Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-J-1-k Külügyminisztérium (KÜM) 1989. évi adminisztratív iratok 5. d. 47 Bartakovics Ferenc: Jelentés az MDDSZ Szlovén OV- tagok csoportjának munkájáról (1986–1988.) (Szentgotthárd, 1988. május). MOL M-KS 288. f. 36/1988/101. õ. e. Tu/440/5.
164
DOBOS BALÁZS
és Propaganda Osztálynak. A feljegyzése alapjaiban érintette a korabeli kisebbségpolitika ellentmondásait, alapvetõ hiányosságait. Rámutatott, hogy a deklarált elveknek nem voltak meg valamennyi társadalomszervezési szinten az intézményes garanciái (leginkább a nyelvhasználat, közmûvelõdés, oktatás, és tömegtájékoztatás területein), így azok a gyakorlatban nem érvényesültek. Az évtizedek óta, a pusztán csak a mûvelõdéspolitikára szorítkozó megközelítés és jogalkotás alapvetõen elhibázott voltára világított rá, amikor kijelentette, hogy a komplex, adott társadalmi réteget érintõ problematikát nem lehetett kizárólag az addigiakban alkalmazott kulturális szakpolitikai eszközökkel kezelni, hiszen az ezen kívül esõ területek teljesen ellátatlanok maradtak. Javasolta, hogy a szövetségek a Mûvelõdésügyi Minisztériumból kerüljenek át közvetlenül a minisztertanács felügyelete alá.48 A kisebbségpolitika hibás intézményes kezelését a nemzetiségi osztály vezetõjének már idézett 1987-es feljegyzése is sérelmezte.49 KISEBBSÉGPOLITIKA ÉS RENDSZERVÁLTÁS (1988–1993)
Az 1980-as évek végére – kiváltképp a határon túli magyar közösségek, és elsõsorban a romániai magyar kisebbség helyzete látványos romlásának hatására – a magyarországi politikai, társadalmi és tudományos közéletben a korábbiaknál sokkal hangsúlyosabban került elõtérbe a kisebbségi kérdéssel való foglalkozás. Mindez idõvel – összefüggésben a politikai rendszerváltás eseményeivel – igen komoly változásokat indukált a hazai kisebbségpolitikában, mind annak szemléletében, intézményrendszerében, a szereplõinek politikai magatartásában, valamint a jogalkotásában. Ennek a rendkívül összetett jelenségnek a keretében került a felszínre a hazai kisebbségpolitikai koncepció és gyakorlat, a kisebbségi jogok rendszere felülvizsgálatának, valamint autonóm kisebbségi szervezetek megteremtésének szükségessége, amelyeket a KB külügyi osztályának helyettes vezetõi már 1988 elején szorgalmaztak.50 Az év folyamán világossá vált az is, hogy a kivezetõ utat egy korszerû, az érdekelt kisebb48
Fehér István: Az utolsó percben, i. m. 251–252.; Szlováknak lenni Magyarországon (2). Jakab Róbertné: Senki ne féljen! Népszava, 1991. április 5. 10. 49 Stark Ferenc: A nemzetiségpolitikai funkciók ellátására (is) hivatott intézmények mûködése, i. m. 50 Szokai Imre – Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1988. február 10. 10–11.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 165
ségek igényeit, törekvéseit tükrözõ, a közösségeknek fennmaradást és fejlõdést lehetõvé tevõ kisebbségi törvény jelentheti, amely alapelveinek, a késõbbi párthatározat elõkészítése már 1988 márciusában, a HNF-hez köthetõ kezdeményezést követõen megkezdõdött a KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályán.51 A munka, amelybe a kisebbségi kérdés neves tudományos kutatói és a nemzetiségi szövetségek vezetõi is bekapcsolódtak, 1988. november 22-én az MSZMP KB állásfoglalását eredményezte, amely „a nemzetiségi politika továbbfejlesztésérõl és a nemzetiségi törvény irányelveirõl” címet viselte.52 A dokumentum a kisebbségpolitikai döntések megvalósítását kritizálta, és a majdani jogi normában aktív, kisebbségvédelmi szemléletû, támogató