Kalapos Éva. Szöveg: Kalapos Éva A borítót tervezte: Weiler Péter

© Kalapos Éva Szöveg: Kalapos Éva A borítót tervezte: Weiler Péter Kiadta a Manó Könyvek Kiadó Kft., 2014 1086 Budapest, Dankó utca 4–8. www. manokonyvek.hu Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva. Felelős szerkesztő: Pásztor Csörgei Andrea Műszaki vezető: Rácz Julianna Olvasószerkesztő: Kótai Katalin ISBN 978-963-403-013-3 Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

Másnaposok szerencséje – Flóra! Hunyorogtam. Nem akartam kinyitni a szemem, olyan jó volt csak feküdni csendben, és nem törődni semmivel. De a suttogó hangok nem hagyták: amikor épp nem engem szólongattak, egymást kérdezgették aggodalmasan. – Szerinted minden oké vele? Olyan sápadt. – Persze, csak alszik… öö, ugye? – Hát, azt mondták… Bármekkora szemétségnek éreztem is, hogy hagyom őket parázni, még nem készültem fel arra, hogy kinyissam a szemem. Olyan sok minden történt az utóbbi időben, hogy abszolút nem éreztem kedvet visszatérni a világba, legszívesebben átaludtam volna a problémáimat, mint a Melvin nevű srác a Reneszánsz emberben. De ha azt hittem, a barátaimat tapintatos fából faragták, (megint)tévedtem – legalábbis egyvalakivel kapcsolatban tutira. – Flo, basszus, kelj már fel, elég volt, a frászt hozod rám!! A kiáltással egy időben vékony ujjak ragadták meg a vállamat, és úgy megráztak, hogy hátracsuklott a fejem. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, ki volt ilyen gyengéd…Rájöttem, ha nem akarom, hogy eltörje a nyakam, reagálnom kell. De azért nem bírtam megállni, hogy rá ne ijesszek egy kicsit. – Óh… – Lassan, nehézkesen felemeltem a pilláimat, és zavart tekintettel fürkésztem az előttem imbolygó fekete hajzuhatagot és szikrázó, sötétbarna szempárt. – Mi történt? Akkor láttam csak, hogy az egész D.A.C. körülállja az ágyamat, amikor mind egyszerre borultak rám, hogy megöleljenek. Ginny volt a legügyesebb, Ági viszont a legkitartóbb: mivel nem fért hozzá más testrészemhez, a karomat szorította az arcához mosolyogva. Zsani boldogan, de bizonytalanul nézett rám. – Eléggé kikészültél. Semmire nem emlékszel? Emlékeztem majdnem mindenre, de még nem voltam olyan kegyes hangulatban, hogy ezt vele is megosszam, inkább összeráncoltam a homlokom. – Nem igazán… bocsi, de ti kik vagytok?

Néma csend lett a szobában. Zsani hitetlenkedve meredt rám, Ginny rémülten emelkedett fel a mellkasomról, Ági eleresztette a karom, a padlón kuporgó Ákosnak pedig leesett az álla. Sajnos csak pár másodpercig bírtam, aztán muszáj volt elvigyorodnom. – Jól van már, hülyék, minden oké – mondtam, és felkönyököltem, mire millió apró ütés záporozott a fejemre; Zsaniból szemmel láthatóan most tört ki az eddig elfojtott feszkó. – Nem vicces, te lökött!! – visította, aztán félretaszítva a többieket, mellém huppant az ágyra, és a kezébe vette a kezemet. – Most komolyan, megmaradsz? – Amint látod. – Tényleg egész jól voltam, bár a fejem úgy lüktetett, mintha icipici törpék ütötték volna az idegeimet mini kalapácsokkal. Zsani felvonta a szemöldökét. – És emlékszel, mi történt tegnap? – Tegnap? – Te jó ég, akkor tényleg elég sokat aludtam, mert az ablakon betüremkedő, narancsszínű napsugarakból ítélve már délután felé járt az idő. Ezek szerint átdurmoltam az éjszakát, plusz egy fél napot… de ez legalább megmagyarázza a fejfájást. – Igen, asszem. – Ugyanebben a pillanatban eszembe jutott valaki, akinek legalább olyan rossz nap lehetett az előző, mint nekem, és villámgyorsan felültem. Sajnos rögtön el is szédültem, úgyhogy erősebben meg kellett kapaszkodnom Zsani ujjaiban. – Gerivel mi van? – Nyugi, nincs semmi baja – felelte Ginny Zsani helyett. Ákos meg ő nyugtalan pillantást váltottak. Ajjaj. – Mondjátok már, hogy mi történt!! Megint csend lett. A srácok lehorgasztották a fejüket, Zsani pedig, akitől talán még sose láttam hasonló mozdulatot, az ajkába harapott, de aztán mégis elszánta magát, és a szemembe nézett. – Hát… az még megvan, hogy elmentetek Danival a Hálóba, ugye? – Igen. – Uramatyám. Újra felrémlett az a szörnyű hely, és felkavarodott a gyomrom, de erőt vettem magamon. – Megkerestük Gerit. Szívott a haverjaival. Megpróbáltam hazahozni, de nem jött, és aztán… – Aztán beleszívtál a cigijébe – fejezte be Zsani szomorúan. Nem volt a hangjában szemrehányás – ahogy a többiek tekintetében sem, és ezért iszonyú hálás voltam –, mégis úgy elszégyelltem magam, mintha legalábbis az apám korholt volna. Tényleg, Apuval mi van? Itthon vagyok a saját ágyamban, szóval gondolom, tud az eseményekről, legalábbis egy részükről… de vajon pontosan mennyit? Mindegy, ezzel majd később foglalkozom, most egyelőre nem ártana tisztán látnom végre. – Igen, ez még… erre még emlékszem – feleltem lassan. – Utána viszont teljes K. O. – Így is lehet mondani – vette át a szót Ákos. Zsani hálásan pillantott rá, ő pedig sóhajtva a

hajába túrt. – Nem egyszer szívtál bele, és nem keveset. Geri azt mondta, egyáltalán nem is akartad továbbadni a jangát, úgy tépték ki a kezedből, amikor rosszul lettél. – Rosszul lettem? – A gyomrom, mintha csak meg akarná erősíteni az elhangzottakat, ebben a pillanatban hatalmasat kordult. Ákos bólintott, és sajnálkozva nézett rám. – Az nem kifejezés. Émelyegni kezdtél, aztán pedig lehánytad a… – Elharapta a mondatot, és a témához cseppet sem illő módon elvigyorodott. OMG, szóval hánytam is azok előtt a tökidegen emberek előtt, ráadásul az a gyanúm, nem is akárhová. Az arcom vérbe borult, a fülem pedig zúgni kezdett, amitől alig hallottam, hogy nyílik az ajtó. – Mit hánytam le?? – Engem – hallatszott egy borzongató, mély hang. Oda sem kellett pillantanom, hogy tudjam, kihez tartozik: ahhoz az emberhez, akit rövid ismeretségünk alatt már másodszor sikerült telibe taccsolnom. Jajjj, neeeeeeeeeee. Dani lassan közeledett az ágyhoz, a kezében egy kicsi tálcával, amin némi háztartási keksz és egy csésze tea billegett. Letette a kaját az éjjeliszekrényre, keresztbe fonta a karját, és enyhe gúnnyal nézett rám, de ez az ismerős pillantás most úgy hatott a lelkemre, mint valami hűsítő kötés – amellett persze, hogy mint rendesen, irtó zavarban voltam a jelenlétében. – Jól vagy? – kérdezte, és leguggolt az ágyam mellé. A többiek szó nélkül félrehúzódtak, amiből arra következtettem, hogy a tegnapi akciójával máris kivívta magának a tiszteletüket. Óvatosan bólintottam. – Igen, azt hiszem. Szóval miután… izé, utána mi történt? – Amint tudtam, megfürödtem – kacsintott rám, de amikor hangosan felnyögtem, megkegyelmezett, és folytatta. – Oké, szóval eléggé ledobtad az ékszíjat, alig tudtunk összekaparni a tesóddal, mert miközben hánytál, bőgtél is, és úgy kellett felszednünk a padlóról. Azok a gyíkok a Hálóban szerintem még sose láttak ilyet, mondjuk, olyat sem, hogy valaki egyedül majdnem tövig szívott volna egy jointot… Lényeg, hogy végül bedugtunk a hideg vizes csap alá, és attól egy kicsit jobban lettél. Utána meg hazahoztunk. – Együtt? – Szóval nemcsak engem mentett meg ez a különös, bársonyzakós fiú, hanem a tesómat is sikerült hazarángatnia. Dani bólintott, aztán sajnálkozó kifejezés ült ki az arcára. – Igen, de ő már… szóval az előbb már elment. – De hová? – Összeszorult a szívem. Bár végül is mit képzeltem: hogy Geri annyira sokkolódik majd az okádó nővére látványától, hogy pikk-pakk, felhagy a cuccozással? Ahogy te tévedsz, Csipkerózsika! Dani megrázta a fejét. – Gőzöm sincs. – És Apu meg Karola néni? Hogyhogy elengedték?

– Nem engedték el, de ez nem zavarta. Keményen összeveszett a fateroddal, aztán kábé tíz perccel ezelőtt lelépett. Hosszú pillanatokig nem tudtam megszólalni – persze a többiek sem –, aztán kényszerítettem magam, hogy koncentráljak. Elég volt a lazsálásból, most már muszáj visszalépnem a játékba. Danira pillantottam. – Köszönöm – mondtam egyszerűen, ő pedig bólintott. – Nincs mit. Hatalmas mennyiségű lehányni való pólóm van még – csipkelődött, én pedig elhúztam a számat. Ági felvette a kekszet az éjjeliszekrényről, és elém tartotta. – Ja, igen, ezt Karola néni küldi, azzal a paranccsal együtt, hogy csak üresen vihetitek vissza a tányért – állt fel Dani, és kicsit megnyújtóztatta azokat a kilométer hosszú végtagjait. – Én viszont most léptem, ha nem gond, a kelleténél jobban nem akasztanám ki az ősöket. – És ők ugye nem…? – Esdeklően néztem rá, mire megrázta a fejét. – Dehogyis, nem tudnak semmiről. Ez a magánügyetek. – Kösz. – Tessék, lassan a fél életemet azzal töltöm, hogy ennek a srácnak hálálkodom. Most már muszáj összekapnom magamat egy kicsit. Dani biccentett, aztán lepacsizott Ákossal, a lányok arcára pedig nyomott egy-egy puszit, akik ettől kivétel nélkül mind fülig pirultak. Amikor hozzám fordult, kicsit habozott, aztán lehajolt, és leheletfinom csókot nyomott a homlokomra. – Vigyázz magadra – mondta halkan, aztán újra kacsintott, és kisétált. A távozását pár másodperc áhítatos csönd követte. – Ennek aztán van stílusa – szólalt meg Ginny álmodozva, és az ágyam szélére könyökölt. – És tök jó fej dolog tőle, hogy segített, meg minden. – Beléd van esve. – Zsani elvette Ágitól a tányért, és a számhoz nyomott egy kekszet. – Egyél! Ha nem akartam, hogy kitörjenek a fogaim, harapnom kellett, bár egy porcikám se kívánta az evést. – Vehovif – vetettem ellen csámcsogva. – Fak a havevom. – Persze, mert nem láttad, hogy nézett rád. – Ági a kezembe nyomta a teáscsészét, amiben első szaglásra Karola néni valamelyik rémes gyógyteája gőzölgött. Félve kortyoltam bele, és persze nem csalódtam: olyan keserű volt, hogy alig bírtam megállni, hogy ki ne köpjem, közben viszont tudtam, muszáj pótolnom a folyadékot, főleg, ha olyan rosszul voltam, amennyire Dani mondta. – Amikor megjöttünk, itt ült az ágyad mellett, és látszott rajta, hogy baromira parázik. Egyébként ő hívta fel Ginnyt, Ginny meg minket. – Gondolom, a telódból tudta meg a számát, de ezen most eszedbe ne jusson kiakadni! –

tette hozzá Zsani figyelmeztetően, amikor meglátta a szemem nyugtalan villanását. – Nem nézem ki belőle, hogy kutakodott, tuti, hogy csak megnézte, kivel beszéltél utoljára. – Igen, ráadásul ott volt, amikor felhívtalak – pillantottam Ginnyre, aki bólintott, aztán az arca bűntudatos kifejezést öltött, és az ujjaival gyűrögetni kezdte a takarómat. – Úgy sajnálom, hogy elkalauzoltalak arra a hülye helyre – bökte ki, és láttam, hogy mindjárt elsírja magát. – Ha nem mondom meg, merre van, sose történik ez. Ha lebeszéltelek volna… – Jajj már, ha a nagyanyámnak szárnya volna, ő lenne Batman – csattant fel Zsani, és mérgesen nézett rá. – Flo meg akarta találni Gerit, az meg végül is sikerült, nem? – Így van, és úgyse tudtál volna lebeszélni – szorítottam meg Ginny kezét. – Nagyon kivoltam. Ha nem tőled tudom meg, megtudtam volna máshonnan. – Tessék meginni! – Ági újra az orrom alá nyomta a csészét, én pedig leerőltettem az utolsó korty gyomízű teát is, hátha úgy hamarabb szabadulok. A teáról Karola néni jutott eszembe, róla pedig újra ugyanaz a kellemetlen téma. – Találkoztatok Apuékkal? – kérdeztem óvatosan. Ákos grimaszt vágott. – Hát, igen. Legyen elég annyi, hogy nem örültek, amikor Dani becsöngetett, te meg úgy lógtál a karján, mint egy játék baba. – Most meg, hogy az öcséd megint lelépett, gondolom, még kevésbé vannak elragadtatva – fintorgott Ginny. – Nem akarom megbántani az apukádat, mert amúgy jó fejnek látszik, de szerintem most már ideje lenne, hogy kezdjen valamit ezzel az egésszel. – Eddig is neki kellett volna intézkednie, nem pedig hagyni, hogy a 16 éves lánya csináljon mindent – sziszegte Zsani, én pedig meglepetten néztem rá. Sose beszéltünk róla, mit gondol pontosan erről az egészről, de ismerve az ő családi viszonyait, totál érthető, ha frászt kap a beleszarós szülőktől. Zsani melengetően ismerős mozdulattal csípőre tette a kezét, és megrázkódott, mint a macska, amikor víz éri. – Most mi van? Oké, hogy érettebb vagy a korodnál, de basszus, még akkor is gyerek vagy, ő viszont felnőtt! Megvannak az eszközei arra, hogy hazahozza a fiát, és ítéletnapig szobafogságra ítélje, ehelyett látod, mit csinál: most is hagyta, hogy a tesód elmenjen, már ki tudja, hányadszor. Jó lenne, ha valaki végre megmondaná neki, hogy szedje össze magát! – Könyörgöm, ne te legyél az – vágtam rá ijedten, mert már láttam is a lelki szemeim előtt, ahogy Zsani, aki egyetlen felnőttől sem fél, talán csak a saját anyjától, letrappol a lépcsőn, és elküldi az apámat a fenébe. Arra számítottam, hogy a többiek csitítani kezdik majd, de újabb meglepetés ért. – Akkor majd én – szólalt meg Ákos, és olyan dühös volt a tekintete, amilyennek ritkán láttam eddig. – Nem szívesen mondom, de Zsaninak igaza van, cica. Te nem láttad magad,

mikor ideértünk, olyan fehér voltál, mint a fal. A fűbe alapjáraton nyilván nem halhatsz bele, de te rengeteget szívtál úgy, hogy előtte még sose próbáltad… – Ha ez még mindig nem elég neki, hogy észhez térjen, akkor talán tényleg nekünk kéne szólnunk – csatlakozott Ginny is, és a hangja remegett az indulattól. – Oké, te ezek után valószínűleg egy darabig nem akarsz majd füvet látni, de az öcséd még mindig elég nagy szarban van. Esküszöm, nem értem, az apád valami csodára vár?? – Ő csak… Neki is nagyon nehéz – próbáltam védeni ösztönösen, de ekkor rá kellett jönnöm, hogy most még az egyébként hipertürelmes Ági sem áll az oldalamon – azaz az enyémen igen, de Apu bénázása nála is kiverte a biztosítékot. – Mindenkinek nehéz a mamád nélkül – mondta. Nem beszélt olyan hévvel, mint a többiek, ellenkezőleg, nagyon nyugodt volt a hangja, de ez a nyugalom úgy vágott belém, mint egy éles kés. Könnybe lábadt a szemem. – De tényleg nem tisztességes, hogy miközben neked is megvan a magad baja, mindent rád hagy azzal a fallal, hogy ő nem tudja kezelni. Akkor tanulja meg! A dolgok változnak, és muszáj hozzájuk alkalmazkodni. Ha ti próbálkoztok, akkor az a minimum, hogy ő is. – És elég sok vesztenivalód van – fűzte hozzá Zsani morcosan. – Az ilyen dolgokra egy idő után rámegy minden: a suli, a pasik, a barátok. Nekem aztán elhiheted. A pasik! Te jó ég, milyen nap van?? Vajon Márk… Zsani kitalálta a gondolataimat, és végre elmosolyodott. – Márk még nincs itthon, ma este érkeznek meg az apukájával, megkérdeztem Gabe-et. Szóval emiatt ne aggódj, annyit mondasz el neki, amennyit szeretnél. Tőlünk nem tudja meg . Hálásan néztem rá, és megint fel akartam ülni, Ákos azonban egy erélyes mozdulattal visszanyomott az ágyra. – Maradj a fenekeden! – De beszélnem kell… – Most semmit nem kell – vetette ellen Ginny. – Azaz de, egyvalamit: rendbe kell jönnöd, és ennek érdekében mi most szépen békén is hagyunk – pillantott a többiekre, akik mintegy vezényszóra feltápászkodtak. – Igyál sok vizet, és az ég szerelmére, ne pattogj, ne agyalj és ne próbálj most megoldani semmit, oké? – Zsani összekapkodta a cuccait, miközben be nem állt a szája. – Foglalkozz csak magaddal! – És Márk? – Le se tagadhattam volna, hogy most ez idegesít a legjobban. Zsani figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Egy SMS-t engedélyezek ma este, de semmi skype vagy ilyesmi, mert megint

szétstresszeled magad, arra pedig semmi szükséged. Ne felejtsd el, a hatalmamban áll ellenőrizni, hogy betartottad-e! – Oké, oké – vágtam rá kicsit durcásan, titkon viszont nagyon is megkönnyebbülve. Bárhogy hiányzott is Márk, és bármennyire szerettem volna megosztani vele az elmúlt huszonnégy óra borzalmait, valahol örültem, hogy Zsani parancsa elodázta a pillanatot. A srácok sorban megöleltek, Ákos pedig meghúzta a fülemet. – Aztán vigyázz jobban magadra, te hülye! – mondta félszegen, de a szeme villanásából láttam, mennyire örül, hogy nem esett semmi bajom. Szégyenlősen rávigyorogtam válaszul, aztán a barátaim elhagyták a szobát, én pedig a tilalom ellenére lassan felültem az ágyban. Jól van, csak nyugodtan, intettem magam, mert a mozdulatra éles fájdalom hasított a fejembe, a gyomrom pedig felkavarodott. Most szépen, lassan gondold végig, mi a fene is történt pontosan! Dani azt mondta, összehánytam annak a rettenetes lakásnak a konyháját. Erre a gondolatra némi káröröm futott végig rajtam: legalább volt mit takarítaniuk azoknak a hülyegyerekeknek. Kivéve persze, ha azóta már az öcsémmel nyalatják fel a tesója mocskát… Megborzongtam, pedig nyitott ablaknál is nagyon meleg volt, és két kézzel átöleltem a vállamat, hogy megnyugodjak. Az a joint… Uramatyám, de szar íze volt! Minek csináltam ezt? Oké, hogy azt akartam, Geri tudja, hogy mellette állok, de ez nem volt más, mint egy szimpla nagy baromság, arról nem is beszélve, hogy szemmel láthatóan nem értem el vele semmit, hiszen az öcsém őurasága már megint házon kívül tartózkodik. Hirtelen mélységes düh fogott el: basszus, elegem van már abból, hogy összetöröm magam érte, ő meg a füle botját se mozdítja! Zsaniéknak igaza van, hagynom kéne a francba az egészet, és rábízni Gerit Apura, boldoguljon vele, ahogy tud. Kár, hogy erre sose lennék képes. Geri a részem, nem csupán a vér útján vagyunk testvérek, hanem az árvaságunk miatt is; egyszerűen nem tudnám levenni róla a kezem. Viszont tény, hogy bárhová is ment most, nem mehetek utána, azon egyszerű oknál fogva, hogy mozdulni is alig bírok, a szoba pedig viccesen forog a tengelye körül, ami én vagyok. Mármint a tengely. Uh. A kezembe temettem az arcom, és éppen azon kezdtem töprengeni, ki bírok-e tántorogni a vécéig, ha esetleg megint kidobnám a taccsot, amikor hallottam, hogy újra nyílik az ajtó. Jajj, ne, most ne! – Csillag… jól vagy? Komolyan erőt kellett gyűjtenem, hogy felemeljem a fejem, és belenézzek Apu szemébe. Azt hiszem, ennyire még akkor se szégyelltem magam, amikor kiskorunkban beledugtam egy legódarabot Geri orrába, mire majdnem az egész családot el kellett látni a sürgősségin, annyira megijesztettem a szüleimet. Az öcsém kétéves volt, őt viselte meg a legkevésbé az egész procedúra, boldogan vihorászott a dokival meg az ápolónőkkel, miközben kipiszkálták az

orrából a csupa takony játékot – aki bőgött, az én voltam, szabályosan üvöltöttem az ijedségtől, a bűntudattól, és mert irtó rosszulesett Apuék haragja. Most pont ugyanezek az érzések öntöttek el, amikor végre fel mertem nézni rá, és nem is csalódtam: az apám arca az elmúlt hónapokban gyakran volt bűnbánó, kétkedő vagy kétségbeesett, de most egyik sem – csipetnyi aggodalom mellett csupán színtiszta harag látszott rajta. – Hívjam Karola nénit a lavórral? Nagyon sápadt vagy – ereszkedett mellém az ágyra, miközben láttam, hogy az állapotom miatt igyekszik visszafogni a dühét. Megráztam a fejem, és az ajkamba haraptam. – Nem kell, kösz, megvagyok. Apu… – Most pihenj – vágott közbe elutasító hangon, és már menni is akart, de nem engedhettem, hogy így hagyjon itt. Megragadtam a kezét, közben pedig minden erőmmel igyekeztem visszatartani a sírást. – Haragszol, ugye? Mélyet lélegzett, és lehajtotta a fejét. Amikor megszólalt, szomorú volt a hangja, ami rosszabb volt, mint ha szidott volna. – Miért csináljátok ezt velem? Értem, hogy Geri nem tudott megbirkózni az Anyu körüli dolgokkal, de te… te olyan okos vagy, az én okos nagylányom. Mire volt jó ez az egész? Elszorult a szívem. – Apu… – Van fogalmad róla, milyen érzés volt, amikor megláttam, hogy ott lógsz annak a kölyöknek a karján? – vágott közbe, és ökölbe szorította a kezét, de hiába, mert az így is megállíthatatlanul remegett. – Amúgy sem bízom benne, bármit is mondtál, mielőtt szíveskedtetek felszívódni tegnap este. Aztán teljesen kiütve kerülsz haza… Mégis mit kellene gondolnom? Felbukkant előttem Dani mosolya, és az óvó tekintete, miközben a Háló konyhájában felemelt a földről. Hirtelen emlékezni kezdtem: lepergett előttem az egész káosz, az első perctől az utolsóig, és az egyetlen biztos pont ebben az egészben Dani nyugalmat árasztó, sötét szeme volt. Miért őt bántja Apu? Megint fellángolt bennem az előbbi düh, de ha lehet, még erősebben. – Hogy hibáztam, ő pedig segített – feleltem fojtott hangon. Aput meglepte, hogy egyáltalán válaszolok, döbbenten bámult rám. Szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam, hogy elölről kezdje a litániát, mert egyvalamit semmiképp nem engedhettem: hogy már megint Danira kenje az egészet, és már megint érdemtelenül. – Elismerem, hogy elcsesztem, oké? – Ilyen szavakat se szoktam használni az apám füle

hallatára, de most nem érdekelt. Ahogy beszélni kezdtem, különös módon alábbhagyott a remegés, és újra tettre késznek éreztem magam. – De Geri miatt mentem oda. Nem létezik, hogy te nem vetted észre, mennyire szarik a rendőrökre, a szociális munkásra, ránk, az egészre… Tényleg nem látod, hogy ennél sokkal nagyobb a baj? Azért mentem utána, mert már csak ennyit tudtam tenni. Azt akartam, hogy lássa, én mellette állok, bármit csinál. Mert te nem álltál. – Nekem is be kellett volna állítanom a Hálóba, vagy mi a neve annak a pöcegödörnek, és elszívni veletek egy cigit, vagy mit vársz tőlem? – csattant fel, és nem tudtam megállni, hogy egy pillanatra el ne vigyorodjak a gondolatra. Utána persze azonnal eszembe jutott Geri, és újra összeugrott a gyomrom. – Nem, de sokat segített volna, ha szóba állsz velünk – vágtam oda, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy fájdalmasan megrándul az álla. Ez történt, nem? Hiába is próbálnánk tagadni, ez a család Anyu halála óta gyakorlatilag egy nagy kamu, semmi más. – Amikor beszélgettél velünk néha, mint pár hónapja, amikor hazajöttél, az olyan jó volt. Akkor Geri se császkált sehová. Persze ezt se vetted észre, igaz? – Nem hiszem, hogy pár beszélgetésen múlt volna a dolog – rázta meg a fejét Apu, de már nem akkora meggyőződéssel, mint az előbb. – Akkor szerinted min? Nem attól leszel jó apa, ha mindent megveszel nekünk! – És ti mitől lesztek jó gyerekek? – csapott fel újra a hangja, én pedig összehúztam magam. Utálom, ha dühös. – Kezd kicsit elegem lenni belőle, hogy ebben a házban folyton engem szid le mindenki. Elismerem, hogy az öcséddel többet kellett volna foglalkoznom, de arra például nem gondolsz, hogy mi annak idején bíztunk egymásban? Nemcsak te, hanem én is. De most nem tudom… most csalódtam benned. Puff. Ez fájt. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy tompítsam a szavak élét, de akkor is ott zakatoltak az agyamban: „most csalódtam benned”. Ilyet soha, egyetlen apa sem mondhatna a lányának, mert ezek azok a szavak, amik beléd égnek, és utána hiába szívják vissza őket, vagy kérnek bocsánatot, nem tudni, elmúlik-e valaha a kár, amit okoztak. Könnyek gyűltek a szemembe, és akárhogy próbáltam megakadályozni, lecsorogtak az arcomon. Abszurd, hogy az agyam ebben a percben is a filmekhez menekült, de az egyik kedvenc jelenetem jutott eszembe a Dirty Dancingből: amikor Baby apja ugyanezt vágja a lánya fejéhez, amiért az együtt töltötte az éjszakát Patrick Swayze-vel, vagyis Johnnyval, a táncossal. Jennifer Grey ott áll Jerry Orbach mögött, ugyanígy patakzanak a könnyek az arcán, ahogy most az enyémen, és azt mondja az apjának: „Lehet, hogy te csalódtál bennem, de tudod, most én is csalódtam benned.” Baby példája erőt adott: Apu a kegyelemdöfés után újra fel akart állni, de én megint nem engedtem, ehelyett olyan erővel szorítottam meg a karját, hogy felszisszent.

– Én is csalódtam – ismételtem Baby szavait, miközben mélyen belenéztem a szemébe. – Azt hittem, utánunk fogsz jönni. Azt hittem, amikor észrevesszük, hogy Geri nincs itthon, felkapod a kabátodat, és együtt elmegyünk, hogy hazahozzuk. Azt hittem, nem fogsz elengedni egyedül, pláne egy olyan fiúval, akiről azt gondolod, veszélyes rám, pedig nem az. Azt hittem, amikor hazakerülök teljesen szétcsapva, rá fogsz jönni, hogy szinte ugyanannyira kétségbe vagyok már esve, mint Geri, és a bizalom, amiről beszélsz, évezredekkel ezelőtt eltűnt. És nem az én hibámból. Azt hittem… – bár a helyzet már nem igazán lehetett rosszabb, ezt azért nagyon nehéz volt kimondani, el is csuklott a hangom –, hogy a szereteted nem függ attól, hogyan viselkedünk. Hogy egyáltalán nem függ semmitől. Eddig bírtam visszafogni magam, ezen a ponton azonban kitört belőlem a parttalan zokogás. Oké, most már mindent tud, Geri helyett is meggyóntam, innentől tényleg Apun a sor. Pár hónapja még megvolt az az előnye, hogy mellette álltam, bármennyire is haragudtam rá, de már nem. Most már engem is vissza kell szereznie, el kell érnie, hogy újra az apámnak érezzem. Persze csak akkor, ha egyáltalán ezt akarja. Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy a vállamra teszi a kezét, ahogy régen, ha elpityeredtem előtte. Akkor elég volt ez az egy mozdulat, és máris a vállára borultam, belefúrtam a fejem a mindig jó illatú nyakába – erre a parfümre még Anyu szoktatta rá, és nekem ez az illat mindig, mindenhol őt jelenti –, most azonban a helyemen maradtam, egyedül a fájdalmammal. Pár hosszú másodperc múlva levette a kezét a vállamról, és éreztem, hogy felemelkedik az ágyról: ezúttal nem próbáltam meg visszatartani. Akkor sem mozdultam, amikor kinyitotta az ajtót, és egy pillanatra még habozva megállt, és akkor sem, amikor halkan becsukta maga után. Aludni próbáltam, de a gondolatok megállás nélkül kergették egymást a fejemben. Már azon voltam, hogy beteszek egy filmet, ami talán eltereli a gondolataimat, mikor megint kopogás hallatszott. Jaj, mikor hagynak már békén?! Morcos „tessék”-et kiáltottam, mire Karola néni nyitott be, és bár szerettem volna egyedül lenni, hogy kedvemre kérődzhessek a saját hülyeségemen meg a családomén, a láttára megmelegedett a szívem. Egy újabb tálcát egyensúlyozott a kezében valami folyadékkal, aminek idáig éreztem az illatát – nagyon ínycsiklandó volt. Valami más is volt a tálcán, egy négyszögletes, színes tárgy, de a rendeltetésére ilyen messziről nem tudtam rájönni. – Jaj, drága kislányom – szólalt meg, és a hangjában nem volt semmi más, csak mélységes gyengédség. Megsimogatta a fejemet, mint egy ötéves gyereknek, én pedig zavartan sütöttem le a szemem, mert persze előtte is égőnek éreztem a történteket. Aztán pillantásom a négyszögletes tárgyra esett, és úgy meglepődtem, hogy szégyenkezni is elfelejtettem. Grimm

meséi. – Ööö… ez most komoly? – kérdeztem bambán, Karola néni pedig elmosolyodott, és a kezembe nyomta a bögrét. A folyadék kellemes meleg volt, és citromos illatot árasztott. – Mi ez, tea? – Forró limonádé mézzel – kacsintott rám. – Épp elég ideje küszködöm az alvással, hogy tudjam, ez igazi csodaszer. A mézes tej is jó, de azt a gyomrod miatt most nem lehet. – Köszi – feleltem elfogódottan, és belekortyoltam a limonádéba. Isteni volt, csak egy kicsit erős. – Uhh, mitől csíp? – Gyömbér van benne, nagyon jót tesz. – Míg ittam, Karola néni felrázta a párnáimat, aztán visszaült a helyére, és kinyitotta a kezében tartott könyvet. – Melyiket szeretné a kisasszony? – Hát… én… én majdnem tizenhét éves vagyok – tiltakoztam erőtlenül, de bármilyen furcsán hangzik, a következő percben már nem is tűnt olyan elvetemültnek a gondolat, hogy itt üljek, és mesét hallgassak, amíg álomba nem zuhanok. Karola néni elnevette magát. – A meséhez az ember sose lehet túl öreg – nyugtatott meg. – A vitéz szabócska jó lesz? – Azt imádom – vigyorodtam el, és már nem is próbáltam ellenkezni. Kiürítettem a bögrét, hátradőltem, és hagytam, hogy Karola néni mély, megnyugtató hangja elzsongítson. Zsani megmondta: végül is még gyerek vagyok. Akkor miért ne használhatnám ki ezt egy kicsit? A telefonom pittyenésére ébredtem. A szobában sötét volt, Karola néni nyilván már régen magamra hagyott, nagyjából akkor, amikor a vitéz szabócska feleselni kezdett a királlyal, én pedig bevágtam a szunyát. Hány óra lehet? A limonádé és az alvás tényleg jót tett, és már majdnem a másik oldalamra fordultam, hogy folytassam ezt az áldásos tevékenységet, amikor az eszembe villant, hogy hiszen én nem állítottam be ébresztőt… Akkor ez üzenet. Márk! Olyan gyorsan ugrottam ki az ágyból, hogy egy pillanatra megszédültem. A telóm most szokatlanul messze, az asztalon hevert (általában az ágyam mellett szoktam tartani – hm, lehet abban valami, hogy a generációm számára olyan az okostelefon, mintha a karunk meghosszabbítása volna). Felkaptam, és azonnal átfutott rajtam az öröm, amikor megláttam a kis kék buborékba írt szöveget a kijelzőn: Mi landoltunk, bébi, nálad mizu? :D Jajistenem… az üzijét olvasva jöttem csak rá, mennyire hiányzott. Dobogó szívvel pötyögtem be a választ, miközben bevillant, hogy Zsani mindössze egy SMS-t engedélyezett. Kettőből talán még nem lehet baj. Vagy háromból. Ööö, és ha az ember végigSMS-ezi az éjszakát egy másik után, amit végighányt, az nagyon káros?? Mivel nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, hogy igazából van is baj meg nincs is, úgy döntöttem, megadom neki az esélyt, hogy kérdezzen.

Szia! Itt történt pár dolog, de minden oké, neked milyen volt a túra? A következő pillanatban felharsant a Coldplay Atlasa, ami a csengőhangom, én pedig pacnivá olvadva emeltem a fülemhez a készüléket. – Na, helló – hallatszott az az elnyújtott, szexi hang. Végigfeküdtem az ágyon, és gyönyörködve lehunytam a szemem. – Nem volt semmi extra, elég sokat dumáltam a fejlesztő csajjal, meg kaptam feladatlapokat itthonra is. Az, mondjuk, poén volt, amikor mindenféle alakú szivacsdarabkákat rakosgattunk össze. Ez azért kellett, hogy jobban tisztában legyek a számfogalmakkal. Elég ciki volt, úgy éreztem magam, mint egy ovis. – De ezek biztos fontosak – vetettem ellen, mire halkan felnevetett. – Naná, csak ezután nehogy az jöjjön, hogy valaki mindig kikísér a mosdóba… És nálad mi a helyzet? – Hát… – Amíg beszélt, igyekeztem kitalálni, mennyit osszak meg vele a sztoriból. Szerettem volna teljesen őszinte lenni, de valami azt súgta, talán jobb, ha a Dani-szálat kihagyom, nem hiányzik, hogy féltékenykedni kezdjen. Bár ez sem jó, mert ha mástól tudja meg … Oké, csak nyugi, kislány, végül is ő a pasid, elvileg meg kéne értenie téged, nem? – Én… mi tegnap megkerestük az öcsémet, tudod, meséltem, hogy zűrök vannak vele, és megint lelépett… Szóval egy elég szar helyen volt, egy drogtanyán, vagy min, aztán meg, nem tudom, miért, de én is… szóval én is szívtam egy kicsit. – Tényleg? – Nem volt mérges a hangja, csak meglepett. – Nem is tudtam, hogy szoktál. – Nem is, csak most… Azt hiszem, egy időre elég is volt belőle – próbáltam könnyedén válaszolni, de éreztem, hogy a neheze még csak most jön. – Elég szarul lettem a jointtól, és haza kellett hozni, de már jól vagyok. – Az öcséd hozott haza? Na igen, már itt is van a tízmillió dolláros kérdés. Mondd el az igazat, abból még nem volt baj (vagy igen?). – Igen, ő is, meg egy srác, aki elkísért a helyre előzőleg. Dani a neve. A vonal végén egy pillanatig csönd volt. – És ő kicsoda? – kérdezte végül. Hallottam, hogy most ő igyekszik úgy beszélni, mintha nem igazán érdekelné a válasz, de nem nagyon sikerült neki. Bármilyen hülyén éreztem magam, ettől ellágyultam. Féltékeny! – Csak egy haver, a sulinkba jár. Ezer éve ismerem. Összefutottunk, amikor elindultam az öcsémért, és felajánlotta, hogy elkísér. Oké, ez nem a teljes igazság volt, de abból elég nehezen magyaráztam volna ki magam, hogy „figyi, ez az a srác, akit pár éve egy külföldi suliba vittek a szülei, mert részegen

megcsókoltam a gólyabál után, és mindenki azt hitte, hogy le akart teperni, most jött vissza, volt néhány nagyon fura beszélgetésünk, és hát igen, épp nálunk volt, amikor kiderült, hogy Geri felszívódott”. Kezdtem megérteni, miért folyamodnak a pasik olyan gyakran kegyes hazugságokhoz: arra a kérdészuhatagra, ami ezt a vallomást követte volna, cseppet se voltam felkészülve. Főleg azért, mert tényleg nem tudtam, mit válaszolnék: gőzöm se volt, hányadán állunk Danival – és ez volt az, amit végképp nem mondhattam el a pasimnak. – Hm, oké – hallatszott a kagylóból. – De már jól vagy? Huh. Néma hálát rebegtem az égieknek, hogy ilyen gyorsan leszállt a témáról, és megkönnyebbülten válaszoltam. – Persze. Képzeld, Karola néni mesét olvasott nekem délután… Szóval mi van azzal, hogy ovisnak érezted magad? – Komolyan? – Idáig hallottam, hogy vigyorog, és bár ezzel az infóval hangyányit beégettem magam előtte, de nem érdekelt. Végre itthon van! Legalább egy félórát dumáltunk, és azzal az ígérettel váltunk el, hogy vacsi után még talizunk skype-on, szóval mondanom se kell, hogy nem sikerült betartanom, amit Zsaninak ígértem. De a boldogsághormonok elősegítik az ember gyógyulását, nem? Ahogy letettük a telefont, a gyomrom hangosat kordult. Na igen, ha jól számolom, tegnap délután óta nem ettem semmit néhány falat kekszen kívül. Lehet, hogy Karola néni mérges lesz, amiért nem alszom, de csak megszán, ha levánszorgok a konyhába… Valami azt súgta, hogy a drámai monológom után Apu jelenlététől nem kell tartanom, és valószínűleg Geri sem fog csak úgy besétálni az ajtón azzal, hogy mi a vacsora. Miközben magam köré tekertem a pokrócot, és lassan a lépcső felé bandukoltam, átfutott az agyamon, hogy vajon mindenkinek ilyen béna családja van-e, vagy csak engem pécézett ki a sors, hogy itt szenvedjek ezekkel. Igyekeztem nem elmerülni az önsajnálatban, inkább a konyha felé füleltem, ahonnan ismerős zaj hallatszott: Karola néni éppen a Hétre ma várom a nemzetinélt dudorászta, miközben halkan zörgött az edényekkel. Mmm, kaja! – Hát te meg mit keresel itt? – ripakodott rám fejét csóválva, amikor megjelentem a konyha ajtajában plédbe csavarva, mint valami menekült. – Aludnod kellene! – Éhes vagyok. – Megpróbáltam minél szánnivalóbb arcot vágni, és bejött: már tapasztaltam, hogy a Karola néni-szerű embereknél azonnal kigyullad a tyúkanyó-lámpa, ha éhes, fáradt vagy beteg lényt látnak, és ő sem hazudtolta meg a feltevésem. Ahogy kiejtettem a szavakat, perdült-fordult, és öt perc múlva ínycsiklandó tojásos pirítós díszelgett a tányéromon. Míg ettem, tovább rendezkedett, befejezte a mosogatást, letörölte a pultot, felmosta a padlót, én meg néztem, és nem tudtam másra gondolni, csak hogy ilyennek kellene

lennie minden estének, azzal a különbséggel persze, hogy Apu és Geri is itt vannak velünk. Miért nem lehet ilyen, hol rontjuk el mindig? Igaza volt Apunak, és én is tehetek róla? Tök jó volna, ha lenne olyan, hogy családregeneráló, akihez elmennénk így együtt, ő beletenne minket egy gépbe, ami, mondjuk, egy hatalmas mosógépre hasonlítana, jól összerázna, és amikor kiszállunk, mindannyian újra normálisak lennénk. Mert ez így külön-külön baromi hosszú és macerás, pláne, ha egyesek még csak meg se próbálják. Karola néni érezte, hogy most nem vágyom beszélgetésre, ezért csak megölelt, amikor lekászálódtam a székről, és odavittem neki a tányért, aztán finoman a lépcső felé taszított. Szegény, megviselt kis gyomromnak ugyan jólesett a kaja, de hirtelen is jött, úgyhogy megint bukfencezett egyet, mire úgy döntöttem, ciki vagy nem, egy pillanatra kimegyek a lépcsőházba levegőzni. Ha elbújok a lakásunkat a lépcsőtől elválasztó fal mögött, talán senki se lát meg ebben a csini pokrócban, mert felöltözni, azt tuti nem bírok most. Halkan kinyitottam az ajtót, nehogy Karola néni meghallja, és megpróbáljon visszatartani, aztán kiléptem a folyosóra. Az újlipótvárosi lakóparkokban az a jó, hogy minden lépcsőháznak hatalmas ablaka van, ami kora nyár lévén tárva-nyitva állt, úgyhogy majdnem olyan volt, mintha a szabadban lettem volna. Egyszer egy bácsi ment el mellettem, aztán két lány szaladt le hangosan vihorászva a negyedikről, de a ház különben békésen pihent a naplementében. Élveztem a friss levegőt, még ha el is fogott a röhögés a gondolatra, mit szólnának, mondjuk, Zsaniék, ha tudnák, hogy alvás helyett itt sziesztázom a lépcsőházban egy pléd alatt, de aztán rájöttem: ahogy a barátaimat ismerem, Ákos hozna pár doboz kólát, Ági egy (másik) pokrócot, Ginny egy csomag sütit, Zsani meg Pearlt, és akár grilleznének is velem, fütyülve a tűzjelzőre. Hehe, imádom a barátaimat. Nem tudom, mennyi ideje álldogálhattam ott, de kezdett elzsibbadni a lábam, szóval már éppen el akartam indulni befelé, amikor megint léptek zaját hallottam. Gondoltam, megvárom, amíg elmennek mellettem, de ez nem történt meg: az érkezők megálltak a lépcsőn, közvetlenül alattam, ahonnan remekül rá lehetett látni a bejárati ajtónkra. Basszus, csak nem kezdenek el itt beszélgetni?? Ha ez két öreg néni, sose jutok be a lakásba. – Csak azt kérem, hogy zuhanyozz le, és egyél valamit – csattant fel egy nagyon ismerős hang, egy lányé. A választ pedig egy még ismerősebb adta meg. – Nem tudom, minek erőlteted ezt – morogta az öcsém, és bár nem láttam őket a fal miatt, biztos voltam benne, hogy most durcásan keresztbe fonja a karját. Geri és… hát persze, Móni! Nem bírtam megállni: kicsit előrehajoltam, és kikukucskáltam a rejtekhelyemről. Az öcsém ugyanabban a fekete-kék csíkos pulcsiban feszített, mint tegnap; el is hiszem, ha Mónit már megcsapta a bukéja, azért történt egy s más, mióta viseli. Igazam volt, tényleg keresztbe font karral állt a lány előtt, oldalról láttam mindkettőjüket. Móni göndör fürtjei

remegtek az izgatottságtól, és bár legalább öt centivel alacsonyabb volt Gerinél, ez nem késztette meghátrálásra: csípőre tette a kezét, pont úgy, ahogy Zsani szokta, és előrehajolva egyenesen az öcsém arcába bámult. – Mondjuk, azért, mert büdös vagy – felelte, én pedig gondolatban újra elismeréssel adóztam a bátorságáért. Ahhoz aztán kell kurázsi, hogy valaki a szemébe mondja a pasinak, aki bejön neki – mert hogy bejön, az az eddigi akcióiból már nyilvánvaló –, hogy bűzlik. Geri persze nem örült ennyire. – Minek jöttél velem akkor? Minek nyaggatsz egyáltalán? – Az öcsém a falnak támaszkodott, és a cipőjére meredt. – Senki se hívott. – Ja, akkor a telefonod véletlenül nyomódott be a zsebedben ma délben, és pont az én számomat tárcsázta – vágta rá Móni gúnyosan, de látszott a szemén, hogy bántják Geri szavai. Esküszöm, kinyírom ezt a kis pöcsöt, ha elvadítja a csajt! – Fürödj meg, egyél, mert tutira nem ettél egy falatot se tegnap óta, aztán elmegyek veled, ahová akarod. Megvárlak a ház előtt, jó? – De mi… mi a fenéért csinálod ezt? – Úgy tűnik, az öcsém idióta kérdésekre szakosodott ma délután, amikre valójában csak egyféle válasz létezik. A következő pillanatban pedig szabályosan földbe gyökerezett a lábam, mert Móni megadta azt az egyet. – Barom! – fakadt ki, aztán előrelendült, pofon helyett viszont átkarolta a tesóm nyakát, és a szájára tapasztotta a száját. Nem csupán mozdulni nem mertem, de levegőt venni se. Ez a lány aztán nem ijed meg a saját árnyékától, az biztos, bár valószínűbb, hogy már nem talált más módot, hogy meggyőzze Gerit. A csók nem volt hosszú, mégis mindketten kapkodták a levegőt, amikor véget ért, és az öcsém feje… na, arról tanulmányt lehetett volna írni. Tágra nyílt szemmel meredt maga elé, aztán lassan, döbbenten Mónira emelte a tekintetét, aki kihúzta magát, és megrázta a bongyor fürtjeit. – Akkor lent megvárlak – ismételte, aztán leszaladt a lépcsőn, mint a szélvész. Geri még mindig megkövülten állt, nekem pedig fogalmam se volt, mit tegyek. Ha az öcsém tényleg bejön zuhanyozni és enni, mindenképpen meglát, és a folyosó másik vége sincs annyira messze, hogy észrevétlen maradjak. A lábam szinte magától mozdult meg az agyalás hatására, mire megtántorodtam, és kiestem a lépcsőre, éppen Geri orra elé. Szorosan behunytam a szemem, és vártam a lecseszést. Hogy miért kémkedek utána, minek ütöm bele mindenbe az orrom, és egyáltalán, de semmi ilyesmi nem történt. Óvatosan kinyitottam a szemem, és megütközve láttam, hogy Geri csak néz rám, olyan arccal, mintha nem is látna, aztán, mikor végre megtalálta egymást a tekintetünk, az én nagy ló öcsém egyszer csak minden előzmény nélkül elsírta magát.

Ööö… WTF?? Most végképp tátva maradt a szám a döbbenettől, és ötletem se volt, mit tehetnék, úgyhogy csak álltam ott, mint Bálám szamara, miközben Geri válla rázkódott a ki tudja, mióta visszafojtott sírástól. Mivel egy szemét dög vagyok, átfutott az agyamon, hogy ha valaha túl leszünk az egészen, szénné fogom szívatni azzal, hogy elbőgte magát egy lány csókjától, de most persze eszembe se jutott volna ezzel jönni. Nem voltam képes másra, mint csendben kivárni, mit szeretne… A tesóm nem ölelt át, mert már nagyon régen nem ölelt át senkit, a kezét viszont egy-két perc elteltével felém nyújtotta. Úgy kaptam utána, mintha nem volna több alkalom, és teljes erővel megszorítottam. Így álltunk hosszú ideig, majd Geri megtörölte a szemét – csodák csodájára előhalászott valahonnan egy gyűrött zsebkendőt, ami mázli, mert az én pokrócrucimon nem nagyon volt zseb –, és olyan félszegen, amilyennek még sose láttam, rám vigyorgott. – Nyomás! – intett a fejével az ajtó felé, és betuszkolt. A nappaliba érve még egyszer megpaskolta a vállamat, aztán kacsintott egyet, és feltrappolt a lépcsőn. Bár nem értettem, miért hagyott egyszerűen ott, nem igazán volt agyam ezen töprengeni, inkább lehuppantam Anyu foteljébe. – Mindjárt jövök. Várj meg, jó? Azaz… ne itt, hanem bent. Ez a ház legkényelmesebb bútordarabja, hatalmas, puha és öblös, de érthető okokból nem nagyon ül bele soha senki, talán csak néha Apu. Most mégis úgy éreztem, erre van szükségem: a lágy szövet körbeölelt, mintha csak Anyu karja lett volna, és tényleg annyira kényelmes volt, hogy egy kicsit megint elszenderültem. Nem tudom, mennyi idő telt el, de arra ébredtem, hogy valaki gyengéden megrázza a vállam. Azt hittem, Karola néni fedezte fel, hogy még mindig lent vagyok, és fel akar zavarni az ágyba, de ahogy kinyitottam a szemem, Gerit pillantottam meg, azaz valakit, aki ugyan az öcsém vonásait viselte, de valami nagyon különös volt rajta. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem: eltűntek a raszták. Geri haja lapos volt és sima, amitől hirtelen sokkal érettebbnek látszott, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem csak külső változás. Hát, ez a helyzet: ami nem sikerült nekem, Apunak, a pszichológusnak, a rendőrségnek vagy a szociális munkásnak, az sikerült egy pöttöm kis csajnak, aki az öcsém válláig sem ér. Geri a szokott cinikus mosolyával lenézett rám, és a fejére mutatott: – Apu hajnyírójával csináltam. Na, mit szólsz? Elvigyorodtam, és felmutattam a hüvelykujjam. – Szuper.

Veszélyzóna A nagy adag dráma után nyugalmas időszak következett, legalábbis sokkal nyugalmasabb, mint az utóbbi hónapok. Geri egyre többet volt együtt Mónival, és bár nem tudtam, tartja-e még a kapcsolatot a Háló-beli bandával, valami azt súgta, most fontosabb dolgok foglalják le. Apuval továbbra se nagyon álltak szóba egymással, de az öcsém legalább otthon töltötte az éjszakákat, viszonylag rendesen eljárt suliba, és néha már a vacsoraasztalt is képesek voltunk körülülni anélkül, hogy kikapartuk volna egymás szemét. Apu meg én hangsúlyozottan udvariasak voltunk egymással, azon a tipikus „ideadnád a krumplit, légy szíves?” és „tölthetek vizet neked is?” módon, de ha valamikor, most abszolút nem éreztem, hogy nekem kellene lépnem. Járja csak be ő is egyedül az utat, Geri meg én már megtettük a magunkét – nem tudunk segíteni neki, csupán abban, hogy itt vagyunk, ha kellünk. Márkkal minden rendben ment, bár eléggé lefoglalták az év végi edzések és a felzárkóztató feladatai. Minden reáltantárgyból különleges tanmenetet készítettek neki, amivel természetesen kivívta a „haverjai” szurkálódását, de különös módon sokkal kevésbé vette ezt magára, mint hittem volna. Mondjuk, az azért kiakasztotta, amikor Béres Zsolti, akit amúgy nagy ívben elkerültünk, megint le akarta húzni, és a félévzáró dogák megoldásait kínálta cserébe (azt továbbra se tudtuk, honnan a fenéből szerzi be ezt a sok anyagot), miután pedig Márk nem fogadta el, mindenféle baromságot kezdett terjeszteni a sulijukban, és következetesen Esőembernek hívta mindenki előtt. Végül nem Márk állította le, hanem Gabe, akit, ha lehet, még jobban megkedveltem az utóbbi időben – még akkor is, ha Zsani és közte már korántsem álltak olyan fényesen a dolgok. A D.A.C.-ban alapvetően mindenki egészen rendben volt, csak az év végi hajtásban azt se tudtuk, hol áll a fejünk. Ági és Ákos folyton azon szenvedett, hogy alig tudnak együtt lenni, ami persze ahhoz vezetett, hogy azt a kevés szabadidejüket közös talik helyett legtöbbször kettesben töltötték, és ez nem tett igazán jót a csoportszellemnek. Ahogy az sem, hogy Ginny szokás szerint lótott-futott, és szinte soha nem volt egy másodperce sem. Zsani pedig… Hát igen, Zsanin elég sokáig nem látszott, hogy bármi gondja lenne, csupán annyit vettünk észre, hogy sokkal aktívabb a neten, többet posztol, több filmet néz, mint az elmúlt hónapokban

bármikor, ellenben a ritka találkozók alkalmával feltűnően csendes. Amikor csak ketten beszéltünk, akkor se nagyon említette, mi van vele mostanában, inkább Márkról, Apuékról meg persze Daniról kérdezgetett. Dani. Hát, ha egy pillanatra el is hittem volna, amit Zsani mondott arról, hogy belém van esve, a Háló utáni hetekben kiderült, hogy erről szó sincs, vagy ha igen, akkor elég furán mutatja ki. Konkrétan alig állt szóba velem, csak néhány felületes csevejt folytattunk az aulában vagy az udvaron, és ilyenkor mindig nagyon kedves volt, de semmi több. Nem voltak „véletlen” összefutásaink, nem írt rám sehol, nem nézett olyan különös tekintettel, mint régen, egyszóval úgy kezelt, mint egy távoli havert, bár ha jobban belegondolok, az is voltam. Azon persze nem akartam elgondolkodni, vajon miért zavar a viselkedése, inkább következetesen bájologtam vele én is, ha összefutottunk, amúgy meg csak a szemem sarkából figyeltem. Ezt tettem az utolsó előtti iskolahét első napján is, amikor a nagyszünetben a srácokkal kint sütkéreztünk az udvaron. Különleges pillanat volt, mert mindenki tiszteletét tette: mióta Ginny felfedezte, hogy ha sprintel egyet, a sulijából három perc alatt átér a miénkbe, a hosszú szünetet mindig velünk töltötte. A suliudvar legkényelmesebb pontjait – például az egyik nagy fűzfa alatti árnyékos padokat, ahol nem sütötte az embert pecsenyére a nap – Coryék már természetesen elfoglalták, úgyhogy nekünk maradt a fénymásoló melletti hátsó lépcsősor, ahol pont elfértünk, csak iszonyú meleg volt. Télen meg hideg, szóval nem az összkomfort netovábbja, mégis, egy idő után azon vettük észre magunkat, hogy akkor is ide telepedünk, ha a fűzfa alatti hely véletlenül mégis szabad. Dani, mint a fura srácok általában, a szünetekben nem nagyon dumált senkivel, csak bedugta a fülébe a fülhallgatót, kivett a tatyójából valami füzetet, és rajzolgatott. Gondolom, ezt tette, mióta csak idejár, minden egyes szünetben, de eddig még sose idegesített, hogy ilyen nyilvánvalóan nincs szüksége senkire saját magán kívül. – Megint bámulod – bökte meg a vállam Ginny, és beleharapott a müzliszeletbe, amire mostanában szokott rá a sütik helyett, mert a fejébe vette, hogy el fog hízni, mint az anyukája. Hiábavaló erőfeszítés lett volna, ha győzködni kezdjük, hogy ez hülyeség, ezért úgy döntöttünk, kivárjuk, míg magától megunja, ami tutira be fog következni, hiszen igazi sütimániás. Elvörösödtem a szavaira, és kényszerítettem magam, hogy a barátaimra nézzek. Még a vállamat is sikerült megvonnom. – Csak olyan fura. Nem fura? – De, pont ugyanolyan fura, mint tegnap volt, meg tegnapelőtt – hagyta rám Zsani, kinyújtóztatta a kövön üléstől elzsibbadt végtagjait, aztán a tenyerébe támasztotta az állát. – És igen, még mindig irtó helyes is, neked meg még mindig barátod van.

– Tudom, nem azért… – Nem volt kedvem befejezni a mondatot, inkább visszafordítottam a fegyvert. – Na, és mi van a te barátoddal? Márk azt mondta, alig látta Gabe-et a múlt héten. – Azt mondta, hogy rosszul van? – kérdezte Zsani különös hangon, mire értetlenül néztem rá. Az, hogy tőlünk vár infókat a pasijáról, csak egyvalamit jelenthet: hogy mostanában ritkábban beszélnek, de legalábbis felületesebben, mint régen. Összehúzott szemmel néztem rá. – Nem mondott ilyet, de… figyelj, nem akarod elmondani, mi a gond? Mert azt látom, hogy van valami. – Én is – csatlakozott Ginny, aki előttem ült a lépcsőn, és a térdemre hajtott fejjel felnézett Zsanira. – Én is – tette hozzá Ági, mire Zsani feltartotta a kezét. – Oké, Hupikék Törpikék, felfogtam, mindenki látja. – Szóval akkor komoly? – Elszorult a szívem. Nem akartam, hogy komoly legyen, nem akartam, hogy pont most, nyár elején bomoljon fel ez a csaknem tökéletes négyes. Önzően hangzik, de már úgy elterveztem, hogy együtt megyünk majd strandra meg koncertekre, a legjobb barátnőm és én, meg a szuper pasijaink. Persze ennél sokkal jobban zavart, hogy láttam Zsani szemében a fájdalmat, úgyhogy a karjára tettem a kezem. – Mi a gond? – Jaj, istenem. – Zsani felsóhajtott, és keresztbe fonta a karját maga előtt. Olyan tanácstalannak látszott, hogy majd megszakadt érte a szívem, főleg, mert általában minden jellemző volt rá, csak a tanácstalanság nem. – Nem is tudom, csak mostanában valahogy nem értünk szót. Néha olyan, mintha fel se fogná, amiket mondok neki. És ráadásul… – Ráadásul? – kérdeztem sürgetően, mert a barátnőm egypár pillanatra elhallgatott, és fájdalmas szemmel meredt maga elé. Végül összeszedte magát, és kibökte: – Ráadásul van az a csaj is. – Milyen csaj? – Ági hirtelen felegyenesedett Ákos ölében, és harciasan megvillant a szeme. – Van egy másik csaj? Én kikaparom a szemét ennek a… – Nyugi, nem ekkora a baj – mosolyodott el Zsani, mert bármennyire maga alatt volt, Ágit harciasnak látni még mindig picit komikusan hatott a számunkra. – Pár hete felfedeztem, hogy chatelt egy lánnyal Face-en, de azóta már kitörölte. Mármint a csajt. – Hogyhogy felfedezted? – ráncolta a homlokát Ákos. – Hogy kerültél te a Facebookfiókjába? – Ja, tudom a jelszavát, meg ő is az enyémet – vonta meg a vállát Zsani türelmetlenül, mintha valami evidens dologra kérdeztünk volna rá. Ginnyvel döbbent pillantást váltottunk, és egy percre Ákoséknak is elakadt a szava, mire Zsani persze felhúzta magát.

– Miért, mi van abban? Te örökké Okoska nyakán lógsz, ugye nem akarod bemesélni, hogy nem tudjátok egymás accountját? – Nem, nem tudjuk – rázta a fejét Ákos, Zsani pedig felém fordult. – Na, és ti? – Nem – feleltem én is, mire durcás arcot vágott. – Hát, mi tudjuk. Na és? – Zsani, ne haragudj, de ez furcsa – szólalt meg Ginny finoman. Jól ismertem ezt a hangot: csak fel ne dühítsd az oroszlánt! – Oké, gáz, hogy a hátad mögött chatelt valakivel, aki… de egyáltalán ki az a csaj? Nem csak valami osztálytárs vagy haver? – Nem – válaszolta Zsani kelletlenül, és feljebb csúszott a lépcsőn. – Gabe néha szokott… szóval vannak ilyen katalógusfotózások, amikre néha elmegy, már említettem nektek. Na, és onnan az egyik csaj. Egy modell. Úgy ejtette ki a szót, mintha azt mondta volna: „féreg”, és tudtam is jól, miért. Amikor összejöttek, és Zsani nem sokkal később megtudta, hogy Gabe zsebpénz-kiegészítésként néha elvállal egy-egy csoportos katalógusfotózást, szokásához híven kiakadt, de miután Gabe párszor elvitte magával, és egy alkalommal be is került az egyik fotósorozatba, megnyugodott. Igaz, még mindig előszeretettel froclizta a modellcsajokat, de maga a meló már nem zavarta – egészen mostanáig. Jesszus, miről chatelhetett Gabe azzal a lánnyal?! – Különben is, pont az ilyenek miatt akartam tudni a jelszavait – folytatta még mindig duzzogva (a jelek szerint nagyobb volt benne a közléskényszer, mint a harag). – Nem tudom, mit vagytok úgy kiakadva, ha nincs titkolnivalója, akkor tudhatom, nem? – De hát neked igazán nem kell magyarázni, hogy vannak dolgok, amiket az ember nem úgy szeretne elmondani a másiknak, vagy nem rögtön… – Ginny kereste a szavakat. – Nyilván ti tudjátok, mi a jó nektek, csak nekünk furcsa, ennyi az egész. Pont ettől tűnik úgy, mintha egyáltalán nem bíznál benne. – Ha Ági elkérné a jelszavaimat, én azonnal erre gondolnék – erősítette meg Ákos, Zsani azonban ráunt a vitára, és megrántotta a vállát. – Mindegy, szóval van ez a csaj… Katának hívják, és már évek óta modellkedik. – És miről chatelt Gabe-bel? – kérdeztem. – Á, nagyrészt csak dumáltak, meg a csaj flörtölt vele. Aztán a végén megkérdezte, hogy nincs-e kedve találkozni. – Mármint a csaj kérdezte meg? – Igen. – Zsani az ajkába harapott. Alig bírtam kivárni a választ. – És Gabe mit mondott??

A barátnőm az összekulcsolt karjaira ejtette az állát. – Azt, hogy „talán”. – Ó. Csend támadt. Nem mertünk egymásra nézni, mert titkon mindenki attól félt, hogy a saját gondolatait látja viszont a többiek szemében. Én keserűen arra gondoltam, hogy Gabe annyira jó srácnak tűnt, olyan tökéletesnek, türelmesnek és kedvesnek, amilyen talán nincs is, és hát igen, ezek szerint tényleg nincs. Zsani megpróbálta összeszedni magát. – De aztán rákérdeztem, és azt mondta, csak jó fejnek látszott a lány, ezért futott volna össze vele egy kávéra, és egyébként is elmondta volna nekem. – Nem tudtam eldönteni, valódie a hangjában a bizakodás, vagy csak nem akarja, hogy sajnáljuk. – Végül is ez igazából semmi, nem? Vagyis majdnem semmi. Csak dumáltak, én is dumálok fiúkkal. – Persze. – Olyan hevesen bólogattam, hogy attól féltem, eltörik a nyakam. Ági megpróbált bátorítóan mosolyogni, Ákos is, Ginny azonban hallgatott. – Jaj, ne vágj már ilyen gyászos képet! – reccsent rá Zsani. – Nem dőlt össze a világ, már meg is beszéltük, és minden rendben lesz. – Oké. – Ginny most is csak ennyit tudott kipréselni magából, és ettől kicsit én is dühös lettem rá. Miért csinál úgy, mintha tragédia történt volna? Zsani valószínűleg nem is bírta elviselni a látványát, mert felpattant, és leporolta a nadrágját. – Elmegyek még a mosdóba csengetés előtt, bent találkozunk! – Ezzel elviharzott, otthagyva minket a komoran bámuló Ginnyvel. Amikor eltűnt a szemünk elől, oldalba böktem a kis boszit. – Minek csináltad ezt? Így is ki van akadva, nem hiányzik, hogy még jobban bepörögjön. – Bocsánat, csak… – Ginny felemelte a karját, kivette a csatot a rengeteg hajából, és újrarögzítette a feje tetején. Ez olyan ösztönös mozdulatsor volt nála, mint ahogy más orrot fúj vagy kortyol egyet az ásványvizéből; valószínűleg már észre se vette, hogy csinálja. – Nem tudtam úgy tenni, mintha azt gondolnám, semmiség ez a dolog. Jó, nagyon fura, hogy nézegetik egymás fiókjait, de szerintem akkor is gáz, ha valaki ilyesmikről chatel a csaja háta mögött. – De nem lehet, hogy tényleg csak egy munkatárs? – Ági töretlenül reménykedett, és olyan szívesen csatlakoztam volna hozzá, Ginny azonban megrázta a fejét. – Zsani azt mondta, mielőtt a konkrét kérdés elhangzott, flörtöltek, legalábbis a csaj flörtölt Gabe-bel, aki a jelek szerint nem pattintotta le. Ha pedig ezek után kap egy egyértelmű ajánlatot, és azt mondja rá, hogy „talán”… – Csak nem tapasztalatból beszélsz? – kérdeztem halkan. Túlságosan komolyan vette a

dolgot ahhoz, hogy ne legyen valami a háttérben, és láthatóan rátapintottam a lényegre, mert elhúzta a száját. – Na, igen… volt egy srác, aki elég hasonló módon nyomta át a fejem anno. Akkor történt, amikor bekerültem a gimibe, és kicsit már lenyugodtam. A párhuzamos osztályba járt, együtt volt tesióránk, és elkezdtünk dumálni, utána összejöttünk, minden tök jól ment, csak aztán kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen, akit hülyített. – Hű – kottyant közbe Ági tágra nyílt szemmel, Ginny pedig halványan elmosolyodott. – Igen, elég szar lecke volt, úgyhogy érzékeny vagyok ezekre a dolgokra. Nem mondom, hogy Gabe át akarta vágni Zsanit, de szerintem nem volt szép tőle, hogy engedte eddig elmenni a csajt. Le kellett volna állítania. – Apám mondja mindig azt, hogy a félrelépés egy döntés – szólalt meg elgondolkodva Ákos. – Azaz nem is egy, hanem sok, egymást követő döntés. És több ponton is kiszállhat az ember. – Pontosan – bólintott Ginny. – Éppen ez a gond ezzel a sztorival. Gabe kiszállhatott volna, amikor a csaj ráírt, aztán akkor, amikor flörtölni kezdett, amikor talizni akart, de nem szállt ki. Egyszer se. Szerintetek ez oké? Nem is kellett válaszolnunk, csak lehajtottuk a fejünket. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A következő napokban Zsani néma volt, mint a sült hal. És nem túlzok: nem csupán a suliban kukult meg (először még kérdezgettük, aztán egy idő után feladtuk), de egyik multimédiás eszközön keresztül se nagyon volt hajlandó beszélgetni se velem, se a többiekkel. Erről a nagy hallgatásról eszembe jutott, amit akkor mondott, amikor egyszer irtóra megfázott, én pedig rögtön be akartam állítani hozzá naranccsal, gyümölcslével meg magazinokkal, de ő csak bágyadtan nevetett a telefonba: „Légyszi, most ne, utálom, ha ilyenkor látnak. Olyan vagyok, mint az állatok, tudod: szeretem elbújva nyalogatni a sebeimet.” Sejtettem, hogy most is erről lehet szó, ha nem is fizikai értelemben, de a kíváncsiságommal és az aggodalmammal azért nem tudtam ilyen könnyen leszámolni, úgyhogy jobb híján Márkból próbáltam kihúzni néhány infót. Nem volt jó ötlet, mert egyrészt (úgy tűnik), a fiúk tényleg nem olyan pletykazsákok, mint mi vagyunk – kivéve talán Ákost –, másrészt pedig ő se tudott semmi érdemlegeset: a jelek szerint Gabe ugyanúgy visszahúzódott, mint Zsani. Az idő eközben egyre melegebb lett, ígérte már a tavalyihoz hasonló, katlanforró nyarat, én pedig eléggé elszontyolodtam a gondolatra, hogy fogalmam sincs, eljutok-e az idén valami vízpartra, pedig Rák jegyű lévén az a mániám. Anyuékkal annak idején minden nyáron elutaztunk valahová, általában nem drága helyekre, csak Horvátországba vagy Bulgáriába,

kivettünk egy apartmant, és Geri meg én egész nap a tengerben vergődtünk, Anyu olvasott a napernyő alatt, Apu pedig minden arra haladót megpróbált rávenni egy kis strandfocira vagy röplabdára, mivel mi szinte sose voltunk hajlandóak játszani szegénnyel. Ebben az évben, ha továbbra is így haladnak a dolgok, max. a Széchenyi-fürdőben süttethetem a hasam a nénikkel meg a bácsikkal, ami, valljuk be, nem az igazi. A tetejébe pedig Márk is bejelentette, hogy a nyár nagy részét edzőtáborban fogja tölteni, és augusztusban a szüleivel is muszáj elmennie az évi rendes nyaralásra (Olaszországba, hát mit mondjak, megszakad érte a szívem), szóval a régóta várt nyár egyre szürkébb színben kezdett feltűnni. Pár nap elteltével éppen otthon próbáltam a fejembe verni az utolsó, nagy töridoga anyagát (ha félévkor meghülyültek a tanárok, most úgy tűnt, végképp elvesztették a kapcsolatot a valósággal, akkora anyagrészből kérdeztek), amikor láttam, hogy új bejegyzés érkezett a D.A.C.csoportba, méghozzá Zsanitól. Éljen, ezek szerint feloldotta magát az önkéntes némaság alól. Félretoltam a törit, és megnéztem az üzenetet. Lőrincz Zsani: Hahó, mindenki! Ráértek esetleg holnap? Van egy hírem, és elég sürgős lenne megdumálni. Xxx Összeszorult a gyomrom. Csak nem Gabe-bel történt valami? Fellegi Flóra: Én ráérek… ööö, milyen témában? Ennyit muszáj volt megkérdeznem, mert tudtam, ha nem kapok legalább egy morzsányi információt, holnapig biztos felfal a kíváncsiság. Zsani persze ismer, mint a rossz pénzt, úgyhogy kajánul válaszolt: Lőrincz Zsani: Nyugi, semmi olyasmi :P Csak van egy ötletem a nyárra, és le kéne tisztáznunk, benne vagytok-e. Hűűű, nyári tervek! Ezazzzzz!! Örömömben nagyot ugrottam, és mint ahogy mostanában mindig, ha valami jó vagy rossz ér, éreztem, hogy sürgősen zene kell az alkalomhoz, úgyhogy benyomtam a Kelemen Kabátbantól a Maradjatok gyerekeket, ami egy irtó vicces zene (Ginny mutatta), és nagyon nyári. Közben Ákos és Ági és odakommentelte a poszt alá, hogy oké (ha nem ismerném őket jobban, attól tartanék, hogy egyszer csak közös FB-profilt csinálnak, mert folyton egymást kommentelik meg lájkolják, és tuti, hogy naphosszat chatelnek is). A boszilány egyelőre nem reagált, pedig ha Zsani tervez valami nyári kiruccanást, épp Ginnynek lenne a legnagyobb szüksége rá, hogy velünk tartson. Végül is nem ötvenéves, hogy folyton csak otthon gubbasszon, nem? Másnapra Ginny „oké”-ja is megérkezett, úgyhogy a D.A.C. újra teljes létszámban összegyűlt az Eiffel téren. Ez a lépcsőn üldögélés kezdett a fétisünkké válni… de amikor olyan jó sütkérezni a napon, és ha boltban veszünk kaját, az olcsóbb is, mint ha beülnénk valahová,

meg ez így egy kicsit olyan, mint egy piknik. Úgy is nézhettünk ki: körbeültünk – már amennyire egy lépcsősoron lehet –, középre terítettük Ági pulcsiját, és ráhalmoztunk minden enni- és innivalót. Azonfelül, hogy persze mindig jó volt együtt, mindenki megviseltnek tűnt egy kicsit az utolsó sulihét miatt: Ginny szeme alatt a szokásosnál is nagyobb karikák díszelegtek, Ági Ákos vállának dőlt, és már a második kávéját itta zsinórban (bár ahogy festett, inkább intravénásan kellett volna kapnia), Zsaninak pedig picit be voltak dagadva a szemei – tartottam tőle, hogy nem csak a fáradtságtól. Én se voltam valami jó színben: a töridoga annyira nehéz volt, hogy hosszú másodpercekig csak bámultam a kérdéseket, mint aki nem hisz a szemének, aztán további öt értékes percet töltöttem el azzal, hogy dühöngtem Nagy szemétsége miatt. Végül Ákos adta át a pad alatt az évszámos feladat megoldását, mert nekem is tipikus humán agyam van: rizsázni bármikor tudok bármiről, de az adatok… ajh! Szerintem Nagy észre is vette, hogy puskázok, mert iszonyú béna vagyok az ilyesmiben, de talán jó napja volt, vagy megesett rajtam a szíve, mindenesetre nem szólt. Úgyhogy most némi sikerélménnyel, de teljesen kifacsarva hevertem a kövön, a fejem alatt Ginny térdével, és egy jó nagy flakon narancslevet szürcsölgetve vártam, hogy Zsani közölje a nagy hírt. – Szóval… – A barátnőmnek még a hangja is színtelenebb lett egy kicsit az utóbbi napokban, de megható volt látni, hogy tényleg igyekszik vidámabban állni a dolgokhoz (már ha ez lehetséges). – Először is az lenne a kérdésem, hogy ráértek-e júliusban valamikor? – Én igen – vágta rá Ákos azonnal, és elhúzta a száját. – Ez az első év, amikor sikerült meggyőznöm a szüleimet, hogy hiába töltik ők majdnem az egész nyarat a nagyimnál, nekem nem muszáj. Felvihogtam, mert eszembe jutottak Ákos tavaly nyári sztorijai. A nagymamája, akihez tényleg minden évben leutaztak, Pesttől nagyjából száz kilométerre lakik. Már sok éve él egyedül, és hát… hm, kicsit bekattant. Minden évben cserélődnek például a macskái, mert mikor tüzelni kezdenek, úgy gondolja, jó ötlet lefújni őket Chemotoxszal, hogy megnyugodjanak, és azt persze nem bírják olyan jól. Az ehhez hasonló bizarr történeteket Ákos garmadával tudja szállítani minden ősszel, így aztán rendszeresen röhögőgörcsben fetrengve kezdem a sulit. – Szerintem nálunk is megoldható – tette hozzá Ági elgondolkodva. – Vagyis… mennyi időről lenne szó? – Én két hétre gondoltam – felelte Zsani titokzatos mosollyal, aztán rám nézett. – Na, és te? – Naná, alig várom! – bukott ki belőlem, aztán megpróbáltam visszafogni magam, hogy mégse legyek már ennyire szánalmas, de nem nagyon sikerült. – Márk edzőtáborozik, meg a szüleivel lesz a nyár nagy részében, szóval mehetünk bármikor, bárhová! – Ginny?

