JANUS PANNONIUS TUDOMÁNYEGYETEM

JANUS PANNONIUS TUDOMÁNYEGYETEM POLLACK MIHÁLY MŰSZAKI FŐISKOLAI KAR TELEPÜLÉSMÉRNÖK SZAK

Barakonyiné Winiczai Klára:

VÁROSSZOCIOLÓGIA I. rész

1997. Pécs

____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

1

TARTALOM

BEVEZETÉS ...............................................................................................................4 1. A VÁROSSZOCIOLÓGIA TÁRGYA, SAJÁTOS SZEMLÉLETE ............................8 1.1. A város ígérete............................................................................................................................................ 8 1.2 Válságban a város? ................................................................................................................................... 11

2. A VÁROSSZOCIOLÓGIA ALAPKÉRDÉSE..........................................................14 2.1. A település................................................................................................................................................. 14 2.2. Város és falu ............................................................................................................................................. 16

3. A VÁROSFEJLŐDÉS ÖSSZEFOGLALÓ ÁTTEKINTÉSE ...................................23 3.1 Az előzmény: nomád társadalmak........................................................................................................... 24 3.2 A preindusztriális város............................................................................................................................ 25 3.2.1. A folyóvölgyi kultúrák városai........................................................................................................... 29 3.2.2. A mexikói, közép- és dél-amerikai civilizációk ................................................................................. 36 3.2.3. Az antik város..................................................................................................................................... 40 3.2.4. A közép - kelet urbanizációja............................................................................................................. 53 3.2.5. A középkori Európa ........................................................................................................................... 55 3.2.6. Összefoglalás...................................................................................................................................... 69

4. A MAGYAR VÁROSFEJLŐDÉS A POLGÁRI TÁRSADALOM KEZDETÉIG.......75 5. AZ EURÓPA KÖZPONTÚ VILÁGRENDSZER KIALAKULÁSA...........................86 5.1. A megszülető indusztriális város............................................................................................................. 93 5.2. Az ipari forradalom városfejlődésének hatása a városépítészetre....................................................... 97 5.3. A posztindusztriális város - az indusztriális város új arca ................................................................. 106

6. VÁROS ÖKOLÓGIA ...........................................................................................111 6.1. A Chicagoi Iskola .................................................................................................................................. 115 6.1.1. Louis Wirth ökológiai elmélete ........................................................................................................ 117 6.1.2. Park és Burgess zónaelmélete .......................................................................................................... 122 6.1.3. Az ökológiai folyamatok .................................................................................................................. 126 6.1.4. Természetes övezetek....................................................................................................................... 127 6.1.5. A Chigagoi Iskola kritikájáról .......................................................................................................... 131 6.2. A Chicagoi Iskola térelméletét követő ökológiai modellek ................................................................. 138 6.3. Társadalmi téranalízis ........................................................................................................................... 140 6.4. Gazdasági térelméletek.......................................................................................................................... 146

2


7. A TÉRSZERKEZET ÉS TÁRSADALOMSZERKEZET KUTATÁSÁNAK NÉHÁNY KONKRÉT PÉLDÁJA MAGYARORSZÁGON ........................................................152 7.1. Konrád és Szelényi térszerkezeti kutatásai.......................................................................................... 152 7.2. Budapest térszerkezete a klasszikus ökológia eszközeit felhasználó vizsgálatok alapján. .............. 158

IRODALOMJEGYZÉK ............................................................................................162


3

BEVEZETÉS

A szociológia professzionalizálódásának és a szakszociológiák leválásának első jeleit a század elején lehetett tapasztalni, amikor a városszociológia (mint önálló diszciplína) megjelent. Kialakulásának előzményei azonban messzire nyúlnak vissza. A XVIII. században, a reformkor filozófusai még mélyen hitték, hogy a tudomány fejlődése, mely képessé tette az embert a természeti környezet tudatos formálására, e képességét a társadalmi környezet tudatos átalakítására is kiterjeszti a jövőben. Bár az ipari társadalom, s vele az ipari város megszületése és növekedése már megkezdődött, nem aggódtak a városért. Úgy tekintettek a város növekedésére mint a gazdagodás, a fejlődés kézzel fogható bizonyítékára, amely boldogságot hoz az emberiség számára. De a XIX. században Európa legfejlettebb országainak (Anglia, Német- és Franciaország) ipari városai már nem igen adtak alkalmat az optimizmusra. Az új ipari központokba vándorolt népesség egyre nagyobb tömege szegényedett el, miközben soha nem látott gazdasági növekedés volt ezekben az országokban. A szegénység és gazdagság kiáltó ellentéte mind többeket: politikusokat, szociálreformereket, zsurnalisztákat, tudósokat kényszerített arra, hogy foglalkozzanak az egyre feszítőbb társadalmi konfliktussal. Angliában - a legfejlettebb ipari társadalomban - volt a legszembetűnőbb az új ipari városok munkásságának szegénysége és nyomora. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy állami beavatkozás nélkül nem képzelhető el javulás. E tény játszott szerepet abban, hogy empirikus vizsgálatok sora indult a valóság feltárása céljával. A később létrejövő városszociológia sokat köszönhetett e vizsgálatoknak. Ugyanakkor, Franciaországban és Németországban ahol az iparosodás és a modern urbanizáció némi késéssel követte Angliát, a város változásának elméleti gyökerei foglalkoztatták inkább a társadalomtudósokat. • Empírikus vizsgálatok Angliában A korai empírikus vizsgálatok közül kiemelkedő Engelsnek a XIX. század indusztriális városáról írt tanulmánya. Engels 1842 végén érkezett Angliába, a kor legjelentősebb ipari városába Manchesterbe, a munkásosztály helyzetének feltárása céljával. Ebben az időben Manchester 400 ezer lakosú gyárváros volt, London után a legnagyobb város Angliában. A város közepét egy kereskedelmi-igazgatási mag foglalta el, amelyben senki sem lakott, ezért a nappali nyüzsgés után éjszakára teljesen kiürült. A belső magból üzletekkel szegélyezett széles utak vezettek kifelé, határolva és eltakarva a történelmi városmagot - az óvárost - amely a munkásság lakóhelye volt. A középkorban is zsúfolt városrész hajdan pompás patríciusházaiban most proletárcsaládok tucatjai éltek, elképesztő zsúfoltságban, minden városinak nevezhető szolgáltatás nélkül. 1845-ben jelent meg Engels angliai tanulmányútjának tapasztalatit összefoglaló műve: "A munkásosztály helyzete Angliában" címmel, mely nem elméleti fejtegetéseket tartalmazó mű volt, hanem egy társadalomtudós pontos beszámolója arról, hogy milyen körülmények között laknak, hogyan táplálkoznak, miként öltözködnek az oly sokak által irigyelt angol munkások.

4


A század végén Londonban a parlament vizsgáló bizottságot szervezett a túlnépesedett város, az embertelen lakáskörülmények, a hosszú munkaidő vizsgálatára. A szociálreformer Charles Booth1 tényekkel kívánta a törvényhozókat meggyőzni, ezért kiterjedt empírikus adatgyűjtést végzett a londoni munkásság körében. 1892 és 1902 között 17 kötetben tette közzé adatfelvételeinek eredményeit. Booth munkásságának tudományos érdemei máig elévülhetetlenek. Túl azon, hogy tőle származik az első rendszerezett és kiterjedt adatfelvétel kora szegény rétegének életmódjára vonatkozóan, a szociológia módszertanát is gazdagította. Az adatfelvétel során ő használta ugyanis először, a később széles körben elterjedt survey típusú felvételt. Az új ipari városról azonban nemcsak ilyen források révén alkothatunk képet magunknak. A kor nagy írói - elsősorban Dickens - által festett kép a késő utókor szociológusának hasonlóan sokat mesél e korszak városairól. • Francia és német tudósok elméleti kutatásai Franciaországban és Németországban Angliától eltérően, az új ipari város iránti tudományos érdeklődést elméleti megközelítés jellemezte. Nevezetesen, a rurális társadalom urbánus társadalommá való átalakulásának általános kérdése. A cél egy elméleti keret létrehozása volt, melyen belül a városszociológia, mint önálló tudomány kifejlődhet. Ferdinand Tönnies német tudós, a társadalmi közösség két típusát különböztette meg: a Gemeinschaft-ot (közösséget), melynek keretén belül meleg, családi, vérségi kötelékek kapcsolják össze a csoport tagjait és a Geselschaft-ot (társadalmat), ahol az intézmények - gazdaság, áru, pénz, érdek stb. - alkotják az összekötőkapcsot. Tönnies nem azonosította egyszerűen a Gemeinschafot a vidéki, rurális és a Geselschaftot a városi, ipari élettel, hanem ezt az ellentétpárt megpróbálta felhasználni annak magyarázatára, hogy Európában miért adta át a helyét az elsődleges, személyes kapcsolaton alapuló, családközpontú (valóban a faluhoz, a kisvároshoz kapcsolódó) élet, az ipari alapú urbanizáció rideg, személytelen, racionálisan szervezett életének. Ugyanígy, a nagy változás oka foglalkoztatta a francia Durkheimet is. A társadalmi munkamegosztásról írt könyvében a társadalmat alkotó egyes embereket vagy csoportjaikat összekötő kapcsolatokat kutatva, a társadalmi szolidaritás két típusát különböztette meg: a mechanikus és az organikus szolidaritást. A mechanikus szolidaritás - mely a fejletlen társadalmakban természetadta módon érvényesül - széleskörű megegyezést biztosít a társadalom tagjai között az értékek és intézmények kérdéseiben. A fejlettebb, bonyolultabb szerkezetű társadalmakban, így kora iparosodó társadalmában - Durkheim szerint - a mechanikus szolidaritást az organikus szolidaritás váltja fel, mely a specializálódott társadalmi szerepek közötti együttműködés szükségességén alapul. Bár nem közvetlenül a várossal, illetve a város átalakulásával foglalkozott Durkheim, munkássága mégis nagyban hozzájárult a városszociológia fejlődéséhez. Elsősorban azzal, hogy megkísérelt válaszolni arra a kérdésre, hogyan vált az organikus szolidaritás dominánssá kora társadalmában. Ugyanis az okot a városok gyors növekedésében látta, mely épp úgy volt fizikai, mint népességszámbeli, és gazdasági növekedés. Ez a mindenre kiterjedő növekedés szükségszerűen megváltoztatja az emberek egymás közötti kapcsolatát - állította Durkheim - mert szükségszerűvé 1

Ma Charles Booth-t tekintjük az empírikus szegénység-kutatás úttörőjének és munkásságának tudományos értéket tulajdonítunk annak ellenére, hogy önmaga nem tudósnak, hanem politikusnak és szociálreformernek tartotta magát. Fivérével William Booth-al (az Üdvhadsereg megalapítójával) elkötelezetten harcolt az angliai szegények helyzetének javításáért.


5

teszi, hogy a személyes kapcsolat helyét az intézményes kapcsolat foglalja el. Azaz, önmagában az a tény, hogy a nagyvárosban sok ember nagy sűrűségben él együtt, megváltoztatja az emberi és csoport kapcsolatokat. Durkheim ezen megállapítása lett később a városszociológia egyik legfontosabb alapgondolata. Két német tudós szerepe érdemel még mindenképpen említést a városszociológia elméleti gyökereinek feltárásakor: Georg Simmelé és Louis Wirth-é. Simmel a "Metropolisz és mentális élet" című könyvében szemléletesen tárta fel a városi élet pszichológiai következményeit. Szerette a várost, értékelte az egyént felszabadító hatását, de tudatában volt, hogy ennek ára van. Látta, hogy a városlakó személytelen, hideg módon viszonyulhat a másik városlakóhoz, hogy eszével és nem a szívével gondolkodik, cselekszik stb. Wirth Amerikába emigrált német tudós volt, aki a chicagói egyetemen dolgozott. 1938-ban írta korszakalkotó tanulmányát: "Az urbanizmus mint életmód" címmel. A század első harmadában a chicagói egyetem Szociológia Tanszékén Robert Esra Park vezetésével széleskörű városkutatás folyt. Tudósaik érdeklődésének középpontjában a nagyváros olyan problémái álltak mint pl. a bűnözés, a prostitúció, a város mentális betegségei stb. Empírikus kutatások egész sora követte egymást, melyek eredményei tágították a városszociológia tudományos vizsgálódásának körét és új megközelítési módot vezettek be a szociológiába. Már a 20-as években előtérbe kerültek a városfejlődés általános elméletével, a város ökológiai struktúrájával és annak változásával foglalkozó kutatások (elsősorban Burgess munkássága nyomán). Sőt későbbi kutatók, mint pl. a Lynd házaspár "Középváros" és Hollingshend "Elmtown ifjúsága" című tanulmányukban már megkísérelték a teljes városi közösséget elemezni, és túllépve a puszta tényfeltárás igényén, már a problémák megoldásának lehetséges útjait keresték. A Chicagoi Iskola városökológiai kutatómunkája két nagy területet ölelt fel: • A város mint tér problémakört, mely a fizikai tér és a népesség eloszlása, ill. a közöttük fennálló kapcsolat kutatásával foglalkozott. Olyan kérdésekre kereste a választ mint például: hogyan növekszik a város? Vannak-e előre jelezhető, általános mintái a városi népesség eloszlásának? A szegények mindig a belvárosban, a gazdagok pedig a külső kerületekben élnek? És ha igen, vajon miért? Hogyan hat az ökológiai környezet az emberek viselkedésére, kapcsolatrendszerére? Milyen kapcsolat van a város és vidéke között? • A másik nagy kutatási terület a városi közösség vizsgálata volt. Park 1915-ben megjelent esszéje: a "Javaslatok az emberi magatartás vizsgálatára nagyvárosi környezetben" alapozta meg a téma későbbi kutatásának módját, szellemét. Park-ot különösen rabul ejtették a nagyváros egzotikus etnikai gettói, a slum-ok ijesztő társadalmi és lakókörnyezeti jellemzői, mely minden bizonnyal összefüggött újságírói múltjával. Munkatársaival (Wirth-el, Burgess-el stb.) természetes övezetek mozaikjának látták a várost, melyek sajátos életmódoknak, emberi kapcsolatoknak a hordozói is egyben.2 Talán nem túlzás azt állítani, hogy a városszociológiával együtt szárnyait bontogató faluszociológia elméleti munkássága nem tudott olyan népszerűvé, nemzetközi hírűvé és professzionális tudománnyá válni mint (elsősorban a már említett Chicagoi Iskolaként ismert humán ökológia megszületése révén) a városszociológia.

2

A későbbiek során a 6. Humán ökológia fejezetben részletesen fogunk foglalkozni a Chicagoi Iskola kutatási eredményeivel.

6


Érdekes módon, területileg is elvált a településszociológia e két ágának művelése. A városszociológia művelésének fő területei az Amerikai Egyesült Államok és a fejlett nyugateurópai országok, a faluszociológiáé pedig a kevésbé fejlett kelet-európai és a fejletlen országok voltak. A fejlett országok urbanizált településstruktúrájának, a tradicionális falu eltűnésének köszönhetően azok a kutatók is, akik a falu szociológiai problémáival foglalkoztak Rural Sociology, tehát a vidék szociológiája nevet adták tudományterületüknek. Természetesen, ahogy voltak korábban, úgy vannak ma is olyan tudósok a fejlett országokban, akiket a tradicionális falu társadalmi jellemzői izgatnak, de ahogy a század első felében, úgy ma még inkább, kutatásuk tárgyát pl. Indiában, az Arab országokban, Afrikában, a kelet-európai országokban (köztük hazánkban) találják meg. A településszociológia két ágának ily módon eltérő fejlődésére a magyarázatot a szociológiai szemléletben és a szociológiának mint tudománynak a feladatában lelhetjük meg. A szociológus figyelmét a társadalom betegségeire, konfliktusaira irányítja elsősorban. Például az a tény, hogy a két világháború között Magyarországon a tudományos igényű falukutatás oly nagy jelentőségre tett szert (valósággal progresszív mozgalommá vált) azzal függött össze, hogy a társadalom élő, fájdalmas sebei a falvak voltak, ahol évszázadok óta állni látszott az idő.3 A városszociológia új kutatási területei. A XX. század első felében lezárult a városrobbanás korszaka a fejlett világban, és a városi expanzió színhelye az ún. harmadik világba helyeződött át. A változás nyomán születő új viszonyok új kérdéseket vetettek fel, melyek nyomán két nagy kutatási terület látszik kirajzolódni korunk városszociológiájában: ⇒ a város mint környezetének "fogyasztója" és ⇒ a város, mint környezetének "építője". A városszociológia művelésének alapja ma is a tényfeltáró empírikus vizsgálat, ami nem jelenti azt, hogy ennyivel meg is elégszik. Ma már mind a város-, mind a faluszociológiára vonatkozóan elmondhatjuk, hogy sokkal inkább foglalkozik a felmerülő társadalmi problémák okainak kutatásával mint puszta feltárásukkal és leírásukkal.

3

Nem véletlenül adta Erdei Ferenc a „Magyar falu” c. könyvében az első fejezetnek a „Történelem a falu felett” címet. Olyan kiváló munkák születésének korszaka volt ez (csak néhány kiemelkedő példát említve) mint pl. Erdei Ferenc: „Magyar falu”, „Parasztok”, „Magyar város” című könyvei, Buday Dezső: „Az egyke” és Szabó Zoltán: „Tardi helyzet” című tanulmánya, melyek a magyar szociológia megszületésének bizonyítékai voltak. De nagyon sokat köszönhet a magyar faluszociológia olyan kíváló íróknak, illetve szociográfiai munkáiknak is, mint Ílyés Gyula: „Puszták népe”, Féja Géza: „Viharsarok” című könyve és Nagy Lajos számos, az alföldi faluról írt novellája.


7

1. A városszociológia tárgya, sajátos szemlélete

Méltán merülhet fel a kérdés, mi szükség van város- illetve településszociológiára, hiszen oly sok más tudomány foglalkozik még a várossal, a faluval. Sőt közülük egy sor, mint pl. a Településföldrajz, a Településdemográfia, a Településgazdaságtan, a Településmenedzsment stb., nemcsak érintőlegesen teszik ezt, hanem szakmai vizsgálódásuk tárgyául választják a települést. Miben különbözik a társadalomtudományok e csoportjától a városszociológia, mivel is foglalkozik e tudomány? A szociológus számára a város elsősorban egy tér, ahol különböző társadalmi csoportok élnek, dolgoznak, családot alapítanak, gyermeket nevelnek és egymással kapcsolatba lépnek, vagy éppenséggel elutasítják a kapcsolatteremtés lehetőségét. Ezek a társadalmi csoportok földrajzilag, gazdaságilag, demográfiailag, politikailag, kulturálisan sajátos eloszlást mutatnak, miáltal sajátos társadalmakat hoznak létre. A városszociológus célja, feladata e sajátos társadalom vizsgálata. A városi társadalom vizsgálata nem képzelhető el valamiféle tisztán szociológiai aspektusból, hiszen az, hogy az egyes emberek vagy csoportok hogyan lépnek egymással interakcióba, függ az életterüket alkotó fizikai tér milyenségétől, koruktól, nemüktől, családi állapotuktól, a gazdasági munkamegosztásban elfoglalt helyüktől, magától a gazdasági és politikai rendszertől, de egyéni politikai meggyőződésüktől, kulturális jellemzőiktől stb., is. Így a városszociológiának és művelőiknek bizonyos jártasságra van szükségük a földrajz, a demográfia, a gazdaság- és politikatudományok területén is. Azaz, a város szociológiai vizsgálata egy sor más aspektusú megközelítést is kell hogy jelentsen. A szociológusnak mindig azt kell kérdeznie e soktényezős rendszeren belül, hogy az összetevők milyen együttműködése hozta/hozza létre az adott konkrét várost. A városszociológia nemcsak komplexitása, hanem sajátos szemlélete miatt is különleges helyet foglal el a településsel foglalkozó tudományok körében. E sajátos szemléletből, s komplex megközelítési módból kíván ízelítőt adni a következő két alfejezet.

1.1. A város ígérete

Évezredekkel ezelőtt, már az ősi város tudott valamit, ami ellenállhatatlanul vonzotta az embereket. Ez a valami, az izgalmas csoda, nyitottságába gyökerezett. A falu zárt, örökké változatlannak tűnő, múltba néző világával ellentétben a város az állandó változásnak, megújulásnak, a jövőnek adott otthont. Itt összpontosult a hatalom és a gazdagság. Ennek nyomán itt rakódott le elsősorban mindaz, ami maradandó értéket képviselt. De nagyon hosszú ideig a város az emberek döntő többsége számára valóban csak csoda maradt, melyet meg lehetett néha pillantani, gyönyörködni lehetett égig érő katedrálisaiban, nyüzsgő piaci forgatagában, de javaiból részesedni aligha. Az ipari forradalom nyomán létrejött, soha nem álmodott gazdasági növekedésre, s vele a modern urbanizáció kibontakozására volt szükség ahhoz, hogy széles tömegek számára váljanak elérhetővé 8 ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

a város javai. A jólét és gazdasági erő szimbólumaivá ekkor váltak a nagyvárosok. Óriási tömegek özönlöttek a nagyvárosokba életük jobbrafordulásában reménykedve. Számukra ígéret volt a város épp úgy, ahogy a ma embere számára is az. Vajon miben fejeződik ki a város ígérete? A kérdésre adott személyes válasz minden bizonnyal igen sokféle lehet, egyéniségünktől, értékrendünktől, szélesen értelmezett társadalmi helyzetünktől függően változó. A szociológus dolga az, hogy a sokféle egyéni válaszból kiszűrje, hogy melyek a városba vándorló társadalmi csoportokat mozgató általános pozitívumai a városnak. Íme a legfontosabbak. • A város mindenből egyre többet és többet ígér. Több állást, foglalkozási lehetőséget, több lakást, több férfit és nőt stb., és ezáltal nagyobb lehetőséget az állás, a lakás, a házastárs megtalálásában, de akár csak egy igényesebb ruha, egy jó könyv megszerzésében, vagy egy este kellemes eltöltésének lehetőségében. • A város azzal, hogy mindenből többet ígér, egyben megteremti az igazi választás lehetőségét is. Tény, hogy a nagyváros, a tömegtermelésen és a tömegpiacon keresztül elszürkíti, átlagemberekké igyekszik formálni a város lakóit, de ugyanakkor a különlegességet, a másságot is honorálja és kiépíti az átlagtól elütő igények kielégítésére szolgáló csatornákat is. A nagy választék a biztosítéka annak, hogy bár tagadhatatlanul létezik a város elszürkítő, és "olvasztótégely" hatása, ennek ellenére dominánssá a különlegességet, a másságot, a változatosságot értékelő, serkentő hatása válik. • A város nyitottságával, az újat, a mást, a különlegest értékelő tulajdonságával azt sugllja, hogy a korlátlan lehetőségek hazájában vagyunk. • Mindezeken túl vonzereje a városnak, hogy tükörként szolgálhat az ember számára, melyben mint egy színpadon a különböző értékrendeket, szokásokat, életmód-mintákat megfigyelheti. Lemérheti azt is, hogy az általa választott, vagy választani kívánt életmód mennyire lesz eredményes, és mindezt teheti puszta szemlélőként kockázat nélkül. Természetesen ez lehetőség csupán, amit megvalósítani cseppet sem könnyű. Nem könnyű ilyen nagymértékben nyitottnak maradni, ami nemcsak egyéniség, hanem kultúráltság kérdése is. Nem is beszélve a választott életmódminta megvalósíthatóságának társadalmi korlátairól! De nem egyszerű dolog nyitottnak maradni abban az értelemben sem, hogy nehéz közösen dolgozni az életmód minőségét javító közös célokért, ha azt tapasztaljuk, hogy az olyanok számára is elérhető lesz, akik a kollektív erőfeszítésből hasznot húznak és oly módon élik az életüket, hogy az aláaknázza azokat a szigorú szabályokat, amelyeken a közösség élete alapul. Mint látjuk, nem könnyű a "jó élet" személyes kiválasztása, és megvalósításának lehetősége is mind az egyén, mind a társadalom oldaláról nehezített. Legalább ilyen nehézségekkel kerülünk szembe akkor, amikor a közösségi célokat és a kollektív értékeket kívánjuk megfogalmazni. Például hogyan értelmezhetjük a jó és a rossz város fogalmát? Egyáltalán, mit jelent a jó, ill. rossz város? A feltett kérdésre valószínű az emberek egy része úgy válaszolna, hogy a jó város szép, szemet gyönyörködtető, rendezett, tiszta, stb. Ugyanakkor a rossz város csúnya, rendezetlen, piszkos, zsúfolt, stb. Sokak szerint egy nagyvárosnak rendelkeznie kell olyan karakterisztikus jegyekkel amelyek egyedivé, híressé teszik, mint pl. Rómát a Colosseum, a Szt. Péter templom, Athént az Akropolis, Budapestet a Lánchíd, a Halászbástya és a Parlament, Párizst az Eiffel torony és a ____________________________________________________ 9 Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

Louvre, Koppenhágát a Tivoli, stb. De akár ellenkező előjelű példákat is említhetünk, mint például a párizsi Bolhapiacot, Genova kikötő-negyedének bűzös, piszkos sikátorait, a Chicago-t híressé tevő vágóhidakat, vagy Baltimore túlnépesedett, zsúfolt slumjait. A jó és rossz városnak ilyen megközelítése tipikusan turista szemléletű. Ebben a megközelítésben a jó város nem csak szép és látványos, hanem szórakoztató is. Jó szállodái, éttermei élvezetessé teszik a turista számára a kirándulást. A helyben lakó számára egészen mást jelent a jó város fogalma. A város lakói változatos összetételű és nagy munkahely kínálatra, s egyben jó színvonalú és jól működő szolgáltatásokra, kellemes városi atmoszférára vágynak. Parkokra és egyéb intézményekre melyek a pihenést, a felüdülést, a kikapcsolódást szolgálják. Jó iskola, kereskedelmi és egészségügyi hálózatra, kényelmes, gyors, megbízható tömegközlekedésre, jó lakásokra stb. De lám ennek ellenére - és többnyire a helyben lakók egyetértésével - milyen sokat költenek a városok a turistákat vonzó látványosságaik növelésére, műemlékeik védelmére, a város történelmi, vagy egyéb sajátos atmoszférájának megőrzésére. A szociológiai tapasztalatok szerint emögött nemcsak a megnövekedett turista forgalomból származó extra bevételek vonzereje áll, hanem az a tény is, hogy a helyben lakó számára is többet jelent a város mint kellemes, kívánatos életmódot biztosító település. Többnyire ilyen, vagy ehhez hasonló a közgondolkodás, de hogyan vélekednek a városról a szociológusok? Első megközelítésben úgy tűnik hasonlóan mindannyiunkhoz. Egyik részük lelkes híve a városnak, a városi életmódnak, másik részük nem, illetve jobb esetben, szükséges rossznak tartja létezésüket, s főleg növekedésüket. Két amerikai városszociológus - R. Wilson és D. Schulz - szerint a városhoz való viszonyulásban, a gyökerek által meghatározott értékrendnek és szemléletnek, még a szociológusok esetében is meghatározó szerepe van. Így az olyan tudósok, mint Simmel, Weber és Wirth, akik német falvakból származtak, az urbanizációt szükséges, de nem szerencsés folyamatnak tekintették. Simmel például a bevezetőben már hivatkozott könyvében úgy jellemzi a várost, mint amelyben minden emberi érték pénzben fejeződik ki. Simmel véleménye szerint a nagyváros zajossága, örökös zűrzavara, sokoldalú izgatása "idegnyúzó." A nagyvárosnak az emberi idegrendszert ilyen bombázásszerűen érő támadását le kell győzni, vagy különben elveszítjük az irányítás, az ellenőrzés képességét, s a város öntörvényeinek teljesen kiszolgáltatottak leszünk, állítja Simmel. De hasonlóan városellenes az antropológusok egy része is, mint például Redfield a kisközösségek erényeinek magasztalója. 4 Természetesen vannak a városnak hívei is. Mint pl. L. Mumford, aki szerint az ideális életstílus, ideális színhelye a város. Ugyanis az ideális életstílus egyensúlyt teremt a munka és a szórakozás, a művi és a természetes környezet, a nyilvános, közösségi élet és a magán élet között. Magas szinten ezt az egyensúlyt szerinte, csak egy urbanizált tér képes biztosítani. Mumford ideálisnak egy olyan "kertvárost" tekint, mely parkjaival, zöldövezeteivel a lehető legteljesebb mértékben beleolvad természetes környezetébe. Ugyanakkor látja azt is, hogy még egy ilyen ideális, jó városban is a városi életmód fokozott stresszhatása miatt a városlakóknak több pihenésre, kikapcsolódásra van szükségük. A gazdag ember számára ez már ma is viszonylag könnyen elérhető, egy városi és vidéki otthon fenntartásával, több szabadidővel és változatos, színes életmóddal. Ezért Mumford számára az ideális város és városi életmód kialakítása nemcsak várostervezési, hanem legalább ilyen, ha nem nagyobb mértékben társadalmi kérdés is. Szerinte az optimum akkor érhető el, ha a városlakók szabadon választhatnak oly sok életstílus közül amennyi csak lehetséges.5 4 Robert A. Wilson - David A. Schulz: Urban Sociology. 1978. New Yersey, Prentice-Hall Inc., Englewood Cliff. (p.7.) 5 Lewis Mumford: A város a történelemben. Budapest, Gondolat Kiadó. 1985.

10


Mumfordnak messzemenőn igaza van a szabad választás lehetőségének fontosságát illetően, ugyanakkor arról sem feledkezhetünk el, hogy egy szabadvállalkozó gazdaságban mindig a gazdagok rendelkeznek a legnagyobb választási lehetőséggel, a középosztály már kevesebbel és az alsó osztály a legkevesebbel. Sőt, túl azon, hogy a teljesen szabad választás lehetősége ma még csak vágyálom lehet, még ha feltételezzük is, hogy a lehetőség adott a város minden lakója számára, ebből még nem következik automatikusan, hogy mindenki élni is fog vele. Banfield amerikai szociológus szerint: a város problémáinak legtöbbje a városi népesség 10-20 %-át kitevő alsó osztályra vonatkozik, akik jelenorientáltak és képtelenek perspektivikus gondolkodásra.6 Banfield és a hozzá hasonlóan gondolkodók úgy vélik, hogy a szegények a "szegénység kultúrájának" csapdájában vergődnek, többségük nem tud önállóan választani az alternatívák közül. Tehát ahhoz, hogy a lehetőségeket egyáltalán észrevegyék, majd választani tudjanak, előbb a kulturálatlanságukat kell megszüntetni. Mások állítják, hogy a szegények ki tudják dolgozni maguk számára a szegénységből kivezető utat, csak ez hosszú időt vesz igénybe. (Végül is, abban majdnem mindenki egyetért, hogy a szegények fő problémája a megfelelő jövedelem hiánya.) Mindenesetre, a szegénység problémája a modern nagyváros egyik alapkérdése, amit mindazoknak akik akár elméleti, akár gyakorlati szinten a városok jövőjét formálják, nem árt megszívlelni. Elgondolkodtató, hogy mennyire hajlamosak vagyunk erről elfelejtkezni. Tragikus és veszélyes mértéket kell a szegénységnek elérni ahhoz, hogy az elméleti és gyakorlati érdeklődés homlokterébe kerüljön. És e vonatkozásban nincs különbség a fejlett országok és akár hazánk gyakorlata között.

1.2 Válságban a város?

Gazdasági fellendülés idején az életszínvonal emelkedése és a nyilvánvaló eredmények okozta általános optimizmus elfedi, elhomályosítja a városok gondjait és azt az illúziót kelti, hogy megoldottuk vagy legalább is nagyrészt orvosoltuk a bajokat. Uralkodóvá válik egy "racionális" gondolkodásmód, amit a szociológusok egy része középosztálybeli rövidlátásnak nevez. Eszerint: "...a növekedésnek elsősorban a városokat sújtó következményeit, mint pl. a levegő és vízszennyezés okozta környezeti ártalmakat, a fejlődés szükségszerű velejárójának, a fejlődés árának kell tekintenünk, ami ha jól meggondoljuk, nem is túlságosan magas ár. Ami pedig a szegénység kérdését illeti. Nos tagadhatatlan, hogy vannak olyanok akik a társadalmilag elfogadható létminimum alatti színvonalon élnek, de ez nem jelent szükségszerűen szegénységet. Meg kell nézni a harmadik világ nagyvárosainak nyomornegyedeit, hogy valóban fogalmunk legyen a szegénységről...." A szegénység fogalmának ilyen fajta értelmezése - tulajdonképpen a biológiai létminimumhoz való közelítése - egy fejlett, vagy akár csak közepesen fejlett országban is a szociális gondolkodás és gondoskodás gyilkosa. E gondolkodásmódnak egy kevésbé szélsőséges, ezért talán elterjedtebb, s a közép-kelet-európai országok lakói számára nagyon is jól ismert változata szerint: "...a város gondjai akkor kezelhetőek, ha különbséget teszünk a felmerülő problémák között jelentőségüket illetően és erőfeszítéseinket az általunk, ill. az e célra kinevezett, jobb esetben választott döntéshozó testület által legsúlyosabbnak ítélt megoldására összpontosítjuk..." E szemlélet

6

Edward Banfield: The Unheavenly City Revisited. 1974. Boston, Little Brown (p. 11.)


11

racionalitása kevésbé kegyetlen, de azzal, hogy a személyes mérlegelés lehetőségét bevezeti, ugyanúgy mint az előző, lehetőséget teremt a partikuláris érdekek egyoldalú érvényesítésére. Az urbanizációban előttünk járó Amerikai Egyesült Államokban korábbi jelzések után a 70-es évektől szaporodtak a segélykiáltások, miszerint a nagyvárosok válságban kerültek. Kifejeződött ez például: a városok népességének sajátos területi szegregációjában, amennyiben a belvárosok egyre inkább a szegényebb, képzetlenebb fekete lakosság lakóhelyévé váltak és a jómódú, képzettebb fehér lakosság a városkörnyéki kertvárosokba költözött. Már az 1974-es népszámlálás szerint a fehér népességnek csak mintegy 28%-a élt a belvárosban, ugyanakkor a fekete népesség több mint 58%-ának adott otthont e terület. A városok szembe találták magukat egy új és egyre feszítőbb problémával. Nevezetesen, hogy míg az egyik oldalon a növekvő számú szegény népesség miatt ellátási terheik növekedtek, a másik oldalon a központi adóbevételekből visszaszármaztatott jövedelmük csökkent. Ugyanakkor a belváros maradt továbbra is a legfőbb foglalkoztató a városban, ill. az egész kiterjedt városias területen. A helyi kormányzat az elveszített állami jövedelmeket a béradó növelésével próbálta pótolni ami ugyan pénzalapjait növelte, ezáltal segített a belváros növekvő ellátási költségeit fedezni, de egy új feszültséget, a kertváros - belváros ellentmondást hozta létre, ami több mint gazdagok és szegények ellentéte. Ugyanis a kertvárosi lakos, akinek munkahelye a belvárosban van, miután fizeti a béradót, szavazni kíván a városi választáson, mely elkerülhetetlenül a kertváros érdekérvényesítését erősíti a belvárossal szemben. A jómódú kertvárosi népesség vagyona, képzettsége révén amúgy is előnyben van az érdekérvényesítés területén, amit ily módon tovább növelhet, s a belvárosi szegény réteg már eddig is halmozottan hátrányos helyzete szükségszerűen tovább romlik. A béradóról való lemondás viszont lehetetlenné tenné a belvárosban a szükséges szolgáltatások biztosítását. Bár a példa amerikai, s mind a hazai adózási rendszerünkben, mind a városi népesség szegregációs mintáiban vannak eltérések, a jómódú és szegény városrészek hasonló hátterű ellentmondása már megjelent Magyarországon is, és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság térhódításával csak mélyülni fog. A városok növekedésének és válságának kérdése szorosan kapcsolódik kormányozhatóságuk kérdéséhez. Hol húzhatóak meg és egyáltalán vannak-e a város növekedésének korlátai. Bizonyára sokan érzik úgy, látva egy olyan nagyváros, mint pl. Budapest, London vagy különösen Tokio, New York mindennapos életét (amely gyakran a teljes zűrzavar és szabályozhatatlanság látszatát kelti), hogy a több milliós nagyvárosok kormányozhatatlanok vagy legalább is csak részlegesen irányíthatóak. De ennek ellenére élnek és fejlődnek e nagyvárosok. Közlekedési, kommunikációs és egyéb szolgáltató intézményhálózatuk működik, naponta keletkeznek új zavarok és naponta lesz úrrá felettük az ember. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kérdés érdektelen. Éppen ellenkezőleg, a zavarok mindennapossága, esetenként a katasztrófa fenyegetése teszi fontos kérdéssé a várostervezés és várospolitika vizsgálatát a városszociológián belül is. A város irányításának kérdése nemcsak a város nagyságával függ össze, hanem pl. a várost vezető testület milyenségével is. Azaz, milyen felkészültségű a választott testület, mi a szerepe a szakértőknek a testület munkájában, milyen érdekeket képvisel a testület, milyen politikai érdekek, célok és erők mozgatják, hogyan tudja az érdekeket ütköztetni, az ellentéteket kompromisszumok kötésével kiegyensúlyozni? Nyilván illúzió olyan várospolitikában reménykedni, mely ki tudja küszöbölni az érdekellentéteket. El kell tudnunk fogadni az érdekütközéseket, mint a társadalmi fejlődés szükségszerű következményeit. Mint ahogy tudatában kell lennünk annak is, hogy a tervezett változásoknak mindig lesznek nem tervezett következményei is és esetenként e következmények elhárítása akár költségesebb is lehet mint a tervezett fejlesztés. A szociológusok, mint a társadalom és ezen belül a helyi társadalom elemzői, ismerői, sokat tehetnek a város 12 ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

eredményesebb vezetéséért, amennyiben erre a város vezetőtestülete igényt tart és lehetőséget teremt.


13

2. A városszociológia alapkérdése Különböző iskolák a hazai település és város megközelítésekben Szó esett eddig a városról sokféle értelemben, de az alapkérdést, hogy mi is tulajdonképpen a város, nem tisztáztuk. Habár a mindennapi ember valószínűleg nehézség nélkül válaszol a kérdésre (igaz mindenki másként, a maga módján) a településsel, ill. várossal foglalkozó tudományok művelői nem tudnak közös nevezőre jutni e kérdésben. Különböző csoportokba, iskolákba sorolhatók aszerint, hogy miként vélekednek a város lényegéről, a vidéktől, a falutól megkülönböztető fő ismérveiről, fejlődésének alapvető mozgatórugóiról. A megítélés sokfélesége egyrészt a város folytonos változásával, másrészt a fogalom bonyolultságával, komplexitásával függ össze.

2.1. A település

A legáltalánosabb megfogalmazásban, a település az ember tágan értelmezett élettevékenységének táji, műszaki kerete. E nagyon általános meghatározás a településsel foglalkozó különböző társadalomtudományokban nagyon sok hasonlósággal, s egyben bizonyos különbségekkel konkretizálódik. A hasonlóságok és eltérések alapján a különböző tudományágak által képviselt településfogalmakat a "hagyományos és újszerű" megközelítések csoportjára osztjuk. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a csoportok elnevezése a megközelítési mód különbségén alapul, tehát nem tulajdonítunk értékelő, minősítő jelentést a csoportba sorolás tényének. Míg a hagyományosnak ítélt megközelítés a funkciók és a fontosnak, vagy legalább is a kiemelkedően fontosnak ítélt jellemzők segítségével kívánja definiálni a települést, az újszerűnek nevezett megközelítés a települést alakító tényezők összefüggésére, a közöttük működő bonyolult hatásrendszerre helyezi a hangsúlyt. (Tehát nem arról van szó, hogy a hagyományosnak nevezett megközelítésben a településsel foglalkozók nem ismerték volna fel a fogalom komplexitását.)

A hagyományos megközelítés néhány képviselője7 • Az építészet, a demográfia és egy sor olyan tudomány, mely nem tekinti vizsgálata elsődleges tárgyának a települést, gyakran használja Mendöl Tibor tömör definícióját, mely szerint a település egy embercsoport lakó- és munkahelyének térbeli együttese. • A szintén geográfus Beluszky Pál szerint: településen egy embercsoportnak, az általuk igénybevett, a bővített újratermelés céljait szolgáló létesítményeknek (lakó-, munka- és pihenőhelyek, szolgáltatási intézmények), a lakosság mindennapos, rendszeres mozgástere által kijelölt funkcionális egységét értjük. Mindkét meghatározásnak fontos eleme a település kettős funkciójának hangsúlyozása, miszerint lakó- és munkahely egységét kell, hogy jelentse. Valóban, klasszikus értelemben, a modern kort megelőzően ez az egység volt a legfontosabb kritériuma a településnek. De a modern kor a közlekedés fejlődésével e feltétel merevségén sokat oldott. Tömegessé tette az ingázást, ún. 7

Kulcsár Viktor: A város és a falu. In: A változó falu. Szerk.: Kulcsár Viktor. Budapest, Gondolat Kiadó. 1976. (7-13. o.)

14


alvóvárosokat és -falvakat hozva létre, melyek munkahely-funkciójuk elcsökevényesedése ellenére tagadhatatlanul településként funkcionálnak. • A település kettős funkciójának rugalmas értelmezésére példa a statisztikus Kovács Tibor településfogalma. Az ő megfogalmazásában: településnek tekintjük azt a bármely nagyságú, különálló lakóhelyet, vagy lakóhelyek egybefüggő csoportját, melynek helye földrajzilag leírható, neve (vagy azt helyettesítő száma) van, egy ember vagy embercsoport lakhelyéül szolgál és más településektől egyértelműen elhatárolható.

Az újszerű megközelítés Viszonylag8 újszerű a település fogalmának rendszerszemléletű értelmezése. E szemléletet képviseli Tóth József geográfus, aki szerint a település egy adott földrajzi környezetben, annak elemeivel intenzív kölcsönhatásban élő gazdasági, társadalmi, műszaki struktúrák rendszere. A település komplexitását, a struktúrák kölcsönhatás-rendszerét tetraéder modelljével szemlélteti. (1. ábra) A struktúrák kölcsönhatását kifejező összefüggések a tetraéderen (a településen) belül: A B C - földrajzi környezet A C D - műszaki struktúra A B D - gazdasági struktúra B C D - társadalmi struktúra A modellen belül:  az egyes struktúrák szoros kölcsönhatásban vannak egymással, azaz a struktúrák egyes elemeinek változása az egész rendszert megváltoztatja,  a struktúrák között hosszú távon a fejlettséget és a fejlődés dinamizmusát illetően szoros korreláció van, 8 ami nem jelenti azt, hogy adott időpontban az egyes struktúrák fejlettségi szintje, valamint fejlődési dinamizmusa nem térhet el egymástól.

D A

C B

1. ábra: A tetraéder modell Forrás: Tóth József (1988) 16. o. 8

A gyökerek a század elejéig nyúlnak vissza. Vidor Ferenc idézi Patrick Geddes 1915-ben megjelent munkáját, melyben egy általa diagrammnak nevezett rendszersémával írja le a települést, mint a népesség (demográfiai szociológiai tényezők), a hely (a geográfiai adottságok) és a munka (társadalmi-gazdasági összetevők) egymásra ható rendszerét. Vidor Ferenc: A technétől az urbanisztikáig Az építészeten innen és túl. Gyorsjelentés Kiadó Kft. 1994. (110-111. o.)


15

2.2. Város és falu

Hasonlóan a település fogalmának megközelítéséhez, a város és a falu fogalom-meghatározása is sokféle, mely nemcsak a tudományos szemlélettől függ, hanem a tudományágtól is, mely vizsgálata tárgyául választja a várost, illetve a falut. A legegyszerűbb megközelítések: • Az államigazgatási rang alapján történő elválasztása a városnak és a községnek. A fogalmak ilyen módon történő meghatározásának nagy előnye az egyértelmű, könnyű elhatárolás. Hátránya, hogy országonként igen eltérő milyen település kap városi rangot, és időről - időre változik az adott település államigazgatási besorolása. (Községből város lesz és fordítva.)9 • A város és a község fogalmának népességszám alapján történő meghatározása. A szociológusok és a statisztikusok is gyakran használják a város demográfiai fogalmát, mely szerint a város nagyobb népességcsoport viszonylag kis területre koncentrált állandó lakóhelye, melynek neve, közigazgatásilag lehatárolt területe van. E két fogalom-meghatározás, ill. -elhatárolás rokon egymással, nem véletlen, hogy az államigazgatási rang meghatározásánál kulcsszempont szinte mindenütt a népességszám. S míg általánosságban igaz, hogy a város nagyobb, a falu (község) kisebb lélekszámú, a határok meghúzásának nehézségét bizonyítja az a tény, hogy országonként igen eltérő a városi rang népességszám követelménye. Például az ENSZ Demográfiai Évkönyvei a város minimális népességszámát 20 ezer főben határozzák meg, más országok 5 és 10 ezer főben, de vannak olyan országok is melyek ennél lényegesen alacsonyabb népességszámmal is megelégednek. Így az Amerikai Egyesült Államokban 2500 fő a minimális népességszám elvárás a várossá nyilvánításhoz, Németországban a 2 ezer lakost meghaladó népességszámú település automatikusan város, és egy ennél is kirívóbb példát említve, Dániában a városi rang alsó népességszám korlátja mindössze 250 fő. Tehát az, hogy mit jelent a nagyobb népességcsoport, országonként meglehetősen nagy eltérést mutat. A népességszámnak a település minőségét, műszaki, társadalmi és gazdasági jellemzőit alapvetően meghatározó szerepe tagadhatatlan. Ráadásul a statisztikai megközelítés egyszerű és a felhasználók számára egyértelmű. A népességszámhoz kötött településfogalom további előnye, hogy lehetőséget teremt településtípusok nagyságrendi elhatárolására, azaz településhierarchia képzésére. Hazánkban a népességszám alapján képzett településhierarchia a következőképpen épül fel: metropolis nagyváros középváros kisváros község

1 milliónál nagyobb, 100 ezer fő feletti, 20-100 ezer fő közötti, 5-20 ezer fő közötti és 5 ezer főnél kisebb lélekszámú település.

9

A „kemény” társadalomtudományok mint a jog, a statisztika, a közgazdaságtan, nem használják a bizonytalan határú falu megnevezést, csak a kizárólag közigazgatási státuszt kifejező és ezért teljesen egyértelmű elhatárolást lehetővé tevő község megnevezést fogadják el. Az olyan „puha” társadalomtudományok mint pl. a szociológia és az antropológia használják a falu megnevezést is, vele elsősorban a várositól eltérő életmódra, gondolkodásmódra, viselkedésmódra utalva és nem az eltérő közigazgatási státusra.

16


Kissé eltér ettől az ENSZ Demográfiai Évkönyve által használt településhierarchia, mely szerint: metropolisz nagyváros középváros kisváros

1 millió fő feletti, 500 ezer és 1 millió fő közötti, 100-500 ezer fő közötti, 20-100 ezer fő közötti népességgel.

Mindezek alapján nem csoda, hogy a város és község megkülönböztetésére a leggyakrabban éppen a népességszámot használják. De hangsúlyoznunk kell, hogy semmiképpen sem szabad abszolút módon értelmezni. A település népességszáma önmagában nem sokat mond társadalmi-gazdasági életének minőségéről. Lehet egy 10 ezres lélekszámú település arculatában is, társadalmi és gazdasági viszonyaiban is kifejezetten falusias, s ugyanakkor egy 5 ezernél alacsonyabb lélekszámú település városias jellegű. Vagy gondoljunk például az ősi városokra melyek többsége sohasem érte el az ENSZ által a városi léthez meghatározott minimális 20 ezres lélekszámot. Mégis a maguk idejében a városi életforma legmagasabb szintjét jelentették és akár egy ország fővárosaként is funkcionálhattak. Ugyanakkor ma egy agrár arculatú országban vagy régióban könnyen létrejöhet olyan 20 ezer főt meghaladó népességszámú település, mely nélkülözi a városi életmód jellemzőit. A szociológia a város és a falu komplex megközelítésére törekszik, ami az általa használt város és falu fogalmakban is tükröződik. Az előző oldalakon használt csoportosítási szempontot alkalmazva, a város hagyományos és rendszerszemléletű definiálására az alábbiakban szolgálunk néhány példával. 10

A hagyományos városfelfogás • A hagyományos városfelfogás egyik csoportját képezik azok, akik a munkamegosztásban betöltött szerep alapján különböztetik meg egymástól a várost és a falut. Eszerint az alapvető városképző erő és tevékenység az iparűzés. Ebben a megközelítésben város és falu között a leglényegesebb különbség az, hogy a város ad otthont az ipari, a falu a mezőgazdasági tevékenységnek. Már a 30-as években bírálta Erdei Ferenc sematizmusa miatt e város-értelmezést, mondván, hogy csak a nyugat-európai városokra fogadható el. Véleménye szerint, Magyarországon a Dunántúl és a Felvidék városai sok hasonlóságot mutattak a nyugat-európaiakkal (mind kialakulásukat, mind funkcióikat illetően), s mint ilyenekre, e városfogalom részben elfogadható, de a magyar városok számban lényegesen nagyobb csoportját képező mezővárosokra aligha. A "Magyar város" című könyvében11 (miután egysíkúságuk miatt elveti a jogi, statisztikai városfogalmakat) vitába száll kora településföldrajzának városfogalmával, szemére vetve: hogy ... "minden földrajzi és gazdasági tényezőt elismer városképzőnek, csak a mezőgazdaságot nem." Miáltal szerinte, végül is odáig egyszerűsíthető korának településföldrajzi városfogalma, hogy minden nem mezőgazdasági település város, ha bizonyos nagyságot elér. Erdeinek ezzel szemben az volt a véleménye, hogy a mezőgazdasági tevékenység épp úgy lehet városképző erő mint az ipari, s igazolásképpen ausztráliai példákat hozott fel, ahol mezőgazdasági telepesek alapítottak városokat. 10

Zoltán Zoltán: „A dinamikus nagyváros” c. könyvében sematikus és dinamikus városfogalmakat különböztet meg, mely az általunk is használt hagyományos és renszerszemléletű megközelítést nagyjából fedi. (A dinamikus nagyváros. 1981. Budapest, Magvető Kiadó. 52-76. o.) 11 Erdei Ferenc: Magyar város. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1974.(12-24. o.)


17

Erdei szociológiai szemléletére vall, hogy nemcsak sajátos gazdasági, hanem társadalmi egységnek is tekintette a várost, ill. a falut. Nem értett egyet a településföldrajz "egynemű telephely" szemléletével sem - mondván, a település lényegéhez hozzá tartozik, hogy lakik, dolgozik és szórakozik ugyanazon a helyen a népessége. Elhatárolta magát a sematikus városfelfogás azon képviselőitől is, akik bizonyos technikai, műszaki színvonalhoz, meghatározott urbánus képhez kötötték a városfogalmat. "Nem az a kérdés, hogy a térszintnek éppen melyik pontján épült egy telep és mért nem egy másikon, nem az, hogy emeletesek-e a házak benne vagy nem és még csak nem is az, hogy sokan laknak-e benne vagy kevesen, hanem az, hogy milyen társadalmi szerepet tölt be az illető település...hogy a szomszédos települések vonatkozásában milyen szerepet játszik egy-egy település."12 E csoport későbbi hazai képviselőjének tekinthetjük Kulcsár Viktort is annak ellenére, hogy az Erdei Ferenc előtt említett megközelítésnél sokkal komplexebb, árnyaltabb szemléletet képviselt. Mert ugyan, szerinte is a település társadalmi és gazdasági munkamegosztásban elfoglalt helye dönti el, hogy városnak vagy falunak minősíthető-e, de mint az alábbiakban ismertetett szempontrendszere bizonyítja, a munkamegosztásban elfoglalt hely megítélését nem egyszerűsítette le az ipari vagy mezőgazdasági arculat - illetve ahogy ő fogalmaz: a "gazdasági szerkezet" kérdésére. Annak eldöntésére, hogy adott település vajon városnak minősül-e a következő tényezők figyelembevételét tartotta fontosnak.  Lakosságszám, településnagyság  Laksűrűség  Település rendszerben elfoglalt hely  Gazdasági szerkezet  Kereskedelmi szerepkör  Államigazgatási funkciók  Szociális, kommunális ellátottság  Szolgáltatások fejlettsége  Történelmi hagyományok Kulcsár nemcsak e tényezők együttes értékelésének fontosságát hangsúlyozta, hanem azt is, hogy nem lehet az egyes tényezőket a tudomány vagy a hatóság által előírt szintekhez kötni.13 • A hagyományos város-megközelítések másik nagy csoportját a "központi hely" - elmélet hívei képezik, kiknek városszemlélete az előző csoporttal rokonítható abban az értelemben, hogy a város és falu szétválasztása - bár új aspektusból, mégiscsak a települések társadalmi-gazdasági munkamegosztásban betöltött szerepe alapján történik. A magyar településtudományra és településfejlesztési gyakorlatra Christaller 1933-ban publikált "központi hely" elmélete hatott talán a legnagyobb mértékben. Elméletének kiindulópontja, hogy a szükségletek milyenségük és felmerülésük gyakorisága szerint hierarchizálhatóak. Vannak mindennapi szükségletek, melyek az alapvető emberi igényeket elégítik ki, és vannak speciális, különleges szükségletek, melyek vagy csoport, vagy ugyan általános, de csak ritkán felmerülő szükségleteket jelentenek. A mindennapi, vagy alapvető szükségleteket helyben kell kielégíteni, a speciális szükségletek kielégítése viszont egy központi helyen történhet, mely az egyébként ritkán jelentkező igényeket koncentrálja, és ezáltal a szükséglet-kielégítésnek nemcsak a minősége, hanem a hatékonysága és gazdaságossága is javulhat. Ezért a város és a falu különbsége leginkább az eltérő szükséglet-kielégítő funkciójukban és az ehhez rendelhető eltérő vonzáskörzetükben 12 13

Uo. 18. o. Kulcsár Viktor i.m.: 10. o.

18


ragadható meg. Tehát a város központi hely, mely nemcsak a mindennapi igényeket elégíti ki, hanem a speciális szükségleteket is. (Minél ritkább egyes igények időbeni megjelenése, annál inkább központi helyet igényel a kielégítésük.) Annak elismerésével, hogy a "központi hely"-elméletnek megvan a maga realitása, igazsága, hangsúlyozni kell, hogy leszűkítése is egyben a város fogalmának. A leszűkítés pedig könnyen vezet egyoldalúságra, ami a társadalmi-gazdasági gyakorlatot áthatva, komoly veszélyeket rejt magában. Ennek realitását éppen a magyar településfejlesztési gyakorlat igazolja. Ugyanis a város, központi hely szerepét kihasználva, fokozatosan magához ölelheti a funkciókat, miáltal olyan munkamegosztás jön létre falu és város között, mely az értékek egyenlőtlen cseréjéhez vezet, mely által a város a falu jótevője helyett kizsákmányolójává válhat. Az 1970-es és 1980-as évtized magyar településfejlesztési elméletének és gyakorlatának meghatározó személyisége volt Kovács Tibor, akit városfogalma alapján, egyértelműen ebbe az elméleti csoportba kell sorolnunk. Meghatározása szerint: ..."a város a területi munkamegosztás központi tevékenységekre specializálódott jellegzetes településformája, amely a településhálózatban környezetének központi helye és amely - az ország termelőerőinek fejlettségi fokához képest - magas színvonalú ellátást nyújt népessége számára."14 Itt ismét vissza kell térnünk Erdei Ferencre. Habár nincs utalás a "Magyar város"-ban Christaller elméletére, Erdei is kiemelt jelentőséget tulajdonított a központi funkciónak, mondván: "...A város olyan település amely önmagában is és vidékével együtt is szervezett és autonóm vezetésű társadalmi egységet alkot, és egyfelől nagyobb számú népességnek a lakóhelye, másfelől vidékére kiható központi funkcióknak a telephelye, s e szerepeknek megfelelő technikai berendezésekkel rendelkezik."15 A város "központi hely" ismérvének és funkciójának Erdei féle értelmezése azonban egészen más, mint Christalleré, vagy késői utódaié. Az ő megközelítésében a város egyenrangú a vidékével. A város és vidék úgy egészítik ki egymást, hogy kölcsönösen egymásra utaltak. Erdei a város legfőbb funkciójának éppen, a vidékével való szerves kapcsolatát tartotta. Nála az a tény, hogy a város ad otthont a központi funkcióknak, csupán technikai munkamegosztás, mely nem jelent sem társadalmi, sem gazdasági értelemben alá-fölérendeltségi viszonyt város és falu között. Nem hitte, hogy valóban ilyen minden magyar város, de az ilyen város - vidék kapcsolatot tartotta ideálisnak és célnak. Ezért tekintette a legfejlettebb várostípusnak az alföldi mezővárost, ahol a városban lakó (paraszt)polgár tanyával is rendelkezett, s az év egy részében, ha a mezőgazdasági munka úgy kívánta, ott is lakott. • A hagyományos városfelfogáson belül külön említést érdemel Mendöl Tibor, aki az alföldi városok morfológiáját tanulmányozva, úgy ítélete meg, hogy város és falu különbsége eltérő beépítési módjukban is megragadható. Azaz, a város fogalmához "zártsorú" utcabeépítés, a faluéhoz pedig "fésűs" beépítési forma kötődik. 16 Igaz, hogy Mendöl nagy jelentőséget tulajdonított a művi környezetnek, s a város egyik lényegi, a falutól megkülönböztető jegyének tekintette a zártsorú utcabeépítést, vagy a magas színvonalú 14

Kulcsár Viktor i.m.: 10-11. o. Erdei Ferenc: Magyar város. 24. o. 16 Mendöl Tibor: Alföldi városaink morfológiája. Közlemények a Debreceni Tisza István Tudományegyetem Földrajzi Intézetéből. 1. sz. Debrecen, 1936. A morfológiai jegyeknek tulajdonított jelentőség miatt tekintette Zoltán Zoltán Mendöl Tibort a „sematikus városfelfogás” egy szélsőséges képviselőjének.(Zoltán Z. i.m. 60-61. o.) 15


19

infrastruktúrát, mint a városi életmód meghatározó elemét. De a várost egy sajátos művi környezetnél sokkal többnek, nagyon is összetett, komplex jelenségnek tekintette, s éppen e ténnyel magyarázta, hogy oly sok tudomány foglalkozik a várossal, és mindegyik valami fontosat, a város lényegétől el nem szakíthatót mutat meg belőle. Városlátásának összetettségét a következő gondolatai messzemenőn igazolják. "A város összetett, bonyolult megvilágításához nem elégséges egyetlen tudomány lámpása, pedig mindegyik tudomány, amelyik erre a szerepre vállalkozik, látszólag az összetett valóság egészére világít rá. A szociológus is beszél lakóházakról és közművekről, a műszaki várostudomány is megemlékezik a társadalmi rétegek igényeiről, a jogász sem feledkezik meg az anyagi és a szellemi élet egyetlen olyan megnyilvánulásáról sem, amelynek zavartalanságát szabályokkal kell biztosítani. Mindegyik a városjelenség egészéről ad képet, de mégsem teljeset, és arányaiban sem egyformát. Mindegyik más szemszögből világít rá az egészre, hasonlóan a különböző pontokon felállított lámpához, melynek fénykévéjében mindenestül benne látjuk ugyan a jelenséget, de annak mindig más és más oldala úszik megnagyítva fényárban vagy merül összezsugorodva a homályba."17

A rendszerszemléletű városfogalom Ebben az értelmezésben a város hatalmas strukturális rendszer, melynek három fontos alrendszere van: ⇒ a társadalmi, ⇒ a gazdasági és ⇒ a műszaki struktúra. A fogalom az absztrakciónak ezen a szintjén nem tesz különbséget város és falu között. Tehát a két alapvető településforma nem a három struktúra meglétében, ill. hiányában különbözik egymástól, hanem e struktúrák bonyolultsági és fejlettségi fokában. Sőt, a városokat is az teszi egyedivé, hogy bennük e struktúrák milyen sajátos jellemzőket mutatva konkretizálódnak. A város állandó változásban lévő strukturális rendszer, melynek szerencsés esetben fejlődés az eredménye. A városfejlődés dinamizmusa elsősorban a gazdasági struktúrától függ, amely a munkahelystruktúrán és az általa kívánt foglalkozási szerkezeten keresztül meghatározza a társadalmi struktúrát, valamint követelményt támaszt, és alapot teremt a műszaki struktúra fejlődéséhez. Természetesen a gazdasági struktúra jelentőségét nem lehet abszolutizálni, inkább húzó szerepként kell értelmezni. A városfejlődésnek eltérő korszakai vannak, s ezekhez tapadóan változhat, hogy mely struktúra szerepe, jelentősége emelkedik a többi fölé. A város ilyen értelmezése esetén, város és falu abban különbözik egymástól, hogy míg a falu egyszerű, a város bonyolult gazdasági, társadalmi és műszaki struktúrával rendelkezik. S minél bonyolultabban strukturált e rendszer, annál fejlettebb a város. A falut, mint strukturális rendszert tehát: egyszerűség, áttekinthetőség és többnyire egyoldalúság jellemzi társadalmi, gazdasági és műszaki struktúrájában egyaránt. A várost bonyolultabb, sokszínűbb hármas struktúráján túl (illetve annak következtében), nagyobb önállóság, sok lábon állás jellemzi, mely alkalmassá teszi a közeli és távoli vonzáskörzetük erőforrásainak integrálására, ami fejlődésének belső hajtóerőit megsokszorozza. Erre vezethető vissza, hogy a nagyvárosok társadalmi és gazdasági szerkezetében mindazok a fontosabb dinamizáló elemek megtalálhatóak amelyek az adott ország társadalmát jellemzik. Sőt gyakran még előbbre is járnak, és az ország általános fejlettségénél magasabb színvonalat 17

Mendöl Tibor: A városföldrajz tárgyköre és feladata. Városi Szemle 1945. (Vidor Ferenc kiemelése. Vidor i. m. 108-109. o.)

20


képviselnek. Vannak nagyvárosok, melyek ugyan fejlődő (preindusztriális) országokban találhatóak, mégis már az indusztriális város sajátosságait mutatják, vagy a fejlett, indusztriális országokban találhatóak, de már a posztindusztriális fejlődési szakasz sajátos állapotát tükrözik.18 A város tehát elég bonyolult és összetett jelenség ahhoz, hogy sokféle módon lehessen megközelíteni. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, hogy nemcsak a magyar szociológia sajátosságaként kell kezelnünk e "sokszínűséget". Nincs ez másként a határainkon kívül sem. Például Gideon Sjoberg a következő nyolc iskolát különböztette meg az amerikai városszociológián belül aszerint, hogy a csoportot alkotó szociológusok mit tekintettek a város lényegének, és miben látták fejlődésének, növekedésének legfontosabb mozgatórugóit.19 1? Urbanizáció (A város lényege az állandó változásban ragadható meg, mely nem más, mint maga az urbanizáció folyamata.) 2? Szubtársadalom ( A város változásának végső mozgatója a személytelen verseny, mint a felszín alatt ható társadalmi erő.) 3? Ökológia (A város növekedése négy alapelem: környezet, népesség, társadalmi struktúra és technikai, műszaki felépítmény kölcsönhatására vezethető vissza.) 4? Gazdaság (A város fejlődésének motorja a szakmastruktúrát, a munkahelystruktúrát és a népesség összetételét megváltoztató gazdasági expanzió.) 5? Természeti környezet (A nagyvárosok problémáit elsősorban az a tény okozza, hogy a város és városi életmód egyre inkább elszakad az ember természetes világától, a természeti környezettől. A város változásának iránya éppen ezért: a környezeti feltételek jobb kihasználása, s a környezethez való jobb alkalmazkodás kell hogy legyen.) 6? Technológia (A városfejlődés motorja a technikai és műszaki fejlődés, melyen belül kiemelkedő jelentősége van a közlekedési és kommunikációs hálózat fejlődésének.) 7? Érték (Az értékek kiemelkedő szerepére épít, mely a várost saját képére formáló ember tevékenységén keresztül hat a városra. Minél nagyobb befolyást, erőt és hatalmat kapnak a várostervezők, e tényező szerepe annál jelentősebb lesz.) 8? Hatalom (A várostervezés több mint értékátvitel, erőt és hatalmat is jelent. E hatalom által válhat a város fejlődésének motorjává. De a hatom által az is lehetővé válhat, hogy a tervekben megfogalmazott esetleg kisebbséget képviselő érdek a társadalmi érdekkel szemben manifesztálódjon.) A város fogalma körül, a hazai és nemzetközi vonatkozásban egyaránt tapasztalható sokszínűség magyarázata a már többször leszögezett tény, miszerint a város igen bonyolult, összetett, társadalmi, gazdasági és műszaki jelenség. A nagyváros oly sok tényező kölcsönös egymásra hatásának kumulatív eredményeként jön létre, hogy hiábavaló fáradozásnak tűnik fejlődését egyetlen mozgatórugóra visszavezetni, és lényegét egyetlen jól sikerült mondatba sűríteni. Az előzőekben felsorolt nyolc iskola mindegyike fontos, mert a város növekedésének egy lényeges elemét helyezi reflektorfénybe, de ugyanakkor magát a várost, egyik sem ragadja meg a maga teljességében. És itt joggal merül fel a kétely bennünk, hogy ebben az esetben vajon kell-e mindenáron a teljességre törekedni? Hiszen a városfejlődésnek különböző korszakai vannak, amikor e mozgatórugók valamelyike kiemelkedő jelentőségre tesz szert, s a kor szociológiájának éppen az a feladata, hogy e tényező hangsúlyozott vizsgálatával foglalkozzon. Tulajdonképpen így

18 Ez az oka annak, hogy a szociológusok egy része pl. a kapitalizmus kialakulásának mozgatórugóját a városok önállóságának növekedésében, a fejlődésüket gyorsító belső dinamizmusukban vélik megtalálni. 19 Gideon Sjoberg: Theory and Research in Urban Sociology (In: R. Guttman and D. Popone /eds./ Neighborhood, City and Metropolis: An Integrated Reader in Urban Sociology. New York Random Hous, 1970. pp. 86-108.)


21

születtek nemcsak a fenti iskolák, hanem az eltérő hazai városfogalmak is, létük és használatuk így nyert a maguk idejében és helyén létjogosultságot.

22


3. A városfejlődés összefoglaló áttekintése A fejlődés fő lépcsőfokai Az ősi városokra vonatkozó ismereteink legnagyobb részét az archeológusok munkájának köszönhetjük. Az ókori társadalmak egy része már az írás tudományában is jártas lévén, a fennmaradt kőtáblák, papirusz tekercsek, vagy a templomok falaira rót írásjelek segítségével "vallott" kora társadalmáról a kíváncsi utókornak. De ezeknél, a nagyon is hézagos ismereteknél sokkal többet mondanak az ókori társadalmak kultúrájáról a feltárt romok, a föld alól napvilágra hozott használati tárgyak. Amikor a régészek feltárnak egy ősi várost, szinte minden felszínre kerülő, ember készítette tárgy kora életmódjáról, kultúrájáról mesél. Csak néhány példát felvillantva, valóban a teljesség igénye nélkül.  A város megmaradt körvonalai és szerkezeti rajza elárulja, hogy védekezésre berendezkedett, falakkal megerősített volt-e? Hogy milyen volt ökológiai szerkezete, hol laktak a szegények és a gazdagok, hol a város vezetői? Volt-e szennyvízelvezető és vízvezeték rendszere, ill. hogyan oldotta meg a lakosság vízellátását stb.?  A piachelyek a kereskedelem jelentőségéről, a közösség többlettermelő-képességéről, s a piacra kerülő árufajtákról mesélnek.  A feltárt vallásos műalkotásokból és szimbólumokból megtudhatjuk milyen isteneket imádtak a város lakói. Az isteneik megválasztásából pedig következtethetünk a társadalmukat befolyásoló, meghatározó legfontosabb tényezőkre (pl. nap, eső, betegségek, járványok, háború, vagy akár a pénz).  A felszínre hozott szerszámok és használati tárgyak a technika fejlettségéről, a munkavégzés módjáról mesélnek, s ezzel a közösség mindennapi életébe engednek bepillantani.  Vagy például, a lakónegyedek épületeinek szobaszámából következtethetünk a népesség nagyságára. Ha ismerjük a város szerkezetét, hogy hol laktak, dolgoztak, szórakoztak a város lakói, hogy hol áldoztak isteneiknek, egyben a város társadalmi szerkezetét is megismertük. Az archeológiai kutatások derítettek fényt arra is, hogy az ősi városokban a központi területeken a gazdagok és a felső osztály tagjai laktak szolgáikkal körülvéve, és a város széle felé haladva egyre szegényebb rétegek lakónegyedei követték egymást. Ez a letelepedési minta egy plusz védelmet biztosított a felső osztálynak a fenyegető külvilággal szemben. Az ősi városok többnyire folyó- vagy tengerparton helyezkedtek el, mert egyrészt a folyók rendszeres áradásaikkal fenntartották a talaj rendkívüli termékenységét, másrészt a vízi út a külvilággal való kapcsolatot biztosította, mely az ismeretek és a termékek kicserélését tette lehetővé. A legkorábbi városi civilizációk a mérsékelt éghajlati övben jöttek létre, mert a hosszú termőidőszak, ami akár háromszori aratást is lehetővé tett, ellensúlyozni tudta a termelési ismeretek hiányosságából fakadó alacsony hatékonyságot. A hidegebb területek lakói ebben az időszakban, kivétel nélkül vándorló, nomád életmódot élő közösségek voltak. E fejezetben, amikor az ősi városok kultúrájáról beszélünk, a kultúra fogalmát széles értelemben használjuk. A generációról generációra szálló, mindent magába foglaló teljes életmódot értjük alatta. ____________________________________________________ 23 Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

A kultúra ilyen megközelítésben három nagy alkotóelemből áll:  Az intézményekből melyek biztosítják, hogy a társadalom rendszerként funkcionáljon. Az intézményrendszer legfontosabb elemei: a család, a politikai és egyházi rendszer, az oktatási rendszer és végül, a gazdaság. Ezek az elemek szisztematikusan épülnek egymásra és bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással.  Az eszmékből, mely a tudományt, a vallásos, politikai és ideológiai nézeteket, a művészeteket és általában az életre vonatkozó ismereteket jelentik. Az eszmék generációról generációra szállnak egy öröklődő értékrend formájában. Az írás tudományával nem rendelkező ősi társadalmakban szájhagyomány, mítoszok, legendák és közmondások formájában.  Végül a kultúra harmadik elemét a műalkotások képezik, vagyis mindazok a nem természetes képződmények, melyeket az ember hozott létre. A továbbiakban, amikor a városfejlődés sok évezredet átfogó történetét tekintjük át, a következő négy, nagy átfogó szakaszt különböztetjük meg:20 1? Nomád társadalmak 2? Preindusztriális vagy feudális városok 3? Indusztriális városok 4? Posztindusztriális városok, világvárosi komplexumok, metropoliszok.