jellegû politika kialakítása mellett szállt síkra. Felhívta a figyelmet a jogszabály hiányára is: „az alkotmány – az állampolgárok alapvetõ jogairól és kötelességeirõl szóló fejezetben – 1949 óta rendelkezik a Magyarországon élõ nemzetiségek egyenjogúságáról, anyanyelvük használatáról, anyanyelven történõ oktatásuk, valamint saját kultúrájuk megõrzésének és ápolásának jogáról. Jogrendszerünkbõl azonban hiányzik a nemzetiségi jogok átfogó, korszerû és a szükséges mértékig részletes szabályozása.”53 Ennek pótlására „a Magyar Népköztársaság szocialista elveken alapuló nemzetiségpolitikai törekvéseit az alkotmány megújítása mellett önálló nemzetiségi törvény megalkotásában is ki kell fejezni.”54 A fontos koncepcionális elemeket és kisebbségi jogokat taglaló dokumentum szerint meg kell adni a lehetõséget, hogy „a magukat cigányoknak valló magyar állampolgárok szervezeteik révén kezdeményezhessék a nemzetiséggé válásukat.”55 A függelékben arra tett javaslatot, hogy a törvény csak azokat a nemzetiségeket sorolja fel – nyitott, késõbb bõvíthetõ formában –, amelyekkel kapcsolatban az állam anyagi konzekvenciákkal járó kötelezettségeket vállal. A feltüntetést az állampolgárok megbízásából az országos szervezeteik kezdeményezhették volna. A szervezeti és végrehajtási intézkedéseknél javasolta egy Nemzetiségi Konzultatív Bizottság felállítását, amely 51
52 53 54 55
Radics Katalin felkérõ levele a nemzetiségi törvény koncepciójának kimunkálására létrejövõ bizottságban való részvételre (Budapest, 1988. március 4.). MOL M-KS 288. f. 36/1988/105. õ. e. Tu/239. Balogh Sándor – Sipos Levente (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek, i. m. 735–740. Uo. 735. Uo. 736. Uo.
166
DOBOS BALÁZS
a minisztertanács illetékes tagjainak közvetlen felügyelete alatt állt, és tanácsadó-konzultatív testületeként funkcionált volna. A meghatározó politikai és társadalmi eseményeket magában foglaló 1989-es évhez közeledve, az állampárton kívül szervezõdõ ellenzéki, valamint a párton belül egyre inkább teret nyerõ reformerõknek kisebbségi kérdésekben való intézményes együttmûködésére teremtett lehetõséget a pártvezetés fiatalabb korosztályát képviselõ Pozsgay Imre társadalompolitikai államminiszterré történõ kinevezése 1988 közepén.56 A feladat- és hatáskörét kijelölõ rendelet hangsúlyos helyet biztosított a nemzetiségi kérdésnek. A jogszabály értelmében a miniszter koordinálta a nemzetiségekkel összefüggõ állami tevékenységet, ellátta a nemzetiségi szövetségekkel kapcsolatos állami feladatokat, illetve a kormányzati szintû döntéseket igénylõ kérdésekben elõterjesztéseket dolgozott ki a minisztertanács számára.57 A szövetségek 1988 végi kongresszusainak hatására megindult a szervezetek átalakítása, korszerû, helyi és megyei alapszervezetekkel, tagsággal rendelkezõ társadalmi egyesületekké alakulása, amelyek már a kisebbségi lakosság alulról érkezõ érdekeit, szükségleteit gyûjtötték be és jelenítették meg a politikai döntéshozók irányába.58 Idõvel az elnevezéseikbõl elhagyták a korábban rájuk erõltetett „demokratikus” jelzõt. A kisebbségi civil szféra kialakulásának további, jövõbe mutató fejleményei lettek az 1989 elején biztosított egyesülési jog nyomán a szervezeti pluralizmus kialakulása egyes kisebbségeknél, valamint a cigányság és az el nem ismert nemzeti kisebbségek további érdekszervezeteinek létrejötte. A kisebbségi érdekek összefogására 1990 februárjában alakult meg a rövid életû Magyarországi Nemzeti Kisebbségek Uniója, majd 1991 januárjában a kisebbségi törvény elõkészítése során sikeresebbnek bizonyuló Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztala. A minisztertanács 1988 õszén már határozatot hozott egy bizottság létrehozásáról, amely a hazai kisebbségekkel és a határon túli magyarokkal összefüggõ teendõket volt hivatott ellátni.59 A határon túli magyar és 56 57