A kis boszi összeráncolta a homlokát, mint mindig, ha nagyon erősen koncentrál valamire. – Nem tudom – mondta végül. – Meg kell beszélnem Anyával, de ha abban a két hétben pont itthon lesz a csaj, aki vigyázni szokott a tesóimra, meg előre főzök, és tudok beszélni Anyával mindennap, akkor talán… A D.A.C. attól is volt olyan fantasztikus, hogy senkinek nem jutott eszébe hülyének nézni Ginnyt, amiért úgy meg akarja tervezni a nyaralását, ahogy más a munkarendjét állítja össze. Tudtuk jól, hogy korántsem a normális 16 évesek életét éli, és igenis, rengeteg szervezés kell ahhoz, hogy ő hátradőlhessen egy nyugágyban a vízparton, és ne folyton azon járjon az esze, hogy lesz-e, aki elhozza a tesóit az oviból. Zsani, miután begyűjtötte a pozitív válaszokat, szélesen elmosolyodott. – Oké, akkor az úticél: Balatonudvari! – Ó, basszus – játszotta a csalódottat Ákos. – Azt hittem, minimum Velencébe viszel. – Ha fizeted, mehetünk – vigyorgott Zsani, aztán folytatta. – Szóval a családomnak van ott egy kis háza, nem nyaraló, vagy hát nem ez a csilivili fajta, csak egy pici ház, de nagyon aranyos. A családtagok fel szokták osztani egymás között, hogy ki mikor megy le. Anyuék úgy gondolták, ez után az év után jár nekem két hét, és azt mondták, vihetem a barátaimat is… – Váá, ez szuper! – Ági felült, és ragyogó szemmel nézett Zsanira, de aztán azonnal elkomorodott. – Ööö, és csak mi megyünk? Úgy értem… nem tudom, Anya örülne-e, ha felnőttek nélkül lennénk, de szülőkkel meg elég nyomorult lenne. – Ne aggódj, már megvan a megoldás. – Zsani a téma hevében mintha elfeledkezett volna a bánatáról, és erre a pár percre újra a régi, tettre kész önmaga lett. Jó volt látni. – Petra! – Petra – ismételte Ákos bambán, majd felfénylett az arca. – Ja, a nővéred? Komolyan? Azta…. – Hé! – Ági oda se nézve meglegyintette a feje búbját, aztán újra Zsanira nézett. – Tényleg lejön velünk? De neki vajon mennyire lesz izgi egy csapat gimissel? – Iszonyú húzós éve volt, pihenni akar, szóval nagyon szívesen vállalta – felelte Zsani elégedetten. – Lehet, hogy néhányszor majd a pasija is lejön napközben, de nem alszik ott, meg egyébként is több szoba van, szóval el lesznek szeparálva, ha mondjuk… – Ne, nem szeretném hallani – emeltem fel a kezem rémülten. – A családtagok nem szexelnek. – Téged ez ennyire zavar? – vigyorgott Ginny. – Amikor Anya legutóbbi pasija nálunk aludt, én még néha hallottam is, hogy… – Pápápápápápápá! – A fülemre tapasztottam a kezem, bár tudtam, hogy nevetséges vagyok. Valamiért ez a dolog mindig felzaklatott, mintha az ember családtagjai más anyagból

volnának, mint ő maga, ezért nem lennének vágyaik, és ha vannak is, semmiképp nem élnék ki őket. Mindenesetre nem szívesen hallottam volna Zsani nővérét a pasijával, úgyhogy reménykedtem, hogy vastag falai vannak annak a háznak. A többiek vihogtak, és Ginny lefejtette a kezemet a fülemről. – Oké, abbahagytam – mondta, majd felvett a pulcsiról egy vaníliás sütit (na, mit mondtam, még hogy diéta), és Zsanira mosolygott. – Tökre kúl, hogy a nővéred bevállal minket. – Szerintem is. – Zsani büszkén kihúzta magát. Mióta Petrának olyan nagy szerepe volt abban, hogy végre bevallja magának, hogy bulimiás, még az eddiginél is jobban imádta a nővérét, pedig már előtte is odavolt érte. Bár ebben az esetben abszolút megértettem: Petra szerintem is az egyik legjobb fej tesó, akivel valaha találkoztam, nem is beszélve arról, hogy földöntúlian gyönyörű. Uh, remélem, a strandra nem fog minden alkalommal velünk jönni, mert akkor esélyünk sincs (nem mintha pasizni akarnék, de akkor is). – És persze ne feledkezzünk meg a halmozott szülinapról se! – Hm? Ja, tényleg! – Teljesen el is felejtettem, hogy júliusban lesz a szülinapom, Ágié meg mindjárt itt van a nyakunkon (igazi Ikrek ezzel a kettős személyiségével), és az elmúlt hónapok zűrjei miatt Ginnyét is csak felületesen ünnepeltük meg. Halmozott szülinap a Balcsin, juhúúú! Ennél már tényleg nehéz jobbat kitalálni. – És ez azért is jó, mert nem tudom, ti hogy álltok anyagilag, de nekem elég szűk a költségvetésem – fintorodott el Zsani. – Szóval valami apróság elég, nem? – Hú, kösz, hogy te mondtad ki – nyögött fel Ginny megkönnyebbülten. – Az előbb kicsit megijedtem, mert én is le vagyok most égve. – Dettó – emelte fel a kezét Ági, Ákos pedig fejcsóválva nézett ránk. – Nem igaz, hogy nem bírtok spórolni, mi lesz veletek, ha rendes fizetést kaptok? Én akarok venni egy új laptopot, már tavaly nyár óta gyűjtök rá… – Dugulj el, mi nők vagyunk – torkolta le Zsani, és nagyot húzott az ásványvizéből. – És mint ilyenek, biológiailag alkalmatlanok a spórolásra. Nekünk a gyűjtögetés van a vérünkben, csak mi nem bogyókat gyűjtünk, mint az ősasszonyok, hanem, ööö, cipőket. – Filmeket – tettem hozzá. – Ruhaanyagot – csatlakozott Ginny, és megszavazott magának még egy vaníliás sütit. Ákos kétségbeesetten nézett Ágira. – Ugye, te nem…? – Sajnálom – pillantott rá szánakozva Ági. – Tudod… könyvek. Ákos mérgesen fújt egyet, mire mindenki elnevette magát. Néztem a kacagó Zsanit, és már a nyelvemen volt, hogy megkérdezem, mi lesz Gabe-bel meg vele a nyáron, de aztán rájöttem, hogy ha Márk edzőtáborozni megy, akkor valószínűleg Gabe is, és talán jobb, ha nem rondítok

bele az általános eufóriába ezzel a kérdéssel. Ehelyett inkább kényelmesebben elhelyezkedtem Ginny térdén, és amíg a többiek tovább csacsogtak, belemerültem a legszuperebb balatoni nyaralás fantáziaképeibe, amit csak látott a világ.

Bolondok aranya Kicsit paráztam attól, hogyan fogadja majd Apu az ötletet, főleg, mert még mindig nem volt rózsás a viszonyunk, de mázlim volt: csupán annyit kért – változatlanul iszonyú kimérten, amiért mostanra már legszívesebben megráztam volna –, hogy beszélhessen Zsani szüleivel. Megkönnyebbülve, hogy ilyen lazán ment a dolog, megadtam a számukat, Apu pedig a tízperces beszélgetést követően az áldását. Szerintem még örült is, hogy lesz két hét, amikor nem kell a sötét tekintetemmel szembesülnie, ahányszor csak összefutunk a házban, de ezt persze nem mondta. Igazából semmit se mondott, csak megkérdezte, eljöjjön-e majd velem megvenni az utazáshoz szükséges cuccokat. Egyszerűen képtelen voltam rá, hogy nemet mondjak, pedig Zsaniékkal sokkal szívesebben mentem volna, de éreztem, hogy közeledésnek szánja: szeretné, ha nem csak annyi lenne a szerepe a nyaralásomban, hogy a kezembe nyomja a pénzt, ezt pedig nem tagadhattam meg tőle. Az öcsém természetesen nem is önmaga lett volna, ha nem küld el a fenébe, amikor meghallotta a hírt. – Te mocsok mázlista – vágta oda, de láttam az arcán, hogy velem örül. – Én meg dekkolhatok itt egész nyáron. – Nem mész le a nagyiékhoz? – fordultam vissza a DVD-lejátszótól, ami éppen elnyelte az XMen – Az eljövendő múlt napjait, amivel Geri már hetek óta nyaggatott. Mivel az akciófilm az egyetlen műfaj, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, fel kellett zárkóznom az előző részekből is, és meglepetten tapasztaltam, hogy nem is olyan rosszak. Persze ezt az epizódot illetően nagy vonzerő volt a szereplőgárda is: J-Law, Fassbender, Hugh Jackman, és a titkos imádottam, Peter Dinklage. Ilyen gárdával egy filmnek egyszerűen muszáj jónak lennie. Zsani dinkának titulált, amikor elmondtam neki, mennyire rajongok azért a törpe fickóért, de hogy őszinte legyek, nemcsak az fogott meg benne, hogy ilyen… hát, izé, szóval kicsike létére mégis képes férfias lenni, hanem a nyilatkozatai is. Egy csomó helyen elmondja például, hogy a szerencsének elég kevés köze van ahhoz, hogy hollywoodi sztár lett belőle, és nem is szereti ezt a szót, mert elfedi azt a rengeteg melót, ami a karrierje mögött van. Ha pedig még ennél is őszintébb akarok lenni, el kell árulnom, hogy amikor nehéz helyzetbe kerülök, elég gyakran

szoktam erőt meríteni… khömm, szóval Kylie Minogue-ból. Igen. Egy nyolcvanas évekbeli popdívából, aki ma már az anyám lehetne, bármilyen dögösen is néz ki. Viszont ez a 150 centis nő úgy győzte le a rákot, hogy pár fotón kívül, amin kicsit megviseltnek tűnt, a világ alig vett észre valamit a küzdelméből. Különös, hogy pont ő ad nekem erőt, hiszen az én anyukámnak nem sikerült az, ami neki, de talán éppen ez az oka. Felriadtam a gondolataimból, mert egy párna csapódott a tarkómnak, mire szemrehányóan néztem az öcsémre. – Mi van??? – Felfogtad te, hogy mit kérdeztél? – tudakolta felháborodva. – Tudod, hogy nagyon bírom a nagyiékat, de most komolyan, ne már. – Miért, még mindig jobb, mint itt fonnyadni Apuékkal, nem? – tápászkodtam fel, megdörzsöltem a tarkómat, és Geri mellé huppantam az ágyra. – Mikor lettetek ennyire nagy fiúk? Ákos is sztornózta a nagyanyját erre a nyárra, pedig tuti, hogy ha fura is az öreglány, kinyalja a fenekét, amikor lemegy. – Flo, most komolyan: el tudsz képzelni engem, ahogy ott ülök a nagyiék konyhájában, és várom, hogy kész legyen a süti? – pillantott rám felhúzott szemöldökkel. – Különben is, mit lovagolsz ezen? Eldugultam. Féltem, ha válaszolok, azt hiszi, nem bízom benne, ami részben igaz is volt, bármennyire igyekeztem harcolni ellene. A tesómnak azonban, úgy tűnik, elég komoly szenzorai lettek az utóbbi időben, mert halvány, de mindentudó mosollyal nézett rám. – Nyugi, nem lesz semmi baj – mondta tagoltan. – Járok ahhoz a lökött szocmunkáshoz, nem? És minden este itthon alszom. Meg aztán… – Meg aztán ott van a csajod is – fejeztem be a mondatot csipkelődve. Móni többször járt nálunk az ominózus hajvágós nap óta, és most már nem csak azért bírtam, mert segített kirángatni az öcsémet a szarból. Amilyen mimózának látszott elsőre (na jó, a csókjelenet után már sejtettem, hogy nem az), olyan nagy szája lett, amikor biztonságban érezte magát valahol: könnyesre röhögtem magam rajta, ahogy megállás nélkül oltotta az öcsémet, miközben minden gesztusából sütött a szerelem, én meg jó vénkisasszony módjára már attól elolvadtam, ha csak rájuk néztem. Geri most szégyenlősen elvigyorodott, és bólintott. – Ja. A csajom – ismételte, és éreztem, hogy még ízlelgeti a szót, mintha felfoghatatlan volna, hogy majdnem 14 évesen barátnője van. Bár én is kábé ebben a korban kezdtem randizni, az azért egészen más, hogy az öcsém csajozik, nem is tudom. De Móni még mindig jobb, ezerszer jobb verzió, mint ha hazahozott volna valami Judit-szerű csajt (szerencsére, amennyire tudom, azóta se ő, se a többi Hálós arc nem kereste Gerit), aki csak a sminkjéről meg az Éjjel-nappal Budapestről tud beszélni. Hogy leplezze a zavarát, az öcsém jó alaposan hátba vágott. –

Na, és te? Mi van azzal a Márk gyerekkel? – He? – néztem fel döbbenten, mert már éppen készültem elindítani a filmet. – Mondom, a pasiddal. Még az, nem? – Öö, de… – Hirtelen muszáj volt összeszednem a gondolataimat, mert ha az emlékeim nem csalnak, Geri még soha a büdös életben nem érdeklődött a magánéletem iránt. Úgy tett, mintha nem vette volna észre a zavaromat, és félrebillentette a fejét. – Minden oké veletek? – Igen, ő… – Megpróbáltam túllépni a sokkon, mert elég béna lehettem ezzel a folyamatos makogással. – Szóval igen, csak nyáron elég keveset tudunk majd együtt lenni, mert edzőtáborozik, a szüleivel nyaral, meg ilyenek. De egyébként ja, minden oké. – Jól halad a gyakorlataival? Ezt meg honnan tudja?? Az egész beszélgetés kezdett egyre furább lenni, közben pedig valójában hosszú ideje ez volt az első olyan csevej köztem és Geri között, ami nem valamelyikünk lelki nyavalyáiról szólt, hanem pusztán a mindennapi életünkről, és nem akartam elengedni azt az érzést, hogy végre valamennyire normálisnak tűnünk. – Jól, igen, bár sokat nyavalyog miatta – mosolyodtam el. – Honnan tudsz erről? – Danitól. És ő honnan tudja??? – Értem. – Ekkor tűnt fel, hogy más is furcsa ebben a válaszban. – Ti szoktatok beszélgetni? – Ja – vonta meg a vállát. – Néha csetelünk. Jó arc. – Az, persze – bár Dani segített hazahozni Gerit, valamiért eszembe se jutott, hogy ezek után is rajta fogja tartani a szemét az öcsémen. Pedig, ha jobban belegondolok, őt ismerve nem kellene, hogy meglepjen az infó. És még mielőtt megakadályozhattam volna, ösztönösen kibukott belőlem a kérdés: – És, öö, mondott valamit? – Mármint miről? – Geri a megszokott mozdulattal a füléhez emelte a kezét, hogy megcsavargassa az egyik rasztáját, de amikor az ujjai a rövidre nyírt hajszálakat tapintották, leengedte, és halkan elnevette magát. – Bocs, még nem szoktam meg ezt a sérót. – Nekem tényleg nagyon tetszik! – kaptam a szón, remélve, hogy elfelejti a kérdésemet, de sajnos nem jött be. – Szóval, miről? – Én, eh… – Azt mégse kérdezhettem meg így egyenesen, hogy beszélt-e rólam, de nem is kellett: a tűzvörösre gyúló arcomból Geri rögtön kitalálta, és szélesen elvigyorodott. – Hm, hm – hümmögött kicsit kegyetlen mosollyal, mire az előző jó érzésem azonnal odalett, és szerettem volna alaposan tökön rúgni. – Még az is lehet. Pontosan mire vagy

kíváncsi? – Menj a fenébe – dünnyögtem, és a távirányítóért nyúltam. – Inkább nézzük a filmet. Hozzak valamit inni? – Na, látod, ezt például mondta – dőlt hátra Geri, még mindig ugyanazzal az aljas mosollyal az arcán. – Micsodát? Hogy ellátom az embereket piával? – Nem, hanem, hogy mindenre figyelsz. Mindent észreveszel. Ha jól emlékszem, egész pontosan azt mondta, hogy nagyon érzékeny vagy. Nagyot nyeltem. – Ezt úgy mondta, mint jó tulajdonságot, vagy arra célzott, hogy egy nyamvadt kis mimóza vagyok? – Szerintem pozitívan értette. – Az öcsém le se vette a szemét az arcomról, miközben válaszolt. – És én is annak tartom. Ha nem figyeltél volna ennyire… most nem lennék rendben. Tessék, egy újabb mondat, amire nem számítottam volna a tesómtól. Tökre különös, hogy előfordul, hogy mikor rosszul mennek a dolgok az ember életében, egyszer csak történik valami, vagy megjelenik valaki – esetleg több valaki –, és a dolgok, amik miatt hónapokig vagy évekig szenvedtél, egyszer csak más megvilágításba kerülnek. Ahogy Kate Winslet mondja a Holidayben: „Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül, olyan helyeken, amikről nem is tudtál. (…) És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer helyreállnak. És a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elvesztek, lassan kezdenek elmosódni.” Ettől az idézettől mindig bömbölni kezdek, akárhányszor csak eszembe jut, és most is erővel kellett visszafojtanom a könnyeimet. A tesómnak ez az ember Móni, meg talán valamennyire én, nekem pedig… igen, nekem Dani. Összeszorítottam a szemem, és nagy levegőt vettem, hogy ne kezdjek el sírni, majd megpaskoltam Geri térdét. – Nem gond, ha telefonálok egyet? Két perc. – Oké, akkor addig hozok inni – kacsintott rám. – Látod, tanulok! Rámosolyogtam, és átsiettem a szobámba. A telóm az ágyon hevert – újabban megpróbáltam néha a testemtől tíz centinél messzebbre helyezni –, dobogó szívvel vettem a kezembe, és kikerestem Dani számát (amit amúgy nem ő adott meg, hanem Ginny telójából másoltam ki). Hosszan kicsöngött, és már épp azon voltam – kicsit megkönnyebbülve –, hogy kinyomom, amikor meghallottam a hangját: – Halló! Én tényleg meg akartam szólalni, de egyszerűen nem bírtam.

– Halló – mondta még egyszer, most már kicsit értetlenül. – Ki az? Újra nekifutottam, de csak egy halk nyögésre futotta az erőmből. – Flóra? – hallatszott a kagylóból végtelenül lágyan. Ó, te jó ég. Honnan tudja? – Öö, szia – préseltem ki magamból végül. Gőzöm se volt, miért olyan nehéz most, hiszen már egy csomószor beszélgettünk, de azokat az alkalmakat mindig ő kezdeményezte, úgyhogy elhitethettem magammal, hogy csak a közeledésének az „áldozata” vagyok. Most viszont én hívtam, én akartam beszélni vele, és igazából még csak meg se tudom fogalmazni, miért. A tesóm szavai és a Holiday-idézet miatt elöntött az a hülye érzelemhullám, most meg itt állok, mint egy rakás szerencsétlenség, és makogok neki a telefonba. Ennyit arról, mennyire hasznos, ha az ember ilyen érzékeny. Valamit akkor is muszáj mondanom, ha már ennyiből kitalálta, hogy én vagyok. – Hogy vagy? Frappáns, de sebaj, legalább nem csuklott el a hangom (annyira). A vonal végéről pár pillanatig nem jött válasz, de szinte láttam magam előtt, ahogy felgyulladnak a szemében azok az apró, gúnyos kis szikrák. – Nagyon jól, kösz – felelte aztán lassan. – Na, és te? – Én is. – Végtelenül érdekfeszítő ez a beszélgetés. Basszus, miért nem írtam neki inkább egy SMS-t, vagy valami, ha már mindenképp kommunikálni akartam vele? Az talán kevésbé lett volna kínos, maximum nem válaszol, de így… – Mindjárt elkezdjük az X-Ment Gerivel. – A legújabbat? – Igen. – Én már láttam, elég jó. Hát, akkor ezt megbeszéltük, mindenki remekül van, az X-Men pedig jó film. Talán el kellene búcsúznom, mielőtt ennél is jobban beégetném magam. – Remélem, nem baj, hogy néha beszélek a tesóddal – szólalt meg ekkor vontatottan. Az eszem megáll, ez gondolatolvasó?? – Dehogyis, sőt… igazából meg akartam köszönni – hoztam össze végre egy értelmes mondatot, miközben piszkálgatni kezdtem a körmömmel a telefontokot (mindig ezt csinálom, ha feszült vagyok telefonáláskor, már teljesen szét is jött szegény). – Meg azt is, hogy a múltkor segítettél. – Azt már megköszönted, emlékszel? – Most már tisztán hallottam, hogy mosolyog . – Különben se kell folyton köszöngetned, úgyis tudom, hogy hálás vagy. És nem is azért csinálom. Akkor miért? – jött volna a kérdés, amit nyilvánvalóan nem álltam készen feltenni, az

esetleges válaszra meg pláne nem. Ő is észrevehette, hogy kicsit sokat árult el, mert megköszörülte a torkát. – És, mit csinálsz a nyáron? – A semmitmondó kérdésnek két előnye is volt: kicsit fellazította az egyre kínosabbá váló szitut, és újra eszembe juttatta a balatoni szuperbulit, amitől rögtön jókedvem lett. – Képzeld, a D.A.C.-cal lemegyünk két hétre a Balcsira júliusban, már alig várom! – A D.A.C.-cal? – ismételte kíváncsian. – Az mi? – Ja… hát… – Fura, de olyan ciki volt elmagyarázni egy kívülállónak, mit is jelent nekünk ez az egész. Mert ugye minket összekötött mindaz, amit átéltünk és amit ezután fogunk, de valaki, aki nem tudja mindezt, nem biztos, hogy megérti. Megvan az esélye, hogy gyerekes marhaságnak tartja majd, de mindegy, most már belevágtam. – A D.A.C.-ot teljes létszámban láthattad a múltkor a szobámban. Nem vagyunk vértestvérek vagy ilyesmi, még csak nem is jár minden tagunk ugyanabba a suliba, egyszerűen csak elég sok mindenen mentünk át együtt az utóbbi időben, és barátok lettünk, aztán megalakult ez a… – Szövetség? Értette. Nem is tudom, miért hittem, hogy nem fogja, vagy hogy – azon a bizonyos, állandóan jelen lévő cinizmuson túl – akár csak eszébe is jut kigúnyolni. Úgy megkönnyebbültem, hogy csak utólag vettem észre, hogy hevesen bólogatok a telefonba. – Igen, szövetség. Arról, hogy segítjük egymást, és a másik mellett állunk, bármi is történjen. Ilyesmi, nem nagy dolog. – Hogyne lenne az – vetette ellen, és elismerést hallottam ki a hangjából. – Szerintem óriási. – Komolyan? – Persze. Az emberek nagy részének amúgy is vannak barátai, de ez a szövetség -dolog más… ez valahogy több. Olyasmi, ami kötelez, és egyfajta korlát is. Mármint a jó értelemben. – Igen, igen! – Úgy fogalmazta meg a gondolataimat, mintha a telefon valami Terminátorféle agyszkenner volna, ami pontosan megküldi számára, mi zajlik a fejemben. – Éppen ezért csináljuk. – Régebben nekem is volt egy hasonló, de… mindegy, hosszú történet – harapta el a szót, amivel persze azonnal kíváncsivá tett. – Engem érdekel. – Hosszú és unalmas. – Hallottam, hogy megint mosolyog, de ezúttal valahogy hiányzott a hangjából az irónia. – Csak annyi volt, hogy néhány sráccal folyton együtt lógtunk pár éve, mindent együtt csináltunk, alig lehetett hazakergetni minket a nap végén. És voltak ilyen hülye fogadalmaink, hogy nem kezdünk olyan csajjal, aki valamelyikünknek az exe, meg ha bárkit közülünk bevarrnak a zsaruk, akkor…

– A zsaruk? – kérdeztem vissza megütközve, mire felnevetett. – Csináltunk egy-két baromságot, de semmi durvát, persze nekünk akkoriban úgy tűnt, hogy minimum Al Capone szintjén vagyunk. Mivel tök apróságok voltak, nem kaptak el soha senkit, úgyhogy ezt a hősies fogadalmat nem tudtuk betartani. És amúgy hiába gondoltad gáznak, mi kötöttünk vérszerződést. – Jesszus – vigyorodtam el. – És fájt? – Akkor van értelme, nem? – felelte hanyagul, és valamiért ettől a mondattól borsózni kezdett a hátam, de nem egyértelműen kellemetlenül. – Aztán mi lett velük? – Kiléptem. Kicsit tovább akartak menni a törvénytelenségben, mint hogy, mondjuk, elemelünk pár almát a zöldséges standjáról, és azt már nem akartam megtenni a szüleimmel. Nem akartam, hogy azt mondják, azért csinálom, mert a cigányok ilyen bűnöző banda. Olyan lazán mondta, mintha csak azt jegyezte volna meg, az ég kék. Szóval Dani cigány. Innen a fekete haj, a parázsló szem, az enyhén barna bőr… de annyira azért mégsem barna. – Teljesen cigány vagy? – kérdeztem. Most azért hallgatott egy picit, amikor azonban megszólalt, a hangja olyan lágy volt, amilyennek még sose hallottam. – Nem, csak az anyukám. Hidd el, az néha pont elég. Felidéztem magamban a mamája képét, és tényleg: neki egészen sötét, olajbarna bőre van, és ugyanolyan villogó, fekete szeme, mint a fiának. Dani azt mondta, ez néha pont elég, de mihez? – Bántottak már emiatt? – Ó, sokszor. – Tényleg olyan nagyon könnyedén beszélt az egészről. Én el se tudtam volna képzelni, hogy olyasmiért váljak utálat céltáblájává, amiről nem tehetek, és tutira nem viseltem volna ennyire higgadtan. – De tudod, mi a fura? Akik bántanak, csak akkor teszik, ha kiderül. Amíg nem tudják rólam, nincs velem semmi bajuk. Ez azért gáz, olyan, mint a pirézek, tudod. Felkuncogtam, mert erről az oltári nagy baromságról még én is hallottam. Pár éve csináltak valami kutatást a magyarok között, hogy mi a véleményük a pirézekről, akik amúgy egy kitalált népcsoport, szóval konkrétan nem léteznek, de ez nem akadályozott meg iszonyú sok tisztes állampolgárt abban, hogy utálja őket, mert gorombák, büdösek, meg ki tudja, milyenek. Daninak igaza van: irtó gáz dolog, hogy alapjáraton nem lenne bajod valakivel, de amint megtudsz róla valami ilyet, azonnal elkezded utálni. Ugyanebben a pillanatban pedig felrémlett, miért is mentem el anno Daniékhoz. Te jó ég! – Amikor elmentem, hogy megnézzem, hogy vagy – elszorult a torkom –, akkor is…

– Jaja – válaszolta kis szünet után. – Látod, tényleg nem a te sarad volt. – Miért nem mondtad akkor? – Mit? Hogy pár barom megtudta, hogy cigány az anyám, és kicsit kezelésbe vettek? Ezzel nem büszkélkedik az ember. – És nem tettetek feljelentést, vagy valami?? – Nem láttam, kik voltak – felelte, én pedig tudtam, hogy nem mond igazat, de azt is, nem dönthetek helyette. – Beszélgethetünk még erről, ha akarod, idáig hallom, hogy zsonganak a fejedben a kis kérdőjelek – mondta csipkelődve, mire elpirultam. Na ja, nem is én volnék. Várjunk: azt mondta, beszélgethetünk? – Ez azt jelenti, hogy újra szóba állsz velem? – bukott ki belőlem a kérdés, amire egy pillanatnyi döbbent csönd volt a válasz. – Öö, én azt hittem, te nem akarsz szóba állni velem – felelte aztán. – Oké, hogy elmentem veled a tesódért, de előtte annyiszor dobtál vissza, hogy nem tudtam, hányadán állunk most. – Én se. – Nem tudtam megállni, hogy szélesen el ne mosolyodjak a gondolatra, hogy mostantól újra beszélgetni fogunk. Valahogy olyan… felszabadító volt. De idegesítő is. Meg vicces. Ez így mind egyben, és pont ettől bírtam annyira. Ekkor a filmszalagot formázó faliórámra pillantottam (az ebay-en rendeltem, marha drága volt, de minden fillér megérte), és elkerekedett a szemem. Húsz perce beszéltünk, ami egyrészt a telószámlámnak fog irtóra fájni, másrészt Geri már talán bele is aludt a várakozásba. – Mennem kell – hadartam. – Tudod, a film. – Persze, menj csak. Örülök, hogy beszéltünk. – Ezt is csak így, mellébeszélés nélkül, keresetlenül. Mivel a jóhoz nagyon könnyű hozzászokni, hamar elfogadtam, hogy az én kis titkokkal teli, feszült életemben Dani az az ember, aki mindig mindent kimond kertelés nélkül, úgy, ahogy van. Szuper érzés volt. – Akkor a suliban. – Igen, a suliban. Jó éjt! – Neked is! Nem tévedtem: Geri feje már a vállára hullott, amikor visszatértem a szobájába, de rá nem jellemző módon egyáltalán nem tette szóvá, hogy megvárakoztattam. Az X-Men tényleg nem volt rossz – bár jobban örültem volna, ha J-Law többször van benne, de mivel Mystique alakváltó, ez hiú ábránd volt –, nekem mégis végig Danin járt az eszem. Nem mondhatom, hogy sok tapasztalatom van a cigányokkal, bár persze errefelé is laknak elég sokan. Én még nem konfrontálódtam velük, de Ginnyt már környékezték meg fiatal cigány srácok, amikor egyszer hazafelé ment, és annyira felháborodott, hogy miután rájuk

üvöltött, ők meg szétszaladtak, dühtől remegő hangon fel is hívott, hogy kipanaszkodja magát. Én csak a fiatal, tízes éveik elején járó cigánylányokat láttam a közeli drogériában, ahogy mindenféle rikító színű festéket vásárolnak, és közben idétlenül vihognak, de ezt a nem cigánylányokról is ugyanígy el lehetett mondani. Hogyan is hívnak minket a cigányok? Gádzsiknak, ha jól emlékszem. Tényleg, azt is meg kell kérdeznem Danitól, hogy milyen cigány az anyukája, mert ugye vannak a beások, az oláhok, a lovárik… ennyi, többet nem is tudok felsorolni. Azt tudom például, hogy Radics Giginek, a Megasztáros csajnak a családja lovári cigány, mert olvastam valahol, de hogy ez pontosan mit jelent, meg hogy miben különböznek egymástól, arról gőzöm sincs. Eszembe jutott, milyen ápolt és csinos volt Dani anyukája, amikor ajtót nyitott, és a gondolatra azonnal el is szégyelltem magam. Tessék, eddig jutottam a nagy nyitottságommal; az én fejemben is azonnal az merül fel: „ahhoz képest, hogy cigány”. Pedig az alsóban volt egy cigány osztálytársam (tényleg, róla teljesen el is feledkeztem), és ő se volt koszos, se nagyhangú, inkább feltűnően csendes. Akkor nem jutott eszembe az, ami ebből a távlatból elég valószínűnek tűnt: hogy a kertvárosi környezetben lévő, speckó iskolában nyilván őt is sok bántás érhette. Tudtam, hogy szánalmasan gyenge gondolat, de elhatároztam, hogy ha megtalálom, mindenképp bejelölöm a FB-on, már csak azért is, mert kíváncsi vagyok, jól boldogul-e. Remélem, igen. Ha már az én bevásárlásomat Apu akarta felügyelni, legalább annyit próbáltam magamévá tenni a „teljes gőzzel készülünk a nyaralásra”-fílingből, hogy elkísértem Zsanit shoppingolni. Ez az utolsó hét utolsó előtti napján történt, amikor már mindketten túl voltunk a legparább dogákon és feleléseken, és többé-kevésbé nyugodtan cikázhattunk egyik üzletből a másikba. A bizim ebben az évben is nagyjából úgy sikerült, mint mindig, ahogy egy totál humán beállítottságú ember bizije ki szokott nézni: magyar, töri, biosz, nyelvek ötös, a többi négyes, kivéve a matek és fizika hármasaimat. Tudtam, hogy Apu nem lesz oda a gyönyörűségtől, de hiába, azokat a nyomorult reáltárgyakat képtelen voltam hármas fölé küszködni, bármit is tettem. Ha nagyon a dolog mélyére ástam volna, nyilván kiderül, hogy a „nemakarásnak nyögés a vége”-effektussal állunk szemben, és valójában nem azért nem megy a matek, mert hülye vagyok, hanem mert nem érdekel, de ez sem érdekelt. Mármint az egész suli-téma, sőt, szerettem volna mihamarabb elfelejteni az egészet. Kivéve talán Johnny bát, akit töretlen imádattal vettünk körül, bár mostanában kezdett kicsit furcsán viselkedni. Változatlanul kedves volt mindenkivel, de közben totál befordult, nem vett részt a sulirendezvények szervezésében, amit az eddigi években sose hagyott ki, és ami a legfeltűnőbb volt: a ruhái nagypapásabbak lettek, mint valaha. Kötött mellényeket kezdett hordani borzalmas színű, nyakig begombolt ingekkel, és az is előfordult, hogy borostásan jött be tanítani, ezt pedig

régen sose engedte volna meg magának. Többször eszembe jutott, hogy megint bemegyek hozzá, ahogy Zsani bulimiája és Geri ügyei kapcsán tettem, de azért mégiscsak fura lett volna, ha azzal állítok be én, a 16 éves diákja: „Bocsánat, tanár úr, de nem tetszene elmondani, mi baja?” Gondolom, megvannak a maga barátai, akik segítenek, ha gáz van, ettől függetlenül nem volt jó nézni, ahogy egyre búskomorabb lesz. – Remélem, nem iszik – jegyezte meg Zsani, miközben íves mozdulattal egy szemfestéklemosót hajított a kosarába. Rémülten meredtem rá, de ő változatlan nyugalommal nézett vissza. – Miért? Amin átment szegény, nem csodálnám. – De az már évekkel ezelőtt volt – vetettem ellen. – Ha tényleg iszik, miért nem akkor kezdte el? – Talán valami kiakasztotta, nem tudom. De elég szarul néz ki… – Igen – helyeseltem letörten. Nem ér, hogy az olyan emberek is lehetnek rosszul, akiket a bástyáidnak tekintesz. Ez annyira lehangoló. – És te, hogy vagy? – Ó, kösz, megvagyok – felelte közönyös hangon, és megfordította a kezében tartott dezodort, hogy elolvashassa az összetevőit. Erre engem is mindig figyelmeztet, de rendszeresen elfelejtem, pedig állítólag nem lenne szabad olyat használni, amiben alumínium van, én viszont általában az illata alapján választok. – Várom már, hogy elhúzzunk innen. – A szüleid? – Ők is jól vannak, bár néha kicsit kiakadnak, amikor gyakorolok. Tényleg, erről jut eszembe! – csapott a homlokára, és izgatottan fordult felém. – A tánccsoportomnak lesz egy bemutatója augusztus végén, amin én is fellépek. Ugye, eljöttök? – De jó, komolyan? Hogyne mennénk! – Több okból is örültem a hírnek. Egyrészt még csak buliban láttam Zsanit táncolni, de akkor is lenyűgöző volt, másrészt pedig ennél ékesebb bizonyítéka nem is lehetett volna annak, hogy végre tényleg kezd rendbe jönni. – Viszünk transzparenseket, jó? – Ha tényleg hozol, azzal csaplak le – vigyorodott el, de láttam, hogy örül. – Te is arra gondolsz, amire én? Elnevettem magam, mert tényleg arra gondoltam: Ákos arcára, amikor bejelentjük neki, hogy márpedig végig fog ülni egy kortárstánc-showt, ha tetszik neki, ha nem. Néha már komolyan megsajnáltam, hogy mennyire rátelepszünk, de sajnos úgy tűnik, ez esetben a „megszoksz vagy megszöksz”-elve működik. Eddig még nem szökött meg… – És, izgulsz? – kérdeztem, mert tudtam, hogy hiába van akkora szája, a lámpaláz fogalma azért Zsani számára sem ismeretlen. Ő visszatette a polcra a kókusztejes napvédő krémet, amit az előbb szagolgatott, és elpirult. – Hát, igen – vallotta be. – Még kicsi voltam, amikor utoljára táncoltam közönség előtt,

aztán anyuék lelőtték a dolgot a suli miatt, szóval eléggé para. Remélem, azért nem gabalyodnak össze a lábaim! Ha igen, akkor nyomjátok meg a tűzjelzőt, vagy valami, ne hagyjátok, hogy mindenki engem nézzen, jó?? – Naná – ígértem meg full komoly arccal. – Ha kell, ájulást színlelek, vagy adok egy hatalmas pofont Ákosnak, miközben ordítozom vele… Nyugi, onnantól senki nem fog rád figyelni. – Kösz – mondta hálás mosollyal, aztán a megszokott mozdulattal csípőre tette a kezét, és körülnézett. – Na jó, nem bírok dönteni, ha ekkora a választék, különben is, már órák óta nem ittam kávét. Elvonási tüneteim vannak. – Akkor sürgős kezelés kell – karoltam belé, és kivonszoltam az üzletből. Aztán rögtön vissza is kellett fordulnunk, mert a karján maradt a kosár (nem is mi lennénk). A drogéria mellett találtunk egy apró kis kávézót, ahol tök jó volt a berendezés (régi filmplakátok a falon, mmm), de ezt a kicsit túl hangos technozenéről sajnos nem lehetett elmondani. Sem a pincérekről – a csaj, aki kijött felvenni a rendelésünket, olyan képet vágott, mintha az imént kínozták volna meg, mondjuk azzal, hogy meg kellett hallgatnia Justin Bieber legújabb lemezfelvételét. – Mit kértek? – vakkantotta oda nekünk hangosan kábé fél másodperccel azután, hogy kinyitottuk az itallapot, és szétvetett lábakkal lecövekelt az asztalunk mellett. – Én egy lattét – vágtam rá ijedten, de Zsani persze nem hagyta magát megfélemlíteni. Ráérősen nézegette az italokat, miközben a csaj fancsali képpel, türelmetlenül bámult rá. Az egyre kínosabbá váló csendet csak az itallap surrogása törte meg néha, jelezve, hogy Zsani éppen lapoz egyet, minden sietség nélkül. A pincérlány hatalmasakat sóhajtott, a szemét forgatta, és látszott rajta, hogy már nem áll messze attól, hogy ott hagyjon bennünket, amikor Zsani végre letette az itallapot az asztalra, és lassan ráemelte tekintetét. – Egy espressót kérek – mondta tömören. A csaj horkant egyet, majd felmarta előlünk az itallapokat, és elszáguldott. Ahogy látótávolságon kívül került, kitört belőlünk a vihogás. – Utálom az ilyeneket – rázta a fejét Zsani. – Oké, nem lehet a világ legjobb melója itt dolgozni, de belehalna egy mosolyba? – Biztos fáradt – keltem a lány védelmére, pedig amúgy én se bírom, ha egy eladó vagy pincér bunkó. – Ez a hely nyolckor nyit, gondolom, minimum félre már itt van… – Mindenkinek megvan a maga baja, de ettől még lehet ember módjára viselkedni – húzta el a száját. A szemében keserűség bujkált, úgyhogy most már nem tudtam nem rákérdezni arra, ami fúrta az oldalamat. – Tényleg… Gabe?

– Már vártam – mosolyodott el halványan. – De nem is baj, hogy kérdezed, egy kicsit már úgyis tele vagyok, muszáj beszélnem róla. Nem mintha lenne konkrétan miről, mert mióta elmondtam nektek a sztorit, nem változott semmi: találkozunk, elvagyunk, de amikor szóba hozom a chates témát, változatlanul harapófogóval kell kihúzni belőle minden szót. Ez tök szar. Érzem, hogy valamit nem mond el. – Szerinted tartja a kapcsolatot a csajjal? – kérdeztem óvatosan, mire szomorúan megvonta a vállát. – Őszintén? Gőzöm sincs. Nekem azt mondta, törölte, de nem néztem utána. – Nem? A múltkor azt mondtad, tudod a jelszavait… – Igen, de igazatok volt, ez nem oké – vetette hátra a haját. – És rájöttem, hogy én tényleg nem… Ebben a pillanatban a morcos pincérlány visszatért, és olyan hevesen vágta le elénk a csészéinket, hogy csoda, hogy el nem törtek. A barátnőm a cukorszóróra meredt, aztán a lány után szólt, aki már sarkon is fordult. – Bocsánat, én édesítőt szeretnék kérni. – Nincs – vetette oda a csaj. Sajnos nem jól választotta meg, kivel packázik, mert Zsani most már tényleg begurult. – Akkor szaladjon ki, és vegyen! – emelte fel a hangját, mire a csaj döbbenten fordult meg. – Nem eszem finomított cukrot, legyen szíves, szerezzen nekem édesítőt. Tudtam, hogy szándékosan nem utal a betegségére: egyrészt, mert egyébként sem szeretett róla beszélni, másrészt, mert most már direkt azt akarta, hogy a lány hülye picsának higgye. Elérte a célját, mert a pincérnő felháborodottan felfújta az arcát, aztán a pulthoz száguldott. – Örülhetünk, ha nem köpött bele a kávénkba, neked meg nem arzént hoz édesítő helyett – motyogtam, Zsani azonban villogó szemmel nézett a lány után. – Nem érdekel. Mi az, hogy egy kávézóban nincs édesítőszer?? Épp eleget figyelek a cukromra meg a többi baromságra otthon, nem akarom még egy nyilvános helyen is ufónak érezni magam, basszus. – Szóval, mire jöttél rá? – kanyarodtam vissza az előző témához, hogy eltereljem a figyelmét, meg persze azért is, mert irtóra érdekelt. – Mi? Ja: rájöttem, hogy valahol mélyen tényleg nem bízom benne. És nem csak a múltkori óta. Eltátottam a számat: erre nem számítottam. – Miért nem? Gabe a legmegbízhatóbb srác, akit ismerek, ami szánalmas, tekintve, hogy nem a pasim az.

– Tényleg? Akkor miért kellett ennek a modell csajnak csupán egyetlen chatelés, hogy elhívja randizni, ő meg majdnem igent mondjon? Az ajkamba haraptam. Nem tudtam mit mondani, mert én se értettem Gabe viselkedését, azt meg pláne nem, hogy miért nem hajlandó beszélgetni a dologról a barátnőjével. – Tegnap kerek perec megkérdeztem, hogy szakítani akar-e – folytatta Zsani csüggedten. – De azt mondta, dehogyis, nagyon szeret, csak engem akar, satöbbi, satöbbi. Csak az a baj, hogy talán már nem is hiszem el, tudod? Bólintottam. Ezt jól ismerem: ha egyszer hazudnak neked, méghozzá fontos dologban, az elég mély nyomot tud hagyni. Eszembe jutott Márk pár hónappal ezelőtti húzása, amikor nem mesélte el, hogy a volt csaja segít neki matekból, mert ő diszkalkuliás, és egyedül nem megy neki. Véletlenül láttuk meg őket Zsanival, amikor meg akartuk lepni a pasijainkat az edzésen – ehelyett Márk lepett meg engem a képpel, ahogy ő és az exe egy üres tanteremben összehajolnak. Azóta ezerszer bocsánatot kért, de ha csak meglátom, hogy Ani lájkolja egy posztját, vagy hozzászól, görcsbe rándul a gyomrom, hiába tudom, hogy már neki is van pasija. Valami olyasmi lehet ez az emberben, hogy ha a srácnak, akinek eddig csak rád volt szeme, hirtelen kinyílik másra is, rögtön azt hiszed, el fogod veszíteni, pedig talán csak ez a dolgok rendje. Hűséget fogadtam, nem vakságot, mondaná erre Ákos, és hiába tudom, hogy igaza van, meg azt is, hogy én se vagyok „tisztességesebb” a danis ügyeimmel, de akkor is. Eszembe jutott, amikor kiskoromban egyszer kártyáztunk Anyuval; én csalni próbáltam, ő viszont észrevette, és szomorúan nézett rám: „Annyira vágysz a győzelemre, hogy megtennéd velem, hogy becsapsz? Ezzel elrontod a játék örömét, és egyáltalán nem éri meg . Minden játék bizalmon alapul, ha az elvész, nincs is értelme játszani.” Ha azt nézzük, a szerelem sem más, mint egy játék, amiben nyílt vagy cinkelt lapokkal játszunk, és ha lefektettük a szabályokat, azok mindkettőnkre érvényesek. Szóval a lényeg: nincs jogom kiakadni Márkra, Zsaninak viszont nagyon is van Gabe-re, mert elárulta a bizalmát. – Most akkor mit fogsz csinálni? – szólaltam meg végül. Zsani a kezébe temette az arcát, és felsóhajtott. – Nem tudom, jaj, nem tudom. Gondolkodnom kell, időre van szükségem. Ez tök sablonosan hangzik, de most tényleg így van. Tudod, mennyire szeretem őt, de nekem ez a ködösítés nem fér bele. Kivárom a nyarat, annak a nagy részében úgyis külön leszünk, aztán meglátjuk. Újra bólintottam, mert nekem se jutott eszembe jobb megoldás. Gabe még csak egyet hibázott, ezt talán helyre lehet hozni. Talán.

A dolgok állása Nem tudom, létezik-e olyan lány a világon, aki még nem volt az apjával vásárolni, de az tuti, hogy én egy vagyok ezen kevesek közül. Éppen ezért irtó fura volt már annak a napnak a reggele is, amikor a konyhába érve megpillantottam Aput, ahogy a pultnál áll, és… hát, fogalmam sincs, mit művel néhány szelet szerencsétlen kenyérrel. Amikor meghallotta a lépteim zaját, hátrafordult, és zavartan elmosolyodott. – Szabadnapot adtam Karola néninek – mondta félszegen. – Csak arra nem gondoltam, hogy nincs reggeli. Bundás kenyeret akartam csinálni, de valamiért nem sikerül. Bármilyen fura viszonyban is voltunk mostanában, ahogy a pulthoz léptem, és megszemléltem Apu ténykedését, nem tudtam elrejteni egy széles vigyort. – Arra emlékeztem, hogy tojásban kell megforgatni a kenyérszeleteket, de mindig lecsúszik róluk a tojás – panaszkodott, én pedig finoman kivettem a kezéből a kissé megviselt tálat. – Azért, mert nem verted fel őket – magyaráztam, és verni kezdtem a tojásokat széles, körkörös mozdulatokkal, ahogy Anyu tanította. – Ha nem vered fel, akkor nem jönnek szét, és persze hogy lecsúsznak a kenyérről. Só van benne? – Só? – pislogott Apu, én pedig felsóhajtottam. – Oké, akkor ideadod? Az alsó polcon, az alsón! – ismételtem, amikor láttam, hogy kinyitja a konyhaszekrényt, és tanácstalanul bámul befelé. Nagy nehezen megtalálta a sótartót, és odanyújtotta, aztán kutakodni kezdett a serpenyő után. – A sütő aljában van, Karola néni oda szokta tenni őket, mert a szekrénybe nem férnek – irányítottam, majd miután idenyújtotta a serpenyőt, némi olajat öntöttem az aljába. Valamiért irtó jó érzés volt villogni Apu előtt a főzőtudományommal, még akkor is, ha a rántottát és a pirítóst leszámítva ennyiben nagyjából ki is merül (ezt persze neki nem kell tudnia). – Sajtot is tegyünk a tojásba? – Lehet? – csodálkozott, mire elnevettem magam, kivettem a hűtőből a reszelt sajtot, és egy marékkal beleszórtam a masszába. – Oké, te tényleg nem láttál még ilyesmit közelről, ugye? – Nem nagyon – ismerte el. – Néha próbáltam figyelni Karola nénit, de olyan gyorsan csinál

mindent, hogy képtelenség követni… Anyád meg… Nem is kellett befejeznie a mondatot. Anyu imádott főzni, főleg onnantól, hogy mi megszülettünk, és Apu kívánságára nem ment vissza dolgozni. Ha épp nem velünk foglalkozott, akkor recepteket próbált ki, a mai napig emlékszem, miket tudott kihozni például a cukkiniból, aminek önmagában semmi íze nincs, de ahogy ő csinálta, úgy mindig isteni volt. Bár Apu rengeteget dolgozott, néha megkérdezte, segítsen-e valamit, de egyrészt Anyu nem akarta terhelni, másrészt meg szerintem nehezen bírta volna, ha egy pasi ügyetlenkedik körülötte a konyhában, így Apu már mindig csak a végeredményt láthatta. Nem csoda, ha azt se tudja, hogy kezdjen hozzá. – Oké, akkor most figyelj – intettem, hogy álljon mellém, aztán egyenként beleforgattam a kenyereket a tojásba, végül a forró olajba tettem őket. – Látod? Ennyi az egész. Ha ilyen szép aranybarnák lettek, akkor kirakod őket egy tányérra, de előzőleg tegyél alájuk papírtörlőt, mert az felszívja az olajat. – Zseniális – csóválta a fejét Apu. – Karola néni tanított meg rá? – Nem. Anyu. Egy picit mindketten hallgattunk, de aztán különös dolog történt: ahelyett, hogy Anyu említésére szokás szerint összeszorított szájjal elfordult volna tőlem, Apu tekintete megtalálta az enyémet, majd óvatosan, mintegy tapogatózva elmosolyodott. Tudom, semmiségnek tűnik, de az én szememben óriási lépés volt: azt mutatta, hogy Anyura gondolni végre nem csak gyötrelmet jelent a számára. Csekély kis főzőtudományom olyasmi volt, ami visszahozta a közös boldogságunk idejét, és úgy látszott, Apu nagyon lassan végre eljut odáig, hogy a szépre próbáljon emlékezni. Visszamosolyogtam, tányérra szedtem a kenyérszeleteket, aztán olyan békésen, ahogy már régóta nem, egymással szemben ülve elfogyasztottuk a reggelinket. Miután ott hagytunk pár szelet kenyeret és egy cédulát Gerinek, aki persze még aludt, amikor elindultunk, célba vettük a legközelebbi plázát. Ez tűnt a legegyszerűbbnek, de arra azért nem számítottam, hogy Apu szabályosan sokkot kap, amikor belépünk. Ijedten nézegetett egyik kirakatról a másikra, úgyhogy megszántam. – Figyi, azt is lehet, hogy te megiszol itt valahol egy kávét, elolvasod az újságot, én meg gyorsan körbeszaladok – ajánlottam fel, de ő a fejét rázta. – Nem – mondta legalább olyan elszánt arccal, mint Russel Crowe, mielőtt kilépett a gladiátorok arénájába. – Én is megyek. Kíváncsi vagyok, miket választasz. – Oké. – Bátorításul belekaroltam, és bevezettem egy fehérneműboltba. Fürdőruhát kellett vennem, mert az, amit három éve újítottam, bizonyos helyeken már kicsit szűknek bizonyult, meg a színe is borzalmas okkersárga volt, gőzöm sincs, mit gondoltam, amikor megvettem. Ja, de, tudom: akkoriban teljesen a megszállottja voltam annak, hogy hófehér bababőr ide vagy

oda, én akkor is le fogok barnulni, és a barna bőrömön csodásan fest majd az okkerszínű bikini. Mondanom se kell, hogy a dolog kudarcba fulladt: miután minden napozási szabályt követve heteken át aszaltam magam a teraszon, és a bőröm még mindig csak kivörösödni volt képes, gondoltam, megpróbálkozom a barnítókrémmel, ami remekül működött volna, ha történetesen egy leopárd szerepére kértek volna fel valami filmben. Konkrétan foltos lettem, Geri majd elpusztult a röhögéstől, amikor meglátott, mert persze hol máshol kísérleteztem volna, mint a fürdőnkben, ami pont szemben van a szobájával. Úgyhogy most feltett szándékom volt, hogy fekete bikinit veszek, mert az kifinomult és elegáns, vagy pirosat, hogy ha már barna nem vagyok, legalább feltűnő legyek (és mert Lea Michele-nek annyira jól állt, amikor lefotózták benne Hawaiin… oké, ahhoz olyan test is kellene, de majd dolgozom rajta). Apu, ha lehet, még rémültebb arcot vágott, amikor bekormányoztam a sok csipkés, habkönnyű fehérnemű közé. – Mit akarunk itt?! Bugyit is… – Nem, de a fürdőruhákat is itt árulják – nevettem el magam. – Ne mondd, hogy vásárolni se szoktál, mert tudom, hogy nem igaz. – Zoknikat, meg ami kell – motyogta. – De az öt perc, és a férfiruhákat megtalálom egy helyen. – És amikor nekem veszel valamit? – Az eladók segítenek – vallotta be restelkedve, és kikerekedett szemmel bámulta a falatnyi bikinit, amit a kezemben tartottam. – Ebből nem látszik ki túl sok minden? – Miért, búvárruhában kellene strandolnom? – csipkelődtem, de visszatettem a bikinit a fogasra (ha Apu látta volna az árát, akkor kapott volna csak szívrohamot). – Nem, de nekem az egyrészes fürdőruha mindig jobban tetszett. – Ügyes próbálkozás, de hazudsz! – torkoltam le nevetve. – Emlékszem, hogy Anyu mindig bikinit hordott a strandon. Ne mondd, hogy nem találtad gyönyörűnek! – Mindenben az volt – felelte, és a mosoly most se hervadt le az arcáról. Megáll az eszem. – Jó, de te a lányom vagy. Szerinted szeretném, ha mindenféle suhancok legeltetnék rajtad a szemüket? – Pedig ez sajnos elkerülhetetlen – sóhajtottam tettetett sajnálkozással. – Különben is, van barátom, tudod. – Tényleg, Márk – bólintott. Szóval megjegyezte a nevét. – Ő is megy veletek nyaralni? – Nem, valószínűleg edzőtáborban lesz akkor. Miért? – Csak kérdeztem. – Apu felemelt egy sötétkék, mélyen szabott egyrészest, és meglengette az orrom előtt. – Na, én valami ilyesmire gondolnék.

– Talán, ha 1920-at írnánk – fintorodtam el. – Ne már, nemsokára tizenhét éves leszek! Hadd legyen meg az örömöm, naaa… – Jó, de azt a két zsinórból állót felejtsd el – intett az előbbi apró darab felé, aztán elgondolkodva nézett rám. – Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hívd meg ezt a Márkot hozzánk? Szívesen megismerném. Ööö. Erre a mondatra egy fehérneműbolt kellős közepén végképp nem számítottam az apámtól. – Hát – kezdtem bizonytalanul –, megkérdem, jó? Nem tudom, mennyit lesz itthon, vagy nincs-e nagyon sok dolga… – Egy estéje csak van. – Apu hangja még mindig kedvesen, de már eggyel határozottabban csengett. – Különben is, még csak most ért véget a suli, felteszem, nem utaznak el azonnal. – Oké, tényleg megkérdezem. Biztos szívesen eljön. – Legalábbis remélem, gondoltam. – Jó, akkor lássuk ezt a botrányosat, amit már két perce szorongatsz – bökött a kezemben lévő, égőpiros kétrészesre, és finoman a próbafülke felé taszított. – Azért az én tűrőképességemnek is van határa. Ha sokáig álldogálunk itt, a végén elcsábulok, és veszek magamnak egy rózsaszín tangát. – Apu! – sziszegtem vigyorogva, mert az egyik eladónő meghallotta a szavait, és felhúzott szemöldökkel nézett ránk. Gyorsan végeznünk kell, mielőtt még kihívja Apura a gyermekvédelmiseket (az utóbbi időben már pont eleget láttuk őket). Éppen el akartam húzni a próbafülke függönyét, amikor Apu hirtelen a kezembe nyomott egy sötét smaragdzöld, egyrészes fürdőruhát. – Felpróbálod a kedvemért? Csak kíváncsi vagyok, hogy áll. – Jó, jó – vettem át a cuccot sóhajtva, és elrántottam a függönyt. Ahogy levetkőztem, újra szembesülnöm kellett azzal, amitől mostanában mindig zavarba jöttem: hogy a melleim újra nőttek valamennyit. Remélem, most már lassan megállnak, mert egy ideje az összes pólóm szűk rám. Tudom, hogy a kismellűek ölni tudnának azért, hogy ilyen problémáik legyenek, de én tényleg furán éreztem magam miatta, főleg, mert már a többiek is megjegyezték, hogy mintha „megbögyösödtem” volna az utóbbi időben (milyen aranyos szó arra, hogy lufik nőnek a mellkasomon). Nekem is van miért irigyelnem a kismellűeket: Áginak például, aki felül nincs annyira eleresztve, olyan csinos feneke van, amilyet még celebeknél se láttam, ehhez pedig vékony, formás csípője, szóval ő tényleg bármit, de bármit felvehet(ne). Az én csípőm bezzeg akkora, hogy elférne rajta Magyarország térképe, a fenekemről pedig inkább ne is beszéljünk. Zsani szerint az ilyen csípő nőies, de persze csak azért mondja, mert gőze sincs, milyen ezzel az altesttel élni. A testi dolgokról eszembe jutott Márk, és az, amin többször gondolkodtam már,

mióta megtörtént az a filmnézős bénázás a szobámban: hogy azóta vajon miért nem próbálkozik? Persze nem tudom, kész lennék-e bármire, vagy csak azért zavar, hogy nem kezdeményez, mert egy hiú dög vagyok, aki szereti érezni, hogy tetszik. Mondjuk, a múltkori után talán hozzám se mer nyúlni úgy… Lehet, hogy bátorítanom kellene? Vagy egyenesen nekem kéne kezdeményeznem? Fura, de valamiért nem érzek erre ingert. Mármint nem arról van szó, hogy ne válnának kocsonyássá a lábaim minden alkalommal, amikor megcsókol, de valahogy nem jön ösztönösen, hogy például simogatni kezdjem a mellkasát. Talán tényleg csak félek, pedig ha Zsani túlélte, akkor a szex valóban nem lehet olyan rém ijesztő dolog. Nem tudom, miért, de ebben a pillanatban Dani csókja jutott eszembe, pedig azt az emléket mindig igyekeztem elnyomni, főleg, mióta újra jóban voltunk. Azt azonban nem tagadhattam le, hogy olyan biztonságban éreztem magam a karjában, amilyet még soha nem tapasztaltam, miközben a szívem úgy vert, mint egy rémült kisegéré. Hogy létezik, hogy egyszerre voltam nyugodt és izgatott? Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a feltoluló képeket, és belebújtam a piros fürdőruciba. Hm, túlzás nélkül állíthatom, hogy egyszerűen rémesen néztem ki benne. Mivel pánt nélküli volt, a melleimet lehúzta a saját súlyuk, szóval nagyjából úgy festettem, mint egy hatvanéves piaci kofa, aki már hét gyereket szült. Oké, belebújok Apu favoritjába, hogy ne érje szó a ház elejét, aztán kimegyek egy újabb adagért. Pár másodperc múlva döbbenten bámultam magam a tükörben. Ilyen nincs, biztos káprázik a szemem. A smaragdszínű, egyrészes fürdőruha a vállfán lógva nem tűnt különlegesnek, nekem tényleg csak a színe tetszett: első pillantásra feketének látszott, de ha fény érte, zölden csillogott, mint a rózsabogár páncélja. Amikor azonban felvettem, kiderült, hogy a mellrészénél rafináltan megcsavarodik az anyag, és ettől isteni dekoltázsom lett, alul viszont kicsit mélyebbre hagyták a bugyivonalat, ami így jótékonyan takarta a csípőmet. Röviden: a legszexibb fürdőruha volt, amit valaha láttam, pedig sose hittem volna, hogy pont egy egyrészesre fogom ezt mondani. És Apu választotta! Na jó, ezt az infót mindenképp meg kell osztanom a többiekkel, mert ha meglátják ezt a cuccot, ők is csak az apámmal akarnak majd vásárolni. – Na, mi a helyzet? – hallottam Apu hangját odakintről, mire elmosolyodtam, és elhúztam a függönyt. Ő meglepetten nézett a smaragd szépségbe bújtatott alakomra, aztán elvigyorodott. – Hű. Nem tudom, te mit gondolsz, de szerintem… – Tökéletes – fejeztem be a mondatot ragyogó szemmel. – Ez a világ legjobb fürdőrucija. – Tényleg? – Apu arcán elömlött az öröm. Teljesen ellágyultam a tekintetétől, ezért úgy, ahogy voltam, fürdőruhásan kiléptem a próbafülkéből, és szorosan megöleltem. Lehunyt

szemmel élveztem, hogy elfogadja az érzelemkitörést, és az ő karja is körém fonódik, amikor viszont kinyitottam a szemem, az előbbi eladónőt láttam, aki sóbálvánnyá meredve bámult minket. Felkuncogtam, és hátrahúzódtam. – Köszi, Apu – mondtam egyszerűen, mire újra felragyogott az arca. – Bármikor – felelte gyengéden. A következő pár hét lázas készülődéssel telt, ami azért vicces, mert egy kéthetes balatoni nyaralás normális esetben nem igényel ennyi előkészületet, de hát hol vagyok én a normálistól, ugye. Nem tehettem róla, de már a Balcsi gondolata is nosztalgiával és örömmel töltött el: utoljára kicsi koromban jártam ott családostul, akkor, amikor Geri még csak hároméves volt. Napfénnyel teli emlékeim vannak a malomkerék nagyságú lángosokról, amiket Anyuék figyelmeztetése ellenére mindig egy ültő helyemben behabzsoltam, ennek pedig persze az lett a vége, hogy az esték nagy részét fájó gyomorral, nyöszörögve töltöttem a panzióban (khm, jellemző, hogy a kaja jut eszembe először). A nagy vízre is emlékszem, ami először megijesztett, később viszont ki se lehetett imádkozni belőle, meg arra, ahogy Apuval este kisétáltunk a tópartra, és néztük a villogó szemű hattyúkat, ahogy méltóságteljesen úszkálnak a lemenő nap sugarai közt. Tudom, úgy hangzik, mint egy giccses képeslap, de szerintem az ember gyerekkori nyaralásai mind így maradnak meg, pláne, ha a kép szereplői közül már nem lehet mellette mindenki. Annyira elmerültem a készülődésben, hogy csak jó pár nap után vettem észre, hogy bár Zsani a múltkori beszélgetésünk óta kicsit jobb kedvű volt, és a FB-ra is visszatért (meg az Instagramra, ami mostanában teljesen a mániájává vált; már fel voltam készülve a különféleképpen meghackelt balatoni fotók áradatára), most meg Ginny volt az, aki egyre kevesebbet aktívkodott. Ginny napirendje, ami egy tinédzsernél meglehetősen szokatlan volt, általában minden furcsaságára magyarázattal szolgált, de mostanában, ha ki is tett néha valamit az üzifalra, azok legtöbbször szomorkás idézetek és képek voltak, legutóbb például egy Yves Saint Laurent-mondás: „Ahhoz, hogy egy nő szép legyen, elég egy fekete pulóver, egy fekete szoknya és oldalán egy szerető férfi”, amire, gondolom, a közös mozizásunk ihlette (ennyi szuper ruhát még egyikünk se látott egyetlen filmben, mint az Yves Saint Laurent-ról szólóban). Ági, akivel az idők során egyre szorosabb lett a barátságuk, szorgalmasan lájkolgatta az összes posztját, de a sokadik ilyen után ő is tanácstalanná vált, és egyik este rám is írt. Ági üzenete: ??? ez mi megint?? Flóra üzenete: gőzöm sincs :( nem mondott neked semmit? Ági üzenete: nem :( Flóra üzenete: jajj, hogy mennyi kínunk van :D

Ági üzenete: :) igen, nem vagyunk egyszerűek de én jól vagyok :) Flóra üzenete: azt elhiszem ;) minden oké akkor? Ági üzenete: abszolút :) most itt alszik Flóra üzenete: mi?? nálad alszik?? és anyukád megengedi? Ági üzenete: :DD nem úgy, csak mindenáron át akart jönni pedig mondta, hogy fáradt be is vágta a szunyát, míg kimentem pisilni :D Flóra üzenete: :DD ez hülye Ági üzenete: :D de úgyis fel fogom kelteni, és kihajítom Flóra üzenete: :DD szóval akkor nem tudunk semmit Ginnyről szerintem holnap felhívom Ági üzenete: oké, én is Flóra üzenete: a csoportban ne kérdezzük meg szerinted? Ági üzenete: á, inkább priviben lehet, hogy szarul érintené így, mindenki előtt Flóra üzenete: ja, igaz Ági üzenete: te jól vagy? Flóra üzenete: jaja :D nagyon várom a Balcsiiiit!! Ági üzenete: énisénis :D (Ágnes sent you a sticker) Flóra üzenete: ez mi?? maci vagy macska?? :D Ági üzenete: tökmind1, örül, az a lényeg :D Flóra üzenete: :D Ági üzenete: na, lépek, felkeltem :D Flóra üzenete: oké, csók nektek :) Ági üzenete: neked is szia! :) Miután Ágival kiléptünk, elgondolkodva dőltem hátra. Ha jobban belegondolok, nem meglepő, ahogy Ginny viselkedik: amióta csak ismerjük, mindig ott volt, ha szükségünk volt rá, de a saját problémáival nem traktált senkit. Még akkor is keveset mondott el, ha valamelyikünk nagy nehezen észbe kapott, és faggatni kezdtük. Gyanítom, hogy ez részben az életmódjából fakad: muszáj volt megtanulnia önállónak lenni, és ahogy az „anyukák” általában, megtanulta azt is, hogy ne mutassa ki a fájdalmát a hozzá közel állók előtt, puszta kíméletből.