3.1 Az előzmény: nomád társadalmak

A városias településmód elterjedése előtt (i.e. mintegy 3500-ig), a föld lakói nomád, vándorló közösségekbe szerveződtek, melyek kicsinyek és önellátóak voltak, gyűjtögető, halászó, vadászó életmódot folytattak. Néha voltak ugyan háziállataik, és lehetséges, hogy valamilyen gabonát is termesztettek, de nem építettek maguknak állandó, tartós lakóhelyül szolgáló települést, amely egy egész éven át lakóhelyül szolgált volna számukra. Nagy területeket kóboroltak be, és életük a helyben található állat és növényvilág függvénye volt. Vándorlásukat az időjárás mozgatta, ugyanis a kisebb túlélési esélyt nyújtó tél elől vándoroltak melegebb tájakra. E nomád társadalmak lényegi jellemzői a következők voltak. • Gazdaságuk. A nomád társadalmak sok kis önellátó közösségből, törzsből épültek fel, amit a többlettermelő képesség hiánya tett szükségessé. Ha egyáltalán létezett munkamegosztás a törzsön belül, az a fizikai képességekhez kötődött, korra és nemre alapozódott. A férfiak halásztak és vadásztak, az asszonyok, gyermekek és öregek a telephelyen tartózkodtak, és ennivaló valamint ruhakészítéssel foglalatoskodtak. • Igazgatási és jogrendszerük. A nomád társadalmak működése hagyományokra, szokásokra épült, amelyek generációról - generációra szállva alapul szolgáltak a vezetés számára. 20 A négy fejlődési fok elválasztása eredetileg G. Sjoberg-től származik és alapját a négy nagy történelmi korszak társadalmi szervezettségének szinvonalában tapasztalható eltérés képezi.

24


Biztosították a cserélődő vezetés mellett a folytonosságot, és betöltötték a társadalmi kontroll szerepét a közösségen belül. Az alapvető társadalmi egység a vérségi alapon szerveződött klan, vagy törzs volt. • A család, nagycsaládot jelentett, amelyben több generáció és kiterjedt rokonság élt együtt. A család volt a társadalom alapegysége, melynek keretén belül zajlott a népesség újratermelése, szocializációja és a munkatevékenység. A kiterjedt család, vagy törzs zárt egységet képezett, mely alkalmatlan volt idegenek befogadására. A más törzsből származó emberrel szemben a nomád közösség tagja tartózkodó, bizalmatlan, sőt gyakran ellenséges volt. • Vallásuk. E primitív közösségek vallását mágikus elemek és a mágikus erőbe vetett hit és bizalom jellemezte. Az érthetetlen és félelmetes külső világgal szemben, mely a természet pusztító erőit épp úgy jelentette, mint az ellenséges szomszéd törzset, a mágia hatékony fegyvernek tűnt. A vallás nem fogalmazott meg hosszú távú célokat és értékeket. Rendeltetése az volt, hogy egy félelmetes és érthetetlen világban mindennapi reményt és némi biztonságérzetet adjon. • A nevelés, oktatás módja. A családon belül a tudás, így a "házépítés", a ruha és egyéb használati tárgyak elkészítésének módja, a gyógyítás, a halászat és vadászat, a fegyverforgatás, a gyermeknevelés stb. módjának ismerete szájról - szájra terjedt, nem ismerve sem a betűvetést, sem a számolás művészetét. Ez a módszer nem, vagy alig volt alkalmas arra, hogy új elemeket építsen be a meglévők mellé, miáltal a tudás generációról - generációra szinte változatlan maradt. • Társadalomszerkezetük valójában nem volt. Vezetővé a legerősebb férfi, a legügyesebb vadász vagy a törzs legöregebb embere válhatott. Általában a férfiaknak nagyobb presztízse volt mint a nőknek, ami valószínű nagyobb méretükkel és fizikai erejükkel függött össze. • Kultúra és személyiség. Mint ahogy a társadalom minden elemére a természettel vívott, szinte kilátástalan harc nyomta rá a bélyegét, a kultúrájában is a túlélő-képesség, a fizikai bátorság értéke hangsúlyozódott. A túlélési kényszer és a rideg viszonyok az agresszív, hatalmaskodó személyiségjegyeket erősítették. A törzs tiszteletét csak egy autokrata és autoritárius ember nyerhette el. • Ökológiai jellemzők. Mivel nem építettek állandó települést maguknak a nomád társadalmak, hagyományos települési ökológia sem létezett. Helyette, az életformájuknak megfelelően kialakult mintáik, szabályaik voltak a vándorlásra és a kiterjedt régió más törzseihez való uralkodói vagy szolgai viszonyra vonatkozóan.

3.2 A preindusztriális város

Mintegy 5500 évvel ezelőtt kezdtek el az emberek olyan állandó településeken élni, melyeket népességszámuk, népsűrűségük és összetett foglalkozási struktúrájuk alapján már városoknak nevezhetünk. Az állandó település kialakulásától a város megszületéséig több ezer évnek kellett eltelnie. Vajon milyen feltételeknek kellett megfelelniük azoknak az ősi településeknek, melyeket ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

25

már városoknak nevezhetünk? Gordon Childe21 - antropológiai leletek tanulmányozása alapján - a város megjelenését a következő tíz kritérium teljesüléséhez kötötte. 1? A város megjelenésével a munkamegosztás gyorsan szélesedett. A falvakkal szemben az ősi városok népességének egy része már nem végzett mezőgazdasági munkát. Megjelentek az olyan foglalkozást űző emberek, mint például a szállító munkások, a hivatalnokok, az írnokok, a papok, a kereskedők stb., akik teljes munkaidejükben szakmájukat űzték. 2? A városok viszonylag nagy számú embernek adtak otthont. Legtöbbjük lélekszáma 7 és 20 ezer között mozgott. De voltak már az egészen korai városok között is ennél népesebbek, pl. a mezopotámiai Uruk város lakóinak számát Childe 50 ezer főre becsülte. 3? Jelentős művészeti alkotások születtek a városokban mind az építészet, szobrászt, mind a festészet területén. 4? Az írás és számolás tudománya ismert és használt volt. Kezdetben "irattárak" őrzésére, kezelésére, az írásos dokumentumok elkészítésére használták csak az írni, olvasni, számolni tudókat, de később már gazdasági célokra is, így például a gabonatermés leltározására, az adók kivetésére és gyűjtésére, nyilvántartására, stb. 5? Az írástudó elit kifejlesztette a mérés és jövendölés tudományait, így az aritmetikát, geometriát és asztrológiát. Ezek a tudományok alapozták meg a naptár elkészítését, mely a mezőgazdasági munka időbeli programozását, és ezzel hatékonyságának növekedését tette lehetővé. (De az élet más területei is sokat profitáltak e tudományok létezéséből, pl. a matematika nagy szerepet játszott az építészet fejlődésében.) 6? A helyi politikai és egyházi elit adókat gyűjtött a parasztoktól. Kezdetben termény, később pénzben formájában. 7? Az állampolgárság feltétel a helyben-lakás volt és nem a törzshöz tartozás. Az állampolgárság egyben azt is jelentette, hogy a polgár adót fizetett a városnak, ill. államnak, melyet az részben bizonyos szolgáltatások formájában visszajuttatott az adófizetőnek. (Közöttük a legfontosabb az útonállók, martalócok elleni védelem volt.) 8? A preindusztriális város fontos jellemzői voltak a középületei és emlékművei, melyek egyben a politikai és gazdasági erőt voltak hivatva szimbolizálni. E látványos, monumentális alkotások létrejöttét a mezőgazdasági többlettermelő-képesség tette lehetővé. 9? Ez a többlettermék képezte a távolsági kereskedelem alapját is, mely ezután növelte a város függetlenségét, tágította a saját erőforrásainak korlátjait. 10?A többlettermelő-képesség és e többletnek a helyi elit által való felhalmozása a nomád társadalmakénál differenciáltabb társadalmi struktúrát hozott létre. A helyi elit tagjai vallási, politikai és katonai vezetők - voltak csak képesek státus-szimbólumokat gyűjteni. (Mint pl. drága ruhákat, ékszereket, bizonyos háztartási eszközöket, zeneszerszámokat.) A népesség széles tömegét kitevő parasztság és a kisszámú elit között szinte mérhetetlen szakadék tátongott. Az első városok, melyek Child fenti kritériumainak megfeleltek, i.e. 3500 körül tűntek fel Középkeleten, a mai Irak területén. Majd, i.e. 3000 táján a Nílus völgyében jelentek meg városi települések, melyeket később Ázsia más pontjain létrejövő folyóvölgyi kultúrák követtek, az Indus és a Sárga folyó mentén. A városfejlődésnek ezektől eltérő, sajátos szakaszát képezték i.e. 1200tól, az Égei-tenger körzetében alakuló városok, valamint sokkal később, már Krisztus születése

21

Gordon Childe: The Urban Revolution (Town Planning Review, XXI, April 1950. pp. 3-17.)

26


után, Közép-Amerikában - a mai Mexikó, a Yucatán félsziget és Guatemala területén - létrejövő városi kultúrák. (A legkorábbi városkultúrák kialakulásának időrendjét a 2. ábra foglalja össze.)

Mezopotámia

Ur, Uruk, Eridu, Babilon

Egyiptom

Théba, Memphis

India

Harappa, Mohedzsodáro

Földközi-tengeri Európa

Knószosz, görög és római városok

Kína

Csengcsou

Közép-Amerika

Tenochtitlan

_______________________________________________________________ 4000 3000 2000 1000 0 500 Krisztus születése 2. ábra: A legkorábbi városkultúrák kialakulásának időrendje

Az első városok az ún. folyóvölgyi kultúrákban jöttek létre, majd más fajta városok emelkedtek a forgalmas kereskedelmi útvonalak mentén és találkozásánál, s megint csak más típusú városok születtek a megszentelt vallási helyeken. A városok elterjedésében és szaporodásában - a régészeti kutatások bizonysága szerint is - nagy szerepet játszott a közlekedés fejlődése, mely egyrészt tágította az egyes városok által ellenőrzött vidék határait, másrészt közelebb hozta őket egymáshoz, lehetővé téve, hogy tanuljanak egymástól. De a városi civilizáció legkorábbi szakaszára csak igen korlátozott mértékben volt ez igaz. A régészeti leletek alapján az ősi városkultúrák az idők folyamán ugyan tudomást szereztek egymás létezéséről, akár korlátozott mértékű kereskedelmi kapcsolat is volt közöttük, de létrejöttükben ez nem játszott szerepet. Mai ismereteink szerint, az első városi kultúrák egymástól függetlenül, a saját alapjukon fejlődtek ki.

A város kezdetleges formája, az "előváros" I.e. 9000 táján a föld utolsó eljegesedési korszaka után, a gleccserek visszavonulása jelentős változásokat okozott a föld klimatikus viszonyaiban, a csapadékeloszlásban, a növény- és állatvilág területi sajátosságaiban. Észak-Európában hatalmas tundrás területek helyén erdők nőttek, kihaltak egyes állatfajok, mint pl. a mamut, a rinocérosz, és nagy területeket elöntött a víz. Ugyanakkor a Közép-kelet klímája, flórája és faunája igen kedvezően változott. Az emberiség bölcsője lett a később "termékeny félholdnak" nevezett terület, mely a mai Irak, Szíria és Jordánia területét öleli fel. ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

27

Az itt élő ember már i.e. 7000 táján termesztette az árpa és a búza őseit, háziállatokat (birkát, kecskét) tartott, jóllehet megélhetéséhez még fenn kellett tartania vadászó, gyűjtögető életmódját is. Élezett kőszerszámokat használt, égetett edényei voltak és a szövés kezdetleges formája is ismert volt már számára. A neolit korban megszülető földművelés - bár nem idézett elő robbanásszerűen gyors változást, mégis jelentősen megnövelte az egységnyi föld eltartó képességét. (A paleolit kor gyűjtögető, vadászó életmódja 0,4 fő/km2 népsűrűséget tett lehetővé, ami a neolit korban a földművelés létrejöttével mintegy 12, akár még több fő/km2-re növelte a népsűrűséget.) Az eddig feltárt ősi városok között Jerikó tekinthet vissza a legtávolibb múltra. I.e. 8000-re becsülik egyes régészeti kutatások a feltárt legősibb romok korát. Jerikó egy természetes forrás körüli oázisban épült, kicsiny település volt, melynek területe mindössze 4 ha (7 hold), lakóinak száma pedig 5-600 fő körül lehetett. Kicsinysége ellenére a kutatók egy része mégis városnak tekinti, mert a városi élet számos jelét tárták fel az ásatások. Így falak és egy nyilván védelmi célokat szolgáló széles árok vette körül. Vár is volt a városban. Mindezen építmények léte és mérete arra utal, hogy magas fokú munkamegosztás, központilag szervezett munka, s ennek következtében differenciált társadalomszerkezet jellemezte Jerikót.22 A régészeti leletek szerint öntöző rendszere is volt a városnak, mely a forrás vizét használta fel a környező földek öntözésére. A város lakói napon szárított vályogtéglákból épített házakban laktak. I.e. 7000 körül új népcsoport telepedett le a városban, mely már fejlettebb volt az előzőnél. Derékszögű, téglafalakból álló házakat építettek az új lakók, melyeket kívül - belül bevakoltak. Kereskedéssel is foglalkoztak, ami bizonyos kozmopolitizmussal ruházta fel a várost. Ezer évvel később ismeretlen okok miatt a várost elhagyták lakói és csak újabb ezer év elteltével, i.e. 5000 körül kezdett ismét benépesülni. Jerikó e harmadik korszakának lakói primitív, földbeásott házakban laktak, társadalmuk és munkamegosztásuk sem volt olyan differenciált mint a kétezer évvel korábbi városé. Sokkal később, i.e. 3000 táján telepedett le egy újabb népcsoport a város területén mely már fejlettebb kultúrát hozott, de a városfejlődés e negyedik szakasza már a mezopotámiai városfejlődéssel függött össze. A legkorábbi városfejlődés egy másik neves példája - mai ismereteink szerint a legnagyobb újkőkori település - az i.e. 6800 táján Dél Anatóliában (a mai Török ország területén) található Catal Hüyük, melynek területe kb. 130 ezer m2 volt. Lakóinak száma a becslések szerint 6 ezer fő körül mozgott.23 A fennmaradt, s feltehetőleg a várost ábrázoló falfestés szorosan egymás mellé épített vályogházakat ábrázol, melyek ablak nélküli külső fala védőfalként övezte a várost. A házak egyformák voltak, s mindegyik saját belső udvart fogott körbe. A házakban 3,5 x 4 méteres szobákat alakítottak ki és minden lakásnak volt saját kis raktára is. Legalább 40 megszentelt helyet tártak fel a városban, ami nemcsak a vallás nagy jelentőségére utal, hanem arra is, hogy a vallási szertartás még családokhoz kötődött, s nem különült el a szertartásokkal foglalkozó réteg. A városka lakóinak megélhetését földművelés és állattartás biztosította. Catal Hüyüköt kora többi kis földművelő falusi közössége fölé feltehetőleg egy szerencsés természeti adottság emelte, a közelében található obszidián lerakódás. Az obszidiánból

22 A falak és az árok mérete még 10 ezer éves erózió után is imponáló. A falak mintegy 3,5 m magasak és 1,8 m szélesek, az árok pedig 8 m széles és 2,7 m mély. (J.L. Spates - J.J. Macionis: The Sociology of Cities. St. Martin’s Press, New York. 1982. p. 163.) 23 J.L. Abu-Lughod: Changing Cities. (Harper Collins Publishers, New York. 1991. pp. 24-25.)

28


nemcsak munkájuk hatékonyságát növelő, jóval élesebb szerszámokat tudtak készíteni, hanem jólétük igazi forrását biztosító kereskedelmet is folytathattak velük. Jerikó és Catal Hüyük koruk ritka, különleges települései voltak. Az átlagos település földművelő aprófalucska volt, olyan lehetett mint az iráni felföldön feltárt Jarmo (i.e. 6500-ból), ahol mintegy 25 vályogházban 150 ember élhetett. Itt is találtak obszidián eszközöket annak ellenére, hogy a legközelebbi lelőhely mintegy 300 km távolságra volt. Ebből arra lehet következtetni, hogy az olyan nagyobb települések mint Catal Hüyük összeköttetésben álltak régiójuk olyan falvaival, mint Jarmo. Mindazonáltal sem Jerikó, sem Catal Hüyük nem nevezhető igazi városnak, inkább előfutárának, prototípusának, ami már sok olyan jellemzővel bírt, mely a városok sajátja. E protovárosok közös jellemzői a következők: ⇒ nagyobb népességcsoport állandó lakhelyéül szolgáltak, ahol ⇒ a népesség viszonylag kis helyre koncentrálódott, ⇒ a megélhetés alapját a földművelés képezte, ⇒ már képesek voltak többletterméket előállítani (igaz nagyon kicsiny mennyiségben), ⇒ vallási normák szabályozták a helyi társadalom életet és ⇒ lakóik távolsági kereskedelmet is folytattak. Ugyanakkor, még a kor Catal Hülyükhöz hasonló települései is igen kicsinyek voltak, lakóik a létminimum körüli színvonalon éltek és társadalmukban az egyenlőségi viszonyok domináltak.

Az igazi város megjelenése A igazi városok prototípusaiktól nemcsak nagyobb népességszámukban és többlettermelő képességükben különböztek, hanem az ebből fakadó komplexebb, tagoltabb társadalmukban is. E nagyobb népesség már magasabb életszínvonalon élt, sőt egyesek számára már a luxus is megengedhető volt. Megjelent az írás tudománya és a művészet - egyszóval a város megjelenésével kezdetét vette az, amit ma civilizációnak nevezünk. A város létrejöttének gazdasági feltétele többlettermelő képességének kialakulása volt. De a termelés módjának változásával létrejövő többlettermelő képesség először csak mint lehetőség létezett. Ahhoz, hogy a potenciális többlettermelő képességből valóban megszülessen a többlettermék, egy társadalmi feltételnek is teljesülnie kellett. Az össznépességen belül el kellett különülni egy kis csoportnak, mely általában az istenektől való félelem eszközét felhasználva, rákényszerítette a társadalom többi tagját, hogy saját szükségleteinek kielégítésén felül többlet munkát végezzen, és ennek eredményét hajlandó legyen átadni neki. E privilegizált csoport nem földművelő munkát végzett, hanem háborúzott, vallásos szertartást végzett vagy éppen kereskedéssel foglalkozott. Mindezek a tevékenységek azután megsokszorozták a város gazdagságát. A többlettermék nemcsak helyi forrásokból táplálkozott. Sőt, a "nagyvárosi" fejlődés elsősorban nem helyi forrásokra támaszkodott. Alapja lehetett hódítás, rabszolgamunka, kereskedelem - de minden esetben elszakíthatatlanul összekapcsolódott a hatalom intézményesített formájával.

3.2.1. A folyóvölgyi kultúrák városai ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

29

"Az ősi város kezdete erős, egységes, magabiztos vezetés alatt a munkaerő összpontosítása volt. Elsősorban az emberek szigorú megszervezésének és a természet megzabolázásának eszközéül szolgált, magát a közösséget pedig az istenek szolgálatába állította."24 Lehet-e ennél tömörebben kifejezni e kor városainak lényegét? Ahhoz, hogy megértsük, mi mindent sűrített Mumford e két mondatba, és az ősi városnak miért éppen ezeket a jellemzőit tartotta a legfontosabbaknak, meg kell ismernünk születésük körülményeit, majd be kell lépnünk a városkapun, és belülről tanulmányoznunk a város életét. I. e. 6000 és 4500 között a Tigris és az Eufrátesz völgyében a népesség számának és sűrűségének nagyfokú növekedése ment végbe. A változás hátterében a földművelés módjának tökéletesedése állt. Mindenekelőtt az árvízszabályozás, az öntözéses gazdálkodás, és az eke feltalálása. A népesség növekedésével újabb és újabb földművelő csoportok népesítették be a termékeny folyóvölgyeket. Idővel a letelepedett közösségek relatív jóléte és biztonsága által kiváltott irigység, valamint maga a népsűrűség növekedése is, elkerülhetetlenül a földterületért folytatott harchoz vezetett. Hogy megvédjék magukat e földművelő közösségek, nagyobb népességet tömörítő, sűrűn lakott településeket hoztak létre. A suméroknak már i.e. 4000 táján olyan jelentős településeik voltak, mint Ur, Uruk, Eridu, melyek a városfejlődés első nagy korszakát nyitották meg. E városokat már fal és erődítmény védte a támadó idegenektől. Az uralkodó, aki gyakran a legmagasabb papi tisztséget is betöltötte gondoskodott a védelem, az öntöző csatornák és gátak építési, karbantartási munkáinak megszervezéséről, valamint a többlettermék begyűjtéséről és elosztásáról. A mezopotámiai városok fénykorukat i.e. 2800 táján érték el. A becslések szerint Uruk területe ekkor 445 ha volt és népessége elérte az 50.000 főt.25 I.e. 2800 után e városok hatalmukat a környező régióra kiterjesztve város-államokat hoztak létre, melyek egymástól függetlenek voltak, sőt igen gyakran háborút viseltek egymás ellen, mégis egy közös civilizációt hoztak létre, illetve közös kulturális örökséget hagytak utódaikra. A protovárosokkal szemben Mezopotámia városai erősen hierarchizált társadalommal rendelkeztek. Ahogy az épített környezet fölé emelkedett a templom, uralva a városképet, ugyanúgy trónolt az isteni uralkodó és szűk köre a város társadalma felett. A templom nemcsak vallási intézmény volt, hanem a politikai hatalmat is megjelenítő impozáns építmény. Politikai szerepe mellett azonban voltak gazdasági funkciói is. Így pl. nagyszámú földművelőt alkalmazott, valamint kölcsönök nyújtásával, távolsági kereskedelemmel, kézműipari műhelyek működtetésével is foglalkozott, s nem utolsó sorban a begyűjtött terményfelesleg raktározása is a templomokhoz kapcsolódó magtárakban történt. Már e korai civilizációk városai is a közvetlen környezetükön messze túlnyúló szervező, ellenőrző, irányító szereppel rendelkeztek. Tulajdonképpen a régió feletti politikai dominanciájuk és a távolsági kereskedelmi útvonalakra, a távoli kikötőkre is kiterjedő ellenőrző hatalmuk emelte őket igazán várossá. Gazdagságuknak igen fontos forrása volt politikai erejük, mely a városba vonzotta a tág régió többlettermékét. Központi szerepkörükhöz kapcsolódott fejlett adminisztratív apparátusuk, mely szervezte a közmunkákat (biztosítva ezzel az életet adó a gabonatermelés feltételeit) kivetette, számon tartotta és begyűjtötte az adókat, gondoskodott a védelem feltételeiről. 24 25

L. Mumford i.m. 96. o. J.L.Spates - J.J. Macionis i.m. pp. 165-166

30


Mezopotámia városainak eddig tárgyalt három meghatározó jelentőségű ismérve (1. a nagy népsűrűség, ill. népességkoncentráció, 2. a hierarchizált, heterogén társadalomstruktúra, 3. a központi funkció) a későbbi folyóvölgyi kultúrákat - Egyiptomot, az Indus-völgyét, és Kínát - is jellemezte, függetlenül attól, hogy birodalomról vagy városállamról volt szó. Az egyes városfejlesztő erők egymáshoz viszonyított arányában, súlyában lehettek különbségek, de meglétük tényében nem. Így például az indus-völgyi és a mezopotámiai városok növekedésében hangsúlyosabb szerepet kapott a távolsági kereskedelem, az egyiptomi városokéban pedig a kultikus funkció. Ezek voltak tehát a városfejlődés legkorábbi szakaszára jellemző általános ismérvek, melyek mögött azonban mindegyik folyóvölgyi kultúrának egyedi arca volt. Mezopotámia és Egyiptom összehasonlítása jól példázza, hogy a közös jellemzők ellenére a helyi természeti adottságok és társadalmi jellemzők sajátosságai hogyan formálták egyedivé a városokat.

Egyiptom • Egyiptom egységes, nagy birodalom volt, melynek békéjét a sivatag és a sziklás hegyek megbízhatóan őrizték. Háborítatlan békéje miatt ez a hatalmas birodalom a lassan mozgó idő és a változatlanság jelképévé vált. • A birodalom szétszórt népét közös vallás fűzte össze, melynek csúcsán az isteni fáraó trónolt. A fáraó isten, mérhetetlen magasságban lebegett népe felett, és tetteit nem lehetett emberi mércével mérni. A vallással és a király isteni létével függött össze, hogy a fáraó lakóhelye múlandó anyagokból, átmeneti időre, az uralkodó földi életére készült. Mindegyik fáraó máshol jelölte ki lakóhelyét, s az itt születő város is múlandó, bizonytalan határú volt. Ugyanakkor a fáraó maradandó, az örökkévalóságát és mérhetetlen hatalmát kifejező sírt építtetett magának. Ezáltal a város kultikus és hatalmi központ volt elsősorban, ahová nagy vallási ünnepek alkalmával zarándokolt el a lakosság. • A városi népesség aránya alacsony volt, a lakosság döntő többsége falun élt, és a földet művelte. • Egyiptom lakóit, akik a Nilus két oldalán hosszan elnyúló oázisban a hatalmi központot jelentő városoktól igen messze, apró faluközösségekbe szétszóródva éltek, a belső rend generációról generációra átörökített szabályainak önkéntes elfogadása fűzte össze.

•8 A nép békés és elégedett volt, melynek magyarázata nemcsak az egész birodalomra érvényes

egységes vallásban és a nép vallásosságában rejlik. E zömében falusi népet gazdasági érdeke is a fennálló rend elfogadására ösztönözte, ugyanis tapasztalta, hogy jólétének alapja a társadalom működésének a fáraó által biztosított rendje. Mert az uralkodó begyűjtötte ugyan az adót, de a beszolgáltatott termény fejében karbantartotta az öntöző berendezéseket, az árvíz visszavonulásával újra kitűzte a falu szántóföldjeinek határát, és stabil, legitim adózási rendszert alkalmazott.26 Törvényes rend volt tehát, mely érezhető és általános jólétet eredményezett

26

Az adó alapját az áradás magassága és a kitűzött terület nagysága alapján becsűlt termés képezte, ami ugyan előzetes becslés volt, de a stabil természeti viszonyok miatt igen megbízhatóaknak bizonyultak ezek a számítások.


31

Mezopotámia • A Tigris és az Eufrátesz völgyében apró városállamok születtek. Mezopotámia nem volt oly szerencsés mint Egyiptom, legalább is ami földrajzi védettségét illeti. Míg Egyiptom a béke, a változatlanság - Mezopotámia a harc, az ellenségeskedés, az örök változás jelképévé vált. Fekvése folytán a világ "átjáróháza" volt, ahol a keletről nyugatra vezető szárazföldi és vízi utak találkoztak. • Az állandó fenyegetettség hamarabb és a lakosság nagyobb arányát tömörítette védett városokba. Minden város külön kis világ volt, melynek élén a király állt. (Nem véletlenül nevezik városállamoknak e településeket.)

•8 A király, bár gyakran a legmagasabb papi méltóságot is betöltötte - a fáraóval ellentétben - nem

volt isten. Nagyon is ember, sőt korlátlan hatalommal rendelkező, kegyetlen önkényúr volt. Nem is lehetett más, mert a város megmaradásának érdeke kívánta így. Az állandó veszélyeztetettség agresszivitást szült, és csak az erős kézzel kormányozott, katonai alapon szervezett város lehetett képes arra, hogy megőrizze önállóságát.

• A városállamokat ezért nem fűzhette össze közös vallás, bár vallásaiknak sok hasonló vonása volt. Vallásaikban épp úgy, mint a mindennapi életükben, a kegyetlen vonások domináltak. Isteneik nem bölcsek, gondolkodóak voltak mint az egyiptomi vallásban, hanem harciasak, büntetőek, bosszúállóak. • Mezopotámiában a mindennapi élet szerves része volt a terror, a megfélemlítés, a megalázás, a szadista kegyetlenkedés, melynek legmagasabb szintjét az asszírok valósították meg. (Még Hamurappi törvénykönyve is végtelen hosszú listán sorolja azokat a bűnöket, melyeket igen kegyetlenül halállal, vagy csonkítással kell büntetni.) Itt a nép nem békés, elégedett nyáj, hanem megfélemlített tömeg volt. "Ilyen körülmények között - mondja talán némi túlzással Mumford a városi életmódhoz szükséges együttműködés a rendőri hatalom szakadatlan bevetését igényli, a város valamiféle börtönné válik, amelynek lakói állandó megfigyelés alatt állanak: ezt az állapotot nemcsak jelképezi, de hatékonyan állandósítja is a városfal és ennek zárt kapui."27 Mégis, mindezek ellenére az egyiptomi és a mezopotámiai városok összehasonlítása után azt kell mondanunk, hogy az utóbbiak nyitottságuk, az állandó változást befogadni és beépíteni képes voltuk miatt sokkal inkább nevezhetők a szó teljes értelmében városoknak. A mezopotámiai városok nyitottságukat kiváló forgalmi fekvésüknek köszönhették, mely a szárazföldi és a vízi kereskedelem központjaivá tette őket. Évezredeken át találkoztak itt a különböző népek kereskedői, hogy kicseréljék egymás között nemcsak áruikat, hanem tudásukat, eszméiket is, melyek a mezopotámiai fejlődés erjesztőivé válhattak.

Az indus-völgyi kultúra A folyóvölgyi kultúrák sorában még a korai indus-völgyi kultúra városaira térünk ki röviden, a hangsúlyt másságukra, a mezopotámiai és egyiptomi városoktól elütő jellemzőikre helyezve. Az 27

Mumford i.m. 86. o.

32


indus-völgyi síkságon i.e. 4000 körül jelentek meg az első települések. 500 évvel később e falvak közül néhány már várossá fejlődött, melyeket kőből, vagy vályogtéglából épített fallal erősítettek meg. A korai városfejlődés csúcsát e térségben az i.e. 2400 körül kialakuló Indus-civilizáció, vagy más néven Harappa kultúra jelentette. E civilizáció már rendelkezett az írás tudományával, a házépítéshez már égetett téglát használt, s mind a magánházaknál, mind a középületeknél a tudatos és magas színvonalú tervezés jelei tapasztalhatóak. A települések többsége hasonló szerkezetű volt, amennyiben az alacsonyabban fekvő keleti részen magánházak, műhelyek és magánszentélyek, és a magasabban fekvő nyugati részen - gyakran fallal övezve - középületek helyezkedtek el. Az eddig feltárt romok alapján feltételezhető, hogy Harappa székhellyel, egységes és központosított közigazgatási rendszere volt az Indus-völgynek. Harappa és Mohendzsodáró - a térség másik legjelentősebb városa - mintegy 40 ezer lakosú lehetett. A Harappa kultúra városai kiterjedt kereskedelmet folytattak, mely Mezopotámia városaival és a két folyóvölgyi kultúra között félúton lévő Tepe Yahya-val is összekapcsolta őket. Sőt a kutatók valószínűnek tartják, hogy jáde termékeikkel keletre, Közép Ázsia városaiba is eljutottak.28 A Harappa kultúráról a legjelentősebb tárgyi emlékanyagot Mohendzsodáró feltárása szolgáltatta. A város nyugati részén egy fallal övezett, 12 méter magas mesterséges teraszon álltak a középületek és a citadella.29 A keleti rész szabályos, négyzetrács utcaszerkezetű volt, ahol a kb. 9 méter széles észak-dél irányba tájolt főutat, mintegy 200 méterenként derékszögben, keskenyebb, kelet-nyugat irányba tájolt utak keresztezték. Ezeket a keskenyebb utakat üzletek és műhelyek szegélyezték. Az egymást keresztező utak által kialakított tömböket 1,5 méter széles kanyargós utcácskák hálózták be, melyek a helyben lakók mindennapi közlekedésére szolgáltak. A házak szobái egy központi udvart fogtak körül, melynek egyik oldalán általában egy kis szobában kút volt, amihez fürdőszoba és WC csatlakozott. A szennyvíz a falba épített kifolyón keresztül a ház emésztőgödrébe folyt, ahonnan az utca szintje alatt futó, fedett csatornákba vezették tovább. Voltak kétszintes házak is, melyekben a vízvezeték az emeletet is ellátta. Mohendzsodárót igazán híressé mégsem a városi életmód eddig felsorolt kellékei tették, hanem a nagyjából egyforma vályogtégla házak - szinte monoton - több kilométeres sora, melyek felszereltsége, berendezése széles tömeg kiegyensúlyozott jólétéről tanúskodik. A feltárások során nem találtak királysírokat, vagy nagy halotti emlékműveket és impozáns templomokat, de még jelentős katonai erődöt sem a városban. Tehát nincs nyoma a korai városfejlődésre olyannyira jellemző papi és katonai hatalom szimbólumainak. A középületeket övező falak és "erődítések" a társadalmi és funkcionális távolságtartás céljára és nem valamiféle külső ellenség elleni védelemre szolgáltak. Az egységes tervezés, a városok felépítésénél használt egységes téglák és eszközök használata, a súlyok és mértékek egységes rendszere erős központi irányításról és adminisztratív hatalomról tanúskodnak, de a katonai célú tervezés nyomai teljesen hiányoznak. A nagyobb és díszesebb házak, a luxustárgyak, a gazdagabb temetkezések hiánya társadalmi egyenlőségre utal. A tárgyi leleltek tanúsága szerint a város lakóinak többsége kézműves volt. A kelet-nyugat irányú keresztutcákban hosszú sorokban húzódó üzletekben fazekasok, takácsok, téglavetők, réz- és bronzművesek kínálták termékeiket. Mohendzsodáró a régió fontos 28

J.J. Spates - J.J. Macionis i.m. 165. o. A középületek között a legfigyelemreméltóbb a mintegy 12 x 9 méteres Nagy fürdő volt, melynek mélysége elérte a 2,5 métert. A medence, vízzáró bitumenréteg fölé aprólékos gonddal egymás mellé illesztett, gipszbe ágyazott téglákból épült. A vízellátásáról egy közeli forrás gondoskodott, és a víz be- és elvezetésére pedig, egy álboltozatos csatorna szolgált. (Óvilági kultúrák. Városok és államok születése. Főszerk.: Dr. Göran Burenhult Officina Nova Kiadó, 67. o.) 29


33

kereskedelmi központja volt. Élete egyrészt mozgalmas és pezsgő lehetett, ugyanakkor mégis békés és kiegyensúlyozott, melyet nem dúltak fel háborúk. Társadalma - szemben Mezopotámia és Egyiptom erősen hierarchizált társadalmával - igen széles és nagyjából azonos életszínvonalon élő középosztályon nyugodott. Ez a civilizáció - rendhagyó módon - az egyéni kiemelkedés tilalmára, a termelés és a kereskedelem hatékony megszervezésére, valamint a higiéniára, az egészség megóvására helyezte a hangsúlyt. I.e. 2000 és 1500 között váratlanul és gyorsan ért véget a Harappa kultúra. Vannak ugyan nyomai egy esetleges külső támadásnak, a gyors és erőszakos végnek is (sietve eltemetett, vagy az utcán heverő holttestek), mégis e városi civilizáció pusztulását természeti okokra vezetik vissza általában a várostörténeti kutatások. A legáltalánosabban elfogadott feltételezés szerint földrengések sorozata megváltoztathatta az Indus folyásirányát, esetleg teljesen elhagyta a medrét, és a víz eltűnése létalapjuktól fosztotta meg a városokat. A folyóvölgyi kultúrák városainak külső megjelenését még egyszer végiggondolva - mintegy összegzésképpen - három közös, és a városökológiát alapvetően meghatározó jellemző kiemelését tartjuk fontosnak.

1. Tudatos várostervezés Sok korai város feltárt alaprajza a tudatos várostervezés létét bizonyítja, mely az erőteljesen központosított hatalom velejárója volt. Erről tanúskodik pl. Csengcsou négy égtájra tervezett alaprajza, vagy Mohendzsodáró szabályos utcaszerkezete. Mezopotámia legősibb városaiban is a tudatos várostervezés jeleit őrzik a feltárt romok. Szabályos utcatervek, sorházak, fürdőszobák, házon belüli latrinák, kerámiacsövek, téglaburkolatos vízelvezető csatornák, az esővizet levezető átereszek, mind - mind a várostervezők munkájáról mesélnek. És az urbánus életmód e kellékei ugyan úgy megtalálhatóak a kicsiny Lagasban, mint a sokkal népesebb Ur városában. Még nem is ismerték a kerekes járművet amikor már széles utcákat, sugárutakat építettek, általában a négy égtájra tájolva. Nem a mindennapos forgalom számára épültek ezek az utak, nem is voltak alkalmasak rá, mert semmi nem nyújtott védelmet a rajtuk közlekedőknek az időjárás viszontagságai - az erős szél, a tűző nap és az eső - ellen. A sugárutak vallási körmenetek, katonai felvonulások színteréül szolgáltak, s az uralkodó hatalmát szimbolizálták. A mindennapos forgalom lebonyolítására keskeny, szűk, kanyargós kis sikátorok szolgáltak, amelyek a naptól és a széltől, sőt talán a tolvajtól is védtek. Kezdetben nagy szabad zöld területeket hagytak a városokban, melyek mezőgazdasági célokat szolgáltak. Különösen hosszú ostrom idején tettek jó szolgálatot a városfalakon belüli veteményeskertek és legelők, mert növelték város lakóinak biztonságát. Később a városok egyre zsúfoltabbak lettek, és a szabad zöld területek egy részét beépítették. A késői mezopotámiai városok hasonlatosak lehettek a mai észak-afrikai fallal övezett városokhoz, 1-2-3 emeletes többfunkciós, jól kihasználható lapos tetejű házaikkal, védett belső udvaraikkal és keskeny, kanyargós sikátoraikkal.

2. Monumentális kultikus épületek

34


A mezopotámiai városok legszembetűnőbb jellemzője a város fölé magasodó, lépcsőzetes, piramis alakú templom - a zikkurratu volt. Körülötte kisebb templomok, szentélyek és az azokat kiszolgálók lakhelyei helyezkedtek el. Itt laktak a papok, a hivatalnokok, kertészek, kézművesek, kőfaragók, kereskedők, esetleg rabszolgák, egyszóval mindazok akik a templom működéséhez mindennapos munkájukkal hozzájárultak. A templom, a vallás jelentőségét bizonyítja, hogy a korai Mezopotámiában a városi polgárrá válás feltétele egy templomi közösséghez tartozás volt. De a templomnak gazdasági jelentősége is volt, amit a zikkurratuhoz kapcsolódó áruraktárak bizonyítnak. Az egész kultikus központot fal övezte, miáltal a város legvédettebb, legbensőbb magját képezte. A hatalom és a vallás hasonló monumentális szimbólumait - hatalmas szobrok, piramisok, templomok, fürdők, középületek formájában, nemcsak Mezopotámiában, hanem a korai városfejlődés valamennyi városában megtaláljuk.

3. A fal A városokat gyakran védőfal övezte, mely békés vidékeken ill. korokban elmaradt. De a városon belül, általában a város központjában felépített kultikus központot mindig falgyűrű övezte, mely nemcsak az idegen támadástól védte, hanem a társadalmi távolságtartást is biztosította. A feljegyzések szerint a kor leghosszabb városfala Csengcsout övezte, és i.e. 1650 táján épült. A város területe 3,2 km2 volt, melyet teljesen körbefogott a védőfal. A fal építése 10 ezer munkást, évi 330 munkanapon, 18 éven át foglalkoztatott.30 (E számokból a despotikus birodalmaknak nemcsak a hihetetlen többlet-akkumuláló képességére, hanem uralkodóiknak alattvalóik feletti korlátlan hatalmára is következtethetünk.) A várost övező fal létrejöttének oka többnyire a külső ellenség elleni védelem szükségessége volt. A fal felépítésének azonban lehettek belső okai is, mint ahogy azt az egyiptomi társadalom korai fejlődési szakasza is bizonyítja. Ahogy erről már az előző oldalakon szó volt, a Nílus-völgy természetes védelemmel rendelkezett, mely biztosította, hogy a termékeny völgy földművelő közösségei háborítatlanul élhessék mindennapjaikat. A régészeti leletek mégis azt bizonyítják, hogy a birodalom korai szakaszában a városok fallal kerített települések voltak. A város ősi hieroglif jele: körbe vagy oválisba rajzolt egymást metsző két vonal, ugyancsak erre enged következtetni. A városfal felépítése az uralkodó érdekét szolgálta. A falak közé terelt lakosság ellenőrzését, a kötelező rendre és életmódra tanítását könnyítette meg. Azaz a többlettermék előállítására kényszerítő, és elsajátítását lehetővé tevő fizikai eszköz volt. Később, amikor a fáraók egységes birodalmat teremtettek, és létrejött az általános rend, mely már nem a fizikai kényszeren nyugodott elsősorban, inkább a lakosság önkéntes támogatásán és vallási meggyőződésén, már nem volt szükség a várost övező külső falra, karbantartása elmaradt, és leomlott az idő múlásával. Ha mint eddig tettük, a múló időt tekintenénk továbbra is gondolataink vezérfonalának, figyelmünket az i. e. 2000 táján, az Égei-tenger térségében kibontakozó újabb urbanizációs hullám jelei kötnék le. Mielőtt azonban belebonyolódnánk az antik városfejlődés társadalmi-gazdasági körülményeinek és hátterének elemezésébe, meg kell szakítanunk a történelem láncát, időben és térben nagyot ugorva, a világ távoli más részén kialakuló városkultúrák kedvéért, melyek egyedi vonásaik mellett a mezopotámiai és az egyiptomi városfejlődéssel mutatnak rokon vonásokat és nem a térben és időben hozzájuk közelebb álló nyugat-európaival. A következő fejezetben Középés Dél-Amerika indián birodalmairól és városkultúráiról lesz tehát szó. 30

J.L.Abu-Lughod: Changing Cities. Harper Collins Publishers, New York (31.o.)


35

3.2.2. A mexikói, közép- és dél-amerikai civilizációk

Közép-Amerika területén a prekolumbián időkben maja, zapotek, mixtek, és azték kultúrák követték egymást. E civilizációk városai külső megjelenésüket illetően hasonlítottak az egyiptomi vagy a mezopotámiai városokra, legalább is annyiban, hogy lenyűgözően szép és hatalmas kultikus építményekkel rendelkeztek. De ami még fontosabb, a városi népességnövekedést és koncentrációt kiváltó ok is azonos volt, ugyanis a városok kialakulásának és növekedésének forrását itt is a mezőgazdasági többlettermény képezte. Mégis egyediek voltak ezek a városkultúrák, mert a többlettermelő képesség alapját nem a kiváló természeti adottságok és a művelési technika fejlődése képezte, hanem egy különleges hibrid kukorica fajta, mely zord viszonyok között is, ráadásul kevés erőfeszítés mellett igen jó terméseredményt adott. Így annak ellenére, hogy mind az írást, mind a számolást csak kezdetleges fokon ismerték és használták az itt élők, valamint technikai ismereteik színvonala is meglepően alacsony szintű volt, igen népes városokat tudtak létrehozni. Közép-Mexikó, a Yucatán félsziget és Guatemala területe már i.e. 20 ezer óta lakott vidék, s bár az itt élők már a 7. évezredtől földműveléssel is foglalkoztak, mégis igen „későn” indult meg a városfejlődés. Ugyanis a föld magas ásványtartalma és a földművelésnek szintén nem kedvező hegyvidéki terep nem tette lehetővé a városok kialakulásához szükséges szintű többlettermelő képesség kialakulását. Ilyen alapon a földművelés technikája sem tudott fejlődni, és az ásóbot maradt évezredeken át az alapvető földművelő eszköz. Az itt élő népcsoportok vegyes gazdasági rendszert alakítottak ki, melyben vadászattal, halászattal kombinálták a földművelést, félnomád életmódot folytatva. Miután nem ismerték a kereket, gazdaságukból hiányoztak az olyan háziállatok melyek igavonásra is alkalmasak lettek volna. A hosszú évezredeken át megőrzött vándorló, félnomád életmód megváltozásának első jeleit i.e. 1500 körül lehetett tapasztalni, amikor még ugyan megmaradt a helyváltoztatással járó félnomád életmód sok eleme, de már vályogfalú házacskákból álló falvakat építettek a földművelők maguknak. Néhány faluban az Olmék és Maja törzsek a régió népességének vallási igényeit kielégítő kultikus központot építettek, melyek tervezése, építése képzett és nagyszámú mesterembert, valamint központi munkaszervezést igényelt. Ezek a kultikus központok kezdetben kizárólag vallási ceremóniák lebonyolítására szolgáló megszentelt helyek voltak, és csak a kis számú papságnak jelentettek lakóhelyet is. De lassan ezek a vallási központok növekedésnek indultak és az időszámításunkat közvetlen megelőző időkre már valódi városokká fejlődtek. Az egyik legkülönlegesebb, és minden bizonnyal a legnagyobb város Teotihuacan31 volt, mely a mai Mexikóvárostól mintegy 40 km-re északra található. Amikor az aztékok 1400 körül elfoglalták, már régen elhagyott város volt. Az a legenda járta róla, hogy a szent helyet óriások építették az isteneknek, hogy ott összegyűlve teremtsék meg a napot és a holdat. Fénykorát ezer évvel korábban, 300 és 600 között élte. A város nagyságára és népességszámára vonatkozó

31 Teotihuacan misztikus fényét, a tudományos érdeklődésen messze túlnövő izgalmasságát, megkapó nevének is köszönheti, melynek jelentése: „a hely ahol az ember Istenné válik”.

36


becslések igen nagy eltérést mutatnak, egyes kutatók szerint a népességszám csúcsa 200 ezer fő volt, de a mértéktartóbb becslések is 60-70 ezres lélekszámról beszélnek.32 Teotihuacan fénykorát megelőzően igen szerény méretű város volt. Kr.u. 100-200 között hihetetlen gyors növekedésen ment keresztül, amiben feltehetőleg a következő okok játszottak szerepet. 

  

A közelben nagy obszidián bánya volt, mely akkor az egyik legfontosabb árucikknek számított, tekintettel arra, hogy a legjobb alapanyag volt a szerszám készítéshez. Az obszidián kereskedelem feltehetőleg vásárlók tömegét vonzotta, velük pedig áru és tudás özönlött a városba. A régió vallási központja volt, aminek jelentőségét az ebben a korban épített Nap piramis páratlan szépsége és szokatlan nagysága is bizonyítja. Az északról és délről érkező kereskedelmi útvonalak találkozási pontján helyezkedett el a város. Végül - éppen az előző jellemzők által kikényszerítve - komplex munkamegosztást és társadalomrétegződést hozott létre.

650-től rendkívül gyorsan csökkent a város népessége, és száz évvel később már teljesen elnéptelenedett, halott város volt. Nem igazán tudjuk mi okozta Teotihuacan halálát, egyes feltételezések szerint a klíma változása állt a háttérben. Az esősebbé váló időjárás ellehetetlenítette a földművelést, és a megélhetéstől fosztotta meg a város lakóit. Mások feltételezik, hogy a város önmaga okozta a halálát azzal, hogy túlnőtte önmagát, és a kezdetleges technikával művelt kizsarolt föld már nem tudta eltartani a lakosságot.

Közép-Amerika korai városi civilizációinak közös jellemzői • Gazdaságuk alapját az intenzív földművelés képezte. Az irtásos-égetéses módszerrel megművelhetővé tett földön főleg kukoricát, babot, paradicsomot paprikát, dohányt, gyapotot termesztettek. Helyenként öntözéses gazdálkodást folytattak és a hamu visszapótlásával a föld termékenységét is igyekeztek megőrizni.33 Nem voltak viszont háziállataik, és igen kezdetleges eszközöket használtak. Így például, nem ismerték az ekét, mindössze az ásóbot szolgált a föld megművelésére. Ennek ellenére kiváló terméseredményeket produkáltak, ami különleges kukorica fajtájuknak volt köszönhető. Az agyagművesség és a szövés fontos része volt gazdasági tevékenységüknek.

•8 Társadalmuk vérségi alapon szerveződött, és alapegysége a nagycsalád volt. A természettől

való erős függés határozta meg vallásukat, mely a társadalmi élet elsődleges szabályozójává vált. Nap, hold, növény-isteneiknek áldozatokat mutattak be hatalmas piramis templomaikban. (Máig foglalkoztatja az embereket az aztékok kegyetlen, emberáldozatokat bemutató vallása, mely nincs összhangban társadalmuk egyéb, békés vonásaival.34)

32

J.L. Spates - J.J. Macionis i. m. 174. o. Leonardo Benevolo: A város Európa történetében. 1994. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó. 128. o. 33 Az intenzív földművelés egy igen sajátos, egyedi módjára az aztékok fővárosában Tenochtitlanban találtak, az úszó földek formájában. A tóra épült város lakói fa tutajokra agyagot hordtak és e mobil veteményesker-tekkel növelték meg a korlátozott mennyiségű földet. 34 A nagy vallási ünnepek alkalmával a hatalmas piramistemplom tetején mutatták be az áldozatot. Miután a pap hihetetlenül éles obszidián késével egyetlen mozdulattal kihasította az élő áldozat szívét, a testet a templom


37

• Monumentális kultikus építményeik és közintézményeik közösségi összefogást, központilag szervezett közmunkát tételeztek fel.

•8 A Maja Birodalom városállamok meglehetősen laza szövetségén alapult, de a városok

egységes jellege arra utal, hogy állandó kapcsolat volt közöttük. A leghíresebb városaik az óbirodalomban (körülbelül 300 és 900 között) Copan, Tikal és Paleuque voltak, melyeket feltehetőleg a talaj kimerülése miatt 900 körül elhagytak és a Yucatan félszigeten tovább vándorolva új városokat hoztak létre. Az Óbirodalom itt citált városai közül Tikal volt a legnagyobb. Fénykorában a központja körül több mint 100 ezer ember lakott, de maga a város is 50 ezer lelket számlált.35 Az Újbirodalom legszebb és leghíresebb városa Chichen-Itza volt. Nagyságát, szépségét bizonyítják méretei. Mintegy 4 km2 területet foglalt el a város, melyen belül egy 180 ezer m2-es, fallal körülvett teraszon sorakoztak a templomok, egy 30 m magas templompiramist fogva körül.36

•8 A zapotek kultúra leghíresebb városai Monte Alban, Mitla és a már említett Teotihuacan volt.

Ez utóbbi ma Amerika legnagyobb romvárosa. Itt található a legnagyobb közép-amerikai piramistemplom is, a 65 m magas Nap piramis, melynek alapterülete 46 ezer m2. A zapotek és azték városok már nemcsak vallási és politikai központok voltak. Az aztékok leghíresebb városa (a Teotihuacan közelében található) Tenochtitlán volt. A Texcocói tó szigetén épült fel ez a különleges város, falai között seregnyi épület, húsznál több templompiramis, a fejedelem épületei, fürdők, raktárak és rengeteg pompás építmény helyezkedett el.

A dél-amerikai magaskultúrák A dél-amerikai magaskultúrák közül kiemelkedett mind nagyságában, mind fejlettségében az Inka birodalom, mely 3000 mérföld hosszan Ecuador északi határától Chile közepéig terjedt, és kb. 10 millió lakosa volt.

közepén lévő mély udvarba taszította. Az áldozatok tömeges jellegére utal, hogy egy 1487-ből származó azték feljegyzés szerint az adott évben 20 ezer embert áldoztak fel. Még a köztudottan kegyetlen spanyol hódítókat is elborzasztotta az egyik kultikus helyen talált 136 ezer koponya. Az emberáldozatok hátterében az istenek és a természet ílymódon történő újjáéledésének hite állt. Tavasszal például a természet megújulását segítő, és a jó termést biztosító áldozat alkalmával az áldozati ember bőrét lenyúzták, amit az egyik fiatal pap magára borított, ezzel jelképezve, hogy a kimerült föld is új „bőrt”, termékeny felszint kap. (A föld országai. A világ népei. 1965. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 994. o.) 35 James Harpur - Jennifer Westwood: Legendák földjén. 1994. Magyar Könyvklub, 124. o. 36 A templompiramis kilenc emelete az égboltozat kilenc lépcsőjének, négy lépcsőjén és felső platformján található 365 lépcsőfoka pedig az év napjainak felelt meg. Itt helyezkedett el a rituális labdajátékok tere is. A játék vallási szertartás volt, melyben a játéktér az eget jelképezte, a labda menete a nap járását, a falakra helyezett körgyűrűk pedig a föld peremén lévő két lyukat, amelyeken felvirrad, illetve lenyugszik a nap. A játékosok kézzel nem érinthették a kaucsuk labdát, karjukkal, vállukkal irányították a körgyűrűk felé. (U.o. 995. o.)

38


• Gazdaságának alapja a közép-amerikai kultúrákhoz hasonlóan az intenzív földművelés volt. Az Andok hegyoldalain képzett teraszokon lévő ültetvényeiket mesterségesen öntözték és guanóval trágyázták. Megélhetésük alapja szintén a nagy terméshozamú, igénytelen kukorica volt, ami mellett burgonyát, babot, földimogyorót, gyapotot termesztettek. Szerszámaik is hasonlóan kezdetlegesek voltak. Mégis volt egy lényeges különbség a két kultúra gazdaságában. Az inkák életében fontos szerepet kapott az állattartás. A lámát háziasították, és gyapját sokoldalúan hasznosították.

•8 Fővárosuk: Cuzcó nemcsak politikai és vallási központ, hanem népes város is volt egyben,

ahol nagyméretű templomok és paloták mellett a város központja az erődítmény volt, melyet fal övezett. Ide menekült a város lakossága veszély esetén. Lakóházaik szögletes alaprajzúak voltak, nem volt sem ablakuk, sem kéményük. Egyetlen helyiségből álltak, melynek minden berendezése egy földre terített gyékény volt, ami fekvőhelyül szolgált. Nappali ruhájuk fölé csavart takaróba burkolózva aludtak. Házaik ridegsége a szabadban töltött nappalokhoz szokott életmódjukkal függött össze. Általában földszintes házakat építettek, de néha 2, sőt 3 emeleteseket is. Az emeleteket nem terasz szerűen képeztek ki, hanem közvetlenül egymás fölé építették. (Az inka városok nagyságáról alkothatunk képet magunknak a Cuzcóban feltárt városmaradványokból. Mintegy 8500 építmény alkotta a települést mely alapján úgy becsülik, hogy lakóinak száma elérte a 100 ezer főt.)37

• Az Inka Birodalom igen jól szervezett, erőteljesen központosított birodalom volt. A teraszok építése, az öntözőcsatornák kialakítása, karbantartása, a középületek felépítése központilag szervezett közmunkán alapult. A közösségi összefogás és a közösséghez tartozás fontossága különösen nagy volt az Andok zord hegyei között kialakított erődítmény városokban, mint pl. a legutóbbi időkben feltárt Machu Picchu-ban, mely a birodalom legészakibb várerődítménye volt. Ebben a romok alapján jól rekonstruálható városban a házakat, templomokat megerősített védelmi pontok kötötték össze. A lakóházak egymáshoz simulva, újabb védőfalat alkotva épültek és csoportosan kis udvarokat vettek körül. (Feltehetőleg egy-egy ilyen ház-csoportban egy-egy nagycsalád lakott.)38 • A birodalom egységgé kovácsolásában nagy szerepet játszott az úthálózat. Két, észak-dél irányú főút húzódott végig a hosszú birodalmon nagyjából párhuzamosan egymással. Az egyik a tengerparton, a másik az Andokban. Több keresztút is épült, melyek a jelentősebb településeket összekötötték egymással. Általában 1 m széles utakat építettek, sok helyen kőburkolattal is ellátták. Miután semmiféle szárazföldi járművet nem használtak (mert ők sem ismerték a kereket), nem volt szükség szélesebb utakra. Az utak mentén egymástól szabályos távolságra - általában 1 napi járásra - pihenőhelyeket építettek. Ezeken a pihenőhelyeken egyszerű "bolt" is volt, ahol élelmiszert és egyéb, az utazáshoz szükséges dolgokat szerezhetett be az utazó. De az utak elsődleges használója a hadsereg volt.39 37

R.A.Wilson - D.A.Schulz i.m. 25.o. James Harpur - Jennifer Westwood i.m. 130. o. 39 Az inka hadsereg kitűnően szervezett és roppant fegyelmezett volt. A szervezés mintapéldája lehet a futárszolgálatuk. A futárok sürgős híreket, parancsokat, néha könnyebb tárgyakat szállítottak. Szolgálatuk 24 órás volt. Az utak mentén mindkét oldalon, szabályos távolságra egymástól kunyhókat építettek, melyeket csak a futárok használhattak. Mindegyikben éjjel-nappal 2-2 futár teljesített szolgálatot. Az egyik állandóan kémlelte az utat, s ha futárt látott közeledni, elészaladt, átvette a quiput (az írásos üzenetet helyettesítő csomózott zsinórt), és máris eliramodott. Külön képezték a futárokat, akik igen szívós és gyors futók voltak. (10 km-es sebességgel haladt az információ.) (A föld országai, a világ népei. 1006. o.) 38


39

• A közép- és dél-amerikai korai civilizációk között az Inka Birodalomnak volt a legfejlettebb államalakulata. Az erőteljesen központosított, igen jól szervezett birodalom társadalmi szerkezete is differenciáltabb volt mint a többié. A társadalom alapegysége itt is a vérségi kötelékekkel összefűzött, szoros közösséget alkotó nagy család volt. A társadalom élén a nemesség állt, mely azonban már két réteget alkotott. A vékony réteget képező felső nemesség abszolút hatalommal rendelkezett, melyet a kezükben összpontosuló katonai erő biztosított. Az alsóbb nemesi rétegbe, melybe a nagycsaládok vezetői - mint faluelöljárók valamint a kisebb hivatalnoki tisztségeket viselők tartoztak, már sokkal szélesebb volt. Természetesen a köznép alkotta a társadalom döntő többségét, akinek számtalan kötelessége volt. Így: a katonai szolgálat, a középületek és utak építése, az állami földek művelése, az állami bányákban végzett munka és a teherszállítás. • Csillagászati, orvosi ismereteik kiemelkedők voltak. Igen pontos naptáruk volt, mely a földművelési munkák ütemezésében nagyon nagy szerepet játszott. Államvallásuk a Nap kultusz volt. • Mint általában a despotikus birodalmakban, itt is a megélhetés alapját képező föld közösségi tulajdonban volt. A birodalom földterületének 2/3-a az államot és a főpapságot illette, 1/3-a pedig a nagycsaládok, a faluközösségek tulajdonában volt.

3.2.3. Az antik város

A civilizáció központjának Európába való áthelyeződése I.e. 1500 körül kezdetét vette a Görög városállamok fejlődése, melyet Róma, majd a Római Birodalom területén alakuló városok növekedése követett. A görög városállamok létrejöttével a folyóvölgyi kultúráktól eltérő alapon fejlődő városok jöttek létre. Itt már nem a mezőgazdasági termelést segítő, különösen kedvező talaj és klimatikus viszonyoknak köszönhető többlettermény képezte a városfejlődés alapját. Ezért a városfejlődéssel foglalkozó kutatók egy része szerint, a görög városállamok megalakulásával a korai urbanizáció új szakaszba - a nyugati típusú város megszületésének korszakába - lépett. Az új városfejlődési szakasz előhírnökei az i.e. 2000 és 1500 között Kréta szigetén kialakult települések voltak. A sziget természeti adottságait egyenesen paradicsominak nevezhetjük. Lakói a termékeny alföldeken gabonát termesztettek, a hegyoldalakon gesztenyét, fügét, olajbogyót, szőlőt szüreteltek, s a tengerben gazdag halzsákmányra leltek. Kréta jómódú lakói békében, független közösségekben, egymással jószomszédi viszonyt ápolva életek. A szigetet körbeölelő tenger ha nem is zárta el őket a külvilágtól, mégis jelentős védelmet nyújtott, s hosszú ideig semmi sem háborította a itt élők békéjét. Ilyen alapról indult a minószi kultúra, mely később sem szerveződött egységes hatalommá. Nagyobb, regionális központi szereppel rendelkező városok, kisebb városok, nagy vidéki birtokok, tanyák, kikötők, hegytetőkön lévő szentélyek alkották a sziget településhálózatát. Az itt lakókat élénk kereskedelem kapcsolta össze a Kükládokkal, Nyugat-Anatóliával, Ciprussal, Levantéval és Egyiptommal. 40


Knósszosz települése képezte a minószi palotacivilizáció központját. A minószi kultúra nem hozott létre népes városokat. Knósszosz lakossága 9-12 ezer főnél aligha volt több, s a többi kisvárosnak pedig, legfeljebb néhány-száz fő lakossága lehetett. Ilyen körülmények között különösen kimagasló a minószi kultúra építészeti teljesítménye, mely magas színvonalú urbánus életmódról tanúskodik. A palotavárosok házméretei arra utalnak, hogy mintegy tíz emberből álló családok otthonául szolgáltak. A paloták nagy központi udvart körbefogó funkcionális egységekből álltak, s tervezésüknél egységes hosszmértékrendszert alkalmaztak. Az ásatások nyomán előkerülő egyes leletek mint pl. cserépfedésű vízvezeték, házon belüli vízvezeték, vízöblítéses WC, sőt az általuk feltalált ablak - nemcsak sumér hatásról és a mezopotámiai városokéhoz hasonló kifinomult életmódról árulkodnak, hanem az ókori városok olyan fontos általános jellemzőiről, mint a közösségi összefogás, a központi irányítással végzett közmunkák léte. A város alaprajzi elrendezése a kis népességkoncentráció ellenére bonyolult társadalmi szervezetre és adminisztrációra utal, hatalmi rendszeréről azonban nem rendelkezünk ismeretekkel. (A minószi kultúra érdekessége e vonatkozásban, hogy miután vallásukban a nőknek kiemelkedő szerepe volt, egyes kutatók feltételezése szerint a legfőbb papi méltósággal együtt járó uralkodói tisztet is nő töltötte be.)40 I.e. 1500-as évek végén, fejlődésének csúcspontján váratlan pusztítás vetett véget a minószi kultúrának. Miután semmi sem utal belső társadalmi feszültségek létezésére, ellenben mindenütt tűzvész nyomai lelhetők fel a romokon, a legáltalánosabban elfogadottabb vélemény, hogy a háborítatlan békéje és túlzott jómódja miatt dekadenssé váló kultúrát mükénéi görög portyázók söpörték el, barbár módon megsemmisítve e palotacivilizációt, melynek luxusa teljességgel idegen volt számukra. A kevésbé kifinomult, de erős és fogékony mükénéiek mégis átörökítették a minószi kultúra legfontosabb elemeit. Átvették a központosított igazgatási rendszert, s bár Kréta városait lerombolták, a görög szárazföldön mégis megjelentek a paloták és az olyan közösségi összefogáson alapuló létesítmények mint a gátak, csatornák, alagutak, vízvezetékek. Erejük forrása az erősen központosított hatalomba gyökerezett. Négy nagy palota együttes épült fel: Pülosz, Mükéné, Thébai és Tirünsz, melyek egy-egy állam központjaként funkcionáltak. (Valójában szigorúan ellenőrzött főhadiszállásként, ahol adókvóták, fejadagok, akkurátus adminisztráció szabályozta az életet.)41 I.e. 1250 - 1200 között a mükénéi kultúra városai elpusztultak, feltehetőleg a csökkenő mezőgazdasági termelés miatt élesedő belviszály következtében. De Mükéné rövid életű (alig 200 éves) hatalmának igen nagy jelentőséget ad az a tény, hogy megteremtette az antik városfejlődés alapját.

A görög polisz A mükénéi világ pusztulása után az évszázadokon át tartó ún. sötét kornak i.e. VIII. században lett vége, amikor is Görögország partjain és a környező szigeteken nagy gyorsasággal kezdtek el szaporodni a városok. A változás része volt az egész mediterrán világban fellendülő urbanizációnak. I.e. VIII - VII. században a mediterrán világ óriási változáson ment keresztül a görög és a föníciai kolonializálás következtében. A görög gyarmatosítás hátterében az anyaország túlnépesedése és a növekvő kereslet következtében fellépő nyersanyag és egyéb szükségleti 40 41

Dr. Göran Burenhult i.m. 127. o. és 132 - 133. o. U.o. 128. o.


41

cikkek hiánya állt. (Főleg a fémek és a hajóépítéshez szükséges fa hiánya, valamint a művelhető földterületek korlátozottsága miatti élelmiszer hiány volt a kolonializálás erjesztője.) A görög kolonializálás terjedési iránya a Fekete- az Égei- és az Adriai-tenger partvidéke, Dél-Itália és Kelet-Szicília, valamint a Földközi-tenger északi partvidéke volt, míg a föníciaiak a Földközitenger déli partvidékén, Nyugat-Szicília, Szardínia és az Ibériai-félsziget déli partjain létesítettek gyarmatvárosokat. A kolonializálás sikere a város közösségi összefogását tételezte fel, és az anyaváros égisze alatt zajlott. Leggyakrabban a város elszegényedett földbirtokosai fogtak össze és szerveztek expedíciót, de előfordult az is, hogy a városban minden polgárcsaládot arra köteleztek, hogy egy felnőtt fiút küldjön az expedícióval. A régészeti bizonyítékok szerint a görögök által megszállt területek őslakossága nem igen tanúsított ellenállást. Az itt talált népek elfogadták a görög anyaváros uralmát, amit ma annak tulajdonítanak, hogy a görög viszonyokhoz képest elmaradott területek lakói nagy hasznát vették a görögök által meghonosított technológiának és kultúrának.42 A gyarmatosítás kibontakozása a feudális jellegű görög társadalom új fejlődési szakaszával, a „polisz” vagy városállam korszakkal tapadt össze. A polisz a görög férfipolgárok közösségének irányítása alatt álló, általában formális alkotmánnyal rendelkező közösség volt, mely magából a városból és a körülötte elterülő mezőgazdasági területekből állt. A férfipolgárok közössége a népgyűléseken maga választotta hivatalnokait, tisztségviselőit és döntött a város sorsát érintő kérdésekben. 43 Az i.e. VII. század környékén kibontakozó görög városfejlődés két úton indult el, s kétféle várostípust hozott létre. A görög szárazföldön és szigetvilágban az ún. klasszikus vagy hellén 42

Csak jóval később, i.e. IV. század végétől lehetett tapasztalni, hogy DélItália őslakos népei katonai erővel fordultak a görög gyarmatvárosok ellen. Közülük Róma volt a legerősebb, legagresszívebb és az i.e. III. század közepére már az egész Itáliai-félsziget Róma hatalma alá tartozott. Róma túlereje nemcsak a gallokat és az etruszkokat,de a görögöket is térdre kényszerítette. A görög gyarmatvárosok behódoltak ugyan Rómának, de görög identitásukat még nagyon sokáig megőrízték, sőt a római kultúra alapjává is a görög kultúra vált. 43 Az egyes városok alkotmányában jelentős különbségek voltak, melyek az idők folyamán még növekedtek is. Gondoljunk a két nagy rivális, Athén és Spárta alkotmányának különbségére. Spárta katonai sikereiben nem kis szerepet játszott a VII. sz. elején született és később sem változtatott alkotmánya, mely szerint az állam vezetése a két (ősi családból származó) király és a mellettük álló igen szűk körű tanács kezében volt. A tanács öt, évente megválasztott tisztségviselőből és 25 már korábban tisztségviselői tisztet betöltő polgárból állt. Tulajdonképpen ez a 32 ember döntött az állam sorsát érintő kérdésekben. A népgyűlés, mely az arisztokrácia férfi tagjait foglalta magába (és a jelzett időben 9000 férfipolgárt jelentett) csak formális hatalommal rendelkezett. A lakosság többi része és a környező falvak népessége pedig politikai jog nélküli polgár volt. Athén első alkotmánya is minden bizonnyal hasnonló volt, és szintén kevesek kezén összpontosította a hatalmat, de később fokozatosan bővítette a hatalom gyakorlásában résztvevők körét. Így pl. i.e. VI. században Szolón javaslatára a népgyűlést a legfelsőbb bíróság hatalmával ruházták fel, majd i.e. 462-től a bíróságok esküdtjeit sorsvetéssel jelölték ki, és fizetést kaptak munkájukért, miáltal a kevésbé gazdag férfipolgárok is hivatalhoz juthattak. Később a hivatalos ügyben eljáró és az ünnepségeken résztvevő tanácstagok is fizetést kaptak, s végűl az évszázad végén már a népgyűlésen való megjelenésért is fizetség járt. A cél nemcsak a politikai irányításba való beleszólás lehetőségének növelése volt, hanem annak az elvnek a következetes érvényesítése is, hogy ne szenvedjen gazdasági hátrányt az aki a közéletben való részvételre pazarolja idejét és energiáját.

42


várost és az Égei-tenger keleti partvidékén a hellenisztikus várost. Annak ellenére, hogy az i.e. V. századtól a hellén városok is egyre több hellenisztikus vonást mutattak, ismerkedjünk meg először a görög város klasszikus formájával, s csak ezután a későbbi korok városfejlődésére nagyobb hatást gyakorló hellenisztikus várossal.


43

A hellén vagy klasszikus görög város A hellén városok kialakulása hasonlatos volt az előzőekben tárgyalt történelmi elődökéhez, amennyiben itt is falusi, földművelő közösségek alapítottak városokat, melyek hosszú ideig megtartották a földművelést alaptevékenységüknek. Ugyanakkor szükségszerűen sajátossá is tette ezeket a városokat az a tény, hogy más körülmények között születtek. A sajátosságok részben a természeti adottságok másságából fakadtak. A görög településviszonyokat három természeti tényező határozta meg: domborzatilag erősen tagolt felszín, kevés és gyenge minőségű művelésre alkalmas terület és végül, a tenger közelsége.  A meredek hegyek közé zárt völgyekben megtelepedő faluközösségeknek nem volt szükségük rá, hogy a településüket fallal védjék. Nem mintha nem kellett volna külső támadástól tartaniuk, de a természet maga gondoskodott védelmükről. A falut körbefogó hegyek között átjárót biztosító hegyszoros védelmét, mely a település megközelítésének egyetlen útja volt, néhány bátor, erős férfi is el tudta látni. A görög városok létrejöttében és fejlődésében ez a természetes védelem, mint kedvező természeti adottság igen nagy szerepet játszott.  Másoldalról, ugyanezek az adottságok cseppet sem kedveztek a mezőgazdaságnak. A korlátozott mennyiségű és gyenge minőségű talaj kevés embert tudott eltartani. Részben ez a magyarázata annak, hogy a görög városok kicsik voltak. Népességszámuk 200 és 20 ezer fő között mozgott, s az átlagos hellén város 4 - 5 ezer lakossal rendelkezett.  Gazdasági szempontból a természet ugyan mostohán bánt a görögökkel a szárazföldön, de kárpótlásul a tengert ajándékozta nekik, amit ki is használtak. Jó halászokká és bátor hajósokká váltak, ami hatalmuk és gazdagságuk alapja lett, mert segített megszerezni a Földközi-tengert behálózó tengeri utak feletti ellenőrzés jogát. Hatalmukat ezek a relatíve kicsi görög városok kolóniáiknak köszönhették.44 Pontosabban, a város és az általa létesített vagy elfoglalt kolóniák között létrehozott, erősen hierarchizált szövetségnek. A legerősebb városok, mint Rodosz, Milétosz, Spárta, Korinthosz, Megara kolóniái körbehálózták a Fekete-tenger és a Földközi-tenger partvidékét. Kis népességszámúak voltak tehát a hellén városok annak ellenére, hogy növekedésüket a tengeren szerzett hatalmuk lehetővé tette volna. A hellén városok kicsinységét elsősorban nem természeti és gazdasági, hanem társadalmi okokra vezethetjük vissza. Mumford szerint tudatosan törekedtek arra, hogy kicsinyek maradjanak. A görög várost olyan közösségnek tekintette, „amely saját jóléte céljából eltökélte, hogy kicsi marad."45 Az egyetlen kivételt a leghatalmasabb görög város Athén képezte, mely fénykorában - i.e. V. század közepén - a világ legnagyobb városa volt. A perzsa háborúk utáni békés 50 év eredményeként Attika lakóinak száma 250 ezer főre növekedett, melyből kb. 75 ezren éltek az athéni városfalon belül. Bár ezt a kort tekintik Athén fénykorának, valójában már túl volt a város a biztonságos növekedés határán, mert fenntartása a háborúktól és a hadisarctól függött. 44 Vonatkozott ez minden gyarmatosító városra, a hellén- ill. hellenesztikus városra egyaránt. 45 L.Mumford i.m. 180. o.

