JANE SHEMILT
Lányom
JANE SHEMILT
Lányom
A mű eredeti címe Daughter Copyright © Jane Shemilt, 2014 Hungarian translation © Szabó István © General Press Könyvkiadó, 2015
Fordította SZABÓ ISTVÁN A borítót KISS GERGELY tervezte ISBN 978 963 643 837 1 Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ 1086 Budapest, Dankó utca 4–8. Telefon: (06 1) 299 1030 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA
Férjemnek, Steve-nek és drága gyermekeinknek, Marthának, Marynek, Henrynek, Tommynak és Johnynak
Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani az ügynökeimnek, Eve Whitenak, Jack Rammnek és Rebecca Winfieldnek. Hálával tartozom a kiadómnak, a Penguin csapatának, különösen Maxine Hitchcocknak, Samantha Humphreysnek, Celine Kellynek, Clare Parkinsonnak, Beatrix McIntyre-nek, Elizabeth Smithnek és Joe Yule-nak. Külön köszönet a HarperCollins USA dolgozóinak, Rachel Kahannak, Kim Lewisnak, Lorie Youngnak és Mumtaz Mustafának. Hálával tartozom az oktatóimnak, Patricia Fergusonnak, Chris Waklingnak, Tessa Hadley-nek, Mimi Thebónak és Tricia Wastvedtnek, aki a személyes tanácsadóm volt. És persze Rowena Pellingnek. Nem feledkezhetek meg az írói csoportomról sem: Tanya Atapattu, Hadiza Isma El-Rufai, Victoria Finlay, Emma Geen, Susan Jordan, Sophie McGovern, Peter Reason, Mimi Thebo, Vanessa Vaughan. Hálával tartozom Nick Shaw rendőrnek, aki a szakmai részletek mellett a kéziratnál is besegített. A nővéremnek, Katie Shemiltnek a fényképészeti ismeretekért. Na, és persze a családom. Martha biztatása adta meg a kezdő lendületet, Henry és Tommy nagylelkűen segítettek a technikai részletekben. Steve, Mary és Johny voltak az ösztönző háttér. Köszönöm apámnak és anyámnak, akik mindennap hiányoznak.
Első rész
1. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később A napok egyre rövidebbek. A fűre hullott almákat megcsipkedték a varjak. Viszem be a fát, és rálépek az egyik puha gyümölcsre; szétnyomódik a lábam alatt. November van. Egyfolytában fázom, de ő még jobban fázhat. Miért legyen nekem jobb? Hogyan is kívánhatnám? Estére már a kutya is reszket. A szoba egyre sötétebb; begyújtok, közelebb húzódok a kandallóhoz, és a fájdalom mind erősebben lüktet a bensőmben. Bárcsak, bárcsak hallgattam volna a megérzéseimre! Bárcsak jobban odafigyeltem volna! Bárcsak mindent újrakezdhetnék, pontosan egy évvel ezelőttől! A Michaeltől kapott bőrkötéses vázlatfüzet az asztalon fekszik, a fürdőköpenyem zsebében pedig egy megrágott, piros ceruzacsonk lapul. Azt mondta, segít, ha lerajzolom a múltat. Már látom magam előtt a képeket: egy szike, amit egy remegő kéz tart; egy műanyag balerina, ami csak forog és forog; egy halom feljegyzés a sötét szoba éjjeliszekrényén. A lányom nevét írom a notesz első oldalára, alá pedig lerajzolok egy pár fekete, magas sarkú szandált, csak úgy, odadobva, egymásba gabalyodott pántokkal. Naomi.
Bristol, 2009 Egy nappal előtte Lágyan ringatta magát az iPodján hallgatott zenére, ezért nem vett észre azonnal. Narancssárga sálat viselt, a földön szanaszét tankönyvek hevertek. Halkan becsuktam magam mögött a hátsó ajtót, és letettem a jegyzetektől, sztetoszkóptól, fecskendőktől, ampulláktól, dobozoktól nehéz táskámat. Hosszú napom volt: rendelés, beteglátogatások, adminisztráció. A konyhaajtónak dőltem, figyeltem a lányomat, de a lelki szemeim előtt egy másik kamasz jelent meg: Jade, ahogy az ágyban fekszik, zúzódásokkal a testén. Ez volt a csili a szememben. Az elefántok szemébe csilikivonatot fecskendeznek, hogy elvonják a figyelmüket, amikor a sérült lábukat akarják kezelni. Ezt még Theo mesélte valamikor. Akkoriban nem hittem, hogy ez tényleg működik, pedig oda kellett volna figyelnem erre a megjegyzésre. Nem is gondolnánk, milyen gyakran nem vesszük észre az igazán fontos dolgokat. Néztem Naomit, és arra gondoltam, hogy megfestem az arcát, amint mosolyog magában. Halvány színt használnék, ahogy éppen a bőrére esik a fény. Szőke fürtjei minden egyes mozdulatnál a homlokába hullottak, alóluk gyöngyöző izzadságcseppek tűntek elő. Pulóvere ujját feltűrte, karkötője föl-le csúszkált a csuklóján, majdnem leesett a kezéről. Örültem, hogy viselte; azt hittem, már rég elveszítette. – Anya! Nem is láttam, hogy megjöttél! Na, hogy tetszik? Kivette a fülhallgatókat, és rám nézett. – Bárcsak így tudnék táncolni!
Odaléptem hozzá, gyorsan megpusziltam, és közben magamba szívtam az illatát. Citromszappan és izzadság. Félrekapta a fejét, és villámgyorsan lehajolt, hogy felszedje a könyveit. Csodálkozva bámult rám. – A cipőm tetszik-e? – kérdezte türelmetlen hangon. – Idenézz! Bizonyára nemrég vette. Fekete, iszonyú magas sarkú cipő, hosszú bőrpántokkal, amik szorosan tekeredtek karcsú lábszárára. Nagyon hülyén állt neki. Rendszerint színes balerina- vagy tornacipőben járt. – Rettenetesen magas! – feleltem, de még én is éreztem a hangom élét, ezért megpróbáltam nevetni: – Nem ilyet szoktál hordani... – Ugye, ez aztán egész más! – Hangja szinte diadalittasan csengett. – Teljesen más, mint eddig! – Egy vagyon lehetett! Azt hittem, már elköltötted a zsebpénzedet. – Annyira kényelmes! És pont jó méret! Úgy beszélt, mint aki nem akarja elhinni, hogy ekkora szerencséje volt. – De, csillagom, ebben nem mehetsz el itthonról! Ebben nem lehet közlekedni! – Valld be, hogy irigykedsz! Neked is kellene egy ilyen! – mondta egy olyan félmosollyal, amit azelőtt nem láttam rajta. – Naomi... – Sajnos nem lehet a tiéd a cipő! Én már teljesen beleszerettem. Majdnem annyira szeretem, mint Bertie-t! – nevetett, és lehajolva megsimogatta a kutya fejét.
Aztán megfordult, nagyot ásított, majd lassan elindult felfelé, a cipő pedig minden egyes lépcsőfokra hatalmas, fémes hanggal érkezett meg. Elmenekült. A kérdés, amit fel szerettem volna tenni neki, megválaszolatlanul lebegett a konyha meleg levegőjében. Öntöttem magamnak egy pohárral Ted borából. Naomi nem szokott visszabeszélni, és nem szokott faképnél hagyni, amikor beszélek hozzá. Az orvosi táskámat bevittem a gardróbba, és a bort kortyolgatva járkálni kezdtem a konyhában, megmegigazítva a konyharuhákat. Régen mindent elmondott. Felakasztottam a kabátját, miközben az alkoholtól valahogy világosabban tudtam gondolkodni. Hosszú idővel azelőtt meghoztam a döntést. Nem volt nehéz. Azt csináltam, amit szerettem, jól kerestem, de cserébe sokkal kevesebbet voltam otthon, mint a legtöbb anya. Viszont a gyerekek nagy szabadságban nőttek fel. Mindig is ezt akartuk. Kivettem a krumplit a konyhaszekrényből. Némelyik földes volt, ezért a csap alatt leöblítettem. Továbbra is Naomi járt a fejemben, be kellett ismernem, hogy hónapok óta nem volt hajlandó egy normális beszélgetésre. Ted azt mondta, ne aggódjak. Kamaszkorban van, teljesen normális, hogy így viselkedik. A hideg víztől megfájdult a kezem, elzártam a csapot. De most vajon kezd felnőtté válni, vagy kezd túllépni rajtunk? Foglalkoztatja valami, vagy éppen ellenkezőleg, semmi sem érdekli? Ez a kérdés motoszkált bennem, miközben a fiókban kerestem a krumplihámozót. Tavaly nyáron a rendelőben láttam egy borzasztó állapotban lévő kamaszt. A lány szépen,
megfontoltan vágta fel a csuklóján az ereket. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön a kép. Naomi nem depressziós. Újfajta mosolya ellentétes volt a benne rejlő türelmetlenséggel. Ugyanúgy ellentétes, mint az, hogy a színdarabban szerepel, itthon pedig csendbe burkolózik. Ha úgy tűnt, foglalkoztatják bizonyos dolgok, akkor az azért lehetett, mert ahogy idősödött, úgy lett egyre elgondolkodóbb. A színjátszás bizonyos érettséget adott számára. Tavaly nyáron Ted laboratóriumában dolgozott, és érdekelni kezdte az orvoslás. A krumplihámozás közben eszembe jutott, hogy újdonsült magabiztossága még nagy előny lehet a felvételi elbeszélgetéseken. Lehet, hogy inkább örülnöm kellene. A főszerep az iskolai darabban szintén növelheti az esélyeit, hogy felvegyék az orvosi egyetemre. A felvételiztetők szeretik az olyan gyerekeket, akiket más is érdekel. Ez csökkenti az orvosi hivatással járó stresszt. Számomra a festés jelentette ezt a kikapcsolódást. Újra megnyitottam a csapot, és a koszos víz sebesen forogva tűnt el a lefolyóban. Már majdnem befejeztem Naomi portréját, és most is nagy kedvem lett volna folytatni. Ilyenkor egy teljesen más világba kerültem, nem léteztek problémák. Az eszközeim a padláson voltak, és örültem volna, ha gyakrabban szakíthatok időt a festésre. A krumpli héját belekotortam a szemetesbe, a hűtőből kivettem a kolbászt. Theónak kiskora óta a sült kolbász volt a kedvence, krumplipürével. Holnap is beszélhetek Naomival. Később Ted telefonált, hogy tovább kell bent maradnia a kórházban. Az ikrek teljesen kiéhezve jöttek haza. Ed néma kézfeltartással üdvözölt, miközben egy pirítóssal megpakolt tányérral az emeletre indult. Hallottam, amint becsukódott
mögötte az ajtaja, és szinte láttam magam előtt, ahogy bekapcsolja a zenét, kezében egy pirítóssal ledől az ágyra, és lehunyja a szemét. Én is ilyen voltam tizenhét évesen: nem akartam, hogy bárki is bekopogjon hozzám, pláne hogy bejöjjön beszélgetni. Theo, sápadt arcán sok szeplővel, ordítva mesélte, hogy mi történt vele aznap, közben pedig falta a kekszeket, egyiket a másik után, amíg ki nem ürült a doboz. Naomi jött át a konyhán, vizes hajfürtjei a nyakára tapadtak. Kifelé menet gyorsan a hátizsákjába tuszkoltam pár szendvicset, majd egy ideig az ajtóban állva hallgattam lassú lépteinek távolodó kopogását. Az iskola színházterme mindössze egyutcányira volt, de folyton elkésett. Korábban mindenhová rohannia kellett, de most már inkább nem ért oda időre. A darab minden energiáját felemésztette. „A tizenöt éves Naomi Malcolm játéka korát meghazudtoló érettséget mutat.” „Naomi Mariájában hihetetlen módon keveredik az ártatlanság és a szexualitás. Új csillag született.” Az iskola honlapján olvasható kritikák megérték a sok fáradságot, izgalmat. Még két előadás volt hátra, azután életünk visszatérhet a normál kerékvágásba.
Dorset, 2010 Egy évvel később Tudom, hogy péntek van, mert a halas asszony érkezik a házhoz. A lépcső alá kuporodok, amikor az autójával megáll a bejárat előtt. A fehér alak elmosódik a régi ajtó üvegén túl. Megnyomja a csengőt, és vár. Az alacsony, duci nő felemeli a fejét, ide-oda forgatja, valószínűleg az ablakokat kémleli. Ha észrevesz, akkor ajtót kell nyitnom, szavakat kell formálnom, mosolyognom kell. Ma bármelyikre képtelen vagyok. Kicsi pók mászik végig a kezemen. A fejemet lehajtva lélegzem be a szőnyeg porát, mígnem az autó megindul lefelé az úton. Ma egyedül kell lennem. Lefekszem, és várom, hogy múljon az idő. A péntekek még mindig nagyon fájnak. Egy idő után felkelek, és megkeresem a füzetet, amelyet előző este a kandalló párkányán hagytam. Ellapozok a Naomi cipőjét ábrázoló oldalról, és egy kis ezüstgyűrűt rajzolok a következőre.
Bristol, 2009 Az eltűnés éjszakája A konyhapadlón térdeltem, és egy lista alapján az orvosi táskám tartalmát ellenőriztem. Ezt jobban szerettem otthon csinálni, kevesebb zavaró tényezővel kellett számolnom, ha már rászántam az időt. Mélyen a zsebekben túrtam, és nem vettem észre, amikor csendben a konyhába lépett. Elment mellettem, de a kezében lévő szatyor lágyan nekiütődött a vállamnak. Felnéztem, de az egyik ujjamat továbbra is a listán tartottam. Kifogyóban volt a paracetamol és a petidin. Naomi lenézett rám, kék szemében meglepetés látszódott. Jócskán ki volt sminkelve a darab miatt, de még így is feltűnőek voltak a szeme alatti sötét karikák. Kimerültnek tűnt. Nem az a pillanat volt, amikor megkérdezhettem volna, amit már régóta akartam. – Na, már nincs sok hátra, aranyom! Ez már az utolsó előtti előadás! – mondtam jókedvűen. A szatyrából ruhák potyogtak a padlóra. Cipőjének sarka összekaristolta a linóleumot. – Holnap mi is megnézzük apáddal. A sarkamra ültem, és így figyeltem az arcát. Ahogy feketével kihúzta a szemét, sokkal idősebbnek tűnt tizenötnél. – Kíváncsi vagyok, mennyit változott a premier óta. Üres tekintettel bámult rám, aztán elmosolyodott, azzal a korábban nem látott mosollyal: a szájának csak az egyik oldalát húzta fel, ezért úgy tűnt, mintha csupán magában mosolyogna. – Hánykor jössz haza? – Feladtam a pakolást, kelletlenül felegyenesedtem; sosem sikerült semmit befejeznem. – Ma csütörtök van, ilyenkor apa szokott érted menni.
– Már rég megmondtam neki, hogy nem kell jönnie. Sokkal jobb a haverokkal hazasétálni. – Hangja egykedvű volt. – A vacsorának éjfél körül lesz vége. Shan majd hazahoz. – Éjfélkor? – Hiszen már most hullafáradt. Nem szándékosan, de kissé megemeltem a hangom. – Holnap van az utolsó előadás, a parti csak utána lesz. Ez most pusztán egy vacsora. Fél tizenegyre legyél itthon! – Az nagyon korán van! Miért kell nekem állandóan mást csinálni, mint a többieknek? Az ujjaival az asztalon dobolt, és a kezén megcsillant az apró gyűrű, amit az iskolában kapott valami fiútól. – Na, jó, legyen tizenegy! Meredten bámult rám. – Nem vagyok már gyerek! Meglepett a düh a hangjában. De nem veszekedhettünk túl sokáig. Nemsokára színpadon kellett lennie, nem akartam felidegesíteni. És nekem is muszáj volt befejeznem a gyógyszerek átnézését, még mielőtt nekiállok vacsorát főzni. – Fél tizenkettő. Egy perccel sem később! Vállat vont, megfordult, majd Bertie fölé hajolt, aki kinyújtózva aludt a tűzhely mellett. Naomi adott neki egy puszit, gyengéden meghúzta a puha fülét. A kutya egy pillanatra felemelkedett, és megcsóválta a farkát. Megfogtam Naomi karját. – Csillagom, nagyon öreg már ez a kutyus, sok alvásra van szüksége! Ne ébreszd fel! Kirántotta a karját a kezemből, az arca feszült volt.
– Jó, jó, nyugi! Ugye nem felejtetted el, hogy te vagy a főszereplő? – Villámgyorsan megöleltem, de elfordította az arcát. – Már csak egy napot kell kibírni! Megszólalt a mobilja, hátrább lépett, kezével a csöpögtetőre támaszkodott, és megnyomta a hívásfogadást. Szép hosszú ujjai voltak. Az apró, aranyszín szeplők egészen a második ujjpercéig húzódtak. A körmét gyerekesen lerágta, ami furcsán hatott a gyűrűvel. A tenyerembe fogtam a kezét, és megcsókoltam. Szerintem észre sem vette; Nikitával beszélt. A keze még mindig inkább egy kisgyereké volt, legalábbis én ilyennek láttam. Befejezte a beszélgetést, és megfordult, hogy induljon. Engesztelően intett az ajtóból. – Szia, anya! Nem szándékosan aludtam el. Tizenegy körül vizet tettem fel a tűzhelyre, hogy legyen az ágymelegítőjében. A kanapén fekve vártam, hogy elkészüljön. Valószínűleg azonnal elszundítottam. Sajgó nyakkal, kiszáradt szájjal ébredtem. Felkeltem, levettem a pulóverem, és indultam, hogy újra odategyem a vizet. A kanna már teljesen kihűlt. Az órára pillantottam. Hajnali kettőt mutatott. Nem hallottam Naomit bejönni. Rosszul éreztem magam. Még sosem maradt ki ilyen sokáig. Mi történhetett? A vér fájdalmasan lüktetett a fülemben, mígnem felülkerekedett a józan ész. Hát persze! Az első ajtón jött be, és egyenesen a szobájába ment. Az egy szinttel lejjebb lévő alagsori konyhából nem hallhattam, amint becsukja maga mögött az ajtót. Biztosan néma csendben vette le a cipőjét az előszobában, aztán lábujjhegyen felosont, halkan, bűntudattal
ment el a szobánk előtt, amíg fel nem ért a második szintre, a sajátjába. Vártam, hogy a víz újra felforrjon, közben nyújtózkodtam egyet. Azért még most is jól fog jönni neki a meleg vizes palack. Becsomagolom, és beteszem a lábához az ágyba. Még alvás közben is érezheti a kellemes meleget. Felmentem az emeletre. Ed hirtelen felhorkantott, amint elhaladtam a fiúk szobái előtt. Ijedtemben nagyot ugrottam. Még egy lépcsősort mentem felfelé, amíg Naomi szobájához értem. Az ajtó résnyire nyitva volt, halkan beosontam. A szobában koromsötét fogadott, a pállott levegőben epersampon- és valami citromos illat keveredett. Odatapogatóztam a komódhoz, kivettem egy pólót, belecsavartam a meleg vizes palackot. Óvatosan megindultam az ágy felé, miközben kis híján elestem a szétszórt ruhákban. Kitapogattam a takarója szélét, hogy felhajtsam, és betegyem alá a palackot. A takaró teljesen sima volt. Az ágy pedig üres. Felkapcsoltam a villanyt. Harisnyák lógtak ki a nyitott fiókokból, a padlón törülközők és cipők hevertek. Az éjjeliszekrényen egy piros csipke melltartó és egy tanga, a széken egy félkosaras melltartó volt. Nem ismertem rá a ruhákra; lehet, hogy a barátnői is itt öltöztek át? Naomi körül többnyire rend szokott lenni. A fésülködőasztalon egy felborult üveg alapozó, a bézs tócsában egy rúzs. Szürke iskolai pulcsija a földön, benne még ott volt a fehér blúz, ahogy egyszerre vette le a kettőt. A takarója egy helyen besüppedt, nyilván oda ült. A párnája azonban teljesen sima.
A félelemtől görcsbe rándult a gyomrom. Kezemmel a falnak támaszkodtam, és szinte éreztem, ahogy a fal hűvöse egészen a mellkasomig fut. Aztán hallottam, ahogy két szinttel lejjebb csukódik a bejárati ajtó. Köszönöm, Uram! Hálásan köszönöm! A takaró alá tettem a palackot, egészen az ágy végébe, hogy a lábát melegítse majd. Mostanra biztosan teljesen kihűlt abban a vékony cipőben. Leszaladtam a lépcsőn, nem törődve azzal, mekkora zajt csapok. Nem fogok balhézni vele, ma éjjel nem. Megpuszilom, lesegítem a kabátját, és felküldöm a szobájába. Majd holnap számon kérem. Hirtelen meglassítottam a lépteimet, amint ráfordultam az utolsó lépcsősorra, és megláttam Tedet. Ted az, nem Naomi. Csak állt, és nézett fel rám. Még rajta volt a kabátja, a táskája a lába mellett a padlón. – Még nem ért haza! – mondtam lihegve. Nehezen préseltem ki a szavakat. – Azt hittem, ő jött meg. – Micsoda? Kimerültnek látszott. A válla görnyedt, a szeme alatt mély karikák. – Naomi még nincs itthon! Odaléptem hozzá. Enyhe égett szag lengte körül. A diatermiás eljárás, amit az elvágott erek lezárására használnak. Egyenesen a műtőből jött. Kérdően nézett rám. A szeme ugyanolyan tengerkék, mint Naominak. – Az előadásnak fél tízkor lett vége, nem? – Aztán hirtelen ijedség futott végig az arcán. – Jesszus! Elfelejtettem, hogy ma csütörtök van!
Elfelejtette, hogy Naomi lemondta a csütörtöki fuvarokat, de különben sem nagyon szokta tudni, mi történik a gyerekekkel. Soha nem érdeklődött. Éreztem, ahogy kezd elönteni a düh. – A barátaival jár haza. Mondta neked! – Ja, persze! Elfelejtettem. Akkor jó – könnyebbült meg. – De a mai este más volt. – Hogy lehetett ilyen nyugodt, amikor az én szívem a torkomban vert? – Az előadás után vacsorázni mentek a többi szereplővel. – Akkor meg mi a gond? – kérdezte vállat vonva. – Ezek szerint elment valahová a barátaival. Biztos nagyon jól érzik magukat, ezért tovább maradnak. – Ted, elmúlt két óra! Az arcom lángolt a dühtől. Valószínűleg megérezhette, hogy ez most más, azért vagyok úgy kiborulva. – Olyan késő van? Bocs, nem tudtam. Nagyon elhúzódott a műtét. Azt hittem, aludni fogsz, mire hazaérek. Bocsánatkérően nyújtotta felém a kezét. – Hol a pokolban van a lányunk? – kérdeztem szinte kiabálva. – Sosem szokott ilyet csinálni, akkor is felhív, ha öt percet késik. – Amint kimondtam, eszembe jutott, hogy az utóbbi időben ez már nem volt így, de ennyit még sosem késett. – Hallottam a hírekben, hogy egy szatír garázdálkodik Bristolban... – Nyugodj meg, Jen! Egyébként, kikkel van? Ahogy rám pillantott, éreztem, hogy semmi kedve ehhez az egészhez. Aludni akart. – A többi szereplővel. Nikita meg a szokásos csapat. Nem bulizni mentek utána, hanem csak vacsorázni. – Talán a vacsora után átmentek valahova.
– Be sem engednék. – Naomi arca még mindig olyan volt, mint egy tizenöt évesé, sőt, amikor fáradt volt, még fiatalabbnak nézett ki. – Nem elég idős hozzá. – Megoldják! – Annyira fáradt volt, hogy egészen lassan beszélt. Az előszoba falának támaszkodott. – Hamis igazolványaik vannak. Emlékszel, amikor Theo... – Az Theo volt, és nem Naomi! Aztán eszembe jutott a magas sarkú cipő, a félmosoly. Lehetséges lenne? Tényleg elment valami klubba? – Adjunk még egy kis időt neki! – mondta Ted nyugodt hangon. – Szerintem normális, ha egy fiatal sokáig kimarad, amikor jól érzi magát. Várjunk fél háromig! – És aztán? – Addigra valószínűleg itthon lesz. – Eltolta magát a faltól, megdörzsölte az arcát, majd megindult az előszobában a konyha felé. – És ha mégsem, akkor felhívjuk Shant. Különben próbáltad hívni Naomit? Nem. Isten tudja, miért. Azt sem néztem meg, hogy írt-e SMSt. Megtapogattam a zsebem, de a mobilom nem volt benne. – Hol a francban van az a rohadt telefon? Elrohantam Ted mellett, be a kanapéhoz. Biztosan kicsúszott a zsebemből, amikor elszundítottam, mert ott volt, egy lapos párna alól kandikált ki. Felkaptam. Nem jött SMS. Beütöttem Naomi számát. Hali, itt Naomi beszél. Bocs, de most valami hihetetlenül fontos dolgom van. Ha megadod a számod, visszahívlak. Megígérem. Na, viszhall! Képtelen voltam megszólalni, csak hitetlenkedve ingattam a
fejem. – Innom kell valamit! Ted lassan odament a bárszekrényhez. Kitöltött két whiskyt, az egyiket odanyújtotta nekem. Éreztem, ahogy az alkohol égeti a torkomat, és végigfut a nyelőcsövemen. Negyed három. Tizenöt perc, mire felhívjuk Shant. Nem akartam várni. Szerettem volna kirohanni a házból. Ki az utcára, az iskola színházterméhez, belökni az ajtót, és a poros levegőbe kiáltani a nevét. És ha nincs ott, akkor továbbrohanni, ki a főútra, el az egyetem mellett, az éjszakai mulatókhoz, félrelökni a kidobóembereket, és a táncoló tömegbe kiáltani... – Van valami ennivaló? – Mi? – Jenny, egész este operáltam, lekéstem a vacsorát a kantinban! Van itthon valami? Kinyitottam a hűtőt, és belenéztem. Semmit sem ismertem fel. Négyzetek és téglalapok. A kezem sajtot és vajat talált. A hideg vajat alig tudtam a kenyérre kenni. Ted csendben kivette a kezemből, és tökéletes szendvicset készített. Aztán levágta a héját. Amíg evett, én megkerestem Nikita számát. Egy rózsaszín lapon volt a szekrény oldalán lévő parafa táblán. Ő sem vette fel. A telefon biztos a táskájában volt. A táskát az asztal alá tette, hogy táncolhasson a klubban, ahová sikerült belógniuk. Mindenki más haza akart menni, az összes barátjuk ásítozva támasztotta a falat, de Naomi és Nikita egymással táncoltak, és nagyon jól érezték magukat. Persze hogy senki sem hallja meg Nikita telefonját az asztal alól. Shan is biztosan ébren van, és
vár. Alig egy éve váltak el Neillel. Egyedül ez most még borzalmasabb lehetett. Fél három. Beütöttem Shan számát, és amíg vártam, eszembe jutott, hogy egy hete mesélte, Nikita még mindig mindent megoszt vele. Az ekkor érzett, belém hasító féltékenység is felrémlett. Naomi már nem nagyon beszélt velem. De most örültem, hogy Nikita még mindig bízik az anyjában. Shan tudni fogja, hova menjünk értük. Álmos hang szólt bele a telefonba. Ő is ugyanúgy elaludt, mint én. – Helló, Shan! – mondtam, és igyekeztem természetes hangon beszélni. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek! Nem tudod, merre vannak a kölykök? Megyünk értük, nem gond, csak... – egy pillanatra megálltam, és nevetni próbáltam – ...Naomi elfelejtette megmondani, hogy hol lesznek. – Várj egy kicsit! – Szinte magam előtt láttam, ahogy felül, beletúr a hajába, rápillant az éjjeliszekrényen álló órára. – Mondd el még egyszer az egészet! Vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem lassan beszélni. – Naomi még nem ért haza. Biztos elmentek valahova a vacsora után. Nikita nem mondta, hol lesznek? – Jen, a vacsora holnap van. – Nem, az a záróparti. – De a vacsora is holnap lesz. Nikita itthon van. Nagyon elfáradt, és órák óta alszik. Én hoztam haza. Úgy ismételtem meg, mint egy idióta. – Órák óta?
– Közvetlenül az előadás után mentem érte. – Tartott egy kis szünetet, majd csendben hozzátette: – Ma nem volt vacsora. – Pedig Naomi azt mondta. – Teljesen kiszáradt a szám. – Elvitte az új cipőjét. Azt mondta... Úgy beszéltem, mint egy gyerek, aki nagyon szeretne valamit, amit nem kaphat meg. Elvitte a cipőt meg egy szatyor ruhát. Mi az, hogy nem volt vacsora? Shan biztosan téved, talán mert Nikitát nem hívták meg. Hosszú csend ékelődött közénk. – Megkérdezem Nikitát. Mindjárt visszahívlak. A kapu bezárult mögöttem, és én kint rekedtem. Odabent gyerekek aludtak jó helyen, biztonságban, elterpeszkedve a lepedőn. Olyan hely volt ez, ahol az embernek nem kell felhívnia a barátját éjjel fél háromkor. A konyhai székek hidegek, kemények voltak. Ted arca sápadt. Folyamatosan az ujjait ropogtatta. Akartam szólni, hogy ne csinálja ezt, de nem tudtam kinyitni a számat, mert attól féltem, sikoltozni kezdek. Megszólalt a telefon, villámgyorsan felkaptam, de nem mondtam semmit. – Nem volt vacsora, Jenny. – Shan visszafojtott hangon beszélt. – Mindenki hazament. Nagyon sajnálom. A fülemben halk zúgás kezdődött, amely egyre erősebben töltötte ki a Shan szavait követő csendet. Megszédültem, úgy éreztem, lefordulok a székről. Vagy a világ fordult egy nagyot. Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében. – Beszélhetnék Nikitával? A kérdés utáni rövid hallgatás alatt pontosan ráébredtem, milyen távolra is kerültem a mögöttem bezáródó kaputól. Shan hezitált egy kicsit.
– Már visszament aludni. Aludni? Kit érdekel? Nikita otthon volt, biztonságban. Nekünk meg fogalmunk sincs, hol a lányunk. A düh felülkerekedett a félelmemen. – Ha Nikita tud bármit is, amit mi nem, és Naomi talán veszélyben... – Nem tudtam folytatni, összeszorult a torkom. Ted vette át a telefont. – Szia, Shania! – Itt megállt egy kicsit, csak utána folytatta. – Tudom, milyen nehéz ez Nikitának... – A hangja nyugodt volt, de határozott. Pontosan így beszélt a vele dolgozó fiatal orvosokkal is, ha azok tanácsot kértek valami idegsebészeti problémával kapcsolatban. – ...De ha Naomi rövid időn belül nem jön haza, akkor értesítenünk kell a rendőrséget. Minél több információnk van... – Újabb szünet. – Köszönöm. Igen. Akkor pár perc múlva ott vagyunk. A fiúk a szobáikban aludtak. Föléjük hajoltam, megcsapott a meleg pára az arcuk körül. Theo szinte befúrta magát a takaró alá. Megcsókoltam, az ajkam alatt éreztem a kócos haját. Ed fekete haja nyirkos volt. A szemöldökét még álmában is összehúzta, olyan volt, mint valami madár szárnya. Ahogy felegyenesedtem, megláttam magam Ed tükrében. Az utcalámpa fénye beszűrődött az ablakon, és az arcom olyan volt, mintha hirtelen megöregedtem volna. A hajam sötét volt, és teljesen formátlan. Ed fésűjével tettem rendbe egy kicsit. Ted megállt az iskola színházterménél, kiszálltunk. Nem tudom, miért. Még most sem tudom, miért akartunk ott keresni. Tényleg azt hittük, hogy ott találunk, ahogy a színpadon kuporogva alszol? Hogy felébresztünk, te ránk mosolyogsz,
nyújtózkodsz egyet, és álmos hangon megmagyarázod, hogy túl sokáig öltöztél? Hogy átölelünk, és egyszerűen hazaviszünk? Az üvegajtó zárva volt. Kissé megremegett, ahogy meghúztam. A folyosón jelzőfények égtek, a büfében fényesen sorakoztak az üvegek. Az ajtó másik oldalán egy elszakadt sárga-piros program hevert. Láttam a piros betűs WEST feliratot, alatta a STORY szót, és egy kék, pörgő szoknyát viselő lány képének részletét. Ted óvatosan vezetett, és én tudtam, hogy nagyon fáradt. Megnyomott egy gombot a műszerfalon, melegedni kezdett az ülésem támlája. Izzadni, émelyegni kezdtem a mély bőrülésben. Tedre pillantottam. Ebben nagyon jó volt. Nagyon jó volt abban, hogy komolynak tűnjön, de nem kétségbeesettnek. Naomi nehéz világra jötténél is az ő nyugodtsága kellett, hogy én ne pánikoljak. Elintézte, hogy epidurális érzéstelenítést kapjak a császármetszés előtt, és ott volt, amikor kiemelték belőlem az apró, véres kisbabát. De most nem gondoltam erre. Egy pillanatra kinéztem az ablakon. Ragyogtak a kihalt utcák. A szélvédőt gyenge eső permetezte. Milyen ruha volt Naomin? Nem tudtam felidézni. Talán az esőkabátja? Sál volt rajta? Felnéztem az út menti fákra, mintha ott megláthatnám a narancssárga sálat, ahogy egy nedves, fekete ágról lóg lefelé. Odaértünk Shania házához, és Ted határozottan bekopogott. Csendes, nyugodt este volt, és ha valaki éppen arrafelé autózott volna, akkor ugyanolyan párnak lát, mint bármelyik másikat. Meleg kabátot, fényes cipőt viseltünk, ahogy lehajtott fejjel várakoztunk a szitáló esőben. Valószínűleg semmi különös nem látszott rajtunk.
Shania kisminkelte magát. Nyugodt, komoly mozdulattal ölelt meg minket. Meleg volt a házban, a nappaliban példás rend, a kandallóban égett a tűz. Nikita hosszú, nyuszimintás pizsamában a kanapén kuporgott, egy párnát szorított magához, a lábát maga alá húzta. Rámosolyogtam, de a szám nem nagyon akart engedelmeskedni, remegett. Shan mellé ült, mi pedig velük szembe. Ted megfogta a kezem. – Drágám, Ted és Jenny Naomiról szeretnének kérdezni téged. Shania átkarolta Nikitát, aki lesütötte a szemét, és egy hajtincsét csavargatta. Odaültem a másik oldalára, de finoman elhúzódott tőlem. Megpróbáltam kedves hangon beszélni. – Nik, hol van Naomi? – Nem tudom. – Előredőlt, a párnába nyomta a fejét. Hangja tompán szólt. – Nem tudom, nem tudom, nem tudom! Shania tekintete a lánya fölött találkozott az enyémmel. – Akkor kezdem én! – szólalt meg. – Elmondom Jennynek, amit meséltél nekem. – Nikita bólintott, az anyja pedig folytatta: – Naomi azt mondta Nikitának, hogy egy pasival fog találkozni az előadás után. – Egy pasival? – kérdezett vissza Ted, még mielőtt én levegőt vehettem volna. – Miféle pasival? Veszélyesen hangzott ez a szó. Tehát nem egy kamasz fiúval. Egy idősebbel. A szívem vadul kalapálni kezdett, féltem, hogy Nikita meghallja, és nem fog mondani semmit. – Azt mondta... – kezdte tétován Nikita. – Azt mondta, megismerkedett valakivel. És az illető nagyon szexi.
Felé fordultam, hogy láthassam az arcát. – Szexi? Ezt Naomi mondta? – Miért baj ez? Maguk kérdezték. Összeráncolta a homlokát, a szemében könnyek gyűltek. – Hogyne, persze, minden rendben – mondtam neki. De nem volt rendben semmi. Sosem hallottam tőle ezt a szót. Beszélgettünk a szexről, és bármilyen lázasan kutattam is az emlékeimben, nem tudtam felidézni, hogy mikor. Kapcsolatok, szex, védekezés; nem láttam rajta, hogy különösebben érdekelné a dolog. Lehet, hogy mégis? Nem vettem észre valamit? – És ez a pasi... nem mondta Naomi... – próbáltam kitalálni a lehetőségeket. – Az iskolából volt? Nikita a fejét ingatta. Aztán Ted kezdett beszélni. Lassan, nyugodtan, mintha nem is lenne fontos. – És Naomi korábban is találkozott ezzel a fickóval? Nikita leengedte a vállát, és a haját sem piszkálta többet. Ted nyugodt stílusa hatott, én mégis dühös voltam, hogyan képes ezt ilyen könnyedén csinálni. Én alig bírtam elérni, hogy ne remegjen a hangom. – Igen. Azt hiszem, párszor eljött a színházhoz. – Lesütötte a szemét. – Tudja, a hátsó bejárathoz. – A hátsóhoz? – kérdezte Ted megint úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné a válasz. – Igen. Mások is ott várakoztak. Azt hiszem, ő is. – Felnézett, és a szemében látszott, hogy kellemetlen számára ez a beszélgetés. – De nem nagyon figyeltem. – És hogy nézett ki ez a férfi? – kérdeztem gyorsan.
– Nem tudom. – Nikita nem nézett rám. Sokáig hallgatott, mire folytatta: – Talán sötét haja volt. Közelebb húzódott Shanhez, és becsukta a szemét. Nem hittem, hogy újra megszólalna, de Ted még egy kérdést feltett neki. – És a ma estéről mit mondott neked Naomi? Csend lett. Nikita mozdulatlanul ült, aztán Shan felállt. – Nagyon fáradt – jelentette ki. – Vissza kell mennie aludni! – Nikita, kérlek! – gyengéden megérintettem a karját. – Nagyon szépen kérlek, mondd meg, mit mesélt Naomi! Nikita rám nézett, nagy, barna szemében csodálkozással. A legjobb barátnőjének az anyja eddig csak egy sürgölődő figura volt, valahol a távolban: vidám teremtés, aki ide rohan, oda rohan. Felelős volt saját magáért és a családjáért. Nem könyörgött. – Azt mondta... – itt megállt egy pillanatra –, azt mondta, kívánjak neki szerencsét.
2. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Az ősz lassan télbe fordul. A reggeli csend hidegen csap az arcomba. Fülelek, bár nem igazán tudom, hogy mire. Mostanra már meg kellett volna szoknom azoknak a hangoknak a hiányát, amiket korábban természetesnek vettem: mezítlábas talpak halk lépteit, a vízforraló hangját, a rádió távoli motyogását, a porceláncsészék csilingelését a mosogató szélén. A zajok, amiket egyedül csinál az ember, közel sem ilyenek: halkak, óvatosak, és nem egyszerre hallani őket. Egészen a csendig halkulnak. Kinyitom az ablakot, és a tenger illata mint valami élőlény suhan a szobába. Amint elmegyek a szobája mellett, megérintem az ajtaját. Ő választotta ezt a szobát, még kiskorában. Igazából sosem volt a hálószobája, mert az utóbbi hónapokig csak nyaralónak használtuk a házat, de mindannyian úgy gondoltunk erre a szobára, hogy ez az övé. Kiskorában szerette azt játszani, hogy a tető alatt lévő kis, kerek ablak egy kabin ablaka, az ágya pedig hajó. A rendőrség elvitte a matracot és az összes ágyneműt. Megérintem az ajtó lapját, hideg és nyirkos. Ted felmosta a padlóról a vért. Én még nem voltam bent, amióta megérkeztem. Az ablakkeret remegő tükörképe megtörik a kezemen, amint a kádban fekszem. Gyorsan kiugrok, amikor megszólal a csengő, magamra kapok egy törülközőt, aztán egy
fürdőköpenyt. A lépcső tetején megdermedek. A bejárati ajtó üvegén át egy egyenruhás férfit látok. A szívem annyira zakatol, hogy megszédülök, erősen meg kell kapaszkodnom a korlátban. Talán most jött el a pillanat, amikor közlik velem, hogy találtak valamit a sáros földben: egy cipő magas sarkát, megpuhulva, elrohadva, vagy egy ezüst ékszer darabját, esetleg egy fogat. Nem tudnak olyat mondani, amire ne gondoltam volna már, mégis megtorpanok, mintha csak egy golyó talált volna el. Aztán észreveszem, hogy a kabátja piros, és hatalmas táska van nála. Talán egy csomagkihordó. Ajtót nyitok, ő átadja a küldeményt. Kis ecsetek a bristoli művészboltból. A lábtörlőn már ott van egy walesi hegyeket ábrázoló képeslap Ted hatalmas gyűjteményéből. Ő így tartja a kapcsolatot. Üzenet nincs ráírva, ahogy az lenni szokott. A konyhaasztalhoz ülök, a szívverésem megnyugszik. Előttem ott van a vázlatfüzet. Közelebb húzom, és kinyitom a következő oldalon. Amikor a rendőrség az ajtóhoz ért, láttam a fekete-fehér, bélelt kabátjukat, a jelvényeiket. Naomi hiánya ezennel hivatalossá vált. Még mindig sötét volt, de már hajnal lehetett, talán négy-öt óra között. Kezembe veszem a durva tapintású ceruzát. Érzem a megrágott fa egyenetlenségét. Kicsi kapucnis pulcsit rajzolok, a gyűrődéseknél rövid, szürke vonalakkal árnyékolok.
Bristol, 2009 Az eltűnés éjszakája Az ajtóban álló rendőr ötven-ötvenöt év körül lehetett, színtelen, táskás szeme volt. Igyekezett professzionális nyugalmat árasztani, de a gyors pillantás, amivel rám nézett, feszültségről árulkodott. Mögötte egy apró termetű nő volt, barna haját szoros fonatban viselte, a száján tökéletes, vörös rúzs. Úgy tűnt, mintha a haragját igyekezne leplezni. Talán csak miattunk kellett felkelnie, belebújni a ropogós egyenruhába, kisminkelni magát. – Ön dr. Malcolm? A férfi ügyelt arra, hogy természetes hangon szólaljon meg. Otthon nem voltam dr. Malcolm. A gyerekek anyja voltam, a férjem felesége. De ha ez a rendőr azt hiszi, hogy tulajdonképpen szakmabeliek vagyunk, akkor talán nagyobb erőfeszítést tesz az ügy megoldása érdekében. – Igen – mondtam, és félreálltam, hogy bejöhessenek. – Steve Wareham rendőr vagyok, ő pedig Sue Dunning. A férfi levette a sapkáját, a nyoma körbefutott vékony szálú, ősz haján. Kezet fogott velem, halkan beszélt. Sajnált minket, de ez nem az a sajnálat volt, amitől rettegtem: nem a minket ért veszteség miatt sajnált. A nő egy kicsit energikusabb volt. Biccentett felém, de a két kezét hátul összekulcsolta, mintha nem akarna hozzám érni. Olyan nő voltam, akinek a gyereke nem szokott hazajönni. A konyhába vezettem őket. Pár perccel korábban értünk haza Shantől, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek az órára. Több mint négy óra telt el azóta, amióta Naominak haza kellett
volna érnie, és én azonnal el akartam mondani nekik a Nikitától hallott férfit, akinek sötét árnyéka ott lebegett a konyhánk fénylő falán. Magamban üvöltöttem velük, hogy siessenek már. Hogy azonnal induljanak. Talán még utolérik őket. A férfi egy hosszú utcán vezeti a kocsiját az esőben, bemegy egy házba, bezárja az ajtót, odafordul a síró Naomihoz. Nem, ez nem lehet, ő sosem sír. Siessenek már! Ted kezdett el beszélni. A legelejéről indította a történetet, mert a rendőrök ezt kérték. Mindent tudni akartak, így egy órába telt, mire a végére ért. Aztán elkérték Naomi laptopját, születési bizonyítványát, útlevelét. Ők is megpróbálták felhívni a mobilján, de most már nem volt sem üzenetrögzítő, sem csengőhang. A telefont kikapcsolták. Ez még nem jelentett semmit, tekintve, hogy Naomi telefonja gyakran lemerült. Amikor Steve Wareham közölte, hogy ha működne a telefon, akkor be tudnák mérni a tartózkodási helyét, akkor valami iszonyú, tehetetlen dühöt és félelmet kellett magamba fojtanom. Odaadtam nekik a tavalyi iskolai fényképét. Néhány másodpercig a képre bámultam. Csak pár hónapja készült, mégis sokkal fiatalabbnak nézett ki rajta. Olyan volt, mintha ez a széles mosolyú, lófarkas, ragyogó arcú lány valaki egészen más volna. Eszembe jutott a szobájában kiborult alapozó. Az előadás előtt egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a fényképen. Volt hobbija? Lehet. Nem tudtam. Egész nap dolgoztam, nem tudhattam mindenről. A rendőr hirtelen felvonta a szemöldökét. Hová járt iskolába, ki volt az orvosa, a fogorvosa? (A fogorvosa? Fogmintát kérnek? Ted arcán láttam, hogy ő is
megrettent ettől a kérdéstől.) Voltak barátai az iskolában? Név szerint? Járt valakivel közülük? Nem, dehogy. Csak egy férfival, aki a színház hátsó bejáratánál várt rá. Sötét haja volt, és Naomi nagyon szexinek tartotta. Most is nála van. A férfi talán ebben a pillanatban is bántja őt. Keze a nyakán. Lenyomja a padlóra, letépi a ruháját, maga alá gyűri, egyik kezével betapasztja a száját. Az öklömbe haraptam, nehogy felsikoltsak. A rendőrök mindent felírtak. Sue Dunning adott nekem egy eltűnt személyekről szóló nyomtatványt, hogy töltsem ki. Azt mondta, még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy emberrablásra gyanakodjanak, és semmilyen bizonyíték nem mutat ebbe az irányba. Remegett a kezem, ezért csak lassan tudtam írni. Ők tovább beszéltek hozzám, kérdéseket tettek fel. Magassága? Százhatvanöt centi. Súlya? Ötven kiló. Igen, nagyon karcsú. Nem, nem anorexiás, csak olyan gyerek, aki állandóan jön-megy, pörög. Rengeteget evett. Éhes vagy? Nem vacsoráztál, igaz? Nem törődtem vele, mert azt hittem, az előadás után vacsorázol. Szólnod kellett volna, tudtam volna készíteni valamit. Mit viselt, amikor utoljára láttam? Táskával jött le az emeletről, és azt hiszem, esőkabát volt rajta. Vagy az iskolai kabátja? Esetleg a kis szürke kapucnis pulcsija. Hadd gondolkozzak! Megnézem a szekrényét, és akkor meg tudom mondani. Remélem, az esőkabát van rajtad. Esik az eső, megázol. Úgy volt, hogy majd átöltözik... a darab után... és új cipője volt. Fekete, magas sarkú, bőrpántokkal. Szokatlan volt tőle.
Nem
gondolja,
hogy
ajándékba
kaphatta?
Cselből,
megvesztegetésből. Egy szép karkötő is volt a csuklóján. Ez fontos lehet. A táskáján apró lyukak voltak. Nem tudom, hol vette, talán a szupermarketben. Vagy valamelyik butikban? Ne fuss abban a cipőben, kitöröd a bokádat! Vedd le, és úgy rohanj! Voltak itthon problémák? Eltűnt már korábban is? Próbált valaha kárt tenni magában? Könyörtelen kérdések voltak. Rettenetes kimerültséget éreztem. Ezek semmit sem értettek. Naomi főszerepet játszott a darabban. Persze hogy fáradt volt, néha ingerlékeny, de amúgy nagyon aranyos. Egész idő alatt füleltem, hátha meghallom a lépteit. Talán egyszer csak besétál, mond valami kifogást, és nem érti, mire ez a nagy felhajtás. És ez az egész csak egy rémálom volt. – Mielőtt továbbmennénk, szeretnénk átkutatni a házat – mondta Steve Wareham. Meredten bámultam rá. Nem hitték el, amit mondtunk? – Micsoda? – kérdezte Ted hitetlenkedve. – Most? – Meg lennének lepve... – a rendőr igyekezett nem leereszkedő stílusban beszélni –, meg lennének lepve, ha tudnák, mennyi eltűnt gyereket találunk meg az otthonukban. Egyszerűen bebújnak a szekrénybe. Higgyék el, nem árt! Ted az emeletre vezette őket. Átvizsgálták a padlást, a ruhásszekrényeket, benéztek az ágyak alá. Csendben, módszeresen dolgoztak, nem ébresztették fel a fiúkat. Benéztek a kerti kamrába, még a kukákba is. Én a konyhában maradtam, kezemet a telefonomon pihentettem. Mire végeztek, meglehetősen fáradtnak tűntek.
– Valamelyik kollégánk később még eljön. – Sue Dunning kissé zavarban volt. – Önöket is ki kell hallgatnunk. De ez csak formalitás. Nem kellett volna kínosan éreznie magát. Egyszerűen alaposak voltak. Ami azt jelenti, hogy meg fogják találni Naomit. Ted megkérdezte, mik a következő lépések, a nő pedig sorolni kezdte: megírják a jelentésüket, kapcsolatba lépnek az iskolával és a színházzal, tanúvallomást vesznek fel Nikitától, átvizsgálják Naomi Facebook-oldalát, laptopját, a barátok mobiljait, beszélnek a tanárokkal, keresni fogják kocsmákban, klubokban, éttermekben, benzinkutakon, vasútállomásokon, kikötőkben, reptereken. Értesítik az Interpolt. És ha Naomi nem lesz meg huszonnégy órán belül, akkor bevonják a médiát. Repülőterek? Média? Ted bátorítóan ölelt át. – És még valami. Szükségünk lenne a fogkeféjére – mondta halkan Steve Wareham. – Ha úgy alakul. A sárga műanyag pohárban lévő rózsaszín fogkefe Naomi saját fürdőjében volt, és rendkívül gyerekesen hatott. Sue Dunning óvatosan belecsúsztatta egy kis nejlonzacskóba, és többé már nem Naomi fogkeféje volt, hanem egy eltűnt személy DNS-mintája. Ha úgy alakul. Steve Wareham felállt, a kezét hátratette. Az arcán a ráncok most még mélyebbnek tűntek. Arra gondoltam, milyen érzés lehet egy ilyen helyzetben a szülők előtt állni, és egy röpke pillanatra megsajnáltam a férfit. – Mindenről tájékoztatni fogjuk a nappali műszakot, akik reggel hétkor kezdenek. Lesz egy megbeszélés a bűnügyi osztály vezetőjével, bár a jelenleg rendelkezésre álló
információk nem utalnak bűncselekményre. – Vett egy nagy levegőt, majd folytatta: – Még arra kérem önöket, hogy nézzék át a házat, hátha valami elkerülte a figyelmüket. Gondolják végig mindazt, ami az elmúlt napokban, hetekben történt. Mindent, ami szokatlan volt a lányuk körül. Mindent írjanak le, és mondják el nekünk. Most elvisszük a laptopot, hogy a szakértők átvizsgálhassák. Felemelte a gépet, és az arca kicsit megenyhült. – Michael Kopje majd kapcsolatba lép önökkel. Ő ennek a környéknek a családi kapcsolattartó tisztje. Pár órán belül jelentkezni fog. Pár órán belül. És mi lesz a következő meg az azt követő öt percben? Most már van fényképük róla. Az segíteni fog. De nem látszik rajta gyönyörű hajának aranyló csillogása. A bal szemöldöke alatt van egy apró anyajegy. Enyhe citromillat lengi körül. Rágja a körmét. Sohasem sír. Találják meg!
Második rész
3. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később A faluból kivezető út délelőtti nyüzsgése elcsendesedett. Hirtelen bánat tör rám ezen az unalmas, egyhangú délutánon. Csak akkor fog elmúlni, ha már szilárdan állok a lábamon. Amikor betegekhez hívtak, már az ajtóból, a beteg fekvéséből meg tudtam állapítani, hogy tényleg baj van-e. Vakbélgyulladás, a hasi aorta szakadása, agyhártyagyulladás – az izmok megfeszülnek, hogy védjék a károsodott területet. Nyáron órákon keresztül feküdtem mozdulatlanul, és figyeltem az ablakokat sorra járó napfényben táncoló port. Meg akartam halni, de tudtam – mint ahogy most is tudom –, hogy egy nap majd felnézek, és ő ott áll az ajtóban. És, persze, a fiúkat sem hagyhatom magukra. Arról nem is beszélve, hogy Naomi kutyája fekszik a konyhában. Mintha csak hallaná, Bertie nagyot ásít, kimászik a kosarából, és megcsóválja a farkát. Követ a tekintetével, ahogy átsétálok a konyhán, és lehajolok hozzá. Érzem a nyakának melegét, ahogy felcsatolom rá a pórázt. Hosszú szőre az idő múltával megkeményedett. A füzetet és a ceruzát a zsebembe csúsztatom. A konyha hátsó ajtaja a kertre nyílik, amin túl rétek vannak. A nyaralót anya adta nekem, mielőtt meghalt. Szerencse, mert így volt hová elbújnom.
Szerencse. Szerencsém van. Kívánj szerencsét. Ez a triviális szó mozgatja a sors kifürkészhetetlen ajtajait, hol becsukva, hol kinyitva előttünk, akár egy szélvihar. Naomi sosem gondolta, hogy szerencsére lenne szüksége. Úgy hitte, szerencsésnek született. Én meg úgy, hogy az is volt. Hogy mindannyian azok voltunk. Alig egy éve még úgy hittem, mindenünk megvan. Nem könnyű megmondani, mikor kezdtek megváltozni a dolgok. Gondolatban újra meg újra visszatérek a múltba, és próbálom megfejteni, hol lehetett volna másfelé irányítani a sorsot. Életem szinte minden pillanatát fel tudom idézni, és – gondolatban – meg tudom változtatni. Ha nem döntök úgy, hogy orvos leszek, ha sok-sok évvel ezelőtt a könyvtárban Ted nem veszi ki a kezemből a könyveket, ha nem siettem volna a rendelőbe aznap délután, ha több időm lett volna. Fogyni kezdett az idő, de ezt akkor nem vettem észre. A sziklás ösvényen megyek, Bertie-t elengedtem, időnként megvárom, ahogy elszántan szökdel felfelé a köveken. A szikla tetejére érve a szél vadul permetezi a vizet az arcomba, mintha esne az eső. A víz a számba szivárog. Sós íze van. Nem olyan, mint az eső. Olyan, mint a könny. Eszembe jut az a délután, amikor megindult a Naomival együtt töltött időnk visszaszámlása. Aznap találkoztam Jade-del, ő a csili az én szememben. Ülök egy padon, előttem a hatalmas tenger és a hatalmas ég. A zsebemből előveszem a füzetet, rajzolok egy játék zsiráfot. Besatírozom a testét, az egyik füle kissé szakadt. Bertie feje a lábfejemen pihen, időnként nyüsszent egyet. Tavaly november másodikán nem tudhattam, hogy már csak
tizenhét napunk van hátra.
Bristol, 2009 Tizenhét nappal előtte Egész nap esett. A páciensek csöpögő ruhákban, vizes hajjal léptek a rendelőbe, és hagyták maguk mögött a szűk zsákutcánk végén hömpölygő forgalmat. A rendelő a kikötő közelében volt, kissé eldugva egy fenyőbútorokat áruló bolt és egy gondozatlan autóparkoló között, ahol a gaz magasra nőtt a törött betonlapok között. A közeli utcákban egymást érték a kicsi viktoriánus házak. Ahogy munkába autóztam az egyre szűkebb utcákban, a régi raktárépületek között gyakran pillantottam a dokkok sötét vizére. A praxis népszerű volt, vagy talán csak kényelmes. A kicsi váró folyton tele volt betegekkel, bár a rájuk jutó idő sosem tűnt elegendőnek. A hivatalosan előírt hét percben képtelenség volt megadni nekik, amire szükségük volt. De nem baj, mindig úgy véltem, az emberek tudják, hogy mi az ő oldalukon állunk. Legalábbis addig a délutánig így gondoltam. Sokszor eszembe jut. Főleg az illat. Késő délutánra a vizsgálómban már nagyon rossz szag volt. Izzadság, vér, poshadt alkohol. Az emberi hús zöldes színű a fejlámpa éles fényében. A redőnyöket leengedve tartottuk, hogy kirekesszük a külvilágot, és itt bent úgy is érződött, mintha a kinti világ nem létezne. Meleg volt. A padlón játékok hevertek szanaszét. A mosdó a sarokban véres eszközökkel volt teli, amelyeket kék papírtörlőkkel takartam le. Fáradt voltam. Mrs. Bartlett vizsgálata kemény diónak bizonyult. A vérzés miatt nehezen vettem észre a polipot a méhnyakon. Másnap be kellett menjen egy szakrendelésre. A
monitorra pillantottam, hogy ki a következő beteg, és ő járt a fejemben, amíg a mosdót tisztítottam, majd kezet mostam. Yoska Jones. Talán lengyel? Beleásítottam a mosdó fölött lévő kicsi tükörbe. A hajam kicsúszott a csatból, és kuszán lógott az arcomba. A szempillafestékem megint elkenődött. A tükörképemre hunyorítottam, és reméltem, hogy a férfi problémája nem lesz bonyolult, így nyerhetek egy kis időt. Beszólítottam. A húszas éveiben járó, barna bőrű férfi volt, kiálló arccsontokkal. Azonnal láttam, hogy nem beteg. Ezt hamar ki tudtam szúrni. – Jó napot! Miben segíthetek? – Nagyon fáj a hátam. Ez nálunk családi vonás. Walesi akcentussal beszélt. Erős munkáskeze az enyém közelében feküdt az asztalon. Mindkét kezem az ölembe tettem. – Ön szerint mitől lehet? – Túl sokat cipelem a kishúgomat. – Aztán védekezően hozzátette: – Szereti, ha a nyakamba veszem, de ez egyre nehezebb. – Hát, az bizony nem tesz jót a gerincnek, ha sokat cipelünk egy gyereket. Ugyanakkor csábító is, gondoltam. Én még akkor is úgy vittem mindenhová Naomit, amikor már rég tudott járni. Élveztem a súlyát, és ahogy az arcát az enyémhez nyomta. – Legjobb, ha hagyja, hogy a saját lábán közlekedjen. Kis harag suhant át az arcán, de a hét perc alatt sokkal fontosabb volt, hogy jó tanácsot adjak, mint hogy szimpatikus legyek. És még a hátát is meg kellett vizsgálnom. A tartóizmai a gerinc mindkét oldalán olyan simák és vastagok voltak, akár
egy kígyó, de amikor hanyatt feküdt, és én felemeltem a lábát, akkor jajgatva rándult össze. Isiász. A reflexei normálisan működtek. Miután elmondtam, hogy milyen gyakorlatokat végezzen, és felírtam neki egy gyulladáscsökkentőt, mosolyogva rázta meg a kezem. Működött a kézrátétel varázsa: a férfi ellenérzése teljesen elszállt. A recepttel és egy tanácsokkal teli betegtájékoztatóval indult kifelé, amikor véletlenül belerúgott egy földön heverő játékba, és az pörögve csúszott át a szobán, amíg a falnak ütközve meg nem állt. Amikor becsukódott az ajtó, lehajoltam érte. A kis műanyag kacsa volt, narancssárga csőre már teljesen elkopott, annyi gyerek rágcsálta meg. Hiányzó szárnya helyén éles felület maradt. Nagyot koppant, amikor a fémszemetes aljára ért. A következő beteget szólítottam. Tudtam, hogy Jade tízéves, bár sokkal fiatalabbnak látszott. Mozdulatlanul állt, miközben az anyja levette róla a kabátot, az iskolai pulcsit és a szoknyát. Arcán, karján, lábán zúzódások voltak. Ezeket leszámítva nem látszott betegnek, de kedves pofijából üresen meredt a semmibe. Egy viharvert plüsszsiráfot szorongatott, miközben rám nézett. Abban az évben már legalább négyszer járt nálam. Kimerülés, bizonytalan hasi fájdalmak, gyenge étvágy, most pedig köhögés. Korábban nem gyanakodtam semmire, bár feltűnt, hogy koszos ruhákban jár, gondozatlan haja fürtökben lóg. Mindig csak tanácsokat adtam, és igyekeztem megnyugtatni az ideges anyját. De ez most más helyzet volt. A zúzódásokat újonnan szerezte. Jade-re mosolyogtam, de úgy tűnt, mintha a szoba elsötétült volna a kislány körül.
Az anyja vastag műszőrme kabátot viselt, gyorsan és hangosan beszélt, szinte szünetet sem hagyva a szavak között. Nem akarta, hogy közbekérdezzek. – Nem tudunk aludni ettől a rohadt köhögésétől. A nő rám nézett a hideg, zöld szemével. – És van még valami. Közelebb tolta vastagon sminkelt arcát, a megszáradt szempillafesték remegett, ahogy pislogott. Eközben erősen szorította a kislány vállát. – Állandóan úgy jön haza, hogy tele van sérülésekkel. Azt mondja, gyakran elesik. De szerintünk a többi gyerek bántja. Kiszúrták maguknak. – És miért bántják? – Honnan tudnám? Kibontottam Jade ujjait, és a sztetoszkóp acélkorongját beletettem a kicsi tenyerébe, hogy ne legyen olyan hideg, amikor a mellkasára teszem. – Meghallgathatom a pocakodat? Az aranyos fej tétován bólintott. A sztetoszkópot a trikójára tettem, hogy több bizalommal legyen felém. Másik kezemmel a feje alá nyúltam, és észrevettem, hogy valami van a hajában. Amikor kifújta a levegőt, felhúztam a trikót, és láttam, hogy a bordái környékén is lila foltok vannak. És hátul a gerincénél is. Az anyja rám nézett, és még gyorsabban, még hangosabban kezdett beszélni, de nem figyeltem rá. Igyekeztem, hogy semmit ne vegyen észre az arcomon, amikor kitapintottam egy puha rögöt az egyik kis bordán. Jade mellkasában komoly zörejeket hallottam.
Alaposan átvizsgáltam a kislányt. Nagyon megijedtem, amikor a belső combján, egészen fent is véraláfutásokat találtam. Felírtam egy antibiotikumot, miközben az anya felöltöztette a lányt. Ha a tetveket is elmondanám, biztosan nem jönne vissza többet. – Ettől majd kitisztul a mellkasa. Naponta háromszor egy evőkanállal kell szednie. Két nap múlva újra szeretném látni, kérem, hozza el. A nő bólintott, ránézett a kezében lévő receptre, megfordult, és villámgyorsan kihúzta a kislányt a rendelőből. Átmentem Lynnhez, a védőnőhöz. Az irodájában volt, és éppen a tálcáját töltötte fel újabb üvegekkel, fecskendőkkel. Barna szemét összpontosítva húzta össze, amikor Jade-ről kezdtem mesélni neki. – A kislányt sohasem hozzák el a védőoltásokra. Tavaly nyáron nagyot esett, a helyettesítő védőnő látta. Csúnya sérülések voltak a karján. – Szép ujjai gyorsan jártak a billentyűkön. – Pár hete járt itt az apja is. Öltések voltak a kezén. Aznap délután nagyon berúgott. – Aggódva pillantott rám. – Volt egy olyan érzésem, hogy bármikor tombolni kezdhet. Amikor a sürgősségin voltam gyakorlaton, szombat esténként gyakran találkoztam agresszív részegekkel, akiknek nyílt seb volt a fején. Emlékszem az obszcén fenyegetésekre, a vad hadonászásra, miközben remegő kézzel varrtam össze a sebeiket. Tehát Jade apja alkoholista. – És mi a véleményed az anyáról? – Nem igazán tudom. Sosem jön be, hogy kenetet vegyünk le
tőle, nem jár az ellenőrzésekre. Itt azt látom, hogy tavaly Franknél járt depresszióval, Citalopramot kapott, de nem jött vissza kontrollra. Ahogy sorolta, kezdett összeállni a kép. – Köszönöm. Ha esetleg van rá mód, hogy kapcsolatba lépj az anyával az oltások miatt... – És ezzel az ürüggyel menjek is el hozzájuk, ugye? Persze, meg fogom próbálni. Hívtam a szociális munkást, de nem tudtam elérni, ezért csak üzenetet hagytam neki. Az iskolai védőnőt sokáig tartott megtalálnom. Ezen a napon nem az iskolában dolgozott, de megadták a mobilszámát. Második próbálkozásra vette fel a telefont. – Jade Price? Persze, ismerem a kislányt. Csendes, ártalmatlan kis teremtés. Nem éppen egy boldog gyerek. – És miért nem? – Senki sem vesz róla tudomást. A többi gyerek is úgy bánik vele, mintha leprás lenne. Az érdes hang szeretett volna pletykálkodni, de nem engedtem kibontakozni. – Gyakran keveredik verekedésbe? Az anyja szerint... – Ahogy mondtam már, a társai a közelébe se mennek. A kislány túlságosan visszahúzódó. És az állandó tetvesség sem növeli a népszerűségét. Időnként az apja megy érte az iskolába, tökrészegen, balhézva. A kirakós újabb darabja került a helyére. Az iskolai gyerekorvos nem volt már bent. Majd később megpróbálom. A társamat, Franket is tájékoztatnom kellett, de az várhatott
másnapig. Késésben voltam a rendelésen. A betegek idegesen várakoztak, gyakran néztek az órájukra. A mindent elsöprő aggodalom már csak némi izgatottsággá szelídült. A mobilom rezgett a zsebemben, kivettem, a képernyőre pillantottam. Ed volt az. Pedig hányszor mondtam a gyerekeknek, hogy a rendelőben ne hívjanak, mert úgysem tudok beszélgetni velük. Beszólítottam a következő beteget. Nigel Arkwright, egy negyvenéves biztosítási ügynök lerakta elém az ügyfelei orvosi jelentéseit. – Na, lássuk, mennyire megy fel tőlük a vérnyomásom! – mondta vigyorogva. Feltettem a mandzsettát a karjára, miközben vastag ujjaival az asztalon dobolt. Az jutott eszembe, hogy olyanok ezek az ujjak, mint az az olcsó kolbász, aminek vékony külső rétege azonnal szétreped a kés egyetlen vágására. A vérnyomása magas volt, de nem vészesen. Megkapta az életmódjavaslatokat tartalmazó tájékoztatót, a laborpapírját, és már ment is tovább, magában motyogva, egy újabb megbeszélésre. Az apró helyiségben teljesen elfogyott a levegő. Hálás voltam, amikor Jo, a recepciósunk, a betegek közt egyensúlyozva behozott egy csésze teát. Szőke haját magasan feltűzve hordta, de késő délutánra már jó néhány fürt önállósította magát, és kicsúszott a csatok szorításából. Óvatosan rakta le a fehér porceláncsészét az asztalra, a papírok közé. Ahogy a teába kortyoltam, tekintetem a falon lévő fényképekre tévedt. Régóta nem cseréltem őket. Az egyiken Naomi volt ötévesen, olyan szélesen mosolygott, hogy a szeme teljesen eltűnt. Szorosan ölelte magához Bertie-t, aki akkor még csak kölyökkutya volt.
