Jer 48,1-47 Jövendölés Moáb felől „Moáb felől ezt mondja a Seregek Ura, az Izráel Istene: Jaj Nébónak, mert elpusztíttatott; megszégyenült, bevétetett Kirjátaim, Misgáb megszégyenült és elrémült. Nincs már dicsősége Moábnak Hesbonban, gonoszt gondoltak ő ellene, mondván: Jertek el és veszessük el őt, ne legyen nemzetség! Madmen te is elnémulsz, fegyver jár nyomodban! Nagy kiáltás hallatszik Horonáimból: pusztulás és nagy romlás! Elnyomorodott Moáb, kicsinyei sikoltva kiáltanak. Mert a Luhit hágóján siralmat siralom ér, mert Horonáim lejtőin az ellenség hallatja vészkiáltását. Fussatok, mentsétek meg lelketeket, és legyetek mint a hangafa a pusztában! Mivelhogy a te bizodalmad marháidban és kincseidben volt, te is bevétetel, és Kámós fogságra megy papjaival, fejedelmeivel együtt. És rátör a pusztító minden városra, egy város sem menekedik meg, és elvész a völgy, és feldúlatik a síkság, a mint megmondta az Úr. Adjatok szárnyat Moábnak, hogy repülvén elrepülhessen, mert az ő városai elpusztulnak, és senki sem lakik azokban. Átkozott, a ki az Úrnak dolgát csalárdul cselekszi, és átkozott, a ki fegyverét kiméli a vértől! Nyugodtan élt Moáb gyermekségétől fogva, és pihent az ő seprejében, és edénybőledénybe nem öntötték és fogságra sem ment, azért maradt meg az íze rajta, és nem változott el az ő szaga. De ímé eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és rablókat bocsátok reá, a kik megrabolják őt, és megüresítsék edényeit, palaczkjait pedig összetörjék. És megszégyenül Moáb Kámós miatt, a mint megszégyenült háza Béthel miatt, a melyben bizodalma volt. Mimódon mondjátok: Hősök vagyunk és vitéz férfiak a harczra? Elpusztul Moáb, városai fellobbannak, válogatott ifjai pedig mészárszékre jutnak, azt mondja a király, a kinek neve Seregek Ura! Közel van Moáb veszedelme, ihol jő és igen siet az ő veszedelme! Bánkódjatok miatta mindnyájan, a kik körülte vagytok, és mindnyájan, a kik ismeritek az ő nevét; mondjátok: Hogy eltört az erős vessző, a dicső pálcza! Szállj le a dicsőségből és ülj szomjan Dibonnak megmaradt leánya, mert a Moáb pusztítója feljött ellened, elrontja a te erősségeidet. Állj meg az úton, és nézz ide-oda Aroér lakosa, kérdezd meg a futót és a menekülőt, és ezt mondd: Mi történt? Megszégyenült Moáb, mert megtört. Ordítsatok és kiáltsatok! Hirdessétek Arnonban, hogy elpusztíttatott Moáb! Mert rájött az ítélet a sík földre; Hólonra, Jására és Mefátra. És Dibonra, Nébóra és Beth-Diblátaimra. És Kirjáthaimra, Beth-Gámulra és BethMeonra. És Kirjátra, Boczrára és Moáb földének minden messze és közel való városaira. Letöretett a Moáb szarva, és karja levágatott, azt mondja az Úr. Részegítsétek le őt, mert hősködött az Úr ellen, és heverjen Moáb az ő okádásában, és legyen csúfság ő is. Vajjon nem csúfod volt-é néked az Izráel? Avagy a lopók között találtatott, hogy mikor szólottál felőle, kevélyen hánytad magadat? Hagyjátok el a városokat, és lakjatok a kősziklákban, Moáb lakosai, és legyetek mint a galamb, a mely az odu száján belől rak fészket. Hallottuk a Moáb kevélységét: igen kevély; az ő felfuvalkodását és kevélységét, kérkedését, és az ő szívének elbizakodottságát. Én ismerem, azt mondja az Úr, az ő szertelenkedését, és az ő fecsegése nem igaz, és nem igaz a cselekedete sem. Azért jajgatok Moábon, és az egész Moábért kiáltok, a Kir-Heres férfiaiért nyög az én lelkem. Jobban siratlak téged, mint siratták Jaézert, a ki Sibmának szőlője! A te hajtásaid túlhatoltak a tengeren, a Jaézer tengeréig értek; a te nyári gyümölcseidre és a te szüretedre pusztító rontott. És eltünik az öröm és vígasság Kármelből és a Moáb földéről, és a kádakból kifogyasztom a bort, nem sajtolnak örömzajjal; az éneklő nem énekel. Hesbon kiáltása miatt Elealéig és Jáhásig felhat az ő szavok; Soártól fogva Horonáimig és Eglath-Selisájjáig, mert a Nimrim vize is elapad. És kifogyasztom Moábból, azt mondja az Úr, a ki a magaslaton áldozik és füstöt gerjeszt az ő isteneinek.