44


A hellén város ökológiai képe Az ókori görög városokra vonatkozó ismereteink többsége Athén-ből származik, de a régészeti kutatások tapasztalatai szerint az alábbiakat általános jellemzőknek tekinthetjük.

•8 A település középpontjában a magas, természetes erődöt képező sziklán állt a fellegvár

(akropolisz), "az istenek otthona " és a földi hatalom központja. A legfontosabb középületek (a palota, mely később városháza lett, választott elöljárókkal), templomok, papok, papnők szállásai, helyezkedtek el itt. A fellegvárat védőművekkel megerősített falak övezték, s veszély esetén a lakosság végső menedékhelyéül szolgált.

• Közvetlenül a fellegvár alatt, annak közelében kapott helyet a város két legfontosabb közintézménye, az agóra (árusító helyeivel együtt) és a nyitott félköríves színház, mint a város két fontos gyülekező helye.

•8 A hegy lábánál szétfolyó háztenger terpeszkedett - a lakónegyed, mely jobbára kicsi,

igénytelen házak sokaságát jelentette. A házak falait többnyire égetetlen téglából rakták, tetejük jó estben cserépborítású, de gyakran csak zsupptető volt. Sőt, egyáltalán nem ment ritkaságszámba a rőzsefonatos vályogkunyhó sem. Mind a lakóházak, mind a környezetük sokkal inkább nyújtott falusias, mint városias benyomást.

• A lakóházak külsejénél semmivel sem voltak jobbak az általuk nyújtott lakásviszonyok. Egy mezopotámiai színvonalhoz szokott szem számára bizonyára riasztó igénytelenség jellemezte a lakónegyedeket, és nemcsak a szegényebbek által lakottakat. Nem volt nagy különbség a szegény és a jómódú családok otthona között, ami részben a görög szemlélet és értékrend következménye volt. Ez az értékrend ugyanis, többre tartotta a szegénységet a méltatlan gazdagságnál, és a közmegbecsülést, a családi hírnevet a magánvagyonnál. Az igénytelen lakásviszonyokat minden bizonnyal konzerválta a természethez kötött életmód is. Az ókori görög férfiak életük nagy részét a szabad ég alatt töltötték, lett légyen szó munkáról, katonáskodásról, sportról, közéletről stb., ami a zsúfolt kicsi lakások kényelmetlenségét nagyban ellensúlyozta. Ezek után aligha meglepő, hogy a lakónegyedek higiénés viszonyai kétségbeejtően rosszak voltak. Nem voltak az utcán latrinák, de létezésük még a házakon belül is ritkaságszámba ment. Hiányzott a kanalizáció a városból, és nem volt megoldott a szemét elszállítása sem. Figyelembe véve a természethez kötött életmód egészségvédő hatását, amíg a városok 2-5 ezer lakossal rendelkeztek, e falusias „lazaságok” még megengedhetőek voltak. De az V. századtól a növekvő városok már szigorúbb rendszabályokat követeltek volna.

•8 A hellén városnak nem volt összefüggő utcarendszere, és hiányoztak a zöldterületek. A

városközpontban nem voltak belső kertek vagy fák szegélyezte parkok, árkádos városi sétányok is csak kezdetleges formában léteztek. Keleti városokra emlékeztetett a szeszélyesen elhelyezkedő házak közötti zeg-zugos közök, sikátorok hálózata, s szintén keleti vonás, hogy az utcákon csak elvétve lehetett asszonyokat látni, akiket férjeik féltékenyen őrizték sötét házak mélyén. Az utcarendszer hiánya ugyan áttekinthetetlenné tette a várost, és igen megnehezítette a tájékozódást az idegenek számára, de egyben a város sajátos - a városfalat kiegészítő - védelmi rendszerévé is


45

vált. A hellén város utcáit általában nem kövezték, így tavasszal a sár, nyáron a por nehezítette a közlekedést.

A város társadalma A görög föld keveset nyújtott, mert nemcsak kevés, hanem gyenge termőképességű is volt. Ez egyrészt azt eredményezte, hogy nem alakulhattak ki nagyobb települések, és a szétszórt népességet nem lehetett adminisztratív és hatalmi eszközökkel megszervezni és irányítani. Másrészt, éppen ezek a körülmények hozták létre a szabad és egyenlő görög polgárt, aki azon az áron, hogy szegény és szerény igényű maradt, megtartotta függetlenségét, büszke, szabad természetét. A szabadban végzett munka, s a testet keménnyé edző hegyi élet, a földi javak szűkössége alakította ki azt az értékrendet, melyben a "szerény élet" volt a követendő minta. Ebben az értékrendben előkelő helyet foglaltak el olyan értékek, mint szabadság, közmegbecsülés, tisztes szegénység, egészséges élet, elmélkedés, bölcselkedés, az egyszerű élet szeretete stb. A görög polgár nem becsülte sokra az anyagi gazdagságot, és nem tekintette értéknek az anyagi javak halmozását, a nagy fogyasztást. Annál inkább értékelte a szabadidőt. Sok szabadidejük is volt, amit az élet szellemi, kulturális szépségeinek szenteltek, és a test egészséges fejlesztésére fordítottak. A jó élet szeretete számukra az egyszerű, egészséges élet szeretetét jelentette. Életfilozófiájuk talpkövét egyszerű alapelv alkotta. Mértékletesség az étkezésben, sok időt tölteni a szabad levegőn, és edzeni a testet. A görög város polgára bár szegény volt a mindennapi kényelmét a napi fogyasztását illetően, és testi szükségleteit könnyed természetességgel szorította korlátok közé, mégis gazdag volt élményekben, tapasztalatokban és szellemi, esztétikai szükségleteiben roppant igényes. "Nem látta maga körül a koszt, mert pillantását megigézte, fülét elbűvölte a szépség."46 Minden bizonnyal a görög ember eme jellemvonásai és természetesen a tudósaik, politikusaik örök értékű munkái az okai annak, hogy az utókorban a szabadság, demokrácia, ill. társadalmi egyenlőség képzete társul a görög városokhoz. A valóság azonban összetettebb. Túl azon, hogy kimondottan férfiközpontú társadalom volt, itt a gazdasági egyenlőség és a demokrácia csak a szabad görög polgárok számára létezett. A görög módra értelmezett "jó élet" sok szabadidőt igényelt, amit az tett lehetővé, hogy a munka nagy részét a rabszolgákra hárították át. A jó élet nem luxusfogyasztásban, hanem előkelő semmittevésben - társalgásban, az élet nagy kérdései feletti tűnődésben - testesült meg. Ez az értékrend és filozófia - mely olyannyira sajátja volt Arisztotelésznek is - valójában megvetette a munkát. Különösen a kereskedést, de még a kézműves munkát is. Arisztotelész "nemtelen", az "erénnyel ellentétes életnek" nevezte a kézműves mesterek és a kereskedők életét, és úgy vélekedett, hogy ilyen foglalkozást görög polgár nem is űzhet, csak az idegen bevándorlók és felszabadult rabszolgák. Szerinte görög polgár számára méltó munka csak a földművelés és a katonáskodás lehetett, mert értékrendjében mindkettőhöz olyan tulajdonságok tapadtak mint hősiesség, szabadság, erő és állóképesség. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ez az értékrend dicsőítette ugyan a paraszti munkát, mint a férfit edző és szabaddá nevelő tevékenységet, de valójában ha tehette áthárította a rabszolgára.

46

U.o. 162. o.

46


A rabszolgaság intézménye volt tehát a demokrácia feltétele. A rabszolga munkája tette lehetővé a polgár számára a kultúra, a művészet ápolását, a filozofálást és a politizálást. Hogy ez milyen "drága" volt, bizonyítja, hogy Athén fénykorában 1 szabad emberre 4 rabszolga jutott.47 A demokrácia ilyen értelmezésének egy karakteres példája Arisztotelész államelmélete, melyből a polisz alapítására vonatkozó részt idézzük: „...az állam területét két részre kell osztani, az egyik közös, a másik pedig magántulajdon legyen, s ezek mindegyikét megint két részre kell fölosztani: a közös földbirtok egyik része menjen az isteneknek nyújtandó szolgáltatásokra, a másik pedig a közös étkezés költségeire...A magántulajdonban lévő föld is kettő legyen: egy a város közelében, egy pedig távolabb, s minden polgár kapjon mindkét parcellából. A földet rabszolgák műveljék meg, s ezeknek is egy része magántulajdonban legyen a birtokosok földjein, a másik részük pedig a közös földbirtokon, állami tulajdonban.”48 A görög városállamok a demokrácia közvetlen formáját valósították meg, mely csak kis közösség esetében működőképes. A közvetlen demokrácia eszközével igazgatott város ideája jól illeszkedett a hellén város eredeti formájához. De idővel a városok túlnőttek a közvetlen demokrácia lehetőségeinek határán, és a város működését anarchikussá tették. A városfejlődéssel foglalkozó tudósok egy része ezért jutott arra a következtetésre, hogy a görög polisz halálának a végső oka az, hogy ezek a társadalmak nem tudtak a közvetlen demokráciáról áttérni a közvetett demokráciára.

A hellenisztikus város Az eddigiek során a görög város klasszikus formájáról, a hellén városról beszéltünk, mely topográfiai korlátjai és önmaga által is választott korlátozottsága miatt csak lassú és szerény növekedésre volt képes. Azonban a görög városfejlődésnek volt egy másik útja is, melyen szintén az i. e. VII.-VI. században indultak el egyes városok. Ebben az időben a kis-ázsiai partvidéken Iónia és Dória területén a mezőgazdasági tevékenységet fokozatosan háttérbe szorítva, a távolsági kereskedelem lett a városok gazdasági alapja. Itt, az Égei-tenger keleti partjának kikötőiben találkoztak a keletről érkező szárazföldi kereskedelmi utak a nyugati kereskedelem tengeri útjaival. Ezen a gazdasági alapon válhattak a legsikeresebb kolonializálókká a iónok és a dórok.49 A VI. században, mikor kolóniáik már körbehálózták a Fekete-tengert és a Földközi-tenger északi partvidékét, nem látták szükségét a katonai hódítások folytatásának. Ettől kezdve a kis-ázsiai görög városok megszabadulva a háborúskodás költségeitől, minden figyelmüket, tehetségüket és szorgalmukat a gazdasági gyarapodásnak szentelhették. Gazdasági erejüknek attikai testvéreiknél sokkal gyorsabb növekedése azonban, nemcsak a gyarmati háttér gazdagságából fakadt, hanem szerencsés topográfiai helyzetükből - és ettől cseppet sem függetlenül - az itt élők eltérő életszemléletéből, értékrendjéből is. Nyitottságuk, kereskedő érzékük, a pompához, a luxushoz való vonzódásuk távoli asszír, mezopotámiai

47

Az adat Mumford-tól származik. Charlotte Wikander szerint az V. századi Athénben 40 ezer férfi polgár élt, és mintegy 100 ezer rabszolga. (Göran Burenhult i.m. 152. o.) 48 Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. 1977. Budapest, Kossuth Kiadó. 212.o. 49 A legsikeresebb kolonializálónak a ióniai Milétoszt tartják, mely egymaga 90 gyarmatvárost alapított.


47

hatásokra vezethető vissza. E gazdag városok társadalma széles középosztállyal rendelkezett, mely az anyagi jólét elérését és növelését tekintette életcéljának. Ezen a társadalmi és gazdasági alapon született meg a hellenisztikus város, mely jelentősen különbözött a klasszikus görög várostól. A különbséget szembeszökővé a tudatos és a város (az intézmény) majdani funkcióját is figyelembe vevő várostervezés tette. A hellenisztikus várostervezés kiemelkedő alakja a milétoszi Hippodamosz volt. Ez a várostervezői szemlélet az ókori mezopotámiai városépítészet szabályait elevenítette fel. Mindenekelőtt, a szabályos rácsszerkezetű városalaprajzot. A tervezett, egyenes, sőt egyforma szélességű utcákat, melyek egymást derékszögben metszették, és egyforma nagyságú háztömbök rendszerévé tették a várost. A közintézmények elhelyezésénél a funkcionális szempontok épp olyan fontosak voltak, mint a város tervezett, szabályos rendjébe való illeszkedés. Szabályos négyszögletű térré vált az agóra, melyet árkádokkal védett üzletsorok fogtak közre. A tervezés arról is gondoskodott, hogy ne legyen túl monoton az egyforma háztömbök végtelen sora a sugárutak mentén, és a közintézményeket úgy helyezte el, hogy megtörjék az egyhangúságot. Tisztaság, kényelem, tágasság, átláthatóság, monumentalitás, szabályos rend, letisztult harmonikus arányok alkották a hellenisztikus város erényeit. A tervezés szigorú szabályai miatt a hellenisztikus városok meglehetősen egyformák voltak. A szabályos egyformaságnak társadalmi jelentősége is volt. Kereskedő városokról volt szó ugyanis, ahol az idegenek tömege fordult meg nap, mint nap, akiknek jó közérzetéhez, biztonságérzetéhez hozzá tartozott, hogy könnyen tájékozódjanak, gyorsan kiismerjék magukat az idegen városban. És persze az sem ártott a forgalomnak, hogy a város gazdagságot, jólétet sugárzott. Sőt többet. Hatalmat és erőt, ami az idegenben tiszteletet keltett, s a helybeli polgárnak magabiztosságot adott. Tehát, ahogy a hellén város társadalmi okok miatt önkorlátozó volt, ugyanígy a hellenisztikus város is társadalmi okok miatt a növekedést támogató belső hajtóerővel rendelkezett. A kétféle görög városfejlődési minta bemutatásánál, a karakteres vonások kiemelésének igénye miatt úgy tűnhet, hogy a hellén és a hellenisztikus városok egymás mellett, különbségüket megtartva és hangsúlyozva éltek. A valóságban a hellenisztikus értékek terjedése már az i.e. V. századtól megfigyelhetőek voltak. Így, az akkor fénykorát élő Athén is számos hellenisztikus vonást mutatott, melyben nem kis szerepe volt a perzsa háborúk után rosszra forduló helyzet miatt Ióniából átköltöző értelmiségnek, mindenekelőtt a milétoszi Hippodámosznak. Összegezve a görög városokról leírtakat, és összehasonlítva az ősi városokról korábban elmondottakkal - megállapíthatjuk, hogy a görög városok emberszabásúbbak voltak történelmi elődeiknél, mert megszabadultak a társadalom tagjainak feje fölé tornyosuló istenek és isteni uralkodók nyomasztó terhétől, valamint a militarizmus és a bürokrácia mértéktelen kényszerétől és katonai fegyelmétől. Társadalmi értelemben az a legnagyobb érdeme a görög városfejlődési korszaknak, hogy megszületett általa a szabad városi polgár fogalma. Ezen túlmenően, a görögök két új - ma oly divatos kifejezéssel élve - innovációval járultak hozzá a városfejlődéshez.

48

 Az egyik, a rabszolgaság intézménye volt. Ugyan a rabszolga mint a háborúk mellékterméke létezett már jóval korábban, a despotikus birodalmakban is, de a görög városállamok megszületése előtt sehol sem volt domináns intézmény. Itt és most jött létre először a történelem folyamán, hogy a gazdaság működésének alapjává a rabszolga-munka vált. ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

8 A másik a kolóniák rendszere volt, melyben az újonnan meghódított, vagy alapított település mint kolónia az "anya várostól" függött és neki adózott.

Róma és a Római Birodalom A görögök e két „újítását” fejlesztette sokkal magasabb szintre Róma és vált általa a II. és III. században a történelem során addig létezett legnagyobb városává a világnak. A Római Birodalom a városok hatalmas rendszerét hozta létre Európa, Kis-Ázsia és Észak-Afrika területén. A birodalom bukása előtt - korabeli feljegyzések szerint - 5627 önálló városi közösségből állt. A birodalom városainak igen nagy része tudatosan létesített, telepítéssel benépesített város volt, melyeket "szűz területen" építettek fel és római vagy a régiójába tartozó kivándorlókkal, és kiszolgált katonákkal telepítettek be. A városok másik része spontán módon keletkezett és növekedett, a birodalom védelmére épített erődítmények körül letelepedők megjelenésével és számuk növekedésével. Három eltérő státusú város jött létre:  a kolónia, melynek lakói teljes körű római állampolgárságot kaptak,  a municípium, mely szintén római közigazgatás alá tartozott, de mint másodrendű városnak, jogállása korlátozottabb volt és végül  a római közigazgatás alá nem tartozó, de adófizető város A Római Birodalom méretében, komplexitásában meghaladta valamennyi elődjét. Erejét, sikerét négy tényezőnek köszönhette. • Politikai egységének, melyet az egységes vallás, közigazgatás és jogrendszer megteremtése (mely utóbbi a mai napig a jogalkotás kiindulópontja), és a birodalom teljes területére való kiterjesztése hozott létre. • Fizikai, térbeli egységének, melyet egyrészt, a tengeri hajózási útvonalak segítségével, másrészt a szárazföldi utak kiépítésével értek el. Mindkettőre egyaránt szükség volt. A vízi utakat fontossá tette, hogy sokkal olcsóbb és biztonságosabb szállítást tettek lehetővé mint a szárazföldi utak, ugyanakkor nem lehetett mindenhova eljutni a hajókkal. Hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a megbízható, gyors közlekedés lehetőségének, bizonyítja, hogy több mint 83 ezer km utat építettek, melynek nem kis része a mai főutvonalaink alapját képezi. • A birodalom stabilitásának talán legfontosabb elemét azonban társadalmi jellemzői képezték. Három, különösen fontos jellemzőt kell kiemelnünk: a római társadalom alappillérét alkotó, széles réteggé duzzasztott elitet, a központi irányítás helyi autonómiával való kombinálását, mely a provinciák vezetőinek lojalitását biztosította Róma számára és végül, az előzővel együtt alkalmazott "oszd meg és uralkodj" zseniális politikáját, mely megakadályozta, hogy a legyőzöttek összefogjanak a birodalom ellen.


49

• Végül, a birodalom sikeréhez, erejéhez nagyban hozzájárult a gazdasági erő és a politikai célok okos kombinálása a latifundiumok rendszerén keresztül. Ugyanis a helyi nemesség lojalitása elnyerésének legfőbb eszköze a nagybirtok (latifundium) adományozása volt. Bár nincsenek írásos bizonyítékok rá, de az a következetesség, amellyel az új városokat és intézményeiket - egyébként Róma mintájára - megtervezték: tudatos várospolitika létezésére vall. Az új római városok magukon viselték a görög kultúra nyomait. A hellenisztikus város esztétikai rendje volt a minta számukra (az épületekkel szegélyezett széles töretlen utca, az árkádsorokkal körbezárt agóra, a színház stb.) amit mind monumentalitásban, mind díszítettségben túl is szárnyaltak. Sőt, új közintézményekkel gazdagították a várost, pl. közfürdőkkel, arénákkal, s a nem kevésbé fontos nyilvános WC-kel. Róma, hatalmas méreteivel, burjánzó, szabálytalan és irányíthatatlan növekedésével nagyon elütött a római városok szerény méretétől, szabályos rendezettségétől. Amikor az új városokat maximum 50 ezer lakosra tervezték, Róma 1 milliós népességével kora megapolisza volt. A rómaiak városépítési és -fejlesztési elveiket fővárosuk esetében nem tudták következetesen alkalmazni. Mint a sok-sok évszázaddal későbbi utódaira (a modern metropoliszokra), úgy Rómára is igaz, hogy a végletes ellentétek városa volt, ahol a Campus Martius díszes középületei, a Mons Pincius előkelő parkos villanegyedei, a Palatinus, a Forum Romanum lenyűgöző palotái, templomai, intézményei, csodálatos parkjai és szökőkútjai mellett zsúfolt, bűzös, piszkos bérkaszárnya negyedeket lehetett találni. A hatalmas birodalom erényeinek és hibáinak tömörítvénye, lenyomata volt Róma, mely sűrítette, s túlságosan is látványossá tette társadalmi és gazdasági ellentmondásait. A kolonializáláson alapuló birodalom ezer és ezer csatornáján vándorolt Rómába a meghódított területeken termelt többlettermék. S bár ezek a csatornák igencsak lyukasak voltak, korrupt tisztviselők tömegének zsebeit is megtöltve, még így is túl gazdag volt a város. Polgárai fent is, lent is henye élősködőkké váltak, akik - Mumford szerint - túl sok szabadidővel, s ugyanakkor túl kevés késztetéssel rendelkeztek arra, hogy ezt tartalmasan töltsék el. Legfőbb időtöltéssé a közpénzen rendezett látványosságok és a cirkusz megtekintése, az ingyenes közfürdők látogatása vált. Még az alsó osztályok számára is ismeretlen volt a kemény munka. A római munkások bár hajnalban keltek, de délnél tovább nem voltak hajlandóak dolgozni. Nem volt szükségük rá, mert megélhetésükről, sőt szórakoztatásukról is gondoskodott az állam. Hol voltak ekkor már a földművelésben, katonáskodásban edződött, szabad, dolgos, igénytelen polgárok, akik évszázadokkal korábban Rómát alapították? Bizony sehol. Róma társadalma alaposan megváltozott a hódítások eredményeként. A változás okát a gazdasági háttérben kell keresnünk. E háttér erőforrásai kimeríthetetlennek tűntek, ami elkerülhetetlenül magával hozta a soha nem látott mértékű pazarlást. A császárkor féktelen pazarlására és tékozlására (csupán az elképesztő mérték érzékeltetésére), a sok lehetséges példa közül Nerot ragadjuk ki, akinél tudatosan vállalt érték volt a pazarlás. Suetonius így idézi a császári mondást. „Piszkos és zsugori alak, aki számon tartja kiadásait; az a bőkezű és valóban nagyszerű ember, aki tékozolja és elherdálja a pénzét.” Ha hihetünk Suetoniusnak, az ajándékozásokra és ünnepségekre elköltött mérhetetlen mennyiségű pénzen túl, személyes kiadásaiban, de leginkább grandiózus építkezéseinek költségeiben nem ismert határt Nero. Palotáját így festi le Suetonius: „... előcsarnoka akkora volt, hogy elfért benne egy százhúsz láb (kb. 36,5 m) magas, Nerót ábrázoló szoborkolosszus, s oly tágas volt, hogy magába foglalt egy ezer lépés hosszúságú hármas oszlopsort meg egy tengert formázó medencét, melyet épületcsoportok vettek körül városok gyanánt, továbbá vidéki tájat, melyen szántók, szőlők, legelők és erdők váltogatták egymást, tele mindenféle háziállattal és vaddal. A palota többi 50 ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

részében minden arannyal volt burkolva, drágakővel, gyöngykagylóval kirakva. Az ebédlőtermek mennyezetét mozgatható elefántcsont lapokkal rakták be, s csövekkel szerelték fel, hogy felülről virágot szórjanak, illetve illatszert permetezzenek. A nagyebédlőt kör alakúra formálták, s az éjjel-nappal szünet nélkül forgott, mint a világegyetem; a fürdőket a tenger és az Albula folyó vize táplálta. Ekképpen befejezve palotája építését, a felavatásán nagy elismeréssel így nyilatkozott: ‘Végre kezdek emberhez méltóan lakni.’ ”50 A társadalom elkorcsosulásában azonban nemcsak a pazarlás össztársadalmi értékké válása játszott szerepet. A másik gazdasági eredetű okot (paradox módon) a nagybirtokok létrejöttében és gazdasági sikereiben lelhetjük meg. A latifundiumok gazdasági társadalmi hatása ugyanis, sajátos kettősséget mutatott. Mert tény, hogy magas termelékenységgel, fejlett árutermelést folytató nagygazdaságok voltak, azaz a birodalom jólétének letéteményesei, ugyanakkor a társadalom differenciálódásának elindítói is. Versenyükkel tönkretették a kisbirtokot, és létrehozták a földtulajdon nélküli szabad római polgárok tömegét, a plebejus réteget. Róma, mely egyenlő földtulajdonnal rendelkező szabad polgárok közösségeként jött lére, differenciált társadalommá vált. A széles plebejus réteg, melynek szabadságán és öntudatán túl semmije sem volt, az állam eltartottja lett, aminek mértékét fejezi ki, hogy naponta mintegy 200 ezer embernek osztottak ingyen-kenyeret a város különböző pontjain elhelyezett állami raktárakból. A tömeg demoralizálódásához nagyban hozzájárult az a tény, hogy az állam a szórakoztatásáról is ingyen gondoskodott a cirkuszi játékok megrendezésével.51 Nem lehet nem egyetérteni Mumfordal abban, hogy a római társadalom dekadenciájának látványos tünete - az egyébként már méreteivel is lenyűgöző - cirkusz volt. (Egy IV. századi forrás szerint a Circus Maximus 385 ezer ember befogadására volt alkalmas.) A cirkusz - tudva a játékok óriási költségéről - nemcsak a pazarlásnak és a gazdagságnak, de a demoralizált társadalom megcsúszott értékrendjének is szimbólumává vált. Hogyan is értelmezhetnénk másként emberek és vadállatok százainak a legrafináltabb és legkegyetlenebb módon való lemészárlását, pusztán a vér látványától megmámorosodott tömeg követelésére és szórakoztatására. Hol volt ebben a rítusban a görög atlétikai viadalok tiszta versenyszelleme? Már a gladiátor játékokban sem igen fedezhettük fel, nemhogy a keresztények tömeges kivégzésének cirkuszi látványossággá tételében. A tömegszórakoztatás másik nagy eszközét a közfürdőt, már sokkal pozitívabban ítélhetjük meg. I.e. 33-ban Agrippa vezette be az ingyenes közfürdő intézményét, de már évszázadokkal korábban kialakult Rómában a nyilvános fürdőbe járás szokása. A fürdő hatalmas, elkerített területén egymásból nyíló monumentális csarnokok követték egymást, különböző hőmérsékletű vizet tartalmazó medencékkel, masszázsszobákkal, pihenőkkel, étkezőkkel, a testedzésre 50

Személyes kiadásaira csak néhány példa. „Sohasem vette fel kétszer ugyanazt a ruhát. Ha kockázott, pontonként négyszázezer sestertius volt a tét. Aranyos hálóval halászott, a háló köteleit bíbor és skarlát fonalból sodorták. Kísérete állítólag sohasem állt ezer szekérnél kevesebből, az öszvérek patkóját ezüstből verték, a hajcsárok ruhája canusiumi gyapjúból készült, a menetet mazax lovasok és kengyelfutók karpereces-melldíszes cifra csapata zárta be.” Suetonius: A caesarok élete. Magyar Helikon, 1975. 256-257. o. 51 Már Claudius uralma alatt az év 159 napját állami ünnepnek nyilvánították és további 93-at a közköltségen megrendezett játékoknak szenteltek. Tovább csökkentette a munkanapok számát, hogy rendszerré vált egy-egy győzelem után új állami ünnep beiktatása. A birodalom hanyatlása sem változtatott ezen a szokáson, sőt a féktelen pazarlás csak növekedett. 354-ben már évi 175 napra emelkedett a közköltségen rendezett játékoknak szentelt napok száma.


51

szolgáló atlétikai pályákkal, sőt könyvtárakkal az elmélkedni szeretők számára. Az utókor ámulatát váltja ki mindez, különösen annak tudatában, hogy széles tömegek mindennapos szórakoztatására szolgált. Ha az értékelésbe mégis némi negatív felhang csúszik, az csupán az intézmény túlméretezettségének szól, mely olyan életformát alakított ki, amelyben túl sok ember, túl sok időt fordított már öncélú módon testének kényeztetésére. Kimagasló eredményeket ért el Róma műszaki területeken: a vízvezetékek, föld alatti szennyvízcsatornák, kövezett utak építésében. Például: a Cloaca Maxima-t, melyet még i.e. VI. században építettek (hogy az akkor még mocsaras területen fekvő Forumról a vizet elvezessék) oly nagy előrelátással méretezték, hogy évszázadokkal később, a milliós metropolisszá duzzadt város igényeinek is megfelelt, sőt a mai napig üzemel. Műszaki létesítményeikben (vízvezeték, csatorna, padlófűtés) nem maga a létesítmény megjelenése volt az új. Láttuk már az előző fejezetekben, hogy Mezopotámia városaiban is létezett mindegyik. De Róma tette hatalmas méretűvé ezeket a létesítményeket, s állította ezzel tömegek szolgálatába. Így váltak Rómában a vonalas infrastruktúra ezen elemei általános városi javakká, városi szolgáltatásokká. Mindazonáltal, mint minden nagy „mutatványa” Rómának, e műszaki létesítmények is magukban hordozták a város növekedésére, működésére jellemző rendezetlenséget, s az ebből fakadó ellentmondásokat. Így például nem kötötték be a szennyvízcsatornába a bérházakat. A házi ürüléket a lépcsőházak kijáratánál lévő zárt ciszternákba gyűjtötték, amit csak időnként és nem kellő rendszerességgel hordtak el. Elképzelhető a rettenetes bűz és fertőzésveszély, amit fokozott az, hogy az egyéb hulladékot a város peremén elszórt nyitott vermekbe öntötték, mindenféle óvintézkedés nélkül. A tífusz, a hasi hagymáz, a kolera és a malária állandósuló veszélye mellett a Rómán időnként végigsöprő, a lakosságot meg-megtizedelő pestis oka e rettenetes higiénés állapot volt. De igazságtalanok lennénk Rómához, ha nem ejtenénk szót arról a hihetetlen tömegű és értékű építészeti, művészeti és műszaki alkotásról amit felhalmozott, illetve létrehozott fennállásának évszázadai alatt önmaga és a világ csodálatára. Mumford idéz egy késői, 312 - 315 közötti időszakra vonatkozó városi leltárt, melynek tanúsága szerint Rómában: 6 obeliszk, 8 híd, 11 nyilvános fürdő (926 kicsi, magánkézben lévő fürdő és 700 nyilvános medence mellett), 19 vízelvezető csatorna, 2 cirkusz, 2 amfiteátrum, 3 színház, 28 könyvtár, 4 gladiátoriskola, 5 vízmedence látványos tengeri csaták megrendezésére, 36 márvány diadalív, 37 kapu, 290 raktár és tárház, 254 állami pékség, 1790 palota, 46.602 bérkaszárnya, 18 fórum vagy köztér, 8 campus (egész éven át füves pálya), 30 gondozott nyilvános park és kert, 500 köztéri kút és mintegy 10.000 szobor.52 Róma, mint a végletes ellentétek városa: felnagyítva tükrözte a birodalom megoldatlan politikai problémáját. Nevezetesen, hogy míg az egyik oldalon az egységes jog és közigazgatási rendszerével jól szervezett egységgé kovácsolta a birodalmat, éppen a hatalom megtartása érdekében, a másik oldalon következetesen alkalmazta "az oszd meg és uralkodj" kormányzási elvét. Politikájának e sajátos kettőssége tagadhatatlanul stabilizáló tényező volt, de ugyanakkor a birodalom egységét egyoldalúvá, formálissá is tette, ami a gazdasági stabilitást bizonytalanná tette. Ilyen körülmények között egyirányú kapcsolat alakulhatott csak ki Róma és a provinciák, illetve a városok között. A "minden út Rómába vezet" szó szerint igaz volt, tehát abban az értelemben is, hogy az út egyirányú volt, Rómából vissza nem vezetett. Azaz, e hatalmas birodalom fővárosa és a többi városa között nem tudott együttműködésből születő munkamegosztás kialakulni. 52

L.Mumford i.m.: 226. o.

52


A III - IV. században a társadalom szétesésének már kézzelfogható jelei mutatkoztak. A demoralizált, elégedetlen tömeg felkeléssel fenyegetett, a közállapotok elképesztő kaotizmust mutattak. A város túlzsúfolt volt, 10 emeletes bárkaszárnyáinak nagy része összeomlással fenyegetett (bár néhányukat már fémláncokkal is megerősítették). Azon túl, hogy a plebejus negyedek felett a tűzvész állandó veszélye lebegett, elképesztő zaj, bűz és forgalom nyomasztotta a várost.53 A társadalom szétesőben volt, megszűnt a vallás összetartó ereje. Új vallás hódított, a kereszténység, mely az emberek belső vágyát fogalmazta meg: visszatérni a tiszta erkölcsökhöz, az egyszerű szegény élethez. Az üldöztetés csak növelte az új vallás vonzerejét. 313-ban Constantinus kiadta a milánói ediktumot, amely engedélyezte a keresztény vallás szabad gyakorlását, de a belső társadalmi egység megszületésére, megteremtésére nem volt mód, mert a belső bajokhoz ekkor már külső fenyegetettség is társult. A meg-megújuló és erősödő barbár támadásokat a birodalom északi határai egyre kevésbé tudták visszaverni. 395-ben, a Theodosius halálával kettészakadt birodalom nyugati és keleti fele a következő századokban ellentétes utat járt be. A Nyugat-Római Birodalom fokozatosan szétesett, Róma elveszítette régi jelentőségét, s számára a lassú haldoklás évszázadai következtek. Védelmi szempontok miatt a nyugati rész új központja Ravenna lett, s az itáliai városok az egyház hierarchikus szervezetének központjaivá váltak. A német, francia, spanyol provinciákat a betolakodó törzsek felosztották egymás között, s sorra alakultak a kis királyságok.54 De a Kelet-Római Birodalom - később Bizánci Császárság - és fővárosa Konstantinápoly, Róma bukása után még hosszú évszázadokig fennmaradt, sőt virágzott. Itt halmozták fel az antikvitás legértékesebb kincseit, és a birodalomnak a levantei kereskedelemben sikeresen őrzött pozíciója a várost a mesés gazdagság fényével vonta be. A Kelet-Római Birodalom néhány évszázadig sikeresen őrizte hatalmát, csak a VII. században sikerült a mohamedán hódítóknak Afrika északi partjaira és az Arab-félszigetre mélyen benyúló határait visszaszorítani a mai Törökország területére.

3.2.4. A közép - kelet urbanizációja

Miközben széthullott a Nyugat-Római Birodalom a Földközi-tengeren új hódítók jelentek meg. A VII. században az Arab félszigetről nomád törzsek törtek előre, új vallást terjesztve és új civilizációt teremtve. Az arab törzsek jelentősen különböztek a Nyugat-Római Birodalom széthullását okozó barbár germán hódítóktól. A germán törzseket ugyanis semmi sem fűzte össze egymással. Nem volt közös vallásuk, és gazdálkodásuk módja is a széttagoltságot erősítette. Gazdaságuk alapja a kistulajdonra alapozott önellátó, földművelő családi gazdaság volt, mely falvas településmódot, apró szemű településhálózatot hozott létre. Az árutermelés, a

53

Már Julius Caesar egyik első rendelete kitiltotta nappalra a kerekesjármű forgalmat Róma központjából - mely tilalmat később a császárság valamennyi városára kiterjesztettek - ami nemcsak egyre nagyobb forgalmi dugók kialakulásához vezetett, hanem az éjszakai csendjét és nyugalmát is elvette a városnak. Elképzelhető, hogy a kövezett utakon végigdübörgő vaspántos kocsik milyen elviselhetetlenűl zajossá tették az éjszakákat.) 54 Nyugati Gót, Szvév, Frank, Burgund, Keleti Gót királyságok megalakulása.


53

piac hiány miatt a gazdaság nem igényelte a várost, nem csoda, hogy a meghódított területen már létező városokat is lerombolta vagy egyszerűen elsorvasztotta. Az arab törzsek társadalmi és gazdasági háttere merőben más volt. Nem földművelő, hanem a mai beduinokhoz hasonló tevés, nomád nép volt. E nép (sejkjeikkel az élükön) törzsekbe és nemzetségekbe tömörülve, évszázadokig rabló hadjáratokat folytatott a környező civilizált országok ellen. Egyes arab törzsek azonban a Kelet-Római Birodalommal és Iránnal kereskedelmi kapcsolatokat alakítottak ki, mely a régi nemzetségi rend fokozatos felbomlásához vezetett. Rövidesen kialakult egy gazdag kereskedőréteg, mely a társadalom vezető, meghatározó ereje lett. Ebben a társadalmi-gazdasági közegben jelent meg Mohamed (a Korais törzs egyik kereskedő tagja), aki egy - a keresztény és zsidó vallást ötvöző és továbbvivő új vallást hirdetett meg. Az új hit - az iszlám - hihetetlen gyorsasággal terjedt, s nemcsak a kivételes szuggesztivitással rendelkező Mohamed népszerűsége nőtt napról-napra, hanem a törzsi vezetők féltékenysége is. 622-ben Mohamednek Medinába kellett menekülnie, ahol megszervezte a felkelést és meghirdette az iszlám szent háborút, a dzsihadot. Az iszlám vallás egységbe kovácsolta az arab törzseket, és a nomád rablókalandokat fanatikus hévvel folytatott hódító háborúk váltották fel. 635 és 641 között elfoglalták Szíriát, Mezopotámiát, Egyiptomot és Iránt, mely hatalmas terület feletti uralmat biztosított számukra. A hódító arabok eleinte katonai táborokban laktak, ahol sem földművelést, sem ipari tevékenységet nem folytattak. A táborok lakói hadizsákmányból, sarcból éltek. A meghódított terület elmenekült vagy ellenszegülő nagybirtokosainak és az államnak a földjei az iszlám katonai közösség tulajdonába kerültek, s a katonai tábor fenntartását szolgálták. A benszülött lakosság és a behódoló nagybirtokos réteg megtarthatta a földjeit, de adóznia kellett. Az arab hódítás igen fontos jellemzője volt, hogy nem rombolták le a meghódított népek társadalmi szerkezetét, jogrendjét sőt, fokozatosan kilépve nomád társadalmukból , ők kezdtek átalakulni, felvéve a despotikus ázsiai birodalmak társadalmi és gazdasági jellemzőit. Gazdasági rendjük is eltért az európai feudalizmusétól. Az arab paraszt ugyan személyében szabad volt, de terhei súlyosabbak voltak mint az európai paraszté, mert kétfelé adózott. Földesurának is és az államnak is. Szabad költözési joga volt ugyan, de ezt nem használhatta ki a gyakorlatban, mert a közösség egyetemlegesen felelt a szolgáltatásokért, így maga a közösség akadályozta meg a szökést. A falu - adóin keresztül - eltartotta a várost úgy, hogy cserében semmit sem kapott. Ugyanis az államilag szigorúan ellenőrzött városi kézműipar nem a falu, hanem a városban lakó uralkodó réteg és a katonaság igényeit elégítette ki. A falut iparcikkel a saját háziipara látta el. Az arab kereskedelem is az uralkodó- és a nagybirtokos réteg luxus igényeit elégítette ki, ezáltal nem tudott az önálló, független iparos és kereskedőréteg (tehát a polgárság) kialakulni. A társadalmi felemelkedés mintája a feudális uralkodó osztály (a földbirtokosok) soraiba való bejutás volt, így a meggazdagodó kereskedők is földbirtokot vásároltak. Az arab kereskedés nyugat felé a Gibraltárig, dél felé Közép-Afrikáig és Madagaszkárig, kelet felé Kínáig és Indonéziáig, észak felé pedig a volgai bolgárokig jutott el, s ezzel minden addiginál nagyobb területet kapcsolt össze, biztosítva az anyagi javak és kulturális kincsek világméretű cseréjét. E hatalmas terület különböző népeinek kulturális öröksége olvadt eggyé az arab nyelvű muzulmán kultúrában. A kulturális közvetítő szerepét elsősorban a szír kereszténység játszotta. Papjaik, szerzeteseik arabra fordították a görög klasszikusok műveit, hellenisztikus alapokat víve a muzulmán kultúrába. A muzulmánná lett irániak viszont a perzsa és hindu kultúrát olvasztották be. Így muzulmán, keresztény, zsidó tudósok közös munkájával jött létre az arab nyelvű tudomány, 54 ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

mely a modern európai műveltség létrejötte előtt, a legjelentősebb összefoglalása volt az emberiség addigi kulturális eredményeinek. Bagdad, Damaszkusz, Mekka, Cordoba, Szamarkand nemcsak jelentős kereskedelmi csomópontok voltak, hanem az arab nyelvű kultúra híres városai is. Az arab terjeszkedés által kiváltott urbanizációs hullám hátterében tehát az állt, hogy az arab népet kereskedő hagyományaik és a már korábban létező városaik (mint Mekka, Medina, Baszra) fogékonnyá tették a városi kultúra iránt. Néhány évszázadra ismét Mezopotámia, Egyiptom és az indiai szubkontinens lett az urbanizáció központja. A Földközi-tenger hajóútjain újra pezsgett az élet, fűszerrel, selyemmel, szőnyegekkel, festékekkel és más drága keleti árukkal megrakott hajók futottak ki a tengerre a forgalmas kikötőkből. Az Arab Birodalom sokat átvett és megőrzött városfejlesztő elődeinek eredményeiből, de az antik városfejlődés szintjére mégsem jutott el. Soha nem érte el a Római Birodalom centralizáltságának fokát, mert: ⇒ a városokat nem kötötte össze egységes közigazgatási rendszer és ⇒ nem volt Rómához hasonlítható központja. Sok nagyvárosa volt ugyan, de ezek mint egy-egy uralkodó család telephelye nagyfokú autonómiával rendelkeztek, s közülük a legnagyobbak sem tudták megközelíteni Róma gazdasági jelentőségét, és nagyságát. Például Kairó is, mely a birodalom legkiemelkedőbb városa volt, római mértékkel mérve szerény népességszámmal rendelkezett. A XIV. században, hatalma csúcsán (amikor Egyiptom monopolizálta a kelet-nyugati fűszerkereskedelmet), sem haladta meg a város lakóinak száma a fél millió főt.

3.2.5. A középkori Európa

A Nyugat-Római Birodalom széthullása után nehéz évszázadok elé nézett Európa. A városi élet, a kultúra erősen hanyatlott, a fejlett áru- és pénzgazdálkodás helyébe az önellátó gazdaság, a pénzt szinte egyáltalán nem használó, jórészt közvetlen árucsere lépett. De voltak szerencsés "szigetei" Európának, ahol kihasználva a jó forgalmi fekvés adományát, és bekapcsolódva a levantei kereskedelembe a városi élet megmaradt. Bizánc még erős volt, érdeke a növekvő hatalmú és gazdagságú Arab Birodalommal azonos volt: újra fellendíteni a távolsági kereskedelmet, s hatalmas hasznából lehetőleg minél többet megszerezni. Így Európának a Földközi-tenger partján lévő kikötői közül azok, amelyek elég erős hajóhaddal és kalandorkedvvel rendelkeztek, helyet tudtak maguknak biztosítani az új világrendben. (Elsősorban Velence, Genova, Pisa, Marseille, Barcelona, Valencia.) E városok közül az egymással is örök harcot vívó Pisa, Genova és Velence emelkedett ki gazdagságával és jelentőségével. Közülük csupán Velencére térünk ki néhány sor erejéig lévén, hogy fényében, ragyogásában túlszárnyalhatatlannak bizonyult, s a középkori Európa legcsillogóbb városává nőtte ki magát a XIV - XV. századra, jóllehet kereskedelmi és politikai hatalma később indult fejlődésnek némely földközi-tengeri társánál. Itália észak-keleti részén lévő Venétia lakói az V. század első felében a már tűrhetetlenné váló barbár gót, hun, longobárd támadások elől az Adria partján lévő szigetekre menekültek, ahol a lagúnáktól védve számos községet alapítottak. Ezek idővel felvirágoztak, s miután a VI. században ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

55

a Kelet-Római Birodalommal egyességet kötöttek (mely részleges autonómiát biztosított számukra) egyre intenzívebben kapcsolódtak be a mediterrán kereskedelembe. 697-ben közös fejedelmet (doge-t) választottak, akinek székhelye 810-től a Rialto szigetén épült Venétia volt. Hamarosan a kelet és nyugat között közvetítő Velence lett az egyik kulcsszereplője a földközi-tengeri levantei kereskedelemnek. Hatalmát, gazdagságát nemcsak kifejezte, de növelte is sikeres kolonializáló tevékenysége. Kereskedelmi és politikai hatalmának csúcspontját a XII-XIII. században érte el, a keresztes háborúk idején, amikor egyrészt az európai hadak fontos állomáshelye és támaszpontja, másrészt az Északi-tengeren felvirágzó Hanza kereskedelmet és a hagyományos levantei kereskedelmet összekötő szárazföldi kereskedelmi útvonal legfontosabb állomása lett. A XIV. századra népessége 70-80 ezer főre emelkedett és a XVI. században már elérte a 110 ezer főt. Tehát, a Nyugat-Római Birodalom szétesése után, ha Európa nagy részében hanyatlott is a városi élet, az arab hódítás és a bizánci prosperitás újraélesztett és fejlesztett néhány kereskedő várost a Földközi-tenger északi partján. Ez, az Európa fejlődése és jövője szempontjából jelentős tény persze nem változtatott azon az alaphelyzeten, hogy az igazi változás az egyesített Mediterrán régió gazdasági súlypontjának nyugatról keletre való eltolódása volt, mely olyan központokat fejlesztett és emelt a kor legrangosabb városai közé mint: Kairó, Damaszkusz, Bagdad és Fez. A következő évszázadok során a távolsági kereskedelem haszna ezekben az új mohamedán központokban akkumulálódott. De visszatérve Európába - miközben Pisa55, Velence és Genova megkapaszkodott, s nem hagyta elsodortatni magát a történelem vihara által, Nyugat-Európa a germán hódítás pusztításait nyögte. Évszázadokon át csökkent a népesség, a városok visszafejlődtek, elnéptelenedtek. Európa izolálódott a világ prosperáló részétől. Ennek a hanyatlásnak csak a VIII. század második felében lett vége. Európa megújulásának első jele egy világtörténelmi jelentőségű győzelem volt, melyet Martel Károly frank háznagy (aki az utolsó Meroving királyok mellett a valódi király volt) 732-ben aratott az arabok felett.56 Majd unokája, I. (Nagy) Károly volt az a történelmi személyiség, aki a szétszabdalt Európát sikeres hódító hadjárataival egyesítette. Elfoglalta Longobardiát, majd a Rajna és Elba között lakó szászokat és az Elbán túl élő szorbokat igázta le, a dánoktól is elhódított területeket és a bajor földet is birodalmához kapcsolta. Győztes hadjáratai révén hatalmas birodalma 778-ban már az Atlanti-óceántól a Dunáig és az Északi-tenger partjától Rómáig terjedt. A birodalom az angolszászok és a spanyolok kivételével az összes germán és román népeket magába foglalta, s majdnem elérte a volt Nyugat-Római Birodalom nagyságát. E hatalmas birodalomhoz Nagy Károly a méltó címet 800-ban nyerte el, amikor III. Leo pápa halála után római császárrá koronázták. Ezzel létrejött a Nyugat-Római Császárság. Bármíly sikeres is volt Nagy Károly birodalomépítő politikája, hatalma stabilizálását szolgáló gazdasági törekvése - a világkereskedelembe való bekapcsolódás - nem járt sikerrel. Az Északi55 Pisa, ha gazdagságban és hatalomban nem is érte el Velencét, a XIV. századig virágzó kerskedőváros volt, melyet a század második felében a nagy pestisjárvány sajnos tönkretett. A járvány után kikötője eliszaposodott, a környéken elterjedt a malária és a város elnéptelenedett. 1500-ra Pisa mindössze 8600 lelket számláló jelentéktelen várossá zsugorodott. 56 Az utolsó Meroving királyok mellett a valódi király szerepét betöltő Martel Károly 732-ben Tours közelében legyőzte a Spanyolország területéről előretörő arabokat, és ezzel megmentette a nyugati kereszténységet a mohamedán hódítástól.

56


tengeren keresztül szeretett volna bekapcsolódni a levantei kereskedelembe, de nem tudta megtörni a vikingek tengeri blokádját, akik még két évszázadon át uralták az Északi-tengert, és fosztogatták a kontinenst valamint Nagy Britanniát. Így ez a hatalmas birodalom, melyet elkerültek a nemzetközi kereskedelem útvonalai, és gazdasága az alacsony hatékonyságú, önellátó földesúri birtokon alapult, nem hozhatta vissza a Római Birodalom fénykorának látványos fejlődését. Nem tudott annyi gazdasági erőt felhalmozni és koncentrálni, mely a városfejlődést felgyorsíthatta volna. A római városok falai még álltak és sok helyen még az élet sem halt ki belőlük, de már nem voltak a környékük gazdasági és igazgatási központjai. Azzal, hogy megszületett az önellátó, önkormányzó nagybirtok, mely a falut és nem a várost kapcsolta magához, megszűnt a falvak várostól való függése. Szerencsés kivételnek számítottak a püspöki városok, mert egyedül az egyházi igazgatás tartotta fenn történelmi folytonosságát a városokban. A püspökök a római kortól megszakítás nélkül a városokban laktak, ugyanis az egyházjog előírta, hogy püspöki székhely csak város lehet. Bár a város igazgatásában nem vett részt a püspök, jelenléte mindenképpen rangot és forgalmat biztosított, és megakadályozta a város teljes leépülését. Az antik kultúra és technika megőrzésében az egyháznak óriási érdeme volt, mert Európának e sötét évszázadaiban a kolostorok és a püspöki városok voltak az előző évszázadok során felhalmozódott kulturális örökség átmentői. Még ha nem is szűnt meg teljesen, szerte Európában hanyatlott a városi ipar, mert az önellátó földbirtokra alapozott gazdaság nem igényelte. Szerény igényeinek a falusi háziipar szolgáltatásai is megfeleltek. Csak a leggazdagabbak (uralkodók, hercegek, grófok, püspökök) engedhették meg maguknak, hogy fényűzési cikkeket készítő kézműveseket tartsanak udvarukban. A XI. század előtt egészen ritka volt az olyan ipari tevékenység, mely a közvetlen környékén túlterjedő piaccal rendelkezett volna. Ha mégoly szerények is voltak a korai feudális társadalom szükségletei, ez nem jelenti azt, hogy az uralkodó réteg nem vágyott a kor szokásos luxus cikkeire. Ezt az igényt csak a távolsági kereskedelem elégíthette ki. A vándorkereskedők képezték az összekötőkapcsot a mediterrán világ és az izolálódott Európa között, akik messze földről, igen veszélyes szárazföldi utakon szállították keleti portékáikat.57 Nagy Károly halála után a IX. század végére felbomlott a Frank Birodalom és átadta helyét a többkevesebb önállósággal rendelkező fejedelemségek, grófságok, királyságok decentralizált feudális rendszerének. A városfejlődés megindulásának most is, mint mindig a következő feltételei voltak:  a népesség növekedésének megindulása,  a társadalmi szerkezet komplexitásának növekedése, és 57

A vándorkereskedők a vikingekhez hasonló kalandorok voltak, akiknek lévén, hogy állandóan utaztak - nem volt hazájuk. Nemzetségeken kívüli, szabad emberek voltak, akik nem vállalták a feudális függést. Püspöki városok, grófi várak mellett létesült kerítetlen vásárhelyeken találkoztak, és itt létesítettek raktárakat. Hogy veszélyes életüket biztonságosabbá tegyék, Gildéket - azaz szabad társaságokat alapítottak, kölcsönös segítségnyújtás céljával. A legtöbb államban (mint általában a szabad társulásokat) üldözték a Gildéket, de Angliában szabadon fejlődhettek. Később az angol városfejlődésben igen nagy szerepet játszottak ezek a szabad társaságok, amikor a városi Gildének bérbeadták a városi adók behajtásának jogát is, mert ezzel az igazságszolgáltatás is a Gilde kezébe került.


57

8 egy nagyobb régió többlettermelő képességének koncentrálódása a földrajzi tér egyes pontjain. Legyen ez utóbbi forrása akár gyarmatosító tevékenység, akár a távolsági kereskedelemben játszott irányító szerep.

1. A népességszám növekedésének megindulása Európa népességszáma a VI - X. század között volt a legalacsonyabb. A népesség növekedésének feltétele a mezőgazdaság termelékenységének, s ezáltal eltartóképességének emelkedése volt. • Ennek első jeleit a IX. században lehetett tapasztalni, amikor az erdők kiirtásával és a mocsarak lecsapolásával jelentősen megnőtt a művelésre fogható terület. De az igazi változást a mezőgazdaság technikai színvonalának emelkedése nyomán növekvő többlettermelő képesség jelentette. • Új munkaeszközök jelentek meg. Elsősorban a nehéz eke, mely a kötött földet is képes volt mélyen megforgatni. A nehéz eke viszont lényegesen nagyobb igaerőt igényelt, melyet az új fogatolási mód, a szügyhám biztosított. A kelet-európai nomádoktól átvett szügyhám a ló nyakáról a lapockájára helyezte át a terhelést, megtízszerezve a ló teherbírását. Hasonlóan fontos újítás volt a patkó alkalmazása, mely megakadályozta, hogy a ló patája tönkremenjen. • Létrejött az együttműködés a földművelés és az állattartás között, így a rendelkezésre álló földterületet jobban ki tudták használni, értékesítve a hegyes vidéket az állattartás számára. • Állandósultak a kedvező éghajlati viszonyok, miáltal bőségesen álltak rendelkezésre megművelhető földek Európa belterületén és a keleti határvidéken. • Végül, a háromnyomásos földhasználati rendszer bevezetése koronázta meg az új gazdálkodási mód sikerét. A változások kedvező hatása összeadódott és hihetetlenül megnövekedett a mezőgazdaság termelékenysége.58 A többet és jobbat termelő paraszt jobban táplálkozott, lassan megszűntek az éhínségek, csökkent a gyermekhalandóság és szaporodott a népesség. A népesség egy része, mely nem talált munkát és megélhetést a földeken, vagy nyomasztották a feudális terhek, a városokba vándorolt. Idővel a korai középkor erődített városai már nem tudták befogadni az új jövevényeket, akik kénytelenek voltak a falakon kívül letelepedni. E spontán módon keletkező és növekvő telepek egy része az idők folyamán önálló várossá fejlődött. 2. A társadalmi szerkezet komplexitásának növekedése, a polgárosodás jelei A népesség számának és jólétének növekedése a városok újjáéledésében, majd lakosságuk polgárosodásában igen nagy szerepet játszott. A középkori Európában a XI. században megszületett az önkormányzó város, mely antik elődeitől és a despotikus birodalmak városaitól eltérően nem rendelődött alá központosított hatalomnak. E városokban a kereskedők és kézművesek kerültek túlsúlyba, akik kivonták magukat a feudális függés alól, s gazdasági tevékenységüknek megfelelő körülményeket kívántak biztosítani. Mindenekelőtt ez jelentette:    

a város megerősítését és fölfegyverzését, igazgatási és jogi autonómiát, a jövedelmen alapuló adófizetési rendszert és az adó közhasznú felhasználását.

58

Míg az égetéses gazdálkodásban 9, a háromnyomás alkalmazásával már 1,6 hektár föld is elegendő volt egy parasztcsalád eltartására.

58


Miután a polgári autonómia városonként sok egyedi vonással rendelkezett, Európában minden jelentősebb városnak saját arca, karaktere volt. Mégis, a középkori városoknak - társadalmi összetételük sajátosságai szerint - kétféle típusa alakult ki.

•8 Azokon a területeken (Itáliában, Dél-Franciaországban és Spanyolországban), ahol nem

pusztultak el a római városok, a nemesség nagy része a városokban élt. A városban maradó nemesség részt vett az önkormányzásért vívott harcban és a város vezető rétege lett. A városi nemesség idővel polgárosult: vagyonos kereskedővé, patríciussá vált. Mivel a városban lakott, és idejét lekötötte a város ügyeinek intézése valamint a kereskedés, lemondott nagybirtokának közvetlen irányításáról. Parasztjait szabad bérlőkké tette, és a felettük való bíráskodás jogát pedig a városi hatóságoknak engedte át. (Melyeknek mellesleg maga is tagja volt.) Bármennyire is polgárosultak a nemesek, nagybirtokos és katona (úri) mivoltukat is megőrizték. Lakótornyokban laktak, melyek sötéten ásító lőrései fenyegetően néztek egymással farkasszemet, mindig készen a háborúskodásra. Bármennyire is tiltotta a városi törvény az önbíráskodást, a nemesi családok megzabolázhatatlanoknak tűntek, s nem ritkán véres magánháborúkat folytattak egymással.

•8 Európa más területein, ahol nem volt, vagy elpusztult a római élet (Németország, Anglia,

Skandináv államok, Kelet-Európa) a városokból kiköltözött a nemesség és a birtokain felépített várakban, udvarházakban lakott. Csak a püspökök maradtak a városokban, akik viszont a város kormányzásába nem szólhattak bele. A város vezető ereje a gazdag kereskedő réteg lett, akiknek uralmát csak lassan tudták megtörni a céhekbe tömörülő iparosok. Ezek a városok várakból, vásárhelyekből, városi kiváltságokkal felruházott falvakból nőttek ki. Növekedésük alapja a szökött jobbágyok beköltözése volt, ami a XIII. században érte el a csúcspontját. Az iparosok már a XI. századtól céhekbe tömörültek, mely az azonos mesterségeket fogta össze egy szervezetbe, védve a kézműveseket a céhen kívüliek versenyétől, s egyben szabályozva a céhen belüli munkaviszonyokat.

3. A többlettermék pontszerű koncentrációja, a tőkeakkumuláció. A X. század közepétől a helyreálló belső béke következtében az országok közötti kereskedelem fellendült. Németországot, Flandriát és Hollandiát szárazföldi kereskedelmi utak kötötték össze a Földközitengeren virágzó (levantei) kereskedelem központjaival, elsősorban Velencével és Genovával. A szárazföldi utak veszélyesek voltak, ráadásul a vízi úton történő szállításhoz képest igen nagy szállítási költséget jelentettek. Nem csoda, hogy az európai távolsági kereskedelem egyelőre szerény keretek között vegetált. Mégis a nemzetközi kereskedelem e szárazföldi útjainak kialakulása roppant nagy jelentőséggel bírt, mert segítségükkel Európa bekapcsolódott az arabok irányítása és ellenőrzése alatt álló világkereskedelembe. Amikor a vikingek északi-tengeri hatalma megdőlt, az Északi-tenger partján fekvő angol, német, lengyel és orosz városok fejlődése is megindulhatott. A biscayai öböltől északra a tengeri kereskedelem a XII. századtól a német Hanza-városok monopóliuma lett. A Hanza Szövetség létrejötte után felvirágzó új típusú, távolsági kereskedelem az érintett területek gyors gazdasági fejlődését és fellendülő városiasodását eredményezte.


59

Európa térképén két fontos gazdasági körzet alakult ki a XIII. századra. A flandriai (Gent, Lüttich, Brügge, Lille, Arras) és az észak-olaszországi (Firenze, Verona, Milánó) posztótermelés fellendülésének köszönhetően. Mindkét terület elsősorban posztó iparából gazdagodott, de a selyemipar és fémfeldolgozás jelentősége is gyorsan növekedett. Európa e két területén jött létre a legnagyobb népességkoncentráció és természetesen a legnépesebb városok is a két körzetben helyezkedtek el. Mindkét terület városai jelentős szerepet játszottak a távolsági kereskedelemben, és fejlődésüket a levantei és a Hanza- kereskedelem összekapcsolódása gyorsította fel. A kereskedelem fejlődése létrehozta a pénzváltó intézményét. Miután a hercegségek, fejedelemségek, de még a szabad városok is saját pénzt verettek, amint kimozdult valaki a szűkebb hazájából, saját pénzét már nem tudta használni. Ilyenkor kellett a pénzváltót felkeresnie.59 Később, amikor a pénzváltók kölcsönügyletekkel is kezdtek foglalkozni, létrejött a bank intézménye, s vele a polgárosodás újabb lépcsőfoka. A kereskedelem virágzása és a megszülető banki tevékenység igen nagy szerepet játszott a középkori városfejlődésben. Az urbanizáció lendülete azonban a XIV. században váratlanul megtört. A népesség növekedését, a polgárosodást és a kereskedelmi forgalom növekedését megszakította a század második felében Európán végigsöprő hihetetlen erejű pestisjárvány, mely helyenként felére csökkentette Európa népességét. Különösen nagy volt a járvány pusztítása a távolsági kereskedelem központjaiban, tekintettel arra, hogy a fertőzést az Ázsiából érkező hajók hurcolták be Európába. Azzal, hogy a járvány a kontinens elszigeteltebb, s egyben kevésbé népes részeit kisebb mértékben sújtotta és annál inkább a sűrűn lakott (arab és olasz ellenőrzés alatt tartott földközi-tengeri) kereskedelmi régiót, a népesség területi elhelyezkedésében kiegyenlítődést lehetett tapasztalni. Ez természetesen nem feledtetheti, hogy a pusztítás mértéke rettenetes volt. Európa népessége mintegy 1/3-ával, a becslések szerint 25 - 35 millió fővel csökkent. A vissza-visszatérő járvány, majd az utána következő gazdasági válság miatt Európa sebei lassan gyógyultak. A XV. század végére jutott el ismét oda, hogy a népesség száma stabil növekedést mutatott. A növekedés egyértelműen a távolsági kereskedelem fellendülésével, az északi-tengeri és a földközi-tengeri (a Hanza- és a levantei) kereskedelem összekapcsolódásával függött össze, melynek azonban majdnem a XVI. század végéig az utóbbi volt a központja. Mégis, a XV. századtól már nyilvánvaló volt, hogy az északi-tengeri távolsági kereskedelem meg fogja törni a levantei kereskedelem uralmát. Európa térképén gyorsan szaporodtak a városok, melyek növekvő gazdagságuk révén népességszámukat is folyamatosan növelték. A városi kézműipar fejlődése létrehozta a falu és a város közötti munkamegosztást. A falu a mezőgazdasági termelés, a város pedig az iparcikk termelés színhelye lett, termékeiknek kölcsönös cseréjét a városi vásárhelyek, piacok biztosították. A fejlődő kereskedelem fokozatosan kiterjesztette hatókörét, és már nemcsak a várost és vidékét kapcsolta össze egymással, hanem a távoli piacokat is. Az árucsere bővülésében nagy szerep jutott a közlekedés és a szállítás fejlődésének, ami nemcsak a vásár- és piachelyek, s vele a városok számát, jelentőségét növelte, de lazított a falu zártságán is. A XV-XVI. századra befejeződött a középkori város kialakulása.

A középkori Európa várostípusai

59 Csak kevés országban, s általában a fejletlenebbekben tartotta meg az uralkodó a pénzverés monopóliumát, ami nem kevés szerepet játszott e területek vontatott városfejlődésében.

60


A továbbiakban, amikor két fő várostípust: céhes (iparos) és kereskedő várost különböztetünk meg, nem tévesztjük szem elöl azt a nyilvánvaló tényt, hogy minden város ipari és kereskedelmi tevékenységnek egyaránt otthont adott. A céh mint szervezet nemcsak az ipari tevékenységhez kötődött. Ahogy voltak iparos-céhek, ugyanúgy léteztek kereskedőcéhek is. Sőt, a kereskedőcéhek növekedése mintegy fél évszázaddal megelőzte az iparos-céhek kifejlődését. De azokban a városokban, amelyeket itt céhes, iparos városoknak nevezünk, a kereskedelem és az ipar között nem lehetett éles határvonalat húzni, hiszen az iparos egyrészt megrendelésre dolgozott az esetek nagy százalékában, másrészt maga is eladhatta áruját. Ami az osztályozásunk szempontjából lényeges: ezekben a városokban mind az iparos-céh, mind a kereskedőcéh a város határain belül, esetleg a közvetlen környékén élők szükségleteinek kielégítését végezte, tehát a céhes városok hatósugara kicsi, alapvetően lokális jelentőségű volt. A kereskedőcéh az egész város életére kiható szervező, ellenőrző tevékenységet folytatott azáltal, hogy védte a fogyasztót a kiuzsorázástól, az iparost a tisztességtelen versenytől és a kereskedőt a városi piacot szétziláló külső hatásoktól. Ezzel szemben az iparos-céh tevékenysége és hatása partikuláris volt, mert egy-egy szakmának, bizonyos termékfajtát előállítóknak a társulása volt, mely azzal a céllal jött létre, hogy szabályozza az adott termék termelését és meghatározza az adott szakma kiváló ismeretének szintjét. Mégis, a városi kereskedőcéh - még ha a város leggazdagabb polgárai éppen e céh tagjai közül kerültek is ki, s általában a város vezetésében is jelentős szerepet vállaltak - nem volt más vagy jelentősebb városfejlesztő tényező mint az iparos-céh. Tagjainak szemlélete, értékrendje, életmódja, gazdasági céljai nem különböztek az iparos-céh tagjaiétól. Azaz a város élete és növekedése szempontjából általában a céh, mint a város társadalmi és gazdasági viszonyait alapvetően meghatározó intézmény volt fontos. A céh funkciója, célja határozta meg tagjainak szemléletét, mely minden erénye mellett mégiscsak szűklátókörű volt, nem látott túl a városfalakon, a városvezetésben a partikuláris érdekek érvényesülésének tág teret nyitott, és akadályozta a város növekedését önkorlátozó szemléletével, mely a tisztes mértékletességre való törekvést, a szegényeken, elesetteken való segítés kötelességét beépítette az értékrendjébe. Céhes városok alatt tehát, olyan településeket értünk, melyek ipari és kereskedelmi tevékenységének hatóköre a városra és közvetlen vidékére terjedt ki. E városok növekedésének korlátjai a helyi természeti és társadalmi - gazdasági viszonyok voltak. Így például a vízellátás, a talaj termékenysége, ill. az élelmiszer-termelés hatékonysága, a közlekedés és szállítás korlátjai és azok a céhszabályok és városi rendeletek, melyek korlátozták - akár meg is akadályozták - a jövevények szabad letelepedését. Kereskedővárosoknak pedig azokat a településeket nevezzük, melyek a távolsági kereskedelemből éltek és gazdagodtak. Növekedésük alapját nem belső, hanem külső erőforrások képezték. Igazán nagy gazdagságra, hatalomra és növekedésre ezek a városok tettek szert. A középkori Európában a XVII. századig elvétve találunk olyan nagy népességszámú városokat mint Párizs, Velence, Milánó, Firenze, melyek 100 ezer fő, vagy annál több lakossal rendelkeztek. Bár, szerte Európában a városok száma a XII-XV. század között gyorsan nőtt, döntő többségük kicsi maradt. Így például, Németországban a XV. század végén mintegy 3 ezer városi jogú település volt, melyek közül legfeljebb 200-ra lehetett azt mondani, hogy termelői, kereskedelmi funkciója alapján is város. Ebből 150 olyan kicsiny volt, hogy lakosságuk száma nem volt több, mint 1-2 ezer fő. Az 50 nagyobb város közül 25-nek volt 10 ezer fő körüli lakója és 15-nek ennél több, de a legnagyobbaknak - mint pl. Köln - sem volt 30 ezer főnél több lakosa. Ami a valóban városi szerepet betöltő települések számát és nagyságát illeti, Angliában és Franciaországban is


61

hasonló volt a helyzet. London és Párizs ugyan már a XIV. századra 30-40 ezer fős nagyváros volt, de a többi város lakossága 10 ezer fő alatt maradt.60

a) A céhes (iparos) városok A VI-XI. század volt Európában a városok újjáéledésének, élettel való feltöltődésének és az új városok születésének korszaka. Nehéz, zaklatott, a népet állandó rettegésben tartó történelmi idők voltak ezek, különösen a viking és szaracén betörésekkel nyomasztott VIII-X. század. Az állandó veszély keltette védettség és biztonság utáni vágy terelte az embereket a városokba és fedeztette fel velük ismét a városvédő falakat, melyeket éjjel - nappal őriztek, kapuit éjszakára bezárták. A biztonság és jólét szigetévé váló város óriási vonzerőt gyakorolt a környező vidék falusi lakosságára, aki tudta, hogy ha valaki egy év és egy napig háborítatlanul él a városban, személyében szabaddá válik és felmentetik jobbágykötelezettségei alól. Így vált a középkori város olyan kiváltságos hellyé, mely magához vonzotta a legértelmesebb, legszakképzettebb, legbátrabb és a leginkább vállalkozó szellemű rétegét a falusi lakosságnak. A városi polgárok ősei felszabadult jobbágyok voltak, akik szakmájuk ismeretén és munkaeszközeiken kívül egyéb tulajdonnal nem rendelkeztek. A város létrejöttével szükségszerűen kialakultak közösségi intézményei (közigazgatás, rendőrség, városi haderő, adóügy stb.), melyek lévén, hogy egy feudális állam keretein belül jöttek létre, annak sajátos társadalmi viszonyait tükrözték. A város és a városi ipar védelmét a faluról szökött jobbágyok növekvő száma egyre fontosabbá tette. Azáltal ugyanis, hogy a jobbágyterhek általánossá váltak, egyben átlagolódtak is, ami egyesek - a szorgalmasabbak, ügyesebbek - számára ingó vagyon felhalmozását tette lehetővé, megteremtve ezzel a szökés reális lehetőségét. A városba "költözésre" a valamilyen kézműves mesterséghez is értő jobbágyoknak volt lehetősége. Egyrészt azért, mert ez megkönnyítette vagyongyűjtésüket, másrészt azért, mert a városi munkamegosztásba könnyebben, s számukra előnyösebb módon tudtak beilleszkedni. A városi ipart a kézművesek céhekbe tömörülésükkel védték. Nyugat-Európában a XI. században alakultak az első céh szervezetek. A céhek szakmák szerint szerveződtek, s nemcsak a céhen kívüliek versenyétől védték a tagokat, hanem a céhen belüli versenytől is azzal, hogy szabályozták a céhen belüli munkaviszonyokat. Szabályozták a mesterek, mesterlegények, inasok munkáját, a mesterek számát, az iparcikkek árát és minőségét, a felhasználható nyersanyagokat stb. A céh szigorú rendszabályai és tradicionális jellege miatt - lassította a termelés növekedését, és már a XVI. századtól érezhetően a fejlődés kerékkötőjévé vált. A letelepülő szökött jobbágyok a város feudális rendjén, hatalmi hierarchiáján nem tudtak változtatni, mert mint Marx írta: "egyenként jöttek a városokba, ahol készen találtak egy szervezett közösséget, amellyel szemben erőtlenek voltak, és így alá kellett vetniük magukat annak a helyzetüknek, amelyet a munkájuk iránti szükséglet és szervezett városi konkurenseik érdeke számukra kijelölt. Ezek az egyenként érkező munkások sohasem tehettek szert hatalomra, mivel, ha munkájuk céhszerű volt, amelyet ki kellett tanulni, a céhmesterek a maguk hatalma alá hajtották és a maguk érdeke szerint szervezték őket, vagy pedig, ha munkájukat nem kellett kitanulni, tehát

60

Vö. Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XV. században. 1967. Gondolat Kiadó Budapest, 144. o.