Jó lenne, ha meg tudnánk győzni róla, hogy a D.A.C. esetében nincs szükség kíméletre, és nekünk bármit elmondhat. Valami azt súgta, hogy mielőtt „bedobnánk a közösbe” a témát, jobb, ha kisebb létszámmal próbálkozunk. Pár nappal később Ági már komolyan aggódott, ezért könnyedén beleegyezett, hogy elhívjuk Ginnyt egy kávéra a közeli kispiszkosba (ezt a szót még Anyutól tanultam). A hely egyébként szó szerint „kis piszkos”: küldtünk már vissza itt italt azért, mert a poháron rúzsfolt díszelgett, de olyan is előfordult, hogy a – valószínűleg kimosott és újra használatba került – szívószálon találtunk gyanús maszatokat. Ennek ellenére szeretjük, mert csendes, kicsi, elszeparált bokszokkal, és sokkal jobban lehet itt beszélgetni, mint ha, mondjuk, a plázában ülnénk, ahol millióan vannak, és nem halljuk egymás szavát sem. – Hm, tisztának látszik a poharam, haladás – tartotta Ági a fény felé a kóláját, miután lehuppantunk az egyik asztalhoz. Ginnyvel megszemléltük a sajátunkat, és miután némi vízfolton kívül semmi kompromittálót nem találtunk, hivatalossá vált, hogy ez lesz az első alkalom, amikor nem küldünk vissza semmit. A poharak ügyének megvitatása után Ági azonnal gyáván magamra hagyott: hátradőlt a székében, és egyértelműen látszott az arcán, hogy átadja nekem a beszélgetés elkezdésének mérsékelten kellemes feladatát. Csak azért, mert én vagyok a dumagép? Ez nem ér. – Ginny – fordultam a kis boszi felé, aki elgondolkodva kapargatta a szívószálával a pohara alját –, szóval, mizu? Ginny komótosan beleszívott a szívószálba, aztán rám emelte a tekintetét. – Irtó szarul csinálod – közölte rosszkedvűen. Na, jó, gondolhattam volna, hogy nem verem át, de kicsit rosszulesett, hogy úgy tűnt, még sérti is az aggodalmunk. – Oké, nem kamuzok – sóhajtottam. – Látjuk, hogy valami van veled mostanában, gondoltuk, megkérdezzük… – Minek? – vágott közbe, és a hangja most kísértetiesen hasonlított az öcsémére, amikor nem akarja, hogy zaklassák. Mióta ismerem, nem hallottam még így beszélni, és szabályosan megrémültem. De Ági is: hatalmasra nyitotta a szemét, és ijedten, tanácstalanul pislogott rám. Ginny megdörzsölte az orrát. – Megnyugtatlak, nincs semmi említésre méltó. – Szerintem ez nem igaz – szólalt meg ekkor vékony hangon Ági. Úgy tűnik, a szeretete nagyobb volt az ijedségnél: kihúzta magát, és egyenesen Ginny szemébe nézett (azaz nézett volna, ha ő nem az asztallapot bámulja makacsul). – Egyrészt megdörzsölted az orrod, amit egy csomó ember akkor csinál, amikor nem mond igazat, másrészt meg az idézetek és a képek… – Igen – csatlakoztam. – Mi az, hogy fekete ruha, meg szerető férfi? Gyászolsz valakit? – Flo! – szólt rám Ági erélyesen, mire behúztam a nyakam. Oké, ez tényleg bunkóság volt.

– Ne haragudj – tettem a kezem Ginny karjára, aki azonban egyetlen szó nélkül visszahúzta a kezét, és az ölébe tette. Mi a fene van?? – Légyszi, mondd el, szeretnénk segíteni. – Ne faggassatok már – nézett fel végre. A szempilláin könnycseppek függtek, mire elfacsarodott a szívem. – Nem tűnik fel, hogy nem akarok róla beszélni? – Oké – mondta Ági óvatosan. – De biztos nem lenne jobb… – Biztos – vágta rá Ginny nyomatékosan. Pár pillanatig mindketten hallgattunk. Sok titok keringett már a D.A.C. csapatában, amióta együtt vagyunk, de így, ahogy Ginny, senki se viselkedett még: tényleg olyan felnőttes volt, hogy szemmel láthatóan szörnyen érezte magát, mégsem áradt belőle a panasz, vagy küldött el minket a fenébe, mint egy tisztességes tinédzser (pl. Zsani annak idején). Csak ült az ölébe ejtett kezeivel, mint egy végtelenül szomorú nemes hölgy valami reneszánsz festményen, és csendben szenvedett. Fogalmam se volt, hogy mit tegyünk. Ebben a pillanatban megszólalt az Owl City Fireflies-ja, azaz Ági telefonja. A feszült helyzet ellenére azonnal felragyogott az arca, ahogy meglátta a kijelzőt. – Ákos – közölte. – Ma nem találkozunk, és mondta, hogy hívni fog. Kiszaladok egy percre, jó? – Oké – feleltem. Ginny továbbra se reagált, még egy halvány mosolyra sem futotta az erejéből. Ági bizonytalanul nézett rám, de én intettem a szememmel, hogy menjen nyugodtan. Nem mindegy, ketten vagy hárman ülünk itt leforrázva? Ám ahogy Ági kisietett az ajtón, különös dolog történt: mintha Ginny önuralmának ez a telefon vetett volna végleg véget. Láttam, hogy minden erejével próbál uralkodni magán, de végül az ajkába harapott, és kitört belőle a hangtalan zokogás. Még ezt is úgy csinálta, mint egy felnőtt, összeszorított szájjal és kezekkel, mint aki szégyelli, hogy egyáltalán fáj valami, pláne, hogy ezt mások is látják. Nem tudtam megszólalni, mert nekem is gombóc volt a torkomban, csak odanyúltam, és a kezembe vettem az egyik kezét. Ezúttal nem húzta el. – Úgy sajnálom – suttogta, mikor egy kicsit magához tért. – Én tényleg nem akartalak ezzel terhelni titeket. Mindenki olyan jól van most, és… – Azért Zsani ezt cáfolná – húztam el a számat, és gyengéden megszorítottam az ujjait. – Különben se számít, ki hogy van, ha bánt valami, meghallgatjuk. – De nem akarom elrontani a kedveteket. – Ginny! – dörrentem rá kicsit hangosabban, mint szerettem volna, amit a szomszéd asztalnál punnyadó bácsik félrészeg vigyorral honoráltak. – Ez baromság. Ugye, most nem kell elkezdenem magyarázni, mire valók a barátok? – Nem – mosolyodott el végre fáradtan. – De tudod, tényleg nehéz emiatt beszélni a szarságaimról, főleg Ági előtt. Imádom, és megérdemli, hogy olyan boldog legyen, amennyire

csak lehet, nem akarok belerondítani. – Miért, Ágival van valami? – kérdeztem meglepetten. Ginny megrázta a fejét. – Dehogyis, ő egy tündér – felelte ellágyulva. – Csak… – Csak? – Neked eszedbe jutott már, hogy én vagyok az egyetlen szingli a csapatban? Lehajtottam a fejem, mert nem mertem a szemébe nézni: szégyelltem, hogy nem jöttünk rá azonnal, hogy ez a baj. Szerető férfi, hát persze! Ginny magányos. Oké, hogy ott vagyunk neki mi, de a D.A.C.-szeánszok után Ági és Ákos együtt mennek haza, Zsaninak ott van Gabe (legalábbis egyelőre), nekem meg Márk. Ginnyt pedig az anyukája és a kistesói várják otthon, feltehetően valami újabb megoldandó feladattal. Hogy lehettem ilyen érzéketlen, hogy nem is gondoltam erre? Csak azért, mert Ginny olyan erős és összeszedett? – Én… – Nem akartam azt mondani, hogy sajnálom, mert ilyen helyzetben nincs ennél rosszabb. – Jobban kellett volna figyelnem. Ne haragudj! De nincs senki a láthatáron? Nem is tetszik senki? – Volt, de nem jött össze – válaszolta csüggedten. – A legnagyobb baj, hogy egyszerűen nem tudok hol ismerkedni. A suliban csupa szerencsétlen vesz körül, azon kívül pedig csak veletek bandázok, vagy a neten lógok. – És a srácot, aki lett volna, őt honnan ismerted? – Van egy zenekar a sulinkban, abban dobol, és az egyik koncertjük után elkezdtünk dumálni. Nem akartam szólni róla nektek, amíg nem biztos, de vége is lett, mielőtt elkezdődött volna. Kiderült, hogy egy barom, szerencsére még időben. – De ez jó hír is, nem? – kérdeztem bátorítóan. – Azt mondtad, nincsenek jó pasik a sulidban. Ezek szerint akkor mégis akadnak! – Nem hozzánk jár – csóválta meg a fejét, mire mindketten elmosolyodtunk. Ekkor kopogó léptek hallatszottak, és a bácsik elismerő pillantásától kísérve Ági visszasietett az asztalhoz. Félve pillantott Ginnyre, de szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor látta, hogy mosolyog. – Mi újság? Ginnyre néztem. Valahogy arra számítottam, hogy az én zsigerből jövő taktikámat követve úgy tesz majd, mintha nem is beszéltünk volna semmiről, ő azonban nyugodtan viszonozta a pillantásomat, aztán Ági felé fordult. – Arról volt szó, hogy kicsit zavaró a számomra, hogy egyedül nekem nincs senkim a D.A.C.ban. – Óh. – Ági arcáról lehervadt a mosoly, és bűntudatosan pillantott a telefonjára. – Jaj, te jó

ég! Ez nekem… eszembe se jutott. Jó nagy bunkó vagyok. Ne haragudj! – Nyugi, nekem se – vetettem közbe nem kevésbé szégyenkezve, és újra megszorítottam Ginny kezét. – Mert ez a kis Vaslady olyan sérthetetlennek látszik. – Majd sokkal jobban figyelünk erre Ákossal, jó? – kérdezte Ági buzgón, és megragadta Ginny másik kezét. – Olyan hülyék vagyunk, basszus, nem kellett volna ott nyalnunk-falnunk egymást… Ginnynek erre már muszáj volt felnevetnie, és én se tudtam elfojtani egy vigyort. – Ha te azt nyalás-falásnak nevezed – csipkelődött a kis boszi, aztán megrázta a fejét. – Ne csináljátok ezt, jó? Ne bánjatok velem úgy, mint valami hadirokkanttal csak azért, mert elmondtam, mi bajom, és ha lehet, Zsani és Ákos ne tudjon róla, oké? Nem azért, mert titok, csak mert szerintem nem igazán tudnának mit kezdeni vele. Bólintottam. Na, igen, Ákos zavartan habogna és hümmögne, aztán valószínűleg a lehető leghamarabb elhúzná a csíkot, Zsani pedig nem nyugodna addig, míg össze nem boronálná Ginnyt valakivel Gabe csapattársai közül, vagy a tánccsoportjából, vagy bárhonnan. A BFF-em a radikális megoldások híve, de én éreztem, hogy Ginny most tényleg nem azt várja tőlünk, hogy húzzunk elő egy pasit a kalapunkból, mindössze tudni akartuk, mi bántja, ő pedig elmondta. A szerelmet különben se lehet erőltetni: se azt, hogy legyen, se azt, hogy ne. Úgyhogy az elkövetkezendő egy órában nem is beszéltünk többet a dologról, de titkon persze reméltem, hogy a balatoni nyaralás hoz majd Ginnynek legalább egy laza kis nyári flörtöt. Néha annyi is elég, hogy párszor megdicsérik a szemed színét, és máris sokkal nagyobb lesz az önbizalmad.

„Eljössz hozzánk vacsizni?” Az érzés, ami Márk kérdése nyomán elfogott – különös keveréke a rémületnek, az örömnek és az iszonyatos zavarnak –, még akkor is ott lebegett bennem, amikor pár nappal az utazás előtt kopogtattam az ajtajukon. Az ajánlat villámcsapásként ért, pedig számíthattam rá, hiszen a másik, Apu által indítványozott vacsora nálunk – ami mögött az apám rosszul titkolt szándéka állt, hogy felismerje Márk arcát, ha esetleg összetörné a szívem, és le kéne lőnie – végül egész jól sikerült. Karola néni a világbajnok lasagnéját sütötte, amiből Márk, tudatos sportember létére háromszor szedett, és annyira jóllakott, hogy alig bírt megmozdulni. Amikor Apunak néha van egy kis ideje a munkán és rajtunk kívüli életre, szeret kosármeccseket nézni, úgyhogy a közös téma máris megvolt; nekem igazából nem is volt más dolgom, mint szelíden mosolyogni egész este, segíteni Karola néninek tálalni és leszedni az asztalt, valamint élvezni, hogy az apukám szemmel láthatóan szimpatizál a pasimmal. Ennek ellenére, miután kikísértem Márkot, és visszatértem a nappaliba, Apu elgondolkodva üldögélt a fotelben. Eléje

kuporodtam a szőnyegre, és kérdően néztem fel rá. – Na, mit gondolsz? – Helyes fiú – ismerte el lassan, egyenként megrágva a szavakat. – De nem is tudom… valami nem tetszik benne. – Jaj, Apu – fordítottam a szememet az ég felé. – Szerintem betegesen gyanakvó vagy. Daniról is rögtön a legrosszabbat feltételezted. – Na, azért abban a te kezed is benne volt, Csillag – pirongatott szelíden, aztán megcsóválta a fejét. – Nem, ez más. A Dani gyerekkel kapcsolatban csak dühös voltam, de közben egy percig se gondoltam komolyan, hogy veszélyben vagy vele. Ő, hogy is mondjam, nyugalmat áraszt. Látszik, hogy komoly fiú. Bólintottam, mert épp ezt éreztem én is. – Ez a fiú viszont… Á, biztos csak azért, mert gyerek még, de olyan zavartnak tűnik nekem – foglalta össze Apu a diagnózist. Megvontam a vállam. – Jó, hát én se vagyok éppen a harmónia netovábbja… – Igen, de ez más. Mindegy, valószínűleg tényleg csak amiatt van, hogy még kamaszok vagytok. – Apu megpaskolta a fejem búbját. – Majd beértek együtt. De a kosárhoz nagyon ért, azt el kell ismernem. – Ugye? – Olyan jó volt Márkról dicsérő szót hallani, hogy inkább kizártam az agyamból, amit Apu előzőleg mondott. Ő mellesleg arról se tud, hogy Márk diszkalkuliás, szóval simán lehet, hogy csak azért látszik zavartnak, mert ezzel küzd, és kész. Most pedig itt álltam az ajtajuk előtt, készen arra, hogy megismerkedjek a családjával. Míg az ajtónyitásra vártam, idegesen húzogattam a fekete, kék virágmintás szoknyámat, ami, kiegészítve egy világoskék felsővel, otthon még tök jónak tűnt (Zsani szerint, aki segített kiválasztani az outfitet, ez a tuti szülőbiztos viselet), azonban mialatt ideértem, háromszor tekeredett körbe a derekam körül. Épp negyedszer is helyrerántottam a cipzárat, amikor felpattant az ajtó, és a küszöbön ott állt Márk húga. Bár hallomásból már ismertem, mégis meglepett, mennyire hasonlítanak egymásra, pedig kétpetéjű ikrek, és azok nem mindig szoktak. De az egyenes orr, a távol ülő, ragyogó zöld szemek és az a tipikus „kaliforniai” kinézet, amitől Márk annyira vonzó, Orsira is ugyanúgy igaz volt. A telt idomú, de nagyon csinos lány félrehajtotta a fejét, mint egy kíváncsi kiskutya, és hatalmas mosolyt villantott rám. – Szia, Orsi vagyok! – Flóra – nyújtottam a kezemet, miközben reméltem, hogy nem izzad nagyon a tenyerem. Orsi karon fogott, és bevezetett a tágas családi ház nappalijába. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a házat, azt mondanám: rendezett. Eddig még csak

Zsaniéknál láttam hasonlót: minden kép, minden dísztárgy a helyén volt, és az egész lakás ragyogott a tisztaságtól, ami, bármennyire is próbáltam leküzdeni, fura érzéssel töltött el. Hiába tudtam, hogy két kamasz lakik itt a felnőttekkel együtt, valahogy ez egyáltalán nem látszott a környezeten: sehol egy lehajított ruhadarab vagy sportszer, esetleg egy sarokba gurított kosárlabda, ha már sportember van a családban. A nappali pedig még ezen belül is nagyon pöpec volt, annyira, hogy alig mertem leülni a patyolattiszta fotelbe, ahol Orsi helyet mutatott nekem. – Mindjárt hívom őket, csak szokás szerint ahányan vagyunk, annyifelé – kacsintott rám, és kiviharzott. Tovább húzogattam hát a szoknyámat, és azon bosszankodtam, hogy miért nem vettem fel egy hosszabbat (grr, Zsani és az ő „szoknya a térd fölött”-mániája), amikor Márk szülei beléptek a szobába, egy másodperccel később pedig, valahonnan a garázs irányából, sötétkék pólóban és macinaciban (és marha szexin) végre előkerült a pasim is. Örömmel csókolt meg, miközben a mamája azt kérdezgette, milyen italt kérek, az apukája pedig az iskolai eredményeimről faggatott. Közben Orsi is visszatért, és ahogy néztem őket, a napfényes, szőke családot – mindkét szülő ugyanolyan szöszi volt, mint a gyerekeik, csak Márk papájának a hajába vegyült néhol ősz szál –, valamiért irtó furán éreztem magam. Baromi kedvesek voltak, mégse tudtam kiverni a fejemből, milyen nehezen szembesültek annak idején Márk diszkalkuliájával, mert hibátlannak akarták látni a sztárkosaras fiukat, és ez a lakás csak fokozta bennem a gyanút, hogy kicsit mintha túlzásba vinnék ezt a tökéletesség-dolgot. Miután eldöntöttem, hogy narancslét kérek, és részletesen felsoroltam az év végi bizim minden apró adatát, Márk apukája elégedetten dőlt hátra. – Látod, másnak is vannak gondjai a matekkal – fordult a fiához. – Ettől még nem kell kétségbeesni. – Én nem estem kétségbe – sziszegte Márk a fogai között, miközben lángba borult az arca. – Mondtam, hogy minden oké lesz, csak sok meló kell hozzá. – Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy tényleg… baj van a fejeddel – mondta legnagyobb megdöbbenésemre az apuka, aztán rám pillantott. – Bizonyos tárgyak könnyebben mennek, mások nehezebben, te nem így gondolod? – Apa! – fortyant fel Márk, de az apja bíráló pillantást vetett rá. – A kis barátnődet kérdeztem, nem téged – nézett rám újra. – Szóval, te nem így gondolod? – Hát… – Köszi, ez remek. Vendégségben vagyok a pasim szüleinél, ahol jó benyomást akarok tenni, erre rögtön megtalálnak valami olyasmivel, amiről totál más a véleményem, és ezt Márk tudja a legjobban. Úgy döntöttem, megpróbálok a lehetőségekhez képest őszinte lenni. – Elég sokat beszélgettünk Márkkal, amikor kiderült ez a dolog… és… én örülök, hogy

segítséget kap. Így sokkal, khm, könnyebb lesz neki. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egy pillanatra megfagyott körülöttem a levegő. Még Márk anyukája is, aki közben visszatért az italokkal, megtorpant az ajtóban. Orsi és ő félénken néztek Márk papájára, Márk azonban hálásan megszorította a kezem, és a szőnyegre szögezte a tekintetét. A papa néhány hosszú másodpercig hallgatott, aztán újra mosolyt erőltetett az arcára. – Biztosan így van – szólalt meg végül barátságosnak szánt hangon, aztán kihúzta magát, és Márk anyukájára nézett. – Nos, kész a vacsora? – Igen. – Márk vékony, szőke mamája letette a tálcát a dohányzóasztalra, aztán újra felvette. – Ha máris eszünk, akkor ezeket kiviszem. – Helyes – bólintott az apuka, és intett nekünk, hogy indulhatunk az ebédlőbe. Kezdtem úgy érezni, hogy ez lehet a nagy rendezettség oka: valószínűleg semmi nem történhet itt anélkül, hogy ő ne adná rá az áldását. Bármennyire próbáltam olvasni Márk arcáról, az nem árult el semmit, csak a kezemet szorította a vacsoraasztal mellett is ugyanolyan erővel, mint a szobában. A vacsi nagyon finom volt, bár elég sótlan, de mivel nem láttam fűszereket az asztalon, félénken megkérdeztem, kérhetnék-e egy kis sót. Négy szempár szegeződött rám megütközve, és egyszerűen nem tudtam rájönni, mit vétettem. – A só méreg – jelentette ki Márk apukája megfellebbezhetetlenül. – És különben is, elveszi az ételek ízét. Mi nem használunk asztali sótartót. – Öh, értem – bólintottam, pedig ekkora hülyeséget még nem nagyon hallottam. Oké, hogy nem kell agyonsózni az ételeket (bár sajna én imádok mindent, ami sós), de hogy a só méreg lenne… és a jelek szerint ebben még Márk is egyetért a papájával, legalábbis nem cáfolta meg . A több értelemben is sótlan vacsora további része tehát úgy telt, hogy az apuka kérdezgetett, én meg válaszoltam, miközben Márk néha megszorította a kezem, Orsi pedig rám mosolygott az asztal túlsó feléről (Márk anyukájának szinte az arcát se láttam; amikor éppen nem pattant fel, hogy behozzon valamit a konyhából, akkor lehajtott fejjel, némán evett). A családomról is kérdezősködtek, és azzal a fajta udvarias részvéttel fogadták, hogy nincs anyukám, amit iszonyúan utálok, de sajnos nem tehetek ellene semmit. Mivel már elég sok idő eltelt Anyu halála óta, az emberek mintha elvárnák, hogy egy elmormogott „részvétem” után könnyedén túllépjünk a kérdésen, hiszen az élet megy tovább, blablabla, és hát igen, szomorú dolgok ezek, de mit tegyünk, meg kell velük birkózni. Ezért ha szóba kerül a dolog, inkább gyorsan továbblendítem a beszélgetést, úgy hamarabb szabadulok. A vacsi végeztével Márk felállt, és továbbra is buzgón szorongatva a kezem (az evés alatt is alig akarta elengedni, az apjának kellett rászólnia), a szüleire pillantott.

– Ha nem baj, megmutatnám Flórának a szobámat, jó? Nyugodtan csináljátok a dolgaitokat, szerintem fent maradunk, aztán majd én kikísérem. – Ne maradjatok sokáig, és csak ügyesen, gyerekek! – kacsintott Márkra az apja, amitől fura módon felfordult a gyomrom (vagy még mindig a sótlan étellel küzdött szegény). Orsi, mialatt segített az anyjának bepakolni a mosogatógépet, újra rám mosolygott, aztán bizonytalanul búcsút intettem nekik, és követtem Márkot a szobájába. Ahogy becsuktuk magunk után az ajtót, szó szerint a nyakamba borult. Nekem aztán nem kellett magyarázni, micsoda hatalma van az ember saját szobájának, ha ekkora a feszkó a családban, de mégis meglepett, mekkora erővel ölel magához. Viszonoztam az ölelést, amit aztán csók követett, és a csókok között elsuttogott bocsánatkérések. – Ne haragudj, ne haragudj – mondogatta, miközben egymást simogatva az ágy felé támolyogtunk. – Szörnyű volt, mi? – Ki lehetett bírni – súgtam vissza, és újra megcsókoltam. Szerettem volna, ha érzi, mennyire sajnálom, hogy mindennap át kell mennie ezen, és csak akkor engedhet ki egy kicsit, ha sportol vagy a barátaival van. Istenem, mennyire ismerem az érzést. – De kérlek, mondd meg nekem, mi bajotok a sóval?? – A fater mániája – húzta el a száját, leereszkedett az ágyra, és az ölébe húzott. – Rémlik, hogy kiskoromban még használtuk, aztán Faternek lett egy érelmeszesedése, és onnantól kezdve senki nem ehetett sót. Anyám néha úgy csempészi bele az ételbe. – Jesszus – mormogtam. Lettek volna további kérdéseim is, de Márknak – végül is nem róhatom fel neki ezután az este után – elege lett a beszédből. Finoman hanyatt döntött, a kezébe vette az arcomat, és újra megcsókolt, ezúttal szenvedélyesebben. Átkaroltam a nyakát, és viszonoztam, miközben lélekben felkészültem a melegségre, ami elönt majd, a fejem búbjától egészen… odalentig. Vártam, de nem jött. Persze irtó jólesett csókja, és amikor résnyire kinyitottam közben a szemem, még mindig elolvadtam az arcától, amit mintha Leonardo da Vinci faragott volna ki vésővel, de valami mégsem stimmelt. Még erősebben hozzásimultam, hátha ezzel segítek a dolgon, csak arra nem gondoltam, hogy ha teljes erőből hozzányomod egy fiúhoz a tested, akkor ő azt bátorításnak veszi, főleg, ha éppen egy ágyon hemperegsz vele. Így is lett: Márk csókjai egyszer csak levándoroltak a számról a nyakamra, aztán tapogatózni kezdett a hasam irányában, és óvatosan felhúzta a felsőmet. Jaj! Igyekeztem legyűrni a pánikot, ami, akárcsak a múlt alkalommal, ismét úrrá lett rajtam. Nincs ebben semmi rossz, nincs ebben semmi rossz, hajtogattam magamnak idegesen, mindjárt 17 vagy, együtt jársz ezzel a sráccal, ne feszülj már, MINDEN OKÉ, KISLÁNY. De az

érzéseimet nem tudtam becsapni: nem volt oké, nagyon nem, és mialatt én így tipródtam, Márk csókokkal borította el a melltartóba burkolt melleimet, aztán lejjebb siklott a keze, és lassan lehúzta a cipzárt a szoknyámon. Megmerevedtem. Várj, ne állítsd le, ne állítsd le, szuggeráltam magam. Ne légy ilyen hülye! Oké, nem baj, hogy nem feküdtél le fűvel-fával eddig, de azért ezen a ponton már nem kellene halálra rémülnöd ettől. Egy kis petting tök normális dolog, és végül is Márk nem gondolhatja komolyan, hogy ezen kívül bármi más is történhetne éppen itt, a szobájában, miután az apja külön figyelmeztetett, hogy ne maradjak sokáig… Hát, úgy tűnt, erről Márk abban a pillanatban elfeledkezett, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, mert egyszer csak abbahagyta a simogatást, megragadta a kezem, és a saját nadrágjához vezette. Könnyű, pamutból készült melegítőnadrág volt rajta, ami sokkal nagyobb, khm, érzékelhetőséget biztosít, mint a farmer, tehát abban a pillanatban, ahogy odanyomta a tenyeremet, már anatómiailag pontos leírást tudtam volna adni arról, amit a nadrág rejtett. Próbáltam úgy reagálni a helyzetre, ahogy gondoltam, hogy várja tőlem, ezért óvatosan mozgatni kezdtem az ujjaimat, mire hangosan felnyögött. Ezek szerint jól csinálom, rendben. Folytattam, mire egyszer csak reszketni kezdett. Lágyan megcsókolt, majd picit eltolt magától, kihúzta az éjjeliszekrénye felső fiókját, és keresgélni kezdett benne. Most öntött csak el igazán a pánik, mert elég filmbeli szexjelenetet láttam már ahhoz, hogy tudjam: a pasik ilyen helyzetben a lehető legritkábban keresnek, mondjuk, zsepit a felső fiókban. Kényszerítettem magam, hogy meg merjek szólalni, bár a hangom olyan rekedt volt, mintha náthás lennék. – Mit csinálsz? – Csak egy perc – villantott rám egy félmosolyt, aztán mélyebben belekotort a fiókba. – Basszus, hogy sose találom, amikor kéne. Sose. Ez a szócska kicsit sem javított a hangulatomon. Jó, eddig is tudtam, hogy Márknak nyilván nem én lennék az első, és biztos túlérzékeny is vagyok, de valamiért azt éreztem, enyhén bunkóság a csajod előtt, akivel éppen első alkalommal szeretkezni készülsz – és mellesleg tudod róla, hogy szűz –, akár csak egy szóval is utalni arra, hogy ne álmodozzon, nem az övé a premier ebben az ágyban. Ha egy pillanatig is igazán megfordult volna a fejemben, hogy lefekszem vele ma este, ez a perc akkor is kiábrándított volna. Ülő helyzetbe tornáztam magam, mire Márk meglepetten nézett rám. – Nyugi, mindjárt megvan – mondta csitítóan, és megpróbált visszanyomni, pont, mint legutóbb. Az emlék szintén nem segített a helyzeten, úgyhogy ezúttal erélyesebben toltam el a kezét. – Te most komolyan itt akarsz szexelni? Így?

Megállt a keze a levegőben, merthogy közben sikerült megtalálnia, amit keresett. Az óvszer ezüst papírja megcsillant a kislámpa fényében, ahogy letette az éjjeliszekrényre, és lassan felém fordult. – Hogy érted ezt? Úgy éreztem, most te is akarod. – Az apukád az előbb mondta, hogy ne maradjak sokáig, és mellesleg odakint van az egész családod. A húgod egy perce ment el az ajtó előtt, nem mondhatod komolyan, hogy… Elfulladt a hangom. Márk olyan közönyösen nézett rám, hogy úgy éreztem, megszakad a szívem. Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk!! – Miért, szerinted meddig tart egy ilyen? „Egy ilyen?” Ó, te jó ég. Hirtelen újra hányingerem támadt, miközben lassan elöntött a fájdalom. – Tudod jól, hogy fogalmam sincs – feleltem remegő hangon. – Ugyanis nekem még nem volt részem „egy ilyenben”. És valamiért úgy rémlik, mintha megbeszéltük volna, hogy várunk, nem? – Jaj, az már hetekkel ezelőtt volt – mondta behízelgő hangon, és újra magához akart húzni. – Ne parázz már, marha görcsös vagy. Engedd el magad! – Ne, ezt ne. – Éreztem, hogy könny szökik a szemembe, pedig nem akartam sírni. Össze voltam zavarodva. Nem tudtam, Márkkal van-e a baj, hogy ennyire nem bír legalább egy időre leszállni erről a témáról, vagy velem, aki ilyen szürreálisan retteg a szextől. Szerettem volna elkerülni az újabb veszekedést, úgyhogy megigazítottam a ruhámat, lesimítottam a hajam, és felálltam. – Én most megyek, jó? Beszéljünk holnap. – Ne már! – Márk váratlanul megragadta a csuklómat, visszarántott az ágyra, és rám feküdt. – Miért nem segítesz? – kérdezte, és újra rászorította az ajkát a számra. A csókja ezúttal nem volt gyengéd, de még csak szenvedélyes sem, inkább csak durva. Nem tudom, komolyan gondolta-e, hogy ezzel célt ér, vagy csak a fölényét akarta fitogtatni, de amikor megéreztem a számban a vér ízét – a fogai felsértették az ajkamat, olyan erővel nyomta hozzám a száját –, feltámadt bennem a harcos Fellegi-vér, és dühömben teljes erőmből felhúztam a térdemet. Márk fojtottan felkiáltott, és lehengeredett rólam. – Mi a büdös francot csinálsz?? – rivallt rám olyan hangosan, hogy szerintem kint is hallani lehetett, de ebben a percben ez sem érdekelt. Villogó szemmel pattantam fel az ágyról, és próbáltam rendbe hozni magam, miközben ő még mindig összegörnyedve feküdt, és az ágyékára szorította a kezét. – Azt mondtam, hogy most nem akarom. – Még mindig azon voltam, hogy megőrizzem a higgadtságom, pedig odabent tomboltam. Márk olyan dühösen meredt rám, hogy

hátrahőköltem. – És ezért tökön kellett rúgnod?! – Nagy nehezen felült, és idegesen a hajába túrt. Most először nem láttam semmi szexit ebben a mozdulatban. – Te nem vagy normális! – Én? – Nem tudtam, minek vagyok még itt, miért nem húzok el végre, hiszen ez a helyzet ma már nem javul meg, mégis, legalább részben szerettem volna tisztázni. – Mintha azt mondtad volna, hogy szeretsz. – Szeretlek is, de most jó nagy hülye vagy – vágta rá morcosan. Megráztam a fejem. – Ha tényleg szeretsz, akkor időt adsz nekem. Nem vagyok szűzkurva, nem húználak a végtelenségig, te is tudod, ennyire muszáj ismerned. De egy lánynak ez más, nekünk ez… nagy dolog. – Egyeseknek igen – válaszolta foghegyről. – De nem mindenkinek. – Akkor talán olyannal kéne próbálkoznod, akinek nem. – Eddig bírtam visszatartani a könnyeimet, most viszont feltartóztathatatlanul elöntötték a szemem, és homályba burkolták Márk ágy szélén kuporgó alakját. Azt vártam, hogy tiltakozik, vagy elnézést kér, esetleg felajánlja, hogy beszéljük meg máskor, de egyiket sem tette, csupán biccentett egyet. – Lehet. Megdermedtem. Úristen, mi most szakítunk?! – Hogy érted ezt? – suttogtam. Kiszáradt a torkom, úgy éreztem, meghalok, ha nem kapok egy korty vizet, de ez most nem az a vízkérős pillanat volt. Márk nem nézett rám, miközben válaszolt. – Figy, te is látod, hogy nekem folyton dolgom van, főleg, mióta kiderült ez a szarság is. Suli, edzés, különórák… Nincs időm egy zűrös kapcsolatra. – Zűrös? – néztem rá elképedve. Annyira meglepődtem, hogy a könnyeim is elapadtak. – De hát szinte sose kereslek, mindig te írsz rám. Igazán nem mondhatod, hogy a nyakadon lógok. – Ja, viszont ha talizunk, annak mindig dráma a vége – vonta meg a vállát. Ez a nemtörődöm mozdulat jobban fájt, mint a szavai. – Nekem ez így nem megy. A csajommal ki akarok kapcsolódni, jól akarom érezni magam. Feszülök eleget máshol. – De kikapcsolódni többféleképpen is lehet, nem csak így – mutattam az ágyra. – Vagy szerinted igen? – Persze, csak nekem ez elég fontos. – Fontosabb, mint én? – A lélegzetemet is visszafojtottam, úgy vártam a választ, de nem érkezett meg. Márk a padlót bámulta, a hallgatása viszont minden szónál többet mondott. Nyilván nem akart annyira megalázni, hogy egyszerűen a szemembe vág egy „igen”-t, ám a tiltakozás, amit titkon reméltem, szintén elmaradt. – Akkor ez most egy szakítás, igaz? – Jaj…! – Láttam, hogy most már tényleg kényelmetlenül érzi magát. Keresgélte a szavakat.

– Nézd, mi lenne, ha tartanánk egy szünetet? Úgyis itt a nyár, gondoljuk át, aztán majd meglátjuk. Tudod, mennyire bírlak. Bírlak. Két perccel a „szeretlek” után már sokkal kevésbé meggyőző, emellett pedig, akárcsak az összes lány, aki valaha is látott egy részt a Szex és New Yorkból, nagyon is jól tudtam, mit jelent a szünet. Ennek ellenére még mindig nem voltam képes rá, hogy elküldjem a fenébe életem első igazi pasiját, ezért az ajkamba haraptam, és bólintottam. – Oké. – Kikísérlek, jó? – emelkedett fel az ágyról. Ez is fájt, hogy ilyen könnyedén kirak, még akkor is, ha az előbb már én akartam menni, és azt is tudtam, hogy ezek után ma már nem tudnánk mit kezdeni egymással. Szerencsére a szülők a nappaliban tévéztek, így csak beköszöntünk nekik, Orsi pedig nem mutatkozott – nem lett volna jó összefutni velük, miközben még mindig vörös a szemem a könnyektől. Az ajtóban Márk sután a vállamra tette a kezét. – Akkor csá – mondta, és megpuszilta az arcomat. Nem akartam megint bőgni előtte, ezért elsuttogtam egy sziát, és sarkon fordultam. Hallottam, hogy az ajtó ugyanabban a pillanatban becsukódik mögöttem. Azt se tudtam, merre megyek, csak botorkáltam a könnyektől vakon, aztán mikor már biztos távolságra voltam a házuktól, leereszkedtem egy padra, és végre utat engedtem a zokogásnak. Dühös voltam rá, de magamra legalább annyira. Legszívesebben belevertem volna a fejem a pad támlájába, csak a fájdalomtól való félelem tartott vissza. Szóval így lát engem Márk: egy bonyolult csaj, akivel sok a macera, és közben még csak le se akar feküdni vele. Összefoglalva tényleg úgy tűnt, hogy kifogtam magamnak a világ legnagyobb seggfejét, de nem is én lettem volna, ha nem találok ebben is valamit, amiért magamat hibáztathatom. Minek kellett minden rohadt találkozót végigdrámáznom? Ebben az egyben sajnos igaza van: egy nyomorult feszültséggombóc vagyok, aki egyfolytában azzal van elfoglalva, hogy a másik ember reakcióit figyeli, és ha valami zavart érez az erőben, azonnal lecsap. „Nem kell mindig mindent kimondani” – furakodott a gondolataim közé Dani hangja, és csupán attól, hogy a fejemben hallottam őt, nyugodtabb lettem egy kicsit. És mielőtt időm lett volna megbánni az ötletet, már fel is pattantam a trolira – igen, pont arra, ami nem messze tőlük tesz le. Nem akartam becsöngetni, egyrészt, mert elég késő volt már, másrészt, mert élénken élt bennem a legutóbbi találkozás a mamájával. Inkább megálltam a ház előtt, és megcsörgettem. Szinte azonnal felvette. – Szia – szólt bele álmos hangon. Basszus, már aludt. – Valami baj van? Megérezte? Vagy csak azért gondolt erre, mert ilyenkor hívom? Nem számít,

mindenképpen jólesett. – Felébresztettelek? – kérdeztem bűntudatosan. – Dehogy, csak bepunnyadtam kicsit a film előtt. A Fargót nézem, ismered? – Naná. – Felrémlett előttem Steve Buscemi arca, és egy pillanatra elvigyorodtam, aztán észbe kaptam. – Jaj, akkor zavarlak, bocs… – Nem zavarsz – nyugtatott meg. – Baj van? Otthon vagy? – Hát… – Még szerencse, hogy nem látta, mennyire elvörösödtem. – Ami azt illeti, nem. – Hanem? – Nézz ki az ablakon – feleltem (egyszer említette, hogy az ő szobájának az ablaka néz a bejárat felé). A telefonban zizegés hallatszott, ahogy felállt, és elhúzta a függönyt. Ahogy megláttam a sziluettjét az üveg mögött, integettem, ő pedig vissza. – Egy perc, és lent vagyok – mondta, aztán köszönés nélkül bontotta a vonalat. Visszatettem a telefont a táskámba, és szorosabbra vontam magamon a kardigánt. Igazi nyári este lévén kellemes meleg volt, én viszont remegtem, mint a kocsonya, nyilván az idegességtől. Dani egy perc múlva tényleg kilépett az ajtón, és odasietett hozzám. – Valamiért úgy éreztem, nem akarsz most feljönni, és bájologni a szüleimmel – köszöntött. – Hazakísérjelek? – De késő van, és filmet nézel… – vetettem ellen gyenge hangon, miközben persze belül azt kiabáltam: igen, igen, légyszi!! Ő vállat vont, és elmosolyodott. Különös, hogy két vállvonás között mekkora tud lenni a különbség. – Kikapcsoltam, kicsit nagy falat volt ma estére. És még nincs olyan késő, csak fél tíz. – Bagoly vagy? – kérdeztem, miközben elindultunk. A levegőnek hársfaillata volt, és fura módon egyszer csak úgy éreztem, erre most már mindig emlékezni fogok. – Tudod, aki későn fekszik, és későn kel. – Abszolút – bólintott. – Suliidőben minden fél hetes kelés igazi tortúra. Csak a kávé segít, hogy túléljem valahogy. – Dettó – csatlakoztam. – És neked is mondják, hogy ha hamarabb lefeküdnél, jobban fel tudnál kelni? – Mindennap – húzta el a száját. – Mekkora hülyeség! Úgyse tudok hamarabb elaludni. – Hát, ja. Pár pillanatnyi csend ereszkedett közénk, aztán ő hirtelen megállt, és az egyik járdaszéli pad felé biccentett. – Leülünk egy percre? Mindjárt odaérünk hozzátok, és olyan biztos vagyok benne, hogy nem csak udvariasságból látogattál meg, mint abban, hogy Buscemi a világ egyik legjobb karakterszínésze.

Elmosolyodtam. – Mindkettő talált – feleltem. Ahogy lehuppantunk egymás mellé, hirtelen elbátortalanodtam, és valahogy már nem tűnt annyira jó ötletnek, hogy idejöttem. Irtó bonyolult a kapcsolatom ezzel a fiúval, és most komolyan tőle várok vigasztalást? Miért nem tudtam egyszerűen hazamenni, előkaparni Zsanit skype-on, és kibőgni neki a szememet? Persze valahol mélyen tudtam, miért: mert most nem a barátnőm vérszomjas fogadkozására volt szükségem, hogy ha találkozik Márkkal, szétrúgja a tökeit (különben is, nekem már majdnem sikerült), hanem csak valakire, aki meghallgat, és nem ítélkezik. Sem felettem, sem Márk felett. Nem tudtam pontosan, mi az oka, de éreztem, hogy Dani pont így fog tenni. – Szóval? – törte meg a néhány másodperces csendet, és a cipőjével görgetni kezdett egy kavicsot a földön. – Mi történt? – Hát… először is bocs, hogy ilyesmivel nyaggatlak – kezdtem bele azonnal a szabadkozásba, ő azonban felemelte a kezét. – Állj. Ha lehet, most az elején egyezzünk meg abban, hogy nincs több bocsánatkérés, különben felállok és elmegyek. Ha nem akartalak volna meghallgatni, szerinted lejöttem volna? Az ajkamba haraptam, és nem válaszoltam. – Na, ugye. Akkor halljam. – Oké. – Félénken rámosolyogtam. Megint olyasmit értett meg belőlem egyetlen perc alatt, amihez másoknak általában sokkal több idő kellett. Ha az ember úgy nő fel, mint én, megtanulja, hogy egy problémákkal terhelt környezetben az a legjobb túlélési stratégia, ha láthatatlan maradsz: behúzódsz a szobádba, felteszed a fejhallgatót, és nem leszel újabb gondok okozója. Valószínűleg ezért ivódott belém ilyen mélyen, hogy ha csak egy kicsit is úgy érzem, terhére lehetek valakinek a jelenlétemmel, vagy azzal, amit mondok, úgy jön a bocsánatkérés, mint a lélegzetvétel. Tudom, hogy Daninak igaza van, és ez a külvilág számára iszonyú idegesítő lehet, de nem olyan egyszerű leszokni valamiről, amit 16 éven át csináltam. Ennek ellenére most megpróbáltam erőt venni magamon, és visszanyelni az újabb bocsánatkérést, ami éppen azért bukott volna ki a számon, mert az előbb bocsánatot kértem (váhh, kész agyrém). Rádöbbentem, hogy még mindig a válaszomat várja, ezért nyeltem egyet, és belekezdtem. – Szóval… Márkról van szó. – A barátodról – vetette közbe. Keserűen elhúztam a számat. – Ja, vagy valami olyasmi. Pont erről akartam… Igazából elég csúnyán összevesztünk ma este, úgyhogy nem tudom, a barátomnak nevezhetem-e még.

– Min vesztetek össze? – kérdezte, amikor egy pillanatra megint elhallgattam. Hiába, erről még egy lánynak se könnyű beszélni, nemhogy egy fiúnak… még ha olyan szuper arc is, mint Dani. – Mi… azaz én… szóval én még sose… csináltam senkivel. Irtó hálás voltam, mert nem kezdett el nevetni. Hülye vicceket se pufogtatott arról, hogy mit értek „csinálás” alatt, csak bólintott, miközben nézett rám rezzenéstelen tekintettel, és várta a folytatást. Nagy levegőt vettem. – És, hát… ő szerette volna. Korábban is volt már köztünk feszkó emiatt, de akkor meg tudtuk beszélni. Ma este viszont… Átmentem hozzájuk vacsizni, bemutatott a szüleinek, utána pedig bementünk a szobájába, és… – Várj – emelte fel az ujját Dani, és ráncba szaladt a homloka. – Úgy akart… szóval úgy akarta csinálni veled először, hogy mindenki otthon volt? – Igen. – Basszus, ez gáz. Megcsóválta a fejét, én meg felhúztam a lábaimat a padra, és átkaroltam őket, mert kicsit fázni kezdtem. Persze azonnal észrevette a mozdulatot – ahogy mindig, mindent észrevett. Ki akart bújni a pulcsijából, de megállítottam. – Légyszi, ne, jól vagyok. – De… – Komolyan. Csak hallgass meg, oké? Aprót sóhajtott, visszahúzta a pulóvert, és keresztbe fonta a karját. Én az enyémre támasztottam az államat, és magam elé meredtem. – Szóval elkezdtünk csókolózni, meg ilyenek, de… de leállítottam. Nem tudom, miért, végül is nem vagyok már ötéves, mindegy, ő ettől egy kicsit kiakadt, és leszorított az ágyra. – Mi? – kapta fel a fejét Dani. – Erőszakos volt? – Nem! – Jaj, ne, most még csak az hiányzik, hogy elrohanjon Márkhoz, mint egy gáncs nélküli lovag, és palacsintává verje. Rátettem a kezem a karjára, hogy megnyugtassam; a bőre melege átsütött a pulóveren is. – Nem történt semmi, oké? Csak kicsit bepörgött, de simán elengedett, meg minden. Aztán azt mondta, neki nem igazán kell egy ilyen bonyolult kapcsolat – egy pillanatra elszorult a torkom, ez azért nagyon fájt –, vagyis egy ilyen bonyolult csaj, mint én. – Szó se róla, nem te vagy a legegyszerűbb lány a Földön… – Dani kedves fintort vágott, én viszont megbántottan néztem rá. – Már te is kezded??

– Hagyd, hogy befejezzem a mondatot – hajolt közelebb. Megcsapott az ismerős fahéjillat. – De legalább tutira nem vagy unalmas, és szerintem ez jó. – Ezek szerint mégsem – mondtam csüggedten, de ő a hátamra tette a kezét. Melegség . Biztonság. Mmm. – Márk szünetet akar. – Pfff – horkant föl. – Ez kamu. Most szidhatnám őt, hogy magára vessen, ha kienged a markából egy ilyen kincset, de nem hiszem, hogy ezt várod tőlem. Egyszerűen vannak emberek, akik nem veszik a fáradságot, hogy szót értsenek olyanokkal, akiket bonyolultnak éreznek, még akkor sem, ha tapasztalataim szerint a bonyolult személyiségek a legizgalmasabbak. Tény, hogy melletted hullámvasút lehet az élet, és végül is vannak, akiknek nem bírja a gyomra a hullámvasutat. Akkor maradjanak is a földön… bár az is biztos, hogy sose élvezhetnek olyan kilátást, mint azok, akik kockáztatnak. Kincs. Vajon észrevette egyáltalán, hogy kimondta ezt a szót, vagy nem is akart vele semmi különöset? Igyekeztem elhessegetni az ezzel kapcsolatos gondolataimat, és inkább a fura metaforára koncentráltam, amit használt. Hullámvasút lennék?? – Tényleg ilyen nehéz velem? – Vérbeli szorongóként az egész monológból ez maradt meg bennem a leginkább. Dani felsóhajtott, és elnevette magát. – Ezt a legjobbtól kérdezed. Erre már nekem is muszáj volt elvigyorodnom. Na, igen, rövid ismeretségünk krónikájában már szerepel egy hányással tarkított, feltételezett erőszak, látogatás egy drogtanyán, újabb hányás, és még ezer dolog. Jézusom, mérgező egy alak vagyok, de valamiért ez a srác mégis itt ül velem a padon este háromnegyed tízkor, és a barátaim se hagytak még ott egy gödörben felpeckelt szájjal, szóval talán mégis van, aki el tud viselni. – De a pasik nem szeretik a túl macerás csajokat – komorodtam el hirtelen. Ezt a mondatot egy régi barátnőm anyukájától hallottam egyszer, és a mai napig emlékszem, hogy kiakadt Anyu, amikor elmeséltem neki. Éppen zöldséget tisztított a konyhában, és miközben előadtam ezt, egyre erősebb mozdulatokkal dörzsölte szegény krumplik héját, majd amikor befejeztem, belevágta a zöldségpucolót a mosogatóba. „Legközelebb ide gyertek játszani, vagy ha nem, szűrd meg, amit hallasz, kicsim. Ha valaha eszedbe jut, hogy szégyelld magad azért, mert okos vagy és cserfes, anyai jogaimmal élve letöröm a derekadat.” Elöntött a melegség, ahogy visszaemlékeztem erre, és önkéntelenül újra elmosolyodtam. Dani meglepetten nézett rám. – Mi az? – Anyukámra gondoltam. – Annyira könnyű volt kimondani. Pedig Anyu említése még ennyi idő után is mindig olyan volt, mint egy aprócska szúrás a szívbe: minden alkalommal elakadt a lélegzetem. Most azonban csak gyengédséget éreztem. – Igazából ő is azt mondta,

amit te. – Jó lett volna ismerni. Ennyi. Semmi „igaz is, de sajnálom”, semmi idióta kérdés, csak egy mondat, ami mindennél többet jelentett a számomra. Megint elöntötték a szememet a könnyek, és hálásan néztem Danira. – Bírt volna téged. – Az én anyukám is bírna téged – felelte, én azonban kétkedve megráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy a történtek után én lennék a szíve csücske, legalábbis a múltkor nem úgy tűnt… – Ezt nem róhatod fel neki, de ha megismerne, szeretne. Ő imádja a hullámvasutat – kacsintott rám. – Jobban vagy egy kicsit? – Igen, kösz – kaptam észbe. – Menj nyugodtan, késő van. – Nem ezért kérdeztem – mosolyodott el. – Ha hiszed, ha nem, a pasik irtó egyszerűen működnek: ha mondunk valamit, akkor általában pontosan azt értjük alatta, amit mondunk. Csak ti, csajok hiszitek, hogy olyan komplikáltak vagyunk. – Nem, biztos vagyok benne, hogy tök egyszerű vagy – nyújtottam rá a nyelvem, mire felvonta a szemöldökét. – Látom, tényleg jobban vagy, már a hangod is megjött! – Bocs… – kezdtem, de szigorú pillantást vetett rám, úgyhogy gyorsan visszanyeltem az újabb bocsánatkérést. – Kösz, hogy meghallgatsz. Sokat jelent. – Ne hülyéskedj! És ha nem a peace-véleményemre vagy kíváncsi, hanem az igazira, akkor ez a srác egy oltári nagy seggfej. Óh. Éppen készültem volna lefolyni a padról, amikor folytatta. – Mármint úgy értem, minden srác seggfej, aki így viselkedik egy nővel. Kössssz. Kicsit elcsüggedtem, de rögtön megróttam magam a telhetetlenségemért: miért nem elég nekem, hogy ilyen jó barát, és azonnal itt terem, amikor szükségem van rá? Ne láss már mindenben férfi-nő dolgot, te hülye, inkább örülj annak, ami van! Különben is, most szakítottál, vagy szünetelsz, vagy mi, szóval illene kicsit jobban készen lenned. Ez az, miért nem vagyok készen? Hol van a fájdalom? Mert most nem érzek mást, mint félelmet amiatt, hogy a bonyolultságom megnehezíti majd, hogy bepasizzak. Nem kellene, hogy Márk jobban hiányozzon? Hogy úgy érezzem, vissza akarok futni hozzá, mert nem bírom nélküle? Végül is kimondtam, hogy szeretem, és el is hittem, hogy igaz, mégis… most sehol máshol nem akarok lenni, csak itt a padon, Danival. Semmi kétség, szívtelen dög vagyok. – Hé – bökött meg Dani gyengéden. – Rosszat mondtam? – Mi? Dehogyis. – Szerettem volna, ha érzi, milyen sokat jelent, hogy mellettem van. – Csak

egy kicsit fáradt vagyok. Szerintem lassan hagylak aludni téged is. – Bagoly, emlékszel? – mondta mosolyogva. – Egyáltalán nem zavarsz. – Elhiszem, de én tíz percen belül elalszom itt a padon… – Nagy ügy, van hely – mutatott a térdére. – Majd betakarlak a pulcsimmal. Na jó, most volt elég. A gondolat, hogy a Dani ölébe hajtott fejjel alszom el, miközben a fahéjillatú pulcsija a hátamra simul, már sok volt erre az estére. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha most szépen hazamegyek. Határozott mozdulattal álltam fel, de közben elfelejtettem, hogy a lábaimat keresztbe raktam egymáson, így majdnem elvágódtam, Daninak kellett megtartania. – Ha esetleg erre járna egy cirkusz, légyszi, szólj – morogtam, miközben megkapaszkodtam a vállában. – Kasszasiker lehetne a csaj, aki elbotlik a saját lábában. – Nyugi, csak egy kicsit kész vagy most, ez minden – csitított Dani, de a vigyorát nem tudta elrejteni. – Holnapra jobban leszel. – A próféta szóljon belőled – mosolyodtam el én is, és felemeltem a fejem. Még mindig a karjába kapaszkodtam, és az arca most vészesen közel volt az enyémhez, olyan közel, hogy éreztem a lélegzetét. Eléggé szájszag-mániás vagyok, még nagyon szimpatikus emberektől is el tudok rémülni, ha büdös a szájuk, de Daninak, bár nem rágózott, olyan illatú volt a lehelete, mint a tavaszi rét. Azt már csak remélni tudtam, hogy az enyém nem egy pöcegödörre emlékeztet. Várjunk csak, miért gondolkozom én ezen? De még mielőtt jobban elmélyülhettem volna a problémában, Dani is felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Az éjfekete szempár elolvadt, mint a szurok, én meg hirtelen úgy éreztem, mintha belezuhannék, és csak zuhanok, zuhanok, fogalmam sincs, hová. Mégsem volt ijesztő érzés, az viszont, hogy közben minden ízemben remegni kezdtem, mint a kocsonya, annál inkább. Úgy tűnt, Dani észre sem veszi, hogyan hat rám, mert nem fordította el a tekintetét, ahogy a legtöbben tették volna, csak alig észrevehetően megszorította a karomat, enyhén félrebillentette a fejét, és ha ez egyáltalán lehetséges, még mélyebbre hatolt a pillantásával az enyémbe. Szaporán vettem a levegőt, forogni kezdett velem a világ, de akkor is képtelen voltam rá, hogy megszakítsam a szemkontaktust. Mit tesz most? Megcsókol? A fiúk csók előtt szokták ezt csinálni. És ha megcsókol, akkor mi lesz? Barátok vagyunk, nem? És én most szakítottam Márkkal, azaz ő velem, azaz nem is szakítottunk, hanem… a gondolatok vitustáncot jártak a fejemben, miközben Dani még mindig nem tett egyetlen mozdulatot sem, csak fogva tartotta a tekintetemet, olyan erővel, ami ellen teljesen tehetetlen voltam. Jézusom, abba kell hagynia, különben itt esek össze! Megérezhette, hogy gyengülök, mert finom mosoly jelent meg a szája szélén, aztán

óvatosan elengedett, és végre elfordította a fejét. Kábé úgy éreztem magam, mintha megröntgeneztek volna, csak nem a testemet, hanem a lelkemet: mintha a pillantása előtt minden titkomat némán kivallottam volna, és most jóleső, tiszta üresség öntött el. Dani megpaskolta a vállam. – Innen már hazatalálsz? – Ja, persze – motyogtam, de nem mertem ránézni. Tekintetvámpír. Léleklátó. – Köszi, hogy segítettél. – Simán. Majd a napokban szólj, hogy megvagy-e, oké? – Jó. – Már a gondolattól is összeszorult a gyomrom, de persze megígértem. Különben sincs okom rá, hogy ne keressem, hiszen barátok vagyunk. Miért kell erre folyton emlékeztetnem magam?? – Szóval akkor, szia. – Szia, Hullámvasút – búcsúzott, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Megmozgattam az ujjaimat a levegőben, aztán villámgyorsan sarkon fordultam, és úgy téptem haza, mint a szélvész. Zuhanyzás nélkül, ruhástól bújtam ágyba (majd reggel bepótolom), és minden igyekezetemmel aludni próbáltam. Amikor végül nagy nehezen sikerült, az utolsó kép, amit láttam, mielőtt elnyomott volna az álom, egy mindent betöltő, hatalmas, fekete szempár volt.

Mindenki megvan – Vááá, ez egyszerűen nem lehet igaz!! Ginny megállt a nyaraló közepén, széttárta a karját, és boldogan felnevetett. Osztanom kellett a véleményét: a hely fantasztikus volt. Nem volt nagy, de minden megvolt benne, amire csak szükségünk lehetett egy szuper nyaraláshoz: egy kisebb és egy nagyobb szoba, az előbbi Petráéknak, az utóbbi pedig nekünk (Petra ugyanis az utolsó előtti pillanatban mégis meghátrált a kihívástól, hogy egyedül kell pesztrálnia egy csapat féktelen 16 évest, úgyhogy elhívta a barátnőjét, Kingát is, aki ránézésre irtó jó fejnek tűnt). A házacska közepén egy közös ebédlő állt, hatalmas asztallal és székekkel, ebből nyíltak a szobák, a mosdó és az aprócska, de tökéletesen felszerelt konyha. Zsani nem említette nekünk, de a szülei az előző héten lejöttek, és telepakolták a kamrát meg a hűtőt, mondván, rosszul vannak a gondolattól, hogy két hétig strandkaján éljünk, különben is, ha otthon főzünk, az sokkal olcsóbb (Ágival és Ginnyvel ezért gondolatban hálát rebegtünk nekik). De a legjobb mégis az óriási terasz volt, ahol egy fonott asztalka állt a hozzá tartozó nagy, öblös székekkel – gyanítottam, hogy az elkövetkezendő két hétben kötéllel kell majd elvontatni minket innen. Jééézusom, ez több mint amiről álmodni mertünk volna!! Persze az indulás nem zajlott zökkenőmentesen, ahogy ez már lenni szokott: először is Apu pánikba esett. Az elmúlt napokban amúgy is olyan volt, mintha nem is az én örökké elfoglalt apám lett volna, és már gyanítani kezdtem, hogy egyik éjjel elvitték az ufók, és a hasonmását hozták vissza. Az új Apu ugyanis a közös bevásárlásunk óta mindennap szakított időt arra, hogy beszélgessen velem, kérdezgetett a suliról – valódi érdeklődéssel (!) –, a barátaimról, Márkról, akivel kapcsolatban persze nem mondtam el neki mindent, csak a szülőbiztos verziót, hogy mostanában nem találkozunk annyit, talán nem is olyan komoly az egész, blabla. Geri szobájából is egyre gyakrabban hallottam kiszűrődni a hangját; az első ilyen este után összetalálkoztam az öcsémmel a folyosón, ő pedig nem volt képes másra, mint hogy döbbent arccal rám meredjen, és kérdő pillantást vessen Apu szobája felé. Tanácstalanul megvontam a vállam. Nincs más magyarázat: valami tablettát kaphatott, mint Bradley Cooper a Csúcshatásban, csak Apuból a vegyszer nem a szuperhőst, hanem az embert hozta ki. Huhh,

reméljük, van neki belőle egy jó nagy dobozzal! Szóval a reggel úgy indult, hogy Apu, mintha az előző hetekben egy másik bolygón élt volna (mondom), egyszer csak rájött, hogy két hétre le fogok lépni számára gyakorlatilag ismeretlen emberekkel, és ettől teljesen kiakadt. Feldúlva járkált fel-alá a konyhában, és hatszor elismételtette velem a ház pontos címét, a barátaim nevét és azt, hogy mik a terveink. – Apu, de hát ismered Zsani szüleit – mondtam türelmesen, mialatt a csomagom mellett kuporogva vártam, hogy Petráék dudáljanak (abban, hogy Kinga is jött, az volt a legjobb, hogy el tudta kérni az egyik haverja retro kisbuszát, ami amellett, hogy elmondhatatlanul menő volt, a lehető legkényelmesebb módja az utazásnak). – Gondolod, hogy olyan helyre küldenének bennünket, ami veszélyes? Apu egy pillanatra megállt előttem. – Oké, de van a házban elsősegélydoboz? És remélem, tudod, hogy ha iszol, mindig tarts magad mellett vizet is! De persze nem fogsz inni, ugye? A drog pedig még véletlenül se jut eszedbe? És a fiúk a stranddiszkóban… – Állj, állj! – emeltem fel a kezem nevetve. – Stranddiszkó? – Miért, már nem így hívják? – Gőzöm sincs. – Hirtelen felrémlett előttem a mindig elegáns apám, ahogy fiatalon, hosszú hajjal rázza a diszkóban valami gagyi diszkóslágerre, és alig tudtam visszafojtani a röhögést. Erről a képről eszembe jutott Anyu naplója, mire belecsúsztattam a kezem a táskámba, és megnyugodva csekkoltam, hogy tényleg eltettem. Az nem létezik, hogy két hétig nélküle éljek! Apu belefáradt a mászkálásba, és leroskadt mellém a kanapéra. – Kérlek, ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – Nézett rám komolyan, és ez a pillantás olyan jólesett, hogy majdnem elbőgtem magam. – Hagyja már abba, megőrjíti azt a gyereket! Vigyázni fog – lépett be ekkor Karola néni, és rám kacsintott. – Vagy ha nem, elfenekelem, amikor hazaér. – Kösz szépen – morogtam, de nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Karola néni letette a kezében tartott tálcát az asztalra (ha jobban belegondolok, még sose láttam őt úgy belépni egy szobába, hogy ne lett volna tálca a kezében), és megsimogatta a fejemet. – Flóra nem felelőtlen. Apu felhorkant – gondolom, eszébe jutott a Háló-beli este –, de Karola néni figyelmeztetően felemelte az ujját. – Nem felelőtlen – ismételte meg eggyel határozottabban. – Maga is szokott hibázni és ő is, de okos és körültekintő kislány. Bízzon benne. Olvadozva Karola néni karjába dőltem, Apu pedig felsóhajtott. – Jó, rendben. De mindennap felhívsz, oké? – Minden másnap – alkudoztam, mire felhúzta a szemöldökét, de végül bólintott. Karola

néni a kezembe nyomott egy ásványvízzel teli poharat („biztos, hogy az úton nem fog eszetekbe jutni, pedig ezer fok van”), és miközben kortyolgattam, végignéztem az én fura kis családomon. Lehetséges lenne, hogy végre elkezdünk legalább megközelítőleg normálisan élni? Már amennyire normális dolog egy házvezetőnő egy anyuka helyett, úgy értem. Minden jel arra mutat, hogy Apu végre tényleg össze akarja szedni magát, és ha mázlink van, ezúttal nem húzódik majd vissza a csigaházába, mint legutóbb. Gőzöm se volt, mi okozhatott nála ekkora változást (nem áltattam magam azzal, hogy a kis monológom tette meg a hatását), de nem is akartam gondolkodni rajta, inkább csak örültem neki. Karola néni Apuba is belediktált egy pohár ásványvizet („úgyse iszik eleget”), és pont, amikor lenyeltük az utolsó kortyokat, odakintről hangos dudálás hallatszott. – Ez az!! – kiáltottam talpra ugorva, majd rögtön össze is szorítottam a lábamat. – Zsír, most meg pisilnem kell. – Szaladj, én beengedem őket – taszított meg finoman Karola néni, én pedig elszáguldottam. Mire visszatértem, már az egész csapat a hallban ácsorgott. Apu nyugodt arcát látva végül is örültem, hogy fel kellett jönniük, így legalább nem parázik annyira. A srácok úgy festettek, mintha egy magazin nyaralási különszámából vágták volna ki őket: Zsanira fehér miniruha simult, Ákos rövid szövetnaciban és polinéz mintás ingben feszített, Ági egy csini felsőben és egy sortban volt, ami szuperül kihangsúlyozta a fenekét, Ginny pedig természetesen szoknyát viselt, azaz egy iszonyúan szép, mintás maxiruhát. Petra és a barátnője nem bízták a dolgot a véletlenre, felül csak fürdőruhafelsőre vetett hajszálvékony topban, alul pedig forrónaciban voltak. És ekkor vettem észre életemben először, hogy az apám férfiból van, ugyanis képtelen volt levenni a szemét az éjfekete loboncú Kinga barnára sült combjairól… huh! Igyekeztem nem tudomást venni erről, ami nem is volt nehéz, mert ahogy odaértem hozzájuk, a barátaim egyszerre ugrottak a nyakamba. – Kezdődiiik! – rikoltotta Zsani olyan hangosan, hogy csaknem megsüketültem, én pedig Apu felé fordulva csatlakoztam: – Apa, kezdődiiik! – Nagyon vicces – felelte Apu szárazon, de azért nem tudta megállni mosoly nélkül a lelkesedésünket. Nagy nehezen elfordította a tekintetét Kingáról (jó is, mert még egy perc, és már kezdett volna kínos lenni), megfogta a vállamat, és magához húzott. – Nagyon vigyázz magadra – mondta nyomatékkal, és megpuszilgatta a halántékomat. – És ne feledd a telefont! Töltő van nálad? – Ha nála nincs, nálam van, csak menjünk már!! – Persze ismét Zsani volt, aki véget vetett

az érzelgős pillanatnak, úgyhogy Apuval nevetve szétváltunk. Míg lerohantunk a kocsihoz, végig a hátamban éreztem a tekintetét – Karola nénivel az ablakban lógtak, amíg csak láttak minket –, ennek köszönhetően olyan harmóniával a szívemben hagytam el a házunkat, amilyet jó hosszú ideje nem éreztem. Már az utazás is olyan volt, mintha az Útonban lettünk volna (oké, talán a csoportszexes jelenetet meg a kokót kivéve): kilógattuk a lábunkat a kisbusz ablakán, bömbölt a zene, és mindenki a jégkrémjét szopogatta, amit Petra varázsolt elő egy hűtőtáskából, hogy máris meglegyen a nyaralás-fíling. Most pedig, ahogy itt álltunk a nyaraló közepén, a világ egyszeriben az elképzelhető legeslegjobb helynek tűnt a számunkra. – Kaja? – kérdezte Ákos, miután berendezkedtünk (és Ági meg ő megígérték, hogy ha együtt alhatnak a kétszemélyes ágyon, nem fogunk a szexelésükre ébredni éjszaka). Zsani felvihogott. – Te csak erre tudsz gondolni? – Ami azt illeti, én is – csatlakozott Ági, Ginnyvel pedig hevesen bólogattunk. Zsani felsóhajtott. – Oké, mit akartok tolni? – Lángos, hekk, kukorica, sült krumpli! – vágta rá Ginny, mire mindannyiunkból kitört a röhögés. – És közben lecsekkolhatnánk a környéket, még a közelben se jártam soha. – Szuper! – Zsani kiszáguldott, hogy közölje a hírt Petráékkal. Az első délután tehát Balatonudvari felfedezésével telt. Igazából meglepett, hogy a barátaim – vagy legalábbis Zsani – nem vágytak valami bulisabb helyre, de amikor rákérdeztem, megrázta a fejét. – Isten őrizz, imádom ezt az egészet – mutatott körbe. – Különben is, Siófok nincs olyan messze, ha mindenáron szétkészült arcokat akarunk látni a parton. – Egyik nap azért bemehetnénk – javasoltam óvatosan, miközben épp egy hatalmas focipálya mellett sétáltunk el. – Még nem voltam Siófokon. – Oké, megdumáljuk – bólintott Zsani, aztán összecsapta a kezét. – Hé, libuskák, itt vegyünk egy jobb kanyart, arra van a part. Talán fura, hogy 16 éves létünkre nem arra vágytunk, hogy egy izzadt tömegben nyomakodjunk valami ultramenő helyen, de az az igazság, hogy tökéletesen megelégedtünk egymás társaságával. Jó, Ginnyvel kapcsolatban persze továbbra is reméltem, hogy összeakad valakivel a strandon vagy az esti buliban, de amúgy tök jól megvoltunk egymás között. Petráék, akik az első perctől azt tervezgették, hogy járják majd be az északi partot, nyuggereknek csúfoltak bennünket, de én, azt hiszem, értettem, miért érzünk így: elég durva évünk volt, és nem akartunk mást, mint ájultan heverni a teraszon, elképesztő mennyiségűt

zabálni, és marhaságokon vihogni. Ja, és persze otthon hagyni a feszkót. Ez azért nem is volt olyan könnyű, mert Ginny mamája például jó adag lelkifurdalással engedte útjára a lányát, még ha nem is szándékosan. Ginny legkisebb tesójáról, Balázsról ugyanis pár nappal azelőtt derült ki, hogy arcüreg-gyulladása van (ezért volt annyit náthás), úgyhogy Ginny majdnem le is mondta az utat. A mamája persze szabadkozott, hogy erre nincs szükség, de a boszi az autóban elmondta nekem, hogy úgy érezte, valahol mélyen az anyukája mégiscsak azt várta volna, hogy otthon maradjon. A vállamra húztam a fejét, és megborzoltam azt az óriási, vörös loboncot. – Én örülök, hogy itt vagy – súgtam neki. – Nélküled nem lenne ilyen jó. – Tizenhat vagyok – mondta halkan, panaszosan Ginny. – És ez nem tér vissza. Baj, ha egyszer jól akarom érezni magam? – Felejtsd ezt el, legalább egy kis időre, oké? – fordultam felé, és a szemébe néztem. – Este úgyis felhívod őket, és utána megengedem, hogy húsz percet idegeskedj. De egy másodperccel sem többet, hallod? – Parancs – vigyorodott el. És amikor most ránéztem, ahogy Ágiba karolva ballag az úton, és ámuldozva nézi az aprócska, ezeréves házakat, úgy döntöttem, igaz, hogy az embernek néha muszáj egy kicsit önzőnek lennie. Na, igen, ha már az önzésnél tartunk… Az utolsó életjel, amit Márktól kaptam, egy szűkszavú FB-üzenet volt az indulás előtti napon: Érezd jól magad, majd beszélünk!. Mindössze ennyi, bár nem tudom, mi mást vártam a múltkori este után. Ennek ellenére jólesett volna legalább egy szmájli, vagy annyi, hogy „csók”, persze nem tudtam, mi fér bele a szünet fogalmába, és mi nem. A többieknek különben még nem említettem a dolgot, bár Zsani röntgenszeme felfedezte, hogy valami nincs rendben, de elfogadta, hogy később akarok beszélni róla. Én sem tudtam, ők hányadán állnak Gabe-bel, de majdnem ugyanabban a pillanatban, amikor idefele jövet a telefonom pittyent a táskámban, az övé is megszólalt, és miután megnézte, halvány mosollyal csúsztatta vissza a helyére. Én pedig ki mástól kaptam volna üzit, mint Danitól: egy képet küldött, amin a csupasz lábát a szobája ablakában pihenteti, és egy zöldes színű, koktélnak látszó valamit egyensúlyoz rajta, amiből színes szívószálak állnak ki. A hozzá tartozó szöveg ez volt: „Nem mondtam volna? Ezt amúgy Hawaiin csinálom… de azért remélem, te is jól fogsz szórakozni! :P :D”. Felvihogtam, mire mindenki kérdően nézett rám, de én csak sejtelmes tekintettel bepötyögtem a választ, és nem kötöttem az orrukra, kivel üzizek (nem mintha volna mit). Mint ahogy minden itt, a strand is tökéletes volt, bár az egy négyzetméterre jutó togyogósok számát le bírtam volna csökkenteni. Ákos körülnézett, összeráncolta a homlokát,

aztán Ágihoz fordult. – Te, lopjunk már egy kölyköt valakitől, mert nagyon kilógunk. – Benne vagyok – vágta rá Ági, és egy göndör, szőke apróságra mutatott, aki épp akkor szaladt el előttünk. – Mondjuk, őt? Ákos megrázta a fejét. – Á, egyikünk se szőke. Vagy kimaradtam valamiből?? – nézett rá megjátszott felháborodással, mire Ági nevetve gyomron öklözte. A strandon egyébként nem voltak sokan, és zömében tényleg csak kisgyerekesek, szóval első pillantásra nem tűnt igazán buliparadicsomnak. Zsani próbált megnyugtatni bennünket. – Este szoktak lenni pasik is a diszkóban – mondta bizonytalanul, mire elkönyveltük, hogy meglehetősen szűzies (haha) két hétnek nézünk elébe. Ha pasik nem is voltak, igazi retro kajáldák igen, amik közül a legprosztóbbat azonnal meg is rohamoztuk, és tíz perc múlva már az asztalunkon tornyosult minden egészségtelen, de isteni trashfood, amit csak egy strandbüfé kínálni tud: olajban tocsogó lángos, száraz sült krumpli, palacsinta, amiben alig figyel némi kis töltelék, félig megfőtt kukorica és persze az elmaradhatatlan jégkrémhalom. – Mióta veletek vagyok, legalább öt kilót híztam – nyögött fel Ginny, miután elpusztítottunk mindent, és megtörölte a száját a szalvétájával. – Utállak titeket. Nem fogok kelleni senkinek. – Akinek csak azért kellenél, mert sovány vagy, az kapja be – vágta rá Zsani, és ha valakitől, tőle szupercsúcs volt ez a mondat. Elismerően néztem rá, mire megvonta a vállát. – Mi az? A legnagyobb hülyék is észhez térhetnek néha, nem? – Jaöööö – Ákos akkorát büfögött, hogy belerezgett az egész asztal (Ági felháborodottan csapott a vállára), és hátradőlt. – Na, most egy évig nem akarok kaját látni. Ha elsüllyednék majd a vízben, szóljatok Pamela Andersonnak, légyszi. – Inkább ne neki, a mellei csak visszahúznának – vigyorodott el Ginny. Én bólogattam, de egyelőre nem bírtam megszólalni; pedig mindig megfogadom, hogy nem zabálok ennyit, de amikor meglátom a többieket enni, nem bírok ellenállni. Zsani telefonja megpittyent az asztalon, mire mindenki felkapta a fejét. – Tényleg. – Ági az asztalra könyökölt, és érdeklődően nézett Zsanira. – Mi van Gabe-bel? – Jaj, ne. – Ákos az ég felé fordította a szemét. – Nem ringattam magam abba az illúzióba, hogy a nyaralás alatt kimarad a lelkizés, de muszáj már az első napon?? – Dugulj el. – Ginny rá se nézett, inkább ő is Zsani felé fordult. – Persze, ha nem akarsz beszélni róla… – Nem nagyon van miről – biggyesztette le a száját Zsani, de láttam – és az autóbeli mosolya is erre engedett következtetni –, hogy sokkal jobban van, mint pár nappal ezelőtt. –