Ezért zokog a szívem Moábért, mint a síp, és zokog szívem a Kir-Héres férfiaiért, mint a síp, mivelhogy a kincsek elvesztek, a miket gyűjtött. Mert minden fő kopasz, és minden szakál elnyiratott, minden kézen metélések, és minden derékon gyászruha. Moábnak minden házpadján és utczáján mindenütt siralom, mert összetörtem Moábot, mint az edényt, mely semmirekellő, azt mondja az Úr. Jajgatnak, ezt mondván: Hogy összezúzatott! Hogy fordult háttal Moáb, megszégyenülve! És csúffá lett Moáb, és rettentésére mindazoknak, a kik körülte vannak. Mert ezt mondja az Úr: Ímé, mint a saskeselyű repül reá, és kiterjeszti Moábra szárnyait. Bevétettek a városok, és az erősségek elfoglaltattak, és a Moáb vitézeinek szíve olyan volt e napon, mint a vajudó asszonynak szíve. És Moáb elpusztul, úgy hogy nem lesz nép többé, mert az Úr ellen felemelkedett. Félelem, verem és tőr jő te ellened, Moáb lakosa, azt mondja az Úr. A ki elfut a félelem elől, a verembe esik, és a ki kijő a veremből, a tőrben fogatik meg, mert rábocsátom Moábra az ő megfenyítésének esztendejét, azt mondja az Úr. A Hesbon árnyékában állanak meg a hatalom elől futók; de tűz jő ki Hesbonból és láng Szihonnak közepéből, és elemészti Moábnak üstökét és a háborgó fiaknak koponyáját. Jaj néked Moáb! Elveszett Kámósnak népe, mert fiaid fogságra vitettek, és leányaid is fogságra. De visszahozom Moábot a fogságból sok idő mulva, azt mondja az Úr. Eddig van Moáb ítélete.” Bevezetés Sok idegen nevet, városnevet és egyebeket olvastunk ebben a részben, és úgy tűnik, hogy csupa fenyegetést olvasunk Moáb felől. Nézzük meg először is azt, hogy miért is mondta az Úr ezeket az Igéket, aztán azt, hogy ki is volt Moáb, végülpedig azt, hogy mit tanulhatunk mi most ezek által az Igék által. Ez a felolvasott rész az előzőeknek a folytatása, amikor az Úr Jeremiás által üzent a népeknek sorjában: először Izraelnek, majd Egyiptomnak, aztán a filiszteusoknak, és most a moábitáknak, hogy ki kell inni a haragnak a poharát, részesülniük kell Istennek az ítéletéből. Az eddigi népeket már láttuk, hogy miért, most nézzük meg Moábot. Moáb eredete Mi volt az oka, hogy Isten ráhozta a veszedelmet? Hogy jobban megérthessük, nézzük egy kicsit tágabb értelemben, hogy kik is voltak ezek a moábiták, honnan jöttek, és mit ír róluk a Szentírás. A moábiták Lóttól erednek, elég sötét korszakban, mert amikor Isten Lótot ki akarta menteni Sodomából, akkor Lót nem akart menni, úgy kellett az angyaloknak kihúzni. Felesége pedig hátratekintett, és sóbálvánnyá vált. Lót nem akart arra a helyre menni, ahová Isten küldte őt, végül aztán látta, hogy nincs más, muszáj a hegyekbe menni, és két lányával együtt elment a hegyekbe, egy barlangba. Itt történt a tragédia, a vérfertőzés. A lányai leitatták Lótot, és a nagyobbik lányától származtak a moábiták, a kisebbik lányától pedig az ammoniták. Ilyen kimondott gonosz, testies volt a moábitáknak az eredete. A Szentírás lapjain végig, mindig azt ábrázolja ki Moáb, amit a test jelent most nekünk is: a testies, a földhöz tapadt, a bűnhöz tapadt viselkedésmódot, a mi testünknek az ellenkezését a Szellemmel, Istennel szemben, az engedetlenséget. El szeretnék mondani egy eseményt a moábiták életéből, hogy mennyire az Isten népének az ellenségévé váltak, s mennyire mindent felhasználtak, és főleg a testi vonalon, hogy Izrael népét megrontsák. Ebből láthatjuk, hogy most is a test milyen körmönfont módon támad ellenünk. Meg van írva az Igében, hogy a test a szellem ellen, a szellem pedig a test ellen van.