62


az nem céhszerű, hanem napszámos munka volt, akkor sohasem jutottak el szervezkedésig, hanem szervezetlen plebs maradtak."61 A céhek alapítóatyáik értékrendjét, szemléletét tükrözték. Az ő falusi, paraszti hátterük élt tovább a céh keretei között. A falu patriarchális viszonyai ismétlődtek a céhen belüli hierarchiában is, a tanonc-segéd-mester viszonyban, a lépcsőfokok kötelező végigjárásában, de a vevő-eladó viszony családias, közvetlen hangvételében is. A céh tevékenysége sokkal szélesebb körű és összetettebb volt mint gondolnánk. Semmiképpen sem merült ki mesterségük művelésében, tökéletesítésében és szabályozásában. Tulajdonképpen a társadalmi élet minden fontos területét áthatotta a tevékenységük. Működésüknek kezdettől fogva vallásos színezete is volt.62 De oktatási, kulturális, sőt városfejlesztő szerepet is vállaltak: iskolákat, székházakat, s akár templomokat építettek. A céh gazdasági és társadalmi tevékenysége egymástól el sem választhatóan, egymásba szervülve létezett. Amikor a gazdasági oldal különvált és a céh egyetlen céljává vált, a szervezet hanyatlásnak indult. Ekkor már kialakult a tehetős mesterek arisztokráciája, akiknek kiváltságait fiaik örökölték, s igen magas felvételi díjakkal tették lehetetlenné, hogy kívülről, szegényebb fiatalok is bekerülhessenek a céhbe. A középkori Európában a céhes városok e legfontosabb intézményének jelentőségét Mumford a következőképpen foglalja össze: "A céh voltaképpen a középkori várossal együtt emelkedett, s vele együtt bukott el: nem volt egyéb mint a város gazdasági vetülete amiként a város sem volt egyéb, mint a céh társadalmi és politikai vetülete."63 A céhes városok fejlődésének legnagyobb akadálya az volt, hogy helyi erőforrásokra épített csupán. A feudális hatalmi viszonyok miatt jogaikat a város falain belüliekre, saját polgáraikra vonatkozóan tudták csak érvényesíteni. Azaz, a város határa egyben a városi autonómia határát is jelentette. Benevolo ezért nevezi a céhes várost "zárt város"-nak, szemben a görög polisszal, mely a vidéke lakosságának is azonos jogokat adott.64 A város minden bizonnyal nem is kívánta a vidékre kiterjeszteni a városi jogokat, hiszen a falusi paraszt nemcsak élelmiszertermelő volt számára, hanem versenytárs is, aki veszélyeztette ipari monopóliumát. A városi jogok e szigorú területi korlátozottsága az oka elsősorban annak, hogy bár e városok gazdasági és politikai kapcsolatai egyes esetekben egészen széleskörűek lehettek, mégis magának a városnak az irányítását szűklátókörű helyi érdekek határozták meg. Nem csoda, hogy a más városokhoz való viszonyukat is az állandó torzsalkodás és harc jellemezte, melynek gyakran személyes bosszú és gyűlölködés volt az erjesztője. Nemcsak a rivalizáló városok, hanem a környező földbirtokok falun élő, hatalmaskodó, önkényeskedő urai is gondoskodtak róla, hogy megkeserítsék a városlakók életét. Tudjuk, a munkamegosztás fejlődése azzal, hogy létrehozta a területi munkamegosztást, kölcsönösen egymásra utalta a falut és a várost, mely viszonyukra kétségtelenül kiegyensúlyozó hatással volt. De ez a falu és város viszonyának csupán egyik oldala volt. A másik oldalon a falu és város növekvő ellentéte feszült, melynek oka az volt, hogy a város a falu gazdasági kizsákmányolására törekedett. " A város ... legfőképpen az uralmának alávetett vidéket igyekezett kizárni az ipari konkurenciából, tehát megpróbálta elnyomni a falusi iparűzést, s a városi termelők érdekében 61

Marx: Német ideológia MEM 3. kötet 54. o. Angliában a IX. században alakuló első céhek még vallási szövetségek voltak, melyeknek tagajai egy szent védnöksége alatt összejöveteleiket a testvéri vigasz és derű jegyében tartották. A céh biztosította tagjait az élet gyászos eseményei ellen, s gondoskodott a tisztes eltemetésükről is. Mumford i.m. 256. o. 63 Vö. Mumford i.m. 259. o. 64 L.Benevolo i.m. 53.o. 62


63

rákényszeríteni a parasztot, hogy a városban szerezze be szükségletét, a városi fogyasztó érdekében pedig arra, hogy termékeit a város piacán és csak ott adja el."65 A feudális hűbérúr, s a földesúr lakóhelye viszont a falu volt, mely mint települést egységessé tette abban az értelemben, hogy benne a gazdasági és politikai hatalom egysége valósult meg. Míg az ókorban a környék igazgatási központja a város volt, a középkorban az önellátó és önkormányzó feudális nagybirtok kialakulása a falut függetlenítette a várostól. A falu gazdasági erejét, önállóságát csökkentette a városi ipar elkülönülése, ezért a város gazdasági kihívására a politikai nyomás fokozásával próbált válaszolni. A város pedig, királyi privilégiumok szerzésével igyekezett szabadulni a falu (illetve a földbirtokos) politikai nyomása alól. A legjelentősebb a heti vásártartás joga volt, de sokat profitáltak a városok az árumegállító- és a vámjogból is. E privilégiumokért cserébe a város hadkiállítási és adókötelezettséget vállalt az uralkodónak. De e privilégiumok rendszerén keresztül szerzett szabadsággal a középkor városai valójában nem a szabadságot, hanem - ahogy Benevolo fogalmaz - a szabadságokat ismerték meg, Azaz, nem intézményesített jogokkal, hanem konkrét esetekre kialakított intézményekkel rendelkeztek. Ahogy a városi önkormányzatnak, úgy a városi polgár szabadságának is "ára" volt. A feudális függés ugyan megszűnt, a városlakó személyében szabad polgár lett, de vállalnia kellett a kötelező katonáskodást, a belső városi rendfenntartásban való részvételt és főleg a céh előírásai szerinti életmódot és munkavégzést. Tisztában kellett lennie azzal, hogy szabadsága, védettsége a város határain belül érvényesül, s ráadásul helyi sajátosságokkal.

b) A kereskedő városok A kereskedő városokat két nagy csoportba oszthatjuk. • Az egyik csoportot azok a történelmi múlttal rendelkező, világgazdasági és világpolitikai jelentőségű városok alkották, melyek évszázadok óta a levantei kereskedelem csomópontjai voltak. (Például a már ismert Pisa, Velence, Genova.) Egy több évezredes hagyománnyal rendelkező kereskedési forma felhalmozott gazdagságának raktárai voltak ezek a városok. De bármily gazdagok és hatalmasak voltak, pompájuk, keleties csillogásuk ekkor már inkább a múlt, legfeljebb a jelen dicsőségét idézte. A levantei kereskedelemnek mint a távolsági kereskedelmet monopolizáló kereskedési formának a napjai már meg voltak számlálva. Új típusú távolsági kereskedelem bontogatta ekkor már vitorláit az Északi- és a Balti-tengeren, mely ugyan szerény szürkeségével, ormótlan hasas bárkáival, nagyterjedelmű, viszonylag értéktelen, köznapi szállítmányával nem keltette fel a könnyed olasz gályák, s a hivalkodó pompájú, óriási nyereséggel dolgozó levantei kereskedelem féltékenységét. Pedig a kereskedés eme új fajtája - a XII. századi megszületése után - oly gyorsan tört előre a világkereskedelemben, mely előrevetítette a gazdasági erőviszonyok területi átrendeződésének árnyékát. • Az új típusú kereskedelem kommersz, tömegigényeket kielégítő áruk kereskedelmével foglalkozott. Elsősorban nyersanyagokat szállított nagy tömegben. A forgalmazott áruk egyedi értéke igen kicsi volt, különösen a levantei kereskedelem különleges, luxus igényeket kielégítő termékeihez képest. Az áruegységre eső alacsony hasznot a forgalmazott termékek óriási tömege ellensúlyozta. Ez a kereskedelem arra épített, hogy termékeinek igen széles és a gazdasági fellendüléssel együtt növekvő piaca lesz gazdasági hatalmának forrása. És 65

Max Weber: Állam Politika Tudomány. 1970. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest. 326.o.

64


számításában nem csalódott. Piaca az iparosodás megindulásával igen gyorsan tágult, sőt magának az iparosodásnak is egyik legfontosabb katalizátorává vált. A kereskedővárosok e másik nagy csoportjának éllovasai (az e fejezet áttekintő történeti részéből már ismert) Hanzavárosok voltak. A Hanza-kereskedelem a Rajna, Schelde, és Mans folyók belvízi hajózásából fejlődött ki a XII. században. Amikor Oroszlánszívű Richárd 1173-ban megalapította az egymásba ömlő Trave és Wakenitz folyók által körbezárt területen Lübeck városát, az addig döntően folyami hajózás súlypontja az Északi- és a Balti-tengerre helyeződött át. A német kereskedők ezután sorra alapították a kikötővárosokat a balti partokon.66 1241-ben Lübeck és Hamburg kereskedői kötötték meg az első szerződést, melyhez csatlakozott Bréma, Rostock, Stralsund, Wismar, Lüneburg. Így jött létre a Hanza Szövetség, melyhez a későbbiek során igen sok német kereskedőváros csatlakozott. Virágkorában a szövetség mintegy 90, különböző nemzetiségű, tengerparti és szárazföldi várost egyesített. A Hanza nemcsak kereskedelmi, hanem katonai hatalom is volt. A szövetség saját hajóhaddal rendelkezett, háborúzott, hódított, szerződéseket kötött. Ahol nem tudott hódítani, ott kereskedelmi képviseletet, úgynevezett kontort létesített. A legnagyobb kontorok Londonban, Brügge-ben, Novgorodban voltak. Közülük különösen nagy jelentőségű volt Novgorod. A Volhov folyó partján épült várost a IX. században alapította a legendás Rurik orosz fejedelem, s tette jelentős kereskedelmi központtá. A város jelentőségét az adta, hogy a Balti- és a Fekete-tengert összekötő folyórendszer révén a dél nagy kereskedelmi csomópontját, Konstantinápolyt kapcsolta össze a Balti- és a Fekete-tengeren folyó kereskedelemmel. A Hanza Szövetség monopolizálta a Balti-tenger legnagyobb kincsét, a hering halászatot. Emellett lengyel gabonát, orosz prémet, mézet, viaszt, skandináv építőfát szállított Nyugat-Európába, visszaúton pedig francia borokat, sót, angol gyapjút és flandriai posztót. Ezekkel az árukkal igen nagy felvevő-piacra számíthatott a szövetség. Üzletfilozófiája nem a kevés, ritka, különleges áruval szerzett mesés haszon, hanem a nagy forgalommal szerzett nagy haszon, a "sok kicsi sokra megy" elve volt. Üzleti szelleme az abszolút racionalitáson alapult, mely a jövőt, a kapitalista modellt vetítette előre. A Hanza városok erejük, gazdagságuk tudatában büszke, autonómiájukra érzékenyen ügyelő városok voltak. A városok szabályos rendezettsége rendet, öntudatot, biztonságot sugárzott. A kicsi, mélyen benyúló telkeken szorosan egymás mellé simuló magas házak, melyek függetlenül attól, hogy lakóháznak, üzleti célú épületnek vagy akár raktárnak épültek, egyformán szem előtt tartották, hogy a homlokzatok díszesek legyenek, gazdagságot, hatalmat közvetítsenek. A virágzó kereskedelem hatására nemcsak szaporodtak a városok Észak-Európában, de népességszámuk is gyorsan növekedett. A XIV. században Brügge már több mint 40 ezer, Brüsszel 30 ezer és Gent 50-60ezer lakossal rendelkezett.

66

1201-ben: Riga, 1218-ban: Rostock, 1230. körül Stralsund és Gdansk/Danzig kikötőjét.


65

A középkori Európa városainak ökológiai jellemzői a) A városszerkezet típusai A városok keletkezésének módja szerint, három jellegzetes városszerkezeti típus alakult ki a középkorban.

•8 A római időkből fennmaradt városok, melyekben legalább a belváros megőrizte eredeti

karakterét, a szabályos, egymást derékszögben keresztező utcarendszert, az egyforma, négyszögűre tervezett tömbökből és terekből felépülő városképet. Lehet, hogy egy-egy fellegvár vagy kolostor megtörte az eredeti szabályos rendet, de a városszerkezet nem változott. A későbbi századok városnövekedése is igyekezett alkalmazkodni a már kialakult szerkezethez

•8 Az úgynevezett váraljai városok, melyek a hercegi, fejedelmi várak aljában kialakuló faluból

vagy falucsoportból fejlődtek várossá. Ezek a városok magukon viselték a spontán növekedés rendezetlenségét. A városszerkezet - bár központja hangsúlyozott - nem látható át oly világosan mint az előző típus esetében. Rendezetlenségükben azonban van racionalitás, mert lassú, fokozatos növekedésük során az előző típusnál jobban alkalmazkodtak a táji, domborzati adottságaikhoz. (E típusra vonatkozó példa lehet Brügge városa, mely a Reye folyó partján a flandriai hercegek által alapított vár körül kialakult kisebb települések egyesüléséből jött létre, a XI. században.)

•8 A harmadik csoportot a tudatos városalapítás és tervezés eredményéként született városok

képezik, melyek keletkezésük körülményeinek megfelelően szabályos szerkezetűek. Formájukat az alapításkor határozták el, s gyakran a későbbiek folyamán is szinte változatlanul megtartották szabályos szerkezetüket. Alapításukkor megszabták az utak, terek, erődítések helyét, kijelölték a lakótelkeket, sőt az építési típusokat is tudni lehetett a kialakult szokás kötelező erejénél fogva. Gyakran sakktábla alaprajz szerint tervezték ezeket a városokat, központjukban szabad térséget hagyva a templomnak, piactérnek, városházának.

b) A városszerkezet általános jellemzői Sokféleképpen írható le és jellemezhető a középkori város, s valószínű a valóság sokfélesége miatt mindegyik hagy némi hiányérzetet bennünk. Éppen ezért, a teljességre való törekvés igénye nélkül, a városszerkezet négy olyan általános jellemzőjét emeljük ki mely valamennyi középkori városnak sajátja volt. • Szabálytalanság, rendezetlenség, aminek háttere a közösségi együttműködés eredményeként kibontakozó spontán fejlődés volt. A középkori város rendezetlennek tűnhet a ma embere számára különösen, ha az elődök (a hellenisztikus kor) és az utódok (a reneszánsz kor) városaihoz viszonyít, melyeket a monumentális lépték és a geometriai szabályosság jellemezett. De ebben a városban közvetlenül, maga a közösség formálta a saját arcára, igazította a saját igényeihez a várost. A szabálytalan köztereket, melyek gyakran csak az utca kiszélesedésével jöttek létre, többemeletes épületek sora keretezte. A köztérnek ez a formája arra késztette a város polgárait, hogy házaiknak díszes homlokzatot építsen, mellyel önmagát és a várost is minősíti, mindkettő rangját emeli. 66


• Zsúfoltság, nagy beépítési sűrűség. Tudjuk, a középkori város kifejlődésének korszaka a VI.XI. század volt, mikor a béke, a nyugalom volt a legritkább ajándék Európa népei számára. Délről a szaracénok, északról a vikingek, keletről az ázsiai nomád népek betörései fenyegették a városokat, nem beszélve a helyi villongásokról, háborúkról. A védelem elengedhetetlenné tette a városfal megépítését, mely igen nagy költséget jelentett a város számára. Igyekeztek tehát a lehető legkisebb területet körbekeríteni. A beltelek igen értékessé vált, takarékosan kellett bánni vele. Szükségszerűen alakult ki tehát a többemeletes keskeny, szorosan egymáshoz simuló házak tömege, a szűk utcák rendszere. A falépítés magas költsége miatt új városfal építésére általában csak akkor vállalkoztak, ha már minden szabad terület elfogyott. • A társadalmi-gazdasági értelemben vett többközpontúság. Miután a város békéje és növekedése az egyházi, a világi és a gazdasági (kereskedelmi) hatalom egységén és egyensúlyán alapult, mindhárom hatalomnak saját, elkülönült központja volt. Igaz, e központok egymás közelében, gyakran egymás mellett helyezkedtek el, s jóllehet hajlamos volt mind az egyházi, mind a világi hatalom a gazdasági és kereskedelmi hatalommal való összefonódásra (lásd a templomba, a városházába beköltöző árusokat), a három központ: a templom, a városháza és a piac mindig helyileg is elkülönül egymástól.

•8 Szerves növekedés. A város növekedésében a lassú folyamatosság dominált. A templomok

évtizedekig (néha évszázadokig) épültek, a vár, a kastély is folyamatosan bővült, mindegyik tulajdonosa hozzáépített, megerősített valamit. A középkori polgár megszokta, hogy állandó építkezés folyik a városban, hozzászokott a beállványozott templom, a messziről jött mesteremberek, kőfaragók jelenlétéhez. S azáltal, hogy mindez igen lassú tempóban folyt, volt ideje hozzánőni, a változást valóban magáévá tenni. Mindez összefüggött azzal, hogy a középkor embere nem a jelennek, hanem a jövőnek épített.

c) Maga a város - az épített környezet és lakói. • Az előbb a városok zsúfoltságáról ejtve szót, nem kerülhettük ki annak okát sem, a várost körülölelő falat. Itt néhány mondat erejéig mégis vissza kell térnünk hozzá, mert a városfal felépítése túl azon, hogy behatárolta a város fizikai növekedését és ezzel elkerülhetetlenül zsúfolttá tette az idő múlásával, társadalmi következményekkel is járt. A VI-VIII. században, középkor legzaklatottabb évszázadaiban, amikor egyre mélyebb lett a sötétség, erőszak, bénultság és megfélemlítettség, az éjjel-nappal őrzött fallal védett város, pláne ha a falat még vizesárok is övezte, minden katonaságnál hatékonyabb védelmet jelentett a város számára. Így vált a fal által a béke szigetévé a város, ami persze vonzerejét hallatlanul megnövelte, és az emberek tömegesen tódultak a városokba. A fal - a több ezer évvel korábbi városokban tapasztaltakhoz hasonlóan - nemcsak védettséget, biztonságérzetet és ezáltal erősebb közösségtudatot eredményezett, hanem elszigeteltséget és bezártságot is. (Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük a városok közötti közlekedés mostoha lehetőségeit is.) Ez az izoláltság félelmet szült, mely bizonyára szerepet játszott a város lakóinak idegenellenességében épp úgy, mint agresszivitásában, ami a szomszédos városokkal való folytonos ellenségeskedésében nyilvánult meg.

•8 A város központját a templom uralta, mely a legfontosabb és a legnagyobb tömeget vonzó

közintézmény volt a városban. Többnyire előkertje is volt, mely ugyanolyan fontos szerepet játszott a helyi társadalom közösségi életében mint maga a templom. Közvetlenül mellette vagy előtte volt a piactér, hogy kihasználja a templom tömegeket vonzó hatását. A piactér nemcsak a kereskedés célját szolgálta, hanem színház, aréna, sportpálya volt egyben, ha a szükség úgy ____________________________________________________ 67 Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

kívánta. Itt mókáztak a mutatványosok és vándorszínészek a vásárnapok alkalmával, itt csodálták meg büszkén uraikat és vezetőiket a polgárok egy-egy díszes lovagi torna alkalmával, és ugyancsak itt borzongtak az eretnekek máglyáit vagy a bűnözők kivégzését végignézve. A piactéren tanulta meg már gyermekkorában a leendő polgár, az együttélés legfontosabb szabályait. Rendszerint a piactéren állt a két szintes városháza, a városi tevékenység központja, a városi autonómia, és gazdasági erő fizikai megjelenítője. Az épület alsó szintje általában a kereskedés céljára szolgált. Üzletek és főleg raktárak voltak itt a finomabb áruk számára, melyeket védeni kellett az időjárás viszontagságai ellen. A felső szinten tartották a városatyák az üléseiket, itt folyt az igazságszolgáltatás, és ünnepélyes eseményeket is itt rendezett a várostestület.

•8 A város központján ugyan kívül esett, de a közintézmények sorában igen nagy jelentősége volt a

nyilvános fürdőnek és a közkórháznak. Nem minden európai város büszkélkedhetett nyilvános fürdővel, de az észak-európai városokban igen elterjedt volt, és többségük a város kezelésében működött. Gyakran egészségügyi szolgáltatásokat (pl. köpölyözést) is vállaltak. Az ókori Róma közfürdőihez mérten bizony nagyon nyomorúságosnak tűnhettek, de luxusnak, ha a XIX. század iparvárosaihoz viszonyítunk, ahol a szegénynegyedekben semmiféle fürdési lehetőség sem volt. A szerzetesrendeknek köszönhetően, már a XI. századtól gyorsan szaporodtak a közkórházak. Szinte minden városban alapítottak kórházat, nagyobb városokban többet is. (Mumford szerint a XV. századi, akkor 30 ezer fő lakossal rendelkező Breclaunak 15 kórháza volt.) A gyakori járványok nyomában járó félelem hamar kialakította azt a gyakorlatot, hogy legalább két kórháza legyen a városnak, egy a leprásoknak és egy az egyéb betegeknek. Idővel a leprás betegek kórházait a városfalon kívülre telepítették, és elrendelték a messziről jött idegenek vesztegzár alá helyezését. Az intézkedések eredménye nem maradt el, a középkor végére sikerült felszámolni Európában a leprát.

• A városokat keskeny, zeg-zugos vonalvezetésű utcák hálózták be, melyek egyaránt védelmet nyújtottak az időjárás viszontagságai és a támadók ellen. Már jóval a kerekes járművek széleskörű elterjedése előtt megjelent a szilárd útburkolat. Igaz, eleinte csak a főutcában, de fokozatosan átterjedt a város egészére. A járdák burkolását csak jóval később kezdték el. (Egyébként nem meglepő módon, Párizsban jelent meg először a járda, a XII. század végén.) Az útburkolat elkészítése és karbantartása közösségi összefogást követelt, de a városi igazgatás csak a munka elrendelését vállalta, megszervezését és lebonyolítását a háztulajdonosok végezték a portájuk előtt, a városi előírásoknak megfelelően és természetesen a saját költségükre. Csak a közterek burkolása és karbantartása tartozott a város feladatai közé. • Az ivóvizet közkutak szolgáltatták. Az ivóvíz biztosítása, elszennyeződéstől való megóvása jelentőségére való tekintettel - mindig közösségi feladat volt, ami kezdetben nem jelentett többet, mint a forrás körülkerítését és őrzését. Később a főtér fontos és elmaradhatatlan kelléke lett a gyakran igen díszes közkút, mely épp úgy mint a többi épület a központban, a város polgárainak, s magának a városnak a gazdagságát hirdette. A közkút fontos társadalmi intézménye volt a városnak. Részben az előzőek miatt, részben a társasági életben játszott szerepe miatt. A kút alkalmat nyújtott a rendszeres találkozásra, beszélgetésre, pletykálkodásra, s az információcsere központjává vált. A város növekedésével új kutakra, később már vízvezetékekre volt szükség. A középkori Európa városaira nem volt jellemző a vízvezeték, ami nem jelenti azért a teljes hiányát. Például "...1236-ban ólomvezeték építését engedélyezték, hogy Tyborne Brookból London városába jutassák a vizet ... Breslauban pedig 1479-ben a folyóból szivattyúztak vizet, melyet azután csöveken vezettek végig a városon. Ezek a csövek 68


feltehetően ... üreges törzsekből kialakított facsövek lehettek".67Ugyanez mondható el a városok csatornázásáról. Legfeljebb nyitott árokrendszerek szolgáltak a szennyvizek elvezetésére. Az ivóvizek elfertőződésének igazi veszélyforrása mégsem a csatorna hiánya volt, hanem a városközpontban lévő és egyre zsúfoltabbá váló temető. • A város higiénés állapotát a hulladék mértéktelen felhalmozódása is nagymértékben rontotta. Az utcák megtisztítása magánerőből folyt, ami esetlegessé és rendszertelenné tette a hulladék elszállítását. Az utcaseprők szerepét valójában a kutyák, csirkék, disznók töltötték be, az utcára szórt szemétből minden ehetőt kiválogatva. Szerencsére a keletkező szemét döntő többsége szerves anyag volt, így a maradék jobb híján idővel lebomlott. Tagadhatatlan, hogy a városok piszkosak, büdösek voltak, de a házak és az emberek is. Később a városok egy része, felismerve az áldatlan állapotokból származó fertőzésveszélyt, rendeletekkel próbált úrrá lenni a helyzeten. Például Londonban már a XIV. században rendelet tiltotta a szemét és hulladék árkokba és folyóvízbe szórását, majd a XVI. században tilos volt (sok más városhoz hasonlóan) a disznótartás, valamint trágya és ürülék város határain belüli elásása. Ehhez képest, a középkor vége felé, amikor a 4-5 emeletes bérkaszárnyák elterjedtek sokat romlott a nagyvárosok higiénés állapota. A kor hiányos technikai színvonala és az emberi lustaság egyesült, ami a római szegénynegyedek rettenetes viszonyaira emlékeztető állapotot eredményezett egyes nagyvárosokban. • Az utcák két oldalán, szorosan egymáshoz simulva sorakoztak a két-három emeletes lakóházak. Szabadon álló házat csak ritkán lehetett látni. A téli hideg és a nyári forró nap volt a legnagyobb ellenség, ami ellen nemcsak a zártsorú utcabeépítéssel védekeztek, hanem a kicsi ablakokkal is. Emiatt a házak belül sötétek és barátságtalanok voltak. A középkori lakások lakói nem ismerhették meg a kényelmet és a magánéletet. Házaikból hiányoztak a funkcionálisan elkülöníthető lakóterületek, ugyanaz a helyiség nappal munkahely, a déli és esti órákban étkező, éjjel pedig hálóhely volt. A házak belső ridegségét, a kényelmet biztosító berendezés hiányát, a piszkot és a bűzt, ellensúlyozta az életmód, mely nagyon sokat őrzött a falu természethez kötött életmódjából és patriarchális viszonyaiból. A középkori városlakó a ház falain kívül élte élete legnagyobb részét. Úgy rendezte be az életét, hogy munkájának és szórakozásának fő színtere az utca, a tér legyen. A lakás menedékhelyül és hálóhelyül szolgált csupán.

3.2.6. Összefoglalás

A preindusztriális város általános jellemzői Végére értünk a városfejlődés első nagy, úgynevezett preindusztriális szakaszászának. Remélhetőleg e sok-ezer év káprázatos sokszínűségéből is sikerült felvillantani valamit. Éppen azért, mert oly sok lépcsőfokból, oly sok egyedi sajátos vonásból épült fel az urbanizáció folyamata (ismereteinknek egy más szemszögből való bővítése és némi rendrakási céllal is), nem árt összefoglalni a preindusztriális város legfontosabb általános jellemzőit.

a) A gazdálkodás módja és szervezete 67

Mumford i.m. 278. o.


69

• A preindusztriális városokban a munkavégzést emberi és állati erőforrásra alapozták. Egyszerű kéziszerszámokat használtak, mint pl. kalapácsot, kést, fűrészt, fejszét, kővágó eszközöket stb. • Bár a gazdasági tevékenység három fő ága (a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem) fokozatosan elkülönült egymástól, mégis az egész preindusztriális korszakra általánosan jellemző volt, hogy a népesség döntő többségének megélhetését a mezőgazdasági tevékenység biztosította. Ezáltal a városi népesség aránya elenyésző volt (5, de legfeljebb 10%-a az össznépességnek), és a városi lét is többnyire közvetlenül a mezőgazdasági tevékenységhez kötődött. • A foglalkozásokat (és tulajdonképpen mindenkit, aki valamilyen gazdasági tevékenységet folytatott) céhekbe szervezték. Így pl. a kereskedők, kézművesek, takácsok, regősök, de még a szolgálók, vendéglátók, koldusok, tolvajok is céheket hoztak létre. Nem volt könnyű a céh tagjává válni, a tanonc-segéd-mester lépcsőfokokat mindenkinek végig kellett járni. A céhen belül, a tanonc-segéd-mester viszony a falu patriarchális viszonyait másolta, miáltal a falu és a város társadalmi viszonyait illetően rokon vonásokat mutatott. A céhnek több funkciója volt, mindenekelőtt védettséget biztosított a kontárokkal szemben azzal, hogy a szakma színvonalát, rangját védte. De vallási funkciót is betöltött. Minden céhnek megvolt a maga védőszentje, s a hozzá kapcsolódó ünnep alkalom volt a céh tagjainak egybegyűjtésére, a közösségi érzés erősítésére. Ugyanilyen célokat szolgált a "biztosítási" funkciója is, nevezetesen az a szokás, hogy a céh bajba jutott tagjait támogatta, akár anyagi segítséget is nyújtott. • Miután nem volt egységes pénz- és mérték-rendszer, nem alakultak kis stabil, általánosan érvényes értékarányok. A cserében meghatározó szerepe volt az alkunak. A súly és mértékrendszer nagyon primitív volt, vagy nem is létezett. A különböző fizetési eszközök együttes jelenléte és használata még kuszábbá, gyakran kiszámíthatatlanná tette a kereskedelmi ügylet kimenetelét. A hitelrendszer hiányzott vagy igen alacsony színvonalon létezett. (Az uzsorás természetesen ősidők óta ismert volt, de az alkalmi kölcsönügylet "árát" szintén a pillanatnyi viszonyok és az alku határozták meg).

•8 Mindezek eredményeként a társadalom többlettermelő képessége igen kicsi volt, és a

mezőgazdaságra koncentrálódott. A gazdaság alacsony hatékonysággal, s ráadásul pazarlóan működött. A monumentális kultikus építmények, a várost védő falak, utcák, csatornák és öntöző-rendszerek kiépítése viszont igen költséges volt. Megépítésük feltétele a kemény adóztatás volt, ami miatt a népesség túlnyomó többsége igen alacsony életszínvonalon élt.

b) Társadalmi szervezete • Mint az előzőekből már kiderült, a preindusztriális város társadalmát három alapvető rétegre oszthatjuk: 1. a politikai és vallási vezetők, 2. a kereskedők és kézművesek, 3. a parasztok és szolgák rétegére. • E társadalmi struktúra egy zárt kasztrendszerre sokkal inkább hasonlított, mint egy nyitott osztályrendszerre. Szinte lehetetlen volt egyik rétegből a másikba kerülni. Néha, ritka kivételként egy-egy kereskedő volt képes olyan nagyságú kincset felhalmozni, mely révén a felső osztályba emelkedhetett. 70


• Osztályszerkezetének legfontosabb eleme az igen vékony réteget képező elit volt. Az arisztokrácia, a katonai, tehát a világi és egyházi hatalom vezető képviselői tartoztak ide. Ezen belül fontos szerep jutott az írástudó elitnek, mely a gyakran egymásba olvadó kormányzati, vallási és oktatási intézményekben jutott vezető szerephez. Az elit tagjai nem végeztek fizikai munkát, sőt még a közvetlen kapcsolatot is kerülték azokkal akik dolgoztak. • Az ellenkező oldalon a kézművesekből, kiskereskedőkből, parasztokból, szolgákból és cselédekből álló tömeg állt. Ez a tömeg persze megosztott volt, a kézművesek és kereskedők csoportja messze kiemelkedett a többi réteg közül, de az elittől mégis beláthatatlanul messze volt. • A preindusztriális városok társadalmában jelentős szerep jutott a marginális vagy "társadalmon kívüli" csoportnak. Ők voltak ebben a társadalomban a legalacsonyabb rangúak, nekik kellett ellátni a leginkább lebecsült feladatokat (pl. temetést, a szemét és emberi ürülék elszállítását). Éppen ezért szükséges, nélkülözhetetlen kellékei voltak a városi társadalomnak. (Érdekes módon gyakran a vándorszínészek is a marginális, törvényen kívüli csoport tagjai voltak.) • A társadalom két pólusa között feszülő óriási szakadék - nemcsak kizárta a társadalmi mobilitás lehetőségét, hanem az elit uralmának belső biztonságában is nagy szerepet játszott. Tulajdonképpen az elit hatalmát csak külső erők fenyegethették. • A rokoni kapcsolatok szerepe meghatározó volt. Különösen az elit esetében. A funkciók, a rangok kizárólag a rokoni kapcsolatoktól és nem a rátermettségtől, hozzáértéstől függöttek.

•8 E társadalmat merev kor és nem szerinti differenciálódás jellemezte. A nőket atyjuknak és

férjüknek rendelték alá, és néha szélsőséges módon elszigetelték őket. (Különösen a felső osztályok esetében.) Roppant mereven érvényesült a kor szerinti besorolás a társadalmi hierarchiába. Az idősek szerepe, presztízse igen nagy volt, ami a korral járó élettapasztalat meghatározó jelentőségével függött össze. A társadalom kor szerinti hierarhizálása egyben a társadalmi ellenőrzés igen hatékony eszköze is volt. A gyermekek és a fiatalok a szülőknek voltak alárendelve, de a gyermekek között a legidősebb fiú privilegizált helyzetben volt. A városi társadalom ezen jellemzői a hagyományok tiszteletéből és a megőrzésükre való törekvésből fakadtak, s egyben a hozzájuk való ragaszkodást segítették.

c) A család • A legtöbb ember ugyanazon családon belül élte le az egész életét. A házasságokat a szülői akarat és döntés határozta meg. A tipikus család kiterjedt és népes volt. Több generációt, népes rokonságot ölelt fel, kik mind egy nagy háztartást képeztek. • A férfiak teljes ellenőrzésük alatt tartották az asszonyokat. A felső osztály nő tagjai különösen zárt életet éltek, életük otthonuk zárt falai mögött zajlott. Az alsóbb osztályok nő tagjai szükségképpen nagyobb szerepet játszottak a közösségen belüli aktív munkavégzésük és nélkülözhetetlenségük miatt, ezért nagyobb volt a szabadságuk de a felelősségük is. • Az idősebb férfiak tartották kezükben a legnagyobb hatalmat a családon belül, és meghatározták a fiatalabb férfiak helyét e hierarchiában.


71

•8 Az iskola és a templom mellett az egyén szocializálási folyamatának meghatározó eleme a

család volt. Az egyén teljes élete, munkavégzése, szórakozása családi keretek között zajlott. A családi kötelékek határozták meg az egyén helyét a családon belül. Miután nagyon kicsi lehetősége volt annak, hogy valaki elhagyja a családot, gyakorlatilag a születéssel eldőlt az egyén sorsa.

d) A vallás szerepe, jelentősége • A vallásos hierarchia jelentősebb pozícióit a felső osztály tagjai foglalták el. Mivel csak nekik engedtetett meg a vallásos írások értelmezése és fordítása, csak ők ismerték az írás, olvasás művészetét, ami a felső osztály előnyös helyzetének egyik forrásává vált. • A vallás volt a társadalmi rendszer legfontosabb eleme. Olyannyira, hogy nem is különült el a vallásos tevékenység az egyéb társadalmi tevékenységektől. Teljesen áthatotta a mindennapi életet, annak szerves részévé vált. (A nap imával kezdődött és végződött, megáldották a mindennapi élet kellékeit stb.) Az élet minden területét vallásos erőírások szabályozták. A családot, a gazdaságot, a politikát, a nevelést, még a szabadidő eltöltésének módját is. • Időnként nagy vallási ceremóniákat rendeztek, melyeken a köznép találkozott az elittel. Ezek az ünnepségek a közösség megerősítésének és újraegyesítésének szimbolikus eszközei voltak.

•8 A vallásban nagy szerepe volt a mágiának, mellyel a gonosz erőktől, szellemektől védték és

gyógyították az embert, vagy megpróbáltak a jövőbe látni. Kritikus helyzetekben a helyes utat sokkal inkább jóslatokkal remélték meglelni, mint a tapasztalatok vagy a józan ész felhasználásával.

e) Oktatás • Formális nevelést, képzést csak a felső osztály tagjai kaptak, ezen belül is szinte kizárólag csak az elit férfi tagjai, azzal a céllal, hogy felkészítse őket a kormányzati, vallási vagy oktatási munkára. • A tanárokat tisztelet övezte, tanultságuk, ezen belül elsősorban a szakrális irodalomban való jártasságuk miatt. Az önálló gondolkodásra nevelő görög és római oktatást leszámítva, a tanítást a tanár oldaláról az egyoldalú ismeretátadás és a tanítvány részéről az ismeretek szolgai reprodukálása jellemezte. • A képzés vallásos és filozófiai írások tanulmányozását, elsajátítását jelentette, és egyben olyan értékrendre nevelt, mely a felső osztály értéktudatát erősítette. Nem tudományos képzés volt a cél, hanem az adott társadalmi rendnek és életformának a megőrzésére nevelni.

•8 A tömeg messze elszakadt az elittől ismereteiben. Az írás és olvasás széleskörű elterjedésének hiánya miatt, az információ csak verbális úton terjedt. Külön csoportok specializálódtak az ismeretterjesztésre és a hírek szállítására. A mesemondók, dalnokok, regősök szerepe ezért volt felbecsülhetetlen a preindusztriális városok társadalmában.

f) Kultúra és egyéniség 72


• A merev társadalmi kasztrendszer a hatalmaskodó, autoritáriánus személyiségjegyek kifejlődését segítette. Ha valaki ilyen személyiségjegyek mellett hatalmat kapott, korlátlan önkénnyel élhette ki diktátori hajlamait. Ugyanakkor, ha sorsa mások szolgálatára kényszerítette, feltétlen alázattal és engedelmes hűséggel szolgált. • A veleszületett társadalmi helyzethez való szoros tapadás a stabilitást, a változatlanságot hangsúlyozta az egyén számára, így nem fejlesztett ki olyan személyiségjegyeket mint a megújulni vágyás, a változtatni akarás. A meglévő viszonyok újratermelése, változatlan formában történő reprodukálása fért csak bele ebbe a fajta életszemléletbe.

•8 Hogy mégis volt fejlődés, változás, hogy ezeket a társadalmakat végül mégis csak felváltotta az

indusztriális társadalom, a társadalom középső rétegének volt köszönhető elsősorban. A kézműves, kereskedő réteg életszemléletében ebben a korban is megtalálhatjuk az indusztriális társadalmak alapvető jellemzőjét, a racionális gondolkodásmódot. Állandó kapcsolatuk a külvilággal szükségszerűen együtt járt új termékek, technológiák, eszmék megismerésével, mely racionális gondolkodásmódjukkal párosulva olyan újításokat eredményezett, mely elvezetett az indusztriális társadalomba.

g) Igazgatás, joggyakorlat • A politikai struktúrában az elit családok tagjai domináltak. A korai városokban ugyanaz a csoport gyakorolta a politikai, gazdasági és vallási hatalmat. Rendszerint e pap-királyok hatalma vallásos hiten, szabályokon, szankciókon és tradíciókon alapult. Hiányoztak az általános törvénykezési elvek és szabályok, miáltal a döntéseket az uralkodói önkény és személyes képesség határozta meg. A döntések a legszűkebb vezető réteg érdekeit vették csak figyelembe. • A kormányzás magas fokon bürokratizált volt, de a döntési rendszer sajátossága, az általános szabályokon alapuló törvénykezés hiánya - kiegészülve olyan jellemzőkkel mint pl. a bürokrata apparátus egységes fizetési rendszerének hiánya - alacsony hatékonyságúvá és korrupttá tette a rendszert.

•8 A társadalmi élet szabályozását a hagyományok (szokások), a céh és a vallás végezte el,

informális kontroll útján. Ez a kontroll, melyben az informális elemek domináltak, igen erős és hatékony volt. A társadalmi ellenőrzést és szabályozást nagymértékben leegyszerűsítette az a tény is, hogy a státuskülönbségek az emberek megjelenésében (öltözködésében, modorában, beszédstílusában) láthatóvá váltak.

h) Az ökológiai jellemzők68 • A preindusztriális társadalmakban a városok jelentős népességkoncentrációt jelentettek, mint szigetek emelkedtek ki az aprófalvak tengeréből. Népességszámuk ugyan a falvakéhoz

68

Tekintettel arra, hogy a tankönyv Településtervező szakos hallgatók számára készült, a városökológia a szokásosnál nagyobb hangsúlyt kapott. Miután kellő mélységben foglalkoztunk eddig is és fogunk ezután is a különböző korok várostípusainak ökológiai jellemzőivel, itt csak a legáltalánosabbak összefoglalására szorítkozunk.


73

viszonyítva igen nagy volt, a városi népesség össznépességhez viszonyított aránya mégis alacsony maradt, csak a leginkább városiasodott társadalmakban érte el a 10%-ot. • Minden, ami a kormányzó (irányító) és vallásos hatalommal függött össze, a város központjában helyezkedett el. A preindusztriális város központját a templom uralta, mely magasan kiemelkedett a város összes többi épülete közül. Mivel a templom szolgált a közösség számára gyülekezőhelyül, hogy minél nagyobb tömeg befogadására legyen alkalmas, gyakran előkert is tartozott hozzá. A városközpont másik meghatározó tömegű épülete a világi hatalom szimbóluma, a kormányzósági épület volt. A városnak ez a központi része volt egyben a legvédettebb az idegen betolakodókkal szemben. • Miután a város léte nagyrészt kívülről beszerzett élelemtől és nyersanyagtól függött, a kereskedelmi funkciónak, s az annak helyet biztosító piactérnek kiemelkedő jelentősége volt. Többnyire a templom közelében helyezkedett el a piactér, mely akár még a templom belsejébe is beköltözött. • A város lakónegyedei a külső szemlélőben a zsúfoltság benyomását keltették. A szűk utcák, a szorosan egymáshoz simuló alacsony épületek, a lakóépületekből az utcára szorult mindennapi élet kavargása, a csatornázatlanság, a tisztátalanság, az elszállítatlan hulladék tömege bűzössé és piszkossá tette a városok többségét, s ami sokkal nagyobb baj, a rossz higiénés viszonyok miatt egyben járványgócokká is. • A város belső szerkezetét a merev szegregáció határozta meg. Gyakran a különböző társadalmi csoportoknak otthont adó negyedeket falakkal választották el egymástól. A falakon nyitott kapuk tették átjárhatóvá a várost, de a kapukat éjszakára bezártak. A szegregáció alapja a társadalmi és etnikai hovatartozás, valamint a foglalkozás lehetett. (Az iparosok rendszerint külön negyedben, vagy negyedekben éltek, szakmájuk szerint szakosodva.) Az elit lakóhelye a belvárosban volt, az alsóbb osztályok tagjai a külső kerületek felé szétszóródva, majd a legalacsonyabb társadalmi státuszúak (a társadalmon kívüliek), a falakon kívül éltek. • A várost általában kívülről is fal vette körül, mely nem volt öröktől fogva adott és nem is volt minden preindusztriális város jellemzője. A védelem szerepének megnövekedése kényszerítette ki építését, amikor a városi élet viszonylagos jó színvonala irigylésre méltóvá vált a környező települések, barbár törzsek, népek számára.

74


4. A magyar városfejlődés a polgári társadalom kezdetéig A római hódítás során létesített városok itt is üres falakkal várták a hódító, félnomád, pásztorkodó magyarokat. A honfoglaló magyar nemzetségfők ugyan beköltöztek a meghódított szláv zsupánok váraiba, vagy maguk építettek várakat, de félnomád település és életmódját a magyarság még hosszú ideig megtartotta. (Még a XII. században is a pásztorkodás volt a magyarok főfoglalkozása.) István király államalapító politikájának azonban, már szerves része volt a tervszerű városalapítás, mely célból idegeneket - elsősorban olaszokat - hívott be az országba.69 A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság fő foglalkozása az állattenyésztés volt, mely mellett fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott a földművelés, és a XI. századtól a legeltetés is a már kialakult faluhatárokon belül történt. Ha a művelt föld kimerült, a legelő egy másik darabját törték fel, melynek természetes trágyázásáról a legeltetés gondoskodott. A falvak határa bizonytalan és változó volt, mert a népesség együtt vándorolt a szántófölddel. A lakosság végleges helyhez kötése volt a célja azoknak a XI. századi törvényeknek, melyek megtiltották, hogy a falu túlságosan messze költözzön a templomától. A mezőgazdaság többlettermelő képessége oly alacsony volt, hogy nem tudott az ipar önálló tevékenységként elkülönülni a mezőgazdaságtól. Még az uralkodó osztály tagjai sem engedhették meg maguknak, hogy akár a legközvetlenebb szolgálatukra rendelt embereik (pl. szakácsaik, fegyverhordozóik) állandóan velük éljenek, csak időnként rendelték be őket szolgálatra a lakóhelyükről, ahol fenntartásukról maguk gondoskodtak. A királyi háztartás is csak az év egy részét tölthette Esztergomban és Székesfehérváron, egyébként az uralkodó osztály tagjaihoz hasonlóan birtokai központjában élt, helyben felélve a környező falvakból begyűjtött terményeket. Ilyen körülmények között városi élet nem igen alakulhatott ki. A tatárjárás előtt, az ország belső (mai) területén csak néhány kisebb városias települést lehetett találni, melyek a korábban terjedelmes római városoknak csupán egy részét keltették életre.70A feltételezések szerint Székesfehérváron, Esztergomon, Óbudán, és a Gellért-hegy lábánál fekvő Pesten kívül (mely utóbbi már ekkor a kereskedelmi élet központja volt), nem igen lehetett városnak nevezhető települést találni. A mezőgazdaság és az ipar szétválásának, valamint az áru- és pénzgazdálkodásnak a városiasodás megindulásához szükséges minimális foka a XII. század végére alakult ki. Hátterét a földművelés térhódításának felgyorsulása és technikájának tökéletesedése (elsősorban a kötött talajokon eredményesebben használható nehéz eke használatának elterjedése) képezte. De az önálló kézműipar kialakulásának első jelei is megjelentek már a királyi, püspöki és megyei székhelyeken. Még nem voltak ugyan szabad polgárok által lakott európai típusú városaink, de az áru és pénzforgalom fokozatos kibontakozásának hatására már megkezdődött a városi polgárság jogi elkülönülése a parasztságtól. A polgárosodás társadalmi hátterét a Nyugat-Európából érkező telepesek képezték. A németalföldi és észak-franciaországi magból táplálkozó, újra és újra felerősödő városalapítási hullám nyomán keletre áramló, megélhetési és letelepedési helyet kereső tömeg a XII - XIII. században érte el a Kárpátokat, és a hegyek közötti völgyekben és fennsíkokon, valamint a belső medence sík vidékeinek peremén e telepesek sorra alapították apró településeiket. 69 70

Valószínűleg Szent István szülőhelye: Esztergom volt az első magyar város. Például Óbuda, mely Aquincum déli sarkát foglalta el.


75

A hegyek védelmet nyújtottak számukra az Ural, a Kaukázus és a Kárpátok közötti pusztamezőkön az Alföldre és az ország belső területeire betörő tatár támadásokkal szemben. A nagy számban érkező külföldi telepesek - szászok és Rajna-vidéki németek - művelés alá fogták a korábban alig használt erdős, mocsaras vidékeket. A külföldi telepesek egyik nagy csoportja Szilézián keresztül, a másik pedig a Duna mentén áramlott az országba. A két bevándorló csoport letelepedési helye és mintája eltért egymástól, miáltal a telepes városoknak két jellegzetes típusa alakult ki.71 1? A Szilézián át Magyarországra érkező telepesek ring-városokat, azaz nagyjából kör alakú, fallal övezett, négy kapus településeket hoztak létre, melyeket a belső utak négyzet alakú telektömbökre osztottak. A középső telektömb üresen maradt, ez lett a főtér (a piactér), melynek egyik sarkába építették fel a templomot, majd később a tér közepén a városházát, gyakran raktárházzal együtt. A kör alakú települések sík vidéken jöttek létre elsősorban, de gyakoriak voltak hegyvidéken is a tágas medencékben és széles teraszokon. 2? A Duna mentén érkező telepesek hosszú piacutcás településeket alapítottak, melyek ovális, vagy még inkább szilvamagra emlékeztető alakot formáztak, két kapuval a város be- illetve kijáratánál. A településen hosszában végigfutó főútra fűzték fel a telkeket, melyeken valamennyi ház a főútra nézett. A harántutcák ezért nem voltak valódi utcák, csak keskeny kis közök. A piacteret a település közepén a főút kiöblösödése képezte (innen származik az orsó alakú főutca elnevezés a geográfiában), melyen a szokásos módon a templom, a városháza és a raktárház kapott helyet. E városforma a keskeny, hosszú völgyek településtípusa volt. A Ring típusú városok a Szilézián át érkező szászoknak a Kárpátokon át vezető vonulási útján helyezkedtek el: Zsolnától Kolozsváron és Besztercén át Brassóig és Nagyszebenig, míg a hosszú piacutcás városok a Felföld déli szegélyén Iglón, Eperjesen, Máramarosszigeten át, Marosvásárhelyig húzódtak. A telepesek vándorlási iránya sajátosan formálta a városok eloszlását az ország térképén. Történelmünknek már ezekben a korai századaiban létrejött a városok egyenlőtlen eloszlása az ország területén. Míg a nyugati és észak-nyugati szélei az országnak városiasodott a belső országrészek városszegény településszerkezetet mutattak.72 Tehát a városi polgárság nálunk külföldi telepesekből állt. Maga a városi jog is a külföldi telepesek - hospesek - jogaiból alakult ki. A hospes városok maguk választotta bíró "felügyelete" alatt saját jogszokásaik szerint élhettek, nem személyük, hanem az általuk művelt földdarab után, és nem terményben, hanem pénzben adóztak. E hospes jogoknak az áru- és pénzforgalom bővülésében, ezen keresztül a városok gazdagodásában és növekedésében igen nagy szerepe volt. A feudális anarchia kibontakozása, a magyar állam feudális tartományokra való széthullása a városfejlődés kezdeti lépéseit kevéssé hátráltatta, de frissen kialakult lendületét - ha történelmi mércével mérve nem is hosszú időre - megtörte a tatár seregek betörése. A tatárjárás során az ország felégetett, elpusztított vidékein a városi élet megújításáért, az elmenekült lakosság visszaköltöztetéséért IV. Béla királyunk tett sokat. Az általa elindított városfejlődési hullám az 71

Prinz Gyula: Magyar földrajz. II. rész In: Magyar föld Magyar faj. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. 397-398. o. 72 Már a XII. században a 24 szepesi és számos erdélyi várossal szemben, az ország belső területén mindössze 3 kiváltságos királyi város volt: Székesfehérvár, Esztergom és Óbuda. (Uo. 400.o.)

76


ország belső részeiben is számos várost hozott létre, ami kissé csökkentette e területek városhiányos jellegét, de alapvető változást az ország településszerkezeti eloszlásában nem eredményeztek. IV. Béla városfejlődést támogató intézkedései a következőek voltak: 1? Először, megerősítette a megyei várakat és az addig védtelen váraljai hospeseket a várfalon belül telepítette le. Ezzel nemcsak a hospesek védelmét biztosította, hanem a vár véderejét is fokozta, mert a várfalon belül élő telepeseknek ugyanúgy részt kellett venni a vár fenntartásában és védelmében, mint a várnépnek. Ugyanakkor, a hospes jogokat kiterjesztette a befogadó várnépre is. Így született meg a városi polgárság: a várnép és a telepesek egyesüléséből születő közösségként, amit sokáig őriztek a városi oklevelek a "cívis et hospes" formulában.73 A legjelentősebb középkori városaink közül ebbe a csoportba sorolható: Esztergom, Székesfehérvár, Buda, Győr, Pozsony, Sopron, Kolozsvár, Visegrád. 2? Miután a várszerkezet felbomlása a XIII. század közepén már igen előrehaladt, s fenntartása reménytelennek tűnt, IV. Béla csak az északi és a keleti hegyvidék várszerkezetét tartotta fenn, ill. erősítette meg. Az ország nagy részében így nem gyűjtötte össze a tatárjárás nyomán szétszóródott várnépet, de elismerte, sőt támogatta spontán szerveződését, polgárosulási törekvését. Egyenként megerősítette a várjobbágyok birtokjogait és nemességét és elrendelte, hogy minden megye 2-3 nemest delegáljon a székesfehérvári királyi törvénykezési napokra.74 3? A városfejlődést, polgárosodást támogató intézkedései nyomán városokká váltak olyan főleg német - hospes telepek is, amelyek mellett nem volt királyi vár. A nem váraljai hospes telepekből kinőtt városok közül a legjelentősebbek: Pest, Kassa, Nagyszombat, Szeged, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Nagyszeben, Brassó, Beszterce volt. 4? Végül mesterséges alapítással is létrehozott városokat, melyek a bányaműveléshez kötődtek. E bányavárosok lakossága németajkú telepes volt általában. Közülük a legfontosabbak: Selmecbánya, Besztercebánya, Gölnicbánya volt. Annak ellenére, hogy hazánkban a nyugat-európai értelemben vett városi polgárság megszületésében és a városfejlődésében a központi, ill. uralkodói akarat dominált, már a XIII. század második felében megjelentek spontán elemek is az urbanizációban.75 A városok számának, népességének és gazdasági erejének növekedése mindenekelőtt a parasztság mobilitásának növekedésétől, valamint az áru- és pénzgazdálkodás fejlődésétől függött. A XIII. század végére e feltételek ismét adottak voltak. Már a század közepétől fokozatosan erősödött, majd országos méretűvé dagadt a földesurukat elhagyó parasztok vándormozgalma. A tatár pusztítás hatalmas területeket néptelenített el, roppant keresett volt a munkáskéz, miáltal könnyen találtak olyan földesurat, aki korábbi terheiknél kedvezőbb feltételekkel befogadta őket.

73

A magyar nép története. (Kultúra Világa sorozat) 1965. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 304-305. o. 74 A nagybirtokosokat ekkor kezdték el báróknak nevezni. 75 A magyar városfejlődés fontos sajátossága, hogy a spontán és a tudatos városfejlesztés eltérő típusú városok születését támogatta. A belső gazdasági gyökerekből táplálkozó spontán városfejlődés főleg mezővárosokat hozott létre polgárosodó paraszt lakossággal, míg a nyugat-európai városokhoz hasonló szabad királyi városaink, melyeket többségében idegen telepesekből lett, magyarul nem is tudó városi polgárok laktak, döntően tudatos városfejlesztés termékei voltak.


77

A közös érdek mozgatta vándormozgalom hatására az uralkodó osztály a század végére elismerte a parasztok szabad költözési jogát, munkaeszközeik tulajdonát, az általuk művelt föld örökletes birtoklásának és a saját hatáskörükben szabályozott földközösségben való használatának jogát. Ekkor már - a hospesekhez hasonlóan - szolgáltatásaikat nem személyi állapotuk, hanem a földesúr tulajdonát képező föld használata után teljesítették, elsősorban termény- beszolgáltatás de esetenként már pénz formájában is. A korábbi alapvető szolgáltatási forma a robot ugyan fennmaradt, de igen háttérbe szorult. A felerősödő belső vándormozgalom hatására a XIII. század végén már nemcsak a külföldről betelepülő idegeneket, hanem azokat a hazai parasztokat is hospeseknek nevezték, akik szökve, vagy költözési jogukkal élve földesurat cseréltek és elnyerték a hospesek kedvezményeit. A hospesek - védelmet keresve - a királyi várak és a püspöki székhelyek mellett telepedtek le általában. Ezek a várak alatti vásárhelyekből, püspöki várak és kolostorok melletti falvakból lett városok, a külföldi hospesek városaitól eltérően belvárosaikban megőrizték az örökölt szabálytalan utcaszerkezetet. E hospestelepek lakói földművelők voltak elsősorban, de letelepültek itt hivatásos kereskedők és iparosok is, ha számuk nem is volt jelentős. A telepek kicsinysége és a még mindig fejletlen árugazdálkodás miatt az iparosok többsége kénytelen volt kiegészítő mezőgazdasági tevékenységgel biztosítani megélhetését. E kiegészítő tevékenység többnyire a szőlőművelés és bortermelés volt. A XIV. század első felében az Anjou királyok (a feudális anarchia megszüntetését célzó centralizációs törekvéseikkel) sokat tettek a városok növekedéséért, fejlődéséért. I. Károly, hogy függetlenítse hatalmát a báróktól, igyekezett az áru- és pénzforgalmat fellendíteni, hogy ezek megadóztatásából származó regálé jövedelmekre alapozza hatalmát. E célból fellendítette a nemesfém bányászatot is. Már a XIII. század végén megsokszorozódott Magyarország ezüsttermelése, de a nemesfém bányászat igazán nagy jelentőségre a XIV. század elején tett szert, az új nagy aranybányák feltárásával. I. Károly számos bányavárost alapított. Közülük a legjelentősebbek: Körmöcbánya, Szomolnok, Nagybánya, Felsőbánya és az erdélyi Aranyosbánya voltak. A nemesfémek szabad forgalma külföldi kereskedők tömegét vonzotta Magyarországra. Az akkor még veretlen aranyat kiszállító - elsősorban itáliai és német kereskedők ipari luxuscikkekkel árasztották el az országot.76 Károly idősebbik fia - a nagy hódító ambíciók által fűtött - I. Lajos, kudarccal végződő nápolyi hadjáratával kiürítette a királyi kincstárat, és jövedelmének növelése érdekében kénytelen volt az adóprés eszközéhez nyúlni. Az 1351-es országgyűlés elfogadta a kilencednek mint új adóformának a bevezetését.77 A kilenced törvénybe iktatásának hátterében nemcsak a kiürült királyi kincstár feltöltésének törekvése állt, hanem a feltörekvő - a kormányzásból is részt követelő - nemesi réteg jövedelemszerzési igénye is. Károly után - gazdaságpolitikája szerves részeként - Lajos is folytatta a városprivilégiumok adományozását, ami a jobbágyság számára igen vonzóvá tette a szabad királyi városokat. Ráadásul a parasztság szabad költözési joga által lehetővé tett, s ezért egyre erősödő belső vándormozgalomnak a hazánkat is elérő nagy pestisjárvány újabb lökést adott. A népességet megtizedelő járvány után mindenütt keresetté vált a munkáskéz, szívesen látottá a 76 A növekvő termelés és forgalom hatására vezette be 1325-ben I. Károly a pénzverés királyi monopóliumát, mely jelentős jövedelmet biztosított a királyi kincstár számára. A megszülető magyar aranyforint és ezüstdénár akkor Európa lekeresettebb valutája volt. 77 A törvény értelmében a gabona és bortermelés kilenced részét terményszolgáltatás formájában a jobbágy köteles volt födesurának beszolgáltatni.

78


letelepülni vágyó család. A nagybirtokosok, hogy gátat szabjanak jobbágyaik tömeges elvándorlásának városi szabadságjogokkal ruházták fel saját falvaikat, fenntartva mellette földesúri jogaikat.

A civitás és az oppidum mint eltérő jogállású városok A gyorsan szaporodó számú földesúri városok közül némelyik ugyan a városiasodás viszonylag magas fokára jutott el, jogi és gazdasági önállóságukat illetően azonban, messze nem érték el a királyi városok szabadságát. A földesúri város legfelsőbb bírói fóruma a földesúr volt, s a város polgárai nem együttesen, hanem telkeik után adóztak a földesúrnak és az államnak, hasonlóan a jobbágyokhoz. E városoknak a szabad királyi városokhoz viszonyított korlátozott szabadsága mégis összehasonlíthatatlanul szabadabb életet biztosított polgárságuk számára, mint ami a falusi jobbágyok osztályrésze volt, mert a földesúr rendszerint megszerezte városa számára a vásártartás jogát, ami gazdasági fellendülést biztosított a városnak is és polgárának is. A földesúri városok külső képüket illetően igen falusiasak voltak, nem kerítették körbe kőből épített városfalak sem, mely utóbbi ténynek az 1351-ben meghozott kilenced törvény igen nagy jelentőséget adott. Ugyanis, a kilenced alól mentességet csak a fallal erődített városok polgárai kaptak. A kilencedtörvény így határt húzott a kétféle magyar város: a polgári és a jobbágyi állapotú város közé. Ettől kezdve különböztették meg egymástól a várost mint civitást mely szabad, fallal kerített, területi autonómiával, önkormányzattal rendelkező település volt, és a mezővárost mint oppidumot mely korlátozott szabadsággal rendelkező, korlátozott város lett. A civitás és az oppidum, azaz a szabad királyi város és a mezőváros - mint a középkori Magyarország két jellegzetes várostípusa - ilyen társadalmi-gazdasági hatások eredményeként jött létre. Szabad királyi városaink (sajnos számuk igen csekély volt) a nyugat-európai céhes városoknak feleltek meg, iparos, kereskedő polgárságot hozva létre, míg a mezővárosok mezőgazdasági és állattenyésztési termékek árucseréjén gazdagodva, a polgárosodás más útját járták, a paraszti árutermelésből kibontakozó paraszti polgárosodásét. A kilenced ugyan növelte a paraszti terheket, és csökkentette a mezővárosok vonzerejét, de nem vette el a szabad költözés jogát. A parasztság jelentős rétege tudott annyi felesleget termelni, hogy a kilenced teljesítése ellenére is bővülhetett a paraszti árutermelés. A parasztság kihasználta a szabad költözési jogát, és a növekvő terhekre növekvő vándormozgalommal válaszolt. A belső vándormozgalom célállomásai a királyi és földesúri városok voltak. A vándormozgalom újabb hulláma nyomán kibontakozó városfejlődés ekkor érte el az Alföldet is, mely a Dunántúlhoz viszonyítva a városfejlődés alacsonyabb fokán állt. Magyarországon a városfejlődés először a Dunántúlon bontakozott ki. Háttere, folyamata a nyugateurópai városfejlődéshez hasonló volt, de nem teljesen. Tudjuk, hogy a kézműipar és a kereskedelem (elsősorban a külkereskedelem) XI. századtól tapasztalt erősödése, önállósulása volt a középkori városfejlődés alapja Nyugat-Európában. Magyarországon nemcsak három évszázados késéssel bontogatta szárnyait a városi fejlődés hanem sajátos módon nagy szerepet kapott benne a mezőgazdasági alapú árutermelés, és a kézművesség csak jóval később vált önálló városfejlesztő tényezővé. A XIV. században a dunántúli városok gazdagodásának alapját egyrészt a szőlő-művelés és a bortermelés képezte, másrészt a külkereskedelem, mely a határvárosok és a belső elosztásban nagy szerepet játszó forgalmi csomópontok monopóliuma volt. Lévén, hogy a szőlőművelést és ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

79

bortermelést folytató városi polgárok egyben kézművesek is voltak, a kézműipar lassú fejlődése bár korlátozott mértékben, de szerepet kapott a városiasodásban. A század derekán érte el az Alföldet is az urbanizációs hullám, ahol a városfejlődésben a kézműipar már nem játszott szerepet. Az urbanizáció alapja a szarvasmarha tenyésztésének és exportjának fellendülése volt. Az alföldi mezővárosok növekedésének gazdasági hátterét, végső soron a németországi városok gyors növekedése képezte, melyek egyre nagyobb keresletet támasztottak a magyar szarvasmarha felhozatallal szemben. A legnagyobb alföldi községek: Debrecen, Kecskemét, Cegléd, Nagykörös, Hódmezővásárhely ekkor váltak mezővárosokká. Közülük a nagy forgalmú marhakereskedő város, Debrecen emelkedett ki leginkább, mely rendhagyó módon erőteljesen iparosodott is. I. Lajos utóda Luxemburgi Zsigmond, hogy a pártütő bárókkal és a trónkövetelőkkel folytatott harcában kiürült kincstárát feltöltse, a városok gazdagodását igyekezett támogatni. A fejlett itáliai és dél-németországi városfejlődést tekintette mintának, s tudatos tervszerű városfejlesztési politikát dolgoztatott ki gazdasági tanácsadójával (egy dél-német kereskedőtőkéssel), Nürnbergi Márkkal. 1405-ben összehívta a királyi fennhatóság alá tartozó összes város és kiváltságos falu szám szerint 250 település - küldötteit, s velük tárgyalva alkotta meg királyi rendeletét. A rendelet szabad királyi város rangra emelt minden városfalat építeni képes települést. Szabályozta a városok bíráskodását, kedvezményes adózását, felmentette a városi kereskedőket a belső vámok alól, korlátozta a külföldi kereskedők nagybani eladását, elrendelte a budai mérték országos szintű használatát, és megerősítette a jobbágyok szabad költözési jogát. Királyi paranccsal Kassára központosította a barhentszövést és a vászonfehérítést pedig Bártfára ill. Kassára. Zsigmond intézkedései új lendületet adtak az ipar fejlődésének, és városfejlesztő tényezővé válásának. A mezőgazdasági árutermelés XIV. századi fellendülése nyomán már a század végén országszerte fellendült a kézműipar. 1370 -től sorra alakultak a céhek, s a XV. század elején már minden nagyobb városban fel lehetett őket lelni. A mintegy két tucatnyi legnépesebb városunk lakosságának (melyek népességszáma 3-5 ezer fő körül mozgott) 25-30%-át tette ki a kézművesek aránya, kiknek döntő többsége már főfoglalkozásként űzte az ipart. Az ipar és mezőgazdaság közötti munkamegosztás gyorsan szélesedet, a városok körüli piackörzetek megszilárdultak, kezdett kialakulni a nyugat-európai minta szerinti munkamegosztás falu és város között. A városi szántógazdálkodás háttérbe szorult, mert a falu a hetivásárokon beszerzett iparcikk ellenében ellátta élelmiszerrel a várost. Zsigmond mégis elégedetlen volt, mert a városok adózása nem emelkedett olyan gyors ütemben, mint ahogy azt várta. Felhagyott városfejlesztő politikájával és 1410-től ismét tömegesen ajándékozta és zálogosította el a királyi mezővárosokat. A több százból, csak 30-35 város élte túl a királyi politika fordulatát mint szabad királyi város, a többi oppidummá, korlátozott autonómiájú, földesúri mezővárossá vált. Ezután már csak kivételes esetben fordult elő, hogy egy mezőváros szabad királyi város rangot kapott. (A két szerencsés kivétel az Alföld két nagy kereskedelmi gócpontja: Pest és Szeged volt.) Mindazonáltal - elsősorban a növekvő mezőgazdasági termelés hatására - a mezővárosok száma gyorsan nőtt. A XIV. század végén mintegy 400 mezővárosunk volt, majd egy évszázaddal később már 800 fölé emelkedett a számuk. De többségük átmenet volt a falu és a város között. Lakóik száma mindössze 500-1000 fő között mozgott általában, és ami a külső megjelenésüket illeti, a nyugat-európai értelemben vett városiasság jeleit alig-alig találhattuk meg bennük. Csak néhányat lehetett igazán városnak nevezni közülük, elsősorban azokat, amelyek be tudtak kapcsolódni a 80 ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

távolsági kereskedelembe, mint pl. Debrecen. De még e ritka kivételnek számító városok esetében is igaz, hogy a városfalaik, középületeik, templomaik és polgárházaik meg sem közelítették a szepességi, vagy észak-dunántúli városok gazdagságát, méreteit, jelentőségét, nem is beszélve a nyugat-európai kortársaik színvonalától való óriási elmaradásukról. Zsigmond után, az egyre fenyegetőbben terjeszkedő török birodalom árnyékában egymással torzsalkodó báróink és rövid ideig uralkodó gyenge kezű királyaink nem sokat tettek a városfejlődésért. Mátyás centralizációs törekvéseiben viszont a tudatos városfejlesztési politika is helyet kapott. Zsigmond városfejlesztési politikáját kívánta folytatni, ezért a városokat gazdasági kiváltságokkal halmozta el, és politikai súlyukat is növelni igyekezett. Az ő uralkodása alatt fejeződött be Magyarországon a városi polgárság renddé válása. A legjelentősebb szabad királyi városok (Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Eperjes, Bártfa, Pest) igazgatásból kizárta a nemeseket, megerősítette a bányavárosok testületi autonómiáját és a többi szabad királyi város igazgatását is függetleníteni igyekezett a bárói beavatkozás lehetőségétől. Mátyás városfejlesztő politikája nem volt igazán eredményes, ami a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt alárendelt helyünk megszilárdulásával függött össze. Miután a céhes ipar fejlődése csak a XIV. század végén kezdett hozzákapcsolódni a mezőgazdasági árutermelés fejlődéséhez, ezt megelőzően az árucsere paraszti árutermelés formájában kezdett kibontakozni hazánkban. Bor, élőállat, állati termékek, kerti vetemények alkották a kínálatot, s e termékek közül borból és élőállatból igen hamar már exportra is jutott. A XI. századtól iparosodó német területek számára előnyös volt a XIV - XV. századtól kialakuló új nemzetközi munkamegosztás lehetősége, melynek keretében a magyar mezőgazdasági cikkek ellenében iparcikkekkel látták el a magyar piacot.78 De a nyugat számára a legnagyobb vonzerőt még mindig a magyarországi arany gyakorolta. A XV. századi külkereskedelmi passzívumunk átlagban évi 2-300 ezer aranyforint volt, ami készpénzben ment ki az országból és iparcikk jött be ellenében. A külföldi iparcikkekkel szemben az éppen csak önállósuló hazai kézműipar nem lehetett versenyképes. Az olcsóbb és jobb nyugati iparcikkek korlátlan beáramlása miatt már a XV. század közepén megtorpant a hazai nagyvárosok ipari fejlődése, s menthetetlenül megrekedt a céhes kisárutermelés színvonalán. Sőt, még az addig megszerzett belső piac megtartása is egyre reménytelenebbé vált. Ugyanis az igényesebb réteg a külföldi termékeket kereste és vásárolta, a hazai parasztság szükségleteit pedig egyre inkább a számban és nagyságban is gyorsan növekvő mezővárosok iparosai elégítették ki. A szabad királyi városok fejlődésének feltétele az országos piac kialakulása volt, ami ilyen körülmények között lehetetlenné vált. Nagyvárosainknak a XV. század második felében tapasztalt sorvadása jelezte e gazdasági változások jelentőségét.79 Az iparfejlődés megtorpanása mellett a pénz (tőke) hiány volt a városfejlődés másik akadálya. Óriási mennyiségű pénz áramlott ki az országból az iparcikkek fejében, s hiába volt jelentős a mezőgazdasági termékek exportja, a külkereskedelmet bonyolító városi patrícius réteg nem tudott elegendő tőkét akkumulálni, és a dél-német kereskedők hiteleire szorulva, lassan azok ügynökévé vált. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy az exportunk hasznát is a dél-német kereskedők fölözik le. 78

Ez a munkamegosztás azzal, hogy a hazai iparosodást késleltette, ill. megakadályozta, évszázadokra megpecsételte hazánk sorsát. Gazdaságilag Nyugat-Európa alárendeltjévé tette, késleltette a kapitalizmus kialakulását, segített konzerválni a feudális viszonyokat. A török megszállás már csak a korona feltevésével tudott mindehhez hozzájárulni, s a lemaradást véglegessé tenni. 79 1450 és 1500 között Buda, Pozsony, Sopron, Kassa lakossága 10-20 %-kal, polgárainak vagyona, illetve a városi adóbevétel kb. 30 %-kal csökkent. A városi polgárság egyre inkább visszatért a mezőgazdasági termelésre, így próbálva csökkenteni az iparcikkeik iránt csökkenő keresletből származó veszteségeit. (A magyar nép története. 1965. 329.o.)