Gyõri Szabó Róbert: Kisebbségpolitikai rendszerváltás Magyarországon, i. m. 10. 60/ 1988. (VII. 22.) MT rendelet az államminiszter feladatáról és hatáskörérõl. 1. §. b. 58 Ld. Fehér István: Az utolsó percben, i. m. 262–263.; Znorovszky Attila: Nemzetiségi mûvelõdés – nemzetiségi közérzet. Népmûvelés, 1989. 5. 14. 59 3238/1988. (IX. 22.) MT határozat a nemzetiségiekkel és a külföldön élõ magyarokkal foglalkozó bizottság létrehozásáról.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 167
a hazai kisebbségi kérdésekben az intézményes együttmûködés, a rendszerváltás utáni koncepcionális alapok lerakása az 1988. november végén hivatalba lépett Németh-kormány alatt vehette kezdetét. 1989 áprilisában született döntés a Nemzetiségi (késõbb Nemzeti és Etnikai Kisebbségi) Kollégium felállításáról, 60 amely ténylegesen az év júniusában, Pozsgay államminiszter elnöklete alatt jött létre. A határozat egyidejûleg megszüntette a Nemzetiségi Tanácsadó Bizottságot, és a minisztertanács döntés-elõkészítõ, értékelõ, véleményezõ-tanácsadó testületeként, döntési jogosítványok nélkül létrehozta a Kollégiumot. Alapvetõ feladatai „a nemzetiségi politika megvalósításában részt vevõ állami szervek, társadalmi szervezetek tevékenységének összehangolása, a hazai nemzetiségek és más etnikumok jogszabályokban biztosított egyéni és kollektív jogainak érvényesítését szolgáló állami feladatok összehangolása, továbbá az ország határain kívül élõ magyarság helyzetének figyelemmel kísérése, a velük való kapcsolattartás feladatainak meghatározása” lettek. Segítette a minisztertanácsot a döntés-elõkészítésben, a kisebbségi jogok érvényesülésének értékelésében, illetve – a korábbi, négy nemzetiségre és hivatalos szövetségeikre koncentráló szemlélet meghaladása jegyében – folyamatos kapcsolatot tartott a nemzetiségi szövetségekkel, illetve a „a nemzetiségek és más hazai etnikumok szervezeteinek képviselõivel.” A határozat szerepet szánt a Kollégiumnak a kisebbségi törvény elõkészítésének, kidolgozásának folyamatában is.61 A megalakulása utáni, közel kilencvenfõs tagságában hivatalból volt tag több illetékes miniszterhelyettes, és számos társadalmi szervezet képviselõje, köztük a nemzetiségi szövetségek és „a magyarországi cigányok érdekképviseletét ellátó szervezet” delegáltja. Az elõzõ, intézményes tagokon kívül, az elnök felkérhette más állami szervek, társadalmi szervezetek, illetve más etnikumok képviselõit is. A Kollégium a meglehetõsen rövid idejû fennállása idején két – határon túli magyar és hazai – albizottsággal mûködött. Bár megfogalmazódtak olyan vélemények, amelyek alapos munkára alkalmatlannak minõsítették a plenáris üléseket, és bírálták a szervezési és ügyrendi bizonytalanságokat, a Kollégium mûködése mégis intézményes keretet 60
Érdekesség, hogy a határozat egyik elsõ, 1989. februári tervezete még kihagyta a Kollégium tervezett tagjainak sorából az MSZMP reprezentánsait. Ld. Pozsgay Imre államminiszter: Elõterjesztés a Minisztertanács részére a Minisztertanács Nemzetiségi Kollégiumáról (Budapest, 1989. február 16.). MOL XIX-J-1-k KÜM 1989. évi adminisztratív iratok 9. d. 2324. 61 1048/ 1989. (IV. 24.) MT határozat a Minisztertanács Nemzetiségi Kollégiumáról.