Üzizgetünk, beszélünk Facebookon, ilyesmi. Meglátjuk. – És a csaj? – Az előbbi hőzöngés ellenére Ákosból is kibújt a „bátyó”. – Beszél még vele? – Azt mondja, nem – simította hátra a haját Zsani. – És el is hiszem neki. – Én is – csatlakozott Ági. – Gabe nem hazudós fajta. – Hm. – Ginny egy szót se szólt, de látszott az arcán, hogy őt nem ilyen könnyű meggyőzni. – Azért óvatos leszel, ugye? – Ne félts – mosolyodott el halványan Zsani. – Ebből nem lesz olyan könnyű kidumálnia magát. Egy kicsit hagyom, hadd kepesszen. – Ó, szegény. – Én, a mimóza persze azonnal megsajnáltam Gabe-et. – De mi van, ha tényleg megbánta, és… – Jaj, te. – Zsani mosolya szélesebb lett, aztán átkarolt, és egy pillanatra magához szorított. – Olyan kis aranyszíved van! – Vagy úgy is mondhatná, balek vagy – kottyant közbe Ákos, mire kapott Ágitól egy újabb hasba vágást, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Hű, asszony, fejlődik a jobb horgod. – Mondtam, hogy ne hívj asszonynak! – ripakodott rá Ági, nekem pedig muszáj volt felröhögnöm, mert most éppen olyan volt, mint egy házsártos feleség. Zsani is elnevette magát, és összekulcsolta a kezét az asztalon. – Szóval a lényeg, hogy lassan haladunk, de azt hiszem, minden oké lesz. Persze csak, ha tényleg lekoptatta a csajt. – Azért ezt tudd meg – szólt halkan Ginny, és bocsánatkérően nézett Zsanira. – Ne haragudj, nem akarok én lenni a vészmadár, csak szeretném, ha nem vágna át. Bár talán most megtanulja a leckét… – Az tuti – hallatszott ekkor egy hang a fejünk fölül, mire meglepetten pillantottunk föl. Az a srác állt ott, aki percekkel azelőtt a pult mögül nézett vissza ránk. Igaz, hogy volt mostanában elég pasi az életemben (még sok is), ám mialatt rendeltünk, alaposan megszemléltem, ugyanis nem lehetett nem észrevenni: ő is vörös hajú volt, akárcsak Ginny, de neki inkább sötét rézvörösbe játszottak a tincsei, ehhez pedig világoszöld, kópésan csillogó szem társult. Pólót és rövidnadrágot viselt, mint a legtöbb korunkbeli, a felkarján viszont nonfiguratív tetkó kandikált ki a felső alól, a csuklóján pedig vékony, piros karkötő feszült. Összességében nagyon ott volt a pasi, de azért az, hogy belepofázik a beszélgetésünkbe, mégiscsak sok! – Tessék? – kérdezte Ginny gyanúsan lágy hangon, és szikrázó tekintettel nézett az idegenre. – Hozzánk szóltál? – Ja – vágta rá a fiú, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy kihallgatja

ismeretlenek lelkizését. – Csak annyit fűztem hozzá, hogy a srác biztosan megtanulja a leckét. És nem tűnsz olyan csajszinak – pillantott Zsanira –, aki hagyja, hogy elfelejtse. – Már bocs, de téged ki kérdezett? – Mivel Ginny ült a legközelebb a fiúhoz, ő pattant fel, és keresztbe font karral, dühösen fújt egyet. – Ez itt egy magánbeszélgetés… – Öt ember között? Wow, ti aztán csapatjátok – felelte a srác, majd az üres papírtányérokra és a poharakra bökött. – Elvihetem ezeket? – Az enyémben még van – szorította magához Ginny a poharát (amiben valóban volt még egy egész korty). – Magunkra hagynál minket? Köszi! – Persze. – Még most sem tűnt úgy, hogy a fiú különösebben bánná, amit csinált, és fura módon nekem sem lett antipatikus ettől a húzástól. Talán azért, mert ennyire helyes… Ajh, nem igazság, hogy a pasik ezzel mindent elérnek! – Amúgy Hans vagyok, szóljatok, ha szükségetek van bármire! – Majd a számlára, ha nem túl nagy kérés. – Ginny hangja most valóban boszorkányos volt, mintha át lett volna itatva vitriollal. – Különben is, mi az, hogy Hans?! Itt művésznevük van a pincéreknek? – Majdnem – vigyorgott a srác, miközben ügyesen egyensúlyozta a karján a sok szemetet, amit hagytunk. – Félig osztrák vagyok, ott nőttem föl. Amúgy az apámé a hely. – Csodálatos – mormolta Ginny, és elhessentő mozdulatot tett a kezével. Hans nem sértődött meg, ehelyett még szélesebb lett a vigyora, aztán ránk kacsintott, és elsietett a csetresszel. Ginny szemrehányóan nézett ránk. – Ti miért nem szóltatok egy szót se?? Bunkó paraszt. – Igen, de azért valljuk be, nagyon cuki – dünnyögte Zsani, és elismerően végigmustrálta a pult fölé hajoló Hans fenekét. – És úgy láttuk, elboldogulsz. – Hogy csinálhat ilyet valaki?? – Kezdtem azt érezni, Ginny dühe talán egy kicsit eltúlzott. – Idejön, és beleszól a beszélgetésbe, mintha köze lenne hozzá… – De hát nem mondott semmi rosszat – kelt Hans védelmére Ági is, én pedig csatlakoztam. – Ráadásul valószínűleg igaza is volt, Gabe-nek tényleg alapos lecke lesz ez az egész. Nem baj, ha egy srác véleményét is halljuk, még ha… még ha azt se tudja, mihez szólt hozzá. – Hé, és én mi vagyok?! – háborodott fel Ákos, mire mindannyian felröhögtünk. – Te már tiszteletbeli lány – nyújtotta rá a nyelvét Zsani. Ákos bemutatott neki, de azonnal megenyhült, ahogy Ági karja a nyaka köré fonódott. – Én tudom, hogy nem vagy lány, nyugi – mondta, egy cuppanós puszit nyomott Ákos szájára, aztán visszafordult felénk, és kutatóan nézett Ginnyre. – Miért akadtál így ki? Nem volt nagy cucc. – Szerintem az volt – vágta rá Ginny hevesen, és sötét pillantást vetett a pult irányába. –

Félig osztrák… Biztos azért ilyen vörös. Ő Harisnyás Pippi férfiban. – Már bocs, de te beszélsz? – buggyant ki Ákosból a kacagás, amihez egy pillanaton belül mind csatlakoztunk. Ginny sem tudta megállni mosoly nélkül, de mikor Hans kihozta a számlát, újra elkomorodott, és némán a srác kezébe nyomta a pénzt. Az ipari mennyiségű kaja mindenkit lefárasztott, ezért megegyeztünk abban, hogy csak holnap jövünk le úszni. Ákos konkrétan úgy festett, mint aki mindjárt elalszik. – Nem pihenünk egy kicsit? – kérdezte vöröslő szemmel. Mindenki egyetértett, úgyhogy visszaindultunk a házhoz, én pedig úgy ügyeskedtem, hogy Ginny mellé kerüljek. – Mi volt ez? – kérdeztem kertelés nélkül. – Úgy nekiestél annak a szegény srácnak… – Lehet, hogy szerintetek oké volt, szerintem viszont egy tapló – húzta el a száját. – Utálom az ilyen tenyérbemászó arcokat. – Hahó – meglengettem a kezem a szeme előtt, mert kicsit feltűnő volt, mennyire nem akar rám nézni beszéd közben. – Nem az volt a baj, hogy nagyon is helyes? – Hát, szerintem nem. – Ginny kitartóan rugdosta ugyanazt a kavicsot, amit még a strandnál szedett fel. Alkalomadtán meg kell kérdeznem tőle, nem jutott-e még eszébe, hogy focizzon. – Vörös, és ez pont elég. Eleget küszködtem a saját répaságommal, nem érdekel az övé is. – Szóval hidegen hagy a pasi. – Abszolút. – Ginny egy határozott mozdulattal elrúgta a kavicsot, jelezve, hogy szeretne véget vetni a témának. – Különben is, oké, hogy szívesen randiznék, de nem ragadok le az első hímneműnél, akit meglátok. – Persze – bólogattam megjátszott egyetértéssel. – Pláne, hogy nem is tetszik. – Pláne. – Ginny megigazította a felsője pántját, és változatlanul nem nézett a szemembe. Mi lehet a gond? Jó, tényleg nem kell rávetnie magát minden srácra, de Hans szemmel láthatóan élvezte a kis szócsatájukat, és ha Ginny egy kicsit nyitottabb… Vajon miért nem az, ha a saját bevallása szerint is magányos? Aztán Zsani hátára esett a pillantásom, és azonnal megértettem. – Figyelj. – Átkaroltam Ginny szeplős vállát (irtó édesek a mindent elborító szeplői, bár ő utálja őket), és a halántékához érintettem az enyémet. – Azt ugye tudod, hogy nem minden pasi szemét? – Egyet mondj, aki nem. Szóval tényleg erről van szó. Nekem pedig, ahogy a dolgok jelenleg álltak, tényleg csak egyetlen név jutott eszembe, az viszont azonnal. – Például Dani.

– Oké – vágta rá némi mérlegelés után kelletlenül Ginny. – Ő tényleg nem rossz fej, de csak egy a millióból. Látod, még Gabe is, akiről azt hittük, imádja Zsanit… – Imádja is, csak össze van zavarodva. – Reméltem, hogy igazam van. Annyira akartam, hogy így legyen. – Minden rendbe fog jönni köztük. Én tudom. Ginny nem válaszolt, csak bólintott. Visszagondoltam arra, amit az eddigi pasijairól mesélt, és igazából nem is csodáltam, hogy nem bízik a fiúkban, de ez a zsigeri félelem valami másból fakadt. Hogy én miért félek tőlük, azt tudtam, de… nála is ez lenne a helyzet? A mondatot, ami a számra tolult, inkább csak súgtam – félig azt reméltem, meg se hallja. – Apukád miatt van? Döbbenten nézett rám, aztán az ajkába harapott, én meg legszívesebben megkértem volna Ágit, hogy próbálja ki rajtam is a jobb horgát. Mi a fenét kutakodok? Nem vagyok normális! Ginny azért jött le velünk ide, hogy elmeneküljön a gondjaitól egy kicsit, én meg az arcába tolom őket. Remek barát vagyok, nem vitás. – Ne haragudj – suttogtam ugyanolyan halkan, és vérvörös képpel néztem rá. – Ezt nem kellett volna megkérdeznem. Akkora hülye vagyok! – Nem vagy. – Ő is csendesen szólalt meg, ennek ellenére minden szavát értettem. – És igazad is van. Csak most nem tudok erről beszélni, nem baj? – Dehogyis. – Egy pillanatra megálltam, és szorosabban magamhoz öleltem. – Akkor beszélj róla, amikor akarsz, ha akarsz egyáltalán. Nem kontárkodom bele többet. Sajnálom. – Nem is te lennél – jelent meg végre az arcán egy kis mosoly. – Flóra, a kiskertész. Ki akarsz gyomlálni minden gazt, amit találsz. Elhúztam a számat. – Igen, de néha nem figyelek, mibe vágom bele a kapámat. Ginny a hülye metafora hallatán elnevette magát. – Egyáltalán láttál te már kapát élőben? – Nem – vágtam rá. – Miért, te? – Naná, én vidéki csaj vagyok – válaszolta büszkén. – Legalábbis a nagyimék vidéken laknak, és kiskoromban egy csomót voltam náluk. És akkor mindig találtak a gyereknek is valami elfoglaltságot, nem lehetett henyélni. Szóval igen, én tudok kapálni, ásni és gyomlálni is. Sőt, adj egy tehenet, és pikk-pakk, megfejem neked! – Pillanatnyilag nincs nálam – feleltem kuncogva. Ginny helytelenítően csóválta a fejét, aztán a kezemre kulcsolta az ujjait, és finoman megszorította. – Köszi, hogy segíteni akarsz. – Nincs mit – viszonoztam a szorítást, aztán a hátralévő utat már némán, a többiek

csacsogását hallgatva tettük meg. Elgondolkoztam rajta, hogy lassan fél éve ismerjük Ginnyt, mégis mennyi titka van. Fogalmam se volt, hogy élnek-e még egyáltalán a nagyszülei, sem arról, hogy a háztartási ismeretek mellett, amiket nyilván muszáj volt megtanulnia a kistesói miatt, a ház körüli munkákban is ennyire otthon van. Emellett pedig ő a legstílusosabb ismerősöm, még Zsanit is magasan veri (neki ezt persze sose merném megjegyezni), noha kész rejtély, mikor van ideje, hogy megvarrja vagy átalakítsa a ruháit. Meg úgy bármire. És még mondja valaki, hogy nincs mit csodálnom a barátaimban.

Az igazság ára Azt terveztük, hogy este újra lemegyünk a strandra, de aztán Zsani utánanézett, hogy mikor van stranddiszkó, és kiderült, hogy sajnos csak hétvégén. Szóval azt tettük, amit mindig: ettünk, dumáltunk, és egy ponton elkezdtünk youtube-számokra bulizni. Ez önmagában nem lett volna akkora kúlság, ha Ginny ki nem találja, hogy készüljünk fel az estére úgy, mintha kimozdultunk volna. – Miért festitek ki magatokat, ha nem mentek sehová? – Zsani épp Ági arcát vakolta, Ginny felsőket próbálgatott, Ákos ejtőzött a teraszon, én pedig egyik rúzst kentem fel a másik után, amikor Kinga leereszkedett mellénk a konyhaasztalhoz. Karcsú, barna lábait a székre pakolta, fekete haját egyszerű lófarokba fogta, a kezében pedig egy félig elrágcsált almát tartott, és pont úgy nézett ki, mintha ő is tizenhat éves lenne. Amennyire a legújabb rúzs applikálása engedte, rámosolyogtam. – Miért, csak akkor csíphetjük ki magunkat, ha elmegyünk? – Ez milyen? – viharzott ki Ginny a szobából egy irtó csini, orgonaszínű napozóruhában, aminek láttán Zsani elismerően felvonta a szemöldökét. – Szerintem király, kikenlek hozzá lilával – javasolta, majd erősebben megfogta Ági állát. – Egyenesen tartsd a fejed! – Bocs – mormogta a fogai között Ági, és megadóan sóhajtott. – Nyugi, fantasztikusan fogsz kinézni – nyugtatta meg Zsani, aztán újra minden figyelmét a pirosító felhelyezésének szentelte. Kinga a tenyerébe támasztotta az állát, és ellágyulva nézett ránk. – De édesek vagytok – mondta álmodozva. – Én már csak akkor veszem rá magam a kencézésre, ha kilépek a házból, egyébként csak napokig melegítőben vagyok. – Neked nem is kell smink – vágtam rá (és basszus, tényleg nem). – Tök szép bőröd van. – Neked is. – Kinga felemelte a kezét, és végighúzta a mutatóujját a felkaromon. – Bársonyos, mint egy kisbabáé. – De hófehér – biggyesztettem le az ajkam, ő viszont megrántotta a vállát. – Na, és? A fehér bőr szép, és tök jól lehet hozzá sminkelni.

– Így van – kottyant közbe Zsani, miközben erőteljes mozdulatokkal festette Ági szemhéját, aztán rám kacsintott. – Olyan dívasminket csinálok neked, hogy elájulsz. – Köszi. – Bár tudom, hogy az ember barátai sokszor csak jófejségből bókolnak, Kingát csak most ismertem meg, ezért tök jólesett, amit mondott (Zsani meg számomra maga volt a testemen kívül helyezett önbizalom-reaktor). – Na, akkor ez marad! – Ginny az előbbi lila ruhában sétált ki a szobából, mögüle pedig Ákos megkönnyebbült hangja hallatszott: – Akkor most már kinyithatom a szemem? – Aha! – Ginny lehuppant közénk, kivett egy szem barackot az asztal közepén álló tálból, megdörgölte, és jóízűen beleharapott. – Szegény, már majdnem bealudt a próbálgatásomtól. – Túléli – vigyorodott el Ági. Zsani pont a szempillaspirált keresgélte, úgyhogy egy pillanatra ki merte nyitni a szemét. – Petra mikor jön vissza? – Már vagy két órája elhúzott – nézett Zsani az órára homlokráncolva, de Kinga leintette. – Á, ha ő vásárol, az egész napos program, te is tudod! – Hallom ám! – harsant fel ekkor Petra vidám hangja az ablak alól, majd egy pillanattal később már az ajtóban állt. Rá kellett parancsolnom magamra, hogy ne dobjak mindig hátast tőle, mert Zsanihoz hasonlóan egyszerűen nem bírt szarul kinézni, pedig most is csak egy sima, zöld kánikularuhában és barna saruban volt, mégis úgy festett, mint aki a Cosmopolitan strandszezon-fotózásáról jön. Ami pedig a legjobb benne, hogy egyszerűen nem lehet rá haragudni ezért, mert a húgához hasonlóan szemmel láthatóan cseppet sem érdekli, hogy néz ki (jó, persze tudom, hogy ezt valójában csak az irtó dögös emberek engedhetik meg maguknak). Petra az asztalra akarta dobni a bevásárlószatyrot, de azt teljesen elborították a sminkcuccok, úgyhogy inkább átnyargalt vele a konyhába, és a pultra kezdett kipakolni. – Vettem krumplit meg tésztát, nem főzünk valamit bográcsban? – kérdezte, amire hangos „deee!” volt a válasz. Én tökre izgatott lettem, mert a többiekkel ellentétben (és a lúzerségem abszolút bizonyítékaként) még soha nem vettem részt bográcsozásban. De izgi lesz! Csak arra nem számítottam, hogy senki se tudja, hogyan kell. – Ööö… Először a vizet kell beleönteni? – pislogott bele tanácstalanul Petra a bográcsba, miután már mindannyian felvettük a partiszerkónkat (még Kinga is átöltözött, valami elnéző, nosztalgikus kis mosollyal az ajka körül), Ákos megpucolta a krumplit, mi összevágtuk a többi hozzávalót, amik most takaros kis halmokban hevertek a tűzrakóhely melletti asztalon. Kinga a kezébe vette a hagymás tányért. – Szerintem ezt kéne először, nem?

– És az olaj? – kapott észbe Ginny. – Anyu úgy csinálja a krumplis tésztát, hogy előtte beleönti az olajat, és azon pirítja meg a hagymát. Szerintem itt is így kell, nem? Ákos? A pasik tudnak főzni. – De nem ez a pasi. – Ákos épp egy női magazinba merült, és kétpercenként hangosan felröhögött. – Nekem a kávé a maximum, örüljetek, hogy a tüzet meg tudtam gyújtani. Halál cikik vagytok, ennyi csaj, és egyik se tud összedobni egy slambucot? – Pofa be, különben nem kapsz vacsorát! – Zsani bosszúsan Ákos felé hajított egy kocka krumplit, de ő nevetve lehúzta a fejét. Ági gondterhelt arccal nézte a még mindig üresen árválkodó kondért. – Telefonos segítséget kell kérnünk – mondta ki az elkerülhetetlent, mire mindenki elcsüggedt egy kicsit, mert egyikünk se vallotta volna be szívesen az otthoniaknak, hogy hozzákezdeni se tudunk egy ilyen egyszerű ételhez. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom, azaz Lana Del Rey Ride-ja – amit Danihoz rendeltem a névlistámban. Igyekeztem leplezni, hogy az arcom azonnal teleszökött vérrel, és felvettem a kagylót. – Szia, beach girl! – köszöntött vidám hangon, amitől azonnal még jobb kedvem lett. – Csak kíváncsi voltam, mi újság. Mit csináltok? – Szia! Itt vagyunk a háznál, ma nincs strandbuli. – Elfordultam Zsaniék kaján tekintetétől, és arrébb sétáltam, a ház előtti rózsabokrokhoz. – Épp főzni próbálunk, de nem nagyon megy. – Mit főztök? – Ööö, slambucot, vagy mit… Szóval krumplis tésztát bográcsban, miért? – Jaj! – Szinte láttam magam előtt a fültől fülig vigyorát. – Komolyan nem tudjátok, hogy kell? – Miért, te tudod? – vágtam vissza kicsit durcásan. Halk sóhaj hallatszott a telefonból. – Hangosíts ki! – Minek? – Na, gyerünk! Visszamentem a többiekhez, és az asztalra tettem a telefont. – Dani azt mondja, hangosítsam ki – közöltem, de egyiküknek se mertem a szemébe nézni, csak megnyomtam a kihangosítás-gombot. – Itt vagyunk, mondhatod! – Helló, srácok! Na, először is mitek van a kajához? – Szia, te komolyan tudsz főzni? – Zsani olvadozva elmosolyodott, miközben a háta mögött Kinga kérdően mutatott a telefonra, és a szájával az „ez meg ki?”-kérdést formálta. Úgy döntöttem, majd később magyarázkodom, most először is irtó éhes voltam, úgyhogy rövidre akartam zárni a társalgást (és persze kihúzni magam a kínos helyzetből, hogy hívogat engem

egy srác, aki nem a pasim). – Csá, haver! – szólalt meg Ákos, és felpattant a nyugágyból, amiből az utóbbi két órában vadlovakkal se lehetett volna kirángatni. – Megpucoltam egy rahedli krumplit, vazzeg, frankón, mint a hadseregnél. – Szegény! – röhögött fel Dani. – Csajok, húzzatok bele, mert simán lenyomunk titeket! – Jó, azért szentté ne avassátok magatokat! – horkantam fel, és végignéztem az alapanyagokon. – Szóval van itt összevágott krumpli, hagyma, só, paprika, tészta… – Ugye nem főztétek meg? – vágott közbe Dani. – Mit? – A tésztát. Megfőztétek? – Nem. – Oké, mert nem kell, majd a bográcsban megpuhul. Na, hölgyeim és Ákos, akkor hajrá! És tényleg elmondta, hogyan kell, lépésről lépésre, úgyhogy tíz perc múlva már ott rotyogott a bográcsban a kaja. A telefonon át is hallottam, mennyire elégedett magával. – Nem hálálkodom sokat, mert még elbízod magad – csipkelődtem, miután levettem a kihangosítást a telóról, és ismét kicsit távolabb sétáltam a többiek most már leplezetlenül csúfos tekintetétől. – Te mindenhez értesz? – Nem, de ehhez véletlenül igen – felelte. – És szívesen segítettem. Viszont ajánlanám, hogy mire férjhez mész, tanulj meg pár alapfogást, mert felkopik az állatok. – Naa, igenis tudok alapfogásokat! – védekeztem, mire halkan felnevetett. – Nem a tükörtojásra gondoltam, hanem a paprikás alapra, a rántott cuccokra meg ilyesmire. – Te kitől tanultad ezt? – Ismét megjelent előttem az anyukája, akiből simán kinéztem volna, hogy ilyesmiket tanítgat a fiának, de Dani ismét meg tudott lepni. – Aputól, de ő meg anyutól vette át, vagy inkább a papáéktól. Tudod, a cigányoknál nagy hagyománya van a bográcsban főzésnek, a szegények régen mindent beledobtak, amijük csak volt. A slambuc is így lett amúgy, tipikus szegénykaja, bár tényleg marha finom, én is imádom. – Tartjátok a hagyományokat? – Ez tetszett. Még mindig nem tudtam pontosan, mit kezdjek ezzel az egész kérdéssel, de a különféle népcsoportok hagyományait mindig tisztelettel és kíváncsisággal figyeltem. – Nem mindet, de van néhány, ami Anyuban nagyon benne maradt. Ő még a régi típusú családban nevelkedett, tudod, sok gyerek, csóróság… De tanult, fősulit végzett vidéken, és kitört onnan. A suliban ismerte meg Aput, és mindig mesélik, hogy régebben Anyu a szokás szerint Apu mögött akart menni, úgy kellett maga mellé rángatnia.

– De fura. – Nehezen tudtam elképzelni, hogy egy pasi mögött járkáljak egy életen keresztül, bármennyire odavagyok érte. – És zenélni tudtok? – Anyu fantasztikusan énekel és táncol, de már ritkán csinálja, pedig régen még fel is lépett – felelte. Éreztem a hangján, hogy jólesik neki az érdeklődésem, főleg, mert érzi, hogy nem udvariasságból kérdezgetek. – Én eléggé botlábú vagyok, de gitáron elboldogulok valahogy. – Megmutatod majd? – Szeretném. Puff. A beszélgetésnek ettől az egy szótól hirtelen megint lett egy borzongató mellékzöngéje, úgyhogy próbáltam viccel elütni a dolgot. – Akkor nem vennének be a Száztagú Cigányzenekarba? – Nem hiszem… Figy, hol is vagytok pontosan? – Balatonudvariban. Miért? – Csak kérdezem. Most mennem kell. – Oké. – Fura volt, mert eddig mindig én tettem le a telefont, és a hangja is mintha egy árnyalattal hidegebben csengett volna. Túl durva volt a cigányzenekaros poénom? – Ugye, nem bántottalak meg? – Dehogyis, ne parázz! – Hallottam, hogy ismét mosolyog, amitől azonnal megnyugodtam. – Csak lassan vacsizunk, és azt mindig együtt szoktunk. Beszélünk még, jó? Legyen szép estétek! – Neked is! – Valamiért nem akartam elengedni. – Remélem, sikerül a kaja! – Majd írd meg, jó? És képet is kérek! Elmosolyodtam a gondolatra, hogy ma még SMS-ezünk. Mi. A fene. Ütött. Belém?? – Oké, szia! – Szia! Kinyomtam a hívást, aztán pár pillanatig még álldogáltam a rózsák mellett, hogy kicsit lecsillapodjak. A virágok illata, amit otthon, a boltban vett rózsáknál sose éreztem, beburkolt, mint valami köpeny, és nehezemre esett elmozdulni mellőlük, de végül mégis visszaballagtam a tűzhöz, ahol Ákos villával bökdöste a piros lében úszkáló krumplidarabokat. – Hagyd már békén, Dani mondta, hogy legalább másfél óra! – szólt rá Ginny, és felé nyújtotta a chipses zacskót. – Egyél addig ilyet. – Nem kell. – Ákos bánatos arccal visszahuppant a nyugágyra. – Éhen halok. – Ne hisztizz – mormolta Ági, akit a tűz fényében, a kifestett arcával szebbnek láttam, mint valaha. Rövid, virágos nyári ruhát viselt, amitől csak még nőiesebb lett, és olyan biztonsággal hajtotta a fejét Ákos vállára, hogy ha csak rájuk néztem, engem is elöntött a harmónia. – Már

nem tart olyan soká. – Na, és hogy van Dani? – Úgy tűnik, Zsani megunta a csevegést, és a tárgyra akart térni. Mindig ezt csinálja, ha épp nem az ő nyavalyáiról van szó. Hmm, kire is hasonlít ebben? – Rendes tőle, hogy segített. – Jól van, ők is vacsoráznak. – A tűz felé fordítottam az arcomat, hogy megmelengessem, de még inkább, hogy elrejtsem az újra támadó pirulást. – Az apukája tanította főzni, ez mennyire menő… – Ettől csak még szexibb – értett egyet Ginny, aztán játékosan oldalba bökött. – Kár, hogy beléd van esve, őt szívesen lekapnám a tíz körméről! – Hagyjátok már abba ezt, nincs belém esve! – csattantam fel kicsit túl hevesen, mire az addig halkan beszélgető Petra és Kinga is meglepetten nézett rám. – Csak egy haver. Én hiszek a fiú–lány barátságban. – Én is, de csak akkor, ha nem jönnek be egymásnak – szólalt meg Ginny, miközben az arcomra tapasztotta a pillantását. Ajjaj, úgy tűnik, Zsani meg én túl jól kiképeztük. – Ez a srác viszont úgy néz rád, hogy kedvem lenne kést és villát adni neki, hogy legalább kulturáltan faljon fel. – Tiszta hülyeség – ráztam meg a fejem, Zsani viszont elgondolkodva nézett rám. – Miért? Bírod, nem? – Te miért nyaggatsz? A pasid legjobb barátjával járok… vagy jártam… vagy… – Látod, pont ezért. – Zsani megfogta a fakanalat, és megkavarta az egyre ínycsiklandóbb illatú slambucot. – Amikor összejöttünk velük, még tökre örültem ennek a „legjobb barátokkal járunk”-dolognak, de az utóbbi időben kicsit sok lett, amit Márk művel. – Inkább az a kérdés, te miért vagy ennyire ellene? – Ákos felnézett a magazinból, amit az előbb figyelemelterelésként újra a kezébe vett. – Várj, mindjárt keresek neked egy univerzális tanácsot! Nem jó, itt csak arról írnak, hogy fogyhatsz le két hét alatt. Meg arról, mit gondolnak a pasik… mire vágynak a pasik… mit utálnak a pasik… jó ég, ti tényleg csak velünk vagytok elfoglalva? – Ági, vedd el tőle! – nyögött fel Ginny, aztán felém fordult. – De ez engem is érdekel. Miért kapálózol? – Először is, mert amennyire én tudom, Márkkal még nem szakítottunk – kezdtem, mert láttam, hogy választ várnak, pedig én se tudtam, van-e valódi érvem egyáltalán, már azon kívül, hogy valamiért halálra rémít ez a srác. – Másodszor pedig… – Másodszor? – Jaj, ne! Ha Ági is beszáll a „közbeavatkozásba”, végképp végem. – Ne már, Flo, úgy csinálsz, mintha Dani titokban kiscicákat belezne a pincéjében. Mit vétett, hogy számításba se veszed?

Nem akartam válaszolni. Amikor Danival újra beszélgetni kezdtünk, elmondtam a D.A.C.osoknak, mi történt anno, de szerencsére nem utáltak meg (ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja), viszont Dani akkor vívta ki először a szimpátiájukat, ami azóta egyre csak növekedett. Én viszont ezzel párhuzamosan lettem egyre durcásabb: nekem senki ne mondja meg, kivel járjak, magam is el tudom dönteni! A gondolataim valószínűleg az arcomra voltak írva, mert Petra, aki Kingával egyetemben az utolsó pár mondatunkat már élénk figyelemmel kísérte, hirtelen felcsattant. – Na jó, akkor most az a programpont következik, amire mindannyian vártatok! – Vártunk valamire? – Bármennyire is odavolt Ákos Ágiért, mindig kihúzta magát, akárhányszor Petra tekintete rá tévedt. – Nem is tudtam. – Bizony ám! – Petra jelentőségteljesen Kingára nézett, aki elmosolyodott, és beszaladt a házba, majd pár pillanat múlva egy világoszöld színű folyadékkal teli üveggel tért vissza. Kikerekedett a szemem, mert elégszer láttam a Moulin Rouge-t ahhoz, hogy tudjam, mi ez. – Jézusom. Abszint?? – Nyugi – Petra műanyag kávéspoharakat osztott szét, amiket valószínűleg délután vett. – Mindenkinek van üdítője is? Csak hogy legyen mivel leöblíteni, mert irtóra mar. – Anya meg fog ölni. – Zsani megigézve bámulta az üveget, ami a tűz fényében kísértetiesen ragyogott. Petra sorra töltögette a poharakat, aztán ránk mosolygott. – Ezt – emelte fel a poharát – azért hoztam, mert tudom, hogy páran közületek még sose ittak rövidet, és inkább velünk próbáljátok ki, mint egyedül. – De muszáj rögtön abszintot? – Ákos bizalmatlanul megszagolta a zöld löttyöt. – Én már ittam pár dolgot, de ez… Hány százalékos? – Csak 50, ez egy lájtos darab – vágta rá Kinga, nekem pedig már a gondolattól felfordult a gyomrom, miközben persze elöntött az izgalom is. De kúl, ugyanazt isszuk, mint Leo és David Thewlis a Teljes napfogyatkozásban! – Srácok, bízzatok bennem! – Petra szeretettel pillantott ránk. – Most itt vagyunk Kingával, hogy kezeljük, ha bármi történne, és egyszer mindenkinek meg kell tanulnia, hogy kell úgy inni, hogy ne legyen belőle baj. Oké? – Ha nem bírjátok húzóra, akkor ne, és ez az első szabály! – tette hozzá Kinga. – Ne hagyjátok magatokra erőszakolni ezt a hülyeséget, mert ha húzóra iszol, jobban is üt. Csak nyugodtan. Mehet? – Mehet – felelte Ági (na, miből lesz a cserebogár), és mi is egyetértően bólogattunk. Petra kacsintott. – Akkor egészségünkre!

A következő pár másodpercben világossá vált számomra, miért rendezték meg Petráék ezt a kis szeánszot: ezer százalék, hogy soha eszembe se fog jutni kísérő nélkül inni az alkoholt, pláne nem egy hajtásra. A csöndet krákogások, köhögések és prüszkölések hangja törte meg, Ginny feje pedig úgy vöröslött, mint egy jelzőlámpa. – Uhh! – Ákos igyekezett megtartani a méltóságát, és közben lehetőleg nem megfulladni, ezért csak úgy döntötte magába a narancslevet. – Ez… öhhh… kemény. – Jöhet még egy kör? – mutatott Petra az üvegre, aztán a rémült arcunk láttán elnevette magát. – Csak vicceltem, ne parázzatok, ennyi pont elég volt mára. Mindenki jól van? – Igen. – Zsani jött rendbe a leghamarabb, bár az is valószínű, hogy neki van a legtöbb tapasztalata ebben (rögtön eszembe jutott a Valentin-buli estéje, amikor whiskyt csórt a készülődéshez). De mielőtt aggódni kezdhettem volna, hogy túlságosan tetszett neki a dolog, elfintorodott. – Blee, ég a gyomrom. Pets, ebből nekem elég volt a két hétre, ha nem baj. – Szó sincs róla! – Petra elégedett arca nem hagyott kétséget afelől, hogy a jóindulatú kis leckéztetés is ott volt a céljai között. Azt hittem volna, Ágin fog a leginkább meglátszani az ital, de meglepő módon én lettem a nyertes, és először még csak észre se vettem. Csak néztem a tűz körül üldögélő barátaimat, és egyszer csak könnybe lábadt a szemem. – Úgy szeretlek titeket – bukott ki belőlem, mire Ginny elvihogta magát. – Na, kezdődik. – Igyál még vizet, jó? – Kinga újratöltötte a poharamat. – Az egészet, gyerünk! – Nem kérek – ráztam meg a fejem makacskodva. – Táncoljunk! – Majd akkor, ha már kicsit leszállt a lábadba. – Zsani átkarolta a vállam. – Nem vagy rosszul? – Neeem! – tiltakoztam, és az arcához nyomtam az arcom. – Tök jól vagyok! Hol a telefonom? – Na, arról szó se lehet. – Ági kikapta a kezemből a telefont, amikor már épp megtaláltam a zsebemben. – Nem tudom, kinek akarsz írni, de részegen nem SMS-ezünk. – Csak képet akarok küldeni Daninak a slambucról – motyogtam, majd rájöttem, hogy még nincs miről, és felkuncogtam. – Ja, azt majd később. – Bizony, később – dünnyögte Zsani, én pedig az abszint ködén át is éreztem a hangjában megbújó nevetést. Az velem a baj, hogy átlátszó vagyok, mint az üveg, és minden rám van írva, vagy ha nem, akkor elkottyantom. Nem kell hozzá, csak egy kis abszint, esetleg Dani bársonyos hangja a telefonban. Annak ellenére, hogy este még jól belakmároztam a slambucból (ami iszonyú finom lett,

Dani küldött is a képért cserébe egy virtuális hi five-ot), reggel tompa fejfájással ébredtem, és magamban a fű mellett az abszintot is kihúztam a gyakran alkalmazandó tudatmódosítók listájáról. A többiek még javában húzták a lóbőrt, mivel a youtube-parti kicsit hosszúra nyúlt, főleg, miután annyira lealjasodtunk, hogy kórusban üvöltöttük Rebecca Black Friday-jét a balatoni éjszakában. Feltápászkodtam, és óvatosan átléptem a mellettem fekvő Ginnyn, miközben azon gondolkodtam, mit csináljak, míg a barátaim reggeliképes állapotban lesznek. Ekkor a nyitott táskámra és Anyuék SZ.E.SZ.-füzetére esett a pillantásom; ösztönösen érte nyúltam, kihúztam a tatyóból, és kilopakodtam az ajtón. A másik szoba felől se hallatszott mozgás, szóval tényleg én keltem fel elsőnek. Némi vizet lötyböltem az arcomra, aztán kevertem magamnak egy kávét (éhgyomorra nem szabad, tudom, de nekem ilyen kora reggel még alszik a gyomrom), és kiültem a teraszra. Ahogy végignéztem a békésen pihenő kis házakon, a minden kertben egyformára vágott rózsabokrokon és az apró gyümölcsfákon, újra ráébredtem, mennyire örülök, hogy ide jöttünk, és nem valami buliparadicsomba, ahol napolajos testű idegenek között szorongtunk volna napokon keresztül. Jó volna, ha hazavihetném magammal ezt a békét! Az otthon gondolatára megint Márk és Dani jutott eszembe, úgyhogy az agyalást elkerülendő, kinyitottam a SZ.E.SZ.-naplót, ám pechemre pont egy idevágó résznél (már említettem, de egyszerűen kísérteties, hogyan beszél hozzám Anyu ezen a kis könyvön keresztül). 1987. július 6., Zánka, Gitta bejegyzése Ma érkeztünk meg az úttörőtáborba, és egyelőre remek helynek tűnik! Igaz, a sátrunk felállítása merő gyötrelem volt, de nem lett volna az, ha Kila nem pakolja a táskája aljára a sátorszögeket. (Mondtam már, hogy anyám pakolt!! – Kila megjegyzése, a szerk.) A vonaton kiderült, hogy a legtöbb pajtás nagyon rendes, bár vannak köztük fura alakok is, főleg az a srác, akiért Polgi és Kila az első perctől odavoltak, és azonnal hozzá akartak adni, nekem viszont kicsit félelmetes. És azért még nem olyan régen szakítottam Pistivel, nem akarok azonnal valaki mással kezdeni. A SZ.E.SZ. kollektíven ehetetlennek minősítette az első tábori ebédet (finomfőzelék valami gyanús színű vagdalthússal), de a jó hírek közé tartozik, hogy legalább van egy Hajdú típusú mosógép a vizes szektorban, így nem kell mindent kézzel mosnunk. Bár valószínűleg folyton foglalt lesz, ezért a biztonság kedvéért hoztunk magunkkal kézi mosószert is, lavórt meg biztos adnak. Nem is vagyunk olyan őrült sokan, mint tavaly Balatonfenyvesen, úgyhogy összességében nem nézünk rossz nyár elébe. Ez a tábor azért is különösen fontos a számunkra, mert (dobpergést kérünk) Polgi, aki már majdnem egy éve jár Bercivel, eldöntötte, hogy ebben a táborban válik meg idáig oly

állhatatosan őrzött szüzességétől. (Ezzel mégis mit akarsz mondani??? – Polgi bejegyzése, a szerk.) (Azt, hogy tudjuk, amit tudunk, hehe – Gitta bejegyzése, a szerk.) Mivel mindenütt nyüzsögnek a tanárok, az eseményt komoly szervezésnek kell megelőznie, példának okáért arra az estére el kell valahogy távolítanunk a sátorszomszédainkat. Legjobb lenne egy olyan estét választani, amikor van valami közös program. A „nagy este” előkészületei: – óvszer (Polgi hozott, mert olvastuk a Veres Pali bácsinál, hogy sose bízd a fiúra) – elbújtatni Bercit a sátorban – mind a hármunkat kimenteni az adott programról valami kifogással, mondjuk, betegség/ápolás – zavartalanság biztosítása (Kilával őrt állunk a sátor közelében, és füttyel jelzünk, ha valaki jönne) – „utána”: Polgi eljuttatása a mosdóhoz, törölköző, zsebkendő – Berci kijuttatása a sátorból Mivel Polgi szombatra tervezi a „nagy estét”, az előkészületeket már holnap elkezdjük, hogy biztosan készen legyünk. Mosolyogva csuktam be a könyvet, és magamhoz szorítottam, mint minden alkalommal, amikor csak olvastam belőle. Visszanézve elég viccesnek tűnt, hogy Anyuéknak ilyen körültekintően meg kellett szervezniük egy szimpla szexelést, persze akkor még egész máshogy mentek a dolgok. Teljesen kész voltam attól, hogy a SZ.E.SZ. tagjai bármikor hajlandóak voltak vállalni egymásért a legnagyobb büntetést is, mert tuti, hogy ha Polgiék lebuktak volna (nem buktak le, ez benne van az egyik következő bejegyzésben a „nagy este” leírásával együtt, amin egyelőre még csak egyszer mertem villámgyorsan végigfutni), az a minimum, hogy mindannyiukat hazaküldik. Az illatos reggeli fényben üldögélve hirtelen megértettem, mire gondolnak a buddhisták vagy kik, amikor naponta hálát adnak valamiért: én is hálát adtam azért, hogy nekem is megadatott, ami Anyunak, egy olyan közösség, akikre bármikor számíthatok. – Hahó. – Ebben a pillanatban kinyílt mögöttem az ajtó, és az álmos szemű Ági jelent meg pizsamában, kávéscsészével a kezében. – Jó reggelt! Mindenki fent van? – Á, még alszanak. – Ági bekucorodott a mellettem lévő fotelbe, és mélyet lélegzett. – Te jó ég, micsoda levegő van itt! – Igen, tök jó. – Hátrahajtottam a fejem, mire a SZ.E.SZ.-könyv lecsúszott az ölemből, és leesett a földre. Ági lehajolt érte, és vigyázva az asztalra tette.

– Anyuddal beszéltél? Elmosolyodtam a megfogalmazáson, és bólintottam. – Pont a nyaralós részt olvastam, amikor táborban vannak, és azt szervezik, hogy tud Polgi lefeküdni a csávójával. – Tényleg? – Ági felkuncogott. – Ebben is segítettek egymásnak? – Akkor más volt, mint most, szigorúbban fogták őket – magyaráztam. – Mekkora jó fej dolog ez – mondta Ági melegen, aztán egyszer csak furcsán elmélázó lett az arca. – Na, baj van? – Dehogyis. – Megrázta a fejét, és belekortyolt a kávéjába. – Csak… tudod, mi is gondolkozunk ezen Ákossal. – Gondolkoztok? – csodálkoztam. – Mármint együtt? – Igen, mindent megbeszélünk. – Ági a csészéje köré fonta az ujjait. Azta, ki hitte volna, hogy ő, akinek még sose volt pasija, ennyire vágja, hogyan kell menedzselni egy kapcsolatot! – De ő… nagyon félt. – Mégis mitől? – Mesélt nekem az előző lányokról – vallotta be Ági halkan. – Nyilván nem részletesen, de azt elmondta, hogy volt, amelyiket eléggé letámadta… mármint az ágyban, és azt mondta, velem gyengéd akar lenni, vigyázni akar rám, mert… – Mert szeret? – A szám széles mosolyra húzódott. – Mondta? Ági elpirult, és bólintott, aztán sóhajtott egy picit. – Tökre örülök, hogy így óv engem, meg minden, de… bocs, elmondhatom ezt neked? Érdekel? – Pásztor Ákos szexuális élete? Naná! – vigyorodtam el, aztán megpaskoltam Ági vállát. – De komolyan, mondd csak. Nem adom tovább senkinek. – Tudom. – Ági félrebillentette a fejét, és az arcára tapasztotta az ujjait. – Szóval… tudod, én azért vágyom a szenvedélyre. Főleg, mert sose voltam az az extranőies típus, és… – De hát gyönyörű vagy – néztem végig rajta, és igazat mondtam. Elsőre úgy tűnhetett, mintha a smink és a csinibb ruhák okozták volna az Ágiban végbement változást, de ennél többről volt szó: valahogy a vonásai is kisimultak az utóbbi időben, eltűnt a kicsit görnyedt tartása, büszkén kihúzta magát, és ettől az alakja is jóval szembetűnőbb lett. A szerelem az oka? Talán. De sokkal inkább mi, mindannyian. A bókomra halványan elmosolyodott. – Köszi, de tudod, hogy nem erre gondolok. – Tudom. Tehát a szenvedély… komolyan, sose hittem volna, hogy épp tőled hallom ezt.

– Pedig nagyon is bennem van – támasztotta az állát a felhúzott térdeire. – És nem szeretném, ha a „dolog” majd azért lenne kisebb élmény, mert Ákos porcelánbabaként kezel engem. Jó lenne érezni, hogy tényleg beindul tőlem, és nem fogja vissza magát… – Hm, lehet, hogy le kéne itatni – morfondíroztam, mire Ági felnevetett. – Ja, aztán majd amiatt nem fog sikerülni, meg különben se akarom, hogy a pia miatt támadjon le. – A másik ötletem az, hogy ha hazaérünk, eljössz velem a Women’s Secretbe – kacsintottam rá. – De figyi, azért valamit már csináltatok, nem? – Igen, pettingeltünk – vallotta be Ági, de változás ide vagy oda, azért rám nézni még mindig nem mert közben. – És az nagyon jó volt. Ő… kreatív. A megfogalmazásra mindkettőnkből kitört a kacagás. – Ezt jó hallani! A beszélgetésnek az vetett véget, hogy a többiek is felkeltek, és kiözönlöttek a teraszra, de egész nap Ági szavain töprengtem. Totál értettem, mire gondol. Bennem a filmek, benne pedig a könyvek ültettek el egy olyan képet a szenvedélyről, amit valószínűleg egy életen át keresni fogunk mindketten. Ennek van jó és rossz oldala is, mert pasi legyen a talpán, aki képes hozni, mondjuk, Jeremy Irons szenvedélyét a Végzetben, de a Mr. Darcy-kon és Heathcliffeken nevelkedett Ágit se lehet egyszerű lenyűgözni. Másrészről viszont nem a szenvedély tart mindannyiunkat életben? Zsaninak a tánc, Ginnynek a varrás, Ákosnak a számítógépes játékok és a dizájnbútorai. Tényleg le kellene mondanunk erről az élet bármilyen területén, csak azért, mert úgy a „normális”? Ekkor döbbentem rá, hogy ez hiányzott nekem a Márkkal való szexhez. Olyan iszonyúan sablonos, egyszerű és szenvedély nélküli dolog lett volna egy családi vacsi után elveszíteni a szüzességemet úgy, hogy odakint figyel az egész családja. Még egy gyertyát se gyújtott. Nekem gyertya kell! Ha nem is egész tűzijáték, de legalább ennyi. És ha nem találkozom ilyen pasival, akkor örökre szűz maradok, mint Erzsébet királynő (ja, kábé annyira bírnám ki, mint ő). Mondjuk, Apu biztos örülne. Jajj, miért kell ennek (is) ilyen bonyolultnak lennie?!

Őrült, dilis szerelem Mit tagadjam, irtó jó volt csak pocolni az árnyékban, buta magazinokat bújni és tömni a fejünket, de péntekre már mindannyian kimozdultunk volna, szóval örültünk, hogy aznap este végre lesz stranddiszkó. A készülődéssel megint elment egy csomó idő, és Petráék ezen újfent nagyon jól szórakoztak. – Amennyire emlékszem, csak öreg bácsik vannak ott – nevetett Petra, miközben összeszedte a vacsi maradékát és a tányérokat az asztalról. – Különben is, már megint itt akartok hagyni a mosogatással? – Ne bántsd őket, majd mi megcsináljuk! – Kinga engedékenyebb hangulatban volt, mert délelőtt SMS-t kapott valakitől, és azóta úgy ragyogott, mint egy villanykörte. Elgondolkodtam rajta, hogy bizonyos dolgok sose változnak: Kinga még Petránál is idősebb (28 éves), de ha a mai napig így fel tudja dobni egy szimpla üzenet, az azt jelenti, hogy az ember lánya igenis meg tudja őrizni a szenvedélyt, ha akarja. Csúcs! – És ne vedd el a kedvüket, csak lesznek ott fiatalok is! – Igen, az öreg bácsik unokái – csúfolódott Petra, de amikor Zsani nyakon legyintette a konyharuhával, nevetve húzódott félre. – Jó, jó, bocs, biztos jó lesz. – Ti mentek valahová? – kérdezte Ginny, és megigazította magán a feszes farmert, amit még sose láttunk rajta, és amiből azonnal kiderült, milyen szép, hosszú combjai vannak. Ginny úgy általában nem szeret nadrágot viselni, de ezek után tuti biztatni fogjuk rá. Petra megrázta a fejét. – Szerintem ma nem. – Velünk, a lusta dögökkel ellentétben Petra és Kinga majdnem mindennap voltak valahol kocsival vagy gyalog, esetleg a nagyszülők fészer mélyéről előásott biciklijével. – Pihenünk, filmet nézünk, ilyesmi. – Hiszi a piszi, figyeljétek meg, hogy egyszer csak ott leszünk mi is a buliban. Úgyse bír megülni a fenekén – biccentett a barátnője felé Kinga. – Családi vonás – kottyant közbe Zsani, aki azt a napsárga miniruhát viselte, amit Gabe-től kapott egy-két hónappal ezelőtt, de mióta gondok voltak köztük, nem volt rajta. Jelentőségteljes pillantást vetettem a ruhára, és kérdően felhúztam a szemöldököm, ő viszont

csak titokzatosan elmosolyodott, és bement a fürdőbe fogat mosni. Ez azt jelentené, hogy lassan tényleg rendbe jönnek? Bárcsak így lenne! – Most már indulni kéne, ez nem a Morrison’s, nem hiszem, hogy hajnalig tart a buli – pillantott az órára Ginny. – Ákos hol van? – Kifogyott a dezodorja, elszaladt érte – feleltem, és megzörgettem a hálónk ajtaját, ahol Ági öltözött. – Kész vagy már? Majd útközben felszedjük a pasidat, csak menjünk! – Egy pillanat! – hallatszott bentről, mire türelmetlenül dőltem az ajtónak. – Itt vagyok már. – Ákos lélekszakadva esett be a házba, a kezében egy fújós dezodort szorongatva. – Csak ilyen volt, kenőfejest hiába kerestem, ráadásul a néni majdnem rám zárta a boltot. Ha valaha vidékre akarnék költözni, könyörgöm, ne hagyjátok! – Jaj, a városi kölyök! – borzoltam meg a haját kedvesen, mire szemrehányóan nézett rám, és az ujjaival gereblyézni kezdte a gondosan bezselézett frizurát. Nem hiába vagyunk barátok évek óta, jól tudom, mivel kell kihozni a sodrából. Zsani kilépett a fürdőből, és indulásra készen megállt előttünk, de a szobaajtó még mindig nem nyílt ki. – Mit csináltatok a nőmmel? Azóta bent van, hogy elmentem? – nézett rám Ákos gyanakodva. Feltettem a kezem. – Semmi közünk hozzá. Szerintem csak… – ebben a pillanatban az ajtó felpattant, nekem pedig – akárcsak a többieknek – az ajkamra forrt a szó. Ha Ági fel akarta korbácsolni Ákos szenvedélyét, a legjobb úton indult el: olyan cuccot viselt, amit még Kate Upton is megirigyelhetett volna, pedig ő nem a visszafogottságáról híres. A testhez simuló, mélyvörös ruhát csak két vékony pánt tartotta, amik olyan hatást keltettek, mintha bármikor el tudnának pattanni, de a kicsit avatottabb szem láthatta, hogy erősen oda vannak rögzítve. A szoknyarész aszimmetrikusan húzódott Ági combjától a térdéig, és a lábán feszülő csinos, fekete szandálra irányította a figyelmet. Zsani még azelőtt készített neki egy barna-piros kombóra épülő sminket, hogy bement volna átöltözni, a haját pedig magasan feltornyozta a feje tetejére úgy, hogy csupán néhány tincs tekergett szabadon a válla körül. Az eddigi finom, fokozatos változás után Ági egyszer csak robbant: kicsit olyan volt, mintha nem is ő lett volna, de mindenképpen lenyűgöző. Önkéntelenül tapsolni és huhogni kezdtünk, de persze az egyetlen, aki se mozdulni, se megszólalni nem bírt, az Ákos volt. Sóbálvánnyá dermedve állt, és csaknem felfalta a szemével Ágit. – Örülök, hogy jó lett – szólalt meg mellettem Ginny, és mosolyogva megszemlélte a ruhát, hogy nem ráncolódik-e. Döbbenten néztem rá. – Várjunk csak, ezt te varrtad??

– Igen, még otthon. – Ginny büszkén felszegte a fejét. – Egész jó, nem? – Egész jó?? – Ákos végre megtalálta a hangját, és lassan odabotorkált Ágihoz. – Bakker, asszony… bocs, izé… hű! – Na jó, induljunk, mielőtt Lúzerke szobára rángatja a csajt – pukkadt ki Zsaniból a nevetés, és én se állhattam meg mosoly nélkül Ákos arckifejezését. Ahogy Ági elment mellettem, elismerően bólintottam, mire elpirult. Tudhattam volna, hogy ezt a kis könyvmolyt a csalhatatlan ösztönei úgyis rávezetik, hogyan hozza ki a pasijából a vadállatot. Tényleg van mit tanulni tőle! – Ez. Most. Komoly?? Ginny megállt a strand kapujában, és bosszúsan összefonta a karjait. Na, igen, ha voltak is illúzióink, most mindet eltemettük, ugyanis Petrának igaza volt: a balatonudvari buliközönség túlnyomórészt fröccsözgető bácsikból és gyerekes családokból állt, akik körülülték az asztalokat, és két pofára falták a lángost meg a hamburgert. Mindannyian Zsanira pillantottunk, aki széttárta a karját. – Most mi van?? Mondtam, hogy nem egy Sziget… – Úgy nézünk ki, mint a Pussycat Dolls egy tanyasi bálon – morogta Ginny, és a pult felé intett. – Legalább igyunk valamit, aztán húzzunk haza! – Miért? A zene jó! – Ágit szemmel láthatóan semmi nem tudta lelombozni ma este, és meg is értettem: én is így éreztem volna magam, ha a pasim minimum ötször botlik meg egy tízperces úton, mert nem bírja levenni rólam a szemét. Egyébként igaza volt: a DJ pult mögött mintha egy véletlenül idekeveredett Tiésto ült volna: egymás után nyomta a jobbnál jobb partizenéket, a belépésünkkor éppen Demi Lovato Really don’t care-je dübörgött. Mondjuk, bácsikáknak nem jött be ennyire a zenei kínálat, félrészeg hangon újra és újra Omegát meg Hungáriát követeltek. Az italainkkal kiválasztottunk egy táncparkett melletti asztalt (oké, a táncparkett kicsit fellengzősen hangzik: a büfék által körülhatárolt, lekövezett placcról van szó), és lehangoltan figyeltük azt a néhány ötévest, akik magukról megfeledkezve tomboltak a ritmusra. Közben a bácsik Ágit kezdték stírölni olyan rámenősen, hogy Ákos egy idő után a derekára fonta a karját, és annyira közel húzta magához, amennyire csak bírta. A zene egyszer csak elhalkult, és a DJ mély hangja felcsendült a mikrofonban: – Tíz perc szünetet tartok, emberek, addig élvezzétek Rita Orát és a How We Do (Party)-t! A bácsik méltatlankodva felmorajlottak, valaki elordította magát, hogy „az Isztambult játsszad!”, a következő pillanatban pedig Ginny hangosan felnyögött: – Jaj, ne!

– Mi van? – kérdeztem ijedten, ő pedig a DJ-pult irányába mutatott, ahonnan épp akkor kászálódott ki egy vörös üstökű, langaléta alak. Zsani is arrafelé nézett, majd szélesen elvigyorodott. – Ő a DJ?? Ez mennyire király! Köszönjünk neki! – Na, én tuti nem! – Ginny szikrázó szemmel dőlt hátra a széken, akkora lendülettel, hogy majdnem a hátunk mögött nyálukat csorgató bácsik között landolt. – Különben is, sose értettem, mi ez a felhajtás a DJ-k körül, zenéket berakni egymás után bárki tud. – Hé, azért te is tudod, hogy ez nem ennyi – torkolta le Ákos. – Hanem egy külön szakma, és elég kevesen csinálják jól. Ez a Ron Weasley szerintem is megérdemelné a gratulációt. – Jaj, csak ezt ne kezdjétek, nem elég a Ginny? – A kis boszi mérgesen megrázta a fejét. – Hagyjuk már, menjünk inkább táncolni! – Oké! – ugrottam fel boldogan, hogy végre valaki felajánlja. Az asztalon hagytuk a poharainkat, de elővigyázatosságból nem húzódtunk messze tőlük, nehogy a bácsik kiszolgálják magukat. Rita Orát Cher Llyod váltotta fel, de Hansot egyelőre nem láttuk sehol. – Helló! – szólalt meg ekkor közvetlenül mellettünk, és akkora mosolyt villantott ránk, hogy az túlragyogta a felettünk függő ezeréves diszkógömböket. Most sötétkék pólót viselt koptatott farmerral, és ugyanolyan dögös volt, mint akkor, amikor először láttuk (és azóta nem is, mert Ginny nem volt hajlandó az apja büféjének még a közelébe se menni). Nem törődve a kis boszi durcás arcával, vidáman üdvözöltük. – Tök jó, hogy te kevered a zenét – dorombolta Zsani mosolyogva. – Képzett DJ vagy? – Elvégeztem egy tanfolyamot, de leginkább otthon babrálok vele – kiabálta túl a zenét Hans. – Ilyenkor nyáron kész főnyeremény vagyok apámnak, asztalleszedő és DJ egy személyben. – Nagyon kúl. – Ákos felemelte az öklét, és összeütötte a másik fiúéval. – De az öregek még sose akartak meglincselni? – Nem játszom mindig ilyen zenét, de volt egy olyan érzésem, hogy ma lejöttök – felelte Hans, mire Ginny, ha lehet, még morcosabb képet vágott. – Akkor lehet, hogy el kéne mennünk, még a végén kirúgnak – vakkantotta barátságtalanul, de Hans nem sértődött meg. Ehelyett lassan, élvezettel végignézett rajta, és a haján állapodott meg a tekintete. – Te is természetes vörös vagy? – kérdezte, aztán megérintette a barátnőm meztelen vállát. – Persze, hát itt van a válasz. Gyerekként én utáltam a szeplőimet. – Én szeretem őket – vetette ellen Ginny, és ebből a hazugságból végre egyértelműen kiderült, hogy abszolút nem közömbös neki a srác. Ági, Zsani és én egymásra vigyorogtunk, és tudtuk, nem hagyhatjuk, hogy elüldözze a pasit, csak mert parázik. Hans ekkor fintort vágott,

és a pult felé nézett. – Vissza kell mennem… Maradtok, ugye? Kábé félórát játszhatok még ilyen zenét, aztán berakok valami retro playlistet, hadd örüljenek a vén alkeszek. – Persze hogy maradunk! – vágtam rá, mielőtt Ginny kinyithatta volna a száját, és búcsút intettem Hansnak. A srác még egyszer ránk mosolygott, aztán eltűnt, Ginny pedig dühösen meredt rám. – Jól értettem, hogy gyakorlatilag meghívtad az asztalunkhoz?? – Jaj, hagyd már abba! – Nem én csattantam fel, hanem Zsani. Csípőre vágta a kezét, és helytelenítően nézett a kis boszira. – A vak is látja, hogy bejön neked, mit hisztizel? – Bizony, ne légy Flóra kettő! – szólt közbe Ági, én pedig elkínzottan pillantottam rá. – Na, kösz. – De te is ezt csinálod, nem? – értett vele egyet Ákos (micsoda meglepetés). – Mindjárt 17 évesek vagytok, az ég szerelmére, mitől féltek?? Ginny és én egymásra néztünk, aztán lehorgasztottuk a fejünket. Az agyamban vadul vágtattak a gondolatok, és tudtam, hogy Ginny ugyanígy őrlődik, miközben tovább ráztuk magunkat, ezúttal a Troublemaker hangjaira. Igen, ez kétségtelen, mindkettőnknél belépett most a képbe egy iszonyú szexi bajkeverő… mert bármennyire is tartottam tőle, el kellett ismernem, hogy Dani úgy vonz magához, mint a mágnes, miközben Márkra az utóbbi napokban csak futólag gondoltam (persze ehhez az is hozzájárult, hogy öt nap alatt mindössze két SMS-t kaptam tőle, és amikor egyszer én írtam neki, csak másnap reggel válaszolt). Ákosnak igaza van, mi a fenétől félek?? Ha nem jön össze, nem jön össze. De ha nem jön össze… abba egy kicsit úgyis belehalok. Átkaroltam Ginny vállát. – Tudom, mit érzel – súgtam neki, ő pedig bólintott. Aztán nagy levegőt vett, felemelte a fejét, és elmosolyodott. – Nem is látszik olyan rossz arcnak – mondta bizonytalanul, és az ötévesek feje fölött Hansra tapadt a tekintete. – Talán beszélgethetnék vele… – Szerintem megpróbálhatnád – biztattam. – Fél óra múlva itt lesz, addig van időd erőt gyűjteni. – Oké. – Ginny arcán félelem tükröződött, de Hans megjelenése óta először kíváncsiság is. Ekkor megszólalt a Y.M.C.A., mire kitört belőlünk a nevetés. – Bemelegíti a bácsi-blokkot! – kiabálta Ákos, én pedig kacagva megráztam a fejem. – Nem érdekel, imádom ezt a dalt! – Én is! – ordította Zsani, és a vállamba kapaszkodott, majd mindannyian egymásba, és kis kört alkotva, ütemesen ugráltunk a 70-es évek ritmusára. Vááá, az ősök aztán tudtak bulizni!!

Az este további része egyszerűen fantasztikusan telt, legalábbis Ginny szempontjából mindenképp, de mi se panaszkodhattunk. Bár Zsani és Ákos látványosan húzgálták a szájukat, amikor a Y.M.C.A.-t a Love is in the air és a Rock and roll party-kaliberű zenék követték, de valójában baromi jól szórakoztunk, főleg, amikor éjféltájban befutott Petra és Kinga is. Ginny ekkor már elmélyülten beszélgetett Hansszal az asztalunknál, amit a csajok persze rögtön kiszúrtak.

– Az ki? – bökött Petra a szívószáljával Ginnyék felé. – De cukik, a két kis vörös! – Hansnak hívják, és egy büfében dolgozik, meg DJ-skedik a strandbulikon – felelte Zsani, és beleharapott a főtt kukoricába, amit két perccel azelőtt vett. Bámulva figyeltem egyrészt azt, hogy még éjfélkor is bír enni, másrészt, hogy az elmúlt pár hónap alatt mennyit haladt előre a gyógyulás útján. A fél évvel ezelőtti Zsaninak eszébe se jutott volna kukoricát tolni ilyenkor, vagy ha igen, tutira kihányta volna, most meg nem győzi befalni. – Hans? – kérdezett vissza Kinga, és megkavarta a jégkásáját. – Úgy hangzik, mintha pornósztár lenne. – Reméljük, nem – röhögtem el magam. – Állítólag félig osztrák, azért hívják így. – És az alsó vagy a felső fele? – érdeklődött Petra ártatlanul. – Az osztrákok híresek az apró kolbászkáikról… – Jézusom! – Ákos a tenyerébe temette az arcát, minket pedig rázott a nevetés. Hans, mintha csak megérezte volna, hogy róla van szó, jókedvűen odaintett nekünk, amire persze még jobban röhögtünk, aztán visszafordult Ginnyhez. Oké, legalább most már tisztában van vele, hogy a kinézett csaj barátai nem komplettek. A következő percben megszólalt az I will survive, ami a legtöbb helyen köztudottan a buli végét jelzi, úgyhogy felugráltunk, hogy még egyszer, utoljára tombolhassunk egy nagyot (legalábbis ma este utoljára). Épp kiverekedtem magam a tölgyfaasztal mögül, amikor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Meglódult a szívem, pedig ma már beszéltem egyszer Danival délelőtt, skype-on, de akkor is… Intettem a többieknek, hogy mindjárt megyek, és előhalásztam a telót. A név a kijelzőn azonban nem Danié volt, hanem Márké. Uhh. – Szia! – hallóztam bele a kagylóba, és távolabb siettem Ákoséktól, akik kórusban süvöltötték, hogy „Now you see me, somebody new…”. – Hogyhogy ilyen későn? – Zavarlak? – A hangja nem volt se vidám, se szomorú, inkább elég közömbös. Fogalmam se volt, mit gondoljak. – Nem, dehogy… strandbuliban vagyunk a többiekkel. – Na, az jó. – És te? – tudakoltam, mert a háromszavas válaszát nem követte újabb kérdés. Szinte hallottam, ahogy megvonja a vállát.