A fiúk félig takarásban nevettek le a húgukra. Egy másik fénykép az előző szilveszterkor, egy partin készült. Ted az egész családot átölelve állt, és biztosan valami vicceset mondott, mert mindannyian nevettünk, kivéve Naomit. Ő feszült arccal, mármár mogorván nézett a fényképezőgépbe. Visszatértem a munkámhoz, és behívtam a következő beteget. A sötét délután estére váltott. Egyik páciens érkezett a másik után, egyenletes ritmusban, és egy ideig azt hittem, most már csendesen kihúzom a rendelés végéig. Aztán egyszer csak Jo dugta be a fejét az ajtón, tágra nyílt szemében látszott az ijedség: épp most hozták be a kis Tomot, mert asztmás rohamot kapott. A kisfiú anyja, egy gyönyörű, copfos tizenéves, szinte megnémult a rémülettől. Tomot kiverte a víz, bordái nehezen emelkedtek-süllyedtek, zihálása vészjóslóan halk volt. Automatikusan cselekedtem, és a kisfiú túl kimerült volt ahhoz, hogy ellenkezzen, ezért hamarosan egy maszkon keresztül szívta be az oxigénnel dúsított Ventolint. Az izmai lassan elernyedtek, és mély álomba merült. Nemsokára megérkezett a mentő, és kórházba szállították, hogy még az éjszaka stabilizálják az állapotát. A rendelő elcsendesedett, miután elmentek. A sztetoszkópom egy halom borítékon hevert, jegyzetek lógtak ki közülük. Laborpapírok keveredtek össze, egy faspatula a földön hevert. A tea bézs színű felszínét tejfehér karika fogta körül. Megcsináltam mindent, amit ilyenkor szoktam, rendbe raktam a papírokat, üzenetet hagytam a gyerekorvosnak és a szociális munkásoknak. Már nem kellett senkihez kimenjek. Jo távoztában bekiabált,
hangja visszhangzott a kiürült váróban. Egy öntapadós lapra felírtam a másnap reggeli teendőimet, és felragasztottam a számítógép sötét képernyőjére. Az utca teljesen kihalt volt. Az olajos tócsákban narancssárga fények tükröződtek. A bútorbolt redőnyeit lehúzták, a kocsmából elmosódott beszéd és harsány nevetés hallatszott. A parkolóban már csak az én öreg Peugeot-m állt. Miközben a kulcsomat kerestem a sötétben, valami nyugtalan félelem futott át rajtam. Amikor beszálltam, azonnal a másik életem jutott eszembe: a kocsiban kutya, sár és búvárruha illata keveredett. Életünk teljességére gondoltam. Nem volt könnyű elérnünk azt, amit elértünk, de általában úgy éreztem, hogy szerencsénk van. Egy beadandó mateklecke hevert a padlón, az első ülés alá pedig egy pár edzőcipő volt begyömöszölve. Az ajtó zsebében celofánba csomagolt zselés cukrokat találtam. Édes, mégis savanykás íze volt. Elfordítottam a slusszkulcsot, és az autó meglódult.
4. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később A nyaralóközeli réteken a föld és a frissen vágott fű illata eszembe juttatja, ahogy a gyerekek a sötétedő kertben játszanak. Vagy ez csak a temetések illata? Naomit látom magam előtt a szürkületben, arcán olyan a fény, mintha egy dobozban lenne. Gyorsan elhessegetem a látomást, és a tenger morajlására figyelek. Mégis vonz a távoli múlt, a víz csobbanása szívdobbanássá változik. Hathetesen még Naomi is csak egy szív volt. Hamar elmentem ultrahangra, és a képernyőn pulzáló, áttetsző izomcsomó komoly izgalmat okozott. Miképpen lehetséges, hogy a szív nem fárad el? Később, amikor kiskorában köhögött, én pedig a mellkasára nyomtam a fülemet, hallottam a szapora szívverését. Elképzelhető, hogy a végén, ha ugyan volt vég, észlelte, ahogy a szívverése lassul? Egy halni készülő agyban van elég vér ahhoz, hogy felfogja, a szív már leállt? Megbotlok egy kiálló gyökérben, és beverem a fejemet a fa durva törzsébe. Már elfeledtem a fizikai fájdalmat. Csili az elefánt szemébe. Régen volt valahol egy kötszeres doboz. Most régi takarók vannak a poros polcokon, de egészen hátul a kezem beleakad a dobozba. Egyszer Naomi leesett a kertet övező falról, és felszakadt a fején a bőr. Amikor ötéves korában a selymes haját fésülgettem, még mindig látszott a forradás. Vajon leütötték? Egy fejre mért ütés gyors halálhoz is
vezethet. Azt hittem, már nem kínzom magam ilyen gondolatokkal, de rossz napom van, és ilyenkor az emlékek olyan élesek, akár egy penge. Hamar kitisztítom a sebet, szárazra törlöm, a bőrt pedig egy speciális ragasztóval húzom össze. Éppen végzek a művelettel, amikor Bertie a lábamhoz nyomja az orrát, és keservesen mordul egyet. Elfelejtettem megetetni. Elvégzem a szokásos rituálét: kinyitom a dobozt, az edényébe merem az ételt, száraztápot keverek bele, és ezzel helyreáll a szokásos esti rend. Régen is ugyanígy csináltuk.
Bristol, 2009 Tizenhét nappal előtte A felstószolt frissen vasalt ruha meleg volt a kezem alatt. A sötét ablak előtt egy csokor nagy fejű, narancssárga krizantém virított. A konyhát fűszeres hús illata töltötte be. Még munka előtt tettem fel, hogy sokáig főjön. Bertie a lábamnak nyomta a fejét, és a nappali rohanás kezdett alábbhagyni. Megetettem, majd sétálni vittem. Botorkált mellettem a lehullott levelekben, beleivott a tócsákba. A házak ablakaiból áradt a fény, ahogy elhaladtunk mellettük. Az egyiken benézve egy ragyogó könyvszekrényt pillantottam meg. Egy másikban terített asztalt, amin poharak csillogtak. Nehéz volt elképzelnem, hogy ezekben a tökéletes otthonokban is vannak olyan szekrények, mint nálunk, tele régi órák alkatrészeivel, kulcsokkal, vezetékekkel, letört fülű csészékkel. Amikor elhaladtunk az utolsó ház előtt, valaki éppen becsukta a magas zsalugátereket. Az utcánk végéből a Clifton függőhíd feletti füves részre lehetett jutni. A híd acélgerendái eltűntek a sötétben, ettől olyan volt, mintha a kivilágított sodronykötelek lebegtek volna. Egy emlék ugrott be hirtelen olyan fényesen, mint a mélyben csillogó folyó: előző nyáron Korfu szigeténél a nap millió ponton tükröződött a tenger vizén. Úszás közben egy pillanatra lenéztem az alattam tátongó sötétségbe, és megrémültem. Ha valahogy elfelejteném az automatikus mozgást, ami a víz felszínén tart, akkor magányosan, láthatatlanul süllyednék a mélybe, és nem lenne semmi, amiben megkapaszkodhatnék. A hátamra fordultam, és odaúsztam a sziklákhoz. Kiültem az egyenetlen, szürke kőre, körülöttem kabócák ciripeltek, kakukkfű illatozott, és a hőség
eltompította a félelmet. Bertie-t magam után húzva siettem hazafelé, lépéseim visszhangzottak a járdán. Lehetetlenség elfelejteni az automatikus mozgást, ez a lényeg. A test nem felejt. Az ikrek az ablak előtti pamlagon gitároztak. Ed felém biccentett, a válla a gitár fölé görnyedt, hosszú ujjai villámgyorsan jártak a húrokon. Az idén lett igazán felnőtt, és annyira lefogyott, hogy a járomcsontján szögletesen feszült a bőr, az arca teljesen beesett. Még mindig elcsodálkoztam ezen a változáson, és miközben mustrálgattam, ő gyorsan elkapta rólam a tekintetét, mire nekem eszembe jutott, hogy hívott a rendelőben. – Drágám, ne haragudj, hogy nem vettem fel! Vissza akartalak hívni, de közbejött egy súlyos eset. Máskor talán hagyj üzenetet a recepción, vagy várd meg, amíg hazaérek. Ed vállat vont. Nem tudtam, mi jár a fejében, de akkor már jó ideje így voltam ezzel. Arra sem emlékeztem, mikor beszélgettünk utoljára. Akkoriban már Naomi is elég hallgatag volt. Levettem a kabátomat, és egy pillanatra megálltam. Ez történik olyankor, ha felnő egy gyerek? A folyamat persze nem ment egyik napról a másikra, és később már nem tudtam felidézni, hol volt az a pillanat, amikortól fogva én már csak egy háttérből figyelő alak lettem. Theóra néztem. Fejét hátravetve, csukott szemmel pengetett, miközben hangosan énekelt. A nyakkendője meglazítva, művészeti könyvei a földön hevertek szanaszét, pirítósmorzsák közt. Hirtelen felnézett, rám mosolygott, széles szája két részre osztotta szeplős arcát.
Szerettem volna megölelni. Ő még mindig saját maga volt: mókás, boldog, gondtalan személyiség. Ed figyelt, ezért mindkettejükre rámosolyogtam. Mindig is nagyon különböztek egymástól, pedig mindketten ugyanazt a szeretetet és odafigyelést kapták. Talán ez is azt bizonyította, hogy mennyire fontosak a velünk született tulajdonságok. Kedveltem ezt a magyarázatot. Nyugodtabb volt tőle a lelkiismeretem. Tíz deka vaj, tíz deka cukor, egy kis liszt, tojássárgája. Almadarabok, a tetejére a felvert hab, aztán mehet a sütőbe. Újabb automatizmus. Aztán csak figyelni kell a színét, az illatát. Kivágódott a hátsó ajtó. – Szia, kutyus! – Naomi egy övvel összefogott fekete kabátban hajolt Bertie fölé. – Hiányoztam, ugye? Ragyogó szőke haja előreomlott a kutya orrára, mire az hatalmasat tüsszentett. Naomi felnézett, és az arcáról lefagyott a mosoly, amikor észrevett engem a tűzhelynél. Nem mosolygott vissza rám. Éles hangon szólalt meg: – Tudom, mit fogsz mondani, de nem érdekel! Majd a színfalak mögött megcsinálom a leckém. Egy próbáról sem hiányozhatok. És most megyek átöltözni. – Eszem ágában sem volt a leckédről beszélni. – Megbántódtam. – Bár ha sok leckéd van... De Naomi már elfordult, és felvonszolta magát a lépcsőn. Távoli ajtócsapódás hallatszott. Régen csak rohanni tudott felfelé. Mostanában azonban állandóan fáradt volt. Én meg ott maradtam, és fejtettem a babot. Még mindig ez volt a kedvence, vajon megfuttatva, pirított mandulával megszórva. Ő meg fáradt volt és ideges. A színdarab próbája sokkal fontosabb, mint
a vizsgák. A fiúk összeszedték a könyveiket, és beszélgetve indultak meg felfelé. Theo halkan valami lányokról beszélt Ednek, nem értettem, mit. Aztán csend lett. A gyerekek a biztonságos otthon melegében voltak, az éj sötétje az ajtón kívül rekedt. Leszűrtem a krumplit, és lágy pürét csináltam belőle, szendvicseket készítettem Naominak, mindig vitt a próbára, aztán előkészítettem a termoszt, forró csokit töltöttem bele. Félretettem neki a vacsorából. Egy pillanatra Jade Price képét láttam magam előtt a konyhában. Borzasztó sovány volt ma délután. Vajon készít neki bárki is vacsorát? Csengettek a hátsó ajtónál. Naomi barátai érkeztek, hogy együtt menjenek a próbára. Naomi átment a konyhán, majd eltűnt, ahogy a fiatal hangok is. Fent kinyílt a bejárati ajtó. Kocsikulcs csörrent az asztalon, gyors lépések kopogtak a konyhában. – Hű, milyen kórházszagod van! – mormoltam, miközben arcomat nekinyomtam Ted hideg, borostás arcának. A műtő enyhe levendulaillata mellett mindig érezni lehetett körülötte a fertőtlenítő csípős szagát, amikor hazaért. Szerettem volna hozzábújva maradni még egy kicsit, de ő hátralépett, rám mosolygott, aztán elnézett a vállam felett. – Ejha, ez aztán jól néz ki! Kezével kinyúlt mellettem, letört egy darabot a friss, meleg süteményből, aztán lehajolt, hogy kivegyen egy üveg bort a tartóból. Öntött két pohárba, és az egyiket odanyújtotta nekem. – Milyen napod volt? – kérdezte. Láttam rajta, hogy izgatott, ezért nem meséltem neki a
bántalmazott gyermekről, arról, hogy milyen ingerült volt Naomi, és arról sem, hogy eszembe jutott, milyen volt a tenger mélye felett lebegni. – Jó – mondtam. – És neked? – Fantasztikus! A kislány egyértelműen jobban van. Nagyon komoly a nemzetközi érdeklődés, és egész nap újságírók hívogatják a kórházat. Járkálni kezdett, egy pillanatra sem tudott nyugton maradni. Folyton a hajába túrt, ami ettől szőke csomókban állt felfelé. Ahogy őt figyeltem, a tekintetem az itthon hagyott termoszra és a szendvicses dobozra tévedt. – Abbahagyta a hisztizést. Elmúltak a hallucinációi. – Csillogó kék szemekkel nézett rám. – Egy műtéti eljárás, ami pszichotikus tüneteket gyógyít. Soha nem volt még ilyen! Vacsoránál Theo és Ed feje le-fel járt, hol a tányérjukba, hol az apjukra néztek. Ted részletesen elmesélte, milyen mélyen hatoltak az agyba, hogy elpusztítsák a beteg sejteket. A kislány a paranoid személyiségzavar klasszikus tüneteivel került kórházba. Az osztályon forró vizet öntött a többi gyerekre, megharapta a nővéreket. A műtét után meg szinte kenyérre lehet kenni. Csengett a telefon, a Daily Mail érdeklődött az új csodamódszerről. Ted felment az emeletre a telefonnal. Theo úgy csinált, mintha Ed fejébe fúrna a villája tompa végével. – Meggyógyítalak, egyszer s mindenkorra. Mielőtt Ed elmenekülhetett volna, Theo lehúzta a székről, és lebirkózta.
– A hangok a fejemben azt mondják, hogy öljelek meg! – kiabálta. – Ha most azonnal megcsináljátok a leckéteket, akkor nem kell elmosogatnotok! – Ez az üzleti ajánlat általában bejött. – Theo, mutattad már apának a legújabb fényképsorozatodat? – Melyiket? – Az ember helye a természetbent. Apa látni akarja a kiállításon. – Jaj, ne! Meg fog ölni érte! – Ugyan, túl leszel rajta! Amikor elmentek, megint csend lett a konyhában, és elkezdtem leszedni a koszos tányérokat. Ed az ennivalója nagy részét otthagyta. Túl sok pirítóst evett előtte. Még mindig rendet raktam, amikor Naomi lépett a helyiségbe egészen lassan, egy órával később, mint ahogy arra számítottam. – Na, hogy ment? – kérdeztem, és a szeme alatt lévő sötét karikákra néztem. – Remekül – felelte halvány mosollyal. Vártam, hogy majd mesélni kezd a viccelődésekről, vagy hogy az igazgató megdicsérte, ahogy énekel, vagy a játékát. Néztem, miközben levette a kabátját, öntött magának egy pohár tejet, és nekidőlt a tűzhelynek, hogy megigya. Valahol nagyon messze járt. Elnézett mellettem, talán nem is vette észre, hogy figyelem. Aztán amikor elindult a lépcső felé, nem tudtam türtőztetni magam: – Szóval, mi történt? – Semmi különös. Csak nagyon fáradt vagyok.
Régen folyton a nyomomban járt, közben meg csak beszélt, csak csacsogott, kérdezett, kíváncsiskodott, viccelődött. Amikor az üzeneteimet olvastam, utánam jött az íróasztalomhoz, felült a szék karfájára, és egyfolytában mondta. Milyen távolinak tűnik már mindez! Amikor elment mellettem, valami enyhe, fanyar illat csapott meg. Cigaretta. – Naomi! Türelmetlenül fordult vissza. – Nem cigarettáztál, ugye? Kék szeme még a szokásosnál is tisztábban csillogott. Tagadóan rázta meg a fejét. – Izzy cigizett az öltözőben, miután végeztünk, mert Mrs. Mears állandóan őt cseszegette próba alatt, ezért... – Félbehagyta a mondatot, és megvonta a vállát, majd megkérdezte: – Hol van apa? Kutatva néztem a szemébe. Nem hittem neki, de azt sem gondoltam, hogy rendszeresen dohányozna. Akkor a ruhái is bevennék a jellegzetes szagot. Meg köhögne is. Egy cigaretta nem a világ. Békén hagytam. – A híres idegsebész a dolgozószobájában van, és éppen a világsajtónak nyilatkozik. Elindult felfelé a lépcsőn. – Nem vagy éhes, drágám? Itthon felejtetted a... De addigra már eltűnt a lépcső tetején.
5. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Már nem emlékszem, mikor ért hozzám utoljára valaki, vagy én mikor értem valakihez. Egy évvel ezelőtt megcsókoltam Naomi kezét a konyhában. Theo tavaly karácsonyi forró ölelése már rég elhalványult. Minden hónapban találkozom Eddel, de a legapróbb érintést is kerüli. Ted és én egy ágyban aludtunk, amíg el nem költöztem, de külön feküdtünk, egymásnak háttal. Régen gyakran jártam az idősek otthonába, ahol a lakók reményvesztetten ültek a szobájukban, öreg kezük mohón nyúlt az enyém felé. Vágytak az érintésre. Már ezt a munkát is visszamondtam. Kínosan ügyeltem arra, hogy senki ne érjen hozzám. Vigyáztam, hogy a kezem ne találkozzon a pénztáros kezével, amikor visszaad. Ha valaki odajött az ajtóm elé, akkor én hátraléptem, mintha nem lennék ott. Ezért is lepődök meg, milyen automatikusan nyúlok az idős asszony felé, aki a háza bejárati lépcsőjén fekszik. A bőre sápadt, de a pulzusa erős és egyenletes. A kezemet a mellkasára teszem. Emelkedik, süllyed. A szemhéja alatt a pupillák egyforma nagyok. Az arca békés, és azon töprengek, hogyan ébresszem fel anélkül, hogy megijeszteném. Tudom, milyen borzasztó, amikor felriad az ember. Bár néha örültem, ha így ébredtem.
Bristol, 2009 Tizenhat nappal előtte Hirtelen ébredtem. Álmomban durva hangok és folyamatos vízcsobogás közepette zuhantam. Aztán kopogó hangokat hallottam, egyre közelebbről. Valahol a távolban Jade sírt. A reggel megkönnyebbülése fokozatosan jutott el a tudatomig. A sírás a sirályok hangja volt, amit a szél fújt a szárazföld felé. Az ablak előtt egy szarka ült a kopasz hársfa egyik ágán. A vékony ágak az ablakhoz verődtek. Fölöttünk bizonyára Naomi zuhanyozott, ezért a csobogás. A víz ragyogó sugárban fogta körül a testét. A lábamat átvetettem Ted lábán, és figyeltem az alvás közben kisimult vonásait. Az arca már kissé megereszkedett, már ősz csíkok vegyültek szőke hajába a tarkóján. Hozzábújtam, átkaroltam. Meleg testünk biztonságot árasztott. A rémálom távoli képpé homályosult. Tizennyolc évvel korábban, amikor megtudtuk, hogy ikerterhes vagyok, két hársfát ültettünk egymáshoz viszonylag közel. Versenyeztünk, hogy melyikünké nő gyorsabban, de a két fa végül egyetlen vastag törzsben nőtt össze. Még az ágak is egymásba gabalyodtak. Nyári reggeleken zöldes fény áradt be az ablakon, de az évnek ebben a szakában csak a kopasz ágak sötét árnyékai csíkozták a szobát. Ted elégedetten tért magához. Mindig vidáman ébredt. Forró kezét az arcomra tette, aztán lassan lefelé csúsztatta a karomon, a hátamon. Odahúzott magához. Fejünk összeért, szája az arcomon. Bekapcsolt a rádió, jelezve, hogy hét óra van. November
harmadika, kedd, közölte a bemondó. Muszáj volt felkelnem. Kapcsolatba akartam lépni a gyerekorvossal, és ügyeletes is voltam. Sajnálatot éreztem, és bűntudat hasított belém. – Bocsánat – rúgtam le magamról a takarót. – Bocsánat és bocsánat. – Odateszek egy kávét – mondta Ted, és lebotorkált a lépcsőn. A hangja egyre messzebbről jött. A kádban körülölelő forró víz vigasztalóan hatott. Nincs semmi baj, gondoltam, miközben Ted nyugodt arcát néztem fogmosás közben. Élvezettel kortyolgattam a kávét, amit hozott nekem. Nem számít. Megbeszéltük az előttünk álló napot: meg akartam látogatni Jade Price-t. Ted a klinikán kezd, aztán diákoknak tart előadást. Fel-alá sétált, miközben zuhanyzás után megtörölközött. Gondolkodott és beszélt. Hirtelen megpillantotta Theo fényképeit a szobája előtt. Azért készítette oda, hogy az iskolában laminálhassák. Ted megállt, leguggolt, és tanulmányozni kezdte a képeket. Ezek szerint Theo nem mutatta meg neki tegnap este. Lehajtott fejjel lapozgatta őket. A sorozat Naomit ábrázolta az őszi erdőben Brecon Beaconsben, a fotók októberi vasárnapokon készültek. A fák egyre több levelüket lehullatták, és Naomi is egyre több ruhát vett le magáról. Először csak a kesztyűjét, aztán a cipőjét, a kabátját, a pulcsiját. Ted elismerően füttyentett, mert Theo nagyszerűen kapta el az őszi színeket, formákat és Naomi sápadt arcát, ami kiváló ellenpontja volt a színes erdőnek. Aztán Ted minél tovább ért a sorozatban, annál inkább elcsendesedett. Az utolsó képen Naomi meztelen volt, a testét ágak takarták. A tekintete
egyenesen a nézőre meredt. A hallgatásból éreztem, hogy Ted helyteleníti az ötletet. – Drágám... – álltam mögé, törülközőmbe csavarva, mezítláb. – Tudom, mi jár a fejedben... – Nem, nem tudod, mi jár a fejemben – mondta halkan. – Ez egy metafora. Ha lehántjuk magunkról a később kapott rétegeket, és megnyitjuk magunkat a természetnek, akkor az megvéd minket. Ismerem Theót... – Ne mondd már állandóan, hogy te mindenkit ismersz! Nem ismersz mindenkit! – Egyre hangosabban beszélt. – És ne gyere ezzel a természetmaszlaggal! Theo egyszerűen kihasználja Naomit, és merész fotókat készít róla, hogy felhívja magára a figyelmet! Naomi túl fiatal ahhoz, hogy ezt megértse, de neked illene. – Ted, ez művészet! – Ez nagyon vacak kifogás, hogy mentegesd a sima pornográfiát. – Ez nem pornográfia! – Én is felemeltem a hangom. – Az isten szerelmére, volt rajta bugyi! És a beállításnál végig kabátban volt! Nikita segített neki. Naomi neki dobta oda a ruháit, amikor levetkőzött. Megálltam, hogy levegőhöz jussak. Hogyan gondolhatta, hogy Theo kihasználja Naomit? Köztük már egészen kis korukban is nagyon szoros kapcsolat volt. – Már megint nem érted a lényeget! – mondta durván. Visszavonultam, nem akartam vitatkozni. Nem volt rá idő. – Beszéljük meg ezt este! Theóval együtt. – Teljesen fölösleges! – felelte, és vállat vont.
Kifutottunk az időből. A viták gyakran maradtak félbe, úgy tűntek, mintha megoldódtak volna. Kialudt tüzek, amik után csak egy rakás hamu marad. Ted felöltözött, és így már keményebb, magabiztosabb volt, gyorsabban lépdelt. Megcsókolt, de nem a számon, miközben valahova másfelé nézett. Az ajtó becsukódott mögötte. Elkezdtem összeszedni a holmimat, amikor lejött Naomi. Még mindig nagyon fáradtnak látszott. Lassan járkált a konyhában, megkereste az irattartóját, a sálját, a bakancsát. Úgy tűnt, az előtte álló nap jár a fejében, és rám se nézett, amikor reggelit kínáltam neki. – Nem vagyok éhes – mondta röviden, miközben a sálját igazgatta a telefon melletti kis tükör előtt. – Egyél valamit! Legalább egy pirítóst vagy egy tojást. Nem válaszolt, csak undorodva húzta fel az orrát, majd lehajolt a kutyához. – Szeretlek, Bertie. Nyomott egy puszit a kutya felett a levegőbe, majd elment. Az ajtó hangosan csapódott be. Aztán visszajött a mobiljáért, és újra elrohant. A fiúk csendesen, álmosan jöttek le a konyhába. Ed zilált volt: a nyakkendőjét nem kötötte meg, a haja kócosan meredezett szerteszét. Öntött magának egy kis müzlit, és lassan enni kezdte, miközben nagy figyelemmel olvasta a dobozon lévő tájékoztatót. Theo a hűtőnek támaszkodott, és csukott szemmel falatozott a maradék almás süteményből. Aztán elindultak. Egyszerre mentek ki az ajtón, mint a régi vicces filmekben, vállukat összeérintve tuszkolták ki magukat. Nyakukat behúzva
ballagtak, mindkettejüknél Theo fotói voltak. Nekem is indulnom kellett. Utánuk mentem, de az ajtóban visszafordultam, hogy magammal vigyem a konyha otthonos rendetlenségének a képét. Fogak nyoma a pirítós megvajazott oldalán, kiborult cukor, összegyűrt zacskók, nyitott üvegek. Maradni akartam, elpakolni, hogy legalább látszatra rend legyen. A fiatalkori anyám figyelt az előszobában lógó kabátok mögül. Nyakamon éreztem a leheletét, vállamon az állát. Azt mondta, rakjak rendet, és figyeljek oda a dolgokra, ahogy ő is tette. Gyorsan beletúrtam a halom cipőbe, és megtaláltam az új piros magas sarkúmat. Felvettem, és egy pillanat alatt én lettem az orvos. Becsuktam az ajtót magam mögött. A ház előtt összefutottam Annával, aki éppen akkor szállt ki a férje kocsijából. A kabátja alatt mintás kötényt viselt, mindig ebben takarította a házunkat. Nyugodtan, megfontoltan dolgozott, szorgos keze minden feladatot becsülettel végzett. Én bárhogy is igyekeztem, mindig jól felhúztam magam, ha takarítani kezdtem, és a vége általában az lett, hogy semmit sem fejeztem be rendesen, csak egyik dologból kaptam a másikba. Anna Lengyelországból jött a férjével együtt. A férfi mindig haraggal nézett rám, ha találkoztunk. Szívesen megmondtam volna neki, hogy a felesége nélkül nem élhetnénk ezt az életet, de ettől valószínűleg még dühösebb lett volna, azt gondolva, hogy én értékesebbnek hiszem a mi életünket, mint az övékét. Ellenséges pillantása ott vibrált a kabátomon, a bőrtáskámon, a mögöttem álló magas házon.
Kinyitottam a kocsit, és odaintettem Mrs. Moore-nak, aki éppen a szelektíven gyűjtött szemetet tette ki a háza elé. A miénket Ted már az előző este kirakta: a kiöblített borosüvegeket, a készételek egzotikus kartondobozait, a Telegraph gondosan összehajtott számait. Mrs. Moore felegyenesedett, és csípőre tette a kezét. Mögötte az egyik ablakban észrevettem a fiát, Haroldot, aki bizonytalanul dülöngélt ide-oda. A férfi harminc körül járhatott, Down-kóros volt. Az apja évekkel korábban elhagyta őket. Mindig eltűnődtem, amikor láttam, hogy mi hajtja előre az asszonyt, honnan van ereje nap mint nap végigcsinálni mindazt, amit csinál. Még mindig engem nézett, ahogy beindítom a motort, bekapcsolom a rádiót, és hirtelen az ugrott be, hogy fordítva is lehetne az életünk. De talán nem kell bűntudatot éreznem, amiért látszólag több mindenem van, mint neki. Láthatta, hogy állandóan rohangálok, tudta, hogy Ted mindennap későn ér haza. Még akár sajnálhatna is. A délelőtt gyorsan eltelt. Egymás után három nőt vizsgáltam, akik aggódva keresték a választ a biológia szokásos zűrzavarában: menstruáció, terhesség, menopauza. Őket hallgatva szerettem volna azt mondani, hogy ez nem betegség, hanem az élet normális velejárója. Más kultúrákban még meg is ünneplik ezeket a tüneteket. Talán most én vagyok a ceremóniamester, aki segíti az átmeneti változások felismerését. Mr. Potter, az utolsó páciens azonban tényleg beteg volt. A kilencvenéves férfi kipucolta a cipőjét, lesétált a dombról, kivárta a sorát, aztán közölte velem, hogy a mellkasa
bal oldalán szorító nyomást érez. Ránéztem a verejtékes arcára, még mosolyogni is megpróbált, de az ajka baljósan remegett. Nem volt idő teketóriázni. – Ne haragudjon, doktornő, nem tudtam, hogy ez lesz belőle! Azt hittem, csak valami gyomorrontás. Nem akartam problémát okozni önnek. – Nehezen beszélt, nem volt elég levegője. – De ki fogja megetetni a macskámat? A rendelő telefonján felhívta a szomszédait, én addig elintéztem, hogy fogadják a kardiológián. Nagyon más világba fog csöppenni szegény. Maga mögött hagyta takaros önkormányzati lakását. A megfakult esküvői képeket a gázkandallón, amelyben szépen villódzik a fény. Az üres széket, ami az övével szemben állt, és egy aranyos kiscica megnyugtató jelenlétét. Ami várt rá, az tele lesz fényesen világító lámpatestekkel, csövekkel, pittyegő monitorokkal. Az asztalnál ülő személyzet túl távoli lesz, de az is lehet, hogy túl közeli. A képébe hajolva fognak szólni hozzá, mint egy süket kisgyerekhez. Akartam mondani neki, hogy vegye fel a háborús kitüntetéseit. Frank egy antik, bőrborítású íróasztal mögött ült, és telefonált. Csodálkozva húzta fel a szemöldökét, rám mosolygott, és a szék felé biccentett. Az asztalon két bögre kávé állt, illatuk betöltötte a szobát. Leültem. Letette a kagylót, nagyot sóhajtott, majd hatalmas kezével megfogta az egyik bögrét. A szemüvegét az orrnyergére csúsztatta. Az asztal lapjából szinte semmi sem látszott ki a különböző eszközök, tollak, nyomtatványok alól.
A telefonbeszélgetés az egészségügyi hatóságok bürokratikus rendszeréről szólt, ismét változott az alapellátás ára. Frank az egészségügyi politikusokat szidta halkan, amíg én kissé lenyugodtam. A meleg kávé is nagyon jólesett. – Beutaltam Jade Price-t a gyerekosztályra. Szerintem a szülők bántják a kislányt. Az anyjának még nem mondtam, hogy ez a gyanúm, előbb személyesen akarok elmenni hozzájuk. Még ma meglátogatom őket. Frank figyelmesen hallgatta, ahogy elmondtam mindent, amit tudtam, tapasztaltam. – Ismerem a családot. Legyél nagyon óvatos velük, és minden oldalról vizsgáld meg a helyzetet! Én nem vettem észre a bántalmazást. – Nincs több oldal, Frank. Ezt nem lehet másképp magyarázni – mondtam, és eszembe jutottak a kislány sérülései, csendes apátiája. – A családprofil tökéletesen beleillik a képbe. Az apa egy alkoholista disznó. Az anya depressziós. – Miért mész el hozzájuk? Fel is hívhatod őket. – Nem szívesen mondanám el telefonban, hogy szerintem bántalmazzák a gyereket. Kivárom a megfelelő pillanatot, amikor szemtől szemben közölhetem a gyanúmat. – Megálltam, mert egy másik érv is eszembe jutott. – És lehet, hogy a házukban újabb bizonyítékokra bukkanok. – Akarod, hogy veled menjek? – Nem szükséges. Miért? – Mert könnyen átverhetnek, vagy gorombáskodhatnak veled. Nekem úgy tűnik, nagyon foglalkoztat valami... és nem csak erre az esetre gondolok. Csak nincs valami baj?
Nem hiába volt harminc éve háziorvos. – Tudod, hogy van az! A család, a sok tennivaló. – Ted jól van? – Többnyire jól. Olyan, mint egy felfutóban lévő sztár – mondtam, miközben a tegnap esti ragyogása, izgatottsága rémlett fel a szemem előtt. – És a gyerekek? Mi újság a kedvenc keresztgyerekemmel? – Naomi sokat változott az utóbbi időben. Sokkal csendesebb lett. Nem nagyon találom a hangot vele. – Ahogy ezt kimondtam, aggodalom lett úrrá rajtam. Miről maradtam le? – Szerintem készül valamire – felelte Frank, és elmosolyodott. – A kamasz lányok állandóan készülnek valamire. – De el szokta mondani nekem. Bár mostanában már nem így van. Hetek óta nem. Sőt hónapok óta. – Ahogy én ismerem Naomit, majd elmondja a saját ritmusában. Mit szól Ted a dologhoz? – Semmit. Nem akartam terhelni ezzel, amúgy is rengeteg dolga van mostanában. – Szomorúan elmosolyodtam. – Folyton időhiánnyal küzdünk. Egyikünk biztosan aludni akar, mire sort keríthetnénk egy hosszabb beszélgetésre. – Nem is értem, hogyan bírjátok. Mi egy gyerekkel is küzdünk, pedig Cathy állandóan otthon van. Nem szerettem, ha valaki ezt mondta. Olyan, mintha nem mondanék igazat. Pedig semmi ördögi nem volt a dologban. Még csak nehéznek sem mondanám. Meg kellett szervezni az életünket, de tudtam, hogyan csináljam. Igaz, néha úgy éreztem, menekülök az egyik életemből a másikba, aztán
ugyanez történik visszafelé is. Nem tudtam pontosan, hogy mi elől futok, de úgy tűnt, működik a rendszer. A barátaimnak elmeséltem, ha esetleg valami nem stimmelt, így mindig felmenthettem magam. Az évek során rájöttem, ha engedem a gyerekeknek, hogy maguk oldják meg a problémáikat, akkor azt meg is teszik. Csak magamat okolhattam, hogy Naomi a szabadságáért küzdött. Meg kell várnom, amíg abbahagyja az állandó védekezést, és akkor majd hajlandó lesz beszélgetni velem. Elnézem neki a cigarettát, és akkor majd elmondja, mi van vele, és én segíteni fogok neki. Ha bárki megkérdezte volna, azt mondom, hogy Naomi boldog volt, mint ahogy mi is Teddel. Azt mondtam volna, az egész család tökéletesen boldog volt. Price-ék háza a kikötőtől nem messze volt, úgy másfél kilométerre a rendelőtől. A folyó menti területet átépítették, a régi raktárépületek mára tégla- és üvegfalú irodák lettek, de volt itt egy konditerem is. A káprázatos építészeti megoldások azonban nem értek el addig az utcáig, ahol Price-ék laktak, pár háztömbnyire a folyótól. Leparkoltam, és gyalog indultam a tizennégyes szám felkutatására. Néhány betört ablakot kartondobozokkal fedtek be. Az egyik ház előtt egy tévékészülék hevert a sárban. Egyik ajtón sem volt házszám. Megálltam egy csapat fiú közelében, akik egy motort fogtak közre. A csillogó jármű nagyon nem illett az utcához. A fiúk soványak voltak, vállukat behúzva próbáltak védekezni a hűvös szél ellen. Egyikük egy dobozból ivott, de annyira megdöntötte, hogy a folyadék végigfolyt az arcán. Egy megsárgult
újságpapírba akadt a lábam. Leráztam, és továbbengedtem a szélben, egy lámpaoszlop fogta meg. Közelebb mentem a csoporthoz. – Sziasztok! A tizennégyes számot keresem. A legmagasabb felkapta a fejét. – Jeff Price-ékhoz jött? Minek? Egy kisebb fiú lépett előre, mackós tartással, foga között egy cigaretta, karjai szorosan egymásba fonva. Némán biccentett egy sárga ajtós ház felé. – Köszönöm a segítséget – mosolyogtam rájuk sietősen. – Nagyon fontos nőci lehet, mi? – mondta egy hang, ahogy megfordultam, aztán valaki az útra dobta az italosdobozát. A sárga ajtó előtt temérdek üveg hevert szanaszét. A lépcsőn kénytelen voltam rálépni néhányra, hogy odajussak az ajtóhoz, és az üvegek legurultak, összetörtek a járdán, a hátam mögül pedig nevetés hallatszott. Az ajtó kissé nyitva volt, bentről vizelet és sör szaga áradt. A csengő nem működött, ezért kopogtam, de nem jött válasz. Szélesebbre tártam az ajtót, beléptem a szűk, sötét előszobába, és elkiáltottam magam: – Helló! Mrs. Price, én vagyok az! Tudja, az orvos, aki tegnap megvizsgálta a kislányát! – Kicsoda? – kérdezte egy hang, és egy hatalmas férfi jelent meg a folyosó végén. Foltos fürdőköpenye nyitva volt, és látni engedte őszülő mellszőrzetét, bő alsónadrágját. Olyan ijesztően közeledett felém, hogy megszorítottam a táskámat. – Az orvos. Én vagyok... az orvos.
– Igen, és mi járatban errefelé? – A felesége tegnap behozta Jade-et, hogy vizsgáljam meg. A változás azonnali volt, és teljes. Szélesen elmosolyodott, a szeme elkerekedett a meglepetéstől. – Az isten áldja meg magát, angyalom! Annyira aggódom a kicsiért. Jöjjön, bemutatom az anyámnak! Mindjárt elmondom neki, miért jöttem. Bemutat az anyjának, aztán megmondom, hogy aggaszt a lánya állapota, mert szerintem bántalmazzák, bár nem biztos, hogy pontosan ezeket a szavakat fogom használni. Azt is elmondom, hogy a biztonság kedvéért beutaltam egy kivizsgálásra. Végigvezetett a folyosón, aztán be egy szűk ajtón. – Köszönj az orvosnak, mama! A kis Jadie miatt jött. Az ammóniaszagtól könnyezett a szemem. Idős nő ült a kandalló közelében, ahol egy vékony, vörös izzószál fénylett. A nő olyan volt, mint egy öreg papagáj, a szeme mélyen a bőr gyűrődésében ült, vékony karmai szorosan kapaszkodtak a szék karfájába. Végtagjai görcsösen remegtek, az arca ritmikusan felfújódott, ahogy folyamatosan rágott. A széke alatt nedves, sötét folt éktelenkedett. – Nem tehet róla – mondta a férfi. – Készítek egy jó kis teát, addig helyezze magát kényelembe, angyalom! Körülnéztem, hová ülhetnék le, de minden foglalt volt: üres gyógyszeresdobozok, összegyűrt papír zsebkendők, sötétzöld váladék látszott a redőikben. A padlón műanyag játékok szétdobálva, egy részük a tévé alá kotorva. A falon egy házat ábrázoló gyerekrajz. Meleg volt és nagyon büdös. Kimentem az előszobába, és hallgatóztam. Hallottam a vízforraló fütyülését,
csörömpölő csészéket, aztán valami eltört, Mr. Price pedig hangosan káromkodott. Felnéztem a sötétbe vezető szűk csigalépcsőre. Figyeltem, hátha gyerekhangokat hallok, de nem volt elég időm. – Engem keres, angyalom? – kérdezte Mr. Price, kezében egyegy gőzölgő csészével. Mögöttem jött vissza a nappaliba, kemény hasával szinte betolt a szobába. – Na, itt vagyunk, mama! Az egyik csészét egy köteg újságpapíron egyensúlyozva nyújtotta felém. Hangosan belefújt a másik csészébe, aztán összeszorította az anyja arcát, és elkezdte a szájába kanalazni a teát. A barna folyadék lecsurgott a nő szája szélén, egyenesen a rózsaszín nejlon hálóingére. A széke mellett egy családi fénykép volt. Nagyjából annyit tudtam kivenni a képből, hogy egy aprócska gyerek áll a fölé magasodó szülei között. – Jade-ről akartam... – Igen? – Aggódom a... a sérülései miatt. – Tracey mesélte. És ez a köhögés! Néha annyira melege van annak a lánynak! Tudja, teljesen leizzad. Alig eszik, ezért aztán egyre soványabb. És azok a véraláfutások! – Azon tűnődtem, hogyan szerezhette őket. – Szúrósan néztem a szemébe, miközben kimondtam. – Hát ez az! Nekünk fogalmunk sincs! Halvány gőzünk sincs róla! – Ezért is utaltam be a kórházba. Hogy kivizsgálják... azokat a sérüléseket. – Kórházba? Bassza meg! Tehát úgy gondolja, súlyos?
Erősen ráncolta a homlokát, nagyon aggódó hangon beszélt, és ekkor megértettem, mire gondolt Frank. Ez az ember tényleg megvezetett engem. – Ha nem értünk valamit, akkor fontos, hogy utánajárjunk – mondtam ugyanazon a hangon. – Azt szeretném, ha egy szakember is megvizsgálná. – Tényleg? És milyen szakember? – Egy gyerekorvos. Valaki, aki behatóbban utána tud nézni, hogy miért vannak egy gyereken olyan sérülések, amiknek keletkezési okát nem ismerjük. Mint Jade esetében. Hogy őszinte legyek, nagyon félünk, hogy nem azért vannak-e rajta azok a zúzódások, mert valaki bántalmazza. – Azok a semmirekellő kis rohadékok az iskolában! Én megpróbáltam. Keményen próbálkoztam. Ha leállok vele vitatkozni, akkor talán fogja a kislányt, és mindhárman eltűnnek. – Pár napon belül értesítik önöket, vagy talán telefonálnak, ha lesz szabad ágyuk. – Köszönöm, doki! – Az arcán meggyőző mosoly jelent meg. – Majd megmondom a feleségemnek. Nem törődtem a teával. Az anyja hirtelen felkapta a fejét, és csak csendben remegett a székében. – Minden rendben, mama, már megy is. – Mindezt úgy mondta, hogy rátámaszkodott a nőre, és a fülébe ordított. – Köszönj szépen a doktornőnek! A papagájszemek felém fordultak. Ő tudta. Képtelenség, hogy ne tudott volna a bántalmazásról, miközben ő is itt élt ebben a házban. Valószínűleg pontosan tisztában volt vele, miért jöttem.
A fiúk még mindig az utcán voltak. Az egyikük egy zacskót tartott az arca elé, egy másik fiú becsukott szemmel, dülöngélve támaszkodott egy villanyoszlopnak. Ketten lehajtott fejjel, kezüket lóbálva guggoltak. Nem vettek észre, amikor elmentem mellettük. A szűk utca meglehetősen sötét volt. Az ég szürkészöld lett, és szemerkélni kezdett az eső. Sietve az órámra pillantottam, délután négy óra volt. Theo most megy a galériába, hogy elrendezze a fotóit a kiállításra. Ed az iskolai evezősök edzésén van, komoly tekintettel, dagadó izmokkal. Nagyjából egykorúak lehettek ezekkel az utcakölykökkel. Mégsem éreztem szerencsésnek magam, inkább félelem bujkált bennem. A kocsiban hideg volt, bekapcsoltam a fűtést és a rádiót is. A helyi híreket olvasták. Bristol központjában egy szatír támadott meg valakit. Sokfelé áradások vannak. Bezár egy csokoládégyár. Hirtelen vágy ébredt bennem, hogy Teddel beszéljek. Hallani akartam a hangját. Kikapcsoltam a rádiót, elővettem a mobilomat, és beütöttem a számát. Az ő hangja szólalt meg, elmondta, hogy most éppen nem ér rá, a sípszó után hagyjak üzenetet. Ez nem ugyanaz a felvétel volt, mint amit otthon rögzített. Ott a háttérben halk zenét, lábosok csörömpölését és gyerekhangokat lehetett hallani. Ezen pedig csak az ő hangját. A tiszta, magabiztos hangját. Hallani lehetett, mennyire biztos magában, és mennyire távol van.
6. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Átfogom az idős nő vékony csuklóját. A képe már bennem van, anélkül hogy tudtam volna róla. Mint egy út menti fa, ami mellett gyakran elhajtok. Mostanáig csak egy görnyedt alak volt, egy hatalmas kabátban. A hajlott hátból tudtam, hogy nagyon öreg. Néha, amikor csigalassúsággal telnek a délutáni órák, kinézek az ablakon, és látom a lámpa megnyugtató fényét a hálószobájában. Most meg itt fekszik valami különös pózban: a feje az ajtófélfának támaszkodik, két keze a teste előtt összekulcsolva. – Halló! Hall engem? Nem jön válasz. – Fáj valamije? Megint semmi. – Most fel fogom emelni! Egyik kezemet a válla alá csúsztatom, a másikat szétálló térdei alá. Közelről látom az arcán a finom ráncokat és a barna foltokat. Vékony ajka színtelen, ősz haja olyan szorosan van hátrafogva, hogy a homlokán kilátszanak a csontok. Olyan, mint egy alvó macska, és nem nehezebb, mint egy kislány. A vállammal szélesebbre tárom az ajtaját, és újra azt csinálom, amit valaha mindennap. Akkoriban életem mindennapos része volt, hogy másokon segítettem.
Bristol, 2009 Tíz-tizenöt nappal előtte Gyorsan teltek a napok. A megszokott hétköznapok. Vagy talán mégsem átlagos napok voltak ezek? Akkoriban annak tűntek. Az emlékeimben azok maradnak: szürke hétköznapok, sok rutincselekvéssel és apró drámákkal. Átlagosak, bár a családi élet utolsó napjai. Átlagosak, bár utólag szinte minden hazug volt. Rendeltem, a terhességi tanácsadóba is besegítettem. Otthon beszélgettünk, vitatkoztunk Teddel, és szeretkeztünk, ha nem voltunk túl fáradtak. Ed pár napra lebetegedett, nagyon megfázott, és én hagytam pihenni. Az éjjeliszekrényére teát és paracetamolt készítettem. Theo sikert aratott az erdei fotósorozatával, Naomi próbái pedig egyre gyakoribbak és hosszabbak lettek. Ted is több időt töltött a munkahelyén. A legtekintélyesebb brit orvosi szaklap elfogadta a cikkét. Késő este ünnepeltünk egy üveg borral. A napok észrevétlenül teltek, és ez szerencsére azt jelentette, hogy életünk zökkenőmentesen halad a medrében. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ügyesen egyensúlyozzak. Család, házasság, karrier, festészet. Senki sem reklamált, ha ez az egyensúly megbillent kissé, és a munka több időt vett el. Néha olyan volt, mintha csak kísérleteznék, milyen is lehet a való élet, és ezért nem igazán számított, ha időnként nem sikerült a próbálkozás. Egy nap majd úgyis összejön. És akkor én leszek a tökéletes anya, a tökéletes feleség, a tökéletes orvos és a tökéletes művész. Csak gyakorlás kérdése az egész. Ha elkövetek valami hibát, akkor egyszerűen kijavítom, és ennyi.
A munkában mindig is úgy éreztem, hogy újra- meg újrakezdem. A mosdó minden reggel tiszta volt, a vizsgálóasztalra új kék lepedő került, a játékokat pedig az ágy alatt lévő dobozba rakták. Jade november ötödikére, csütörtökre kapott időpontot a kórházban. A vizsgálat megkezdéséről a gyerekgyógyász titkárnője küldött egy levelet, amelyben Mr. Price-ról is írt. A férfi a kórházi váróban székeket dobált összevissza, és betört egy ablakot. Kihívták a rendőrséget, és Mr. Price-t letartóztatták. Már nem rám tartozott az ügy, igyekeztem nem gondolni rá, de gyakran felötlött bennem az apa arckifejezése, amikor közöltem vele, hogy Jade kivizsgálása miatt jöttem. Úgy látszott, örül neki. Most meg a férfi egyszerűen elveszítette az önuralmát, én pedig megkönnyebbültem, hogy valaki megálljt parancsolt neki. A következő hétfőn korán érkeztem a rendelőbe, a váró üres volt, csend honolt az épületben. Végigböngésztem a kért vizsgálatok eredményeit, miközben az aznapi első kávémat kortyolgattam. Mrs. Blacking májfunkció-eredménye volt a képernyőn, amikor megszólalt a telefon. – Dr. Malcolm? – Igen? Az állam alá szorítottam a telefont, miközben a számítógép monitorját néztem. Az enzimeknél piros pöttyök jelezték a rossz értékeket. Igazolódott a gyanúm. A gyenge hajszálak, a vörös tenyér, az arcon látható vékony erek elárulták Mrs. Blackinget. A feledékenység nem írható pusztán a menopauza rovására. Nem beszélt nekem a szekrény mélyén található sherrysüvegről, amit valószínűleg a tejjel együtt vett meg
mindennap. Küldtem egy e-mailt Jónak, és kértem, szervezzen meg egy találkozót a nővel. – ...a gyerekkórházból. – Bocsánat, nem figyeltem... – A nevem dr. Chisholm. A gyerekkórház orvosa vagyok. Ön utalta be hozzánk Jade Price-t. Letettem a kávéscsészét, hogy normálisan megfoghassam a telefont. – Igen, köszönöm, hogy... – Szeretnék beszélni önnel erről az esetről. Örültem, hogy komolyan veszi a dolgot, de most nem volt erre időm. – Esetleg visszahívhatnám egy kicsit később? Három perc múlva kezdődik a rendelésem. – Inkább személyesen kéne találkoznunk. Egy órakor van egy kis időm, mert lemondtam egy értekezletet. Én kértem az ő segítségét, tehát illett udvariasnak lennem vele. – Ma egy órakor? Megnézem, ráérek-e. – Kérem, próbálja meg! Nagyon fontos lenne. Az irodám a kórház ötödik emeletén van. – Megbeszélem Frankkel, dr. Draycottal. Talán tud engem... – Remek! Akkor egy órakor! Pontosan el tudtam képzelni, milyen is ez az ember. Simára fésült ősz haj. Hatalmas, szeplős kezében tartja majd a röntgenképet, amit egy ezüstkeretes szemüvegen keresztül néz, aztán tudálékosan bólint a gyermekbántalmazásra utaló régi törések láttán. Nem érdekli, hogy nekem mennyi dolgom van,
hány telefont kell elintéznem, hány helyre kell kimennem olyan eldugott házakhoz, amiknek a közelében lehetetlen parkolóhelyet találni. Fogalma sincs a rengeteg beutalóról, az aláírandó papírokról, és a nyomasztó érzésről, hogy állandóan késésben vagyok, a küzdelemről, hogy a nap végére mindent lerendezzek. Jade-ről akar beszélni velem, és mivel én segíteni tudok neki, nyilvánvalóan el kell mennem a találkozóra. Pontosan egy órakor kopogtattam az ajtón, amelyre fekete keretben, aranyszínű betűkkel írták dr. Chisholm nevét. Ahogy beléptem, a férfi felállt. Sovány, sötét hajú ember. Érdeklődő, barna szeme észrevette a meglepettségemet. – Semmi baj. Mindenki csodálkozik. Sajnos Oxfordban teljesen elveszítettem a ghánai akcentusomat. – Kézfogása határozott volt, és rövid. – Köszönöm, hogy eljött. Kérem, foglaljon helyet. Egy szürke műanyag székre ültem, ő meg elfoglalta a helyét az íróasztal mögött. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy interjún lennék. Gyorsan beszéltem. – Köszönöm, hogy találkozni akart velem. Nem egyszerű eset... – Dr. Malcolm, Jade beteg. – Így van. Az apja persze semmit nem árult el nekem, de tudom, hogy már jó ideje tart ez a dolog. Ráadásul nagyon depressziósnak is látszik a kislány. – Nagyon beteg. Kifejezéstelenül nézett rám. – A szociális munkások...
– Leukémiája van. A hangja akadálytalanul szakította félbe az enyémet. – Leukémia? Kicsit megzavarodtam, de az is lehet, hogy ő zavarodott meg, és egy másik gyerekről beszél. De aztán folytatta: – Biztosak vagyunk benne, hogy senki sem bántalmazta a kislányt. Koszos, ápolatlan, tetves és még sorolhatnám. A szülők nem szándékosan hanyagolják el, egyszerűen alkalmatlanok erre a feladatra. De szerintem szeretik a lányukat. Akut limfoid leukémiában szenved. Uramisten! – A vérkép rendellenes limfocitákat mutatott ki. Gyakorlatilag nincs véralvadás. Vészesen anémiás. Hogy a fenébe nem vettem észre? Hirtelen minden nyilvánvaló lett. Nem a depresszió miatt látszott kimerültnek, hanem azért, mert a vérszegénység miatt tényleg fáradt volt. A légúti fertőzés a nem működő fehérvérsejtek szekunder tünete lehetett. A véraláfutásokat pedig a véralvadás hiánya okozta. Négyszer láttam a kislányt, de nem hallgattam az anyjára, egyszerűen nem hittem neki. Elöntött a bűntudat forró érzése. Dr. Chisholm pontosan tudta, mire gondolok. – Egyelőre intravénás antibiotikumot kap. Holnapra kaptunk MRI-időpontot, aztán megkezdjük a kemoterápiát. – A szülei tudják már? – Még nem. Ezért akartam találkozni önnel. A helyzet nagyon kényes. Azt mondtam nekik, hogy azért vettük fel a klinikára,
mert ki kell vizsgálnunk, mi okozhatja a véraláfutásokat, és ez lehet egy betegség is. Azt kérdezték, hogy ön is erre gyanakodott-e. – Elmentem hozzájuk, hogy személyesen informáljam őket. – Most már tudtam, hogy hiba volt. Részben a házuk, a környék alapján ítéltem meg őket. – Próbáltam beszélni az apjával. – Az emberek azt hallják meg, amit hallani szeretnének. – A szeme megvillant, mielőtt levette rólam a tekintetét. – Nincs kétségem afelől, hogy ön mindent megtett, de sajnos a szülőknek sejtésük sincs erről az egészről. Mr. Price úgy érzi, őt vádolják a sérülések okozásával, ezért aztán nagyon dühös. Dühös? Meg fog ölni. Miattam került gyanúba. Láttam magam előtt, ahogy a hatalmas ember őrjöngve dobja ki a széket a csukott ablakon. – A laboreredményeket ma reggel kaptuk meg. Innentől kezdve mi vesszük át a beteg gondozását. Tudtam, hogy meg fog lepődni a diagnózison, ezért gondoltam azt, hogy személyesen tájékoztatom. És ha úgy dönt, akkor ön közölheti a hírt a szülőkkel. Hosszabb távon talán ez lenne a szerencsésebb megoldás. Jobban megbíznának önben, ha maga értékelné velük a helyzetet. Értékelni a helyzetet? Mit lehet itt még mondani? Hogy hatalmas hibát követtem el, mert nem hittem el, amiről tájékoztattak? Hogy a lehető legszerencsétlenebb előítéleteket követve gondolkodtam? A férfi határozottan nézett a szemembe. Nem tudtam eldönteni, hogy együtt érző tekintettel, vagy inkább megvetően. – Mik a kilátások?
– Az ilyen eseteknél húsz és hetvenöt százalék között mozog a legalább ötéves túlélés esélye. Meg kell várnunk az MRI eredményét. A kislány vérében szokatlanul nagy mennyiségű beteg fehérvérsejt van, és ön is tudja, hogy ez jelentősen csökkenti a túlélési esélyeket. – Még mindig nem vette le rólam a tekintetét. – Ön a háziorvosa, szeretném tudni, mit szándékozik tenni. El akartam menekülni a fojtogató bűntudat elől. Igaz, hogy végül beutaltam Jade-et, de téves okból, és túl későn. Hónapokkal később, mint azt kellett volna. – Természetesen elmegyek a szüleihez – feleltem, majd némi gondolkodás után hozzátettem: – És szeretném látni a kislányt, hogy legalább beszámolhassak nekik az állapotáról. – Akkor kérem, kövessen. Ruganyos mozdulattal állt fel az asztaltól, és ment ki a folyosóra. Szinte futnom kellett, hogy tartsam a lépést. A szülőknek majd azt mondom, hogy a lányuk jól nézett ki. Jobban van. Hamar meg fog gyógyulni. Szerencse, hogy kórházba került. Még nevetett is a kislány. Na, jó, nem nevetett, de mosolygott. Én azt mondtam neki, hogy... ő meg azt felelte... aztán nevetett... Először nem értettem, miért álltunk meg a második ágynál. Egy kisfiú feküdt benne. Nagyon sovány volt, a haja tüsire nyírva, a szemét lehunyta. Hatévesforma lehetett. Karjában egy infúziós cső volt. Aztán észrevettem a zsiráfot, ami feltűnően koszosnak tűnt a ropogós, tiszta lepedőn. Néhány véraláfutás már zöld volt, de voltak újak is, piros és mályva színben. – Levágtuk a haját, hogy könnyebb legyen a tetvesség
megszüntetése. – A férfi nagyon halkan beszélt. – És így azt is jobban fogja viselni, ha kihullik a haja. Kértük az ő és a szülők beleegyezését, de, ahogy mondtam, még nem ismerik a diagnózist. Eltűnődtem, hogy vajon Jade mennyi idő alatt veszíti el teljesen a haját a kemoterápia során. Dr. Chisholm lágy hangon beszélt. Mintha olvasna a gondolataimban. – Még nem tudjuk, milyen kombinációt fogunk használni. Ez nagymértékben függ a további vizsgálatoktól. – Jade! – suttogtam. – Szia, én vagyok itt, a doktor néni! Dr. Chisholm rám nézett, mintha azt kérdezné, miféle doktor néni. Még hogy doktor néni! – Jade nagyon sok orvossal találkozott az utóbbi napokban. – Hangja szemrehányóan szólt. – Alszik. Nem érdekelt. – Jade! Elmegyek apukádhoz és anyukádhoz, megmondom nekik, hogy... Mit is mondok meg nekik? Mit mondhatok én még nekik? Jade kinyitotta a szemét. Talán azért, mert felismerte a hangomat, de az is lehet, hogy azért, mert az apukáját és az anyukáját említettem. Egy másodpercre, vagy talán annyi sem volt, rám nézett, és elmosolyodott. Amikor a kórház mélygarázsának olajos betonján beindítottam a kocsit... csak akkor gondoltam bele, mi történt. Jade természetesen nem tudhatta, hogy az én hibám volt, és hogy sokkal hamarabb elkezdhették volna a kezelését, ha
hiszek a szüleinek.
7. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később A bejárattól egyből a takaros, színes konyhába érkezünk. A linóleumon narancssárga minták, az asztal sötétvörös, a konyhaszekrény sárga, fehér fogantyúkkal, a tűzhely kék, és egy piros kanapé áll a fal mellett. Ég a tűz, a televízió villódzik a sarokban, a fotel macskákat ábrázoló hímzéssel van letakarva. Bertie is bekocog utánunk. Mielőtt megakadályozhatnám, megeszi a tálba kitett macskaeledelt, aztán elégedett morgással heveredik a kandalló elé. Az öregasszonyt a kanapéra teszem, leveszem a cipőit, leülök mellé. A kezem a pulzusán, közben gyorsan felmérem a szobát. Mindenhol fényképek vannak: idős férfi sapkában ássa a kertet; sötét hajú, fiatal nő csecsemővel; kisfiú fogja egy másik gyerek kezét a tengerparton. Egy család emlékei. Gondolatban én is ott vagyok a konyhánkban, annyira együtt a családdal, hogy az az érzésem, ha a falakra tapasztanám a fülem, akkor még most is hallanám a gyerekek hangját. Amikor kezdett minden elromlani, folyton csak az járt a fejemben, hogy haza akarok menni.
Bristol, 2009 Tíz nappal előtte Száguldottam minél messzebb a kórháztól, megelőztem egy tanuló vezetőt, egy kereszteződésnél nagy sebességgel húztam át a lámpa alatt, mielőtt az pirosra válthatott volna. A Park Roadon tovább gyorsítottam, miközben agyamba különféle szavak, kifejezések kúsztak, hogy aztán újak vegyék át a helyüket. Azt hittem, a véraláfutások... sosem volt elég idő... tudom, hogy mondták... sajnálom. Nem szoktam ilyen korán hazaérni. Az első ajtó nyitva maradt, Ed edzőcipői a küszöbön túl voltak ledobva. Biztos visszajött valamiért, amit itthon felejtett. Felszedtem mindkettőt. Nem igazán kellett volna levennie a cipőjét, mert évekkel korábban kidobtuk a szőnyegeket. Függönyeink sem voltak. Senki nem volt a nappaliban. A nap sugarai akadálytalanul jutottak be a hatalmas tolóablakok üvegén, szokatlan vonalakat festve a sötét padlóra. Rendszerint sötétben értem haza. Volt itt egy zongora, a falak mentén könyvespolcok, és egy hosszú asztal, hogy Ted kiteríthesse a papírjait. A lépéseim visszhangzottak a szobában. Tökéletes volt a rend, mégis csak ritkán használtuk. Ted mindig a dolgozószobájában ügyködött. A gyerekek a saját hálószobáikban és a konyhában éltek. A falépcsőn lementem az alagsori konyhába, és azonnal megcsapott az otthon melegsége. Az edzőcipőket túlságosan magamhoz szorítottam, mert később észrevettem, hogy sáros lett a blúzom. Ed a konyhából nyíló részben ült a számítógép előtt. Ahogy
közeledtem felé, a tálcára húzta az éppen nézett oldalt, és egy másik ugrott fel, tele számokkal. Szinte beleszédültem az örömbe, hogy itt találtam, és már nem voltam egyedül. A kanapé karfájára ültem, közel hozzá. Meg akartam csókolni állandóan pirítósillatú arcát, és beletúrni göndör, fekete hajába, de elhúzódott, amikor közelítettem felé. Folyton új szabályokhoz kellett alkalmazkodnom. – Helló, aranyom! – mondtam, mintha a hátának beszélnék. – Korán hazaértél. – Matek projektmunka – felelte anélkül, hogy rám nézett volna. – Ed, én csak azt mondom... – Elmaradt pár óránk. Valami megbeszélést tartanak az erőszakolóról. – Tényleg? Nem vette le a tekintetét a képernyőről. – Nem mentem el. Az úgyis csak a lányoknak érdekes. Elmondják, hogy ne egyedül menjenek haza, ne álljanak szóba idegenekkel, meg ilyen halál unalmas dolgokat. – És mit mondtak erről az erőszakolóról? És hogyhogy ma van ez a megbeszélés? – Újabb dolog, amiért aggódhatok. – Bristol más részén garázdálkodik, nem? – Mindig csak ezek a kérdések! – Keze ökölbe szorult az asztalon. – Valamelyik tanár mintha látott volna egy idegen férfit ólálkodni a lánykollégium körül. – Hirtelen rám nézett, vágott egy grimaszt. Valamit titkolt előlem. – Meg kell csinálnom ezeket a feladatokat. Már így is kifutottam a határidőből.
– Kérsz egy forró csokit? – Igen, az jó lenne. Hamar elkészültem. Letettem elé a bögrét, és egy másodpercig a vállára raktam a kezem. Meglepődtem, ahogy az orromat megcsapta a mosdatlan szaga. Egy pillanatra eltűnődtem, mire ő a homlokát ráncolva nézett fel rám. – Ilyenkor általában még dolgozni szoktál – mondta. – Igen, általában. – Meglógtál? Sötét szemöldöke a homlokára kúszott, különös kíváncsisággal várta a választ. Meghökkentem. – Dehogyis! Miért, te igen? – Mondtam már, hogy a lányoknak tartanak eligazítást. Ha ezzel végeztem, akkor visszamegyek. – Oké, rendben. Akartam mondani neki, hogy milyen könnyen le lehet térni a megszokott útról. Egyetlen hiba, és már el is téved az ember. Pár percre odaültem a közelébe. Vonzott az aurája, elterpeszkedő, magas teste, hatalmas lábfeje a gyűrött zokniban, tarkójának simasága. Megfordult, rám nézett. Nem értette, mi van. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen szótlan vagyok. Próbáltam megmagyarázni. – Van valami a munkámban... Nagyon belemerültem egy esetbe. – Igen? Behúzta a nyakát, aggódó tekintettel nézett rám. – De semmi gond, kézben tartom a dolgokat.
A széles vállak leereszkedtek. – Viszont nekem be kéne fejezni... – Persze, persze. – Felemeltem a két edzőcipőt. – Ezek a tieid, ugye? Le kéne mosni őket. És Ed... néha a ruháidat is ki kéne mosni. Morogva vette el a cipőket, aztán újra a monitor felé fordult. Megveregettem a vállát, és otthagytam. A konyhában készítettem egy teát, és a gőzölgő csésze felett kinéztem a kertbe. A fatörzsek összemosódtak a halványuló fényben. Felhívtam Tedet, és ezúttal sikerrel jártam. Elmondtam, mi történt. – Te jó ég! Szörnyű érzés lehet! – mondta, amikor befejeztem. – Nagyon sajnálom, Jen! – Ne sajnáld, inkább Jade-et sajnáld! – Én még nagyobb hibát követtem el. Emlékszel, mi történt annak a fiatal lánynak a gerincével? Megbénult. Iszonyatos. – Igen, tudom. Az tényleg borzalmas volt. Abból az esetből kis híján bírósági ügy lett. Ted bűntudata aztán depresszióba fordult. Egy pillanatra elszégyelltem magam. Akkoriban nem gondoltam, hogy vigasztalásra van szüksége. Pedig most nekem is az kell. – De azt mindenki tudja, hogy az idegsebészet nagyon kockázatos dolog – folytattam egy kis szünet után. – Beleegyezési nyilatkozatot kell aláírniuk. Sok mindent elmondasz nekik. A Price család viszont teljesen megbízott bennem, és nekem eszembe sem jutott a leukémia. Semmit nem hallottam meg a mondandójukból... – megálltam, és eszembe jutott, mennyire nem törődtem azzal, bármit is
mondtak. Hagytam, hogy a gondolataim egy egészen más irányba vigyenek. – Jenny, éppen egy munka közepén vagyok – mondta Ted hirtelen. – Most nem tudok beszélni. Megpróbálok korán hazaérni. Viszek egy kis bort. Aznap rendelés után felhívtam Price-ékat. Senki sem vette fel a telefont. Megbeszéltük Frankkel, hogy másnap reggel elmegyünk hozzájuk, de én azonnal akartam menni. Az utca kihalt volt. A tizennégyes számú ház ablakai sötétek. Kopogtam, vártam, majd újra kopogtam. Elképzeltem, ahogy a férfi anyja odabent ül, remeg keze-lába, és hallgatózik a sötétben. Végül hazamentem. Este a fiúk továbbtanulási megbeszélésen voltak, Naomi próbán, így kettesben maradtunk Teddel. Elfeleztünk egy üveg bort, és sokáig ültünk az asztalnál az üres tányérok felett. Ted megfogta a kezem, a melegség felkúszott a csuklómon. – Mit mondjak nekik, Ted? – Mondd meg az igazat! Abból indultál ki, amit láttál. Mindannyian csak ezt tudjuk tenni. – Az anya azt mondta, nem tudja, mitől vannak a véraláfutások. És az apa is ezt állította. De nem hittem nekik. Mindketten szóltak a köhögésről. Ez volt a kulcs, de én magamban már másképp döntöttem. – Nem vagyunk ügyvédek, Jenny. Nem mindig van időnk mérlegelni, pláne az első találkozáskor. – Nem először találkoztam velük. Egyébként meg pont úgy viselkedünk, mint az ügyvédek: folyamatosan ítélkezünk.