Moáb, a test jelképe Amikor Izrael népe a kivonuláskor odaérkezett a moábiták határához, akkor látták a moábiták, hogy itt nincs mentség, Izrael elfoglalja őket, pedig az Úr nem arra akarta őket vinni. Akkor Bálák, Moáb királya elküldött Bálámért, hogy átkozza meg Izrael népét. Moáb (Bálák) úgy tudta rávenni Bálámot, hogy jöjjön el, hogy igen nagy kincset, gazdagságot küldött neki. Az Úr nem akarta engedni, de végül, amikor látta, hogy Bálámnak a szíve ragaszkodik ezekhez a kincsekhez, az Úr elengedte. Azt mondta, ha azért jöttek a férfiak, hogy menj el velük, hát menj el velük. Holott az előző nap egészen nyilvánvalóan kijelentette az Úr, hogy ne menj el, ne átkozd meg azt a népet, mert az a nép áldott. Aztán tudjuk, hogy az Úr angyala hogyan ellenkezett az úton Bálámmal, végül hogyan építettek oltárt, és Isten nem engedte, hogy megátkozza azt a népet. Akkor azt mondta neki Bálák: Én nagyon sok aranyat készítettem neked, nagyon sok jutalmat, de most így nem adom neked. Miért kellett ezt elvetni magadtól? És akkor jött egy tragikus fordulat. Úgy látszik, hogy Bálám csak meg akart szolgálni valahogy azokért a kincsekért, mondott egy tanácsot Báláknak, és ez a tanács bevált. A tanács az volt, hogy az ő bálványistene ünnepére, áldozatára hívogassa Izrael népét, és hívogatta is. Ez a bálványünnepség testies dorbézolás volt, és Izrael népe elkezdett paráználkodni Moáb leányaival. Ennek az lett a következménye, hogy maga az Úr ölt meg huszonhárom- vagy más forrás szerint huszonnégyezer embert egy napon Izrael népe közül, mert hallgattak a test szavára. Szóval látjuk: először az arany, a kincsek, amivel mindenhogy meg akarták venni Bálámot, s innen jött a rossz tanács és a test. Ez a másik, amiért aztán maga az Úr támadt Izrael népe ellen. Ezt jelentik a moábiták, akik végig Izrael népének az ellenségei voltak. Az ítélet okai Most, ebben a részben részletesen elmondja nekünk az Úr, hogy miért jött el az ideje annak, hogy megítélje Moábot. Vegyük sorjában ezeket az okokat. Az első ok ez volt: „Mivelhogy a te bizodalmad marháidban és kincseidben volt…” (7. vers). Már ezt láttuk az előbb Báláknál, Moáb királyánál, hogy ugye a kinccsel milyen sok mindent el tudott érni. De most gondoljunk magunkra! Mi is kísérthetők vagyunk, amíg ebben a testben vagyunk, hogy erre a földre alapozzunk, kincsekre, vagyonra, vagy úgy gondolkozzunk, hogy azzal mindent el lehet érni, de legalábbis sok mindent el lehet vele érni. Vagy ha mi nem is gondolkozunk úgy, hogy mi gazdagok akarunk lenni, de hát az is jó, és egy kicsit abban van a bizalmunk; egy kicsit az Úrban is, egy kicsit a kincsekben is. De lehet az, hogy az Úrban is, meg a kincsekben is? Az Ige szerint nem lehet. Azt mondja az Ige, hogy ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. Ha a hívő embernek nem elég egyedül csak Isten, hanem másba is veti az ő bizalmát, földiekbe, anyagiakba, vagyonba, vagy bármibe, ami test, akkor testbe vetjük a mi bizodalmunkat. Testi erőnkbe, tehetségünkbe, ügyességünkbe, a mi derekasságunkba, vagy ha mi úgy gondoljuk, hogy van nekünk egy megfelelő tartásunk erkölcsileg is, ha mi ebbe vetjük a bizodalmunkat, és nem egyedül Istenbe, akkor nagyon csalatkoznunk kell. Akkor szembe fogunk állni Istennel, mert akkor ott lesz a szívünk is, ahol a kincsünk, a test mellett, a testben, és nem Istenben. Mi lesz az ítélete? „De ímé eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és rablókat bocsátok reá, a kik megrabolják őt, és megüresítsék edényeit, palaczkjait pedig összetörjék” (12. vers). Tehát bíztál a kincseidben? Jönnek a rablók, kifosztanak, kiüresítik az edényeket, és még az edényt is összetörik. Így tesz Isten most is, elsősorban a hívő emberrel, de így tesz majd minden emberrel. Minden embernek rá kell jönnie, ha nem előbb, akkor utóbb az ítéletben (és ez a szomorúbb, ha utóbb jön rá), hogy nem bízhat önmagában, testi erőben, kincsben, földi dolgokban, emberekben, semmiben, ami test, ami a földről, e világból való. Jönnek a rablók, és kirabolják. Az Úr Jézus is beszélt erről, hogy ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a tolvajok kiássák és ellopják. Hányszor kellett már rájönni az embereknek, hogy mindig történik valami! Egy háború, egy válás, és ami kincs volt, semmivé lesz. A kinccsel nem tudja