– Minden oké, itthon vagyok. Pasik is vannak a buliban? Ööö… ez meg most micsoda?? – Hát, van egy-kettő – feleltem óvatosan –, de egyik sem engem fűz, ha erre gondolsz. – Hanem kit? Mi ez, kihallgatás? – kérdeztem volna legszívesebben, de visszanyeltem. Végül is nem állíthattam, hogy teljesen tiszta a lelkiismeretem. – Ginnyt – mondtam végül. – Emma, az csak egy. Vannak többen is, nem? – Bocsi, de valami baj van? – Kicsit elegem lett a faggatózásából, főleg, mert tényleg gőzöm se volt, hová akar kilyukadni. – Igen, vannak pasik, de nem érdekelnek, ha erre vagy kíváncsi. Tudtommal még nem szakítottunk. – Én is úgy tudom – vágta rá, és mintha fenyegető lett volna a hangja. Jeges rémület futott végig rajtam: te jó ég, csak nem hallotta valakitől, hogy találkoztam párszor Danival? Vagy hogy fel szokott hívni? Zsani elmondta volna Gabe-nek, ő meg… nem, Zsani nem tenne ilyet, ebben biztos vagyok! Akkor meg mi a fene ez az egész?! – Ha megbántottalak, vagy rosszul csináltam valamit, légyszi, mondd el – kértem kicsit megremegő hangon. – Mert ez így elég szar. – Nem csináltál semmit – válaszolta, de a hangja kicsit sem lett kedvesebb. Basszus, minek hívott egyáltalán, hogy gorombáskodjon velem? – Csak szerettem volna meggyőződni róla, hogy nem felejtetted el, hogy még járunk. – Nem, nem felejtettem el. – Hirtelen elfogott a viszolygás. Az elmúlt pár hónap alatt nem volt alkalmam kitapasztalni, Márk féltékeny típus-e vagy sem, mert egyszerűen nem voltunk olyan helyzetben. Úgy látszik, a szünet és az utazás előtt történtek dacára pusztán az, hogy nem vagyok a közelében, kihozta belőle a birtoklási vágyat, amitől viszont cseppet sem éreztem jobban magam, sőt. – Adtam rá valaha okot, hogy ne bízz meg bennem? – És mielőtt meggondolhattam volna, már ki is csúszott a vádló mondat: – Szerintem inkább nekem lenne rá okom. – Na, kezdődik – nyögött fel türelmetlenül. – Már bocsánatot kértem mindenért, hányszor hallgassam ezt végig? Te jó ég, akár egy öreg, besavanyodott házaspár. Remek. – Igazad van. Nem akartam vádaskodni, ne haragudj – próbáltam békülékeny hangot megütni, pedig belül forrtam a dühtől. Nevetséges, hogy telefonon keresztül letámad valami hülye, féltékenykedős dumával, és még én kérek elnézést. De hát ez vagyok, Fellegi Flóra, az örökös bocsánatkérő, szeretetéhes bolond. – Csak nem értem, miért faggatsz most ilyesmiről.

Rossz napod volt? Felidegesített valaki? – Ja, szóval ha kérdezek valami tök szimplát, akkor máris rossz napom volt. – Nem tudom, miért nem akart véget vetni a vitának, de kezdtem rohadtul unni. – Minek mentek pasik közé bulizni? Zsani is ott van, mi? Nem tudom, Gabe mennyire fog örülni ennek… – Gabe tudja, hogy itt vagyunk, és ha nem tudná, akkor se hiszem, hogy felhívná Zsanit az éjszaka közepén, hogy kivallassa! – blöfföltem, mert nem tudtam, Zsani és Gabe beszéltek-e ma, de nagyon reméltem, hogy igen. Megdörzsöltem a szememet, amit lassan, szinte észrevétlenül elleptek a könnyek, és dühösen fújtam egyet. Nem akarok sírni egy ilyen hülyeség miatt! – Figyelj, mi lenne, ha most letennénk, és inkább holnap felhívnálak? – Akkor mégiscsak zavarlak a bulizásban. – Most már egyértelműen gúnyolódott, nálam pedig hirtelen elszakadt a cérna. – Oké, tudod, mit? Akkor, ha észhez tértél, majd csörgess meg, addig meg ne rontsd el az estémet, ha lehet! Szia! – És az ismeretségünk történetében másodszor egyszerűen rácsaptam a kagylót. Minden ízemben remegve visszacsúsztattam a zsebembe a telefont, és vettem pár nagy levegőt, hogy lenyugodjak. A fenébe, miért kell ezt csinálnia velem?? Miért kelt bennem bűntudatot, amikor nem tettem semmi rosszat? Oké, hogy az elmúlt hetekben sokat gondoltam Danira (nagyon sokat), és beszéltem is vele párszor, de semmi olyan nem történt, amiért szégyellnem kellene magam, itt a buliban meg pláne nem. Ki tudja, talán visszamegyek, és kikapom magamnak az egyik szakállas bácsikát, akkor legalább lesz alapja féltékenykedni. A gondolatra kicsit elmosolyodtam, de valószínűleg nem túl vidáman, mert az épp akkor odaérő Ákos visszahőkölt. – Hé, mi a baj?? – Márk – mutattam a zsebemre, és ahogy kimondtam a nevét, éreztem, hogy a könnyek ismét fojtogatni kezdenek. Ákos pillantásának kereszttüzében egyszerűen nem voltam képes visszafojtani őket, lecsorogtak az arcomon, mire ő mellém lépett, és átkarolta a vállam. – Mit mondott? – Előadott egy idióta féltékeny szöveget – mormoltam, és a tenyeremmel letöröltem a könnyeimet. – Hogy biztos vannak itt pasik, és biztos nem csak Ginnyt akarják becserkészni… Gőzöm sincs, mi ütött belé, tiszta hülye! – Ó, hát csak megérezte, hogy elveszíthet – vágta rá Ákos gondolkodás nélkül. – Sejtettem, hogy ez lesz, a Márkod nem tűnik túl érett pasinak. Most, hogy rezeg a léc, már szorítani akar, nehogy más arassa le, amit neki nem sikerült. – Milyen finom lélek vagy – jegyeztem meg, és a vállára hajtottam a fejem. Közben láttam, hogy a többiek már összeszedték a cuccukat, és ránk várnak, de most nem érdekelt. Olyan jó volt itt lenni Ákossal, és ebből rádöbbentem, milyen ritkán beszélgetünk kettesben

mostanában. Gyakorlatilag soha, pedig úgy szerettem ezt régen. De a dolgok – a türelmesen ácsorgó Ágira pillantottam – változnak, és ezt el kell fogadnom. Ahogy Márknak is. Ákos elmosolyodott a megjegyzésemre. – Tudod, hogy számíthatsz rám! De komolyan: egyszerűen sérti a büszkeségét, hogy ott vagy, ahol nem láthatja, mit csinálsz és kivel. Szerintem nagyon jól tudja, hogy te nem vagy megcsalós típus, mégis úgy gondolta, rád tesz a messzi távolból egy kis bűntudatot, hátha így megtarthat. – Mert annyira szeret? – Nem tudom, mit léptem volna, ha Ákos igent mond, vagy ha akár maga Márk mondja ki ezt újra (az első alkalom óta nem mondta egyszer sem), de Ákos lassan megcsóválta a fejét. – A maga módján biztos bír, de ha az őszinte véleményem érdekel, ez a srác önző, Flo. Amíg nincs veled gond, szépen ott ülsz mellette, és a rendelkezésére állsz minden téren, addig oké vagy neki, de ha nem… – Pattintott egyet az ujjával. – Nem képes kezelni a kicsit is bonyolult szitukat, legalábbis most még tutira nem. – Ő is ezt mondta – suttogtam, és felrémlett előttem, ahogy Márk ül a szobájában az ágyon, aztán a kegyetlen szavai: „Nincs időm egy zűrös kapcsolatra.” Fájt erre gondolni, de Ákosnak igaza van: valószínűleg tényleg nem sok jót tudunk ebből kihozni már. – Egyelőre ne feszülj ezen. – Ákos megpaskolta a vállamat, és a többiek felé fordított. – Érezzük jól magunkat, oké? Most tutira nem zaklat egy darabig, ha meg igen, küldd el a fenébe! – Nem akarok telefonon szakítani, az borzalmas – ráztam meg a fejem, Ákos pedig bólintott. – Helyes, nem is kell. Csak mondd meg neki, ha hív, hogy majd otthon beszéltek, mert nem tudsz ilyen témákat telón elintézni. Ha meg erre ő szakít, hát tegye. Az ajkamba haraptam. A „szakítás” szó azért még megrémített, de a jelen állás szerint nem sok választásom maradt. Ákos kedvesen megborzolta a hajam, aztán a hátamra tette a kezét, és visszakormányozott a többiekhez. – Márk-krízis – mondta, amikor Zsaniék kérdően néztek rám. – Ne faggassátok! – Oké. – Zsani belém karolt az egyik oldalról, Ginny pedig a másikról, és elindultunk hazafelé. Bár tényleg nem volt kedvem most a történtekről beszélni (köszi, Ákos), arra azért kíváncsi voltam, hogy telt Ginny estéje, mert ha jól láttam telefonálás közben, Hans felírt valamit egy cetlire, mielőtt elbúcsúztak. Csak nem Ginny száma volt? – Na, mi újság? – kérdeztem, mire a barátnőm olvatagon elmosolyodott. – Elkérte a számom – bökte ki. Zsani izgatottan ugrott egyet. – Juhúú! És akkor találkoztok? Mikor? Tudok egy tök jó frizurát, ilyen kis fonatokból van a

teteje, az alja meg le van engedve, megcsinálom neked. És szerintem a zöld szoknyádat vedd fel, mert… – Hahó, ez még csak egy számcsere volt, ne adj hozzá feleségül! – tiltakozott Ginny nevetve. – Azt se tudom, felhív-e. – Naná. – Zsanin látszott, hogy egy csepp kétsége sincs. – Hiszen még dalt is küldött neked! – Tényleg? – Ez valahogy elkerülte a figyelmemet, gondolom, mert akkor épp próbáltam visszaverni Márk támadását. Elhessegettem a gondolatot, és érdeklődve néztem Ginnyre. – Na, és mit? – A Mondd, kis kócost – robbant ki a nevetés Ginnyből. – Csak utólag mondta meg, hogy ez az enyém volt. Mondtam, hogy köszi, de én ezt mindig egy pedofil himnusznak tartottam. – Mert az is! – csatlakoztam én is a kacagáshoz. – Hogy jutott eszébe?? – Gondolom, a papaslágerek közül nem volt túl sok választása. – Ginnynek úgy ellágyult az arca, ahogy még sosem láttam. – És képzeljétek, egyelőre itt lakik, de jövőre fog érettségizni, és aztán ki akar menni tanulni Bécsbe. – Minek? – kérdezte Zsani. – Azaz nem úgy értem, minek tanul, hanem, hogy minek tanul, na, érted. – Webdesignernek – felelte kis büszkeséggel a hangjában Ginny. Hm, ha már büszke is a fiúra, akkor tényleg nagyon bejön neki! – Azt mondta, majd átküld párat a gyakorlómelói közül, már évek óta kísérletezget ilyesmivel. Tök izgi, nem? – De, bizony. – Gyengéden megszorítottam a kezét. – Látod, te nyuszi? És ebből maradtál volna ki. – Még jó, hogy ilyen diktátorok vagytok – mosolygott ránk Ginny, mi pedig összevigyorogtunk Zsanival. Na, igen, néha a diktátoroknak is jólesik az elismerés.

Apokalipszis most A következő pár nap nagyjából ugyanúgy telt, mint az előzőek, annyi kivétellel, hogy kedden megrendeztük az összevont szülinapi partit: mivel Ginnyé is kimaradt májusban a sok dráma miatt, csatlakozott az ünnepeltek sorában Ágihoz és hozzám. A D.A.C.-szabályzat szerint a különböző alkalmakat úgy üljük meg, hogy az ajándék közös finanszírozású és nem túl nagy értékű, esetleg saját kezűleg készített, de mindenképp nagyon személyes, és a tortát, valamint a buli többi kellékét is közösen dobjuk össze. Ennek megfelelően kedd késő délutánra rágcsálnivalók tömkelege borította az asztalt, majd Zsani, Ákos és Petráék tüntetőleg kizártak minket a házból, ezért jobb híján a teraszon ejtőztünk, és magazinokat lapozgattunk, a csöndet pedig nem törte meg más, csak Ginny telefonjának pittyenései. – Nagyon rád cuppant a fiú – vigyorodtam el, mire Ginny nyugodtan nézett rám. – Tudod, mit? Most még el is hiszem, pedig ez nem történik meg gyakran. De nem gondolhatok mást, ha mindennap legalább két SMS-t ír, folyton találkozni akar…és azért a csókjai is árulkodóak. – Na, ezt nem is mondtad! – ült fel Ági, én pedig elnevettem magam. – Miért, szerinted az esti andalgásaikon mit csinálnak? Fogadok, hogy Udvari minden utcájában csókolóztatok már. – Hát, igen. – Ginny kicsit elpirult, és mint mindig, ha zavarba jött, egy cérnaszálat kezdett húzkodni a szoknyája alján. – Nem rossz a fiú. – Te, és nem fura, hogy vörös? – bukott ki Ágiból a kérdés, aztán rögtön észbe is kapott. – Bocs, nem úgy értettem, csak hogy te is az vagy, meg ő is…. – Jól van, oké – nyugtatta meg Ginny –, én se hittem volna, hogy valaha pont egy vörös sráccal jövök majd össze, általában nem is tetszenek a vörösek. Inkább a sötét hajúakra bukom. – Én is – bólintott Ági. Én inkább nem szólaltam meg, mert ebből a helyzetből nem tudok jól kijönni. Ha azt mondom, nekem is, akkor elárulom, hogy Márk valójában nem is az esetem, ha meg nemet mondok, a Dani iráni érzéseimet tagadom le, úgyhogy inkább az ajkamba haraptam, és Ginny felé fordultam. – Bocsi, hogy ilyet kérdezek, de mostanában foglalkoztat… csináltatok mást is?

Éreztem, hogy Ági megrezzen mellettem, de direkt nem néztem rá, nehogy ő is zavarba jöjjön. Ginny csak egy kis szünet után válaszolt. – Nem. Még nem. – És fogtok? – Kíváncsi Fáncsi – nyújtotta rám a nyelvét, én pedig azonnal visszakoztam. – Ne haragudj, nem faggatózni akartam… – Semmi baj. Egyébként nem tudom. Jó lenne. De ez mégis csak egy nyári kaland, nem biztos, hogy így kellene megtörténnie. Közben viszont annyira jó vele, és olyan kedves, okos, vicces, szeretnivaló… ajh! – Ginny felsóhajtott, és maga alá húzta a lábát. – Talán egyszerűen rábízom a szívemre, és kész. – Jól hangzik. – Ágival egymásra néztünk, aztán mindketten elmélyedtünk a gondolatainkban. Ez a „bízd a szívedre”-dolog olyan egyszerűnek tűnik, miközben egyáltalán nem az, de az is lehet, hogy csak én bonyolítom túl már megint. Egy biztos: Márk esetében a szívem valamiért hallgatott. Különös volt, hogy ennyit beszélünk erről, még akkor is, ha többnyire én kezdeményeztem, de valahol persze érthető is: 17 évesen az emberben már tombolnak a hormonok, a lányokban legalább annyira, mint a fiúkban. Tehetnénk úgy, mint ha ez nem így lenne, dumálhatnánk továbbra is csupán haverokról, filmekről, zenékről és családi gondokról, de az hazugság volna, mert most csaknem mindannyiunkat ez foglalkoztat. Ez. Még a szavakat is nehéz megtalálni a dologra, leggyakrabban a prózai „szex”-néven emlegetjük, de a képzeletünkben a „szeretkezés” szó is rendszeresen megjelenik, nem beszélve néhány kevésbé szalonképes változatról. Felhúztam a térdeimet, átkaroltam őket, és az előttünk elnyúló, ezerszínű tájra meredtem. Miért ekkora misztikum ez? Csak azért, mert nem ismerjük, vagy tényleg igaz, hogy olyasmit élsz át közben, amit előtte elképzelni sem tudtál? Miután Zsani elmesélte, hogy Gabe és ő lefeküdtek (ez is milyen semmitmondó szó), gyakran figyeltem őket, és valahogy a mozdulataik változtak meg: sokkal könnyedebben, magától értetődőbben ölelték át vagy csókolták meg egymást, mintha hirtelen otthon lettek volna egymás testében, és minden mozdulat ezt a gyengéd birtokviszonyt húzta volna alá. Persze tudom, hogy nem attól lesz valaki a tiéd, ha szexelsz vele (nagyon nem), és nem kell az egészet túlgondolni, de akkor is nagyon érdekelt, és láttam, hogy a másik két szülinapos is ezen kattog. Az elmélkedésünket ajtónyitás szakította félbe, és a hátunk mögött felharsant az ének: Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot, ÁgiFlóraGinny… Boldog szülinapot!!

Megfordultam, és hangosan felnevettem. Zsani, Ákos, Petra és Kinga egyaránt színes kalapot viselt „Happy Birthday” felirattal, hozzá pedig szivárványos keretű szemüveget, Ákos szájából pedig egy olyan sípszerű valami fityegett, amit a focimeccseken szoktak használni. Zsani egy malomkerék nagyságú tortát egyensúlyozott a kezében, amin első látásra legalább száz gyertya díszelgett. – Isten éltessen titeket! – tette le az óriást az asztalra, a fejünkre nyomott egy-egy kalapot, majd sürgetően nézett ránk. – Fújjátok el gyorsan, mert leég az egész. – Jesszus, hány gyertya ez? – kerekedett el Ginny szeme, mire Petráék felkuncogtak. – Gondoltuk, összeadjuk hármótok életkorát, szóval összesen 51 évesek vagytok – felelte Petra, és tapsolt egyet. – Elfújni, és ne felejtsétek el a kívánságot! – Igaz is. – A kezemet nyújtottam Ginny és Ági felé, akik belekapaszkodtak, aztán a többiek ovációjától övezve közösen elfújtuk a gyertyákat, majd egy pillanatra mind elhallgattunk. Sokért nem adtam volna, ha tudom, mit kívánnak a lányok (én az enyémet szinte magamban sem mertem kimondani), de erős volt a gyanúm, hogy hasonló dolgokra gondolunk. – Ginny, te vágd a tortát, mert te vagy a legügyesebb! – rendelkezett Zsani, Ágival pedig eszünkbe sem jutott tiltakozni, inkább várakozóan felemeltük a tányérunkat. – Vaníliásmandulás, jó lesz? – Isteni! – Megszemléltem a tortát, ami ugyan kicsit romos volt, de ínycsiklandóan cukorillatú. – Ezt ti csináltátok? – A piskótát Kinga… ööö, vette – intett a fejével Ákos a barna lány felé. – Mi csak a krémet ütöttük össze, meg díszítettünk. – Ez most komolyan gumicukor? Ez meg csokigolyó? – ámuldozott Ági nevetve. – Ez a világ legszuperebb tortája! – Ha már cukormérgezés, legyen igazi – vigyorgott Zsani, és kiszedett a tányérjára egy nagy szelet tortát. – De előre szólok, hogy az ünnepeltek mosogatnak! – Naa! – Feléje hajítottam egy szalvétát, de még a székét sem értem el. Elhúzta a száját, aztán hirtelen a homlokára csapott. – Basszus, az ajándékok! Pets, nem hoztad ki őket?? – Azt hittem, nálad vannak! – Akkor egy pillanat. – Zsani letette a tányért, felugrott, beviharzott a házba, majd egy perc múlva három csinos csomaggal tért vissza, és minden ceremónia nélkül az ölünkbe hajította őket. – Nesztek! – Kösz! – Ginny, Ági és én összevigyorogtunk, majd, mivel tudtuk, hogy Zsani addig úgyse nyugszik, míg ki nem nyitjuk, félretettük a tortánkat, és bontogatni kezdtük a csomagot.

Ginny végzett először, és ellágyuló arccal vette ki a hatalmas varrókészletet, amiben a legkülönfélébb cérnák, tűk és fonalak mellett egy csomó gyöngy is volt (büszke voltam rá, mert én találtam egy hobbiboltban). – Ez csodaszép – mondta komoly arccal. – Ó, hímzőfonál is van! És hosszúkás gyöngyök… olyat tök nehéz találni! Köszönöm, srácok! – Van ott még valami – szólalt meg Zsani halkan, és rám pillantott. A másik ajándék az ő ötlete volt, és olyan szívmelengető, hogy azonnal lecsaptunk rá. Ginny ekkor vette csak észre a doboz tetejére erősített papírcetlit. – Ez mi? – emelte közelebb a szeméhez, aztán hitetlenkedve leeresztette. – Ó anyám, ez most komoly?? – Csak napijegy – mondtam gyorsan –, a hetire nem volt pénzünk sajnos… – de nem fejezhettem be a mondatot, mert Ginny hevesen a nyakamba borult. – Ez fantasztikus! – Sorra ölelt meg mindenkit, miközben izgatottan szorongatta a jegyet. – Évek óta nem jutottam ki! – Szerintem szerdán menj, akkor lesz a Fruttik – Ági hangja elveszett Ginny ölelésében. Olyan jó volt látni, hogy ennyire örül! Boldog arccal ereszkedett vissza a székére, miközben Ági, aki kényelmesen Ákos ölébe fészkelte magát, kibontotta a saját ajándékát. A csomagban egy narancssárga boríték volt, és egy extra méretű tábla Ági kedvenc csokijából (rejtély, hogyan maradhatott ilyen vékony, amikor igazi kis Gombóc Artúr, ha csokiról van szó). Amikor elolvasta a borítékra írt szöveget, aztán belenézett, könnybe lábadt a szeme. – Jaj, gyerekek… – Már nem hiányzik hozzá sok – mondta Zsani, és hallottam a hangján, hogy ő is meghatódott. – De nem futotta nekünk arra, ami igazán jó, gagyit meg nem akartunk venni. – Majd összeszedjük rá a többit is, oké? – Ákos Ági halántékának támasztotta az orrát, Ági pedig hüppögve ölelte át, aztán felállt, és ő is sorra megpuszilt mindannyiunkat. – Szégyellem magam, hogy ennyire vágyom rá, mert könyvillat, meg minden, de azért egy e-book olvasón több ezer kötet elfér – mosolyodott el, és visszahelyezkedett Ákos ölébe, majd kíváncsian fordult felém. – Te jössz! – Ja, tényleg – annyira elmerültem a barátaim örömében, hogy a saját ajándékomról meg is feledkeztem. Az ölemben heverő csomag kicsi volt és kemény. Gyanakodtam, hogy valami filmmel kapcsolatos dolog lesz benne, és nem tévedtem: egy kis bársonybatyu rejtette magát az ajándékot, és amikor kihúztam belőle, nem bírtam visszafojtani egy apró sikkantást. – „Megajándékozlak kedvenc csillagunk, Erendil fényével. Fényeskedjék neked a sötétben, ha már minden más fény kialudt” – idézte Ákos, és amikor látta, hogy bajlódom a nyaklánc kapcsával, odahajolt, és a nyakamra csatolta. Ellágyulva vettem a tenyeremre a filmbeli kis

üvegcse pontos mását, ami egy finom ezüstláncon függött, és a többiekre néztem, de megszólalni nem bírtam. Ez az ajándék nem csupán egy mozihoz kapcsolódó ékszer volt, hanem sokkal több: Elendir fénye, Galadriel ajándéka Frodónak, annak a szimbóluma, hogy nem történhet velem olyan szörnyűség, amiben egyedül maradnék. Nem mintha nem tudtam volna ezt eddig is nagyon jól, de ez a kis tárgy akkor is emlékeztetni fog rá, ha esetleg elfelejteném.

– De… honnan szereztétek? – Az üveget Londonban vette meg Ervin. – Ákos egyik unokatestvére odakint dolgozott már évek óta, ráadásul egy szuper étterem üzletvezetőjeként, és ezért titkon mindannyian halálosan irigyeltük. – A Hamley’s-ben lehet kapni Gyűrűk Ura-ereklyéket, meg még egy csomó ilyesmit. Elküldte, és mi megvettük hozzá a láncot. – Imádlak titeket. – A kezembe szorítottam az üvegcsét, és tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg úgy éreztem, mintha melegség áradt volna belőle. Zsani rám kacsintott. – Menj be vele a szobába! – Miért? – Majd meglátod, gyerünk! Értetlenül álltam fel, de úgy gondoltam, ez is a játék része, szóval beballagtam a nappalra elsötétített hálószobánkba, ahová a redőnyöknek köszönhetően alig hatolt be némi fény. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, rögtön megindultak a könnyeim: a kis üveg halványkéken derengeni kezdett a sötétben! Gondolom, van benne valami foszforeszkáló anyag, de abban a pillanatban nem akartam a technikáját elemezni, inkább csak bámultam hitetlenkedve, teljesen elteltem a fényével. És pár pillanatra minden állandóan kínzó kételyem eltűnt: olyan kitartónak és erősnek éreztem magam, mint Frodó, amikor elindul a Végzet Hegye felé. Nem tudja, mi lesz a sorsa, életben marad-e, vagy meghal, de a segítőivel az oldalán akkor is csak megy előre, megállíthatatlanul. Úgy, ahogyan mi, ahogyan én. Persze ennek az estének is féktelen bulizás lett a vége; valahogy nem tudtuk megunni a youtube-partikat, bár Petra és Kinga ezúttal inkább a siófoki pörgést választották. Hívtak bennünket is, de mi rendes antiszociálisokhoz méltóan maradtunk a fenekünkön, azaz a talpunkon, mert az este folyamán egy órát, ha ültünk. Az az egy óra azonban rendkívül érdekes volt. – Hol van Ginny? – nézett körül Zsani kutatóan valamikor éjfél körül, én pedig a kapu felé biccentettem. – Elkísérte Hansot a sarokig. – Ginny pasija (ha lehet így mondani) is csatlakozott a partihoz, hozott is neki egy kazal vörös rózsát a kertjükből, amitől Ginny színe ugyanolyan lett, mint a virágoké, és sürgősen berohant vízbe tenni őket. Amúgy tényleg cuki volt, mert Ági

meg én is kaptunk egy-egy szál bódító illatú akácvirágot. Ám sajnos hamar le kellett lépnie, ugyanis az ő szavaival élve, az apja „lángossütő fogóval kapja el a tökét”, ha nem bír felkelni reggel. Zsani elfintorodott. – Kár, hogy elment, jó néha, ha vannak velünk pasik is… oké, bocs – emelte fel a kezét védekezően, mert Ákos gyilkos pillantást vetett rá. – Úgy értem, más pasik. – Hagyjátok már ezt abba, nem jó poén – vágta oda Ákos morcosan, és most először éreztem, hogy komolyan gondolja. Ági arcán sem láttam mosolyt, úgyhogy figyelmeztetően néztem Zsanira, aki vállat vont, és elment egy újabb pohár italért. Na, igen: amellett, hogy nyilvánvalóan csak viccelünk ezzel a „tiszteletbeli lány”-dumával, Ákosnak egy idő után már nem lehet annyira vicces, főleg most, hogy éppen a férfiasságát akarja bizonyítani Ági előtt. Ákos különben említette már, hogy a haverjai furcsán néznek rá, amiért ennyit lóg csajokkal (azt, hogy a D.A.C. létezik, és ez a neve, elmondani se merte nekik, mondjuk, megértem), de azok a srácok már azért is furcsán néznek, ha valaki nem tudja öt sör után elböfögni a Himnuszt. Nem igazán csípem őket, de vágom, hogy Ákosnak szüksége van néha egy kis maszkulin energiára is ennyi csicsergő csaj mellett. Ginny pár perc múlva visszatért, olyan ábrándos arckifejezéssel, mintha egy esküvői magazin címlapjáról lépett volna le. Addigra a szülinapoktól függetlenül is szuper hangulatban voltam, mert az imént beszéltem egy pár percet Apuval, aki közölte, hogy most nincs sok ideje, ugyanis Geri meg ő éppen Srcabble-öznek. Juhúúú! Majd kiugrottam a bőrömből a hírtől, bár magamban kicsit szántam szegény Aput, mert még jól emlékeztem rá, milyen géniusz az öcsém Scrabble-ben. Olyan szavakat ismer, amiket senki más; soha nem felejtem el, amikor pár éve a „gólyatöcs”-szóval nyert meg egy partit. Én persze visítottam, hogy ezt most találta ki, mire ő beírta a keresőbe, és diadalmasan mutatott a monitorra. És tényleg ott volt: „A gólyatöcs a madarak osztályának lilealakúak rendjébe, ezen belül a gulipánfélék családjába tartozó faj.” Persze én úgy olvastam, hogy „lila alakú” és „tulipánfélék”, úgyhogy még a durcáskodást is elfelejtettem, annyira kellett röhögnöm. Szóval Gerivel szókirakózni igazi kamikaze-akció, de úgy tűnik, Apu vállalta a kockázatot. Ginny a mellettem álló fotelbe huppant, nagyot sóhajtott, és olvadozva nézett rám. – Na, mi van? – kérdeztem szeretettel, és megfogtam a kezét. – Boldog vagy? – Mint az állat – lehelte mosolyogva. – Tudom, hogy valószínűleg nem lesz semmi az egészből, de Hans már azt tervezgeti, mikor fog meglátogatni Pesten… – Miért ne lehetne? Pest azért nincs olyan marha messze, vonattal két óra. – Hát, nem tudom, mennyire hiszek a távkapcsolatokban – mondta elgondolkodva. – Te mit gondolsz? – Szerintem működhet, ha mindketten megteszitek a magatokét – feleltem, és valóban így

is éreztem. Biztos sokan másképp vélekednek, de szerintem a távolság, főleg ha nem is olyan nagy, nem állhat a szerelem útjába, 17 évesen meg végképp nem. Más, ha már dolgozik az ember, vagy van egy lakása, mert akkor már nehezebben hagyja ott az egész életét valakiért, gimisként viszont simán meg lehet játszani, hogy egyik hétvégén Ginny utazik, a másikon Hans. Ginnynek szemmel láthatóan jólestek a szavaim, de tudtam, nem is ő lenne, ha nem volna óvatos. – Majd meglátjuk – zárta le a témát. Zsani ebben a pillanatban tért vissza egy doboz málnás sörrel a kezében (fel nem foghatom, hogy bírja meginni azt a lónyálat, nálam a citromos a maximum), és csatlakozott hozzánk, Ági és Ákos pedig, akik eddig egymásba voltak gabalyodva, szintén közelebb húzódtak. A tűz halkan pattogott, a zenét a pihenés idejére lejjebb vettük, és tudtam, hogy most mindannyian ugyanarra gondolunk: hogy milyen iszonyú jó itt, együtt. Oké, mindenkinek megvan a maga baja, de ezek a hetek olyanok, mintha kis szigetek lennének a hétköznapok tengerén (óh, megint előtört a méltán eltemetett költői énem), szóval baromi jók, na. A telefonom megrezzent, mire elmosolyodtam, a többiek pedig azonnal lecsaptak. – Na, vajon ki lehet az? – tudakolta Zsani csipkelődve. – Mivel Adam Levine-nak komoly csaja van, feltételezem, Dani. – Ja. – Megint elvörösödtem. Elhatároztam, hogy inkább később nézem meg az SMS-t, Ginny azonban nem hagyta, hogy titkolózzak: villámgyorsan kikapta a kezemből a telót, és megnyitotta az üzenetet. – Nézzük, mit ír! „Szia! Isten éltessen! :) Nem vagyok babonás, bár nálunk ez amúgy elég gyakori, de ma két fekete macska is átment előttem, pedig megpróbáltam kikerülni őket. Ugye nem fulladtál a Balcsiba? :D Szép estét!” – Hé, add ide! – kaptam ki a kezéből a telefont mérgesen. – És mi lett volna, ha valami személyes? – Micsoda? – nevetett fel Ginny. – Talán, hogy „odavagyok magáért, az aranyszőke hajáért”… – Homokszőke, te meg egy dög vagy – mormogtam. Ginny finoman meghúzta az egyik hajtincsemet. – Jó, ne haragudj, de pont te hangoztatod mindig, hogy csak barátok vagytok. Gondoltam, ha ez igaz, csak nem írhat semmi kompromittálót. – És lőn. De cuki SMS, és még humora is van. Egyet viszont nem értek: mi az, hogy „náluk” amúgy gyakori, hogy valaki babonás? – Zsani kíváncsian nézett rám. – Ugye nem valami szektások a szülei?

– A szektásoknál pont nem jellemző a babonásság – szólt közbe Ákos. – Bár ha az elferdített Biblia-magyarázatokat annak tekintjük… – Jól van már. – Zsani türelmetlenül legyintett, mert a Biblia-magyarázatoknál sokkal jobban érdekelte a Dani-ügy, Ági azonban rajongva pillantott Ákosra. Latolgatva néztem rájuk. Nem tudtam, mennyit árulhatok el nekik Dani származásával kapcsolatban, de aztán úgy döntöttem, elmondom. Végül is ő sem azért hallgatott róla eleinte, mert szégyellte, hanem, mert nem került szóba. Ha pedig a barátaimnak bármi baja van ezzel… nos, nem tudtam, mit fogok akkor csinálni, de reméltem, hogy nem is kell kitalálnom. Nagy levegőt vettem, és kiböktem. – Nem szektás, hanem cigány. Láttam, hogy megdöbbennek. Igyekeztem árnyalni a képet. – Azaz nem teljesen az, csak az anyukája, de mióta elmondta, tök sokat dumálunk arról, hogy milyen szokásaik vannak. Ők már persze nem tartják a legtöbbet, de van, amihez a mamája ragaszkodik, vagy amit nem tud levetkőzni… gondolom, erre utalt a babonákkal. – Hm. – Zsani arcáról sütött, hogy pörögnek a fejében a fogaskerekek, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fog ítélkezni. Pár másodperc múlva tényleg el is mosolyodott, és kedvesen nézett rám. – Szóval ezért olyan fekete a szeme és a haja. Nem is látszik rajta különben, inkább valami egzotikus fajtának nézném. – Igazából az is, a cigányok Indiából származnak. – Ákoson is látszott a meglepetés, és gondolom, információközléssel igyekezett legyőzni a zavarát. – Vándorló népek, sokan a török hódoltság ideje alatt kerültek Magyarországra, és… – Köszönjük, tanár úr – bökte oldalba Ginny, aztán ő is rám mosolygott. – Figyelj, szerintem ez király. Oké, van egy-két rossz tapasztalatom, de az bárkinek lehet. Amúgy meg imádom, ha valaki más kultúrából való, egy csomó mindent lehet tőle tanulni. Régebben volt egy svájci levelezőpartnerem, és kiskoromban nemzetközi táborokban töltöttem egypár nyarat, amikor még apámban volt annyi, hogy megszervezzen ilyesmiket. – Tényleg? – Egyre több dolgot tudtam meg Ginny családjáról, de azt például eddig még nem árulta el, mivel foglalkozik a papája. – Miért, mit csinál? – A diplomáciában dolgozik – bökte ki, mi pedig elkerekedett szemmel bámultunk egymásra. Mindannyiunknak ugyanaz a kérdés járt a fejében: ha Ginny apjának tényleg ilyen jó melója van, miért laknak a mamájával meg a tesóival egy apró lakásban?? A kis boszi természetesen a fejünkbe látott, és elhúzta a száját. – Nem veszi a fáradságot, hogy gyerektartást fizessen, legalábbis messze nem annyit, amennyit kellene. Valahogy kimatekozta a könyvelőjével, hogy alacsonyabb jövedelmet állapítsanak meg neki, mint amennyit keres,

meg valami hitele is van, szóval meg vagyunk lőve Anyuval. Néhány ezer forintot odalök havonta, de nem hiszem, hogy túl sokat akarna elvonni az új csajaitól, végül is valamivel muszáj megtartania őket. – Kedves ember lehet – bökte ki Ákos, mire mindannyian keserűen elmosolyodtunk. Ginny vállat vont. – Nem számít, már túl vagyok rajta. A lényeg, hogy Anyuval mindig ott leszünk egymásnak. De hagyjuk ezt, oké? Daniról volt szó. Szerintem tök jó, hogy ilyen őszinte veled. Végül is nem kellett volna elárulnia, ha csak úgy látod, nem mondanád meg róla. – Miért ne mondta volna? – ráncolta a homlokát Ákos. – Azért nem akkora para ez már, nem hiszem, hogy bárkit is érdekel. – Ami azt illeti… – Haboztam, hogy beavassam-e őket ebbe is, de igazából már nem oszt, nem szoroz. – Pár hónapja megverték emiatt. – Komolyan? – szaladt fel Zsani szemöldöke. – Hogyhogy? És ki? – Azt nem mondta el – ráztam meg a fejem. – Csak, hogy valami srácok. Gondolom, bőrfejűek voltak. Mondjuk, azt nem tudom, honnan tudták meg… – Lehet, hogy a sulinkba járnak, csak Dani nem akarta, hogy tudd, kik azok – mondta Ákos elgondolkodva. – Van egy-két komoly arc ott, tudjátok, mint az a végzős hülyegyerek, aki folyton feketében jár, és több sor láncot hord a gatyáján. Őt már le is fotózták valami szélsőséges hepajon. Idióta kis pöcs, nem is érti, miről ordibál. – Még az is lehet, hogy ő volt – tette hozzá Zsani, Ákos pedig bólintott. – Vagy ő, vagy a többi ilyen. Sose értettem, minek pazarolják az energiájukat arra, hogy baromságokon pufogjanak. Emlékeztek arra, amikor Dzsáfer itt volt? Ági meg én jól emlékeztünk a dologra, Zsani viszont akkor még nem járt a sulinkba, ezért Ákos gyorsan elhadarta a sztorit neki meg Ginnynek. Dzsáfer egy irtó aranyos török srác volt, aki Németországban él a családjával (már ott is született, tehát német állampolgár volt), és egy fél évre átjött cserediákként a sulink német tagozatára. Ákossal Egérkének hívtuk, mert tényleg úgy festett: vékony, apró teste volt és kicsi feje, előreálló fogakkal és hatalmas, fekete szemekkel. Az egyik legkedvesebb ember volt, akivel valaha találkoztam, mégis, az olyan srácok, mint az a végzős, eléggé megkeserítették az itt töltött hónapjait. Hiába tudták róla, hogy jogilag német, folyton belekötöttek: Jumurdzsáknak csúfolták, és talán bántották is volna, ha Johnny bá és még egy-két tanár nem veszi észre, mi folyik, és nem védik meg . Én nem beszélgettem vele olyan sokat, de mindig felragyogott az arca, amikor meglátott minket, és a mai napig emlékszem a tekintetére, amiben nem volt egy csepp álságosság vagy rosszindulat sem. Mielőtt visszament volna Németországba, pár embert, köztük minket is Ákossal, meghívott a fogadócsaládjához egy kis búcsúpartira, ott ittam először (és mindeddig utoljára)

ayrant, savanykás török joghurtitalt. Elszomorított a gondolat, hogy Danit is hasonlóképpen kezelhetik, de legalább a barátaim arcán tökéletes elfogadást láttam, kivéve az egyikükén. Először fel sem tűnt, hogy Ági szinte meg se szólal, gondolom, még mindig nem álltam teljesen át az új énjére, aki már képes könyv nélkül ülni egy társaságban, és még beszélget is. Aztán Dzsáfer története után egyszer csak feltűnt, hogy az ajkát beharapva, szótlanul üldögél, de nem tudtam mire vélni. – Hahó, minden oké? – érintettem meg a térdét. Komolyan nézett rám, aztán sóhajtott egy picit. – Semmi baj, csak fáradt vagyok. – De hát meg se szólaltál az elmúlt negyedórában – néztem rá gyanakodva. – Biztos, hogy nincs gond? Ági körülnézett; már mindenki őt figyelte. Ákos ösztönösen közelebb húzta hozzá a székét, és megszorította az ujjait. – Mi a baj, kicsim? A megszólításra Ági tekintete ellágyult, de aztán újra komoly lett, nekem pedig egy kemény kis gombóc kezdett növekedni a gyomromban. Az nem lehet, hogy éppen ő… – Azzal kapcsolatos, amit elmondtam, ugye? – kérdeztem kicsit mereven. – Danival. – Ne haragudj. – Ági lehajtotta a fejét. Nem mert a szemembe nézni. – Tudod, mennyire bírom a srácot. Tök rendes tőle, hogy mindig segít, látszik, mennyire törődik veled, és ha már itt tartunk, szerintem is beléd van esve… – De? – Tudod, mi évekig laktunk cigányok mellett – bökte ki Ági kínlódva. Láttam, hogy szinte égetik a torkát a saját szavai. – És nagyon sok rossz tapasztalatom van. – Micsoda? – Hálás voltam Ginnynek, hogy megkérdezte helyettem, mert ebben a pillanatban egyszerűen nem bírtam volna megszólalni. Ági feje még lejjebb csuklott, alig hallottuk a válaszát, olyan halkan beszélt. – Elég sokat zaklattak minket, kölcsönkértek, de aztán nem adták meg, és többször megfenyegették Anyát. Aztán egyszer Anya kiszaladt valamiért egy percre, engem ott hagyott a kiságyamban, és mire visszajött, a szomszéd cigányasszony meg a fia ott álltak a kiságy mellett, pakolták ki a szekrényből a cuccokat. Anya kiborult, de nem hívhatta rájuk a rendőrséget, mert iszonyú sokan laktak arrafelé, és félt, hogy bántanak minket. Ahogy tudtunk, azonnal elköltöztünk, de azóta… – Ági hangja elcsuklott, a szeme pedig teleszaladt könnyel –, ha csak meglátok egyet is közülük, összerándul a gyomrom, úgy megijedek. Nem bírom elviselni őket.

Síri csönd lett. Úgy éreztem, mintha Ági megütött volna, kábán bámultam rá, de valójában semmit se láttam. Az agyam teljesen kiürült, fogalmam se volt, mit mondhatnék erre. Nem mintha szent volnék, egyáltalán nem vagyok az: mint az emberek nagy részének, nekem is vannak előítéleteim, pozitívak és negatívak is. Csont nélkül beveszem a hülye sztereotípiákat, hogy például a németek kínosan precízek, az angolok hűvösek és sok náluk a csúnya nő, az olaszok hangosak és szeretnek hűtlenkedni. Mondjuk, akárhányszor ilyesmin kapom magam, mindig szégyenkezem is, mekkora barom vagyok, hogy engedem magam befolyásolni. Azt is tökéletesen megértem, milyen ijesztő lehetett Áginak ilyen közegben lakni, azt viszont már nehezebben, hogy mondhatja ennek alapján egy egész népcsoportra, hogy nem bírja elviselni őket… A csend egyre hosszabbra nyúlt, láthatóan a többiek se tudták, hogyan reagáljanak. Ákos az állát dörzsölgette, Ginny a ruháját babrálta, Zsani pedig töprengve csavargatta a haját, de megszólalni egyikük se mert. Végül én szedtem össze magam. – Oké, értelek – kezdtem, miközben forrón reméltem, hogy képes leszek mondatokat formálni, mert jelenleg nem éreztem hozzá túl sok erőt. – És meg is értem. Komolyan. De te most akkor… másképp gondolsz Danira is? Neki semmi köze ahhoz, ami veletek történt annak idején. – Nem tudom. – Becsültem Ágit, hogy igyekszik őszinte lenni, még ha idegenkedtem is attól, ahogy gondolkodik. – Én tényleg bírom őt. De ha lesz valami köztetek, vagy csak szoros barátok lesztek… nekünk… el kell mennünk majd hozzájuk? – Bocs, de ez milyen kérdés? – csattant fel Zsani, mire Ági olyan kicsire húzta össze magát, hogy szinte megsajnáltam. – Nem putriban laknak, hanem lakótelepen, nem hiszem, hogy tetvet kapsz tőlük. – Nem úgy gondoltam. – Ági most már tényleg sírt, kövér könnycseppek gördültek le az arcán. Zsanit azonban nagyon feldühítette az előbbi kérdés, és még nem fújta ki a mérgét. – Tudod – fordult Ági felé bőszen –, én tudom, milyen, amikor meg kell küzdened valami olyannal, amiről nem te tehetsz, és a származás pont ilyen. Hol tehet Dani anyja arról, hogy betörtek hozzátok? Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy nyírjuk ki az összes németet, mert a nácik a második világháborúban kinyírták a zsidókat. Felfogtad, hogy mit beszélsz?? – És te felfogod? – vette a védelmébe Ákos Ágit, és szikrázó szemmel nézett Zsanira. Én még mindig olyan dermedt voltam, hogy csak bámultam rájuk, mint aki megnémult. Ákos magához húzta a barátnőjét. – Milyen hülye példa ez?? Egyáltalán nem erre gondolt! – Ó, tényleg? – Zsani felpattant, és csípőre tette a kezét. – Lehet, hogy neked meg nem kéne támogatni minden baromságát csak azért, mert a csajod.

– Nem rémlik, hogy a te pasid mást csinált volna – válaszolta Ákos fagyosan. Zsani arca elsötétedett. – Ennek semmi köze Gabe-hez! – Szerintem pedig van. – Ákos és Zsani most olyan ellenségesen meredtek egymásra, mint akkor, amikor Zsani leszúrt engem anno, mert aggódtam a betegsége miatt. – Ha tudni akarod, mit gondolok, a srácnak elege lett abból, hogy folyton leoltod és parancsolgatsz neki, ezért keresett egy olyan csajt, aki nem ennyire nehéz eset. – Ákos! – Végre megtaláltam a hangomat, de nem sokra mentem vele, mert Ákos most rám pillantott olyan dühösen, mint az előbb Zsanira. – Miért, csak nektek van jogotok kiborulni?? Nekiestek Áginak egy olyan srác miatt, akit alig ismerünk, aztán meg még nektek áll feljebb. Gyere, szerintem menjünk aludni! – rántotta fel Ágit a kezénél fogva, ő pedig olyan rémült és kétségbeesett volt, hogy majdnem térdre zuhant. Zsani beharapta az ajkát, és durcásan keresztbe fonta a karjait, én pedig éppen görcsösen kutattam az agyamban valami megoldás után, amikor a csöndbe egyszer csak belehasított Ginny határozott hangja: – Hé, most már elég volt! Döbbenten meredtünk rá, ő pedig lángoló tekintettel nézett vissza, amiben volt egy csöppnyi megvetés is. – Mi a fenét csináltok? – kérdezte egyszerűen. Ákos megtorpant, a keze lehullott Ági karjáról, Zsani pedig még mindig mérgesen, de már jóval bizonytalanabbul álldogált. Ági továbbra sem merte felemelni a fejét, inkább apró, virágos bőrsaruját tanulmányozta figyelmesen. Ginny hozzám fordult. – Nem gyakran történik meg, hogy teljesen eltér a véleményünk valamiben, de ha igen, mostantól számítsak rá, hogy leharapjátok a fejem? – Nem, csak szerettem volna… Dani miatt… – dadogtam, de a kis boszi félbeszakított. – Dani nagyfiú, meg tudja védeni magát, ha kell, de nem hiszem, hogy úgy ismered Ágit, mint aki valaha is előhozná ezt előtte. Ahhoz pedig joga van, hogy ha rosszak a tapasztalatai, türelmet kérjen. Még akkor is, ha a türelem egyeseknek ismeretlen fogalom – pillantott Zsanira, aki elvörösödött szégyenében. Azt azonban nem állíthattuk, hogy Ginny részrehajló lett volna, mert a következő döfése Áginak és Ákosnak szólt. – Nagyon remélem, Ági, hogy nálad tényleg csak a rossz tapasztalatokról van szó, nem arról, hogy elzárkózol, mert az elzárkózást én speciel nagyobb hibának tartom, mint az előítéletességet. Képzeld el, mi lett volna, ha Flo meg Ákos annak idején rád legyintenek, hogy „elvont kis könyvmoly”, és nem döntenek úgy, hogy inkább megismernek! Akkor most te sem lehetnél itt. Ez eszedbe jutott már?

Ági végre felemelte a fejét, és komolyan Ginny szemébe nézett. Már nem sírt, de olyan megindultság látszott az arcán, ami könnyeknél is erősebb volt. Nem válaszolt. Ginny kicsit lecsillapodva, de szelíd korholással most Ákosra fordította a tekintetét. – Te is vigyázz a szádra, bár értékelem, hogy kiállsz a csajodért, egy csomó pasi nem tenné meg – mondta, és fél karral átölelte Ákost. – Bár a helyedben gyakorolnám azt, hogy ne kezdjek el személyeskedni egy vitában, mert elég gáz tud lenni, ha olyasmit vágsz a másik fejéhez, aminek nincs köze a helyzethez. – De igaza volt – szólalt meg ekkor nagyon halkan Zsani, mire mindannyian odakaptuk a fejünket. Ő reflexszerűen megint a kezébe vette az egyik hajtincsét, és csavargatni kezdte. – Tényleg egy hárpia vagyok, és rengetegszer kioktatom Gabe-et. Pedig ő minden, csak nem hülye, mégis csomószor azt érzem, ha nem intézkedem elég gyorsan, lemaradok valamiről, vagy mit tudom én. Nem tudom kivárni, hogy megfontoltan döntsön, inkább ledorongolom, pedig sokszor neki van igaza. Általában neki van. Megint hallgattunk. Ákos és Ági már visszaereszkedtek a székükre, és most Zsani is leült, maga alá húzva a lábát. A hajcsavargatásával együtt most úgy festett, mint egy tízéves, csak a keserű arckifejezése mondott ellent ennek. – Nem tudom, miért akarok mindig én lenni a főnök – folytatta búsan. – Már régebben is volt olyan pasi, aki dobott emiatt, és mindig elhatározom, hogy legközelebb nem csinálom, de aztán, amikor elkezdenek szarakodni… szóval, mikor lassabban hozzák meg a döntéseket, mindig elvesztem a türelmem. – Nem gondolkodtál még rajta, hogy miért választasz mégis ilyen fiúkat? – kérdeztem. – Valószínűleg vágysz arra, hogy valaki néha megfékezze a pörgésedet, nem? – De – mosolyodott el Zsani. – És legtöbbször olyan jó, hogy Gabe-ből csak úgy árad a nyugalom. Máskor viszont… – Az agyadra megy – fejezte be a mondatot Ákos, és megfricskázta Zsani orrát, majd összemosolyogtak. Az előbbi kakaskodást mintha elfújták volna. – Szegény srác, szerintem a fél életét azzal tölti, hogy téged próbál megfejteni. – Türelmesebbnek kell lennem vele – szögezte le Zsani, és elővette a zsebéből a telefonját. – Hátha fent van FB-on. Írok neki. – Szuper. – Annyira örültem, hogy végre elsimult a feszkó, hogy átöleltem, és cuppanós puszit nyomtam az arcára, miközben az ujjai sebesen siklottak a teló képernyőjén. Amikor azonban elhúzódtam tőle, hirtelen észrevettem, hogy minden szín kifut az arcából. Jaj, ne, mi történt már megint? – Mi van??

Zsani nem válaszolt, csak a képernyőre bökött az ujjával. A FB-üzenőfalról egy fotó bámult szemtelenül a képünkbe, amit valaki a naplementéről készített, a tagelés pedig nem kívánt különösebb magyarázatot: Orosz Gábor Gabe was tagged in Evelin Nagy’s photo „Nyári naplemente Gabe-bel :) <3”

A vihar magja Az este további része egészen szürreális volt. Sem a Dani-ügy, sem Gabe nem került többet szóba, Zsani azonban mintha megőrült volna. Miután kilépett a Face-ből, az asztalra dobta a telefonját, és csontra tekerte a zene hangerejét. A szomszéd néni, akivel már többször is meggyűlt a bajunk, mert önmagában az is zavarta, ha csak kint beszélgettünk a teraszon, felháborodva ordibált a kerítés túloldaláról, de nem igazán törődtünk vele, mert tudtuk, hogy a nyári időszakban éjfélig annyit hangoskodhatunk, amennyit akarunk. Zsani ezúttal tényleg beleadott apait-anyait, amivel nem is lett volna gond, csak akkor ijedtem meg, amikor eltűnt néhány percre a házban, és az abszintos üveggel került elő. – Basszus, azt tedd le! – kiáltotta Ákos, de így is alig tudta túlordítani Pharrell Williams-et és a Happyt (kicsit szürreális volt ez a választás Zsanitól, de szerintem bele se gondolt). – El akarsz ájulni? – Tudod, mit? Igen! – vágott vissza Zsani, aztán letekerte az üveg kupakját, és úgy, ahogy volt, kísérő nélkül alaposan meghúzta. Nagy nehezen kitéptem a kezéből, és szigorúan néztem rá. – Nem tanultál semmit a tesódtól? Holnap nem bírsz majd felkelni! – Nem is akarok. – Zsani próbálta visszaszerezni a piát, de én szaladni kezdtem vele a kerten át. – Add vissza! Az a miénk, Petra vette! – Igen, ő vette, tehát nem a tiéd, hanem az övé! – süvöltöttem. – És marhára nem hagyom, hogy bepiálj, és rosszul legyél egy ilyen barom miatt, vágod? – De… én… – Zsani zihálva megállt a barackfa mellett, aztán egyszer csak az ágakra hajtotta a fejét, és hangosan felzokogott. Odaszaladtam hozzá (az üveget azért útközben kellő távolságban letettem), és szorosan magamhoz öleltem. A Valentin-buli estéje óta nem láttam ennyire kiakadni. – Jól van, nyugi – simogattam a hátát, miközben nagy nehezen előhalásztam a nacim zsebéből egy zsebkendőt (Ginny jó hatással van rám). – Drága, úgy sajnálom. – Olyan borzasztóan szeretem! – tört ki belőle, és újabb sírásrohammal a vállamra hanyatlott. – Már pont úgy tűnt, hogy mégis rendben lesz minden, és erre mit csinált azzal a

csajjal? Minek néz vele naplementét? Ez rohadt giccses, neki sose jutna eszébe. De az a hülye liba betagelte, szóval ott volt… – Mondjuk, a képen csak a naplemente van, nem ők – mutattam rá, Zsani viszont megrázta a fejét, és beletrombitált a zsebkendőjébe. – Gabe-et nem lehet csak úgy betagelni, ha nem ért egyet vele, leszedeti magát – mondta. – Na, ez is… ha már félredug, legalább ne látná az egész világ! Egy csomó közös ismerősünk van, többek között a tesóm. Mit fog gondolni?? – Állj, Petra nem tud semmit az egészről? – húztam fel a szemöldököm, Zsani pedig megint a fejét rázta. – Nem akartam beavatni senkit rajtatok kívül, amíg nem tudok biztosat. Bár most már úgyis mindegy – legyintett lemondóan. – Amint hazaérünk, szakítok vele. – Ezer százalék? – Már a gondolat is elszomorított, de Zsani tekintete kemény volt, mint a kő. – Tuti. Még ha meg is csal, azért elvártam volna tőle, hogy ne alázzon meg. Ezt viszont nem tudom lenyelni. – Oké. Te érzed. – Tényleg nagyon szar volt, de tudtam, hogy igaza van. Úgy tűnik, ha én is szakítok Márkkal – márpedig, mivel az ominózus veszekedés óta nem beszéltünk, erre minden esély megvan –, Zsanival ugyanúgy egyszerre leszünk szinglik, ahogy egyszerre pasiztunk be anno. Ezek szerint a BFF-eknek nemcsak a menstruációjuk áll egy szintbe egy idő után, de a magánéletük is. Mivel végül sikerült elkommandíroznom Zsanitól az italt, nem ébredt másnaposan, de reggel azért mindannyian olyanok voltunk, mint a mosott rongy. A nyaralás a végéhez közeledett – szerda volt, és pénteken indultunk vissza, mert Ginny mamája nem tudott tovább segítséget szerezni, Zsani pedig már így is halasztott négy edzést –, és amellett, hogy egy vakáció vége mindig szomorú, az előző napi dolgok miatt is komorak voltunk. Petra és Kinga, akik tegnap istenien szórakoztak Siófokon, kíváncsi pillantásokat váltottak, és megpróbáltak finoman faggatózni is, de néhány bágyadt „semmi, csak meleg van” és „semmi, csak sokáig buliztunk” után feladták, és bevonultak a konyhába tojásos lecsót főzni. A kaja szuper lett, az idő is csodás volt, a Balaton pedig ugyanolyan gyönyörű, mint eddig – csak mi hevertünk még délután is úgy a parton, mint a bánatos fókák a természetfilmekben. Ginnyt azért időről időre feldobta Hans, aki ahányszor csak tudott, kiszaladt a büféből, hogy megcsókolja, a nap többi részében pedig vidáman vigyorgott felénk a tálalóablakon keresztül. Az igazi szenzáció azonban az volt, hogy egyszer csak felrángatta Ginnyt a plédről, és titokzatos mosollyal húzni kezdte a kajálda felé.

– Mit akarsz? – tiltakozott a kis boszi. – Nem vagyok éhes! És már ezerszer mondtam, hogy nem megyünk be megint a raktárba, mert tutira bejön valaki. – Pszt, ez titok volt! – nézett rá megjátszott szemrehányással Hans, aztán felemelte a kezét, és végigsimított Ginny szellőtől kócos haján. – Jól nézel ki, mehetünk. – De hová?? – Ginny megtorpant, és hátrahőkölt. – Ööö, ugye nem arra gondolsz, hogy… – Imádni fog – szakította félbe Hans. – Szép vagy, és már egyébként is látott az ablakon át, úgyhogy nem leszel neki teljesen ismeretlen. Egy félórája Anya is megérkezett. Na, gyere már! Ginny rémült pillantást vetett ránk, de mi egy emberként biztatni kezdtük, úgyhogy végül hagyta, hogy a fiú a büféhez vonszolja, majd eltűntek az épület mögött. Zsani a mai nap folyamán először elmosolyodott, és kihúzta a táskájából a naptejet. – Ez menő – mondta, miközben a bőrébe masszírozta a krémet, majd a kezembe nyomta, és a hátára mutatott. – Bekennéd? Köszi. Bólintottam, és rányomtam a hátára egy adag krémet. Próbáltam a naptejezést átvinni stresszoldó masszázsba, de nem tudom, mennyire sikerült, ugyanis sajnos nem tudok masszírozni. Márk egyszer kért meg rá, miután nagyon meghajtották edzésen, és beállt a háta, de két perc után fájdalmas arccal indítványozta, hogy inkább hagyjam abba. Bíztam benne, hogy Zsani esetében a szándék többet számít, mint a technika. – Ez tök aranyos. – Ági is a büfé irányába nézett ábrándosan, majd Ákosra pillantott. – Te mikor mondod már el otthon, hogy járunk? – Na, ezt a dumát hagyjuk – mormolta Ákos, és kényelmesebben elhelyezkedett a törölközőjén. – Egyrészt, ha nem baj, egyelőre nem akarlak feleségül venni, másrészt meg ismernek, egy csomót voltál nálunk a D.A.C.-cal. – De az nem hivatalos… jó, csak viccelek – mondta Ági csipkelődve, én viszont meglepődtem. Ákos még tényleg nem mondta el a szüleinek, hogy együtt van Ágival? Ez fura, hiszen már hónapok óta együtt vannak. – Bocs, de tényleg, miért nem mondtad el? – szegeztem neki én is a kérdést. – Ha pasi volnék, én büszke lennék a hiperokos csajomra. Ákos felnyögött, aztán elvette a naptejet, és kenni kezdte vele Ági hátát. – Büszke is vagyok – felelte türelmesen. – De szerintem ismertek annyira, hogy tudjátok, nálam nem mennek ilyen gyorsan a dolgok. Az is mennyi időbe telt, mire rávettem magam, hogy… – Ledugd a nyelved a torkán – kottyantotta közbe Zsani. – Hogy előálljak a dolgokkal, igen. – Ákos nem zavartatta magát a közbeszólástól. – Szóval be foglak mutatni, amint úgy érzem, de ha adhatok egy tanácsot, ez nem olyasmi, amivel

kapcsolatban sürgetni kell egy pasit. Megvan a saját tempóm, akárcsak… Elharapta a szót, de mind tudtuk, hogy azt akarta mondani: akárcsak Gabe-nek. Zsani arca úgy sötétedett el, mint amikor egy szobában leoltják a villanyt. – Ne haragudj – szólalt meg végül Ákos. – Egy barom vagyok. – Semmi baj. – Zsani rám pillantott köszönetképpen, aztán intett, hogy forduljak meg, most én következem. – Végül is nem tabutéma. – Hívott azóta? – tudakoltam. – Kábé százszor, csak nem vettem fel – vágta rá Zsani, mire megfordultam, és a szemébe néztem. – De miért nem? Lehet, hogy van valami magyarázata… – Tudod, kicsit kezdek torkig lenni a magyarázatokkal. – Zsani olyan erőteljes mozdulatokkal nyomkodta a hátam, ami felért egy valódi masszázzsal (hm, vannak, akiknek megy). – Amióta csak megismertük őket, Márk meg Gabe mást se csinál, csak magyarázkodik. Ha őszinték lennének, nem kéne ennyit magyarázkodni. – Jó, azért ti sem vagytok angyalkák – szólt közbe Ákos. – Flónak annyi dráma meg titok van az életében, mint Marilyn Monroe-nak, és te se voltál az őszinteség mintaképe a bulimiasztoriddal. Zsani grimaszt vágott, de nem mondott ellent, inkább tovább dögönyözte a hátamat. Én is elcsendesedtem. A fenébe, Ákosnak igaza van, nem lehet egy majális kibírni minket. Ha csak arra gondolok, mennyi zűrt okoztam már Daninak is…Valahogy el kellene érnem, hogy ne jöjjön elő azonnal a nyavalyás szuperhős-komplexusom, ha problémát látok, vagy legalábbis ne tekintsek mindenre úgy, mintha egy bonyolult összeesküvés-elmélet lenne. Ja, és talán a drámai gesztusokat se ártana ritkábban alkalmazni! Épp amikor idáig értem a gondolatmenetben, Ági szeme hirtelen akkora lett, mint egy levesestányér, és döbbenten bámult a bejárat irányába. Tökre úgy festett, mint a nagymamám macskája, amikor mozgást észlel, és teljesen megmerevedik; eléggé para volt. Értetlenül néztem rá. – Mi van?? Ági nem válaszolt, csak felemelte a kezét, és a távolba mutatott, mi pedig követtük a pillantását… és hát, ha álltunk volna, a lábunk gyökerezik a földbe, így viszont a fenekünk. A strandon át vezető keskeny kis járdán két fiú közeledett lusta léptekkel, kezüket a zsebükbe süllyesztve. Sötét hajukon táncolt a verőfény, az arcukat félig eltakarta a napszemüveg, de még így is tökéletesen felismerhetőek voltak. A szívem a torkomban dobogott, mialatt a jobb oldalit figyeltem. Jézusom, mit keres ez itt?? Zsani az első sokk után azonnal talpra ugrott, és szedegetni kezdte a cuccait.

– Hé, hová mész? – kaptam el a karját. – Ugye, nem akarsz lelépni? – Pontosan azt akarok! – rántotta ki magát a szorításomból, és belebújt a felsőjébe. Igaz, kicsit hamar, mert a bikinije még nem száradt meg, így a póló is tiszta víz lett egy másodperc alatt, de gyanítottam, hogy most ez érdekli a legkevésbé. Megráztam a fejem, miközben a fiúk egyre közeledtek. – Nem mehetsz el! Biztos azért jött, mert nem vetted fel a telefont, mit mondjunk neki, miért nem állsz vele szóba?? – Szerintem sejti, miért. – Zsani ekkor felnézett, Gabe pedig megállt mindössze néhány méterre tőlünk, és levette a napszemüvegét. Olyan sebzett volt a tekintete, hogy összeszorult a szívem, és a szeme alatti karikák is azt mutatták, nem aludt valami jól mostanában. Zsani azonban nem hatódott meg ilyen könnyen: felszegte a fejét, hátat fordított neki, és elsietett a kijárat felé. Gabe keze, amiben a napszemüveget tartotta, lehanyatlott. Dani megszorította a vállát, és mondott neki valamit, de nem értettem, mert egyrészt ahhoz még messze álltak, másrészt zúgott a fülem az izgalomtól. Láttam, hogy Dani indulásra bírja Gabe-et, és odalépkedtek hozzánk. Ákos azonnal talpra ugrott. – Nem tudom, hogy kerültök ide, haver, de épp időben – kezelt le velük vigyorogva. – A csajok már kezdtek kikészíteni. – Azért nem hiszem, hogy olyan rossz dolgod volt – mondta Gabe halvány mosollyal, amiben nem volt semmi vidámság. Némán viszonoztam a pusziját, és titkon finoman megszorítottam a kezét. Hálásan pillantott rám, aztán üdvözölte Ágit is. Dani megállt előttem, én pedig keresztbe font karral néztem föl rá. – Hát te mit keresel itt, idegen? – Szép kis üdvözlés, azt hittem, örülni fogsz! – felelte megjátszott felháborodással. – Meg akartalak lepni. Ezért kérdeztem telón, merre vagytok pontosan. – Örülök is – mondtam nagyon halkan, mire elégedetten elmosolyodott. – Szerinted lesz hely két megfáradt, hátizsákos utazónak? Nem zavarunk senkit, meghúzódunk az árnyékban, szólnotok se kell hozzánk. – Hülye. – erősen megszorítottam a saját karomat, hogy leplezzem az örömöm, mert ha nem vigyázok, ujjongásban törtem volna ki a strand kellős közepén. Ez nem ér, hogy egyszer csak megjelenik, és helyes, meg jó illatú, meg vagány, meg ilyen szívdöglesztő mosolya van, amivel most is figyeli az arcomat… Ebben a pillanatban Ginny trappolt oda hozzánk Hansszal a nyomában, de a fiúkat látva megtorpant. – Helló! Ti meg…?

– Egy kis kamikazeakció – felelte Gabe kesernyésen, és megölelte a kis boszit. Ginny azonnal felmérte, hogy Zsani nincs velünk, és bátorítóan megveregette Gabe karját. – Majd megbékél – vigasztalta. – Tudod, milyen. – Tudom, ezért mondtam, hogy kamikazeakció – húzta el a száját Gabe. – Azt hiszem, örülhetek, hogy nem fojtott a Balatonba. Egy pillanatra mindannyian elhallgattunk. Túl sokan voltunk ahhoz, hogy a FB-posztról kezdjünk beszélni, ráadásul Dani és Hans is ott volt, akik nem tudtak az egészről (bár lehet, hogy Gabe beavatta Danit a vonatút alatt), és őszintén szólva egyikünk se tudta, hogyan álljunk most Gabe-hez. A hirtelen felbukkanása mindenkit megmozgatott (a célszemélyt kivéve), de persze nem felejtettük el Zsani arcát, amikor meglátta a posztot. Nekünk pedig, bármennyire bírjuk is a srácot, a barátnőnkhöz kell szolidárisnak lennünk. Ugyanakkor viszont azt Zsani se kívánhatja, hogy hagyjuk őket az utcán, okoskodtam magamban, és talán ha eltelik egy kis idő, sikerül beszélniük is. Intettem a többieknek. – Mehetünk, nem? Már úgyis késő van. – Simán. – Ákos és Ági feltápászkodtak, Ginny pedig ezalatt bemutatta Hansot a fiúknak. – Ugye, velünk jöhet? – fordult hozzám. – Már csak két napig vagyunk itt, és… – Persze, este úgyis főzünk megint valamit, gondolom – válaszoltam, majd csipkelődve néztem Danira. – És most végre van itt valaki, aki azt is tudja, hogy kell. – Ne szerénykedj, ránézésre tök jól sikerült az a slambuc a múltkor – vágta rá. – Bár hogy az íze milyen lett, azt persze nem tudhatom… – Naa! – nyújtottam rá a nyelvem, és a többiekhez fordultam. – Nagyon finom volt, ugye? – Nagyon – biztosított Ági, Ákos azonban savanyú képet vágott. – Iigen… mondjuk, segített volna, ha nem fő szét a tészta. Meg ha van benne só. Meg bors. Meg paprika. – Hazudik, igenis volt benne minden! – Ginny a szokott mozdulattal tarkón csapta Ákost. – Ha olyan szar lett, miért ettél belőle három tányérral?? – A szükség vitt rá. Akkor már az üstöt is meg tudtam volna enni. – Na jó, fogd be! – nevettem el magam, és a kijárat felé tereltem a társaságot. Miközben ballagtunk, buzgón imádkoztam, hogy 1. Zsani otthon legyen, 2. ha nincs otthon, még ma előkerüljön épen és egészségesen, 3. Petra ne harapja le Gabe fejét, ha megtudja, mi történt. Basszus, még jó, hogy tíz perce határoztam el, hogy visszaveszek a drámázásból. De mit csináljak, ha a dráma mindig megtalál? Sajnos Murphy törvényének megfelelően bekövetkezett, amit a fohászkodásom mögött végig sejtettem: Zsani nem volt otthon, Petráék azonban igen. És nem örültek.