– Ítélkezünk? – Price-éknek az volt a bűnük, hogy szegények. Hogy nem tudták világosan elmondani, mi a helyzet, legalábbis nem azon a nyelven, amit én megértek, vagy amit elhiszek. Az volt a bűnük, hogy véraláfutásokkal van tele a gyerekük teste. És most ezért bűnhődnek. – Néha muszáj az ösztöneinkre hallgatnunk. Előredőlt, és forrón megcsókolt. Próbáltam kiszabadulni, de az ajkai nem engedtek, nyelve mélyen a számba nyomult. Nem is figyelt rám. Nem elég az ösztöneinkre hallgatnunk. Hátrahúztam a fejem. Az előítéleteim miatt nem utaltam be időben a gyereket a kórházba, és amikor végül megtettem, akkor is egy alapvetően hibás diagnózis miatt. Becsapott az ösztönöm. Megjöttek a gyerekek. A fiúk gyorsan megvacsoráztak, és lázasan beszélgetve mentek fel a szobájukba. Naomi csak vállat vont, amikor az erőszakoló szatírról kérdezgettem. A lányoknak együtt kell mászkálniuk, és mindig legyenek elérhetők. Az asztalnak dőlt, és a mi tányérunkról kanalazta a csőben sült krumpli ráragadt maradékát. Két falat közt felelgetett. A próbák nagyon jól haladnak. A tanárok már azt mondogatják neki, hogy színészettel kellene próbálkoznia. Titokzatos arckifejezéssel mesélte ezt. Nyilván elkezdtek körvonalazódni a különféle lehetőségek. Láttam, hogy nem nagyon akar beszélni, ezért úgy döntöttem, nem is zaklatom tovább a kérdéseimmel. Amúgy is túl fáradt voltam, hogy a válaszaira figyeljek. Végül ő is felment a szobájába. Ted és én néma csendben pakoltuk el a tányérokat és a
maradék ételt. Mosogatás után kézen fogva indultunk felfelé. Annyira fáradtnak éreztem magam, hogy alig bírtam emelni a lábam. Félúton Ted átölelt, és magához húzott. Mire a lépcsőfordulóba értünk, a légzésem felgyorsult. A gyerekek már lefeküdtek, ezért suttogva beszéltünk egymáshoz. Erőt vettem magamon, és levetkőztem. Lezuhanyoztam, felvettem egy új hálóinget, megvigasztalt a selymesség, a csipke. A tükör előtt álltam, amikor Ted odajött mellém. Állítólag olyan házastársat választ magának az ember, aki külsőre is hasonlít hozzá, de én ezt soha nem láttam. Ted magas volt, széles vállú, kék szemű. Én a válláig értem, és a családi fényképalbumokból jól ismert ír nagymamám arca nézett vissza a tükörből: fekete, göndör haj, világos szem, szeplős arc. Ted rám nézett a tükörben, szorítása erősödött a nyakamon. Forró ujjai szétnyíltak a tarkómon, a hajam alatt. Az ágyban szótlanul fordultunk egymás felé. Most már örültem a szájának, engedtem, hogy egyre mélyebben csókoljon. Lehelete borszagú volt. Ismertem az illatát, az izmai formáját, a vállát, lapos hasát, szőrös altestét, a súlyát. Betéve ismertem őt. De aznap este valahogy minden más volt. Vadabb, gyorsabb. Hanyatt nyomott, a hálóing szinte azonnal a nyakamnál volt, aztán gyorsan belém hatolt, ritmusos mozgásba kezdett, én együtt mozogtam vele, mintha a nap közben ért stressz, a kimerültség valahová máshová kényszerített volna minket, mint ahol lenni szoktunk, így adva alkalmat egymás kifosztására. Nem volt előjáték. Nem volt gyengédség. Csak harapás, lefogott csuklók, nyitott szájak, tágra nyílt szemek, megfeszült testek, amik úgy lökdösték egymást,
mint az állatok. Aztán a hirtelen, sokkoló kéj. Egymás mellett feküdtünk, a lábunk összekulcsolva. Nem mozdultunk, nem beszéltünk. Ted fölém hajolt, lenyalta az arcomról a könnyet, amit én nem is vettem észre. Szinte rögtön elaludt, a légzése elmélyült. A fejét elfordította tőlem a párnán. Egy darabig még ébren feküdtem, a kezem a hátán pihent. Az elalvás olyan volt, mintha valaki egy takarót terített volna rám. Mélyen aludtam. Nem álmodtam.
8. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Valószínűleg elájult, de tulajdonképpen bármi lehet: szívroham, diabetikus ájulás, agyvérzés. Talán szélütés vagy hasi probléma. Bár az arca szimmetrikus, a hasa puha. Lennie kell valami nyomnak – gyógyszerek, vércukorszintmérő –, de a lakáson egyáltalán nem érződik, hogy egy krónikus beteg otthona lenne. Aztán egyszer csak megmozdul, kinyitja a szemét, de nem ijedség látszik rajta, hanem inkább az, hogy nem érti, mi történt. Egyenesen rám néz, miközben azt mesélem, hogyan találtam rá. Írisze körül tejfehér gyűrűk, magas koleszterinszint. Addig fogom a kezét, amíg végre beszélni tud. A duzzadt ízület, a vékony bőr ismerős. Anyám keze is ilyen volt. Lelkiismeret-furdalás suhan át rajtam, amiért itt ülök egy vadidegennel, az anyámra meg sosem volt időm a halála előtti évben.
Bristol, 2009 Kilenc nappal előtte Épp a papírjaimat pakoltam a táskámba, amikor megszólalt a telefon. – Helló, drágám! Már csak ez hiányzott. A fenébe! – Anya, nem érek rá! – Ma is dolgozol? – Igen, tudod, mindennap dolgozom, a pénteket kivéve. – Már megint rám jött az a szédülés. Hülyeség, igaz? Tegnap este nagyon ramatyul éreztem magam, ezért arra gondoltam... – Ramatyul? Az mit jelent, anya? – Hát, csak úgy ramatyul. Nem tudom megmagyarázni. – Mindezt meglehetősen szemrehányóan mondta, mintha még mindig tizenkét éves lennék. – Akkor beszéljünk valami másról! Hogy van Jack? – kérdezte szinte kiabálva. – Jack? – A férjed, drágám! – Anya, Jack nem az én férjem, hanem Kate volt férje. – Persze, persze, bolondokat beszélek. De akkor ki a te férjed? Olyan tisztán látom őt magam előtt, mintha én is ott lennék a szobájában. Mindjárt kitekint a házát körülvevő kihalt ösvényre. Sóhajt, megérinti a gyöngysorát, visszafordul, ránéz a poros tévékészülékre, a szép rendben összerakott magazinok kötegeire. Naftalin és fertőtlenítő illatát érezni. A memóriája kezdi feladni. Nem szabad elveszítenem a türelmemet. – Anya, az én férjemet Tednek hívják. Figyelj ide... – Nem tudom, mit csináljak a nyaralóval. Kate-nek nem kell.
Most ne a nyaralóról beszéljünk. – Átmegyek, meglátogatlak, és majd akkor megbeszéljük. – Jó, holnap? – Pénteken. Az a szabadnapom. – Jaj, de jó lesz! Csak annyira ramatyul érzem magam. Frank a rendelő előtt, a parkolóban várt rám. Beszálltam a kocsijába, mire egy hegedűverseny dallamai öleltek körül. Idegesnek látszott. – Essünk túl rajta! – mondta, és kihajtott a parkolóból. – Ne haragudj, hogy belerángattalak, Frank! Lemondta a reggeli betegeit, de még így sem volt elég időnk, hogy átbeszéljük a vizsgálati eredményeket. – Nem mintha én nem hibáztam volna eddig, de miattad aggódom. – És te milyen hibákat követtél el? – kérdeztem, miközben ránéztem. A tekintete az útra tapadt. – Nem vettem észre egy pajzsmirigytúltengést. Szegény ürge teljesen bedilizett. – Semmi baja nem lett, a kezelés után rendbe jött – emlékeztettem. – És az a törött boka, amiről azt hittem, hogy csak kificamodott? – kérdezte, és egy pillanatra rám nézett. – Tanultál az esetből. – És még csak nem is a legsúlyosabbakat mondom. Tudod, milyen esetekről írnak a betegjogi magazinok! Ha azokat megnézed, utána sokkal jobban fogod érezni magad. Olvasom ezeket a szaklapokat, hiszen ott vannak a hálószobánkban, egy halomban. Nem mondanám, hogy
könnyű olvasmányok. Magukra hagyott lázas gyerekek, aztán éjjel rohanás a kórházba agyhártyagyulladással. Bélbántalmak, amikről kiderül, hogy rák. Fejfájás, de nem a stressztől, hanem az agytumortól. Megszakad a szívem, amikor ezeket a történeteket olvasom. – Sokkal rosszabbul érzem magam tőlük. Jeff Price nyitott ajtót, és merev arccal állt félre, hogy beengedjen minket. Feszengve tömörültünk be a szűk előszobába. Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a bőre meleg kipárolgását. Egy fejbiccentéssel a konyha irányába terelt minket. – Inkább oda menjünk! Nem akarom, hogy a mama hallja. A konyhába vezetett minket, ahol karba tett kézzel megállt, és várt. – Hibát követtem el – kezdtem. Az arcom lángolt, és hirtelen úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. – Nagyszerű, mondhatom! – Tudtam, hogy Mr. Price nem fog megbocsátani. A halántékán futó ér jól láthatóan lüktetni kezdett. – A gyerekemet kórházba viszik bántalmazás gyanújával, a rendőrség letartóztat, és figyelmeztetésben részesít, mielőtt elenged, maga meg azt mondja, hibát követett el? Az egyetemen azt tanították, hogy ismerjük el a tévedéseinket, de nem voltam biztos abban, hogy ez most tényleg célravezető lenne. Inkább úgy éreztem, csak rontaná a helyzetet.
– Mr. Price – szólalt meg Frank közömbös hangon –, dr. Malcolm fontos dolgokat szeretne közölni önnel. – Azért utaltam kórházba a kislányukat, hogy kiderüljön, mitől vannak a véraláfutásai. – Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne remegjen a hangom. – Nem tudtuk... – Én mondtam magának, hogy mi sem tudjuk, mitől vannak! Mondtam ezt, amikor idejött szaglászni! Én meg még azt hittem, segíteni akar nekünk! – Sajnálom! – Ez a szó nagyon kevésnek tűnt ebben a konyhában. – Tényleg? Azt hiszi, minden el van intézve, csak mert hirtelen bűntudata támadt? Jade még mindig kórházban van! Levágták a haját. Csak mert tetves! Mikor kaphatjuk vissza? – Egyelőre nem tudni. Tegnap bementem hozzá a kórházba, és azt mondták... – Elhallgattam. Finoman, lépésről lépésre kéne adagolni, de ehhez már túl késő. – Nincs jó hírem, Mr. Price. – Mit akar mondani? Gyerünk, nyögje már ki! Trace! – kiabálta. – Tracey, gyere le! Sötét tekintettel nézett ránk, kivett egy cigarettát az asztalon heverő gyűrött csomagból, rágyújtott, és mélyet szívott belőle. Láttam, hogy Frank feszülten figyeli a férfit, és legszívesebben mögé bújtam volna. Mrs. Price hálóingben lépett a konyhába. Cigarettázott, és látszott rajta, hogy nemrég sírt. Szemfestéke sötét csíkban folyt végig az arcán. – Jó napot, Mrs. Price! Kifejezéstelenül nézett rám. – Sajnálom, de rossz hírem van az önök számára.
– Miféle rossz hír? – kérdezte a férje most már hangosabban. – Az isten szerelmére, mondja már! Az asszony a férfi karjára tette a kezét. A körmei most nem olyanok voltak, mint legutóbb. Tövig rágta őket. – Attól félek, hogy gond van a lányuk vérével. – Szünetet tartottam, miközben az arcukba néztem, üres, hitetlenkedő tekintettel meredtek rám. – A betegség neve leukémia. – Az rák, nem? – kérdezte Mr. Price egészen halkan. – Igen, a ráknak egy olyan fajtája, amit lehet kezelni. – Igyekeztem magabiztosnak látszani. – Szent isten! – suttogta a férfi. Mrs. Price leült, és engem figyelt. – Honnan tudják, hogy ez van neki? Tévedhetnek is, nem? A kórházakban mindig ez van, semmit sem tudnak azok! – mondta ellenséges hangon. – A vérkép mutatta ki. Kétszer is elvégezték. Sajnos nem lehet kétségünk. Egy percig mindenki csendben volt. Az apa mélyen lehajtotta a fejét. – És akkor most mi van? – kérdezte az anya a kezeit tördelve, szúrós tekintettel nézve a szemembe. – Kórházban kell maradnia. – És ott mit tudnak csinálni vele? – kérdezte Mr. Price. – Erős gyógyszereket fog kapni, amiktől meggyógyulhat. – Nem hiszem. – A férfi egészen lassan beszélt. – Meg fog halni? Mostanra már meg kellett volna tanulnom felelni az ilyen kérdésekre, de sosincs egy válasz, legalábbis egy könnyű válasz.
– Ez egy súlyos betegség, de sok gyerek meggyógyul, és teljesen normális életet élhet. Szívesen megmutatom az erről szóló statisztikákat. – Menjünk a kórházba! – mondta Mrs. Price, és felállt. – Most azonnal. Nem hallgatom tovább ezt a nőt, miközben a gyerekünk haldoklik. – Higgye el, jók az esélyei! Még nem tudjuk pontosan... – Ha meghal, az a maga hibája lesz! Elfordította a fejét, miközben mondta, mintha többet nem tudna rám nézni. – Dr. Malcolm pontosan azért utalta be Jade-et a kórházba, mert tisztában volt vele, hogy a sérülései súlyos betegséget jelezhetnek – szólalt meg Frank óvatosan. – Azonnal elvégezték a szükséges vizsgálatokat, amikre nem került volna sor a háziorvos beavatkozása nélkül. A szülők talán fel sem fogták, amit mondott. Mr. Price rám nézett. – A feleségem négyszer vitte el magához Jade-et. Négyszer! Már sokkal előbb csinálnia kellett volna valamit, de maga semmit sem tett! Ezt nem fogja megúszni! Később nem emlékeztem, hogy valóban ezt mondta-e, vagy csak én gondoltam így. Akárhogy is, a tekintete pontosan elárulta, mire gondol. Mindketten gyűlölettel néztek rám.
9. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Az idős nő zavartan néz rám, majd a homlokát ráncolva jártatja körül a tekintetét a szobán. – A lépcsőnél gazoltam... Kihúzom a kezem az övé alól. Egészen eddig igyekeztem távol tartani magam mások életétől, de kezdek rájönni, hogy most már túl késő: nem hagyhatom magára csak úgy. – Azt hiszem, elájult. – A tekintete az enyémet keresi, amikor folytatom: – Én ott lakom szemben, onnan láttam... Bólint, és elmosolyodik. Természetesen ő is látott már engem, és bizonyára észrevette, hogy nem folyok bele a falu életébe. Valószínűleg Naomiról is tud. – A nevem Mary – mondja. – Az enyém Jenny. Ne hívjak fel valakit? – A fényképek felé biccentek. – A családját esetleg? – Egy perc és rendben leszek! – Szomorúan néz körbe a konyhán. – Micsoda rendetlenség! Szerintem meg csak tele van élettel. – Ne haragudjon, hogy ilyen kellemetlenséget okoztam! – motyogja. – Megkínálnám egy csésze teával... – Hangja bizonytalan. – Majd én elkészítem! A kanna a tűzhelyen van. A hűtőben egy tál, celofánnal letakart saláta, néhány barna tojás egy zománcozott edényben,
és egy porcelánbögre, amire sárga tehenet festettek. A polcon gyógyszeres dobozok: furoszemid és perindopril. Magas vérnyomás esetén szokták adni, talán túlságosan is levitték az asszony vérnyomását, ezért ájult el. A gyógyszerek feletti polcon találok egy kis teáskancsót és két porceláncsészét. Kis széket húzok a kanapé mellé, ráteszem a csészéket, aztán egy párnát teszek Mary feje alá. Hideg a bőre. – Hozzak egy takarót? Belekortyol a teába. Sápadt arcába kezd visszatérni a szín. Az ajtó felé biccent. – Ott bent van, ha nem nagy kérés. Bemegyek a hálószobába, ezzel még jobban behatolva a személyes terébe. Egészen eddig sikerült megőriznie. Szerencsésebb, mint az anyám, akinek le kellett mondania erről. Naomi eltűnése után egyetlen percre sem tűnt el a korábban csak időnként felbukkanó őrülete. Végül úgy halt meg, hogy fogalma sem volt róla, ki is vagyok én, igaz, amikor a nyaralót odaadta, akkor még rendben volt. Akkor még minden rendben volt.
Bristol, 2009 Hat nappal előtte Korán reggel hajtottam be a komplexum udvarára, ahol anyám is lakott. Kis fénygömbök világították meg a bejárati ajtókhoz vezető gyalogutakat. Anya egész életében azon küzdött, hogy meglegyen a saját területe, azzal foglalkozott, azt csinosítgatta, és mostanra mindez egyetlen gyalogúttá olvadt, amelyik az ajtajához vezet, és ez az ajtó is pont olyan, mint a többi lakóé. Mindig megdöbbentett, mennyire törékeny. Kezének foltos bőre vékonyan feszült a mélykék vénák felett, halvány szemére papírvékonyan ereszkedett a szemhéja. Járókeretével lassan közlekedve, bevezetett a lélektelen, kicsi nappaliba. Eltorzult lábfejét masszíroztam, amikor hirtelen a dorseti nyaralóról kezdett beszélni. Azt akarta, hogy az enyém legyen. Eszembe jutottak a régi családi nyaralások, amikor a gyerekek még kicsik voltak, a kerti kőfalon száradó sós fürdőruhák, a sirályok hangja, a hálószobák ferde falai, az ősi ammoniteszek, amiket még az apám épített be a fal külső oldalába. Csábító ajánlat volt, de nem tudtam, mit tegyek. – Jenny, kérlek, fogadd el! Használjátok! Kate-nek nem kell, és így nekem is eggyel kevesebb gondom van. Már beszéltem is az ügyvédemmel. Nekem viszont eggyel több gondom lenne. A gyerekek már rég kinőtték a házat. Inkább Görögországban szörföztek, vagy Korfu kis kávézóiban ücsörögtek. Ted imádott horgászni a barátaival, de azt is Walesben.
Amikor hazaértem, Naomi éppen indulni készült. – Anya, muszáj mennem! Lángolt az arca, ahogy elviharzott mellettem. Nyitott kabátja alatt egy nagyon rövid, piros ruhát viselt, gyöngyházszínű gombokkal. Selymes fényű, ismeretlen ruha volt. – Mi van rajtad? Nem túl rövid ez a ruha? Egyébként, ettél valamit? – Nikita adta kölcsön. Kipróbálom, hátha jó a darabhoz. – Megfordult, és szemrehányóan nézett rám: – A hűtőben nincs semmi. Majd harapok valamit próba közben – és már oda is ért az ajtóhoz, aztán gyorsan kinyitotta. – Biztos van valami a fagyasztóban! – mondtam sietve. – Gyorsan összedobok valamit. – Miért voltál a nagyinál, anya? – kiabált Theo. Az asztalnál ült, és a portfólióján dolgozott. Még csak fel sem nézett. – Várj egy kicsit! Naomi, mikor... De addigra már becsukódott mögötte az ajtó. – Ne foglalkozz vele, anya! – mondta Theo unott hangon. – Ma este jelmezes próbája van, pár nap múlva előadás. Teljesen kivan. Letettem a táskámat, és bekapcsoltam a vízforralót. – Teljesen kivan? – Igen – felelte elgondolkodva. – Az egyik pillanatban goromba, a másikban pedig énekel. Aztán megint kibírhatatlan. Nincsenek rendben az idegei. Igen, igaza volt. Készítettem egy teát kettőnknek, aztán a fagyasztó mélyén, a kenyerek és a kiszakadt mirelit borsó alatt találtam egy kis halfilét, amit hónapokkal korábban vettem,
meg egy félig teli fagyasztott krumplis zacskót. – Szóval, mi van a nagyival? Jól van? A halat rátettem egy tányérra, majd a mikrohullámúba, hogy felengedjen. – Nekünk akarja adni a nyaralót. – Szuper! – Theo arcán őszinte öröm látszott. Hátratolta a székét, és felpattant. – Megyek, és megmondom Ednek! – Miért, itthon van? – Alszik. Felmegyek érte. Amikor több mint egy évvel ezelőtt utoljára voltunk a nyaralóban, a gyerekek szinte végig bent voltak a házban. Bementek Bridportba, hogy megnézzenek egy filmet. Szerintem még az udvarra sem mentek ki, de a tengerparthoz biztosan nem. Ed a szemét dörzsölve, gyűrött ruhában jött le a konyhába, mellette Theo vigyorgott. – Azt hittem, titeket már nem érdekel a nyaraló. – De ha a miénk, akkor szervezhetünk oda bulikat – mondta Ed vidáman. – Az nem semmi lenne. A vizsgák után... – Ed, az egy családi nyaraló, nem bulikra van. – A nagyinak sem lenne ellenére. – De nekem igen. – Még csak az hiányozna! – Hogy aztán rendetlenséget csináljatok... – Ne csináld már ezt! – szólt rám Ed komolyan. – Mit? – Úgy teszel, mintha adnál valamit, aztán egy pillanat múlva visszaveszed. Visszamegyek a szobámba. Én már ettem. – Azzal kisétált a konyhából.
Theo vállat vont. – Igen, ettünk egy pizzát. Na, nekem most leckét kell írnom. – Normális, hogy le akarnak menni a barátaikkal – mondta Ted sokkal később, amikor a vacsora mellett ültünk. – Hadd menjenek! Senkinek sem lesz semmi baja, ha lemennek egy kicsit a nyaralóba. Ekkor jött haza Naomi, látszott a szemén, hogy halálosan fáradt. Tedhez lépett, és ahogy elment mellettem, alkoholszag csapott meg. – Drágám, ugye nem ittál? – kérdeztem meglepődve. Mindig is utálta az alkohol ízét, amikor karácsonykor vagy családi eseményeken megkóstolta. Az asztalra támaszkodott, elvett pár krumplit Ted tányérjáról, és egy pillanatig rám meredt. – Ez csak az arclemosó illata. Olyan, mint az alkoholé – mondta teli szájjal. Az arca kerekebb volt a szokásosnál. Szerencsére nem fogyókúrázott, mint a barátai, de azt sem szerettem volna, hogy igyon, azt meg még inkább nem, hogy hazudjon. Engem megint kizárt. Nem hittem az arclemosómesében. Egy pohár alkohol nem lényeges, de az, hogy titkai vannak, igen. Ránéztem. Visszavette az iskolai egyenruháját, az arca ragyogóan tiszta volt, és most teljesen úgy nézett ki, mint egy iskolás lány. Márpedig az iskolás lányok titkai nem veszélyesek. Nekem is rengeteg titkom volt, már nem is emlékeztem rájuk. – Hova lett a ruha, amit Nikita kölcsönadott? – kérdeztem mosolyogva. Szerettem volna, ha tudja, hogy velem
megoszthatja a titkait, ha meg akarja. Én az ő oldalán voltam. – Mrs. Mears azt mondta, nem lenne jó Maria szerepéhez. – Vállat vont. – Ezért aztán visszaadtam. Na, mi van azzal a nyaralóval? Elmeséltem, és ő azonnal felvillanyozódott. – Pontosan ezt akartuk! Hihetetlen! – Ki akarta? – Megbeszéltük, hogy a bemutató előtt még eltöltünk együtt egy szabad hétvégét. Így most lemehetünk a nyaralóba. Csak egyetlen napra. Holnap. Kérlek, anya! – Ki az a mi? – A többiek, akik benne vannak a darabban. James, meg mindenki. – Megállt egy pillanatra, figyelte, hogyan reagálok. – És Nikita is persze. – És hogyan mennétek oda? – James vezetne. Ha elkérné az apja kocsiját, akkor mindannyian beférnénk. – Ki az a James? – Évet ismétel eggyel fölöttem. Ő játssza Chinót. – Szóval James. – Halványan rémlett egy vörös hajú fiú, aki egy évvel korábban matekból segített Naominak. – Nem ő volt az, aki régebben segített neked leckét írni? – Nikitának is segített. – Felvonta a szemöldökét, és rágni kezdte a körmét. Most jött el a pillanat! Leengedte a pajzsát. Talán hajlandó lesz megosztani velem, mi jár a fejében az utóbbi időben. – Különben jól vagy, drágám? Nem tudnék segíteni valamiben? Ne idegeskedj fölöslegesen.
Az arca megfeszült. – Egy kis kikapcsolódás jól jönne. Kérlek, anya! – mondta, szinte sírva. Túl sok mindent csinált. Tisztában voltam vele. Talán érzelmileg is kicsit maga alatt volt. Persze hogy beleegyeztem a nyaralóba. Legalább egy kicsit vidámabb lesz. Nem tehetnek benne kárt egyetlen nap alatt.
10. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Mary hálószobájában a meleg színek dominálnak: terrakotta falak, a szőnyegen rózsaszín körök, az ágyon világoskék moher ágytakaró. Felemelem, és az arcomhoz szorítom. Foltos macska szundikál az ablakon betűző nap sugarában. Hasa ritmikusan emelkedik, süllyed. Az ablakon túl két konyhakerti ágyás, egy elkerített területen barna tyúkok csipegetnek. Ahogy nézek ki az ablakon, a nap hirtelen eltűnik. Szürke felhő úszott elé, a széle narancssárgán ragyog. A takarónak puha tapintása van. Egy pillanatra megállok. A szoba nyugalma annyira átragad rám, hogy le akarok feküdni a macska mellé, és becsukni a szemem. Már nem is emlékszem, mikor éreztem ilyen békét utoljára. Talán tavaly valamikor egy bristoli szombaton. Valószínűleg az volt az utolsó napunk Teddel, amit boldogságban töltöttünk együtt.
Bristol, 2009 Öt nappal előtte Az a szombat olyan volt, mintha nyaralnánk. Ted nem ment dolgozni. Reggel betelefonáltam a kórházba. Jade állapota stabil volt, viszonylag jól reagált az első kemoterápiás kezelésre. Mondtam nekik, hogy a hét elején meglátogatom. Nem tudtam, mit tehetnék vagy mondhatnék, de be akartam menni. Teddel elmentünk a városi galériába, majd beültünk ebédelni egy étterembe, ahol egymás mellett ülve olvastuk a napilapokat. Régóta nem volt időnk ilyen kikapcsolódásra. Ted munkája még a legegyszerűbb dolgainkat is befolyásolta. Egyre gyakrabban dolgozott szombaton is. Ezúttal azonban látszott rajta, hogy lekötik a galériában kiállított képek, és dacára annak, hogy hívták párszor a kórházból, és hogy hatalmas tömegben haladtunk, élveztük, hogy kiszabadultunk a napi stressz szorításából. Amikor hazaértünk, a házban csend honolt. Hirtelen ötlettől vezérelve, kölcsönvettem Theo 3b-s ceruzáját és néhány rajzlapját. Elkezdtem felskiccelni Tedet, ahogy ül, és átnézi a cikket, amit a brit idegsebészek szaklapjának írt. Olvasás közben a mutatóujjával dobolt a szemöldökén. Ezt is lerajzoltam. A ceruza lendületesen futott a szemcsés papíron, vastag, szürke nyomot hagyva maga után. Ted néha felnézett, és rám mosolygott. Óriási nyugalom vett körül. Eszembe jutott, hogy minden napunk ilyen lesz, amikor nyugdíjba megyünk, és a gyerekek is kirepülnek. Halkan nyílt az ajtó, azt hittem, csak a szél nyitotta ki. Lassan felálltam, hogy becsukjam. Nem tudtam, hogy most megtöröm
a varázst. Meglepődve láttam Naomit, aki mozdulatlanul állt az előszobában. Tekintete teljesen új volt, sosem láttam még ilyennek. Gondolataiba mélyedve, lehajtott fejjel mozgatta az ajkait. Nem tudtam eldönteni, hogy mosolyog, vagy inkább szomorú. Egy pillanatra azt hittem, magában számol, vagy felidéz valamit. – Naomi, drágám! A frászt hoztad rám! Hogyhogy ilyen korán megjöttél? – Jamesnek vissza kellett vinnie a kocsit. Nem nézett rám, csak levette és felakasztotta a kabátját. – Na, milyen volt? – Nagyon klassz! – És hogy nézett ki? – Úgy, ahogy egy nyaraló. A hangja fáradt volt. – És az udvar? – Mi van vele? – Nagyon gazos? Bántott a gondolat, hogy milyen elhanyagolt lehet az udvar. Kiskorában Naomi imádott ásni, ültetni, felfedezni, hogy mi változott egyik nyaralás óta a másikig. Az utóbbi években nem gondoztuk úgy az udvart, ahogy kellett volna. – Nem tudom – felelte vállat vonva. Csalódottság futott át rajtam. – És a konyhának jó illata volt? – Miért ne lett volna jó illata? – kérdezte üres tekintettel. Kiskorában mindig ő szaladt be elsőnek a házba, aztán újságolta, hogy még a szekrények is nyaralószagúak: fű és só
illata keveredett a bútorfényével. – És mi volt az emeleten? Elnézett a fejem fölött, mert közben Ted odajött mögém. – Szia, kicsi lány! Éhes vagy? Ted szeretettel mosolygott rá. Naomi a fejét ingatta. – Nikitával találkozom. Megyek és... – Mégsem volt veletek? – kérdeztem zavarodottan. – De igen – vágta rá gyorsan –, de nem nagyon tudtunk egymással beszélni... Rágni kezdte a körmét. Ted megölelte. – Tehát jól érezted magad, csakúgy, mint a barátaid. Igaz? Naomi bólintott, és kiszabadította magát az ölelésből. – Muszáj lezuhanyoznom. Remegett a hangja. Rettenetesen fáradt volt, szinte a sírás határán állt. Közelebb léptem hozzá. Hirtelen megfordult, és lehajolt, hogy megpaskolja a lábához furakodó Bertie-t, ekkor vettem észre jobb kezének mutatóujján egy halványan megcsillanó ezüstgyűrűt. Ismét megpróbáltam a bizalmába férkőzni. – Új gyűrűd van? – Jamestől kaptam. Barátsággyűrű – válaszolta azonnal. – Szép. És ez azt jelenti, hogy...? A keze felé nyúltam, de ő elhúzta. – Minden lánynak hozott, aki benne van a darabban. A jelmezek közt találta őket, egy dobozban. – Aha. Szóval lopta őket?
Viccnek szántam, de az arcára türelmetlenség ült ki. Mielőtt válaszolhatott volna, hatalmas robajjal nyílt az ajtó, és a fiúk estek be rajta. Zihálva kapkodták a levegőt, arcuk kipirult, izzadtak. Rövidnadrág és sáros futócipő volt rajtuk, amit az ajtóban lerúgtak a lábukról. – Te jó ég, hogy néztek ki! – kiáltott Ted vidáman. Theo diadalittas arcot vágott. Haja a homlokához tapadt, arcán gyöngyöző izzadság, állán elmaszatolt sár. – Én győztem! Ed arca sápadt volt. Lehajolt, levegőért küzdött. – De csak mert csaltál! – mondta lihegve. Naomi felszaladt a lépcsőn, onnan kiabált vissza. – Lezuhanyozok, mielőtt elhasználjátok az összes meleg vizet! – Hát ennek meg mi baja van? – kérdezte Theo. – Teljesen tisztának tűnik. – Legalábbis hozzád képest – felelte Ted, és az Ed lábán díszelgő, megszáradt sárcsíkokra pillantott. – Egész jó! – mondta Theo az asztalon hagyott, apjáról készült vázlatom fölé támaszkodva. – Vigyázz, izzadsz, még összekened! – toltam arrébb. Ted nem törődött a sárral, és Ed vállára tette a kezét. – A nővérek tegnap azt kérdezték tőlem, hogy mikor jössz megint egy kis gyakorlatra. Azt hiszem, nagyon megkedveltek. Arra gondoltam... Ed nem nézett az apjára. – Most a felvételimmel kell foglalkoznom. A két fiú lassan, szótlanul ballagott fel a lépcsőn.
– Mi van Eddel? Olyan mogorva, ráadásul hosszú távon mindig ő fut jobban! – Édes isten, Ted! – Belém nyilallt, hogy ha időnként korábban érne haza, akkor láthatná, hogy a fiúknak milyen mozgalmasak a napjaik. – Tanulás, vizsgákra készülés, különmunkák, evezés. Ki van merülve. – Úgy láttam, Naominak is elege van – biccentett a lépcső felé, amerre a lány eltűnt. – Igen, ő is nagyon fáradt – mondtam szelíden. Ted mindig azzal vádolt, hogy sokkal többet aggodalmaskodom Naomi miatt, mint kellene. – Talán kissé érzelmes. A darab is teljesen kiszívja, ráadásul kezd felnőni, ilyenkor természetes, hogy... – kerestem a megfelelő kifejezést, amivel jellemezhetném az utóbbi idő változásait – ...jobban magába fordul. – Felvettem a félkész rajzot, és elmosolyodtam, hogy mutassam, egyáltalán nem aggódom. – Tombolnak benne a hormonok. A vizsgák is közelednek. De legbelül ugyanolyan, mint azelőtt. – Még szerencse – mondta Ted nevetve. – Mert egy pillanatig úgy éreztem, nagyon nincs ínyére a faggatózásod. – Milyen faggatózásom? – kérdeztem elképedve. – Egyszerűen érdekel, hogy mit csinál! Ha nem kérdezem, akkor honnan tudnám meg, mi történik vele? Ted átölelt. – Azért valljuk be, drágám, te nagyon szeretsz mindenről tudni! – Megcsókolt, majd folytatta: – Talán ha egy kicsit többet lennél mellette... – Ne legyél ilyen fölényes! Egyébként meg utálná, ha többet lennék körülötte. – Eltoltam magam, és a szemébe néztem.
A szavaim hangosnak tűntek a csendes konyhában. – Egyáltalán, hogy tehetsz szemrehányást nekem? Te mióta is húzod ki magad mindenből, mióta is nem tudsz arról, hogy kivel mi van? Megyek, befejezem Naomi arcképét. Senki ne zavarjon! Fenn voltam már az utolsó lépcsőfokon, amikor hallottam, hogy Ed kérdez valamit. Majd Ted válaszol. Soha nincs itthon, mégis hogyan merészeli azt mondani, több időt kéne a gyerekekkel töltenem? A szívem hevesen dobogott a dühtől. A fehérre meszelt padlásszoba közepén álló festőállványon ott volt Naomi befejezetlen portréja. A képre néztem, a pulzusom lelassult, és az elmúlt óra haragja halványulni kezdett. Naomi kék szeme élénken ragyogott. Fogtam az ecsetet, és tompítani kezdtem a ragyogást.
Bristol, 2009 Három nappal előtte A hétfői nap hosszú rohanása egészen estig elhúzódott. Aznap mentünk a West Side Story premierjére, és a pénteki utolsó előadásra is volt jegyünk. Munkából hazaérve rend és tisztaság fogadott. Anna szépen megterítette az asztalt, mielőtt elment. Minden tányér mellé szalvétát és egy kicsiny virágot rakott. Shan, Nikita és a húgom lesz a vacsoravendégünk. Az őrült rendelői nap után kicsit fura a konyhában állnom, apróra vágni, kevergetni, egyáltalán előkészíteni az ételt, amit aztán a sütőben hagyok. Figyeltem, ahogy a fehér hagyma barnára pirul, a currysűrítmény fellazul a forró lábosban, és narancsszínű lesz. Az összemosódó színek eszembe juttatták a festést, a paletta keveredő festékeit, és azt kívántam, bárcsak lenne időm felosonni, hogy befejezzem Naomi portréját. Kate korán érkezett. Egyszerű szabású tweedruhát viselt, magas sarkú cipővel. A pezsgősüvegeket egy tálcára tette. Melléjük karcsú poharakat helyezett. Tökéletesen manikűrözött kezén csak úgy ragyogtak vörös körmei. Különféle árnyalatúra melírozott haja meg-meglebbent. – Mi újság? – kérdeztem óvatosan, mivel csak pár hónapja vált el. – Úgy érted, amióta Jack otthagyott? Egyszerűen csodálatos! – Beszéd közben rám nézett. – Akkor kelek, amikor akarok, nem kell undorító zoknikkal foglalkoznom, sem főznöm, és ami a legjobb: nem kell éjjel ébren fekve azon töprengenem, hogy éppen kit dug a férjem. – Kate...
– Nem, ne sajnálj! A válás nagyon klassz dolog. Egyszer majd próbáld ki. Nagyon fáradtnak látszol. – Huncutul mosolygott rám. – A férjed még mindig késő éjjel jár haza? Egy másodpercig szótlanul bámultam rá. – Nem lenne könnyű elviselnem, ha nem bíznék meg tökéletesen Tedben. Mindig is elképesztően sokat dolgozott. Csak akkor nem várom meg este, ha ügyeletes. Nem említettem a szombati vitánkat. És különben sem ő tehet arról, hogy csak ritkán tud itthon lenni. – És akkor miért vagy ilyen kimerült? Naomi? – folytatta tovább a kérdezősködést, és miután a fejem ráztam, folytatta: – Nem emlékszel, milyen dolgokat csináltunk, amikor ennyi idősek voltunk? Anya persze semmit sem vett észre. – Az egészen más volt. Mi is mások voltunk. Anyának meg soha semmiről sem volt fogalma. – Most már kezdett bosszantani. – Naomi nagyon keményen teljesít. Nincs ideje semmiféle hülyeségre. Kate a homlokát ráncolta. – Nocsak, a tökéletes kislány! És mi van a fiúkkal? Fehérbort töltöttem egy pohárba, és odanyújtottam neki. – Nem a gyerekek fárasztanak. Csak szeretném befejezni Naomi portréját. – Te sosem pihensz? – kérdezte, és belekortyolt a borba. – Szerintem egyszerűen beleragadtál a mókuskerékbe, és félsz attól, mi történne, ha leállnál, hogyan menne tovább a világ nélküled. A currymártás forrni kezdett. Megkóstoltam, tettem hozzá még egy kis kókuszreszeléket. Nem válaszoltam neki, ő pedig
vállat vont. Mindig megpróbált provokálni, de most nem törődtem vele. A sminkje tökéletes volt, opálfényű kő csillogott a fülében. A főzés után én is átöltöztem, felvettem egy sötét szoknyát, fekete blúzzal. Kicsit rendbe szedtem a kócos hajamat, és az ujjammal felvittem egy kis festéket a szemhéjamra. Munkába indulás előtt gyakran a konyhai ollóval vágtam le a körmömet. Kate nem hinné el, ha mondanám, hogy azért csinálok annyi mindent, mert szeretem. Én vagyok az, aki mindent akar, a fáradtság, a rohangálás ellenére. Amikor indultunk a színházba, észrevettem, hogy Harold Moore figyel a szemben lévő ablakból. Nem hinném, hogy az anyja egyszer is elvitte színházba. Soha nem láttam még a fiút a házon kívül. Talán az anyja nem akarta, hogy megbámulják. Odaintettem neki, mire gyorsan elhúzódott a függönytől. Az ajtó előtt vártunk Tedre, amikor Kate odafordult hozzám. – Ne törődj azzal, amit mondok! Mindenki azt kapja, amit választott. Te sokkal több mindent választottál, mint én. Csak ez időnként túl soknak tűnik. A színházban egymás mellett ült az egész csapat: Shan, Ted, én, Kate, Ed, Theo. Figyeltem, ahogy a színpadi fények bearanyozzák a profiljukat. Tökéletes pillanat volt. Megnyugodtam, hogy nem kértem túlságosan sokat. Működött a dolog. Pontosan úgy, ahogy akartam. Újra szerencsésnek éreztem magam. Amikor felment a függöny, olyan hevesen kezdett dobogni a szívem, hogy attól féltem, mindenki meghallja. Nem gondoltam, hogy ennyire izgulni fogok Naomiért. Aztán amikor megjelent a színpadon, elmúltak a félelmeim. Alig ismertem rá. Maria nem
egy ártatlan kislány volt, hanem egy ifjú csábító. A Tonyval közös jelenetekben volt benne valami kegyetlen, ugyanakkor érzéki is, ahogy a fiú feletti hatalmát gyakorolta. Megbabonázta a közönséget. És mindezt elképesztő természetességgel, könnyedséggel. A vég nélküli próbák, az egyre későbbi hazaérkezések, a karikás szemek mind azt mutatták, hogy nagyon keményen megdolgozott ezért a szerepért, és végül sikerrel járt: ő volt Maria. Az ő ihletett alakítása volt Maria. Nem csoda, hogy ennyire kimerült. A szünetben sokan odajöttek hozzánk. – Honnan van benne ez a hatalmas tehetség? – Igazi sztár! – Micsoda hang! A fiúk félénken hárították el a gratulációkat. Ed gyors kortyokkal itta a borát. Theo teljesen elalélt. Ted büszkén mosolygott. A második felvonásban Naomi Mariájában égett a düh, az elszántság. Nem egy zokogó Júlia volt, nem egy lehajtott fejjel járkáló áldozat. Nekem inkább úgy tűnt, bosszúra szomjazik. Amikor belépett a zsúfolt konyhába, mindenki tapsolni kezdett. Engedte, hogy megöleljem. Az arcomat az övéhez szorítottam, és megéreztem a belőle áradó, összetéveszthetetlen illatot. Alkohol. Már megint ivott. Hátraléptem, a szemébe néztem, de az ő tekintete már a helyiséget pásztázta, nem találkozott az enyémmel. Abban a pillanatban Theo verekedte magát előre, megölelte Naomit, felemelte, forgott vele. A lányom szája megremegett, ekkor
Nikita egy hosszú, narancssárga selyemsálat tekert köré, valamit a fülébe súgott, mire Naomi felnevetett. Kate szerint mi rettenetesen sokat ittunk kamaszkorunkban. Magamban azt mondogattam, hogy tulajdonképpen normális, ha egy tinédzser fel akarja fedezni a világot. De valami mégis azt súgta, hogy a kimerültség, a távolságtartás, a hallgatás, a cigarettaszag mellett az alkohol már túl sok. Miközben azt figyeltem, ahogy megöleli Nikitát, elhatároztam, most már tényleg beszélni fogok vele. Komolyan, éretten, majd olyankor, amikor nem lesz ennyire fáradt. Ez mégiscsak az ő estéje volt. Nem ronthattam el. A vacsoránál körbejártam az asztalt, és minden tányér mellé tettem egy naan kenyeret. Naomi Nikita mellett ült az asztal egyik végében, fejük szinte összeért a nagy beszélgetésben. Jól mutatott egymás mellett a világosszőke és a ragyogó fekete hajkorona. Egy pillanatra megálltam mögöttük, örültem, hogy együtt látom őket. – Mikor? Nikita szinte áhítatos hangja keltette fel a figyelmemet. – Csütörtökön. Hé, mit akarsz itt? – Naomi megfordult, a szeme villámokat szórt. – Ne hallgatózz! – Itt van a kenyered, drágám. – Nem törődtem vele. Ezen az estén hagynom kellett. – Nik, ez a tiéd. Véletlenül hallottam meg, hogy csütörtökről beszéltek. Naomi arca kisimult. – A csütörtöki előadás után elmegyünk együtt valahova ünnepelni. – Miért csütörtökön? Pénteken van az utolsó előadás. – Igen, akkor van a parti. De szeretnénk elmenni csak azért,
hogy dumálhassunk, együtt vacsorázzunk, és ezért gondoltunk arra, hogy az utolsó előtti nap jó lesz. Kérdően nézett rám. – Jól hangzik, aranyom. Csak ne vigyétek túlzásba az ünneplést! A következő napokban az előadással volt elfoglalva, ezért nagyon kevés időt töltött otthon. Végül nem sikerült beszélnem vele, ahogy megfogadtam magamnak. Három nappal később bejött a konyhába a nejlonszatyrával, és azzal a furcsa mosollyal az arcán. Aztán eltűnt.
11. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Mary vékony, karomszerű ujjai kétségbeesetten kapaszkodnak a takaró szélébe, amikor ráterítem. Nem beszél. Az arca kigyúlt, látszik, hogy zavarban van. Ezért én szólalok meg gyorsan. – Ne aggódjon! Régen orvos voltam, hozzá vagyok szokva az ájult emberekhez. Láttam, vannak vérnyomáscsökkentői. Lehet, hogy meg kéne mérnie... – Azok a nyomorult tabletták! Több bajt okoznak, mint amennyi hasznuk van. De ön nagyon kedves volt, hogy segített. Köszönöm! Újabb szünet. Érzem a benne összegyűlt, ki nem mondott kérdéseket. – Igazán nincs mit. – Bertie utánam jön az ajtóhoz, egy pillanatra visszafordulok. – Ne haragudjon, amiért a kutyám megette a macska ennivalóját! – Az a cica úgyis túl kövér! – Világoskék szeme izgatottan ragyog. – Szeretném, ha máskor is eljönne. Akkor majd én készítem a teát. Elköszönök, és óvatosan becsukom az ajtót magam mögött. Szereztem egy barátot, akaratom ellenére. És az is eszembe jutott, hogy az utóbbi egy órában enyhült a félelem, ami egy éve folyamatosan velem van.
Bristol, 2009 Az eltűnés éjszakája A rendőrök elmentek, a távolodó autó hangja egyre halkult, csakúgy, mint a gumik surrogása a nedves aszfalton. A kert sötétjét halványszürke fény keretezte. Kinyitottam az ablakot, és a könyökömmel levertem a párkányon lévő könyveket. Felvettem egy piros füzetet, és elolvastam a szép, dőlt betűkkel írt nevet: Naomi Malcolm. Kémia. A borító tele volt piros tollal rajzolt szívekkel. Volt, amit olyan erősen rányomtak, hogy a tinta el is folyt. Egy másodpercig a puha papírra tettem a kezemet. Ted felment az emeletre, hogy aludjon egy órát. Egyedül voltam a konyhában, akkor tört rám. Vad, nyers félelem. Lehajtottam a fejem, hogy levegőt kapjak, mint amikor viharos széllel szemben megyünk. Úgy éreztem, szétrobban a kezem, fáj az arcom, iszonyúan húzza valami a hajamat. A rettegés hullámokban futott végig a szájpadlásomtól a szegycsontig. Rátettem a kezem a kemény, éles csontra, és éreztem, ahogy lüktet. A lábaim elgyengültek. Alig bírtam járni. Az epe feljött a torkomba, az orromba, és hirtelen az jutott eszembe, Naomi talán ebben a pillanatban hal meg, és ezért érzem én is úgy, hogy meghalok. Folyamatosan öklendeztem, és minden erőmre szükségem volt, hogy egy vécépapírral letöröljem az államról a hányást, az arcomról a könnyeket. Aztán lehajtottam a vécé fedelét, mellé térdeltem, és a fejemet a karomra tettem. A sarokban, ahol a linóleum és a fal találkozott, észrevettem egy háromszög alakú, régi vizeletfoltot és egy tampon sárga csomagolásának egy
darabját. Visszamentem a konyhába. Már világosodott. Fél nyolc volt, a fiúk nemsokára felkelnek, és elmennek iskolába. Az a sárga műanyagdarab talán már hetek óta ott volt. Különös gondolatok ébredtek bennem. Mi történik, ha menstruáció közben hal meg a test? Egy darabig még szivárog a vér, aztán szép lassan megalvad, ahogy a test hőmérséklete csökken. Megint ránéztem az órára. Nyolc órával ezelőtt kellett volna hazaérnie. Nem halt meg, nem. Biztos, hogy életben van! Egy út menti kávézóban ül, szája a pohárra tapad, forró csokit iszik. Vagy a tengerparti homokban frizbizik. A nadrágja minden dobásnál lecsúszik egy kicsit, éppen csak annyira, hogy kilátszódik a meztelen bőre fehérsége. Úgy döntött, nem telefonál, de én nem bánom. Soha többé nem leszek dühös rá. Megígérem. Megígértem Istennek, hogy hátralévő életem minden egyes napján elmegyek templomba, ha épségben előkerül. Lassan másztam meg a lépcsőket. Öregnek éreztem magam. Minden mozdulat lomha volt, nehézkes. Ted még mindig aludt. Lerúgta a cipőit, a szék támlájára tette a kabátját. A szája nyitva maradt, halkan horkolt az ágyon. Gyakran idegesített ez a hang, de most megnyugtatónak találtam. Ártatlannak tűnt. Melléfeküdtem. Nem értem hozzá, de elég közel voltam ahhoz, hogy érezzem a teste melegét. Az agyamban őrült gondolatok cikáztak, a szemhéjam vörösen égett. Odakint énekeltek a madarak.
12. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Feltámadt a szél, amíg Marynél voltam. Vihar közeledik. A nádfedeles házak között látom a smaragdszín sziklákat, mögöttük a szürke eget. Eltűnődök, hogyan lehetne megfesteni ezeket a színeket. A víz és az ég is hamuszínű, aztán villám hasítja ketté a szürkeséget. Már dörög is, mire az ajtómhoz érek. Bertie nyüszít. Az eső elered, egy szempillantás alatt elázunk, amíg a kulccsal bajlódok. Csúszós kezem sokkal barnábbnak tűnik az esőtől. Mintha egy idegenhez tartozna. Odabent furcsa hangokra leszek figyelmes. Az emeleten kinyílt egy ablak, az csapódik a falhoz. A víz megtörik a zsindelyen, és beesik a szobába. Megfogom az ablak kilincsét, a szél a hajamba csap, jeges eső vágódik az arcomba. Alig kapok levegőt. A vihar nyers ereje félelmetes, de egyben felszabadító is. Más ez a félelem, mint az a hideg rettegés, ami már egy éve elfog minden reggel.
Bristol, 2009 Egy nappal utána Amikor felébredtem, szorosan körülvett a félelem. Hallottam, hogy a szomszéd szobában Theo kikászálódik az ágyból, bemegy a fürdőbe, megnyitja a csapot, énekelni kezd. Tudtam, hogy a szeme szinte még csukva van. A vízcsobogás felébresztette Edet a mellette lévő szobában, hangos ásításokat hallottam, amik aztán motyogásba, sóhajtásokba mentek át. Az órámra néztem: fél kilenc volt. Szerettem volna, ha minél később tudják meg. A földszinten még égett a villany. A kávé illatától újra émelyegni kezdtem. Zabpelyhet és tálakat raktam az asztalra. Aztán tejet, narancslevet, kanalakat. Lejöttek a fiúk. Vártam, próbáltam összeszedni magam, hogy ne keltsek pánikot. – Naomi nincs itthon. Azt hittem, közömbös hangon beszélek, de a fiúk mindketten megdermedtek. Theo az asztalnak dőlt, és narancslevet ivott a dobozból, most azonnal levette a szájáról. Ed épp pelyhet öntött magának, felém fordult, a zabpehely az asztalra potyogott. Vártak. – Tegnap este... nem jött haza. Nem ott volt, ahol mondta... – Na és? – kérdezték egyszerre. Ed vállat vont. – Nem nagy ügy. Hálás voltam neki ezért a megjegyzésért. Tehát nem látják olyan borúsan a helyzetet. Egy apró reménysugár. – Azt mondta nekünk, hogy a többi szereplővel mennek
vacsorázni, de valószínűleg valaki mással találkozott. Egyelőre nem tudjuk, kivel. – Na és? – kérdezte megint Ed. – Honnan tudjátok, hogy mással ment el? – kérdezte Theo kifejezéstelen tekintettel. – Megkérdeztük Nikitától. – Kényszerítettétek, hogy megossza veletek Naomi titkait? – kérdezte Ed hitetlenkedve. – Ed, hajnali fél háromig vártunk... – Úristen, tehát az éjszaka kellős közepén beszéltetek Nikitával? – A hangja már egészen dühös volt. Olyan erővel húzta ki az evőeszközös fiókot, hogy kések és villák estek a padlóra. – Bassza meg! – Lehajolt, felszedte, és mérgesen az asztalra dobta őket. – Lehet, hogy a rendőrség ma bemegy az iskolába – mondtam mindkettejüknek. – Elképzelhető, hogy veletek is beszélni akarnak. – A rendőrséget is értesítettétek? Valószínűleg csak az egyik haverjánál alszik. – Dühösen nézett rám. – Néha nem hiszem el, miket csinálsz. – Mondott nektek valamit? Bármelyikőtöknek? Ed röviden megrázta a fejét, aztán kiment, meg sem várva Theót. Nagyon felkavart a haragja. Nem értettem, miért ilyen dühös, de ez jelenthetett mást is. Csak mi fújtuk fel az ügyet. – Nekem se mondott semmit. – Theo összevont szemöldöke V alakban rajzolódott a homlokán, felette a vékony bőr párhuzamos ráncokba gyűrődött. – De mostanában nem mesélt annyit, mint korábban. – Lassan beszélt, mintha csak most
ébredne rá. – Szerintem nem nagyon volt itthon, a darab... – A hangja bizonytalanul csengett. Aztán rám nézett, és aggódva kérdezte: – Hol van apa? Tudja már? – Mégis mit gondolsz, Theo? Persze hogy tudja! – Átöleltem. – Szinte egész éjjel fent voltunk. Ő még mindig alszik. – És most mi lesz? – kérdezte elkeseredve. – Drágám, meg fogjuk találni. A rendőrség is segít nekünk. Próbáltam úgy beszélni, mintha elhinném, amit mondok, és nem lennék tele kétségekkel. – A rendőrség? Az jó. – Halkan beszélt. – Én is megkérdezek pár embert. Szerintem telefonálni fog, vagy küld egy SMS-t. – Igen, biztosan. Köszönöm, angyalom. Hozzám hajolt, puha borostáját az arcomhoz érintette, majd kiment. Nem tudom, mennyi ideig ültem az asztalnál. A konyha hullámzani kezdett, égő szemhéjaim lassan lecsukódtak. A fejem is bizonyára egyre lejjebb csuklott, mert csak akkor kaptam fel, amikor megszólalt a telefon. – John Harrison nyomozó vagyok. – Igen? – A bűnügyi osztályról. Tehát, Mrs. Malcolm... bocsánat, dr. Malcolm. – Igen? – Eddig semmi hírünk a lányukról. Ellenőriztük a kórházakat. Naomit sehol sem vették fel, ez természetesen öröm. Telefonáltunk az iskolába, és nemsokára bemegyek, hogy beszéljek a tanárokkal és néhány lánnyal. – Komoly tónusban
sorolta. Újra eltűnt a reménysugár. Nem hitte, hogy semmiség történt. – Akkor talán jobb, ha felhívom őket. – Nem szükséges, mi már megtettük. Egyik kollégánk dél körül ismét kimegy önökhöz. Ki kell hallgatnunk a másik két gyereküket is, amilyen hamar csak lehet. – Theót és Edet? Szóval ők is gyanúsítottak. A rendőrség miért nem kutatja át a környéket, hogy megtaláljon egy férfit és egy riadt lányt egy autóban? Egy pasit, ahogy Naomi Nikitának mondta. Ez bármit jelenthet. Lehet magas, széles vállú, aki könnyedén egy kislány fölé kerekedhet. De az ellenkezője is előfordulhat, hogy egy fiatal, kis termetű, átlagos, talán kedves arcú illető, aki a szövegével tudta elcsalni őt. Lehet, hogy szándékosan ment el a férfival, és előtte mindent lerendezett titokban? Volt ebben a feltevésben némi remény, de tudtam, hogy nem igaz: nem ment volna el itthonról a tudtunk nélkül. Főleg azok után, hogy egész életében arra tanítottuk, ne álljon szóba idegenekkel, ne üljön be ismeretlenek kocsijába. – Nos, dr... Mrs... – Most már nem biztos, hogy szakmabeli voltam, talán csak egy anya, akinek eltűnt a gyermeke. Zavarban volt. – Szólítson csak Jennynek! – Köszönöm. Szóval, ez csak egy rutineljárás. Higgye el, fontos lehet! – Rutineljárás egy rutineltűnésben? Naomi valahol éppen most suttogja a nevemet. – Nem úgy értettem. El sem hinné, milyen sok fiatal tűnik el
egy időre, aztán egyszer csak előkerülnek. Mi meg közben mindent tűvé teszünk értük. Tudja, kottából dolgozunk, ahogy mondani szokták. És biztos csupa megszokott hang van ebben a kottakönyvben, szépen sorban egymás után. Minden alkalomra van egy dal... eltűnés, emberrablás, erőszakos közösülés, gyilkosság. – Az a helyzet, nyomozó... – Megálltam, és lassan kifújtam a levegőt, ahogy azt a terhestornán tanítják, a fájások idejére. Belégzés, számolás. Aztán lassú kifújás. – Az a helyzet, fogalmam sincs, hogyan kezeljem ezt a várakozást. Megváltozott a hangja, egészen életszerű lett. – Csak tartsa magát, Jenny! Keményen tartsa magát! Égett a szemem. Visszamentem az emeletre. Ted ugyanabban a pózban feküdt. Az ingén meg sem moccantak a gyűrődések. Teleengedtem a kádat forró vízzel, belefeküdtem pár percre, aztán törülközőt csavartam magam köré, fogtam a telefonomat, és nedvesen bemásztam a takaró alá. Olyan hirtelen aludtam el, mintha fejbe vertek volna. Amikor csengettek, gyorsan kiugrottam az ágyból, felkaptam a farmeromat, Ted pulóverét, és mire újra megszólalt a csengő, már le is értem. Az ajtó előtt álló ember tökéletesen nyugodt volt. Egy mosolytalan pillanat alatt felmértük egymást. Köpcös, ősz hajú, cserzett arcú férfi, szürke szemét ráncok vették körül. Szomorú szája volt. Valamikor régen eltörhetett az orra. Az arca nem volt szimmetrikus, a bal szeme nagyobb, mint a jobb, vagy
legalábbis egy kicsit más formájú. Alaposan megnézte smink nélküli arcomat, kócos hajamat, a hatalmas pulcsit, a régi farmert, csupasz lábamat, és szerintem arra gondolt, hogy na, megint egy áldozat. – Michael Kopje vagyok. A családi kapcsolattartó tiszt. Egyből felismertem dél-afrikai akcentusát, és ez egy pillanatra eszembe juttatta a középiskola utáni egy évet, amit egy délafrikai misszióban töltöttem; a kemény farmereket, akik viharvert kisteherautókkal jártak, és szüntelenül küzdöttek a szárazsággal és a marhaállományt ritkító járványokkal. Jól tűrték a krízishelyzeteket. A férfi kézfogása rövid és határozott volt. – Hogy tetszik itt fenn a dombon? – Úristen, ezt én mondtam? Azok után, ami történt? A szeme körül összefutottak a ráncok, és egy pillanatra elmosolyodott, de aztán az ajka újra lefelé görbült. Nem kérdezte, miből gondolom, hogy tetszik neki a környék, és hálás voltam, hogy nem kérdezi. Afrikáról sem kívántam beszélni vele, hiába ismertük egymás Afrikáját. – A keresztnevem Jenny. Fáradjon be! A konyhába vezettem, bekapcsoltam a vízforralót, és felmentem az emeletre, hogy felébresszem Tedet. Azonnal felkelt, és lejött velem. Követtem a tekintetét, amint az órára nézett: dél volt. – A lányunknak tizenkét órával ezelőtt kellett volna hazaérnie. És még most sem tudunk semmit – mondta Ted. Leült Michael Kopjével szemben, és csak bámult rá az asztal felett.
– Igen, ezért vagyok itt. – És mit tud mondani? – Volt alkalmam beszélni a drámatanárral, bizonyos Mrs. Mearsszel, és az egész társulattal. Az egyik lány... – gyorsan kivett a zsebéből egy jegyzettömböt – ...Nikita adott némi információt Naomiról. Nem tetszett, ahogy kimondta Naomi nevét. Nyugodtan, simán tette, mintha ismerné őt. Leültem Ted mellé, megfogtam a kezét. Hirtelen elöntött a düh. Sosem találkoztunk volna ezzel a Michael Kopje nevű emberrel, ha Naomi itt lenne, de a sors könyörtelenségének köszönhetően mégis ő, egy idegen az, aki magának követeli a lányom nevét. A szürke szempárba néztem, ő pedig elkapta a tekintetét. Abban a másodpercben tudtam, hogy rájött, mi jár a fejemben, és a szorító harag halványulni kezdett. Hagyott egy kis szünetet, aztán halkan újra beszélni kezdett. – A lányok ott maradtak, hogy átöltözzenek, de nem voltak egyedül az épületben. Mrs. Mears azt mondta, egy idősebb fiú várakozott az előcsarnokban, ezért ő eljött, tudván, hogy később a gondnok is megérkezik, aki bezárja az épületet. – És ki volt az a fiú? A rendőr habozott egy pillanatig. – Edward. Az önök fia. – Ed? – Azt mondta Mrs. Mearsnek, hogy hazakíséri Naomit. Megsemmisülve ültem. Szóval Ed ott volt, de nekünk nem szólt róla. Ahogy Nikita sem. – Kérem, folytassa, Mr. Kopje! – mondta Ted feszesen ülve,
szigorúan. – Szólítsanak Michaelnek! Nikita azt mondta, hogy Naomi egy férfival készült találkozni. Meg akarta várni az önök lányával, de Naomi azt mondta neki, hogy nyugodtan menjen haza, Ed úgyis ott van. Amikor Nikita anyja felvette a lányát, az épület látszólag üres volt. Mikor ért haza Ed tegnap este? – Nem tudom, elaludtam. Michael szeme elkerekedett a hallottakon. Talán olyan voltam, mint egy gondatlan anya, akinek a gyerekei ellenőrizetlenül kóborolhatnak az éjszakai utcákon. Nem akartam elaludni. Néha olyan fáradt voltam, hogy amint leültem, elaludtam. Fölösleges lett volna magyarázatba fogni, min változtatott volna? – Úgy tűnik, Ed nyomban Nikita után távozott. – Ott kellett volna maradnia! – suttogta Ted. Megkerestem Ed számát a telefonomban, de a hangposta kapcsolt be. Michael folytatta, mintha nem is hallotta volna Ted megjegyzését. – Nikita azt mondta, szinte semmit sem tud erről a férfiról. Naomi úgy két hete említette neki először. Nikita úgy tudja, a férfi egyszer a színház hátsó bejáratánál várta a lányukat, de sosem látta közelről. – Valakinek csak feltűnt egy idegen! – mondtam előredőlve. – Ha megkérdezi a tanárokat... – Megtettem. Mrs. Mears azt mondta, az egyik próbán látott egy férfit a hátsó sorban. Úgy véli, Naomit látta a szomszéd széken. Még mondta is neki, hogy a barátok, szülők nem
látogathatják a próbákat. Naomi azt felelte, nem ő hívta, az illető váratlanul jelent meg. Ahogy megállt a beszédben, nekem eszembe jutott, hogy talán a férfi is ugyanazon az előadáson volt, amin mi. Kutatni kezdtem az emlékeimben, hogy láttam-e idegen férfit a szünetben. Valakit egy oszlop mögé bújva, egy magas alakot a büfé pultja felé fordulva, valakit, aki lopva les a családunk felé. Talán igen. De ugyanilyen valószínű, hogy csak képzelődök. – Mrs. Mears látta az illetőt? – Sötét volt a nézőtér hátuljában. A férfi egy széken ült. A hölgy arra gondolt, hogy talán egy szülő az. – Tedre nézett, majd rám. – Mondott önöknek bármit is a lányuk egy új kapcsolatról? Vagy volt valami szokatlan a viselkedésében? Ted abban a pillanatban mondta ki, hogy nem, amikor én kimondtam, hogy igen. Michael kérdően nézett rám. – Nem mondott semmit, de valami megváltozott – mondtam lassan. – És mi volt az? – Szótlanabb lett. Csak a próbák után tűnt fel. Későn jött haza, és olyan volt, mintha csak testben lenne itt. Valahol távol járt. – Távol? Várt. A jegyzettömbje tetején egyensúlyozta a tollát. A tűzhely felé pillantottam, ahol Bertie aludt. Naomi is ott állt, amikor elnézett mellettem. – Régen nagyon sokat beszélgettünk. Mindenről. Aznap este gondoltam rá, hogy most már nem beszélget velem. Azt hittem, csak a fáradtság miatt van ez. A próbák, a tanulás, de... Elhallgattam, és felidéztem magamban, milyen ellenséges
volt, amikor a leckéjét hoztam szóba. És hogy elhallgatott utána! – Ha most visszagondolok, olyan volt az egész, mintha szándékosan akart volna kizárni az életéből. Csend lett. Hallottam, ahogy a toll karistolja a papírt, aztán Ted hirtelen felugrott, a hangja szétfoszlatta az emlékképet. – A nyaraló!
13. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Becsukom az ablakot, leveszem az átázott ruháimat, majd ott hagyom őket a padlón egy kupacban. Pizsamát húzok, vastag zoknit és egy régi pulóvert. Mary meleg lakása után kifejezetten hidegnek, üresnek tűnik a nyaraló földszintje. Járkálni kezdek, úgy érzem, a testem nagyon élénk. Mi tűnt el, vagy mit engedtem be? Valami bekúszik az agyam hátsó szegletébe, és felvillanó színekkel kezdi kitölteni a helyet, ahol korábban csak feketeség volt. Egy kép formálódik, amit meg kell örökítenem. Az íróasztal mögött egy dossziéban vannak a régi festményeim, rajzaim. Előveszem, gyorsan keresek egy üres vásznat, aztán festékes tubusokat dobok az asztalra. Meg akarom festeni a vihar színét és hangját. Néhány lap kicsúszik a dossziéból, az egyik a padlóra esik. Felveszem, mielőtt még Bertie rálépne. Naomi befejezetlen portréja az. Mosolyog, a tekintetében van valami diadalmas, amit korábban nem vettem észre. Azt mondják, a legkisebb gyerek már olyanokat is megtehet, amiket a nagyobbak nem. Azt mondtam Ednek, hogy nem rendezhet partikat a nyaralóban, aztán megengedtem Naominak. Szinte bármit el tudott érni, amit akart. És ez lett a veszte.