81

Mátyás hódító politikáját az a felismerés irányította, hogy a kelet-európai kereskedelem ellenőrzését gyakorlatilag három város tartotta kézben. A délről jövő kereskedelmi utak csomópontja Bécs volt, s az északi kereskedelem ellenőrzése pedig két hanza város: Krakkó és Boroszló (Breclau) kezében volt. A cseh korona és Bécs, illetve a Habsburgok osztrák tartományainak megszerzése volt a feltétele annak, hogy Magyarország a kelet-európai kereskedelem irányítójává válhasson. Mátyás e két nagy célját ugyan elérte, de 1490-ben bekövetkezett váratlan halálával elveszett annak a lehetősége, hogy Magyarország kamatoztathassa hódításainak gazdasági előnyeit. Törvényes örökös híján mind a Habsburg, mind a Jagelló ház igényt tartott a magyar koronára. Mátyás halálával lezárult a feudalizmus rövid fénykora hazánkban. A belső hatalmi viszályok megakadályozták, hogy a közelgő török veszélyre koncentráljon az ország. A török hódítás eredményeként három részre szakadt országban másfél századra megállt az idő. A jelentősebb városok közül Buda, Pest, Székesfehérvár, Esztergom, Szeged és Pécs török uralom alá került, iparuk helyi jelentőségűre zsugorodott, és lényegében az új hatalom katonai állomáshelyei lettek. Még sokkal rosszabb volt a helyzet az Alföldön, ahol százával pusztultak el a falvak. Az eleve városiasodottabb és a török megszállást elkerülő, bár Habsburg fennhatóság alá kerülő országrész és az erdélyi fejedelemség városai, ha nem is szenvedtek annyit mint a hódoltsági terület, fejlődésük leállt, és megrekedtek az előző évszázadban elért színvonalon. Lakosságuk száma nem igen növekedett, társadalmi-gazdasági struktúrájuk változatlan maradt. A városi lakosság egyre inkább rákényszerült az önellátó mezőgazdasági termelésre. A XVII. század folyamán két jelentős társadalmi-gazdasági változás következett be hazánkban mely hosszú időre elnehezítette a városfejlődést. Létrejött:  a "második jobbágyság", vagy örökös jobbágyság intézménye 80és  a robotmunkaerőre alapozott majorsági gazdálkodási mód. A majorságok túlnyomórészt gabonatermelő üzemek voltak, melyek kiválóan tudták használni a robotmunkaerőt. A kivitelt uraló marhatenyésztés és bortermelés viszont nem tudott robotmunkával működni, ezért jórészt megmaradt paraszti tevékenységnek, ami lehetővé tette, hogy a paraszti árutermelés ne szűküljön be teljesen az önellátásra, legalább ezen a két területen megmaradjon az árutermelés. Debrecen példája bizonyítja, hogy ennek a városnövekedésben mekkora szerepe volt. A város kizárólag marhakereskedelmének köszönhette, hogy népességszámban, iparban, vagyonban egyaránt gyarapodva, megelőzte a korábbi legjelentősebb, de pillanatnyilag a hódoltsági területhez tartozó szabad királyi városokat is. A szabad költözési jog elvesztése az előzőnél nagyobb csapás volt a városfejlődés számára, mert a termelőt és fogyasztót jelentő új lakostól fosztotta meg a várost. A városfejlődést akadályozó tényezők egymást kumuláló hatást fejtettek ki. A költözési szabadság elvesztése akadályozta a parasztság városba áramlását, a paraszti árutermelés visszaesése akadályozta a városi piac fejlődését, a földesúri kereskedelem kiszélesedése bénította a városi polgárság kereskedelmi 80

„A nemesi jog a földesúr akaratával való szembeszegülést lázadásnak minősítette, s az engedetlen jobbágyot a földesúr kezébe adta tetszés szerint, akár halállal való büntetésre. Ilyenkor a földesúr azzal a feltétellel kegyelmezett meg, hogy az elitélt magát és utódait örökös jobbágyságra kötelezze, azaz lemondjon a szabad költözködés, valamint a szokásjogilag nem szentesített terhek elleni tiltakozás jogáról. Idővel formai elkötelezés nélkül is örökös jobbágynak tekintettek minden jobbágyot.” (U.o. 351. o.)

82


tevékenységét. Mindezeken túlmenően azzal, hogy a városba költöző nemes mentesült a polgári adók fizetésének kötelezettsége és a kereskedelmi korlátozás alól, a városi polgárság elveszítette monopolisztikus helyzetét a saját városi piacán. A városi gazdálkodás fokozatosan mezőgazdasági jelleget öltött, ami oda vezetett, hogy a XVII. században már csak azt a várost tekintették szabad városnak, amely jobbágyfalvakkal rendelkezett. A török hódoltságnak véget vető, hosszan elhúzódó felszabadító harcok pusztításai tönkretették azt is, amit a török uralom meghagyott. Az 1711-es Szatmári békével és III. Károly trónra lépésével végleg lezárult a magyar történelem legtragikusabb korszaka. A veszteségek óriásiak voltak, különösen a törökök által megszállt, eredetileg jobbára magyarok által lakott Alföldön és Dunántúlon. Az ország lakossága alig érte el a 4 millió főt, ami kevesebb volt mint Mátyás király korában. Ráadásul a teljes népesség alig felét tette ki a magyar lakosság aránya. (A legnagyobb népesség-veszteséget ugyanis a magyar lakta területek szenvedték el.) Alig csitult el a csatazaj, megindult a parasztság belső vándormozgalma az elnéptelenedett területekre. Az Alföldet magyar és szlovák parasztok belső vándormozgalma népesítette be újra, a Dunántúlt és a déli határ mentét pedig inkább külföldi telepesek, akik többségében katolikus németek (svábok) és szerbek voltak. A külföldi telepesek sok kedvezményt kaptak, így:  szabad költözési jogot,  sok éves adókedvezményt,  a robot pénzbeni megváltásának lehetőségét, sőt  sokszor még gazdasági felszerelést is. Mégis jobbágyok maradtak, s földesuraik néhány generáció után már örökös jobbágyként kezelték őket. Ez, az ország történetében másodszor lejátszódó telepítési hullám jelentősen különbözött az elsőtől. Mert míg az országba érkező telepesek a XIII. században városokat, a XVIII. században falvakat alapítottak. Százszámra nőttek ki a földből a falvak, s városaink népessége (leszámítva a felszabadított terület néhány városát) kapuit „bezárta”, gazdagságát, kiváltságait féltve, megakadályozta, hogy idegen telepesek költözzenek a városba. A mezőgazdaságot ugyan súlyos feudális terhek nyomasztották, mégis jelentős fejlődésen ment keresztül a XVIII. században. Egyre nagyobb területeket vontak művelés alá, és új növényeket honosítottak meg (dohányt, kukoricát, burgonyát, takarmánynövényeket). A század elején a városok - kicsik és nagyok egyaránt - mezőgazdasági jellegűek voltak, ahol a népesség döntő többségének megélhetését a mezőgazdasági cikkek termelése, forgalmazása biztosította. A városok lakosságának mindössze 10-20 %-át tette ki a félig mezőgazdasági, félig iparos-kereskedő réteg. A század közepére, a majorságok búzatermelő nagyüzemmé váltak, s így lett a búza a hagyományos élőállat és bor kivitel mellett a harmadik legfontosabb exporttermékünk. E fejlődés eredményeként vált Magyarország az osztrák és a cseh tartományok élelmiszerellátójává. A mezőgazdaság fejlődése keresletet támasztott az iparcikkek iránt, mellyel kimozdította a hazai ipart is kezdetleges állapotából. Sorra alakultak a céhek a városokban. Az ipar fejlődésének jelentős városfejlesztő hatása mégsem lehetett, mert a céhes keretek közül már nem tudott kilépni, s csak a nagyobb városokban jutott el odáig a XVIII. század derekán, hogy a mezőgazdaságtól elszakadjon. Legfeljebb 20-30 városban (nem többen mint Mohács előtt) érte el az ipari ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

83

foglalkozásúak aránya a 20-25 %-ot, és az iparágak száma az 50-60-at, ami a XV. századi színvonalunknak felelt meg. Az élénkülő külkereskedelem sem volt számottevő hatással a városok fejlődésére. Az export nem lépte át Ausztria határait és a hagyományos exportcikkeken túl (bor, élőállat, gyapjú, állatbőr), melyek a teljes exportvolumen 52 %-át tették ki, a gabona volt az egyetlen jelentősebb, új kiviteli termék. Ez a kiviteli struktúra és a hozzá kötődő vízi szállítás igénye nagyobb városi fejlődést a Duna mentén és az Alföldön, egy-egy termék termelését koncentráló központban tett lehetővé. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a XVIII-XIX. század fordulóján induló polgári átalakulás, az ipar és kereskedelem fejlődése oly sok feudális elemet őrzött. Összefoglalva az elmondottakat, a feudális Magyarország településfejlődését Nyugat-Európához viszonyítva több évszázados megkésettség jellemezte, melynek hátterében számos egymáshoz kapcsolódó tényező állt. Közülük a legfontosabbak a következők voltak. • Honfoglaló őseink félnomád település- és életmódot hoztak magukkal és honosítottak meg a Kárpát-medencében akkor, amikor Nyugat-Európa már elindult a városiasodás útján. • A nyugat-európai fejlődési mintára hasonlító városainkat külföldi telepesek alapították, s ezek a városok szász és német identitásukat, nyelvüket a reformkorig megőrizték. • A XIV - XV. században már erőteljesen iparosodó Nyugat-Európa mellett a nemzetközi kereskedelembe mezőgazdasági termékek exportjával tudtunk csak bekapcsolódni. • A bor és élőállat exportunkért az országba áramló iparcikkek versenye az amúgy is gyenge kézműipar fejlődését megakasztotta, így az ipar nem tudott önálló városfejlesztő tényezővé válni. • A paraszti árutermelés fejlődése a mezővárost tette tipikus városformává, mely mind társadalmi-gazdasági arculatában, mind külső megjelenésében elmaradt az ipari és kereskedelmi hátterű nyugat-európai városok mögött. • És végül, a feudalizmus felvilágosult uralkodóinak városfejlesztő politikáját és általában a Nyugat-Európához való felzárkózási törekvéseiket újra és újra derékba törték nagy történelmi katasztrófák. Először a tatár pusztítás, majd a hatásában sokkal súlyosabb 150 éves török megszállás, ill. a végét jelentő felszabadító hadműveletek. A településszerkezetet hazánkban is a város és falu komplementeritása jellemezte, de más módon mint Nyugat-Európában, ahol ez a komplementaritás az ipar és mezőgazdaság közötti munkamegosztás térbeni kifejeződése volt. Magyarországon a város növekedésének egyrészt a mezőgazdaság hatékonysága, másrészt a közlekedés fejlettsége szabott határt. A magyar város nagysága vidéke eltartóképességétől függött. A komplementeritása mellett a két településtípus ellentmondása fokozatosan nőtt, mert a város a falu gazdasági kizsákmányolására törekedett, kihasználva, hogy a piacnak otthont ad. A mezőváros kihívására a falu politikai elnyomással próbált válaszolni.81E harcban egyelőre az erősebb fél a falu 81

Megtehette, mert a hűbérúr lakóhelye a falu volt. A hűbérúr kihasználva jogait, megpróbálta a mezővárost sarcolni, mely csak úgy tudott védekezni,

84


volt, mert a falu nemcsak autarchiára, s ezzel gazdasági függetlenségre volt képes, de az uralkodó termelési - társadalmi viszonyoknak is "otthont adott". Más szóval, gazdasági és politikai hatalom egyesült benne. Tekintettel arra, hogy a 3. és 4. fejezetben a preindusztriális városfejlődési korszak elemzése volt a feladatunknak, a magyar városfejlődés értékelése során is a kapitalizálódás küszöbéig kellett eljutnunk, ami hazánk sajátos történelme (Nyugat-Európához viszonyítottan mindig újratermelődő elmaradása) miatt azzal járt, hogy időben kénytelenek voltunk "előre szaladni". Remélhetőleg nem fog különösebb nehézséget okozni a visszatérés a XV. század végi Nyugat-Európába, ahol az előző évszázadok során nagy, világméretű jelentőséggel bíró változás feltételei érlelődtek meg. A következő fejezet az Európa központú világrendszer kialakulásának hátterét és társadalmigazdasági következményeit elemezve jut el az új városfejlődési korszak termékéhez, az indusztriális városhoz.

hogy királyi privilégiumokat próbált szerezni, de ez a nagy többség számára sajnos elérhetetlen álom maradt.


85

5. Az Európa központú világrendszer kialakulása Az indusztriális város Az emberiség életmódjában az első nagy forradalmi átalakulás - tízezer évvel ezelőtt - a földművelésre való áttéréssel ment végbe, mely az addig vándorló életmódot folytató nomád törzsek letelepedését és az állandó település megszületését eredményezte. A második, hasonlóan nagy jelentőségű forradalmi változás az ipari társadalom megszületése volt, melyet a történészek az ipari forradalommal kötnek össze és így kezdetét 1750-re teszik. De az ipari forradalom nem jöhetett volna létre, ha a megelőző századok (már a XVI. századtól) nem alakítják át a világ társadalmi, gazdasági és politikai rendszerét. A XVI-XVII. század három hatalmas társadalmi-gazdasági változást hozott, melyek összekapcsolódva és egymás hatását kumulálva, az új, Európa központú világrendszer létrejöttét és az urbanizáció addig soha nem tapasztalt felgyorsulását eredményezték. 1? A világkereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződött át. Spanyolország, Portugália, Hollandia, majd Franciaország és végül Anglia lett az átszervezett világkereskedelem és gyarmatosítás vezető ereje, és ezzel a hatalom súlypontja Ázsiából Európába tolódott át. 2? Angliában és Franciaországban létrejött a feudális abszolút monarchia, mely felgyorsította a polgárság gazdasági és politikai térnyerését. Megszületett a nemzetállam, mely a hazai kereskedőtőke számára védelmet biztosított külföldön. 3? E két tényező hatásának együttes eredményeként végbemehetett a tőkének, a termelésnek és az anyagi gazdagságnak oly mértékű akkumulációja, mely az ipari forradalomhoz vezethetett. Tehát igaz, hogy a XVIII-XIX. században az ipari forradalom volt az a közvetlen ok, illetve eszköz, mely Európa gazdaságát, társadalmát és városait teljesen átformálta, de a nagy felfedezések, a gyarmatosító országok többletjavakat koncentráló képessége, és mindennek a biztonságát és legitimitását adó nemzetállam megszületése nélkül nem bontakozhatott volna ki sem az ipari forradalom, sem a tőkés társadalom Európában.

A világ hatalmi súlypontjának keletről - nyugatra történő elmozdulása A középkor technikai felfedezései közül ma az iránytű és a puskapor felfedezését tekintjük a legfontosabbnak. A puskapor a háborút, az iránytű a hajózást forradalmasította. Bár mindkettő egyaránt fontos szerepet kapott a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott küzdelemben, a városfejlődés szempontjából az iránytűnek van nagyobb jelentősége, a világot feltérképező nagy felfedezésekben és a világ újrafelosztásában játszott közvetlen szerepe miatt. Ennek a Kínából valószínűleg az arabok közvetítésével - Európába került kis műszernek köszönhető, hogy a hajósok kilépve a partmenti hajózás korlátai közül, kimerészkedhettek a nyílt óceánra. Európában a XIV. század első negyedében használták a hajózásban először az iránytűt, amikor olasz és katalán hajósok átmerészkedtek a Gibraltári-szoroson, hogy az Atlanti-óceán partjain közelítsék meg az angol és flandriai kikötőket. Ekkor még nem jutott igazi szerephez, hiszen még 86


nem igazán szakadt el a biztonságot adó parttól a hajózás, de ez volt az első lépés, mely a levantei és a Hanza-kereskedelem hajóit kivitte az óceánra. Igazi szerephez az iránytű a XV. század végén és a XVI. század elején, a nagy földrajzi felfedezések korában jutott, melyek először Portugáliát, majd Spanyolországot hozták új hatalmi pozícióba. A portugálok átvették az olasz hajózás sok évszázados tapasztalatait és a megszerzett hajózási ismereteiket egy új típusú hajó tervezésével egészítették ki. Az új hajó - a caravella - többárbocos, összetett vitorlázatú, magas felépítményű, hátsókormányos, mély járatú, 200-500 tonnás hajó, mely már alkalmas volt a hatalmas hullámokat vető Atlanti-óceán nyílt vizein való hajózásra is. Ettől kezdve a legszükségesebb technikai feltételek adottak voltak a nagy felfedezésekhez, csupán egy bátor, zseniális emberre volt szükség, aki a nagy vállalkozáshoz hajót, legénységet és pénzt szerez. Ahogy lenni szokott, a helyzet megszülte a bátor hajóst Kolumbuszt (egy genovai takácsmester fiát), aki az Ibériai félszigetről nyugatra hajózva, az Atlanti-óceánon keresztül akart eljutni Indiába és mesés kincseit meghódítani. Bár Kolumbusz a portugál királytól próbált először támogatást szerezni vállalkozásához, segítségre nem lelve, végül spanyol szolgálatban indult el 1492. augusztusában három hajójával Palos kikötőjéből. A Kanári-szigeteket elhagyva, több mint egy hónapig hajózott nyugatra a nyílt óceánon, ami óriási teljesítmény volt a maga korában, hiszen a vikingek óta európai hajós nem merészkedett ilyen hosszú tengeri útra vállalkozni. Egy hónap után, abban a hitben, hogy Japánba érkezett, Közép-Amerika szigeteinél kötött ki.82 Kolumbusz nem sejtette, hogy új földrészt fedezett fel, s miután a várt mesés keleti kincsekkel megrakott hajók helyett, úgymond üres kézzel tért vissza, nemcsak ünneplése maradt el, de felfedezése igazi jelentőségének felismerése is. Ennek ellenére felfedezései új világot nyitottak a spanyolok számára, akik a tengeren egy csapásra behozták a portugálokkal szembeni évszázados hátrányukat. A portugálok - attól tartva, hogy a spanyolok kezébe kerül az indiai kereskedelmi forgalom - 1494ben pápai közreműködéssel megkötötték a tordesillasi szerződést, mely a Zöld-fok és Haiti között mintegy félúton vonható délkör mentén kettéosztotta a földet, melytől nyugatra a spanyolok, keletre pedig a portugálok terjeszkedhettek. Kolumbusz történelmi jelentőségű útját követően a nagy felfedezések korának következő nagy állomása és alakja egy portugál tengerész Vasco da Gama volt, aki a portugál király megbízásából 1497-1498 között Afrikát körülhajózva eljutott Indiába. Vasco da Gama - nem úgy mint Kolumbusz - fűszerekkel, kincsekkel dúsan megrakott hajókkal érkezett haza, nem csoda, hogy ezután nagy lendülettel indult meg a portugál terjeszkedés keletre. Csellel, ha kellett erőszakkal katonai támaszpontokat és kereskedőtelepeket építettek India partjain és a környező szigeteken. Terjeszkedésüket, nemzetközi kereskedelmi szerepük fokozódását az arab világ nem nézhette tétlenül. De a portugál gyarmatbirodalom első alkirálya Almeida megsemmisítette az egyiptomi flottát és elzárta az arabokat az Indiai-óceántól. Később véres harcok árán a portugálok elfoglalták Malakkát, az indiai kereskedelem központját. Ezzel összeomlott az arabok közel ezer éves kereskedelmi hegemóniája.83

82

Guanahani szigeténél ért partot, amit San Salvadornak nevezett el és ünnepélyesen a spanyol király birtokává nyilvánította. Később Kuba és Haiti szigetét is birtokba vette a spanyol korona számára. 83 Valójában a portugál kereskedelem nagyszabású kalózkodás volt. Mérhetetlen kincsek (fűszerek, gyapot, cukornád, elefántcsont, nemesfémek, drágakövek) tömege áramlott az anyaországba. A portugálok gátlástalan rablásukkal, a benszülött lakossággal szembeni kegyetlenségükkel hamarosan gyűlöltté tették magukat az egész Keleten.


87

A nagy földrajzi felfedések időrendben harmadik legjelentősebb állomása a Föld körbehajózása és ezzel, lényegileg a teljes feltérképezése volt. A Földet elsőként a spanyolok szolgálatába állt, portugál tengerész Magellan hajózta körül. 1519-ben indult el Dél-Amerika keleti partja mentén, s megtalálva az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti átjárót (a később róla elnevezett Magellan szorost), körbehajózta a Földet. Őt ugyan a Fülöp-szigeteken a bennszülöttek megölték, de egy hajója Afrikát körbehajózva 1522-ben visszatért. A spanyolok a század elején fogtak hozzá, hogy birtokba vegyék és megszervezzék a gyarmataikat. Királyi megbízatással, nagy katonaság élén conquistadorok hajóztak át Amerikába, azzal a céllal és reménnyel, hogy hatalmas mennyiségű aranyat zsákmányolnak. Annak ellenére, hogy 1545-ben felfedezték a perui Potos ezüstbányáit, miáltal a világ ezüsttermelése a sokszorosára nőtt, nagy volt a csalódás, mert az oly nagyon óhajtott mesebeli aranyország El Dorádo valóban mesének bizonyult.84 Mindazonáltal a beviteli és kiviteli engedélyek, a magas vámok, az amerikai ezüst óriási jövedelmet jelentettek a spanyol királyi kincstárnak annak ellenére, hogy a gyarmati jövedelmek többsége a tőkeszegény spanyol vállalkozók mögött meghúzódó német, olasz, holland, francia és angol kereskedők zsebébe vándorolt. Anglia - a nyugat-európai országokhoz képest később - a XVI. század második felében kezdett helyet követelni magának a gyarmatosításban. A század elején még jelentéktelen és szegény ország kiváló minőségű gyapjújának és az ebből kinövő posztóiparának köszönhette felemelkedését. Gyorsan fejlődő ipara és kereskedelme (miután kinőtte a belföldi piacokat) a század közepétől külső piacokat keresett. Erzsébet királynő, hogy alattvalóinak kereskedelmi vállalkozásait támogassa olyannyira megtett mindent, hogy még kétes ügyek fedezésétől sem riadt vissza. Így uralkodása alatt nagyon gyakran kalózkodás (az Amerikából hazatérő spanyol hajók fosztogatása) képezte az angol hajózás fejlődésének anyagi hátterét, ami felett a királynő szemet hunyt, és fedezte e "vállalkozásokat" a felháborodottan tiltakozó spanyol királlyal szemben. 1584-ben, miután egy kalózexpedíció megalapította az első észak-amerikai gyarmatot: Virginiát, nyilvánvalóvá vált, hogy nem kerülhető el a két ország nyílt összecsapása. Az összecsapásra 1588-ban került sor, amikor II. Fülöp 130 hajóval, a "győzhetetlen armadával" vonult Anglia partjaira, a biztos győzelem hitében. De egy vihar szétszórta hajóhadát, és a nagy, nehézkes spanyol hajókkal egyenként, könnyen végeztek a kicsi, fordulékony és könnyű angol hajók. A vereség a spanyol gyarmatosító hatalom végét jelentette. A győzelem után az angol gazdasági élet hihetetlen nagy és gyors fejlődésen ment keresztül. Élbolyba tartozó helyet harcolt ki magának a textiliparban majd idővel Németországot, Flandriát és Itáliát is megelőzte. De az ipar más területein is - pl. a vasiparban - sorra alakultak a manufaktúrák jelezve a gazdasági fellendülést. Az ipar fejlődésével párhuzamosan tágult Anglia kereskedelme is. Európában fokozatosan háttérbe szorította a Hanza Szövetséget, óriási európai piacot szerezve ezzel. 1600-ban megalakította a Kelet-indiai Társaságot, és fél évszázad alatt India partjain egész sorát hozta létre a kereskedelmi társaságoknak, melyek a későbbi angol gyarmatosítás legfőbb segítői lettek.

Az abszolút monarchia mint a kapitalizálódás támogatója 84 Ekkor még nem tudta a világ, hogy Amerika igazi kincsét nem a közvetlenül rabolt javak, hanem a benszülött földművelés növénynemesítő gyakorlatának eredményei jelentették. Európába az amerikai földrészről jutott el a: kukorica, burgonya, dohány, gyapot, paprika, pradicsom, napraforgó, földimogyoró, ananász, bab, tök, kakaó, vanilia, kaucsuk, kokain, kinin stb.

88


A XVI. századtól Nyugat-Európában meginduló társadalmi, politikai átalakulási folyamat egyik legfontosabb jelensége a feudális abszolút monarchia, a központosított államhatalom megszületése volt. Ugyan a kapitalizmus fogalma legtöbbünk számára a szabad vállalkozással (tőkeáramlással, versennyel stb.) párosul, valójában ahhoz, hogy a hazai ipar és a hódító, gyarmatosító imperializmus létrejöjjön, a központosított nemzetállam megszületésére volt szükség, mely mint a jövedelmek nagy összegyűjtője és újraelosztója a legnagyobb befektetővé és vállalkozó vált. A korábbi nagy birodalmak, sőt a kiemelkedő városok is hatalmukat, gazdagságukat szintén távoli nagy területek jövedelmeinek összegyűjtésével és újraelosztásával biztosították. De míg mindezt ők sarccal, hűbéri adókkal és a pénz védelmével érték el, a XVI. századi államhatalom új eszközöket használt. Serkentette a belső tőkeakkumulációt és nemzetközi monopolista jogok szerzésével biztosította kereskedői és a maga helyét a világkereskedelemben. Az első eszköz az iparosítást tette lehetővé, a második pedig a földrajzi terjeszkedést és gyarmatosítást. A XVI. századra Nyugat-Európa tőkései a felszabaduló falusi munkaerőt már bedolgozó rendszerben, vagy manufaktúrában dolgoztatták. A kereskedők ellátták nyersanyaggal a bedolgozó falusi családokat és a manufaktúrákat, majd a készterméket visszavásárolva maguk gondoskodtak az eladásáról. Maga a rendszer nem volt új, Itália és Észak-Európa kereskedő városai már régóta alkalmazták. Az angliai helyzet újszerűségét a jelenség tömegessége adta. Angliában a munkaerő eddig nem tapasztalt bősége állt rendelkezésre, melynek forrása egyrészt a népesség soha nem látott növekedése, másrészt az eredeti tőkefelhalmozás eredményeként felszabaduló - a földjéről elűzött - parasztból bérmunkássá váló tömeg volt.85 A nagyobb szériában, nagyobb termelékenységgel dolgozó gépesített üzemek által kibocsátott egyre nagyobb terméktömeg ellenőrzött és biztos piacot igényelt, melyet az újonnan megerősödött és szabályozott államgépezet tudott biztosítani. A növekedés igénye a belföldi piac bővülését kívánta, melyet nemcsak a gyorsan növekvő bérmunkás tömeg, hanem a munkabérek emelkedése is biztosított. Az új, erős államok nemcsak a rendelkezésükre álló munkaerőt szervezték és használták ki jól, hanem védték a hajózást is és biztosították, hogy kereskedőik kedvező kereskedelmi feltételek között tevékenykedjenek. Nem véletlen, hogy Európának azok az országai lettek a világkereskedelem új irányítói és meghatározói, amelyek ellenőrzésük alatt tartották a tengereket. Persze régen sem volt ez másként, a tengerek, ill. nemzetközi kereskedelmi útvonalak feletti uralom volt korábban is a világhatalmi pozíció feltétele. A változás nem az eszközben volt tehát, hanem a fő nemzetközi kereskedelmi útvonalak területi áthelyeződésében, ami szükségszerűen más országokat juttatott hatalmi pozícióba. A nagy földrajzi felfedezések hatására ha nem is azonnal, de a XVII. századra már egyértelművé vált, hogy a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződött át a világkereskedelem súlypontja. A világkereskedelem új irányítójává Anglia és Hollandia vált.86 85 A gyorsan fejlődő textilipar növekvő keresletet támasztott a gyapjú iránt, ami a földtulajdonosokat arra késztette, hogy egyre nagyobb területeket hasznosítsanak legelőként. Elűzték bérelt földjeikről a parasztokat, akik számára a megélhetés egyetlen lehetősége a bérmunka lett. 86 Hollandia és Anglia protestáns állam volt. A történészek és a szociológusok egy része szerint e tény nagy szerepet játszott gazdasági felemelkedésükben. Elsőként Max Weber „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” c. munkájában mutatott rá a reformációval elterjedő új értékrend és szellem jelentőségére, mely az autonóm polgári gondolkodást és a gazdagodást, mint


89

A világkereskedelem és -hatalom új központjaiban gyorsan nőtt a népesség. Amsterdam lakóinak száma 1600-ban mintegy 50 ezer fő volt, ami a következő ötven év alatt négyszeresére nőtt. London népessége is hasonló gyorsasággal növekedett. A növekedés már a XVI. század elején elkezdődött, aminek hatására 1605-ben a város falakkal övezett középkori területén 75 ezer ember élt és a falakon kívüli elővárosokban 150 ezer. Mintegy ötven évvel később a város összesített lakossága már elérte a fél milliót.87 Az óriási növekedést az ipari termelés növekedése magyarázza. Míg a XVI. században Anglia a régi itáliai, német, francia és flandriai textil központokhoz viszonyítva alárendelt szerepet játszott, a XVII. századra jelentősen előretört. Ennek előzménye a spanyolok felett aratott 1588-as győzelme volt, mely után a spanyol rémuralom elől németalföldi takácsok ezrei menekültek Angliába, és szaktudásukkal fellendítették az angol posztóipart. Újabb lendületet adott Anglia fejlődésének a XVII. század végén Hollandia háttérbe szorulása, miáltal Anglia vált a vezető világhatalommá. Hatalmának hátterét épp úgy képezte hatalmas belföldi termelése, mint a tengerek feletti uralma. Annak ellenére, hogy Anglia meglehetősen későn, 1620-ban alapította az első települést (Plymouth-ot) Észak-Amerikában, 80 évvel később már mintegy 400 ezer alattvalója élt New Hemisphere-ben.881660-tól már élénk kereskedelmi kapcsolat kötötte össze Angliát - mint anyaországot - az amerikai és afrikai kolóniáival. Ezek a kolóniák egyrészt a növekvő angliai populációnak kitelepedési lehetőséget adtak, másrészt világhatalmat eredményező három pólusú kereskedelmi egységet hoztak létre Anglia, Amerika és Afrika között. Afrika szolgáltatta a rabszolgák tömegét, mely hatalmas többletterméket produkált a XVIII. században. Amerikából a karib-tengeri és dél-Atlanti-óceáni kolóniák cukor, dohány, gyapot és egyéb nyersanyagok végtelen tömegét szállították az anyaországba. Az észak-atlanti part pedig hajóépítő és szeszfeldolgozó központjaival tette teljessé Anglia ipari növekedését és segítette hozzá a világhatalomhoz. A tőkés országok gyorsan növekvő gazdagságának alapját egyrészt a vidékről a városokba özönlő, bérmunkássá váló tömeg, másrészt a termelő munkában hasznosított új energiaforrások és végül pozitív értéket, társadalmi szinten elfogadottá tette. Ezzel hihetetlen vállalkozói szellemet és erőt szabadított fel ezekben az országokban, elsőként vezetve el őket az ipari forradalom küszöbére. A tradicionális magatartásról a következőképpen ír: ...”az ember „természettől fogva” nem pénzt és még több pénzt akar, hanem egyszerűen csak élni akar, úgy, ahogyan megszokta, és annyit akar keresni, amennyi ehhez szükséges.” A későbbiekben így összegzi gondolatait: „Tradicionalizmusnak ... azt a lelki beállítódást nevezzük, mely a mindennaposan szokásosra és az abban való hitre mint a cselekvés megszeghetetlen normájára irányul, ... A tradicionalisztikus tekintélyen alapuló, legitimitásában a tradicióra támaszkodó uralom messze legfontosabb fajtája a patriarchalizmus.” (62-63. és 332. o.) Ennek megfelelő szellemben tesz különbséget Wrigley is tradicionalizmus és racionalizmus között. „A „tradicionálistól” való megszabadulás, a „racionális” magatartások és értékek elfogadása azt jelenti, hogy nagyobb súlya lett a személyesen elért teljesítményeknek, mint az öröklött státusnak, nem fogadtak el többé természetesként kialakult magatartásformákat csupán azért, mert régóta léteztek, a szokásjog helyére a szerződés került, és a gazdasági ügyeket mindenekelőtt a számítás, a megváltozott körülményekhez történő rugalmas alkalmazkodás birodalmának tekintették, és nem az előírt jogok és hagyományos kötelezettségek szférájának.” (E.A.Wrigley: Népesedés és történelem 140. o.) 87 J.L. Abu - Lughod i.m. 47. o. 88 Ugyanakkor Franciaországnak mindössze 70 ezer alattvalója volt ÉszakAmerikában.

90


(az önnön növekedését korlátozó céh alapú termelési szervezetet elsöprő) gépi nagyiparra épített termelés-szervezés képezte. Ahogy Európa fejlett, kapitalizálódott országainak társadalma két részre - kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra - szakadt, a világ is gyarmatosítókból és gyarmatosítottakból állt. A gyarmatokról és a kereskedelmi érdekszférába tartozó fejletlen országokból megállíthatatlanul özönlött a nyersanyag és a munkaerő a fejlett országokba, hogy ott késztermékké válva - a kereskedelem csatornáin keresztül vándorolva - a többlettermék új formáját, a modern pénzt és hitelt a gyarmatosító országokba koncentrálja.

Az ipari forradalom hatása, a kapitalizmus megszületése Ezek a változások alapozták meg, s tették lehetővé a XVIII. század második felében és a XIX. század első felében a gépi nagyipar és a tömegtermelés általánossá válását. Az ipari forradalom hatására totálissá váló árucsere új társadalmi-gazdasági viszonyokat szült. Megszületett a tőkés társadalmi rend, az indusztriális társadalom. Az új társadalom értékrendje, belső motivációs rendszere merőben különbözött minden korábbi társadalométól. Megváltozott a termelés célja, ami a gazdasági növekedés kapuját soha nem látott és képzelt mértékben tárta ki. A prekapitalista társadalmakban a termelést közvetlenül a szükséglet-kielégítés igénye motiválta. E társadalmakban, mind a szükségletek köre - lévén, hogy hagyományos és alapvető szükségletekről volt szó - mind a termelés bővülésének lehetősége meglehetősen korlátozott volt. A szükségletek és a termelés bővülésének épp úgy határt szabott az ember biológiai fogyasztóképessége, mint a technika adott színvonalából fakadó alacsony munkatermelékenység. E kétoldalú korlátozottság volt az oka annak, hogy a prekapitalista társadalmak tradicionálisak, hagyományörzőek voltak, a termelő tevékenységüket és a szükségleteiket illetően egyaránt. Lassú fejlődésük, hagyományőrzésre koncentráló társadalmi viszonyaikkal, értékrendjükkel függött össze, mely a múlt megismétlését, átörökítését preferálta a változással, az újjal szemben.89 Természetesen a tőkés társadalmakban is a szükségletek kielégítése a termelés végső célja, de a közvetlen cél, a tőke gyarapítása - mely nem lévén közvetlen kapcsolatban a fogyasztó személyével - a korlátlan növekedés lehetőségét hozta magával. A tőke gyarapításának igényét ragyogóan szolgálta az ipari forradalom a termelékenység hihetetlen növelésén keresztül. A termelés céljából és a célt megvalósító eszközből fakadóan "megszületett egy olyan új társadalom, mely fennmaradásának feltételévé a termelőerők fejlődését tette".90 89

Amikor Marx prekapitalista és kapitalista tárradalmakról beszél, hasonló tartalommal tölti meg e fogalmakat mint Max Weber a tradicionális és racionális társadalmak megkülönböztetésénél. Max Weber a kapitalizmus kialakulására vonatkozóan pl. következőket írja: „Először is a szén és a vas felhasználása következtében a technika és a termelés magszabadult a szerves anyagok alakalmazásával járó természet szabta korlátoktól. Ettől kezdve az ipar nem volt kiszolgáltatva az állati hajtóerőnek és a növényi anyagoknak, ... a kettő együtt a termelés olyan mértékű kiterjesztését tette lehetővé, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. ... Másodszor a termelési folyamat gépesítése, a gőzgép közreműködésével megszabadította a termelést a munkerő természeti korlátaitól, persze nem maradéktalanul. ... Végül pegig - minthogy a termelés kapcsolatba került a tudománnyal - a javaknak termelése emancipálódott a tradicionális kötöttségek alól, s az értelem szabad szárnyalását követte.” Max -Weber: Gazdaságtörténet 245. o. 90 Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. 299. o. Máig el nem döntött elméleti kérdés a szociológia, a társadalomelmélet területén, hogy e sokösszetevős folyamatban és láncreakcióban a gyújtómotor szerpét mi játszotta. Néhány példát véve az eltérő megközelítésekből. • A már hivatkozott Max Weber-i megközelítés, mely a tőkés társadalom létrejöttének meghatározó okát a reformáció hozta új értékrendben és


91

A tőkés fejlődés kibontakozásakor az ipart és nem a mezőgazdaságot forradalmasított. Ez utóbbi növekedése előtt ugyanis mind a termelés, mind a fogyasztás oldaláról korlátok magasodtak. Az iparból kiinduló fejlődés egy erőteljes urbanizációs hullámot indított el, mert a város szolgálta jobban a gyors növekedést azzal, hogy helyileg koncentrálta a munkaerőt, a termelést és a piacot. Az ipari forradalom az urbanizáció katalizátorává vált azzal, hogy: ⇒ ugrásszerűen megnövelte a termelés eszközigényességét, ami a növekedés határait igen messze kitolta (növelve a városok számát és nagyságát), ⇒ a gyáripari termelés új fajta infrastrukturális feltételekkel járt, ami átformálta a város fizikai arculatát, külső megjelenését,91 ⇒ az új fajta infrastruktúra új fajta életmódot teremtett, mely végkép elválasztotta a várost a falutól, végérvényesen elmaradottá téve mindazt, amit a hagyományos falu képviselt, és végül ⇒ nemcsak az ipart és a kereskedelmet, hanem a közlekedést és a szállítást is forradalmasította. A vasútvonalak kiépülésével megszűnt a vízi szállítás hegemóniája. Az új közlekedés gyors, olcsó és biztonságos volt, nagy távolságokat hidalt át, miáltal a városok közötti munkamegosztás gyorsan fejlődött, és a szárazföld belső részeinek erőforrásai feltárultak, hasznosíthatóvá váltak. A városok termelése nemzetgazdaságivá, sőt nemzetközivé szélesedett. Mindezek a változások városok tömegét oldozta el a vidéküktől, ledöntve a város növekedésének évezredes korlátját, a vidék eltartóképességét. Már nemcsak egyeseknek, pl. a nemzetközi kereskedelem hasznát lefölöző néhány szerencsés városnak adatott meg a szabad növekedés lehetősége. A város győzelmét a falu felett a polgári forradalom győzelme tette teljessé, mert általa a városban, a városi polgár kezében egyesült a gazdasági és politikai hatalom. Tehát a polgári forradalmakkal születő új társadalmi rend alapjaiban különbözött az előzőektől. Azzal, hogy a racionalitást, a mindig önmaga felülmúlására és a növekedésre való törekvést tette működése alapjává, olymértékben különbözött a megelőző korok társadalmaitól, hogy azokat minden sokszínűségük ellenére egyetlen nagy csoportba, a prekapitalista, ill. preindusztriális társadalmakéba sorolta. Ez az oka annak, hogy a városfejlődés történetének áttekintése során a Sjoberg-i, Redfield-i preindusztriális - indusztriális város kategorizálást használtuk annak ellenére, szellemben találta meg, ami a felhalmozói, vállalkozói magatartást preferálta. • Marx ugyanezt a tőkés tulajdon, osztály és érdekviszonyok sajátos egységében vélte felfedezni. • Ugyanakkor mások, a városok önállóságának a XV. században bekövetkezett növekedésével magyarázták a kapitalizmus kialakulását, az ipari gyors előretörését. • Ma a közgazdászok a gyors ipari növededést három tényezőre vezetik vissza, nem törekedve egy abszolut kiindulópont meghatározására: - a termelési tényezők (föld, munka, tőke) elegendő mértékben és arányban álljanak rendelkezésre, és kicserélhetőek legyenek, - a társadalom szervezete segítse elő a tőke és a munka szabad, szisztematikus mozgását annak érdekében, hogy a társadalom rendelkezésére álló termelési tényezők optimális hasznosítását biztosítsa, és végül - a társadalom értékrendje bátorítsa, sőt jutalmazza az olyan magatartást, mely növeli a rendszer produktivitását. 91 Új várost teremtett! Nem véletlen, hogy általában nem a történelmi városok lettek az új ipari központok. Közülük csak a legjelentősebbek tudtak a modern urbanizációba bekapcsolódni, sőt profitálni a múltjukból.

92


hogy a preindusztriális város hallatlan sokszínűséget magába sűrítő gyűjtőfogalom, és hogy az ipari forradalom előtti sok évezredes városfejlődési korszak több urbanizációs hullámot tartalmazott.92

5.1. A megszülető indusztriális város

A város, a születésétől eltelt sok ezer év alatt, valójában a XVIII. századig nem sokat változott. Valószínű, hogy ha - valamilyen csoda folytán - egy ókori város lakója a középkori Európa valamelyik városába csöppent volna, hamar otthon érezte volna magát, s aligha került volna sokkos állapotba a város méreteitől, a tömegtől, a sodró tempótól stb. A XIX. század új ipari városa azonban új városminőséget teremtett. A polgári állam megszületésével megszűnt a várost védő falak funkciója. Az urbanizáció áthömpölygött a falakon, szétáradt a vidéken, sokasítva és növelve, később akár egybeolvasztva a városokat. Megváltozott a városok fizikai arculata is. A gyalogosokat és a lassú, ló vontatta kocsikat gyorsabb gépjárművek váltották fel. Az új közlekedési eszközök megnövekedett méreteikkel és sebességükkel széles utakat kívántak és új típusú útburkolatot. Az óriásira duzzadt népesség tömeges lakásépítést, magasházakat követelt. Nemcsak a gazdaság, hanem a város lakónegyedeinek működőképessége is az infrastruktúra teljes átalakulását követelte. Az eddig említetteken túl, jelentette ez a víz, a gáz vezetékek és a csatornahálózat kiépítését. Átalakult a városközpont is. A szekularizációval a templomok és az egyházi intézmények elveszítették korábbi jelentőségüket, és már nem jelentették a város központját. Új típusú városközpontok jöttek létre, ahol a kereskedelmi és pénzügyi intézmények, az állami hivatalok, és az új fajta szolgáltatások épületei kaptak helyet. Megszületett a modern város legfőbb jellemzője, a központi üzleti negyed. Mindez úgy hangzik mintha az indusztriális város megszületése valóságos diadalmenet lett volna. Messze nem így történt. A szülés véres és fájdalmas volt. Különösen így volt az elsőként és leggyorsabban iparosodó Angliában, ahol az ipari forradalom első rohama a város soha nem látott lezüllését eredményezte. Az ipari város e sötét korszaka a XVIII. század közepétől a XIX. század második feléig tartott. A lezüllés egyrészt a gazdasági növekedés léptékváltásával, másrészt a profit központú új értékrenddel, a lélektelen racionalizmus eluralkodásával függött össze. A termelés robbanásszerű növekedésének hátterében a vízierő, a csatornai szállítás, a vasút, a bányászat, a kohászat állt, olyannyira meghatározva a korszak karakterét, hogy ma mint az ipari forradalom szimbólumaira gondolunk rájuk. Pedig a vasút kivételével ezek mindegyike létezett már az ipari forradalom előtt is, legfeljebb annyi volt a különbség, hogy korábbi felhasználásukat a kis méret és a szétszórtság jellemezte. Az ipari forradalom igazi jelentősége tehát a hatalmas mennyiségi kiterjedésben volt. Ez a mennyiségi kiterjedés határozta meg pozitív és negatív értelemben is az ipari város lényegét.

92 Emlékeztetőül a két legjelentősebbet idézzük fel újra. A városfejlődés első nagy hulláma i.e. V. évezredtől a IV. századig tartott, és a rabszolgatartó társadalmakhoz kapcsolódott. E hullám terméke volt az antik város. Ezután néhány évszázados megszakítás után a második nagy hullám a XI-XV. században volt, melynek eredményeként megszületett az európai feudális város.


93

Mumford a léptékváltás alapjának Watt gőzmozdonyát tekintette, mely egy csapásra felértékelte a szénmezőket azzal, hogy nagy mennyiséget, nagy távolságra, gyorsan és viszonylag olcsón tudott szállítani. A városi koncentráció elsődleges feltétele a szénmezőkkel való közvetlen összeköttetés lett, melyet Angliában kezdetben a csatornák, majd 1830 után a vasút biztosított. A vasúti szállítás jelentőségének növekedése az új ipari központok helyét nagymértékben befolyásolta. A gőzmozdony ugyanis nem bírja az erősebb emelkedőt, így az új ipari központok a szénmezőkön, vagy a közvetlen közelükben nőttek fel. (Pl.: Franciaországban Lille és környéke, Németországban a Ruhr vidék, USA-ban a Nagy Tavak körzete és a Keleti partvidék, Angliában a Black Country.) A település- és népességnövekedés két jellegzetes mintát mutatott:  a szénvidékeken kialakuló településkoncentrációt, ahol az új nehézipar, a szén és vas bányászat, az olvasztás, gépgyártás, üveggyártás koncentrálódott,  és a vasúti csomópontokban létrejövő településkoncentrációt. A hátországból hatalmas belső vándormozgalom indult meg az új ipari központok felé, részben mert a helyi munkalehetőség egyre jobban csökkent, részben mert a városi munka jobb megélhetést kínált. Az új ipari város legfőbb elemei: a gyár, a vasút és a munkásnegyed (nyomornegyed)93 lett. Miután az új világ mennyiségi szemléletű, egyoldalúan termelésközpontú volt, a kapitalizmus első nagy rohamában semmiféle gondoskodás nem történt a városi közfunkciókat illetően. Senki sem gondoskodott a rendőrség, a tűzoltóság, a víz- és az élelmiszer-ellenőrzés, a kórházi ápolás és az oktatás megszervezéséről, valamint létrehozásáról. A szabad verseny szellemével még a gyáripari termelés bármiféle szabályozása is ellenkezett. Így senki sem szabályozta, hogy hova lehet gyárat, lakóházat építeni és a termelésközpontú új értékrendnek megfelelően, rendszerint a gyár foglalta el a legjobb építési területeket. A vízparti telkeken sorra épültek a vegyipari, a textil- és a vasipari üzemek, melyek vízigényes technológiával rendelkeztek. A folyóknak és a csatornáknak a szállításon túl új funkciói születtek: szolgálni a termelési technológiát és elnyelni a termelés során keletkezett mérhetetlen mennyiségű hulladékot. Nem csoda, hogy rövid időn belül hihetetlen mértékben elszennyeződtek a belvizek. Rendkívül gyorsan nőtt a város, de átfogó városi szabályozás, tervezés nélkül, ami elkerülhetetlenül kaotikussá, zűrzavarossá tette. A vasutak általában mélyen behatoltak a város szívébe, a rendező-pályaudvarok és az állomások a belvárosban kaptak helyet, miáltal a zaj és a korom mindent áthatott. Rövid időn belül a vasút lett a tömegközlekedés és szállítás alapeszköze, ami összekapcsolódva a költségcsökkentés érdekével azt eredményezte, hogy a város szerkezetének, terjeszkedési irányának legfőbb meghatározójává vált. A korlátlan szabad verseny hatására élesen polarizálódott a társadalom egy keskeny felső és egy igen széles nyomorgó munkásrétegre. Ez utóbbi életviszonyai határozták meg az új ipari város jellegét. Tekintettel arra, hogy a társadalom túlnyomó többségét jelentették, a számukra épített rémítő sivárságot, igénytelenséget és nyomort sugárzó - lakótelepek tömege határozta meg a XIX. század ipari városainak külső képét. A termelés robbanásszerű növekedése, igen rövid idő alatt óriási tömegeket vonzott az ipari központokba. Az iparosodó városok népességszáma már a XVIII. században elkezdett növekedni, de a XIX. században következett be az igazi népességrobbanás. Például Manchester lakossága 1685-ben körülbelül 6 ezer fő volt, mely 1760-ra már 30-45 ezer főre növekedett. 1801-ben 75 ezer 93

Mumford i.m. 425. o.

94


lakosa volt a városnak,94 mely - mint az alábbi három kiemelt angol város népességnövekedését bemutató táblázatunkból leolvasható - a XIX. század folyamán majdnem tízszeresére növekedett.

A legjelentősebb ipari városok népességének növekedése a XIX. században Év 1801 1851 1901

Birmingham 71.000 265.000 765.000

Manchester 75.000 336.000 645.000

(fő) Leeds 53.000 172.000 429.000

Forrás: Clara Greed (1994) p. 67. A városba özönlő szegény munkástömeg számára, kizárólag a profit érdekek által meghatározott helyeken és módon, zsúfolt lakónegyedek épültek, silány tervek alapján és a legrosszabb minőségű anyagokból. Úgy tűnt, hogy az építők számára az időtállóság többé már nem jelentett értéket. A város a káosz, a rendezetlenség képét öltötte fel. Ahogy Mumford mondja: "Az épületek tömegében és az általuk elfoglalt terület nagyságában példátlan nagyságrendi változások következtek be, hatalmas építmények születtek szinte máról holnapra. Az emberek kapkodva építkeztek, és jóformán arra sem maradt idejük, hogy megbánják az elkövetett hibákat, mert máris lebontották az épületeket, és újakat emeltek helyükre - továbbra is az addigi hebehurgya módon. Az újonnan érkezettek, lett légyenek csecsemők vagy bevándorlók, nem várhatták meg, amíg fölépülnek az új lakások, összezsúfolódtak ott, ahol talpalatnyi helyet találtak. A hatalmas méretű városi rögtönzések kora volt ez, hevenyészve összetákolt épületek nőttek ki gomba módra mindenütt."95 A lakások telepítése nélkülözött minden humánumot. Gyárak, raktárak, vasúti javítóműhelyek foghíjtelkeire, közvetlenül a gyárak, a cserzőműhelyek, a bányák szomszédságába, akár e gyárak korábbi működése során keletkezett salakdombokra, szemétlerakó helyekre épültek a lakások, ahol még a fű sem tudott kinőni. Mindent befedett a sivár szürke vagy fekete por és sár. A piszok, a zaj, a rossz - akár mérgező - levegő természetes velejárója lett a városi létnek. Ezek, a ma már szinte elképzelhetetlen körülmények, nemcsak a legvédtelenebb, legszegényebb réteg lakókörülményeit jellemezték. A tisztviselő telepeket is ugyanitt lehetett megtalálni. A különbség csak a lakások relatíve jobb minőségében és nagyobb méretében jelentkezett. A tömegesen épülő új lakások silány tervek alapján, silány minőségű anyagokból készültek. Például Birmingham-ben sok ezer új munkásházat építettek úgy, hogy a teljesen egyforma házak szorosan egymás mellé simultak, minden ház emeletén 4 apró szoba volt, s közül kettőnek nem volt ablaka. A házak között nem hagytak szabad teret, mindössze a két házsor között futott egy keskeny sikátor.

94 95

V.ö. Mumford i. m. 421. o. U.o. 416. o.


95

A zsúfoltság, a közszolgáltatások hiánya elképesztő higiénés állapotokat szült, melyek a késő középkori viszonyoknál sokkal rosszabbak voltak. Míg a XVI. században az angol városokban büntetendő vétség volt a szemetet az utcára dobni, és disznót tartani, most mindez természetessé vált, és miután senki sem gondoskodott a rendszeres szemétszállításról, leírhatatlan bűzös, mocskos lett a város. A munkásnegyedek lakóházainak alagsorában voltak a disznóólak és az árnyékszékek, melyek elképzelhetetlen bűzt árasztottak. És még fokozni lehetett e borzalmat, az árnyékszékek hiányával. Mumford említi a már sokat idézett "A város a történelemben" c. könyvében, miszerint 1843-ban Manchester egyik körzetében 7 ezer lakosra 33 árnyékszék jutott. És úgy tűnt, nincs az a zsúfoltság és a nyomor amit fokozni ne lehetne. Az óriási lakáshiány miatt Anglia új iparvárosaiban elszaporodtak a pincelakások. A XIX. század közepén Liverpoolban a lakosságnak már 1/6-a pincékben élt. A dohszagban, sötétségben, egészségtelen levegőben felnövő sápadt, rosszultáplált, angolkóros gyermekek, tüdőbeteg felnőttek életét a búbópestist terjesztő patkányok elszaporodása, az ágyakat ellepő, tífuszt terjesztő bolhák tömege és a kolera tette végképp reménytelenné. Sem vízvezeték-hálózat, sem egészségügyi létesítmények nem épültek az új negyedekben. A szabadon hagyott emberi és állati ürülék beszivárgott a földbe, az elszennyeződött ivóvizek kolera és tífuszjárványokat okoztak. A kanalizáció és a vízvezeték hiánya miatt óriási vízhiány lépett fel az új negyedekben és semmiféle városi intézkedés nem történt a vízellátás biztosítása érdekében. Megesett, hogy egész negyedek még közkúttal sem rendelkeztek. London 1809-ben már 1 milliós nagyváros volt, és nagyobb részében csak a házak alagsorában lehetett vízhez jutni. Voltak olyan negyedek, ahol ilyen körülmények között is, csak a hét három napjában volt víz. 1817-ben, mikor a vízhiány már olyan mértéket öltött, hogy nyomorgók tömege koldult vizet a jobb negyedekben, végre törvény született mely előírta, hogy 10 év múlva valamennyi új vízvezetéket vasból kell építeni. (De ez csak az új vízvezetékekre vonatkozott.) A XIX. század közepétől Angliában jelentős változás indult melyben nem kis szerepet játszott az 1832-es és az 1849-es nagy kolera járvány, ami nyilvánvalóvá tette, hogy állami intézkedésekre van szükség. Ugyanis a kolera nem válogatott, még ha a munkáskerületekben ütötte is fel a fejét, a szennyezett vízvezeték-rendszeren keresztül a felsőbb társadalmi rétegek lakónegyedei is elfertőződtek. Az 1847-es Egészségügyi törvény ugyan már elrendelte, hogy valamennyi városi lakónegyedet csatornázni kell, de csak 1854 után indult meg komoly állami beruházási tevékenység a csatorna-rendszer kiépítése érdekében, amikor bizonyítást nyert, hogy egyetlen kolerával fertőzött kút London egy egész kerületét megfertőzte. A következő évtizedek néhány fontos, de sajnos kevésbé hatásos állami intézkedése után, az 1875-ös Közegészségügyi törvény mellyel megszületett az első várostervezési törvény - mérföldkő volt az angol városfejlődés történetében. A törvény ugyanis, ellenőrző és tiltó, illetve engedélyező szerepet biztosított a helyi hatóságoknak. (Például az utcák szélességére, az épületek magasságára, szerkezetére és elrendezésére vonatkozó szabályozásán keresztül.)96 (49. ábránk gyári lakótelepe már az új rend és higiénés előírások betartásával épült, a korábbiakhoz képest valóban emberibb életfeltételeket teremtve lakóinak. De sem a zsúfoltságot, sem a sivárságot, sem a gyár közelségéből származó szennyezett rossz levegőt nem szüntette meg.) A XIX. század végén nemcsak Angliában, hanem a nyugati fejlett országokban mindenütt, az életviszonyokat nagy újítások formálták át, melyek nem annyira szolgáltatásukban jelentettek 96

J. Barry Cullingworth - Vincent Nadin: Town and Country Planning in Britain. 1994. London, New York. (ll. kiadás) I. fejezet

96


újdonságot, sokkal inkább kommersz kivitelükben, mely utóbbinak óriási jelentőségét az adta, hogy a tömeges elterjedésüket lehetővé tette. A legjelentősebbek: a vasból készült vízvezetékcsövek, a vízöblítéses WC tökéletesítése, a gázvilágítás, a gázkályha, a rögzített fürdőkád, a hozzá tartozó szerelvényekkel és lefolyócsővel és a csatornahálózat voltak. Ezek természetesen először a polgárság felső és középső rétegeinek szükségletét elégítették ki, és a XX. században váltak csak általánossá, az egész társadalom számára elérhető javakká.

5.2. Az ipari forradalom városfejlődésének hatása a városépítészetre

A XIX. század vége, a XX. század eleje új szellemet és gondolkodásmódot hozott. Egyre élesebb kritika érte a várost, egyre többen érezték úgy, hogy a várostervezés, és a városi közszolgáltatások bevezetése, kiterjesztése elkerülhetetlenné vált. A fejlett tőkés országok közül elsőként Nagy Britanniában jelent meg - a XIX. század közepén - a városfejlődés társadalmi kontroljának igénye. Az ennek nyomán megjelenő állami beavatkozást (a fejlesztés törvényi szabályozását, valamint az infrastruktúra fejlesztését) és magánkezdeményezéseket (a mintalakótelepek építését a munkások számára) ma kétféleképpen értékelik. Egyesek úgy vélik, hogy a városfejlődés irányítására való törekvés a XVIII - XIX. század spontán városfejlődésének borzalmas következményei által kiváltott emberbaráti érzelmekre, a szociális gondoskodást preferáló értékrend megjelenésére vezethető vissza. Számukra az állami beavatkozásnak épp úgy mint a magánkezdeményezéseknek a célja a nyomor, a fertőzésveszély csökkentése, a rossz, egészségtelen életkörülmények javítása volt. De vannak akik úgy vélik, hogy sokkal praktikusabb célok mozgatták a tudatos városfejlesztés megjelenését. Egyszerűen az a felismerés, hogy a gazdaság olajozott és hatékony működése jól szervezett városi infrastruktúrát, a társadalom belső békéje és stabilitása pedig elfogadhatóbb életfeltételeket követelt. Bizonyára mindkét véleményt hangoztatóknak igaza van. Az új szellemet a profitérdek és az önzetlen jobbítani akarás nyilván egyaránt formálta. Tetten érhető ez a kettősség az állami intézkedésekben épp úgy mint a magánkezdeményezésekben.

a) Az állami beavatkozás kialakulása és fejlődése Nagy Britanniában. Az állami politika elsősorban a törvényi szabályozás eszközét alkalmazta. A városfejlesztést befolyásoló legfontosabb törvények a következők voltak.97 • 1835-ben fogadta el a parlament a Városi tanács törvényt, mely szabályozta a helyi önkormányzatok választását és jogot biztosított számukra, hogy a háztartásokra és az üzleti vállalkozásokra helyi adót vethessenek ki, mely a tanács pénzügyi alapját képezte. Lehetővé tette számukra, hogy állandó alkalmazottként adminisztratív és egyéb szakembereket alkalmazzanak, akik képesek a fejlesztési, építési programok megvalósítására. Később, nem magát a törvényt, inkább az alkalmazás során kialakult önkormányzati gyakorlatot sok kritika érte, túlzott bürokratizmusa, paternalizmusa és a lakossággal való együttműködési hajlam 97

Clara Greed: Town Planning. 1994. Essex. Longman Scientific and Technical Longman Group UK Limited, England. (2.kiadás) pp. 79-84.


97

hiánya miatt. A lakosság gyakran érezte úgy, hogy kevés a beleszólási lehetősége saját városa ügyeibe, hogy el kell fogadnia azt, amit a jótékonykodó állam jónak vél számára. (Később enyhítette a top-down rendszer merevségét az a tény, hogy nemcsak a kormány és az önkormányzatok foglalkoztak a városi problémák megoldásával, számos magánkezdeményezés, és civil szervezet is bekapcsolódott ebbe a munkába, kiegészítve a helyi önkormányzatok tevékenységét.) • A következő kitüntetett jelentőségű törvény az 1847-ben elfogadott Egészségügyi törvény volt, melyet 1848-ban kiegészített a Közegészségügyi törvény. Már az 1847-es törvény előírta, hogy minden új lakóterületet csatornázni kell az ivóvizek elfertőzésének elkerülése végett, majd az 1848-as törvény még tovább ment, és részben már azt is szabályozta, hogy milyen házakat lehet építeni. (Például 2,5 méterben határozta meg a lakóépületek helyiségeinek minimális belmagasságát abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az alacsony, sötét kis helyiségek kedveznek a betegségek terjedésének. Ugyanis az építési vállalkozók költségcsökkentési céllal általában csak 1,8 méter belmagasságú lakásokat építettek.) Elképzelhető, hogy egy olyan országban, ahol a tulajdonosi szabadság érzése igen erős (az "én házam az én váram" országában) a tulajdonosok, de különösen bérház tulajdonosok kellő felháborodással fogadták a törvény előírásait, és nem sok hajlandóságot mutattak a betartásukat illetően. • A harmadik igen fontos lépésre 1851-ben került sor az Általános bérlakás törvény és a Munkásosztály bérlakás törvényének elfogadásakor. (A bérlakás valójában itt még nem bérlakást, csupán bérelhető bútorozott szobát jelentett!) Az új törvények lehetővé tették a bérlakás helyzet felülvizsgálatát és a jobb bérlakás ellátást. Ezek a korai törvények a közegészségügy és a munkásosztály helyzetének javítása érdekében születtek. A közép és felső osztály lakásépítésének, valamint az üzleti célú építéseknek az állami szabályozása elképzelhetetlen és politikailag kivitelezhetetlen volt. (Létezett ugyan néhány igen általános szabályozás, melyek egy része még az 1666-os nagy londoni tűzvész után született, másik része pedig a jobb lakónegyedek színvonalának megőrzését szolgálta. Pl. tiltották a sertés és tyúk tartást, kertek beépítését, lakóház üzletté való átalakítását.) Tehát ez az állami beavatkozás még messze járt az államilag ellenőrzött városfejlesztéstől, mégis múlhatatlan érdeme, hogy megteremtette hozzá az alapot. • Az egységes, államilag ellenőrzött várostervezés és fejlesztés kialakulásának első, igazán jelentős állomása az 1875-ben elfogadott új Közegészségügyi törvény volt, mely már kötelező minimális standardokat írt elő az utcák, az épületek tervezéséhez, és felhatalmazta a helyi hatóságokat, hogy rendeleti úton betartathassák az előírásokat. A törvény értelmében a helyi hatóságoknak három funkciója volt: 1. fejlesztési célra szolgáló területek felszabadítása, 2. sajáterős építés megvalósítása, 3. a mások által megvalósított fejlesztés ellenőrzése. • Végül, 1890-ben az 1875-ös törvény mintegy folytatásaként megszületett a Munkásosztály lakásügyi törvény, mely növelte a helyi önkormányzatok saját lakásépítési erejét, létrehozva a tanácsi bérlakás egy korai formáját. Ettől fogva a fejlesztők elveszítették érdeklődésüket a munkásosztály számára épített olcsó bérlakások építése iránt, és inkább a középosztály igényeit kielégítő saját tulajdonú kertvárosi házak építése felé fordult a figyelmük. A XX. században a tanácsi bérlakás lett az angol városok legjellemzőbb, leggyakoribb lakástípusa és csak 1980 után kezdett csökkeni a számuk, helyüket fokozatosan átadva a saját tulajdonú lakásoknak. (Míg 1909-ig a népesség mindössze 10 %-a - jobbára csak középosztálybeliek - rendelkeztek saját tulajdonú házzal, ma mintegy 70 % a saját tulajdonú otthonok aránya.) 98


b) A magánkezdeményezések és szerepük a városfejlesztésben. A spontán városfejlődést nemcsak az állam próbálta társadalmilag elfogadhatóbb irányba terelni. Már a XVIII. században voltak hasonló célú magánkezdeményezések, melyeket leggyakrabban vallási elhivatottság, vagy szociális érzékenység motivált, és az általuk elképzelt ideális város és közösség létrehozásához magántőkét használtak fel. E magánkezdeményezések közül az egyik legkorábbi és talán a legismertebbé vált, Robert Owen ismert utópikus szocialista nevéhez fűződik, akit éppen ezért az első modern várostervezőnek is szoktak nevezni. Owen egyszerű munkásból küzdötte fel magát menedzserré egy Lancashire-i textilüzemben. Feleségül vette a skóciai New Lanark Textilüzem tulajdonosának lányát és New Lanarkba költözött. A települést, mely egy önellátó ipari falu volt, apósa alapította. Az első épületeket 1786-ban kezdték el építeni, és 1790-ben, amikor Owen New Lanarkba érkezett, már 2 ezer lakója volt a falunak. New Lanark egy keskeny völgyben épült fel, gyors folyású folyócska mentén, melynek energiáját használták fel a textil üzem gépei. 1800-ban Owen átvette a falu irányítását és a következő 25 évet arra használta, hogy megvalósítsa az ideális társadalomról és közösségi életről alkotott elképzeléseit. Közösségi, kommuna életre nevelt a településen minden. Így például a Jellemformáló Intézet (mely egyaránt szolgált gyermeknevelési, tanítási és speciális felnőttoktatási célt), a szövetkezeti bolt, de az általa tervezett lakóházak is, melyek ugyan lakásokra oszlottak, de a lakásokat közösségi létesítmények: vízvezeték ill. vízcsap, közösen használt konyha, WC egészítették ki. Owen szövetkezeti falu ideája igen népszerűvé vált, híre Nagy Britannia határain túl szárnyalt. Kommuna ideája talán a legnagyobb népszerűségre az Amerikai Egyesült Államokban tett szert. (Elsősorban a mormon telepek pl. Salt Lake City használták fel Owen terveit és eredményeit.) Az indusztrializmus spontán városfejlődésének negatívumai a XIX. század közepétől stílus- és értékváltást hoztak Anglia építészetében. A század első felére jellemző, túlzsúfoltságot, nagy beépítési sűrűséget eredményező sorházak helyett egyre divatosabb lett a tradicionális, vidékies, előkertes házak tervezése. A várostervezők elsődleges célja az lett, hogy friss levegőt, tiszta vizet, szabad zöld térségeket, napfényt vigyenek a városba. Ebből a "divatból" nőtt ki a kertváros mozgalom. A kertváros eszme rendszerezett, elméleti megfogalmazása Ebenezer Howard nevéhez és "A jövő kertvárosai" című könyvéhez fűződik.98 Howard - bár építész képzettséggel is rendelkezett, valójában bírósági tudósító volt, aki csak mellékfoglalkozásként tervezett. A londoni szegénység helyzetét vizsgálta hivatali munkájából fakadóan, s az eközben gyűjtött tapasztalatai győzték meg arról, hogy meg kell állítani a városok mértéktelen, szabályozatlan növekedését és egyben emberi életfeltételeket kínáló új fajta várost kell "kitalálni". Az új várost a falu és a város összeházasításával gondolta megteremteni. Howard pontosan látta, hogy az ipari forradalom nemcsak túlzsúfoltságot, rossz lakásokat és környezeti ártalmakat adott a városnak, hanem nagyon sok jót is. Ezért úgy gondolta, hogy kombinálni kell a modern városok és az új ipari társadalom előnyeit a falusi, illetve vidéki élet jó oldalaival. Ezt a se nem város se nem falu települést nevezte el kertvárosnak.

98 Könyvének eredeti címe „Tomorrow: a Peaceful Path to Reform of 1898”, melyet 1902-ben változtatott meg a közismert „Garden Cities of Tomorrow”-ra. (Clara Greed i.m. p. 88.)


99

Howard kertváros ideáját a lakóhely-választási döntés előtt álló emberre ható tényezőkön keresztül mutatta be. • Három mágnes: a város, a vidék (a falu) és a kertváros erőterében állva, vajon melyik település lesz a legvonzóbb, vajon melyik vonzása lesz olyan erős, hogy képes lesz magához szippantani a lakóhelyet kereső embert? - tette fel a kérdést Howard. És a válasza magától értetődőnek tűnt: "minden bizonnyal az, amelyik a legjobb életfeltételeket kínálja". E kiinduló pontból igen egyszerű módszerrel határozta meg, hogy melyik településtípus kínálja a legjobb életfeltételeket, s hogy milyen is legyen, mit is tudjon a később általa kertvárosnak elnevezett ideális település. • Howard a várost is és a falut is pozitív és negatív jellemzőinek ellentétpárjával írta le. Abból indult ki, hogy ha választásos döntési szituációban vagyunk ösztönösen előnyöket és hátrányokat mérlegelünk. Számára ezután egyértelműen adódott a következtetés, hogy a jövő tökéletes települése, az erős ellen mágnes, ami a városból és a faluból magához fogja szippantani az embereket, csak olyan település lehet, amely mindkét településtípus előnyeit magába sűríti. És innen - állapította meg Howard - már csak "tervezési szakértelem kérdése, hogy hogyan lehet az így összegyűjtött tulajdonságoknak megfelelő várost tervezni".

Howard három mágnes példája99

VÁROS

VIDÉK

természet kizárása

társadalmi lehetőség

társadalom hiánya

természet szépsége

tömegek izolálása

szórakozóhelyek

szabad földek

távoli munkahely

magas fizetés

munkalehetőség hiánya hosszú munkaidő

magas lakbérek, árak

foglalkozási lehetőség csatornázás hiánya nagy választéka munkanélküliség szórakozás hiánya

túlórák szennyezett sötét ég

levegő, csatornázás, világított utcák

slum

paloták

jól nincs szellem

alacsony fizetés bőséges mennyiségű víz nap, erdő, hegy

közösségi reform iránti igény

zsúfolt lakások

elhagyott falvak

EMBER 99

U.o. p. 89.

100


Hova fog költözni?