megmenteni az életét, nem is beszélve az örökéletről, Istenről! Semmi földi nem használ, Isten most is megmutatja ezt, nekünk is; és nagyon jó, amikor összezúzza azt, amiben bíztunk: vagyont, kincset, földi, testi erőt. Összetöri még az edényt is, hogy az ember rájöjjön arra, hogy nem lehet másban bízni, egyedül csak Istenben. Ez volt tehát az egyik oka az ítéletnek, s ezt jó, ha mi is megjegyezzük: ha mi bármilyen földi, testi dologban bízunk Istenen kívül, rablókat küld Isten, akik ellopják, összetörik, összezúzzák, hogy ne legyen másban bizodalmunk. Kámós, a bálványisten A következő, ami az ítélet oka volt: „És megszégyenül Moáb Kámós miatt, a mint megszégyenült Izrael háza Béthel miatt, amiben bizodalma volt” (13. vers). A kincsek mellett ez volt a másik: Kámós. Kámós a moábitáknak bálványistene volt, ő benne bíztak. S azt mondja az Úr, hogy megszégyenül, úgy, mint Izrael Béthel miatt. Tudjuk mi volt Béthelben? Amikor kettészakadt Izrael, akkor csináltak két aranyborjút. Az egyiket Béthelbe helyezték, s azt mondták: Ne menj, Izrael, Jeruzsálembe Istent imádni. Itt van a te istened, aki kihozott Egyiptom földjéből. Odajártak Béthelbe és még egy másik helyre imádni az aranyborjút. Miért jött rá Izrael népére, a tíz törzsre, az asszíriai fogság? Ez volt a fő oka: az aranyborjú, a bálványimádás. S miért pusztult el Júda és Jeruzsálem? A bálvány miatt. Ők nem az aranyborjúnak, hanem az éj királynőjének áldoztak. Isten nem engedi meg még a moábitáknak sem, hogy bálványokban bízzanak, hát hogy engedhetné meg Isten nekünk, hogy bármi is legyen isten előttünk, az Úron kívül, Jézus Krisztuson kívül. Féltőn szerető Isten, és semmi mást nem enged, különösen a hívő emberek életében, de más embernek is meg kell szégyenülni, mint Moábnak, hogy ha vannak bálványai, akitől a segítséget várja, akit imád, akire ráteszi az életét, aki előtt leborul, aki előtt meghajlik, akire az egész életét rápazarolja. Meg kell, hogy szégyenüljön, ha ez bálványisten, és nem egyedül az Úr a mi Istenünk. Nézzük csak meg, mi lett ennek a Kámósnak az ítélete: „te is bevétetel, és Kámós fogságra megy papjaival, fejedelmeivel együtt” (7. vers). Megmutatja az Úr, hogy ilyen a te istened, amit el lehet vinni fogságra, ami nem élő, nem hatalmas isten, és nem igaz isten, csak egy bálvány. Vagy a 46. versben ezt olvassuk: „Jaj néked Moáb! Elveszett Kámósnak népe, mert fiaid fogságra vitettek, és leányaid is fogságra.” „Kámós népe”, vagyis Kámós, a bálvány, nem tudta megvédeni az ő népét, hogy ne vigyék el fogságba. Igaz, hogy a pogány népek Izraelt is csúfolták, hogy neki milyen Istene van, Ő sem védi meg, hogy ne vigyék el fogságba. De Isten maga adta az Ő népét a fogságra, éppen azért, mert idegen istent választottak, és éppen azt akarta nekik megmutatni az Úr, hogy nézzétek, ha ti idegenben bíztok, az éj királynőjében, meg egyéb bálványokban, ez lesz a következménye, hogy ti is fogságra mentek, és elpusztultok. S még egy másik igeverset, ami Kámósról szól: „És kifogyasztom Moábból, azt mondja az Úr, a ki a magaslaton áldozik és füstöt gerjeszt az ő isteneinek” (35. vers). Tehát nemcsak Kámós, hanem mindaz, aki Kámósban bízik, papjaival és népével, fejedelmeivel együtt elpusztul, és az Úr véget vet Moábnak. Van-e nekünk más istenünk a mi Urunkon kívül? Sok minden lehet Isten. Például Pál apostol beszél arról, hogy akiknek istenük az ő hasuk, akik mindig földiekkel törődnek, ezek Krisztus keresztjének ellenségei, akiknek a végük veszedelem. Felemelkedett az Úr ellen A harmadik ok, ami miatt Isten pusztulást hozott Moábra, az, hogy feltámadt, felemelkedett az Úr ellen: „Részegítsétek le őt, mert hősködött az Úr ellen…” (26. vers). Vagy: „És Moáb elpusztul, úgy hogy nem lesz nép többé, mert az Úr ellen felemelkedett” (42. vers). Mit jelent ez, hogy felemelkedett az Úr ellen? Akinek bálványa van, mint ennek a népnek is, az mindig Isten ellenségévé lesz, és mindig Isten ellen tör. Ez most is így van. Ugye, ismerjük azt az Igét