Bristol, 2009 Egy nappal utána – Múlt héten Naomi kiment a nyaralóba – mondta Ted. Michaelre meredt, aki abbahagyta az írást, és kérdően nézett vissza rá. – A nyaralóba? – Bocsánat, ön még nem tud róla. Jenny szülei egy dorseti nyaralóba költöztek nyugdíjba vonulásuk után. Régóta megvan a ház, aztán Jenny apja meghalt, az édesanyja pedig nemrégiben Jennynek ajándékozta. – Türelmetlenül felsóhajtott. – Múlt hétvégén megengedtük Naominak, hogy lemenjen, még a darab bemutatója előtt. Azt mondta, kikapcsolódásra van szüksége, és a darab néhány szereplőjével lazítanának ott. Érthető volt, ezért rábólintottunk. Eszembe jutott, ahogy ott állt az ajtóban szótlanul. – Nagyon... gondterhelt volt, amikor megjött. Nem is mesélt semmit a napjukról. Egymásra néztünk Teddel. – Kivel ment? – kérdezte Michael. – Iskolai barátokkal. A darabból – válaszolta Ted. – Legalábbis nekünk ezt mondta. Ott volt egy fiú is, akit már ezer éve ismer. Nikita is, meg mások. – Itt vették fel, amikor indultak? – Michael megint jegyzetelni kezdett. – Nem, valahol találkoztak, és onnan mentek tovább – feleltem, és szédülni kezdtem. Tényleg ez volt az igazság? Ted és én egyszerre ugrottunk talpra.
– Szükségem lenne a nyaraló címére – mondta Michael, és ránk nézett. – Meg egy kulcsra. – Fölösleges – válaszolt Ted. – Most azonnal odamegyek! Michael a kabátja belső zsebébe csúsztatta a noteszát, és felállt. Elővette a mobilját, és telefonálni kezdett. Hallottuk, hogy egy sofőrt és két rendőrt kér, akik elkísérik Tedet. – Egyedül is le tudok menni. Jobban is szeretném – mondta Ted hirtelen. – Ha Naomi ott van, akkor meg fog ijedni egy rakás rendőr láttán. Michael abbahagyta a beszélgetést, és felénk fordulva, halkan megjegyezte: – Ha ott van a lányuk, és nincs egyedül, akkor az illető pánikba eshet. Szótlanul bámultunk rá. Előre nem látható lehetőségek árasztották el a konyhát. És mit tesz az illető, ha pánikba esik? Michael visszatért a telefonbeszélgetéshez, én pedig Tedhez fordultam. – Én is veled megyek. – Nem aludtál eleget – mondta, és tekintete az arcomat fürkészte. – Az isten szerelmére, csak pár óra. Majd alszom útközben. – Maradj inkább. Hátha mégis... Hátha mégis meghallom a lépteit a hátsó ajtónál? A hangját, ahogy Bertie-nek kiált? Hogy a kutya megnyugodhat, mert itthon van. A jól ismert dolgait, amik most már hihetetlen fontosnak tűntek. Csengettek, mire Ted és Michael felment, hogy ajtót
nyissanak a rendőrnek, aki elviszi Tedet Dorsetbe. Hallottam, ahogy beszélgetnek, aztán Michael lépéseit, amikor lejött a konyhába. Feltettem a vízforralót, és az órára néztem: délután fél kettő volt. Tizennégy óra telt el. Eltart egy darabig, amíg Tedék a nyaralóba érnek. Azon gondolkodtam, hogy vajon ugyanarra mennek-e, amerre mi szoktunk: az autópályán Tauntonba, aztán Chard, Axminster és Bridport érintésével? Az utolsó öt kilométeren a dombok között, jobb oldalon már látni lehet a tengert, mielőtt Burton Bradstockba érnek. A gyerekek ott már mindig nagyon türelmetlenek voltak, és szerették volna kinyújtani a lábukat. – Sajnálom, Jenny – mondta Michael egyszerűen, ahogy az asztal felé közelített. – Hogyan fogják megtalálni? – Önkéntelenül is felemeltem a hangom. – És ha az erőszakoló szatír rabolta el? Minden másodperc... – Nem ő volt az – vágott közbe Michael. – Őt tíz napja elkaptuk, előzetesben van. Mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Ujjlenyomatmintáink vannak a színházból, az öltözőktől az üléseken át a ruhatárig, mindenhonnan. A barátait ezekben a pillanatokban is kikérdezik a kollégáim. – Rám nézett, hogy figyelek-e. – Kikérdezzük a környékbelieket, az iskola dolgozóit, hogy nem láttak-e ismeretlen autót abban az időben, ellenőrizzük a parkolókat, a Bristolból kivezető utakon elhelyezett térfigyelő kamerák felvételeit. – Figyeltem, ahogy az intézkedéseket sorolja. A szürke szempár nagyon komoly volt. – Készítünk egy fantomképet Mrs. Mears leírása alapján, amit
bemutatunk a tévében, a hatórás hírekben. Mindent megteszünk, amit lehet. Ez jó is volt, meg rossz is. Csúsztam lefelé valahová, ahol azelőtt még sosem jártam, miközben kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni, hogy fent maradhassak. Megállt a vízforraló mellett, megkereste a kávét, tejet, és készített két csésze kávét. Odaadta az egyiket, leült, és engem kezdett figyelni az asztal felett, ami még mindig tele volt a reggeli maradványaival: zabpelyhesdoboz, narancslé, koszos müzlistálak, csészék a kihűlt tea maradékával. – Szeretnék minden feltevést körüljárni – mondta. – Meg kell vizsgálnunk más lehetőségeket, bármilyen valószerűtlennek is tűnjenek! – Más lehetőségeket? – Igen, van néhány. Először is, léteznek jó variációk is. Hirtelen felkaptam a fejem. – Hogyhogy jó variációk? – Például, hogy a lányuk egyszerűen csak egy barátjánál van, ott aludt, kivett egy kis szabadságot. – Naomi soha nem tenne ilyet. Ráadásul ma este még van egy előadás. – Nem lehet, hogy akkora volt rajta a nyomás, hogy...? – Nem. Ki van zárva. Szerettem volna hinni ebben, és igaz, hogy nagyon megváltozott, igaz, hogy nem beszélgettünk, de tudtam, hogy a darabot nem hagyná így ott. – Nos, akkor lehetnek más verziók is. Talán találkozott az ismeretlen férfival, de az is lehet, hogy nem.
Azt akarta mondani, hogy egy vadidegen is elrabolhatta a színházból, vagy úton hazafelé. Bárki lehetett. Némán néztem rá. Melyik megoldás lenne rosszabb? Valaki, aki először a bizalmába férkőzött, hogy aztán bánthassa, vagy egy sötétből kilépő idegen a színház előtt, vagy akár a házunkhoz közelebb? Felálltam, de a lábamból kifutott az erő, ezért visszaültem. – Nem jut eszébe valami más, szokatlan dolog? Valami, ami esetleg korábban elkerülte a figyelmét, de nem volt hétköznapi? Voltak ellenségei? Átadott egy noteszt és egy ceruzát. Ahogy megfogtam a ceruzát, nyugalom fogott el. Ránéztem. Tudta, hogyan segíthet, de lefelé konyuló szája azt sugallta, nagyon nem kedveli a munkájának ezt a részét. – Maga már hozzászokott ehhez – mondtam. – Tudja, mit kell tennie. A szavaim szemrehányóan szóltak. Láttam, hogy alaposan megfontolja a választ. – Igen. De minden eset más. Csakúgy, mint az ön munkájában. Sok embert lát ugyanazokkal a tünetekkel, a körülmények mégsem ugyanazok. Nem lehet rutinszerűen gondolkodni. – Természetesen igaza volt. Bólintottam, ő pedig kinyitotta a saját noteszét. – Ki lakik a szomszédban? – Sokan jönnek-mennek ezekben a lakásokban. Többnyire fiatalok. Nem nagyon ismerjük őket. – Szemben? – Mrs. Moore és a Down-kóros fia. Michael ezt is felírta.
– Még valami esetleg? Az előbb ellenségekről kérdezett. Eszembe jutott Anna férjének dühödt tekintete, amikor hozza-viszi a feleségét. Mr. Price nézése a legutóbbi találkozásunkkor. Barátokat sokkal könnyebb volt felidéznem. Nikita. De sok más barátja is volt az iskolában, igaz, csak az a fiú rémlett fel, aki segített neki matekból. James. Állítólag ő vitte le a csapatot a nyaralóhoz, és ő adta neki a gyűrűt. Lassan kezdtem írni a neveket. Sokáig tartott, hogy rendbe szedjem a gondolataimat. Megszólalt a telefon, a szívem heves dobogásba fogott, de Michael megelőzött. – Nem nyilatkozunk! – mondta röviden egy kis szünet után, majd megismételte. – Nem nyilatkozunk! – Letette a kagylót, és hozzám fordult. – A média tolakodó lesz. – Korábban is foglalkozott már ilyen esettel. – Megfogalmazok egy nyilatkozatot az önök nevében, amiben arra kérjük őket, hogy tartsák tiszteletben a privát szférájukat. Meredten néztem rá. Naomit akartam visszakapni, látni, hallani, megérinteni őt. A privát szférám ehhez képest teljesen lényegtelen. Befejeztem a listát, odaadtam neki a noteszt, mire ő felállt, hogy elinduljon. Nem akartam, hogy elmenjen. Mellette nem éreztem magam olyan elesettnek. Azt mondta, két-három óra múlva visszajön. Miután elment, sokáig ültem mozdulatlanul, a gondolataim összevissza kavarogtak a fejemben. Végül határozottan
felálltam, és az órára néztem. Tizenhat órával ezelőttre vártuk haza, huszonkét órával ezelőtt ment el. Csak ekkor jutott eszembe a hangja, ahogy elköszönt, de furcsa módon nem emlékeztem, hogy én elköszöntem-e tőle.
14. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Zöld alapozót teszek a papírra, majd hozzákeverek egy kis élénkzöldet és vöröset, hogy a végeredmény szürkészöld legyen, de a szín túlságosan hideg, ragyogóbb, tömörebb kell. Sárgászöldet és barnát festek rá. A tenger lilája és mélybarnája egészen a látóhatárig emelkedik, mintha magával akarná rántani az eget. Fehér tajtékot festek a hullámok tetejére, de azt szeretném, ha a vízen a sötét szín dominálna. Kezd formát ölteni a kép, én pedig érzem a rám gyakorolt jótékony hatását. Elképzelem a kezem alatt a sós nyirkosságot. Néha megállok, teszek a tűzre, iszom egy kis bort, harapok a szendvicsemből, közben fel s alá járkálok. Valamivel éjfél után a kép elenged. A tűz épphogy csak lobog, a szoba meleg és biztonságos, bár odakint még tombol a vihar. Egy évvel ezelőtt is tomboló, könyörtelen vihar tette tönkre az életünket. Azért kapaszkodtam ebbe az életbe, mert azt hittem, megtalálhatjuk Naomit. És a fiúk miatt. Theo és Ed adott erőt.
Bristol, 2009 Egy nappal utána Theo késő délután ért haza az iskolából. Vett halat és sült krumplit. A fehér papíron átütött a zsír, én pedig megint rosszul lettem az ecetszagtól. Csengett a telefon, és én a hányingeremre hivatkozva felmentem az emeletre, mert nem akartam, hogy Theo hallja, mit beszélek. Ted hangján érződött a feszültség. – A nyaraló üres, senki sincs itt, és az utóbbi huszonnégy órában nem is volt. Tehát nem vitték oda Naomit. Vártam, hogy folytassa. – De itt volt. Múlt szombaton, ahogy mondta. Csakhogy... – Igen? – Csakhogy... – Nyögd már ki, mi van! – A hangom türelmetlen volt. – Használták az ágyat. Foltos a matrac. – Hogyhogy használták az ágyat? Nem maradtak ott éjszakára! – Kellett egy kis idő, mire a második mondatát is felfogtam. – Milyen foltról beszélsz? – kérdeztem remegő hangon. – Mi az a folt? – Vér. – Jézusom! Egy másodpercig képtelen voltam megszólalni. – Azt mondják, többnapos vér. A padlón is szétkenődött. – Halkan beszélt, bizonyára voltak a közelében, sőt, talán szerették volna tudni, miket mond. – Egy itteni orvos szakértő szerint te is meg tudod állapítani a vér színéből, hogy milyen régi. És a bor is beleszáradt a poharakba. Biztos, hogy nem
egynaposak. – Bor? Milyen bor? – Nem értettem, miről beszél. – Az ágy mellett van egy borosüveg, két pohárral. Borospoharak az ágy mellett? Naomi soha nem ivott alkoholt. Igaz, a próba és a premier után alkoholszaga volt, de azt gondoltam, azért ivott, mert mindenki más is. Azt hittem, utálja az alkoholt. – Biztos a barátai közül ivott valaki. Néhány haverja már sokkal... felnőttebb. Miközben kimondtam, eszembe jutottak azok a kislányok, akikkel a rendelésemen találkoztam, és akik tizenkét évesen már terhesek voltak. De Naomi nem ilyen volt! Sosem járt még senkivel. Ezt a rendőrségnek is elmondtam. Lehetetlen, hogy lefeküdt volna valakivel. – Nem a barátaival jött ide – folytatta Ted kemény hangon. – Ez is hazugság volt. Csak kétféle lábnyomot találtak, az övét és annak a szemétládának a lábnyomát. Azt mondtad, a gondolataiba merült, amikor hazaért, igaz? Ez nem is meglepő, biztos nagyon kivolt. – Érdes hangon sóhajtott egy nagyot. – Először leitatta... A szavak szinte összepréseltek, de megpróbáltam őket lerázni magamról. – Ha ez igaz, akkor nincs olyan nagy baj – hallottam magamat kívülről. – Nem rossz jel, ha együtt ittak. – Miről beszélsz? Jó, hogy részeg volt, amikor megerőszakolták? Megdöbbentett a hideg kételkedése. – Nem. – Olyan csendesen állt az ajtóban, amikor hazajött. –
Láttuk, miután megérkezett a nyaralóból. Észrevettem volna, ha valami baja lett volna. De annyira nyugodt volt! – Egyre gyorsabban beszéltem, és egyre inkább hittem is, amit mondok. – Gondolj csak bele! Ha az ember az ágyban borozik valakivel, az azt jelenti, hogy ellazulnak, beszélgetnek. Élvezik... – Helybeli rendőrök jöttek egy órával ezelőtt – vágott közbe Ted. – Ujjlenyomat- és DNS-mintákat vesznek, fényképeket készítenek. A borospoharak jártak a fejemben. A férfi öntött egy pohár bort Naominak, átölelte. Naomi belekortyolt az italba, a férfira mosolygott, és úgy tett, mintha ízlene neki. – A borozás azt jelenti, hogy a férfi szereti – mondtam óvatosan. – A vér pedig azt... hogy még szűz volt. És ha most is ezzel az emberrel van, akkor nem fogja bántani őt. Miért bántaná, ha egyszer már... szeretkeztek. A szavak idegenül hangzottak ebben a helyzetben. De a szeretkezés még mindig jobb, mint az erőszak vagy a gyilkosság. – Ébredj már fel! Persze hogy ugyanazzal az emberrel van, de ez még nem jelenti azt, hogy kisebb a veszély. Az egészet előre kitervelte, és ez volt a kezdet – mondta Ted remegő hangon. Egy ideig csend volt a vonal túlsó végén, aztán elmondta, hogy újabb rendőrök kapcsolódnak be a munkába, akik a faluban házról házra járva próbálnak információkat gyűjteni. Az egész sokkal tovább fog tartani, mint ahogy gondolta. Az jutott eszembe, most jól jönne, ha több embert ismernénk a faluban, de sosem maradtunk olyan sokáig, hogy bárkivel is összebarátkozhattunk volna. Teljesen lekötött a család, és igyekeztünk kihasználni azt a kis időt, amit Ted végre velünk
tölthetett.
Bárcsak
lennének
ott
barátaim,
hogy
megkérdezhessem őket, nem láttak-e valami szokatlant, esetleg egy idegent a faluban. Visszamentem a konyhába. Amikor megszólalt a telefon, felemeltem a kagylót, de ahogy meghallottam egy újságírónő csilingelő hangú bemutatkozását, gyorsan letettem. Azonnal újra csörgött, de nem törődtem vele. Ed jött be a helyiségbe. Mozdulatlanná dermedt, amikor észrevett, sőt, egy pillanatra ijedtnek látszott. Megöleltem. A szeme vörös volt. Lehet, hogy sírt? Mereven, feszes izmokkal állt. – Nincs semmi baj, drágám, minden rendben van. – Semmi sincs rendben. Eltolt magától, és a kanapéra ült. Amikor mellé ültem, ő felállt, és átült egy székre. Hallottam, hogy Theo kinyitja a hűtőt. – Bármi történt is, én nem hibáztatlak – mondtam halkan. – Miről beszélsz? – Itt volt egy Michael Kopje nevű rendőr, és azt mesélte, hogy te szóltál Mrs. Mearsnek... – Bassza meg! – Nem kell elmondanod. – Nem?! Tényleg?! – Lehet, hogy majd téged is kihallgatnak. Persze hogy szeretném tudni, hol van Naomi... – Látod? Most sem azt mondod, amit gondolsz! Soha nem azt mondod! Vártam, és figyeltem, ahogy a düh szétterül az arcán.
Lehajtotta a fejét. – Azt mondtam Mrs. Mearsnek, hogy együtt megyünk haza Nikitával és Naomival. Bementem a mosdóba, és mire kijöttem, megérkezett Shan, és elvitte Niket. – Igen, tudok róla. – Naomi még az öltözőben volt, és kikiabált, hogy ne várjam meg, mert egy barátja jön érte, és vele sétál haza. Ő küldött el! Letérdeltem elé, megfogtam a kezét. – Nem a te hibád, Ed, hanem az enyém és apáé! Naomi mindig eléri, hogy az emberek azt tegyék, amit ő akar. Ez igaz volt, és némi reményt adott. Talán még azt is sikerül elérnie a fogvatartójánál, hogy elengedje. Ed elfordította az arcát. Theo fáradtan dőlt a falnak. – Mrs. Mears felmondott – közölte. Felálltam, és felé fordultam. – De miért? Ed felpattant mögöttem, és kiment. – Mert mindig kell legyen legalább egy tanár a gyerekekkel a színházban. Szegény nő, biztosan borzalmasan érzi magát. Theo hangja egyre távolabbról jött. Megint szédülni kezdtem. Tehát Mrs. Mears tudta, hogy ha másképp cselekszik, akkor Naomi talán még most is itt lenne. De bármilyen bűntudatot is érez a tanárnő, ez még mindig semmi ahhoz a borzalomhoz képest, amin talán Naomi átmegy. Meg amit nekünk kell elviselnünk. Harag mardosott belül, de tudtam, hogy semmi értelme, és különben is, akkor Edre is dühös lehetnék. Nem szabad, hogy a tehetetlen indulat mindent
felülírjon. Higgadtnak kell maradnom. – Senki nem szól hozzám – mondta Theo tanácstalanul. – Az emberek nem akarnak beszélni velem. Elég fura érzés. Próbáltam megmagyarázni. – Zavarban vannak, szeretnének mondani valamit, de nem tudják, hogyan tegyék. Ez nem azt jelenti, hogy átnéznek rajtad. Lehet, hogy neked kell megtenned az első lépést. – Megpróbáltam, de két srác is egyszerűen továbbment, amikor szóltam hozzájuk. Mintha leprás lennék. Gyorsan megöleltem. Ez sokkal könnyebb volt, mint beszélni. Nem jöttek vigasztaló szavak a számra. Képtelen voltam elmondani neki, mi találtak a nyaralóban. Miért terheljem feleslegesen? Hatkor megnéztük a híradót. Néztem és hallgattam, mégis csak foszlányok maradtak meg. „Naomi Malcolm... Utoljára tegnap éjjel látták, egy iskolai darabot követően... A rendőrség egy sötét hajú férfit keres, hogy tisztázzák a szerepét. Az illető húsz és harminc év közötti, esetleg harmincas évei elején járhat...” Aztán bemutatták Naomi fényképét, egy olyan iskolai képet, amit én még nem láttam. Sokkal fiatalabbnak tűnt rajta. Szélesen mosolygott, nem az utóbbi idők félmosolyával. Tekintete tiszta volt, bizakodó. Most nem lenne az. Kikapcsoltam a tévét. Mindenki csak a más gyerekét látta benne. Nem sok minden volt a konyhaszekrényben, de amúgy sem volt éhes senki. Készítettem egy szendvicset Ednek, amit szó nélkül evett meg. A fiúk felmentek a szobáikba, én pedig járkálni kezdtem a konyhában, egyre feszültebben, amíg végül úgy éreztem, mindjárt elpattannak az idegeim, akár egy
horgászzsinór. – Segítség... segítsen valaki... – suttogtam újra meg újra, ökölbe szorítva, majd szétnyitva a kezem, izzadtan, kétségbeesetten. Még akkor is a konyhában voltam, amikor Ted éjjel hazaért. Egyenesen az italszekrényhez ment, talált a hátuljában egy üveg régi whiskyt. Gyorsan felhajtott egy pohárral. – A szakértők megjöttek a szükséges technikával, minden nyomot rögzítettek. Ez az ember megőrült! Mindenhol ott hagyta az ujjlenyomatait, a borosüvegen szabad szemmel is látni őket! – Megint ivott, aztán letette a poharat, és most először nézett rám. A szeme egészen összeszűkült. – El fogjuk kapni! Akárhová is bújt, ezek után biztos, hogy megtaláljuk! – Mi tudtak meg a vérről? – Nem volt sok, többnyire elkenődött foltok. Nem volt sok vér. Tehát nem bántotta. Észrevettem volna. Alig egy hete nagyon szótlan volt. Egy titkot rejtegetett, nem egy sérülést. Mire gondolhatott? A szája mozgott, amikor belépett. Talán a férfi nevét mondogatta? – Azon gondolkodom, ki tesz ilyet – mondta Ted dühösen. – Egy gyenge alak, aki így akarja megmutatni a világnak, hogy ő is meg tudja szerezni, amit akar: lefeküdni egy kislánnyal, a szülei nyaralójában. Biztosan sokat hízelgett Naominak, aki nem vette észre, hogy a férfi folyamatosan azt mondogatja magának: hát ez egyszerű! Ez volt a terv első fele. – Nyugodj meg, drágám! – mondtam, és a kezére tettem a kezem. Mindkettőnké remegett. – Milyen tervről beszélsz?
– Amikor egy felnőtt egy gyerek bizalmába akar férkőzni, hogy később szexuális kapcsolatba kerülhessen vele. Nyilvánvaló, hogy mindent pontosan kitervelt. – Suttogva beszélt, röviden vette a levegőt. – Az első akció az volt, hogy a nyaralóban lefeküdhessen vele. Azért csinálta ezt, hogy hatalmat szerezzen Naomi felett, és így gyanútlanul menjen el vele az előadás után. Biztosan hazafelé, a hosszú úton gondolta ezt végig, és most úgy törtek fel belőle a szavak, mintha már képtelen lenne magába fojtani őket. – Mire Naomi rájött, hogy hibát követett el, addigra már túl késő volt. Talán valahová nagyon messzire vitte, és most fogva tartja. És azt tesz vele, amit csak akar: megerőszakolhatja, megölheti. Legalább halkan beszélt. A biztonság kedvéért azért odamentem a lépcső aljába, és füleltem. Csend volt, a fiúk már elaludtak. Vajon milyen lehetett az üres nyaraló illata? Talán besötétítettek a szobában, és Ted csak akkor látta meg a rendetlenséget, amikor széthúzta a függönyöket. Az ablakpárkányon legyek zümmögtek, vagy feküdtek élettelenül az üveg mentén. A hazafelé út végtelennek tűnhetett. Idegölő lehetett várni a sorban, hogy átjusson a hídon a folyó felett. A tekintetében kín tükröződött. Átöleltem. – Lehet, hogy nem így történt – suttogtam. – Talán egészen másképp. És ha szereti őt ez a férfi? Ha szereti, akkor nem fogja bántani. Ted nem felelt, és a reményt keltő szavak úgy haltak el a csendben, mintha sosem mondtam volna ki őket.
15. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Megint kezd feltámadni a szél. Álomból riadok az ablak zörgésére. Az eső hevesen veri az üveget. Álmomban egy régi álomban járok. Aztán hatalmas robaj hasít az éjszakába. Mintha minden darabokra tört volna. Megdermedve hallgatózok. Odakint történhetett valami. A hang és a félelmem ellenére az alvás határán lebegek, sodródok. Érzékelem, hogy a nyitott tenyerem a lepedőn kutat. Reggel már minden más: nem hallom a hangot, a fény szokatlanul erős. Kinézek az ablakon, és azt látom, hogy eltűnt az udvar. Az évszakhoz képest tündöklően ragyogó nap fénye egy romhalmazon törik meg. Mindenfelé egy fatörzs darabjai, kérgének szilánkjai hevernek. A vihar kidöntötte, darabokra zúzta az almafát. Hatalmas ágak zuhantak a kerítésre és a feketeribiszke-bokorra. A fa a kaput is agyonnyomta. Van egy régi fűrész a garázsban. Apám mindig makulátlan rendben tartotta a holmiját, így a fűrész is olajjal lekenve, élesen lóg egy szögön a fejsze mellett. Egy vörösbegy szemlélődik a fa aljánál kifordult füves földtányér körül. Az erősen megcsavarodott gyökerek most mind az ég felé merednek. Bertie az eltörött gallyakat szaglássza, felmászik a kerítés falára, onnan a kapu maradványaira. Elkezdem fűrészelni a törzset, és egy idő után leveszem a kabátomat, majd a pulóveremet is. A kezem csúszik az izzadságtól, ahogy előre-hátra húzom a
szerszámot. A friss, nedves fa illatáról eszembe jutnak a még meg nem gyújtott tüzek, és azok az idők, amikor gyerekkoromban lefekvés előtt elbújtam egy bokorban. A korona sötét, girbegurba ágai egy olyan emléket hoznak elém, amit nem tudok teljesen felidézni. Változó fényben dolgozom egész délelőtt. Lábaimnál nézelődik, csipeget a kis szökdécselő, durrogó madárka. Délben iszom egy kis vizet, majd folytatom a fűrészelést egészen addig, amíg az ujjaimat már nem tudom a fogantyú köré hajlítani, és már a tenyerem is vérzik. A nyitott hátsó ajtó előtt lerúgom a sáros cipőmet, és bemegyek a házba. A szobákat átjárja a vihar utáni friss levegő. Az elülső ajtó üvegén átlátszik valami sárga dolog. A lépcsőn egy kis csokor sárga krizantém, és műanyag dobozban négy tojás van. Biztosan Mary tette ide őket. A kezem remeg a fáradtságtól, amikor a virágot egy tejesüvegbe rakom. Megfogom az egyik tojást. Jólesik a tenyeremben tartani. Nem is tudom már, hogy mikor ettem tojást utoljára. Talán egy éve? A foltos héjra puha toll tapadt, meg egy kis sár. Gyorsan megfőzöm, megeszem, aztán megfőzök még egyet, meg még egyet. Nincs a házban vaj, se tojástartó, ezért – miután leszedem a héjukat – két szelet kenyér közé teszem őket, amibe kenek egy késhegynyi, már kissé megkeményedett szendvicskrémet is. A szekrény mélyén találtam. A tojáshéjat és a morzsákat belekotrom a szemetesbe, és Naomi szeplős arca ugrik be hirtelen, amikor kétéves korában ilyen kenyérfalatokkal etettem. Mary biztosan jobban van, máskülönben nem tudta volna áthozni ezeket az ajándékokat. Szinte futok ki a házból, nehogy meggondoljam magam. Az ajtaja nyitva van, bentről hangok
szűrődnek ki. Vissza akarok fordulni, de Mary már észrevett. – Kérem, ne szaladjon el! – kiabálja. Az asztalon celofánba csomagolt virágcsokrok és egy halom sütemény van. A falubeliek megtudták, hogy rosszul volt. Ő maga kötényben ül az asztalnál. Kipirult arca egyáltalán nem emlékeztet az előző napi sápadtságára. A szoba közepén sovány férfi áll, süteményt eszik, miközben a padlóra morzsál. Egy fekete hajú fiú a saját maga által sodort cigarettát szívja az asztalnál, miközben két hüvelykujjával SMS-ezik. Bemutatják, ő Dan, Mary unokája. Biccent felém, rám néz, de a szeme félig csukva van a füst miatt. A sovány ember előrelép, és mohón kezet nyújt. – Derek Woolley, szomszéd. Nyugalmazott ügyvéd és főharangozó. Magabiztosan elneveti magát. – Engem Jennynek hívnak. Nagyon petyhüdt kézfogása van. A szemembe néz, de a tekintete olyan élénken jár ide-oda, mintha egy titkot akarna megtudni. Érzem, hogy tolakodó kérdéseket fog feltenni. Elegem van már az undorító kíváncsiságból. – Szóval Jenny. És mióta van itt, Jenny? Persze, azelőtt is láttam itt önt, amikor a családjával víkendeztek, de... Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ezt az embert. Mostani ittlétem óta pedig lehajtom a fejemet, ha valaki elhalad mellettem. – Pár hónapja – felelem, és az ajtó felé sandítok, hogyan tudnék minél hamarabb megszökni innen. – Derek, Jenny volt az, aki tegnap segített nekem. Ő szedett fel
a bejárat előtt – mondja Mary gyorsan, hogy megtörje a beálló csendet. – Á, szóval ön amolyan jó szamaritánus! Mindig meg akartam kérdezni... – Harangoznak. Elkezdték, most már igazán sietnie kell! – mondja Mary, és kitárja az ajtót. – Kérem, mondja meg a többieknek, hogy a hétfői lelki gyakorlatra már mindenképp elmegyek! Addigra biztosan jobban leszek. Derek Woolley megvonja a vállát, kiissza a teáját, és elmenőben még vesz egy süteményt, majd röviden odabiccent felém. – Üljön le, kedvesem! – mondja Mary, miután becsukja az ajtót a férfi mögött. Dan Bridportban jár gimnáziumba, és útban hazafelé beugrott, hogy segítsen Marynek a kertben. Az idős hölgy engem is megkérdez, nem kell-e egy kis segítség. Hallotta éjjel, ahogy kidőlt a fa. Amikor eljövök, Dan nyitja ki előttem az ajtót, még mindig SMS-t ír. Arcán van valami meghatározhatatlan nyugtalanság, ami Edre emlékeztet. Visszamegyek a nyaralóba, ahol a fény és az árnyék játéka már teljesen más, mint amikor eljöttem. Kinézek az udvarra, észreveszem, hogy a kidőlt fa koronájának görbe ágai szabályos mintát alkotnak. És egy másodpercre meglátom Naomi arcát a gallyak közt. Persze, tudom, hogy a görbe ágak, a lehullott vesszők miatt jut eszembe. Naomi meztelen teste az ágak közt, Theo fényképein.
Bristol, 2009 Két nappal utána November huszonegyedikén, szombaton, kora reggel Michael Kopje és két kollégája állt a konyhánkban. Ted leült, mert még mindig kimerült volt a két nappal korábbi utazástól. Az arca sápadt volt, a szeme véreres. Egyikünk sem aludt többet egy óránál. Reggelit készítettem, kicsit rendbe raktam a lakást, megfésülködtem. Üres volt a fejem, aminek örültem. Tiszta lappal kellett kezdenem a napot, hogy félelem nélkül leírhassam a teendőimet. Volt egy vészhelyzetben alkalmazott protokoll, csupán három egyszerű betűt kell hozzá megjegyezni. Orvostanhallgató korunkban mindig azt tanították, hogy ne pazaroljuk az időt érzelmekre, sajnálkozásra, csak kövessük a protokollt: légutak, légzés, aztán vérkeringés. Gondolkozni kell, nem érezni. A csészékért nyúltam, teát készítettem. Listában kell gondolkodnom. Michael erősen koncentrálva nézett bennünket. Lassan beszélt, talán azt gondolta, másképp nem fognánk fel, amit mond. Rögzítették a nyaralóban talált nyomokat, és kikérdezték a környékbelieket. A szemben lakó idős hölgy úgy emlékezett, mintha látott volna egy autót a nyaraló előtt parkolni, bár nem volt biztos benne. Mindeddig senki sem látta Naomit. Összegyűjtötték a lepedőn és a törülközőkön talált DNSmintákat, valamint a térfigyelő kamerák felvételeit. Michael azért jött, hogy még egyszer átkutassa Naomi szobáját, aztán a ház többi helyiségét. A rendőrségen akart beszélni Theóval és Eddel, külön-külön, csak egy ifjúságvédő szakember lehet jelen. Ez is a rutineljárás része. Bemutatta két kollégáját, Iant, a
tagbaszakadt harmincast, és Pete-et, a fiatal jamaicait. Ők fognak segíteni neki a kutatásban, ami akár egész nap elhúzódhat. Ted megszólalt, hogy be kell mennie a kórházba. Szavait meglepett csend fogadta. Én nem csodálkoztam, olyan sokszor hallottam már ezt a mondatot, Michael bólintott, Pete-en viszont látszott, hogy furcsállja. Kikísértem Tedet, és becsuktam mögöttünk az ajtót. – Muszáj bemenned? Rám nézett, de gondolatban már a kórházban volt. Tudtam, hogy ez egyfajta védekezés a számára. – Muszáj, behívtak. – Jézusom, Ted! Majd bemegy valaki más! Erősen szorítottam az ajtó kilincsét. A szeme sem rebbent, amikor megmagyarázta: – Ha most bemegyek, akkor az csak egy órát vesz el. Nem akarok már most túl sok szívességet kérni a kollégáimtól. Gondolatmenete logikusnak tűnt, megértettem. De azelőtt is mindig megértettem. Talán nem kellett volna. Felkeltettem a fiúkat, és elmagyaráztam nekik, hogy mi fog történni. Ed visszafeküdt, Theo azonban villámgyorsan felült, és gondterhelten ráncolta a homlokát. Felkísértem Michaelt Naomi szobájába. Korábban kérték, hogy ne nyúljak semmihez, és nem is tettem, igaz, máshol sem takarítottam azóta. Meg nem is akartam változtatni azon, ahogy Naomi hagyta a szobáját. Most viszont igyekeztem a rendőr fejével gondolkodni, és legszívesebben eltüntettem volna a halomba dobált ismeretlen fehérneműt, a kiborult alapozó nyomait. Éreztem, ahogy a tekintete rögzíti a látottakat: vörös
rúzs, amint a kupakja nélkül hever a kiborult alapozóban; csipkés melltartók, tanga, bevetetlen ágy. De nem ez volt az igazi Naomi. Mondani akartam, hogy a lányom itt van, a falnak támasztott csellóban, a karácsonykor vagy a korfui nyaraláson készült fényképeken, az összegyűjtött kagylókban, a tálban lévő barátságkarkötőkben. A tükör mögé csúsztatott őszi levelekben. Szerettem volna elmondani, hogy Naomi imádta az őszt. Úgy gyűjtötte a faleveleket, akár egy kisgyerek. Mert még csak egy kisgyerek. A melltartó, a tanga biztosan valamelyik barátnőjéé. Nem lehetnek az övé. Sosem láttam őket azelőtt. Bár a magas sarkú cipőjét sem láttam korábban. Alkohol- és cigarettaszag áradt belőle, és ezeket sem tapasztaltam azelőtt. Mint ahogy azt sem, hogy egyszerűen elfordul, amikor beszélek hozzá. Mit mulasztottam el? Mit kellett volna megértenem, mielőtt túl késő lett volna? Michael rám nézett, majd Naomi könyveire mutatott. Bólintottam. Minden könyvet levett a polcról, megfordította és megrázta őket. Alulról a második polc harmadik könyve vékonyka darab volt, és korábban nem vettem észre. A fényes borítón virágok ragyogtak. Michael belelapozott, és én felismertem Naomi kerek betűit. Naplónak tűnt. Legszívesebben kikaptam volna a férfi kezéből. Ha valóban Naomi gondolatait rejti, akkor nem Michaelre tartozik. Ez az ő privát szférája, az én feladatom pedig az lenne, hogy megvédjem ezt. A könyv felé nyúltam. – Muszáj átnéznem – mondta Michael csendesen. – Nekem is. – Sajnálom, de...
– Kérem, adja oda! – Remegő ujjakkal nyúltam a könyvért. – Tudom, mit érez. – Nem, nem tudja. Ne mondja ezt, folytattam magamban. Sosem veszítette el a gyerekét. Rápillantottam. Lehet, hogy nincs is gyereke. A gyermektelen férfiak magabiztos tekintetével nézett vissza rám. – Igaza van – mondta bocsánatkérően. – Természetesen nem tudom pontosan, mit érez ön. De ebben a naplóban kulcsfontosságú nyomok lehetnek. Talán Naomi dolgai már nem is voltak a sajátjai. Talán tényleg úgy helyes, ha megengedem, hogy idegenek vizslassák a titkait, hátha ez segít a nyomára bukkannunk. Az eltűnéssel együtt Naomi elveszítette a magánélethez való jogot. Gondolkoznom kell. Nem érezni. Légutak, légzés, vérkeringés. – Azt azért megengedhetem, hogy előbb ön nézze át – mondta, és átnyújtotta a könyvet. – De aztán muszáj lesz elvinnem. Ez egy tárgyi bizonyíték. Nagyon sajnálom. Talán azt hitte, átírok benne valamit, vagy kitépek lapokat. Megtettem volna? Leültem az ágyra, hogy elolvassam Naomi mondatait. Kinyitottam a naplót. A kézírása kisebb betűs és feszesebb volt, mint ahogy emlékeztem. A tekintetem ugrált a sorokon. Az első bejegyzést majdnem két évvel azelőtt, 2008 januárjában írta. Pár mondat a karácsonyi ajándékokról. Ellapoztam. 2009 augusztus. Három hónappal az eltűnés előtt. Láttam az apa és a kórház szavakat. Felütöttem az utolsó oldalon, hátha találok egy nevet, egy helyszínt, bármit, ami segíthet. Az utolsó bejegyzés:
Holnap a nyaralóban. J. Tíz hét. Egy héttel ezelőtt írhatta. De mi az a J? És mi lesz tíz hét múlva? Egyet visszalapoztam. Ceruzával rajzolt szívek, alattuk három betű. XYZ. Az X és a Z feketével, a középső betű pirossal, felső villáján egy szív pihent. Nevet sehol sem találtam, és az sem derült ki, hogy ezt mikor írta. A gyeplabdások először játszanak idegenben. Ellógtam fizikáról, hoztam cigit. Naomi ellógott fizikaóráról? Imádta a fizikát. És hozott cigarettát? Szédülni kezdtem, egy másodpercre letettem a naplót. Lehet, hogy ezeket valaki más írta. Gyorsan körülnéztem a szobában, tekintetem a kis tükörre esett. Két nappal ezelőtt még ő is ebben nézte az arcát. Kivé változott, miközben sminkelte magát? Továbblapozok, visszafelé. Theo dicséretet kapott. Nekem köszönheti. Ez a fényképek miatt lehetett. Ezt értettem. XYZ. Iskola után. Elmondtam N-nek. Már megint ezek a betűk. Iskola után... lehet, hogy a próbára utalt? Megtanulandó szövegre, jelenetre? Az N talán Nikitát jelenti. Szegény kislány olyan csendes volt, amikor éjjel kérdezgettük, annyira összezavarodott. Lehet, hogy eltitkolt előlünk valamit? Michael most a ruhásszekrényt kutatta át: széthúzta a vállfán lógó ruhákat, felfordította és megrázta a cipőket. Aztán átment a komódhoz, egyenként kinyitotta a fiókokat, a ruhák közé túrt. Sietnem kellett. Visszatértem a naplóhoz, azokhoz a
bejegyzésekhez, amelyek augusztusban kezdődtek, a nyári szünet alatt. Megint ugyanazok a kezdőbetűk. És van egy új is, K. XYZ. K majdnem befejezve. Augusztusban még nem írhatott a darabról. Valami projektmunkát meg kellett csinálnia a szünidő alatt, talán erre utal? Michael mellém ült az ágyon. – Semmit nem értek, bár az N betű jelentheti Nikitát – mondtam neki. – Csak annyit tudtam meg, hogy dohányzott, és ellógott fizikaóráról. – Michael rám nézett, majd elfordította a tekintetét. Sajnált engem, de nem akarta mutatni. A napló egyik lapjára mutattam. – Van pár visszatérő betű. XYZ. Talán valami kód? Az ábécé betűi, netán különleges jelentéssel. K majdnem befejezve. Valami iskolai feladat van majdnem kész? Michael figyelmesen tanulmányozta a betűket. – Esetleg barátok, vagy egy hely kezdőbetűi. A fejemet ingattam. Nem tudtam. Finoman elvette tőlem a naplót, majd beletette egy nejlontasakba. – Lefénymásolom, és visszaadom önnek. Addig is gondolkozzon, hátha eszébe jut valami. Kopogtak az ajtón, Ian lépett a szobába. Izgatottnak látszott. – Találtam valamit, ami talán fontos lehet – mondta egy szuszra. Követtük őt a földszintre. Ian megtalálta Theo fotóit, amiket a meztelen Naomiról készített az erdőben. Michael a homlokát ráncolva nézte végig őket. Abban a pillanatban jött ki Theo a fürdőszobából. Nedves arcán még látszott az álmosság, és hitetlenkedve fogta fel, hogy
a képei ekkora bonyodalmat okoztak. Elmagyarázta a sorozat koncepcióját, és azt is, hogy Naomi benne akart lenni. Ian a szemét összehúzva kérte Theót, hogy ismételje meg, amit az imént mondott. Láttam rajta, hogy nem hisz neki. – Nikitát is megkérdezhetik – mondtam gyorsan, és közelebb húzódtam Theóhoz. – Ő is ott volt, el tudja mesélni, hogyan történt. Michael elment, hogy telefonáljon Shannek. Megszervezte, hogy mindannyian találkozunk a rendőrségen. Azt mondta, az egy jó helyszín, hogy bizonyos kérdéseket tisztázzunk. Tombolt bennem a düh, amiért így késleltetjük a keresést. Én már láttam magam előtt Naomit egy autóban. Az arcát az ablak üvegének nyomta, ahogy mellém értek. Későn mozdultam, továbbmentek. Nem, mégsem! Ha futok, még utolérem őket. De sajnos ez a pillanat is elmúlt. Végtelennek tűnt, túl késő, túl késő... Hullámokban tört rám a kétségbeesés, ahogy a rendőrség felé autóztam, és az elképzelt kocsi egyre távolodott Naomival, végül csak egy kis pont lett, aztán már az sem. A folyosón egymás mellett ültünk Shannel, miközben kihallgatták a gyerekeket, egy ifjúságvédő jelenlétében. Shan egyenesen a szemben lévő csukott ajtóra bámult, és halkan megszólalt: – Jenny, tudom, hogy a poklok poklát éled át, de ne rángasd bele Nikitát is! Már elmondott mindent, amit tud. – Nem én rángatom bele – feleltem, de szólni is alig bírtam a meglepetéstől és a dühtől. – Ez egy rendőrségi nyomozás. Shan nem válaszolt.
– Naominak volt egy naplója – mondtam remegő hangon. – Nikita kezdőbetűje is szerepel benne. Naomi talán elmondott bizonyos titkokat Nikitának, csak ő nem meri megosztani velünk, hátha... – Miféle titkokat? – kérdezte most már keményebb hangon. – Naomi alig találkozott Nikitával! Nem voltak titkaik, nem kisgyerekek már! – Ezt nem tudhatod biztosan... – Jen, én ismerem a lányomat! Hagyd őt békén! Éppen eléggé ki van borulva. Én ismerem a lányomat. Úgy éreztem, a szavai ott visszhangzottak a szűk folyosón, a fényes zöld padló felett, a málló, magas falak között. A folyosó végén egy rendőrnő ült az íróasztalnál, nyugodt szigorral az arcán. Talán úgy gondolta, hogy a profi rendőr arckifejezése mindig nagyon kemény kell hogy legyen. Sok idő telt el, mire kinyílt az egyik szoba ajtaja. Nikita lépett ki, nyomában Michaellel. A lány zaklatottnak tűnt, azonnal odasietett Shanhez, aki átölelte őt. Nikita az anyja vállára hajtotta a fejét, én pedig gyorsan elkaptam a tekintetem. Michael kinyitotta a szomszédos ajtókat, és a fiúk is kijöttek. Theo leguggolt, két kezét a térdei közt lógatta lefelé. Ed a falnak támaszkodott, és lehunyta a szemét. Kimerültnek látszott. – Köszönöm – mondta Michael mindannyiunknak. – Igazán sokat segítettek. Sajnálom, hogy be kellett rángatnom önöket. Senkit sem vádolunk semmivel. Tudom a fényképek történetét, és szeretnék elnézést kérni, de fel kellett tennünk ezeket a kérdéseket. – Ekkor rám nézett. – Nagyon sajnálom.
Hazavittem a fiúkat. Útközben nem szólaltak meg. Nem volt mit mondani.
16. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később A novemberhez képest szokatlanul szép idő követi a vihart: késői vénasszonyok nyara, égő tüzek illatával. Füst kavarog a napsütötte ágak, a még le nem hulló levelek közt. Összetört cserepek hevernek az úton, egy ablakkeret a csillogó üvegszilánkokon. Az üzlet pocakos tulajdonosa nehézkesen hajol le, tömzsi lábait szétterpesztve szedi össze a szétszóródott ládákat, a felborult alumíniumkukákat. Vörös haja időnként előrehullik, ilyenkor húsos kezével gondosan hátraigazítja, és mindeközben szinte élvezettel beszél a faluban okozott viharkárokról. Aztán témát vált. – Mary mondta, hogy Dan átmegy magához felfűrészelni az almafa maradékát. Én is szívesen elviszek bármit, amire már nincs szüksége. Készpénzzel fizetek. Bemegyek a boltba, szemügyre veszem a polcokat, miközben alig kapok levegőt. Tehát ez történik, ha az ember előbújik a barlangjából. A többiek rögtön körülveszik. Tudhattam volna. Almát, kávét és egy kis üveg Marmite sörlekvárt pakolok a kosaramba. A kezem merev a tegnapi fűrészeléstől, majdnem elejtem a kávét. Dan fogja megzavarni csendes magányomat. Vinnem kell neki valami ennivalót. Veszek kekszet, babot, de úgy ítélem meg, hogy ez még nem lesz elég. A kis fagyasztóládából kiveszek pár mirelit hamburgert, aztán veszek
tejet, narancslevet, sört. Egy poros doboz sarkában kis csomag hagymát találok, azt is elviszem. Rendes ellátást fog kapni tőlem, mégiscsak egy fiatal fiú. Eszembe jut, hogy fizetni is akarok a srácnak, ezért a kasszánál készpénzt veszek le a kártyámról, és elfordítom a fejem a férfi kíváncsi tekintete elől. A nyaralóhoz közeledve meghallom a fűrész hangját. Az alacsony fal felett belátok az udvarra, ahol Dan előredőlve tartja vékony karjával a fűrészt, lábánál már jó sok levágott darab összegyűlt. Amint kinyitom a kertkaput, Bertie kiszabadítja magát a nyakörvből, és rohanni kezd Dan felé. Megdermedek a félelemtől, nehogy a fiú elejtse a fűrészt ijedtében, vagy hirtelen megfordulva megsértse magát, de a félelmem alaptalan. Felegyenesedik, kikapcsolja a gépet, és lehajol, hogy megpaskolja a kutyát. Lejjebb húzza a sálját, amivel a száját és az orrát eltakarta a por elől. Közelebb érve látom, hogy az arca kipirult, izzad. Sötét haja a homlokába tapad, tekintete bizonytalan, mosolya félszeg. Edre emlékeztet, aki ugyanilyen félénk volt, mielőtt megkeményedett. Dan félrekapja a fejét, és elnéz mellettem. Én hosszan bámulok rá, az arcvonásaiban Edet keresem. Megmutatja, hova tette a fa koronáját, a fal mellé. A nagyobb ágak még rajta vannak, formájuk karmokra emlékeztet. – Elvihetem azokat? – kérdi Dan. Theo Naomiról készített fotói rejtőznek az ágak között. Biztosan megváltozik a tekintetem, mert a fiú szinte dadogva folytatja: – Csak mert szobrokat szoktam készíteni. Olyan formákat használok, amik amúgy is benne vannak a fában. És ezek
nagyon tetszenek. Emberi kezekre emlékeztetnek. Kezek tekergő ágakból. Gondos kezek, amik féltik, óvják Naomit: – Természetesen. Nyugodtan vidd el, ami kell! – Összeszedem magam, és rámosolygok. Theo fényképei elmosódnak, én meg odamegyek a bejárati ajtóhoz, hátha posta érkezett. Három képeslap van a lábtörlőn. A szívem heves dobogásba kezd. Az egyiken a régi Bristol kikötője látható. A hátulján Anna szép kézírása. Ez a harmadik nekem küldött lapja: Minden rendben. Anna Megígérte, hogy továbbra is eljár hozzánk, miután én elköltöztem. Egy másodpercig látom magam előtt, ahogy Ted szétdobált zoknijait szedi össze, az éjjel otthagyott tányérjáról lemossa a rászáradt ételmaradékot, és gyengéden letörli a port az ágyunk mellett lévő fényképekről. Válaszul rendszerint küldök neki egy tengerparti képet, bár nem nagyon tudok mit írni, maximum annyit, hogy hiányzik. Tedtől is jött egy lap, ez a folyót ábrázolja. Szokás szerint nem írt rá semmit. Lehet, hogy nincs is Bristolban. Biztosan még több konferenciára jár, amióta semmi sem köti az otthonához. A harmadik képeslapon egy vastag kék csík és fehér pontok láthatók. David Hockney képe. Theo küldte, és egy pillanat alatt beugranak a régi emlékek.
Kaliforniában bármit megzabál a nép. A képeim egy friscói galériában láthatók! Az utat az ösztöndíjból állom (fa/természet fotók). Karácsonyra hazajövök. (Lehet, hogy Sammel.) Theo Karácsony Theóval. Biztosan gyorsan elrepült számára az utolsó, élményekkel teli négy hónap, amit az ösztöndíjának köszönhetően New Yorkban töltött. Vágyom már, hogy láthassam a szőke szemöldökét, magas termetét, halvány szeplőit. Ahogy nevet. Megtapasztaljam, ahogy hirtelen a vállamra hajtja a fejét, mint kiskorában. Ahogy a konyhában jön-megy, nekidől a falnak, eszi a zabpelyhet, beszélgetni akar. Időnként pedig szorosan átölel. Egyelőre nem sok mindent tudok Samről, leszámítva azt, hogy építésznek tanul, és a doktoriját csinálja. Theo egyszer küldött nekem egy fényképet, amin átöleli ezt a mosolygó embert, akinek hosszúkás, tudós arca, vastag szemüvege van. Ezt sem láttam előre. Vagy mégis? Ed sosem piszkálta Theót a lányokkal. Azt gondoltam, Theót csak a művészet érdekli, ezért nem volt egy barátnője sem. Sosem néztem a dolgok mögé. Elvakított a felszín, nem voltam hajlandó alámerülni a mélyben húzódó dolgokig. Mint ahogy Naomi titkait sem vettem észre, bár az övéi katasztrófához vezettek, nem szerelemhez. Leteszem a képeslapot, amíg ezeken gondolkodom. Kinézve az ablakon látom Dant a fával ügyködni. Innen bentről nagyon könnyűnek tűnik, amit csinál, a fa szinte magától hullik a lábához, a motoros fűrész visító hangját tompítja az üveg. Becsukom a szemem, és látom a sötétben kidőlő fát, ahogy
megváltoztatja a kert képét. Ted lehet, hogy nem fog örülni Samnek. Én szeretnék. Theo talált valakit, akit szeret. Olyan sok szeretet van benne. Ugyanakkor félek. Ez a terület ismeretlen számomra. Mit fog érezni Ed? És én? Vizet engedek a forralóba, kipakolok a kosárból. Sajnálom, hogy sosem lesznek gyerekei. Sajnálom, hogy sok nehézséggel kell majd szembenéznie. A boltos biztosan elmondaná a vevőinek, ha tudná. A falu kicsiny világa kíváncsi és pletykás. Készítek egy bögre teát Dannek, kiviszem neki egy csomag keksz kíséretében, és leteszem a lépcsőre. Amikor felnéz, felmutatja a hüvelykujját. Az udvaron kellemes meleg van. Gyorsan kihozom a vázlatfüzetemet, és próbálom lerajzolni az ágakat, ahogy a novemberi napfényben csillognak, mintha sötét karok úsznának a levegőben. Ragyog a papír, a fénysugár megtörik a szénceruza vastag vonalának szemcséin. Közben a vörösbegy száll le a farönkök mellé, csipeget a fűrészporban, majd az egyik letört ágra ugrik. Körbejárom az ágakat, hogy másik szögből is feltérképezzem a helyszínt, miközben alig érzékelem Dan jelenlétét magam mögött. Lefekszem, a nedvesség beleivódik a pulóverembe, és végre megtalálom azt a perspektívát, amit kerestem. Az ágak tekeregnek fölöttem, körülöttem, találkoznak egy pontban, a gömb forma kiteljesedik. Amikor kettőt kondul a harang, bemegyek, hogy elkészítsem a hamburgereket. Ahogy sülnek a húsok, a szokatlan, tömény illat beindítja a nyáltermelésemet. Az utóbbi időben almán, pirítóson és kávén éltem, nem emlékszem, mikor ettem mást.
Most hirtelen megkívánom a húst, ezért az összeset megsütöm, gyorsan vágok hozzá hagymát, aztán az egészet kenyér közé teszem, és kiviszem két doboz sörrel együtt. A hátsó ajtó kőlépcsőjén ülünk egymás mellett, a napon. Dan sorra falja a forró szendvicseket. Én sokkal lassabban eszek, élvezem az ízeket, és az arcomat melegítő napsugarakat. Jóleső pillanat ez. – Köszönöm – mondja Dan, és ahogy elmosolyodik, észreveszem a fogai közti rést. A fejemet csóválom. – Nem, én köszönöm neked. Nagyon sokat dolgoztál. – Hát, igen. Ez nagyon jól kikapcsol. – Miből? – Oldalra sandítok, és úgy érzem, nem bánja a kérdéseket. – A suliból, az otthoni dolgokból, meg úgy általában mindenből. – Szeretsz ilyen dolgokkal foglalkozni? – Igen. – Fából készítesz szobrokat? Bólint. – Szeretem megtalálni a bennük rejlő formákat, és összeilleszteni a darabokat. Álmos, bizonytalan tekintete megváltozik. Az ágakat nézi, mutogat, hangja sokkal erősebb, mint korábban. – Szerencsés vagy, hogy tudod, mit akarsz – mondom neki. – Gondolja? – Sok ember nem tudja. Rám néz. – Apám nem akarja, hogy holmi művészetekkel foglalkozzak.
Szerinte semmi haszna nincs. Azt szeretné, hogy rendőr legyek, mint ő. – És az leszel? – Még nem tudom, lehet. A tekintetén látszik, hogy vívódik. Felállok, összeszedem a tányérokat. – Komoly dilemma. – Ja-ja! Feláll, a sálját újra az arcára húzza. Megint kijövök, hogy befejezzem a rajzomat, de most már hűvösebb van, a nap eltűnt, az ágak fakók. Rövid idő alatt minden megváltozott. Dan elkezdi felhalmozni a levágott fát a fal mellé. Bertie egyfolytában a nyomában van, a lábára ül, amikor a fiú megáll. Talán Dan a fiúkra emlékezteti, akik teljesen eltűntek az életéből. Dan abbahagyja a munkát, leguggol, miközben a teáját issza. Bertie nekinyomakodik, fellöki a fiút, aki nevetve esik hanyatt. Később még több tuskót hordunk a garázstető alá. Dan azt mondja, visszajön még, hogy feldarabolja őket. Ahogy veszi fel a hátizsákját, meglátja a széttört kaput. Óvatosan összeszedi a letört darabokat, egymás mellé fekteti őket, mintha csontok lennének. Szemügyre veszi a nyitott falat, és megszólal: – Tudnék készíteni egy újat. A régi lécek közül lehetne használni párat, de újak is kellenének. Ha akarja. – Tényleg meg tudnád csinálni? Fogom a pénzt, amit a boltnál vettem ki, és a kezébe nyomom. Száz font. Korábban felelőtlenségnek éreztem ennyi
készpénzt magamhoz venni. Rendszerint alig költök. Jólesik a vastag pénzköteg tapintása, olyan valószerűtlen az egész. Mindketten a bankjegyekre meredünk. – Ez nagyon sok pénz, ennyi nem kell. – Akkor majd máskor is megkérlek, hogy gyere el. – Rendben. Figyelem, ahogy megy az úton Mary háza felé, előredőlve küzd a talicskával, amit az asszonynak szánt rönkökkel raktunk meg. Abban a korban van, amikor a jövő még nem kezd formát ölteni számára. Aztán egy nap hirtelen döntenie kell, és ő talán unottan, talán izgatottan határoz. Lehet, hogy sürgeti valami, lehet, hogy elbizonytalanítja, és ő dönteni fog. Este semmit sem festek, nem is rajzolok a vázlatfüzetembe. Dan döntése jár a fejemben, ami majd elvezeti őt mindahhoz, ami a jövőben várja. Az én döntéseim Tedhez, Naomihoz, ide vezettek. Honnan tudhattam volna? Ha visszamegyek az időben, inkább azt érzem, hogy nem is nagyon döntöttem, hanem csak úgy jöttek a dolgok. Amikor Afrikában tanítottam, egyszer egy kisgyerek ment be mellettem az osztályba. Sántított. Megnéztem a lábát, és hatalmas fekélyt találtam a talpán, tele apró kavicsokkal, homokkal, kosszal. Mély volt a seb, látni lehetett a rózsaszín izomrostokat. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy mit akarok. Amikor hazajöttem, már biztos voltam a dolgomban. Az ember fiatal korában azt hiszi, mindent tud. Amikor Naomi portréjára pillantok, elszántságot, magabiztosságot látok a tekintetében. Néha éjszakánként eszembe jut az a szörnyű pillanat, amikor talán elhagyta ez a magabiztosság, és rájött,
hogy hibát követett el.
17. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később – Szia, angyalom! – Helló, anya! Ed hangja távolinak tűnik. Elgondolkodom ezen a recsegésen. Néha úgy érzem, mások is belehallgatnak a beszélgetésünkbe. – Hogy vagy? – Prímán. Egy hete elveszítette a mobilját, és most elképzelem, ahogy a folyosón áll, és a falnak dől telefonálás közben. A fehér falon kis, sötét foltok vannak, ahol az ujjhegyei nekinyomódnak a festéknek. Kinéz az ablak üvegén. Emberek jönnek-mennek, megnézik, mert magas és jóképű, de ő tartózkodóan viselkedik, és így is beszél. A telefont tartó keze sápadtabb és vékonyabb, mint egy évvel ezelőtt, amikor még erős volt és barna, az evezésnek köszönhetően. Utolsó találkozásunkkor a körme is piszkos volt. – Ne haragudj, drágaságom! Tudom, hogy későbbre beszéltük meg, de már nem tudtam tovább várni. A karácsonyon gondolkodom. – Már? Egyszerű, rövid szó. Nem is annyira kérdés. Gyorsan folytatom, és a hangom még számomra is idegesítően vidámnak tűnik. – Már december van. Tudom, hogy tavaly nem ünnepeltük
meg a karácsonyt, de arra gondoltam... Hogy ideje hazajönnöd. Túl régóta vagy távol, és nagyon hiányzol. – ...talán szívesen ennél valami házi kosztot. – Szükségük van kisegítő személyzetre, annyira nincs emberük. Ez még igaz is lehet, nem tudom. Önként vállalta, hogy ott marad, miután befejezte a programot, és a szállásért cserébe segít a konyhán. Mrs. Chibanda azt mondta, hogy ez az elvonulás is a folyamat része, én pedig örültem, amikor megengedte, hogy Ed ott maradhasson. Mihez kezdett volna itt, velem? – Apa is jön. Nemsokára Johannesburgba utazik egy konferenciára, de karácsonyra hazajön. Meghívtam őt is ebédre. – Eszembe jutnak Ted tömör mondatai a múlt heti telefonbeszélgetésünk alkalmával. – Üdvözöl téged. A vonal másik végén csend van. Valószínűleg nem hisz nekem. Sosem kérdez Tedről vagy a különélésünkről. Tudom, hogy időnként találkoznak, de erről nem beszél. – És mi van veled mostanában? – Miközben a válaszra várok, kinézek az ablakon. Az ég halványszürke. A templom tornyán túl sötét felhők gyülekeznek. Néhány sirály repked a magasban, fehér tollaik fel-felvillannak, ahogy megfordulnak, és zuhanásba kezdenek. Az udvar teljesen tiszta, Dan az összes ágat, rönköt elvitte. Egy szakadozott folt maradt a talajon, ahol a fa állt. Néhány elfeledett zöldség megbarnult szára és a kopasz feketeribiszkebokrok árválkodnak a konyhakertben, amit valaha apám
gondozott. A megjavított kapu már a helyén van. Az új lécek színe erősen elüt a régiektől, épp egy veréb egyensúlyozik az egyik tetején, de átmenekül a falra, amikor egy szarka csap le, hogy elfoglalja a területet. Ed szinte hadarva közli, hogy éppen futni indul Jake-kel. Emlékszem a fiúra, aki annak idején ajtót nyitott, és édesen mosolygott. – Ő még ott van? – Azt hittem, mondtam neked. Egy szobában lakunk. A testvére szokott nekünk sütit hozni, meg más kajákat. – Ez nagyszerű! – A lány harmonikázik, és a hajón lakik. Barátok. Egy lány is. Nem fogok rákérdezni, de a szívem a torkomban dobog. – Vigyek valamit jövő héten? – Tollakat, és talán egy noteszt. – Egy pillanatra megáll, majd lassan folytatja: – Írok egy ilyen... naplófélét. Dr. Hagan még hónapokkal ezelőtt javasolta. Egy-két részletet felolvastam belőle Jake-nek és Sophnak. – Azért legyél óvatos! Csak olyan dolgokat mondj el, amiket tényleg el akarsz. – Nyilván. De muszáj életszerűnek lennie. Naomi is naplót vezetett, nem? Úristen! – De, igen. – Talán neki is segített egy kicsit. Mint ahogy neked is, nem igaz? Elbúcsúzunk, leülök Bertie mellé a padlóra. Nedves orrát az
arcomba nyomja, megsimogatom a forró fülét. Fogalmam sincs, hogy Naominak segített-e a naplóírás. Nem is igazán az ő gondolatai voltak benne, azokat megtartotta magának. De nyilván segített nekünk, mert elvezetett Jameshez. Feltápászkodok, leveszem a vázlatfüzetemet a fésülködőasztalról, és azon kapom magam, hogy úgy nézem a képeket, mintha valaki más rajzolta volna őket, és mintha lenne bennük valami meglepő. A meleg konyha most az otthonom, a kicsorbult szélű műanyag asztallal, a kopott téglapadlóval és a sarokban az apró, hangos hűtővel. Biztonságot ad ez a helyiség. A bristoli konyhánk már a harmadik napon idegennek tűnt. Csak járkáltam benne, amikor Michael felhívott azzal, hogy mit fejtett meg Naomi naplójából. Most is hallom a hangját, miközben a füzetet az ablakpárkányra teszem, és elkezdem lerajzolni a kapu tetején feszítő madarat. Csireg-csörög a szarka.
Bristol, 2009 Négy nappal utána – ...szóval arra a következtetésre jutottam, hogy a J betű a barátját, Jamest jelenti. – Micsoda? Bocsánat, elmondaná még egyszer az egészet, lassabban? Olyan erősen nyomtam a fülemhez a telefont, hogy az már fájt. Egyre nehezebben viseltem a dolgokat. Mintha egy kaleidoszkópban néztem volna Naomit, aki először vidám volt, nevetett, majd váltott a kép, a szája kerekre nyílt, és a nevemet kiáltotta. Csak járkáltam a házban, és a kezemet olyan erősen szorítottam a számra, hogy éreztem a kiserkenő vér ízét. A helyiségek ismerősek, de ez már nem az én otthonom volt. Ted és én vasárnap végig otthon maradtunk, vártuk a híreket, néztük az órát, némán járkáltunk, imádkoztunk, hogy történjen valami. Üres órák teltek el egymás után, úgy tűnt, mintha senki sem akarná megtalálni Naomit, hogy visszahozza nekünk. A kimerítő némaság szüneteiben megbeszéltük, hogy mi legyen a fiúkkal. Teljes egyetértés volt köztünk abban, hogy könnyebben átvészelik ezt az időszakot, ha ugyanúgy telnek a napjaik, mint azelőtt. Szerettem volna elmenekülni a kínzó várakozás elől, és visszamenni dolgozni, de Ted azt mondta, kiborulnék, ha ezt tenném. Ezt a véleményét Frank is osztotta, aki este beugrott, és közölte, hogy talált egy helyettesítő orvost erre az átmeneti időre. Legalább a fiúk tudtak aludni. Ugyanúgy eljártak iskolába, Ted pedig munkába, mondván, nem tehet mást. Az emeleti ablakból néztem utána. Amikor kilépett a házból,
kiegyenesedett, átváltozott a híres idegsebésszé, az arca is teljesen más lett az előtte álló nap gondolatától. Senki sem vette volna észre, hogy valami nincs rendben körülötte. A megszokott járásával ment az autóhoz, sötét öltönye szépen simult a vállára, szőke haja gondosan megfésülve. Néztem az üvegen át, és tudtam, hogy a hajam csomókban áll, a lábam csupasz, az arcom nyúzott. Ted kocsiján túl két fehér furgon parkolt, a tetejükön műholdvevők voltak. Két férfi támaszkodott az egyik autó oldalának, kezükben papírpohár, és amikor észrevettem, hogy a nyakukban fényképezőgép lóg, gyorsan hátraléptem az ablaktól. Michael hangosabban kezdett beszélni, visszarángatva a jelenbe. – Naomi naplójában a J betű Jamest jelentette. Még egyszer beszéltem vele és Nikitával. De inkább benézek, és személyesen mesélem el. Hallottam, hogy leteszi a telefont, aztán pár másodperc múlva megszólalt a bejárati csengő. Az idő mintha megnyúlt volna, vagy pont hogy összezsugorodott, arra számítottam, hogy Michael áll majd az ajtóban, de egy vörös hajú fiú volt, iskolai egyenruhában. A nyakkendőjén laza csomó, az ingét nem tűrte be, szeplős arcán lecsorgó könnyek nyoma látszott. Szeme annyira feldagadt, hogy kellett egy kis idő, mire ráismertem. – Szia, James! – Jó napot, dr. Malcolm! Egy ideig szótlanul bámultam rá. – Naomi nincs itthon. Csütörtök este óta nem láttuk.