KERTVÁROS természet szépsége, társadalmi lehetőség mezők, földek, parkok könnyű megközelítése alacsony bérleti díjak, magas fizetések alacsony adók, bőséges munkalehetőség alacsony árak, nincs robotolás befektethető földek, tőkebőség tiszta levegő és víz, jó csatornázás ragyogó otthonok és kertek nincs füst, nincsenek slumok

SZABADSÁG, EGYÜTTMŰKÖDÉS • Az ő kertvárosa a zsúfolt, rossz levegőjű, egészségtelen iparvárossal szemben tágas és teres volt, melyet üde szél frissített. Nem csupán kőrengeteget jelentett, hanem napfényben úszó, üde, zöld kerteket és parkokat is, ahol a házak nem nyomasztóan nagyok, hanem emberközelien kicsik voltak. Az általa elképzelt városban az emberek nem elidegenedve éltek egymás mellett, hanem jó szomszédsági viszonyban, de mégsem úgy mint a faluban. Mert szemben a falu kevés, egysíkú munkahely és áru kínálatával, ipari munkahelyek és a városi áruk bőséges választékát találhattuk meg kertvárosában. És végül, kora legmodernebb közlekedési eszközével, a települést körbeölelő vasúttal kívánta biztosítani azt, hogy a decentralizált településmód ellenére, ne legyen elszigetelt a kertvárosban élő ember. Howard kertvárosát összesen, mintegy 30 ezer ember számára tervezte, és a várost hat egyforma, 5-5 ezer fős kisebb közösségre, ún. szomszédságra osztotta. A szomszédságok megtartották saját identitásukat, mégis együttesen egy városi társadalmat formáltak. Mindegyik szomszédság saját iskolával, üzletekkel és munkahelyekkel (ipari üzemekkel) rendelkezett. A város szívében helyezkedtek az egész várost szolgáló közintézmények, és ide futottak be a kör alakú település sugárútjai. A városközpontot nagy park választotta el a lakónegyedektől, melyek a település széle felé táguló köríveket alkotó körutak mentén helyezkedtek el. A családi házakat kertek vették körül. Az ipari üzemek a lakóövezet után, a település szélén helyezkedtek el, és végül magát a települést a vasút fogta körbe. A város szerves egységet képezett a mintegy 2 ezer hektáros vidékével, mely elsősorban mezőgazdasági terület volt (farmok, a lakosság veteményeskertjei, erdők), de néhány kihelyezett városi intézményt is találhattunk itt (mint pl. a vakok és süketek intézete, gyermekotthon). Terveiben a szomszédságok városi társadalommá szerveződéséhez hasonlóan, a kertvárosok és vidékük is összefüggő hálózatot hoztak létre a régióban, melyen belül a fizikai összeköttetést a vasút biztosította. Az egyes kertvárosokat körbeölelő vidéknek zöldövezeti funkciót szánt, általuk teljessé téve a városlakók életmódját. Úgy gondolta, hogy a kertváros gazdaságában egyesülnie kell a falusi és a városi gazdaságnak, ahogy az emberek munkájában is a mezőgazdasági és ipari munkának. Elképzelésében a régiók is egymáshoz kellett kapcsolódtak, miáltal az egész országot ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

101

lefedő hálózata jöhetett létre a kertvárosoknak. A városok ilyen decentralizálása révén - vélekedett Howard - méretük normálisra csökkenhet és helyreállhat a város és vidék közötti egyensúly, amit korábban az ipari forradalom megbontott. Howard kertváros terve saját korában nem volt sikeres. Bár London határában 1903-ban, majd 1920-ban is egy-egy kertváros felépítésébe kezdett, de pénzügyi nehézségek miatt mindegyikkel le kellett állnia.100 Ha saját korában nem is, de halála után munkássága igen nagy hatással volt a várostervezésre. Elgondolásai közül sok a várostervezés alapelvévé vált, gondoljunk csak a zöldövezet, az ipari üzemek városszéli elhelyezése, a szomszédsági egységben történő várostervezés elvekre. A kertváros idea az amerikai várostervezésre gyakorolta a legnagyobb hatást. Századunk közepére, az amerikai nagyvárosok körül végeláthatatlan messzeségbe szétterülő, sokszor nyomasztó monotonitást mutató kertvárosok méltán váltották ki az amerikai szociológusok ellenszenvét és bírálatát. Az egyik legnevesebb bíráló: Jane Jacobs egyenesen úgy érezte, hogy Howard gyűlölte a várost, és egyszerűen meg akarta szüntetni. Azzal vádolta, hogy kertvárosában köznapi szintre egyszerűsítette és kiüresítette a városi életet, s ezzel a lényegétől fosztotta meg a várost. "Az amerikai nagyvárosok élete és halála" című könyvének bevezetőjében a következő kemény szavakkal bírálta Howard kertváros-koncepcióját. "Howard hatalmas és városromboló eszméket hozott mozgásba: a város funkciói közül kiválasztott néhányat, azokat a végtelenségig leegyszerűsítette, és mindegyiket önmagában igyekezett megoldani. Központi problémája az egészséges lakóház volt, és ehhez képest minden mást mellékesként kezelt. Az egészséges lakóházat is csak a kertvárosok fizikai és a kisvárosok társadalmi tulajdonságai között tudta elképzelni. .....Nem érdekelték a városnak azok a jelenségei, amelyeket nem tudott utópiájának szolgálatába állítani. Például a metropolisz bonyolult, sokarcú kulturális életéről egyszerűen lemondott. Nem érdekelte, hogy a nagyvárosok miként őrzik saját rendjüket, hogyan cserélik ki az eszméiket, hogyan működnek politikailag, vagy hogyan lehetne ezeket a funkciókat megerősíteni, hiszen olyan életet tervezett, amelyben effajta tevékenységeknek nem volt helyük."101 Amerikában a kertvárosokkal szembeni ellenérzést leggyakrabban mégsem az a hiányérzet váltotta és váltja ki, amit a fenti Jacobs idézet megfogalmaz. Többnyire a lakóikat egyformára alakító uniformizáltságuk képezi a kritika tárgyát. Annak ellenére, hogy e vonatkozásban az amerikai kertvárosok között nagyszámban találunk pozitív példákat is, az alsó középosztály és az alattuk lévő társadalmi rétegek számára a saját ház álma legfeljebb siváran szabványosított kertvárosokban érhető el. Saját hazájában messze nincsenek olyan rossz véleménnyel Howard kertváros koncepciójáról, mint az USA-ban, ami nyilván összefügg az angol kertvárosok kisebb méretével, a városhoz fűződő szorosabb kapcsolatával, változatosabb megjelenésével stb. Azaz Európában a kertváros inkább megmaradt a város egy sajátos részének, s nem vált izolált egységgé. Az indusztrializáció és az urbanizációs robbanás által megnyomorított város bajait más módon kívánta orvosolni Le Corbusier. Howardhoz hasonlóan nemcsak elismerte az indusztriális város 100 1903. Letchworth, 1920. Welwyn. Később az 1946-ban az Új városok törvény éppen ezeket a területeket jelölte ki az első fázisban megépítendő új városok számára. 101 Jane Jacobs: Az amerikai nagyvárosok élete és halála. Bevezetés. In: Városszociológia. Szerk.: Szelényi Iván. 1973. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 383. o.

102


pozitív vonásait, hanem hangsúlyozottan szerette is a várost. Különösen értékelte benne a centralizáltságot és a kompaktságot. De mert úgy érezte, hogy kora városa kaotikus, antihumánus növekedése miatt nem tudja a hivatását betölteni, a város megmentését tűzte ki céljául. A város megmentése számára azt jelentette, hogy "rendet kell csinálni" benne.

1922-ben mutatta be álomvárosa, a "Ville Radieuse" tervét, mely egyesítette a relatíve kis területen nagyszámú ember együttélésének és a teresség, a természet utáni vágy kielégítésének lehetőségét. Tervében egy kompakt, gyors, élettel teli és koncentrált városközpont körül, maximális nyugalmat biztosító kertvárosokat helyezett el. A központ kulturális, kereskedelmi funkciójú, impozáns felhőkarcolókból állt, melyek egyben rezidenciális célokat is szolgáltak. A felhőkarcolók között hatalmas parkok terültek el, s azzal, hogy az autóforgalmat gyorsforgalmi utakra terelte (a föld alá és fölé), a központi területen zavartalan lehetett a gyalogos közlekedés. Corbusier a központi terület humanitását azzal hangsúlyozta, hogy a földterületnek mindössze 5%-át tervezte beépíteni. A beépítés intenzitásának alacsony szintjét és a rengeteg funkció, valamint a nagy számú népesség elhelyezésének ellentmondását az igen nagy beépítési magassággal oldotta fel. (Átlagosan 1200 lakást helyezett el mintegy 4 ezer négyzetméteren!) E belvárosi, rezidenciális célokat is szolgáló, valójában egy-egy kis városkának megfelelő funkcionális jellemzőkkel rendelkező felhőkarcolók tervezésénél abból meggyőződéséből indult ki, hogy az ember elsősorban közösségi lény, aki szeret tömegben lenni, koncentráltan élni. Azok, akik idegenkednek a tömegességtől, a környező kertvárosi negyedek tágas kertekkel övezett villáiban és családi házaiban lelhettek otthonra, melyek a Corbusier filozófiának megfelelően nem egyedi tervezésűek voltak. A beépítési arány itt sem haladhatta meg a telek 15%-át. Corbusier nem véletlenül látta alkotásában a kertváros eszme megtestesülését. Nagyon kifejezően vertikális kertvárosnak nevezte városát, hangsúlyozva a klasszikus, horizontális kertvárostól való különbségét. Az USA-ban Corbusier terve szinte az első pillanattól fogva elfogadott és sikeres volt, és elismertsége csak nőtt a következő évtizedekben. Ezt nemcsak annak köszönhette, hogy a kertváros (legalább is mint a természetet a városba beköltöztető településre egyszerűsített) filozófia ekkor már általánosan elfogadott várostervezési cél volt, és a vertikális kertvárosban újszerűen, izgalmasan értelmezve jelent meg a természet, hanem annak is, hogy zseniálisan megérezte a jövő motorizációs robbanásának városformáló igényét. A Ville Radieuse tervében a nagyváros forgalmát osztott sávú gyorsforgalmi utak segítették, melyek a biztonságos közlekedés érdekében nem keresztezték egymást azonos szinten. A teherforgalom és a szállítás lebonyolítására föld alatti utakat ajánlott, és szétválasztotta egymástól a gépjármű és gyalogos forgalmat. Mindezek az elképzelések kiválóan szolgálták a motorizált modern nagyváros zavartalan működését, így nem csoda, hogy a motorizációs robbanásnak elsőként "áldozatul eső" amerikai nagyvárosok XX. századi fejlődésére oly nagy hatással volt Corbusier. Nem kisebbítve a vertikális kertváros-idea posztindusztriális várost formáló hatásának jelentőségét, Corbusier értékelésénél nem szabad elfelejtkeznünk az általa bevezetett új építési technológia fontosságáról sem. Az ő nevéhez fűződik a tömegtermelésű, standardizált építési technológia bevezetése és elfogadtatása, mely hallatlanul felgyorsította a város fizikai növekedését. Corbusier maga is nagyon nagy jelentőséget tulajdonított az új technológiának, bár ő elsősorban azért, mert ez is a rendet segített számára megteremteni. Azt tekintette tökéletesnek, ha az utca, a ház, maga a város úgy működik mint egy jól olajozott gép. Meg volt róla győződve, hogy a városnak ez a rend biztosította tökéletessége fogja igazán felszabadítani az embert. Filozófiájának éppen ezt az alapgondolatát kérdőjelezte meg sok szociológus, attól tartva, hogy Corbusier tökéletesen működő városa a benne lakókat is szükségszerűen el fogja gépiesíteni. Így ____________________________________________________ 103 Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

például Jan Jacobs a következőképpen vélekedett a "Ville Radieuse" tervéről: "Le Corbusier úgy vélte, hogy utópiája az egyén számára maximális szabadságot biztosít, de közben úgy tűnik, hogy tulajdonképpen nem általában szabadságra, hanem inkább az általános felelősségtől való szabadságra gondolt. Az ő Ragyogó Városában feltehetően senkinek sem kell majd többé testvére felügyelőjének lenni. Senkinek sem kell majd megküzdenie saját terveivel. Senkit sem kell majd semmire kötelezni." 102 A kertváros idea és a városdecentralizálók talán legmarkánsabb képviselője, a radikalizmusa miatt oly sokat bírált, neves amerikai építész Frank Lloyd Wright volt, aki a város fő problémájának − csakúgy mint Howard − túlkoncentráltságát tekintette, s a megoldást ő is a decentralizálásban kereste. 1932-ben publikálta: “Az eltűnő város “ című könyvét, melyben kifejtette, hogy a modern városfejlődés elérkezett abba a szakaszába, amikor a nagyvárosi központok már megszűnnek létezni. Az autó és a telefon korában − érvelt Wright − halálra ítéltek a nagyvárosok, és elveszítették modernségüket. Az emberek drága koncentrálása puszta pénzkidobás, amikor a modern kommunikáció át tudja hidalni a távolságot. Nincs többé szükség nagyvárosokon alapuló, nagy, centralizált szervezetekre, amelyek funkcióit sokkal gazdaságosabban tudják ellátni a vidéken szétterjeszkedő decentralizált egységek. Sok amerikaihoz hasonlóan őt is megigézte az autó, és mélyen meg volt győződve életmódot forradalmasító hatásáról. Számára az autó egy új világ megteremtésének a lehetőségét jelentette, melyben az új közösség az idő és a tér misztériumán alapul. Az egyetlen kérdés számára az volt, hogy milyen is legyen az a forma, amelyet életteréül kíván az új közösség. A formát, illetve az új város tervét építészeti hitvallása határozta meg. Wright a környezethez hangolt építészeti tervezés, az organikus építészet vezető alakja volt. Városideájának meghatározó eleme lett ez az építészeti szemlélet, mely magától értetődően vezette el a következtetéshez, hogy ha a házak építése lehet “organikus“, miért ne lehetne az, az egész városé, sőt az egész civilizációé is. Az ideális új városról alkotott elképzelését “Az élő város“ című könyvében a következőképpen összegzi: “Tehát minden, a gazdasági bázistól a nagy kulturális növekedésig, az épületekig és a jó kormányzatig veleszületett jellemzője lesz a szabad városnak amelyet elértünk, és mint organikus építészetet részletesen leírni készülünk. Az új város természetes ereit és artériáit képező nagy útrendszerektől a sejtszövetét alkotó különböző épületekig, a város örömteli helyeit, mosolyát jelentő parkokig és kertekig, a földeken szétterjedő, a fizikai létezését és lelki egészségét biztosító üzemekig − mindezek harmóniájában testesülne meg a demokrácia új városa. Broadacre elsősorban kimagasló építőművészet lehet.“103 Wright tervében abból az előfeltevésből indult ki, hogy mindenkinek egyenlő élettérre (1 acre\fő) van szüksége, melynek birtoklása alapvető emberi joga. Ez a jog megszámlálhatatlan izolált egyéni birtokban (gazdaságban) jelenik meg a jövő városa, Broadacre City tervében, meghatározva a város formáját és arányait. Broadacre társadalmának központi intézményét a család képezi. Az izolált magángazdaságok társadalmi funkciója a család védelme a külső világ családbomlasztó hatása ellen. Broadacre sem formája, sem léptéke alapján nem tűnik városnak és roppant kiterjedése ellenére nincsen városközpontnak nevezhető része. Ennek ellenére Wright meg volt győződve arról, hogy egy koherens városi közösséget jelent Boradacre társadalma. Meggyőződését az idő és a tér újraértelmezésére alapozta. 102 103

U.o. 386. o. F.L.Wright: The Living City; New York, Plume, 1958. P. 124.

104


Wright elfogadta Howard várostervezésének egyik alapelvét, miszerint a város lakóinak maximum 15 perc alatt át kell tudni járnia a várost, de úgy érezte, hogy a jövő motorizált városában a tér hallatlan kitágításával is betartható ez az időkorlát. (És itt nemcsak a személygépkocsi általánossá válásának következményeire gondolt, hanem a jövő közlekedési forradalmára, a légi közlekedés mindennapossá válására is. Broadacre City − “Az élő város“ című könyvében közölt − látványtervében a város felett a lakók tulajdonában lévő magán helikopterek repkednek.) A tér és idő újraértelmezésével magyarázható tehát a város példa nélküli mértékben megnövelt területe és csökkentett lakósűrűsége. Wright úgy gondolta, hogy Broadacre területe akár 100 négyzetmérföld fölé emelkedhet, s bár mindenki a saját 1 acre (4047 m2) nagyságú földterületén élne, az új közlekedési és telekommunikációs feltételek mellett mégis könnyen elérhetné a szomszédjait és a városi szolgáltatásokat. A város egyetlen magas háza a tó partjára tervezett helyi közigazgatási központ, melynek közvetlen közelében egy másik közintézmény, a hatalmas stadion helyezkedik el. Még egy kiemelkedő épület hívja fel magára a figyelmet a városképet szemlélve, a különös formájú kulturális központ, melynek építészeti megjelenését a város lakóinak már említett közlekedési eszköze, a helikopter ihlette. E három monumentális építészeti alkotást leszámítva, szerte a városban mezőgazdasági területek, decentralizált kisebb ipari üzemek és lakóépület együttesek váltogatják egymást, melyeket utak kapcsolnak össze egymással. Wright elképzelése szerint a jövő városában nem kellene az embereknek bérleti díjat fizetni a földjük után, hanem az ún. “egyszeri adó“ befizetésével váltanák meg a földhasználat és a közszolgáltatások igénybevételének jogát. Tehát a város lakói az adó befizetése után, mint sajátjukon élhetnének és gazdálkodhatnának a birtokon. Azaz senki, sem a bank, sem a kormányzat nem kérdőjelezhetné meg a jogukat, hogy azt tegyenek a földjükkel amit akarnak. Wright terve a mindennapi életre vonatkozó elképzeléseket is tartalmazott. A tervezés során az volt a vágya, hogy Broadacre City olyan hely legyen, ahol az emberek képességeiket teljes mértékben ki tudják bontakoztatni. Azaz, mindenki alkalmas lenne valamilyen fontos feladat ellátására. Minden városlakó mindennapi életének természetes része lenne a fizikai és szellemi munka egyaránt. Az itt lakók munkaidejük egy részében farmerként, másik részében ipari munkásként és a harmadik részében értelmiségiként dolgoznának. Ilyen feltételek mellet − állította Wright − a munka elveszítené lélekölő robot jellegét.104 Ez a radikális decentralizáció jegyében született városterv szándékai szerint egy lelki és anyagi falak nélküli várost kívánt létrehozni, mely egy totálisan szabad, demokratikus társadalom és egy stabil közösség létrejöttét teszi lehetővé. De vajon valóban a rurális decentralizáció eredményezi a legjobb környezetet a Wright által oly magasra értékelt szabadság, demokrácia és kreativitás számára? Városutópiájának értékelői 104

E naivan utópisztikus gondolatok számos társadalomtudóst késztettek éles kritikára. Wright városutópiájának első magyar szociológiai ismertetése és kritikája Szelényi Ivántól származik, aki értékelését a következő szavakkal kezdte: “Frank Lloyd Wright kétségkívül egyike a század építészei közül a legnagyobb szellemeknek, akinek életművében nemesen ötvöződik a szinte lírai hangvételű művészet a társadalomért, s különösképpen az emberi szabadságért és demokráciáért érzett felelősségérzettel. Wright emberi és művészi nagysága felette áll tehát azoknak a kritikai megjegyzéseknek, melyeket a következőkben teszünk, amikor koncepciójának társadalmi hátterét elemezzük.“ Nemes-Szelényi i.m. (1967.) 42 o.


105

egybehangzóan egyetértenek abban, hogy a szélsőséges rurális decentralizáció gyökerét Wright értékrendjében kel keresnünk. Abban a tényben, hogy kritika nélkül elfogadta a jeffersoni hagyományos értékrendet, mely morálisan felsőbbrendűnek kiáltotta ki a kisgazdaságra épülő rurális életformát, bár ennek igazságát sem történetileg, sem logikailag nem lehet bizonyítani. “Kevéssé állítható és bizonyítható − írja R.Fishman − hogy egy decentralizált társadalom szabad és kreatív tud lenni. Az Észak Amerikai Egyesült Államok a XIX. század első felében volt olyan rurális, egalitárius és decentralizált társadalom mint amilyent Wright akart látni. Nem egy kritika szerint Amerika ekkor már az ízlés és a vélemény halálos komformitásától szenvedett, pontosan attól a “többség zsarnokságától“ amelyet a XX. században Wright elitélt és az urbanizációnak tulajdonított. És az is bizonyított tény, hogy az indusztriális város külső övezeteiben a többség zsarnoksága erősebb mint a központjában.“105 Wright felismerte az extenzív urbanizáció veszélyeit, de nem volt hajlandó elismerni, hogy a nagyváros számos problémája mellett, éppen azokat az értékeket táplálja és erősíti, amelyeket kiemelkedően fontosnak tartott. (Szabadság, demokrácia, kreativitás.) Már R. Park meggyőzően érvelt amellett, hogy az anonimitás által szült szabadságával, a számtalan radikálisan különböző értékkel és tapasztalattal rendelkező csoportjainak egymásmelletiségével és az emberi kapcsolatok határtalan kiterjedésével a metropolis biztosítja az egyéniség kibontakozása számára a legtermészetesebb környezetet. Wright eszmerendszerének e belső ellentmondása az oka annak, hogy Broadacre City terveit sem a maga korában, sem később nem tekintette a tudományos közvélemény elfogadható válasznak arra a valóban lényegi és megoldásra váró kérdésre, hogyan lehet a szabadságot és a demokráciát megőrizni egy ipari társadalomban. Broadacre City terve sohasem valósult meg, aminek fő oka nem a társadalomtudományi szempontból vett gyengeségéiben keresendő. Wrigh-ot még életében igen éles kritika érte, mely ideális városát túl költségesnek, túl nagy területigényűnek, szervezhetetlennek, kezelhetetlennek és minden értelemben túl radikálisnak ítélte.

5.3. A posztindusztriális város - az indusztriális város új arca

A XX. században, a világ fejlett tőkés országaiban a megállíthatatlannak tűnő gazdasági növekedés és a vele társuló gazdasági szerkezetátalakulás városnövekedésre gyakorolt spontán hatása, a tudatos és egységes központi várostervezési törekvések megjelenése, a városépítés új elméleti eredményei és az építési technológia fejlődése, valamint a motorizációs robbanás által támasztott új igények és lehetőségek megjelenése nyomán megszületett a posztindusztriális város. A XX. század nagyvárosát az előző korok nagyvárosaival összehasonlítva valamennyien úgy érezhetjük, hogy a város ugyan megőrizte legfontosabb jellemzőit (ma is benne összpontosul a kiterjedt régió anyagi, szellemi, kulturális kincse, ma is a nagyvárosok a világ hatalmi gócpontjai, ahol nagy területek, akár a világ sorsa dől el), ugyanakkor tapasztalva hihetetlenül gyors

105

R.Fishman: Urban Utopias in the Twentieth Century Ebenezer Howard Frank Lloyd Wright Le Corbusier (New York, Basic Books, INC. Publishers, 1977 p. 159.)

106


növekedését és annak következményeit, méltán érezzük úgy, hogy más, új minőségű város született.106 Szelényi Iván és Nemes Ferenc a modern városfejlődést is elemző, 1967-ben megjelent könyvükben ma is érvényes módon mutattak rá a XX. század városfejlődésének új vonásaira, amikor a posztindusztriális város alapvetőn új arcát két jelenségre vezették vissza:107  

Egyrészt, a városok népességének drasztikus emelkedésére, azaz a metropoliszok kialakulására, mellyel - mint fogalmaznak: a város megszűnt "sziget" lenni. Másrészt, az utóbbi fél évszázadban kibontakozó urbanizációra és konurbanizációra, melynek hatására a városok összenőttek egymással, hatalmas agglomerációs, urbanizált térségeket hoztak létre, miáltal a város megszűnt "egység" lenni.

a) A metropoliszok születése A XIX. század előtt a város növekedésének általában vett meghatározója a munkamegosztás adott foka, közvetlen meghatározója pedig, a közlekedés és kommunális ellátás színvonala volt.108Az ipari forradalom előtti időszakban nem ismertünk olyan várost, melynek népessége meghaladta volna az 1 millió főt. A legnagyobbak, mint London, Róma, Ninive a fénykorukban megközelítették ugyan e bűvös határt, de egyedi jelenségek voltak, és túlnövekedésük katasztrófájukhoz vezetett. Még a 100 ezres lélekszámú városok is - mint például a középkori Róma, Amsterdam, vagy Antwerpen - kivételnek számítottak. Ugyanakkor láttuk az előzőekben, hogy az indusztrializáció nyomán milyen nagy gyorsasággal nőtt a városok száma, s az új ipari központok népességszáma néhány emberöltő alatt, hogyan lépte át a bűvös egy milliós határt. A múlt század végén már túlszárnyalhatatlannak vélt városnövekedési ütemre hamarosan rácáfolt az idő. A posztindusztriális társadalom a városnövekedést korábbi fékeitől megszabadítva, napjainkra már a 10-15 milliós népességet is meghaladó metropoliszokat hozott létre, s a néhány milliós lélekszámú városok léte teljesen megszokottá vált. De nemcsak a városok nagysága növekedett meg mértéktelenül, hanem a számuk is, miáltal a városi népesség össznépességhez viszonyított aránya jelentősen emelkedett. A preindusztriális korszakban még a legnagyobb városok is csak kis szigetet képeztek az őket körülölelő hatalmas rurális térségben. Még az ókori Görögországban vagy a Római Birodalomban is - pedig ezek

106

Tekintettel arra, hogy a XX. századi urbanizáció folyamatával, szakaszolásának lehetőségeivel, területi egyenlőtlenségeivel stb., a II. kötetben egy önálló fejezet keretében kívánunk majd foglalkozni, itt csupán a modernkori városfejlődés új, általános jellemzőire helyezzük a hangsúlyt. Magának a posztindusztriális városnak a mélyebb megismeréséhez pedig a következő (6. Humán ökológia) fejezet fog segítségül szolgálni. 107 Nemes Ferenc - Szelényi Iván i. m. (A modern városfejlődés sajátos vonásai) 10-24. o. 108 Ez utóbbi tényező jelentőségére gondolva, amíg a tűzvédelem, a városok tisztántartása és a járványmegelőzés kérdését nem tudta az emberiség megoldani - nem jöhettek létre nagy lélekszámú, milliós városok. Éppen a kommunális ellátás alacsony színvonala a magyarázata annak, hogy miért is volt ciklikus a preindusztriális városok növekedése. (Azaz, soha nem haladhatott meg egy bizonyos határt a növekedésük, mert a ciklust minden esetben lezárta egy tűzvész, egy járvány stb. A történelem nagy példái bizonyítják ezt, így Róma égése, a londoni tűzvész, vagy hazánkban a debreceni kolerajárvány.)


107

voltak a preindusztriális korszakban a legvárosiasodottabbak - mindössze 10% körül mozgott a városi népesség aránya. Ugyanakkor ma a fejlett országokban ez az arány már 80% felett van.109 Korunkban a városi népesség számának és arányának gyorsütemű és nagymértékű felduzzadása a következő súlyos következményekkel jár. ⇒ A város és a városi életmód problémája a nagy többség gondjává válik, s ezzel az egész társadalom problémájává nő. ⇒ A gyorsütemű urbanizáció hatalmas belső vándormozgalmat indít el. A városlakók nagy része vagy éppen faluról felvándorolt vagy csak elsőgenerációs városlakó. A városi életformához kapcsolódó devianciák leginkább az új városlakók életmódjában fedezhetők fel, mert az adaptáció hosszú időt igényel. ⇒ Egyes országokban, különösen néhány fejlődő országban a folyamat túlpörög, létrejön a túlurbanizáció állapota, amikor a városnövekedés üteme nagyobb, mint amit a munkamegosztás színvonala indokolna. A városok túltelítetté válnak, és szükségszerűen válságjelenségek (munkanélküliség, nyomor) ütik fel a fejüket. Tehát a metropolisz - hatalmas lélekszámából fakadóan - egyrészt lehetőséget teremt az anonim társadalmi kapcsolatok széles kiépülésére, a deviancia tömegjelenséggé válására, másrészt a város ily módon kiszélesedő, s elmélyülő problémája társadalmi problémává válik lévén, hogy a társadalom döntő többségét érinti.

b) A város "eltűnése" A preindusztriális város egyértelműen elhatárolódott a környezetétől. Fizikai és társadalmi értelemben egyaránt tisztán érzékelhető egység volt, amit nyilvánvalóvá tett, hogy gyakran várhoz kötődött, s falak határolták. Ezáltal mindig egyértelmű volt, hogy a városon kívül vagy belül vagyunk. A fizikai határoltságnak a város közösséggé válásában igen nagy szerepe volt, szinte demonstrálta, hogy a város lakóit közös érdek fűzi össze. (Például: tűzvész, idegen betolakodók vagy akár a környékbeli feudális nagyurak önkényeskedése elleni védelem, a közös gazdasági érdek, a vám és kereskedelmi jogok biztosítása stb.) Tehát a preindusztriális város fizikai földrajzi, döntési, gazdasági és pszichológiai egység, közösség is volt egyszerre. Ezzel szemben a XX. század metropoliszainak, megapoliszainak határát már nem ilyen könnyű megtalálni. Gottman 1961-ben megjelent munkája foglalkozott először ezzel a jelenséggel. Az USA észak-keleti partvidékét vizsgálta, s a klasszikus településföldrajzi mutatók segítségével megpróbálta elhatárolni egymástól a városokat, de munkája nem vezetett sikerre. Megállapította, hogy Bostontól Washingtonig egyetlen nagy agglomerációvá nőttek össze a terület települései. (Európában is találkozhatott volna ilyen jelenséggel, például a Ruhr-vidék településagglomerációja esetében.) Ugyan nem következett be Gottman és követőinek jóslata, miszerint: a fejlett országokban belátható időn belül eltűnik a rurális térség és nagy megapoliszokba tömörül a népesség, a modern nagyvárosnak mégis fontos jellemzőjévé vált, hogy nemcsak lélekszámában, hanem területét illetően is nagyon megnövekedett, s egyre kevésbé értelmezhető "egységként".

109

1985-ben a városlakók száma kétszer akkora volt mint a föld népessége 1800-ban.

108


Ez a területi kiterjedés kétféle urbanizációs mozgás: a konurbanizáció és a szuburbanizáció eredménye lehet. A konurbanizációs és szuburbanizációs jelenségek következtében a modern város elveszíti egység jellegét, mely folyamatot "a város eltűnésének" nevezett Szelényi Iván. Az ilyen urbanizációs mozgás hatására a települések sokmagvú vagy sokközpontú település-agglomerációvá egyesülnek. • A konurbanizáció városok összenövését, összeolvadását jelenti, mely végbemehet úgy, hogy a nagyvárosi növekedés magába olvasztja a környező kisebb településeket (így növekedett például Párizs és Budapest), de úgy is, hogy a nagyjából egyforma jelentőségű, jogú, vonzerejű települések növekedésük során egybeérnek (mint például Köln - Dortmund - Münster esetében történt). A konurbanizáció legnagyobb méreteket az USA-ban öltött, ahol a meghatározhatatlan határú települések statisztikai problémáinak rendezésére a statisztikai gyakorlat a népszámlálásoknál már 1949-ben bevezette a szabvány nagyvárosi területi egység fogalmát. (Standard Metropolitan Area) Az SMA kritériuma az volt, hogy a körzet lakossága minimum 100 ezer fő legyen, és középpontjában legalább 50 ezer fő lakosságú város legyen, valamint a terület népességének legalább 70%-a ne a mezőgazdaságban dolgozzon. A későbbiek során többször kellet változtatni a kritériumokat az urbanizációs fejlődésnek megfelelően. Így született meg 1959-ben az SMSA, amit módosítottak néhányszor, utoljára 1980-ban. Ma az 1 milliós vagy annál nagyobb népességszámú városi térségen belül az amerikai statisztika megkülönbözteti az ún. eredeti nagyvárosi statisztikai területet (PMSA) és az egyesített nagyvárosi statisztikai területet (CMSA).110 • A szuburbanizáció fogalma alatt azt a jelenséget értjük, amikor a város központi negyedeinek lakónépessége csökken és a külső kertvárosi kerületeké növekedik. A szuburbanizáció kialakulása és elterjedése a közlekedés forradalmával, elsősorban a személyautó általánossá válásával függött össze. A személyautó elterjedése lehetővé tette, hogy a munkahely és lakóhely területileg elváljon egymástól. A közlekedés fejlődésével a napi utazási idő változatlansága mellett a lakó- és munkahely távolsága egyre növekedhet.111 Ez a jelenség is az amerikai városfejlődésben jelentkezett először, s a legnagyobb mértékben. Ahogy térhódított a személyautó, úgy burjánoztak el a kertvárosok. Az első hullám közvetlenül a személyautó feltűnése után, a 20-as években bontakozott ki. (1930-ban már 26 millió autót tartottak nyilván az Amerikai Egyesült Államokban.) Mivel a háború alatt visszaesett az autótermelés, a kertvárosiasodás folyamata is megszakadt. A második hullám a II. világháború után bontakozott ki, amikor az igazi motorizációs robbanás bekövetkezett. A szuburbanizációs jelenség ekkor vált igazán jelentőssé. Még ma is az USA-ban és Kanadában a legerősebb és leglátványosabb a szuburbanizáció, ami nem jelenti azt, hogy a nyugat-európai országokban ne nevezhetnénk tipikusnak.112 110

Statistical Abstract of the United States 1990. Appendix II. Metropolitan Area Concepts and Components and Population of Metropolitan Statistical Areas. 908.o. 111 A szociológiai felvételek során készített időmérlegek tanúsága szerint az egyes országok között nem a napi utazási időben, hanem a távolságban van nagy különbség. 112 A szuburbanizációt úgy tartják számon mint a középosztály nagy exodusát a belvárosból. A fejlett országokban valóban a középosztály lakóhelye a kertváros, de pl. hazánkban még a 80-as években is, többségében az elsőgenerációs munkásságé volt. A 7. fejezet empírikus bizonyítékkal is szolgál a szocialista városfejlődés e sajátosságára, Szelényi Iván és Konrád György Pécsett és Szegeden végzett empírikus vizsgálatának eredményeit felhasználva.


109

A szuburbanizációnak egy később induló, sajátos formája a fringe benépesedése. A fringe olyan terület, mely közigazgatásilag is és gazdaságföldrajzilag is a kertvárosi övezten kívül fekszik. A kertvárossal szemben, egyrészt vegyes területfelhasználás (ahol a lakóövezet mezőgazdasági felhasználású területtel párosul), másrészt lényegesen lazább beépítettség, ill. egymástól nagy távolságra elkülönülő lakóépületek jellemzik. (Vele szemben, a kertváros folyamatosan és sűrűn beépített.) Amerikában ma a fringe-ken nő a leggyorsabban a népesség. Nagy vonzerejét annak köszönheti, hogy más életformát kínál mint a kertváros, igazi természetközeli, szabad életet. Lakói a felső középosztályba tartoznak általában, akik számára a magasabb közlekedési költség nem jelent gondot, illetve a távolság cserébe kapott más életminőség értéke nagyobb. A fringe és a suburb benépesedése egy sajátos push - pull (taszító - vonzó) hatás eredménye. Ezen ellentétes irányú hatásban a pull hatás a családi ház és a kert kínálta életformába gyökerezik, míg a push hatást a belváros, a központi városmag válsága váltja ki. Különösen erős volt ez a hatás néhány évtizede, amikor az amerikai városok általános jellemzői a nagy forgalom, a nagy környezetszennyezés, a leromló, slumosodó belváros voltak. De ma már New York levegője is tiszta, San Francisco utcáin se műfüvet és műpálmát borzol a szél, a katalizátoros autóknak és az igen szigorú környezetvédelmi normaelőírásoknak köszönhetően. Elindult a rehabilitációs program is valamennyi nagyvárosban, sorra szanálják a leromlott városrészeket és területrendezési tervek alapján újjáépítik. Mindezek hatására egyre gyakrabban találkozunk megújuló, rezidenciális funkciójú belvárosi negyedekkel, melyek gyakran a legfelső rétegek számára nyújtanak otthont.

110


6. Város ökológia

Az előző három fejezetben elsősorban társadalom- és gazdaságtörténeti szempontok alapján elemezve próbáltuk megérteni a várost, és minél többet megtudni kialakulásáról, fejlődéséről, változásáról. E "gazdaságtörténeti szemüveg" a múltból eredeztethető jelen és bizonyos mértékig a jövő megismerésében és megértésében is segített bennünket. Ebben a fejezetben más módon közelítünk a városhoz, és tapasztalni fogjuk, hogy a megismerés új "szemüvege" új információkkal és ismeretekkel gazdagítja a városról eddig szerzett tudásunkat. Ahhoz, hogy a földrajzi tér egy adott pontján település szülessen, meghatározott természeti, társadalmi és gazdasági feltételeknek kell teljesülni. 1. A természeti környezet oldaláról nézve a település keletkezésének általános alapfeltétele az, hogy a terület tartósan állandó lakhelye lehessen nagyobb embercsoportnak. Ez az alapvető feltétel bizonyos elemi követelményeket jelent, mely alatt: ⇒ egyrészt azt értjük, hogy az adott terület nem veszélyeztetheti az ott élők életét (például nem lehet egészségre ártalmas kórokozókkal fertőzött, klímájának a tolerálhatatlan szélsőségektől mentesnek kell lennie, nem lehet az emberi életet veszélyeztető geográfiai adottságú, mondjuk földrengésveszélynek túlzottan kitett terület stb.), ⇒ másrészt a területnek biztosítania kell a helyben élő népesség életfenntartásának lehetőségét (ami minimálisan azt jelenti, hogy a letelepedők számára elegendő mennyiségű víz, élelem és építőanyag álljon rendelkezésre). Természetesen ma egészen másként kell ezeket az alapfeltételeket értelmezni mint évezredekkel ezelőtt, hiszen ma nagy távolságból és nagy mennyiségben importálható élelmiszer, a modern közlekedési eszközökkel, fűtési rendszerekkel és energiaforrásokkal szélsőségesen hideg, vagy a légkondicionálás segítségével igen forró éghajlatú, sivatagi területek is kellemes lakókörnyezetté varázsolhatóak. 2. Mindebből az is kitűnik, hogy számtalan emberi településre alkalmas terület létezik, s ezek egy jelentős részén még sincs település. Annak ugyanis, hogy a minimális természeti alapkövetelménynek megfelelő területen letelepedjen egy embercsoport, társadalmi és gazdasági feltételei is vannak. Különösen így van ez a város esetében. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagy valószínűséggel születnek városok a földrajzi tér olyan kitüntetett pontjain, ahol: ⇒ távolsági utak keresztezik egymást, ⇒ különböző szállítási módok találkoznak és cserélődnek (pl. vízi úton történő szállítást, szárazföldi és légi szállítás váltja fel), ⇒ fontos nyersanyag forrás van a közelben, ⇒ különleges természeti adottság vagy/és különleges szolgáltatási színvonal van (pl. üdülő területek), valamint ⇒ az államigazgatás, politika, vallás, kultúra és oktatás központosul. A földrajzi tér egy kitüntetett pontján minél inkább adottak az emberi élet alapfeltételei, s a felsorolt társadalmi, gazdasági tényezők közül minél több van jelen, annál nagyobb a lehetősége a város születésének, sőt nagyvárossá válásának. Gondoljunk pl. Budapestre, mely a minden ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

111

szempontból kedvező földrajzi és klimatikus adottságain túl, a felsorolt általános társadalmi, gazdasági tényezők mindegyikével rendelkezik, ami magyarázatul szolgál főváros státuszára és az ország határain túlterjedő jelentőségére. A város fizikai adottságai, valamint lakóinak társadalmi, gazdasági igényei és érdekei között nincs szükségszerűen egyensúly. Előfordulhat, hogy felborul az egyensúly, és ha a város nem tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, megindul a népesség elvándorlása. A város hanyatlani kezd, szélsőséges esetben meghal. A történelem nem egyszer szolgált ilyen szélsőséges példával is. Emlékezzünk vissza a 3. fejezetben említett korai városok némelyikére, például a harappa kultúra nagyvárosára, Mohendzsodárora, mely a feltételezések szerint - i.e. 1500 körül azért néptelenedett el, mert az Indus megváltoztatta medrét. A folyóval együtt a kereskedelmi út is elhagyta a települést, s az addig virágzó kereskedő város lakói elveszítették létalapjukat. Hasonló, de a társadalmi, gazdasági igények változásának oldaláról felmerülő egyensúlyvesztés problémájával és ebből fakadóan a hanyatlás számtalan jelével találkozunk ma hazánkban, a volt szocialista városok egy részében. Elsősorban a nehézipar és a kitermelőipar volt fellegváraiban, melyek a gazdasági szerkezetváltás és az állam gazdasági szerepvállalásának csökkenése miatt, elveszítették természeti környezetük városfejlesztő hatását. A tágan értelmezett ökológiai környezet nemcsak a település kialakulásában, növekedési lehetőségében és módjába játszik meghatározó szerepet, hanem formájának, fizikai szerkezetének milyenségében is.

A város formájának alaptípusai Az általánosításnak eddig alkalmazott szintjén tehát azt mondhatjuk, hogy a természeti, társadalmi és gazdasági tényezők szerencsés összjátéka folytán születik meg a város. De vajon milyen lesz a város, és mi határozza meg, hogy milyen formát vesz fel? A város formáját a történelem során elsősorban az döntötte el, hogy alapítóik milyen társadalmi, gazdasági funkciót szántak neki, illetve ezek közül melyik volt a legfontosabb a szemükben. Ennek nyomán kétféle városi alapforma alakult ki.

1. A radiocentrikus vagy körkörös városforma A 3. fejezet bőségesen szolgáltat példát és magyarázatot arra, hogy a preindusztriális kor városainak életében milyen gyakran kapott kitüntetett szerepet a védelmi funkció. Szolgálhatta ezt maga a természet (mondjuk magas hegyek, folyók képében), de ahol ez hiányzott, falak és vizesárok építésével a városlakók is létrehozhatták. E védelemcentrikus szemlélet formálta a preindusztriális városok nagy részét kör alakúvá, egy központból körkörösen terjeszkedővé.

112

A radiocentrikus város egy tökéletes példája, az ókori Bagdad. A város szabályos kör alakot formázott. Külső védőfala négy őrzött, jól ellenőrizhető és védhető kapujával megbízható védelmet biztosított a városnak. A négy kapun négy út vezetett be a kormányzó és vallási központba, a sűrűn lakott belvárosba. A belső mag tökéletes védelmét a külső fallal párhuzamosan épített további két körbefutó védőfal biztosította, melyek között nagy népsűrűségű lakónegyedek voltak, az alacsonyabb rangú társadalmi rétegek számára. A négy főkapun keresztül a városközpontba vezető főutakat üzletek, műhelyek szegélyezték. ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

A radiocentrikus városformának két nagy előnye van. Az egyik, a város védelmének hatékony szolgálata, a másik a központ jó megközelíthetősége. (Ugyanis a központba vezető sugárutakat összekötő körutak segítségével a lehető legrövidebb úton érhető el a belváros.)

2. A négyzetrács forma A másik városszerkezeti alapforma egy négyzetrácsra emlékeztet, ahol az egyenes utcák derékszögben keresztezik egymást, nagyjából egyforma tömbökre osztva a várost. Ez a forma az ipari forradalom után épült városok esetében meglehetősen gyakori, ami nem jelenti azt, hogy nem akadt rá bőven példa a preindusztriális városok között is. A 3. fejezetben - akár a várostörténet legkorábbi korszakában is, több ilyen várossal találkoztunk, gondoljunk például az ősi Mohendzsodárora, vagy a XIII. századi Montpazier erődvárosra. Itt a tökéletes négyzetrács szerkezetű város egy későbbi, ma klasszikusnak tekintett példáját mutatjuk be: a William Penn által 1682-ben készített Philadelphia-i várostervet. Az azóta hatalmas metropolisszá növekedett város belvárosának alaprajza ma is változatlanul őrzi a tiszta négyzetrács formát. A négyzetrács alaprajzú városforma nagy előnye, hogy a leghatékonyabb területfelhasználást teszi lehetővé. Ez az előny különösen fontos akkor, ha a telkek szűkössége és magas értéke miatt minden négyzetmétert a leggazdaságosabban kell kihasználni. A négyzetrács alapú város nem minden esetben születik a tervező asztalon. Lehet ez a városforma spontán fejlődés eredménye is. A kereskedelem számára ugyanis előnyös a főutcára néző, kirakattal ellátott üzletsor, mert az emberek üzletről-üzletre sétálva könnyen válnak vásárlókká. A négyzetrács alaprajzú város további előnye, hogy nincsen bennük zsákutca, miáltal a vásárlónegyed megközelítése, majd elhagyása gyors és egyszerű.

A város terjeszkedése a térben A város formájához szorosan kapcsolódó kérdés, a város terjeszkedésének iránya. A város növekedése háromféle módon mehet végbe. Nőhet a város horizontálisan, vertikálisan és végül, a beépítés sűrűségének fokozása révén. A háromféle terjeszkedési mód nem szakítható el a technika fejlettségétől, illetve egyértelmű kapcsolat van az építési és közlekedési technika fejlettsége és a város növekedési módja között. Amíg a városon belül gyalog közlekedtek az emberek, mind a horizontális, mind a vertikális városnövekedés lehetősége erősen korlátozott volt. A város növekedése egyet jelentett a terület egyre sűrűbb beépítésével, míg végül minden hasznosítható négyzetmétert beépítettek. Később az olyan technikai találmányok mint a lift, az acélváz-szerkezet stb., lehetővé tették, hogy egyre magasabb és magasabb házak épüljenek, eljutva a felhőkarcolókig. Így léphetett a város a vertikális növekedés korszakába. A horizontális terjeszkedést, a kertvárosi életforma megszületését a közlekedés fejlődése, először a vasút, majd a személyautó tömeges elterjedése tette lehetővé. ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

113

Mivel foglalkozik a város ökológia? Adott pillanatban az ökológiai környezet - mint természeti, társadalmi, gazdasági és műszaki (épített) környezet - objektív adottság a település lakói számára, függetlenül attól, hogy létrejöttében a tudatos emberi cselekedet mekkora szerepet játszott. Bizonyos (s egyre táguló) határok között az emberi cselekedet tudatosan formálja az ökológiai környezetet, miközben fel kell ismernie, hogy az általa megváltoztatott környezet a későbbiekben objektív, azaz mintegy tőle független, külső erő fogja meghatározni életét. Az ember és ökológiai környezete tehát, bonyolult kölcsönhatáson alapuló viszonyban áll egymással. A város ökológia a városlakók magatartása és a tágan értelmezett környezeti tényezők közötti összefüggés kutatásával foglalkozó tudomány. Így például, feltérképezi a városi népesség bizonyos szempontból homogén csoportjainak területi elkülönülését, kutatja ennek okait, vizsgálja a városnövekedés területi, társadalmi hatásait stb. A klasszikus város ökológia a város különböző területi egységeinek azonosítását és feltérképezését, majd ezek társadalmi sajátosságainak elemzését tekintette feladatának. Módszerének mottóját úgy fogalmazhatnánk meg, hogy "egy kép száz szónál többet ér". Való igaz, hogy egy jól elkészített ökológiai térkép igen komplex ismerethalmaz közlésére alkalmas. Kifejezi például a népességkoncentráció területi jellemzőit, megmutatja, hogy hol élnek a gazdagok, a szegények, a különböző etnikai csoportok, az öregek és a fiatalok, hogyan oszlanak el a város területén a különböző foglalkozású lakosok stb. Mégis, az ökológiai térképek bármily jól sikerültek is, és bármily sokat árulnak is el a város társadalmáról, közel sem mindent. Jó nyomravezetők lehetnek akkor, amikor meg akarjuk ismerni a város társadalmát, de nem helyettesíthetik a szociológiai kutatás egyéb eszközeit, mint pl. a megkérdezés különböző változatait, a személyes részvételen alapuló megfigyelést, a város történetének és a tágabb társadalmi folyamatok változásának tanulmányozását. A városökológiai megfigyelés középpontjában nem az egyes ember (mint szubjektum), hanem a társadalmi közösség áll. Például, népszámlálási adatok felhasználásával, összehasonlítjuk egymással a különböző városi övezetek átlagos életkorát, jövedelmét, foglalkozási összetételét, képzettségét, bűnözési arányát stb. Ezek a vizsgálatok alapinformációkat adnak a városról, szerkezetének társadalmi összefüggéseiről, melyek rendkívül fontosak, mégis valahogy úgy kell értékelnünk ezeket, mint az épület szerkezetét, mely nélkül nem állna a ház, de semmiképpen sem szabad azonosítanunk a befejezett épülettel. Ugyazezt a problémát más oldalról közelítve. Ha például ökológiai módszerekkel lehatároltunk egy területet a városban, melynek beépítési jellegge kertvárosias, és fiatal, diplomás családfővel rendelkező, többgyermekes családok lakják, ez nem azt jelenti, hogy az övezet minden lakója szükségszerűen a fenti jellemzőkkel rendelkezik. Tehát a városökológiai kutatások eredményei nem az egyes emberekre, hanem egy-egy csoportjukra és az egész sokaságra vonatkozóan szolgáltatnak információkat. A város ökológia legnagyobb csapdája, hogy kutatási részeredményei veszélyes általánosításokra csábíthatnak. Ha pl. egy terület kiemelkedően magas bűnözési arányt mutat: mondjuk minden 100 felnőttből 25 bűnelkövető, még nincs jogunk mind a 100 felnőttet bűnözőként kezelni és félni. 114


Nem szabad elfelejtenünk, hogy a 100-ból 75 ember hozzánk hasonlóan betartja a társadalmi normákat. Ha történetesen ugyanebben a körzetben a jövedelemszint, a foglalkoztatottság és a képzettség alacsonyabb az átlagosnál, kiegészítő kutatások nélkül még nem állíthatjuk, hogy amelyik területen magas a bűnözés aránya, annak társadalmát szegény és képzetlen emberek alkotják. Lehetséges ugyanis, hogy a bűnözők elkülönülnek a terület lakónépességétől, a lakosságnak semmi köze sincs hozzájuk, s talán nem is ismerik működési helyüket. Veszélyes és felelőtlen dolog tehát, pusztán általános ismeretek birtokában, a területen élő egyes ember személyiségét illetően jövendölésekbe bocsátkozni.

6.1. A Chicagoi Iskola

113

1910-ben, az alig több mint 80 éves múltra visszatekintő Chicago 2 milliónál nagyobb népességszámú metropolisz volt. A kezdettől fogva élénk, fejlődőképes város növekedése az 1871es nagy tűzvész után gyorsult fel igazán. A város újjáépítése óriási fellendülést eredményezett, ami a bevándorlók meg-megújuló nagy hullámait vonzotta a városba, úgyszólván a világ minden tájáról. Chicagot ha lehet, még a többi ipari nagyvárosnál is jobban kínozták a gyors növekedés betegségei: a nyomasztó lakáshiány, a túlzsúfoltság, a sebtében felhúzott, silány minőségű lakóépületek tömege, a növekedéssel lépést tartani képtelen elavult infrastruktúra. Kevert, sokféle népességének többsége új bevándorló volt, akik a nagyvárosi és a kulturális adaptáció szinte megoldhatatlan nehézségeivel küszködtek. A város vezetése kilátástalan küzdelmet folytatott a slumosodó területek növekedésének megállításáért, a bűnözés (különösen az ifjúsági bűnözés), a járványok, a magas csecsemő-halandóság csökkentéséért, egyszóval a társadalmi dezorganizáció megszüntetéséért. Nem csoda, hogy ilyen társadalmi közegben, a városi egyetemen megalakuló Szociológia Tanszék munkatársai legfontosabb feladatuknak a modern nagyváros növekedési jellemzőinek, az ebből származó konfliktusoknak és kezelésük lehetőségének kutatását tekintették. A tanszék tudományos munkájának első jelentős állomása 1915. márciusa volt, amikor megjelent a tanszékvezető Robert Ezra Park egy rövid tanulmánya: "A város. Javaslatok városi környezetben végzett emberi magatartásvizsgálatokra" címmel, melyben rendszerezett javaslatot tett a városszociológiai kutatások lebonyolításának módjára. Tanulmánya új korszakot nyitott a szociológia történetében. Valójában innen számíthatjuk a városszociológia (mint önálló szaktudomány) megszületését. Park ebben a tanulmányában a következőképpen fogalmazta meg az új tudomány - a humán ökológia - alaptételét: az ember tudatos tevékenysége révén létrehozza (felépíti) saját életterét - a várost, mely ezután mint tőle független, objektív erő életének formálójává válik. Park és munkatársai a város szociológiai elemzésének újszerű, tudományos megközelítési módját a biológiától és a városföldrajztól kölcsönözték. Különösen Ernst Haeckel (német biológus) 113

A fejezet megírása során alapirodalomként kezelt forrásmunkák: Nemes F. - Szelényi I. (1967) Integrációs jelenségek a városban 71-122. o. Városszociológia (Szerk: Szelényi Iván)1973. KJK. J.L.Abu - Lughod (1991) The City as a Place. pp. 183-245. Harvey M. Choldin (1985). The Beginnings of Urban Sociology pp. 1-35. J.L.Spates-J.J.Macionis (1982.)The Chicago School pp. 109-114. R.A.Wilson - D.A.Schulz (1978) Urban Ecology pp. 33-65.


115

gondolatai hatottak megtermékenyítőleg rájuk. Haeckel tudományos gondolkodásának kiindulópontjában az a megfigyelés állt, hogy az élő organizmusok és környezetük között szoros kapcsolat van. Ezért jutott arra a felismerésre, hogy nem lehet az élő organizmusokat magukba zárva, életfeltételeikből kiszakítva vizsgálni. Azt kutatta, hogy a kívülről jövő ingerekre hogyan reagálnak az élő organizmusok és hogyan hatnak vissza a környezetükre. Haeckel a környezethez való alkalmazkodás alapvető formájának a "kommunális adaptációt" tekintette, melynek során a különböző organizmusok mintegy együttműködve válaszolnak a külső ingerekre. Így jött létre a Haeckel-i rendszerben a "biotikus társulás" fogalma. Az élő szervezet és környezete kapcsolatát vizsgáló új tudományt Haeckel ökológiának nevezte el. Park úgy vélte, hogy a (bio)ökológia tudományos szemlélete és kérdésfeltevése a városi társadalom megértését is megkönnyíti. A Chicagoról szerzett empirikus ismeretek arról győzték meg, hogy eltérő természeti és mesterséges feltételek mellett az emberi kapcsolatok is eltérőek, s a társadalommá szerveződés formái is mások. Azaz, a társadalmi élet fizikai feltételei és a társadalmi kapcsoltok, a kultúra, a politika között szoros összefüggés van. Mégpedig nagyon hasonló módon, mint az ökológiában a biotikus tényezők és a szimbiotikus társulások között. 114 A városszociológia fejlődésében a következő fontos állomás 1921 volt, amikor megjelent Park - és a volt diákból munkatárssá előlépett - Ernest Burgess könyve: a "Bevezetés a szociológia tudományába". Ez a több mint ezer oldalas olvasókönyv az egyetemi szociológiai alapképzésben résztvevő hallgatók számára készült. Simmeltől (akinek munkásságát az egyik legfontosabb elméleti forrásként kezelték), Darwinon át, egészen a biológia új tudományterületén született ökológiai tanulmányokig, igen széleskörű válogatást tartalmazott ez az alapmű, mely (borítójának szine miatt) "Green Bible" néven vált közismertté az egyetemisták körében és évtizedekig az egyetemi oktatás alapját képezte. Az elméleti alapok kidolgozása után hozzá lehetett kezdeni a nagyváros növekedési jellemzőinek, szerkezeti változásának és az ebből fakadó belső konfliktusainak feltárásához, ami igen széleskörű objektív, empírikus ismereteket igényelt. A szükséges ismeretek összegyűjtésére a lehető legmegfelelőbbnek tűnt Chicago, mely valóságos laboratóriumként szolgált a kutatók számára a következő években. A kutatás gyakorlatilag egy városra szűkült, ennek ellenére már maga az adatgyűjtés (munka és költségigényét tekintve egyaránt) szinte megoldhatatlan feladat elé állította a tanszék vezetését. A kutatók számára egyértelmű volt, hogy legolcsóbb és legmegbízhatóbb adatokat a népszámlálások biztosíthatják. Szerencsére 1910-ben - éppen a nagyvárosi fejlődés számtalan égető problémája miatt megnövekedett információigény nyomására - a Népszámlálási Hivatal úgy határozott, hogy New York és még másik nyolc nagyváros (közöttük Chicago) népszámlálási adatait tíz évenkénti rendszerességgel, alkerületi bontásban is közli. Bár döntés született egyben arról is, hogy a közigazgatási hivatalok és a tudományos kutatás számára hozzáférhetővé kell tenni az adatokat, mégis a népszámlálási adattárak kutatási célú felhasználására még több mint másfél évtizedet kellett várni. Ugyanis a hihetetlenül 114

A humán ökológia elnevezést általában Parknak tulajdonítják annak ellenére, hogy az 1915-ben megjelent cikkében még nem használta a kifejezést. Jóval később, 1925-ben jelent meg „A város” címmel Park, Burgess és McKenzie közös kötete, benne Park 10 évvel korábbi tanulmányának átdolgozott változata, melyben már szerepel a humán ökológia kifejezés. Park az egyetem egyik geográfus professzorára (H. Barrows-ra) hivatkozott a fogalom bevezetésénél annak ellenére, hogy tanítványa McKenzie még diákként (Barrows hivatkozott cikkét megelőzően)írt egy tanulmányt, mely 1923-ban jelent meg: „Az emberi közösség tanulmányozása ökölógiai megközelítésben” címmel, ahol elsőként nevezte humán ökológiának az emberi környezet és társadalom kölcsönhatását vizsgáló tudományterületet. J.L.Abu-Lughod i.m. pp. 190.

116


nagymennyiségű adat táblázatokba rendezése igen nagy költséggel járt, aminek előteremtése és tartós biztosítása meglehetősen késleltette az adatok tényleges elérhetőségének idejét. 1926-tól végre hozzáférhetővé vált a kiemelt nagyvárosok népszámlálási adatainak belső területi bontása, s megnyílhatott az út a nagyvárosi társadalom térszerkezeti jellemzőinek vizsgálatához anélkül, hogy saját empírikus adatgyűjtést kellett volna végezni. Ezt az előnyt kihasználva lett a klasszikus humán ökológiának egyik igen fontos jellemzője, hogy kutatásaiban alapvetően a népszámlálási adatokra támaszkodott. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem végeztek igen kiterjedt körű, saját empírikus kutatást is. Burgess diákjai például hosszú éveken keresztül járták a várost és gyűjtötték a legkülönfélébb adatokat. Később minden begyűjtött információt térképeken ábrázoltak. Nemcsak a telekfelhasználás módjára vonatkozó ismereteket gyűjtötték, hanem a társadalom patológiás tüneteire (bűnözés, elmebaj, betegségek stb.) vonatkozókat is. De a diákok térképekre vittek más, az általuk elérhető legkülönbözőbb adatokat is. Így például, hogy hol találhatóak a különböző profilú üzletek, szórakozóhelyek, bankok, zálogházak stb. Munkájuk során gyakran a telefonkönyveket használták primer adatforrásul, és még így is óriási gondot jelentett az adatok begyűjtése, nemcsak nagy munkaigénye, hanem tetemes költségigénye miatt is. A továbbiakban a Chicagoi Iskola legfontosabb kutatási területeivel és elméleti eredményeivel foglalkozunk, majd a témakört lezárja a városszociológia e kiemelkedően fontos iskolájának kritikája.

6.1.1. Louis Wirth ökológiai elmélete

A szociológiának mindig vitatott kérdése volt (és maradt) a város, az urbanizmus lényegének meghatározása. Egyetértés volt pl. abban, hogy nem lehet a fogalmat a nagy népességszámra egyszerűsíteni, de a város lényegének definíció tömörségű összefoglalása nemcsak nehéz, de megoldhatatlan feladatnak tűnt. Az 1920-as és 30-as években a chicagoi egyetemen folytatott városszociológiai kutatások egyik legjelentősebb eredménye Louis Wirth 1938-ban megjelent: "Az urbanizmus mint életmód" című tanulmánya volt. Wirth városszemlélete, tudományos érvelése oly nagy hatással volt kora tudományos életére, hogy a városszociológiai kutatásokat mintegy negyed századig ez a munka határozta meg. Wirth az urbanizmust sajátos életformának tekintette, mely elsősorban a városokban alakul ki, de a városok kisugárzása, és a többi településsel való kapcsolata miatt, bizonyos mértékben mindenütt fellelhető. "Szociológiai szempontból a várost úgy definiálhatjuk - írja Wirth - mint társadalmilag heterogén egyének viszonylag nagy sűrűségű és állandó települését."115 Wirth szerint tehát három tényező:  a nagy népességszám,  a népesség nagy társadalmi heterogenitása és  a nagy népsűrűség 115

L. Wirth: Az urbanizmus mint életmód. In: Városszociológia (Szerk. Szelényi Iván) 1973. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 47. o.


117

határozza meg a város, ill. a városi életmód lényegét oly módon, hogy egymás hatását kumulálják. Azaz minél nagyobb a népességszám, a népsűrűség és a társadalmi heterogenitás a városban, annál jobban megfigyelhetőek az urbanizmus jellegzetességei lakóinak életmódjában.

1. A nagy népességszám következményei A történelmi idők kezdetétől fogva, mióta csak létezik a város, környezetéhez viszonyítva a nagyobb népességet koncentráló képességével tűnt ki. A nagyváros népességkoncentráló ereje a XX. század elején robbanásszerűen növekedett, és ez a város lakóinak életmódját minőségileg átformálta azáltal, hogy az emberi kapcsolattartásnak olyan kényszerpályáját alakította ki, mely szükségszerűen az anonim vonásokat, vele a társadalmi kontrol gyengülését és a deviancia tömegjelenséggé válását eredményezte. Wirth szerint a nagyvárosok hatalmasra duzzadt népességszáma az emberi kapcsolatoknak egy láncreakció szerűen egymásba kapcsolódó torzulását eredményezi melynek végállapota a dezorganizált társadalom létrejötte. Az emberi kapcsolatok sérülésének és szétzüllésének folyamatát a következő lépcsőfokokból építette fel. • A város népességszámának robbanásszerű növekedését a bevándorlók óriási és igen tarka múltú, hátterű tömege adja. Ahogy nő a város népességszáma, úgy nő az egyéni változatok sokfélesége is. A nagyváros ezért szükségszerűen különböző fajok, népek, kultúrák olvasztótégelyévé válik. A városlakók különböző háttere, és az elsőgenerációs városlakók nagy aránya miatt hiányoznak a rokonsági, szomszédsági kötelékek és azok az érzelmek, amelyek abból fakadnak, hogy emberek generációk óta ugyanannak a népi tradíciónak a keretei között élnek együtt. • Oly sok ember él együtt a nagyvárosban, hogy az itt élő emberek, ellentétben a kisvárosokban vagy falvakban élőkkel, csak egy részét ismerhetik meg a városuk lakóinak, és még így is sokkal több emberrel találkoznak naponta annál, semhogy személyes kapcsolatba tudnának velük kerülni. Sem idejük, sem idegi teherbíró képességük nem tenné ezt lehetővé. A személyes ismeretség hiánya óhatatlanul megváltoztatja a társadalmi kapcsolataik jellegét. Ugyanis minél több emberrel lép valaki interakcióba, annál inkább képtelenné válik arra, hogy teljes személyiségével részt vegyen a kapcsolatban. Ezáltal a városban, az emberi kapcsolatok szükségszerűen szegmentalizálódnak, felületessé, anonimmá, átmenetivé és részlegessé válnak állítja Wirth. • A város nagy népességszámának következménye az is, hogy ha létrejön személyes ismeretség a városlakók között, a másik emberről szerzett ismeretük sokkal felszínesebb, szegényesebb, mint a kisebb településeken lakóké. A kis népességszámú településen gyakrabban és különböző helyzetekben, szerepekben találkoznak az emberek egymással. Mindig ugyanazok az emberek találkoznak a munkahelyen, az üzletben, az utcán, a templomban, az iskolában, a szórakozóhelyen, még az orvosnál is. Ez az oka annak, hogy jól ismerik egymást, elmélyültebb, színesebb az egymásról szerzett ismeretanyaguk, s jobban felöleli a teljes személyiséget. A kölcsönösen mélyebb ismerethez társul, hogy elsődleges kapcsolatok kötik össze a kistelepülés lakóit, hasonlóak ahhoz, mint amilyeneket a családban, a törzsben, vagy a nomád társadalmakban találhatunk. • Ezzel ellentétben, a nagyváros lakói különböző élethelyzetekben, eltérő szerepekben mindig másokkal találkoznak. A település nagy népességszáma olyan életstílust kényszerít a lakóira, melyben elsődleges kapcsolatokat kialakítani nagyon nehéz. A találkozások gyakran ugyanarra a specializált helyzetre korlátozódnak. A szerepek fregmentalizációja és korlátozódása egy 118


sajátos elidegenedést szül, amit Durkheim-hez hasonlóan Wirth is anómiának nevez, s szintén normanélküliséget, társadalmi kiüresedettséget ért alatta. A nagyvárosi társadalom ilyen anómiás állapota pedig, szükségszerűen összekapcsolódik patológiás tüneteivel, a bűnözéssel, öngyilkossággal, alkoholizmussal, prostitúcióval, mentális betegségekkel amelyeket a kevéssé integrált társadalom idéz elő. • A városi embert életszükségleteinek kielégítése sok emberhez és szervezethez köti. Az emberekhez fűződő viszonyát főleg másodlagos és nem elsődleges kapcsolatok jellemzik. Fizikailag ugyan jobban függ e szervezetektől és a számára tulajdonképpen idegen emberektől, mint a falusi ember, mégis szabadnak érzi magát, mivel megszabadult az elsődleges függéstől. • A nagyvárosban, pusztán a nagy népességszám miatt, az emberek nem ismerhetik meg egymást személyesen. Nincs is arra lehetőség, hogy egyszerre mindenki összegyűlhessen. Fizikailag sem valósítható meg, hiszen nem lehet olyan hatalmas középületet építeni, mely a nagyváros valamennyi lakóját képes lenne befogadni. Hogy az egyes ember vagy egy kisebb csoport érdeke mégis érvényesülhessen, az emberek és a felső hatalom közötti közvetítő közegre van szükség. A közvetítő szerepét a nagyvárosban a képviselő tölti be. Ebben a rendszerben az egyén tehetetlensége, gyengesége folytán elveszíti jelentőségét. A képviselő fontos egyedül, hiszen tőle függ az általa képviseltek érdekeinek érvényesülése. Így válik érthetővé, hogy miért nő a képviselő jelentősége egyenes arányban az általa képviselt emberek számával. • A városi viszonyok felületessége, anonimitása és átmenetisége miatt a városlakó gondolkodásmódját a racionalitás jellemzi. Ismeretségeit a hasznosság szempontjából értékeli és köti aszerint, hogy mennyire szolgálják a céljait. A település nagy népességszáma tehát az emberi kapcsolatokat sokoldalúan bomlasztja és sorvasztja, melynek végső eredményét úgy foglalhatnánk össze, hogy bár a városi ember növeli szabadságát, hiszen megszabadul az elsődleges függéstől, de ennek az ára, hogy elveszíti a spontán önkifejezés, az erkölcs és a közvetlen részvétel értelmét. Túl azon, hogy ez az ellentmondás könnyen skizoid jellemet produkálhat, az elsődleges függés elvesztése a közösségi kapcsolatok lazulásával jár, miáltal csökken, szélsőséges esetben akár meg is szűnik a társadalmi kontrol, ami szükségszerűen deviáns magatartást szül. A nagy népességszámnak az emberi kapcsolatokra gyakorolt ilyen hatása nagy szerepet játszik az un. "természetes övezetek" létrejöttében, melyek társadalmilag és területileg zárt sejtek a város testében, saját érték és normarendszerrel, ill. gyakran azok hiányával. Wirth hangsúlyozta, hogy a nagyvárosi életmódot meghatározó három tényező között kölcsönös kapcsolat van. Tehát, ha a nagy népességszám nagy népsűrűséggel és nagy társadalmi heterogenitással találkozik, a felsorolt magatartásjegyek élesebbé, erőteljesebbé válnak.

2. A nagy népsűrűség következményei A népesség száma és sűrűsége egymást feltételező tényezők. Elképzelhetetlen nagy népsűrűségű város létrejötte kielégítően nagy népességszám nélkül. Ugyanakkor, ha nagy tömegű ember él együtt, többnyire összezsúfolódnak annak ellenére, hogy a nagy népsűrűség nem jelent feltétlenül zsúfoltságot. Jó tervezéssel magas népsűrűségű területek hozhatóak létre anélkül, hogy a zsúfoltság nyomasztó érzését keltenék. Gondoljunk pl. Corbusier vertikális kertváros tervére. ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

119

A városok nagy népsűrűségének történelmi okai vannak. Az emberek a történelem során azt tapasztalták, hogy ha funkcionális függetlenségüket élvezni szeretnék, nagy tömegben és viszonylagos közelségben kell együtt élniük. (Mai példával élve, a vállalatok és a bankok önálló működése kölcsönösen feltételezi a másik létezését.) Azt, hogy az adott viszonyok között mit jelent a viszonylagos közelség, a technika és a termelés társadalmi szervezettségének színvonala dönti el. A múltban a közlekedés és a kommunikáció szintje szükségessé tette, hogy az azonos munkát végzők vagy az egymás munkáját igénylők közel legyenek egymáshoz. A belvárosi, üzleti negyedben (melynek határait a fenti igények megszabták) az elérhető telkek száma korlátozott volt, ami felverte a telekárakat. A telkek drágasága pedig arra kényszerítette a város lakóit, hogy minden talpalatnyi helyet a lehető leghatékonyabban használjanak fel. E racionális mozgatórugókat találjuk a középkori Hanza városok jellegzetes belváros-képe mögött éppúgy, mint néhány dunántúli városunk - pl. Sopron - belvárosában vagy a modern városok magasházakkal, akár felhőkarcolókkal zsúfolt központjában. A telekárak a lakóterületeken is erősen differenciálódtak, ami a város szegénységének gettókban, slumokban való összetömörülésére vezetett, mellyel párhuzamosan jómódú, elegáns, drága negyedek alakultak ki a felső- és a középosztály számára. Természetesen - mint ahogy ezt a városökológiai térmodelleknél a későbbiekben részletesebben is végiggondoljuk - a telekárakon kívül egy sor más tényező is szerepet játszik a városok nagy népsűrűségének létrejöttében. Így például presztízs szempontok vagy a szállítás és a kommunikáció elérhetősége, az egészséges környezet, a terület művi vagy természeti szépsége és természetesen a már korábban létrejött telekkoncentráció. Sőt a városok népsűrűségére nemcsak az ilyen vagy ehhez hasonló társadalmi és gazdasági hátterű tényezők hatnak. Gyakran előfordul, hogy a használható telkek számát, nagyságát topográfiai tényezők - mint pl. magas hegy, folyó, szállítási és kommunikációs rendszerbe való beilleszkedés lehetősége stb. - is behatárolhatják. Ami a nagy népsűrűség életmódra gyakorolt hatását illeti, Wirth kiindulópontja az volt, hogy a nagyvárosban az emberek kénytelenek igen közel élni egymáshoz. Ez nemcsak a lakásaikra vonatkozik, hanem a munkahelyükre, a közlekedésükre, a szabadidő eltöltését szolgáló intézményekre is, azaz életük minden területére. A fizikai tér zsúfoltsága az emberi kapcsolatok, találkozások nagy gyakoriságával és mennyiségével párosul. Önmagában a zsúfolt tér szükségszerűen megnöveli a találkozások, a társadalmi aktusok számát. Wirth szerint a nagyvárosok megnövekedett népsűrűsége kedvezőtlen hatással van az emberi magatartásra és főleg az emberi kapcsolatokra, ami a következőkben nyilvánul meg. • A tapasztalat az, hogy ha összezsúfolódnak az emberek, megváltozik kapcsolattartásuk módja. A fizikai közelség növekedésére az emberek - mintegy védekezésképpen - a társadalmi távolságtartás növelésével válaszolnak, ami egyben azt is jelenti, hogy tartózkodóvá válnak. Ez az oka annak - mondja Wirth - hogy az elmagányosodás oly gyakori a zsúfolt nagyvárosokban. • A zsúfolt nagyváros koncentrálja és kiáltóvá teszi az ellentéteket. Egyszerre találkozunk itt pompával és szennyel, gazdagsággal és szegénységgel, műveltséggel és tudatlansággal, renddel és káosszal. A szélsőséges ellentétek könnyen szülnek zavart a város működésében. Ezért a felelőtlenség és az esetleges rendbontás megelőzésére formális ellenőrzési módszereket kell alkalmazni a nagyvárosokban. Azaz, szigorúan előírt rítusok nélkül egyetlen nagyváros sem működhet. Ezért tekintette Wirth a nagyváros lényegét leginkább kifejező szimbólumnak az órát és a forgalmi rendet. • A zsúfoltság a nagyvárosokban intenzív népességmozgással társul, ami mindennapos, örökös súrlódással jár. Wirth szerint erre vezethető vissza a nagyvárosi ember ingerlékenysége, 120 ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

frusztráltsága, amit csak fokoz az élet gyors, zaklatott tempója és a mindennapi élethez szükséges technika bonyolultsága, mely naponta jelent új kihívást a városi ember számára. A Wirth-i következtetések logikussága és tapasztalati értéke ellenére ma már bizonyított tény, hogy a magas népsűrűségű területen nem szükségszerű a társadalmi kapcsolatok felszínessé és korlátozottá válása. A társadalmi tér nagymértékben különbözhet a fizikai tértől. Habár szokás a sulmok problémáit túlnépesedésükre visszavezetni, valójában nincsen kielégítő bizonyíték arra, hogy önmagában a nagy népsűrűség ilyen problémákat okoz. A különböző kultúrák eltérő értékekkel és gyakorlattal rendelkeznek a fizikai és társadalmi tér kapcsolatát illetően. A zsúfolt ázsiai és japán városokban például évezredek óta élnek nagy fizikai közelségben az emberek anélkül, hogy az a Wirth által említett negatív társadalmi következményekkel járna. Ázsiában az emberek az évszázadok során megtanulták, hogy igen magas népsűrűség mellett is lehet élni, sőt azt is megtanulták, hogy ilyen körülmények mellett hogyan lehet magánéletet élni, visszavonulni. Hasonló népsűrűség például egy európai ember számára már nyomasztó és a Wirth-i reakciókat váltja ki.

