Jarabin Kinga
LÁBNYOMOK
Álmokkal indulunk
Már egész kis korban, óvodásként is van arról elképzelésünk, mivel szeretnénk foglalkozni, ha egyszer felnövünk. Álmokkal indulunk az iskolapadba, az iskolapadból a munka világába, melyek az idő múlásával átalakulnak, formálódnak. Szerencsés esetben azért, mert mi magunk változunk, érünk és tudatosodunk, de előfordulhat az is, hogy környezeti hatásra vagy kifejezetten nyomásra adjuk fel azt, amire vágytunk. Mindenki talál a rokonságában, baráti körében, ismerősei között legalább egy olyan valakit, aki azért az ami, mert a szülei ezt várták el tőle mivel már a nagyapja nagyapjának a nagyapja is. A kérdés bennem csupán az, hogy ez utóbbi csoport tagjai vajon teljesen és maradéktalanul hasznosnak érzik magukat a mindennapi munka során? Megelégedettséggel tölti el őket az, amit tesznek? Boldogan élik az életüket vagy egészen egyszerűen beletörődtek a sorsukba? Végül: valóban ez lenne az ő sorsuk? Ahhoz, hogy meg tudjuk válaszolni ezeket a kérdéseket saját érzéseink és életünk vetületében, valamint el tudjuk dönteni, hogy mivé is szeretnénk válni, meg kell
14
ismernünk önmagunkat. Ez az önmegvalósításhoz vezető út egyik legfontosabb lépése. Mindig csodálattal, valamint némi irigységgel tekintettem azokra az emberekre, akik képesek egy adott területen, szakmában tevékenykedni és akár egy munkahelyen dolgozni éveken, egy életen át. Ma sokszor úgy érezzük, hogy a munkahely nem egyéni döntés kérdése, a szakmai tapasztalat másodlagossá válik, a multi jelenség kihat a korra, az iskolázottságra és az elvárt attitűdökre is. Mégis van, aki teljes megelégedettséggel óvónő huszonöt éve, sofőr tizenkét éve, pénztáros nyolc éve, varrónő, favágó, katona, nevelőszülő ki tudja hány hosszú éve. Boldogan lépi át minden reggel ugyanannak a munkahelynek a küszöbét és a hasznosság érzésével kel fel az íróasztalától minden délután. Valahogy ez nekem eddig, nem ment. A változás, a folytonosság hiánya, a kötött munkaidő rám nyomasztóan hatott. Nem találtam a helyem sehol. Persze mondják, hogy minden fejben dől el és ez így is van, de mégis, a fejen kívül van valami sokkal erősebb belső kényszer is, továbbá egy felsőbb erő, ami oda-oda csap, amikor hagyom a helyzetet szorítani és nem lépek, nem megyek tovább. Amikor kifejezem a csodálatom az én meglátásom szerint nyugodt életet élő, megelégedett embereknek, majd pár szóban elmesélem a saját egyhangúnak koránt sem mondható történetem a bennem kavargó érzésekkel és kétségekkel, akkor persze megkapom, hogy de jó nekem. Milyen bátor vagyok, igazi kalandor! Színes az életem, sokat lát15
tam, tettem és lesz mit mesélnem a gyerekeimnek. Ebben pedig nem is kételkedem, mert már most van mit mesélnem.
16
A tanulás kapukat nyit
Kilenc éves voltam, amikor elhatároztam, hogy óvónő leszek. Még ma is emlékszem arra a napra: osztálytársaimmal egy park mellett sétáltunk el, miközben komoly, megfontolt harmadik osztályosként beszélgettünk az öt év múlva ránk váró pályaválasztás rejtelmeiről. Az óvónői pálya igen jó ötletnek tűnt, mivel nem bizonyultam egy géniusznak az általános iskolában, látszólag nem sok mindenhez érettem. A zene és a rajz volt az a két terület, ahol termett babér nekem is. Furulyázni is ekkor tanultam meg otthon, egyedül. Kotta nélkül, hallás után játszottam vissza a dalokat első, gyönyörű sötétbarna színű fa furulyámon. Ez nyilvánvalóan ellensúlyozta édesanyám lelkében a matematika terén tett gyötrelmes próbálkozásokat és bukdácsolásokat: hetekbe telt, mire megértettem, miért nem két pár lába van a kacsának, ha egyszer két lábon áll? Támogatva lettem a zenében, mindig volt mivel festeni, rajzolni, a mozgásom koordinált volt, és már akkor jól bántam a nálamnál kisebbekkel. Elmúlt az az öt év, eljött a pályaválasztás napja. A terv pedig nem változott. Mind az elképzelése-
17