– Mi az, hogy nem jött veletek haza? – Petra velem szemben állt az ebédlőben, és olyan vádlóan nézett rám, hogy majd elsüllyedtem. – Azt hittem, az a minimum, hogy figyeltek egymásra. – Figyeltünk – védekeztem gyenge hangon. Ákos, Ági és Ginny lehajtott fejjel álltak mögöttem, és magamban hálás voltam nekik, hogy nem menekültek el. A fiúk a biztonság kedvéért egyelőre kint maradtak a kertben, mert nem hiányzott, hogy Petra konyhakéssel kezdje kergetni őket Udvari utcáin (bár ez még simán benne volt az estében). – De felpattant, és elszaladt. Azt hittük, hazajön. – A rohadt életbe. – Petra húzni kezdte a szandálját. – Oké, akkor most csoportokra oszlunk, és elkezdjük keresni. Nem akkora ez a hely, hogy ne találnánk meg. Egyébként miért ment el?? – Igen, ez a történet másik fele – szólalt meg Ákos a hátam mögött, én meg boldog voltam, hogy átvette a stafétát. – Az a helyzet, hogy tudod, Gabe-bel kicsit összevesztek… – Tudom – vágott közbe türelmetlenül Petra. – És? – És itt van. – Mi van itt? – Gabe. – Hol itt? – Petra most már végképp kijött a béketűrésből. – Nem beszélnél világosan? – Gabe itt van kint, a kertben. Lejött vonattal, mert Zsani nem akarta felvenni neki a telefont – fejezte be ijedten Ákos. Petra sóbálvánnyá merevedett. – Ez remek – szólalt meg végül gyanúsan lágy hangon. – Akkor talán nem ártana beszélnem vele. Ezzel kisétált, mi pedig rémülten néztünk össze. – Ajjaj – bökte ki Ági. – Szegény Gabe. – Ja, és talán a másik két pasiról is szólhattunk volna – dünnyögte Ginny. – Petra nem úgy fest, mint akire ráfér még pár meglepetés. – Nyugalom – szólt közbe Kinga, aki eddig a telefonján keresgélte az udvari rendőrörs címét. – Nem házisárkány, csak most nagyon aggódik. Szerintetek merre mehetett a húga? – Gőzöm sincs – ráztam meg a fejem, és a többiek is csüggedt nemet intettek. Egyikünknek se volt kedve tovább beszélni, összeszorított fogakkal vártuk, mikor hangzik fel Gabe jajkiáltása az udvarról, akibe Petra, teszem azt, beleállított egy kapát. De semmi ilyesmi nem történt, ehelyett néhány perc múlva nyílt az ajtó, és a srácok csendben besorjáztak Petra mögött. Ő intett nekik, mire szó nélkül mellénk lépdeltek, Petra pedig az asztalra támasztotta a tenyerét, és csüggedten nézett ránk.

– Van ötletetek, hol lehet? Ismét megráztuk a fejünket. Petra Kingára pillantott. – Vigyél el a rendőrségre, jó? – Biztos? – kérdezte Kinga, és a barátnője karjára tette a kezét. – Mi lenne, ha várnánk még egy kicsit? Másfél órája ment el, és még nem sötétedett be teljesen. Valószínűleg kifújja a mérgét, aztán hazajön. – És ha nem? Oké, hogy ez egy falu, de tele van nyaralókkal, rajta meg alig van valami ruha. – Petra idegesen a hajába túrt. – Bármi történhet. És ott az a nyomorult, sötét temető… – Ez az! – kiáltottam fel izgatottan, mire mindenki döbbenten nézett rám. Megragadtam Petra kezét. – A temetőben van, a mademoiselle sírjánál. Tuti. – Milyen mademoiselle? – ráncolta a homlokát Kinga. Petra úgy válaszolt neki, hogy közben az én arcomat fürkészte elgondolkodva. – A nagymamánknak – tőle örökölte a család a házat – volt egy barátnője, aki egyedül élt egy csomó macskával, az egyik átellenben lévő házban. Kiskorunkban állandóan átjártunk hozzá, mert nagyon jó hűvös volt nála, és minden tele csipkékkel meg olyan selyemruhás, porcelánfejű babákkal. Mindig megengedte, hogy játsszunk velük, és gyomrozhattuk a macskákat is, meg adott habos kakaót pici csészékben. Mami azt mesélte, hogy a néni családja Párizsból származott, aztán valahogy idekeveredtek a Balaton mellé, de már akkor is csak ő élt közülük. Párizs miatt hívtuk mademoiselle-nek, pedig csak pár szót tudott franciául. Nem sokkal Mami előtt halt meg. – És a macskák a sírjához költöztek, míg csak ki nem múltak – fejeztem be lelkesen, mert egyszerűen imádtam ezt a történetet, ahogy Zsani is. Amikor elmesélte, egész kis regényt komponáltunk, hogy vajon miért nem lett a néninek családja. Úgy gondoltuk, volt egy nagy szerelme, aki meghalt a háborúban, vagy beleszeretett valaki másba. Ahányszor csak előkerült a sztori, mindig új tragédia lengte be a néni életét, és legalább olyan egzotikus figura lett, mint, mondjuk, Grace Kelly. Biztos voltam benne, hogy Zsani a sírnál van, és abban is: nem örülne, ha csapatostul odaállítanánk. Muszáj volt a kezembe venni az irányítást. – Odamegyek – jelentettem ki, nem törődve Petra mérges tekintetével. Majd később megbékítem (ha sikerül). Gabe-re pillantottam, aki a falnak dőlve tanulmányozta a cipőjét. – És te velem jössz. – Meg én is – szólalt meg Dani mellettem. Ha bárki más mondta volna, azonnal tiltakozni kezdek, de ahogy meghallottam a hangját, tudtam: nem Zsani miatt van szükség arra, hogy velünk legyen, hanem miattam. Amikor velem van, megsokszorozódik az erőm. Bólintottam, és kérlelően néztem Petrára. – Oké, akkor indulunk. Van nálam teló, ha nem lesz ott, azonnal

csörgök, és megyünk a rendőrségre, vagy ahová akarod, jó? Petra lassan beszívta a levegőt, és kelletlenül biccentett. – Jó. De igyekezzetek. – Gyerünk – intettem a fiúknak, és kisiettünk az ajtón. Kifelé menet elkaptam Ákos bizakodó tekintetét, és forrón reméltem, hogy az előbb még olyan biztosnak hitt megérzésem nem csal, és tényleg a sírnál találjuk Zsanit. Kezdtem ismét egy filmben érezni magam, és életemben először jutott eszembe, hogy talán csökkentenem kéne a mozidózist. Mások élete általában azért jóval simábban folyik, nem? A temető, ahol a néni sírja is áll, nem a legbizalomgerjesztőbb hely a világon: a falu szélén fekszik, a házaktól viszonylag távol, és néhány kivétellel a sírokat már évek óta alig gondozza valaki. Zsani mesélte, hogy mivel a fiatalok nagy része elköltözött a faluból, az öregek meg nehezen bírják magukat, a legtöbben a városközeli temetőkbe vitetik a szeretteiket, hogy közelebb legyenek hozzájuk. Ennek megfelelően az itteni sírokat vastagon benőtték a futónövények, térdig ér a gaz, és csak pár nyughely van, amit még makacsul rendben tartanak az itt maradottak. Ha pedig lehet valami még ennél is parább, az maga a mademoiselle sírja, ami egy apró, borostyánnal befuttatott pavilonban fekszik, ahová ha belépsz, még nappal is koromsötét fogad. Van ugyan egy kislámpa az egyik tartórúdra szerelve, de már évek óta nem működik, úgyhogy amikor Zsani először elhozott minket ide, egy pillanatra se mertem elengedni Ginny kezét. Még szerencse, hogy a borostyánhalom egy ponton kicsit megnyílik, és az utcai lámpa éppen besüt – így láttuk meg anno azt is, milyen tündéri galambok díszítik a márványsírt, és ami a legfurább: a sírkő tövében valaki hálóhelyet rendezett be a cicáknak, és az azóta már kosztól megkeményedett, összecsavart pokróc a mai napig ott hever. Igyekeztünk nem belegondolni, ki csinálhatta, remélhetőleg nem a mademoiselle ruccant fel egy éjjel, hanem valamelyik temetőőr vagy régi ismerős adózott így az emlékének. Ahogy lépdeltünk befelé a pavilonig, egyikünk sem szólalt meg, nekem pedig folyamatosan az járt a fejemben, hogy tudnom kell, nem teszek-e rosszabbat a barátnőmnek, ha hagyom, hogy Gabe beszéljen vele. Úgyhogy kábé száz méterre a sírtól megtorpantam, és karon ragadtam Gabe-et, aki rémülten rezzent össze. – Hé, ezt ne, majdnem összetojtam magam! – sziszegte, és körülnézett. – Félelmetes ez a hely. – Az még félelmetesebb lesz, amit Zsani csinál majd veled, ha nem tudod megmagyarázni, mi az, amit a Face-en láttunk – mondtam vészjóslóan. Gabe elkínzottan hunyta le a szemét. – Tudom – bökte ki kis szünet után. – Ez nem jött ki túl jól.

– De micsoda? Figyelj, te tényleg… mit csináltál azzal a csajjal? – Jaj, hát semmit! – Még a lámpák gyér fényében is jól láttam, milyen szomorú a tekintete. – Az a rohadt naplementés kép egy fotózás után készült. Egy kicsit sokáig maradtunk, de rajtunk kívül ott voltak még mások is, akiket persze nem tagelt be. Gondolom, Zsani nem látta, hogy már le is szedettem a képet. – Nem hiszem, hogy túl gyakran nézte volna az oldaladat tegnap óta. – Szerettem volna elhinni, amit mond, de az utóbbi hónapok tapasztalatai óvatosságra intettek. – Esküszöl, hogy nem történt semmi? Tudom, hogy hülyén hangzik, csak ha tényleg így van, akkor nem értem, minek kellett bátorítani a csajt chaten. – Egyrészt nem bátorítottam, neki nincs szüksége bátorításra, anélkül is jön, mint a buldózer. – Láttam, hogy egyre kínosabban érzi magát, ugyanakkor örül is, hogy végre beszélhet. – Másrészt… – Másrészt? – Akkoriban elég mérges voltam Zsanira. – Mert nagyon sok volt, igaz? – Nem is kellett részleteznie ahhoz, hogy megértsem. Zsaninak jók voltak a megérzései: Gabe valóban besokallt egy kicsit a stílusától, mert igaz, hogy így szeretett belé, de ahhoz, hogy valaki hosszú távon elviselje az én finoman szólva is akaratos barátnőmet, szentnek kell lennie. Gabe pedig nem az, csak egy nagyon, nagyon rendes fiú. Megkönnyebbülten a vállára tettem a kezem. – Na, jó – mondtam szigorúan. – Mehetsz. De ígérd meg, hogy nem adod be a kulcsot, ha bekeményít! Nagyon meg van bántva, úgyhogy vagdalkozni fog, de ne ereszd el. – Hé, idáig vonatoztam, hogy beszéljek vele, eszemben sincs meghátrálni. – A jól ismert, vagány mosoly végre újra felsejlett Gabe arcán, aztán kiegyenesítette a vállát, és nagyot sóhajtott. – Azért szorítsatok! – Hajrá, srác. – Dani megrázta a kezét, majd Gabe elindult a mademoiselle sírja felé. Miután belépett az alacsony kis kapun, mindketten visszafojtottuk a lélegzetünket, de pár perc elteltével sem Zsani felháborodott sikolya nem hangzott fel, sem Gabe nem tért vissza, úgyhogy lassan megnyugodtunk. – Szerinted megvárjuk őket? – kérdeztem, Dani azonban a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy kellünk még. Ha nem lenne itt, Gabe már kijött volna. Hadd beszéljenek, rájuk fér! – Oké. – Ezzel sarkon fordultunk, és lassan ballagni kezdtünk visszafelé a temetőkerten át. Ideje volt, hogy végre tisztázzuk az engem leginkább érdeklő kérdést is: hogy ő mi a frászt keres itt?? – Tényleg nagyon megleptél.

– Ez volt a cél – bólintott, de nem mondott többet, szóval kénytelen voltam folytatni a kérdezősködést. – És azért jöttél, mert…? – Hozzád jöttem – felelte nyugodtan. – Ez nem elég? Egy pillanatra minden erő kifutott belőlem, és a torkom is elszorult, így csak nehezen tudtam válaszolni. – De. Tök jó. Dani megtorpant, és halkan felnevetett. – Édes, amikor ezt csinálod – mondta, és finoman megérintette a hajamat. – Szétvet a kíváncsiság, de nem akarsz az agyamra menni. Oké, szóval egyik nap arra gondoltam, hogy tök jó lenne látni téged, és úgyse nagyon vannak terveim a nyárra, szóval mi lenne, ha meglepnélek. – Jól tetted. – Bármilyen pillekönnyű is volt az érintése, a hajszálaim bizseregni kezdtek tőle, ami széles mosolyt csalt az arcomra. – Na, és Gabe? Hogy kerültetek össze? Nem is ismeritek egymást. – Tévedés – válaszolta. – Egy áltsuliba jártunk. Amúgy a pályaudvaron találkoztunk, és amikor dumálni kezdtünk, kiderült, hogy ugyanoda jövünk. – Uh. – Hirtelen bevillant, hogy ha Dani elkotyogta Gabe-nek, hogy hozzám igyekszik, nem tud-e róla azóta Márk is, de ez a különös, titokzatos srác megint kitalálta a gondolataimat. – No para, csak annyit mondtam neki, hogy csatlakozom egy kicsit hozzátok. – A hangja megnyugtatóan csengett, de volt benne némi érdesség is, amit nem tudtam nem észrevenni. – Amikor elmesélte, hogy Zsani vele jár, te meg a legjobb haverjával, már nem volt nehéz összeraknom a képet. – Ööö, oké. – Nem tudom, miért, de elszégyelltem magam, amiért egyáltalán eszembe jutott ez. Közben tovább sétáltunk, ki a temetőkapun, végig a járdán, a falucska elhagyatott sportpályája mellett. Telihold volt, minden ezüstös fényben úszott, és mintha ebben a pillanatban az is csak egy fura álom lett volna, hogy Dani itt van mellettem. Hallgattunk, a talpunk alatt csikorogtak a kavicsok. – És, mi van most Márkkal? Nem voltam felkészülve a kérdésre, pedig az előzőek alapján lehettem volna. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam, mit válaszoljak. – Gőzöm sincs – mondtam végül. – Beszéltünk egyszer-kétszer, mióta itt vagyok, de pár napja eléggé összevesztünk a telefonban, és rácsaptam a kagylót. Azóta nem hívott.

– Mi a fenét mondott, hogy ennyire kiakadtál? – Elkezdett célozgatni rá, hogy én itt mindenféle pasikkal… – zavartan hallgattam el, és az ajkamba haraptam. Rájöttem, hogy ez pont nem az a pillanat, amikor kárhoztathatom Márkot a szavaiért, hiszen pontosan azt teszem, amire gyanakodott: egy másik fiúval andalgok romantikusan a holdfényben. Nnna. Nem andalgok, hanem sétálok, és ez az egész nem is romantikus (annyira). Dani érdeklődve nézett rám, amikor félbehagytam a mondatot. – Mindenféle pasikkal mit? – Hát, hogy megcsalom – nyögtem ki, és reménykedtem, hogy a jótékony homály elfedi a vérvörös képemet. Dani lassan megrázta a fejét. – De nem tetted, ugye? – Persze hogy nem! – Hirtelen nem tudtam, Márk miatt csattantam fel ilyen hevesen, vagy Dani előtt akartam védeni magam. Ő ekkor lehajolt, felkapott egy kavicsot, feldobta a levegőbe, majd elkapta. – Akkor miért nem mondod meg neki? – Mit? – Hogy nem csináltál semmit. Nem bízik benned? Olyan egyszerűen és szimplán kérdezte meg, hogy épp ettől volt akkora ereje. Igen, nincs ezen mit tagadni, Márk nem bízik bennem, és ha őszinte akarok lenni, talán én sem benne. Úgy tűnik, azzal, hogy lecsaptam a telefont, valami visszavonhatatlanul tönkrement kettőnk között, és valójában azt sem tudom, meg akarom-e még javítani. Szomorúan nemet intettem. – Tényleg fogalmam sincs, mit tegyek. – Érdekel a véleményem? – Dani elhajította a kavicsot, és szembefordult velem. A hold éppen az arcába világított, és a tengermély, fekete szempár úgy csillogott, mint az ónix. – Szerintem csak azért ragaszkodsz hozzá ennyire, mert ő az első igazi pasid. – Ezt honnan tudod? – tátottam el a számat. Sose beszéltem neki a Márk előtti fiúügyeimről. – Megérzés – vonta meg a vállát, de ez a mozdulat korántsem volt nemtörődöm, inkább kicsit félszeg. – Az alapján, amiket mesélsz róla, már százszor dobhattad volna, mégse tetted. Mert az első szerelem ilyen, nehéz megválni tőle. – Neked is nehéz volt? – Vaktában lőttem, mert nem tudhattam, volt-e már egyáltalán szerelmes. Láttam, hogy meglepi a kérdés, de aztán lassan, igézően elmosolyodott. – Igazad van, ha kérdezek, felelnem is kell – válaszolta, majd keresztbe fonta a karját maga előtt, és a távolba révedt. – Nehéz volt, igen. A másik suliban történt, egy fél évvel azután, hogy elmentem. Au. Erre gondolni még mindig fájt, de inkább meghaltam volna, mint hogy most

megszólaljak. Ittam minden szavát. – Rajzszakkörre jártunk mindketten, ott ismertem meg. Amikor először megláttam, az jutott eszembe, hogy nem is erről a világról való, szőke volt és légies, mint valami tavitündér, vagy hogy hívják az ilyeneket. Persze heteken át észre se vett, aztán egyszer csak mégis. Tavitündér. Pff, hogy utáltam mindig az ilyen csajokat. – Tetszett neki az egyik rajzom, beszélgetni kezdtünk, és nagyjából két perc kellett, hogy totál belezúgjak – folytatta Dani halkan, nekem pedig annak ellenére, hogy evett a kíváncsiság, minden egyes szava fájdalmat okozott. – Úgy loholtam a nyomában, mint egy kiskutya, ami neki egy darabig nagyon tetszett, aztán érthető módon megunta. Annyira imádtam, hogy még randihelyszínt se mertem ajánlani, nehogy rosszat mondjak, mindenben ráhagytam a döntést. – Szóval egy borzalmas papucs lettél – mosolyodtam el, ő pedig viszonozta. – Gyakorlatilag igen. Szóval a lényeg, hogy pár hónap után egyszer csak dobott, egyik napról a másikra. Basszus, az utána következő időszakot nem kívánom senkinek. Olyan voltam, mint egy zombi, suli után rögtön hazamentem, és késő éjszakáig filmeket néztem, zenét hallgattam, meg őt rajzoltam. Tele van vele két vázlatfüzet. – Nem tudtam, hogy ennyire komolyan veszed a rajzolást – mondtam elgondolkodva. Emlékeztem ugyan a vázlattömbre, amit többször is láttam már nála, de azt hittem, csak hobbiszinten csinálja. – Aztán mi lett? Beszéltetek még? – Ja, sőt, még egyszer össze is jöttünk – felelte keserűen. – Ami azért volt szar, mert pont akkor táncolt vissza, amikor már majdnem túl voltam rajta. És persze reménykedni kezdtem, hogy mégis rájött, én vagyok neki a legjobb… Aztán kiderült, hogy egyszerűen csak nem működtek a dolgok az utánam következő pasijával, és hirtelen nem volt kihez nyúlnia. Amennyire tudom, azóta is mindig van valakije, tökre kapcsolatfüggő. – Jó, de ez szemétség – suttogtam, Dani pedig bólintott. – Az, bár most már csak sajnálom. Nagyon tehetséges, kitalált figurákat rajzol elképesztő módon, de amíg csak azzal van elfoglalva, hogy mindig legyen mellette valaki, sose tud majd továbblépni ebben. Egy művésznek néha muszáj egyedül lennie. – Mondjuk, én megértem – mondtam elgondolkodva. – Egyedül lenni gáz. – Márk előtt mégis megtetted, nem is kevés ideig. – De közben végig arra vágytam, hogy legyen valakim. – Oké, de azért képes vagy egyedül is jól érezni magad, nem? – kérdezte. – Amikor például el vagy foglalva a filmjeiddel, vagy a filmes könyveiddel… – Jó, igen – hagytam rá, mert igaza volt: a saját kis dolgaimmal órákig képes vagyok elpepecselni úgy, hogy észre se veszem, hogy eltelt a nap. A gépemen várakozó filmekre gondoltam, és olyan hiányérzet öntött el, mintha otthon hagytam volna, mondjuk, a fél

lábamat. Oké, nyaralunk, de közben heti három filmpremier van, egy csomó mindenről lemaradok! – Na, látod, máris rájuk gondolsz – mosolygott Dani kedvesen. – Elég volt csak megemlíteni őket. Én ugyanígy vagyok a rajzolással: szabályosan éhesek az ujjaim, ha pár napig nem foghatok vázlatfüzetet. Nem tudom, egyszer csak miért öntött el heves vágy ezekre a szavakra, de így történt, úgyhogy kétségbeesetten igyekeztem visszatérni a (kicsit) biztonságosabb vizekre. – És, mi lett a vége? Újra szakított veled? – Nem, másodszorra én hagytam ott – simította ki a haját az arcából, ami csöppet sem segített abban, hogy visszaálljon a normál szívverésem. – Muszáj volt, mert akkor már nyilvánvalóan nem szeretett, csak díszletnek kellettem, és rájöttem, hogy ez szép lassan felőröl. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és kiléptem. – Bátor vagy – ismertem el, és lehajtottam a fejem. – Nem tudom, én képes leszek-e rá. – De szereted még? Nem, téged szeretlek. Ahogy a gondolat megfogalmazódott bennem, alig bírtam visszafojtani egy apró sikoltást. Basszus, hát mégis megtörtént. Hiába harcolok ellene már hónapok óta, amióta csak visszatért az életembe, nem tudtam elkerülni, hogy beleszeressek. Úristen, most mit mondjak?? – Én… nem tudom. – A „nem tudom” általában nem – mondta halkan. Eddig sem állt nagyon messze tőlem, de most még közelebb lépett, és az orromat teljesen megtöltötte a lágy fahéjillat. Gyengéden a karomra tette a kezét, és odahúzta a fejem a vállára. – Akkor talán meg kéne mondanod neki. – Miért ilyen fontos ez neked? Tudtam a választ, de tőle akartam hallani. Éreztem, ahogy a hajamat cirógató keze megdermed, aztán még szorosabban megölel. – Mert amíg hivatalosan a pasid, addig nem tehetem meg, amit mindig szeretnék, amikor csak a közelemben vagy – súgta. Ekkor már megállíthatatlanul remegtem, és ő is ugyanúgy reszketett. Kiszáradt a torkom, ha megölnek, se tudtam volna megszólalni. Dani kicsit hátrahúzódott, én pedig belevesztem a szemébe. A francba Márkkal, a francba mindenkivel, azt akarom, hogy megcsókoljon, most azonnal! Lábujjhegyre álltam, és behunyt szemmel felé nyújtottam az ajkamat. Hallottam, hogy hatalmasat sóhajt. – Ne csináld ezt, könyörgöm! – suttogta. A lehelete cirógatta a számat, amitől végképp elvesztettem a fejem.

– Kérlek… kérlek! – A pulóverébe kapaszkodtam, és már az sem érdekelt, hogy éppen könyörgök egy pasinak, hogy csókoljon meg. Ekkor végre-valahára lehajolt, és leheletfinoman, alig érintve végighúzta a száját a számon. – Nem lehet többet. – Óvatosan megragadta mindkét csuklómat, és kicsit távolabb tartott magától. Haragudhattam volna, mert még mindig lángoltam belülről, de nem voltam rá képes: láttam, hogy ő is küzd magával. – Flo, én nem vagyok becstelen. És te se vagy az. Leszegtem a fejem, és lassan bólintottam. Ő újra magához akart ölelni, de halkan felnevettem, és eltoltam magamtól. – Ne cibáld az oroszlán bajszát – figyelmeztettem, még mindig szaggatottan lélegezve. – Igazad van. Ne haragudj! – Jaj, te! – borzolta össze a hajam, és sütött róla, legszívesebben belemarkolna, hogy aztán… ójaj! – Ne kérj már bocsánatot! Csak szeretném, hogy amikor majd történik köztünk valami, az tiszta legyen. – Amikor majd történik? – kérdeztem incselkedve, mire kópésan rám kacsintott. – Te is tudod, hogy csak idő kérdése. Eleve elrendeltetett, amikor lehánytad a cipőmet azon a bálon. Amúgy meg… – Igen? – Amikor visszajöttem, elég szar volt megtudni, hogy van barátod. Csak ennyi kellett, megint elolvadtam, mint vaj a napon. – De hát neked is volt csajod, most mesélted. – Ami nem jelenti azt, hogy elfelejtettelek volna – mondta komolyan. – Tök sokat gondoltam rád, de nem tudtam, van-e értelme, vagy hogy találkozunk-e még egyáltalán. – Én akkor még azt reméltem, nem – vallottam be, és elpirultam. – Nagyon szégyelltem, ami a bál után történt. Meg kellett volna mondanom Apunak, meg mindenkinek, hogy… – Nem számít. – Felemelte a kezét, és lágyan megsimogatta az arcom. – Most már végképp nem. Már nem is emlékszem rá, oké? – Azért én bizonyos részeket nem szeretnék elfelejteni… – évődtem, mire most ő vett mély lélegzetet. – Hagyjuk ezt, jó? – Te kezdted! – Jogos, és bocs – emelte fel a kezét nevetve, aztán kedvesen nézett rám. – Minden rendben lesz. Tudom. – Ez egy ígéret? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva, ő pedig elmosolyodott azzal az irtó vagány, ironikus mosolyával, és bólintott.

– Veheted akár annak is.

A szerelem határai A nyaralás utolsó két napja végre tényleg olyan volt, mint egy álom. Miután Zsani és Gabe szerda este 10 körül kéz a kézben, szorosan egymáshoz bújva hazaértek, péntekig már el se bírtak szakadni egymástól, kivéve persze az alvás idejére, ugyanis Petra szigorúan kijelentette, hogy a fiúk a tornácon alszanak. Zsani először rémült képet vágott, és még erősebben megszorította Gabe karját. – De hát meg fog fagyni! – nézett a nővérére vádlón, Petra viszont az ég felé fordította a tekintetét. – Kicsi, az ég áldjon meg, a hálózsákokat mínuszokra tervezték, itt meg barátok között is minimum húsz fok van éjszaka. Semmi bajuk nem lesz. – Szerintem király – lelkesedett Dani. – Imádok a szabad ég alatt aludni. – Ja, én is – csatlakozott Gabe, és megpuszilta Zsani homlokát. – Majd reggel találkozunk. – Látom, megszakad a szíved – ugratta Zsani, aztán a nyaka köré fonta a karját, és magához szorította. Gabe válla fölött aztán rám esett a pillantása, és olyan boldog mosoly ömlött el az arcán, amilyet hónapok óta nem láttam nála. Basszus, de jó, hogy végre megint minden rendben! Persze a D.A.C. nem lenne a D.A.C., ha nem kezdtük volna azonnal faggatni, amint a srácok eltűntek, élükön Ákossal, aki olyan hálás volt a fiútársaságért, hogy még a teraszon alvást is bevállalta, pedig úgy félt a tető alatt fészkelő, óriási pókoktól, mint a tűztől (totál megértem, engem Tom Hardy se tudna rávenni, hogy alattuk aludjak, még akkor sem, ha megígérné, hogy a testével védelmez). Szóval a srácok, néhány doboz sörrel felpakolva testületileg kivonultak, mi pedig már pizsamában a dupla ágyra kuporodtunk, és várakozva meredtünk Zsanira. – Fárasztóak vagytok, ugye tudjátok? – nyögött fel nevetve, aztán megadóan sóhajtott. – Csak annyi történt, hogy odajött a mademoiselle sírjához, én meg először persze nem akartam meghallgatni. Tényleg elegem volt már a mosakodásból, de képzeljétek, egyáltalán nem kezdett mosakodni. Csak kérdezett valamit. – Mit? – tudakolta Ginny sürgetően, amikor Zsani egy pillanatra elhallgatott. – Azt, hogy szeretem-e még.

Ügyes, gondoltam, hiszen ha Zsani igent mond erre a kérdésre, Gabe már nyerő helyzetből indítja a beszélgetést. Zsani a térdére támasztotta az állát. – Azt mondta, csak erre válaszoljak, ennyit kér. Én meg mondtam, hogy persze, de attól még rohadtul berágok, ha idegen csajok tagelik be Face-en, pláne, ha olyanok, akikkel előtte titokban chatelt. – Mire ő? – hajolt közelebb Ági izgatottan. – Elmondta, hogy a kép a katalógusfotózás után készült, és a lány szándékosan tagelte be egyedül őt. Amúgy azóta már le is tiltotta, de persze tudja, hogy nem kenheti rá az egészet, mert ő is ugyanúgy benne volt. Én is így gondolom. – Tök jó, hogy ezt mondod – jegyezte meg Ginny elismerően. – Ha ilyesmi történik, a legtöbben azonnal a harmadik felet kezdik hibáztatni, mintha ezek nem kétemberes dolgok lennének. – Igazából pont az bennük a para, hogy kétemberesek – bólintott Zsani. – Mert ha csak a csaj nyomult volna, nyilván nem akadok ki ennyire, de így, hogy kölcsönös volt… – És Gabe mit mondott, miért volt az? – kérdeztem. Zsani nagy levegőt vett. – Mert Ákosnak igaza van, tényleg egy irányításmániás liba voltam – vallotta be. – Úgy látszik, egy ekkora fejbeverés kellett, hogy beismerjem. Elhihetitek, nem volt kellemes rájönni, hogy én is legalább annyira hibás vagyok az egészben, mint Gabe. Úgy tettem, mintha nem lenne semmi baj, miközben éreztem, hogy van, de nem akartam foglalkozni vele. Ő igazából ott cseszte el, hogy hülyén akarta megoldani. – Akkor most minden olyan, mint azelőtt. – Ginny nem kérdezte ezt, hanem kijelentette, hiszen mind láttuk, mennyire egymásba voltak gabalyodva. Zsani azonban a fejét rázta. – Nem olyan, hanem sokkal jobb – mondta határozottan. – Legalábbis szeretném, ha az lenne. Úgyhogy most ünnepélyesen megbízlak titeket, hogy ha diktátor lennék, sürgősen állítsatok le! – Mit csinálsz? Megbízol? – böktem meg a vállát, mire rám vigyorgott. – Megkérlek. Bocs, a beidegződések. – Ezért vagyunk neked mi – feleltem, és megszorítottam a kezét, ő pedig viszonozta. – Amúgy, ha a szimatom nem csal, te vezetted el Gabe-et a mademoiselle sírjához. Vagy tévedek? – Nem tévedsz – felelte helyettem Ági, és félénk pillantást vetett rám. – Flo rögtön tudta, hol vagy. Pár másodperc csend következett. Tudtam, hogy Ági szavai valójában nekem szólnak, és a békülés a céljuk, de most valamiért nem voltam képes egyszerűen rámosolyogni, és annyit

mondani, felejtsük el az egészet. Ki tudja, talán épp azért, mert még nem veszekedtünk (nem sokkal ezelőttig nehéz is lett volna, hiszen beszélni se beszéltünk sokat), és emiatt még nehezebb volt kezelni, hogy most egy ilyen fontos dologban csaptunk össze. Ha Zsanival hajba kapunk, a vihar általában ugyanolyan gyorsan elvonul, mint ahogy jött, Ginnyvel ritkán gondolunk mást, de ha mégis, mindig meg tudjuk beszélni, Ákossal pedig alapjáraton marha nehéz összeveszni, ugyanis nem csinál mást, csak hallgat, velem szemben legalábbis ez a stratégiája (na jó, Zsani azért pikk-pakk ki tudja hozni a sodrából). Amikor jártunk, ez volt az egyik dolog, amivel folyton kiakasztott: hogy hiába hisztiztem, ő csak állt velem szemben, és a legteljesebb nyugalommal, némán bámult rám, sőt, egyszer az is előfordult, hogy egyszerűen kiment a szobából. Mondanom se kell, ezen még jobban felhúztam magam, amiből az lett, hogy ő járkált szobáról szobára, én meg mögötte mentem, és káráltam, mint valami házisárkány. Az eset persze röhögésbe fulladt, a tapasztalat viszont megmaradt: Ákossal felesleges veszekedni. A lényeg, hogy mindenkivel volt összeveszős tapasztalatom, kivéve Ágit, ezért nem tudtam, hogyan oldjam fel a helyzetet. „Szerencsére” ő még rosszabbul érezhette magát, mint én, és ez felbátorította. Felém fordult, és komolyan a szemembe nézett. – Kérlek szépen, ne haragudj rám! – mondta elfogódottan. – Nem akartam megbántani Danit, téged meg pláne nem. Nem is kellett volna beszélnem az egészről… Mármint, oké, hogy szar tapasztalataim vannak, de be is foghattam volna a szám, főleg, mivel tudom, hogy bírod a srácot. – Abszolút nem baj, ha megvan a magad véleménye, sose akarnám, hogy eltitkold – feleltem kis szünet után, és így is gondoltam. – De amit mondtál, olyan ijesztő volt, hogy nem bírod elviselni őket… Elképzeltem, mi lenne, ha összejönnék Danival, és minden alkalommal, amikor találkozunk veled, tudnám, hogy most is épp undorodsz tőle… – Nem undorodom – vetette közbe gyorsan Ági. Zsani és Ginny némán figyelték a beszélgetést, amiért most külön hálás voltam. Igazuk van, ez a mi játszmánk. – Csak nem tudom, hogy viselkedjek. – Oké, figyelj csak. – A karjára tettem a kezem, és láttam, hogy az érintésemtől azonnal megnyugszik egy kicsit. – Kedveled, ugye? – Persze! – Akkor koncentrálj erre, jó? A többi meg majd kialakul – kértem, ő pedig viszonozta a pillantásomat, és lassan bólintott. Elmosolyodtam. – Ez így korrekt, nem? – Az – válaszolta megkönnyebbülten, aztán pajkos szikra villant a szemében. – Hé, azt mondtad az előbb, hogy „ha összejönnétek”? Már itt tartunk? – Iiigen, ez engem is érdekel! – kapott a szón Zsani, Ginny pedig cinkos tekintettel nézett rám.

– Nem akarom azt mondani, hogy megmondtam, de megmondtam. – Megmondtad – hagytam rá, aztán nem bírtam megállni: vidám mosoly terült szét az arcomon, ahogy eszembe jutott a temetős jelenet Danival. – Oké, még ne írjatok belőlünk nagyregényt, egyelőre csak tisztáztuk, hogy bejövünk egymásnak. – Na, a két Einstein – kottyantotta közbe Zsani szárazon. – Ezt mi már hónapokkal ezelőtt tudtuk. – Jó, de elfelejted, hogy volt egy pasim – feleltem elkomolyodva. – Ami azt illeti, még mindig van, vagy nemtom, mert, ugye, még nem mondtuk ki konkrétan, hogy vége. – Hát, ha én napokig nem hallanék Ákos felől, már erősen gyanús lenne – csóválta a fejét Ági. – Mióta is? – Öt napja. – Huh, ez így kimondva sokkal rosszabbul hangzott, mint gondoltam. Valószínűleg igazuk van, nincs ezen már mit szépíteni, de akkor se vagyok az a csaj, aki lezáratlanul hagyja a dolgokat. Muszáj beszélnem Márkkal, ha hazaértünk, végül is nem ejtettünk életre szóló sebeket egymáson, úgyhogy akár jóban is lehetnénk. Ezt közöltem a lányokkal is, de Ginny elhúzta a száját. – Szerintem erre egy darabig ne számíts – mondta, Zsani pedig csatlakozott hozzá. – Szerintem se – közölte. – Oké, hogy nem ti vagytok egymásnak a nagy szerelem, de egy szakítás után idő kell, míg újra beszélni tudtok. Üzemmódot kell váltani, és az nem két perc. – Nincs tapasztalatom, de tutira így van – bólogatott Ági is. – Oké, akkor egyelőre nincs barátkozás – intettem megadóan, miközben az is eszembe jutott, hogy ha Dani meg én tényleg összejövünk (már a gondolatra is édes melegség öntött el), az első időszakban nyilván ő se repesne, ha az előző pasimmal kávézgatnék. Jajj, néha azt kívánom, bárcsak nekem is több tapasztalatom lenne, de aztán mindig eszembe jutnak a Coryfélék, és azonnal hálát adok, hogy önmagam lehetek. Coryval amúgy a Béres Zsolti-incidens óta egy kicsit javult a viszonyom, már ha javulásnak lehet nevezni, hogy már nem néz át rajtam, ha találkozunk, hanem kelletlenül biccent egyet (mondjuk, mintha a fogát húznák, de akkor is). Ami viszont jelentős változás, hogy úgy tűnik, Zsolti meg ő szakítottak, legalábbis mostanában nem látni őket együtt. Ennek tényleg örültem: Cory egy idegesítő Barbie-baba, de még neki se kívánok egy olyan barmot, mint az a srác. – Na jó, eltértünk a tárgytól! – emelte fel az ujját Zsani, és a „most aztán nem menekülsz”pillantásával nézett rám. – Akkor tényleg össze fogsz jönni Danival? – Hát… ma majdnem csókolóztunk – böktem ki, és reméltem, hogy a pizsifelsőmön át nem látszik, milyen hevesen dobog a szívem. A barátaim azonnal felélénkültek. – Na, ez már valami! – veregette meg a hátam Ginny, Zsani viszont helytelenítően ráncolta

össze a homlokát. – Miért csak majdnem? – Az agyamra mész – nyögtem fel. – Azt mondta, hogy nem akar tisztességtelen lenni. Vagyis becstelen, ezt a szót használta. Szóval, hogy nem akar csinálni semmit addig, amíg pasim van. Szeretné, ha tiszta lappal kezdenénk. Vártam a reakciót, de a lányok csak ellágyult arccal bámultak egymásra. – Kész, beleestem – dőlt hátra Ginny, Zsaniék pedig bólogattak. – Flo, ez a srác iszonyú cuki – mondta Ági álmodozva. – Nehogy elszalaszd, mert megfojtalak! – Ne kezdjétek ezt, totál befeszülök! – védekeztem, Zsani pedig átkarolta a vállam. – Igazad van, nem stresszelünk – értett egyet, aztán közelebb hajolt, és odasúgta: – De ha tényleg nem kell, majd passzold le, jó? – Naaa! – Felháborodva hozzávágtam a párnámat, amiből pillanatok alatt ádáz párnacsata kerekedett. Zsani néhány perc elteltével lihegve kért kegyelmet. – Oké, hivatalosan is csajos klisé lettünk! – jelentette ki. – Úgyhogy gyorsan fejezzük be, és együnk inkább jégkrémet. – Ja, mert jégkrémet zabálni egy pizsamapartin nem klisés – vihogott fel Ginny, Zsani pedig vigyorogva megvonta a vállát. – De legalább finom. Erre senkinek nem volt ellenérve, úgyhogy kivonultunk a konyhába jégrémet cserkészni, majd egyhangúlag megszavaztuk, hogy nem kínáljuk meg a fiúkat, mert így se sok az egész, és amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Petráék pedig már órákkal ezelőtt bevonultak a szobájukba lelkizni, ami Kinga titokzatos SMS-eivel lehetett összefüggésben, legalábbis vacsinál végig vadul nyomkodta a telóját, és jelentőségteljes pillantásokat váltott Petrával. A csokis-mentás jégkrém isteni volt, az este balzsamos, és mi újra jóban voltunk. Ahogy végignéztem a barátnőimen, hirtelen ismét úgy éreztem: történjen bármi, de tényleg, bármi, ha az ember mellett ilyen csajok állnak, mindent túl lehet élni. Méghozzá mosolyogva és emelt fővel. – Nem hiszem el, hogy máris vége. – Zsani lebiggyesztett szájjal állt a bőröndje mellett a teraszon, és szomorúan nézte, ahogy Petra kulcsra zárja a nyaraló ajtaját. Vigasztalóan átkaroltam, pedig én is el voltam kenődve: itt minden annyira könnyűnek tűnt, és egyáltalán nem akaródzott visszatérni a városba, ahol – ahogy magunkat ismerem – percek alatt újra összekuszálódnak majd a dolgok. Elég, ha csak arra gondolok, hogy beszélnem kell Márkkal, és máris összerándul a gyomrom. Annak, hogy ennyire csekélyke tapasztalataim vannak a pasizás

világában, többek között az a hátránya, hogy halvány gőzöm sincs, hogyan kell tisztességesen szakítani, szóval erről (is) muszáj kifaggatnom a D.A.C.-osokat, ha újra egymás között leszünk. Van egy olyan gyanúm, hogy Ákos lesz leginkább a segítségemre, mert ahogy ő kezelte a szakításait – legalábbis eddig –, az konkrétan hihetetlen. Az összes volt nőjével jóban van, persze nem kávézgat velük hetente, de tuti, hogy egyikük sem akar rátámadni egy láncfűrésszel, mint Pink a volt fiújára a So What klipjében. Néha vált velük egy-egy mailt vagy chatelnek egy kicsit, sőt, olyan is volt már, hogy pasiügyben kértek tőle tanácsot. Basszus, mindenképp beszélnem kell vele, meg kell tudnom, hogy csinálja ezt! Nem akarok Márk ellensége lenni. Ő az első pasim, az első srác, akivel kapcsolatban valami szerelemhez hasonlítható érzést fedeztem fel magamban (na jó, nevezzük tényleg szerelemnek, hiszen ki is mondtam), és rossz lenne, ha megutálna, bár első körben talán tényleg nem nagyon várhatok tőle mást, még akkor se, ha alapvetően ő provokálta ki a szakítást. – Hé, jól vagy? – meleg, kissé érdes ujjakat éreztem a karomon, mire azonnal gyorsabban kezdett verni a szívem. Felemeltem a fejem, és mosolyogva Dani szemébe néztem. – Persze, csak gondolkoztam. – Olyan természetesnek tűnt volna most rákulcsolni az ujjaimat a kezére, de vissza kellett fognom magam, amitől csak még izgalmasabb lett az egész. Ákos és Ági egymáshoz simulva, búsan szemlélte a kisházat, de a legjobban kikészülve természetesen mégis Ginny volt: nyugtalanul tekingetett körbe-körbe, és nem kellett Nobel-díj, hogy kitaláljuk, kire vár olyan nagyon. – Azt mondta, hogy eljön? – kérdezte Ági, Ginny pedig nyugtalanul bólintott. – Pontosan megmondtam neki, mikor indulunk – felelte, és az ajkába harapott. – Remélem, nincs semmi baj. Tegnap még nem volt, és azt beszéltük meg, hogy… Ebben a pillanatban a torkán akadt a szó, és nem csak neki. A beszélgetést ugyanis felharsanó zene szakította félbe, és az utca végén, pár méternyire tőlünk feltűnt egy pár tagból álló rezesbanda, akik a Magna Cum Laude Vidéki sanzonját gajdolták iszonyú hamisan, tangóharmonikával és trombitával kísérve. Az élükön pedig ott feszített Hans, aki jobban festett, mint valaha, fehér ingében és sötétkék rövidnadrágjában. A nyakában virágfüzér lógott, amit, amikor odaért hozzánk, ünnepélyesen Ginny nyakába aggatott. Mi akkor persze már fuldokoltunk a röhögéstől, de Hans nem nyugodott addig, míg végig nem énekeltük a bandával a dalt, majd kezet rázott velük, és vigyorogva Ginnyhez fordult. – Gondoltam, ha már búcsú, adjuk meg a módját. – De hülye vagy! – Ginny ragyogó arccal nézett fel rá. – Elég lett volna, ha csak eljössz. – Á, abban nincs semmi pláne – kacsintott a fiú, aztán ránk pillantott. – Köszi, hogy elhoztátok magatokkal, srácok, megcsináltátok a nyaramat. – Nem lehetne, hogy itt is hagyjuk? – kérdezte Ákos színlelt komolysággal. – Iszonyú sokat

beszél. – Bagoly mondja! – Ginny oldalba bökte, aztán Petráékra nézett. – Egy percet még kaphatok? – Kettőt is – mosolygott Kinga. – De azért siessetek, jó? – Petra a kocsi mellett állt, és türelmetlenül dobolt a lábával. – Nem tudom, észrevettétek-e, de már fél órája el akarunk indulni. – Jaj, hagyd már őket! – torkolta le Kinga a barátnőjét, és álmodozva nézett Ginnyékre, akik pár méterrel arrébb mentek, és most egymásnak támasztott homlokkal sugdolóztak. – Ne mondd, hogy csak mert együtt élsz Petivel, már elfelejtetted, milyen ez, mert rögtön főbe lövöm magam! – Épp miatta akarok olyan gyorsan hazaérni. – Petra vonásai ellágyultak. – Tudod, hogy hiányzik? Két hét sok, ha már hozzászoktál valakihez. – Ezt úgy mondod, mintha negyvenéves házasok lennétek! – húzta Kinga, aztán ránk pillantott. – Ne rémítsd meg a kölyköket, jó?? Mind elmosolyodtunk, én pedig elgondolkodva néztem Petrára. Így, tizenhét éves fejjel elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd együtt kell élni egy pasival, bár állítólag normális, hogy az ember képzelete a mi korunkban még csak addig terjed, hogy összejövünk valakivel, aztán együtt vagyunk egy darabig, és kész. Mondjuk, ez se teljesen igaz: voltam én már fültanúja annak, hogyan tervezgeti Zsani és Ági az esküvői menüjüket meg a gyerekeik nevét, persze gondosan titkolva a témát Gabe meg Ákos elől, akik valószínűleg világgá futnának, ha hallanák ezt. Én viszont még sose gondolkodtam ekkora távlatokban. Lopva Danira pillantottam, aki éppen a bőröndöket rendezgette a csomagtartóban, és egy pillanatra hagytam, hogy átjárjon a fantáziakép: ő és én egy közös lakásban, ahol minden reggel együtt kelünk, este pedig együtt fekszünk le. Puff, a „lefekvés”-kifejezéstől azonnal fülig vörösödtem, pedig a tudomány mai állása szerint a gondolataimat azért még nem láthatták a többiek. Ginny és Hans végre visszaballagott a kocsihoz, de olyan lassan, mintha minden lépés nehezükre esne (valószínűleg így is volt). Egy utolsó, nagy összeborulás után végre mind beszálltunk a kocsiba, de Ginny persze azonnal kidugta a kezét az ablakon, és a fiú ujjaiba kapaszkodott. – Akkor írsz? – kérdezte kapkodva, mire Zsani jól megbökte oldalról, emlékeztetve a „pasinak nem pitizünk”-alapszabályra. Ginny azonnal visszavett, és édesen felmosolygott Hansra. – Úgy értem, jó lenne hallani rólad. – Mérget vehetsz rá! – felelte Hans, és odahajolt hozzá még egy gyors csókra. – Jó utat! – Oké, akkor szakadjatok el, ha nem akarod Pestig húzni a csávókát – javasolta Petra, és

elfordította a slusszkulcsot. – Indulás! Amikor másnap reggel felébredtem az ágyamban, egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Először is, nem a redőny résein betüremkedő napsugarak keltettek fel, mint Udvariban, hanem a vadiúj kávégépünk hangja. Ugyanis mire hazaértem, Apuék beújítottak egy kávégépet, mintha az előző nem lett volna pont tökéletes, és oké, hogy ez az új izé isteni lattét csinál, de hangosabb, mint a kukásautók, amik hajnalonta megállnak a ház előtt, pedig az már tényleg durva. Megdörzsöltem a szemem, nagy nehezen feltápászkodtam, és kivánszorogtam az ajtón. A folyosón az öcsémbe botlottam, aki karikás szemekkel meredt rám. – Ezt a cuccot – mondta vészjóslóan, miközben elnyomott egy hatalmas ásítást – baleset fogja érni. – Ne már, Apu marha sokat fizetett érte – ásítottam én is, de csak a becsület kedvéért mondtam ellent. Egy vagyon ide vagy oda, le a zajongó kávégépekkel! – Oké, akkor élvezzük ki még a tragédia előtt! – Jó. A konyhába érve azonnal elfelejtettük a bosszúságunkat, mert Karola néni konkrétan szerelmes szemekkel meredt a kávégépre. Mondjuk, nem csoda: az eddig is elég komoly kávékölteményeit ezzel gyakorlatilag művészi szintre tudta fejleszteni, legalábbis erről árulkodott az a két remekmű, amit elénk tett. – Melange fahéjas-szerecsendiós tejhabbal! – csicseregte, és a kezembe nyomta a cukorszórót. – Nem hiszem, hogy kell még édesíteni, de hátha. Ezzel a géppel ízesíteni lehet a tejhabot, hát nem fantasztikus?? – Remek – mondta Geri szárazon, és egy „ennek nincs ki a négy kereke”-pillantást vetett rám, de azért belekortyolt a kávéba. – Hú, ez tényleg rohadt jó. – Hogy beszélsz? – nézett rá Karola néni megbotránkozva, de az ízesített tejhab feletti örömét még ez se tudta elvenni. – És, jól aludtatok? – Hiányzik a Balcsi – néztem rá szomorúan, ő pedig bólogatott. – Amikor kislány voltam, mi is nyaraltunk ott, csak általában a déli parton… Nagyon szerettem, pedig szigorúak voltak velünk, alig mehettünk be a vízbe. – De akkor minek mentetek vízpartra? – ráncoltam a homlokom, és beletúrtam a kiskanalammal a (tényleg szuper) tejhabba. – Jaj, hát hogy együtt legyünk – válaszolta, miközben kipakolta elénk a tányérokat, a kenyeret, a lekvárt, a felvágottat, a joghurtot, szóval nagyjából mindent, amit a hűtőben talált. – A lányoknak akkoriban nagyon kellett vigyázni a jó hírükre, a fürdőruhánk is olyan szolid volt, hogy ma már csak nevetnétek rajta.

– Uhh – mondta Geri, mialatt megvajazott egy kenyeret, aztán rátett egy csomó szalámit meg zöldséget, majd arra még egy karéj kenyeret. Hiába, fejlődő szervezet, vagy mi. – Még jó, hogy nem akkor éltünk. Képzeld el, ha nem lennének bikinik. – Borzasztó lenne – böktem oldalba. – Ezt biztos a csajod is így gondolja. – Hűféget fogadtam, nem vakfágot – felelte teli szájjal, ezzel pedig nem tudtam vitatkozni. Hirtelen feltűnt, hogy a Balcsin kívül más is hiányzik az itthoni reggelből, mégpedig Apu. – Jóatyánk merre van? – kérdeztem Karola nénit, aki végre maga is leült enni egypár falatot. Nagyjából sose tudjuk rávenni, hogy velünk egyen, mert mindig van valami, amiért fel kell ugrálnia, azt pedig nem hagyja, hogy mi csináljuk, elvégre „ezért kapja a fizetését”. Nem mintha nem volna már jó ideje nettó családtag. – Nem tudom, reggel felhörpintett egy macchiatót, aztán elrohant – felelte. Összeszorult a gyomrom, és láttam, hogy Geri szeme is idegesen megvillan, de Karola néni megnyugtatóan pillantott ránk. – Vissza fog jönni, csak a tárcáját vitte el. Váltásruha nélkül még ő se indulna útnak, nem is beszélve a laptopjáról, amit szintén itt hagyott. Ne aggódjatok. Geri rám nézett, és pontosan tudtam, neki is az jár a fejében, hogy most fel kéne kelni a székről, bemenni a dolgozószobába, és a saját szemünkkel megbizonyosodni róla, hogy Apu laptopja tényleg a helyén van-e. Na ja, kicsit paranoiásak lettünk, de ezt talán nem lehet a szemünkre vetni. – Egyvalamit nem értek. – Geri kérdően felhúzta a szemöldökét. – A múlt héten azt mondta, alig kell dolgoznia ebben a hónapban, mert az augusztus holtszezon. Most mégis bejött valami? De ha üzleti ügy, akkor miért nem vitte a táskáját legalább? Nem hiszem, hogy minden adat a telefonjában van. – Még nem láttam a telefonját – bontottam ki egy banánt, és fogalmam se volt, mire akar kilyukadni. – De akár benne is lehet. Most mi van? – Szerintem fura – szögezte le az öcsém. – És különben se szokott ilyen korán lelépni. – Nyögd már ki, mire gondolsz – nógattam, mert nekem túlságosan reggel volt még a barkochbához. Geri azonban valamiért meggondolta magát, és megrázta a fejét. – Mindegy, annyira nem is fontos. Csak jár az agyam. – Oké. – Ismertem annyira, hogy tudjam, faggatózással nem sokra megyek nála, de irtóra elkezdett érdekelni, mi jutott eszébe. Hová mehetne Apu ilyen kora reggel, ha nem valami munkaügyben van dolga? Bevásárolni? Nem, azt együtt szokták intézni Karola nénivel. Máshová meg nem nagyon jár, Anyu halála óta nemigen tartja a kapcsolatot a régi barátaival sem, ami szerintem szomorú. Pedig voltak irtó jó fej haverjai, például Balázs, akit isten tudja, hol szedhetett össze, mert nincs még egy ember, aki ennyire különbözne Aputól. Anyuval

mindig csak úgy beszéltek róla, hogy „igazi életművész”, és csak később tudtam meg, hogy tényleg volt már minden, bolti eladótól kezdve színházi titkárig, és esze ágában se volt lenyugodni, ő maga választotta ezt az életet. Imádtam vele játszani kiskoromban, mert nem bénázott örökké, mint a többi felnőtt, ehelyett egész történeteket kreált a játékainkhoz: általában én voltam az elátkozott, fogságban sínylődő királylány, akit ki kellett menteni a sárkány karmaiból, vagy a szegény ember legkisebb lánya, aki kiállja a király összes próbáját. Ahányszor csak átjött hozzánk, lefekvésig játszott velem, várat építettünk párnákból meg takarókból, és senyvedő királyleányként a szekrény tetején (azaz a sziklabörtönben, egy vaskalitkában) kellett kuporognom, miközben ő megküzdött a sárkánnyal. Miután engem ágyba dugtak, és Anyu nagy nehezen elaltatta Gerit is (aki semmivel nem volt könnyebben kezelhető, mint most, ugyanis örökké bőgött), még sokáig hallottam őket beszélgetni. De mióta Anya elment, Balázs csak egyszer járt nálunk, közvetlenül a temetés utáni héten. Apu dolgozószobájába mentek be, aztán hangos vitatkozás hallatszott, majd Balázs se szó, se beszéd elvonult, még csak el se köszönt tőlünk. Mindig meg akartam kérdezni Aput, min sikerült ennyire összebalhézniuk, de, mondanom se kell, még a saját dolgainkat se tudtuk idáig megbeszélni, nemhogy Balázsról szó eshetett volna. Talán most, hogy velünk nyitottabb lett, újra felkereste? De ha igen, miért olyan furcsa ez Gerinek? Én csak örülnék neki. Végül is bármennyire fantasztikus gyerekei vannak (haha), Apu se érheti be egy életen át mindössze a mi társaságunkkal, és hiába borozgattak itt a múltkor olyan nagy egyetértésben, valószínűleg Karola néni sem a legszórakoztatóbb társaság a számára. De jó lenne, ha Balázs visszajönne, vagy valaki a régi barátok közül, hogy ne legyen annyira magányos! Mióta van nekem a D.A.C., mindenkinek azt kívánom, hogy átélje, amit én! Elég gáz, de napokig halogattam, hogy felvegyem a kapcsolatot Márkkal. Egyszerűen féltem, de irtóra. Pedig Ákos nagyon cuki volt, még szó szerint át is vette velem a „szakítós beszélgetést”. – Oké, szóval olyat semmiképp ne mondj, hogy „sajnos ez nekem nem megy, legyünk barátok”! – Oktatott, miközben belekortyolt a bivalyerős espressóba, amit Karola néni csinált neki. – Azta, ez a kávé marha jó! Mi is a márkája a gépnek? – Lehetne, hogy most ne a kávégépmárkákról csevegjünk? – kértem idegesen. – Légyszi, koncentrálj egy kicsit! Ez fontos nekem. – Tudom, bocs. – Ákos letette a csészét az asztalomra, és megveregette a vállam. – Szóval: azt se mondd, hogy „most nem megfelelő az idő”, mert azzal azt sugallod, hogy valamikor majd az lesz, és az szemétség. – Oké, akkor nincs barátság-duma és lebegtetés, értem. – Esküszöm, még az is megfordult a

fejemben, hogy jegyzetelnem kéne, ennél hülyébben már úgyse nagyon érezhetem magam. Mégis, melyik tizenhét éves akkora lúzer, hogy külön szemináriumot kell tartani neki szakításból?? De hiába: ha csak eszembe jut, hogy bele kell néznem Márk szemébe, máris pánikba esek. Ákos megpróbált megnyugtatni. – Figyelj, nem akkora dolog ez, mint ahogy látszik, csak ne pufogtass sablonokat, és egyetlen szóval se utalj az ágybeli teljesítményére! Ez nagyon fontos, ígérd meg! – Nem is tudnék – vágtam rá mogorván –, lévén, hogy nem szexeltünk, emlékszel? – Jó, akkor arra se utalj, hogyan csókol, egyáltalán semmire, aminek köze van a szexhez! Egy férfinak ez központi kérdés, és ha megsérted a büszkeségét… – Értem, egyébként se akartam szóba hozni ilyesmit, nem vagyok hülye! – dörrentem rá, aztán persze azonnal megbántam, és a kezembe temettem az arcom. – Bocs, tisztára be vagyok kattanva. Neked hogy ment ez mindig olyan könnyen?? – Gyakorlat teszi a mestert – válaszolta önelégülten, de aztán elkomolyodott. – Amúgy nem ment mindig könnyen, tudod, hogy azért engem is tettek már taccsra. Bólintottam, mert nagyon is jól emlékeztem. Ákos sztorija kísértetiesen hasonlított arra, amit Dani mesélt, azzal a különbséggel, hogy itt a csaj hajtott rá Ákosra, ráadásul nem gyengén. A lány idősebb volt nála két évvel, és egy buliban csípte fel, olyan rámenős módon, hogy Ákos először joggal hitte, hogy csak a szexről szól az egész. A baj csak az volt, hogy pár nap alatt úgy beleesett a csajba, mint a sicc, akinek ez persze tetszett, de viszonozni nem viszonozta. Két hónapig élvezte, hogy van egy irtó helyes, fiatalabb fiúja, akivel villoghat, aztán egyszer csak, minden előzmény nélkül lepattintotta őt egy másik srácért. Igazából akkor lettünk Ákossal barátok: miután szakítottak, az egyik szünetben kettesben maradtunk a teremben, mert a többiek mind lementek már tesiórára, én viszont beteg voltam azon a héten, és fel voltam mentve. Ahogy pakolgattam a táskámban, egyszer csak észrevettem, hogy nem vagyok egyedül: Ákos az ablaknál állt, karba font kezekkel bámult kifelé, aztán amikor feléje fordultam, rám nézett, és észrevettem a könnyeket a szemében. Teljesen ledöbbentem, mert addig két szót se váltottunk, akkor azonban valahogy mégis természetesnek tűnt, hogy letegyem a táskámat, odaballagjak hozzá, és megöleljem. Ott sírt a karomban ez a csaknem ismeretlen fiú, akkor még egy szóval se említve, miért akadt ki, és bár én alapvetően furcsán érzem magam a férfikönnyektől, Ákos már akkor sem olyannak látszott, aki lépten-nyomon elbőgi magát. Végül ellógtuk az utolsó órát is (alapvetően nem vagyok lógós, de vannak helyzetek, amik megkövetelik), és megtudtam, hogy Ákos könyörgött a lánynak, hogy ne hagyja el, de nem ért vele célt. Így utólag bevallhatom, akkor kicsit azt gondoltam, mégiscsak papírhuszár ez a srác, nem elég, hogy itt bőg, még könyörgött is, de azóta tudom, hogy nincs jogom megítélni senkinek az érzéseit. Ákosra amúgy több szempontból is nagy hatással volt ez

a kapcsolat, utána sokszor elmondta, hogy enélkül nem lenne az, aki, és ebbe beletartoznak a pozitív és a negatív tulajdonságok is. Ő tette férfivá, mondta a lányról, ő ébresztette rá, hogy milyen sok minden lakik benne, de egyúttal ő vette el tőle az illúzióit is. És amíg Ági el nem jött az életébe, Ákos pontosan úgy is viselkedett, mint egy illúziók nélküli seggfej: hetente cserélgette a lányokat, bár őszintének mindig őszinte volt velük, ezt meg kell hagyni. – A lényeg, hogy légy vele őszinte – mondta most is, és felhörpintette az utolsó korty kávét. – Legalábbis, amennyire lehet. Bár, ha jobban belegondolok, talán annyira mégse kéne túlzásba vinned. – Hogy érted ezt? – kérdeztem megütközve. – Hát, például a szex-dolgot nem bolygatnám a helyedben – javasolta. – Most már végül is mindegy, nem? És talán Danit se kéne megemlítened… – Ez így nekem nem hangzik túl őszintének – vetettem közbe szárazon, ő azonban a fejét rázta. – Maradjunk abban, hogy az őszinteség relatív – folytatta, mintha mi sem történt volna. – Gondolj bele, hogy érezné magát, ha rájönne, hogy te már másvalaki után sóvárogtál, miközben még együtt jártatok! Nincs értelme megbántanod, csak hogy te megkönnyebbülj. – Höh, ez aztán a békés filozófia – dörmögtem. Ákos szigorúan nézett rám. – Jó, akkor mondd el neki, de ne csodálkozz, ha megutál! Most őszintén: miért akarnád, hogy tudjon róla? – Mert ez az igazság – feleltem habozva. – És mert Gabe úgyis elmondja neki. – Aha, szóval nem akarsz te lenni a rossz kislány – csettintett a nyelvével Ákos. – Legalábbis nem rosszabb, mint amennyire muszáj. Cica, ez hülyeség, mert tényleg csak a te önzésedről szól. Így azt mondhatod, mosod kezeidet, te tiszta lapokkal játszottál, miközben az ő önérzete kap egy jó nagy pofont. – Oké – mondtam kelletlenül, miután végiggondoltam a szavait. – De mi lesz, ha Gabe mégis… – Egyrészt Gabe nem őrült meg, hogy kockáztassa a dolgokat Zsanival, márpedig mindketten tudjuk, mi lenne, ha a királynő rájönne, hogy árulkodott – húzta el a száját Ákos. – Másrészt pedig Gabe se akar fájdalmat okozni a haverjának, arról nem is beszélve, hogy semmit nem tudhat biztosan. Csak annyit, hogy Dani lejött hozzánk, meg hogy kettesben sétáltál vele vissza a temetőből a házba. Ez még nem bizonyít semmit. – Jó – biccentettem. – De eddig még csak arról beszéltél, mit NE mondjak. És mi a fenét MONDJAK?? – Hogy úgy érzed, nem passzoltok – dőlt hátra Ákos. – Ez azért jó, mert így egyikőtök sem

tehet róla, hogy nem jött össze, van olyan, hogy két ember nem illik egymáshoz. Mondd, hogy az elmúlt hetekben kiderült számodra, hogy nem ugyanazok a céljaitok, nem ugyanazt akarjátok egy kapcsolattól, ezért úgy gondolod, nincs értelme folytatni. És így még csak nem is hazudsz, nem? – De. Egyébként meg akkora barom vagyok, hogy itt nyúzlak ezzel, lehet, hogy nem is lesz rá szükség – mondtam, és elnyújtóztattam a lábaimat a padlón (nem tudom, miért szeretek annyira a padlón ülni, meg fetrengeni, meg mindent… talán, mert a klasszikus mondás szerint innen már nincs lejjebb). – Végül is, már nem is számolom, hány napja nem keresett, szóval lehet, hogy ő már szakított is magában. – Erre a dologra valójában nem miatta van szükség, hanem miattad. – Ákos játékosan megcsípte a nagylábujjamat. – Daninak igaza van, nem vagy olyan csaj, aki tisztázatlanul szereti hagyni a dolgokat. Lezárod, és végre nyugodtan foglalkozhatsz mással. – Igen. – Tessék, ez az átka, ha valaki ilyen „kiskertész”, mint én vagyok: a saját kertjében ugyanolyan hévvel irtja a gazt, mint a máséban. És néha a nem odaillő növényeket is fáj kihúzni, mert a gyökereikkel ők is ugyanolyan mélyen kapaszkodnak a talajba, mint a társaik. Mondanom se kell, mire sikerült elérnem Márkot, és végre szemtől szemben állhattam vele a lakásunk melletti parkban (nem messze a majdnem-csókunk helyszínétől, és ebbe azért belesajdult a szívem), minden kiröppent a fejemből, amiről Ákossal beszéltünk. Először FB-on írtam neki, de mivel nem válaszolt – pedig láttam, hogy megnézte –, kénytelen voltam felhívni. Átfutott az agyamon, hogy nem veszi majd fel, ám szerencsére ezt azért nem tette meg velem, úgyhogy dadogva, zavartan és bénán, de meg tudtuk beszélni a mai találkozót. Most pedig itt álltunk, és néztük egymást, azaz én néztem, mert ő szokás szerint a cipője tanulmányozásával volt elfoglalva, mint mindig, ha zavarban volt. – Hogy vagy? – kérdeztem tíz perc után, hogy végre megtörjem a csendet, aztán rögtön le is szidtam magam. Biztos irtó jól van, te idióta, főleg ebben a pillanatban. Megvonta a vállát azzal a közönyös mozdulattal, amit annyira utáltam. – Megvagyok – felelte, aztán felpillantott. Dühre vagy elutasításra számítottam, de az a csodaszép zöld szeme inkább csak nagyon szomorú volt, amitől én is egyre inkább zavarba jöttem. – Na, és veled mizu? Jó volt a nyaralás? – Nagyon. – Éreztem, hogy ezt nem bírom így sokáig, úgyhogy mély lélegzetet vettem. – Szerettem volna… valamiről… – Tudom, hogy beszélni akarsz velem. – Váratlan volt a közbeszólása, főleg, mert a hangja már egyáltalán nem volt közönyös. Inkább egy cseppet kérlelőnek hangzott. – De kezdhetem én?

– Persze. – Ennyit bírtam kinyögni. Ez olyan fordulat volt, amit nem kalkuláltam bele a forgatókönyvbe. Azt hittem, idejövök, villámgyorsan elhadarom majd a mondókámat, mire ő elfogadja, vagy nem fogadja el, hanem leüvölti a fejemet, de tutira sarkon fordul, és elmegy. Ehelyett most a fejével egy közel álló pad felé intett. – Leülhetünk? Bólintottam, és leereszkedtünk egymás mellé a padra, de legalább húsz centi távolságban, mint két idegen. El se tudtam képzelni, mi mondanivalója lehet az után, hogy egy hete nem beszéltünk, még telefonon se. – Szeretném megmagyarázni a múltkorit – kezdte, és idegesen a hajába túrt. Félbe akartam szakítani, mert nem vágytam magyarázkodásra, de nem hagyta. – Gondjaim voltak az edzésen, meg a feladatlapokkal is sokat kínlódtam, és szar volt, hogy nem voltál itt, ezért voltam akkora barom. Utána meg persze nem mertelek felhívni, biztos voltam benne, hogy lecsapnád. – Nem csaptam volna le – suttogtam. – Akkor is csak azért, mert gyanúsítgattál. – Tudom, és jó nagy hülyeség volt. – A cipője orrával a pad előtt összegyűlt homokot turkálta, és rá abszolút nem jellemző módon az se érdekelte, hogy tiszta por lesz a vadiúj Converse-e. – Amikor Gabe lement Zsani után, gondolkodtam rajta, hogy vele megyek, de féltem, hogy látni se akarsz. A szavaira meghűlt az ereimben a vér. Te jó ég, egy hajszálon múlt, hogy összefusson Danival! Akkor pedig elég hamar összerakta volna a képet, hiszen több infója van Daniról, mint Gabe-nek. Na jó, sürgősen le kell ezt zárnom, és elhúzni innen. Kihasználtam, hogy pillanatnyi szünetet tartott. – Figyelj, nem számít – fordultam felé. – Sajnálom, hogy rád vágtam a telefont, meg azt is, hogy veszekedtünk. De igazából nem is ezt akartam megbeszélni, hanem, hogy… – Szakítani akarsz, ugye? – vágott közbe. Elakadt a szavam. Elterveztem, hogy majd szépen, kedvesen bevezetem ezt, magát a „szakítás”-szót talán ki sem ejtve, erre most az arcomba tolja feketén-fehéren. Könnyek gyűltek a szemembe, és lecsorogtak az arcomon. Bólintottam. – Gondoltam – mondta Márk fojtott hangon. – Én viszont nem. Annyira meglepődtem, hogy abbahagytam a sírást. Ez meg mi a fenéről beszél?! – De hát… – Próbáltam értelmes szavakat találni, de nem volt könnyű. – Amikor nálatok voltam, azt mondtad nem akarsz ilyen bonyolult kapcsolatot. Te mondtad. – Mert felhúztál, aztán leállítottál – magyarázta, de amikor mérgesen megvillant a szemem, védekezően felemelte a kezét. – Nem úgy értettem! Nem hibáztatlak, én voltam a tapló akkor is. És arra a kis időre tényleg elhittem, hogy nekem laza kapcsolat kell. Aztán elmentél a Balcsira,

és iszonyúan hiányoztál. Meggyötörten hunytam le a szemem. Jaj, ne, nem lehet igaz! Miért csinálja ezt velem?? – Naponta tízszer is fel akartalak hívni, és aztán egyszer se mertelek – folytatta halkan, és hallottam, hogy közelebb húzódik hozzám. Megcsapott az illata: finom volt, üde és ismerős. – Folyton azon rágtam magam, hogy elcsesztem. De ugye… nem csesztem el végleg? Mondd, hogy nem! Még mindig csukott szemmel, lassan megráztam a fejem, de nem a kérdésére válaszolva, inkább csak, hogy rendet csináljak a gondolataim között. Ő azonban bátorításnak vehette a mozdulatot, mert a következő pillanatban átkarolt, és még mielőtt tiltakozhattam volna, gyengéden a számra szorította a száját. Nem viszonoztam a csókot, de nem is löktem el magamtól. Dermedt voltam és tanácstalan. Éreztem a teste melegét, az ajka érintését, ami jólesett, de közben képtelen voltam másra gondolni, mint Danira. Arra, hogy vár rám. Arra, hogy mit ígértem, még ha szavak nélkül is. Arra az érzésre, ami akkor töltött el, amikor a temetőből hazafelé menet fölém hajolt, a belőle áradó fahéjillatra, ami összekeveredett a bőre lágy, meleg illatával. Márk érintése azonban tele volt emlékekkel, jókkal és rosszakkal egyaránt, és hirtelen annyira összezavarodott bennem minden, hogy kitört belőlem a sírás. – Úristen, ne haragudj! – Márk a vállára vonta a fejem, én pedig a pólója ujjába kapaszkodtam. – Ne haragudj! – Te ne haragudj! – A zokogás mintha átszakította volna bennem a gátat, egyszer csak képes voltam beszélni. – Nem megy. Túl sok minden romlott már el, és én… nagyon fontos voltál nekem, még mindig fontos vagy, de nem tudom tovább csinálni. Nem tudom. A válla megkeményedett a fejem alatt, és hallottam, hogy szaggatottan veszi a levegőt, de amikor végül megszólalt, a hangja viszonylag nyugodtan csengett. – El kell fogadnom, igaz? – kérdezte halkan és kicsit keserűen. – Nem nagyon van más választásom. Elcsesztem. – Nem te cseszted el – bizonygattam szipogva, és nem Ákos tanácsa miatt, hanem őszintén. – Egyszerűen csak nem jött össze. Van ilyen. – Ja, van. – Megsimogatta a hajam, és mélyet sóhajtott. – De azért… tudom, hogy hülye kérdés, de beszélhetünk néha? Jólesne. – Jaj, hát persze! – Felé fordultam, és szorosan átöleltem a nyakát. Ő viszonozta az ölelést, de ebben már nem volt semmi mellékzönge, szimplán két egymást alapvetően kedvelő ember szeretetmegnyilvánulása volt. Megdörzsöltem a hátát, és már éppen el akartam engedni, amikor a válla felett egyszer csak egy sötét sziluettet pillantottam meg, ahogy egyre közeledik. Másodpercről másodpercre jobban láttam, és a tagjaim hirtelen ledermedtek, a

hátamon pedig rohangálni kezdett a hideg. Dani arca borús volt és elutasító, ahogy nézte, hogyan ölelkezem Márkkal, én pedig úgy éreztem, most aztán tényleg vége a világnak. Ennyi. Ezer darabra tört.