3. A népesség nagy társadalmi heterogenitásának következményei A városról az eddigiek során szerzett elméleti ismereteink, de mindennapi személyes tapasztalataink is meggyőzhettek arról, hogy az urbanizált ipari területek népessége foglalkozását, képzettségét és társadalmi hierarchizáltságát illetően sokkal differenciáltabb, mint a rurális területeké. A nagyvárosok és a városias területek a foglalkozási lehetőségek széles választékát nyújtják, ami messze gyűrűző vonzóhatást gyakorol a környezetre. Az új bevándorlók magukkal hozzák korábbi kultúrájukat, melyet a város csak fokozatosan koptat el, formál át. Megfigyelhető, hogy a legtöbb nagyváros testébe ékelődve mindig élnek új bevándorló csoportok, melyek csak részben asszimilálódtak. (Pl. London faji és kulturális heterogenitását növelik a volt brit kolóniákról bevándorlók, Budapestét a legutóbbi időkben érkező kínai kereskedők, ukrán üzletemberek stb.) Az igazi olvasztótégely azonban az amerikai nagyváros, melyet korábban elárasztottak az Európából érkező emigránsok, újabban pedig a déli feketék és Puerto Rico-iak. De Latin Amerikában is és Afrikában is, a nagyvárosok a célállomásai a mezőgazdasági területekről elvándorolt tömegnek, melyet a mezőgazdaság gépesítése vagy éppen válsága, esetleg politikai zűrzavar kergetett el. Elmondható, hogy az emberiség történetében a város mindig és minden tekintetben (etnikumát, kultúráját, társadalomstruktúráját és általános életmódját illetően) változatosabb, összetettebb volt, mint a falu. • Wirth úgy vélte, hogy a városok nagy társadalmi heterogenitása az a tényező, mely elsősorban felelős a városi élet anonim minőségéért. Ráadásul a város kulturális különbözőségei, a társadalmi kapcsolatok szétforgácsolódása összekeveredik a városi élet különböző oldalaink látszólagos kapcsolatnélküliségével. A városban az, hogy valaki hol lakik, hol dolgozik, milyen állása, jövedelme, érdeklődése és állampolgári kötelessége van, sem kulturálisan, sem térben nem kapcsolódik jól össze. Ez a heterogenitás - mondja Wirth - szintén azt eredményezi, hogy az emberek, mintegy védekezésképpen is, bizonyos szempontból homogén csoportokat alkotva, a város különböző területein etnikai gettókba, szegénynegyedekbe, középosztálybeli negyedekbe szegregálódnak. • A nagyváros heterogén társadalmának kialakulásában és növekedésében a nagy mobilitás játssza a motor szerepét, melynek hatására a városlakó az instabilitást, a bizonytalanságot normaként fogadja el. Wirth ezzel magyarázza a nagyvárosi ember kozmopolitizmusát és szofisztikáltságát. ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

121

• A város nagy társadalmi heterogenitása kettős hatású. Egyrészt kedvez az egyéniségnek: értékeli, jutalmazza a különlegességet, a hatékonyságot, a találékonyságot, másrészt kiegyenlítő, elszürkítő, átlagembert gyártó hatású is egyben. Ha valahol nagy számban koncentrálódnak az emberek, ott nyomban elkezdődik az elszemélytelenedés folyamata - mondja Wirth. Szerinte ez az utóbbi hatás az erőteljesebb, mert mögötte a város gazdasági alapja húzódik meg. Nevezetesen a tömegtermelés és a tömegfogyasztás. Ha ugyanis sok embernek kell használni ugyanazt az intézményt és eszközt, átlagemberre fogják szabni. Tömegigényhez, átlagigényhez kell idomulnia a közszolgáltatásnak is, ami szükségszerűen létrehozza az átlagembert. A Wirth koncepcióját Robert Redfield néhány évvel később megjelent folk - társadalom elmélete szinte kiegészítette, ezzel még inkább fokozva hatását. Redfield a tradicionális népi közösséget, mint a városi társadalom ellentétét írta le. Olyan integrált egységnek tekintette a falusi közösséget, melyet teljesen átfognak és meghatároznak a családi, rokonsági, szomszédsági viszonyok. Valójában sohasem definiálta a városi életmódot, feltehetőleg nem is tartotta szükségesnek, annyira magától értetődő volt számára, hogy nem lehet más mint a falusi vagy népi közösség életmódjának ellentéte. A népi és urbánus társadalom ellentétes vonásait Redfield a következőképpen mutatta be:116 Népi

Urbánus

kicsi nagy izolált a tágabb társadalomba (világba) integrált szájhagyomány írás (nyomtatott médián alapuló) csoportszolidaritás érzése a csoportszolidaritás hiánya életmód = kultúra nincs egységes kultúra rokonságra, családra alapozott nem rokonságra, családra alapozott vallásos szekularizált státuszra alapozott gazdaság piacra alapozott gazdaság hagyományokon alapuló, spontán, személyes, formalizált szabályok és rendszerek által nem kritikus magatartás irányított magatartás (törvények, tapasztalatok, kalkuláció) Redfieldnek az volt a véleménye, hogy amint egy kis közösség izoláltsága csökken azáltal, hogy utak, kereskedelmi kapcsolatok stb., révén integrálódni kezd a társadalomba, elveszíti népi jellegét. Az izoláltság megszűnése és a heterogenitás növekedése pedig szükségszerűen társadalmi széthullását, szekularizációt és individualizmust produkál.

6.1.2. Park és Burgess zónaelmélete

A Chicagoi Iskola városökológiai térelméletét saját hazájában Richard M. Hurd 1903-ban publikált, és később csillagelmélet néven ismertté vált teóriája előzte meg. Hurd azt tapasztalta, hogy a város középpontja felől, a fő közlekedési utak mentén, csillagszerűen növekszik. A 116

Harvey M. Choldin i.m. p. 28.

122


csillagelmélet keletkezésében nagy szerepet játszott a kor technikai színvonala. Hurd idejében a városi közlekedés még villamosra, földalatti vasútra és ingázó vonatjáratokra volt alapozva. Hurd a város formájára és növekedésére vonatkozó megfigyelését azzal magyarázta, hogy a városban dolgozó népesség igyekszik a munkahelye eléréséhez használt közlekedési eszköz útvonalának közelében, lehetőleg még járótávolságon belül letelepedni. A nagyobb sebességű és kötetlen útvonalon mozgó személygépkocsi tömeges elterjedése azonban megváltoztatta a városnövekedés módját. Amikor és ahol az autó vált dominánssá a közlekedésben, a csillag ágai közötti terek kezdtek feltöltődni.117 A csillagszerűen növekvő város teóriáját váltotta fel Ernst Burgess és Robert Ezra Park zónaelmélete, melyet a 20-as években dolgoztak ki. Burgess és Park azt vizsgálta, hogy a város lakói: életmódjuk, a közöttük lévő verseny és konfliktusok milyensége, valamint az asszimiláció és a letelepedési mintáik különbözősége szerint milyen területileg is elkülöníthető homogén csoportokra oszthatók. Kutatási eredményeik arról győzték meg őket, hogy e társadalmi folyamatok öt - jól elkülöníthető - kört, vagy oválist formáló zónában mennek végbe. A városmagból kifelé haladva, az öt zóna a következő: • központi, üzleti övezet, • átmeneti övezet, • ipari munkások lakóövezete, • középosztály lakóövezete, • ingázók övezete. Néha két további zónát is említettek: • a mezőgazdasági területet, mely még az ingázási távolságon belül van és •8 a hátországot, vagy mögöttes területet.

1. Központi, üzleti övezet A szorosan vett belváros területét jelenti. Itt helyezkednek el a központi bankok, a nagyáruházak, a különleges igényeket kielégítő üzletek, éttermek, mozik, színházak, irodaházak, központi városi intézmények stb. Burgess-nél az övezet legfontosabb jellemzői a következők: ⇒ az üzleti és kereskedelmi élet, valamint a szórakoztatóipar létesítményei találhatók itt elsősorban, ⇒ nagy a nappali és alacsony az éjszakai népesség, ⇒ magas házak, intenzív beépítés, 8nem lakóövezet, bár van rezidens népessége is.

2. Átmeneti övezet Néha nagykereskedelmi, vagy könnyűipari zónának is nevezi Burgess, mert két belső gyűrűre osztható. A belvároshoz közelebb eső gyűrű a könnyűipari üzemeknek és a nagykereskedelem raktárházainak telepítési helye, melyet egy lakóépületekből álló övezet vesz körül.

117

Minazonáltal, a csillagszerű városnövekedési minta ma is él azokban a városokban, amelyekben jól szervezett és relatíve olcsó a tömegközlekedés.


123

Mivel a központi üzleti övezet rendszerint kifelé terjeszkedik - mondja Burgess - az átmeneti övezet állandó változás állapotában van. A kívánatos telekfelhasználási minta itt, a lakótelekből üzleti célú telek rangjára való felemelkedés. Ez az oka annak, hogy az átmeneti övezet a telekspekulánsok paradicsoma. Ugyanis a háztulajdonosok ideiglenesnek, átmenetinek tekintik a jelenlegi állapotot, ezért csak a minimumot áldozzák a lakóépületek fenntartására. Abból indulnak ki, hogy viszonylag rövid időn belül a zóna legtöbb épületét eladják, majd lebuldózerezik, hogy helyet csináljanak az üzleti övezet terjeszkedésének. Az átmeneti övezet hagyományosan az alacsonyabb osztályú bevándorlók első letelepedési helye. Például, az a terület amely eredetileg nagyszámú német bevándorlónak volt a lakhelye, egymást követő érkezési hullámait élte meg az ír, lengyel, olasz, néger és puerto-ricoi bevándorlóknak, akiknek később nagy része felemelkedése révén kijutott az ipari munkások lakóövezetébe. Ez az övezet egyben a lakóhelye a prostituáltaknak, kerítőknek, tolvajoknak, betörőknek, szélhámosoknak és egyéb marginalizálódott társadalmi csoportoknak is. Rendszerint a nagyobb városok átmeneti övezete ad otthont a kétes- és rosszhírű masszázsszalonoknak és a szex iparnak is. Egyszóval az alvilág, a bizonytalan egzisztenciájú rétegek hazája is ez a zóna. Az átmeneti övezetnek ebben a sokszínűségében, izgalmasan összetett társadalmában helyet kap a művészvilág és a progresszív értelmiség egy része is. A művészeket ide köti a belvárosi kulturális intézmények közelsége és a színes, izgalmas helyi atmoszféra mely nap, mint nap művészetük élményanyagául szolgál. De találunk itt missziókat, alapítványokat, radikális politikai központokat is, bennük az értelmiség lázadó, konformizmusra képtelen képviselőit, és azokat a különleges embereket, akik egy új világ rögeszméjétől hajtva, a társadalom megváltoztatásáért küzdenek. A szélsőségek birodalmában járunk tehát, s ez nemcsak társadalmi értelemben igaz. Itt a legelegánsabb, legdrágább luxus lakásokat magukba foglaló épületblokkok gyakran szoros közelségben élnek a legnyomorgóbb slumokkal, gettókkal. Kopott, sivár gyorsbüféken túl, olyan luxus szórakozóhelyekkel találkozunk itt, melyek akár világhírnévre tettek szert. A szociológusok számára valóságos laboratórium ez az övezet, ahol koncentráltan találják meg a társadalom betegségeit és az alternatív életstílusokat.

3. Ipari munkások lakóövezete Többségében munkások, kereskedelmi alkalmazottak laknak ebben a zónában, mely egyben az asszimilálódó bevándorlók második letelepedési helye is. A területfelhasználási mintát illetően, ez az övezet abban különbözik az előző két zónától, hogy azok vegyes területfelhasználásával szemben itt szinte kizárólag lakóházakat találunk, melyek jobb minőségűek mint az átmeneti övezetiek. A házak általában kétszintesek, kétlakásos különálló épületek, melyekhez kicsiny zöldterület tartozik. A modell születésének idején a házak földszintjén a tulajdonos lakott, s az emeleti lakást bérbe adta. Burgess szerint ez az oka annak, hogy az övezeten belül a társadalmi mozgást az emeleti bérlőknek az a vágya határozza meg, hogy háztulajdonossá váljanak, s egy ilyen ház földszintjén lakhassanak. Ebben az övezetben is vannak etnikai gettók, de ellentétben a két belső zónában találhatóakkal, ezek nyugodtabb, biztonságosabb életet kínálnak. Sokkal kevesebb erre a felfordulás, a mások életét és nyugalmát veszélyeztető esemény. E családias légkör az oka annak, hogy gyakran a családok itt maradnak még azután is, hogy sikerült olyan jövedelmi bázist teremteniük, ami megengedné, hogy a kijjebb fekvő, jobb életminőséget biztosító középosztályi lakóövezetbe költözzenek. 124


4.Középosztály lakóövezete Jobbára az amerikai születésű (alsó)középosztály lakóhelye ez a negyedik zóna. Kiskereskedőknek, kistisztviselőknek, középvezetőknek és néhány gyengén fizetett értelmiségi szakma képviselőinek, mint pl. tanároknak, rendőröknek a lakóhelye. Különálló, már kertesnek nevezhető családi házak épülnek itt többnyire, melyeknek kertjei az előző övezetben találhatóaknál nagyobbak és változatosabbak. De láthatunk itt néhány rezidens jellegű szállodát és apartmanházat is, melyeket szintén középosztálybeliek használnak.

5. Ingázók övezete Ez az ötödik zóna bár meglehetősen távol esik a belvárostól, még a városként funkcionáló terület része annak ellenére, hogy külső határai már kívül eshetnek a város közigazgatási határokon. Villaszerű épületeket találunk itt melyeknek kertjei változatosabbak és főleg sokkal nagyobbak mint amilyeneket az előző övezetben láthatunk. E csendes, disztingvált terület ad otthont a felsőközéposztály és a felsőosztály tagjainak, mondja Burgess. Ma az ingázók övezete magába foglalja a külvárosokat, elővárosokat is. Különálló családiházas és kétszintes sorházas beépítésűek, mely utóbbiaknál is minden lakáshoz saját zöldterület tartozik. Az ingázók övezetében az életmód szükségszerűen autóra alapozott. Minden család kettő, vagy több autóval rendelkezik. Az egyiket a családfő használja munkába járásra, a másikat - ami többnyire kombi vagy mikrobusz típusú - a háztartásbeli anyuka használja, a gyerekek szállítására, bevásárlásra és egyéb ügyes-bajos dolgok intézésére. Mivel rendszerint nincsen szervezett tömegközlekedés, hiányoznak a járdák az úttestek mellől és nincsenek kerékpárutak sem. Az életmód olyan elemei, mint gyaloglás, sétálás ilyen körülmények mellett teljességgel ismeretlenek. Társadalmi keresztmetszet

városközpont

Építészeti keresztmetszet

városközpont

3. ábra: Az amerikai nagyváros társadalmi és építészeti keresztmetszetének ellentétes formája

Visszatérve a zóna-hipotézishez,118 Burgess legfontosabb végkövetkeztetéseit a következőképpen foglalhatjuk össze: 118

A koncentrikus körök elmélete - az olyan ökológiai modellekkel együtt, melyek a városközponttól való távolság függvényében elemzett társadalmi


125

• a városközpontból kifelé haladva nő a lakosság társadalmi státusza és a saját tulajdonban lévő otthonok (házak, lakások) aránya, ugyanakkor csökken a külföldi születésűek és a bűnelkövetések száma, • a város fizikai és társadalmi mozgása összefügg egymással, melynek mozgatórugója a telekár változása, és végül • a város társadalmi és építészeti keresztmetszete egymással ellentétes képet mutat.

6.1.3. Az ökológiai folyamatok

Burgess ökológiai elmélete a város növekedési folyamatának egy-egy állapotát elemezte. Az adott állapot azonban mindig a növekedési fázisban lejátszódó ökológiai folyamat valamely típusának eredménye. A Chicagoi Iskolán belül az ökológiai folyamatok kutatása Roderick McKenzie nevéhez fűződik, aki 1926-ban dolgozta ki az ökológiai folyamatok tipológiáját. Az ökológiai folyamatok elemzése során McKenzie a vándormozgalom városformáló szerepére helyezte a hangsúlyt. Természetesen tisztában volt azzal, hogy a város népességszám-változásának három tényezője van: úgymint születés, halálozás és migráció, de tapasztalta, hogy míg a születés és a halálozás lassú, egyenletes változást eredményez (ilyen módon valójában stabilitást jelent a változásban), addig a városok, a régiók közötti vándormozgalom akár gyökeres változást hozhat egy város népességszámában és ökológiájában. McKenzie a következő hét ökológiai folyamatot azonosította. 1. Koncentráció: mely során egy terület népsűrűsége azáltal növekedik, hogy idővel egyre több ember koncentrálódik ugyanazon a területen. (Itt egy centripetális folyamatról van szó.) 2. Dekoncentráció: a népesség területi szétszóródását jelenti, az idő előrehaladtával. (Ebben az esetben egy centrifugális folyamat játszódik le.) 3. Centralizáció: a népesség csoportosulása, sűrűsödése egy központi mag, mint pl. egy üzleti negyed, vagy üdülőterület körül. Ez a folyamat más mint a koncentráció, ahol az emberek egy központi területre való hivatkozás nélkül sűrűsödnek. Míg tehát a koncentráció spontán, a centralizáció tudatos folyamat. 4. Decentralizáció: jön létre akkor, ha ugyanazon funkciót több terület is hasonló színvonalon elégíti ki. Amikor az olyan termékek mint pl. élelmiszerek, ruházati cikkek, a tömegtermelés részévé válnak, már nemcsak a központi üzleti negyedben lehet az elvárt minőséget megvásárolni. Ilyenkor, a központi területeken kívül fekvő bevásárlóközpontok szaporodása jelzi a decentralizációs folyamatot. 5. Szegregáció: mely egy területen belül az azonos típusú emberek, vagy telekfelhasználási módok növekvő arányú elterjedését, és uralkodóvá válását jelenti. A szegregáció ebben az értelemben például, az azonos társadalmi réteghez tartozó népességnek, egy etnikai jelenségek grafikus ábrázolásán alapulnak - gradient elméletek csoportjába tartozik.

126


csoportnak vagy egy meghatározott foglalkozású népességnek a területi elkülönülését jelenti. De szegregációnak minősül az is, amikor a telekfelhasználás egy-egy területre jellemző azonos módja különít el egymástól területeket. Pl. autósztrádák melletti területek, ahol éttermek, benzinkutak, üzletek és egyéb az utazással összefüggő szolgáltató intézmények építésére használnak területeket. A szegregáció fogalmának önmagában nincsen pozitív, vagy negatív értéktartalma. De a folyamat társadalmi következményeiben lehet pozitív, vagy negatív. 6. Invázió: egy új népességcsoportnak, vagy funkciónak a behatolása egy olyan területre, ahol eddig másik népcsoport, vagy funkció dominált. Kritikus korszaka ez az övezet történetének, életének. A legtöbb tervezési és övezetrendszeri probléma az invázió korszakában merül fel, mert ilyenkor a terület jellege alapvetően megváltozik. A nagyváros belvárosi feszültségeit gyakran súlyosbítja egy etnikai csoport inváziója, melynek életmódja megrettenti az eredeti lakosokat. 7. Szukcesszió: a terület népességének, vagy telekfelhasználási módjának teljes megváltozása. Az invázió eredményeként létrejött új állapotról van szó lényegében. A legtöbb városias területnek át kell esni az invázió és szukcesszió folyamatán, ahogy az urbanizált tér kiterjed és népessége növekszik. Park és Burgess átmeneti zónája az a különleges területe a nagyvárosnak, amely a központi üzleti övezet terjeszkedése miatt állandóan az invázió és szukcesszió állapotában van.

6.1.4. Természetes övezetek

Amikor a klasszikus humán ökológián belül a természetes övezet fogalma megszületett, az a feltételezés állt mögötte, hogy az élővilághoz (mint biotikus társulások mozaikjához) hasonlóan a társadalomban is működnek olyan erők, melyek a városon belül a népességnek és a funkcióknak valamilyen csoportosulását hozzák létre. Mégpedig spontán, objektív, azaz természetes erők formájában. A "természetes erő" létezésének feltételezése a következő mindennapi tapasztalaton alapult: ahhoz, hogy az emberek meg tudjanak élni, szükségleteiket ki tudják elégíteni, hogy együtt tudjanak dolgozni, és mindezen tevékenységek során keletkező problémáikat meg tudják oldani, kapcsolatba kell egymással lépniük. E spontán módon alakuló emberi kapcsolatok alkotják azt a spontán, objektív természetes erőt, ami a városi népességet olyan homogén csoportokba szervezi, melyeknek szükségletei és azok kielégítési módja hasonló. A természetes övezetek fogalmának a humán ökológiába való bevezetése Park és Burgess tanítványától, Harvey Zorbaugh-tól származik. Chicago két szélsőségesen ellentétes övezetének tanulmányozásával foglalkozó: "Az aranypart és a slum" című doktori disszertációjában Zorbaugh kifejti, hogy a városi ember intim gazdasági kapcsolatait a közösségen belüli pozíciójáért folytatott verseny határozza meg. Ebben a pozicióért folyó versenyben az emberek kisebb közösségekké integrálódnak, melyek egységet alkotnak és területileg is elkülönülnek egymástól. Ezzel azt hangsúlyozta Zorbaugh, hogy a természetes övezetek nemcsak fizikai, térbeni egységet, hanem sajátos, egyedi kulturális jellemzőkkel rendelkező emberek egy csoportját is jelentik egyben.


127

E homogén csoportok térbeli elhelyezkedése természetes övezetek mozaikjává teszi a városokat. Azaz, a városnövekedés nem tervezett, spontán mozgása egymástól jól elhatárolható övezeteket, zárványokat hoz létre a városon belül, melyek:    

jellegzetes, bizonyos szempontból azonos népcsoportokat fognak össze, gyakran földrajzi képződmények, máskor csak forgalmasabb utak által vannak elválasztva egymástól, határaik általában nem esnek egybe a közigazgatási körzetével, tehát szociológiai és nem közigazgatási egységet jelentenek és végül, társadalmi arculatuk karakterisztikus, gyakran jellegzetes eltéréseket mutat pl. kriminalisztikai vonatkozásban, a családok széthullása tekintetében.

A természetes övezetek tehát sajátos szubkultúrával rendelkeznek, mely nemcsak karakteressé és egyedivé teszi, hanem el is különíti ezeket az övezeteket egymástól. Tehát a természetes övezet a városon belül mint a tér egy lehatárolható darabja jelenik meg, s bár nem földrajzi, várostervezési, építési, hanem társadalmi egység, mégis csak fizikai környezetével együtt értelmezhető. Azaz, a városrészek beépítésének és területfelhasználásának jellege meghatározza a természetes övezet fejlődését. A természetes övezet statikus kategória, melyet dinamikussá az ökológiai folyamatok tesznek. Az invázió kicseréli a népességet, ezzel létrejön a szukcesszió állapota, melyet szükségszerűen újabb invázió követ. Tehát a természetes övezetek konkrét formái az ökológiai folyamatok eredményei, melyek ebből következően, szükségszerűen az állandó változás állapotában vannak. A természetes övezet fogalma mellett a klasszikus humán ökológia egyéb strukturális egységek, így a zóna és a szomszédság fogalmát is használta. Területi kiterjedését illetően, a zóna a legnagyobb területi és társadalmi-gazdasági egység, mely lehatárolásának alapját a területfelhasználás módja képezi. (Zónaként értelmezhetőek a Burges által lehatárolt övezetek vagy a későbbiek során, a 6.2. fejezetben sorra kerülő Hoyt féle szektorok.) A zóna is "természetes" területi képződmény abban az értelemben, hogy elkerülhetetlenül kialakul, függetlenül attól, hogy tervszerű beavatkozás segíti, vagy gátolja a folyamatot. Mégis, miután inkább gazdasági mint szociológiai kritérium szolgál a térbeli lehatárolás alapjául, sokkal inkább használja a gazdaságföldrajz tudományos vizsgálódása során, mint a szociológia. A szomszédság a városszerkezet legkisebb, még értelmezhető egysége, mely csupán néhány háztömböt foglal magába. Miután túl kis közösséget foglal magába, elsősorban nem szociológiai, sokkal inkább építészeti területi egységnek szokták tekinteni. A zóna és a szomszédság fogalmához képest a természetes övezet - a mindennapi szóhasználatban - a városrész, vagy a negyed fogalmának felel meg, területi kiterjedését tekintve pedig, a zóna és a szomszédság között foglal helyet. A humán ökológiának egyik legmélyebben kutatott területe a természetes övezetek problematikája. Nagyszámú kutatás folyt a természetes övezetekben, és a megjelent publikációk általában igen izgalmas, érdekes tanulmányok. Eredményük a legkarakterisztikusabb típusok mélyelemzése. A továbbiakban a gettóval, a szuburbiával és a slummal, mint három kiemelkedően fontos

128


természetes övezettel fogunk foglalkozni, a klasszikus humán ökológia vonatkozó kutatásainak tükrében.119

1. A gettó Maga a gettó kifejezés, a középkori európai fogalom átvétele. Mint köztudott, Nyugat-Európában a zsidó lakónegyedeket nevezték gettónak. A középkorban a gettó kialakulását és működését a feudális rend határozta meg. Eszerint a gettóban csak az élhetett aki zsidó volt, de ha zsidó volt ott kellett élnie. Amikor a polgári társadalom, s vele együtt az állampolgári egyenlőség jogi intézménye megszületett, megszűnt a gettó létalapja. Nemcsak képletesen, valóságosan is, mert a gettók falait ledöntötte a forradalom. De mint ahogy arra L. Wirth is rámutatott, a kapitalizmus újra felépítette a gettót, még akkor is, ha nem kőből épített falak és merev jogszabályok határolták. Sőt, a gettó olyan polgári társadalmakban (mint pl. az Amerikai Egyesült Államokban) is kialakult ahol történelmi okok miatt hiányoztak a feudális előzmények. Az újraszülető gettó falai láthatatlan társadalmi falak lettek, melyek legalább olyan keményeknek és mereveknek bizonyultak mint a kőfalak. Wirth ugyan az amerikai zsidóság helyzetét vizsgálta, de kiterjesztette a gettó fogalmát, amennyiben különböző etnikumú, vallású emberek által lakott városrésznek tekintette, amelyben sajátos minta szerint folyik a társadalmi élet. Wirth szerint a gettó jellemzői a következők. • A gettót, identitását megőrző kisebbség lakja. Ez egyrészt abban fejeződik ki, hogy kultúrája, normarendszere, esetleg nyelve is eltér a környező területekétől, másrészt normarendszerének betartását szigorúan ellenőrzi a közösség. • Az identitás megőrzéséből fakadóan a gettó befelé erőteljesen integrált, ugyanakkor a külső világgal igen korlátozott a kapcsolata. • Izolált világról van szó. Azaz, a társadalom megtűri, de nem fogadja be a gettó lakóit, mert idegeneknek tartja őket. •8 Ahhoz, hogy a társadalom integrálja őket, hogy elhagyhassák a gettót, fel kell adni másságukat, legalább is annak külső, látványos jeleit. Ugyanakkor asszimilációjukat megnehezíti, majdnem lehetetlenné teszi a közösség erős identitása, mely egyben védekező válasz is a széleskörű társadalmi izolációra.

2. A szuburbia A szuburbia a kertváros, melynek társadalmi jellemzőit a klasszikus humán ökológia az alábbiakban látta.

119

A klasszikus humán ökológia kutatási eredményeinek a magyar szakmai közönséggel való megismertetése Nemes Ferenc és Szelényi Iván 60-as évek végén és a 70-es évek elején megjelent munkáinak köszönhető. Ahogy ez az alfejezet, úgy a klasszikus humán ökológia elméleti eredményeit ismertető előző részek is gyakran használták alpforrásként munkáikat. A természetes övezetek itt ismertetett három típusának bővebb kifejtését tartalmazza „A lakóhely mint közösség” c. könyvük (Akadémiai Kiadó. Budapest, 1967.) 103115. oldala.


129

• A kertvárosban a társadalom integrálódásának alapja a folytonosan változó társadalmi értékek követése. Ebben az értelemben a gettó ellentéte, mely éppen változatlanul őrizni igyekszik az érték és norma rendszerét. • Ugyanakkor hasonlít is a gettóhoz, mégpedig a társadalmi kontroll szorosságát illetően. (Például az amerikai szuburbokban kialakuló kötelező fűnyírás, templombajárás, a gyerek elvárt módon való öltöztetése stb., a közösség által szigorúan elvárt életmód elemmé vált, melynek a be nem tartása kiközösítéssel jár.) • A szuburbia társadalmának e két jellemzője közül az első, az értékek univerzalitása a fontosabb. Ennek köszönhető a szuburbia lakóinak nagyobb a mobilitása. A szuburbia társadalmi funkciója nem azonos a gettóéval, amennyiben egy mobil és anonim társadalomba, valamint a tömegkultúrába már beolvadt emberek társadalmi integrálására szolgál. Ugyanakkor a gettó egy olvasztótégely, mely időlegesen feloldja a kulturális heterogenitásból fakadó ellentéteket.

3. A slum A slum sokféleképpen, gyakran igen tágan, ill. leegyszerűsítve értelmezett fogalom. A leggyakoribb egyszerűsítés, amikor a fizikai jellemzőkre szűkítik le a fogalmat, azaz leromlott, túlzsúfolt övezetet értenek alatt. Az így értelmezett slumba a gettó ugyanúgy beletartozik, mint egy sor más természetes övezet. De a slumnak nem a fizikai jellemzők adják a lényegét, hanem a sajátos társadalma. A klasszikus humán ökológiában kétféle slum-kép alakult ki, melyek a leromlott belvárosi negyedek - a burgessi átmeneti övezet - két sajátosan eltérő társadalmi karakterű természetes övezetét jelentik. a.) A nagyváros dzsungele Itt összpontosul a nagyváros társadalmának összes patológiás tünete. Elsősorban a kemény bűnözés és bűnözők hazája ez a terület, de itt van a prostitúció, a drogkereskedelem központja is. Itt lelnek "otthonra" a szellemileg és fizikailag egyaránt leépült hajléktalanok is, és itt a legmagasabb az önsorsrontó, marginalizálódott emberek aránya. A nagyváros dzsungelében az alkoholizmus, a gyilkosság és az öngyilkosság mindennapos jelenség. Egyszóval, a belváros legvadabb, legfélelmetesebb és legelszomorítóbb részében járunk, ahol a deviancia és az anómia minden megnyilvánulási formájával találkozhatunk. Nem jelenti ez azt, hogy szervezetlen az övezet társadalma. Ellenkezőleg. A nagyváros dzsungele a szervezett bűnözés, a gangek igazi hazája. b.) A falu slum Ez a városrész is mind fizikai, mind társadalmi állapotát tekintve egyaránt leromlott, de elsősorban elöregedett negyed. Társadalmát sajátossá teszi, hogy a belvárosnak egy olyan zárványa, melyben a vidéki életforma bizonyos elemei megtalálhatóak. De nem abban az értelemben, ahogy a szuburbok lakói élvezik a vidéki élet előnyit. Hiszen a szuburb lakói számára a vidéki élet elsősorban természetközeli életmódját és nem annyira társadalmi kapcsolatait illetően jelent pozitív mintát. Míg a kertvárosok utcái néptelenek, csendesek, lakóik hátsó kertjeikbe, házaik falai mögé húzódva őrzik és védik magánéletük szentségét, addig a falu slum a vidéki társadalmat jellemző elsődleges kapcsolatok fontosságából őriz 130


meg valamit a maga sajátos módján. Itt az élet mozgalmas, eleven, látványosan nyitott. Az emberek ismerik egymás magánéletét mert minden mások szeme láttára történik. Kocsmák, zajos utcai jelentek, a lakásokból az utcára költöztetett, közprédára bocsátott magánélet teszi izgalmassá, elevenen lüktetővé a mindennapjait. Nem békés, polgári világ, de mégsem olyan fenyegető, nem olyan veszélyes övezete a belvárosnak, mint a "nagyváros dzsungele" A különböző slumok közös jellemzője, hogy a slum lakói a társadalomból kívül maradt, vagy kirekedt emberek. Másként kívül állók, mint a gettó lakói. A slum lakók elveszítették eredeti értékeiket. A slum társadalma anómikus, a hétköznapi nyomorba beletörődött emberekből áll, akik nem látnak és nem is keresnek kiutat marginalizálódott helyzetéből. A tipikus slumlakó már nem is elégedetlen, legalább is abban az értelemben nem, hogy bármit is kívánna, tudna, akarna másként tenni. A slumban a helyét megtalált ember nem is akar új helyet magának a társadalomban. Ezért igen nehéz a slum várospolitikai kezelésének kérdése.

6.1.5. A Chigagoi Iskola kritikájáról

A Chicagoi Iskola tudományos szemlélete és kutatási eredményei a mai napig meghatározzák a városkutatást. Saját korukban hatásuk oly nagy volt, hogy az első jelentősebb kritikák megjelenésére a 40-es évek második feléig kellett várni. Az azóta napvilágot látott kritikai észrevételek:   

az elméleti újszerűség, a tudományos kutatás szemlélete és módszere, valamint az elméleti eredmények általánosíthatósága és időtállósága kérdéskörébe rendezhetőek.

1. Az elméleti újszerűség kérdése Bátran mondhatjuk, hogy óriási hatása és sikere volt a Chicagoi Iskola tudományos eredményeinek. Valósággal bombaként robbant a korabeli tudományos életben. Mi sem bizonyítja jobban nagy hatását, mint például térmodelljeinek máig tartó vonzása. Pedig ezek: a gazdasági, társadalmi és épített környezet térbeli összefüggéseire vonatkozó következtetések korántsem voltak elméleti előzmények nélküliek. Európában is nagy kihívást jelentettek a geográfia, a közgazdaságtan és a szociológia tudományának művelői számára, a XVIII-XIX. század robbanásszerű városnövekedésének társadalmi és gazdasági következményei. A Chicagoi Iskola megszületését közel száz évvel megelőzve, 1826-ban jelent meg Herbert von Thünen mezőgazdasági telephelyelmélete, mely bizonyos értelemben a Burgess-i térmodell elméleti előfutárának tekinthető annak ellenére, hogy Thünen nem a város, hanem a város és környezete (régiója) térszerkezeti összefüggését elemezte. Thünen is a gazdasági érdek és a verseny hajtóerejére építette elméletét, és ő is úgy vélte, hogy a város egy központi magból kifelé körkörösen terjeszkedik. A várost körülölelő mezőgazdasági területen a termelők költségeik minimalizálásának érdekétől hajtva, koncentrikus körök mentén úgy fognak elhelyezkedni mondta Thünen - hogy a legnagyobb szállítási költséggel rendelkező terméket termelők


131

közvetlenül a várost övező gyűrűben, majd a többi termelő a csökkenő szállítási költség függvényében a várostól körkörösen távolodva telepedik le.120 Még inkább figyelemre méltó a szintén német Kohl 1841-ben megjelent könyve, melyben már arról írt, hogy a város társadalmi szerkezete térbeli szerkezetté transzformálódik, ahol a tér homogén társadalmi státuszú ívekre osztható olymódon, hogy a központtól kifelé haladva csökken a társadalmi státusz.121 De a XIX. században mások is, mint pl. a szociológus Engels (a tankönyv bevezetésében már hivatkozott) "A munkásosztály helyzete Angliában" c. könyvében Manchesterről írva, Burgess-hez hasonlóan festi le a modern nagyváros térszerkezetét. "Minden városban van egy, vagy több sötét negyed, melyben a munkásosztály összezsúfolódik. Gyakran előfordul, hogy a negyed eldugott sikátorai közvetlenül a gazdagok palotái mellett húzódnak meg, de általában külön városrészekbe utalják őket.... Manchester központja meglehetősen kiterjedt kereskedelmi negyed, mintegy fél mérföld széles és ugyanilyen hosszú, s csaknem kizárólag irodákból és áruraktárakból áll. Az egész negyedben alig lakik valaki....E kereskedelmi negyed kivételével az egész tulajdonképpeni Manchester megannyi munkásnegyed, amely másfél mérföld szélességű övként körülveszi a kereskedelmi negyedet. Kint ezen az övön túl lakik a magasabb- és középburzsoázia. A középburzsoázia szabályos utcákban a munkásnegyed közelében....a magasabb burzsoázia távolabb eső villaszerű, kertes házakban szabad, egészséges vidéki levegőn, gyönyörű, kényelmes lakásokban, mely közelében félóránként vagy negyedóránként omnibuszok indulnak a városba."122

2. A tudományos kutatás szemlélete és módszere A klasszikus humán ökológia elméletét támadó kritika első hulláma a bioökológiától kölcsönzött szemléletét és tudományos eszköztárát vette célba - abból kiindulva, hogy ha a társadalmi folyamatokat nem társadalmi, hanem biológiai törvényszerűségekkel próbáljuk megmagyarázni, elkerülhetetlenül hibás következtetésekre jutunk. Mert igaz ugyan, hogy az emberek ki vannak szolgáltatva a környezetük és a nagy társadalmi folyamatok hatásainak, de nem korlátlanul. Az ember - a növényekkel és az állatokkal szemben - gondolkodó lény, aki kreatív módon tud hatni városi környezetére, és személyes döntéseiben szubjektuma nagy szerepet játszik. Milla Alihan,123 a New-York-i Columbia Egyetem tanára már 1938-ban élesen bírálta Park-ot, aki azt állította, hogy a város társadalmi és biotikus közösség egyben, ahol az emberek közötti kölcsönös kapcsolatok egyik része társadalmilag szervezett (ezt nevezte Park "erkölcsi rend"-nek), és a másik része pusztán a területi együttélésből fakadó szimbiotikus, ösztönös interakció, mely hasonló a növények és az állatok ökológiai környezetükkel való kapcsolatához. Alihan eredendően hibásnak tartotta a társadalmi és biotikus közösség dichotómiájára épített városkutatást. Számára a város társadalmi közösség volt. Meg volt győződve arról, hogy kora városaiban egyértelműen az emberek által átörökített intézményeké a meghatározó szerep. 120

A 6.4. fejezetben részletesen fogunk foglalkozni Thünen mezőgazdasági telephelyelméletével. 121 Kohl könyvére Csanádi Gábor és Ladányi János hivatkozik a „Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai” c. könyvében. (Akadémiai Kiadó Budapest, l992. 10. o.) 122 MEM 2. kötet, Kossuth, Budapest 1958. 243. o. 123 Milla Alihan: Social Ecology (New York Columbia University Press, 1938.)

132


3. Az elméleti eredmények általánosíthatósága és időtállósága A klasszikus humán ökológia elméleti eredményeinek bemutatása során két kiemelt kutatási területre: egyrészt a városi életmód ökológiai meghatározottságára, másrészt a városi tér és társadalom összefüggésére helyeztük a hangsúlyt. Ez az oka annak, hogy a továbbiakban e két terület jeles képviselője: Wirth és Burgess elméletének kritikáira összpontosítjuk a figyelmünket.

a) Wirth ökológiai elméletének kritikája Wirth elméletének hatása igen nagy és hosszantartó volt. Az első kritikák a 40-es évek második felében jelentek meg, de a kritikai hang csak az 50-es, 60-as években vált határozottá (elsősorban Gans munkássága révén). Ekkor a fejlett tőkés országok már túljutottak a városrobbanás korszakán, a nagyváros belső ellentmondásai vesztettek erejükből, és Wirth állításai túlzottnak tűntek. Empírikus vizsgálatok sora bizonyította, hogy a falusi és városi élet Redfield-i, Wirth-i dichotómiája inkább csak a század elejei amerikai nagyvárosokra volt igaz. Wirth ökológiai elméletét két oldalról érte bírálat. Egyrészt azok oldaláról, akik szerint Wirth elmélete túl általános, megragad a nyilvánvaló felszín vizsgálatánál, és ezért nem tud magyarázattal szolgálni a városon belüli kisebb közösségek, szubkultúrák életmódjának eltéréseire. Másrészt azok oldaláról, akik nem értettek egyet az életmód szigorú ökológiai meghatározottságával, s nem a Wirth-i három tényező (népességszám, népsűrűség, társadalmi heterogenitás) egymást kumuláló hatásában vélték megtalálni a városi életmód jellemzőinek magyarázatát. • Az első csoportból Walter Firey 1945-ben megjelent: "Érzelem és szimbólum mint ökológiai változó" című cikkét emeljük ki.124 Firey-t cikkének megírására az a megfigyelés inspirálta, hogy a belváros egyes területei hosszú ideig képesek voltak gyakorlatilag változatlanul megőrizni társadalmi karakterüket annak ellenére, hogy közvetlen környezetükben és zónájukban az egymást váltó invázió és szukcesszió hatására totális változás ment végbe. Vizsgálatának tárgyát Boston belvárosának három különleges negyede képezte, melyek bár nagyon különböztek egymástól, bizonyos szempontból mégis hasonlóak voltak. Ugyanis mindhárom negyedhez sajátos és határozott érzelmek fűzték a város lakóit, miáltal bizonyos réteg (vagy akár az egész város) számára szimbólummá váltak. A három negyed közül:  az első Bacon Hill, mely patinás villáival, gondozott kertjeivel, tisztaságával, disztingvált nyugalmával a város egyik előkelő negyede volt. Bacon Hill az évszázadokkal ezelőtt itt letelepedő bostoni arisztokrata családok leszármazottainak, s a város új előkelőségeinek lakóhelye maradt annak ellenére, hogy Firey vizsgálata idején már egy értékét vesztett, alacsonybérű lakásövezetben helyezkedett el.  A második Boston Common, mely a város alapításához kötődő történelmi emlékhelyet és parkot foglalta magába, ami olyan értéket és szimbólumot jelentett a város lakóinak, ami megakadályozta, hogy a belvárosi üzleti negyed növekedése elnyelje, illetve megváltoztassa.  Végül a harmadik North End, az olasz gettó, amelyik szintén változatlanul őrizte eredeti etnikai karakterét, az olasz születésű családok magas arányát. 124

Walter Firey: Sentiment and Symbolism as Ecological Variables (American Sociological Reiview, X. April, 1945. pp. 140-148.)


133

Firey cikke egyben arra is felhívta a figyelmet, hogy e hagyományok táplálta érzelmek szerepe oly nagy lehet, ami képes legyőzni a tisztán gazdasági motivációt. Azaz nem lehet pusztán a telekár változásával magyarázni a város térszerkezetének milyenségét. • A Wirth-i kritikák másik csoportjába tartozik: Michael Young és Peter Willmot ma is gyakran idézett, Dél-Londonban végzett szociológiai felmérése.125 Young és Willmot ebben az 50-es években végzett felmérésükben azt vizsgálták, hogyan és miért változott egy lakóhelyet cserélt csoport életmódja. London egyik régi negyedének - Bethnal Greennek - lakói közül sok család a II. világháború után egy újonnan épült kertvárosba - Greenleigh-be - költöztek.  Bethnal Green-ben az emberek több generációra visszamenőleg ismerték egymást, és szoros szomszédsági, baráti, sőt rokoni kapcsolatok fűzték össze őket. Intenzív közösségi életet éltek, s szükség esetén számíthattak egymás, ill. a közösség támogatására. Természetesen tudták, hogy kinek mekkora a jövedelme, mi a foglalkozása stb., egymás megítélésének, értékelésének alapja mégis sokkal inkább személyes tulajdonságaik ismerete volt.  A Greenleigh-be költözöttek (akik eddig barátok, rokonok támogató közösségével voltak körülvéve) egyszerre idegenek között találták magukat, s korábbi életmód mintájuk használhatatlanná vált. Mivel nem ismerték egymást, a kölcsönös megítélés alapja a ház, a kert, az anyagi javak és az életmód egyéb látható külső jegyei lettek. Egy idő után, az irigység, az ellenségeskedés, a féltékenység láthatatlan szálai szőtték át a közösséget, és a Wirth-i anonim városi életmód jellemzőit produkálta a közösség. Nyilvánvaló volt, hogy a jelenség hátterében nem az új lakóhelynek a korábbinál nagyobb népességszáma, sűrűsége és társadalmi heterogenitása állt, hiszen nem volt különbség e szempontból Bethnal Green és Greenleigh között. Young és Willmott tehát nemcsak azt tapasztalták, hogy hasonló ökológiai feltételek mellett, pusztán társadalmi okok miatt, nagyon különböző életmód alakulhat ki, hanem azt is, hogy kertvárosias környezetben is létrejöhet anonim, elidegenedett társadalom. E kritikai vonulatba tartozik Herbert Gans munkássága,126 aki többek között, bírálta Wirth alaptézisét - miszerint a nagyváros lényegét a nagyvárosi életforma jelenti. Gans véleménye az volt, hogy nem létezik egységes nagyvárosi életforma. A városokban sokféle életforma él együtt, s ezek eltérésében meghatározó szerepe a fogalakozási struktúrának van. Elismerte, hogy az ökológiai viszonyok is szerepet játszanak az életmód milyenségében, de szerepüket csak másodlagosnak tekintette. Gans bírálta Wirth-et egyoldalúságáért is, amiért a várost személytelen, bürokratikus, pusztán áru és pénz viszonyra épülő társadalomnak látta. Szerinte erre a városellenes beállítódására vezethető vissza az alapvető meggyőződése, hogy a nagyváros szükségszerűen nem kívánatos, negatív életformát teremt.

125

Michael Young and Peter Willmot: Family and Kinship in East London (Baltimore, Penguin Books, 1957.) 126 Herbert J. Gans: A városi és kertvárosi életmód. A meghatározások újraértékelése. In: Városszociológia, 1973. 64-87.o.

134


Gans a belváros társadalmát vizsgálva, társadalmi és kulturális gyökereik alapján a következő rétegeket különítette el egymástól.  Kozmopoliták. Ide diákok, művészek, írók, zenészek, szórakoztatóiparban dolgozók, értelmiségiek stb., tartoznak. Mindazok, akik azért élnek a belvárosban, hogy közel legyenek a kulturális intézményekhez.  Nem házasok, gyermektelen házasok. E rétegen belül a nem házasok csak átmenetileg laknak a belvárosban. A házasságkötés és a gyermekek megszületése után a várost övező kertvárosok valamelyikébe költöznek. Ugyanakkor a gyermektelen házasok akár egész életükben a belváros lakói maradnak.  Különböző etnikai csoportok szigetei. Ezek a csoportok úgy élnek a nagyváros belvárosában is, mint ahogy ők maguk, vagy elődeik éltek az őshazájukban. (Az európai, a Puerto Rico-i falvakban, vagy akár Ázsiában.) Életük két szintéren zajlik, a gettóban és a munkahelyükön. Külső kapcsolataik - a másodlagos és formális munkahelyi kapcsolataikon kívül - nincsenek, életmódjukat a gettón belüli szoros elsődleges kapcsolatok határozzák meg.  Hátrányos helyzetben lévők. A nagyon szegények, a felbomlott családok és az érzelmileg megzavarodottak tartoznak ebbe a rétegbe. Ők a slum lakók. Kiszolgáltatott réteg, melynek nagy része kisnyugdíjas. Az egész réteg lefele mobil.  Lecsúszottak. A legalsó réteg, a végleg leszakadók csoportja. Az ide tartozók korábban magasabb osztályhelyzetűek voltak. A lecsúszottság tudata a teljes kiábrándultság, reménytelenség állapotába taszítja őket. A belváros társadalmának fenti öt rétege nemcsak abban különbözik egymástól, hogy a hierarchiában elfoglalt helyük, életmódjuk, kulturális gyökereik mások, hanem abban is, hogy lakóhelyválasztásuk szabadsága eltérő. Az első két réteg (a kozmopoliták és a nem házasok, ill. a gyermektelen házasok csoportja) önként választja a belvárost, a harmadik (az elszigetelt etnikai csoportok tagjai) részben szükségből, részben hagyományból, míg a két utolsónak (a hátrányos helyzetben lévőknek és a lecsúszottaknak) nincs más választása. A külvárost és a kertvárost vizsgálva Gans arra a következtetésre jutott, hogy a klasszikus humán ökológia eredményeként kialakult kertvároskép is korrekcióra szorul. A klasszikus humán ökológia a kertváros fő jellemzőit még a következőkben látta:       

alvóváros jelleg, távolabb esnek a központi üzleti negyed munka és szórakozási lehetőségei, újabbak, modernebbek a belvárosi lakóterületeknél, közlekedésük személyautóra és nem tömegközlekedésre alapozott, többnyire egylakásos épületek és kisebb népsűrűség jellemzi őket, népességük társadalmi rangjukat illetően homogénebb, demográfiai jellemzőik karakteresek (fiatalabb a korfa, és a házasok aránya nagyobb) és végül,  a magasabb jövedelműek lakóhelyéül szolgálnak. A 60-as évekre azonban - állapította meg Gans - nemcsak a belváros, hanem a kertváros is jelentős változáson ment keresztül, amennyiben  a kertváros már nem teljesen alvóváros, mert az intézmények egy része kiköltözött a belvárosból, mely utóbbinak ugyanakkor erősödött a lakófunkciója, ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

135

 a kertvárosok csak földrajzilag vannak távol a belvárostól, ugyanis a közlekedés fejlődése nagyon lerövidítette az útidőt, és  miután a kertvárosnak is lettek intézményei, lakóiknak nem kell a belvárosi intézményeket használni. (Eredménye: csak a felsőbb osztály vásárol és szórakozik a belvárosban.) Gans módszertani szempontból is elmarasztalta Wirth-et, aki csak Chicago belvárosát tanulmányozta, s tapasztalatait az egész városra vonatkoztatta, holott Gans szerint, már Wirth idejében sem volt elmélete az egész városra bizonyítható. Végül is Gans kritikájának a legfontosabb eleme az, hogy szerinte a városi életforma fő meghatározója nem a Wirth-i három tényező (a nagy népességszám, népsűrűség és társadalmi heterogenitás), hanem a foglalkozási viszonyok. Véleménye szerint az ökológiai szerkezettel a társadalmi élet csak akkor magyarázható, ha a társadalom tagjainak nem adatik meg a választás lehetősége. Ilyen helyzet fordul elő például nyomasztó lakáshiány esetén, amikor az emberek bárhol hajlandóak lakni, csak lakáshoz jussanak. Ilyen esetben igen heterogén társadalma lesz a lakónegyednek, és az életmód legfőbb jellemzője a környezethez való csaknem közvetlen alkalmazkodás lesz. De ha elegendő városrész és lakás van, az embereknek megadatik a választás lehetősége, amivel nyilván élni is fognak. És ha a lakáspiac rugalmas, megvalósulnak a vágyaik, ami azzal jár, hogy homogénebb csoportosulások, lakónegyedek jönnek létre - állítja Gans.

b) Burgess térelméletével kapcsolatos kritikák Burgess zónaelméletének első kritikái egyrészt a zónák társadalmi homogenitását, másrészt a zónák közötti tiszta népességmozgást kérdőjelezték meg. Itt hadd utaljunk vissza az előzőekben már idézett 1945-ben megjelent Firey cikkre, mely nemcsak az adott zóna társadalmi inhomogenitását, hanem egyben azt is világosan bizonyította, hogy amennyiben Burgess hipotézise általános igazságot fogalmazott volna meg, Firey vizsgálata idején a belvárosi Beacon Hill exkluzív negyede már rég leromlott slum kellett volna, hogy legyen. Bár az amerikai szociológiai szakirodalom ma is (általában) egyetért abban, hogy Chicago ökológiai szerkezetét Burgess modellje korhűn magyarázta, már Hommer Hoyt figyelmét felkeltette a modell és a valóság néhány részletének eltérése alapján a zónák inhomogenitása, mely szerepet játszott későbbi ökológiai elméletének megszületésében.127 Nevezetesen Chicago esetében az a tény, hogy a Deutschland Ghetto és a Black Belt (a német bevándorlók és a néger lakosság lakhelye) nem kizárólag az átmeneti övezetnek nevezett zóna területén helyezkedett el, hanem mindkettő, több zónát keresztbe átvágó területet ölelt fel. Annak ellenére, hogy Burgess térelméletét alapvetően egyetlen város - Chicago - empírikus tanulmányozására építette, szilárdan hitte, hogy zónaelméletével bármely város modellezhető. Elméletét a legtöbb kritika e vonatkozásban érte. A későbbi empírikus tanulmányok ugyanis azt bizonyították, hogy Burgess modelljét Észak-Amerika régi városaira, a korai indusztrializáció lázában nagyra nőtt városokra lehetett csak alkalmazni. 128 127

Hommer Hoyt szektor-elméletét a 6.2. fejezet részletesen ismerteti. Sőt, két magyar szociológus: Csanádi Gábor és Ladányi János még Chicago esetében is megkérdőjelezték a zóna-hipotézis igazolhatóságát. Szerintük Burgess és munkatársai a valóságtól ugyancsak elszakadva modellezték Chicago térszerkezetét. Ugyanis a korabeli ökológiai térképek tanúsága szerint a város hosszúkás téglalap alakban Észak - Dél irányban nyúlt el, keleti 128

136


A kritikák egy másik csoportja a zónaelmélet övezetlehatárolásának alapjául szolgáló telekár, ill. a telekárat alakító mechanizmus kérdését vette kereszttűz alá - mondván, hogy a telekárak, amelyek a városban a területfelhasználás és a gazdasági lakásosztályok területi eloszlásának alapjául szolgálnak, nem egy személytelen szimbiotikus darwini verseny, hanem tulajdonképpen a Park által "erkölcsi rendnek" nevezett társadalmi oldal termékei. William Form meggyőzően bizonyította, hogy a telekárak - gazdasági értelemben vett - igazi árak, mert nem személytelen, automatikus mechanizmusok termékei, hanem olyan árak, amelyekben társadalmi és kulturális preferenciák fejeződnek ki. A 70-es években a kritika új hulláma érte el a klasszikus humán ökológiának a korlátlan verseny által irányított népességmozgásra épített elméletét. Ebben az időben a fejlett világ urbanizációja már túljutott a város robbanásszerű növekedésének korszakán, s egyben azt tapasztalta, hogy az elmaradottabb országok közül azok, amelyek országuk modernizálására törekedtek, az általuk már sok évtizeddel azelőtt megélt urbanizációs gondokkal szembesülnek. Ezek a történelmi tapasztalatok nemcsak azt bizonyították, hogy a verseny nem áll mindig a városi élet központjában, és hogy a népességmozgásnak eltérő intenzitású korszakai vannak, tehát, hogy az urbanizáció periodikus, hanem azt is, hogy kultúra függő (azaz társadalmanként jelentős eltérést mutathatnak az urbanizáció kísérőjelenségei is és az intenzitása is). Ma a klasszikus humán ökológia kritikái közgazdaságtani indíttatásúak általában, melyek leginkább azt vetik a szemére, hogy már a saját korában is túlhaladott klasszikus közgazdaságtani alapállásából, a korlátlan szabad verseny és szabad piac feltételezéséből indult ki. Ezek a kritikák azt bizonyítják, hogy a telekpiac és a telekárak alakulására ma már messze nem vonatkoztathatóak a szabad piac közgazdasági összefüggései, mert ezer és ezer szállal kapcsolódnak össze a monopóliumok és az állam gazdaságpolitikájával. Mindazonáltal hangsúlyozni szeretnénk, hogy Burgess elmélete a születése idején Chicago-ról figyelemreméltóan pontos és sokrétű elemzést adott. Kimutatta, hogy a központból kifelé haladva nő a bűnözés, valamint a külföldi születésű lakosság aránya, és csökken a saját tulajdonú házban, illetve lakásban lakók aránya. Burgess nagy érdeme, hogy nem elégedett meg csupán kora nagyváros-formájának és belső térszerkezeti jellemzőinek feltárásával, hanem e térszerkezet változását mozgató mechanizmust is elemezte, miközben olyan kérdésekre kereste a választ, hogy mi áll a város patologikus jelenségei szaporodásának hátterében vagy, hogy miért és hogyan keletkeznek a slumok. Ő mutatott rá először arra is, hogy a központi üzleti negyed növekedése az átmeneti zónában szükségszerűen telekspekulációhoz vezet. A Chicago-i Iskola elméleti eredményeinek legnagyobb ellensége - mint minden társadalomtudományi elméleté - az idő volt. Az amerikai városok, melyek még Park és Burgess idejében vasúti csomópontok köré koncentrálódott, relatíve zárt városok voltak, a század közepére nagyot változtak. A motorizációs robbanás szétszórta a város sejtjeit, az urbanizáció magjait a vidéken, a városnövekedés új típusait keltve életre. Ahogy szaporodtak a világ különböző részeiből oldalán a Michigan tó által határolva. Így koncentrikus körök (vagy oválisok), de még félkörívek képzésére sem adott lehetőséget. Mivel a város északi, déli és nyugati részei jobb közlekedési viszonyokkal rendelkeztek, a fejlődés ezekbe az irányokba indult meg. A Chicago folyó két ága ÉNY és DNYról érkezve ömlik a Michigan tóba és mindkét ág partjain nehézipari és silány, olcsó bérlakások által elfoglalt terület jött létre, mely a fejlett területek közé ékelődött. (Csanádi Gábor-Ladányi János: Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai Akadémiai Kiadó. Budapest, 1992. 11-17.o.)


137

származó empírikus ismeretek, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az egy központ körül koncentrikus körök mentén növekvő város koncepciója nem tekinthető az urbanizáció általános érvényű modelljének, csupán Észak-Amerika ipari és kereskedelmi városai fejlődésének egy bizonyos korszakára fogadható el maradéktalanul. A klasszikus humán ökológia érdemei mindezen kételyek és tapasztalatok ellenére vitathatatlanok. A Chicago-i Iskola túl azon, hogy elindította a szociológia professzionalizálódásának folyamatát, a hatékony és tudatos városfejlesztésért is sokat tett. Elsősorban azzal, hogy kutatói a mélyreható empírikus vizsgálatok során nemcsak feltárták a városi társadalom betegségeit, hanem megkönnyítették, hatékonyabbá tették orvoslásukat. Azzal ugyanis, hogy a térképen történő ábrázolás módszerét használták, térben is megjelenítették a társadalmi konfliktusokat. A város vezetése koncentrálhatta erőforrásait a kritikus területekre, miáltal a beavatkozás sikerének esélye nagyobb lett.

6.2. A Chicagoi Iskola térelméletét követő ökológiai modellek

1. A szektorelmélet Burgess zónaelméletének első komoly kritikáját Homer Hoyt fogalmazta meg, híressé vált szektorelméletében. Hoyt földrajztudós lévén más aspektusból és más módszerrel közelítette meg a városi teret mint a Chicagoi Iskola képviselői. Nem népszámlálási adatokból dolgozott, hanem egy gazdasági adatot használt fő elemzési eszközként, aminek eredménye a város térszerkezetének az előzőektől eltérő leírása és a városnövekedés más típusú ökológiai mintájának bemutatása lett. A klasszikus humán ökológiának már az első írásai (különösen R. McKenzie) hangsúlyozták, hogy a város tulajdonképpen lakóinak egymással a térért és más erőforrásokért folytatott küzdelmének eredménye. A következő igen fontos felismerése az volt, hogy az emberek közötti verseny elsősorban gazdasági téren folyik, és hogy e versengés során elsősorban az árharc eszközét használják. Így került az érdeklődésük központjába a telekár, melynek segítségével eljutottak a végső következtetésükhöz nevezetesen, hogy a városi szegregációt elsősorban a telekár mozgatja. Hoyt ezen a gondolati szálon indult el, amikor a gazdasági szegregáció eredményének elemzéséhez keresve a megfelelő mérőeszközt, a telekárat, ill. a bérleti díjat választotta. Három időpontban (1900-, 1915-, és 1936-ban) 142 amerikai városra vonatkozóan összegyűjtötte, hogy hol helyezkednek el a magas bérleti díjú területek, és azokat térképen ábrázolta.129A 36 éves időintervallumot átölelő térképek változása arról győzte meg, hogy amikor a város növekedik, a magas jövedelműek által lakott szektor a központból kifelé, sugárszerűen terjeszkedik. És ugyanígy, a szegények által lakott belvárosi szektor is sugarasan növekszik, a fő közlekedési utakat használva expanziója csatornájául. A három térképet tanulmányozva számára úgy tűnt, hogy a tipikus amerikai város tortaszelet formájú területekre, általa szektoroknak nevezett egységekre osztható. Hoyt poliphoz hasonlította kora nagyvárosát, melyben a fő közlekedési utak (a polip csájai) mint a belső migráció csatornái eltérő karakterű szektorokra osztják a várost. 129

Hoyt amikor magas bérleti díjról beszélt, a fogalom alatt nemcsak a magas lakbérű és bérleti díjú épületeket értette, hanem a magas jelzálogértékű és becsült értékű házakat is.

138


Hoyt elemzése során azt tapasztalta, hogy a szektorok mozgásiránya a vizsgálat 30 éve alatt nem változott. Elméletének további fontos megállapításai a következők: • az idő múlásával általában a város több pontján is kialakulnak magas presztízsű és bérleti díjú, divatos lakóterültek, • melyek terjeszkedésüknél a kedvező természeti adottságokat keresik, függetlenül az ipari fejlődéstől (pl. magasabban fekvő, vagy folyóparti területeket), • gyakran a fontosabb közlekedési útvonalak mentén terjeszkednek, közvetlen összeköttetést tartva fenn a belvárossal, • terjeszkedésüknél gyakran fontos orientációs szempont az elit lakóterületeinek helye, • többnyire a közepes bérleti díjú területekkel szomszédosak, • de előfordul néha, hogy egészen alacsony presztízsű, leromlott területbe ékelődve kis szigetként megmaradnak, • sőt, gyakran tűnnek fel magas lakbérű lakások az üzleti negyed közelében, amelyek közel vannak a régebbi felértékelt lakóterületekhez. Hoyt elméletének különös jelentőséget adott az a tény, hogy Burgess-el szemben igen nagy számú és különböző típusú város vizsgálatából vonta le a következtetéseit, melyek megalapozottságát tovább növelte a hosszú vizsgálati idő. Ilyen értelemben elmélete tágabb volt a zónaelméletnél, de ugyanakkor szűkebb is, mert a város térszerkezetét csak a lakófunkció szempontjából vizsgálta. Utalt ugyan rá, hogy az ipari területek is hajlamosak a nagy forgalmi csatornák mentén sugarasan terjeszkedni, de nem foglalkozott e területekkel mélyebben.

2. A többmagvú város koncepciója Az előző ökológiai modelleket alkotóik a város különböző körzeteinek egy központi magtól való távolságára alapozták. Chauncy D. Harris és Edward L. Ullman, az előző térmodellek születését követő időszakban, az 1940-es évek közepén végezték kutatásaikat és azt tapasztalták, hogy a modern ipari városok rendszerint több üzleti, ipari és lakóközponttal rendelkeznek. A változás legfontosabb okát abban látták, hogy a korábbi időszakok városai nem rendelkeztek azzal a fejlett közlekedési technikával, mely a 40-es években tapasztalt mértékű terjeszkedésüket lehetővé és nyereségessé tette volna. A megváltozott körülmények között, az amerikai nagyváros növekedésének főbb jellemzőit az alábbiakban látták. • A városszéli forgalmi csomópontokban egybefüggő ipari területek alakulnak ki. Ennek oka az, hogy bizonyos ipari tevékenységek speciális erőforrásokat igényelnek emiatt szükségszerűen arra a területre koncentrálódnak, ahol ezek megtalálhatóak. Például, a nehézipar futószlagjai, gépsorai terjedelmes, egyszintes épületeket és a gyorsforgalmi utakhoz, autósztrádákhoz, vasutakhoz közvetlen kapcsolódási lehetőséget igényelnek. Ezért a nehézipari tevékenységek próbálnak ott csoportosulni, ahol ezek a feltételek adottak. • Bizonyos tevékenységek hasznot húznak egymás közelségéből. Például, az autókereskedők profitálhatnak a különböző márkájú gépkocsikat forgalmazók egy helyre tömörüléséből, az azonos profilú üzletsorok kialakításából. Mert a kínálat nagymértékű koncentrációja a keresletet is koncentrálni fogja. Nagy területről vonzzák az ilyen központok a vevőiket, akik egy helyen sokféle márkát találnak meg és hasonlíthatnak össze. A főutak, sztrádák mentén ezért nagy kereskedelmi központok jönnek létre, melyek minél nagyobbak, minél több fajta áru ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

139

forgalmazásával foglalkoznak, annál nagyobb területről vonzzák a vevőt és az eladót egyaránt. Itt mindkét fél azt kapja amit vár: a vevő a koncentrált, nagy választékú kínálatot, az eladó a koncentrált, széles keresletet. Ráadásul, mindkét piaci szereplő naprakész lehet a piaci információkat illetően, ami versenyhelyzetét javítja. • A telekfelhasználás módjának néhány típusa összeférhetetlen, ami szintén szerepet játszik a város területén belüli homogén sejtek kialakulásában. Például, magas színvonalú lakóterületek és iparterületek olyan igényeket támasztanak, melyek egymással összeférhetetlenek. Az ipari területek nagy intenzitású forgalmat igényelnek, mely rendszerint zajos és füstös. A lakóterületek ezzel ellentétben, forgalommentes, csendes, tiszta, nem szennyezett levegőjű helyeket keresnek. • A telekárak a város területi szegregációjának alakulásában változatlanul fontos szerepet játszanak. Különösen a magas telekár, vagy bérleti díj, mert kizárja a telekfelhasználás néhány módját. Például, a város kereskedelmi központjához közeli telek olyan drága, hogy csak bizonyos fajta hasznosítása képzelhető el gazdaságosan. Ezért rendszerint sokemeletes irodaépületek, bizonyos fajta üzletek és áruházak épülnek itt. A szektorelméletet és a többmagvú város koncepcióját egyben úgy is értékelhetjük, mint a koncentrikus körök elmélet kiegészítését és kritikáját. Annál is inkább, mert míg maga Burgess szilárdan meg volt győződve arról, hogy a város mindig egy központi mag köré fog szerveződni, a század második felének városnövekedése tényekkel cáfolta ezt az alaptételét. A változó társadalmi és gazdasági kihívásoknak megfelelni igyekvő város a növekedés új útjait találta meg, s miközben társadalmának és gazdaságának átalakulása gyorsabb volt mint az épített környezeté, a század elején még markánsan kirajzolódó szegregációs övezetek széttörtek, átrendeződtek, homogenitásukból sokat veszítettek. Harris és Ullmann elméletének talán a legfontosabb eredménye az volt, hogy megkérdőjelezte a városi telekhasználás jövőjének megjósolhatóságát. Burgess zónaelmélete de még Hoyt szektorelmélete is azt bizonyította, hogy a városi telekfelhasználásnak határozott (és általuk feltárt) mintái vannak. Velük szemben Harris és Ullmann elmélete pedig azt bizonyította, hogy minden várost sajátos történelmi, kulturális és gazdasági helyzetek formálnak és nem általános érvényű területfelhasználási minták. Kutatásaik arról győzték meg őket, hogy ahogy ezek a helyzetek változnak az idők folyamán, úgy rendeződik át a város térszerkezete is. Lezárva a klasszikus térelméletekről mondottakat, a zóna-, a szektor- és a többmagvú város elméletének közös vonását és egyben fő eredményét abban foglalhatjuk össze, hogy az egyes (lakó)övezetek elkülönülését társadalmi és gazdasági tényezők különbségére, ill. változására vezették vissza. További, nem elhanyagolható eredményüknek kell tekintenünk, hogy a társadalomszerkezetre és az életmódra vonatkozóan a puszta elméleti spekulációnál többet mondtak.

6.3. Társadalmi téranalízis

A Los Angeles-i Iskola 140


A II. világháború után a társadalmi téranalízis megjelenésével új irányzat született a humán ökológiában. A társadalmi téranalízis, mint a városkutatás új módja, azon a feltételezésen alapult, hogy a társadalmi intézmények és az életmód változása az urbanizáció fokában bekövetkezett változás tükröződése. Létrejötte a Los Angeles-i Egyetem egyik kutatócsoportjának köszönhető, akik Los Angeles és San Francisco tér- és társadalomszerkezeti jellemzőinek tanulmányozása során fejlesztették ki új módszerüket. Eshref Shevky, Marilyn Williams és Wendel Bell 1949 és 1955 között a két nagyvárosban végzett kutatásaik során, a város térszerkezetét lakosságának társadalmi jellemzői alapján próbálta feltárni.130 E munka során egy standard módszert dolgoztak ki, mellyel népszámlálási adatokra támaszkodva, a városon belül különböző társadalmi összetételű és urbanizációs szintű övezeteket tudtak lehatárolni. Elemző munkájuk során mintegy száz változóval indultak, melyek magukba foglalták az egységnyi területre jutó átlagos jövedelemtől, az egységnyi területen élők átlagos életkoráig a fellelhető statisztikai mutatószámok széles körét. A változókat (melyek már viszonyításra, ezáltal minőségi differenciák kifejezésére és mérésére is alkalmas arányszámok voltak), tartalmuk és belső összefüggéseik alapján három nagy csoportba osztották. E három csoportba tartozó arányszámokból csoportonként képzett index szolgált alapul az általuk társadalmi térnek nevezett, határozott társadalmi karakterrel rendelkező, elkülöníthető területegységek lehatárolásához. A területi lehatárolás alapját képező három indexet a következőképpen definiálták:131  társadalmi státus index, mely a területen élő népesség foglalkozási viszonyai és képzettsége alapján az adott népességcsoport társadalmi presztízsét mérte,  urbanizációs index mely a terület termékenységi és a nők foglalkoztatási arányszámaiból, valamint pl. a családi házak, bérházakhoz viszonyított arányából a család (mint társadalmi intézmény) státusára engedett következtetni, és végül  szegregációs index mely a területen élő külföldi születésű, fekete és fehér lakosság arányszámaiból az etnikai, faji elkülönülés mértékét fejezte ki. Módszerükkel a kutatás a város teljes területére kiterjeszthető volt. Tekintettel arra, hogy a népszámlálás adattárából dolgoztak, az elemzés alapegységeit a népszámlálási körzetek képezték. Mindegyik körzetre kiszámították a három indexet, melyek alapján a társadalmi homogenitást mutató területeket lehatárolták. Például a San Francisco-ban végzett vizsgálat során azt tapasztalták, hogy a város bizonyos területein a társadalmi és a családi státus alacsony indexértékéhez az etnikai szempontú szegregációs index magas értéke társult. Ez azt jelentette, hogy az adott területen soklakásos házakban, alacsony társadalmi presztízsű, sokgyermekes, nagy családok éltek többségében, akik etnikai, faji szempontból diszkrimináltak voltak. Ugyanakkor határozottan elkülönültek a városban pl. olyan területek, amelyek lakói általában magas társadalmi presztízsűek voltak, de alacsony családi státus és etnikai szegregációs indexszel rendelkeztek.

130

Eshref Shevky and Marilyn Williams: The Social Areas of Los Angeles: Analysis and Typology (Los Angeles and Berkeley. University of California Press, 1949.) Eshref Shevky and Wendell Bell: Social Area Analysis: Theory, Illustrative Application and Computational Procedures (Standford Series in Sociology, no. 1. 1955.) 131 Az amerikai szakirodalomban társadalmi státusz, családi státusz és etnikai hovatartozás néven említett indexek itt használt megnevezése Szelényitől és Nemestől származik. Az elnevezésbeli különbség természetesen nem érinti az indexek szociológiai értelmezését. (Vö. Nemes Ferenc - Szelényi Iván i.m. 118. o.)