168
DOBOS BALÁZS
teremtett az évtizedes problémák, hiányosságok megfogalmazásának, tudatosításának, és az érdekelt szereplõk részvételével zajló, közös gondolkodásnak és munkának. A Nemzetiségi Kollégium mellett, 1989 kora õszén hívták életre a minisztertanács Nemzetiségi (késõbb Nemzeti és Etnikai Kisebbségi) Titkárságát, amely már önálló államigazgatási szervként, döntési kompetenciákkal funkcionált. Vezetésével október közepén Tabajdi Csabát bízták meg, akit miniszterhelyettessé neveztek ki.62 A Kollégiumnál jóval kisebb létszámban, nyelvterületek szerint differenciáltan mûködõ, operatív jellegû szerv végezte a Kollégium munkájának elõkészítését, tartotta a kapcsolatot a hazai és a határon túli magyar kisebbségi szervezetekkel, intézményekkel, és személyekkel, illetve tájékoztatta a minisztertanácsot és a közvéleményt az aktuális kisebbségpolitikai kérdésekrõl. A Titkárság az év végén egyik tanácsosa, Bíró Gáspár nevével fémjelzett, saját törvény-koncepciót bocsátott megvitatásra, amelyet 1990 februárjára dolgoztak át (Kisebbségi kódex). A kormány hivatali idejének lejárta elõtt sort kerítettek a kisebbségi intézményrendszer további bõvítésére is. Az 1990-es országgyûlési választások elsõ fordulója elõtt a minisztertanács a Kollégium javaslatára létrehozta, „A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekért” alapítványt 20 millió forintos kezdõtõkével.63 Az 1990. május 23-án megalakult, Antall József vezette kormánykoalíció és a koalíciós pártok képviselõi által megjelenített parlamenti többség kisebbségpolitikájáról és kisebbségi jogalkotásáról összefoglalóan meg lehet állapítani, hogy egyfelõl az elkövetkezõ idõszakra végleg kialakította az alkotmány kisebbségi jogokkal kapcsolatos tartalmát, a kormányprogramnak megfelelõen elõirányozta immár a kisebbségi autonómia, a kisebbségi önkormányzatok létrehozását. A demokratikus jogállamiság viszonyai között továbbra is tetten érhetõ volt az az 1970-es évek óta tartó folyamat, amely szerint a kisebbségpolitikai szempontok megjelenítése, érvényre juttatása egyre több, a kisebbségek identitásának megõrzését és fejlesztését szolgáló szakpolitikában kapott teret – a hagyományos oktatás- és kultúrpolitikák mellett, amelyek terén pedig a jogszabályok továbbfejlesztése volt megfigyelhetõ. A kisebbségi kérdéssel foglalkozó, kisebbségpolitikai 62
1124/ 1989. (X. 15.) MT határozat a Minisztertanács Nemzetiségi Titkársága vezetõjének kinevezésérõl. 63 1068/ 1990. (IV. 12.) MT határozat kisebbségpolitikai célokat szolgáló alapítványok létesítésérõl.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 169
kérdéseket szabályozó jogi normák száma tehát növekedett, és a kisebbségpolitika kiszélesedve és elmélyülve egyre újabb ágazatokban került elõtérbe. A politika ugyanakkor nem nélkülözte a példamutatás szándékát.64 Másfelõl viszont a kormány 1990 nyara után ismételten hozzáfogott a korszerû kisebbségi törvény elõkészítéséhez, amelynek folyamata a korábbi várakozásokhoz képest meglehetõsen elhúzódott: közel három éven át eltérõ intenzitással folyt a norma kidolgozásának folyamata, és nem is volt a konfliktusoktól és az ellentmondásoktól mentes. Az Antall-kormány hivatali ideje mindazonáltal a kisebbségpolitikai intézményrendszer jelentõs átalakításának idõszaka is, amelyben kialakultak az 1990 utáni hazai kisebbségpolitikai legfontosabb intézményei, köztük helyi-területi szinten a demokratikus önkormányzatok is. A kormány hatalomra kerülésével, rövid idõ alatt elsõként az vált nyilvánvalóvá, hogy a kisebbségek országgyûlési képviseletének megteremtésére nem volt meg a kellõ politikai akarat. A képviselet valamely módozatának megvalósítása így 1990-tõl a kisebbségi vezetõk és aktivisták egyik legfontosabb, máig teljesítetlen politikai-közjogi követelése lett. Az új parlamenti bizottsági rendszer kiépítése során immár egy, napjainkban is mûködõ állandó országgyûlési bizottság (Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság) foglalkozott – többek között – a hazai kisebbségek ügyeivel, amelyet az elsõ ciklusban Fodor Gábor, majd Németh Zsolt (Fidesz) vezetett.65 Létrejötte komoly elõrelépést jelentett a tényleges kisebbségpolitika alakításában, hiszen az elõzõ, az idõvel egyre inkább munkaparlamenti jelleget öltõ 1985–1990-es ciklusban a nemzetiségi vezetõk – a korszak kisebbségpolitikai logikájából adódóan – még csak a kulturális bizottságban kaptak helyet. A kisebbségi kérdéssel való foglalkozás természetesen nem jelenti azt, hogy más országgyûlési bizottságok elé ne kerülnének a hazai kisebbségekkel kapcsolatos irományok. A közvetlen országgyûlési képviselet helyébe kialakították a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyûlési biztosának intézményét, amely pozíció tényleges betöltése azonban csak 1995-ben 64
Ludányi András: Programozott amnézia és kellemetlen ébredés. Magyar kisebbségek a nemzetközi politikában (1945–1989). In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok. Teleki László Alapítvány: Budapest, 1995. 253. 65 41/ 1990. (V. 18.) OGY határozat az Országgyûlés bizottságainak létrehozásáról, tisztségviselõinek és tagjainak megválasztásáról. A bizottság 2006-tól az Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság nevet viseli.
170
DOBOS BALÁZS
történt meg. A kormány megalapította továbbá a saját szakosított intézményét, a döntéseket elõkészítõ és a végrehajtást koordináló, valamint a kisebbségi érdekképviseletekkel folyamatos kapcsolatot tartó Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt (NEKH). Az Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság kisebbségekkel kapcsolatos egyik legfontosabb feladata – a döntés-elõkészítõ munka mellett – a kisebbségi civil szféra támogatása. A makroszintû érdekképviseletet megjelenítõ, országos kisebbségi önkormányzatok megalakulása elõtt ugyanis a hazai kisebbségpolitika alakításában, a kisebbségi közösségek érdekeinek becsatornázásában az egyesületi alapon létrejövõ civil szervezeteknek jutott a fõszerep. Támogatásukról, a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott keretösszeg felosztásáról 1991-tõl határozat formájában döntött az Országgyûlés. Az új kormány a kisebbségi kérdésnek kiemelt jelentõséget tulajdonított: a problematika intézményes kezelését ezért a Miniszterelnöki Hivatal keretei közé utalta, amelynek keretében létrejött a Határon Túli Magyarok Titkársága (HTMT, utóbb, 1992 közepétõl Határon Túli Magyarok Hivatala).66 A HTMT megalapításával párhuzamosan felszámolásra került a Németh-kormány alatt kialakított, a hazai és a határon túli magyar kisebbségek ügyeit együtt kezelõ intézményi struktúra. A Kollégium vezetésével egy júniusi határozat Kiss Gyula tárca nélküli minisztert bízta meg, illetve feladatául szabta, hogy július közepéig tegyen javaslatot a Kollégium további mûködésére. 67 A HTMT életre hívása a kormányzati intézményrendszer kialakítása során, egy, a magyarországi nemzeti és kisebbségekért felelõs hivatal megalapítása felé hatott. 1990. augusztus végén született kormányrendelet a NEKH létrehozásáról, egyidejûleg a Kisebbségi Kollégium megszüntetésérõl. A NEKH a Miniszterelnöki Hivatalból való, 1991. januári kiválásával önálló, országos hatáskörû államigazgatási szervként szerepet vállalt a kormány kisebbségpolitikai döntés-elõkészítésében, véleményezésben, a követett koncepció kialakításában, másfelõl viszont figyelemmel 66
Fehér Zoltán: A kormányzás háttérintézményei. A Miniszterelnöki Hivatal 1990–2003 – II. rész. Politikatudományi Szemle, 2003. 1. 109. Mák Ferenc: Az új nemzeti politika és a Határon Túli Magyarok Hivatala (1989–1999). Magyar Kisebbség, 2000. 3. 237–293. 67 1112/ 1990. (VI. 18.) MT határozat a Minisztertanács által létesített egyes Kollégiumok vezetésében történt változásokról. A Kollégium elnökének, Pozsgay Imre államminiszteri tisztségét május 21-én szüntették meg, a Titkárság vezetõjét, Tabajdi Csabát pedig szintén május végi hatállyal mentették fel.