Az erő krónikája Nem tudom, feltűnt-e már valakinek, hogy hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat, és most is pontosan ez történt: Dani ugyanis nem haragudott. Valószínűleg az agyamra mentek az utóbbi hónapok titkolózásai, de frankón azt vártam, hogy miután Márk karjában lát, szóba sem fog állni velem többé, de az nem ő lett volna. Az olyasvalaki lett volna, aki felszínesen ítél, nem próbál meg a dolgok mögé nézni, és főleg: az igazságnál fontosabb neki a látszat és a saját büszkesége. Tudhattam volna, hogy ő nem ilyen. Még csak magyarázkodnom se kellett, pedig, mint kiderült, látta a csókot is. És megmagyarázta helyettem. – Egy percig se gondoltam, hogy az egyik kapcsolatodból azonnal átlépsz a másikba – mondta, és a vállamra terítette a dzsekijét, mert estére lehűlt a levegő. A Márkos eset utáni napon jött el hozzám, mert természetesen én nem mertem felhívni. Most értettem meg azt is, Márk miért nem hívott engem: az ember ilyenkor akkora szemétnek tudja érezni magát, hogy biztos benne, a másik sem gondolhatja másképp. De olyasmi még soha nem történt velem, ami most: jobban értettek, mint én saját magamat. – Van időnk, és dönthetsz úgy is, hogy nem akarod. Egy csomó minden történt, mióta megismertük egymást, nekem is le kell tisztáznom magamban a dolgokat, mielőtt… Szóval mi lenne, ha egyszerűen csak hagynánk, hogy kialakuljon? Ha van kedved, találkozgatunk, dumálunk, és aztán meglátjuk. Eszembe jutott, hogy Márk is ezt mondta, miután anno összevesztünk a szex miatt. Néha azt kívánom, bár sokkal egyszerűbb csaj lennék, aki bírja, ha megfogják a kezét, és azt mondják: „velem jössz, babám”. Kész, most konkrétan azon hisztizek, hogy Dani ennyire jó fej?! Igaza lehet a D.A.C.-osoknak: nekem lételemem a dráma. Igyekeztem arra az apró területre irányítani a gondolataimat, ami felett az agyamban a „normális” felirat villogott, és bólintottam. – Ez persze nem jelenti azt, hogy nem akarom, ugye, tudod? – Már megint a fejembe látott. Finoman megpöckölte az orromat az ujja hegyével, és ez a mozdulat olyan otthonos volt, hogy elszorult tőle a torkom. – De ha jobban belegondolsz, még mindig elég keveset tudunk egymásról, nem is beszélve arról, hogy én csak tudom: egy szakítás után létezik olyan, hogy gyászidőszak. Nem rohanunk sehová.

Szóval tényleg nem rohantunk, inkább végigballagtuk az elkövetkezendő majdnem három hónapot, mint a nyugdíjasok. Jó, mondjuk, nem bírtuk ki, hogy ne csókolózzuk ájultra magunkat, amíg csak el nem zsibbadt a szánk, ami viszont ennél is fontosabb, hogy ismét új tapasztalattal gazdagodtam: azzal, hogy egy sráccal is lehet ugyanúgy beszélgetni, mint egy lánnyal, sőt, időnként még jobban. Bevezetett a világába, ami Márk esetében valahogy sose sikerült. Megmutatta a zenéket, amiket szeret, meg természetesen a rajzait is: elképesztő, hogy mennyi embert lerajzolt a suliból, és persze minket is. Dupla képet készített Ákosról, ahogy elmélyülten játszik a telefonján, majd szélesen vigyorog örömében, mert végig tudott vinni egy új pályát, megörökítette Ágit, aki a falnak vetett háttal olvas, miközben egy almát majszol. Ginny a portréján egészen úgy fest, mint egy nagyon fiatalos nagymama, mert akkor tanult meg horgolni, és teljesen beleszeretett (amikor Dani lerajzolta, éppen nekem készített egy állati menő, akvamarinkék csősálat). Zsanit gesztikulálva, beszéd közben kapta el, muszáj volt mosolyognom a kép láttán, mert tényleg kevés olyan pillanatot tudok felidézni, amikor a barátnőm be bírja fogni a száját. Volt természetesen közös kép is: a D.A.C. a büfé előtti asztaloknál terpeszkedett, Ági lábai Ákos ölében, Zsani egy félig megevett melegszendvics fölött magyaráz, Ginny meg én pedig teli szájjal nevetünk. Mutatott képet a tanárokról is, és általa olyan oldalukat fedezhettem fel, mint ezelőtt soha. Johnny bá, ahogy a hátsó udvaron jókedvűen kávézgat a tizenkettedikesek Gyömbér becenevű (egyébként Gyöngyvér) magyartanárnőjével, aki legalább hatvanéves, de állítólag a diákok és a tanárok egyaránt imádják. Johnny bá úgy tartja a kezében a csészét, mint valami tizennyolcadik századi földbirtokos fia Ági egyik romantikus könyvéből, akit gyerekkorától erre neveltek, és ettől persze csak még szexibben néz ki. Az egyik kedvencem mégis a Nagyról készült rajz lett, akit sose láttam másként, mint vérszívó matektanár alakjában, a képen azonban fülig érő szájjal, csillogó szemmel vigyorog, miközben a füléhez szorítja a telefont. Dani elmondta, hogy a folyosói pletykákból később kiderült: Nagy valami társkereső oldalon összeismerkedett valakivel, és azóta állítólag halál boldog. Ahogy jobban belegondoltam, tényleg lazított kicsit a szigorán az utóbbi időben, és az ilyesminek mi más oka lehetne, mint a szerelem? Ebből is látszik, mennyire csak magammal vagyok elfoglalva, na, mindegy. Szóval Dani jobb volt ezekkel az érzékeny, figyelmes pillanatképeivel, mint a legtöbb fotós, és a barátaim és ismerőseim portréi mellett persze irtó kíváncsi voltam, készített-e rólam is, de nem kaptam választ. – Naa, ez most komoly?? – kulcsoltam össze a karom felháborodva, amikor október közepén egyszer együtt ültünk a szobámban. A vázlatfüzete az ölemben hevert; még egyszer belelapoztam, hátha csak elkerülte a figyelmemet egy rólam készült kép, de Dani vigyora nem

hagyott kétséget afelől, hogy hiába keresgélek. – Miért nem láthatom? – Mégis, mit? – kérdezett vissza ártatlanul, aztán a feje fölé emelte a karját, hogy megvédje magát a játékos ütéseimtől. – Hé, micsoda viselkedés ez? Lehet, hogy egyszerűen nem voltál elég érdekes, ez eszedbe se jutott? – Tényleg? – eresztettem le a kezem, mire ő elkapta, és megcsókolt. Minden porcikám többre vágyott, de nem mertem kezdeményezni, nehogy elriasszam, inkább csak ültem dobogó szívvel, és élveztem az ujjaiból sugárzó melegséget. – Persze – felelte megjátszott komolysággal. – Azért lógok veled hetente többször is, mert dögunalmas vagy és abszolút érdektelen. Tudod, ez egyfajta mazochizmus, szeretem kínozni magam. – Kabbe – kiöltöttem rá a nyelvem, ő pedig mosolygott. Mióta csak megérkezett, egyfolytában poénkodtunk, de valahogy mégis kicsit szomorú volt ma a szeme, amit nem tudtam mire vélni. – Figyelj… minden rendben? – Abszolút – válaszolta, de kerülte a tekintetemet, amitől azonnal gyanút fogtam. – Miért? Egy pillanatra kihúztam a kezem a kezéből, és megnyomtam az orra hegyét. – Hm, akárhogy is nézem, ez puha – mondtam szigorúan. – Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – Azt, hogy a fateromtól örököltem az orromat – vágta rá, aztán felsóhajtott. – Oké, Miss Holmes, röntgenszemed van. – Te beszélsz? Előbb kitalálod a gondolataimat, mint én – tromfoltam, aztán újra a kezére csúsztattam a kezem. – Szóval gyerünk, ki vele! – Semmi komoly – vonta meg a vállát, és (Márkkal ellentétben) rá annyira nem volt jellemző a hányavetiség, hogy rögtön tudtam: de bizony komoly. – Volt egy kis fight ma a suliban. – Kivel?? – Eszembe jutott az, amikor megverték, és hirtelen úgy éreztem, mintha engem is gyomorszájon vágtak volna. – Bántottak? – Nem. – A mosolya kicsit keserűvé vált. – Legalábbis nem fizikailag. De beszóltak, méghozzá elég durván. – Mégis mit mondtak? És akkor elmesélte: egy olyan sztorit, aminek a végén nem voltam képes másra, csak hogy döbbenten üljek, és bámuljak magam elé. Ákosékkal jól sejtettük: az a szkinhed végzős rászállt Danira. Lépten-nyomon belekötött, az egész suliban elterjesztette, hogy „büdös cigány” – máshogy már nem is volt hajlandó hívni –, és valószínűleg csak azért nem agyalta meg újra, mert nem talált rá alkalmat. – Ma azzal verte ki a biztosítékot, hogy lekurvázta az anyámat – mondta Dani. Halkan beszélt, mintha még ő szégyellte volna az egészet, én pedig arra gondoltam, ez az egyik

legkárosabb dolog a bántalmazók tettei közül: képesek elérni azt, hogy lassan az szégyelli magát, akit bántanak. Olyan lehet, mint amit Johnny bá a családon belüli erőszakról mondott ofőórán: a bántalmazottak végül elhiszik, hogy oka van a szenvedésüknek, és tényleg bennük van a hiba, mert olyan nincs, hogy valaki ok nélkül okozna nekik ennyi fájdalmat. Így visszagondolva az is rémlett, hogy Dani minden alkalommal lehalkítja a hangját, ha csak szóba kerül a származása, egyedül talán otthon és közöttünk képes szabadon beszélni a dologról. Szerencsére nem tud róla, Áginak milyen fenntartásai vannak ezzel kapcsolatban, és becsületére legyen mondva, a barátnőm is nagyon igyekszik: elég hallgatag ugyan, amikor Dani velünk van, de a legutóbbi alkalommal már kérdezett, amit jó első lépésnek könyveltem el. – Engem mocskolhatnak, de az anyámat nem – folytatta Dani komoran. – El tudod képzelni, milyen volt ezt hallani?? Nem ismerek jobb embert a muteromnál, elképesztő nagy szíve van, és erősebb bárkinél, egy ilyen suttyó állat mégis megteheti, hogy lekurvázza, csak mert cigány. – Hallotta valaki? Valami tanár? – kérdeztem elszorult torokkal. Ő felnevetett, de a nevetése szabályosan ijesztő volt. – Igen. Kíváncsi vagy rá, kicsoda? Legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem, mert kezdtem irtó rosszat sejteni. Dani azonban nem várta meg, hogy válaszoljak. – Bajszi. Na, és mit gondolsz, mit csinált? Lehajtottam a fejem. Jaj, ne! – Úgy bizony, semmit. – Dani hangja reszketett. – Nem szólt egy árva szót se, pedig tudom, hogy hallotta, ott állt egy méterre tőlünk. Még oda is kapta a fejét, amikor az a barom kimondta, hogy „kurva”, de csak kidülledt a szeme egy kicsit, aztán elfordult. Elfordult, vágod?? – Ökölbe szorította a kezét, pedig láttam, hogy legszívesebben a falba verte volna. – Milyen ember ez? Nem tudtam válaszolni, könnyek fojtogatták a torkomat. Arra gondoltam, amit Johnny bá mondott a szülőkről és a tanárokról, hogy tanárként nem nagyon lehet belefolyni egy gyerek privát életébe, és bármennyire is imádtam, átfutott az agyamon, vajon ő mit tett volna. Nem vesz tudomást az egészről, mint Bajszi, vagy megbünteti a kölyköket, esetleg rájuk szól, és elintézi ennyivel? – A szüleid tudják? – törtem meg a csendet egy idő után. Dani megrázta a fejét. – Isten őrizz, nem vagyok ötéves, hogy rögtön apuhoz meg anyuhoz szaladjak, és úgyse tehetnének semmit. Neked is csak azért mondtam el, mert… mindegy, nem szeretném, ha

továbbadnád. Még a D.A.C.-nak se, jó? – De miért? – Nem értettem. Hiszen ez sokkal fontosabb kérdés annál, hogy titokban maradjon, kezdeni kell vele valamit! – Jó, köztünk veled együtt csak két fiú van, és nyilván nem nyomjuk le azokat a marhákat, ha kivisznek a hóra, de melletted lehetnénk. – Így is mellettem vagytok. – Felém fordult, és komolyan a szemembe nézett. – Nem érted, mennyire ciki ez nekem? Nem akarok nagyobb balhét csapni körülötte, mint amekkora amúgy is van. Már a fél suli tudja, hogy „cigó” vagyok, csoda, hogy hozzád még nem jutott el. – A videós ügy óta nem figyelek a pletykákra. – Erről is beszéltem neki, mint ahogy mindenről, ami valaha történt velem. Egy percig se féltem, hogy elítél majd, és nem is tette, inkább meg akart érteni, ahogy most én őt. – De ez komoly dolog. Az embereknek tudniuk kellene, hogy nem lehet így ítélkezni. – Akkor fogd meg a világot a négy sarkánál, és fordítsd ki önmagából! – javasolta kicsit elmosolyodva. – Tudod, hogy egy csomó olyan dolog van, amiről nem lenne szabad kirekesztően gondolkozni, mégis egy csomóan megteszik. Senkinek se szabhatod meg, mit gondoljon. És tudod, mit? Alapvetően nem is haragszom rájuk. – Hát, én igen – vetettem közbe durcásan, ő azonban nyugodtan nézett rám. – Az olyanokra, akik a szájukra veszik az anyámat, én is, persze. De azokra, akik csak tudatlanok, vagy rosszak a tapasztalataik… őket inkább csak sajnálom, és valamennyire meg is értem. Tisztában vagyok azzal, milyen hírünk van, és néha nem is alaptalanul, csak az bánt, hogy a nem cigányok között is rengeteg a rossz ember, de mégis, csak azt hallani, hogy „lopós cigány”. De, mondom, ezt még mindig jobban megértem, mint amikor valaki csak időtöltésből gyűlölködik. Azokra, akik félnek tőlünk, de alapvetően nyitottak, sose voltam dühös. Ezért nem vagyok Ágira se. Tehát észrevette. Mit nem vesz észre? – A háttérsztorit nem tudom, de elég nyilvánvaló, hogy tart tőlem egy kicsit. – Elvette az ölemből a vázlatfüzetet, és a ceruzájával firkálgatni kezdett a lap szélére, miközben a másik keze még mindig a kezemben pihent. – Azt vágom, hogy szegények, szóval nem lakhat túl jó környéken, Pesten pedig a közhiedelem szerint azok a rossz környékek, ahol sok a cigány. Innen már nem nehéz összerakni. Bólintottam, mert ennyi volt a lényeg. A többit majd Ági elmondja, ha akarja, ez a kettejük ügye. Viszont az, hogy Dani nap mint nap ki van téve a bőrfejűek cseszegetésének, már a miénk is. – Nem akarok ölbe tett kézzel ülni – csóváltam meg a fejem. – Oké, az ember lépten-nyomon káromkodik, de megint más kötőszóként használni, és más, ha konkrétan meg akarod alázni vele a másikat.

– Máshogy is megaláztak már, ne csinálj ebből ekkora ügyet. – Olyan kiábrándult volt az arca, hogy összeszorult tőle a szívem. – Bizonyos időközönként megtörténik, például, amikor visszajöttem, és megint be kellett diktálnom pár helyen az anyám nevét. A Lakatos elég árulkodó, kaptam is érte néhány lapos pillantást. De a legjobb az áltsulis osztályfőnököm volt, aki szerint ügyesen rajzolok, és „ha sikerül leérettségiznem”, akár még a Képzőre is felvehetnek. – Látod – mondtam izgatottan –, nem akarod, hogy ennek vége legyen? Ki kellene állnod azért, hogy… – Miért? De komolyan, mondd meg! – Nem volt dühös, csak nézett rám, ahogy egy felnőtt néz egy kisgyerekre. – Hogy ne bántsanak többet? Úgyis fognak. Akinek a saját élete nem elég érdekes, a máséval foglalkozik, attól érzi jobbnak magát, ha engem megaláz. Nem tudok mindenkit elhallgattatni, Flo, és nem is kell. Legalább megerősödöm, tudod, ami nem öl meg … – Ez így akkor se jó. – A vállára fektettem a fejem, miközben belülről még mindig lázadoztam. És ha igazán dühös vagyok, egyvalaki van, aki mindig meg tud nyugtatni. – Sajnálom. Én semmit se tudtam erről. Johnny bá az asztala mellett állt, és megkövülve meredt ránk. Mit mondjak, beletelt néhány hétbe, mire rá tudtam venni Danit, hogy eljöjjön velem hozzá, de persze nem csupán az én csodás rábeszélőképességemnek köszönhető, hogy végül beadta a derekát. A végzős srác ugyanis most tényleg bedurvult: egyik nap suli után elkapta Danit a haverjaival, mert állítólag „úgy nézett rá”, és behúzott neki egyet. Azért csak egyet, mert Dani valahogy ki tudta tépni magát a kezükből, és felpattant egy trolira, az arccsontja azonban még mindig lilán virított – ha csak megláttam, összeszorult a gyomrom. Amikor ez kiderült (csak nekünk mondta el az igazat, a szüleinek beadta, hogy összebalhézott valakivel), a D.A.C. azonnal haditervet akart kovácsolni, de Dani a sarkára állt, és határozottan megtiltotta, hogy bajba kerüljünk miatta. Olyan okosan és józanul beszélt, hogy mindannyian hátraléptünk egyet, én pedig újra bedobtam Johnny bá nevét, és ekkor végre belement. Igaz, ő még nálam is kevésbé bízott a tanárokban (és erre meg is volt minden oka), de Johnny bá azon kevés pedagógusok közé tartozott, akit nem akart arcon hányni, ahányszor csak meglátta. Én, mondjuk, kezdtem már saját magamra is kicsit furán nézni, hogy minden bajommal ezt az embert keresem fel, de ez most tényleg speciálisan sulis dolog volt, szóval például az apámhoz hiába mentem volna vele. Itt, helyben kellett cselekedni. Dani nem nézett fel Johnny bá szavaira, sőt, még csak meg se mozdult. Merev arccal, a karjait összefonva ült egy széken, és nem tűnt úgy, mint aki meg akar szólalni, úgyhogy kénytelen voltam a kezembe venni az irányítást.

– Mit csináljunk, tanár úr? – kérdeztem. – Nem árulkodni akarunk, csak valamit mégis tenni kéne, nem? – Tudom, hogy nem vagy árulkodós fajta, Flóra, de azért szeretném elkérni azoknak a neveit, akik benne voltak ebben az egészben – mondta Johnny bá, és kivett egy tollat a csiricsáré fém tolltartóból, amit tőlünk kapott tavaly pedagógusnapra. Dani szeme megvillant. – Ahogy Flóra is mondta az előbb: nem vagyunk spionok. – Tudom, fiam, nem is akarok most kirohanni, és házi őrizetbe helyeztetni azokat a fiúkat – nyugtatta meg Johnny bá. – Bár az alapján, amit meséltél, akár ezt is tehetném, de nekem más miatt kellenek a nevek. – Minek? – Dani tekintete még mindig nem volt túl szívélyes, de legalább már nem áradt belőle a nyílt ellenségeskedés. – Ha nem mondja meg, én se mondok semmit. – Azért nem akarom elárulni, mert ti is a részei vagytok annak, ahogy ezt meg szeretném oldani. – Reméltem, Daninak is feltűnik, ami nekem, hogy Johnny bá valójában nagyon kedveli őt. Már akkor ez volt a sejtésem, amikor anno láttam őket beszélgetni a folyosón, de most már biztos voltam benne. Tudtam, Johnny bá ismeri annyira a diákokat, hogy átlásson Dani tüskés páncélján, és észrevegye, mi minden rejtőzik alatta. Az pedig, hogy együtt jöttünk el hozzá, láthatóan külön tetszett neki. – Csak azt szeretném kérni, hogy bízzatok bennem egy kicsit. De mindenekelőtt meséljetek el mindent. Szóról szóra. Dani meg én egymásra pillantottunk. A „minden”-be elég sok dolog beletartozik, és láttam rajta, hogy ugyanarra gondol, amire én: hogy Bajszit sem hagyhatjuk ki a sztoriból. Szóval folytattuk a mesélést, és amikor ehhez a részhez értünk, Johnny bá arca elborult. – Légy szíves, ne értsd félre, amit kérdezek – kezdte lassan, Dani azonban nem várta meg, hogy befejezze a mondatot. – Igen, biztos vagyok benne, hogy hallotta. Ezer százalékig. Ha akarja, meg is mutatom. – Ezzel felállt, arrébb sétált, és nagyjából egy méter távolságra tőlünk megtorpant. Majd felemelte a fejét, és hangosan, tisztán azt mondta: – Az anyád egy retkes cigány kurva! Összerezzentem, és hálát adtam az égnek, hogy egy tanár sincs bent (a lyukasóráján kerestük fel Johnny bát, bevállalva ezzel egy-egy igazolatlant, de jelen pillanatban tojtunk rá), ugyanakkor nem tudtam, a világ leglazább osztályfőnöke annyira laza-e, hogy ezt is eltűrje. Johnny bá egy szót sem szólt, Dani pedig visszalépdelt hozzánk, és újra lezuttyant a székére. – Na, hallotta? – kérdezte pimaszul. – Szemléletes volt, köszönöm – felelte Johnny bá, de mást nem fűzött hozzá a történtekhez. Irtó kíváncsi voltam, vajon ilyen helyzetben mit mondhat az egyik tanár a másiknak, főleg, hogy Bajszi legalább harminc évvel idősebb Johnny bánál, meg már száz éve itt tanít, szóval ő a rangidős. Johnny bá lejjebb tolta a szemüvegét (micsoda megfigyelő vagyok, eddig azt se

vettem észre, hogy újabban szemüveget hord), és megdörzsölte az orrnyergét. Hirtelen nagyon fáradtnak látszott. – Tudjátok, vannak problémák, amikkel nagyon nehéz mit kezdeni – szólalt meg, láthatóan keresve a szavakat. Totál megértettem, és tiszteltem már azért is, hogy egyáltalán meg akarja próbálni. – Ez az iskola a közvélemény szemében viszonylag jónak számít, még akkor is, ha mind tudjuk, milyen sok hibája van, és a „jó iskolák” sokszor rontják el ott, hogy felesleges felsőbbrendűség-tudatot nevelnek a gyerekekbe. Persze ezt legtöbbször már a szülők elkezdik, az iskola pedig sokszor csak súlyosbítja a bajt. Nem nagyon foglalkozunk a gyerekek szociális ügyeivel, erre szokták azt mondani, hogy nem nevelünk, csak oktatunk. És ez legtöbbször még csak nem is a tanárok hibája. – És? – Dani láthatóan nem értette, mi köze ennek az ügyünkhöz, de nekem se volt teljesen tiszta. Oké, a szülők el vannak cseszve, a suli is el van cseszve, akkor viszont mi a megoldás? Johnny bá visszatolta a szemüvegét az orrára (kábé olyan volt, mint amikor Brad Pitt megjelent egy fekete keretes szemüvegben a vörös szőnyegen – aki dögös, az mindenhogy az). – Ilyen esetekben szoktunk külső segítséget kérni – válaszolta sejtelmesen. – Nem akarok rossz fejnek tűnni azzal, hogy nem árulok el többet, de meg fogjátok látni, miért nem. Tényleg csak egy kis bizalmat kérek, rendben? – Rendben – vágtam rá azonnal. Engem mindig le tud venni a lábamról a nyílt, meleg tekintetével és azzal a nyugalommal, ami úgy árad belőle, mint valami parfümillat. Dani persze nem volt ilyen készséges (és hát, valljuk be, nem is lány): hosszú másodpercekig méregették egymást, mint Henry Fonda és Charles Bronson a Volt egyszer egy vadnyugatban, aztán Dani biccentett. – Jól van. – Helyes. Akkor kérem szépen a neveket. – Johnny bá a kezébe vette a jegyzetfüzetét, én pedig a westernfilmek világából merész ugrással egy másodosztályú krimiben kezdtem érezni magam. Hiába, Hitchcocknak igaza volt: „a film olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva”. A következő napok viszonylag rendes kerékvágásban, csendesen folytak: Danival továbbra is találkozgattunk, és végre én is beszélni kezdtem. Nem úgy értem, mintha eddig hallgattam volna, mint a sült hal (amúgy se jellemző rám), de abba, ami a lelkem legmélyén rejtőzik, eddig még csak nagyon kevés embert avattam be. Úgyszólván senkit. Bár a D.A.C. a második családom – miközben az első is kezd végre egy kicsit erőre kapni –, és tudom, hogy olyan Orange is the new black-szerűen akár még börtönbe is vonulnának velem, ha kellene, de vannak dolgok, amik olyan helyeken tudnak pihenni az emberben, amiknek talán a létezéséről sem tud.

Aztán néha, amikor már nem is várnád, előtörnek, az idő múlásával szerencsére egyre ritkábban, de azért mégis. Azt, hogy Anyuról kezdjek beszélni Daninak, valami egészen egyszerű dolog váltotta ki: újra találkoztam a szüleivel. Nem volt megbeszélve, mint Márkéknál, nem volt vacsora, sőt, vacsorameghívás sem, csupán Daninak sikerült rávennie, hogy felmenjek hozzájuk, amikor azt hitte, nem lesz otthon senki. Nem miatta kellett ennyire óvatosnak lennünk, hanem miattam: mi tagadás, még mindig féltem az anyukája szeme elé kerülni. Aztán egyszer csak mégis szemtől szemben álltunk, és nem szakadt rám az ég. De az első pár pillanat azért nem volt kellemes. – Szia, Flóra – törte meg végül ő a csendet. Éppen bevásárlásból jöhettek haza, mert mindkettőjüknél tömött szatyrok voltak, és Dani mamája még melegítőalsó-póló kombóban is irtó csinos volt, vagyis inkább nagyon nőies és otthonos. Végre alkalmam nyílt egy kicsit tanulmányozni az arcát, és tényleg megdöbbentően hasonlított a fiára (meg az is bizonyságot nyert, hogy az orrát viszont Dani a papájától örökölte). Mi éppen a kanapén ültünk a nappaliban, amikor megjöttek, és a filmek között válogattunk, őket pedig szemmel láthatóan nagyon meglepte, hogy ilyen fesztelen helyzetben találnak minket. Hm, szóval Dani nem mesélt nekik rólam, legalábbis arról tuti nem tudnak, mennyit találkozgatunk mostanában. – Csókolom – nyögtem ki a köszöntésre válaszul, felpattantam, és lesimítottam a hajam. Szó, ami szó, most nem voltam szülőmustrához öltözve a farmeromban és az It finally won’t be a shitty day-feliratú felsőmben. Ha Dani szülei is olyan pengék angolból, mint Apu, akkor ciki van. Dani is felugrott, és mellém lépdelt, majd, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a karjával átfogta a vállam. – Helló, szülők, kifosztottátok a szupermarketet? Dani anyukájának kitágult egy kicsit az orrcimpája, amikor meglátta a fia karját a vállamon, de egy szót sem szólt. A papájának viszont talán kevésbé volt jó emlékezőtehetsége, vagy csak nem akart a múlton rágódni, mindenesetre elmosolyodott, és megrázta a kezemet. – Halász Zsigmond, örvendek. Nem akartunk megzavarni, filmezzetek csak, nekünk úgyis dolgunk van a konyhában. Na, tessék, egy apuka, aki kiveszi a részét a konyhai ügyekből. Apunak lenne mit tanulnia tőle. Dani mamája azonban nem mozdult, hanem továbbra is az arcomon tartotta a tekintetét, aztán a legkevésbé sem ellenségesen, de nagyon komolyan megszólalt: – Flóra, beszélhetnék veled egy percig? – Anya! – csattant fel Dani idegesen, de az anyja nyugodtan nézett rá. – Nem hozzád szóltam, kisfiam. – De Flóra az én vendégem! – Dani mérgesen összeszorította a száját. – Ha olyat mondasz

neki, amitől… – Hahó, én is itt vagyok – szóltam közbe csitítóan, és megszorítottam a kezét. Még pár perccel azelőtt is féltem volna kettesben maradni Dani anyjával, de valamiért most egyszer csak felbátorodtam. Igaza van: ha a fia és köztem van valami, bizonyos dolgokat tisztáznunk kell. – Minden oké. Mindjárt jövünk. Dani hosszan a szemembe nézett, aztán lassan bólintott. Láttam, hogy nem tetszik neki, de nem ellenkezett tovább, az anyukája pedig intett, hogy kövessem a konyhába. A papája utánunk hozta a szatyrokat, aztán magukra hagyott bennünket. Dani anyukája elkezdte kipakolni, amit vettek, én pedig csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, míg csak a kezembe nem nyomott néhány doboz joghurtot. – Segítesz? – kérdezte. Örültem, hogy csinálhatok valamit, úgyhogy egy kis ideig némán rámoltunk, aztán amikor kiürültek a zacskók, nagyot sóhajtott, és összefonta a karját maga előtt. – Tudod, igazából semmi bajom veled – szólalt meg, és a hangjában tényleg nem volt harag vagy elutasítás. – De elég nehéz elfelejteni, hogy Daninak miattad kellett elmennie. – Olyan nagyon sajnálom! – suttogtam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Jaj, ne, nem akarok sírni! – Tiszta hülye voltam. – Nem vagy hülye, gyerek vagy – mondta, és egy konyharuhával letörölgette a pultot. A helyiségben egyébként minden patyolattisztán csillogott, szóval ennyit az előítéletekről. – De meg tudod ígérni nekem, hogy ilyen nem fordul többet elő? – Soha, soha többet! – fogadkoztam buzgón, ő azonban felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Egy „igen” is elég. És tudni szeretném, most tényleg azért vagy-e itt, mert akarod őt. Nem szórakozni vagy vigasztalásnak, hanem igazán. Elszorult torokkal bólintottam, a könnyek, amiket visszafojtani próbáltam, végigfolytak az arcomon. Dani mamájának ellágyultak a vonásai, mellém lépett, és átkarolt. Levendulaillata volt és puha tenyere. – Oké, akkor tiszta lappal kezdünk – nyomott a kezembe egy zsebkendőt. – Szólíts Enikőnek, jó? Bólogattam, és reméltem, hogy a tekintetem elárulja neki, mennyire hálás vagyok, mert megszólalni nemigen tudtam. Ő még egyszer megsimogatta az arcom, aztán finoman az ajtó felé fordított. – Most pedig nyomás, a gyermekem már biztos azt hiszi, felfaltalak. Jó filmezést! – Köszönjük – rebegtem. Dani mamája még egyszer rám mosolygott, aztán elfordult, és megnyitotta a vízcsapot. Én besiettem Danihoz, aki meglátta a vöröslő szememet, és bosszúsan

összevonta a szemöldökét, megfogta a kezemet, és bevezetett a szobájába. Bezárta az ajtót, aztán karba tett kézzel fordult felém. – Mit mondott?? – Semmi durvát, nyugi. – Lehuppantam az ágyra, magam mellé húztam, és hozzábújtam. – Anyukád fantasztikus. – Akkor miért sírsz? – kérdezte gyanakodva, és körém fonta a karját. Olyan volt, mint hazaérni. – Csak, tudod… eszembe jutott, hogy milyen jó neked. – Ez a gondolat ott, a konyhában még nem kristályosodott ki ennyire bennem, most azonban olyan élesen vágott belém, mint a kés: iszonyúan hiányzik Anyu. – Nem tudom, talán azért, mert a mamád ennyire szeret, meg így kiáll melletted… Anyu is ilyen volt. Csupa erő és gyengédség. Dani lágyan simogatni kezdte a hajam, amitől megint bőghetnékem támadt. – Dühös voltál, amikor meghalt, ugye? Megremegtem. Pontosan tudta, mit érzek. – Nagyon – suttogtam. – Istenem, de tényleg, iszonyúan. Nem volt joga hozzá, hogy itt hagyjon. Nem volt joga elhanyagolni a betegségét, még akkor se, ha miattunk csinálta. Nem akarta komolyan venni, azt hitte, a kemótól meg a gyógyszerektől majd rendbe jön. Még akkor is folyton poénkodott, amikor már egy szál haja se volt, és parókát kellett hordania. Mind felpróbáltuk a parókáját, Apu gépén még megvannak a képek, ahogy röhögünk egymáson. És az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy… hogy nem lehet megmenteni. Dühös vagyok, igen, még mindig dühös, rá is, az orvosokra is, a rohadt kutatókra, akik nem találják a rohadt rák ellenszerét… meg magamra. Hogy fáradt voltam. Hogy amikor már nem tudta magának megcsinálni az ételt, meg összerakni a gyógyszereit, nekünk kellett, és ettől folyton fáradtak voltunk. Tényleg nem tudtam, miért kezdtek így ömleni belőlem a szavak, de egyszerűen nem bírtam leállni. A kéz a hajamon tovább mozgott, gyöngéden és szeretetteljesen. Készen álltam rá, hogy meggyónjam a legnagyobb bűnömet. – És akkor is olyan fáradtak voltunk, amikor… amikor már a kórházban volt – a levegő a mellkasomba szorult, enyhén zihálni kezdtem. – Csak feküdt ott, hetekig, mi meg mindennap bejártunk, és néztük, hogy megy napról napra tönkre. Az öcsém alig múlt tízéves. Én teljesen kába voltam a fájdalomtól, de az ő arcán láttam, hogy egyre közelebb vagyunk… Mindennap kedvetlenebb lett, végül már nem akart bejönni Anyuhoz. Bezárkózott, teljesen befordult. Úgyhogy mi jártunk Apuval, segítettünk cserélni a kötéseket, feltenni a morfiumtapaszt, etettük… Hallottam, hogy Dani lélegzete is elakad, és még szorosabban ölelt magához.

– Azt akartuk, hogy vége legyen – mondtam ki, amit utoljára a drogtanyán fogalmaztam meg magamban, ahogy néztem a szétkészült öcsémet, de hangosan még soha. – Mind azt akartuk. Egyszerűen nem bírtuk már, és hiába tudtuk, hogy legalább még él, az nem volt élet! Nem bírtuk már úgy látni. A könnyeim mostanra elapadtak, és hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam. Dani úgy szorított magához, hogy fájt, de a világért sem bontakoztam volna ki az öleléséből. Csak ültünk, hosszú percekig, némán. – Ne haragudj, nem akartam elrontani az estét – törtem meg a csendet bűntudatosan, mire ő a két keze közé fogta az arcomat, és hevesen megrázta a fejét. – Hülye – mondta rekedten, és a hangja csordultig volt érzelemmel. – Olyan hülye vagy, ugye, tudod? – Ezzel megint magához húzott, és apró puszikkal borította az arcom. Próbáltam viszonozni, de túl gyorsan csinálta, úgyhogy kibuggyant belőlem a kuncogás. Aztán egyszer csak elhalt… mert a szája végre megtalálta a számat. Futkározott rajtam a hideg, miközben mintha tűz vágtatott volna az ereimben. Megszokhatatlan volt, hogy az ajkaink tökéletesen illettek egymáshoz. A szája csodásan puha volt, minden egyes érintésétől megreszkettem: úgy éreztem, mintha fel akarna falni, és én is pontosan ezt akartam, sőt sokkal, sokkal többet is! Megcsókoltam a nyakát, mire hangosan beszívta a levegőt. Hallottam, hogy mondani akar valamit, de nem hagytam: újra az ajkára szorítottam a számat, és olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak bírtam. Csókolózás közben gyengéden simogatta a vállaimat, és tisztán éreztem, hogy miattam nem megy tovább, bennem azonban varázsütésre megszűnt a félelem. Megfogtam a kezét, és finoman a felsőm alá vezettem. Felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett. Olyan gyöngéd volt a tekintete, hogy majdnem megint elsírtam magam: sosem éreztem még ennyire egyértelműen, hogy valaki mindenét odaadná értem. A keze lassan, óvatosan haladt előre, a melleim után a hasamat érintette, majd az ujjai még lejjebb csúsztak, én pedig beleegyezően emeltem fel a csípőmet. Az agyamra mintha forró gőz ereszkedett volna, nem létezett más, csak ő és az érintése a bőrömön. A keze a nadrágomba csúszott, és a bugyin keresztül lágyan simogatni kezdett. Egyszerre volt gyengéd és erőteljes, minden mozdulatomra figyelt, és néhány perc múlva olyasmit éreztem, amit akkor, amikor egyedül csináltam ezt, még soha. Minden összefolyt a szemem előtt, szinte kontrollálhatatlanul remegni kezdtem, úgyhogy meg kellett kapaszkodnom Dani vállában. Egyszerre lett volna kedvem hangosan nevetni és sírni, és csak akkor vettem észre, hogy valóban ezt is teszem, amikor nagy nehezen visszatértem a földre, és Dani elbűvölt arccal rám mosolygott. – Jézusom, de gyönyörű vagy – súgta, és mindkét karjával szorosan magához ölelt. – Ne

haragudj, én… nem bírtam abbahagyni. Nem akartam, csak láttam, hogy jólesik, és ezért… Először nem is voltam képes válaszolni, csak ráztam a fejem, és szorítottam, mint egy fuldokló, ő pedig valahonnan elővarázsolt egy zsebkendőt, és megtörölgette az arcomat. Néhány percig csendben feküdtünk, és simogattuk egymást, aztán feléje fordultam az ágyon. – Csodálatos volt – mondtam halkan. – De most pont azt csináltam, mint… szóval nem akartam úgy, hogy szüleim… – dadogta, miközben megállás nélkül cirógatta az arcom és a hajam. – Tényleg nem haragszol? – Hülye is lennék – súgtam, és megpusziltam a homlokát. – Tudod, hogy abbahagyom, ha mondod… – mormolta a nyakamba, aztán felnézett rám. – Komolyan nem akartam vadállat lenni. – Nem voltál az. – A kezembe vettem a tenyerét, és megpuszilgattam, mire megint kapkodva kezdett lélegezni, finoman visszahúzta az ujjait, és a kezemre kulcsolta őket. – Vigyázz magadra – intett játékosan, aztán elkomolyodva nézett rám. – Nem tudod, mennyit jelent ez az egész. És nemcsak az, ami az előbb történt… hanem, amit elmeséltél. Te. Mi, együtt. Bólintottam. De tudtam, mert nekem is pont ugyanazt jelentette. – Ne bízd el magad, de marhára csodálatos vagy – mondta, és a homlokomnak támasztotta a homlokát. – Iszonyúan, durván, eszeveszettül csodálatos. – Hm, ez azt jelenti, hogy kapok egy rajzot? – cukkoltam, ő pedig felhúzta a szemöldökét, és rám kacsintott. – Azt azért nem mondtam. A rózsaszín köd kellős közepén azért voltak még durva pillanatok az életemben, például egy enyhén horrorisztikus beszélgetés az öcsémmel. Móni és közte minden irtó jól ment, legalábbis amennyire én láttam, ezért is lepődtem meg annyira, amikor egyik nap a suliból hazaérve megláttam, hogy a másik ház előtt üldögél egy padon – nem éppen rózsás hangulatban. Odaballagtam hozzá, a táska húzta a vállamat – senki se mondta előre, hogy tizenegyedikben már annyi tankönyvünk lesz, amennyivel el lehetne látni egy kisebb közkönyvtárat –, és lezuttyantam mellé a padra. – Na, mi a stájsz? – Már csak te hiányoztál! – nyögött fel elkínzottan. Ekkor láttam meg a cigit, amit a tenyerében rejtegetett. Összerándult a gyomrom. – Ez meg mi a franc?? – Csak sima, no para – felelte, és kifordította a tenyeréből a cigit, aztán beleszívott egyet. Elhittem neki, hogy nem fű, mert nem éreztem a jellegzetes, édeskés illatot, de cigizni se

láttam már hónapok óta, és nem is tudom, valamiért reménykedtem, hogy azt is lerakta. – Valami baj van? – kérdeztem óvatosan, mire az ég felé fordította a tekintetét. – Ne kezdd ezt megint, jó? Esküszöm, az embernek már nem is lehet szimplán csak szar napja, mert úgy leskelődsz, mint valami smasszer. – Szar volt a napod? – Tudtam, hogy az agyára megyek, de nem tehettem róla: olyan erősen működött bennem a tesóösztön vele kapcsolatban, hogy képtelen lettem volna egyszerűen csak kikapcsolni. – Mi történt? – Semmi. – Mónival van baj? – Nem tudok róla. – Akkor a suli? A szocmunkás? Mondd már! – A szocmunkás ódákat zenghet rólam odabent, merthogy teljesen belém van esve – mondta önelégülten, és ekkor vettem észre azt, amit valószínűleg Móni is megláthatott benne: hogy Geri a maga pofátlan módján tényleg nagyon helyes. A mocsok, mennyi csaj fog még a vécében bőgni miatta! – Én vagyok a mintagyerek, minden szavát meghallgatom, és csak a végén küldöm el a fenébe, ha már nagyon unom. Igyekeztem elereszteni a fülem mellett a megjegyzést (vajon Apu mennyit tud erről?), és kutatóan néztem rá. – Jó, de ha egyik se, akkor mi van? – Nem lehetne, hogy egyszerűen leszállj rólam?? – bosszankodott, a földre dobta a cigicsikket, és rátaposott. Én felkaptam, beledobtam a legközelebbi kukába, aztán csípőre tettem a kezem, és megálltam vele szemben. – Tudod, mit, te lúzer? Márpedig azonnal meg fogod mondani, hogy mi a pöcs bajod van, mert ha elfelejtetted volna, én húztalak ki a szarból már nem is egyszer, és igen, ezt annyiszor fogom a fejedhez vágni, ahányszor csak kell! Rohadtul jogom van tudni, ha megint elcsesztél valamit, mert úgyse tudod egyedül megoldani. Értve? Geri szája egy pillanatra tátva maradt döbbenetében, aztán elnevette magát. – Na, végre, hogy kezded abbahagyni a picsogást – mondta elismerően, miközben visszaereszkedtem mellé a padra. – Már ideje volt. – Nem kell a duma, halljam, mi a gond! – Egészen belejöttem ebbe a tipikus Melissa McCarthy-figurába. Nyomatékul hátradőltem a padon, összefontam a karom, és szigorú pillantást vetettem az öcsémre. Ő még egyszer rám vigyorgott, aztán szintén hátradőlt. – Hiányzik a cucc – bökte ki. Elfehéredtem, a frissen megtalált magabiztosságom egy másodperc alatt elpárolgott. Jaj, ne! Nenenenenenene! Csak ezt ne, én aztán végig nem csinálom még egyszer!

– Geri, cseszd meg! – Nem kell betojni, ez nem jelenti azt, hogy vissza is megyek oda. – Ez a beszélgetés fájdalmasan ismerős volt már, de nem érdekelt: akár egymilliószor lefolytatom vele, ha ez végre véget vet ennek az egész szarnak. Az öcsém a pad támlájának döntötte a fejét. – Csak azt mondtam, hogy hiányzik. Miért, szerinted ez úgy működik, hogy az ember egy csomó ideig rajta van az anyagon, aztán valamiért lejön róla, és hirtelen minden megoldódik? Csak mert van egy csajom, meg egy szocmunkás, aki hülye kérdéseket tesz fel? – Én… azt hittem, a fűre nem lehet rászokni – mondtam halkan, Geri pedig megcsóválta a fejét. – Rászokni nem, de az, hogy kezelhessem vele a bajaimat, hiányzik. Tudod, kicsit olyan, mint egy fájdalomcsillapító: ha gáz van, elég egy pár szippantás, és máris lelazulsz. Most meg … feszülhetek mindenen. – De vannak erre természetes módszerek is – próbálkoztam, mire megint felnevetett, de ez már egy kicsit gúnyosan hangzott. – Menjek jógázni? Vagy meditáljak? Nem igazán az én pályám. – Nem, de el kell foglalnod magad. – Rémlett, hogy még ezer éve, amikor megtudtam, hogy Gerinek egyáltalán köze van a drogokhoz, olvastam valami élményprogramról, ami pont arra fókuszált, amiről most beszélt: hogy legyen mivel levezetni azokat a feszkókat, amiken egyébként a cucc szokott segíteni. – Nem akarsz zenélni? Régebben gitároztál. – Évek óta hozzá se nyúltam, és különben is… – Geri megropogtatta az ujjait, amitől már kiskorunkban is ki tudtam szaladni a világból. A fülemhez kaptam a kezem. – Ne csináld már!! – A gitározáshoz laza ujjak kellenek – jelentette ki kárörvendően, aztán visszaejtette a kezét a pad támlájára. – Különben sincs hangszerem, meg most lém se, hogy vegyek egyet. Mert, ha esetleg nem értesültél volna róla, nem futárkodom mostanában. – Apu biztos venne. – Ja, tutira, főleg, ha megtudná, mire kell – rázta meg a fejét. – Mindent inkább, mint hogy a kicsi fiú visszatérjen azokhoz a csúnya drogokhoz! – Miért vagy már megint ilyen? Mostanában egész normális voltál – vágtam oda durcásan, ám ekkor az öcsém felém fordult, és a tekintete a torkomra forrasztotta a szavakat. Pontosan úgy nézett most, mint Apu, amikor Karola nénivel beszélgetett a konyhában, és bevallotta, hogy felelősnek érzi magát Anyu haláláért: sebzetten és kiábrándulva. – Csak elég ócska dolog azt érezni, hogy el vagyok intézve, érted? – El vagy intézve? Ki intézett el? – Balsejtelmek kezdtek gyötörni, hogy esetleg az egyik

bandatag mégis zaklatja, vagy valami, de Geri keserűen elhúzta a száját. – Hát, te. Meg Apu. Meg Karola néni. Meg a szocmunkás, meg a tanárok, meg mindenki. Még Móni is. Megfogtátok a szánalmas kis Geri kezét, és kirángattátok szegényt a trutyiból. Ti, a nagy és erős felnőttek, megoldottátok, úgyhogy most már minden oké. Minden tökéletesen rendben van. Igaz? – De én nem… – Elszörnyedve keresgéltem a szavakat, miközben a gondolatok száguldoztak a fejemben. Jézusom, hát tényleg így érzi? – Nem akartam ezt. Senki se akart elintézni téged, és most se akarunk. Csak segíteni… – Komolyan mondom, ha még egyszer meghallom ezt a szót… – Most újra dühösnek látszott, dühösnek és nagyon ijesztőnek. – Tudod, amikor volt a fű, tudtam segíteni magamon. Azt legalább én csináltam, és nem ti. Elegem van a segítségből. Hagyjatok békén, jó? – De ugye nem… – Tudtam, most már tényleg be kéne fognom a számat, de nem ment. Geri fáradtan pillantott rám. – Nem. Nem fogok visszamenni, és nem azért, mert te, vagy Apu, vagy Móni erre kértek, hanem, mert nem akarom, hogy megint hülyét csináljanak belőlem. A kezembe akarom venni a dolgaimat, de úgy nem megy, ha örökké a sarkamban vagytok. – Ezt megmondtad Móninak is? – kérdeztem félve. Úgy tűnik, ösztönösen jó helyre nyúltam, mert végre elmosolyodott egy kicsit. – Meg. – És mit szólt? – Szerinted? Elküldött a fenébe, aztán fél óra múlva felhívott. – megkönnyebbülten láttam, hogy az eddigi veszekedéseinkkel ellentétben most nem akar faképnél hagyni, és hirtelen kezdtem megérteni, mire gondol azzal, hogy a kezébe veszi a dolgait. Indulatos volt ugyan, de amit mondott, annak végre volt értelme, és nem csak valami ideges kapkodás volt, mint eddig . Egy szó, mint száz: az a bizonyos „felnőtté válás” ezennel hivatalosan is megkezdődött. – Szeret engem. Vágod? Tisztára hihetetlen. – Miért lenne az? Éppenséggel én se okádok tőled – böktem oldalba, de a teljes igazság kedvéért azért hozzátettem: – Annyira. Grimaszt vágott, aztán megborzolta a hajamat, aminek külön örültem, mert lófarokba volt fogva. Felháborodva löktem el a kezét, és igyekeztem menteni a menthetőt, miközben ő nagyon lovagiatlanul a képembe röhögött. – Erről jut eszembe – pattintott az ujjával –, Apu mostanában üziket kap. – És? – Nem érted. Üziket. A telefonjára. Gondolj bele, mikor láttad őt valaha SMS-ezni? Eltöprengtem, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Apu, ahogy a legtöbb öreg, felesleges

időpazarlásnak tartja az SMS-ezést, úgyhogy a Balcsin se tudhattam le őt egy üzivel, mindig fel kellett hívnom. Hiába magyaráztam neki már jó párszor, hogy az üzenetekben az információtartalmon kívül mindig van valami izgalmas is, nem igazán hatotta meg: úgy gondolja, mindent meg lehet beszélni telefonon, akkor nincs félreértés. És a Skype-ról meg a Viberről még nem is beszéltünk… Ajh, ebből látszik, hogy tényleg őskövület! De akkor most mik ezek az üzenetek? – Mikor kapja őket? – Az meg mit számít? – pillantott rám az öcsém értetlenül. – Mit tudom én. Asszem, általában este. De van, hogy reggel is. – Este és reggel… sokszor? – Az agytekervényeim szédült gyorsasággal kezdtek forogni, úgy, hogy alig bírtam követni őket, a pulzusom pedig azonnal meglódult. Rejtély! – Hát, szerintem majdnem mindennap – felelte Geri kis gondolkodás után. Ő is valami hasonlóra juthatott, mint én, mert összeráncolta a homlokát. – Te tényleg azt hiszed, hogy…? Rábámultam, és úgy éreztem, hirtelen minden összekavarodott bennem. – Azt. Ez egy nő.

Gyávák és hősök A sokkoló feltételezéssel, amit követően Gerivel még vagy két óra hosszat kint ültünk a padon, és lamentáltunk, a következő napokban nem volt sok időm foglalkozni, mert elvonta a figyelmemet valami egészen elképesztő. Először is tudni kell, hogy a sulinknak nem éppen az erőssége a marketing, értsd: ha valami esemény van, azt általában csak kiteszik a honlapra, max. elmondják párszor a rádióban (amiben egyébként az utóbbi időben kizárólag dubstepet játszanak – mit mondjak, remek stresszoldó), de ha nem hegyezed a füled, vagy nem vagy a pletykalánc tagja, simán kimaradhatsz bármiből. Ezért is lepődtünk meg annyira, amikor színes plakátok kezdték ellepni a folyosó falait, amiken mindössze ennyi volt látható hatalmas betűkkel: Úgy érzed, nyitott vagy és őszinte? Biztos vagy benne? Vállalod mások előtt is? Akkor várunk szeretettel! November 6., szerda, 18.00., Tornaterem – Ti mentek? – kérdezte Zsani szerda reggel, és becsúszott mellém a padba. Ági meg Ákos is kíváncsian nézett rám, én pedig bólintottam. – Nekem muszáj – feleltem, és ez volt az igazság: Johnny bá a múlt héten, miután a plakátok kikerültek, ofőóra után félrevont, és külön kihangsúlyozta, hogy Danival ott kell lennünk a tornateremben szerdán. Hiába faggattam, nem volt hajlandó többet elárulni, de addig nem engedett el, míg meg nem ígértem. Zsani felvonta a szemöldökét. – Hogyhogy muszáj? – Osztályfőnöki utasítás – mormogtam, aztán elmeséltem nekik, hogy Dani meg én beszéltünk Johnny bával a Danit ért inzultusokról, mire ő azt mondta, ilyenkor külső segítségre van szükség. Ákos fújt egyet. – Jaj, mondd, hogy nem hívott meg valami vén fószert, aki szépen elregéli, hogy ejnyebejnye, nem szabad egymást bántani! Kötve hiszem, hogy különösebben meghatná az olyan

surmókat, mint az a végzős. – Mondom, hogy gőzöm sincs, mit akar, de igyekszem bízni benne – válaszoltam, pedig, ha a szívlapát használatát mellőzni akarjuk, nekem se jutott eszembe semmi, amivel a rasszista barmokat le lehetne állítani. Ági rám mosolygott. – Eddig még mindig jó fej volt, nem? Biztos most is kitalál valamit. – Eljöttök velem? – tudakoltam, és segélykérően néztem rájuk, mire Zsani olyan képet vágott, mintha azt kérdőjeleztem volna meg, hogy készítettek már nyálasabb filmet a Beethovennél. – Naná, ki nem hagynánk Mr. Szupermen legújabb akcióját – vágta rá határozottan. – Nem is beszélve arról, hogy így legálisan bámulhatjuk órákon keresztül. Nem volt ellenvetés (bár Ákos többször is hangsúlyozta, hogy ő nem ezért jön), úgyhogy délután ¾6-kor mind ott álltunk a tornaterem előtt, Danival, Gabe-bel és Ginnyvel kiegészülve. Igaz, az eseményt csak a suli diákjainak hirdették meg, Ginnyt azonban hat lóval se lehetett volna elrángatni, amikor meghallotta, miről van szó, Gabe pedig… Ő szerintem egyszerűen csak azért jött, hogy foghassa Zsani kezét, ettől függetlenül nagyon örültem, hogy itt van. Dani feszültnek tűnt: látszólag lazán támaszkodott a falnak, de percenként cserélgette a lábát, és sűrűn az órájára pislogott. Nem tudtam, mennyire hivatalos az, ami köztünk van, így nem fogtam meg a kezét, de szorosan mellé álltam, és bátorítóan pillantottam rá. – Minden rendben lesz. – Remélem – dünnyögte. – Meg azt is, hogy nem állít ki a népek elé, hogy „ezt a cigány fiút megverték, de lássatok csodát, ő is ember!” – Ha nem Johnny báról lenne szó, én is jobban be volnék tojva, de ő nagyon tapintatos – mondtam, Dani pedig egyetértően biccentett. – Oké, igazából tudom. Amúgy ő szerezte nekem a másik sulit is anno. – Tényleg? – Erről fogalmam se volt, bár akkoriban igyekeztem egyáltalán nem is gondolni Danira. Remek dolgokat köszönhet nekem, mégis itt van, és most mégis a kezembe csúsztatja a kezét, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Nem törődve azzal, ki mit szól a dologhoz, a mellkasára hajtottam a fejem. – Szuper vagy, tudod? – Ne pumpáld az egóm, mert szétdurranok – vigyorodott el, aztán hirtelen elhallgatott, és összeszűkült szemmel nézett a folyosó vége felé. Bár nem mondta, ki az a kopasz, nagydarab srác, aki két másikkal együtt felénk közeledik, mind tudtuk: a végzős fekete pólóban és fekete farmerban feszített, a nadrágján láncok voltak, mint valami rockernek, apró malacszemével zavarodottan tekingetett körbe. Szívesen odaléptem volna hozzá, hogy lekeverjek neki egyet, de nem tehettem: a menet élén Johnny bá haladt a tornaterem kulcsaival a kezében, és egy

ismeretlen, csinos fiatal nő. Amikor mellénk értek, az ofő ránk kacsintott, majd tapsolt egyet, és a tömegre nézett (észre se vettem, időközben mennyien összegyűltek körülöttünk). – Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek. Most kinyitom az ajtót, de semmi tolakodás vagy lökdösődés, csak szépen sorban menjetek be a terembe, és foglaljatok helyet a kirakott székeken. Mindjárt megtudjátok, miért is vagyunk itt. Már mindenki majd szétrobbant a kíváncsiságtól, de engedelmeskedtünk: csendesen besorjáztunk az ajtón, és a középen elhelyezett székekhez ballagtunk. Láttam, hogy a végzős meg a haverjai tőlünk biztos távolságban leülnek, és izgatottan sutyorognak. – Johnny bával jöttek – súgtam oda Daninak. – Vajon kötelezte őket? – Gőzöm sincs – suttogta vissza, és a székem háttámlájára tette a kezét. – Ez az egész irtó fura. Amikor mindenki elhelyezkedett, Johnny bá a fiatal csajjal együtt megállt előttünk, és visszafogottan elmosolyodott. – Sziasztok. Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen sokatokat megmozgatott az a néhány kulcsfogalom, amit a plakátokra írtunk. Igaz is: fel tudjátok idézni őket? Kis ideig csend volt, aztán egy rövid, szőke hajú, tizedikes lány jelentkezett, akivel majdnem mindennap összefutottam a büfében, de nem tudtam a nevét, csak, hogy kakaóscsiga-mániás. – Igen, Gabi? – fordult felé Johnny bá. – Őszinteség – felelte a lány, és kicsit elpirult (mint ahogy minden csaj, akire rávetült Johnny bá búzavirágkék tekintete). A tanár bólintással nyugtázta a választ. – Remek. És még? – Nyitottság – szólalt meg mellettem Ákos, Johnny bá pedig szigorúan nézett rá. – Igen, de először jelentkezünk, Pásztor kolléga – mondta. Felkuncogtunk, ám csendre intett bennünket, és újra a többieket pásztázta a tekintetével. – Még valami? – Ez a kettő volt, nem? – kérdezte egy púderkék pólós srác az első sorban, de az előzőekből okulva közben fel is tette a kezét. Johnny bá a mellette álló nőre pillantott, aki ránk nézett, és szélesen elmosolyodott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy bemutatkozzam: Horváth Lídia vagyok, gyermekpszichológus és ifjúsági tanácsadó. Én is nagyon köszönöm, hogy eljöttetek, és a kérdésedre válaszolva – fordult a kék pólós fiúhoz –, nem csupán ezeket a szavakat olvashattátok. – Ja, ott volt az is, hogy „a”, meg hogy „és” – nyögte be valaki hátulról, mire mindenki

röhögni kezdett. A nő és Johnny bá is mosolyogtak, de aztán a pszichológus felemelte a kezét, mire lassan elült a zaj. – Valóban, de én inkább azokra a szavakra gondoltam, hogy „biztos” és mindenekelőtt, hogy „vállalás” – mondta. – Mert valójában ezek a legnehezebbek, főleg, mert mindazokkal a szavakkal, amiket felsoroltunk, az emberek nagy része túlságosan is könnyen dobálózik. – Lídia elmosolyodott. – Gondolom, lassan kezditek sejteni, mi is a célja ennek a találkozónak. – Hogy nagyon ki legyünk okosítva elfogadás-témakörben – szólalt meg mellettem unott hangon Zsani, és a plafon felé fordította a szemeit. – Johnny bá, most komolyan, mi ez itt, óvoda? – Lőrincz kisasszony, őszintén meglepsz – felelte Johnny bá nyugodtan, és mélyen Zsani szemébe nézett. – Azt hittem, ha valaki, te értékelni fogod ezt. Végül is van tapasztalatod a témában, nem? Zsani elvörösödött, és felszegte a fejét. – Lehet, de akkor se hiszem, hogy egy kétórás észosztás bárkiből békeharcost csinálna, ha ő maga nem akarja – mondta, és a végzős srác meg a haverjai felé fordult, akik kényelmetlenül megmoccantak a székükön. Lídia bólintott. – Ez pontosan így van, ezért is lesz ez a programsorozat több hetes, már amennyiben vállaljátok. Igen, megint ez a szó…Tudjátok, én már nagyon sok iskolában jártam, és tisztában vagyok vele, hogy valóban nem változtatok a gondolkodásotokon azzal, ha idejövök, és elmondom, hogy ejnye-bejnye, de csúnya dolog ítélkezni. Az ítélkezés ugyanúgy a személyiségünk része, ahogy minden más, mi több, a túlélésünk feltétele, hogy megítéljük magunk körül a dolgokat, csupán az nem mindegy, képesek vagyunk-e megítélni, honnan fakad és jó célt szolgál-e az ítélet, amit alkotunk. – Igen, és? – kérdezte Zsani pimaszul, mire a pszichológus az asztalon álló projektorra mutatott, amit eddig észre se vettem. – Arra gondoltam, hogy ha van hozzá kedvetek, és úgy érzitek, van mit tanulnotok a témáról, hetente egyszer összeülünk, és beszélgetünk, filmeket nézünk, megpróbáljuk szokni azt az érzést, hogy egy ítéletmentes közegben vagyunk. Nem is hinnétek, milyen nehéz ez. Ágira pillantottam, aki lehajtott fejjel ücsörgött Ákos mellett, és olyan arcot vágott, mintha Lídia minden szava külön neki szólna. Basszus, a csajnak igaza van: még a legjobb barátaink által is megítéltetünk, és nem is kell, hogy olyan komoly dologról legyen szó, mint Dani származása. Megítéljük azt, mit visel a másik, hogyan beszél, miről gondolkodik, kivel van kapcsolatban, kik a barátai, milyen a családja, és még ezer más dolgot is. És tényleg nem élhetünk ítéletek nélkül, a kérdés csak az, tudjuk-e kontrollálni ezt. A magam részéről ezer százalékig biztos voltam benne, hogy itt akarok lenni az elkövetkezendő hetekben, és a többiek

arcán ugyanezt láttam (még Zsani szemében is érdeklődés csillant, bármennyire is próbálta elrejteni). A körülöttünk lévők közül volt, akiről ordított, hogy tutira nem látjuk többet itt, de a legtöbben nyakukat nyújtogatva, feszült figyelemmel hallgatták Lídia szavait. Dani megszorította a kezem, aztán amikor rápillantottam, megvonta a vállát. Lássuk a medvét! Ha, mondjuk, egy éve valaki azt mondta volna, hogy érezhetem még kínosabban, de ugyanakkor felszabadultabban magam, mint amikor egyedül jártam pszichodokihoz, biztos őrültnek nyilvánítom az illetőt, de az elkövetkezendő pár hét egyszerűen mindent vitt. Minden egyes alkalom után úgy éreztem magam, mintha kicentrifugáztak volna (bár szerencsére nem tudom, milyen az, de valahogy így képzelem). Tényleg filmekkel kezdtünk, és a tök egyértelműek mellett, mint pl. a Csillagainkban a hiba, a Mona Lisa mosolya vagy a Glee egyes részei, Lídia hozott néhány olyan mozit is, ami még nekem is meglepetést okozott. Az Amerikai história X-ről például tudtam, hogy Edward Norton korai filmje, de valamiért mindig tartottam tőle, és mint kiderült, nem is alaptalanul: a rasszista jeleneteken Ágival, Ginnyvel és egy csomó másik csajjal együtt hangosan bömböltem. A repülés elméletében Helena Bonham Carter szklerózisos karaktere készített ki teljesen, a Táncos a sötétben pedig egyszerűen lehengerelt mindenkit, volt olyan srác, akinek ki is kellett mennie a teremből. Szó ami szó, a pszichológus nem kímélt bennünket, sem a filmezés, sem az utána következő beszélgetések alatt. A z Amerikai história X után (ez már a negyedik héten történt) például kikapcsolta a projektort, aztán keresztbe tett karral fordult felénk: – Lenne egy egyszerű kérésem: tegye fel a kezét, aki közületek őszintének tartja magát. Tágra nyílt a szemem, és láttam, hogy a barátaim is megzavarodnak. Egyszerű kérés, na, persze… itt mindannyian keveredtünk már hazugságba, néha nem is kicsikbe, és akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyunk őszinték? Vagy az őszinteség relatív? Nem mertem feltenni a kezem, ahogy a többiek sem (még Dani se), de volt pár bátor lélek, akikre persze a tanácsadó azonnal lecsapott. – Oké, akkor megfogalmaznád pontosan, mit is jelent ez? – kérdezte egy szemüveges, duci lánytól, aki a harmadik sorban ült. A lány bátran a szemébe nézett, és kihúzta magát. – Én mindig megmondom a tutit mindenkinek – közölte. – Nem érdekel az se, ha megutál. Mindig az igazat mondom. – Magadnak is? – A pszichológus félrehajtott fejjel nézett a lányra, akit láthatóan meglepett a kérdés. – Persze – felelte, de a hangja már nem csengett olyan magabiztosan. – Miért ne? – Azért, mert ez a legnehezebb. – Lídia intett a csajnak, hogy álljon fel. – Megmondanád a neved?

– Edit. – Szervusz, Edit – a tanácsadó megállt a lány előtt. – Most pedig, ha megkérlek, lennél őszinte velünk is? Persze, csak ha tartod magad ahhoz, hogy mindenkivel az vagy. – Ja – szegte fel az állát a lány, de a szemében megcsillant egy kis félelem. Izgatottan hajoltam előre. Lídia megnyugtatóan Editre mosolygott. – Nyugi, nem fog fájni. Szóval: beszámolnál nekünk egy olyan dologról, ami kifejezetten jellemez téged, de különcnek érzed magad tőle? Esetleg olyasmi, amit szégyellsz, vagy szívesen titkolnál. Hirtelen olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Még azok is elnémultak, akik eddig halkan susmorogtak vagy nevetgéltek: nagyjából ötven diák ült full kussban a két felnőtt előtt, és lélegzet-visszafojtva várták a lány válaszát. Dani megszorította a kezem, olyan erősen, hogy az ujjai belefehéredtek. Edit habozott. Elég sokáig nem szólalt meg, csak állt a felsőjét gyűrögetve, de senki nem sürgette. – Marhára idegesít, hogy… nem tudok lefogyni – bökte ki. Lehunytam a szemem, és viszonoztam Dani kézszorítását. Döbbenetes pillanat volt. Nem mertem felnézni, csak hallgattam, ahogy a lány hangja meg-megremeg beszéd közben. – Kiskoromban csupa egészségtelen kaját kaptam, a sportra viszont nem szoktattak rá. Aztán mikor kamasz lettem, elkezdtem nagyon durván hízni. Próbáltam egy csomó fogyókúrát, meg futni, meg úszni is, de semmi, és a családban nem nagyon segítenek, mármint senki sincs, aki végigcsinálná velem a diétát. Edit csendesen elpityeredett, mi pedig megkövülve ültünk. Magamban óriási high five-ot szavaztam meg a csajnak: ezt tényleg rohadt nehéz lehetett elmondani. Végre ki mertem nyitni a szemem, és láttam, hogy Lídia zsebkendőt ad Editnek, majd melegen rámosolyog . – Köszönjük, hogy megosztottad ezt velünk – mondta, és körülnézett. – Volna egy kérdésem hozzátok is: akad jelentkező, aki itt és most a szemébe mondja Editnek, hogy kövér? A csoport felzúgott, és mi is felháborodottan néztünk egymásra. Mi a fenét akar ez a nő?? – Ez szemétség! – kiáltotta kipirultan egy borzas, barna hajú srác, akin hasonló rockerszerkó volt, mint a végzősön meg a haverjain, csak lánc nélkül. Lídia felé fordult, miközben a kezét a még mindig hüppögő Edit karjára tette. – Tényleg? – pillantott a borzas fiúra. – Mennyivel rosszabb ez, mint ha a háta mögött mondanánk? Mert biztosan mondjuk, igaz? Összesúgunk mögötte, disznónak meg még rosszabbnak nevezzük. – Hagyja már abba! – A srác felállt, és feldöntötte a székét. – Maga beteg, vagy mi? – Megmondanád a neved? – Lídia nem vesztette el a nyugalmát, a borzaska azonban egyre inkább.