Jakab levelében: Nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés Isten ellen? Aki ezért a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz (Jak 4,4). Vagy egy másik helyen: Nem szolgálhattok két Úrnak, mert vagy az egyiket szereti, a másikat gyűlöli, vagy fordítva. Nem lehet mind a kettőhöz ragaszkodni. Isten féltőn szerető Isten, s amikor valakinek bálványai vannak, akkor szembefordul Istennel, Isten fölé emelkedik. Mert a bálvány tulajdonképpen semmi, a bálvány mögött mindig ember van, vagy idegen szellemiség. Mindig a testnek az ereje van mögötte, és amikor a testben bízik az ember, önmagában, vagy a másik emberben bízik az ember, akkor mindig Isten fölé emeli magát, mert egy teremtményt tesz meg a Teremtő helyett istenné. Ezért olvastuk a Római levélben is, hogy Isten rájuk bocsátja a tévelygésnek az erejét, rájuk bocsát mindenféle szörnyűséget, ami a Római levél 2. részében is le van írva, mert a teremtményt imádták a Teremtő helyett. Nézzük meg, hogy mi lesz az ítélete Moábnak, amiért feltámadt az Úr ellen. „Mimódon mondjátok: Hősök vagyunk és vitéz férfiak a harcra? Elpusztul Moáb, városai fellobbannak, válogatott ifjai pedig mészárszékre jutnak, azt mondja a király, akinek neve Seregek Ura! […] Letöretett a Moáb szarva, és karja levágatott, azt mondja az Úr”. (14-15 és 25.). Aki feltámad az Úr ellen, bízva önmagában, vagy emberben, a test erejében, saját képességeiben és azt mondja, hogy hős vagyok, vitéz férfi, az elpusztul, mint a mészárszékre menő juhok, így mondja itt az Úr. Városai fellobbannak, ifjai pedig, válogatott ifjai mészárszékre jutnak, semmivé lesznek, megszégyenülnek. Elpusztulnak az Úr előtt, mindenki, aki felemelkedik az Úr ellen. Kevélység, kérkedés, elbizakodottság A következő ok, amit olvashatunk, a negyedik, ami nagyon összefügg az eddigiekkel, az a féktelen kevélység és kérkedés, ami moábban volt. 29-30. vers: „Hallottuk a Moáb kevélységét: igen kevély; az ő felfuvalkodását és kevélységét, kérkedését, és az ő szívének elbizakodottságát. Én ismerem, azt mondja az Úr, az ő szertelenkedését, és az ő fecsegése nem igaz, és nem igaz a cselekedete sem. Amikor egy ember bízik a test erejében, kincseiben, felemelkedik az Úr ellen, bálványa van, akkor ez egy iszonyú kevélység, már önmagában is. De ha megfigyeljük, most is az embereket, mondjuk, induljunk ki a világi emberekből, akik nem akarnak Istent ismerni. Mennyi kevély beszéd, mennyi kevély fecsegés, amit így mond az Ige is: Ismerem az ő fecsegését, hogy nem igaz, és nem igaz a cselekedete sem. Mennyi hazugság, mennyi magabiztos, dölyfös beszéd, és láttuk már a korábbi népeknél is, hogy Isten, amikor egy ember felemelkedik, és kevély, dölyfös lesz, nem hagyja soha annyiban, nem hagyja büntetés nélkül. A megromlás előtt felfuvalkodottság jár. Nem engedi Isten, hogy az ember hosszú ideig felfuvalkodjék, Bár, ugye, a mi időnkben látjuk, hogy Isten milyen hosszan tűr, mennyit enged az embernek, milyen hosszú időn keresztül engedi egy-egy embernek, hogy felemelkedjék az Úr ellen, hogy istentelen, dölyfös, kevély legyen, és úgy néz ki, hogy nem szól az Úr. Tudjuk, hogy miért van ez? Azért vár sokáig az Úr, mert nem akarja, hogy az emberek elvesszenek. Istennek ezt a hosszútűrését üdvösségnek tartják-e az emberek, vagy még jobban elszemtelenednek? Kérdezi az Ige is, és int is bennünket, hogy üdvösségnek tartsuk Istennek ezt a hosszútűrését. De egyszer aztán eljön az idő, amikor Isten minden kevélyt, minden dölyfös embert megaláz, és ítéletre von, úgy, ahogy Moábot is. Nézzük csak meg, hogyan ítélte meg ezt a kevélységet. „Szállj le a dicsőségből és ülj szomjan Dibonnak megmaradt leánya, mert a Moáb pusztítója feljött ellened, elrontja a te erősségeidet […] Megszégyenült Moáb, mert megtört…” (18. és 20. vers). Az, aki nem akart megtörni, dölyfös volt, egyszer csak megszégyenül, és megtörik. És még egy igeverset ezzel kapcsolatosan: „Jajgatnak, ezt mondván: Hogy összezúzatott! Hogy fordult háttal Moáb, megszégyenülve! És csúffá lett Moáb, és rettentésére mindazoknak, a kik körülte vannak” (39. vers). Így teszi Isten csúffá, szégyenné mindazokat, akik felemelkednek ellene és