Négy napja. Döbbenet volt kimondani, pedig minden egyes percét megszenvedtem. – Tudom, hogyne tudnám. – Mérgesnek látszott. – Hajnali négy óta a rendőrségen voltam. Ránéztem kivörösödött szemére, a körülötte lévő sötét karikákra, halvány borostájára. – Miért? – Nem tudtam aludni. El kellett mondanom valakinek. Az egész az én hibám. Az ő hibája? Mi az ő hibája? Mit csinált? Kitalálta, mi jár a fejemben. – Illetve... nem, nem tudom, hol van, bár tudnám... csak meg akartam magyarázni... Megszédült, elkaptam a karját, és behúztam a házba. Leroskadt az egyik konyhai székre, fejét a kezébe temette. Készítettem egy csésze jó cukros teát, és letettem elé. Megint csengettek. Ezúttal tényleg Michael volt. Komolynak tűnt, de a szája mosolyra húzódott, amikor meglátott. Beengedtem, és amikor elment mellettem, rájöttem, hogy már megismerem az illatát, a vasalt ing és a fogkrém férfias keverékét. Nagyon közel állt hozzám, illúzió volt persze; teljesen más a helyzete, mint nekem. Ő élte a hétköznapi életét, mint bárki más. Ismertem ezt az életet, de nekem most nem ez jutott. A tragédia áttetsző hártyája elválasztott ettől a világtól. És nem tudtam hozzáférni, már nem is emlékeztem, milyen az. James meglepődött Michael láttán, aki rámosolygott, és biztatóan vállon veregette. – James azért jött, hogy elmondjon nekem... valamit –
mondtam, és leültem egy kicsit távolabb a fiútól. – Helyes. Mi már beszéltünk. Michael odahúzott egy széket, és leült James mellé. Mozdulatai lassúak voltak, és rájöttem, hogy ő sem aludt túl sokat. A fiú arca sápadt volt. – Szeretem Naomit – mondta James hirtelen. – És ő is szeret engem, legalábbis azt hiszem. Már hónapok óta... együtt vagyunk. Együtt? Persze, mindketten játszanak a darabban. Így érti? Gyorsan Michaelre pillantottam. – Hat hónapja rendszeresen lefeküdtek egymással – mondta halkan. Reszketni kezdtem. Feljebb kéne csavarni a radiátorokat. Ted takarékossága nevetséges, ahhoz képest, hogy november volt. Ez képtelenség! Tudtam volna róla, ha lefekszik valakivel. Naomi elmondta volna. De még ha nem is mondta volna el, akkor is megéreztem volna, az anyja vagyok! James talán olvasott a gondolataimban, mert így folytatta: – El akarta mondani önnek. Tudta, hogy úgyis rá fog jönni. – De hogy lehetséges ez? Naomi vagy itthon volt, vagy az iskolában. Mindig tudtam, hol van, mit csinál... – Iskola után voltunk együtt. Meg hétvégeken. Szinte suttogott, ezért közelebb kellett hajolnom, hogy értsem, amit mond. Halkan folytatta: – Azt mondta itthon, hogy Nikitával van, pedig nálunk volt. – És a szüleid tudták ezt? Emlékeztem az anyjára. Találkoztam vele orvosi eseményeken, elképesztően csinos, vörös hajú ápolónő. Az
apuka egy jóval idősebb gyerekorvos. – Apa mindig sokáig dolgozik, anya egy éve otthagyott minket. Az az igazság... Szóval az igazságot még nem mondta el. – Naomi néha rosszul volt. Tényleg? Nem vettem észre. – Reggelente. A konyhából nem hallhattam, ha esetleg az emeleten hányt, de az igaz, hogy egy ideje nem reggelizett. Undorodva nézett rám, amikor ezt felhoztam neki, de vacsorát mindig evett, ezért aztán nem aggódtam. – Aztán volt, hogy elaludt az órán. A próbák nagyon kimerítőek voltak. Nekem is feltűnt, hogy már nem rohangál mindenhova, mint korábban. – Ezért aztán vett egy terhességi tesztet... Csend lett. Hogyan lehetséges, hogy nem állt össze a kép? Nem evett reggel, állandóan fáradt volt, a hangulata is hullámzott. Michael sajnálkozva nézett rám. Felálltam, és az ablakhoz mentem. Naomi terhes. Képtelenségnek tartottam. Jameshez fordultam. – Biztos vagy benne? – kérdeztem kemény hangon. – Három tesztet csinált összesen. – Hány hetes? – Nem tudtuk. – Nem nézett a szemembe. – Úgy emlékezett, hogy két ciklusa maradt ki, de nem volt benne biztos. Talán tízhetes. Holnap a nyaralóban. J. Tíz hét. – Álljunk csak meg egy kicsit! És hogy került vér a matracra?
– Először Michaelre néztem, aztán vissza Jamesre. – Az ezelőtti hétvégén volt a nyaralóban. Akkor ment oda azzal a férfival. Azt hittük, azért volt a vér, mert az volt az első alkalom, de akkor ez nem lehetséges, hiszen akkor már terhes volt. – Milyen férfiról beszél? – kérdezte James zavartan. – Én voltam vele. Azt hittem, Naomi elmondta, hogy velem jön. Aztán... azután... vérzett, de három nappal később, múlt kedden, megint vett egy tesztet, és még mindig terhes volt. Kicsit vérzett, de terhes volt. Tehát nem az a férfi vette el a szüzességét, nem a férfi a színházból, nem az a szemét, aki elrabolta. Így még rosszabb a helyzet. Nem azzal a férfival borozott, akivel most van, vele nem is osztozott meg semmin. Nem szeretik egymást, a férfi nem törődik vele. És ha még mindig vérzik, talán elvetélt és vérzik... vagy lehet egy méhen kívüli terhesség is. Ránéztem az asztalnál ülő, könnyes szemű fiúra, és éktelen haragra gerjedtem. – És te, James? Te mit szóltál a terhességhez? Egész pontosan mit terveztél? – Azt akartam, amit ő. Szeretem őt. Nem igazán tudtam, mi legyen a terhességgel. Legszívesebben lekentem volna neki egy hatalmas pofont. Meg tudtam volna ölni, amiért még nagyobb veszélybe sodorta Naomit. – Ha nem tudtad, mit kezdjél egy terhességgel, mi a szarért nem használtál óvszert?! James összerezzent. Michael hozzám fordult. – Naomi fogamzásgátlót szedett – mondta halkan. – De
időnként elfelejtette. Újabb titok. Hogy a pokolba szerzett fogamzásgátlót? Talán az egyik barátom írta fel neki? – Attól még használhattál volna óvszert! – kiabáltam. – Tudnod kellett volna, mit teszel! Csak rontottál a helyzeten! – Reszketve vettem egy nagy levegőt. – És akkor ki volt az a férfi, akivel találkozgatott? Tudsz valamit róla? James lehajtotta a fejét. Könnyezve beszélt. – Éreztem, hogy valami megváltozott, nem sokkal a próbák megkezdése előtt. Mindig én kísértem haza, de néha nem akarta, és ilyenkor azt mondta, hogy még bent marad a színházban gyakorolni. Meg ilyeneket. De nem olyan volt, mint korábban. Már nem mondott el nekem mindent. – Folytasd! Alig ismertem a hangomra, olyan közönyös volt. Mint annak az üres tekintetű rendőrnőnek a folyosón, amikor a bűnözőkkel kell beszélnie. – Egyszer láttam egy férfit. Jöttem ki az öltözőből, és láttam, hogy beszélget valakivel. A férfi a falnak dőlt, Naomihoz hajolt. Hosszú, csimbókos haja volt. Megjegyeztem, mert láttam Naomin, hogy mennyire figyel rá. Észre sem vett engem, ezért csak odakiabáltam, hogy kint várom. Nagyon sokáig vártam, és amikor már mindenki kijött, de ő még nem, akkor feladtam. Mély, keserves zokogásban tört ki. – Vissza kellett volna mennem, bele kellett volna néznem annak az embernek a szemébe! Michael felkelt. – Semmi baj, James! Ki vagy merülve. Hazaviszlek.
– Várjon! – Lelkiismeret-furdalást éreztem, ezért a fiú karjára tettem a kezem, hogy még ne menjen. – Nekem se mondta el, mi van vele. Figyelj, James! Felelőtlen voltál, nagyon felelőtlen, de szeretted őt. Ezt látom. És láttam a gyűrűt is, amit adtál neki, és... – Nem maga adta azt a gyűrűt? – nézett rám bambán. – Azt mondta, a nagymamájáé volt. Családi örökség. Némán bámultam rá. Szóval Naomi mindkettőnknek hazudott. Biztos attól a férfitól kapta a gyűrűt, talán pont akkor, amikor a falnak támaszkodva beszélgettek. Pont azt a pillanatot választotta, hogy Naomi ujjára húzza a gyűrűt, azért volt annyira elragadtatva azon az estén. Azt hitte, hogy jelent valamit annak az embernek, aki egész idő alatt csak játszott vele. James felállt. Bocsánatot akart kérni, de én nem akartam hallani. Nem akartam megszánni ezt a fiút, ezt a gyereket, aki talán teljesen felborította Naomi életét. Akármerre is járt, terhesen, vérezve, most még nagyobb veszélyben volt, mint gondoltam. – Azt áruld még el... – Borzasztó érzés volt megkérdeznem, hogy mit gondolt Naomi a terhességről, amikor nekem tudnom kellett volna róla. Olyan dolog ez, amit egy lány megsúg az anyjának, hogy a kettejük titka legyen. – ...Mi volt Naomi szándéka a terhességgel? A fiú rám nézett. A szeme feldagadt, de még így is látszott a tekintetén, hogy a kérdés őt is foglalkoztatta. – Természetesen nem akarta megtartani – mondta, és zavartan nevetett. – El akart vetélni, és valahol azt olvasta, ha...
ha szeretkezünk, akkor a baba elmegy. Ezért akart lemenni a nyaralóba. Örült, amikor vérezni kezdett. Elment Michaellel, én meg remegő lábakkal roskadtam az egyik székre. Fura volt, hogy James ilyen szavakat használt. Szeretkezni. Mit is csináltak? Pont az ellenkezője történt. És a tampon papírja, amit az eltűnése éjszakáján találtam? A fenyegető vetéléstől vérzett, nem a menstruációtól. Vajon voltak fájdalmai? Mire Michael visszatért, én már mindenféle variációt végiggondoltam. Leült az asztalhoz, közel mellém. Hirtelen elkezdtem sorolni a gondolataimat. – Honnan tudhatjuk, hogy James igazat mond? Talán mégis tőle kapta Naomi a gyűrűt, ahogy azt nekem mondta. Honnan tudhatjuk, hogy Naomi terhes volt, vagy hogy egyáltalán lefeküdt vele? Lehet, hogy James soha nem is járt a nyaralóban! Lehet, hogy csak kitalálta ezt az egészet! – Kezem az asztal lapjára szorítottam. Képtelen voltam abbahagyni. – Talán a másik fickóval ment a nyaralóba, de most James rejtegeti. Gondoljon csak bele! James féltékeny volt, amiért Naomi szóba állt ezzel az emberrel, ezért bántotta, és azóta is rejtegeti valahol... Michael egy pillanatra rátette a kezét az enyémre. Az érintése meleg volt. – Jenny, a fiú órákig volt a rendőrségen! Igazat mond. – Hangja nagyon magabiztosan csengett. – Tényleg lementek a nyaralóba szombaton. Egy kutyát sétáltató férfi emlékezett a piros Volvóra, ami a ház előtt állt. James apjától kérték kölcsön a kocsit.
Lehunytam
a
szemem.
Michael
tovább
sorolta
a
bizonyítékokat. Erőt vettem magamon, hogy odafigyeljek. – James azt állította, megálltak Taunton mellett, hogy tankoljanak, a kollégáim épp most ellenőrzik a térfigyelő kamerák felvételét. Tegnap este ujjlenyomatot vettünk tőle, hogy összevethessük a borosüvegen és a poharakon találtakkal. – Megállt. Kinyitottam a szemem, ránéztem, ő halkan folytatta: – Nikitával is beszéltem. Tudott Naomi terhességéről. Nem voltak titkaik, nem kisgyerekek már! Shan dühösen magabiztos szavai jutottak eszembe. Tényleg elhitte, amit mondott? – És még miről tudott? – kérdeztem, miközben járkálni kezdtem a konyhában. – Miről tudott még Nikita? Azt is tudta, hogy Naomi el akar szökni? – Megállíthatatlanul törtek fel belőlem a kérdések. – Mi volt a szándéka a babával? – Tudta, hogy Naomi megismerkedett valakivel, aki tetszik neki, és az eltűnése estéjén is vele készült találkozni, de Naomi semmit sem mesélt neki az illetőről. Nikita úgy gondolja, Naomi nem jószántából ment el, mert szerinte valamiképp elköszönt volna tőle. – Egy pillanatra rám nézett. – Azt tudta, hogy Naomit aggasztja a terhessége, és meg akarta szakítani. Erre utal a napló utolsó oldala, meg a tíz hét... Úgy vélte, egy tízhetes terhesség nem olyan előrehaladott, amit ne lehetne megszakítani. Nem tudta, hogy a körmök ekkor kezdenek formálódni az apró ujjakon, lábujjakon. Ezt senki sem akarja tudni, ha arra készül, amire Naomi. – Rendben – mondtam, és a fejemre tettem a kezem, mintha csak a száguldó gondolatokat akarnám lefékezni. – Tegyük fel,
hogy minden pontosan úgy történt, ahogy James mondta, és tényleg elmentek a nyaralóba. Attól még elrabolhatta aznap este! Megvárta, amíg mindenki elmegy a darab után, aztán elvitte Naomit valahová. – Az apja aznap este nézte meg a darabot. James játszotta Chinót, emlékszik? Utána elmentek a Hotel du Vin-be, vacsorázni. Tegnap este ezt is ellenőriztük, és a személyzet emlékezett rájuk. Megmutatták a számlájuk másolatát is. Michael alapos munkát végzett. Csendben maradtam. Szerettem volna, ha James az elkövető, ha ő rejtegeti valahol Naomit, mert féltékeny volt, mert szerette, mert szerette volna magának tudni. – Lehet, hogy másképp bánik vele az elrablója? Lehet, hogy jobban bánik vele, ha tudja, hogy terhes? Michael nem felelt, de én tudtam a választ. Naomi csak a terhére van az elrablójának a hányásaival, a vérzéssel. És ha nem vetélt el, akkor idővel látszani is fog a terhessége... – Nézzük meg, mi az, amit tudunk! – riasztott fel a gondolataimból Michael nyugodt hangja. – Van egy fantomképünk, ami Mrs. Mears, Nikita és James leírása alapján készült, és amit a környék minden lámpaoszlopára kiteszünk, Naomi fényképével együtt. Továbbra is figyeljük a kikötőket, repülőtereket, és ma elkezdünk házról házra járni, hátha valaki információval szolgálhat. – De miért? A férfi valószínűleg nem erre lakik. Ez az egész annyira esetleges, és olyan felesleges. Naomi már rég messze jár. Egy skóciai kunyhóban, egy walesi garázsban, bárhol. Azt sem tudjuk, hogy nézett ki az a férfi, bár bennem
már egy új kép kezdett kialakulni a friss információk alapján. Idősebb, hosszú, rendetlen hajjal. Teljesen más, mint azok a fiatal fiúk, akiket Naomi ismert. Csak azért lehetett vonzó számára, mert annyira különbözött tőlük? – Ne felejtse el, hogy egyszerre több lehetőséget kell szem előtt tartanunk! – Miféle lehetőségeket? Felállt, a kezét a zsebébe mélyesztette. Ez biztosan nem lesz könnyű válasz. Szürke szemén láttam, hogy zavarban van. Mielőtt megszólalt volna, bevillant, hogy vajon milyen lehet, amikor mosolyog, amikor őszintén mosolyog. És mit szólhat a felesége ahhoz, hogy a munkája ennyi időt elvesz? Bántja őt? Aggódik érte? Valószínűleg hozzászokott már, mint ahogy én is megszoktam Tednél. Az asszony is azt mondhatja magában, hogy a férjét nagyon leköti a munkája. – Egyre inkább úgy tűnik, hogy Naomi előre megbeszélte a találkát ezzel az emberrel. De mi van, ha mégsem jött el a férfi? Ebben az esetben a lány egyedül indult haza... Én már erre is gondoltam. A színház csak pár percnyi sétára van, és bár úgy beszéltük meg, hogy telefonál, ha sötétben indul haza, lehet, hogy nem akart zavarni minket. Magas sarkú cipője hangosan kopogott a csendes utcán, így talán csak az utolsó pillanatban vette észre a mögé lopakodó elkövetőt... – Ki fogjuk kérdezni annak a kislánynak az apját is, akiről mesélt. Esetleg bosszút akart állni... – Nem ő volt, ő is csak egy apa. – Valamiért könnybe lábadt a szemem. – Imádja a gyerekét, nem tudná másét bántani. De az is lehet, hogy ez nem így működik. Talán nincsenek
szabályok. Odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem az utcára. A fehér furgonok ajtaja most be volt csukva, a fényképezőgépes emberek biztosan máshol jártak, vagy olyan helyről figyelték a házat, ahol nem látni őket. Járókelők siettek a járdán, autók jöttek-mentek az úton. Naomi elrablója olyan ember, akit ismertem, vagy valaki az életünk pereméről, akit soha nem vettem észre. Bárki lehetett, a világon bárki! Talán pont az a férfi, gondoltam, aki most megy át az úton, és magában mosolyog. Talán ő rejtegeti valahol a lányunkat, bezárta, és védtelenné tette. És miért mosolyog? Legszívesebben kirohantam volna hozzá, és a képébe ordítottam volna a kérdéseimet, figyelve, hogy bűnösnek látome. Michaelre néztem. – Hogyan csináljam én ezt végig? Kinyújtotta a kezét, és szorosan megfogta a csuklómat. – Michael, mondja meg, mit kell tennem! – mondtam már nyugodtan. Szükségem volt a kezéből áradó erőre. – Lépésről lépésre kell előrehaladnia. – A tekintete az arcomat fürkészte. – Először is magára kell vigyáznia! Egyen valamit, mossa meg a haját! – Rám mosolygott. – Nem szóltam eddig, mert nem akartam nyomasztani ezzel, de a tévés megjelenésük holnap reggel lesz. El kell készítenünk a közleményüket. Tud szólni a férjének? Mire Ted megérkezett, én megfürödtem. Még egy kosztümöt is felpróbáltam a másnapi tévéfelvételhez, bár a szoknya majdnem leesett rólam. A hajamat egy törülközőbe csavartam, és megpróbáltam enni egy szendvicset. Elmondtam Tednek, hogy itt volt James és Michael, aztán leültem mellé, megfogtam
a kezét, és elárultam, hogy Naomi terhes. Lerázta magáról a kezemet, és dühösen, hitetlenkedve felugrott. Először azt hitte, James hazudik, de elmeséltem mindent, amit a fiú mondott, és amit Michael igazolt, azokat a részleteket is, amiket a napló is bizonyít. Dühödten mászkálni kezdett a konyhában, azt hittem, összetör valamit. A forrongó indulat mögött éreztem, hogy köztünk is megszakadt valami. Biztosan arra gondolt, hogy nekem, mint anyának, tudnom kellett volna a terhességről, még akkor is, ha Naomi eltitkolta. És talán igaza is volt. Amikor újra leült, az arca sápadt volt, merev. A kezemet összeszorított öklére tettem. – Ted, ne hagyd, hogy mindkettőnket tönkretegyen ez az egész! Üres tekintettel bámult rám. Nem hiszem, hogy eljutott a tudatáig, amit mondtam.
18. fejezet Dorset, 2010 Tizenkét hónappal később December közepe van. A nappalok egyre sötétebbek, a fények egyre halványabbak. Az Eggardon Hill tetejéről látszanak a part felé elnyúló szántóföldek, a távolban hófehér a tenger. A csendes vidéken csak a lépéseink ropogása hallatszik, ahogy a jeges füvön haladunk Bertie-vel. Bridport egy völgyben fekszik, a tenger mellett. Széles utcái forgalmasak az évnek ebben a szakában. A régi kőépületek magától értetődően állnak az út mentén, és bár harsány fényekkel aggatták tele őket, mégis olyanok, mint amilyenek kétszáz évvel ezelőtt is lehettek. Kinyílik a könyvüzlet ajtaja, de a megszokott könyvszagú béke helyett tömeg fogad a szűk kis helyiségben. Nedves haj és banánízű rágógumi szaga keveredik. Egy nagydarab asszony mérges arccal lép a lábamra, aztán dühösen rám néz, miközben kicsit odébb egy gyerek húzkodja ki a könyveket a polcról, majd a padlóra hajigálja őket. Naominak könnyű volt könyvet venni. Sokféle szerzőt kedvelt: Lawrence, Kerouac, Mark Haddon, Stieg Larsson. A tömeggel dacolva összeszedek pár kötetet a fiúknak, és beteszem egy kosárba. Ujjamat a könyvek gerincén végighúzva próbálok visszaemlékezni, mi volt Ted éjjeliszekrényén egy évvel ezelőtt. A regények, amiket azelőtt vettem neki, érintetlenek maradtak a vékony porréteg alatt. Talán nem tudtam, mit szeret. Fizetés után kijövök a boltból,
majd amikor az óratorony alatt átkelek az úton, hallom, hogy tizenegyet kongat. Egy drogériában választottam Tednek egy bőr piperetáskát, fogkefét, fogkrémet, kéztörlőt, szappant, és beálltam a lökdösődő emberek közé, hogy fizessek. Valami rózsaszín ragyogás vonzza magához a tekintetem. Odafordítom a fejem, és meglátom azokat a kis sminkestégelyeket, tubusokat, samponokat, amiket azelőtt Naomi harisnyájába tettem karácsonykor, a pöttyös bugyik, a bizsuk, a narancsok és a vicces műanyag figurák mellé. Jó mulatság volt. Elfelejtettem már, milyen ez. Az a vidám élet Naomival együtt tűnt el. A tréfák, az ostoba kis viccek, amikkel a fiúkat zrikálta, a születésnapok és a karácsony körüli készülődés, amit kigúnyoltak ugyan, de élvezték – ez mind-mind elillant, amikor ő elment. De nem, mégsem. Már korábban eltűnt az életünkből. Még mindig a sorban állok, ugyanezen gondolkodva, amikor a két mögöttem álló lány nekem jön, motyognak valamit, aztán felnevetnek. A jókedv sokkal korábban odalett. Nem vettem észre, hogy pontosan mikor, de nyilván fokozatosan tűnt el. Én soha nem értem rá. Naomi már az őszi iskolakezdés előtt, a nyári szünetben is sokkal csendesebb volt. A pénztárnál visszatérek a jelenbe, fizetek, és zavartan szedem össze a lábamnál heverő szatyrokat. Az idén legalább vettem ajándékokat. Tavaly is megpróbáltam, de képtelen voltam rá. Naomi egy hónappal korábban tűnt el. Mindenütt kamasz lányokat láttam, akik az anyukájukkal válogattak a díszek között, apró ajándékokat vettek, egymás véleményét kérdezgették. Emlékszem, az egyik boltban egyszerűen muszáj
volt letennem a teli kosaramat, és sírva kirohannom a tolongó emberek között. Most, ahogy a parkoló felé megyek, nem zavar a tömegben a családok látványa. Látok egy anyát, egy gyereket, és már képes vagyok rájuk nézni, nem úgy, mint korábban. Beteszem a szatyrokat a kocsiba, hazaindulok a szűk utcákon keresztül, elhajtok a golfpálya mellett, kissé belátok a viharvert, téli sövényen át. Egy szamárlegelő következik, amin túl üres lakókocsipark és egy bedeszkázott bolt van. Szomorú látványt nyújtanak a gyenge fényben, de aztán nemsokára felbukkannak a falu első kis téglaházai. Annyira ismerem őket, hogy már fel sem tűnik, hogy ott vannak. Naomival is ez történt. Már alig néztem rá, mert ismertem, mint a tenyeremet. Lassan elhajtok a templom mellett, aztán fel a mi utcánkon. Behordom a házba a holmikat, leteszek mindent a padlóra, mire Bertie kíváncsian szagolgatni kezdi a szokatlan halmot. A konyhában hirtelen elmegy a villany: valaki egészen az ajtóig követett. Megfordulok, beverem a fejemet egy nyitott szekrényajtóba, mire szétnyílik a seb, amit nemrég szereztem, amikor nekiestem a fának. Azonnal lüktetni kezd, és elered a vér. Felismerem a vállait, mielőtt még meglátnám az arcát. – Michael! Meglep, hogy mennyire örülök neki, de amikor elindulok felé, a karom elgyengül, megriadok. Milyen hírt hozott? A kezemből kiesnek a paradicsomok, a karácsonyi puding az asztal alá gurul. Bertie azonnal ott terem, és a mancsával tovább terelgeti. – Mi történt, Michael? Mondja már!
– Semmi, semmi nem történt! – Kitárja a karját, a tenyerét az ég felé nyitja, jelezve, hogy üres, nincs titok. – Csak éppen erre jártam... – Erre járt? Senki sem jár Burton Bradstock felé. – Devonba tartok a rokonaimhoz. Karácsony van, emlékszik? – Aztán a tekintete megváltozik, összehúzza a szemöldökét. – De hisz vérzik! Megvágta a fejét. Fehér zsebkendőt vesz elő a zsebéből, és óvatosan rányomja a sebre. Közelről érzem a frissen mosott ing és a fogkrém illatát. Szája centikre van a szememtől. Bőröm megrándul a váratlan érintéstől. Teljesen megdermedek. Látom, hogy ő is érzékeli. A keze lassan a vállamra csúszik, és lenéz rám. – Már nem vérzik. Remekül néz ki. – Meleg tekintettel pillant rám. – Arra gondoltam... – Keresi a megfelelő szavakat. Hátralépek. – Örülök, hogy újra látom. Ne haragudjon, hogy ilyen halálra vált arccal fogadtam. Nézzük egymást, látszik rajta, hogy meghökkentik a szavaim. A padlóra néz, és én felfogom a hangom sértő voltát. Mit képzelt, mi lesz, ha találkozunk? Az a kis csók a bristoli konyhában csak a kimerültség számlájára írható. Leengedtem a pajzsomat. Hiba volt, semmi több. – Kér kávét? – kérdem, és megfordulok, a kezem a csészék fölött köröz. Várom, hogy teljen az idő. – Igen. Illetve nem. Arra gondoltam, sétálhatnánk egyet... Meghívnám ebédre. Ahogy bejöttem a faluba, láttam egy nyitva tartó éttermet a parton. Felszedegetem a leesett ételeket, beteszem őket a hűtőbe,
majd pórázra kötöm Bertie-t. Gyorsan belepillantok a tükörbe. Azt mondta, jól nézek ki. Hogy lehetséges ez? A hajam borzalmas, itt soha nem sminkelem magam, de a szemem kékje erős kontrasztban van a tengerparti sétáknak köszönhető barna bőrömmel. A friss levegő és az egyszerű ételek visszaadták arcom simaságát. A tükörben látom kíváncsi pillantásomat, mintha felismerném az arcot, csak nem tudnám hova tenni. Együtt megyünk ki a kertkapun át a rétek felé. – Gyakran gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet itt magának – mondja, és kis mosollyal felém fordul. – De teljesen más, mint ahogy elképzeltem. Talán azt hitte, még mindig véres a padló, és ott lesznek a borospoharak is? Vagy a megszáradt legyek az ablakpárkányon? – Azért nagyjából jól van? – kérdezi óvatosan. Tudni akarja, de nem biztos abban, hogyan kérdezze meg. Hogy jól vagyok-e? Ballagunk át a réten, átmegyünk az úton, hogy elérjük a tengerpartra vezető ösvényt, és közben eszembe jutnak az esték, amikor a kandalló előtt ülök, és próbálom lerajzolni a gondolataimat. A szék mögött egyre nagyobb halomban állnak a festmények. Dan időnként bejön iskola után, hogy segítsen a ház körül. Például kifestette az egyik szobát. Egész jól összebarátkoztunk, bár nem beszélünk túl sokat. Mindig nagyon várom, hogy jöjjön. A fiúkra emlékeztet. Néha Maryvel teázom, és kétszer könyvtárban is voltam vele. Theo alkalmanként felhív, és meg szoktam látogatni Edet. Ted szokott képeslapot küldeni, vagy SMS-ezni, ha egy konferencia miatt külföldre utazik. Mindezek ellenére, egyetlen pillanatra sem
szűnik a fájdalom: mindenhol Naomi arcát látom. Előfordul, hogy úgy érzem, nem bírom ki, ha nem tudom meg, mi történt vele. Amikor először lejöttem, csak álltam a kavicsos parton, tajtékzott körülöttem a víz, és azért fogtam Bertie-t a pórázon, hogy ne engedjen a tengerbe gyalogolni. – Nem mondanám, hogy nagyon jól vagyok. Jobb, mint volt, de... – Meséljen róla! Aztán beszélünk, legalábbis én. Ő figyel a szavaimra. Én beszélek és sírok. Veszélyes lehet kontrollálatlanul kimondani mindent, amit érzek, de nem tudom visszafogni magam. Az utóbbi négy hónap elkeseredettsége és magánya teljesen körbevesz, és Michael átölel. Hagyja, hogy mindent elmondjak, amíg teljesen ki nem ürülök, és a könnyeim is elapadnak. Felalá sétálunk a parton, miközben az egyre jobban feltámadó szél felkorbácsolja a hullámokat, és az arcunkba fújja a hideg permetet. Egy kávézó a parton valóban nyitva van. Utoljára akkor jártam itt, amikor a gyerekek kicsik voltak, és néha betértünk ide, hogy bekapjunk valamit. Nyaranta zajos tömeg eszik az új ponyvatető alatt, de most alig vannak. Pár asztalnál idős férfiak olvassák a helyi újság legfrissebb számát, a lábuknál kutyák pihennek. A helyiségben tea- és ázottkutya-szag van. Michael halat, sült krumplit rendel, és pár perc múlva, vastag fehér tányérokon meg is kapjuk a friss halszeleteket és a forró, sós krumplit. Egy ablak melletti asztalhoz visszük az ételt. Foltot törlök a párás ablakra, és kinézve látom, ahogy a hullámok megtörnek a kihalt parton.
Torkomat sírás fojtogatja, de aztán sikerül leküzdenem az érzést. Jó itt lenni Michaellel. Olyan, mintha egy hajón lennénk. Itt senki sem érhet el minket, itt más szabályok érvényesek. Michael halkan elmeséli, hogy a munkahelyén előléptették, aztán az ablakon kinézve folytatja, hogy a felesége hat hónapja elhagyta. Bűntudatom van. Túl sokat foglalkozott velem. – Sosem mondta! Nagyon sajnálom! – Kellett volna mondanom? Közölnöm kellett volna önnel? Rám néz, én pedig gyorsan elkapom a tekintetemet. Egy évvel ezelőtt, a konyhában elindultunk egymás felé. Ted szó nélkül lefeküdt, Michael pedig, úton hazafelé, beugrott hozzánk. Fáradt voltam, sírós, és nagyon haragudtam Tedre, amiért képes volt elaludni. Michael kedvessége nagyszerű kapaszkodó volt. Kinéz az ablakon, szürke szemében tükröződnek a felhők. Lassan beszél. – Fiatalon házasodtunk össze. – Megáll, vállat von. – Nem akarom untatni a saját bajaimmal. – Mondja el, mi történt! – Nem nagyon van mit mondani. Vége lett. – Mesélje el! Kicsit hosszabban habozik. – Tizennyolc évesek voltunk, amikor Fokvárosban összeházasodtunk. Babát várt, de néhány hét után elvetélt... Ideje lenne éles fájdalom nélkül elviselnem azokat a szavakat, hogy terhesség, vetélés. Naomi gyereke nagyjából hat hónapos lenne, ha a terhessége folytatódott, és a baba életben
maradt... Ha Naomi... Összeszorítom a fogaimat, ahogy átjár a kín, de aztán egy picit megnyugszom. Michael nem vette észre, folytatta. – ...ezért úgy gondoltam, Anglia talán más lesz, kisebb nyomás nehezedik rám a családomtól, jobb az egészségügyi ellátás, de a feleségem nem tudott teherbe esni. – A kezére néz, aztán megint rám. – Muszáj volt bedolgoznom magam egy biztos munkahelyre, és ez azzal járt, hogy sok időt voltam távol. Nehéz időszakon ment át, teljesen egyedül volt. Pontosan tudtam, miről beszél. A nő este tízkor feladta, és a kikészített vacsorát bedobta a szemétbe. Máskor meg programot szervezett, mozi, színház, és kabátban várta, hogy megjöjjön a férje, egészen addig, amíg a műsor el nem kezdődött, ő meg csak ült, kezében a jegyekkel. Napok teltek el anélkül, hogy a férfi hazament volna, de az éjszakák voltak a legrosszabbak. Minden hónapban zokogásban tört ki, amikor megjött a menstruációja. Michael folytatja: – Aztán önkéntesként kezdett dolgozni egy civil tanácsadónál, terhes lett, és ezúttal nem veszítette el a babát. – Szóval van egy gyereke! – A tekintete azonban olyan komoly, hogy elcsuklik a hangom. – Fiú lett, vagy... – Fiú. De nem az enyém. Az apa egy ügyvéd, akit a szervezetben ismert meg. A férfi házas volt, de elhagyta a feleségét. – Kis szünet után folytatja. – Nem kellett volna összeházasodnunk az első adandó alkalommal. Honnan tudhatták volna? Én honnan tudtam volna? Fiatal korában az ember még nem képes felmérni, hogy az idő
előrehaladtával mire lesz szüksége, vagy hogy milyen erősnek kell majd lennie. – Na, ne nézzen ilyen keservesen! – mondja mosolyogva. – Ez már történelem. Sajnálom, hogy visszaéltem... Sajnálja, hogy elmesélte? Vagy talán arra az estére gondol, egy éve, a konyhában? Gondolatban én is visszarepítem magam abba a jelenetbe. A keze forró volt a hátamon, a szája összeforrt az enyémmel. Egy valóságos dolog határán álltunk, egy olyan pillanatban, amikor semmi nem volt valódi. Kint besötétedett. Fehér hullámok fénylenek az esőben. A távolabbiak egybeolvadnak a kora esti mályvaszín levegővel, majd láthatatlanná válnak. Hidegebb van, mint korábban, de az étel és a beszélgetés melegséggel tölt el. Visszasétálunk a réteken át, kezünk időnként egymásnak ütődik. A házban enni adok Bertie-nek, Michael pedig begyújt a kandallóba. Jó nézni, ahogy csendben megrakja a tüzet, ahogy komolyan veszi a feladatot. Aztán a gyújtós lángra lobban, és szétterjed a fény. Felém fordul. A karjaiba sétálok, és úgy kezdünk csókolózni, mintha soha nem is hagytuk volna abba. Mint amikor a hideg, sötét napok után forrón sütni kezd a nap. Odavezet a tűzhöz, leveszi a kabátomat és a sajátját. Sötétben vetkőzünk le. Lehúzza a vastag takarót a kanapéról, és kettőnkre teríti. Egymás mellett fekszünk, kezünk felfedezi a másik testét. Bőre egyszerre tűnik ismerősnek és idegennek. Biztonság és veszély. Megérzi a bizonytalanságomat, gyengéden odébb húz, hogy láthassa az arcomat a tűz fényénél. – Mi baj van? – kérdi kedvesen. – Mondd el!
– Mi lesz ebből? Megteheted ezt? Úgy értem... – Ne aggódj! – Hallom a hangján, hogy mosolyog. – Ez a mi titkunk. A mi titkunk? Szabad nekünk bármit is titkolnunk? Erős ölelése biztonságot ad, eloszlanak a kételyeim. A keze lassan bejárja a testem, a bőröm egyre forróbb, felé fordulok, vonz a melegsége, nagyon akarom őt. Eszembe jut, hogy Naomi is ugyanezt tette: őt is vonzotta egy titok, ami aztán veszéllyé változott. Michael ajka az enyémre tapad, együtt mozgunk, mintha mindig is erre vártunk volna.
Bristol, 2009 Öt nappal utána – Sajnálom. Olyan volt, mint akit leforráztak. Leengedte a karját a teste mellett. – Kérem, ne szabadkozzon! – Túlságosan kimerült voltam ehhez az egészhez. Hallottam a türelmetlenséget a saját hangomban. – Ne legyen bűntudata! Nem számít. – Nem akartam, hogy ez megváltoztassa a kapcsolatunkat, hiszen továbbra is együtt kellett dolgoznunk. A konyhában történt mindez, miközben Ted az emeleten aludt. A reggeli tévés szereplés után azonnal dolgozni ment, és egész nap bent volt a kórházban. Azt mondta, ez kell neki ahhoz, hogy tovább tudja csinálni. Számára ez működött, de nekem nem: a munkám egyszerűen megszűnt létezni. Mintha egy sötét helyre zártak volna, ahonnan alig látom a távolban közlekedő Tedet. Sajnálatot és haragot éreztem a köztünk lévő távolság miatt. Nem értettem, hogyan képes elmenni itthonról, beszélgetni a betegekkel, a kollégákkal. Amikor hazajött, sietve megvacsorázott, majd a fáradtságtól szürke arccal lefeküdt. Michael késő este nézett be, amikor már a fiúk is lefeküdtek. Éppen azt meséltem neki, mennyire aggódom a fiúkért, amikor hirtelen sírva fakadtam. Átölelt, közelebb húzódtunk egymáshoz, a fejét az enyémre hajtotta, és akkor a szánk egy pillanatra összeért. Gyorsan elhúzódtam, mert azonnal éreztem, hogy helytelen dolgot cselekedtünk. Fáradt voltam, mint ahogy valószínűleg ő is. Önkéntelen mozdulat volt, semmi több, amit a
kétségbeesés és a magány generált. Senki nem hibás ebben. – Ma megint meglátogattam Jade-et – mondtam gyorsan, remélve, hogy ez majd segít visszaterelni bennünket oda, ahonnan elindultunk. Úgy tűnt, működik: beszéd közben Michael megint komoly arccal figyelt, újra szolgálatba lépett. – Megígértem, hogy elmegyek hozzá. Azt hittem, mindenki engem bámul majd, mert a szemem annyira be volt dagadva. De senki nem vett észre semmit. Miközben beszéltem, rájöttem, hogy amíg kórházban dolgoztam, én sem vettem észre azt a rengeteg kialvatlan embert, akik ott ültek az osztályon, láthatatlanul, csak figyelve és várakozva. – Az apja is ott volt. Felállt, amikor odaértem, én meg teljesen elfelejtettem, hogy ilyen hatalmas ember. – Miért nem szólt nekem? – kérdezte Michael bosszús hangon. – El tudtam volna menni önnel. Lehet, hogy hasznos lett volna. Az a feladatom, hogy segítséget nyújtsak önöknek, ezt kérem, ne feledje! – Hogy várhatnám el, hogy elkísérjen? Én hibáztam. Rosszul diagnosztizáltam, nekem kell helyrehoznom. – És hogy sikerült? – Vittem a kislánynak Naomi régi könyveiből, és nagyon örült nekik. Úgy vettem észre, hogy örül nekem. Már nem volt olyan sovány. Tudom, hogy a szteroidoktól volt kissé felpuffadva, de mégiscsak jobban nézett ki. – Éreztem, hogy megint könnyezni kezdek. – De a legnehezebb az volt, ami Jeff Price-szal történt. – Miért, mit csinált? – kérdezte dühösen. – Semmit. Csak annyit mondott, sajnálja.
– Mit? Felrémlett előttem a jelenet, amikor Jade kinyitotta az egyik könyvet. – Ez kinek az írása? – kérdezte az apjától, és odamutatta neki az első oldalon a felrepülő betűket. – Naomi Malcolm – olvasta az apa. – Az ágyam. A hálószobám. Clifton Road 1. Bristol. Anglia. Föld. Univerzum. Világűr. – Megállt, majd hozzátette: – Ezt a doktornő kislánya írta. – És nem volt mérges, amiért elhozta nekem a könyveit? – kérdezte Jade felém fordulva. – Nem – válaszoltam. Megfeledkeztem erről a beírásról. – Ő... most már idősebb – hebegtem, és mosolyogni próbáltam. Jade valószínűleg észrevette a zavaromat. – Majd visszaadom, ha elolvastam! – mondta. Bólintottam, mert megszólalni nem tudtam. Jeff Price kikísért az ágyak között, gyerekek feküdtek végig, rémülten vagy épp az unalomtól kábán. Csendesek voltak, akár a beteg állatok, rokonok ültek körülöttük, volt, aki tévét nézett. Amikor a folyosóra értünk, a férfi megállt. – Láttam a tévében, nagyon sajnálom, ami önökkel történt. Ez nem helyes. Tudom, hogy voltak vitáink, de nem számít. – Köszönöm. A rendőrség mindenkit kikérdez. Még a betegeimet is... – Persze, ez természetes. Állok rendelkezésükre, bármiben segítek, ha tudok. Folyamatosan itt vagyok, ezt a nővérek is igazolhatják. Megérintette a vállamat, majd visszaindult, szinte betöltötte az egész folyosót, ahogy kissé dülöngélve ment, a ragyogó kék
padlón trappolva hatalmas, fehér edzőcipőjében. Aztán eltűnt a kórterem ajtaja mögött. Michael türelmesen várt a válaszomra. – Sajnálta, ami Naomival történt. Talán nem is kéne kihallgatni őt. – Nem tart sokáig. Nem tudtam megállítani, amit elindítottam, pedig biztos voltam benne, hogy Jeff Price-nak semmi köze az egészhez. – Jó volt a tévében – váltott témát Michael mosolyogva. A fények nagyon melegek és élesek voltak a stúdióban. Úgy akartak kisminkelni, hogy könnyes legyen a szemem, de én nem akartam, hogy az emberek azt higgyék, sírok. Nem akartam, hogy Naomi elrablója megtudja, mekkora fájdalmat okozott nekünk. A rendőrök figyelmeztettek, hogy ha eláruljuk, mennyire megviselt minket ez az egész, az csak tovább ront a helyzeten. Mert onnantól kezdve a szülők is áldozatok, akiket manipulálni lehet. Ugyanakkor, mégiscsak az emberek segítségét kellett kérnünk. Ahhoz az asszonyhoz kellett szólnunk, aki talán egy ismeretlen városban látta Naomi homályos arcát egy autó ablakában, amint éppen segítségért kiált. Fel kellett hívnunk annak a boltosnak a figyelmét, akinek talán feltűnt, hogy a csendes férfi, aki azelőtt csak cigarettáért ugrott be, most ételt, ragasztószalagot, és a vérzés miatt betétet vásárolt. El kellett mondanunk annak a bicikliző fiúnak, hogy szedje fel a szürke, kapucnis pulcsit, ami az országút mellett, a sövény aljába akadt, mert Naomi kidobta, hogy valaki megtalálja. Azt akartam, hogy a közlekedési lámpánál álló asszony, a boltos és a fiú is mellénk álljon.
– Nagyon jó volt – mondta megint Michael, miután nem válaszoltam. – És Ted is. Apropó, vele még egyszer szeretnénk beszélni. – Szerintem alszik már. Elég vicces: ő alig tud ébren maradni, én meg nem tudok aludni. – Csak pár kérdés lenne, de holnap is ráér. – Talán én is tudok válaszolni helyette, akár most is. – Nem, neki kell feltegyük ezeket a kérdéseket. Hangja komoly volt, szinte sajnálkozó. Nem értettem. – Milyen kérdéseket? – Van pár dolog, ami nem stimmel, ezeket kell tisztáznunk. Szédülni kezdtem. Még egyszer végig kell mennünk az egészen, külön-külön? Lehet, hogy a rendőrség nem hisz nekünk? – Michael, kérem! Megy az idő, és minden másodperc... – Pont ezért akarunk tisztázni néhány dolgot. Megmondaná neki, hogy holnap be kell jönnie az őrsre? Reggel érte jövök. Olyan nevetségesnek tűnt az egész, mint egy szappanoperában, ahol a férjet ki akarják hallgatni, a feleség meg hisztériás rohamot kap. – Tudok felelni helyette, és az sok időt megspórolna! Michael nagyot sóhajtott. – Rendben. Nem tudja véletlenül, hol volt Ted azon az estén, amikor a lányuk eltűnt? Felálltam, járkálni kezdtem a konyhában, és közben összeszedegettem a mindent elborító poharakat, csészéket. A rendőrség már nyilván tudja a választ. Teljesen ki voltam merülve, aludni akartam.
– Pontosan tudom, hol volt. A kórházban. Elhúzódott az egyik műtétje. Bonyolult eset volt, de melyik nem az? Ha valaki nem hiszi ezt, akkor nagyon egyszerűen ellenőrizheti, csak meg kell kérdeznie a műtős személyzet pontos beosztását. Michael is felállt. Az arca kifejezéstelen volt, mintha nem is hallotta volna, amit mondok. – Köszönöm. Ne fáradjon, egyedül is kitalálok! – mondta különösen hivatalos hangon. – Kérem, mondja meg a férjének, hogy reggel érte jövünk! Amikor elment, leroskadtam az asztalhoz, és becsuktam a szemem. Michael szavai visszhangoztak a csendben. Aztán egy idő után odamentem a telefonhoz, és a kórházat tárcsáztam. Kértem, kapcsolják az idegsebészetet. Késő este volt, egy férfi mégis szinte azonnal felvette a telefont. A hangja nagyon fiatalnak tűnt. Elmondtam, ki vagyok, és hogy Ted megkért, nézzek után, hánykor kezdett a műtőben múlt csütörtök este. Elfelejtette felírni a műtét hosszát, pedig ezt közölnie kell a beteg háziorvosával. A szavak olyan könnyedén ömlöttek belőlem, mintha már számtalanszor elpróbáltam volna, és nem abban a pillanatban kaptam volna elő őket a kavargó gondolataim közül. A férfi elment, majd kis idő múlva visszajött. – Elnézést, hogy megvárakoztattam, dr. Malcolm. Kétszer kellett megnéznem. Nem a hétfőt kérdezte a férje? – Nem, biztos vagyok benne, hogy a csütörtököt említette... – feleltem, miközben a szívem egyre erősebben dobogott. – Csak azért kérdem, mert csütörtökön Mr. Patel volt a műtőben, a férje műtétjét törölték. Ha visszahív, azt is meg tudom mondani, hogy a hétfői műtéte mennyi ideig tartott.
– Ha kell neki, akkor majd felhívja önöket. Visszatettem a kagylót, felmentem az emeletre, és leültem egy székre az alvó férjem mellé. Sokáig néztem őt, aztán az arca teljesen megváltozott, szinte eltűnt, mint ahogy az ember neve veszíti el a jelentését, ha állandóan ismételgeti magában. Végül olyan volt, mint bármelyik férfi, egy idegen, akivel csak véletlenül fut össze az ember.
19. fejezet Dorset, 2010 Tizenhárom hónappal később A dorchesteri vasútállomás bejáratánál egy csapat gyerek vesz körül egy ősz hajú nőt, karácsonyi dalokat énekelnek. Az izgatott gyerekek fején le-lecsúszik a Mikulás-sapka, ketten egymás lábán állnak, a legkisebb lány pedig a kabátja ujjával törli meg az orrát. A nő elszántan vezényel, de mozdulatai inkább olyanok, mintha valami büntetést rajzolna a levegőbe. Csendes éj..., száll a dal, miközben az első vágány felé ballagok. Ismerősnek tűnik, ahogy ez a nő a szerepét játssza: szálfaegyenesen áll, a hangja túlságosan vidám. Ahhoz a világhoz tartozik, aminek valamikor én is a részese voltam, és ahogy figyelem őt, eszembe jut ennek a világnak minden terhe. Most nincsenek kötelességeim, a szerepem sokkal egyszerűbb: már csak anya vagyok, feleség nem. Ha valahova be kellene írnom a foglalkozásomat, akkor azt írnám, festő. Ed vonata nemsokára befut. Sophie is vele jön. Az intézetben végül is azt mondták, nem muszáj ott maradnia karácsonykor. Csak most jut eszembe, túl későn, hogy a vonatút zaja, a tömeg talán megerőltető Ednek az intézetben megszokott rutinszerű napok után. Pár perc múltán megérkezik a vonat, kinyílnak a tolóajtók, és én a hatalmas embertömegben kutatok utána, mire ő hátulról, hirtelen szorosan átöleli a derekamat. – Ed!
Felnevet. Nevet! Hónapok óta még csak mosolyogni sem láttam. Feleslegesen aggódtam. Az arca borostás, barna szeme élénken ragyog, hosszú, fekete haja fénylik. Hátizsák van nála, és a vállán lóg a gitárja is. Aztán megfordul, és átölel egy lányt, aki szinte elveszik mögötte. – Anya, hadd mutassam be Sophie-t! A lány színei életet visznek a szürke állomás világába. Rövid haja rikítóan vörös, zöld szemét szürke ceruzával húzta ki, zöld, kötött kabátot visel, kék csíkos kesztyűt, narancssárga kalapot, sárga bakancsot. Orrában egy ezüstszínű karika csillog. Hátán egy harmonika van. Az arca éber, nyugodt és rendkívül csinos. Megrázom a kesztyűs kezét. – Helló, Sophie! – Jó napot! – mondja mosolyogva. – Nagy szerencse, hogy Sophie el tudott jönni! – mondja Ed a lányra nézve. – Majdnem nem sikerült! Jake azt akarta, hogy maradjon a hajón a karácsonyi ebédig, de végül rábeszéltük. Rámosolygok a lányra. – Köszönöm, hogy meghívott – mondja, az állát kissé felszegve. Beszédének enyhe ír ritmusa van. A ház felé a kocsiban, Sophie szorosan Ed mellett ül, miközben ő a sziklákat és a partot mutogatja neki. Elmesélem, hogy Theo kicsit később érkezik Sammel, a partnerével, akit még mi sem ismerünk. Azt Ed kérdezi meg, mikor jön Ted. – Holnap vagy holnapután. Ma érkezik haza Johannesburgból, egy konferenciáról. – Szerintem csak nyaralni ment! – mondja Ed, és vállat von. Azt hittem, Ted tartja vele a kapcsolatot. Szóval semmi sem
változott. Ted sosem ért rá, amikor a gyerekeknek fontos lett volna: szülinapokon, iskolai programokon, néha még karácsonykor, nyaraláskor sem. A felelősség újra nyomni kezdi a vállam, és pont olyan nehéz, mint azokban az években, amikor azt hittem, nem egyedül osztozom benne. Furamód a teher könnyebb lett, miután Ted elment, vagy én gyürkőztem jobban neki. De akkor miért fáj most is a csalódás? – Nem nyaralni, mondom, hogy egy konferenciára ment. – Jellemző! A visszapillantó tükörből figyelem az arcát, de már megint mosolyog, sőt, mintha egy kis büszkeség is körüllengené, ahogy átöleli Sophie-t. Igen, az apám. Nagyon elfoglalt és nagyon fontos ember. – De jó az apádnak! Mindig is Afrikában szerettem volna dolgozni – mondja a lány. – Ez csak egy konferencia – válaszolom. – Ilyenkor pár hetet tölt ott. Igazából Bristolban dolgozik. – Sophie meg az Amnesty International alkalmazottja – mondja Ed. – Az nagyon klassz lehet! A tükörben nézem a lány arcát. Mosolyog, majd megvonja a vállát. – Én csak fordítok nekik. Francia meg német anyagokat. – Jake meg Sophie bármilyen nyelven tudnak beszélni egymással, főleg ha rólam van szó, és nem akarják, hogy megértsem – jegyzi meg Ed szenvtelenül. – Akármilyen nyelven beszélhetnénk, te úgysem értenéd meg, ha rólad van szó. A levitézlett orvostanhallgatók nem
látják saját magukat. Túlságosan leköti őket, hogy a hőst játsszák a saját drámájukban. – Mindezt vidáman, derűsen mondja. Mindketten elnevetik magukat, mintha ez egy régi vicc volna. Miután felvették az intézetbe, még hetekkel később is azt találgattuk, mihez kezd majd, ha elhagyja azt. Soha többé nem beszélt az orvosi hivatásról az után, hogy távoznia kellett az iskolából. Az intézetben tette le a vizsgáit, és amikor kiderült, milyen kiváló eredménnyel, akkor még tovább fokozódott a fájdalmunk, hogy mi lehetett volna belőle. Azt mondta, örül, hogy ott maradhat kisegíteni. Mindenesetre, ez most nem az a pillanat, amikor a jövőről kéne beszélnem vele. Olyan, mintha most érkezett volna meg a nyaralásból. Bertie az előszobában áll, amikor kinyitom az ajtót. Ed arca teljesen megváltozik: letérdel, átöleli a kutya nyakát, és sírva fakad. Bertie mozdulatlanul áll, és pislog. Aztán tüsszent egyet, és farkcsóválva megszagolja Ed haját. Sophie letérdel Ed mellé, és átöleli a fiút, arcát az övéhez szorítja. Odateszek egy teát. Látnom kellett volna előre, hogy ez lesz, és valahogy fel kellett volna készítenem arra, hogyan olvad bele a múlt a jelenbe. Néhány perc után Ed feláll, kifújja az orrát, és rázkódva nevetni kezd. – Ne haragudj, Bertie! – mondja, és megint lehajol, hogy megsimogassa a kutya fejét. – Menjünk le a parthoz Bertie-vel, jó? – javasolja Sophie. Ed bólint, megisszák a teájukat, aztán hárman nekiindulnak az udvaron át a mezőknek, hogy elérjék a tengerpartot. Utánuk nézve látom, ahogy Ed a kertkapunál pózol. Ezredszer is
eltöprengek azon, hogy vajon talált-e egy helyet, ahol elraktározhatja, ami történt, hogy ott tartsa egészen addig, amíg át nem tudja gondolni, amíg meg nem érti az okokat. Nézem, ahogy sétálnak keresztül a réten, aztán kiveszem a csirkét a hűtőből, vajat és fűszereket teszek a bőre alá, citromot, fokhagymát a belsejébe. Beteszem a sütőbe, öntök magamnak egy pohár bort, és kimegyek vele a kerti faházba, amit egy hete takarítottam ki. Stúdiónak rendeztem be. Az ablakokat is megtisztítottam, így elég fény jön be. Az elszáradt leveleket, a port, az egérürüléket eltüntettem. Volt itt egy hosszú asztal már korábban is, és vettem egy új hősugárzót, a falból kiálló szögekre meg a képeimet akasztottam. A Mary kezéről készített olajkép az asztalon feküdt. Ujjai a porckopástól teljesen eldeformálódtak, ezért úgy néznek ki, mint a karmok, a bőre fényesen és dagadtan feszül. Ő boszorkánykéznek hívja. De ezek a kezek mégiscsak teát készítenek, tojást szednek, szerszámot markolnak, kenyeret sütnek. A kedvessége miatt úgy festettem, hogy az ujjak ne legyenek összezárva. Ha Mary boszorkány, akkor is jó boszorkány. Dan két kezét egy darab fával festettem meg. Egyszerre tűnnek gondosnak és elővigyázatlannak: az ujjai alig érintik a fát, de a hüvelykujjával felülről megtámasztja, így az elengedés és a megtartás egyensúlyba kerül. És van egy vadonatúj ceruzarajzom Michael kezéről is. Múlt hétvégén egy régi nyugágyban ült, az ablak mellett. Olvasott, és közben a tenyerét a térdén pihentette. Sikerült széles kézfeje és ujjai erejét megjelenítenem. De még nincs befejezve. Megkeresem a ceruzámat, és amíg dolgozom, odakint szállingózni kezd a hó.
A hüvelykujj körüli izmokat árnyékolom, olyan érzés, mintha megérintene. Lehunyom a szemem, és visszaemlékszem a keze súlyára. Közben úgy érzem, mintha Naomi figyelne, az ő portréját is behoztam. A titkok veszélyesek, óvatosnak kellett volna lennie. Nekem is óvatosnak kell lennem Michaellel? Ed és Sophie visszaérnek, a kabátjuk havas. – Sosem láttam még a tengerpartot télen! – mondja Ed, miközben leveszi a nedves kabátját. – Olyan üres! Sophie is csacsog: – Fantasztikusak azok a sziklák! Az a sok egymásra rakódott réteg! Fürdeni, zuhanyozni mennek, majd a csirke, a bor, a kávé és a mosogatás után leülnek a tűz mellé, aztán Sophie harmonikázni kezd. Ed is csatlakozik a gitárral. Láthatóan élvezik, biztosan gyakran zenélnek együtt. Kicsit távolabb én is leülök apám kék székére az ajtó mellett, félig árnyékban. – Kinek ajánljuk ezt a dalt? – kérdi Sophie. – Apának. – Mesélj róla! – mondja Sophie álmosan. Leengedi a kezét, abbahagyva a játékot. – Már meséltem. Idegsebész. Az emberek fejét operálja. Megjavítja az agyukat. Elönt a szomorúság az Ed hangjában érzett büszkeség miatt. Tisztában van ezzel Ted? Érdekelné, ha tudná? Két évvel ezelőtt azt gondoltam volna, hogy tudom a választ. De nem, akkoriban fel sem tettem ezt a kérdést. – Nem lehetett könnyű gyerekkorotokban, hogy alig találkoztok vele – mondja Sophie.
– Nem volt vészes – feleli Ed vidáman. – Azért néha figyelt ránk, meg ott volt a nyaralásokon is. Mindig éjjel járt haza. Ez nem igaz, mondom magamban. Ed téved. Ted nem mindig járt haza éjjel.
Bristol, 2009 Hat nappal utána Telefoncsörgésre ébredtem. A készülék Ted oldalán volt, ezért megfordultam, kinyújtottam a kezemet, de az a falba ütközött. Ja, persze, emlékszem. A vendégszobában vagyok, a vendégágyon. Hallottam, ahogy Ted felveszi a telefont, és a halk, rendezett hanghordozásból tudtam, hogy a kórházból hívták. Aztán érzékeltem, hogy lemegy a földszintre, és kávét készít. Ragaszkodott a megszokott dolgokhoz, bár körülötte minden megváltozott. Talán elcsodálkozott, hogy miért nem vele aludtam, és biztosan azt gondolta, azért, mert későn feküdtem le, és nem akartam zavarni őt. Nem tudta, hogy alig aludtam, és amikor mégis, akkor elmondhatatlan rémálmok gyötörtek, és ezek még most, ébredés után is ott motoszkáltak a fejemben, ami majd szétrobbant a hatalmas nyomástól. Ted hazudott. Nem a kórházban volt Naomi eltűnésének estéjén. Ő rabolta el Naomit. Ő vette fel a színháznál, aztán valami titkos helyre vitte. Hogy miért? A válasz kézenfekvő volt. Amikor látta Naomit a darabban, ráébredt, hogy ez már nem az a kislány, hanem egy teljesen más, egy felnőtt, szexi csábító. Talán ez volt az, ami nem tetszett neki, ezért... ezért mi? Megerőszakolta? Megölte? Pontosan tudta, hogyan kell csinálni az ilyet. Hogyan kell elzárni a nyaki verőérben a vér útját, vagy a légcsövét. Feküdtem az ágyon, borzasztó gondolatok kínoztak, mígnem teljesen beléjük szédültem. Tudtam, hogy az összes vád képtelenség, de azt is, hogy az ember mindig kételkedik, ha olyan valaki követ el bűnt, akit szeret.
Lementem a lépcsőn a hálószobánkba, és leültem az üres franciaágy szélére. Ted lassú lépteit hallottam felfelé közeledni, aztán pár pillanat múlva belépett. A kávémat letette az éjjeliszekrényemre. – Megint horkoltam? – kérdezte, és egy puszit nyomott a fejemre, majd válaszra sem várva bement a fürdőszobába. A jelenet nem annak látszott, mint ami valójában volt. Biztosan lettek volna okos trükkök, hogy megtudjam az igazat, csőbe húzhattam volna, átkutathattam volna a zsebeit, megkereshettem volna a titkos naplóját, de túlságosan fáradt voltam ehhez, és túlságosan sajgott a szívem. Gyorsan akartam a végére járni. – Michael volt itt tegnap este. – Igen? – Szája tele volt fogkrémmel, úgy beszélt. – Azt szeretné, ha ma bemennél a rendőrségre. – Az sajnos lehetetlen! Egyébként miért? – Becsukta a zuhanyfülke ajtaját, meg sem várva a választ. Gyorsan belebújtam a kezem ügyébe kerülő ruhákba. Meglepődött, amikor a törülközőjével kijött a zuhany alól, és én már felöltözve fogadtam. A törülközőt szorosan a dereka köré tekerte. Jó teste volt, ahhoz képest, hogy elmúlt negyven: erős, karcsú, feszes izmokkal. Figyeltem az arcát, ami még mindig sima volt az alvástól. Az arcot, amit évek óta néztem, és amiről azt hittem, a sajátomnál is jobban ismerem. – Pár dolgot tisztázni szeretnének. – Ne haragudj, Jen, de neked kell elmenned! – mondta, és vállat vont, miközben a szekrényéhez lépett, hogy inget keressen magának.
– Én nem mehetek helyetted. – De ma nagyon sok dolgom van. Egész nap a klinikán rohangálok. – Kiválasztott egy piros nyakkendőt, ami megy a kék csíkos ingéhez. – Tudom, hogy szörnyű, de nem válaszolhatnál te a kérdéseikre? Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy várjak-e, de képtelen voltam elviselni a rémálmokat. – Azt akarják tudni, hogy hol voltál Naomi eltűnésének estéjén. Nem tudom, hogy a düh vagy a félelem volt az oka, de a szavak úgy törtek ki belőlem, mintha ráköptem volna őket. Az arca meg sem rezzent, sőt, talán még jobban kisimult. A szája mintha kicsit lefittyedt volna, és valami csettintő hangot hallatott. – Már elmondtam. Nem akartam még több hazugságot hallani, és azt sem akartam látni, ahogy kitalálja ezeket. Felálltam, és az ablakon át kinéztem az összefonódó hársfákra. – Hol voltál? – Mondtam már, elhúzódott a műtét... Szembefordultam vele. – Törölték a műtétedet. Ellenőriztem. Csend következett. Folytatta az öltözködést, kivette az öltönyét a szekrényből, keresett egy pár zoknit. Odamentem hozzá, és kitéptem a kezéből az öltönyt. – Hol az istenben voltál aznap este? – kiabáltam felindultan. – Eltűnik a lányod, és te nem ott vagy, ahol mondtad. Mi a francot jelent ez? És mit gondolhat erről a rendőrség?
Hirtelen elöntötte a düh, ahogy tudatosult benne, mi jár a fejemben. – Miről beszélsz? – kiabálta. Hallottam, ahogy a fiúk ébredeznek, és éreztem, amint a harag tovább gyűlik bennem, rájuk gondolva, ahogy gyanútlanul, álmosan hallgatják a veszekedésünket. Ted mindannyiunknak hazudott. – Fogd be a szád! – suttogtam. – Hadd menjenek el a fiúk az iskolába, aztán szépen elmész a rendőrségre. Érted jönnek majd. Haraggal bámult rám, a szája egészen elkeskenyedett. – Letartóztathatnak, ha elutasítod, hogy válaszolj a kérdéseikre. Nem tudtam, hogy tényleg így van-e, de akár lehetett ez is. Megállt, elővette a telefonját, és kiment a szobából. Hallottam, hogy lemondja a napját a kórházban. Naomi eltűnése után két nappal úgy döntött, hogy elmegy dolgozni, de most nem volt más választása. A csendes reggeli után Ed elment, majd lassan Theo is összeszedte a munkáit, de nem nagyon akart indulni. Talán átlátott a színlelésen. Miután mégis ketten maradtunk, ránéztem Tedre az asztal felett. – Oké – motyogta, mintha csak magában beszélne. – Rendben. – Felnézett. – Másnap akartam elmondani, de Naomi eltűnése után képtelen voltam rá. A borzalmas rémálmok abban a pillanatban szertefoszlottak. Tudtam, mit akar mondani, és egyáltalán nem számított. Ahhoz a kínzó gondolathoz képest, hogy bántotta a lányunkat, ahhoz képest jelentéktelen volt, amit mondani akart, hogy hűtlen lett
hozzám. – Akkor mondd el most! Gyorsan körbenézett a konyhán, mintha most látná először. – Csak aznap este, egyszer történt meg. Buta hibát követtem el. A lány fiatal. Úgy értem, nem házas. Nem érdekelt. Tényleg nem bántott. Vártam, hogy folytassa, és közben rájöttem, miért ijedt meg annyira aznap este, hogy nem ment Naomiért. Az otthoni dolgok teljesen kimentek a fejéből azon az éjszakán. – Nagyon fáradt voltam, és már lekéstem a vacsorát. Elmaradt a műtétem, és Nitin volt az ügyeletes. Későre járt, és Beth ugyanakkor jött ki az osztályról, mint én... – Beth? Bethnek hívták a legaranyosabb testvért a Kisasszonyokban, a nagylelkű, nőies kislányt. Mindenki szerette őt. – Nővér az idegsebészeten. Látta, hogy nagyon ki vagyok merülve, és azt mondta, tud egy éttermet a kórház közelében, ami sokkal jobb, mint a kantin, de mire odaértünk, már bezárt. Elképzeltem Beth békés otthonát. Nincsenek sáros rögbicipők az ajtóban, nem ugrándozik egy rendetlen kutya. Kettesben átbeszélik a mögöttük álló nap közös drámáit. Nincsenek családi problémák, nincsenek olyan kérdések, amikre nem könnyű választ találni, például, hogy mennyit kell tanulniuk a gyerekeknek, és hogy meddig maradhatnak fent este. Beth ad neki egy pohár bort, bekapcsolja a zenét, lejjebb veszi a fény erejét. Odaül szorosan mellé, és mindent meghallgat, amit mond. És még a szexhez sem túl fáradt. – Miért csináltad?