– Lacinak hívnak, de ez most tökmindegy. Szálljon már le a csajról! – Semmi olyasmit nem mondtam, ami ne hangzana el Edit háta mögött nap mint nap. – Lídia megsimogatta Edit vállát, aztán közelebb lépett Lacihoz. – De, mint látod, a szemébe senki sem meri mondani. Épp erről szólnak ezek az alkalmak. Azokról az előítéletekről, amiket megfogalmazunk egymással kapcsolatban, legtöbbször anélkül, hogy bármit is tudnánk a másikról, és ismeretlenül, a háta mögött fröcsögünk. A gyűlölködés oka pedig az – mindenki ezért csinálja –, hogy önmagunkkal van bajunk, és ezt másokon verjük le. Edit egy nagyon bátor lány, hiszen felállt, hogy beszéljen előttetek a problémájáról, és fontos megemlíteni, hogy csodaszép is: nézzétek a haját, a ragyogó szemét, a mosolyát! Edit elpirult, aztán elmosolyodott. Barna, hosszú szempillájú szemei csillogni kezdtek, az arcán pedig tüneményes gödröcskék jelentek meg. Tényleg nagyon szép volt. – Az elfogadás csupán döntésen alapszik – folytatta Lídia. – Eldönthetem, hogy mérgezni akarom-e magam tovább a gyűlölködéssel, amitől nemcsak a másiknak lesz rosszabb, de az én helyzetem se javul, vagy pedig kinyithatom a szemem, és észrevehetem, mi a jó, az érték a másik emberben. Az ajkamba haraptam. Zsanival egymásra pillantottunk, aztán a földre, és tudtam, ebben a percben neki is ugyanaz jutott eszébe, ami nekem: hogy hányszor, de hányszor cikiztünk egymás között embereket amiatt, ahogy kinéznek, pedig lehet, hogy még csak nem is tehetnek róla. És ha tehetnek is, mégis kinek képzeltük magunkat?? Attól, hogy nekünk mázlink van, amiért vannak, akik úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, nem kéne elbíznunk magunkat, mert, ahogy Ákos szokta néha mondani, bármikor kerülhetünk a bot rossz végére (na jó, nem a „bot” szót szokta használni, de mégis csak hölgy volnék). Lídia még egyszer rámosolygott Editre, a lány pedig könnyektől vöröslő szemmel, de megkönnyebbülten ereszkedett le a székére. Úgy festett, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg, én pedig legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy jól megölelgessem, bár talán szánakozásnak tűnt volna, azt pedig a legkevésbé sem akartam. Mély tiszteletet éreztem iránta, hogy képes volt megtenni ezt a lépést, nekem valószínűleg nem lett volna merszem hozzá. A legjobb mégis az volt az egészben, amikor a program végeztével láttuk, hogy a Laci nevű fiú odalép Edithez, és halkan beszélgetni kezdenek. Vigyorogva néztem őket, aztán elkaptam Johnny bá pillantását, aki ugyanezt tette. Az arcáról öröm sugárzott, némi büszkeséggel vegyítve, és pontosan tudtam, hogy most arra gondol: már csak ezért is megérte. Teltek a hetek. Az iskolai dolgaink szinte teljesen elhalványultak a tanfolyam (vagy minek nevezzem) izgalmai mellett. Elképesztő élmény volt, ahogy az emberek lassan beszélni kezdtek, és olyasmiket tudtunk meg számunkra vadidegenekről, amik egészen más

megvilágításba helyezték őket és, hát igen, saját magunkat is. Kiderült például, hogy egy lánynak szerencsejáték-függő az apukája, egy másikat őrületbe kergetnek a folyton veszekedő szülei, a családon belüli alkoholizmus pedig többeknél is előkerült (például Gabe-nél, amit szívszorító volt végighallgatni, Zsani közben végig csendben reszketett mellettem). Felállt többek között egy okostojásnak tűnő srác, aki elmondta, hogy stressz hatására sokszor dadog (és tényleg beleakadt párszor a mondandójába), meg egy kilencedikes lány, akire egyszer hazafelé menet rátámadtak, és bár nem lett semmi baja, azóta fél még egyedül aludni is. Hihetetlen történetek hangzottak el, köztük a mieink: Zsani beszélt a bulimiájáról, Ginny a folyton változó nevelőapákról, Ági az állandó anyagi gondjaikról, és legnagyobb meglepetésünkre még Ákosnak is volt miről szót ejtenie, pedig róla mindig azt hittük, nem is lehetne jobb viszonya a családjával. – Hát, igen, sokakhoz képest tényleg szerencsém van – mondta nagyjából a hatodik héten, miközben egyik lábáról a másikra állt, és egy percre sem engedte el Ági kezét. – De tudjátok, az is lehet zavaró, amikor túl jól bánnak veled. Nem is nevezhetem igazán bajnak, ami nálunk van, bár én elég szarul tudom megélni, ha rossz passzban vagyok – folytatta Ákos, és zavartan beletúrt a hajába. – Szóval az van, hogy mivel egyke vagyok, és a szüleim már kábé húsz éve halálra unják egymást, folyton velem foglalkoznak. Nem hiszitek el, de ha elmegyek valahová, hiába beszéljük meg, nagyjából mikor érek haza, anyám tutira felhív az este folyamán, hogy biztos-e az időpont, és amúgy minden rendben van-e. Amikor kicsi voltam, és először ültem egyedül a vécén, azért nem tudtam produkálni, mert ott strázsált az ajtó előtt. Felharsant a nevetés, de gúnynak nyoma sem volt benne. Senki nem dobálta meg Ákost papírgalacsinokkal, de még csak egy megjegyzés sem hangzott el, hogy „ja, megszakad a szívem érted”. Mindenki feszülten figyelt; felszabadító és meleg érzés volt, hátra lehetett dőlni benne. – Mázli, hogy olyan csajom van, aki megért, mert menekültek már el tőlem emiatt – folytatta Ákos, mi pedig döbbenten néztünk össze, mert például erről sem tudtunk. – Egyébként én is folyton a menekülésen gondolkozom, például tuti, hogy amint felvesznek egyetemre, koliba vagy albérletbe megyek, de van egy olyan érzésem, hogy az országhatárokat is át kell majd lépnem, hogy megszabaduljak tőlük. Pff… mocsoknak érzem magam, amiért ilyeneket mondok. – Nem vagy az – rázta meg a fejét Lídia. – Meglepődnél, milyen sok szülő esik a tieidhez hasonló hibába, miközben végig azt hiszi, mindent jól csinál. Ne légy szigorúbb magaddal, mint amilyenek ők veled! Gombóc ugrott a torkomba, miközben Ágira pillantottam, aki szeretettel és féltéssel a szemében nézett föl Ákosra. Újra és újra csodálattal tölt el, milyen erősek és felnőttek a

barátaim, pedig a problémáik tették őket azzá, és talán jobb lett volna, ha nem ilyen hamar. Az a pillanat, ami nagy valószínűséggel elindította Johnny bá agyában a kibeszélősdi ötletét, két héttel később, az utolsó gyűlésen következett be. Addigra már csaknem mindannyian túl voltunk a vallomásainkon, és mostanra úgy üdvözöltük egymást, mintha ezeréves barátok lennénk, kivéve persze a végzőst és a haverjait, akik, bár az érdeklődésüket nem tudták elrejteni, marha cikinek érezték az egészet (de gondolom, Johnny bá kötelezte őket a megjelenésre). Dani, akivel az elmúlt hetekben tényleg teljesen összenőttünk, és mára teljes jogú D.A.C.-tagnak számított – hogy a bennem elfoglalt helyéről ne is beszéljünk –, mindenkit kíváncsian végihallgatott, aztán készségesen kidumálta velünk a közös tapasztalatokat, de ő egyelőre nem szólalt meg. Most azonban nem volt menekvés, és ezt ő is érezte, mert a keze úgy izzadt a kezemben, mintha a trópusokon lettünk volna. Vártam, hogy Johnny bá felszólítja – bár ilyen eddig sose történt, mindig csak az beszélt, aki saját maga döntött úgy, de ehelyett valami egészen más következett. Amikor Lídia feltette a szokásos kérdést („Van olyan, aki szeretne valamit megosztani velünk?”), Johnny bá felemelkedett a székéről. A barátaimmal döbbent pillantást váltottunk. Most komolyan az fog történni, amire gondolunk?? – Nagyon szégyellem magam amiatt, hogy tönkrement a házasságom. – Johnny bá szelíd hangja, amiből máskor annyi bátorságot merítettem, most is szilárdan csengett, de a mélyén keserűség bujkált. – A részletekről nem számolnék be, gondolom, így is vannak már nem hivatalos információitok, és tanárként különben sem osztanék meg túl sok magánéleti adalékot, szorítkozzunk csak arra, ami miatt itt vagyunk. Szóval szégyellem és bánom, hogy a családi állapotomnál minden papíron az szerepel, hogy „elvált”, szégyellem, hogy nem tettem meg mindent, hogy ez ne így legyen, és hogy emiatt mindenütt találgatások és pletykák célpontja vagyok. Szégyellem, hogy a szerenádok alkalmával nem merem behívni magamhoz az osztályokat, mert egy kis legénylakásban élek, ahol el se férne húsz-harminc gyerek, és szégyellem, hogy hiába tudom, mindannyian hibázunk, nem tudok jó példát mutatni nektek a saját életemmel. Csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor a könnyek csiklandozni kezdték az arcomat. Oldalra nézve láttam, hogy Ági is törölgeti a szemét, Ginny zsebkendő után kotorászik a táskájában, és még Zsani járomcsontja is kezd feltűnően vörösödni. Semmi kétség: Johnny bá tényleg Mr. Szupermen, egy valódi hős, aki, ha a tűzvonalba is vezeti a seregét, velük harcol maga is a végsőkig. Johnny bá megdörzsölte a szemét – sose tudtuk meg, ő is sírt-e vagy csak kifárasztotta a beszéd –, aztán felemelte a fejét, és egyenesen Danira pillantott. Nyílt felkérés volt a

tekintetében, mintha bátorságért bátorságot várt volna cserébe. Mindketten tudtuk, hogy be fog következni ez a pillanat, mégis összerezzentünk, és Dani az eddiginél is erősebben szorította meg a kezemet, úgyhogy alig tudtam elfojtani egy felszisszenést. Néhány másodpercig habozott, mialatt ezernyi érzelem futott át az arcán, aztán nagyon lassan felemelkedett, és a tekintetét végig Johnny bán tartva megszólalt: – Azért vagyok itt, mert egy tanár, akit nagyon tisztelek, azt kérte, jöjjek el – mondta, én pedig kezdtem megrémülni, hogy éppen most húzódik vissza a csigaházába, megszégyenítve ezzel Johnny bát és mindazokat, akik előtte felszólaltak, de szerencsére kis szünet után folytatta. – És azt hiszem, örülök neki. Sóhajtott egy kicsit, aztán oldalra fordította a fejét, a végzős és a haverjai felé, akik erre megdermedtek, pedig előzőleg mindhárman folyamatosan rázták a lábukat unalmukban és idegességükben. Most úgy meredtek Danira, mint az őz, ha fényszórót lát: halálos rémülettel. – Halász Dániel vagyok, és cigány. – Dani hangja kristálytisztán csengett, engem pedig mérhetetlen büszkeség töltött el. Keresztbe fonta a karját, az állát határozottan felszegte: még sose láttam ennyire szépnek. – Azaz valójában csak félig, az édesanyám révén, de nem hiszem, hogy ez különösebben számítana. Egészen néhány héttel ezelőttig nem tudtam volna erre ilyen büszke lenni, mint amilyennek most érzem magam, de ahogy hallgattalak titeket, megerősödött bennem, hogy a származásával egyszerűen nem tehet semmi mást az ember, mint hogy büszke rá. Még akkor se, ha bántják érte. – A három végzős kényelmetlenül csúszkálni kezdett a székén. Dani nem mondta ki a nevüket, nem mutatott rájuk, de szerintem mindenki számára egyértelmű volt, hogy róluk van szó. Ronda dolog a káröröm, ám ebben a percben a D.A.C.-cal némán egyetértettünk abban: bármilyen rosszul érzik most magukat, megérdemlik. – Nem tudom lecserélni a szüleimet, és nem is akarnám, mert akár hiszitek, akár nem, az én anyám is ugyanolyan szuper csirkepörköltet csinál, mint a tiétek, csak ő paradicsomot is tesz bele, mert a cigányoknál így szokás. – A tömegen halk nevetés hullámzott végig, mire Dani is halványan elmosolyodott, aztán egyenesen a végzős fiú szemébe nézett, aki erre enyhén megremegett. – Nem vagyok más, mint ti. Az én anyukámnak is van neve, Enikőnek hívják. Rendes, lakótelepi lakásban élünk, nem putriban, de ha csak arra futná, az sem kizárólag a mi hibánk volna. Nincs nyolc tezsvírem, ellenkezőleg: egyke vagyok, és jól el is kényeztettek. – Mókás fintort vágott Ákos felé, miközben körülötte megint felcsapott a nevetés. Ő is csatlakozott egy pillanatra, de aztán megint komoly lett. Lenézett rám, olyan tekintettel, amitől csaknem megállt a szívem. – És ami a legfontosabb, vannak, akik szeretnek, és akiket szeretek. Akiket nem érdekel, mi lenne a válaszom arra a kérdésre, hogy melyik etnikumhoz tartozom, és akik tudják, hogy ezen egyáltalán semmi, de semmi nem múlik, akárhányszor is hallom még életemben, hogy milyen mocskosak és lusták a cigányok. És tudják, hogy az, hogy

milyen életed lesz, tényleg csak döntés kérdése. Dani szavait mély csönd követte, aztán egyszer csak felzúgott a taps. Mindenkit megtapsoltunk eddig, és most még felszabadultabban csattantak össze a tenyerek, Ákos fütyült, Ginny dobogott a lábával; az egyetlen, aki némán állt, a szemét még mindig a végzősre és a haverjaira szegezve, az Dani volt. Kezdtem már megismerni, és tudtam, hogy tudja: ez a kis beszéd valószínűleg nem rengeti majd meg alapjaiban az előítéleteket, amiket ezek a srácok hordoznak magukban, de ha már annyit elértünk, hogy elgondolkodjanak, az fél siker. A három fiú különben nem merte viszonozni a pillantását, a padlót bámulták figyelmesen, Johnny bá pedig elégedetten nézett Danira, majdnem atyai büszkeséggel. – Köszönjük szépen, és mindenki másnak is, aki megtisztelt bennünket a bizalmával – szólalt meg, amint elült a taps, majd Lídia felé fordult. – Szeretne még valamit mondani? – Csak annyit, hogy én is köszönöm – mosolygott a pszichológus, és végigjáratta rajtunk a tekintetét. – Sok iskolában jártam már, és általában hatásos a módszer, amit képviselek, de el kell mondanom, hogy kevés helyen tapasztaltam ekkora érdeklődést és tudjátok: nyitottságot. A plakát egyébként nem véletlenül volt ennyire homályosan megfogalmazva: már önmagában az a nyitottságotokra utal, hogy ilyen kevés infó alapján egyáltalán eljöttetek. Az pedig, hogy sokan közületek itt is maradtak, már egészen mást feltételez: bölcsességet. Hogy érzitek, hasznos volt a számotokra, amit megtudtatok egymásról? – Igeeeen! – zúgott az egyöntetű válasz, én pedig Dani vállának döntöttem a fejem, aki időközben visszaereszkedett a székére. Lemosolygott rám, mire újra elöntött a büszkeség . – Tudod… á, már ki se mondom – mosolyogtam vissza, ő pedig játékos önteltséggel kihúzta magát. – Tudom, egyszerűen fantasztikus vagyok, kész példakép – ugratott, és tök vicces volt, hogy Ákos épp akkor hajolt át rajtam ragyogó arccal, hogy megrázza a kezét. Johnny bá lassan kiterelte az embereket, közben lépten-nyomon egymásra vigyorogtunk Edittel, Lacival és a többiekkel, mintha valami közös ellenséget győztünk volna le – és valójában ez is történt. Odakint vártunk, míg az emberek elszállingóztak – közben Zsaniék is jól megszorongatták Danit, sőt, Gabe-től is kapott egy elismerő hátbavágást –, és amikor Johnny bá meglátott minket, azonnal odalépett hozzánk. – Tudom, hogy ez nem teszi semmissé a problémádat, de talán mégis ad egy lökést – magyarázkodott, Dani azonban komolyan nézett rá, aztán kinyújtotta a kezét. Különös pillanat volt, hiszen tanár és diák általában először az érettségi után fog kezet, Johnny bá azonban most gondolkodás nélkül megragadta Dani kezét, és megrázta. – És tudod, mit? Igazad van: minden csak rajtad múlik. Én segítek, amiben csak szeretnéd, remélem, hogy ezt a szüleid is tudják.

Nagyon jól csináltad, fiam. A „fiam” – szóra Dani arca felragyogott, nekem meg azonnal a Good Will Hunting jutott eszembe, meg, hogy „nem a te hibád”, és szégyenletes módon megint könnyek kezdték szurkálni a szemhéjamat, úgyhogy gyorsan rámosolyogtam Johnny bára, aki megveregette a karom. – Jó barát vagy – mondta tömören, én pedig újabb plusz pontot szavaztam meg neki a diszkréciójáért (bár nem mintha nem lett volna már tökmindegy). Az ofő a többiektől is elbúcsúzott, még egyszer megköszönte, hogy eljöttünk, aztán csatlakozott a rá váró Lídiához, és eltűntek a folyosón. Mi is kifelé kezdtünk ballagni, miközben még mindig a történtek hatása alatt voltunk. – Basszus, az a csaj, aki elmondta, hogy van egy lebénult öccse – borzongott meg Ginny. – Nagyon durva volt. Én nem tudom, hogy bírnám. Rajtam is végigfutott a hideg, mert persze azonnal elképzeltem, milyen lenne, ha Geri gyógyíthatatlan beteg volna, akit pelenkázni kell, és kommunikálni se nagyon tudna velünk. Mindannyiunkban tovább dolgoztak a többiek történetei, tehát az összejövetel elérte a célját: figyelni és gondolkodni kezdtünk. Ákos magához ölelte Ágit, aki, a legnagyobb megdöbbenésünkre, szintén felszólalt, és elmondta, milyen úgy gimibe járni, hogy körülötted csaknem mindenki azon vekeng, mikor cserélheti le a telóját egy újabbra, miközben te néha abban se lehetsz biztos, hogy be tudjátok fizetni a számlákat. Mondanom se kell, ezalatt is bőgtünk majdnem mindannyian. – Az én csajom – mondta Ákos elégedetten, és megpuszilgatta Ági halántékát, aki nevetve bújt hozzá. Hirtelen furcsa érzésem támadt, és ahogy tovább figyeltem őket, egyre erősödött: fesztelenebbek voltak egymással, mint eddig bármikor. Aztán pár perc múlva rájöttem a dolog nyitjára, és csaknem felsikoltottam, de szerencsére sikerült elfojtanom. Az utcán már szétszóródva mentünk, így volt alkalmam félrevonni Ágit. – Csak nem? – kérdeztem csillogó szemmel, és belekaroltam. Ő vörös lett, mint a főtt rák. – De. – Hú! – A számra tapasztottam a kezem, hogy fékezzem az örömömet, és megszorítottam a karját. – És? Milyen volt? – Ezt tényleg most akarod megbeszélni? – sziszegte, miközben rámosolygott Ákosra, aki előttünk haladva Danival és Gabe-bel beszélgetett, ám most egy pillanatra hátranézett. Körülnézve láttam, hogy Ginny meg Zsani szintén elmerülnek a csevegésben, úgyhogy visszafordultam Ágihoz. – Senki nem figyel… De komolyan, jó volt? Ünnepélyes tekintettel nézett rám, ám a boldog mosolyt nem tudta letörölni az arcáról.

– Jaj, borzasztóan! – Felelte halk, de izgatott hangon. – És képzeld el, nem is fájt annyira. Mármint, én tényleg sokkal rosszabbat vártam, de csak egy pár pillanatig volt valami furcsa, olyan feszítő érzés, és kész. – Mennyi ideig tartott? – Talán hülye kérdésnek tűnhet, de engem tényleg érdekelt. Végül is az embernek tudnia kell, kábé mire számítson. Ági fojtottan felkuncogott. – Mit tudom én, szerinted néztem az órát? De amikor elkezdtük, még világos volt, aztán mire befejeztük, besötétedett, szóval szerintem nem volt kevés idő. A vállába temettem az arcom, hogy fékezzem a jókedvemet, de ő is egyfolytában vigyorgott, úgyhogy nem volt valami könnyű. A kérdésekből viszont még korántsem fogytam ki, ezért igyekeztem visszanyelni a röhögést. – Védekeztetek? – Naná! – Ági úgy nézett rám, mint egy gyengeelméjűre, nem is tudtam, hogy tud így nézni. Úgy látszik, a szüzességével együtt a szendesége egy részét is elvesztette. – Tök édes volt, ő hozta fel a témát. Persze bénáztunk egy csomót, de aztán csak sikerült. – Nem féltél, hogy meghallanak? Tényleg, hol voltatok egyébként? – Úgy gondoltam, Ákoséknál voltak, hisz nehezen tudtam elképzelni, hogy Ágiék apró lakásában el tudtak volna vonulni, és azóta Ákos már hivatalosan is bemutatta Ágit otthon, szóval nem lehetett belőle gáz. Igazam is lett. – Ákoséknál – válaszolta, és újra felkuncogott. – Poén volt, mert előre megbeszéltük, hogy most kéne, mert a szülei csak később jönnek haza, erre beállítottak épp akkor, amikor Ákos a pezsgővel vacakolt a konyhában… – Volt pezsgő is? – kérdeztem döbbenten. Azta, Ákos aztán tudja a frankót! Ági büszkén bólintott. – Igen, és tényleg baromi romantikus is lett volna, ha nem lepik meg az anyukájáék… úgyhogy az epret meg a tejszínhabot ki se merte venni a hűtőből, rögtön iszkolt be a szobába – mesélte nevetve, aztán lehalkította a hangját. – Ha becsukjuk az ajtót, szerencsére azért nem szoktak zargatni, és nem kellett igazán az a pezsgő se… ment minden magától. – És… az milyen volt? Úgy értem… – Ezt a kérdést nagyon nehéz lett volna megfogalmazni, de Ági értette, mire gondolok. Most nem pirult el, de olyan átszellemült arcot vágott, amilyet még sose láttam nála. Wow. – Hát, először nagyon furcsa – válaszolta. Na, igen, nagyjából erre számítottam. – Úgy értem, valaki ott van, ahol eddig csak… szóval egy kicsit idegen érzés. És elsőre nem is nagyon kellemes. Aztán egy idő után ellazulsz, és akkor meg hirtelen olyan… teljes lesz, tudod, mintha nem is lehetne másképp. A dolgok… összeillenek. És attól igazán szép, hogy szereted azt, akivel

vagy. Szerintem anélkül én nem is tudnám. Elcsendesedtünk. Ezer kérdést tudtam volna még megfogalmazni, de Ági valahogy mindent elmondott ezzel az utolsó válasszal, és olyan húrokat pendített meg, amik értelmetlenné tették a további faggatózást. Ugyan, mit számítanak a „technikai” részletek, amikor a lényeg az, amiről most beszélt: hogy az odaadásunknak, a döntésnek, hogy megajándékozunk valakit a testünkkel, értelme legyen. Újra Coryékra kellett gondolnom, a kisebb-nagyobb gonoszságaikra, aztán Cory tekintetére, miközben Béres Zsolti és Márk verekedtek, és végre megértettem, miért viselkednek így: mert ők sosem élhették át ezt. Elhamarkodva és megfelelési kényszerből döntöttek, és így örökre elveszítettek valami nagyon fontosat (nem a szüzességüket, bár az is az): az igazi ártatlanságukat, ami nem testi, hanem lelki. Nem is emlékeztem hirtelen, melyik filmben hallottam – ilyen se sokszor van –, hogy nem feltétlenül attól lesz valaki ribanc, amit a testével csinál, hanem attól, ha a lelke is ugyanúgy elkorcsosul, és már szégyellni vagy vádolni se tudja magát azért, amit tesz. És először életemben felébredt bennem a vágy, hogy leüljek beszélgetni Coryval, tiszta lappal, mintha sose ismertük volna egymást, és megtudjam, milyen is valójában. Mert az a verekedés estéjén már kiderült, hogy egyáltalán nem olyan rossz, amilyennek hittem. – Minden oké? – hajolt közelebb Ági, én pedig rámosolyogtam, és cuppanós puszit nyomtam az arcára. – Köszi, hogy elmondtad. – Nincs mit, de remélem, te is be fogsz avatni! – kacsintott rám, és sokatmondó pillantást vetett Dani hátára, ami nem volt olyan széles, mint a Márké, inkább szálkásnak mondanám, számomra mindenesetre baromi szexi volt, csakúgy, mint az összes többi testrésze (khm, úgy értem, amiket eddig láttam). – Mit gondolsz, te meg ő…? – Még ki sem mondtuk hivatalosan, hogy járunk – tiltakoztam nem túl meggyőzően, mert azt mégse akartam elismerni, hogy már hetek óta szinte máson se jár az eszem. Ági megvonta a vállát. – Ahhoz nem is kell, nincs másra szükségetek, csak egy ágyra és… – Hé, mekkora szád lett! – cukkoltam. – Légyszi, ne legyél Pöffeszkedő Családos, mert a kardomba dőlök! – Bocs! – szabadkozott kacagva, és megint meg kellett állapítanom, hogy sose volt még olyan szép, amilyen mostanában. – Lőj le, ha ezt csinálom, jó? – Szívesen – bólogattam, aztán megszorítottam a kezét, és újra Danira néztem, aki, mintha megérezte volna a tekintetem, hátranézett, és vadító mosolyra húzta a száját. Amikor visszafordult, Ági biztatóan nézett rám. – Én a helyedben nem paráznék. Totál odavan érted.

És most az egyszer nem volt kedvem tiltakozni. – Szó se lehet róla! Olyan nagy lendülettel próbáltam belebokszolni Geri karjába, hogy a másik kezemből majdnem kiesett a fagyi. A szombat délutánt a közeli fagyizóban tölteni az öcsémmel – ez is az új programok közé tartozott, amik mostanában megint megszaporodtak, ugyanis Geri megkért, hogy segítsek neki. A múltkori beszélgetés után a cucc hiányáról kicsit azért ő is megijedt, és ha nem volt vele Móni, nem foglalta le a suli vagy a szocmunkás, hozzám fordult. Nekem meg persze eszem ágában se volt visszautasítani. – De miért? Csak egy telefon. – Könnyedén ellépett a béna ütésem elől, és megvonta a vállát, mire felháborodottan néztem rá. – Nem mondanád ezt, ha a tiédről lenne szó. Szerintem kinyírnád, aki hozzá merne nyúlni. – Apu nem ilyen – rázta meg a fejét. – Naná, ő odalenne érte, hogy a drágalátos gyerekei belepiszkálnak a mobiljába… különben is, milyen ötlet ez?? – kérdeztem a szememet forgatva. – Ezek a drogosok tényleg bűnözőt csináltak belőled? – Dugulj el! – Vigyorgott, miközben megpróbált megmenteni egy leesni készülő fagyicseppet. Így pillanatok alatt csokifagyigyűrű képződött a szája körül, amit nem állhattam meg röhögés nélkül. – Jesszus, te hány éves vagy?! – Mondom, be lehet fogni – fintorodott el, aztán elgondolkodva nézett rám. – De komolyan, most miért akkora dolog ez? Te nem vagy kíváncsi, ki a csaj? – De igen, de nem azon az áron, hogy hazudunk neki – ingattam a fejem, mire elhúzta a száját. – Ja, mert ő még sose csinálta. – Hé, peace, emlékszel? – böktem oldalba. – Különben is, mostanában egész jó fej. Geri elfordította a fejét, hogy ne lássam az ellágyult kifejezést a szemében, de tudtam, ő is pont annyira örül, hogy Apu változása stabilizálódni látszik, mint én. Tényleg sokkal több időt töltött velünk, és oké, hogy néha azért most is el kellett utaznia, de ritkán maradt néhány napnál tovább, olyat pedig, hogy búcsú nélkül menjen el, már nem tett volna meg velünk. Ez egyrészt irtó szuper volt, másrészt néha azért belém villant, hogy a több mint két éven át tartó folytonos utazgatás ezek szerint tényleg szimpla menekülés volt, hiszen ahogy most meg tudja oldani, hogy velünk legyen, akkor is meg tudta volna. Mindegy, a lényeg, hogy eljutott idáig . Az, hogy ennek más oka is lehet, mint hogy nem akar minket totál elveszíteni, most merült föl bennünk először, és majd meghaltunk a kíváncsiságtól, hogy igaz-e, amire gyanakszunk.

Nem tudtam, mit gondoljak erről, miközben persze tisztában voltam vele, hogy Apu még alig múlt negyven, szóval nem élheti le a hátralévő életét úgy, mint egy szerzetes. Pedig jó lenne, mert nagyon fura volna, ha… Erélyesen megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatnak még a csíráját is, és láthatóan Geri sem repesett az ötlettől. – Szerinted megtenné? Ilyen… – Nyeltem egyet, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe. Tessék, mostanában megint kész bőgőmasina lettem. – Ilyen hamar? – Ajánlom neki, hogy ne. – Az öcsém összeráncolta a szemöldökét. – Vagy ha igen, nem lesz könnyű dolga. – Ezt meg hogy érted? – néztem rá csodálkozva, de szinte visszahőköltem, olyan kemény volt a tekintete. – Ahogy mondom – felelte, és bekapta a tölcsér utolsó falatkáját is. – Nehéz dolga lesz.

Bízz a szerelemben! Még akkor is a szavain töprengtem, amikor már régen elment hazulról, hogy találkozzon Mónival, és megnézzék a legújabb Majmok bolygója-borzalmat, én pedig a szobámban ültem, és valahogy örültem is, hogy ma estére nincs programom. Zsani családi happeningen volt, Ákos meg Ági… hm, ezt nem akarom tudni, mindenesetre offline voltak egész délután, Ginny pedig Watch my dying-koncertre ment az egyik haverjával (hívott engem is, de a metál már kicsit sok lett volna). Dani is kérdezte, összefutunk-e, mert a szülei leléptek valami alapítványi bálra, én viszont hosszú idő után először úgy éreztem, szívesebben lennék most egyedül. Át kellett gondolnom egy csomó mindent, és Dani közelében nem bírok komoly dolgokról töprengeni (meg úgy általában semmiről), mert két perc alatt elvonja a figyelmem. Bemelegítésként próbáltam az új, vámpíros Jarmusch-filmre összpontosítani, amit már hetekkel ezelőtt megszereztem, de valahogy nem sikerült, pedig Tilda Swinton tényleg úgy nézett ki, mintha egyáltalán nem öregedne, Tom Hiddleston pedig tiszta Dani volt, csak húsz év plusszal és kék szemekkel. Hiába tetszett baromira, fél óra után feladtam, kikapcsoltam a gépet, és kóvályogni kezdtem a házban. Karola néni szobájából kiszűrődött a tévé hangja, Apu meg még nem jött haza – állítása szerint elszaladt megnézetni a kocsit, ami kicsit furán hangzott szombat este hétkor, de nem volt kedvem kérdezősködni. Hiába választottam a magányt ma estére, hirtelen kicsit lehangolt lettem attól, hogy mindenki jól érzi magát, csak én szerencsétlenkedem itt, amikor eszembe jutott, hogy van valami, amit a Balcsi óta nem tettem meg, pedig többször akartam: nem olvastam el Anyuék naplójában Polgi sztorijának a második részét. Rögtön felélénkültem, beszaladtam a szobámba, kikaptam a könyvet a fiókomból, kikerestem az ominózus részt, és belemerültem. 1987. július 12. Kila bejegyzése Történelmi nap a tegnapi, Hölgyeim és Uraim! (hülye, a jegyzőkönyvben nincsenek is urak, csak mi olvassuk – Gitta bejegyzése, a szerk.) Polgi, azaz Polgár Olga nagyságos kisasszony tegnap este, pontban tíz órakor (na jó, nagyjából 10-kor) megszabadult féltve őrzött ártatlanságától, méghozzá Olcsvai Bertalan úriember hathatós segítségével. Ja, meg a miénkkel is. Az eset pontos leírása:

Miután 9 körül a tanárok meggyújtották a tábortüzet, és Kiss Pali elővette a gitárját (nem tud mást, csak a Guantalamerát, de arra is lehet üvölteni), mi, azaz a SZ.E.SZ. tagjai szép lassan eltávolodtunk a tűztől, és az előre kiválasztott helyszín, a közös sátor felé lopakodtunk. Még délután előkészítettünk mindent, ami kellett: az óvszert, a pokrócokat, a törölközőt, a váltás bugyit, sőt, még Polgit is egész tűrhető idegállapotba sikerült pofoznunk, mert már napok óta rettegett. (Te nem féltél volna, nagyszájú?! – Polgi bejegyzése, a szerk. Amúgy de.) Tíz előtt néhány perccel Berci a barátai segítségével megérkezett a helyszínhez. Tízkor Gittával becipzáraztuk a sátor ajtaját, és arrébb mentünk, hogy ne zavarjunk, bár Gitta ideges volt, hogy Polgiék nagyon hangosak lesznek, de végül nem hallottunk egy nyikkanást se. 10.42-kor Berci kibújt a sátorból, elbúcsúzott Polgitól meg tőlünk, és rohant vissza az ő tüzükhöz, nehogy észrevegyék, hogy elment. Polgi jól volt, vigyorgott, mint a tejbetök, de később kisebb probléma lépett fel, amit sajnos a jegyzőkönyv írásának időpontjáig nem tudtunk orvosolni. Az történt ugyanis, hogy eltűnt az a rohadt óvszer (most káromkodhatok, ugye? – a szerk.), és nem találjuk. Átkutattuk a sátor minden szegletét, de nem lett meg, és Berci is üzent, hogy nála sincs, szóval ez tényleg ELÉG NAGY PROBLÉMA. Mert ha más találja meg, biztos, hogy lebukunk. A bejegyzésnek még nem volt vége, de annyira röhögtem, hogy egy pillanatra le kellett eresztenem a könyvet. Te jó ég, szegény Polgi! Igazából én még sose gondoltam rá, hogy ilyen „technikai” problémák is felléphetnek, amikor az ember szexel, és kezdtem még jobban beparázni a dologtól, mint eddig, de persze nem annyira, hogy ne érdekeljen a sztori vége, úgyhogy mély levegőt vettem, és visszamerültem a naplóba. Mivel sötét volt, a zseblámpáink meg ócskák, nem jutottunk semmire a kereséssel, szóval eléggé be voltunk tojva, amikor elaludtunk, majdnem annyira, hogy még Polgi beszámolóját se tudtuk kellően értékelni. De azért meghallgattuk, hogy minden rendben ment, Berci kedves volt, még mindig nagyon szereti, és feleségül akarja venni, ha majd lejár a katonaideje. Polgi elmesélte, hogy Berci valószínűleg kapni fog egy önkormányzati lakást, de még nem derült ki, hogy hol, mondjuk, mindegy is, mert Polgi megy vele, ahova csak akarja. Éjfél körül aztán mind kidőltünk, de csak miután Gitta tett még egy kört a zseblámpával a sátor körül, és a hálózsákokat is újra felforgattuk. Még mindig semmi. A rejtély ma reggel oldódott meg, a vizes szektorban. Polgi elment vécére, és a fülkéből egyszer csak halk sikoly hallatszott. Nem tudtuk, nem sértette-e mégis fel valahol Berci, vagy ilyesmi, de amikor odahívott bennünket, kiderült, hogy megvan a gumi, méghozzá biztonságos helyen. (Haha, röhög a vakbelem – Polgi megjegyzése, a szerk.) Egy szó, mint száz: bent maradt. Polgi kicsit ki volt akadva, főleg, mert Gittával ott vinnyogtunk a vécéfülke előtt, de a lényeg, hogy nem kerültünk bajba. És juhúúú, Polgi végre tényleg nagylány lett!

Meg tudtam érteni Anyuékat, hogy nem bírták ki vinnyogás nélkül. Nekem is csorogtak a könnyeim a nevetéstől, miközben azért megint elővett a para: te jó ég, szóval az a hülye gumi bent is tud maradni?? Az meg hogy lehet? És ha ilyen történik, akkor mi van? Kila nem írta le, mennyi idejébe telt Polginak, mire kioperálta onnan, én talán nem is tudnám megoldani egyedül, és akkor másoknak kell… vagy neadjisten, egy orvosnak… na jó, ne szaladjunk ennyire előre, lévén, hogy még azt se tudom, hogy kell egy óvszert felhúzni, nemhogy a lekerülésével foglalkozzak. Pedig amikor tízéves lettem, Anyu tök jól elintézte a felvilágosításomat: beszerezte antikváriumból a Peti, Ida és Picuri című könyvet, ami bizarr rajzokkal illusztrálva arról szól, hogy Petinek meg Idának kistesója születik, ők meg elkezdenek kérdezősködni. A könyvben minden, de tényleg, minden le van rajzolva, kicsit tényleg ijesztő is, de nekem mázlim volt Anyuval, mert tőle mindenre választ kaptam, ami csak eszembe jutott. És persze volt egy csomó kérdésem. Tőle hallottam először arról is, hogy a szex valami jó dolog . Addig, mint (gondolom) az összes gyerek, csak azt tudtam, ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kisbabája szülessen az embernek, bár eddig is el kellett jutnom, mert egész kicsi koromban még azt hittem, a gyerek úgy lesz, hogy azt mondom: „akarom”, és megképződik a hasamban. Ezt onnan vezettem le, hogy Anyuéknak több fiatal pár is volt a baráti körükben, akiknek voltunk az esküvőjükön, és ott mindig azt mondták, nemsokára gyereket akarnak – a következő pedig, amit láttam, hogy a nőknek már nagy pocakjuk volt. Mondjuk, eggyel azért még így is kevésbé voltam szánalmas, mint Geri, aki kisfiúként meg volt győződve, hogy az anyukáknak valami magot kell bevenniük vízzel, és abból nő ki odabent a gyerek, és ezen tényleg képes volt állandóan összeveszni velem. A D.A.C.-osokkal is dumáltunk róla, ki mit gondolt gyerekkorában: legnagyobb meglepetésemre Ákos is a „magpártiakhoz” tartozott (lehet, hogy ez olyan macsó fiú-dolog), Áginak halacskákat mondtak, Zsaninak a méhecskékről dadogott valamit az anyukája, egyedül Ginny volt az, aki már akkor is vágott mindent, mert az unokabátyjának (Márk ex-Anijának a bátyja) volt egy felvilágosítókönyve meg egy rakás szexmagazinja. Szóval a lényeg, hogy hiába tett meg mindent Anyu, hogy felkészítsen a dolog elméleti részéből, a gyakorlatiban nem sok segítség, hogy a mai napig fel tudom idézni a Peti, Ida és Picuri képeit. Vajon az, hogy ilyen sokat jár az eszem ezen az egészen, azt jelenti, hogy készen állok rá? Vagy csak azért érzem ezt, mert Ági meg Ákos is túlesett rajta, Zsani már régen, Ginny meg… nem tudtam, mi történt köztük Hansszal (a srác már kétszer eljött meglátogatni a nyaralás óta), de gondolom, valameddig biztos eljutottak. Szóval lehet, hogy jelenleg én vagyok az egyetlen szűz a csapatban, ugyanúgy, mint anno Coryéknál. A különbség csak annyi, hogy itt senkinek nem jutna eszébe kigúnyolni ezért. És butaság is lenne emiatt megtenni, ahogy

Karola néni és Zsani is mondta, az első alkalom nem tér vissza. Jól meg kell gondolnom. Bárcsak lenne valaki, aki megmondja, mikor cselekszem helyesen, vagy legalább egy jel Anyutól, vagy bárhonnan… Ebben a pillanatban pittyegett a telefonom. Előkotortam a táskámból, és ahogy ránéztem a kijelzőre, széles mosolyra húzódott a szám. Az üzenet mindössze ennyi volt: Vigyázni akarok rád. Összeszorult a torkom. Arra gondoltam, milyen kevesen vigyáztak rám igazán életemben: Anyu elment, még mielőtt igazán felfoghattam volna, mennyit jelentett, hogy velem volt, Apu csak most kezd visszatérni hozzánk, Karola néni, bármilyen cuki is, mégsem érthet meg mindent, Geri pedig legtöbbször még magára se tud vigyázni. A D.A.C.-osokkal persze kölcsönösen vigyázunk egymásra, és ez csodálatos, de azt az érzést, hogy valaki azért akar vigyázni rám, mert a legkülönlegesebb vagyok a számára, egy kincs, amit sose akar elveszíteni, a barátok sem mindig adhatják meg. Azt a pillantást, amitől egyszeriben gyönyörűnek érzem magam, a mosolyt, amitől okosnak és viccesnek, az érintést, amitől szexisnek. Érzékinek. Nőnek. Lassan felálltam, és kapkodó mozdulatokkal öltözni kezdtem. Még jó, hogy nemrég zuhanyoztam, mert nem akartam ezzel húzni az időt, de egy kis parfümöt azért löttyintettem a fülem mögé és a csuklómra. Vetettem egy pillantást a tükörbe: nem kéne több smink? És a hajam összefogjam, vagy jó így? Végül rájöttem, nem tudnék most ilyesmivel pepecselni, úgyhogy inkább felkaptam a táskám, leszaladtam a lépcsőn, és beszóltam Karola néninek, hogy pár óra múlva itthon leszek; a kabátomat már kifelé menet rángattam fel. Amikor kiléptem a szabadba, megcsapott a hűvös, tiszta levegő. Megborzongtam. Erről beszélt hát Ági: ez az egész valóban egy döntés, még akkor is, ha kívülről nem tűnik ilyen óriási dolognak. Nagy levegőt vettem, és elindultam a szemben lévő sorházak felé. Készen állok. – Szia! Hát te? Mackónadrágban és pólóban, mezítláb, kócosan állt az ajtóban, és annyira dögös volt, hogy arra nincs is kifejezés. Rámosolyogtam, miközben próbáltam legyűrni az idegességemet. – Gondoltam, mégis átugrom egy kicsit… már hogyha nem zavarlak. – Nem zavarsz. – Apró félmosoly bujkált a szája körül, miközben arrébb lépett, hogy beengedjen. Megdörzsölte a szemét, mire az ajkamba haraptam. Jesszus, létezik, hogy már aludt? Még csak kilenc óra… – Ugye, nem ébresztettelek fel? – No para. – Könnyedén a vállamra tette a kezét, de én annyira feszült voltam, hogy már ettől is majdnem a plafonig ugrottam. Most komolyan, hogy képzeltem ezt?? Én, a szorongás

királynője idejövök, és rávetem magam? Lehet, hogy inkább haza kéne menni, és hagyni az egészet, majd megtörténik, amikor megtörténik, különben is, lehet, hogy mégis túl korai… A gondolatok összevissza cikáztak a fejemben, és már azon voltam, hogy tényleg sarkon fordulok, amikor az ujjaimra fonta a kezét, és lágyan a vállára húzta a fejem. – Örülök, hogy itt vagy. Nem vagy éhes? – Nem. – Az ölelésétől máris jobban éreztem magam, és kezdett visszatérni az erőm. Ez az, kislány, menni fog! – Szomjas? – Egy… egy kicsit. – Mivel alig bírtam beszélni, egy pohár vízért ölni tudtam volna. Dani bólintott, kézen fogva áthúzott az előtéren a konyhába, és a vízcsaphoz lépett. Aztán kezembe nyomta a poharat, és a székek felé biccentett. – Foglalj helyet! – Nem megyünk be inkább? – nyögtem ki gyorsan. Reméltem, hogy nincs minden egyes gondolatom az arcomra írva, de valami biztosan oda volt, mert Dani egy pillanatra töprengve nézett rám, aztán ellágyult a tekintete. Nem válaszolt, csak megint megfogta a kezem, és bevezetett a szobájába. Becsukta az ajtót, aztán leült az ágyra, az ölébe vont, és a szemembe nézett. – Szia – mondta. – Szia – feleltem. Felemeltem a kezem, és a füle mögé simítottam egy elszabadult, koromfekete hajtincset. Ő még közelebb húzott magához, a tenyerébe vette az arcomat (imádom, amikor egy pasi ezt csinálja), és nagyon finoman, szinte tapogatózva megcsókolt. Nem voltak gyertyák, a laptopjáról Keane szólt, az ágyán pedig legalább olyan kupi volt, amilyen az enyémen szokott lenni, de abszolút nem érdekelt. Átkaroltam a nyakát, mire szenvedélyesebben kezdett csókolni, és megint azt csinálta, amitől már a múltkor is egy perc alatt elveszítettem a fejem: apró puszikkal borította az arcom, a hajam és a nyakam, amik egyszerre csikiztek és felhúztak. Kibuggyant belőlem a kacagás. Nem tudom, mennyi ideig csókolóztunk, de megint tisztán éreztem, hogy nem akarja ő megtenni a következő lépést. Márk követelőzése után óriási érzés volt, hogy bár nyilvánvaló volt, hogy vágyik utánam, rám bízza, meddig szeretnék elmenni. És pont erre volt szükségem ahhoz, hogy tényleg meg is merjem tenni. Lassan lecsúsztattam a kezem a pólójára, aztán egyre lejjebb, végül alányúltam, és végigsimítottam a mellkasa finom bőrén. Hallottam, hogy eláll a lélegzete. Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen; a tekintete olyan esendő volt, hogy úgy éreztem, mindjárt szétrobbanok a szerelemtől. – Flo, te… – Szeretlek téged – mondtam ki természetesen és félelem nélkül, szinte ösztönösen.

Felragyogott az arca. – És azt írtad, vigyázni akarsz rám… Vigyázol, ugye? – Nagyon. – Ismét magához szorított, hogy alig kaptam levegőt. – Én is szeretlek. Iszonyúan szeretlek, Flóra. Lehajoltam, és most én kerestem meg az ajkát a számmal. A Keane-lemez közben lejárt, csend és félhomály borult a szobára, de ezt sem bántam, legalább hallhattam minden kis sóhajtását. Mialatt csendben lehúzta rólam a ruhát, és végigsimogatta a mellem, a hasam, meg minden porcikámat, éreztem, hogy félek, talán még sosem féltem ennyire, de olyan áhítat tükröződött az arcán, olyan hála, amiért itt vagyok vele, hogy a félelmem rögtön alábbhagyott. – Tudod: bármikor leállíthatsz. Bármikor. – Nem akarlak leállítani – suttogtam. A döntésem mintha egy úszómedencényi merészséggel töltött volna el, megragadtam a vállát, és gyengéden a hátára fordítottam. Csókolgatni kezdtem a mellkasát, miközben az ujjaim a hasán kalandoztak, aztán egyszer csak… Dani mélyen beszívta a levegőt, én pedig próbáltam rájönni, milyen érzés is ez. Nagyon fura volt, de közben irtó izgalmas is, és elképesztő élmény volt látni, milyen örömet szerzek neki csupán néhány mozdulatommal. Nem is bírta valami sokáig, megint ő kerekedett felül. Mélyen a szemembe nézett, gyors puszit nyomott a számra, aztán a táskájához ment, és keresgélni kezdett benne, de fél perc elteltével már újra mellettem volt. Kíváncsian szemléltem a csomagot a kezében, de nem volt sok időm, hogy tanulmányozzam, mert boszorkányos gyorsasággal „a helyére” varázsolta, aztán fölém térdelt. – Nagyon szeretlek! – suttogta újra, én pedig éreztem, ahogy rám nehezedik. Megmarkoltam a lepedőt, és szorosan behunytam a szemem. Uramisten. Egy picit fel kellett szisszennem, mert éreztem egy villanásnyi fájdalmat, de nagyon hamar elmúlt. Aztán már csak az a különös „telítettség” maradt meg, amiről Ági is beszélt, és olyan szokatlan volt, hogy először ösztönösen azt kívántam, bárcsak Dani visszahúzódna. De aztán óvatosan mozgatni kezdte a csípőjét, ez pedig, bár szintén nagyon fura volt, mégis jó, úgyhogy közelebb húztam magamhoz, és a hajába temettem az arcom. Ő egyszer csak felmordult, mint valami elégedett maci, aztán rám roskadt, és még szorosabbra vonta az ölelését. Majd felemelte a fejét, és szerelmesen rám mosolygott, én pedig ebben a pillanatban lettem teljesen biztos benne, hogy jól döntöttem. Ez az a mosoly, amit Cory és a többiek valószínűleg sosem kaptak meg, a mosoly, amit, bármi is történjen közöttünk ezek után, és bárkivel is leszek még együtt életemben, soha, de soha nem fogok elfelejteni. Csendben feküdtünk, miután véget ért – az első alkalom volt, hogy egyikünk se igyekezett megszólalni. Dani lágyan az ujja köré tekergette a hajtincseimet, néha csókot nyomott rájuk, vagy a fejem búbját puszilgatta. Én a mellkasát cirógattam, és arra gondoltam, te jó ég,

mennyire gyönyörű ezekkel a finoman duzzadó izmokkal és a barna, kakaóillatú bőrével. Talán van, akinek nem az esete, de engem bármikor le tud venni a lábamról, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. Felkuncogtam, ahogy eszembe jutott, milyen béna voltam, amikor kinyitotta nekem az ajtót. – Na, mi az? – kérdezte, és ő is elmosolyodott. – Semmi, csak… te tudtad, hogy ezért jöttem ma ide, igaz? – Felpillantottam rá, ő pedig mókás grimaszt vágott. – Hogy őszinte legyek, tök egyértelmű volt. – Jézus, komolyan?? – Fülig vörösödtem, és megpróbáltam a hónaljába rejtőzni, de ő nevetve maga felé fordította az arcomat. – El tudod te képzelni, milyen baromi szexi dolog az, amikor egy lány csak azért jön át az emberhez, hogy ágyba bújjon vele? – kérdezte incselkedve. – Pláne, ha olyan lányról van szó, akit azóta szeretek, amióta csak megláttam. – Na, neee – húztam el a számat. – Jó, ez nagyon szépen hangzik, de ne mondd nekem, hogy beleszerettél abba, hogy lerókáztam a cipődet! – Hé, hová tűnt belőled a romantika? – húzott, és az orromhoz dörzsölte az orrát. – A szerelem nem hányás vagy nem-hányás függvénye. Végigrókázhattad volna az egész utat, akkor is beléd estem volna. – Hülye. – Puszit nyomtam az orrára, aztán összeráncoltam a homlokom. – Figyelj, ha lehetne, örökre így maradnék, de a szüleid…? – Gondolom, nagyon meglepődnének – vigyorodott el, aztán megnyugtatóan megcirógatta a nyakamat. Mmmm…. volt egy olyan érzésem, hogy egyhamar nem tudunk majd betelni egymással. – Ha bál van, leghamarabb éjfél körül érnek haza, és még csak tíz óra. Évente egyszer-kétszer jutnak el ilyesmire szegények, szóval mindig a lelkükre kötöm, hogy bulizzák ki magukat. – Még csak tíz óra? – csodálkoztam. Olyan volt, mintha órákon át szerelmeskedtünk volna, és őszintén meglepett, hogy csak egy óra telt el. – Elsőre ennyinek kell lennie? – Olyan édes vagy, hogy sajnos kénytelen leszek szőröstül-bőröstül felfalni! – nevetett Dani, és magához rántott. – Nem hiszem, hogy lenne az első szeretkezésnek átlagideje, de esküszöm, utánanézek neked. Viszont egyúttal jó lenne akkor már annak is, hogy mennyi az átlaga a másodiknak, nem? – Hm, lehet…- hozzábújtam, és elmerültem a csókjában, miközben igyekeztem minden elhangzott szót, minden érintést mélyen elraktározni az emlékezetemben. Mert ez az egész egyszerűen tökéletes volt, maga a vegytiszta boldogság. Végül csak hajnali egy körül szakadtunk el nagy nehezen egymástól. Hazakísért, a kapuban

még egyszer összevissza csókolt, és megígérte, hogy másnap felhív, de persze még fel se értem a lakásba, máris pittyegett a telefonom. Az üzenet ezúttal sem volt bőbeszédű, nekem viszont mindennél többet jelentett: Most már tényleg az enyém vagy. :) Csók. Megborzongtam az örömtől, és visszapötyögtem: Csak a tiéd. Szeretlek. :) Amikor másnap reggel felébredtem, és eszembe villantak az éjszaka történései, szinte olyan volt, mintha csak álmodtam volna az egészet, de az enyhe feszülés a lábaim között meggyőzött róla, hogy igenis valóság volt. Megpillantottam a SZ.E.SZ.-jegyzőkönyvet az ágyam mellett, felemeltem, és mintha csak Anyu keze lett volna, magamhoz szorítottam. Egy pillanatra megint elfogott a keserűség: ezek azok a percek, amikor egy lánynak baromi nagy szüksége lenne az anyjára. Mert oké, hogy elmesélhetem a barátnőimnek, talán még Karola néninek is (bár lehet, hogy ráhoznám a szívbajt), de azokat az érzéseket, amik most eltöltenek, Anyu tudná igazán megmagyarázni. Mióta meghalt, természetesen számtalanszor éreztem, mennyire szeretném, ha mellettem lenne, de soha ilyen erősen, mint most. Aztán elég volt újra Danira gondolnom, hogy fülig érő mosolyra húzódjon a szám. Hatalmasat nyújtóztam, miközben újraéltem a történteket, aztán a mozdulat közepén egyszer csak kipattant a szemem: te jó ég, hány óra? Hiszen Zsaniék nemsokára itt lesznek! Tökre kiment a fejemből, hogy csajos vasárnap délutánt beszéltünk meg ruhacserélgetéssel és mértéktelen kajálással egybekötve. Az órámra pillantottam, aztán úgy ugrottam ki az ágyból, mint a nyúl, és villámgyorsan elrobogtam zuhanyozni. A fürdőszobában párás volt a levegő, amiből gyanítottam, hogy valaki nemrég fejezhette be a tusolást. Letörölgettem a párát a tükörről, aztán leeresztettem a kezem, és eltöprengve szemléltem a testemet. Már csak a millió parám miatt sem tartozom a magukat szívesen nézegető lányok közé, de valamiért úgy éreztem, mintha a tegnap éjszaka fizikailag is megváltoztatott volna, és hirtelen kíváncsi lettem. A tükör nagyjából ugyanazt mutatta, mint azelőtt, kis különbséggel: a mozdulataim egy árnyalattal lágyabbak és harmonikusabbak lettek, a mosolyom egy csöppet kevésbé tétova, a pillantásom valamivel határozottabb. Ez jelenti azt, hogy az ember kezd nővé érni? És vajon mások is észreveszik? Észrevették, méghozzá nem is kevesen, az elsők között – amit sose hittem volna – Apu. Szokás szerint ott találtam a konyhában, amikor leértem, a reggelin már régen túl volt, most épp egy gazdasági lapot olvasgatott nagy figyelemmel. A lépéseim zajára felemelte a fejét, és elmosolyodott. – Szia, álomszuszék! – köszöntött. – Már azt hittem, sose kelsz fel. Jót aludtál? – Nagyon. – Zavarba jöttem, úgyhogy igyekeztem kerülni a pillantását, és töltöttem magamnak egy pohár narancslevet. – A többiek?

– Karola néni a boltban, mert valami brokkolis csodát tervez ebédre – kacsintott Apu. – Nem is engedte, hogy elkísérjem, még elvontam volna a figyelmét. Geri a szobájában, nemrég reggelizett ő is, most gondolom, játszik. Neked van programod mára? – Átjönnek a csajok délután. – Ekkor jutott eszembe, hogy nem is említettem neki. Kicsit elszégyelltem magam: talán nem az az eszményi programja vasárnapra, hogy négy vihogó tinédzser szállja meg a lakást… – Bocsánat, hogy nem szóltam, ígérem, csendben leszünk. – Nem kell, szerintem én is elmegyek. – Most ő kerülte az én tekintetem, amitől megint felébredt bennem a gyanakvás, de mivel túlságosan el voltam foglalva a saját zavarommal, nem kezdtem kérdezősködni. Kivettem egy kis tegnapról maradt tejbegrízt a hűtőből, aztán a fahéjjal meg a kakaóval odatelepedtem Apuval szemben, aki a kajámat látva elismerően bólintott. – Jó kis kalóriabomba! Mondjuk, neked még lehet, rajtam már jócskán meglátszana. – Farkaséhes vagyok – közöltem, és belemerítettem a kanalat a tejbegrízbe. Amíg ettem, végig magamon éreztem Apu pillantását, és hiába próbáltam vidáman cseverészni, tudtam: lát valamit az arcomon, aminek nem tud nevet adni, de egyértelmű változás. – Jól vagy, Csillag? – Végül csak ennyit kérdezett, nem tudom, tapintatból-e vagy csak önvédelemből. Rámosolyogtam. – Szuperül – feleltem. Még néhány pillanatig kutatva nézett rám, aztán felsóhajtott, és a hóna alá csapta az újságját. – Lassan elkezdek készülni, a barátnőid úgyis mindjárt itt lesznek – mondta, és megborzolta a hajamat. – Nem is mondtad, hová mész – jegyeztem meg mintegy mellékesen, aztán az arcára sandítottam. Na, igen, most már két dolog is egyértelmű: hogy tőle örököltem ezt az idegesítő pirulást, és hogy tutira van titkolnivalója. Kétszer-háromszor megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna, ebből pedig azt tudtam előre, hogy füllentés következik, és nem is csalódtam. – Találkozom néhány… barátommal – bökte ki, én pedig magamban gratuláltam neki, hogy annyira nagyot azért nem lódított. Végül is talán még a nő is csak barát státuszban van, nem? És a barátságoknak is sokféle típusa van, példának okáért a meghittek. A nagyon meghittek. – Oké – kegyelmeztem meg, és egy puszival elbocsátottam. – Jó szórakozást! – Nektek is. – Még egyszer rám mosolygott, aztán kilőtt a fürdőszoba felé, mint a puskagolyó, én meg beleröhögtem a maradék tejbegrízbe. Szegény, igazán nem akartam megszorongatni, de előbb-utóbb úgyis színt kell vallania, pláne, ha ez a csaj hosszú távon benne marad az életében. Erre a gondolatra azért kényelmetlen érzés öntött el, úgyhogy inkább el is hessegettem, és faltam tovább, mint aki évek óta nem evett. Elvégre sok elégetett kalóriát kell pótolnom…

A lányok másodpercre pontosan kettőkor futottak be, kivéve persze Ginnyt, akitől már megszoktuk, hogy hacsak nem kötött programról van szó, negyedórát minimum késik. Zsani hatalmas zsák ruhát cipelt, Ági csak két kisebb szatyrot: a ruhacserélgetés hagyománya nagyjából egyidős volt a D.A.C. megalakulásával, és egyszerűen imádtuk. Időnként mindenki leselejtezte a régi ruháit, plusz Zsani megkapta Petra és a mamájuk megunt vagy nem hordott cuccait is, és mindenki lecsaphatott arra, ami tetszett neki, a maradékot pedig együtt elvittük egy közelben lévő hajléktalanszállóra. Így amellett, hogy mindig gazdagodtunk pár új rucival, még a lelkünknek is jót tett. Miután behordtam az üdítőspoharakat és a chipses tálakat a nappaliba – kiegészítve azzal a nasival, amit a lányok hoztak –, majd mindössze tízperces rekorddal, na meg egy bőröndnyi cuccal befutott Ginny is, szokás szerint minden ruhát egy kupacba öntöttünk, és lelkesen turkálni kezdtünk közöttük. – Ginny, ez a tied? – sikkantott fel Zsani, kiemelt a halomból egy élénkzöld darabot, és a csípőjéhez tartotta. – És komolyan nem hordod? Tök jó kis szoknya! – Az egy felső – vágta rá Ginny szárazon. – De mivel mindenem kint van belőle, és ezer éve nem volt rajtam, inkább elhoztam. Kéred? – Naná! – Zsani arca ragyogott. – Bár én akkor is szoknyának fogom hordani. – Hajrá – kuncogott Ginny, és rám kacsintott. Hát, igen: Zsani az egyetlen közöttünk, aki képes egy eredetileg felsőnek szánt (tehát zsebkendőnyi méretű) ruhát szoknyaként viselni. Ebben a pillanatban egy csodaszép, sejtelmes, fehér csipkefelső akadt a kezembe. Áhítattal emeltem fel. – Jézusom, ez kié? Gyönyörű szép! – Az enyém – szólalt meg szinte szégyenlősen Ági, mire mind meglepetten meredtünk rá. – Azaz, igazából Anyáé volt, de már évek óta nem hordja, és megengedte, hogy elhozzam. Nekem kicsit nagy, de neked szerintem jól állna. – Az biztos, ráadásul irtó szexi is – pillantott rám Zsani huncutul. – Kinek akarod felvenni? Nagy levegőt vettem. Reméltem, hogy egyszer csak kilyukad valami hasonló témánál a beszélgetés, mert égtem a vágytól, hogy beszámolhassak nekik a történtekről. Zsani költőinek szánta a kérdést, ezért döbbenten kapta fel a fejét, amikor válaszoltam. – Daninak. Talán legközelebb ezt kapja ajándékba. – Atyaég – suttogta Ági, és kiejtette a kezéből a halványlila, horgolt kardigánt, amit az előbb talált. Összevillant a szemünk, én pedig (megint) fülig vörösödtem. Zsani a homlokát ráncolta. – Mi van??

– Azt hiszem – Ginny jött rá másodszor, miről van szó, és szélesen elmosolyodott – Flóra is átesett a tűzkeresztségen. Zsani döbbenten meredt rám, aztán egyszerre buggyant ki belőlünk a kacagás. Ági és Ginny csatlakozott hozzánk, de persze nem is a BFF-em lett volna, ha nem veszi magára, hogy nem szóltam. – Megmondanátok, miért én tudok meg mindent utoljára? – kérdezte zsörtölődve, aztán felkapta a kóláját, meg egy tál chipset, és kényelmesen elhelyezkedett. – Na, halljuk, hogy volt? – Átmentem hozzá – kezdtem bele, de Ági sikkantása rögtön félbe is szakított. – Te? Te kezdeményeztél? Jesszuus! Zsani vigyorgott, Ginny pedig high five-ra emelte a kezét. Nevetve csaptam bele, aztán töviről hegyire elmeséltem nekik az egészet. Zsani elnyúlt a szőnyegen, és ábrándosan nézett fel rám. – Megzabálom ezt a pasit – sóhajtotta. – És tudod, nagyon örülök, hogy vele történt meg . Neki is ez volt az első? Elgondolkodtam. Nem kérdeztem Danit erről, de abból, hogy olyan magabiztosan viselkedett, arra következtettem, nem most esik át rajta először, de arról gőzöm se volt, hány lánnyal csinálta előttem. De, hogy őszinte legyek, nem is érdekelt. A lényeg, hogy velem van, engem szeret, és nekem szerzett felejthetetlen élményt. – Nem fájt? – kérdezte Ginny komolyan. – Csak egy picit. Nem volt vészes – mosolyogtam, Zsani pedig morcos képet vágott. – Mázlista. – De hát Gabe-bel neked is jó, nem? – kérdeztem. Ő a szájába tömött egy marék chipset, és csak utána válaszolt. – Igen, de tudjátok, milyen szar volt az első… oké, végül is most már mindegy, de irigyellek, Flo. Jó lett volna, ha nekem is ilyen szép, és nem tart ennyire sokáig rendbe hozni a kárt, amit okozott. Persze Gabe szuper – lágyult el az arca. – És amióta minden rendbe jött, csak még jobb. – Persze, most biztos nagyon kapar – nevetett fel Ági, és mindannyian csatlakoztunk hozzá. Mikor megnyugodtunk, Ági felém fordult. – Akkor ez azt jelenti, hogy siker, ugye? – tudakolta kedvesen. Nekem ismét könnyek szöktek a szemembe, de ezúttal a boldogságtól (meg persze azért, mert egy síróbaba vagyok). – Szereted? Egy pillanatra mindenki elhallgatott, a tekintetek rám szegeződtek. És annyira, de annyira jó volt, hogy előttük is kimondhattam, hangosan. – Szeretem. Nagyon.

A barátnőim ellágyultan pillantottak egymásra, nekem pedig hirtelen eszembe jutott, hogy Ginny az egyetlen, akiről még nem tudjuk, hogyan áll a szex-kérdéssel, pedig legalább annyira foglalkoztatta, mint minket. Kíváncsian néztem rá, és meg sem kellett fogalmaznom a kérdést, máris nevetve, védekezően feltartotta a kezét. – Nem, mi még nem – mondta. Nyoma sem látszott rajta feszültségnek, nyugodt volt és határozott. – Nincs még itt az ideje. Nem azt mondom, hogy nem szeretném, ő meg pláne, de… értitek, összesen négyszer találkoztunk, mióta visszajöttünk Balcsiról, és ezt azért nem nevezném hosszú kapcsolatnak. Először szeretnék többet tudni róla. – Szerintem ez tök jó – bólogatott Zsani. – Bár, hogy őszinte legyek, nem értem, hogy bírod ki. – Nehezen! – szusszant nagyot Ginny, mire megint nevetni kezdtünk. Ági szeretettel megsimogatta a vállát. – Végül is ráértek, nem? Ha meg neadjisten mégis lelépne, akkor legalább ezt is tudod. De nekem elég kitartónak tűnt. – Ámen. – Zsani még egy finom mosolyt küldött Ginny felé, aztán mindenkinek a kezébe nyomta az italát. – Erre koccintani kell, mármint az igenre és a nemre is. Húha, basszus, csajok, vágjátok, hogy most először mindenkinek van pasija és boldog? A többiekkel egymásra néztünk, és megint nevetni kezdtünk. Jó ég, tényleg! – Asszem, valamit nagyon jól csinálunk – mondta Ginny magabiztosan, aztán felemelte a poharát, és mi is a miénket. – Éljen a girlpower! – Éljen! – visszhangoztuk, és összekoccantottuk a poharainkat. Ezután még órákig csicseregtünk, és persze mindenki kiválasztott magának legalább négy cuccot. Amikor Apu hat körül hazaért, éppen a neten keresgéltük, hogy pontosan mikor fogad adományokat a hajléktalanszálló. Zsanival együtt kiszaladtam, hogy üdvözöljem, meg persze, hogy feltöltsem a megfogyatkozott kajakészletünket, és meglepett, mennyire nyugodtnak és vidámnak tűnik. Persze mostanában ritkán volt búskomor, és hiába tudtam, hogy pillanatnyilag minden oké köztünk, nem áltattam magam azzal, hogy csak a családi harmónia lenne rá ilyen hatással. Zsani is észrevette ezt, és meg is jegyezte. – Mintha… le tetszett volna fogyni – nézett végig Apun, miközben kivette a jégkockákat a hűtőből. Már Apu is és Karola néni is rég megszokta, hogy úgy mozog nálunk, mintha otthon lenne, mondjuk, az is igaz, hogy nekem sem kellett soha feszélyeznem magam az ő lakásukban. Apu enyhén elpirult a bókra. – Köszönöm, lehet, hogy tényleg lement néhány kiló – felelte, aztán kicsit megropogtatta az ujjperceit (na, kitől tanulta Geri?), és ránk mosolygott. – Mindenetek van? Azt hiszem, én

ledőlök egy kicsit odafent. – Minden oké, köszi. – Ahogy elment mellettem, megsimogattam a karját, ő pedig megszorította a kezemet. Ezek az apró érintések, amik szintén az utóbbi időben tértek vissza, megint csak azt bizonyították, hogy kezd újra a régi lenni. Amikor kicsi voltam, állandóan puszilgatott, aztán a „hidegháború” éveiben leszokott erről is, és most olyan jó volt megint érezni a szeretetét. Zsani utánanézett, aztán mosolyogva pillantott rám. – Huh, a papád eddig se volt egy bányarém, de most irtó jól néz ki. Mit csinál, kondizik? – Nem tudok róla – nevettem. A Gerivel közös gyanúnkról egyelőre még nem akartam beszélni neki, főleg, mert valahol mélyen reméltem, hogy tévedünk. Bárcsak tévednénk! Zsani nem firtatta tovább a témát, inkább felkapta az újra megtöltött tálakat, és beviharzott velük a szobába, én pedig követtem, és éppen be akartam lépni a nappaliba, amikor az előszobaszekrényen megszólalt Apu telefonja. Az eredeti csengőhangját én választottam, a Steppenwolftól a Born to be wildot kérte, ám ami most felhangzott, valami egészen más volt: másodpercekbe telt, mire felismertem a Rolling Stones Miss You című dalát. Akaratlanul is a kijelzőre pillantottam, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Gerivel gyakran nyaggattuk Aput, hogy rendeljen képet a csengőhangjaihoz, mert az kúl, de mindig nevetve elhárította, mondván, nem pepecsel ilyesmivel. A Stones-dalhoz azonban fénykép is tartozott, de nem ez volt benne az igazán sokkoló: a képről, amit ki tudja, mióta rejtegetett az apám a telefonjában, ismerős arc nézett vissza rám. Folytatása következik…

Az „Egy új élet” számokban

Barátság:

40%

Családi ügyek: 15% Szerelem:

30%

Titkok:

10%

Akció:

5%

Az „Rázós utakon” számokban

Barátság:

20%

Családi ügyek: 25% Szerelem:

25%

Titkok:

10%

Akció:

20%

További információk: twitter.com/dacworld dac-world.tumblr.com/ www.facebook.com/DAC

A „Kéz a kézben” számokban

Barátság:

30%

Családi ügyek: 10% Szerelem:

30%

Titkok:

10%

Akció:

20%

Az előkészületben lévő rész számokban

Barátság:

20%

Családi ügyek: 30% Szerelem:

20%

Titkok:

20%

Akció:

10%

A következő rész tartalmából: A Fellegi család élete sosem volt zökkenőmentes, most azonban Flóra és Geri olyan problémával találják szemben magukat, ami teljesen felforgatja az életüket: az édesapjuk úgy döntött, három év gyász után visszatér a ringbe – vagyis randizni kezd. Kiborító! És ha még ez sem lenne elég, a kiválasztott hölgy nem ismeretlen Flóráék számára… Közben szokás szerint a D.A.C. körül is zajlanak az események, a srácok a továbbtanuláson gondolkodnak, Ginnynek

pedig élete legnagyobb dilemmájával kell szembesülnie. Tarts velünk, és merülj el újra a D.A.C. ismerős világában!

MEGJELENT!

Fiatalok, vagányok és még okosak is. Éld át velük a legizgalmasabb kalandokat!