Kisebbségpolitika és kisebbségpolitikai intézményrendszer Magyarországon 171
kísérte és összehangolta a kisebbségeket érintõ programok végrehajtását. Kapcsolatot tartott továbbá más államigazgatási szervekkel, a kisebbségi jogok országgyûlési biztosával, kisebbségi és nemzetközi kisebbségvédelmi szervezetekkel, tudományos mûhelyekkel. A kisebbségi szervezetekkel való kapcsolattartás révén szerepet játszott a kisebbségi érdekek megismerésében, és azoknak a kormány felé történõ közvetítésében. A kezdetben Kisebbségi Szakértõi Tanácsot is mûködtetõ NEKH fontos szerepet kapott a kisebbségi törvény elõkészítésében is. A hivatal 1994-ig tárca nélküli miniszter, illetve kijelölt miniszter felügyelete alatt mûködött, akinek javaslatára nevezte ki a miniszterelnök a Hivatal elnökét.68 A NEKH látta el „A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekért” alapítvány mûködésével kapcsolatos teendõket.69 Az Andrásfalvy Bertalan, majd 1993 februárjától Mádl Ferenc által irányított Mûvelõdési és Közoktatási Minisztériumnak is közre kellett mûködnie a kisebbségi jogok biztosításában. Ellátta a kisebbségek anyanyelvû oktatásával, kultúrájának ápolásával kapcsolatos állami feladatokat, valamint az államközi egyezményekben foglaltak szerint szerepe volt a nemzeti és etnikai kisebbségek és az anyaországok közötti kulturális, oktatási kapcsolatok fenntartásában.70 A miniszter 1992. január elsejével alapította meg a Magyar Mûvelõdési Intézetet, amely a kulturális 68
34/1990. (VIII. 30.) Korm. rendelet a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalról. A tárca nélküli miniszterek feladatairól szóló 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet Kiss Gyula minisztert bízta meg – együttmûködve a Miniszterelnöki Hivatal kijelölt politikai államtitkárával – a NEKH felügyeletével, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos kormányzati feladatok összehangolásával. A 27/1991. (II. 16.) Korm. rendelet értelmében a NEKH felügyeletét már a kormány kijelölt tag ja látta el. A szintén 1991 elején megszületett, 1014/1991. (III. 1.) Korm. határozat már Nagy Ferenc József tárca nélküli minisztert (FKGP) nevezte meg a felügyeletet ellátó személyként, aki a kisgazdaságok érdekvédelmi szervezeteivel való kapcsolattartásért volt felelõs, és ezen újabb feladatában, a szintén márciusban kinevezett Manherz Károly címzetes államtitkárral volt hivatott együttmûködni. Manherz Károlyt, a kisebbségi feladatok koordinálásáért és a kapcsolattartásért felelõs, címzetes államtitkárt egyébként – saját kérésére – 1992 februárjában mentette fel a köztársasági elnök. 69 Az alapítvány kuratóriumának elnöke 1992 szeptemberétõl Nemeskürty István, titkára Báthory János lett. Nemeskürtyt 1993 márciusától Andrásfalvy Bertalan váltotta fel az elnöki tisztségben. 70 47/ 1990. (IX. 15.) Korm. rendelet a mûvelõdési és közoktatási miniszter feladatés hatáskörérõl. 1. §. 4. § a. b. A jogszabály utóbbi pontját a ciklusban a 168/1991. (XII. 26.) Korm. rendelet módosította, elhagyva a szövegbõl az államközi egyezményekre történõ utalást.
172
DOBOS BALÁZS
tevékenységek szakmai-módszertani feladatait hivatott ellátni. A kultusztárca háttérintézményeként mûködõ intézet feladata lett a nemzetiségi hagyományok továbbvitelének támogatása, a szomszédos országok kulturális értékeinek hazai közvetítése, illetve azok közmûvelõdési intézményeivel, szervezeteivel való kapcsolattartás. Az intézetben külön kisebbségi osztályt hívtak életre a kisebbségi kulturális feladatok elvégzésére.71
71
1/1992. (I. 20.) MKM rendelet a Magyar Mûvelõdési Intézet alapításáról.