Mintha nem is az én hangom lett volna. Sokáig nem felelt, majd megvonta a vállát. – Nem tudom, javít vagy ront-e a helyzeten, de nem tudom. Valószínűleg csak azért, mert ott volt. – Megállt, biztosan azt mérlegelte, folytassa-e, vagy inkább hallgasson. Nem nézett a szemembe, de lassan folytatta: – Nekünk sosincs időnk... – Mondd csak ki! Sosincs időnk a szexre? – Túl fáradtak vagyunk, lefekszünk aludni... – Mondd csak el, mit gondolsz! De tudtam, mit gondol. Azt gondolja, hogy én vagyok a hibás. Csengett a telefon, Ted gyorsan felkapta. – Jó reggelt! Igen, a feleségem említette. Készen vagyok, ha csenget, kimegyek. – Visszatette a kagylót, és felém fordult. – Michael volt az, mindjárt itt van értem. – Kihúzta magát, és megigazította a vállán a zakót. – Sajnálom, Jen. El akartam mondani. – Rám nézett, és tudtam, hogy azon gondolkodik, elége ennyi. – Tudod, hogy szeretlek. Csengettek. Letaglózott a fájdalom és a düh, de nem engedtem szabadjára. Mintha még csak a távolban kezdődne valami, a migrén fájdalma előtti pillanat. Felállt, és hosszan a szemembe nézett. Még mindig barna volt a bőre, nemrég tért vissza egy kaliforniai útról. Amikor régi egyetemista társainkkal találkoztunk, mindig azt mondták, hogy Ted semmit sem változott. Néha az volt az érzésem, helyette is én öregszem: szemem körül az apró ráncok egyre mélyültek, egyre jobban szétterülő, kék vénák hálózták be a bokámat, de úgy véltem, ez teljesen méltányos ára annak, amit cserébe kaptam. Nem nagyon érdekeltek ezek a külső változások.
– Sajnálom! – ismételte meg, mintha javítana a helyzeten, ha kétszer mondja el ugyanazt. – Ha visszajöttem, majd beszélünk! Már akkor éreztem, hogy nincs értelme beszélgetnünk. A sajnálat semmin sem változtat. Nem akartam hallani többet a szabadkozásait. Még azt is megengedtem, hogy elmenőben megcsókoljon. Amikor elment, megint Naomi arca jelent meg előttem. Mást nem is láthattam.
20. fejezet Dorset, 2010 Tizenhárom hónappal később December huszonnegyedike van. Reggel léptek zaja, elfojtott nevetés, majd megint csend. Fiatal korunkban, kapcsolatunk elején, Ted és én sokszor forró, könnyed szeretkezéssel kezdtük a napot. Akkoriban nem kellett mindenfélével megküzdenünk, megalkudnunk. Mikor is volt ez? Lesietek a lépcsőn, nem akarok hallgatózni, és emlékezni sem. Bertie még a kosarában fekszik összekuporodva. Hirtelen megijedek, és a kezemet a teste fölé teszem, hogy megnézzem, meleg árad-e belőle, de arra is figyelek, hogy ne riasszam fel, mert akkor felpattan, és zavartan mászkálni kezd. Bristolban mindig álmában csatoltam rá a pórázt, aztán felébresztettem, és sétálni vittem. Hűségesen tartotta a lépést, amíg én kocogtam a reggeli utcákon. Ezt most nem tudná megcsinálni. Hagyom aludni. Éjjel esett a hó, az ágakat fehér lepel takarja. Az ablakpárkányra könyökölök, és kinézek az új udvarra. Naomi mindig fehér karácsonyra vágyott, de gyorsan elhessegetem ezt az emléket, mert nem akarom, hogy egész nap ez járjon a fejemben. Családom van, akikről gondoskodnom kell. Az asztalon egy kicsi csomag hever, papírján fák és csillagok, a tetején barna cédula. Megfordítom, hogy elolvassam: Jennynek, szeretettel: Sophie. A kezem megáll a levegőben... Szó sem lehet róla, Naomi, várnod kell karácsonyig! Jó kislány vagy, és most menj szépen aludni!
Kibontom a zsinórt, és kinyitom a kis csomagot. Vastag, kissé göcsörtös szénceruzák vannak benne, piros szalaggal átkötött papírba csomagolva. Süt belőle az ötletesség és a gondosság. A Dan és Mary kezét ábrázoló képek bekeretezve állnak a falnál. Felveszem őket, és csendben kimegyek a házból. Mary ajtaját vadonatúj adventi koszorú díszíti. A kopogás után gyorsan ajtót nyit, megkönnyebbültnek látszik. – Azt hittem, már a vendégek! Felteszi a vízforralót. A családja később érkezik, és ő főz nekik. Szinte rosszkedvűen veszi át az ajándékot, és teszi a fa alá. Az ajándékoktól mindig zavarba jön, ilyenkor nem tudja, mit mondjon. Inkább adni szeret. A konyhaasztalnál teázunk, keze az ölében fekvő macskán pihen. – Nem láttam a karácsonyfa fényeit az ablakában! Hova állította a fát? – Eszembe sem jutott karácsonyfát állítani – felelem. – Csak az ajándékokig és az ennivalóig jutottam. Ez is bőven elég nekem. Mary a fejét csóválja. – A gyerekei biztosan akarnak majd egy fát. – A gyerekeim? De Mary, ők már felnőtt emberek! – Dan is itt lesz, keres önnek egy jó kis fát. Majd átviszi. Nem bánom, hogy ő nyert. Nem értek egyet vele, de nem baj. Búcsúzáskor adok egy puszit neki, mire értetlen képet vág. Ed és Sophie a konyhában reggeliznek. – Sophie, csodálatosak a ceruzák, köszönöm szépen! A lány elégedettnek tűnik. – A szomszéd hajón lakik egy barátom, aki olajoshordókban készíti a faszenet. Lassú tűzön nagyjából két napig tart. Van egy
különleges fűzfa, amit Somersetben lehet beszerezni. – Ez pont olyan, amit szeretek: kellőképpen sötét, és simán fut a papíron. Meleg vizet engedek a mosogatóba, öntök bele egy kis mosogatószert, és elkezdem összeszedni a tányérokat az asztalról. Ed odaadja a kávésbögréjét. Nem vidám a tekintete. – Szóval, még mindig a festés a legfontosabb dolog az életedben? – Micsoda? – kérdezek vissza megrökönyödve, és közben a vízbe csúsztatom a tányérokat. Most viccel? Ed Sophie-ra néz, mialatt beszél, az arca mosolytalan. – Amikor anya felment festeni, akkor mi tudtuk, hogy bármi történjék is, nem zavarhatjuk őt. Így volt, anya? Meglepődök a kérdésen. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Na, ne már! – Az asztalnak dőlve áll, két kezét szorosan összefonva. A hangja ellenséges, mert nagyon biztos az igazában. – Ugyanez volt, amikor még dolgozni jártál. Sosem vetted fel a telefont, amikor hívtalak, és soha nem voltál otthon, amikor megjöttünk az iskolából! Megőrültünk ettől! – Megint Sophie felé fordul, és úgy tesz, mint aki nagyon jól mulat. – Na, és persze, normális kaja sem volt. Miért csinálja ezt? – Tudom, hogy néha festettem, de főleg olyankor, amikor iskolában voltatok... – Úristen! – vág közbe hangosan Ed. – Nem is emlékszel arra, hogy nem voltál velünk? Amikor beteg voltam, te csak kitettél egy doboz gyógyszert az ágyam mellé, aztán mentél dolgozni.
– Hagytalak pihenni... – Na, persze! És az mi volt, amikor a nagyi nekünk adta a nyaralót, azt mondtad, mi is használhatjuk, aztán megváltoztattad a véleményedet? – Csak nem akartam, hogy bulikra használjátok... – És állandóan eltűntél a stúdiódban anélkül, hogy szóltál volna. Nem csoda, hogy úgy éreztük, elutasítasz minket! Amikor felmentem festeni, próbáltam egy kicsit saját magam lenni, de nem állt szándékomban elutasítani a gyerekeket. Hogy gondolhatja ezt? – Ed, soha az életben nem volt a festés a legfontosabb. Sophie rám pillant Edről, majd vissza a fiúra. Végigsimít a vörös haján, a kezére bámul, és a tőlem kapott ajándékkártyát forgatja. – Ugyan, dehogynem! – folytatja Ed, még mindig rám nézve. – És azért volt az, mert olyannak festhetted a képeidet, amilyennek akartad! Tegnap este egész másképp viselkedett. – Ezt nem értem. – Festetted a képeidet, és te voltál a főnök. Gyönyörű, kétdimenziós művészet. Nem úgy, mint mi, bár te igyekeztél minket is irányítani, te akartál lenni a főnök. Millió szabálynak kellett megfelelnünk! Zihálva lélegzik, a szeme dühtől ragyog. – Nem tudom, honnan veszed ezeket, Ed, de most karácsony van... – Ezeket nemcsak úgy, a semmiből veszem, hanem mindig is így gondoltam, és most, hogy megint itt vagyok, újra átélem.
– Nem tudtam... A kezemet a karjára teszem, de elhúzódik. – Honnan tudtad volna? Sosem kérdeztél! Sosem voltál ott! Biztosan azt gondoltad, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint Theo! – Felnevet. – Na, persze, nem olyan tökéletes, mint Theo, de mégiscsak ikrek vagyunk, akkor bizonyára hasonlítunk, nem igaz? – Nem, dehogy! Tudom, hogy teljesen mások vagytok. – Semmit sem tudsz rólam, mint ahogy Naomiról sem tudtál! – mondja szinte hadarva. – Nem csoda, hogy most nem lehet itt! Hirtelen elhallgat, mintha érezné, hogy túl messzire ment. Tesz egy lépést felém, aztán Sophie felé fordul. – Gyere, Sophie, menjünk sétálni! Megfogja a lány kezét, felhúzza a székről, majd kivezeti a konyhából, de az ajtóban még hátrafordul, és szomorú szemekkel néz vissza rám. A kezemet csípi a rászáradt mosogatószer, ezért újra bemerítem a mosogatóba. A forró víz ellepi, és én bámulom, ahogy buborékok gyűlnek a gyűrűim körül. Eszembe jut, hogy nem is kéne már hordanom őket. Körülvesz a csend, de az agyamban még mindig visszhangoznak Ed szavai. Az ujjam bőre ráncos a víztől, mire eszembe jut, hogy rendelést adtam le egy boltban Modburyben, a szomszéd faluban. Megtörlöm a kezem, megpróbálom lehúzni a gyűrűket, de a vízben annyira feldagadtak az ujjaim, hogy nem sikerül. Beteszem Bertie-t a kocsiba, és lassan vezetek, mert szeretném elnémítani a gondolataimat. Hó takarja a fákat, a bokrokat, a dombok is fehérek.
Nincsenek sokan a boltban. A zöldség- és gyümölcskupacok úgy néznek ki a régi kőépületben, mint egy tizenhatodik századi németalföldi festményen. Meglátok egy köteg fellógatott fácánt, csőrükről csöpög a vér, puha nyakuk megcsavarodva, a hímek szép színei ragyognak a tojók barna tollai mellett. Sötétzöld kelbimbó, bársonyos kis krumplik, fényes mandarinok vannak a faládákban, a fal mellett pedig datolyás zsákok. Mindegyikből jócskán veszek, aztán teszek még hozzá tojást, szalonnát, fagyasztott süteményt, majd mindent bepakolok a kocsiba. Hazafelé megállok a tengerparton, kiszállok, és mélyen belélegzem a keserűen sós levegőt. Idekint Ed rám zúdított szavai kezdenek lüktetni az agyamban. Millió szabályt állítottam fel, ezt mondta. Lehet, hogy tényleg így tűnt? De azt is tudnia kell, hogy a szabályok adják a biztonságunkat. Bertie-vel sétálok a havas füvön, a part közelében. Átlátszó nyom marad utánunk a vékony, jeges hóban, a lábunk alatt a sárga fű megtörik. A távolban, közel a fehér hullámokhoz, fiatal lány játszik egy kutyával. Közelükben egy férfi húzza össze magát fekete kabátjában. Megvárom, amíg továbbmennek, és csak azután folytatom a sétát. A lány futás közben enyhén kifelé dobálja a lábát. Naomi gyönyörűen futott. Itt lenne velünk, ha nem ennyi szabály lett volna, hanem több, vagy akár kevesebb? Ha több, akkor talán nagyobb biztonságban lett volna, ha meg kevesebb, akkor nem kellett volna megszegnie őket. De itt nem csak a szabályokról van szó. Ednek igaza van: nem voltam velük eleget. Naomi az eltűnése előtti hetekben már nem beszélgetett velem, és ha többet lettem
volna a közelében abban a pillanatban, amikor közlendője volt, akkor talán beavatott volna a dolgaiba. Ha nem akartam volna megmagyarázni az apró változásokat, hanem komolyabban elgondolkodok rajtuk, akkor segíthettem volna neki. Azt mondtam Tednek, a gyerekek már nem akarják, hogy velük legyek. Magamnak is hazudtam, hogy olyan életet alakíthassak ki, amire vágytam? Újra esni kezd a hó, az apró, hideg pelyhek egymástól elkülönülve hullnak a talajra. Az alkohol nem illett a keményen hajtó iskolás lányhoz, ezért azt valahová a tudatom mélyére raktároztam, és elhittem Naomi magyarázatait. Mindent elhittem neki, ezért nem láttam az igazi Naomit, aki rengeteg sminket kent magára, tangát hordott, ivott, dohányzott és szexelt. A hó az arcomba csapódik, szorosan összehúzom a kabátomat. És Edet sem láttam. Túlságosan lekötött a munkám, ezért soha nem vettem fel, ha a rendelés alatt hívott. Azzal áltattam magam, hogy a fiú túlontúl elfoglalt, ezért aztán a valódi Edet könnyű volt észrevétlenül veszélybe sodorni. Kate azt mondta, a mi anyánk semmit sem tudott rólunk, de én még nála is rosszabb voltam. Én láttam a jeleket, de nem törődtem velük. A fehér ég egyre sötétebbre vált. Bertie-t kezdi belepni a hó, de hagyja, nem rázza le magáról. Senki sincs a környéken, a lány és a férfi eltűntek. Ideje hazamennem. Belépek az előszobába a nehéz szatyrokkal, és egy karácsonyfa fogad, amit ezüstszínre fújt borostyán fon körbe. A fa egy vödörben áll, törzse a partról szedett kavicsokba fúródik. A közeli ablakban gyertyák égnek, kicsi üvegtartókban.
Biztosan Sophie hozta a sprayt, a gyertyákat és a tartókat. Ed egy cetlit hagyott az asztalon. Egy Dan nevű srác hozta a fát, Soph díszítette fel. A kocsmába mentünk. Ed és Sophie A gyertyák fénye megtörik az ezüstös borostyánleveleken. Állok ott, és magamba szívom a karácsonyfa jellegzetes illatát, amikor egy alacsony autó suhan el halkan az ablak előtt, majd befordul az udvarra. Kinyílik az első ajtó, és meglátom Theót, magasan, széles vállakkal, napbarnítottan. A megkönnyebbüléstől kis híján elsírom magam. Amikor lehajol hozzám, hogy megöleljen, érzem, hogy más az illata, mint korábban, ez egy kicsit keserűbb, drága illatnak tűnik. A pillanat kissé feloldja a reggel fájdalmát. Aztán hátralép, és megfordul. – Anya, bemutatom Samet. Sam pár évvel idősebbnek látszik, magasabb és izmosabb is Theónál. Másképp néz ki, mint a fényképen, talán a szakáll miatt. Tekintete élénk a szemüveg mögött. – Helló, Sam! Zavartan megöleljük egymást, puszi is van, ami mindig fura nekem. Gyakorlott meghajlással nyújt át egy csokor virágot. Theo csacsog az útról, legutóbbi kiállításáról, és arról, hogy milyen újra a nyaralóban lenni. Van egy kis amerikai kiejtése. Szorosan mellette állok, és inkább a hangjára figyelek, mint a szavak jelentésére, de aztán összeszedem magam.
– Biztosan éhen haltok. Aprócska csend áll be. – Nem éppen – mondja Theo. – Bocs, anya, de megálltunk ebédelni a parton. – De akkor már olyan közel voltatok! – Nem akartunk problémát okozni önnek – magyarázkodik Sam. Vajon bátorságot kellett gyűjtenie, mielőtt találkozott velem? Meg akarja mutatni a hatalmát Theo felett, hogy addig tartja távol tőlünk, ameddig csak akarja? Gyorsan suhannak át az agyamon a kérdések. – Lényeg, hogy végre megérkeztetek. Biztosan nagyon elfáradtatok. – Megmutatom a házat Samnek. Melyik szobába menjünk? – Edék az ő régi szobájában vannak, de a tiéd túl kicsi kettőtöknek. Talán menjetek abba, amit mi használtunk apával. – Ne hülyéskedj, jó lesz nekünk az én régi szobám is! Nem foglalok sok helyet. Érzem, hogy Sam a reakciómat figyeli. – Tőlem! – Kösz, anya! Hol van Ed? – A kocsmába mentek Sophie-val. – Sophie. A francba, ez a sok változás! – Jó változások! – mondja Sam. Bertie bukkan fel, mert nem tud aludni tőlünk, és most odafut Theóhoz, hevesen csóválva a farkát. – Ez itt Bertie? – kérdi Sam meglepetten. – Öregebb, mint gondoltam.
– Bertie! – kiáltja Theo, és letérdel, hogy megölelje a kutyát, majd Samre néz. – Hogy mered leöregezni? Pedig tényleg az, Theo is észrevette. – Apa mikor érkezik? Kiveszem a mobilomat a zsebemből, és rápillantok. Ted még mindig nem küldött SMS-t. – Holnap. Elmennek kicsomagolni, aztán Bertie-vel együtt Ed és Sophie keresésére indulnak. Felveszem a régi kék kötényemet, sok dolgom van még: a hűtőben ott a hal, a ragyogó szürke kagylóval és a garnélákkal, ezeket mind el kell készítenem. Zellert, hagymát, fokhagymát vágok, aztán bekapcsolom a rádiót, hogy egy kis karácsonyi zenét hallgathassak. Az ismerős dallamok megnyugtatnak, a bűntudat, a megbánás enyhül kissé. Kopogtatnak. Gyorsan leöblítem a kezem, megyek ajtót nyitni. Szemem még mindig könnyezik a hagymától. Biztosan Ted az. Elveszítette a kulcsát. Kicsit félek a találkozástól, ugyanakkor bosszús is vagyok, hogy így lát majd, vörös szemmel, hagymaszagúan. Megtörlöm a kezem a kötényemben, és kinyitom az ajtót. Egy másodpercig semmit sem látok a sötétben, aztán Dan lép előre, a bentről kiszűrődő fénybe. Az arca a szokásosnál is soványabbnak tűnik, szinte szoborszerű a kapucni árnyékában. A szeme körül sötét karikák. Gondolkodás nélkül előrelépek, és megpuszilom, amibe egészen belevörösödik. – Köszönöm a fát, nagyon szép! – Fecsegéssel próbálom feloldani a zavarát. – Sophie feldíszítette... Ed barátnője, tegnap
érkeztek. – Miért sír? – kérdezte hirtelen. – Nem sírok, csak hagymát vágtam. Most készítem a vacsorát. Gyere be, töltsd nálunk az estét! – Nem, csak... Köszönöm a rajzot! Fürkészően néz rám, aztán megfordul, és elindul. Nyakát behúzza, egyszerre szomorú és dühös. Menekül a családi karácsony elől, és azért jött ide, hogy itt találjon nyugalmat. Sajnálom, hogy nem beszéltem rá. Megkeverem a hagymát, hozzáadom a halat, az alaplét, a sáfrányt, egy kis bort. A telefon rezeg a zsebemben. Megmosom a kezem, és kiveszem a készüléket. Üzenet. Nem tudok menni karácsonyra. Talán szilveszterkor. Ted. Semmi sajnálom, semmi szeretettel. Semmi üzenet Ednek vagy Theónak. Korábban már elhatároztam, hogy soha többé nem hagyom, hogy Ted fájdalmat okozzon nekem. Nem tud eljönni? Ha törölték a gépét, akkor miért nem írja meg? Leteszem a telefont, nem írok neki választ. Az utóbbi egy évben igyekeztem meggyőzni magam, hogy ne törődjek azzal, amit Ted csinál. És már azt hittem, sikerült.
Bristol, 2009 Hat nappal utána Ted hűtlensége most nem érdekelt. Majd később foglalkozunk vele, amikor lesz rá időnk. Ekkor még nem fájt. Biztattam magam, hogy jól tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Állandóan fontossági sorrendet állítottam fel. Késő délelőtt Ted telefonált a rendőrségről. – Elmondtam nekik – mondta röviden. – Nem volt olyan nehéz. Talán a rendőrök is megértőbbek voltak vele. Azt mondták, egy kis hűtlenség nem számít, ez amolyan férfidolog. Amikor Ted hazaért, kicsit jobban nézett ki, mint reggel. Még egy halvány kis elégedettséget is felfedezni véltem rajta, mint amikor egy kisfiú valami rosszat tesz, de aztán rájön, hogy megúszhatja a dolgot. Egy másik életben talán én is használhatnám ezt a jól hangzó kifogást, hogy a kórházban volt aznap este, de most úgy éreztem, annyira távol kerültünk mindentől, ami régen volt, hogy semmi értelme nem lenne. Ugyanakkor volt bennem egy kis kíváncsiság. – Hittek neked? – Betht is beidézték és... – És? – Telefonáltak az étterembe, ahol enni akartunk. Megerősítették, hogy nem engedtek be minket, mert már zártak. Akartunk. Minket. Csak álltam ott, visszhangzottak bennem a szavak, miközben Ted némán nézett rám. Nem engedhettem meg ezt, nem szabad, hogy most ez kerüljön előtérbe.
– Készítettem egy listát, hogy mit kell elintéznünk – mondtam. Ted a messzeségbe bámult. – Jenny, ez egyáltalán nem volt fontos nekem. Fáradt voltam, és egy kicsit sokat ittam. Hülye kis botlás volt, semmit nem számít. Szóval botlás. Nem becsapás, nem hazugság. Húsz év után persze sok minden előfordulhat, de ebben a pillanatban nem engedhettem meg, hogy eltérítsen Naomitól. – Most nem akarok beszélni róla – mondtam. – Nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna! – nézett rám értetlenül. – Pedig pontosan ezt fogom tenni. Majd foglalkozunk vele, ha megtaláltuk Naomit. – Téged nem érdekel, hogy hűtlen voltam? – kérdezte hitetlenkedve. – Mi a francot akarsz, Ted? Rendezzek jelenetet? – Hát, nem lepne meg, ha... – Nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot. – Nem, mert egyszerűen nincs rá időnk! Valami mintha megjelent volna a tekintetében. Csalódás? Diadal? Aztán hirtelen vállat vont, és gyorsan témát váltott. – Igazad van. Csak az időt vesztegetjük. Mik a mai teendők? – Miss Wenhamhez megyünk. – Az kicsoda? – Az igazgatónő. Délben vár minket. – A fenébe! A kórházban azt mondtam, hogy délre ott leszek, csak a rendőrségre kell mennem.
A száját elhúzva tárta szét a karját. Reménytelen eset. Menjen csak, egyedül is el tudom intézni. – Nem kell ketten mennünk – mondtam. – Csak azt akarom megtudni az iskolában, hogy nem jutott-e az eszükbe még valami, amióta ott járt a rendőrség. És készítettem ötszáz darabot az iskolai fényképéből, és azt is ráírtam, hogy mikor látták utoljára. – Azt hittem, a rendőrség már megcsinálta ezt. – A homlokát ráncolta, mintha lemaradt volna valamiről. – Már tettek ki képeket a lámpaoszlopokra. Biztosan az iskolánál is van egy csomó. – De én nem erre a környékre akarom kiragasztani, hanem Bristol más részein: klubokban, kocsmákban, a vasútállomáson, a buszpályaudvaron. Mindenhová kiteszem, ahol van egy kis hely. Beszéd közben összekészítettem a képeket, a ragasztót, rajzszegeket, kalapácsot, szögeket. – Este én is beszállhatok. Addigra talán el tudok szabadulni. Képtelen voltam ránézni. – Michael majd segít nekem. – Szerinted mit mondjunk a fiúknak? – Semmit. Úgy láttam, ettől a választól megkönnyebbült. – Tényleg? – Így is épp elég dolguk van. Te magad mondtad, hogy semmi fontos nem történt. Miután elment, megfürödtem. Feküdtem a kádban, jólesett a
víz melege, de a szemem előtt szörnyű képek sorjáztak. Naomit láttam piszkosan, vágyakozva egy kellemes fürdőre, teste tiszta kosz, sőt, teljesen belepi a mocsok. A füle, a szája tele van földdel. Nyitva lehet a szeme, ha meghalt? És a szája? Gyorsan kiszálltam a kádból, és sietve megtörölköztem. Valami másra kell gondolnom. Bármire, de nem ilyen szörnyűségekre, hanem valamire, ami reményt adhat. A fiúk csodálatosan kezelik a helyzetet. Jade is jobban van. Túl kell élned, mondom a fehér arcnak a tükörben. Gondolj Naomi mosolygó arcára, amikor a darab után Ted megölelte! Lehetetlen, hogy ne lássam többé! Addig még muszáj életben maradnod! suttogtam, és nem tudtam, hogy Naominak mondom, vagy saját magamnak. Nem vettem kabátot, bár hideg, szürke, november végi nap volt. A ház előtt egy fáradtnak látszó negyvenes férfi támaszkodott a kerítésnek. Meglátott, és notesszel a kezében indult meg felém, igyekezve szimpatikus képet erőltetni pufók arcára. Amikor rádöbbent, hogy nem fogok válaszolni a kérdéseire, kattogtatni kezdte a fényképezőgépét. Elfordultam tőle, és sietve indultam lefelé az utcán, bár egy darabig még hallottam, ahogy jön utánam. Az iskola mindössze ötpercnyi sétára volt. Naomi több százszor megtette ezt az utat. Lehet, hogy az utolsó pár hétben megleste valaki? Még ha volt is egy új kapcsolata, nem lehet, hogy valaki követte, kifigyelte, mikor és hova megy, és tudta, mikor lesz egyedül? Miss Wenham az irodájában volt. A jó ötvenes, kövér nő felállt, hogy üdvözöljön. Ősz haját mindig pontosan ugyanúgy bodorította, függetlenül attól, hogy beszédet kellett tartania, vagy a sportnapon vett részt. Kezet ráztunk.
– Dr. Malcolm, annyira sajnálom! Micsoda időket élünk! Iskolánk mindent megtesz, hogy segítsük a nyomozók munkáját. Leültünk, a tekintete az arcomat fürkészte. Nem bántóan, pusztán kíváncsian. – Köszönjük. Azért szerettem volna beszélni önnel, hátha valamelyik kollégájának eszébe jutott valami, vagy esetleg... – Azonnal láttam rajta, hogy semmi mondanivalója nincs, és olyan mérhetetlen fáradtság tört rám, hogy alig tudtam befejezni a mondatot. – ...Valamelyik tanulójuk tud valamit, és elmondta önöknek, amióta itt volt a rendőrség, vagy talán... – Fölöslegesen erőlködtem. A nő tagadóan ingatta a fejét. – A rendőrség már háromszor járt az iskolában. Viszont Naomi osztályfőnöke, Mrs. Andrews beszélni akart önnel. Az egyik szék felé mutatott. Eddig észre sem vettem a sápadt, fiatal nőt, aki most felállt, és közelebb jött, hogy üdvözöljön. – Jó napot, dr. Malcolm! Sally Andrews vagyok. A haja oldalt kicsúszott a csatból, és kissé belelógott a szemébe. Kezet fogtunk, és közben zavartan mosolygott rám. – Nagyon sajnálom... ami történt – kezdte, és elpirult. – Amióta itt járt a rendőrség, egyfolytában ez jár a fejemben. Azt mondták, közöljük, ha bármi szokatlan az eszünkbe jut. És tegnap este beugrott, hogy az utóbbi időben volt valami változás Naomi viselkedésében. Leült mellém a kanapéra. – Milyen változásra gondol? – kérdeztem sokkal élesebben, mint szerettem volna.
– Úgy két hónapja nagyon álmatag lett. Azt hittem, az időjárás viseli meg. Meg is kérdeztem, de azt mondta, jól van. Egy darabig nem szólaltam meg. Sally Andrews észrevette Naomi terhességét, amit én nem. Nem nagyon voltam előrébb ezzel az információval. A nő folytatta: – Szóval, nem nagyon aggódtam az álmossága miatt, de aztán egyszer az iskola befejezéséről kérdezett, amit nagyon különösnek találtam. – Nyelt egy nagyot. – Az érdekelte, hogy visszajöhet-e letenni az érettségit, ha előbb itt hagyja az iskolát. – Hogyhogy előbb? – Én úgy értelmeztem, hogy az év végi vizsgák után akar elmenni, hogy pihenjen egy kicsit. Vannak lányok, akik ezt teszik, aztán visszajönnek, hogy itt érettségizzenek. Tegnap éppen fürödtem, amikor a rádióban Naomiról beszéltek, akkor gondoltam rá, hogy talán el kellene mondanom önnek. Elképzeltem, ahogy a karcsú teste lebeg a vízben, a haját egy fürdősapka alá szorítja, és a férje ott sertepertél körülötte. – Úgy tűnt, mintha tudta volna, hogy a jövő nyári vizsgák idején már nem lesz itt. Lehet, hogy ez csak egy különös egybeesés, de amikor hallottam, hogy ma bejön, arra gondoltam, ezt el kell mesélnem. Hátha fontos. Befejezte a mondandóját, az arca egészen kipirult. Kezet fogtunk, mindkettejüknek megköszöntem a segítséget, aztán eljöttem az iskolából. Szinte futva mentem haza. Lehetséges lenne, hogy Naomi tényleg eltervezte ezt az egészet? Hogy hetekig gyűjtötte a pénzét, és kitalálta, hogyan pótolja majd az elmulasztott vizsgákat? Ha szándékosan ment el, akkor
az mindent megváltoztat. Akkor biztosan jól van. Akkor biztosan hazajön. Michael meglepődött, hogy már elkészülve, kisminkelve vártam a konyhában, kezemben egy köteg fényképpel. – Mehetünk is? – kérdezte. Bólintottam, és elindultunk. Nem volt zavarban, amikor kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. Valószínűleg könnyedén túllépett azon a szerencsétlen csókon. Lehet, hogy azért, mert már korábban is csinált ilyet, és tudta, hogyan tegyen úgy, mintha mi sem történt volna? Elmeséltem neki, amit Sally Andrewstól megtudtam. Láttam rajta, hogy gondosan mérlegeli a szavak súlyát. – Naomi terhes volt – mondta. – Nyilván ezért gondolkozott előre. Ha megszüli a babát, akkor valamennyit muszáj kihagynia az iskolából, esetleg még a vizsgákat is. Gondolom, ezért akarta tudni, hogy később is leteheti-e őket. A korábban érzett remény kezdett szertefoszlani. – De szerintem ő nem olyan lány, aki ennyi szenvedést okozna a szüleinek. Ha tényleg gondolkodott a jövőjén, akkor biztosan megosztotta volna ezt önökkel is. – Rám sandított. – Sajnálom, Jenny. Tényleg elmondta volna? Az autó mellett elsuhanó utcákon emberek hömpölyögtek, de Naomi nem volt köztük. Boldogan, semmitől sem zavartatva sétáltak a járdán, és ekkor rájöttem, hogy én már jóval az eltűnése előtt elveszítettem a lányomat. A lányomat, akit addigra már egyáltalán nem ismertem.
21. fejezet Dorset, 2010 Tizenhárom hónappal később Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk...{1} A reggel örömteli hangjai kiszabadulnak a szürke kövek és a mozaikablakok szorításából, és a moha lepte sírok felett lebegnek. Furcsa, hogy mindenki örül Jézus születésének, pedig pontosan tudják a történet végét. Azt is hihetnénk, hogy ha az istállóban vajúdó lánynak valaki elmondja, mi lesz a gyermeke sorsa, akkor a szíve szakadt volna meg. Naomi császármetszéssel jött a világra, és ez sokkal könnyebb volt, mint a fiúk gyötrelmes kitolása. Mégis úgy éreztem, becsaptak. Miután kiemelték, odaadták az apró, véres testet, ami szinte égette a bőrömet. Nyugodt tekintettel bámult az arcomba, sötétkék szeme olyan komoly volt, mintha felismert volna. Nem akartam elengedni, de bebugyolálták, és Ted kezébe adták, amíg engem összevarrtak. Látszott, hogy teljesen belefeledkeznek egymásba. Bertie a templom falánál szaglászik, szaporán kapkodja a lábait. Bukdácsol lefelé az ösvényen, a feje egészen közel a földhöz, én lassan követem. Tegnap este túl álmos voltam ahhoz, hogy megvárjam, amíg a gyerekek visszaérnek a kocsmából, és bár korán lefeküdtem, még most is nagyon fáradtnak érzem magam. Az út levisz a tengerpartra. A faluban az a régi legenda járja, hogy valaha csempészek használták ezt az útvonalat. Vannak, akik éjszakánként még most is hallani
vélik a csizmák ropogását a kavicsokon, a lovak nyerítését, a káromkodásokat, a rumoshordókkal megrakott szekerek zötykölődését. Ma reggel azonban csak a havas jég finom ropogása hallatszik a lábunk alatt. A bokrok közül hirtelen egy fácán röppen fel hangos szárnycsapásokkal, keservesen vijjogva. Händel zenéje egyre halkul mögöttünk, ahogy követem Bertie-t lefelé az úton. Kavicsos partra érkezünk, a tenger sárga tajtékot vet a fövenyre. Egyedül vagyunk. Felkel a nap, és a vízen csillogó fénypöttyök cikáznak. Ha félig behunyom a szemem, akkor a pöttyök olyanok, mint a városi fények, bár azok sokkal vakítóbbak voltak Naomi első éjszakáján. A nővér azt mondta, raktározzak el emlékeket arra az időre, ha erősnek kell éreznem magamat. És most elég erősnek kell éreznem magamat. Emlékszem, hogy a város úgy terült el előttem, mint valami ragyogó festővászon. Álltam a kórházi ablakban, és még éjfélkor is varázslatosan, rejtélyesen csillogtak a fények. Tudtam, hogy az utakon hömpölyög a forgalom, a járdán hányás, galambürülék van, és kavargó szemetet hord a szél. De a negyedik emeleti szülészetről az utcák makulátlannak, szinte ünnepélyesnek tűntek. A távolban a Clifton függőhíd fényei világítottak, mint megannyi születésnapi gyertya egy sötét szobában. Megcsókoltam Naomi sápadt fejét, haja olyan volt, mint a nedves madártoll. Leültem egy székre az ablak közelében, és összerezzentem, ahogy a varrat megfeszült a puha húsban. Naomi megmoccant, és gőgicsélni kezdett. Óvatosan a mellemre vettem, és szoptatás közben elfogott az érzés, hogy még mindig a részem, mintha még mindig bennem
lenne. Ted hazament aludni. Elképzeltem, ahogy az arcát az én oldalam felé fordítja, a keze a párnámon. És közben békésen horkol. Emlékszem, elmosolyodtam, amikor a vállamra vettem Naomit, melegsége a szívemig ért. Újra esni kezd a hó, ideje hazamennem. Körülnézek, hogy merre van Bertie, de nem látom, pedig tudom, hogy lejött a partra. A hullámok magasak, vadak, és egy pillanatra nagyon baljósnak tűnnek. Hol lehet? A nevét kiáltom, de a hangomat elviszi a szél, aztán futni kezdek, bár inkább sietős tántorgás ez. Lehet, hogy elindult hazafelé? Ez jár a fejemben, amikor észreveszem, hogy egy csónak mögött fekszik dideregve. Biztosan elkapta egy hullám. Kinyújtom a kezem, felemelem. A szőre tiszta víz, farkcsóválva kapálózni kezd, hogy szabaduljon a karomból. – Buta, buta kutyus, többé ne csinálj ilyet! Az arcomat puha, nedves fejéhez szorítom. Mire visszaérek a házba, már mindenki felkelt, a kandallóba is begyújtottak. Magamba szívom a kávé illatát, és lehajolok, hogy egy törülközővel megtöröljem Bertie-t. Sam viseli a kötényemet, az asztalon pedig egy fényes gofrisütő van, piros szalaggal átkötve. – Ez az ön ajándéka – mondja. – Szerettem volna, ha mindjárt ki is próbálhatjuk. Nagy halom gofrit veszek észre az egyik tányéron, miközben Sam barátságos mosollyal villantja meg hófehér fogait. Tegnapi feszült találkozásunk már a múlté, és úgy érzem, most megfelelően viszonyulok hozzá.
Ed jön be a nappaliból, de kerüli a pillantásomat. Valószínűleg örül, hogy korán lefeküdtem, mert így nem kellett újra szembeszállnia velem. Most valahogy sokkal soványabbnak tűnik, mint tegnap. – Mikor jön apa? – kérdi. – Tegnap küldött egy SMS-t, hogy nem tud jönni... nem tudja megoldani. Szerintem a gépével van valami. – Tudtam. Mondtam, hogy nyaralni van. Leül. Sam a gofritésztát kevergetve, vigasztalóan Ed vállára teszi a kezét. – Ez is biztos a miatt a nő miatt van! – szólal meg Ed egy kis szünet után. – Milyen nő miatt? – kérdem értetlenül. Lehet, hogy Ted titkárnőjét okolja a törölt járatért? – Ó, anya, az isten szerelmére, előttem nem kell tettetned! Tudok róla. – Miről? – Bethről. Eljöttek hozzám elköszönni, mielőtt Dél-Afrikába indultak. Le merném fogadni, hogy a nő nem engedi el, mert ő még maradni akar. Még egy kis szafari, meg egy kis ez, meg egy kis az. Beth neve nagyon furcsán hangzik Ed szájából. Ted azt mondta, egyetlen alkalom volt, csak egy botlás, és én elhittem neki. Csend borul a szobára. Érzem, hogy Sam engem figyel, és küzdenem kell, hogy megőrizzem a nyugalmamat. – Apa szívesebben van vele, ez egyértelmű! – mondja Ed tömören. – Nem biztos, hogy erről van szó – felelem, és egy székért
nyúlok, hogy leülhessek. – Lehet, hogy ott ragadt valahol. – Ugyan már, ne védjed! – válaszol Ed, aztán egykedvűen vállat von. – Egyébként meg, kit érdekel? Egyáltalán nem számít. Rosszul látja. Nem Tedet védem, hanem magamat. Tényleg azt hittem, törölték a gépét. Milyen ostoba vagyok! Körülnézek a szobában, és hirtelen bevillannak a számomra fontos emberek, dolgok. A fiúk, Michael, Bertie. A festményeim, a nyaraló, Mary, Dan. Theo érkezik, előbb nekem ad egy puszit, majd Samnek. – Nehogy engem is megpuszilj! – mondja Ed, miközben két kezével eltakarja a fejét. – Ne félj, nem nyúlok a tetves fejedhez! – feleli Theo, és elvesz egy gofrit. – Nagyon jól néz ki! – Apa nem jön – közli vele Ed. – Mi? – kérdi Theo tele szájjal. – Jól érzi magát Dél-Afrikában a barátnőjével. – A barátnőjével? – Theo abbahagyja az evést. – Milyen barátnőjével? – fordul felém. – Anyát nem zavarja, szóval senkit sem érdekel – mondja Ed. – Legalább több gofri marad nekünk! – mondja Sam nevetve, és még kettőt tesz a kupac tetejére. Hálás vagyok neki, egy pillanatra meg is kedvelem. Theo látja, hogy mosolygok, és ő is bizonytalanul elhúzza a száját. Ekkor belép Sophie, piros és narancssárga színű pólót visel. Rám néz, hogy ellenőrizze a hangulatomat. – Boldog karácsonyt! – mondja.
Sam vezetésével átvonulunk a nappaliba, megáll a kandalló előtt, kinyitja az egyik pezsgősüveget, amit hozott. A kilőtt dugó a mennyezeten koppan, a habzó ital a kezére fut, ahogy poharakba tölti. Az elsőt nekem nyújtja. – A bátorságra! – mondja. Barna szeme kedvesen csillog. Visszamosolygok, majd felemelem a poharamat. – A bátorságra! – Igen, anya. Nagyon bátor vagy, hogy mindannyiunkat meghívtál karácsonyra! – mondja Theo. Bátor lennék? Ők azok, akik megmentenek. Gyorsan kipillantok az ablakon. Észreveszem, hogy valaki – talán Theo vagy Sophie – morzsákkal szórta tele a kerti kőfal tetejét. Madarak tömege csipegeti az ennivalót, szállnak le és fel, tobzódnak a váratlanul jött csemegén, lökdösődnek, hogy helyet szerezzenek. Egy kép ugrik be a nászutunkról, amikor a Serengeti Parkban sátoroztunk. Étkezési időben minden alkalommal rengeteg madár repkedett körülöttünk, leszálltak az asztalunkra, küzdöttek a morzsákért. Ted a kezemet fogta. Állandóan egymásba kapaszkodtunk. Emlékszem a hőségre, a szexre, a boldogságra. A forró sátor illatára. A bőröm bizsergésére. Ted és Beth egy éve vannak együtt, tehát mégsem egyszeri botlás volt. És most együtt ünnepelnek Afrikában. – Anya, arra várunk, hogy kibonthassuk az ajándékainkat! Tehát azóta is találkoznak. Folyamatosan hazudott nekem. – Ed, várd meg anyát! És én ostoba módon megint hittem neki. Ott voltak a jelek, de nem akartam észrevenni őket. Becsukom a szemem, és mintha levendula távoli illatát érezném.
– Idenézz, anya! Kinyitom a szemem. Theo és Sam egy hatalmas, lapos csomagot hozott be a kocsiból, és nekitámasztották a falnak. Theo kimegy, hogy behozza az ollót a konyhafiókból, odaadja nekem, de egyik kezét a csomagra teszi. – Anya, talán mégsem most kellene kibontanod. – Miért? Dehogynem, most azonnal megnézem, mi az. Arra kell összpontosítanom, ami a jelenben fontos. A levendulaillatot elnyomja a kandallóban égő almafahasábok és a karácsonyfa illata. A csomagban biztosan Theo egyik New York-i fényképe van, vagy talán egy Samről készült fotó. Elkezdem levágni a csomagolópapírt. – Anya, ezen Naomi van! – mondja Theo feszült hangon. Lehúzom a papírt. Fotómontázs Naomiról. Középen egy hatalmas kép, amit az iskola készített a West Side Storyhoz. Ekkor már biztosan terhes volt. Ragyog a bőre. Legalább száz, különféle méretű és formájú kép van a tablón. Naomi háromévesen Ted nyakában; ötévesen cikcakkos hajjal, ahogy magának levágta; tízévesen, ahogy kantáros nadrágjában integet a fa ágai közül; tizenkét évesen, ahogy Nikita mellett áll nevetve, gyeplabdaütővel a kezében. – Theo... – képtelen voltam folytatni. – Ne haragudj, anya! – mondja Theo megtörten. – Én figyelmeztettelek – mondja Sam alig hallhatóan. – Vigyük ki! Lehajol, hogy felemelje a nehéz keretet. – Várjon! Ne vigye el, ez gyönyörű! Hagyja itt a falnál! Ide
fogom felakasztani a nagypapa széke fölé – mutatom. – És akkor mindig láthatom, amikor itt ülök. Szép lassan végignézhetem az összes képet. – Akkor találtam ezeket, amikor apával a padlást takarítottuk – mondja Theo, most már egy kicsit vidámabban. – Már korábban oda akartam adni, de aztán úgy gondoltam, inkább várok még vele. Lehet, hogy még most sem kellett volna. – Nem, szó sincs róla! Ez egy tökéletes ajándék. Ed rak még a tűzre. Sam ragaszkodik hozzá, hogy ő főzze a karácsonyi vacsorát. Amerikából hozott kukoricakenyeret, valahol talált áfonyát és egyebeket. Theo és Sophie is eltűnik a konyhában. Engem nem engednek be. – Szeretnénk, ha pihenne! – mosolyog félszegen Sophie, és becsukja az ajtót. Ed a tűz mellett fekszik, feje a karján, és az egyik új könyvét olvassa. Nyugodtnak látszik, mintha tegnap már elmondta volna, amit akart, és ezzel kész. Látom a tekintetét, ahogy fut a sorokon. Talán egy nap majd rájön, milyen fájdalmat okozott nekem tegnap, és valószínűleg ez a legtöbb, amit remélhetek. Halkan kopognak a bejárati ajtón. Ed feláll, és kimegy az előszobába. Egy darabig csend van, majd hallom, hogy beszélni kezd. – Á, te vagy az! Szép lett a fa, amit hoztál, meg akarod nézni? – Nem... csak... a mamámnak elfogyott a tüzelője, és... kölcsönkérhetnénk... – Dan tétován, reménykedően beszélt. Nyílik a konyhaajtó. Látom, hogy Sam jön ki, és Dan kezébe nyom egy pohár pezsgőt. – Karácsonykor senki sem jöhet ide anélkül, hogy be ne jönne
egy italra – mondja kedvesen. Dan belép, leveszi a cipőjét. Kérdően néz rám, én pedig rámosolygok, felemelem a poharamat. Megint a kapucnis pulcsija van rajta, a farmerja egészen a csípőjére csúszott. Látszik, hogy fázik, mintha már régóta kint ácsorgott volna. Aztán Sammel együtt bemegy a konyhába. Egy idő múlva látom Theót, amint telerakja a talicskát fával, és az úton át elindul vele Mary házához. A nő tudni fogja, hogy Dan a családi összejövetelről szökött meg, és mond majd valami kifogást. Alig marad hely a konyhában, amikor már mindnyájan összegyűlünk. Az asztalt magyal és borostyán díszíti, és gyertyákat is tettek. Sophie megetette Bertie-t, és a kutya most az ő lába mellé ült. Sam egy szétomló darab pulykával és mártással megpakolt, gőzölgő tányért rak Dan elé, akin látszik, hogy zavarban van. – Én nem... Theo közbevág: – Szerettünk volna megismerkedni veled. Anya mesélte, milyen ügyesen használtad fel az almafa ágait. Egyszer én is készítettem fényképeket a húgomról faágak közt, az is hasonló dolog volt, mint a tiéd. A húgomról. Hónapok óta nem hallottam ezt a szót. Úgy szólt, mintha Naomi még most is itt lenne. Ed rám néz. Átöleli Sophiet, és a másik kezével felemeli a poharát. Megint rám néz. Tekintetében látszik a feszültség, de nem annyira, mint korábban.
Bristol, 2009 Nyolc nappal utána Megrémültem Ed tekintetétől. Aznap reggel, ébredés után jöttem rá, hogy Naomi már több mint egy hete eltűnt. Mostanra már tudnunk kellett volna valamit, de a kutatás inkább lelassult. Egyszerűen csak vártam, csak vártam. És ami még ennél is rosszabb volt, hogy képtelen voltam erőt venni magamon, megbénított a félelem. – Ebből elég! – mondtam hangosan, miközben lerúgtam magamról a paplant. – Elég! – A mai nap más lesz. Ted már elment a kórházba, és Theo is korán indult. Hagyott egy cetlit az asztalon, hogy elment összeszedni az anyagokat a felvételi vizsgájára. Egy fotósképzés ösztöndíjára pályázott, a következő évre, amit a New York-i filmakadémia szervezett. Nagyon fontos neki ez az ösztöndíj, én meg elfelejtettem, hogy ma van a vizsgája. Máskor ilyenkor egy jó kis reggelivel engedtem volna útjára. Beszélgettünk volna az időzítésről, a technikákról, és sok szerencsét kívántam volna neki. Elöntött a bűntudat, mert mindent kiengedtem a kezemből. Egy kávét készítettem éppen, amikor Ed lejött. Asztalhoz ült, és amikor elmentem mögötte, megint éreztem a mosdatlan szagát. – Mid is van neked péntekenként? Evezősedzés? – kérdeztem, és megpróbáltam felidézni, hova szokott menni ezeken a napokon. Anna korábban szólt, hogy Ed edzőcucca napok óta ott hever a fürdőszobája padlóján, vizesen, büdösen. Két kezét az asztalra tette, és olyan hirtelen lökte ki maga alól a széket, hogy el kellett lépnem előle. Rám nézett, amikor felállt, és ekkor vettem észre a szemében a mérhetetlen haragot.
– Már kurvára nem vagyok gyerek! – mondta, aztán becsapta maga után az ajtót. Anna jött be halkan. Halvány rózsaszín ciklámeneket hozott, letette őket az asztalra, és felém biccentett. Tudtam, hogy azért hozta, mert kicsit fel akart vidítani. Egy pillanatra el is vonta a figyelmemet a finom szirom, a levelek éles fodra. A virágok a betegséghez, a halálhoz, a temetőhöz illenek, de ezek olyan színűek voltak, mint az esküvői csokrom. – Köszönöm, Anna, nagyon szépek! Rám mosolyogott, aztán elkezdte leszedni az asztalt. Senki más jelenlétét nem tudtam volna elviselni, de neki örültem. Nélküle már az egész házat elöntötte volna a kosz, a rendetlenség. Ed szenvedett, ahogy mindnyájan. Igaz, neki még rosszabb volt, mert hiába mondtam el ezerszer, hogy nem az ő hibája, tudtam, hogy bűntudata van. Találtam egy A3-as kartonlapot az íróasztalom mögött. Még Theo vette őket az erdei fényképekhez, de nem használta fel mindet. Kék filctollal felírtam a lap közepére, hogy Naomi, és a név köré egyre nagyobb koncentrikus köröket rajzoltam. Az elsőben a család volt, a másodikban az iskola. Ideírtam Nikita nevét, és egy pipát tettem mellé, mert őt már kikérdezte a rendőrség. Aztán jött James, és szintén kapott egy pipát. A tanárok: Sally Andrews, Miss Wenham, pipa, pipa. És a többi tanár? Mrs. Mears, a lemondott drámatanár? Meg kell kérdeznem Michaelt. Újabb kört rajzoltam azoknak, akikkel Naomi találkozhatott, igaz, nem túl gyakran. Anna? A férje? Óvatosan felé pillantottam, éppen a padlót söpörte. Megérezte, hogy figyelem,
mert visszamosolygott. Kérdőjelet tettem a férje neve mellé, hogy ne felejtsem el megkérdezni Michaelt, őt kihallgatták-e. Ebben a körben voltak a szomszédok is. Mrs. Moore a szemben lévő házból, és Harold, a fia, aki állandóan az ablakban leskelődik. Michael biztosan őt is kikérdezte, de a biztonság kedvéért kérdőjelet tettem a neve mellé. Ki lehetett még? Igen, a darab! Mindenki, aki a színházban dolgozott, a portástól kezdve. Vajon Michael utánanézett az alibijüknek? Hirtelen fájdalmas kiáltás szakította félbe a gondolataimat. A seprű a padlón koppant. – Minden rendben, Anna? – Belerúgtam az orvosi táskájába. Nem vettem észre. Nem itt szokott lenni. – Ne haragudjon! Tolja csak be a pad alá! Valaki véletlenül kirúghatta onnan. Az orvosi táskámról eszembe jutott a munkám. Újabb kör. Kollégák, betegek. Ha visszamennék, talán eszembe jutna valami fontos. Frank azt mondta, ne dolgozzak egy darabig, de már most túl hosszúnak éreztem a szünetet. Tenni akartam valamit. Már a nevek összeírása is több volt a semminél. Dél körül megérkezett Michael, megmutattam neki a művemet. Kíváncsi lettem volna, milyen ebbe a házba jönni, és hogy érezhető-e a szomorúság már az ajtóban. Levette a kabátját, és feltűrte az inge ujját. A karja nagyon erősnek tűnt. Nyugodt arcáról, szürke szeméről a csatába induló katonák jutottak eszembe. Elismerően füttyentett.
– Ez igen! Mintha egy profi készítette volna. És mik azok a kérdőjelek? Nevetni akartam, amikor a kezébe adtam egy csésze kávét. – Az egész egy nagy kérdőjel! A kartonlap fölé hajolt. – Néhány kérdésre már tudjuk a választ, azokat az embereket kipipálhatjuk. Például az iskolai dolgozókat. – És Mrs. Mears? – Őt is. Ellenőriztük az alibijét. Semmi köze hozzá, mint ahogy egyik tanárnak sincs. – És a többi dolgozónak? – Mindenkinek utánanéztünk. Az irodai dolgozóknak, a kertészeknek, a takarítóknak, a szakácsoknak, a gondnokoknak. A színházi portásnak, a büfésnek. Mindenkit kikérdeztünk, és mindenkinek ellenőriztük az alibijét. Nem lehetett egyszerű feladat. Persze, jó, hogy ez mind megtörtént, de én mégis kicsit elkeseredtem: azt hittem, hasznos munkát végzek, ami talán közelebb vihet a megoldáshoz. Pedig éppen a rendőrség mögött kullogtam. – Na, jó, akkor még ott van a munkahelyem – mondtam. – Ott is körül kell nézni? – Beszéltünk a kollégáival. És Jeff Price-szal is, ő Jade-del volt a kórházban, ahogy mondta. – Hát Anna férje? – kérdeztem, lehalkítva a hangomat. – Kihallgattuk, és ellenőriztük az alibijét. Sok hasznos információt kaptunk öntől az első napon. Optimizmusom odalett. Mi történt a memóriámmal? Csak arra emlékszem az első napról, hogy kérem a rendőröket,
találják meg. Könyörögtem és sírtam. Megint ránéztem a kartonlapra. – Mi a helyzet a szomszédokkal? – Kikérdeztük őket. Tegnap Mrs. Moore-nál fejeztük be. – És Harold mit mondott? – Ő nem volt ott – mondta Michael, miközben belekortyolt a kávéjába. – A nő azt mondta, fölösleges visszamennem, mert a fia úgysem tud kommunikálni. – Harold sosem hagyja el a házat, de biztos vagyok benne, hogy igenis tud kommunikálni. Szerintem az anyja egyszerűen nem akarja, hogy megzavarják a fiát. – Magam elé képzelem az alacsony nőt, ahogy ott áll háttal az ajtónak, ami mögé a fiát rejtette. Felvillanyozva dőlök előre. – A férfi állandóan az ablakban van, lehet, hogy látott valamit... – Akkor muszáj meglátogatnunk, hátha tényleg segíthet – mondta Michael, és felállt. – Szeretne jönni? Talán hasznos lenne a jelenléte, de ha komolyabb kérdések kerülnek elő, akkor ki kell jönnie. A számítógépem melletti kupacból magamhoz vettem Naomi néhány képét. Amikor átmentünk az úton, Michael odalépett a parkoló fehér furgonhoz, és kinyitotta az ajtaját. Ugyan hangosan beszélt, de nem tudtam kivenni, hogy mit mond. Nem kellett volna odamennie, mert engem egyáltalán nem érdekeltek az újságírók: semmi jelentősége nem volt az érdeklődésüknek, csakis a rettegés kötött le. Igaz, Ted utálta őket. Pár perc múlva Mrs. Moore nyitott ajtót nekünk. Kötény volt rajta, szorosan megkötve a derekán. Az arca megkeményedett,
amikor meglátott minket. – Tegnap már elmondtam, amit tudok! – biccentett szemrehányóan Michael felé. – És Harold? – kérdeztem, és igyekeztem lágy hangot megütni. – Mrs. Moore, a fia talán tud segíteni nekünk, hiszen sok időt tölt az ablakban, onnan rálátni a színházra is. – Most éppen vacsorázik. – Csak pár szót hadd váltsunk vele! – mondta Michael halkan. – Nem fog sokáig tartani. A sötét, félhomályos előszobában egy ragyogóan tiszta tükör fénylett. A nő bevezetett minket a tágas, tökéletes rendben lévő konyhába. Harold nem evett, hanem rajzolt. Félretolt tányérján egy megkezdett szendvics volt. Rövid ujjú, csíkos pólót viselt, ami szorosan feszült görbe hátára. Csupasz, kövér karját anyajegyek pöttyözték. Nehezen lélegzett, nyelvét kinyújtotta a nagy koncentrálásban. Az asztalon feküdt egy doboz zsírkréta, és mellette egy halom rajz. Mindegyik kékkel volt besatírozva. Michael felemelt egy lapot, mire Harold gyorsan kikapta a kezéből. Letérdeltem a férfi mellé, és megmutattam neki Naomi sokszorosított fotóját. – Harold, ez egy fénykép Naomiról, ön is ismeri Naomit. Közelről egészen sima volt az arca. Nem mosolygott, nem voltak rajta ráncok. – Eltűnt – mondta. – Ó! – fordult Michael Mrs. Moore-hoz csodálkozva. – A tévéből tudja – válaszolt a nő mérgesen. – És azt is
hallotta, amit tegnap beszéltünk. Nem akartam, hogy ő is belekeveredjen, ezért azt mondtam neki, hogy néma csöndben maradjon a másik szobában. De egyébként semmit nem tud. – Igaz ez, Harold? – kérdezte Michael szinte jókedvűen. – Vagy van valami esetleg, amit el tud mondani nekünk? Harold üres tekintettel nézett rá, majd nagy erővel firkálni kezdett a kék zsírkrétával. Felálltam, aztán egy ideig még néztünk rá, nem nagyon akartunk eljönni. – Ha netalántán mégis eszébe jut valami, kérem, azonnal értesítsen minket – mondta Michael. A házunk elől eltűnt a fehér furgon, amit Michael ördögi mosollyal nyugtázott. A konyhában jegyzetelt, amíg én Franket hívtam. Nagyon megkönnyebbültem, hogy csak az üzenetrögzítő felelt: így legalább nem kell válaszolnom a hogylétemet firtató kérdéseire. Hagytam neki üzenetet, hogy ha esetleg szükségük van segítségre, akkor szívesen jövök, hiszen a tél mindig a legforgalmasabb időszak a rendelőben. Még a telefonnál voltam, amikor valaki hangosan dörömbölt a bejáratnál. Michael már éppen menni készült, ezért ő nyitott ajtót. Harold volt az, a hóna alatt egy köteg rajzlappal. – Naomi! – mondta szinte kiabálva. – Naomi! Ekkor Mrs. Moore jelent meg a háta mögött lihegve. – Harold nem képes várni. Úgy néz ki, hogy mondani akar valamit maguknak. A férfi az asztalra tette a rajzokat. Legalább húsz, kékre satírozott művét áthozta. Minden rajzon egy négyszög alakú valami volt, aminek az egyik oldalából egy kisebb négyszög állt
ki. Rámutatott a formára. – Teherautó! – mondta. Michael átlapozta a rajzokat, és kihúzott egyet, amin a kék forma egy nagy négyszög előtt volt. – Az a színház – mondta Mrs. Moore. – Miután maguk elmentek, egyfolytában a lány nevét mondogatta. Egy kék teherautó a színház előtt? Kétségbeesve kutattam az emlékeimben. Láttam én már valaha is kék teherautót, egyáltalán, kék autót? Talán egy sáros jármű, aminek a hátsó ablakán egy kiskutya kukucskált kifelé? Vagy egy hatalmas, sötétkék Mercedes? Bármelyik igaz lehetetett, passzolhatott a feltevéshez. Harold egy gyűrött papírt szorongatott a kezében, amit mindenáron rá akart tenni a kék teherautó képére. Szája felett izzadságcseppek jelentek meg. Borotválkozásnál kihagyott pár szál szőrt a jobb fülénél és az állán is. Kezdett dühbe jönni. – Köszönjük, Harold! – mondta halkan Michael. – Nagyon kedves öntől, hogy segít megtalálni Naomit. Harold rábámult. Michael kivette a kezéből az összegyűrt papírt, és kisimította az asztalon. Naomi fénymásolt képe volt. – Köszönjük – mondta ismét Michael. – Ez nagyon nagy segítség volt. Sokkal többet segített, mint bárki más. Miután elmentek, Michaelre néztem. – Ez fontos lehet. – Igen, elképzelhető. – Ránézett a rajzra. – Az a nagyobb négyszög a kisebbel, talán egy kisteherautó. Felém fordult, és furcsa megrökönyödés suhant át az arcán. Tudtam, mit néz: a kimerült arcomat, a lógó hajamat, a vörös
szememet. És a fogyásomat, ami számomra is újdonság volt. – Úgy néz ki... – Ne mondja, hogy szörnyen nézek ki. Kurvára nem érdekel. – Döbbenten meredt rám, én pedig nevetni kezdtem. Nevetni! – Ha tudná, mennyire nem érdekel, hogy nézek ki! – De a fiúkat érdekli – mondta határozottan. – Mint ahogy Tedet is. A külső megjelenése is kifejezi, hogy tartja magát. Tudtam, hogy igaza van, de szinte lehetetlennek tűnt a külsőmmel foglalkoznom, amikor csak Naomira bírtam gondolni, arra, hogy ő hogy nézett ki, amikor utoljára láttam, és hogy most milyen lehet. Megfogtam Michael karját. – Gondolja, hogy hasznos információ ez a kék teherautó? – Lehetséges – felelte, és mosolyogva nézett le rám. – Sok kék furgon mászkál, de ez mindenképp némi előrelépést jelent. Újabb szálat. És, látja, ez így működik: ki kell bogoznunk a szálakat. Theo borzalmas állapotban érkezett haza. Úgy érezte, nagyon rosszul teljesített a vizsgán. Túl gyakran változtatott a véleményén, a végén meg kapkodnia kellett. Együtt vacsoráztunk. Nem sokkal később Ed is megérkezett. Az utóbbi időben egyre később jött haza, gyakran zárásig a könyvtárban volt. Nem akart enni, mert evett az iskolában. Nem sokkal vacsora után észrevettem, hogy Theo az ágyán fekve beszél valakivel a mobilján. Vidám grimaszt vágott, amikor elmentem a szobája előtt. Ed is nyitva hagyta az ajtaját, és láttam, hogy ruhástul aludt el. Lehúztam a cipőjét,
betakartam.
Megfordultam,
hogy
kimenjek,
amikor
a
lépcsőfordulóból bejövő fény egy köteg bankjegyre esett. Ez felkeltette az érdeklődésemet, közelebbről is megnéztem. Tíz- és húszfontosok voltak szépen összerakva. Lehetett vagy háromszáz font. Vajon mit csinált ennyi pénzzel? Honnan szerezte? Ted a számlájáról utalta a fiúk zsebpénzét, és mindent online rendezett, tehát nem valószínű, hogy ő adta. Lehet, hogy Ed titokban dolgozik valahol? Talán minden este egy kocsmában keresi a pénzt, amíg én azt hiszem, hogy az iskolában tanul? De miért nem mondta el nekünk? Vagy azért gyűjti, hogy nekünk adja, így próbálva kárpótolni minket, amiért nem várta meg Naomit a színházban? Ez a lehetőség szíven ütött. Legszívesebben felébresztettem volna, hogy megkérdezzem, de még álmában is látszott rajta a kimerültség. Reggelig várhat. Lábujjhegyen kiosontam, és becsuktam az ajtót.
22. fejezet Dorset, 2010 Tizenhárom hónappal később Karácsony után áporodott szag fogad a kis házban. Az asztalon hagyott lapokon egérürülék, a zsírkrétákon apró fogak nyomai. A lábam alatt ropognak a kis kavicsok, amiket a küszöbről fújt be a szél. Becsukom az ajtót, és visszamegyek a házba. A két ünnep közötti szürke reggeleken rendszerint elveszetten bolyongok a házban. Becsukott szemmel is pontosan tudom, hol vagyok. Más levegő vesz körül a kék szék, az íróasztal puha fája vagy éppen a könyvkupacok környékén. Az ismerős bútorok érintése olyan, mint a saját bőrömé. Nézem Theo montázsát, egyszerre csak egy fényképet. Ma a komoly tekintetű kislányon van a sor, aki a babakocsijából figyeli a cseresznyefa mintázatát. A kép éppen elkapja a pillanatot, amint a kicsi kéz kinyúl, hogy megfogja a levelek árnyékát a kocsi oldalán. Hiányoznak a fiúk és Michael, aki kitalálta, hogy azt mondja majd Tednek karácsonykor, a munkája miatt van itt. Bár pontosan tudja, hogy nem élünk együtt. Minden este felhív, napközben soha. A kapcsolatunk még mindig titok a kollégái előtt. Nem tudom, mi lesz, ha kiderül, csak azt tudom, hogy hiányzik, és a testemnek is hiányzik az ő teste. Hirtelen sóvárogni kezdek utána. Bizalmatlan, sötét pillanataimban eltűnődök, hogy vajon tudja-e ezt, és nem akar-e hatalmat
szerezni felettem ezzel a hiánnyal. Lehet, hogy csak játszik velem? A szeretkezésünkkel átlépett egy határt – ettől jobban kéne bíznom benne, vagy kevésbé? Ed visszatért az intézetbe. Úgy tervezi, néhány hónapig még ott marad, de nem beszélt részletesen a továbbiakról. Mint ahogy az érzéseiről sem beszélt többé, igaz, Sophie megölelt a búcsúzásnál. Ed szavai továbbra is ott visszhangoznak bennem, egyre csak rágódom rajtuk, mígnem úgy érzem, beleőrülök: tényleg elcseréltem Naomi életét az enyémre? Most aztán van időm és helyem, amire mindig is vágytam. Egyetlen Naomival töltött másodpercért odaadnám az egészet. Theo telefonál. – Olyan jó volt megint otthon lenni! – Furcsa ez a nyilalló fájdalom. – Azt hiszem, örökre ott tudnék maradni. Amíg beszél, a háttérben üvegek csilingelését hallom, Sam a Carment énekli. Régen biztosan meglepődtünk volna kettejük kapcsolatán, az életünk sima folyásába, az előítéleteinkbe mart volna. Most viszont könnyen a helyén tudjuk kezelni. Theo hívása után megint kimegyek a kis házba, és az asztalra öntöm a régi olajfestékes tubusokat: ultramarin, indiai vörös, nápolyi sárga, az egész világ itt van a színekben. Theo azt mondta, örökre itt tudna maradni. Ez annyit jelent, hogy egészen addig, amíg minden rendben megy, bár ő már megtapasztalhatta, milyen az, amikor nem. Vagy mégsem addig? Talán egészen addig, amíg hinni tudjuk, hogy a helyek, az emberek mindig ott lesznek, ahol megszoktuk őket? De semmi nem tart örökké. Sem a helyek, sem az emberek, sem a szerelem, de még a gyerekek tovatűnő élete sem. Csak a
veszteség örök. Vastag, egyenes vonalakat húzok a Sophie-tól kapott ceruzával. Eleinte el sem tudtam képzelni, hogyan fogok megbirkózni az örökkévalóságnak tűnő órákkal, napokkal, hetekkel, hónapokkal, Naomi kínzó hiányával. A ceruza nyomán fekete morzsák hullanak le, elfújom őket. A fiúk nem nagyon beszélnek Naomiról. A mögöttük álló időszakban ott van a húguk, de az életük további része túlmutat rajta. Az enyém viszont nem. De valahogy csak kibírtam. A függőleges vonalakat vízszintesekkel keresztezem, hogy egy rácsozatot kapjak, és közben azon gondolkozom, milyen színeket tegyek a rácsok közé. A sötét határok élénk színeket kereteznek, de nem homályosítják el azokat. Ezek a színek jelképezik a fiúk életét. Járkálni kezdek, kis köröket írok le, próbálom megtalálni a fiúk színét, ami egy tiszta, világos üzenetet hordoz, de sötétebb tónusok is vannak benne. Nem könnyű olyan színt találni, amiben egyidejűleg benne van a fény és az árnyék. Talán a cinóbervörös. Több színre van szükségem. Elképzelek egy sűrű sivatagi port, amit a szél és a hőség tisztít meg. Eszembe jutnak azok a bizánci festmények, amiket a kappadókiai Göreme sziklabarlangjai rejtenek. Még a legmélyebb barlangok freskóin is ott van a nap. Mindig ott van egy reménysugár, még ha kicsit komor is. Csíkokat húzok a vászonra, hogy próbálgassam a színeket. Élénksárga, vagy egy halványabb? Valami hiányzik belőlük. A fehér? A vörös? Vagy a narancs? Félreteszem az ecsetet, és várok, hátha eszembe jut valami. A lenyugvó nap színe legyen, vagy a tojás sárgája? Megfordulok, hogy visszamenjek a házba, és eközben leverek egy kis kupac aprófát a padról. Biztosan megálltam, hogy
megnézzek egy festményt, miközben begyújtani indultam, és véletlenül ott felejtettem ezt a kis rakást. Felveszem, kihúzok egy gallyat és alaposan szemügyre veszem. A fa szürkésbarna, kis dudorok vannak rajta, ami a jövő évi rügyek helye lett volna. A kéreg foltos, egy-két helyen már lehámlott, a gally letört vége rojtos, mintha megrágták volna, a szálak vékony ujjakként meredeznek. Készítek róla egy vázlatos rajzot, aztán egy alaposabb nagyobbat, majd egy még nagyobbat. Formák, alakok, amik valami mássá fognak átváltozni: egy nagy festmény kezd derengeni előttem, az élet körforgása. Egy szárnyas oltár. Ismeretlen izgalom önt el, de annyira halvány, olyan távoli, hogy félek, elrontom, ha erősen gondolok rá. Ezért inkább a rügyek dudoraira, a gally simaságára koncentrálok. Egy órát dolgozom, mire a kezem remegni kezd a hidegtől, muszáj abbahagynom egy kicsit. Visszamegyek a házba, és a festés izgalma tovaszáll. Az üres szobákban sűrű sötétség vesz körül, az ismerős szomorúság súlya olyan erővel nehezedik rám, hogy mozdulni sem tudok alatta. Amikor megszólal a csengő, alig tudok az ajtóhoz vánszorogni. Dan áll előttem, komoly képpel, összehúzva magát a kabátban. – Ne ácsorogj idekint – mondom, és kilépve a kezemet a karjára teszem –, gyere be! Reméltem, hogy jön valaki, és lám, itt vagy. Félénken, lesütött szemmel jön be. – Örülök, hogy látlak – mondom, és elveszem a dzsekijét. – Karácsony óta túl nagy a csönd. – Jól van? – kérdezi, és határozottan rám néz rám, zöld szeme az arcomat fürkészi.