kevélyek, de így aláz meg bennünket is, hogyha kevélységet, dölyfösséget, felemelkedettséget lát Isten a szívünkben. „Pihent az ő seprejében” Végül az ötödik ok, amit én látok, a 11. versben van. Ebből gyökeredzik mindaz, amiről eddig szó volt. „Nyugodtan élt Moáb gyermekségétől fogva, és pihent az ő seprejében. És edénybőledénybe nem öntötték és fogságra sem ment, azért maradt meg az íze rajta, és nem változott el az ő szaga.” Ez képes beszéd, ez azt jelenti, hogy Isten úgy hagyta nyugodtan Moábot, ezt a népet, mint amikor a bort beleteszik egy edénybe, hordóba, és leül a sepreje, és ott áll rajta ez a bor. Hát hogy szokta a jó gazda? Úgy, hogy amikor már a seprű leülepedett, akkor lefejti a bort egy másik edénybe. Aztán mikor már ott is a seprűje leülepedik, kiválik, akkor ismét átfejti egy másik edénybe. Így mondja itt az Ige: edényből edénybe nem öntötték. Moábbal nem ez történt. Moábot hagyta az Úr, hogy üljön az ő seprején, vagyis nem vitte őt az Úr a fogságba, nem engedte bele semmilyen nehézségbe, semmilyen veszedelembe. Itt álljunk meg, testvérek, mert ezt nagyon fontos látnunk, hogy Isten hogyan is munkálkodik. Mit tett az Isten Izrael népével? Engedte, hogy nyugodtan üljenek az ő bűneiknek a seprején? Soha nem engedte az Úr, mindig üzent a próféta által, és ha nem volt elég a prófétai szó, akkor rögtön üzent valamilyen más úton-módon, hogy Izraelt kimozdítsa az ő seprejéből. Gondoljunk csak a Bírák könyvére, amikor Izrael népe elfeledkezett az Úrról, és elhatalmasodott a bűn, mindig hozott Isten egy népet, feltámasztott egy népet, hogy alázza meg Izraelt. Amikor megalázta Izraelt, és Izrael az Úrhoz kiáltott, akkor helyreállította az Úr. Mindig edényből edénybe öntötte az Úr - ezzel a képes beszéddel élve -, de nem hagyta nyugodni, hogy ha a bűn elhatalmasodott, de később sem, nemcsak a bírák idejében. De Moáb ült nyugodtan a seprején. Próbákkal tisztít - ítélet, ha nem Na, most itt értsük meg, hogy Isten miért is engedi a hitetlen és elvetemült embert egyre csak nyugodni az ő seprején, a hívő embernek meg semmit nem enged meg. A hívő embernek, ha a legcsekélyebb árnyék is vetődik az életére, ami nem fény, nem világosság, hanem árnyék, ami sötétség, azonnal szól az Úr. És ha nem halljuk meg az Ige szavát, akkor másképpen szól az Úr, de nem hagy nyugodni a seprűnkön. Amikor Isten valakit hagy, az már nagyon súlyos ítélet, ha hagyja Isten, hogy elhatalmasodjon a gonosz. Hagyja, ne változzék el az íze meg a szaga, legyen csak benne az ő bűneiben, csak mutatkozzon meg a bűn mindenki előtt világosan, hogy a bűn, az bűn, és annak szaga van, és annak egy rossz íze van. Akkor Isten majd előveszi, mint Moábot. Ezért van az a 73. zsoltárban, amikor a zsoltáríró így kesereg, hogy bizony hiába tartottam én tisztán az én kezemet, mert ostoroztatom minden napon, minden reggel fenyít az Úr. Ugyanakkor látom a hitetleneknek a jó szerencséjét, hogy halálukig nincsenek kínjaik, minden jóval ellátja Isten, pedig azok dölyfösek, kevélyek, azok Isten ellen lázadók. A kövérség miatt kint ülnek a szemeik, jól van a háza népe, gazdag, minden jó van az életükben. Hogy van ez? Ez most is van így, hogy azt mondják a hívő embernek, hogy lásd, te hívő ember vagy, neked, azt mondtad, van élő Istened, és nekünk milyen jól megy a dolgunk, pedig mi istentelenek vagyunk, és neked mennyi bajod van. Hát ilyen a te Istened? De azt írja ez a zsoltáríró, hogy ezt nem értettem, míg be nem mentem az Isten szent helyére, s akkor megértettem azoknak a sorsát. Most a Jeremiási igével fejezem ki: igen, hagyja Isten rajta a seprejükön, hagyja. Még úgy néz ki, hogy meg is áldja őket Isten földiekben, testiekben, de egyszer majd eljön az idő, amikor - ahogy itt mondja az Ige - nyugodtan élt Moáb gyermekségétől fogva, és pihent az ő seprejében, és nem öntötték át edényből edénybe, de egyszer mi következik? Olvasom a következő verset: „De ímé eljőnek a napok, azt mondja az
Úr, és rablókat bocsátok reá, a kik megrabolják őt, hogy megüresítsék edényeit, palaczkjait pedig összetörjék” (12. vers), hogy elfolyik az egész. Amikor a hívő embert edényből edénybe ereszti az Úr, akkor mi marad el mindig? A seprő, a bűn, az alja. De a jó bor, az érték, az mindig megy egyik edényből a másikba. Amikor Isten egyik próbából a másikba enged bennünket, akkor ezt azért teszi, hogy mindig elmaradjon valami salak az életünkben. Egy másik helyen így mondja az Ige, ott meg az ötvöst hozza, az ezüsttisztogatót, amikor beleteszi a tűzbe az ezüstöt vagy az aranyat, hogy kiég, ott marad a salak, és mindig csak a tiszta ezüstöt, aranyat önti le róla. Ugyanígy van ennek a bornak a képében, ezért engedte Isten. De a hitetlennél nem nézi, elveszik az egész bor, az egész élete minden értéke, együtt az ő salakjával, még az edényüket is összetöri az Úr - így olvastuk