141

Shevky, Bell és Williams ezzel a módszerrel 32 különböző társadalmi karakterű terültet talált a vizsgált városokban. Kutatásuk - egyébként - azt a mindennapi ismeretet is igazolta, hogy a városlakók tudatában nagyon nagy jelentősége van a területi társadalmi jellemzőknek. Elméletük három lényegi állításba sűríthető. 1? Az urbanizáció megváltoztatja a társadalom rétegződését, amennyiben fokozatosan csökkenti a fizikai munkát végzők arányát és növeli a (formális) képzettségi szintet. 2? Megváltozik a család és háztartás, mint gazdasági termelőegység szerepe, funkciója. E változás kifejeződik a nők munkavállalásának növekvő arányában, a nagycsaládok szétesésében, általában a család tradicionális értelemben vett funkcióinak csökkenésében. 3? Az urbanizáció magával hozza a társadalmi szervezet komplexitásának és heterogenitásának növekedését, amely a különböző eredetű, hátterű és életmódú embercsoportok növekvő lakóterületi elkülönüléséhez vezet. A társadalmi téranalízist gyorsan növekvő népszerűsége ellenére, rövid időn belül több oldalról érte bírálat. • A kritikusok egyik csoportját azok képezték, akik az elméletalkotás hiányát rótták fel a Los Angelesi Iskolának. Szerintük a társadalmi téranalízis nem adott többet a város puszta leírásának lehetőségénél. Hawley és Duncan132 1957-ben megjelent kritikájukban leszögezték, hogy a társadalmi téranalízis épp úgy nem képes választ adni arra a kérdésre, hogy a jövőben hogyan fog alakulni adott város társadalmi térszerkezete, mint ahogy arra sem, hogy a város lakói miért éppen az adott helyen telepedtek le. Ugyanakkor, a klasszikus városökológiai elméletek, ill. alkotóik válaszoltak ezekre a kérdésekre, még akkor is, ha válaszaik részlegesek voltak, esetleg nem bizonyultak elég időtállónak. • De kritika érte a módszer tartalmi részét is, amennyiben a Shevky, Bell és Williams által az elemzéshez kiválasztott változók és a belőlük képzett indexek általános körű alkalmazhatóságát kérdőjelezték meg néhányan. Így például Janet Abu-Lughod, aki a 60-as évek második felében Kairóban végzett vizsgálata során azt tapasztalta, hogy az amerikai városoktól nagymértékben különböző történelmi és kulturális háttér miatt, a Los Angeles-i Iskola indexei közül csak a társadalmi státus index alkalmas arra, hogy számottevő (és helyes) információval szolgáljon a város társadalmi térszerkezetére vonatkozóan. De sem a családi státust, sem az etnikai szegregációt mérő indexet nem tudta felhasználni az elemzéshez.133 • Míg Lughod úgy ítélte meg, hogy a nyugati típusú városokra eredményesen alkalmazható Shevky-ék módszere, voltak akik ezt még az amerikai városok esetében is megkérdőjelezték. Arsdol, Camilleri és Schmid 1958-ban és 1961-ben134 tíz amerikai várost vizsgált meg a társadalmi téranalízis módszerével, és azt tapasztalta, hogy közülük hatban a társadalmi és családi státus, valamint az etnikai szegregáció hármas indexe igen hasznosnak és alkalmasnak bizonyult a város társadalmi térszerkezetének feltárására, ugyanakkor négyben csak korlátozott eredményre vezetett. Javaslatuk az volt, hogy amennyiben a társadalmi téranalízis meg akar felelni annak az elvárásnak, hogy széles körben (a városokra általában) alkalmazható legyen, s

132

Amos Hawley and Otis Dudley Duncan: Social Area Analysis: A Critical Appraisal (Land Economics, 33. Nov. 1957. pp. 337-344.) 133 Abu-Lughod i.m. 218. o. 134 Van Arsdol, Maurice D., Santo F. Camilleri és Calvin F. Schmid: An Investigation of the Utility of Urban Typology (Pacific Sociological Review, 4. Spring, 1961. 26-32.o.)

142


valóban segítségünkre szolgáljon a város térszerkezetének feltárásában és megértésében, növelni kell a vizsgálatba bevont változók (társadalmi jellemzők) számát.

A faktoranalízis által kínált új lehetőségek A város társadalmi térszerkezetét kutatatók az előrelépés lehetőségét - a számítástechnika robbanásszerű fejlődésének köszönhetően - a Los Angelesi Iskolát bírálók ez utóbbi javaslatából kiindulva keresték. Egy új módszer, a már számítógépeket igénylő faktor-, majd a clusteranalysis új távlatokat nyitott a társadalmi téranalízis számára. Elsősorban azzal, hogy nagymértékben tágította a figyelembe vehető változók körét és ráadásul ez az eljárás már maga választotta ki a lényeges dimenziókat és a területi elhelyezkedés modelljét.135 Azaz, a faktoranalízis nemcsak abban különbözik a társadalmi téranalízistől, hogy a számításba vehető változók számát nagymértékben növeli, hanem elemzési módszerében is. A számítógép ugyanis lehetővé teszi, hogy valamennyi változót, mely potencionálisan fontos a város társadalmi térszerkezetének alakulásában, egyaránt figyelembe vegyünk. A számítógép valamennyi változót összeveti egymással, és kimutatja, hogy melyek kapcsolódnak egymáshoz. Az egymással kapcsolatot mutató változókat nevezik faktoroknak, melyeknek a szociológus leíró nevet ad, mellyel értelmezi a faktorokat. A sokkal körültekintőbb és mélyebb elemzésre módot adó új technika alkalmazása során azonban meghökkentő eredmény született. Egymás után készültek a világ különböző városaira vonatkozó (a faktoranalízis módszerét felhasználó) elemzések, de egyik sem tudott meglepően újat, illetve számottevően többet mondani a városi tér és társadalom összefüggéseiről, mint Shevky, Bell és Williams modellje tette. Mindazonáltal születtek fontos részeredmények, melyek elmélyítették a városok társadalmi térszerkezetéről korábban szerzett ismereteket. E kutatások közül csak néhány példát (a legkiemelkedőbbeket) mutatunk be, egyrészt azért, hogy e professzionális elemzőtechnika lehetőségeiből gyakorlati ízelítőt adjunk, másrészt azért, hogy bővítsük a tárgyra vonatkozó ismereteinket. • Két amerikai kutató: Theodor Anderson és Janice Egeland136 1961-ben megjelent tanulmányában négy középváros faktoranalízis segítségével történő elemzése során, arra a következtetésre jutott, hogy a város nem írható le egyetlen térszerkezeti mintával. Azaz, a faktorok dimenziójától függően más és más térszerkezeti sémák tartoznak egy városhoz. Érdekes módon azt tapasztalták, hogy társadalmi-gazdasági státus tekintetében a város társadalma Hoyt szektormodelljének, és családi státus tekintetében Burgess koncentrikus körök modelljének megfelelő térszerkezeti mintát követett. Az etnikai dimenzió városonként igen eltérő, előre meg nem jósolható térszerkezeti mintát mutatott, habár a hátrányos helyzetű kisebbségek lakóterületeit nagyobb valószínűséggel lehetett megtalálni a központi szegény és az ipari zónával szomszédos területeken. • 15 évvel később, R.J. Johnston137 Új-Zéland Whangarei nevű városában végzett hasonló kutatást, melynek során azt tapasztalta, hogy van néhány jól lehatárolható területe a városnak, 135

Például, az amerikai National Institute of Mental Helth által kifejlesztett ökológiai elemzési módszer már több mint 100 területi indexet különít el. 136 Theodore Anderson and Janice Egeland: Spatial Aspects of Social Area Analysis (American Socological Review 26. Jun. 1961. pp. 292-298.) 137 R.J. Johnston: Residential Area Characteristics (In: D.T. Herbert and R.J. Johnston, eds. Social Areas in Cities. Vol. 1: Spatial Process and Form. New York. Wiley, 1976. pp 193-235.)


143

ahol az átlagosnál sokkal magasabb az olyan férfi dolgozók aránya, akik professzionális vagy menedzser munkát végeznek, egyetemi diplomával rendelkeznek és az átlagot lényegesen meghaladó jövedelemmel rendelkeznek. Ezek a jellemzők olyan szoros kapcsolatot mutattak egymással, hogy Johnston egyetlen faktorba vonta össze őket, és a faktornak a "társadalmi gazdasági státus" nevet adta. Ugyanakkor másutt, talált olyan lakóterületeket, ahol magas volt a 16 éven felüli nem házasok és az egyszemélyes háztartásban, ill. a csonkacsaládban élők aránya. Ezt a faktort "családi státus"-nak nevezte el. Johnston arra is talált, bár nem ilyen egyértelmű bizonyítékot, hogy az etnikai hovatartozás is bizonyos jelentősséggel bírt a lakóterület megválasztásában. Tapasztalata szerint a városról legtöbbet elmondó, legfontosabb faktor a társadalmi-gazdasági státus volt, de a térszerkezet formálásában komoly jelentősége volt a családi státusnak is, és annak ellenére, hogy az etnikai státus szerepe az előzőeknél kisebb volt, mégis kiemelkedett a többi faktor közül. Shevky, Bell és Williams kutatási eredményeinek jelentőségét még inkább hangsúlyozta az a tény, hogy a három faktort összevonva kiderült, hogy (a társadalmi-gazdasági, az családi és az etnikai státus együtt) több mint 86 %-ban magyarázatul szolgálnak a város népességének lakóterületi eloszlására.

•8 A bűvös három faktor jelentőségére és időtállóságára vonatkozóan újabb bizonyítékkal szolgált

Michael J. White 80-as évek közepén lebonyolított kutatása.138 E nagyszabású, faktoranalízist alkalmazó vizsgálat az USA 21 nagyvárosi körzetére terjedt ki, és a 80-as népszámlálás adataira támaszkodott. White-ot az eredmények arról győzték meg, hogy Burgess hipotézise: a koncentrikus körökkel leírható városszerkezet, a társadalmi-gazdasági státus vonatkozásában ma is érvényes, és csökkenő mértékben ugyan, de a családi állapot faktor esetében is fenntartható. Nem tartható fenn viszont a faji és etnika faktor esetében, mert az etnikai kisebbségeket összegyűjtő gyűrű több magra hasadt szét.139

A társadalmi téranalízis és a faktoranalízis alkalmazásának megjelenése a humán ökológiában azért jelentett igen nagy előrelépést, mert a korábbinál sokkal komplexebb megközelítési módot tett lehetővé. Ennek a sokoldalúságra való törekvésnek egyik igen szép példája Brian Berry és Phillip Rees ökológiai elemzése. Elméleti álláspontjuk szerint, Burgess, Hoyt, Harris és Ullman részigazságokat fogalmaztak meg térmodelljeikben, és közös hibájuk az volt, hogy nem tudták a városi területfelhasználás változó folyamatát a maga teljességében megragadni. Ezért Beery és Rees calcuttai kutatásuk során kísérletet tettek a klasszikus humán ökológia és a társadalmi téranalízis elméleti eredményeit együttesen felhasználva egy valóban komplex térelemzés elkészítésére.140 A következő 9 lépcsőben (9 diagramm segítségével) vezették le a városi területflhasználás változó folyamatát. Egyébként Johnson eredményei nem voltak előzmények nélküliek. 1965-ben Sweester Helsinki és Boston összehasonlító vizsgálata során azt tapasztalta, hogy Helsinki esetében a kulcsfaktorok a társadalmi-gazdasági és a családi státusz, és Boszton esetében ezeken túl még az etnikai státusz is. 1967-ben Pedersen koppenhágai vizsgálata is nagyon hasonló eredményre vezetett, szerinte a társadalmi-gazdasági és a családi státusz faktora mellett a mobilitási faktor játszik meghatározó szerepet a város társadalmi térszerkezetében. (Spates Macionis i.m. 119.o.) 138 Michael J. White: American Neighborhoods and Residential Differentiation (New York. Russel Foundation, 1987.) 139 White a vizsgált régiók között nagy különbséget talált a különböző etnikumú kisebbségek lakóterületi elhelyezkedését illetően. Megállapította, hogy területileg legkoncentráltabban a fekete lakosság él, lakóterületi elkülönülésük igen szoros kapcsolatot mutat a csonka háztartások és a szegénység területi eloszlásával. Az ázsiai származású népesség a legkevésbé szegregált és a spanyol nyelvcsaládhoz tartozók a kettő között helyezkednek el.(Abu-Lughod i.m. 214.o.) 140 Spates Macionis im. 119-121. o.

144


 "A" diagramm. A társadalmi téranalízis korábbi kutatási eredményeiből kiindulva, feltételezték, hogy ha a társadalmi-gazdasági státus a városi térszerkezet egyetlen meghatározója, akkor nagyvalószínűséggel a város eltérő státusú szektorokra tagolódik.

8 "B" diagramm. Amennyiben a családi státus a térszerkezetet alakító domináns tényező,

nagy valószínűséggel koncentrikus körök szerint szerveződik a városi tér. A belvároshoz legközelebb fekvő gyűrűben a legkevesebb (I), a következő gyűrűben a több (II) és a legkülső gyűrűben a legtöbb (III) gyermekkel rendelkező családok telepednek le.

 "C" diagramm. Ha az etnikai hovatartozás fontos szegregáló tényező, a város területén minden bizonnyal etnikai gettók alakulnak ki.  "D" diagramm. Természetesen ezek a társadalmi tényezők a valóságban nem izolálhatóak, hanem együtt léteznek és hatnak a város térszerkezetére. Ez a diagramm a város fehér népességének valószínű térbeli eloszlását mutatja. Az eltérő társadalmigazdasági státusú szektorokat koncentrikus ívekre tördeli a szektor népességének eltérő családi státusa. Pl. a magas társadalmi presztízsű, sok gyermekes, fehér családok (HIIIW) éppúgy mint a közepes presztízsű, sokgyermekes, fehér családok (MIIIW) és az alacsony presztízsű sokgyermekes fehér családok (LIIIW), mind a saját szektoruk legkülső zónájában laknak.  "E" diagramm. Az etnikai alapon elkülönült területekre éppúgy hatnak a családi státus különbözőségéből fakadó szegregáló erők, ezeken a területeken is a magas termékenységű (III) csoportok a gettó széle felé igyekeznek, míg a gyermektelenek vagy egy gyermekes (I) családok a város központjában laknak.  "F" diagramm. A két kutató itt kapcsolja be az idő tényező térszerkezet formáló szerepét. A növekedés természeti, gazdasági és társadalmi okok miatt nem egyforma intenzitású a város egész területén, ami az idők folyamán szükségszerűen deformálja (csepp formában meghúzza) a város alakját. (Az ilyen alakváltozással járó fejlődést nevezi Brian és Rees "tear faults"- nak.)  "G" diagramm. Kicsi a valószínűsége annak, hogy a város formáját szabálytalanná tevő "tear faults" (csepp-torzulásos) fejlődés nem bontja meg a szektorok és koncentrikus körívek belső szimmetriáját. A város társadalmi térszerkezete kezd töredezett mozaiknak tűnni.  "H" diagramm. Idővel a technikai fejlődés és az értékes központi területek megszerzéséért folytatott verseny életre kelti Harris és Ullman többmagvú városfejlődési mintáját. Ez a fejlődés kertvárosi ipari munkahelyeket, ipari szatelliteket, és elkülönült nehézipari területeket hoz létre.  "I" diagramm. E hosszú folyamat és a sokféle hatás komplex eredményét mutatja ez az utolsó diagramm. Itt együtt láthatjuk, a város növekedése által előidézett "tear faults" hatást, a belső körívekre hasadó szektorokat és az etnikailag szegregált területeket (melyeknek éppúgy megvannak a maguk belső körívei), valamint az ipari decentralizáció hatását, mely az alacsonyabb társadalmi státusú munkás réteget (L) magához vonzza (munkahelye közelébe) a város külső körzeteibe. ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

145

Berry és Rees tisztában volt azzal, hogy modelljük, minden komplexitása ellenére is "csak" modell maradt. De meg voltak győződve arról, hogy ha olyan helyi tényezők mint a konkrét földrajzi, történeti, várospolitikai stb., adottságok figyelembevételével alkalmazzák a modellt, az bármely város esetében használható. Végiggondolva a társadalmi téranalízisről elmondottakat, talán némi ambivalenciával szemléljük az egyre inkább professzionalizálódó városökológiát. Mert egyik oldalon nem feledhetjük el nagy érdemét, hogy a városi társadalom térszerkezetének feltárásában igen nagy előrelépést jelentett, de a másik oldalon hiányérzetet hagyott, mert meg sem kísérelte a válaszadást olyan alapvetően fontos kérdésekre mint pl.: miért választják az egyes társadalmi csoportok, ill. az egyes emberek az egyik vagy másik várost, ill. városnegyedet lakóhelyüknek? A társadalmi téranalízis választ ad a "kik, hol laknak a városban" kérdésre, de fel sem teszi a "miért laknak ott, ahol laknak" kérdést. A következő fejezet ezt a hiányérzetet szeretné csökkenteni, erre az elmaradt kérdésre is keresve a választ.

6.4. Gazdasági térelméletek

A közgazdászok és a város-, ill. gazdaságföldrajzzal foglalkozók számára az ökológiai tér mint termelőhely és piaci terület jelenik meg. Rendszerint nem foglalkoznak az ökológiával, de amikor a földrajzi elhelyezkedés és a költségek, illetve a jövedelmek összefüggéseit elemzik, munkájuk gyakran vezet olyan általánosításokra, melyek összecsengnek, a szociológusok ökológiai kutatásainak eredményeivel.

1. Thünen mezőgazdasági telephelyelmélete A városökológiai kutatások előfutárának tekinthetjük a gazdaságföldrajzos német H. von Thünent, akinek 1826-ban jelent meg a város és régiója szerkezetére vonatkozó elmélete. Modelljében egy olyan várost tételezett fel, mely teljesen önellátó és más településektől hermetikusan elzárt. E képzelt város egy termékeny alföld közepén helyezkedik el, melyet vadon és hajózhatatlan folyók vesznek körül. Thünen bebizonyította, hogy ilyen feltételek mellett azokat a termékeket, amelyek magas szállítási költséget igényelnek (pl. gyümölcs, zöldség és tej), termelőik igyekeznek a városhoz minél közelebb letelepedve termelni, hogy minimalizálják a költségeiket. Ezért - mondja Thünen - a különböző termékek termelése a város, illetve a központ körül koncentrikus körökben történik. Miután a város középpontjában helyezkedik el a piac, azon termékek termelése folyik a legbelső körben melyek szállítási költsége a legmagasabb, majd a csökkenő szállítási költségek függvényében kifelé haladva, a legkülső körben találjuk a legalacsonyabb szállítási költséggel rendelkező terméket termelőket. Thünen ebből a megközelítésből kiindulva, a következőképpen magyarázta a város és régiójának kapcsolatát. A központi üzleti negyed kifelé szorítja a várost az alföldre, miáltal a környező területeket lakó és egyéb, nem mezőgazdasági célra fogják felhasználni. Mivel a központ az a területe a városnak, melyet a legjobban, legkönnyebben és leggyorsabban lehet elérni a város minden pontjáról, ide leginkább azok a termelők igyekeznek telepedni, akiknek magas a szállítási költsége. A központban lévő telkek korlátozott száma és a megszerzésükért folytatott verseny felveri a telekárakat, mely végül is azt eredményezi, hogy idetelepedni csak azoknak a foglalkozási 146 ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

ágaknak éri meg, melyek helyigénye kicsi és szállítási költsége nagy. A központ egyben igen vonzó, mint lakóhely is, ugyanis itt a legnagyobb és a legváltozatosabb a munkaerő-kereslet és az árukínálat. Thünen elmélete szerint: ha két, hasonló célra használt területen a telekárak különböznek egymástól, akkor ennek okát az eltérő szállítási költség vonzatukban kell keresnünk. Thünen elmélete tipikus példája a spekulatív (logikai) tudományművelésének, mégis lehetetlen nem észrevenni, hogy elmélete milyen sok hasonlóságot mutat a jóval később született, nagytömegű empírikus adat feldolgozásán alapuló koncentrikus körök teóriába foglaltakkal.

2. Weber ipari telephelyelmélete Majdnem száz évvel később, teljesen más gazdasági feltételek között foglalkozott a szintén német Alfred Weber a termelőszervezet telephelyválasztásának kérdésével. Míg Thünen korában a tipikus gazdasági egység az autark mezőgazdasági termelőszervezet volt, a XX. század elején Weber már ipari termelőhelyekre alapozott gazdaságban élt. Óriási változáson ment át a közlekedés is. Mindenfelé kiépültek a vasútvonalak, melyek nagytömegű áru gyors mozgatását tették lehetővé. A gazdaság extenzív kiterjedése olyan iparágakat helyezett előtérbe, melyek költségstruktúrájában a szállítási költség aránya igen magas volt. Ilyen körülmények között, Webert végül is ugyanaz a kérdés foglalkoztatta, mint Thünent: a nagyobb haszon elérése érdekében a szállítási költségét csökkenteni kívánó (ipari) termelő, hogyan tudja a telephelyválasztás segítségével célját elérni. Modellje:     

tiszta szabad versenyt, fix árakat, korlátlanul rendelkezésre álló termelési tényezőket, a költségeken belül a szállítási költségek dominanciáját, nagyságának a szállítandó súly és távolság függvényében való változását és végül a késztermék egyetlen piacon való értékesítését tételezte fel.

Ilyen feltételek mellett, az ipari termelőegység telephelyválasztását az fogja eldönteni - mondja Weber - hogy a termeléshez szükséges anyagok fajlagos beszállítási költsége hogyan viszonyul a késztermék fajlagos elszállítási költségéhez. Amennyiben az előbbi a nagyobb, úgy a nyersanyaglelőhelyekhez, ha az utóbbi akkor a piachoz kell közelebb települnie az iparvállalatnak. Tehát Weber modellje szerint: az iparvállalat optimális telephelye - ceteris paribus - a tér minimális szállítási költséget eredményező pontján jelölhető ki.141

3. Christaller központi hely elmélete A gazdaságföldrajz német képviselői közül a legismertebb Walter Christaller neve, 1933-ban publikált és rövid időn belül híressé vált "központi hely" elmélete révén. Elméletének újszerűségét elsősorban az a felismerés adta, hogy a települések a térben nem mint izolált egységek jelennek 141

Később (az 50-es évek végén) Walter Isard tovább fejlesztette Weber elméletét, olyan optimalizálási modellt szerkesztve, mely már nemcsak a szállítási költségek minimalizálási és a bevételek maximalizálási törekvését veszi figyelembe, hanem az összes fontos telepítési tényezőt. Teljesen új szemléletet teremtett a telephelyelméletben elméleti kiindulópontja: a telepítési tényezők relativitása. (Azaz, a telepítési tényezők köre állandóan változik, nincsenek örökérvényű telepítési tényezők)


147

meg, hanem egymással összekapcsolódó rendszereket alkotnak, melyek előre látható vagy legalább is leírható jellemzőkkel rendelkeznek. Christaller szerint: 

A települések számtalan gazdasági funkcióval rendelkeznek, melyekhez különböző, nagyjából nyolcszögletű teret formáló piaci körzetek tartoznak.  A települések e gazdasági funkciók száma és jelentősége szerint hierarchiába sorolhatóak, melyben a magasabb kategóriába tartozó település bizonyos funkciókat elvégez az alacsonyabb rangú település számára is.142

4. Alonso térelmélete Az eddig ismertetett gazdasági térelméletek a régió térszerkezetét elemezték. Alonso térelmélete megmarad a város határain belül, és bár sokkal később született mint Burgess "koncentrikus körök" elmélete, sok rokon vonást fedezhetünk fel a két modell között. De mielőtt rátérnénk Alonso modelljére, Weber és Christaller korának gazdaságából lépjünk át a jelenbe. Korunk gazdasági térelméleteinek közös vonása, hogy a területi szelekció okát a gazdálkodó egyedek jövedelem-maximalizálási törekvésében vélik megtalálni. E törekvésben előnyös helyzetben van minden gazdálkodó egyed, mely városi telephellyel rendelkezik. Minél nagyobb városról van szó, annál inkább. A nagyváros gazdasági előnyét legegyszerűbben úgy összegezhetjük, hogy a területén működő gazdasági aktorok pusztán a nagyvárosi telephely tényéből fakadóan jobb minőséget, alacsonyabb költséggel tudnak produkálni, mert a nagyváros bizonyos tulajdonságait extra jövedelemmé tudják transzformálni. • Elsősorban a nagyvárosnak a régióban elfoglalt kedvező helyét. Városok eleve ott alakultak ki, ahol a termelés növekedésének feltételei nagy bőségben álltak rendelkezésre, vagy legalább is könnyen elérhetőek voltak. (Mely egyaránt jelenthetett kedvező természeti adottságokat - pl. nyersanyag- lelőhelyet - és a forgalmi fekvésből eredő előnyöket.) Ezt az adottságot kihasználva a városban alacsonyabb költséggel tudtak termelni. Korunk nagyvárosának egy további, igen nagy helyzeti előnye, hogy egy agglomerációs gyűrű veszi körül, mely a városi ipart és szolgáltatást kiszolgáló háttériparnak ad otthont. • Abban, hogy a városban nagyobb jövedelmet lehet realizálni, a verseny is nagy szerepet játszik. Minél nagyobb a város, annál több a gazdasági szereplő a piac porondján, és annál nagyobb a verseny. Azonos termék vagy szolgáltatás területén minél több a vállalkozó, annál nagyobb a harc a vevőkért, és ez a harc a költségeket lefelé nyomja, a minőséget pedig felfelé. A versennyel magyarázható az is, hogy miért hajlamosak az azonos típusú üzleti vállalkozások egymáshoz közel telepedni. A kereskedelem ilyen koncentrációja gazdasági előnyt jelent a vállalkozónak (eladónak) és a fogyasztónak (vásárlónak) egyaránt. Az eladónak többek között azért, mert túl azon az előnyön, hogy szemmel tudja tartani a konkurenciát, könnyebben tud 142

Christaller modelljét Lösch tovább fejlesztette és a vonzáskörzeteknek egy komplexebb sémáját dolgozta ki. Módszere szintén azon a feltételezésen alpult, hogy matematikai modell segítségével törvényszerűségek fogalmazhatóak meg a településrendszer térszerkezetére vonatkozóan. (A gazdaságföldrajzi térelméletekre vonatkozóan bővebb ősszefoglalást tartalmaz: Lengyel Imre: A telephelyválasztás (In: Rechnitzer János (szerk) Fejezetek a területi gazdaságtan tanulmányozásához Győr-Pécs, 1994. 3569.o.)c. tanulmánya.

148


lépést tartani. Hiszen csak végig kell sétálnia az utcán és máris minden fontos információ a birtokában van. Nem elhanyagolható előnye származik abból is, hogy kisebb költséggel tud működni, mert a területen kiépített infrastruktúra költsége jobban megoszlik. De talán a legnagyobb előny számára a vevők számának ugrásszerű növekedése. Mert minél több azonos profilú vállalkozás telepedik meg a területen, annál inkább híre megy, annál nagyobb lesz a vonzáskörzete, és annál több vevőre számíthat. De előnye származik ebből a vásárlónak is, mert elég csak egy helyre mennie ahhoz, hogy a teljes választékot megismerje, és megnyugtatóan tudjon dönteni, választani. • Végül előny a nagyváros nagyobb népessége, mely egyrészt nagyobb és kvalifikáltabb munkaerő-kínálatot és általa jobb minőségű munkát biztosít, másrészt kibővülve a nagy árukinálat által a vonzáskörzetből odacsábított vásárlókkal, igen nagy keresletet kumulál. A város nagy népességszáma tehát a növekvő termelés csökkenő egységnyi költségében kamatozódik. A nagyváros gazdasági előnyét csak fokozza a fenti három tényező elkerülhetetlen összekapcsolódása által keltett akcelerációs hatás. És ne feledjük el, hogy ezeket a gazdasági előnyöket tovább kumulálja a vonzáskörzetből elszívott gazdasági erő is. Miután a nagyváros központjában koncentrálódnak a gazdasági előnyök, a vállalkozók igyekeznek minél közelebb jutni a központhoz, szerencsés esetben helyet kapni magában a központban. E folytonosan a központ felé áramló növekvő intenzitású nyomás teszi olyan felfokozott tempójúvá, lüktetően elevenné a belvárosi magot. Ez a gazdasági előnyök kihasználására irányuló törekvés az oka annak, hogy a nagyvárosok területfelhasználása olyan nagyon hasonló egymáshoz. Az egyszerű, hétköznapi megfigyelés is ezt bizonyítja. Bármely nagyvárosba utazunk, a város közeledtének első jele az, hogy eltűnnek a mezőgazdasági célú területek, és amikor elérjük a beépített részt, rövidesen tapasztaljuk, hogy fokozatosan bár, mégis gyorsuló tempóban nő minden. A forgalom, a beépítési sűrűség, az épületek magassága és persze a tömeg is. William Alonso a 60-as évek közepén egy elméleti modell segítségével kívánt választ adni erre a jelenségre.143 Modelljének egyszerűsítő feltevései a következők voltak:    

a város egy teljesen jellegtelen sík vidéken fekszik, egy központja van, egyformán jó a közlekedés minden irányba, a városban mindenki gazdasági érdekei által motiváltan cselekszik.

Alonso természetesen tisztában volt azzal, hogy nemcsak a gazdasági érdekek, hanem más tényezők (pl. politikai tényezők, történelmi múlt, stb.) is formálják a várost, de ő kifejezetten a gazdasági tényezők szerepére, hatására volt kíváncsi. Modellje a telekfelhasználás három alaptípusát különbözteti meg. 1? Az üzleti vállalkozás célú telekfelhasználás (hivatalok, ipar, kereskedelem, szolgáltatás). 2? Rezidenciális célú telekfelhasználás.

143

William Alonso: A Theory of the Urban Land Market (In: Larry S. Bourne /ed./ Internal Structure of the City. New York, Oxford University Press 1971. pp. 154-159.)


149

3? A területigényes gazdasági (mezőgazdaság és egyéb).

tevékenységekhez

kapcsolódó

telekfelhasználás

Jóllehet, mindenki a központ felé igyekszik - mondja Alonso - de ezt mindenki eltérő mértékben engedheti meg magának. Nemcsak és nem is elsősorban az anyagi lehetőségeik különbsége, hanem a központi hely nyújtotta gazdasági előny különbségei miatt. Alonso területfelhasználási modelljének grafikus képe (a 70. számú ábra) szolgál segítségünkre ezen állításának és következtetéseinek megértésében. A telekfelhasználás módjának változása az ár és a tevékenység függvényében.

bérleti díj

üzleti

lakó egyéb központ (a)

(b)

(c) távolság a központtól

4. ábra: Alonso területfelhasználási modellje. 1. Az üzleti negyed Az ábránkon a folyamatos vastagított vonal az üzleti vállalkozások számának változását mutatja, a központtól való távolság és a telekár, ill. bérleti díj függvényében. A háromféle telekfelhasználási módot reprezentáló grafikon közül ez a legmeredekebb. Miután a vállalkozó számára nemcsak költséget, hanem profitot is - mégpedig a központtól való távolság növekedésével gyorsuló ütemben csökkenő profitot - jelent a központi telephely, leginkább ők hajlandóak a központi üzleti negyed magas telekárait vagy bérleti díjait megfizetni. Ahogy távolodunk a központtól, folyamatosan és meglehetősen gyorsan csökken a vállalkozások száma, majd egy ponton már el is tűnnek. Ez a pont ott van, ahol már egészen alacsony telekár és bérleti díj mellett sem éri meg vállalkozni, mert a központ által kínált üzleti vagy kereskedelmi előnyöket itt már nem élvezné a vállalkozó. 2. A lakónegyed A szaggatott vonal a lakással rendelkezők számának változását mutatja, a bérleti díj és a központtól való távolság függvényében. Ez a grafikon már sokkal kisebb meredekséget mutat. Azaz a városlakók többsége - bár nagy részük bizonyára a központban szeretne lakni, de miután ezt a magas bérleti díjak miatt nem engedheti meg magának - a központtól távolabb bérel vagy vásárol magának lakást. Ahogy nő a távolság a központtól, folyamatosan csökkennek a bérleti díjak, mégis egy bizonyos távolságon túl már eltűnnek a lakóházak. A lakónegyed ott ér véget, ahol a lakás bérleti díjak csökkenéséből származó megtakarítás kisebb mint a távolság növekedéséből származó közlekedési költség növekmény. 150


3. A területigényes tevékenységet űzők területe A folyamatos vékony vonal mutatja a mezőgazdasági és egyéb területigényes tevékenységet űzők letelepedési hajlandóságának változását, a központtól való távolság és a telekár, ill. bérleti díj függvényében. Az ilyen tevékenységet űzők még kevésbé engedhetik meg maguknak az üzleti negyed magas bérleti díját, ezért amíg egy bizonyos távolságba nem kerülnek az üzleti negyedtől, nem is látni ilyen vállalkozásokat. (Aligha képzelhető el egy golfpálya eredményes működtetése a város szívében, de az sem valószínű, hogy egy órás utazási időt igénylő távolságban fog a vállalkozó letelepedni, hiszen üzletfeleit veszítené el.) Alonso modellje is megfogalmaz tehát bizonyos övezet hatást. A három területfelhasználási görbe egymáshoz való viszonya mutatja meg, hogy melyik telekfelhasználási típus fog dominálni a város adott pontján. Az üzleti és a lakás célú telekfelhasználás görbéjének metszéspontjától balra (a központ felé) terül el az igazi üzleti övezet, ahol az üzleti vállalkozások dominálnak, és jobbra az alapvetően rezidenciális célú lakónegyed, többségében lakóházakkal. Ez nem jelenti azt, hogy csak az adott típusú telekfelhasználással, illetve a hozzá tartozó tevékenységgel találkozunk az egyes övezetekben, csupán az adott telekfelhasználási minta dominanciájáról van szó. Néhány évvel később Richard F. Muth, ki szintén a távolság és a költségek összefüggésében elemezte a városi lakosság lakóterület választási döntéseit, arra a következtetésre jutott, hogy a magasabb jövedelmű családok előnye halmozódik, mert a központból kifelé haladva gyorsabb ütemben csökken a telekár mint ahogy növekedik a közlekedési költség a nagyobb távolság következtében. Jay Siegel még tovább lépett - és az előző tényezőkön túl - modelljébe beépítette:   

a környezet minőségét (beleértve a terület sajátos társadalmi rétegződését is), a közszolgáltatások elérhetőségét, választékát és minőségét, valamint esztétikai értékeket is.

Siegel ezzel azt hangsúlyozta, hogy a racionális ember amikor lakóhelyet választ, nemcsak a földterület és a közlekedési költségek viszonyának haszonhatását igyekszik maximalizálni, hanem a társadalmi és környezeti tényezőkét is. 144

144

Wilson-Schulz i.m. 54-55. o.


151

7. A térszerkezet és társadalomszerkezet kutatásának néhány konkrét példája Magyarországon

A városkutatáson belül az ökológiai szerkezet vizsgálatának jelentőségét az adja, hogy segítségével a sokszor konfliktusos társadalmi folyamatok és változások láthatóvá válnak. Amikor a szociológus vizsgálja a város térszerkezetét, elsősorban arra kíváncsi, hogy a különböző társadalmi rétegek hogyan oszlanak el a térben, ill. az életforma, az életmód milyen övezeti eltéréseket, sajátosságokat mutat. Vizsgálódásának alapját az a felismerés képezi, hogy a társadalmi rétegek térbeli elkülönülése egyes rétegeknél a hátrányok, másoknál az előnyök halmozódásával jár. A városi térszerkezet vizsgálatát a következő elemző szempontok szerint végezhetjük el: • épített környezet (pl. a lakások, épületek, üzletek, intézmények, különböző infrastrukturális elemek stb., típusa, minősége, kora), • lakosság (pl. életkor, képzettség, foglalkozás, beosztás, családnagyság, etnikai hovatartozás stb.), • gazdasági jellemzők (pl. telekár, bérleti díj, telekfelhasználási mód, eltérő funkciójú gazdasági egységek területi szóródása stb.). E vizsgálati szempontok között (elsősorban Szelényi Iván munkássága révén) kitüntetett szerepet kapott a magyar szociológiában a lakás, mint az adott kor legfontosabb gazdasági és társadalmi jellemzőit magába sűrítő tényező. Mindannyian tapasztaljuk, hogy lakáskörülményeink közvetlenül és közvetve milyen sokrétű hatást gyakorolnak életmódunkra. Beleszólnak életlehetőségeink-be és társadalmi kapcsolatrendszerünkbe (sokszor anélkül, hogy tudatosodna bennünk), hatással vannak munkahelyi teljesítményünkre, gyermekeink iskolai teljesítményére stb.

7.1. Konrád és Szelényi térszerkezeti kutatásai

Konrád György és Szelényi Iván a 60-as évek végén, Pécsett és Szegeden a magyar szociológiában új korszakot nyitó városökológiai kutatásokat végeztek. Koruknak (sőt a következő évtizedeknek is) egyik legjelentősebb problémája a "lakáskérdés" volt, melynek hátterében nemcsak az a hatalmas társadalmi és gazdasági átalakulás állt melyet az extenzív iparosítás mozgatott, hanem politikai, ideológiai tényezők is.145 Mindenesetre a felszínen, lakáshiányban, a régi lakások 145

A szocialista ideológia fontos eleme volt „az áru- és pénzforgalom korlátozása, a társadalom igazságtalan differenciálódásának megakadályozása érdekében”. Többek között a lakást is kivonta az árujavak köréből és ingyenes állami juttatássá tette. Ez azzal járt, hogy a központilag megállapított bérek nem tartalmazták a lakás megszerzésének költségét, ami megakadályozta, hogy magánerőből lakást vegyenek vagy építsenek az emberek. Ugyanakkor az eröltetett iparosítás hatalmas költsége az igényektől messze elmaradó mértékű állami lakásépítést tett lehetővé. 1953-ban, amikor végre megindult a lakásépítés, éves szinten nem épült több mint 25 ezer lakás. (Ráadásul az állami lakásépítés csökkent értékű lakások építését jelentette döntő többségében.) Nem költött az állam lakásfelújításra, karbantartásra és a lakáshiányra való tekintettel még a legrosszabb állapotban lévő lakásokat sem szüntette meg, ami a lakásállomány nagymértékű leromlását eredményezte. Az

152


felújításának, karbantartásának elmaradásában, ebből eredően az új és a régi lakások igen nagy és növekvő minőségi különbségében, a lakáselosztás egyenlőtlenségeiben jelent meg. A lakáskérdést a kor politikusai, elméleti és gyakorlati szakemberei többnyire a hiányból fakadó problémaként közelítették meg. Ezt tükrözte az 1960-ban elfogadott 15 éves lakásprogram is, mely pusztán a lakásépítés felgyorsításával, 1976-ig 1 millió új lakás felépítésével kívánta megoldani a lakáskérdést Magyarországon. Az, hogy a lakáselosztás anomáliái is szerepet játszanak abban, hogy társadalmi problémává vált a lakáskérdés, csak a 60-as évek közepén kapott hangot, s ebben nem kis szerepe volt Szelényi Iván munkásságának. Különösen azért, mert nem technikai (igazságosabb, jobb szabályozással korrigálható) kérdésként közelítette meg a lakáselosztás rendszerét. Szelényi azt vizsgálta, hogy a lakáselosztást meghatározó lakáspolitika és lakásgazdálkodási rendszer miért és hogyan járul hozzá a társadalmi előnyök és hátrányok konzerválásához, illetve felhalmozódásához.146 Legfontosabb megállapításai a következők voltak: • Az 1960-as évek végének lakásgazdálkodási rendszerében két modell egészítette ki egymást. Az egyik a hatósági úton elosztott lakásokhoz való hozzájutás csatornáját jelentette, melynek kerete között osztották el az ingyenes állami és az igen kedvező hitelfeltételekkel rendelkező, így részleges támogatást élvező szövetkezeti lakásokat, a másik a piaci úton megvalósuló lakáselosztás volt. •8 A lakásrendszert (a két elosztási modell tükrében) az alábbi lakásosztályok jellemezték. Hatósági modell  Új állami lakások (melyek bérlői kapták a legnagyobb méretű szubvenciót)  Régi állami lakások (ezek bérlői alig jutottak szubvencióhoz) Piaci modell  OTP- és társasházak (melyek lakástulajdonosai a kedvezményes hitelkonstrukción keresztül viszonylag jelentős szubvencióhoz jutottak)  Új családi házak (a tulajdonos mint építtető csekély szubvencióban részesült)  Régi családi házak (tulajdonosaik semmiféle támogatásban nem részesültek) • A Pécsett és Szegeden Konrád Györggyel közösen végzett lakás mobilitási vizsgálatok azt bizonyították, hogy "a magasabb jövedelmű rétegek szisztematikusan a két modell két felső osztályába áramlanak, az alacsonyabb társadalmi rétegek számára a legmagasabb emelkedési lehetőséget pedig a piaci modell második lakásosztálya jelenti.... ez a minőségi szempontból szerényebb lakásosztály végső soron nagyobb anyagi megerőltetéssel érhető el, mint a két modell első osztályai. A magasabb jövedelmű rétegek olcsóbban vagy ingyenesen jobb lakáshoz jutnak, az alacsonyabb jövedelmű rétegek aspirációinak csúcsán pedig a viszonylag drága és szerényebb színvonalú lakás áll."147 1957-58-as konszolidációnak már részét képezte a lakásépítés ütemének növelése (az évtized végén meghaladta az 50 ezret az éves lakásépítés mennyisége), de ettől a lakáshiány még nem csökkent. 146 Szelényi Iván: Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1990. Településrendszer és társadalmi struktúra. Szociológiai szempontok a magyar lakásrendszer és városstruktúra elemzéséhez. 15-142. o. 147 Uo. 70-71. o. A hetvenes években, amikor már megszünt az ingyenes bérlakás kiutalás, azok akik állami bérlakáshoz jutottak, 20-30 ezer Ft-ot fizettek ki készpénzben a lakás kiutalásakor és a továbbiakban havi 300 Ft lakbért fizettek. A


153

Mindez kétség kívül azt bizonyította, hogy az államszocializmus lakásgazdálkodási rendszere fokozta a városi népesség területi szegregációját mely a társadalom felső rétegeinél az előnyök, az alsó rétegeinél a hátrányok halmozódásához vezetett. • Mint ismeretes, a klasszikus humán ökológia a város térszerkezetének alakulását és szegregációs jelenségeit a telekár változásával magyarázta. De mi lehet a szegregáció kiváltója egy olyan társadalomban, ahol a piaci viszonyok korlátozottan működnek? Ahol az állami teleknek nemcsak ára nincs, de még költségként sem jelenik meg az építési költségkalkulációban. A szegregációs jelenségek magyarázatát keresve Szelényi arra a megállapításra jutott, hogy amennyiben az övezet-lehatárolás alszempontjául a lakásosztály kategóriáját használja, nemcsak város ökológiai szerkezete de az azt mozgató szegregációs folyamatok oka is feltárható. Hipotézise a következő volt: a lakásosztályok térbeli elkülönülése összekapcsolódik a lakás mobilitási esélyek társadalmi rétegek szerinti különbözőségével, és a két tényező együtt hozza létre a népesség sajátos területi szegregációját, s vele a városok övezetes ökológiai szerkezetét. Lakáspolitika

Várospolitika

Lakás mobilitási esélyek

visszacsatolást jelöl

A lakásosztályok térbeli eloszlásának disszimilaritása A különböző társadalmi rétegek ökológiai megoszlásának disszimilaritása

5. ábra: A lakáspolitika, a várostervezés és a szegregációs folyamatok összefüggésének tényezőrendszere Szelényinél Forrás: uo. 101. o.

•8 Vajon mi és hogyan kapcsolja össze a lakásosztályok térbeli disszimilaritását a lakás

mobilitási esélyegyenlőtlenséggel? Azaz, mi a szegregációs folyamatok végső meghatározója? Nem más mint a lakáspolitika - állította Szelényi, mely direktíváival a korlátozott szabadságfokú várostervezést homogén lakásosztályú területek tervezésére kényszeríti, és ezáltal ..."fokozza a társadalmi rétegek megoszlásának disszimilaritásait, élezve ezzel a lakás mobilitási esélyek különbözőségeit, s így ismét csak visszahatva, tovább

társasházi (OTP, szövetkezeti) konstrukcióban lakáshoz jutók egyszeri fizetési terhe átlagosan 100-150 ezer Ft volt, és a későbbiekben havi 8001000 Ft törlesztést kellett fizetniük. A családiház-építők egyszeri kiadása 200-250 ezer Ft volt, és a továbbiakban a havi folyamatos hiteltörlesztési terhük meghaladta az 1000 Ft-ot. (Lakásviszonyok Tények, adatok sorozat. Reflektor, 1986. 11.o.)

154


fokozza a szegregációs jelenségeket."148 Önmagát kumuláló ördögi körről van tehát szó, mondhatnánk. • Pécs és Szeged ökológiai szerkezetének vizsgálata a következő általánosítható eredményekre vezetett.149 a) Városainkat hat, viszonylag homogén övezetre lehetett felosztani a 70-es évek elején. Úgymint: (1) a belváros, (2) a körülötte húzódó átmeneti övezet, mely utóbbi két szakaszra bontható, egyrészt a leromló (avuló), másrészt a zöldövezeti, színvonalas (javuló) területre, (3) az ipari lakóterület, (4) a családi házas terület és végül (5) az új lakótelepek övezete. Infrastrukturális szempontból ⇒ a belváros, a javuló átmeneti övezet és az új lakótelepek voltak a jobb minőségű területek. Ezekben az övezetekben lakott a népesség 40 %-a. Az itt lakók többsége (mintegy 70 %-a) a magasabb társadalmi státusú és jövedelmű réteghez tartozott. (A családfő vezető állású, beosztott értelmiségi, vagy egyéb szellemi dolgozó, ill. szellemi nyugdíjas volt.) ⇒ A másik három, kevésbé színvonalas övezetben lakott a népesség 60 %-a, mely népességcsoportnak viszont a többsége (70 %-a) fizikai munkás volt. (Ezek az arányszámok egyértelműen igazolták a területi szegregáció tényét.) b) A városokban olyan lakás mobilitási tendenciák érvényesültek, melyek a népesség fenti szegregációs jellemzőit nem csökkentették. c) A hierarchizált lakáselosztást jelentő lakáspolitika, a magasabb jövedelmű rétegnek kedvező hitelpolitika és az egy-egy területre homogén lakásosztályt koncentráló várostervezői gyakorlat egymás hatását kumulálva fokozta a szegregációt. Mert egyrészt az alacsony társadalmi státusú népesség lakás mobilitását gátolta, s az anyagi áldozatokra képes munkásságot pedig a családiházas övezetbe szorította, másrészt a városfejlesztési gyakorlat a fejlesztési erőforrásokat az új lakótelepek építésére koncentrálta, miáltal az átmeneti övezet avuló része tovább romlott. Tehetősebb, fiatalabb, dinamikusabb lakói érthető módon a belvárosba, vagy az új lakótelepekre, ill. a családiházas övezetekbe igyekeztek, az elköltözők helyére pedig alacsonyabb társadalmi státusú, szegényebb rétegek költöztek. A vándormozgalom ilyen kontraszelektív jellege menthetetlenül slumosodási folyamathoz vezetett. Igaz, hogy a várostervezés csak relatív önállósággal rendelkezik, hiszen igazodnia kell a mindenkori társadalom- és gazdaságpolitikához, mégis igen nagy a felelősége azáltal, hogy erősítheti vagy gyengítheti a más tényezők kumulálta szegregációt. Szelényi az elméleti eredmények gyakorlati hasznát máig érvényesen a következőképpen összegezte: "....ösztönözheti a városépítészetünket annak tudomásulvételére, hogy a város rendszer, tehát ha egyik pontján 148

Uo. 101. o. A várospolitika várostervezést és -fejlesztést meghatározó szerepe egyenesen következett a politika gazdasággal szembeni elsődlegességéből. 149 A városok övezeteinek lehatárolásánál a következő szempontokat vette figyelembe: • lakásosztály (mint a fő meghatározó) • funkcionális jellemzők (az övezet intézményi ellátottságának jellege, sűrűsége) • történeti egység (részben az épület építésének ideje, részben a város lakóinak tér-egybeérző tudata alapján) Uo. 106.o.


155

változtatok valamit, annak továbbgyűrűző hatása lesz más területeken.... Mindaddig, amíg a várostervezés a lakásosztály szempontjából homogén területeket hoz létre, homogenizálja azok lakosságát is - fokozza tehát a szegregációt."150 d.) Végül összevetette a városnövekedés észak-amerikai, nyugat-európai és kelet-európai útját, a szegregációs folyamatok eredményeként kialakul slum-osodó területek és magasabb társadalmi státusú területek elhelyezkedésében jellegzetes különbségeket tapasztalt, melyet az alábbi ábrával szemléltetett. A lakosság társadalmi státusa magas kelet-európai slum észak amerikai slum

ny-európai slum

központ periféria a városközponttól való távolság nyugat-európai városok észak-amerikai városok kelet-európai városok

6. ábra: A városközponttól való távolság és a társadalmi státus összefüggése Nyugat-Európa, Kelet-Európa és Észak-Amerika városaiban. Forrás: uo. 139. o. Az elmúlt 25 év jelentős társadalmi és gazdasági változásokat hozott, melyek megváltoztatták a lakásgazdálkodási rendszert (szinte teljesen megszűnt az állami lakásépítés, és befejeződött az állami lakások privatizációja), átértékelődtek a lakásosztályok, megváltozott a várostervezés, városrendezés aktivitási zónája, mindezek hatására átértékelődtek és átrendeződtek a város bizonyos övezetei.151

150

Uo. 139-140. o. Bár a közfelfogás szerint 1990 után szinte máról-holnapra szünt meg az állami lakáspolitika, és vonult ki az állam a szociális lakásépítés területéről,magukra hagyva az állampolgárokat lakásgondjaikkal - ez nem egészen igaz. Valójában az állami szerepvállalás csökkenése e téren, már az 1960-as évek közepén elkezdődött annak ellenére, hogy sohasem deklarálta a politikai vezetés, hogy a szocialista állam már nem tekinti feladatának polgárai lakáshoz juttatását, és nem építette vissza a bérekbe a lakásvásárlás, ill. építtetés költségeit sem. (Ez utóbbit „helyettesítette” a 70-es és a 80-as évek során a kedvezményes lakáshoz jutás egyre bonyolultabb szabályozása majd az állami bérlakások privatizácója, mely a bentlakó számára kedvezményes vásárlást tett lehetővé.) Az állam fokozatos kivonulásának lépcsőfokai: ⇒ 1960. Indul a 15 éves lakásprogram. A terv szerint az 1 millió lakás 60%-a állami, 40%-a magánerőforrásból épül.

151

156


A legszembetűnőbb változások városaink ökológiai jellemzőit illetően a következők: • a lakótelepek, a lakótelepi lakások egyre jobban leértékelődnek, társadalmi összetételük romlik és ez korukkal egyenesen arányos (ebben az esetben is jelentős szerepet játszanak az elmaradt felújítások), • a belvárosi rekonstrukciós programok megvalósításával együtt javul a korábban slumosodó belvárosi területek lakóértéke és vele társadalmi státusa, a megélénkülő üzleti élet korábban leromlott területeket lendít fel, • az új beépítési területek (az erre alkalmas telkek fogyatkozása miatt) mozaikszerűen szóródnak a korábbi átmeneti övezetben, jobb színvonalukkal magasabb státusú foltokat ékelve az egyébként alacsonyabb státusú övezetbe, egyrészt széttördelve a korábban számottevő homogenitást mutató övezetet másrészt, a slumosodással ellentétes irányú folyamatot, "dzsentrifikációt" létrehozva. • Mindezek a változások, elsősorban a felszabaduló lakáspiac első lépéseként csökkentik a szegregációt, mely minden bizonnyal csupán átmenetet jelent az új társadalmi státusú és tartalmú övezetek kialakulásának folyamatában. Ha még egyszer áttekintjük a városok ökológiai szerkezetéről elmondottakat, azt tapasztaljuk, hogy újra és újra a szegregáció szerteágazó problémakörébe botlunk. De hogyan is ítéljük meg a fogalmat, pozitív vagy negatív tartalmat rendeljünk hozzá? Sommásan azt kell mondanunk, aligha lehet jó vagy rossz társadalmi jelenségként megítélni a szegregációt, mert meglétének és korlátozottságának - esetleg hiányának - is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Általánosságban legfeljebb annyi mondható, hogy szélső állapotait fenntartással kezeljük, mértékét és változásának irányát ítélhetjük pozitívnak vagy negatívnak, de sohasem általában véve, hanem a csak a konkrét helyzetre vonatkozóan. Milyen előnyökkel és hátrányokkal társulhat a szegregáció magas foka? Lehetséges előnyei: • Ha egy területen hasonló társadalmi státusú, életmódú, értékrendű és normákat betartó emberek élnek együtt, ez a tény a lakóhelyük otthonosságának, a nyugalomnak és a ⇒ 1965. Új (kedvezményes, de)magánerős formák jelennek meg a városi lakásépítésnek: szövetkezeti lakás, városi társasház. ⇒ 1970-es lakásreform. Már egyértelműen kinyilvánítja, hogy a lakásépítés össztársadalmi feladat (az államnak és a lakosságnak egyaránt részt kell vállalnia a lakáshelyzet javításában). Ennek jeleként megszünteti az ingyenes juttatott állami lakást. Az állami bérlakás kiutalásakor mindenkinek hozzájárulást kell fizetni.(Lásd 141. lábj.) ⇒ 1975. 15 év alatt 1 millió 48 ezer új lakás épült fel, de az arányok megfordultak, 40%-a épült fel állami erőforrásból és 60%-a magán erőforrásból. ⇒ 1982. Magánlakásépítés támogatásának előtérbe kerülése (kevezményes hitelkonstrukciók, szoc.pol kedvezmény a fiataloknak), lakbérek jelentős (130%-os) emelése. ⇒ 1985-ben már az átadott lakások 85%-a magánerős építés. Átvizsgálják a lakásigényléseket, mindenkinek meg kell(lehet) újítani a lakásigénylését, de letéti díjat kell fizetni. Országos szinten a 290 ezer lakásigény 160 ezerre csökken, s ebből csak 25 ezer a lakásnélküli. ⇒ 1990 után felgyorsul, mára gyakorlatilag befejeződik az állami bérlakások privatizációja, szinte megszűnik az állami erőforrásból történő szociális lakásépítés. És mióta egyértelmű, hogy az állampolgár magánügye lakáskérdésének megoldása, eltüntek a sajtópolémiák a lakáshiányról.


157

biztonságnak az érzését alakítja ki bennük. Erősödik az összetartozás tudata bennük, úgy érzik, hogy "a saját körükben vannak". Működni kezd a "hasonló hasonlónak örül" pszichológiai hatása. • Megmaradnak, sőt elmélyülnek az adott társadalmi csoportra jellemző értékek, szokások. Nagyobb valószínűséggel fogják szeretni a lakóterületüket és jobban fognak ragaszkodni hozzá. A közösség identitása erősödik, ami jelentős megtartó- és fejlesztőerőt szabadít fel az övezetben. A hátrányai: • A jó és rossz minőségű lakókörnyezettel, a magas és alacsony társadalmi státusú népességgel rendelkező övezetek elkülönülése önmagát kumuláló folyamat, mely erősíti az egyik területen az előnyök, a másikon a hátrányok halmozódását. • Ez a tény, ill. folyamat elkerülhetetlenül a városi deviancia növekedéséhez vezet, elmélyíti a társadalmi konfliktusokat a város lakói és egyes területei között. A szegregáció igen alacsony szintjének ugyanúgy megvannak a maga előnyei és hátrányai. (Ilyen állapot kialakulhat pl. nagyon nagy lakás- vagy építési telek hiány esetén, mikor nincs választási lehetősége az embereknek és a mindegy hol, csak lakni lehessen valahol állapota jön létre, vagy diktatórikus társadalomban ha központi lakóhely-kijelölés gátolja meg a lakóhely szabad megválasztását.) Az előnyök: • A magasabb társadalmi státusú réteg kultúrájának, értékrendjének pozitív kisugárzása a környezetére. Az alacsonyabb státusúak felemelkedési vágyának érvényesülését jól támogatja a közvetlen példa és hatás. A helyzetből profitál tehát az alacsonyabb társadalmi státusú réteg. • De pozitív hatással jár a magasabb társadalmi státusú réteg számára is azáltal, hogy az együttélés során megismeri az alatta lévőket, toleranciát tanul, előítéletei kopnak. Az előnyök érvényesülésének feltétele, hogy egymástól nem túl távoli, lehetőleg a közvetlenül szomszédos rétegek (pl. felső alsó és alsó közép osztály) lakjanak együtt. Ebből következően a szegregáció túl alacsony szintjének hátrányai a következők lehetnek. Ha egymástól távoli társadalmi rétegek (a szélsőségek) kerülnek kényszerűen egymás mellé befelefordulás, elzárkózás, elidegenedés, ellenségeskedés kialakulása lesz mindegyik réteg válasza, védekezése, ami könnyen vezethet a társadalmi leépüléshez, az értékek elsilányodásához. A helyzet veszélye, hogy a színvonaltalanság lesz az erősebb, a meghatározó.

7.2. Budapest térszerkezete a klasszikus ökológia eszközeit vizsgálatok alapján.

felhasználó

A Budapesti Városépítési Tervező Vállalat munkatársai 1980-ban vizsgálatot végeztek az ökológiai struktúra és a térszerkezet összefüggésének feltárása céljával Budapesten. Először elkészítették a klasszikus humán ökológia szemléletét és módszerét felhasználva a város övezet és szektor modelljét, majd megállapították, hogy ugyan mindkét térszerkezeti felosztásnak 158


megvan a maga létjogosultsága, magyarázó erejük mégis korlátozott. Ezért e modellek továbbfejlesztéseként az 1970-es népszámlálási adatokra támaszkodva új modellt készítettek "Területi rendszer modell" néven. • Az övezet modell A modell elkészítése során az övezeti lehatárolás alapját a városnövekedés történeti jellemzői képezték. Ez az övezeti modell négy, részben koncentrikus kör elrendezésű övezetre osztja a várost. A városmag és az azt körülölelő gyűrűk különböző időszakokban, eltérő építési szabályozás szerint épültek, mely utóbbi nemcsak az egyes gyűrűk beépítésének jellegét határozta meg, hanem lakóiknak társadalmi összetételét is. Mindamellett a modell nagy hibája, hogy nem vette figyelembe a budai és a pesti oldal természeti adottságainak markáns különbségét, mely teljesen más beépítési módot kívánt és tett lehetővé, s így más-más társadalmi rétegeket vonzott a hegyes budai és a sík pesti oldal. • A szektor modell Ez a modell a belvárosból kivezető fő közlekedési csatornák mentén, kilenc jól elkülöníthető szektorra osztotta a várost. A szektorok lehatárolásának alapját az a történelmi tény képezte, hogy a különböző időszakokban más-más irányba és jelleggel fejlődött a város. Főleg a pesti oldal városmagon kívüli részeinél figyelhető meg, hogy a nagy kivezető utak mentén kialakuló városrészek a szektorális fejlődési modell szabályai szerint növekedtek. A modell gyenge pontja, hogy egy szektort képeznek a sűrű, magas beépítésű belvárosi és a laza, alacsony beépítésű külvárosi területek. • A területi rendszer modell Az övezet és szektor modell elkészítésének tapasztalatait felhasználva a BVTV munkatársai egy új ökológiai modellt készítettek. A modellkészítéshez az 1970-es népszámlálás vonatkozó adatait használták fel. A népszámlálási adattár többféle területi bontásban közli az adatokat, így első lépésként a leginkább megfelelő téraggregátumot kellett megválasztaniuk. A választás tárgyát képező lehetséges téraggregátumok a következők: 1? számlálókörzet (a legkisebb területi egység, Budapest területén 7500 van belőle), 2? városrendezési körzet (melyből mintegy 500 van Budapesten), 3? alkerület ( számuk 86) és végül, 4? hatósági kerület (mint a legnagyobb területi egység, számuk 22). A legalkalmasabb méretű területi egységnek (mely még elég árnyalt, de a fő összefüggéseket jól láttató képet ad) a kissé módosított alkerületek tűntek. A módosítás mindössze annyi volt, hogy egyrészt az új lakótelepeket (ha nem számítottak önálló alkerületnek) kiemelték és önálló területrészként szerepeltették, másrészt néhány esetben összevontak önálló népszámlálási alkerületeket. E módosítás után nyert területi aggregátumokat területrésznek nevezték el, így született a modell neve. A területrészek beépítési és társadalomszerkezeti jellemzőinek elemzése után nyolc nagy területet (zónát) határoltak le.


159

Mintegy tíz évvel később, Csanádi Gábor és Ladányi János e vizsgálat eredményeiből indultak ki, amikor Budapest tér- és társadalomszerkezetének összefüggéseit és változásuk mozgatórugóját keresték. Első lépésként elkészítették a három modell szórásnégyzet próbáját. A próba eredménye: - az övezeti modell a területrészek szórásnégyzetének 39 %-át, - a szektor modell 51 %-át és - a területi rendszer modell 85 %-át magyarázta. Eszerint ha az első kettő nem is, a harmadik modell igen jó megközelítését adja a város tér és társadalomszerkezeti összefüggésének. De miután mindhárom modell viszonylag nagy területi aggregátumokkal dolgozik (abból a feltételezésből kiindulva, hogy minél nagyobb téraggregátumokról van szó, szükségszerűen annál nagyobb lesz a belső heterogenitásuk, amit a területegységre vonatkozó átlagszámok elfednek), a kisebb városrendezési és a számlálókörzetekre is elvégezték a szórásnégyzet próbát. A próba eredménye hipotézisüket igazolta, azaz minél kisebb területi egység képezte a próba alapját, annál nagyobb szórást tapasztaltak, ami a területrészek nagy belső heterogenitását bizonyította. (A szerzőpáros a nagy belső heterogenitás problémáján túl, a modell igen nagy hibájának tekintette, hogy a területrészeken belüli kisebb egységek (pl. számlálókörzetek) szórása igen különböző is volt.) Ezután Csanádi és Ladányi a cluster analízis módszerét felhasználva, kísérletet tett kisebb téraggregátumok felhasználásával elemezni Budapest tér- és társadalomszerkezetének összefüggéseit. A népszámlálás már említett városrendezési körzeteit tekintették alapegységnek azon megfontolás alapján, hogy ezek beépítési jellege szükségszerűen homogén, ami nagy valószínűséggel nagyobb társadalmi homogenitással is társul. Elemzésük fontosabb végkövetkeztetései • A belvárostól kifelé haladva csökken a diplomás, vezető és szellemi foglalkozású aktív keresők aránya. • A társadalmi elit lakóhelyei elsősorban a budai oldal ismert villanegyedeiben található, másodsorban a pesti belváros Duna parti részén, és kisebb foltokban Zugló és a Népliget környékén is fellelhetőek. • Míg az elit társasházakban, zöldövezeti részeken, a belvárosban vagy viszonylag közel hozzá, a munkásosztály családi házakban és a körutakon kívül lakik elsősorban. • A beépítés jellege szerint valóban érvényesül övezetes hatás, bár az idő múlásával egyre inkább csökken az ereje. Végkövetkeztetésüket a szerzők így foglalják össze: „...a várost a központtól kifelé haladva, egyre csökkenő beépítési intenzitású, koncentrikus övezetekként elképzelő, és a városi társadalom különböző státusú csoportjait ezen övezetek szerint térben is tagoló szabályozás, idővel egyre inkább felbomlik. Eleinte az építési övezetek formailag még érvényesek, de a „kivételek” száma fokozatosan növekszik. A később beépülő területek szabályozása viszont már egyre inkább „foltszerűnek” tekinthető, míg a legutóbbi évtizedekben, amikor már városszerkezeti értelemben egészen kicsiny területi egységekre,

160


akár ‘építési tömbökre’ is megengedhető az övezetes előírásoktól való eltérés, a városrendezési szabályozás egyre inkább mozaikszerűvé válik.”152

152

Csanádi Gábor-Ladányi János: i.m. 59. o.


161

IRODALOMJEGYZÉK

Abu-Lughod, J.L. (1991): Changing Cities. Urban Sociology. Harper Collins Publishers, New York Alihan, M. (1938): Social Ecology. Columbia University Press, New York Anderson, T. - Egeland, J. (1961): Spatial Aspects of Social Area Analysis. American Sociological Review, 26. Jun. pp. 292-298. Banfield, E. (1974): The Unheavenly City Revisited. Little Brown, Boston Barakonyiné Winiczai Klára (1984): A falu történelmileg változó szerepe a településstruktúrában (kandidátusi disszertáció) Benevolo, L. (1994): A város Európa történetében. Atlantisz Kiadó, Budapest Berry, B. J.L. - Rees, F.H. (1969): The Factorial Ecology of Calcutta. American Journal of Sociology, 74. March. Bookchin, M. (1995): From Urbanization to Cities. Cassel Wellington House, New York Bourne, L.S. (ed) (1971): Internal Structure of the City. Oxford University Press, New York Burenhult, Göran (szerk.) (1996): Óvilági kultúrák. Városok és államok születése. Officina Nova Childe, G. (1950): The Urban Revolution. Town Planning Review, XXI, April pp. 3-17. Choldin, H.M. (1985): Cities and Suburbs. An Introduction to Urban Sociology. McGrawHill Book Company, New York Le Corbusier (1981): Új építészet felé. Corvina Kiadó, Budapest Cullingworth, J. B. - Nadin, V. (1994): Town and Country Planning in Britain. Routledge, London, New York Csanádi G. - Ladányi J. (1992): Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai. Akadémiai Kiadó, Budapest Endrei W. (1978): A középkor technikai forradalma. Magvető Kiadó, Budapest Engels (1980): A munkásosztály helyzete Angliában. Helikon Kiadó, Budapest Erdei F. (1974): Magyar város. Akadémiai Kiadó, Budapest Erdei F. (1974): Magyar falu. Akadémiai Kiadó, Budapest Fishman, R. (1977): Urban Utopias in the Twentieth Century. Ebenezer Howard Frank Lloyd Wright Le Corbusier. Basic Books, INC. Publishers, New York Firey, W. (1945): Sentiment and Symbolism as Ecological Variables. American Sociological Review, X. April, pp- 140-148. Granasztói Gy. (1980): A középkori magyar város. GondolatKiadó, Budapest Greed, C. (1994): Introducing Town Planning. Longman Scientific and Technical, Essex, England Guttman, R. - Popone, D. (eds.) (1970): Neighborhood, City and Metropolis: An Integrated Reader in Urban Sociology. Random Hous, New York Harpur, J. - Westwood J. (1994): Legendák földjén. Magyar Könyvklub Hawley, A. - Duncan, O.D. (1957): Social Area Analysis: A Critical Appraisal. Land Economics, 33. Nov. pp- 337-344. Herbert, D.T. - Johnston, R.J. (eds) (1976): Social Areas in Cities. Vol. 1. Spatial Process and Form. Wiley, New York Howard, E. (1979): Az angol kertváros. Urbanisztika, 88-101. o. Jacobs, J. (1994): The Death and Life of Great American Cities. Penguin Books, New York, London 162


Kiss T.(1995): Gondolatok a településről, fejlődésről, fejlesztésről. Comitatus V. évf. 8-9. 23-35. o. Köpeczi B. (főszerk.) (1965): A magyar nép története. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Köpeczi B. (főszerk.) (1965): A föld országai. A világ népei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Kőszegi F. (1984): A történelem küszöbén. Kossuth Könyvkiadó, Budapest Kulcsár K. (szerk.) (1975): A szociológia ágazatai. Kossuth Könyvkiadó, Budapest Kulcsár V. (szerk.) (1976): A változó falu. Gondolat, Budapest Kulcsár Zs. (1967): Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XV. században. Gondolat Kiadó, Budapest Marx (1967): A tőke I. kötet. MEM 23., Budapest Marx - Engels (1976): A német ideológia MEM 3., Budapest Marx (1972): A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. I. rész. MEM 46., Budapest Mendöl Tibor (1936): Alföldi városaink morfológiája. Közlemények a Debreceni Tisza István Tudományegyetem Földrajzi Intézetéből. 1. sz. Debrecen Mendöl Tibor (1963): Általános településföldrajz. Akadémiai Kiadó, Budapest Mumford, L. (1985): A város a történelemben. Gondolat, Budapest Mumford, L. (1986): A gép mitosza. Európa Könyvkiadó, Budapest Nemes F. - Szelényi I. (1967): A lakóhely mint közösség. Akadémiai Kiadó, Budapest Polányi I. (1978): Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest Prinz Gy. - Teleki P. (1930): Magyar földrajz I-II-III., Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest Rechnitzer J. (szerk) (1994): Fejezetek a területi gazdaságtan tanulmányo- zásához. MTA RKK Győr-Pécs Robertson, I. (1988): Sociology. Worth Publishers, Inc. New York Shevky, E. - Williams, M. (1949): The Social Areas of Los Angeles: Analysis and Typology. University of California Press, Los Angeles and Berkley Shevky, E. - Bell, W. (1955): Social Area Analysis: Theory, Illustrative Application and Computational Procedures. Standford Series in Sociology, no. 1. Siliotti, A. (1994): Egyiptom. Officina Nova, Budapest Spates J.L. - Macionis J. (1982) The Sociology of Cities. St. Martin's Press, New York Suetonius (1975): A caesarok élete. Magyar Helikon, Budapest Szelényi I. - Konrád Gy. (1969): Az új lakótelepek szociológiai problémái. Akadémiai Kiadó, Budapest Szelényi I. (szerk) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Szelényi I. (1990): Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Akadémiai Kiadó, Budapest Szirmai V. (1988): Csinált városok. Magvető Kiadó, Budapest Szirmai V. (1996): Közép-európai új városok az átmenetben. Szociológiai Szemle, 3-4. 181203. o. Tóth J. (1988): Urbanizáció az Alföldön. Akadémiai Kiadó, Budapest Tőkei F. (1977): A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. Kossuth Kiadó, Budapest Vidor F. (1994): A technétől az urbanisztikáig. Az építészeten innen és túl. Gyorsjelentés Kiadó Kft, Budapest Weber, M. (1970): Állam - politika - tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Weber, M. (1979): Gazdaságtörténet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Weber, M. (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó, Budapest White J. M. (1987): American Neighborhoods and Residental Differentiation. Russel Foundation, New York ____________________________________________________ Barakonyiné Winiczai Klára: Városszociológia

163

Wilson, R.A. - Schulz, D.A. (1978): Urban Sociology. Prentice- Hall Inc., Englewood Cliff, New Yersey Wiener Gy. (1978): Városfogalmak és társadalmi formációk. Világosság, 12.sz. Wiener Gy. (1979): Városfogalmak és társadalmi formációk. Világosság, 2. sz. Wright, F.L. (1958): The Living City. Plume, New York Young, M. - Willmot, P. (1957): Family and Kinship in East London. Penguin Books, Baltimore Zoltán Z. (1981): A dinamikus nagyváros. Magvető Kiadó, Budapest

164


JANUS PANNONIUS TUDOMÁNYEGYETEM

Recommend Documents