– Persze hogy jól vagyok! – A nézésétől zavarba jövök, idiótán mosolygok. – Talán nem ez a legjobb szó, de... Mary biztosan mesélt neki Naomiról, bár én soha nem említettem az asszonynak. Dan ahogy ott áll, mintha várna valamire, és én tovább magyarázkodok. – Talán csak az évnek ez az időszaka van ilyen hatással rám, de ez már a második karácsony volt a lányom nélkül, és úgy érzem, egyre messzebb kerül tőlem. Nem tudom, mi lesz a harmadik vagy a negyedik évben... – Ha akarja, maradhatok – mondja, és elpirul. – Szeretné, hogy itt maradjak? – Vacsoráztál már? – Még nem, de... – Akkor maradj itt! Pulykacurry? Ha szeretnéd hasznossá tenni magad, te vághatod össze a húst. Bejön, leül az asztalhoz. Öntök neki egy pohár bort, leveszi a pulóverét, feltűri az inge ujját, amíg én odahozom a hűtőből a hatalmas állatot. Hiába van tél, a keze szép barna a Mary kertjében végzett munkáktól. – Szépen lesültél! – mondom, és benyúlok a szekrénybe a fűszerekért, a curryért. Megint elpirul. Ed is mindig ilyen könnyen zavarba jött. Tudhattam volna. – Na, és döntöttél már a továbbtanulásról? Óvatosan vágja a húst, ami szépen sorjázik a deszkán. – Azon gondolkodom, hogy elmegyek egy időre. – Meglepődve nézek rá. – Igen, azt hiszem, ezt fogom tenni – mondja, és nem néz a szemembe. – Van egy kis félretett pénzem, és Theo mesélt nekem erről a New York-i kurzusról,
ami olcsóbb, mint az itteniek. Jelentkeztem a szobrász modulra. – Ez nagyszerű! És hol fogsz lakni? – Sam azt mondta, aludhatok náluk egy matracon. – Fantasztikus! Szerintem jól döntöttél. – Töltök neki még egy pohár bort, majd koccintunk. – És mi volt az, ami miatt végül erre jutottál? Bugyogni kezd a rizs, beleteszem a felaprított húst a sistergő szószba. A konyha újra meleg és otthonos, mintha Theo vagy Ed lenne itt. Evés közben Dan elmeséli, hogy az anyukája kezdettől fogva támogatta a tervét, és bár az apja eleinte bizonytalan volt, de végül megegyeztek, hogy segít a költségek kifizetésében. Dan tudni akarja, hogy én min dolgozom. Az arca kigyúl, amikor leírom a rácsos festményt. – Ez nagyon jól hangzik, Jenny! Majdnem olyan, mint egy szobor. – Korábban sosem szólított a keresztnevemen, ezért ez most furcsán hangzik, bár nem tudom, miért. Nyilván nem hívhat Mrs. Malcolmnak. Izgatottan dől előre. – Szeretnék pár fényképet készíteni a festményeiről... talán adnak némi inspirációt. Még sosem mutattam meg őket senkinek. – Hát, nem tudom – mondom kelletlenül. Az arcán látom a csalódottságot, ezért hozzáteszem: – Senki sem látta még őket, és vannak köztük kifejezetten gyengék is. Hirtelen rám tör a fáradtság. Későre jár. Kiengedem Bertie-t az udvarra, Dan feláll, és nagyot nyújtózkodik. – Elmosogatok – mondja. – Köszönöm, de azt mindig reggelre hagyom. – Hozom a kabátját, és megenyhülök, amikor átadom neki. – Látogass meg,
mielőtt elmész! Addig keresek valamit, amit lefényképezhetsz. Az ajtóban visszafordul, és lepillant rám. – Magáról is szeretnék néhány fényképet. Az arcáról. Az arcomról? Zavarba jövök, kínomban elnevetem magam. – Dan, ne az én arcomról akarjál mintát venni! Marynek gyönyörű arca van! Vagy válassz egy csinos, fiatal lányt a faluból! – Maryről már egy csomót készítettem, lányokat meg nem akarok! – Szinte dühösen néz rám. – És maga amúgy is olyan szép! Gyönyörű! – Ugyan, Dan, ez butaság! – felelem, és megint nevetni próbálok. Mögé nyúlok az ajtó kilincséhez, és megdermedek, amikor hirtelen megsimogatja az arcom. Aztán gyorsan kifordul, és eltűnik. Becsapom az ajtót, és a hátammal nekidőlök. Nem tudtam, hogy ez lesz, vagy igen? Elkezdem leszedni az asztalt, kiöntöm a maradékokat, elöblítem a tányérokat, kisikálom a serpenyőket, és közben nagyon haragszom magamra. Hogy engedhettem, hogy ez történjen? Dan még a saját fiaimnál is fiatalabb, mégis hagytam, hogy ma este átmelegítsen a figyelme. Sőt, még élveztem is. Nem voltam elég óvatos, most egy ideig nem szabad találkoznom vele. Túl messzire kerültem attól a jóságos, boldog, elfoglalt nőtől, aki az előző életemben voltam. Lassan megyek fel a lépcsőn. Michael jó éjt kíván SMS-ben. Rendszerint visszaírok neki, de ma este csak ülök az ágyam szélén, fogom a telefonomat, és az ablakon túli sötétségbe bámulok. Ha visszamegyek oda, ahonnan Ted és én indultunk, akkor azt
láthatom, hogy egészen más vagyok, mint akkor. Mintha egy filmet néznék, amiben színészek játszanak minket. Látom magam a meleg könyvtárban. Emlékszem a virágos miniruhára, amit viseltem, és a hajamra, amit a fülem mögé tűrtem, hogy ne zavarjon. Elmerülten olvastam egy bőrgyógyászati szakkönyvet. A gimnázium után kihagytam egy évet, csak azt követően mentem egyetemre, és nagyon komolyan vettem a tanulmányaimat. Csak az érdekelt, hogy orvos lehessek. Edward Malcolm ugyanarra az évfolyamra járt, de másik csoportba. Autója volt akkor, amikor még senkinek, és az egyetem krikettcsapatában is játszott. Minden irritált, ami őt körülvette, de legfőképpen a sima, jóképű kinézete. Nem hiszem, hogy útjaink valaha is keresztezték volna egymást, ha nem lettünk volna mindketten annyira elszántak, és ha a könyvtárban nem lett volna olyan meleg aznap délután. 1985 nyarán jártunk. Egy esszén dolgoztam, amit egy több ezer font összdíjazású pályázatra akartam benyújtani. Örültem, hogy előrébb járok a témában, mint Ted Malcolm, aki szintén minden pályázatra rástartolt, de neki nem volt akkora szüksége a pénzre, mint nekem. A könyvtár levegője egészen fullasztó volt. Felnyaláboltam egy halom könyvet, hogy hazavigyem őket, és kifelé menet összeütköztem Teddel. Levette a kupac tetején lévő könyvet, és egy darabig küzdenem kellett érte, hogy visszaadja. Nevettem, de ugyanakkor bosszús is voltam. Csak akkor adta vissza, amikor megígértem neki, hogy elmegyek vele randizni. Így kezdődött. Levetkőzök, és bebújok a paplan alá. Nem film volt ez az egész. A romantikus filmek happy enddel végződnek. Az életben
csak a történet eleje boldog, a vége soha. De az is lehet, hogy semmi nem fejeződik be.
23. fejezet Dorset, 2010 Tizenhárom hónappal később December harmincadikán már nagyon hiányzik Michael, de elhatároztam, hogy összeszedem magam, és kirándulok a Golden Caphez. Erről a magas pontról mindkét irányba messze ellátni a jura kori partszakaszra. Nyaranta a rekettyebokrok forró kókuszillatát érezni, de ilyenkor télen a levegő friss és sós. Talán színeket is kereshetek, bár valószínűbb, hogy várnom kell, amíg melegszik az idő. Mindig össze tudtam szedni, amire szükségem volt egy olyan nagyobb munkához, mint amiben most gondolkodok. Kellenek levelek, gallyak, apró rügyek. Reggel hétkor indulunk Bertie-vel. A falu még csendes, csak néhány hálószobából szűrődik ki fény, ahol az ébredező párok óvatosan adják egymásnak a teáscsészéket, majd teszik az éjjeliszekrényre. A házak közti párában még érződik az éjszaka illata. Halkan ballagok, hogy ne verjem fel azokat, akik még alszanak. A csendben egyre közeledő léptek koppanása hallatszik, a kanyaron túlról. A hang fáradt és bizonytalan. Talán egy munkás tart hazafelé a reggeli fejés után, hogy otthon megreggelizzen, vagy egy halászt várnak odahaza, miután megvolt a nap első fogása. Magas, sovány, hajlott hátú férfi bukkan fel a kanyarból. Kell egy kis idő, hogy felismerjem Tedet. Nem úgy lép, ahogy régen, eltűnt a céltudatos magabiztosság: most lassan, tétován jár. Fáradtnak látszik, mintha egy hosszú utazás lenne mögötte.
Megfeledkeztem az SMS-ről, és most szinte rosszul vagyok a váratlan megjelenésétől. Ha az út szélére állok, akkor talán elsétál mellettem. Ha látja, hogy sötét van a házban, az ajtó zárva, akkor lehet, hogy elmegy. Egy kert falának dőlök a reggeli homályban. Tenyerem a szemcsés, hideg kőfalon. Nem fog észrevenni, hacsak nem néz be az árnyékba, de meghallhatja a szívverésemet, mert úgy érzem, az teljesen betölti a köztünk lévő távolságot. Egy vonalba ér velem, és továbbmegy. Visszafojtom a lélegzetemet, de Bertie vad farkcsóválással rohan ki hozzá. Ted lehajol, és tudom, hogy az jár a fejében, mennyire hasonlít ez a kutya Bertie-re, és amikor rájön, hogy tényleg Bertie az, gyorsan fel is kapja a fejét, és észrevesz. A nevemen szólít, hangjában örömöt vélek felfedezni. Elindul felém, mire kissé hátralépek. Még nem a szemébe nézek, hanem a mögötte lévő, régi falra, amit benőtt a repkény. Elmeséli, hogy a kocsma parkolójában hagyta a kocsit, mert nem akarta felébreszteni az embereket, ahogy a szűk utcákon elrobog az ablakuk alatt. Visszasétálunk a nyaralóba. Bertie közöttünk nyargalászik, és folyamatosan Tedet figyeli. A konyhában leül az asztalhoz, nem veszi le a kabátját, mint egy olyan vendég, aki nem marad sokáig. Készítek egy csésze kávét, leteszem elé, majd hátralépek, és furcsán érzem magam a jelenlététől. – Miért bújtál el? – kérdi lassan, fáradtan. Szeme alatt sötét karikák vannak. Haja őszebb, ritkásabb, mint volt. Borostája már-már szakállnak mondható. Talán növeszti. – Ha nem veszlek észre ott a falnál, akkor hagyod, hogy
elmenjek melletted – folytatja. – Nem bujkáltam. Vártam... – Komoly erőfeszítésbe telik kipréselni magamból a szavakat. Sokkal jobban szeretnék csendben lenni. – Vártál? Nem tudom kinyögni a választ. Igen, vártam, hogy mi fog történni, reméltem, hogy elmegy mellettem, és nem vesz észre. Naomi eltűnése után heteken, hónapokon keresztül vártam Tedre. De addigra már elment mellettem, és ott hagyott az árnyékban valaki más miatt. – Na jól van, nem muszáj válaszolnod – vonja meg a vállát, majd halk nevetéssel tárja ki a kezét. Tenyere olyan vörös, mint egy alkoholistának. Látja, hogy észreveszem, ezért átkulcsolja a csészét. Néhány csepp kávé a terítőre löttyen, és kis körökben terjed szét. – Szóval, jól vagy? Úgy értem, megvagy itt... ebben a... – Nem folytatja. – Jól vagyok. – Nagyszerűen nézel ki. Igazán klasszul. – A hangja meglepetésről árulkodik. – Köszönöm. – Csinos vagy! – Elismerően húzza össze a szemöldökét. – Köszönöm. – Ha csinos vagyok, akkor az csakis Michael miatt van, de ezt nem mondom neki. Még nem. – Milyenek voltak a fiúk? – Hátradől a széken, mintha valami kényelmesebb pózt keresne. – Amikor karácsonykor találkoztatok. – Aranyosak. A szívem még mindig hevesen ver, nem tudok hosszú
mondatokat mondani. De ez nem meglepetés a számára. – Nagyon hiányoznak. Persze Edet meglátogattam. Minden alkalommal magával vitte Betht, amikor elment Edhez. – És Theo, ő hogy van? – Remekül. – Kár, hogy nem voltam itt karácsonykor. Sajnálom. Az inge gyűrött, lehet, hogy abban aludt. A kabátja lötyög rajta. Dohányszag tölti be a konyhát. Tulajdonképpen mit sajnál ez az ember? Azt, hogy karácsonykor nem volt itt? Vagy azt, hogy Beth van neki? Vagy talán a hazugságait? – Gyakran gondolsz Naomira? – kérdi hirtelen a csendben. Az ablak felé fordulok, képtelen vagyok ránézni. Folytatja, szinte már hadar. – Én egyfolytában rá gondolok! Megfordulok, és ránézek. Könnyek gördülnek végig a szürke arcon. – Most mintha érezném a tenyerét, amilyen kiskorában volt. Milyen puha! Az arcomra tette a kezét, aztán úgy csinált, mintha megsérültem volna, és ő bekötötte. Folyik az orra, és könnyek csíkozzák az arcát. Nem bírom a kitárulkozását. Adok neki egy zsebkendőt. Az összegyűrt papír kinyílik az asztalon, könnyek és takony áztatta szét. – Bárhová megyek, mindenhol őt keresem. – Olyan halkan beszél, hogy közelebb kell hajolnom, ha érteni akarom, amit mond. – Egyszer Fokvárosban mentem a szállodából a kórházba, és azt hittem, őt látom. Egészen egy parkig követtem
egy lányt, aki pontosan úgy ment, mint Naomi. – Felnéz, és rám mosolyog. – Emlékszel a járására? Szinte szökkent, mintha sosem állna meg. – Mégsem így történt. – Micsoda? – kérdezi még mindig mosolyogva, de kíváncsian. – Arra mondom, hogy sosem állna meg. – Gondolod? – Ökölbe zárja a kezét, és finoman az asztalra csap. – Ne add fel! Soha ne add fel! Én még mindig úgy gondolom, hogy egyszer majd megtaláljuk. – Feláll. – Olyan sok hibát követtem el. – Ted, én nem akarom hallani most ezeket. Most már úgyis túl késő. Kissé dülöngélve áll meg előttem, mintha részeg lenne, de nincs alkoholszaga. Becsukja a szemét, a szavai elmosódnak. – Ne haragudj, aludnom kéne egy kicsit. A gépen nem tudtam. Aztán egész éjjel vezettem, muszáj lefeküdnöm... Itt maradhatok? Vizet engedek a kádba, és a vendégszobába vezetem. Az elefántcsontszínű falakra pillant, amiket Dan olyan gondosan festett, a kék-szürke csíkos függönyökre, a kandallóra, ami tele van fenyőfahasábokkal. Aztán a durva, halványkék szőnyegre néz, majd a tekintete megállapodik az ágy mellett álló kicsi, átlátszó üvegtálon. Leengedi a vállát, és leveszi a kabátját, az ablaknál álló nádfonatú székre teszi. – Szép – motyogja. – Látom, hogy változtattál valamit, de nem tudom, hogy mit. Mindenesetre nagyon jól néz ki. Leül az ágyra, aztán sóhajtva végigdől rajta. Légzése szinte azonnal lelassul, mélyül. Kikötöm a cipőfűzőjét, és leveszem
róla a cipőt. Egy pillanatra magához tér. – Itt maradsz? Lefekszel mellém? Becsukom az ajtót, kihúzom a kádból a dugót. Aztán lemegyek a konyhába, és szép lassan kibújok az utcai ruhámból. Odakint világosabb van már, de hallom, hogy közben eleredt az eső. Nem láttunk volna sokat a Golden Capből. Kikötöm és leveszem a túrabakancsom. Bertie nehéz feje a lábamon pihen. Szereti, ha a puha szája az érdes gyapjúhoz ér.
Bristol, 2009 Nyolc nappal később Ted szokás szerint elkésett. Már rég megvacsoráztunk, mire hazaért, karikás szemekkel, gyűrött ruhában, amit a műtét után kapott magára. Örültem neki. Azt mondta, a félrelépés Bethszel csak egy botlás volt, és én hittem neki. Szükségem volt rá. Nem volt erőm dühöngeni, és az, amit tett, amúgy is gyorsan halványult, mert sokkal jobban aggasztott Naomi eltűnése. Szótlanul ment a sütőhöz, hogy kivegye az ételt, amit melegen tartottam neki. Az ennivaló azonban teljesen kiszáradt. A krumplik összezsugorodtak, a zöldségek megfonnyadtak. Átfutott bennem, mennyire kívánhatta a meleg ételt egy ilyen hosszú, kimerítő nap után. – Ted, ez nagyon borzalmasan néz ki! Készítsek neked egy omlettet? – Nem szükséges. Kivett a szekrényből egy üveg bort, kinyitotta, öntött két pohárba, aztán nagyot sóhajtva leült. – Ne haragudj, hogy nem telefonáltam! – mondta, és belekortyolt a borba. – Sokkal hamarabb szerettem volna hazaérni. Hol vannak a fiúk? – Theo nincs itthon, Ed meg már lefeküdt. – Ilyen korán? – Sok alvásra van szüksége, állandóan ki van merülve. Anna még a szobájába sem tud bejutni, hogy kitakarítson, mert Ed olyan sokáig alszik. Teljesen kikészíti ez az egész. – Tojásokat törtem fel egy tál szélén. – Michael volt itt. Harold Moore azt mondta...
– Ki a franc az a Harold Moore? – kérdezte, és közben figyelte, ahogy a habos tojásmassza belecsúszik a forró vajba. Emlékeztettem őt a szemben lakókra, majd elmeséltem a kék furgont. Ted felkapta a fejét. – Úgy emlékszem, párszor mintha láttam volna egy kék autót a színház előtt, pont egy furgont. – Egykedvűen megvonta a vállát, mint aki nem tartja fontosnak az egészet. – Majd biztosan kiderül, hogy a drámatanáré, vagy egy másik dolgozóé volt. Bár nem gondolnék egy Down-szindrómást túlságosan szavahihetőnek. – Szerintem Harold pont hogy jó tanú lenne. Mindent megfigyel, és nagyon izgalomba jött, amikor megmutatta a rajzát. Ted nem válaszolt. Letettem elé az omlettet, mire azonnal nekiesett. – Mindenesetre Michael utánanéz a dolognak – mondtam, és leültem vele szemben. – És rekonstruálni is akarja az eltűnést. Tudod, egy lány kilép a színházból, beszáll egy kék autóba. – Késő este volt, és tök sötét, nem hinném, hogy lesz eredménye. És még mi volt? – Ted, nem tudnád lemondani a holnapi műtéteidet, és kivételesen itthon maradni? Úgyis szombat lesz. És ha nem jó ez az irány, szerinted merre kéne elindulnunk? – Megálltam egy pillanatra, nyugalmat kényszerítve magamra. – Egy kartonra elkészítettem egy olyan tervfélét. Kíváncsi vagyok, mit gondolsz róla. Odébb tolta az üres tányérját.
– Mutasd! Az asztal fölé hajolva néztük a köröket Naomi neve körül. Család, iskola, szomszédok, színház. – Kell még egy kör – mondta Ted lassan. – Az ellenségek. A haragosok. – Tizenöt évesen nincsenek igazi ellenségei az embernek! – néztem rá hitetlenkedve. – Nem az ő ellenségeiről beszélek, hanem a mieinkről – válaszolt csendesen. – Nekem is eszembe jutott Jade apja, Anna férje, de tévedtem, a rendőrség ellenőrizte őket. Gondolod, hogy valaki tényleg képes lenne ennyire utálni minket? Egy pillanatra elgondolkodott, majd így felelt: – A gyakornokom kocsijának egyszer kiszúrták a kerekeit. Szerinte valaki olyan tette, aki valamiért haragudott rá. Valaki, aki tudja, hogy olyasmit teszünk véletlenül, amit nem kéne, vagy pont nem tesszük meg, amire épp szükség lenne. Az orvos tulajdonképpen Istent játszik. – Jézusom! – nyögtem, és szörnyű képek kúsztak az agyamba. Sírni kezdtem. Ted szorosan átölelt. Megcsapott az ismerős illat. – A nyárra emlékeztet az illatod – mormoltam, és a fejemet a vállára fektettem. – Micsoda? – kérdezte, majd hátralépett, és az arcomba bámult. – Levendula. – Ott álltam közel hozzá, és nem akartam elmenni. Napok óta nem értünk egymáshoz. – Nem azért mondom, ízlik.
Megfogtam a kezét. Kiszabadította, és megveregette a hátam. – A nővérek szokták kiválasztani, hogy milyen illat legyen a műtőben, úgyhogy most ez van. Elég drágának tűnik – mondta, és a kartonlap fölé hajolt. – Ha már a pénzről beszélünk... – kezdtem, mert eszembe jutott az Ed szobájában talált köteg. – Mostanában inkább készpénzt adsz a fiúknak, és nem utalod a zsebpénzüket? Nem jó, hogy ilyen nagylelkű vagy velük! – Nagylelkű? – kérdezett vissza. Nem figyelt rám. Elfordult, és elővette a mobilját. – Láttam azt a köteg papírpénzt. Nem kell így adnod nekik! – Nem értem, miről beszélsz, Jen! Hónapok óta nem adtam készpénzt a fiúknak! Nem emlékszel, hogy a számláikra utalom az apanázsukat? Írok egy SMS-t a gyakornokomnak, hogy készítse elő a holnapi műtétek anyagait. Lüktetett a lábam, égett a szemem a fáradtságtól. Nem kellett volna most ezekkel a kérdésekkel zavarnom, ha holnap itthon marad. Természetesen nem mondta le a másnapi műtéteit. Honnan a pokolból lehet Ednek ennyi pénze? Túlságosan kimerült voltam, hogy a pénzen gondolkozzak. Reggel majd megkérdezem Edet. Ted előttem ment fel a szobánkba, de már aludt, mire bebújtam mellé az ágyba. Megpróbáltam hozzábújni, de a hasán feküdt, és elfordította a fejét. A vállára tettem a fejem. Nagyon kimerült voltam, mégsem tudtam elaludni. Az járt a fejemben, hogy milyen ellenségeim lehetnek, és közben igyekeztem elhessegetni magamtól a fáradtan gyakran be-bekúszó képeket, a tökéletes elkeseredettség és a
rettegés hullámait, amik mindenhol ott voltak körülöttem.
Bristol, 2009 Kilenc nappal utána Ed a reggelinél zabpelyhet öntött a táljába, egy kicsi kiszóródott az asztalra is. – Miért kell neked folyton bejönnöd a szobámba? – kérdezte hűvösen. – Mert ruhástul aludtál el. Csak levettem a cipődet, és betakartalak. – Nem vagyok gyerek! – Szóval, honnan van a pénz? – Semmi közöd hozzá! – Elhallgatott, majd vállat vont, és folytatta: – Egyébként meg, ha tudni akarod, hétfőn lesz egy jótékonysági evezősverseny, egy olyan gálaféle. Engem bíztak meg a pénz kezelésével, és ezért jövök mostanában olyan későn haza. Rengeteget edzünk. Ez hihetően hangzott. Magyarázat lehetett a fáradtságra, a késői hazaérésekre. Ted még mindig aludt az emeleten. Szombatonként később kezdett műteni, így hagytam aludni, amíg én izgatottan járkáltam fel-alá. A félelem mindig reggel tört rám a legerősebben. Szúrós érzés kúszott a bőröm alá. Ilyenkor nem tudtam megnyugodni, és semmire sem tudtam túl sokáig koncentrálni. Felhívtam Michaelt. Elmondta, hogy ellenőriztek minden hivatásos és diákszínészt, aki megfordulhatott a színházban. Mindegyiknek volt alibije. – És most mi a következő lépés? – Csütörtök este megpróbáljuk rekonstruálni, mi történhetett.
Majd értesítem a részletekről. Szóval egy másik lány fogja játszani az én lányomat, ő fog beszállni egy kék furgonba fél tizenegy és tizenegy között, de amikor kikapcsolják a kamerákat, kiszáll, és szépen hazamegy. Ezt nem fogom tudni végignézni. Frank hívott az üzenettel kapcsolatban, amit hagytam neki. Beleegyezett, hogy ha én is úgy érzem, akkor újra munkába álljak. Egyre több a beteg, és ez decemberben csak fokozódik. A szokásos téli köhögések, megfázások. Tudok kezdeni holnapután?
Bristol, 2009 Tizenegy nappal később Napok óta nem ültem az autómban, de olyan magabiztosnak tűnő kézzel fogtam a kormányt, mintha tudtam volna, mit csinálok. A rendelőmben tökéletes rend és tisztaság fogadott. Az íróasztalról is lepakoltak. Letettem a táskámat, kivettem belőle a sztetoszkópot és az otoszkópot, amivel a fülekbe nézek, aztán mindkettőt a recepttömbre fektettem. Ekkor belépett Lynn, és szorosan átölelt. – Nem fogok elérzékenyülni. A mai napodat arra szánd, hogy visszarázódj a munkába. Ha szükséged van rám, csak szólj, itt vagyok a szomszédban – mondta, és a szemét törölgetve kiment. Jo behozott egy csésze teát, megpuszilt, és így szólt: – Könnyű betegeket jegyeztünk elő neked, csak hogy hamarabb visszaszokjál. Az első páciens egy sovány, hatéves kisfiú volt, fénylő fekete hajjal, hatalmas, barna szemekkel. Az anyja kék száriban, némán ült a széken. A fiú szép angolsággal mondta el, mi baja. Apró, sárga pöttyök voltak a torkában, a feje forró volt a láztól. Megnyugtatott a kettejük tekintetéből áradó bizalom. Csak akkor ébredtem rá, miután kimentek, hogy amíg velük foglalkoztam, addig enyhült a saját kínom. Kortyoltam egyet a forró, édes teából. A következő beteg egy hajlott hátú, sovány kis asszony volt, aki szürke, egyhangúan üres életét élte. Lassan beszélve panaszolta el, hogy már nem tud tévét nézni, enni, sőt, aludni se. Feltettem neki néhány kérdést, előjegyeztem vérvételre, de aztán csak csendben ültem, fogtam a kezét, és
néztem, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Összesen tizenöt beteget láttam el a délelőtt folyamán, az utolsó egy fiatal építőmunkás volt, aki a fülétől szenvedett. Az otoszkópom lámpája nem volt elég erős, elemet kellett cserélnem benne. Kinyitottam a táskámat. A morfiumos, petidines ampullák mindig legfelül voltak egy biztonságos habszivacs tartóban, a folyékony neurofen és a hányáscsillapítók társaságában. Miközben nyitottam a táskát, átfutott rajtam, hogy később majd meg kell néznem a lejáratukat, és ha szükséges, le kell cserélnem őket. De az ampullák nem voltak a helyükön. Értetlenül bámultam az üres tokokba, ahol lenniük kellett volna. Lehet, hogy már kidobtam őket, csak egyszerűen elfelejtettem? Pedig biztos emlékeznék az üvegek jellegzetes hangjára, ahogy a veszélyes hulladékok számára fenntartott, speciális vödörben landolnak. Szélesebbre tártam a táskát, és pánikolni kezdtem: sokkal kevesebb holmi volt benne, mint ahogy emlékeztem. Az oldalában lévő kis, rugalmas pántok fogták azokat a gyógyszereket, amiket olyankor használtam, ha házhoz hívtak. Fájdalomcsillapítók, nyugtatók, ezek is eltűntek. Talán elfelejtettem visszatenni őket? Vagy egy betegnél hagyhattam? Mi lesz, ha egy kisgyerek megtalálja? Mindez pillanatok alatt futott át az agyamon. Aztán megtaláltam az elemeket, kicseréltem őket, megvizsgáltam a fiatalembert, felírtam neki valamit, de még mindig le voltam bénulva a döbbenettől. Elképzelhető, hogy otthon vannak a gyógyszerek? Lehet, hogy kipakoltam a táskát, de nem tettem vissza mindent, és Anna a gyógyszeres szekrénybe rakta őket. Úgy döntöttem, senkinek sem szólok, amíg haza nem érek.
Franket sem akartam ezzel zaklatni. Otthon az első utam a konyhába vezetett. Amikor tizenegy nappal korábban beléptem, azt láttam, hogy a lányom boldogan, épen és egészségesen táncol magában. Az üres csendben nekidőltem a falnak, szerettem volna a földre feküdni, és sírni, mint egy gyerek. Aztán erőt vettem magamon. Naominak is arra volt szüksége, hogy erős legyek, és ma már dolgozni is elmentem. Megcsináltam. Egyelőre semmi nyomunk Naomival kapcsolatban, de talán egy nap majd jön valaki, és emlékeztet arra, amit elfelejtettem. Kell lennie valaminek, amire nem gondoltam! Csak meg kell kapargatni a felszínt, és tisztán fogom látni. Talán csak idő kérdése. Ellenőriztem a gyógyszeres szekrényünket, de nem találtam meg a táskából hiányzó szereket. Átkutattam a fürdőszobát, az éjjeliszekrényemet és a konyhát is. Egyik helyiségből rohantam a másikba, be sem csukva magam mögött az ajtókat. Megnéztem a mosókonyhában, a kutyaeledeleknél, a mosogató alatt. Semmi. Remegve álltam, kezemet az Anna által kivasalt ruhákra tettem. A ruhák szépen egymáson feküdtek, mellettük egy halom összepárosított zokni. Felnyaláboltam az összeset, és lassan elindultam felfelé. Az utóbbi idők történései biztosan megtépázták az emlékezetem. Frank meg fogja érteni. Valószínűleg kidobtam a gyógyszereket, kértem tőle újakat, aztán egyszerűen megfeledkeztem az egészről. Talán már nála vannak az újak, és várja, hogy értük menjek. Tiszta törülközőket tettem a
fürdőszobába. Ed evezős cucca még mindig a padlón hevert. Ő is megfeledkezhetett róla. A feledékenység úgy kúszott be az életébe, ahogy az enyémbe is, de a mai nap fontos volt, mert ma van a jótékonysági evezős gála. Elővettem a telefonomat, leültem Ed ágyára, hogy felhívjam, de csak a hangposta jelentkezett. Biztosan órán van még. Tárcsáztam az iskolát, és kértem a sportközpontot, ahol végül sikerült beszélnem az egyik testnevelővel, akinek felajánlottam, hogy elviszem az evezős ruhát, mert Ednek nem lesz ideje hazajönni iskola után. – Jótékonysági evezős gála? – Igen, ma délután. – Nem tetszett a férfi derűs hangja. – Annyi hatás érte mostanában, nem csoda, hogy elég feledékeny. – Akkor talán ezért felejthette el, hogy ebben a félévben nem evezünk, hanem terepfutás van, Mrs. Malcolm. A következő félév lesz az evezésé – mondta, és felnevetett, mintha csak egy viccet mesélt volna. – Doktor Malcolm. A nevem nem Mrs. Malcolm, hanem dr. Malcolm. – Ó, elnézést kérek! Letettem a telefont. Sosem csináltam még ilyet. Bizonyára az váltotta ki, hogy olyan rendreutasítóan mondta ki a nevemet. A kezem még mindig tele volt Ed zoknijaival. Felálltam, és kinyitottam a komódja legfelső fiókját, hogy betegyem a zoknikat. Sietnem kellett, nehogy megjöjjön közben. Nagyon dühös lenne, ha itt találna. De miért hazudta ezt a gálát? És mit csinált olyankor, amikor azt mondta, edzésen van? A fiók már tele volt zoknikkal. Biztosan a koszosakat is visszatette.
Kivettem őket, hogy helyet csináljak a tisztáknak. A kezem valami kicsi, kemény tárgyba ütközött. Kivettem az egyik nyakkendő alól, ahova eldugta. Egy üvegampulla volt, az oldalán apró fekete írással, és egy sárga gyűrűvel a nyakán, ott, ahol le kell törni, hogy a benne lévő kábítószerhez juthassunk.
24. fejezet Dorset, 2011 Tizenhárom hónappal később Az alvó Ted jelenléte zavarja a szilveszter délelőttöt. Bertie nyugtalanul ugrál a lábam körül, de csak a réten veszem le róla a pórázt. Beledugja az orrát a nedves sövénybe, és nagyot tüsszent. Tüske akad vastag spánielfülébe, türelmesen áll, amíg kiszedem belőle. Miután visszaérünk a házba, felteszem a nap első kávéját, ő pedig a lépcső aljába fekszik, orrával az első lépcsőfokon, és halkan morog. Átmegyek a kis házba, és meglátom a holdviolatöveket, amiket még Mary adott tegnap. A bejárati ajtaja előtt nőttek. – Vigye el az egész ládát, örülök, hogy megszabadulok tőlük! – mondta, és a kezembe nyomott egy kukoricával teli vödröt. – Csak közben, kérem, etesse meg a tyúkokat! A töveken a száraz termés áttetsző és sűrűn erezett, hosszúkás magokat őriz a belsejében. A korábbi ötletem egyre inkább kezd formát ölteni. A szárnyas oltárnak elmosódó határai lesznek, vagy legalábbis úgy fogom megfesteni, mintha egy gömb alak lenne, és jól látszanak majd a rügyek, amikből előbb virág, majd gyümölcs lesz, aztán mag, egy véget nem érő körforgásban. Nagyjából felvázolom az elképzelésemet. Dél körül fejezem be, visszamegyek a házba. Ted a konyhában van. Sam itt felejtett fürdőköpenyét vette fel. A puha redők lazán lógnak rajta. Az arca csurom verejték, a haja izzadságtól nedves fürtökben ragad a homlokára.
– Szörnyen érzem magam – mondja remegő hangon, vacogó fogakkal. – Valamit összeszedhettem az utazás alatt. Úristen, hánynom kell! Bebotorkál a vécébe, és hallom, ahogy öklendezik. Aztán reszketve vánszorog fel a lépcsőn, én szorosan a nyomában követem. A szobába érve kábultan zuhan be az ágyba. Megfordítom a párnáját, szellőztetek, de ő dideregve húzza magára a takarót, így inkább becsukom az ablakot, és elhúzom a függönyt. – Mid fáj? A fejed, a hasad? – A pulzusa nagyon szapora, a bőre szinte ég. – Nem agyhártyagyulladásom van, és nem is vakbél. – Egy pillanatra elmosolyodik, aztán becsukja a szemét. – Rettentően szomjas vagyok... Izzadt fejét a kezembe fogom, és megitatok vele egy kis teát. Néhány korty után sóhajtva hanyatlik vissza az ágyba. Lassan telik a sötét délután. Hozok fel neki vizet, almaszeleteket, cukros teát. Időnként felébred, egyszer megfogja a kezem, és percekig nem engedi el, közben motyog valamit, majd újra elalszik. Aztán később hangokat hallok, gondolom, jobban van, mert a mobilján beszél. Amikor bemegyek a szobába, meztelenül ül a széken, és a függönyre mered. A szeme természetellenesen ragyog, a keze reszket, ahogy a függöny csíkjaira mutat. – Ott van! – mondja. Egy pillanatra azt hiszem, Maryt látta meg az út túloldalán a világos konyhaablakban. – Ott van a rácsok mögött! – mutat a csíkos függönyre, és a hangja egyre erősebb. – Azt akarja, hogy segítsünk neki!
Börtönben van! A tenyeremet a homlokára teszem, iszonyú forró. Izzadt kezével megfogja az enyémet. – Segíts neki! – mondja remegő hangon. – Az én hibám. Nyilvánvalóan félrebeszél. Semmi ok, hogy megijedjek a félelmetes hangjától és a forró kezétől. Adok neki egy lázcsillapítót meg vizet. Szorosan fogja a kezem, a szeme ég. – Az én hibám volt. Nem voltam ott. Hallod, engem szólít! Az irracionális felem hisz a varázslatban, a szellemekben, és ez legszívesebben megkérdezné tőle, hogy mit mond Naomi, és milyen a hangja. De inkább olyan nyugodt hangon szólok, amennyire csak tudok. – A láz miatt hallucinálsz. Nincs ott Naomi. – Te nem érted ezt, az én hibám volt! – Egyre halkabban beszél, oda kell hajolnom hozzá, hogy halljam, mit mond. – Ő mondta nekem, de én nem próbálkoztam elég erősen. – Mit mondott neked, Ted? És mit nem próbáltál elég erősen? Lehunyja a szemét, és lehajtott fejjel motyog. Készítek neki egy hűtőfürdőt, és besegítem a kádba. A teste nagyon sovány, pénisze összezsugorodva bújik meg az ősz szőrszálak közt. Kiállnak a bordái, a háta fehér, a gerince izzadságtól gyöngyözik. A lapockái mintha éles kések lennének. A kezemet a vízbe merítem, és finoman a hátára lögybölöm. Együtt leszünk jóban, rosszban. Nem ezt mondtuk annak idején? Nem örökre szólt ez az ígéret? Már csak arra emlékszem, hogy milyen forró volt a keze, ahogy az enyémet fogta. Nem törődtem az ígéretekkel. Visszakísérem az ágyba, miközben egyfolytában motyog valamit. Hallom a Naomi, a hagyd abba és a kérlek szavakat.
A fejét jobbra-balra ingatja a párnán. Félóránként próbálok vizet adni neki, ilyenkor egy vizes szivaccsal a homlokát is letörlöm. Később kicserélem az átizzadt lepedőt. Ezalatt a széken ül, fejét felemeli, majd megint lehajtja. – Ne haragudj... ne haragudj – motyogja. Visszasegítem az ágyba, ahova megkönnyebbült nyögéssel fekszik le újra. Olyasmi ez a hang, mint amikor régen egy hosszú nap után végre hazaért, és lehuppant a székre. De én már nem az ő otthonában élek. Nem vagyok a felesége. Az ígéretek sokkal törékenyebbek voltak, mint ahogy azt gondoltam. A szemhéja elnehezedik, elalszik. A konyhában látom, hogy Michael írt egy újévi üzenetet. Egyedül van, és nagyon hiányzom neki. Visszaírok, hogy ő is nagyon hiányzik nekem, és hogy itt van Ted betegen. A rádióriporter vidám hangon kiabálja a Trafalgar Square-en, hogy éjfél van. A petárdák, tűzijátékok, visítozás hangján át is hallani, ahogy a Big Ben lassan elüti a tizenkettőt. A pezsgősdugó magasra repül az udvar csendjében, és halk puffanással landol a nedves füvön. Magasba emelem az üveget. – Boldog új évet, édesem! Az üveg hideg szája a fogamhoz koccan, a pezsgő keserű. Úgysem hall engem. A maradékot a fűre öntöm. Újabb év kezdődik. Reggelre lemegy Ted láza. Pirítóst eszik, megiszik néhány pohár teát, és megint elalszik. A festmény kezd testet ölteni. A keskeny rügyek feketén ragyognak az ezüstös burokban, a jövő még nem tudható. Vajon mit titkol Ted? Azt mondta, az ő
hibája volt, de mire értette? A padon, a vékony ágak közt, egy csipkebogyó fekszik. Bicskával vágom fel, mire előbukkannak az éretlen, puha végű, kúp alakú magok, amik szabályos sorokban várnak a sorsukra. Ted átalussza az éjszakát. Bemegyek a szobájába, széthúzom a függönyt, kinyitom az ablakot. Elállt az eső, a levegőnek friss illata van. Fekete magvakkal, még virágzás előtt levágott rügyekkel álmodom. Másnap délelőtt, amikor a kis ház után újra a konyhába lépek, pirítós és kávé kellemes illata csap meg. Az asztalon ott áll Mary szilvalekvárja, az üveg oldalán jókora cseppekkel. Ted furcsán nagynak tűnik ebben a konyhában. Kinyújtott lába egészen az asztal másik végéig ér, látszik a szőrös bokája, hatalmas lábfeje. Egy másodpercig vadidegen embert látok benne, mire elmosolyodik. – Nagyszerűen érzem magam! Nincs lázam, és éhen halok! Nem tudtam tovább várni! – mutat nevetve az asztalon lévő morzsákra. Az arcom túl kemény ahhoz, hogy elmosolyodjak. Ez az én házam. Az én konyhám és az én ennivalóm. Aztán elszégyellem magam. – Örülök, hogy jobban vagy. – Mit csináltál egész délelőtt? – kérdi, és közben vastagon megken egy pirítóst vajjal és lekvárral. Tényleg azt hiszi, hogy ilyen hirtelen visszamehetünk egy évet az időben? – Dolgoztam. – Megint dolgozol? – csodálkozik teli szájjal. – Hol, Bridportban?
– Úgy értem, festettem. – Ja, szóval festettél. Ez jópofa. Megnézhetem majd, hogy mit? Jópofa? A konyhaablakon keresztül látom a kis ház végét. Abban a kis kunyhóban van szinte minden, ami segített visszatérnem a világba. – Talán majd később. Nagyot nyújtózkodik. Megborotválkozott, és ettől az arca kicsit teltebbnek látszik. – Köszönöm, hogy ápoltál. Szeretnélek elvinni ebédelni, megvan még az a kávézó a parton? Szorosan összekulcsolom a karomat. – Két nappal ezelőtt azt mondtad, a te hibád volt. Mire értetted? – Ezt mondtam volna? Előredől, hogy igyon a kávéból, és kissé összeráncolja a homlokát. – Azt hitted, Naomit hallod a függönyön túlról. – Uramisten! Biztos összevissza beszéltem – feleli, és erőltetetten felnevet. Abban a pillanatban ébredek rá, hogy titkol valamit. Szeretném rávetni magam, és kiverni belőle az igazat. Túl késő most már bármit is helyrehozni, mégis tudni akarom. Észreveszem, hogy erősen figyeli a reakciómat. – Már így is eleget fáradtál miattam, Jenny. Amikor idejöttem, és megláttalak, annyira jól néztél ki! Az én hibám. Mi az ő hibája? A szívem egyre gyorsabban ver. – Teljesen jól vagyok. Óvatosnak kell lennem. Nézek ki az ablakon, és azon
töprengek, hogyan kellene túljárnom az eszén. Ha most kérdezősködni kezdek, akkor semmit sem fog elárulni. Ki kell várnom a megfelelő pillanatot. – Megfürdök és felöltözöm, aztán mehetünk, oké? – kérdi vidáman. – Rendben. Ballagunk a parton, lábunk alatt csikorognak a kavicsok. Menet közben Ted időnként lehajol, és felvesz egy-egy követ. Alaposan szemügyre veszi őket, és összegyűjt néhány világosabbat, amik olyanok, mintha kövér gyöngyök lennének, aranyszín erezettel. – Dél-Afrikában egyszer kimentem egy kőpiacra – mondja, és közben megrázza a kezében tartott kavicsokat, mire azok összeütődnek. – Az egyik kunyhó végében találtam egy csomó követ a Kalahári sivatagból. Minden egyes korból volt egy-egy kupac, és minél régebbiek voltak, annál szebbek, csillogóbbak, kerekebbek. – Egy pillanatra rám néz, majd a messzeségbe bámul. – Mint mi. – Ezt nem veszem be – mondom, és kiveszek a tenyeréből egy lapos, fehér követ, és keményen a víz felé hajítom. – A szenvedés senkinek nem használ. – A kő hármat pattan a vízen, majd eltűnik a habokban. – Csak elszomorítja az embert, és keserűvé teszi. – Megváltoztál, Jenny! Mire jöttél rá itt egymagadban? – Arra, hogy hogyan tudom túlélni ezt az egészet! – A sirályok visítva keringenek a fejünk felett. Sokan vannak a kávézóban. A sarokban még mindig ott áll egy karácsonyfa. A fények, a ragyogás nagyon elüt, ha az ember
kipillant a tengerre is, az ablakokon át a szürkeségre. Ted megy elöl, és ugyanahhoz az asztalhoz vezet, ahol Michaellel is ültünk. Michael szemét és kezét látom magam előtt, miközben Ted odamegy a pulthoz, hogy ételt rendeljen, majd visszatér egy üveg borral. Mindkettőnknek önt, és egy hajtásra kiissza az övét, mintha teljesen ki lenne száradva. Kifújja a levegőt, rám néz. – Azt hiszem, különböző módszereket választottunk, hogy túléljük ezt, nem igaz? – kérdezi. Beszélni kezd Dél-Afrikáról, a kórházról, ahol kutatásokat folytatott, a szárazságról, a legyengült gyerekekről, az agytumor ritkaságáról. Nem említi Beth nevét. Nézem a sovány vállait, az orra és a szája közt az új ráncokat. Neki sem lehetett könnyű. Öntök a poharába, ezt is azonnal megissza. Megérkezik az étel, a vastag steakből szivárgó vér átitatja a krumplit. Hozzá sem tudok nyúlni, de Ted úgy eszik, mint egy éhező. Amikor végez, egy kenyérdarabbal tisztára törli tányérját, hátradől a széken, és fújtat egy nagyot. Elmosolyodik, aztán felém emeli a poharát. – Ez már nagyon kellett! Egészségedre, Jenny! – Szóval, szeretnéd elmesélni, hogy mit mondott neked Naomi? – kérdezem lassan. – Miről mit mondott? Leteszi a poharat, és összehúzza a szemét. Nagyon kell vigyáznom! Visszagondolok azokra az órákra, amikor azt tanultuk, hogyan beszéljünk, milyen nyelvezetet használjunk a betegekkel. – Amikor lázas voltál, azt mondtad, Naomi kért tőled valamit,
de te nem próbálkoztál elég erősen, és a te hibád volt. – Igyekszem egykedvű hangot megütni. – Ez nyilván ott van benned. Meg akarod osztani ezt velem? Egy ideig szótlanul bámul rám, majd az arca megenyhül kissé. – Az a helyzet – mondja, és kortyol egyet a borból –, hogy már meséltem erről. Legalábbis... – Már meséltél nekem róla? – Igen, neked és a rendőrségnek is. Máris mentegetőzni kezd, ettől megrémülök. – Miről beszélsz? – Arról, hogy Naomi drogozott. Kis híján elnevetem magam. Ennyi idő távlatából nem csoda, hogy téved. – Az Ed volt! – Úgy látszik, még mindig nem gyógyult meg teljesen. Aztán még óvatosabban megismétlem: – Ed drogozott. Ezért is került a rehabilitációs intézetbe. – Az később volt, Naomi kezdte az egészet – válaszolja, még nálam is lassabban. Megdöbbenve bámulok rá, mire ő folytatja: – Emlékszel, hogy egyszer Naomi drogozott a barátaival? Csak mi voltunk otthon, a fiúk valahova elmentek. Nagyon meleg volt... – Az? Az semmi nem volt! Nyáron történt, tizennyolc hónappal ezelőtt. Az ablakokon áradt be a forró levegő, a sülő hús és a kukákban párolgó szemét szaga. A fiúk egy marokkói túrán voltak az iskolával, Naomi teniszezett a barátaival. Jeges kávét ittunk vacsora után,
Ted akkor mesélte el. – Csak egy alkalom volt – mondta akkor. – Azon a partin. – A kezét biztatóan tette az enyémre. – Minden kölyök kipróbálja a haverjaival. Nem nagy ügy, mind ezt csinálják. De Naomi megígérte nekem, hogy soha többé nem tesz ilyet. És légy szíves, ne mondd el neki, hogy tudod, mert akkor már bennem sem fog megbízni, és különben sem akarja, hogy aggódj emiatt. – Azt mondtad, hogy csak kipróbálta – szólalok meg most, és az arcába bámulok. Elpirul, elkapja a tekintetét, és a gondolataim visszatérnek ahhoz a pillanathoz. A kipróbálás még nem drogozás. Naomi tudott vigyázni magára, mert ő volt Naomi, az én okos, értelmes lányom, és csak egyszer tette azt, amit a kamasz gyerekek mind meg szoktak tenni. Michael, az egyik este, miközben Tedre vártunk, kérdezett a drogokról, de ez az eset akkoriban teljesen lényegtelennek tűnt. Még bosszantott is, hogy Michael drogosnak hiszi Naomit, és feleslegesen megy az idő egy újabb szál ellenőrzésével. – Jenny, dohányzott a lánya? – Nem. – Mi a helyzet az alkohollal? – Nem igazán. – Drogokat használt? – Nem. Illetve egyetlen alkalommal. – Igen? – Pár hónappal ezelőtt, egy partin a barátaival. Az egészet elmesélte Tednek. De csak annyi történt, hogy a srácok kipróbálták a füvezést. Azóta viszont egyszer sem fordult elő.
Tudnék róla. – Szükségem lesz majd a fiatalok nevére, akik ott voltak a partin. Nem tudtam neveket. Végül beszéltek Naomi barátaival, aztán az iskola összes tanulójával. Senki nem vallott be semmit. Aztán a téma lassan lekerült a napirendről. Jön a pincér, és erős, barna kezével leszedi a tányérokat. Csak néhány pattanás van a haja tövében, de ettől eltekintve, a bőre nagyon sima. Tizenhat körül lehet. Talán sokat úszik a szabadidejében, és soha nem nyúl a cigarettához. Ted rendel még egy-egy kávét, a fiú komolyan bólint, és távozik. – És hogyan juthatott eszedbe ez az epizód, amikor lázas voltál, ha annyira lényegtelen? – Összevissza beszéltem – válaszol, és kissé elmosolyodik. – Ted, mondd meg az igazat! A szája megfeszül, miközben elnéz mellettem. Az egyik szemöldökét kezdi simogatni, oda, vissza. – Afrikában jutott eszembe az egész. Az utcákon mindenfelé kölykök lebzseltek abban a városrészben, ahol a klinika is volt. Sokan teljesen kiütve feküdtek a járdán. Gyerekek. Akkor merült fel bennem, hogy hittem Naominak, de aztán többé nem mentem a dolgok után. – De csak füvezett, azt is csak egyszer... Újra vér szökik az arcába. Egy kicsit fészkelődik a széken, a padlót nézi. – A fű csak a kezdet volt. Ketamint lopott. A távolból hallom a poharak, az evőeszközök csörömpölését. Mintha egy függöny ereszkedett volna le közénk és a többi
vendég közé. Ketamin. Úgy érzem, az arcom lángol. – Bassza meg! És hogyan lehetséges, hogy erről eddig nem szóltál nekem? Egyre hangosabban beszélek, és a szomszéd asztalnál ülő fiatal pár zavartan krákogni kezd, miközben mereven néznek előre. – Elmondtam a rendőröknek. – Egy pillanatra rám néz, aztán megint a padlóra. – Akkor beszéltem nekik erről, amikor egyedül voltam náluk, hogy tisztázzam... Beth ügyét. – Önt magának egy kis bort, és a poharat gyorsan a szájához emeli. – A ketamint is elmondtam nekik. Úgy gondolták, nem olyan fontos, de azt mondták, azért utánanéznek. – Azt mondták? Többen voltak? – Michael rábízott engem a szolgálatos rendőrökre. Ők írták le a részleteket. Már nem emlékszem, hogy hívták őket. – És...? – Semmi. Engem senki nem keresett utána, azt hittem, lényegtelen az egész. – Ted, és mi van, ha úgy ítélték meg, hogy nem fontos, és talán nem is írták bele a jelentésükbe? Forróság és sötétség lepi el az agyamat, aztán a sötétség a torkomat is elönti, alig tudok megszólalni. – Jenny, a rendőrök tudják, hogy mit csinálnak, profik! – A profik is követnek el hibákat. Ezen elgondolkodik, és az ujjaival dobolni kezd az asztalon. Visszajön a fiú, hozza a kávét. Óvatosan leteszi elém a tálcát, leveszi róla a kis tejes- és kávéskancsót. Ránk mosolyog, aztán
elmegy. Öntöm a kávét magamnak, és közben Michael tanácsára gondolok: lépésről lépésre kell haladni, szép lassan kell kibogozni a szálakat. – Hogyan jöttél rá? – Akkor tudtam meg, amikor a mi laborunkban töltötte a nyári gyakorlatát. Az utolsó év előtti nyáron, emlékszel? Bólintok, persze hogy emlékszem. Én voltam az, aki rábeszélte. – Drágám, ez nagyon jól mutatna az önéletrajzodban! És egy esély is, hogy eldöntsd, a színészetet vagy az orvosi pályát választod. Ott dolgozhatsz az osztályon apa közelében, és ha korán felkelsz, mehettek is együtt. Ed is ezt csinálta! Naomi kapott a lehetőségen. Büszke volt rá, hogy az apja kórházában dolgozhat. Napok múltával aztán egyre korábban kelt, órákat töltött a sminkeléssel, odafigyelt a részletekre. Ted tovább magyaráz: – ...az volt a feladata, hogy regisztrálja, mennyi nyugtatót használunk a gerincvelő-sérülésekkel kapcsolatos kísérletekben. Neki kellett kitöltenie a megrendelőlapokat, hogy tudjuk, hány ampulla ketamint rendeljünk a kísérleti patkányok elkábítására. Aranyos volt, és precízen dolgozott. Büszke voltam rá. Megáll, a könyökét az asztalra teszi, és rátámaszkodik. Így a hangja nem tűnik olyan határozottnak. – Senki nem tudta meg. Ő számolta az ampullákat, és ha eltett párat, akkor annyival többet rendelt. Egyszer véletlenül észrevettem, hogy a megrendelőlap nem egyezik az elhasznált mennyiséggel, azt mondta, hogy leejtett egy egész dobozt. –
Lesüti a szemét, és még halkabban folytatja: – Még az összetört üvegeket is megmutatta. – Okos! – mondom csendesen. – És hogyan jöttél rá? – Egyik nap véletlenül a laborban hagyta a táskáját. Nem tudtam, kié, ezért belenéztem. Kinyitottam a tárcáját, és megtaláltam a bankkártyáját, mellette volt hat ampulla ketamin is, gondosan becsomagolva egy papírba. Csend telepszik közénk. Látom magam előtt a pillanat borzalmát, a csendes labort, csak a ketrecekben kapirgáló patkányok karistolása hallatszik, és Ted légzése. – Kivettem a ketamint, a táskát meg hazahoztam, és letettem a konyhaasztalra, hogy reggel ő találja meg. Én korán elmentem, és amikor később bejött a kórházba, megkeresett, és elsírta magát. Azt mondta, azért vitte el, hogy odaadja a barátainak. Látom magam előtt, ahogy Naomi magyarázza Tednek: kezét az arcára tapasztja, szőke haja a kézfejére hullik. – A buliban idősebb srácokkal füvezett, és amikor megtudták, hogy ketaminhoz fér hozzá, rábeszélték, hogy lopjon nekik. Azt mondta, ő soha nem használta az anyagot. – És miért nem szólt nekem erről? – kérdezem zavartan, mert úgy hittem, Naomi minden fontosabb dolgot elmondott. – Én javasoltam neki, hogy mesélje el az egészet, de ő azt mondta, úgysem hinnél neki, csalódnál benne, ami sokkal rosszabb, mintha dühbe gurulnál. Szünetet tart, rám néz, fél, hogy milyen hatással lesznek rám ezek a szavak. Üres tekintettel bámulok vissza. – Folytasd!
– Azt mondta, te a tökéletességet várod el, és nemcsak magadtól, hanem mindenki mástól is. – Kortyol a borból, és keserű ábrázattal néz ki az ablakon. – Nem hagyod, hogy az emberek azok legyenek, akik valójában. Naomi úgy érezte, nem ismered őt. – Ez nem igaz! – Alig kapok levegőt. – Jobban ismertem, mint bárki más! Kis szünet áll be a beszélgetésbe. Talán mégsem ismertem őt olyan jól. Fogalmam sem volt Jamesről, és a terhességéről sem. Sokkal több dolgot osztott meg Teddel. Lehet, hogy azért, mert az apja nem próbált tökéletes lenni? A padlót bámulja. Látom a foltokat a homloka tetején, ahol a nap áttör a ritkuló hajszálak közt. Lehet, hogy azért, mert az apja nem próbált tökéletes lenni? Már csak az üveg alján van egy kis bor, azt kiöntöm a poharába. – Képtelen vagyok felfogni, miért nem mondtad el ezt még akkor! Gyorsan felhörpinti a bort. Már csak mi vagyunk az étteremben. A pincér az asztalokat törli, és odanéz hozzánk. – Kifizetem a kávét, mert lassan mennünk kell. Felkel, és kiveszi a tárcáját a zsebéből. Túl sokáig ültünk egy helyben. Reszketek, miközben kintről beszivárog a barátságtalan januári délután. A karácsonyfa kis égői erőtlenül világítanak a homályos fényben.
Bristol, 2009 Tizenegy nappal utána A kis üvegampulla hideg volt. Óvatosan fogtam a kezemben, aztán kimentem Ed szobájából, le a lépcsőn. A hátsó ajtón át léptem ki a szabadba, de a hűvös, kopár udvar sem változtatott a fejemben kavargó gondolatokon. A fal mellett álltam meg. Ed tehát hazudott, és fogalmam sem volt, mióta. A táskámból vette el a drogot, lehet, hogy eladta, ez megmagyarázná a köteg pénzt. Anna azért botlott meg a táskámban, mert valaki elmozdította a megszokott helyéről, és elfelejtette visszatenni. Ed kábítószert lopott. Lehetetlennek tűnt. És az nem ugyanilyen lehetetlen, hogy Naomiról tizenegy napja nem tudunk semmit? Viszont ez volt a valóság, mert figyeltem, ahogy az óra mutatói körbejárnak. És szinte szuggeráltam a telefont, hogy jöjjön a hívás, ami majd mindent megold. Mindenhová kitettem a képeit, még olyan helyekre is, ahová eredetileg nem szándékoztam: újságosokhoz, postákra, a könyvtárba, a sürgősségi osztályra, és ezek a dolgok mind segítettek abban, hogy egy kicsit gyorsabban múljon az idő. Előfordult, hogy éjjelente jártam az utcákat, és a kikötőben bámultam a sötét vizet. Beszéltem Nikitával, Shannel, Jamesszel. Nem vettem tudomást a házunk előtt lebzselő újságírókról, vagy azokról a kollégáikról, akik naponta többször is felhívtak. És mindezen tevékenységek között csak álltam, mint ahogy most is, mert leülni túlságosan kényelmesnek látszott. Ma a rendelőben volt néhány pillanat, amikor megfeledkeztem az egészről, de szinte rosszul lettem attól a kisgyerektől, aki formás kis kezével riadtan kapaszkodott az
asztalba. Ha elveszíthetjük a gyerekünket, akkor tényleg bármi megtörténhet. Roppanó hangot hallottam, éreztem a törött üveg élét, és azt, hogy valami lefolyik a kezemen. Megszólalt a telefon. A fülem és a vállam közé szorítottam, miközben leöblítettem a kezem a mosogatónál. Üvegszilánkok és vér úszott le a lefolyón. Michael hívott, hogy elmondja, az összes bristoli klub tulajdonosát kihallgatták, de semmire sem jutottak. Holnap újra eljön hozzánk. Egy konyharuhába töröltem a kezem, amikor hallottam, hogy Ed hazaért. A lépcső aljában álltam, füleltem, ahogy felmegy a szobájába, és becsukja az ajtót. Aztán, kis idő múlva kinyitotta, én leültem az alsó lépcsőfokra, és hallottam az egyre lassuló lépteit, amíg oda nem ért hozzám. Ahogy felálltam, észrevettem a szeme alatti karikákat, amik egészen vörösnek látszottak, a haja kócos volt, iskolai nyakkendője foltos. Az ingujja kigombolva lifegett sovány csuklója körül. Sokat fogyott, és nekem ez nem tűnt fel eddig. Hogyhogy nem vettem észre egy ennyire nyilvánvaló dolgot? – Korán hazaértél. Nem figyelt arra, amit mondtam. – Bent voltál a szobámban, anya? – Persze, nem meglepő – folytattam, és akaratlanul is felemeltem a hangom –, mivel nem is volt evezős gála. – Az igaz. Lemondták a programot. Szóval, bementél a szobámba? Ha nem mondta volna ezt a hazugságot, akkor talán
megvárom, amíg elmondja a saját verzióját. – Nem mondták le. Ebben a félévben nem is eveztek. Miért hazudtál nekünk? – Jézusom! – úgy rándult össze, mintha pofon ütöttem volna. – Miattad hazudtam, mert így legalább adtál nekem egy kis szabadságot! – Szabadságot? És mihez? Lehajtotta a fejét, és vállat vont. – Hogy gyógyszereket lopjál a táskámból? Ehhez kellett a szabadság? Némán bámult rám, még sosem láttam ilyen sápadtnak. A tekintete elkomorult, kedvetlen lett. És akkor rájöttem. Gyorsan odakaptam, mielőtt még elfordulhatott volna. Felhúztam a laza ingujjat. A bal karja belső részén kidudorodó, vörös hegek voltak. Régi és új tűszúrások a könyökhajlatban és az alkaron, amit egy vénát kereső, ügyetlen kéz okozott.
25. fejezet Dorset, 2011 Tizenhárom hónappal később A kavicsos part mögötti részen a sziklákba különféle méretű és formájú kis barlangokat, üregeket vájt a víz. Nyáron vizelet szaga áradt belőlük, de a téli viharok tisztára mosták őket. Leguggolunk a sziklák közt, hogy ne érjen annyira a szél, a levegőben hideg sós víz és hínár illata keveredik. Ted elővesz egy gyűrött, kék cigarettásdobozt, és rágyújt. A Gitanes illatától összegyűrt lepedők, ágy alá tolt könyvek, padlóra dobált jegyzetek elfeledett képe ugrik be. Előadások utáni szeretkezések. Mikor kezdett újra cigarettázni? Talán Beth dohányzik, igaz, ez nem illik a róla alkotott képembe. Talán szex után cigiznek, ahogyan mi is tettük. Ezek a gondolatok kúsznak be a félelem mellé néhány pillanatig, aztán szertefoszlanak. – Miért nem mondtad el nekem, Ted? – kérdezem újra. Beleszív a cigarettába, és egy ideig nem válaszol. – Mert megkért, hogy ne tegyem – mondja aztán egészen egyszerűen. – Megbízott bennem. – Nem jutott eszedbe, hogy talán nekem is tudnom kéne erről? Titokban is elmondhattad volna... – Akkor lehet, hogy úgy gondoltad volna, meg kell beszélned vele. A füst csípi a szememet. Elfordítom az arcom. – Számodra minden kizárólag fekete vagy fehér – folytatja. – Persze, tudom, hogy nem szóltál volna a rendőrségnek...