előbb. Ezért ne tévesszen meg bennünket a látszat, és ezért mondja azt is az Ige, hogy teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésbe, próbákba visz bele bennünket az Úr. Hogy méltat bennünket arra, hogy tisztogasson a próbák által, ne hagyjon nyugodtan bennünket az Úr a mi kis világunkban, mert a testnek ez lenne jó, hogy tespedjen. De nem hagy az Úr, kimozdít, átönt egyik edényből a másikba, hogy ha jönnek az életünkben ezek a nehézségek, próbák, ez az Úr keze, hogy megtisztítson bennünket. És ha látjuk, hogy valakit hagy az Úr, hogy tespedjen, ennek nem lehet örülni. Mint ahogy a próféta is kesergett Moábon. Sok helyen olvastuk, és még el is olvasok egy néhány verset, amikor azt mondja, hogy bánkódjatok miatta mindnyájan, a kik körülte vagytok. Ezért van az, hogy komoly hívő emberek, ha már sokáig nincs az életükben próba vagy nehézség, elgondolkoznak: miért van ez, hogy most nem hoz az Úr az életembe próbákat? Mert ez a természetes a hívő életben, hogy edényből edénybe önt az Úr. És ez jó, hogy ezt teszi velünk, és az ítélet, ha valakivel nem így bánik az Úr, hanem hagyja, hogy elhatalmasodjon a bűn. Ez volt az oka, a gyökere, hogy nyugodtan ült Moáb gyermekségétől fogva, pihent az ő seprejében. Ítél, de nem telik benne kedve Most nézzük meg azt, hogy sem a próféta, sem az Úr nem örült ennek, hogy végül Moábot össze kellett törni. Elolvasnék három verset. „Bánkódjatok miatta mindnyájan, a kik körülte vagytok, és mindnyájan, a kik ismeritek az ő nevét […] Azért jajgatok Moábon, és az egész Moábért kiáltok […] Ezért zokog a szívem Moábért, mint a síp, és zokog szívem a Kir-Héres férfiaiért, mint a síp, mivelhogy a kincsek elvesztek, a miket gyűjtött” (17., 31. és 36. vers). Az Úr nem örül a hitetlen halálán, és éppen azért nagy kegyelem, amikor még valakinek az életében hoz az Úr nagy csapást, nagy tragédiát, nagy kimozdítást, hogy végre a seprejéből kimozdítja az Úr. Mindezt azért teszi Isten, ami a 47. versben van: „De visszahozom Moábot a fogságból sok idő mulva, azt mondja az Úr. Eddig van Moáb ítélete.” Ezért vitette el a fogságba Isten: nem azért, hogy bosszút álljon, vagy megtoroljon bármit, nem azért, mert kedvét lelné abban, hogy most visszafizet neki, hanem, hogy majd a fogságban tanulja meg Moáb is, hogy nem Kámós az ő istene. Nem lehet dölyfösködni és kevélykedni, hogy nem lehet felemelkedni az Úr ellen, hogy nem lehet a kincseiben bízni, hanem az Úr az Isten. Ha ezt megtanulja, akkor vége lesz az ítéletének. Akkor eddig van Moáb ítélete, és akkor majd visszavonja az Úr. Ma is, amikor Isten ítél ezen a földön, beleszól népeknek, nemzeteknek vagy egyes embereknek az életébe is, ítél az Úr nagyon keményen, nagyon fájdalmasan, nagyon véresen. Azért teszi, hogy végül mozduljon ki az ember, hogy majd visszahozhassa a fogságból, hogy adhasson neki az Úr valami igazi, mennyei kincset a helyett a földi helyett, amiben eddig bízott, és ami az ő élete volt. A kőszikla hasadékában Még egy dolgot szeretnék elmondani befejezésül. Az Úr tanácsot is küldött a próféta által Moábnak, hogy hogyan viselkedjen ebben az ítéletben, és jó, hogy ha ezen a tanácson is
elgondolkozunk. Esetleg azért, hogy ha mi, vagy körülöttünk valaki ilyen helyzetbe kerül, akkor ilyen jó tanácsot, ezt az Igét tudjuk mondani, ennek a szellemében, amit az Úr tanácsol. Ez a 9. és a 28. versben van leírva. „Adjatok szárnyat Moábnak, hogy repülvén elrepülhessen, mert az ő városai elpusztulnak, és senki sem lakik azokban. […] Hagyjátok el a városokat, és lakjatok a kősziklákban, Moáb lakosai, és legyetek, mint a galamb, a mely a kősziklafal hasadékán belül rak fészket” - így hozza egy másik fordítás. A kősziklafal hasadékán belül. Hiszen értjük ezt a képes beszédet! Ha a Szentírásban kőszikláról van szó, gondolhatunk a mi Kősziklánkra, Jézus Krisztusra. A kőszikla hasadéka, az az értünk meghasadt, meghalt, az értünk megtört testű Jézus Krisztust jelenti. Azt javasolja itt Moábnak, hogy amikor lerombolják az ő városait, akkor adjon neki szárnyat, legyen szárnya, hogy hagyja el a városokat, és lakjon a kősziklákon, mint a galamb. A galamb, azt tudjuk, hogy a Szent Szellemnek a képe a Szentírásban. Így lehet ezt a képet összefoglalni, hogy mit jelent szellemileg, hogy amikor Isten megítéli valakinek az életét, céllal ítéli meg. Az az ember, aki addig földhözragadt volt (a város azt jelenti, hogy ott voltak a kincsei, a házai, az összegyűjtött javai), és nem tudott felfelé szárnyalni, mint a galamb, nem tudott felnézni Istenre, Krisztusra és a mennyeiekre, oda volt tapadva a kincsekhez, a földhöz, a bálványokhoz. A Szent Szellem azt a munkát végzi, hogy kapjon szárnyat, hogy ott tudja hagyni, fel tudjon emelkedni Jézus Krisztushoz, a Kősziklához, s utána ott lakjon, rejtőzzön el az élete, mert érte is megnyílt, érte is meghalt Jézus Krisztus. Nos, ez az, amit akar az Úr végezni, és amit mi is mondhatunk, amikor egy ember próbába esik, nehézségbe, ítélet alá jut az élete. Amikor úgy néz ki, hogy minden, amit eddig tett, semmivé lett, megítélte az Úr, eltörölte, minden csúfsággá lett az életében, csak sírni tudna, akkor ne forduljon szembe Istennel. Hagyja, ami összetört, hagyja, ami a földhöz tapadt, ne tapadjon oda tovább, emelkedjen fel. Ott van a Kőszikla, s lehet arra a Kősziklára építeni, az soha meg nem inog, az soha nem fog összetörni, mert ez a Kőszikla Jézus Krisztus. Ehud és Moáb királya Még csak egy dolgot. Hajlamosak vagyunk arra, hogy kincsekben, bálványokban bízzunk, hogy amíg ebben a testben vagyunk, mégis a testbe is helyezzük az erőnket, hogy dölyfösködjünk, kevélykedjünk. De az Úrnak az Igéje azért szól, hogy ettől megőrizzen bennünket, és ennek az Igének van hatalma és ereje, ha hagyjuk a szívünkig jutni. Isten Igéje nemcsak szó, hanem erőt is ad, hogy az ember felül tudjon emelkedni ezeken. Ennek a megvilágításra szeretnék egy ószövetségi történetet idehozni, a Bírák könyvéből, ami szintén Moábról szól, Moábnak egy korábbi királyáról. Amikor leigázták Izrael népét, és mondhatjuk így, hogy amikor a test, a bűn erőt vesz egy hívő ember életén, vagy erőt vesz egy emberen, akkor milyen hatalmas ereje van Isten szavának és Isten Igéjének: „És szolgálák az Izráel fiai Eglont, a Moáb királyát tizennyolcz esztendeig. Ekkor megint az Úrhoz kiáltottak Izráel fiai, és az Úr szabadítót támasztott nékik: Ehudot, Gérának fiát […] Ő maga pedig visszatért a Gilgál közelében lévő kőbányáktól és monda ennek a királynak, Moáb királyának : Titkos beszédem van veled, óh király! És ez monda: Hallgass! és kimenének előle mindnyájan, kik állanak vala körülötte. És Ehud ő volt az, akit Isten felhasznált szabadítóul akkor ment be hozzá, mikor épen az ő hűsölő felházában ült magányosan, és monda Ehud néki: Istennek beszéde van nálam te hozzád. És fölkele az a királyi székből” (Bír 3,14-15.19-20). Itt jó, hogy ha megállunk. Ehudot Isten küldte, végeredményben Ehud testileg, földileg a moábita királynak alattvalója volt, mert az leigázta egész Izraelt. Azért is ment tulajdonképpen ez az Ehud, mert Izraelnek az ajándékát vitte el a moábita királynak. De az Isten küldte, és egyszer csak azt mondja neki, hogy Istennek a beszéde van hozzád. És mit kellett csinálni Moáb királyának? Felkelt az ő királyi székéből. Pedig neki volt bálványistene,
pedig ez az Izrael leigázott nép volt, pedig aki neki szólt, az külsőleg csak egy szolgája volt. Amikor azt mondta, hogy Istennek a beszéde van tehozzád, ez nemcsak szó volt, nemcsak mondta ez a követ, hanem az előző versekben olvastuk, Isten támasztotta szabadítóul. S amikor ezt mondta, Isten beszéde van nálam tehozzád, felkelt a királyi székből a király, és: „Akkor kinyújtá Ehud az ő balkezét, és kirántá kardját a jobb tomporáról, és beleüté azt annak hasába. És beméne még a markolatja is a vasa után és berekeszté a háj a fegyver vasát, mert nem vonta ki a kardot annak hasából, sőt átment annak vékonyán” (Bír 3,21-22). Ez volt hozzá az Isten üzenete. Mit mond az Ige? Istennek beszéde élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél. Itt testi nép volt, és testi kardot vett elő ez a balkezes, suta, akit az Úr küldött Izraelből. Ez volt az Úrnak az üzenete, hogy „halál a testre!” És most is ez az Úr üzenete: Öldököljétek meg a ti földi tagjaitokat, a paráznaságot, a tisztátalanságot, a kívánságot, a földhöz ragadottságot, mindazt, amiről a mai nap szó volt. Istennek ez a beszéde élő és ható, behat az emberbe, és elvégzi ezt a munkát, hogy meg tudjuk öldökölni, hogy ezután Isten neve dicsőüljön meg ebben az ítéletben is, amikor megítéljük magunkat, és megöldököljük. Ámen. Debrecen, 1988. május 11.