Felállok, mielőtt még elmondaná, hogy én vagyok a hibás. A szél belekap a hajamba, és a szemembe fújja. Nagyjából elkotrom, miközben egyre dühösebb vagyok. Gyűlölöm Tedet ebben a pillanatban, de még inkább gyűlölöm magamat. Legszívesebben szálanként tépném ki és dobnám a szélbe a hajamat. – Semmi oka nem volt rá, hogy azt higgye, értesítem a rendőrséget. Soha, semmiért nem büntettem meg – mondom zihálva. – Arra semigen emlékszem, hogy Naomi valaha is rosszat tett volna. Egészen kicsi korában is nagyon jó kislány volt. – Pontosan ez az! Nem akart csalódást okozni neked. Ezek az elvárások könnyítették meg, hogy hazudjon. A szavai olyanok, mint egy háló, amibe annál jobban belegabalyodok, minél jobban kapálózok. Bárhogy fordulok, a hideg kellemetlenül csap az arcomba. A fogaim is fájnak a jeges szélben. A tenger sisteregve, csapkodva tombol. – Hazamegyek! Elindulok, de a lábam merev, csak nehezen engedelmeskedik. Ted utánam jön, és miközben a tenyerével védi a cigarettát, megbotlik. – Amikor eltűnt, akkor már semmi vesztenivalónk nem volt – kiabálom túl a hullámokat, hátrafordulva. – Miért nem mondtad el akkor? Utolér, és menet közben egészen közel hajol hozzám, kezét a vállamra teszi, szinte a fülembe beszél. – Túlságosan sok dolog hárult rád – mondja, miközben nehezen veszi a levegőt. – Miután kiderült a dolog, én
folyamatosan ellenőriztem a ketamint, és soha többé, egyetlen fiola sem hiányzott. Megint megbotlik, a keze szorosabban kapaszkodik a vállamba. Felérünk a szikla tetejére, megáll, engem is fog, hogy ott maradjak vele. – Azt hittem, csak egyszeri botlás volt – mondja még halkabban. Aztán hirtelen megáll a beszédben. Három sirály repül el felettünk a szárazföld felé, menedéket keresve a tengeren készülődő vihar elől. Már sötét felhők takarják el a látóhatárt. Ted megköszörüli a torkát, ahogy megyünk felfelé a templomkerthez vezető ösvényen. A lépteink is halkabbak a sárban. Vajon mit csináltam volna, ha megtudom, mit tett Naomi? Azonnal értesítettem volna a rendőrséget, vagy bárki mást, aki segíteni tud. Lelassítok, amikor eszembe jutnak a bulvárlapok címlapjai: „Eltűnt az orvos házaspár kamasz lánya”, harsogták. Az iskolai fotó kicsit szemcsés volt a nyomtatott papíron. Néhány újság azt a képet hozta le, amin Naomi egy úszóverseny után egy serleget vesz át. A lába iszonyú hosszúnak tűnt az úszódresszben, kicsi melle összepréselve. Tizennégy éves volt, amikor a kép készült, de egy majdnem pucér kislány is növeli a példányszámot. Ha a média megtudta volna a ketaminsztorit, akkor még harsányabb szalagcímeket gyártottak volna: „Eltűnt az orvos házaspár drogos kamasz lánya.” Naomi pedig becsapva érezte volna magát, és még akkor sem jött volna haza, ha módjában áll. Az is igaz viszont, hogy ha a rendőrség tudott volna a ketaminról, akkor mostanra talán megtalálták volna.
Egyre gyorsabban megyek, mintha ezzel sikerülne behoznom az elvesztegetett időt. Ted keze lecsúszik a vállamról. Már a templom közelében vagyunk, ahol a sötét, síkos ösvény mentén egészen alacsonyan lógnak be a tiszafák ágai. Ősszel lehullanak a csepp alakú, vörös bogyók, és a talaj a kifolyt húsuktól csuszamlós. Most eső dagasztja még nagyobbra a sarat, apró jégtűk állnak ki belőle. Már majdnem hazaérünk, amikor elered az eső. Mary éppen a tyúkokat eteti. Felénk fordul, amikor elhaladunk a kapuja előtt, és rövid, néma intéssel köszönünk egymásnak. Ő meg fogja érteni, hogy időnként még egy tettetett mosolyt sem tud kipréselni magából az ember. Odaérünk az ajtóhoz, Ted megáll, rám néz. A tekintetében bűntudat és szenvedés. – Amikor megtaláltam Naomi táskájában az ampullákat, más problémáim is voltak. Akkortájt történt, hogy majdnem bepereltek annak a kislánynak a gerincműtéte miatt, plusz ideoda röpködtem Svédország és Anglia között az őssejtkísérlet miatt, ami szintén nem haladt valami jól. Jobban ki kellett volna kérdeznem őt. A házba lépve Bertie álmosan jön elénk, nedves orra a lábunknak verődik. Lehajolok hozzá, és a tenyeremnek jólesik a háta melege, de képtelen vagyok egy helyben állni. Járkálok fel s alá a konyhában, bemegyek a hálószobába, aztán vissza a konyhába. Egy ablak zörög a szélben, az üvegen mintát rajzol a lefolyó eső. Ted leveszi a kabátját, és bekapcsolja a vízforralót. Éppen a szekrényből veszi ki a bögréket, amikor hozzá fordulok.
– Hogy érted azt, hogy jobban ki kellett volna kérdezned őt? Mi mást tudhattál volna még meg? – Több információt kellett volna kiszednem belőle. Azt mondta, a barátainak vitte. Én ezt úgy értettem, hogy iskolai barátoknak, de bárki más is lehetett. Igyekszem felfogni, amit mond, miközben egy új gondolat lep meg. – És Ed? Nem lehet ő a kapcsolat? – Az ő helyzete egész más volt. Naomi nem használta a drogot. Ő csak... ellopta. – Ed is lopott. Egy csésze teát rak le elém. – Mindketten lopták a drogot, mert volt hozzáférésük, de a motivációjuk teljesen más volt. Ez csak véletlen egybeesés. Megáll egy pillanatra, amikor átfut az agyamon, hogy nincsenek véletlen egybeesések. – Még mindig úgy gondolom, hogy Naomi igazat mondott – közli, és belekortyol a teájába. – Egyszeri alkalom volt, a haverok számára. De most már túl sok hazugságát ismerjük. – Nem dolgozott Naomi valamelyik barátja is a kórházban, vagy nem láttad őt olyan emberrel, akit nem ismertél? – kérdezem. Valaki, aki rávette erre, aki használta a drogot, aki talán fizetett is neki. – Nem. Mindig szemmel tartottam, akár a laborban volt, akár az osztályon. Észrevettem volna. – Nem is tudtam, hogy az osztályon is volt. – Dehogynem tudtad! – néz rám meglepődve. – Te beszélted
rá, hogy osztályos gyakorlatot is végezzen, hogy legyen ott körülöttem. Szerette azt a nyüzsgést. Néha láttam, hogy betegekkel beszélget, amíg rám vár. Laboros köpenyben volt, és szerintem azt hitték, hogy orvostanhallgató. – A drogok környékén is segített? – Az isten szerelmére! – Azonnal tudja, hogy mi jár a fejemben. – Azok a szerek szigorúan el vannak zárva. Még ahhoz is végzett nővérnek kell lenni, hogy valaki a kocsit tolhassa. Naomi csak ült az emberek között, és barátkozott. – Találkozott vele? – Újabb gyanú ugrik be. – Kivel? – A barátnőddel, Bethszel. – Már nem a barátnőm, annak vége. – Feláll, és hátat fordít nekem. Néz kifelé a konyhaablakon át a kertbe, ahol az eső sötét függönye takarja a tájat. – És a kérdésedre a válasz: nem találkoztak. – Honnan tudod? Vállat von. – Beth soha nem volt ott, amikor Naomival együtt mentünk. Ő sokszor éjszakára járt. Ennek ellenére láthatta Naomit. Talán eltűnődött, mi lenne, ha gyereke születne Tedtől, vagy ha Naomi az övé volna. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. – Hol van most? – Kicsoda? – kérdi Ted. – Az ég áldjon meg, Beth hol van? Lehet, hogy nála van Naomi, mert a te lányod... – Állítsd már le magad!
Lábujjhegyre áll, majd újra leengedi magát, a kezét mélyen a zsebébe süllyeszti. Nyugodtnak látszik, leszámítva azt, hogy két keze ökölbe szorul, a nadrág feszül felettük. A vastag anyagon keresztül is látom a kiálló bütykeit. – Tudod, hogy velem volt akkor este, amikor Naomi eltűnt – mondja halkan. – Tudom, hogy ezt mondtad. – A lakásában volt, és remek alibivel rendelkezett. Ő volt ez a kiváló alibi? Megfordul, és elkapja kíváncsi pillantásomat. – Nem én voltam az alibi, hanem a rendőrség. – Látom rajta, hogy még mindig van valami titka. – Ő hívta ki őket, mert valaki betört a lakásába. – Aztán kisvártatva hozzáteszi: – Ezután hívott fel engem. – Felhívott? – Egyre jobban elborulok. – Szóval nem először jártál nála, és nem csak egy botlás volt, mert fáradt voltál és részeg. Már azelőtt is a szeretőd volt. Istenem, hogy én mekkora barom vagyok! – Nem volt alkalmam elmagyarázni... Mennyi ideig tart elmagyarázni valakinek, hogy hazudtam? Percekig, hónapokig, évekig? Leteszem a teámat, mert kellemetlen az íze. – Azt már tudom, hogy az után is tartott a kapcsolatotok, miután azt mondtad, vége, de azt nem tudtam, hogy arról is hazudtál, mikor kezdődött. – Hogy mondtam volna el Naomi eltűnése után? Szembefordul velem, válaszra vár, de nem veszek tudomást a kérdéséről. Elhessegetem a múlt és a jövő hazugságait, mert
most fontos, hogy koncentrálni tudjak. – Beth tehát felhívta a rendőrséget, aztán téged, mert valaki betört a lakásába – mondom lassan magamnak. – És miért nem tűnt fel a rendőrségnek, hogy Beth szeretője Naomi apja, és a lakását Naomi eltűnésének éjszakáján rabolták ki? Ez fontos lehet. Miért nem említette ezt akkor Michael? – Mert nem tudta – feleli Ted, és újra leül az asztal túloldalához. – A rendőrök csak később tudták meg, hogy... Bethnél voltam, csak akkor, amikor egyedül mentem el a kapitányságra. Akkor este kicsit távolabb parkoltam le, és megvártam, amíg elmegy az összes rendőr. Mire gondolhatott, miközben a sötét utcán rejtőzködött? Szégyellte magát? A kísérletek jártak a fejében, vagy a balul sikerült műtétje? Nem, valószínűleg Bethre gondolt. Arra, hogy majd szexelnek, miután a rendőrök elmentek. – Hát persze! – mondom. – Már megint hülye vagyok, ez nem derülhetett ki! – Véget akartam vetni neki... Nem ez a lényeg, mondom magamnak. Ez már nem számít, de valamit nem értek. – És mit csináltál, miután felhívott? – kezdtem újra elölről. Egyszerre csak egy szálat bogozzunk ki. – Kocsiba szálltam, és odamentem. Rettenetesen fáradt voltam aznap este. – A fejét ingatja, miközben felidézi a történteket. – Csak akkor derült ki, hogy nem kerül bíróságra a műhiba, és teljesen kivoltam. Nagyon örültem, hogy elmaradt a műtétem, csak az járt a fejemben, hogy minél előbb hazaérjek. Még arról is megfeledkeztem, hogy el kell-e mennem Naomiért,
vagy sem. Ez igaznak tűnt, elhittem neki. – Aztán felhívott Beth. Zaklatott volt, riadt. A lakást teljesen tönkretették, a konyhát még fel is gyújtották. Halvány emlékkép ugrik be: tizenhárom hónappal ezelőtt, azon az estén égett szagot éreztem Teden. Azt hittem, a diatermia miatt, amit a műtéteknél használnak. Aztán a borzalmas éjszaka során meg is feledkeztem a dologról. – Felgyújtották? Többen voltak? – A rendőrség szerint valószínűleg egy társaság lehetett, talán fiatal suhancok. Még amikor megtudták a kapcsolatomat Bethszel, akkor sem gondolták, hogy lenne összefüggés a betörés és Naomi eltűnése között. – És mit vittek el? – Igazából semmit – mondja egykedvűen, mint aki már elfogadta ezt a furcsa tényt. – Laptop, tévé, fényképezőgép, ékszerek, minden megvolt, igaz, széttúrva, de megvoltak. – És neked ez nem furcsa, ráadásul aznap este, amikor Naomi is eltűnt? – kérdezem, de a fejét ingatja. – Bristolban minden éjjel vannak betörések – mondja fáradtan. Sovány kislány véraláfutásokkal, kimerülten. Ez sem véletlen egybeesés volt, és még csak nem is bántalmazás, hanem leukémia. – Biztos, hogy Naomi nem látott benneteket együtt? Nem tudok nyugton ülni. Felállok, kiöblítem a poharakat, a víz alatt megmelegítem a kezem. – Mondtam már, hogy nem... – Hirtelen megáll, mintha
átfutott volna valami a fején. – Bár most, hogy visszagondolok, ez nem teljesen igaz. Beth egyszer bejött az irodámba, de amikor meglátta ott Naomit, egyből ki is ment. Naomi talán észre sem vette. Téved. A lányom megérezte Beth levendulaillatát, amikor bement az irodába. Felemelte a fejét, és elgondolkodott az ismerős illaton, aztán eszébe jutott, hogy az apján szokta ezt érezni. Úgy tett, mintha csak bámulna kifelé az ablakon, azon a keskeny ablakon, ami Ted íróasztala felett van, és amire én varrtam a pávamintás függönyöket egy évvel korábban. Szeme sarkából megnézi magának Betht, és talán észre is veszi a két felnőtt között a bizalmas pillantást. Naomi azonnal rájött, mi folyik. – Telefonálok Michaelnek, ezt muszáj elmondanom neki. – Még kapcsolatban vagytok? Eszembe jut Michael meleg keze, komoly tekintete. És az, ahogy egymáshoz ért a szánk. – Igen – mondom, és a padlóra nézek, majd el Ted mellett. Miért kéne beszélnem neki Michaelről? Már semmivel sem tartozom Tednek. – Itt kell maradnod, és beszélni vele, ha ide tud jönni. – Persze. Nézd, Jenny... Ránézek, és csupán egy középkorú férfit látok a jól ismert alakon, a kezén lévő, idegenszerű nikotinfoltokon, az arca új vonásain, a hosszabb haján és a biztató mosolyán túl, aki hirtelen megöregedett, elfáradt, megkeseredett, mintha tudná, hogy hibákat követett el, és most azt kívánja, bár ne tette volna. – Komolyan mondtam. Tényleg vége a kapcsolatnak köztem
és Beth között. – A kocsmában főznek is. Gyere vissza, ha aludni akarsz. Miután elmegy, próbálom hívni Michaelt, de nem veszi fel. Bemegyek a kis házba. Hideg van és rendetlenség, pedig általában nem veszem észre a rendetlenséget. Nincs kedvem festeni, ezért elpakolom a magvakat, a rügyeket, a csipkebogyót. De aznap éjjel nem ezekről álmodom. Naomit látom, amint a falhoz vág egy poharat Beth kiégett konyhájában, és közben nevet. Felébredek a nevetésre, ami egy tetőn üldögélő sirály vijjogása az éjszakában. Sötétben fekszem. Megváltozott a múlt. Naomi, ketamin, betörés Beth lakásába. A gondolatok gyorsan kavarognak az agyamban. Hogy lehet, hogy ennyi mindent nem vettem észre? De azt is tudom, milyen könnyű elmulasztani bizonyos dolgokat. Nem vettem észre, hogy mi történik Eddel. Nem sok kellett hozzá, hogy számára is késő legyen. Feladom az alvást, ez ma képtelenségnek tűnik. Felkelek, és a sötétben lemegyek a földszintre, teát készítek. A vázlatfüzetem nyitva, lefelé fordítva fekszik. Lehet, hogy Ted gyorsan átlapozta a rajzokat? Vagy minden rajzot alaposan áttanulmányozott? Talán csalódott volt, hogy róla egy sincsen. Nedves kabátja a széken, az ujjából lecsöpögő víz tócsát hagyott a padlón. Nem hallottam, amikor megjött a kocsmából, és felment az emeletre. Kinyitom a hátsó ajtót, belebámulok az udvar sötétjébe. A tenger felől jött vihar mostanra továbbállt. Becsukom az ajtót, és leülök a padlóra, a hátamat a kályhának támasztom, mellettem egy bögre tea. Szikét rajzolni egyszerű dolog, de sokkal nehezebb visszaadni az ujjakat, amik tartják, és
lehetetlen megmutatni az ujjak remegését.
Bristol, 2009 Tizenegy nappal utána Ed kihúzta a kezemből a karját, és lerázta az ingujját. Elfordította a fejét, és sovány, görbe nyakán láttam a rémületet. Átöleltem, éreztem, hogy reszket. – Mi történt veled? Vállat vont, és kibontakozott a karomból. – Nem haragszom rád, segíteni akarok! – mondtam, de talán meg sem hallotta, pedig tényleg így volt. Bement a nappaliba, és leült a kanapéra, a fejét hátrahajtva a plafont bámulta. Mellé ültem. – Elmondanád, mi folyik itt? Hirtelen felém fordult, lángoló, barna szemekkel nézett az enyémbe. – De el ne merd mondani apának! – A táskámból lopott drogot használtad? Nem felelt. – Annyi biztosan nem elég egy függőnek. – Beszéd közben finoman megérintettem a könyökhajlatát, mire ő felszisszent, és kitépte a karját. Egy kidudorodást tapintottam ki, ami még az ing anyagán keresztül is forró volt. – Készítek mindkettőnknek egy szendvicset és egy csésze kávét. – Talán így kell csinálni, nyugodtnak és érzékenynek mutatkozni, bár amikor láttam a fájdalmas arcát, kis híján elsírtam magam. – Ed, lehet, hogy egy tályog van ott. Azt meg kell nézni! Némán ettünk, és ez látszólag egyáltalán nem zavarta. Üres tekintettel bámult kifelé az ablakon. Aztán amikor a kávét ittuk,
óvatosan elkezdtem. – Most hogy érzed magad? Megvetően nézett rám. – Szerinted hogy? Szarul! – Mióta drogozol? – Nem tudom. – És mikor szoktál? – Bármikor. De aztán lazán leengedte a vállát, mintha a beszéd mégis jólesne neki. – Miket szedsz? – Különféle anyagokat. – Megállt, majd szinte motyogva folytatta, alig értettem. – Többnyire ketamint. Megrémültem attól, milyen veszélyben lehet. – És honnan szerzed? Oldalra pillantott, majd lenézően elmosolyodott. – Egy férfitól az egyik klubban. – És szerinted hova vezet ez az egész? – Honnan a francból tudjam? – Miért drogozol, Ed? Kelletlenül vágott egy grimaszt. – Minden szar miatt. – Milyen minden szarról beszélsz? – Mindenféléről! – Például? – Például Theo – mondta, majd halkan hozzátette: – Naomi miatt. – Hogy jön ide Theo?
A szerek talán segítettek neki elviselni a Naomi miatt érzett bűntudatát, bár néhány heg egészen biztosan a húga eltűnése előtt keletkezett. De hogy Theónak mi köze ehhez az egészhez? – Hagyjál békén, anya! – mondta, és lóbálni kezdte a lábát. Körbenéztem a szobában, mintha ott lenne a helyzet megoldása, csak én nem venném észre. – Nem a te hibád, hogy Naomi eltűnt! Annyiszor mondtuk ezt már neked, még ha vártad is a... – Mondtam már, hogy hagyj békén! – És a pénz? Nem felelt. – Ed, honnan van az a pénz? Egyre gyorsabban himbálta a lábát, aztán hirtelen felugrott, és a lépcsőhöz sietett. – Hova mész? – Hova mennék?! Az Északi-sarkra! Vártam, amíg becsapódik a szobája ajtaja, aztán leültem, és éreztem, ahogy összezsugorodik körülöttem a szoba. Volt valami halk csengés a levegőben, mint egy robbanás után, de rájöttem, hogy a fejemben hallom. Az asztalon fekvő kezemre pillantottam. Az inak átütöttek a vékony bőrön. Vékonyabb volt a kezem, de még mindig erős. Gyerekeket szültem, katétereket, infúziót kötöttem be, szétrepedt bőrt varrtam össze, tartottam a hányó gyerekeim homlokát. Szorosan ökölbe zártam a kezem. Ezt is meg tudom csinálni. Muszáj! Az ágy támlájának dőlt, a fülében fülhallgató volt. A térdén egy könyv feküdt, és amikor beléptem, gyorsan lapozgatni
kezdte. Leültem az ágyra, ő pedig azonnal odébb tette a lábát. – Vannak szülők, akik értesítenék az iskolát. És olyanok is, akik a rendőrséget is. – Abbahagyta a lapozgatást, de még mindig nem nézett rám. – Sok szülő ragaszkodna ahhoz, hogy minden részletet megtudjon. Én egyezséget ajánlok. Kivette a fülhallgatókat, és várta a folytatást. – Ha beleegyezel abba, hogy rehabilitációs intézetbe menj, akkor se az iskolát, se a rendőrséget nem értesítjük. És ha abbahagyod a drogozást, és beszélsz egy szakemberrel, akkor nem fogjuk megkérdezni, honnan szerezted a cuccot, és honnan van a pénz, amit megtaláltam. Némán bámult rám. Aztán belenézett a könyvbe, de a szeme nem mozgott. – Csak otthagyom az iskolát? – Igen, hogy egy rehabilitációs intézetbe mehess. Lefeküdt, becsukta a szemét. Gyengéden megfogtam a kezét, feltűrtem az inge ujját, és megnéztem a hegeket. És most világosan láthattam azt a kisebb szilva nagyságú duzzanatot, ami a bőrét feszítette. – Ed, ezt le kell szívni! Be kell mennünk a sürgősségi osztályra. – Te csináld meg! Nem vitatkoztam, nehogy meggondolja magát, és elutasítsa a felkínált egyezséget. Kivettem a kocsimból egy steril készletet. Lynn gyakran viccelődött vele, hogy egy egész műtőt hordok magamnál, de az évek során sok betegnél jól jött, amikor kisebb beavatkozásokat kellett végrehajtanom, mert az illető nem
tudott kórházba menni. Gyakran töltött el elégedettséggel ennek tudata, de most más volt a helyzet. A táskámban találtam antibiotikumot is. Mentem vissza az emeletre, és kicsit elgyengültem a gondolattól, hogy most a saját gyerekem bőrét fogom felvágni. A fürdőben olyan forró vízben mostam kezet, amilyet csak el tudtam viselni. Papírtörlővel törölköztem meg, aztán felvettem egy gumikesztyűt, és ekkor éreztem, hogy anyából orvossá válok. Csak meg kellett oldanom egy problémát, ami nem túl bonyolult, és meg is tudom csinálni. Jóddal fertőtlenítettem a karját, a könyöke fölé és alá papírt terítettem, eligazítottam a papírtálcát, érzéstelenítőt fújtam a tályogra és a környékére. – Ez majd elfagyasztja, de attól még fájni fog. A kórházban jobb érzéstelenítést kapnál. Biztos, hogy én csináljam? – Igen. Orvos vagyok, nem anya... Fogtam a szikét, és határozott mozdulattal elvágtam a tályog felett elvékonyodó, feszes bőrt. Ed felkiáltott, amikor a bőr szétnyílt, és sárga genny lövellt ki, majd a könyökén végigfolyva belecsorgott a tálcába. – Úristen! Basszus! – A homloka gyöngyözött, miközben azt figyelte, ahogy a tálcában egyre gyűlik a darabos, véres genny. – Kurvára fáj! – Már majdnem kész vagyunk! Éreztem, ahogy hideg veríték folyik le a hónom alatt, majd remegő kézzel nyomtam ki az utolsó csepp váladékot, aztán fertőtlenítővel átmostam a sebet. Puha, sárga gézt tettem rá, bekötöttem, és figyeltem, ahogy Ed lenyel egy jókora adag
antibiotikumot, penicillint és metronidazolt. Aztán paracetamolt és teát adtam neki. Leültem az ágyra, és a térdem közé szorítottam remegő kezemet. Ed szája hófehér volt. – Ne mondd el apának! – motyogta összezárt fogakkal. – Tudnia kell róla! Ha mást nem is, azt tudnia kell, hogy miért hagyod ott az iskolát. Nem fog örülni neki, de meg fogja érteni. Régen ő is sokat küzdött, hogy leszokjon a dohányzásról. – Nem is tudtam, hogy cigizett. – Néha nem is csak cigit szívott. – Komolyan? – kérdezte kíváncsian. – Mindannyian esendők vagyunk. Előbb vagy utóbb, de mindenki követ el hibát. – Tényleg? Még Theo, a tökéletes gyermek is? Az ágytakarót bámulta. Nem láttam jól az arcát, de a hangja keserű volt. Vártam egy kicsit, de többet nem beszélt Theóról. – Eladtam – motyogta alig kivehetően. – Ketaminért. A táskámból lopott szereket eladta, hogy azt vehessen cserébe, ami neki kellett. Biztosan könnyen találhatott valakit, aki a nyugtatókért ketamint szerzett. Közelebb hajoltam, mert megint mondott valamit. Nem tudtam kivenni, hogy mit, mert a szeme lecsukódott, elaludt. Halkan becsuktam az ajtót, és a tálcát, a kesztyűket levittem a földszintre. Megszólalt a mobilom. – Benne lesz a híradóban. Kétségbeestem Michael hangja hallatán. Szóval tudják Ed drogügyét. Valaki elmondta az újságíróknak. Még szerencse, hogy Ed alszik, mert még azt hinné, én árultam el. Michael
tovább beszélt, és eltartott pár másodpercig, mire rájöttem, hogy a mondandójának semmi köze nincs a droghoz. – Találtak egy elhagyott kék furgont egy erdős területen.
26. fejezet Dorset, 2011 Tizenhárom hónappal később Ahogy lefolyik a fürdővíz, a kádban apró kavicsok maradnak, amik a tengerparton mentek bele a cipőmbe, és belenyomódtak a bőrömbe. A lefolyó felé segítem a tenger által formált kis köveket, amelyek feketén, barnán csillognak. Fürdés után kimegyek telefonálni. A hangom elveszik a jeges udvar fehérében. A mobilt közel tartom a számhoz, mert Ted ablaka nyitva van. Talán még nem alszik, és hallja, amit mondok. Várom, hogy Michael felvegye, miközben egy pókot veszek észre, ami a tetőről ereszkedik lefelé, és a kertet övező fal felé himbálózik, akár egy kis inga. Michael meglepődve szól bele a telefonba. – Még itt van Ted – mondom, és a fal felé lököm a pókot, mire az belekapaszkodik a durva felszínbe. – Hogyhogy? – Megbetegedett az érkezése után, ezért... – Ezért ápoltad egy kicsit – fejezi be Michael a mondatot. – Megengedtem, hogy itt maradjon. Mondott egy-két dolgot Naomiról, amiket eddig nem tudtam. Például, hogy drogot lopott. Rövid csend áll be. – Igen? – szól bele végül Michael halkan. – Ez még akkor történt, amikor gyakorlaton volt Ted laborjában. Egyik nap ottfelejtette a táskáját, és Ted néhány
ampullát talált benne. A szavak egészen könnyedén törnek fel belőlem, mégis úgy érzem, nem kapok levegőt, amikor kimondom őket. – Miért nem mondta el senkinek? – A kapitányságon elmondta egy rendőrnek, de nyilván nem néztek utána. A pók kétségbeesetten keres valami búvóhelyet a kőfalon. – De neked nem mondta el – jegyzi meg tényszerűen. – Valószínűleg nem akart terhelni egy olyan dologgal, ami nem látszott fontosnak. Kis szünet, majd újra nyugodt hangon szól bele. – Oké, és milyen drogot vitt el Naomi? – Ketamint. Szinte végszóra kezdenek zúgni a harangok, és a kora reggeli kondulások ártatlanul veszik be magukat a falu repedéseibe, üres sarkaiba, hirdetve a nyaralást, a napfényt, a lenyírt pázsitot, a vasárnapi ebédet. – Ted használta a ketamint a kísérleti patkányok elaltatására. Naomi a laborban dolgozott, és volt hozzáférése. Nem számít veszélyes anyagnak, és megbíztak benne. A pók eltűnt. Nem vettem észre, mikor kúszott be a kövek közti repedésbe. – A ketaminra komoly kereslet van – mondja lassan Michael. – Naomi nem kereskedett vele. Csak Ed csinálta ezt, Naomi nem. Michael úgy folytatja, mintha nem hallotta volna, mit mondok. – Tudok listát szerezni a felhasználókról.
– A felhasználókról? Ted szerint Naomi csak a haveroknak vitt belőle... – A ketaminhasználók általában idősebbek, mint Naomi – vág közbe Michael. – Nem valószínű, hogy iskolások, Naominak talán más kapcsolatai is voltak. Ez a szó megnyitja az utat abba a világba, ahová Ed is betévedt, ahol sötét figurák élnek az élet peremén, szervezetten, zsákmányra várva. Más kapcsolatai is voltak. Ezt a kifejezést a nemi betegekre szokták használni. Akiknek hatalmukban áll észrevétlenül megfertőzni másokat. – Most legalább tudjuk, mit jelentett a K betű Naomi naplójában – mondja Michael. Én meg valami iskolai feladat gyors lejegyzésének gondoltam. Milyen naiv voltam! Valószínűleg Naomi is így gondolhatta, ezért ragaszkodott a titkaihoz. – Átmegyek hozzád! – mondja Michael. – Át tudsz? – Könnybe lábad a szemem. – Két óra múlva ott vagyok. Jó lenne, ha Teddel is beszélhetnék. – Köszönöm! – Szeretnék valami nagyot mondani, de nem találom a szavakat. Aztán eszembe jut, hogy figyelmeztessem: – Ted nem tud rólunk. – Nem is szabad tudnia. Talán elvennék tőle az ügyet, vagy ki is rúgnák, ha kiderülne, hogy együtt vagyunk. Ez a titok nehéz súllyal nehezedik a kapcsolatunkra, valahogy megterheli azt. Néha, amikor egyedül vagyok, azt gondolom, hogy talán csak képzelem az egészet. Befejezem a telefonálást, és a tenyerem a falra teszem.
A felszíne durva és hideg. A sötét repedésekben bizonyára rengeteg pók él, amiket sosem látunk, és amik erős hálóikkal ejtik csapdába áldozatukat. Visszaindulok a házba, a lépteim szilánkos foltot hagynak a jeges, fehér fűben. A levegő tiszta és hideg. Később sütni fog a nap, bár fagyos marad a talaj. Kiengedem Bertie-t, aki meghempereg a zúzmarában. Teste alatt elolvad a jég, és amikor feláll, hogy megrázza magát, zöld foltot hagy maga után a fehér füvön. Izgalomba hozza, hogy az udvar nem a megszokott képét mutatja. Úgy tűnik, élvezi, ahogy bőre alá hatol a hideg. Úgy futkározik, mint egy kölyökkutya. A konyhában Ted éppen kávét készít. Másképp néz ki, mint amikor megérkezett: mintha kitelt volna, a tartása egyenesebb. Kabátban van, a lábánál egy kis bőrönd. A szeme olyan, mint egy kisfiúnak, akinek lelkiismeret-furdalása van, ezért hol elkapja a tekintetét rólam, hol megint rám néz. – Sajnálom – mondja. Ad nekem egy csésze kávét, és magának is készít egyet. Gyorsan tovább beszél, mintha attól félne, hogy közbevágok, mielőtt befejezné, amit eltervezett. – Naomi szeretett téged. Nincs szükségem rá, hogy ilyeneket mondjon. Két kezem közé fogom a csészét, és a csöpögtetőnek dőlök. A nap besüt az ablakon, és csíkokban terül el a padlón, láthatóvá téve a port és a fal közelében lévő koszfoltokat. – Sok hibát követtem el – folytatja. – Pontosan mit? – kérdezem, benyúlva a szekrénybe, és zabpelyhet öntök egy edénybe.
De tudom, hogy nincs ilyen, hogy pontosan. Minden, amiben tévedtem, azzal volt összefüggésben, hogy túl sokat vártam el, de túl keveset tudtam. – Keveset voltam otthon, túl sokat dolgoztam... Miért gondolja, hogy ez ennyire egyszerű? Hogy Naomi csak azért tűnt el, mert ő túlságosan elfoglalt volt, mintha más tettei nem számítanának, mint ahogy azok sem, amiket nem tett meg? – És a szabályok, amiket megszegtél? – kérdezem, miközben vizet mérek az edénybe, ami majdnem kiesik a remegő kezemből. – Talán ő is azért gondolta, hogy nem kell betartania a szabályokat... – Rápillantva észreveszem, hogy türelmetlenül vonja meg a vállát. – Ha Bethre célzol, akkor már megmondtam; Naomi nem tudott róla. Óvatos voltam – majd hozzáteszi, mintha ebből következne: – Tényleg vége a kapcsolatunknak. – Közelebb lép, és elnéz a vállam felett. – Miért nem teszel bele tejet is? Úgy sokkal jobb. – Michael idejön – közlöm, és még egy fél csésze vizet öntök az edénybe. – Holnap műtéteim vannak, mennem kell, hogy ránézzek a betegeimre. Utána talán... – Ma reggel hívtam fel – mondom, és nem nézek fel a keverésből. – Idejön, hogy beszéljen velünk a ketaminról. Egy tálba kotrom az ételt, és leteszem elé az asztalra. – Akkor megvárom – mondja lassan, és az arcomat fürkészi. A konyha levegője megtelik a ki nem mondott szavakkal. – Átmegyek dolgozni a kis házba. – Azzal becsukom magam
mögött az ajtót. Az évnek ez az időszaka nem éppen a legmegfelelőbb ahhoz, hogy olyan virágokat gyűjtsek, amikre szükségem lenne a munkámhoz, de a rétek bokrain talán akad még valami. A kabátom ujja felcsúszik, ahogy nyitom a kaput. A belém akadó tüskés ágról egy megfagyott, magányos rózsabimbó lóg a megfeketedett szár mellett. Először a külső réteg halhatott el, a puha belsők csak ezután. Amikor kiszabadítom a kabátomat, a kezemben marad a bimbó és a szár egy darabja. A rózsa feje és a tüskés ág között egy pókháló nyúlik meg, majd szakad ketté. A kis házban a rózsabimbó a vastag, fehér papíron testesül meg újra. A szirmok sötétek, visszapöndörödő szélük merev. A csészelevelek közelében vannak rózsaszín szirmok is, amiket mályva és mélybarna foltok, vonalak mintáznak. Ezek a szirmok még mindig szorosan összezárnak, egy pontban találkozva. Ha rózsaszínnel kezdem a szirmokat, aztán fekete réteget teszek még rá, akkor talán megkapom a fénylő hamuszínt. Nem akarom, hogy Blake verse járjon a fejemben, de festés közben mégis ez történik, mintha a sorai már alig várták volna, hogy találkozzanak velem: Beteg virág vagyok: Láthatatlan féreg Éji vihar szárnyán Egy szirmomra tévedt: Tizenhárom hónappal ezelőtt Naomi még egy biztonságot
adó világban élt. Otthona volt, iskolába járt, barátokkal találkozott. Most már tudom, ez az ő ragyogó világa önmagában hordta a veszélyt, csak arra várakozott, hogy valakivel átléphessen a sötét árnyékba. Egyetlen személy is elég volt ehhez, egyetlen kapcsolat is. Ágyat vetett bennem, Szép kármin ölemben, S most sötét szerelme Titkon megöl engem.{2} Próbálok festeni, és olyan erősen koncentrálok, hogy csak sötét színeket és hajlított formákat látok. Ha valaki szereti őt, akkor biztosan nem bántja. Megrajzolom a bimbó formáját, és az agyam annyira eltelik ezzel, hogy riadtan perdülök meg, amikor nyikorogva nyílik az ajtó. – Ne haragudj, hogy megijesztettelek – mondja Michael. Kabátot és sálat visel, a kezében a kocsikulcsa. Gondolta, hogy itt talál, ezért egyenesen a kis házba jött a füvön keresztül. Széles válla kissé előrehajlik, mintha szeretne biztonságot nyújtani. Megérintem az arcát, és forróságot érzek az ujjaim alatt. – Örülök, hogy látlak. Az ajkát a kezemhez fordítja. – Fáradtnak látszol. Hamarabb kellett volna jönnöm, de azt hittem, a fiúk még itt vannak. – Pár napja mentek el. Gyere be a házba, különben Ted keresni fog minket.
Ted úgy fektette a késeket a csöpögtetőre, mintha a műtőben lenne. Felvágott hagyma, fűszerek, paszternák van szépen elrendezett kupacokban. Amikor belépünk, éppen petrezselymet metél, megáll, lefelé tartva himbálja a kést. A kabátját és a bőröndjét nem látom sehol. – Azt akarom, hogy Jenny egyen végre valami tápláló ételt – mondja Michaelnek, miután kezet ráznak. – Eddig ő gondoskodott rólam, most rajtam a sor. Úgy beszél, mintha észrevette volna a kapcsolatunkat Michaellel, és most megpróbálna visszaszerezni. Mindeközben kevergetni kezdi a lábos tartalmát. Michael bemegy a nappaliba. – Jöjjenek ide, kérem, és üljenek le! Ted lehúzza a lábost a tűzhelyről, és utánunk jön, lehuppan mellém, kicsit talán túl közel, karját a kanapé támlájára teszi. Michael velünk szemben ül, előredől, elszántan, komolyan néz ránk. – Jenny említette a ketamint, ezért utánanéztem pár dolognak. A rendszerünk lehetővé teszi, hogy hozzáférjünk ahhoz az adatbázishoz, ami országos szinten tartalmazza az ismert használókat és terjesztőket. És arra is lehetőség van, hogy kereszthivatkozásokkal megnézzük, melyikükhöz fűződik bármilyen bűncselekmény. Olyan bűncselekmények, mint emberrablás, nemi erőszak, gyilkosság? Tedre nézek, hogy ő is erre gondol-e, de lehajtott fejjel figyel Michael mondatainak értelmére. – Magammal hoztam néhány listát. Bristollal kezdtem, ahol nagyjából száz ember hozható összefüggésbe a ketaminnal.
Végig kéne futniuk, hátha ismerős valamelyik név. – Honnan lenne ismerős? – kérdezi Ted. – Talán Naomi említette egészen véletlenül, esetleg a fiúk barátjának a barátja valamelyik. – Kétlem, hogy Naomi bűnözőkkel került volna kapcsolatba – mondja Ted szárazon. – Naomi drogokat lopott, mint ahogy Ed is – szólok közbe Ted felé fordulva, kissé emelt hangon. Hogyan hihet még mindig ilyen fenntartás nélkül a gyerekei ártatlanságában? – Természetes, hogy bűnözőkkel is kapcsolatba kerültek. Csend telepszik ránk. Ted leveszi a kezét a kanapé támlájáról. Michael a listájára néz, és elvörösödik. Némi csalódottsággal veszem tudomásul, hogy zavarban van, amiért elveszítettem az önuralmamat. Kibámulok az ablakon, a fűre, az égre, a fákra. Michael átadja nekünk ugyanannak a listának egy-egy példányát. – Ha bármi eszükbe jut, akármilyen okból is, kérem, közöljék! Nagyon fontos lehet – mondja. Tom Abbot, Joseph Ackerman, Silas Ahmed, Jake Austin, Mike Baker... olvasom a neveket. Egyiket sem hallottam még. Ez megkönnyebbülés, ugyanakkor baj is, hiszen így nem jutottunk előrébb. Ted is a fejét ingatja. – Sajnálom, de semmi. – Van egy bővebb listám, amelyik a délnyugati régió szerhasználóit tartalmazza – mondja Michael, és újabb lapokat vesz elő a táskájából. Ted olvasni kezdi. Gyorsabban halad, mint én, folyton korábban lapoz. Szeretném, ha alaposabban átgondolná a
neveket, de az is igaz, hogy mindig is gyorsabban olvasott nálam, csak a számára szükséges információkat vette ki a szövegből, szinte kivágta azokat. Többször is átolvasom a neveket, időnként Michaelre pillantok, mert szeretném jelezni a hálám, de ő is a listát böngészi a homlokát ráncolva. Biztosan nagyon fáradt. Elképzelem, ahogy reggel bemegy az irodájába, bekapcsolja számítógépét, kinyomtatja nekünk a listákat, és két óra alatt Dorsetbe autózik. Tekintete az útra fókuszál, de vajon mire gondolhat, miközben elsuhan mellette a táj? Furcsának tűnik, de fogalmam sincs róla. Ted hamarabb végez, mint én, és leteszi a listát. – Nincs szerencsénk – mondja kurtán, majd a konyhába megy, és hangosan kutatni kezd a szekrényekben. Én minden egyes nevet megrágva tovább olvasok. Egyik sem ismerős. Michael odaáll fölém, kezét a vállamra teszi. A konyhában egy gép kezd berregni, aztán leáll, majd újra elindul. Michael kezének érintése szinte égeti a bőrömet. Lehunyom a szemem. Néhány másodperc múlva visszamegy a táskájához, és két vastag köteg paksamétát vesz elő. – Ez az országos lista. – Uramisten! – mondja Ted, aki egy tálca gőzölgő csészével lép be. – Maga aztán alapos munkát végzett! Michael elveszi az egyik csésze levest, és belekortyol. – Köszönöm. Gondolom, ez önöknél is így működik, ha valaki beteg, és nem igazán tudják az okát. Akkor minden lehetőséget végig kell ellenőrizniük. A vérképet, a felvételeket, mindent. Tulajdonképpen önök is nyomozást végeznek. Ted egyetértően bólint.
– Pontosan így van. Néha csak arról van szó, hogy meg kell találni azt a kis pluszinformációt, ami segít: a betegnek másképp fáj a feje, picit eltér az elektrolitszint, homályosabb árnyék van a felvételen, és máris megvan a diagnózis. A leves forró és fűszeres. Ted megtanult főzni. Egy pillanatra magam elé képzelem Betht, amilyennek én gondolom, a tűzhely körül árad a meleg, ő pedig ott áll, és kevergeti a levest. Ted mögötte figyel, megcsókolja a nyakát. A lista olyan kis betűkkel van, hogy megfájdul a szemem, miközben olvasom. Kimegyek a szemüvegemért a kis házba, mert a festéshez is használnom kell. Amikor visszaérek, Michael meglátja a kezemben a szemüveget, feláll, és felkapcsolja a villanyt. Ted rám mosolyog. – Szóval a feleségem újabban szemüveget hord! Jól áll! Vele szemben ülök le, Michael mellé, aki átadja a vastag iratköteget. – Ez az országos lista. Csillag van azon felhasználók neve mellett, akikhez bűncselekmények is kötődnek. Ebben benne van Skócia, Anglia és Wales is. – Ez több ezer név lehet! – mondja Ted. Nem kell több ezret végigolvasnom, mert a második oldalon ismerősbe botlok, akinek a neve mellett csillag is van. Yoska. Yoska Jones. Megint ez a furcsa keresztnév. Légszomjam van, mintha mellbe vágtak volna. – Walesi akcentusa volt – mondom lassan. – Nagyon furcsa volt. – Kinek volt walesi akcentusa? – kérdezi Michael, és feláll a székéből, mellém guggol. – És mi volt furcsa?
– Az volt furcsa, hogy Yoska nem egy walesi név. Michael gyorsan végigfutja a kezemben tartott listát. – Yoska Jonesra gondol? Emlékszik rá? – Emlékszem egy emberre, akinek Yoska volt a neve – válaszolom, és lepillantok Michael arcára. De a fürkész, szürke szemek helyett barnákat látok egy keskeny arcban. Erős karok, karcsú, izmos test, sötét haj. Kiálló pofacsontok. Aztán újabb kép ugrik be, és egy másodpercre látom Naomi kézírását: XYZ. Az Y az X és a Z között van elrejtve, fölötte egy szív. Biztosan figyelmeztette Naomit, hogy sehova ne írja le a nevét. – Mi volt a baja? – kérdi Michael. – Ez a fura, mert nem igazán derült ki. – Miért nem? Nem mondott eleget magáról? Nehéz eset volt? – Michael kérdései gyorsak, pattogósak, szinte ütnek. – Éppen ellenkezőleg. Vonzó férfi volt. – Emlékszik rá, hogy konkrétan mit mondott? Michael reménykedve néz rám. Ted a szoba másik feléből figyel, a fejét ingatja, és látom, nem hisz benne, hogy képes vagyok ilyen régre visszaemlékezni. – Legalább pár dologra – mondja Michael. – Igaz, már több mint egy éve volt. Emlékszem, hogy az asztalnál ültem, amikor bejött a rendelőbe, és nem látszott rajta, hogy bármi baja lenne. Ez már önmagában különös volt. A pácienseken általában látszik, hogy betegek: fájdalmuk van, riadtak, szomorúak. Yoskának teljesen normális színe volt, sőt, még mosolygott is, a szája mindenképp. Mintha lett volna egy kis vágás a bal szeme alatt, amitől az arc
többi része még simábbnak tűnt. Sovány arcában barna szemek ültek, és alaposan megnézett engem. Egyáltalán nem tűnt betegnek, inkább talán kíváncsinak. – Ha tudja, kérem, írja le, amit a férfi mondott – javasolja Michael, és a táskájából elővesz egy műanyag lapra csatolt üres papírt. A zsebében megkeresi a mindig nála lévő tollat. – Lehet, hogy fontos. Írja le, mi történt! – Szóról szóra? – Meglepődne, ha tudná, mennyi minden eszünkbe jut írás közben. Kérem, próbálja meg! Elmosolyodik, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne felidézni egy hétperces orvosi vizitet, ami több mint egy évvel ezelőtt történt. November másodika volt. Erre tisztán emlékszem, mert a férfi Jade előtt nem sokkal jött be, és ez a dátum bevésődött az agyamba. A dátumot felírtam a lap tetejére, és aláhúztam. Aztán leírtam, amit szerintem mondott, és azt is, hogy emlékeim szerint hogyan történt. 2009. november 2. – Miben segíthetek? Biztos valami ilyet kérdeztem, mert igyekeztem rövidre fogni. Emlékszem, hogy siettem, mert késésben voltam. Közelebb hajolt hozzám, a kezét az asztalra tette. Erre tisztán emlékszem, mert a betegek általában nem nyúltak az asztalomhoz: az az én privát szférám volt. Yoska keze túl közel volt az enyémhez, ezért elvettem a kezem az asztalról. Olyan érzés volt, mint egy hatalmi játék, amit ő nyert meg.
Gyorsan felelt a kérdésemre. – Nagyon fáj a hátam. Ez nálunk családi vonás. A hátfájás többnyire nem genetikai betegség, de úgy éreztem, kíváncsi, hogyan reagálok, ezért nem vitatkoztam. – Ön szerint mitől lehet? Előfordul, hogy a betegek nem örülnek ennek a kérdésnek, mert úgy hiszik, ezt az orvosnak kell tudnia. Nem gondolják, hogy sokat segít, ha ők is elmondják a véleményüket. Yoskát nem zavarta a kérdés. Olyan hirtelen válaszolt, mintha készült volna rá. – Túl sokat cipelem a kishúgomat. Szereti, ha a nyakamba veszem, de egyre nehezebb. Láttam rajta, hogy nem örült, amikor azt javasoltam, hogy hagyja a kishúgát önállóan közlekedni. Olyan embernek gondoltam, aki nem szereti, ha megmondják neki, mit tegyen, főleg ha egy nő mondja meg. A bal lábát nem nagyon tudta felemelni. Mondtam neki, hogy isiásza van, és felírtam egy gyógyszert. Emlékszem, hogy mosolygott, és kezet fogott velem. Én visszamosolyogtam, és örültem, hogy nem volt egy bonyolult eset. Michael átfutja, amit írtam, Ted is feláll, és Michael válla felett elolvassa. – Ez a segítségükre lehet? – kérdezem Michaelt. – Minden bizonnyal – bólint együtt érzően. – Ha ez tényleg ugyanaz a Yoska, mint aki a listán van, akkor, bár sok idő eltelt... – Ez egy teljesen sima esetnek tűnik – mondja Ted. – Nem
igazán értem, hogyan lehet ez kapcsolatban Naomival. Odamegy a kanapéhoz, leül, és ide-oda simítja jobb szemöldökét. – Keresek egy fényképet róla az adatbázisban, és átküldöm emailen – közli Michael. – És aztán? – bámulok rá, mert úgy érzem, hogy a remény mintha hirtelen elhalványult volna. – Mit bizonyít, ha az általam vizsgált Yoska és a ketamindíler ugyanaz a személy? A napló piros Y betűje szétporlad, a kicsi szívek kipukkannak. – Ezt most még nem tudom megmondani, de muszáj utánanézni – mondja Michael, és rám mosolyog. – Lépésről lépésre. Emlékszik, ezt így kell csinálni. Este még eszembe jut, amikor korábban beszélt a lépésről lépésre haladásról, ami aztán eredményre vezet. De az eltűnés után tizenegy nappal rájöttem, hogy a lépéseink sehova sem vezetnek.
Bristol, 2009 Tizenegy nappal később Thornbury és Oldbury-on-Severn között haladtunk az úton, amikor megláttuk a kordonokat és a kék-sárga rendőrkocsikat, amik szinte világítottak a homályos téli délutánban. Már sötétedett, és heves eső esett. Michael szorosan a sövény mellé parkolta le a terepjárót, kiszállt, és odament az egyik őrt álló rendőrhöz. A vizes szélvédőn át néztem, ahogy megindulnak egymás felé, aztán együtt átvágnak a kordon túloldalán lévő rétre, ahol egy nyitott kapu is volt, majd eltűntek a szemem elől a sáros földúton. Örültem, hogy Ted ügyeletes volt, és Michael csak engem hozott el a rendőrségi autóval. Ha Ted is eljött volna, akkor most kettesben ülnénk a kocsiban, várnánk, hogy Michael visszatérjen, és egyre jobban félnénk, ami aztán dühös szóváltásba torkollna. De Ted most otthon volt, és a bekötött karú Edre vigyázott, miközben ott volt mellette a telefon, ha esetleg sürgősen behívnák a kórházba. Engem a kényszer hozott ide, hogy lássam a helyet, ahol talán Naomi is volt, mióta eltűnt otthonról. Pár perc múlva Michael visszaszállt a terepjáróba, magával hozva a kinti friss nedvességet. A szája mogorva vonalba vékonyodott. – A furgont a rét melletti kis erdőben hagyták, ott feljebb az emelkedőn. A nyitott kapu és a mögötte elterülő rét felé biccentett. Szorosan fogta a kormányt. – Mi az, Michael? – kérdeztem, de ő nem nézett rám, csak
egyenesen előremeredt. – Mi történt? Elengedte a kormányt, és megfogta az ölemben tartott kezemet. – A kocsi részben kiégett. A keze melege átsugárzott az enyémbe. Egy pillanatig szerettem volna belekapaszkodni, de Michael előredőlt, és beindította a motort. Lassan gurultunk a nyitott kapu felé, ahol a rendőr szétnyitotta a kordont, és beengedett minket. Magamban Naomi nevét ismételtem, újra meg újra, akár egy imát, miközben a terepjáró a földúton zötykölődött, és kérlelhetetlenül mászott felfelé az emelkedőn. Meredten bámultam a sövény melletti árkot, a sűrű, ágas-bogas bokrokat és a meghajló barna földeket. A jókora árokban barna víz folyt lefelé. Eszembe jutott, hogy biztosan patkányok, vagy akár halott élőlények vannak a vízfelszín alatt. A rét mellett lévő dombon észrevettem egy kis facsoportot. A párás levegőben úgy nézett ki, mint bármelyik téli ligetecske Gloucestershire-ben. Michael megállt a domb aljában, kiszállt, és én is követtem. Szerencsére elállt az eső, de a hideg levegő nyirkos volt. Sár és nedves fű szaga keveredett. Mivel már nem szólt a terepjáró motorja, így még feltűnőbb volt a csend, amit aztán egyre inkább betöltött a seregélyek zajongása a fák közül és a magasabban köröző varjak károgása. A távolból egy tehén, a közelből a fákról csöpögő víz hangja hallatszott. A szürke ég hatalmas volt, sokkal feljebb értünk, mint gondoltam. Egy meredek töltésen indultunk felfelé, a lábunk száraz bükkfalevelekbe süppedt, aztán átbújtunk a fákra kifeszített kék-fehér szalagon. Tüskés cserjék akadtak a lábamba, és
először észre sem vettem a furgont. Egy magányos fenyőfa alá tolták, aminek kopasz ágai megégtek. Az ablakok hiányoztak, a fémtető megfeketedett. Ott álltam mellette, elképzeltem a lángokat, a hatalmas hőt, ami ilyen kárt tudott okozni, a tűz hangját, a szagát. A furgon elejéhez mentünk, ahol a motorháztető egy fa törzséhez ért. A kék festéket már csak néhány folt jelezte, a többi lepattogzott vagy elszenesedett. A rendszámtáblát leszakították. – Ez a fele kevésbé égett meg – magyarázta Michael. – A benzintank felrobbant volna. – Szeretnék belenézni. – Gondoltam, hogy ezt fogja mondani. Visszament a terepjáróhoz, és benyúlt a csomagtartóba, aztán hozott magával egy pár kék gumikesztyűt. Nehezen sikerült felvennem, mert a kezem nedves volt. Az anyósülés felőli ajtó hiányzott. Behajoltam, és láttam a vezetékeket, az ülés maradványában a rugókat. A kezemmel körbetapogattam a néhai rádió helyét. A kesztyűtartót is kitépték. Benéztem a hátsó ülésre, ahol szintén csak vezetékek és rugók maradtak. Beesett az eső, ezért a vezetőülés alatt nagy, fekete tócsa gyűlt össze. Nem láttam, hogy mi van a vízben, bár nem tűnt olyan mélynek, hogy rejthetett volna valamit. A rugók között benyúltam, és végighúztam a kezemet a furgon fémalján. Óvatosan tapogattam, ahogy a betegeket szoktam. Semmit sem találtam. – Miért ide hozták? – kérdeztem Michaeltől. – Annyira távol van mindentől. Nincs erre egy főút, egy város, még egy
vasútállomás se. Itt nincs hova szökni. – Különös, ugye? Bocsánat, el kell intéznem néhány hívást. Elindult a fák közé, a mobilja a fülén, és néhány másodperc múlva eltűnt a szemem elől. Elképzeltem, hogy tavasszal mennyire más képet mutat ez a környék. Napsütés és árnyék váltakozik a talajon, ahol harangvirág és medvehagyma terem, a zöld és arany fény megtörik a bükkfa levelein, és a kis erdő olyan lesz messziről, mint egy katedrális. Hallottam, ahogy megint rákezd az eső, de a levelekről a víz csak némi késéssel csöppent a fejemre. Még sötétebb lett, és elképzeltem, milyen koromfekete lehet itt minden, ha leszáll az éj. – Mennünk kell! – mondta Michael, amikor visszajött, és szorosan mellém állt. – Hamarosan megérkeznek az embereink. A furgont el kell vinni átnézetni. Szótlanul álltam. Végül is mit értünk el? Semmi nem volt ebben a kiégett furgonban vagy az erdőben, ami közelebb vitt volna Naomihoz, még azt sem tudhattuk biztosan, hogy valóban ebbe az autóba szállt-e be. Csak a maradék kék festék volt némi támpont. – Michael, érdemes volt idejönnünk? Egyáltalán nem jutottunk előrébb. Egy pillanatra megfogta a kezemet, majd elengedte. – Téved, folyamatosan közelebb kerülünk a megoldáshoz, de türelmesnek kell lennünk. Ez nekem nyilván könnyebb, mert engem erre képeztek ki. Ne feledje, az ilyen kis lépések visznek el minket a megoldáshoz! De túl kicsik ezek a lépések, gondoltam, ezért túl sokáig fog
tartani. Mindegy, a csalódás súlyát nem éreztem olyan nehéznek. – Most mi fog történni? – kérdeztem. – A furgont beviszik a kapitányságra, Portisheadbe, és centiről centire átvizsgálják. Minden nyomot rögzítenek, hátha később felbukkan egy információ, aminél hasznát vehetjük. Így működik ez. Kijöttünk a fák közül, és én először láttam ezt a kilátást: a Severn torkolata szélesen terült el, úgy három kilométerre a dombtetőtől, ahol álltunk. Barnán folyt a víz a magas, sáros partok közt, és az oldaluk mentén, az árapály szintje felett csillogó vitorlások feküdtek. Balra az új Severn-híd fényei ragyogtak az alkonyatban. – Az ott már Wales! – mondta Michael, és a dombok felé mutatott, amik szinte karnyújtásnyira látszottak a víz túloldalán.
27. fejezet Dorset, 2011 Tizenhárom hónappal később Kedden reggel éppen a boltból jövök hazafelé, amikor észreveszem, hogy Mary egy marék madártollal a kezében, lassú mozdulatokkal rendezi az udvarát. A kőkerítés felett néz ki rám. – Valahogy beásta magát a róka. Különös, cső alakú valamit szorít a bütykös kezével, közelebb érve látom, hogy két csirke letépett nyaka az. Mögötte a tyúkketrecben véres tollak hevernek szanaszét. Most minden csendes odabent, és egyetlen madár sem kapirgál az udvaron. A kátrányszagú, rendezett szerszámoskamrában szép sorban lógnak a falon a különböző eszközök, én leveszek két ásót. Mély gödröt ásunk a konyhakert egyik sarkában, ahol a talaj viszonylag puha. Bedobálja a hat döglött állatot, szakadt testük fénylik a gödör sötét falai közt. Amikor végzünk, simára egyengetjük a földet. Ekkor kúszik elém a kép, ahogy számítottam is rá. Naomi finom arca van a föld alatt, haja ragad a sártól. Hirtelen hátrább lépek. Mary mosolyogva veszi el tőlem az ásót, és eltűnődöm, hogy vajon tudja-e, mire gondolok. – Legalább jobb íze lesz jövőre a póréhagymának – mondja. – Istenverte rókák! Bent a házban csendben ülünk a konyhaasztal két oldalán. Közöttünk, egy virágos teáskannában zsálya és snidling van, egy papírzacskóból piros, sárga és kék színű kötött négyzetek lógnak
ki. Majd a szomszédok varrják össze takarókká, adománynak szánják. Mellettük egy rakás üres tojástartó. Mary óvatosan iszik a porceláncsészéből, aztán egy süteményes dobozt tol felém az asztalon. – Sandy vette karácsonyra, pedig tudja, hogy utálom – mondja. Mary mélyen eltemette a lánya iránt érzett szeretetét, időnként én próbálom felszínre hozni azt. – Nem hinném, hogy vette, valószínűleg ő sütötte. – Csak azért néz ki házi készítésűnek, mert marha olcsón vette az iskolai vásáron. Engem nem tud átverni! – Aztán csak úgy mellékesen hozzáteszi: – Dan nagyon élvezte a fiai társaságát. Azt tervezi, hogy náluk száll meg New Yorkban. – Igen, mesélte – felelem, és összedörzsölök egy zsályalevelet az ujjaim között. – A múltkor beugrott hozzám. Mary világos madárszemei félig lecsukódnak a csészéből áradó gőz felett. – Hát igen, el kell mennie a fiúnak. Dan arca jelenik meg mindkettőnk előtt. – A férjem hagyott rá egy kis készpénzt – mondja, és a tévén álló fénykép felé bök. – A tanulmányaira szánta, így most majd megkaphatja. A vastag szemöldök alól mélyen ülő szemek néznek szigorúan a világba. A férfi pontosan tudta, hogy Dan még sokat fog változni. Valószínűleg úgy figyelt az unokájára, ahogy nekem nem sikerült a saját gyerekeimre. A felszín alól kitörni készül a fájdalmam. Mary röviden felnevet.
– Dan komoly dilemmában van az érzéseit illetően – mondja, és a szeme sarkából rám néz. – Azt hiszi, hogy szerelmes. Előredől, megveregeti a kezem. Az arcom égni kezd, mintha bűnös lennék valamiben. – Mary, az ég szerelmére, Dan olyan, mintha a gyerekem lenne! – De ő nem az anyját látja magában, amiről persze nem tehet. Nem a maga hibája. Feláll, felveszi az üres tojástartókat, aztán bedobja őket a kukába. Később a kis házban festek, és egyszer csak Dan bizonytalan, szomorú arca jelenik meg előttem, beékelődve közém és a papír közé. Azóta nem találkoztam vele, hogy beugrott vacsorázni. Soha nem ismerné be, hogy szerelmes, és nem is akarna beszélni róla. Megtörten fordítaná el a fejét. Vagy lehet, hogy ebben is tévedek, és pont hogy beszélni szeretne az érzéseiről? Ecsettel a kezemben ülök le a padra, a kis ablakon át nézek a szürke égre. Mit tudok én arról, hogy mennyi teret akar maga körül valaki? Azt hittem, Naominak szüksége van a szabadságra, de talán csak én szerettem volna, hogy szüksége legyen rá. Mert így könnyebb volt nekem. Ez a szabadságvágy ugyanúgy lehetett igaz is, mint ahogy az is könnyen előfordulhat, hogy nem volt az. Megint inogni kezd minden. Az idő eljuttatott arra a pontra, ahol boldogulok, de most újra csúszok lefelé oda, ahol régen voltam. Mert megtudtam a drogokat, és újra láttam Yoska nevét. Felállok, és a papíron szétszórt magvakat figyelem.
A galagonya apró, piros, ovális gyümölcsét, tetején a fekete pöttyökkel. Lassan minden ilyen lesz, mint az élet eme gyümölcsei: elszigetelt, jelentéktelen, kifürkészhetetlen. A mobil csörgése töri meg a csendet. – Találtam egy képet Yoska Jonesról – mondja Michael. – Nem ez a férfi igazi neve, több álnevet is használ. – És hogy néz ki? – kérdezem, miközben olyan szorosan fogom a telefont, mintha Michael keze lenne. – Huszonöt körüli, közepes testalkatú. – Hirtelen megborzongok a száraz, hivatalos hangtól. – Barna bőr, barna haj, barna szem. Eszembe jut a ferde vágású, barna szem, ami minden mozdulatomat alaposan megfigyelte. – Végeztem egy kis nyomozást – folytatja Michael. – Pár órán belül ott vagyok – mondja, és leteszi a telefont. Úgy kavarognak, csapkodnak a gondolataim, ahogy Mary csirkéi tehették a sötétben, amikor az életükért harcoltak. Mit talált Michael? Ha ugyanaz a Yoska járt nálam, aki a drogdíler is, az mennyivel jobb, mint ha egy számomra ismeretlen ember lenne? És ha ő vitte el Naomit, akkor az jó vagy rossz nekünk? Rossz, mondja a fejemben egy hang. Nagyon rossz. Mondhattam volna mást is a rendelőben? Ha tényleg ő az, és megkértem volna, hogy jöjjön vissza, azzal talán kiengesztelem. És ha kifaggattam volna a kishúgáról, akit említett? Ha felajánlom a segítségemet? Begyújtok a házban, hogy Michaelt kellemes meleg fogadja. Theo fotómontázsa csillog a pislákoló fényben. Mindig megragad a középen lévő, nagy fénykép. Naomi arcát titkokkal
telinek látom. Ma van az első alkalom, hogy a szájára nézek. Ajka halvány, gúnyos mosolyra húzódik. És mi van az előző képen? A sarokban egy kép tele van narancssárga levelekkel – Theo erdei sorozatának első darabja –, és Naomi olyan széles mosollyal nevet, hogy az arcából szinte csak a szája és a fogai látszanak, a szeme alig. És az ezt megelőző kép? Naomi a nyaraláson profilból. Szemét kissé összehúzva koncentrál valamire, ami nem látszik a felvételen. Mire gondolhatott? A megszokottnál csendesebb volt, sokat SMS-ezett, olvasott, vagy a mindenhová magával vitt kis könyv fölé hajolva írt. Nem nagyon veszekedett a fiúkkal, és nem jött el velem vásárolni. Ted azt mondta, kedvetlen. Még tovább megyek vissza az időben, és meglátom a szilveszteri bulin készült fotót. Már korábban is észrevettem a benne rejlő erőt, de most látom, hogy még annál is keményebben, elszántabban néz, mint ahogy azt hittem. Remegve ülök le. Vajon régóta meg akart szökni? És amikor megtehette, akkor csak arra figyelt, hogy végre megszabadulhasson, ezért nem volt elég óvatos, és megragadta az első, veszélyes alkalmat, ami adódott? Michael kopog az ajtón. Belép, sietve megcsókol, a tekintete kissé zavart, a szája hideg. Lassan veszi le a kabátját, én meg csak várom, hogy teljenek a másodpercek. Nemsokára elmondja, mindjárt tudni fogom. A nappaliba megyünk, ahol kinyitja a táskáját, és kiveszi belőle a fényképet. Azonnal felismerem. A ferde vágású szemek, a kiálló pofacsont. Még a rendőrségi fotón is látszik, hogy jóképű.
Nem akarom, hogy ez a férfi legyen: túlságosan ravasznak tűnik, a tekintete alattomos. – Ő az, ő volt nálam – mondom, majd gyorsan hozzáteszem: – De még ha tudjuk is, hogy járt nálam, és hogy ketaminterjesztő, akkor is sokáig tart az ügy végére járni, nem? – A rendelőben nem tudtak segíteni, mert Yoska nem itteni lakos volt, és nem adta meg a címét. De van más kapcsolat. Én is ismerem ezt az arcot, láttam már korábban. – Ez hogy lehet? Ja, persze, egy drogdílerről beszélünk! A rendőrök gyakran találkoznak velük. – A kórházban találkoztam vele. – Melyikben? – A Frenchay-ben. Az Ted kórháza. – Egy népes cigány család tagja volt, akik nagy balhét csaptak 2009 nyarán – mondja, és én meglepődve nézek rá. A vándorcigányoktól sokszor teljesen feleslegesen félnek az emberek, és gyakran lenézik őket. De Michael is ilyen lenne? Aztán tovább mesél. – Komoly felfordulást csináltak az osztályon, aztán elkezdték összetörni a bútorokat, a számítógépeket, és a környékbeli házakba is be akartak törni. – De miért? – Mert nagyon dühösek voltak. A család egyik tagjának, egy kislánynak nem sikerült a műtéte. – Megáll, a kanapéra ül, és megfogja a kezemet. – Egy idegsebészeti műtét. Még ki sem mondta, de már mindent tudok.
Ted halkan, szomorúan beszélt. 2009 júniusa vagy júliusa volt. – Történt egy baleset a kórházban, mégpedig az én hibámból. Nem nagyon szokta beismerni, ha valami az ő hibája. Meg kellett volna hallgatnom. Épp az ágyunkra pakoltam azokat a cuccokat, amiket a fiúk visznek az expedíciójukra. Az Atlasz hegységbe mentek az iskolával. Összeszedtem a listára felírt ruhákat, majd sorra kipipáltam őket. Meleg volt, és Ted szokatlanul korán jött haza, lefeküdt az ágyra, meglazította a nyakkendőjét, és feltűrte az ingujját. – Mi volt a te hibád, drágám? Rápillantottam, miközben mentem a komódhoz, hogy vastag zoknikat keressek, mert azok kényelmesebbek a túrabakancsban. – Egy Hurler-szindrómás kislányt operáltunk... kicsit púpos volt, mert a gerinc mozgása beszűkült. Lassan beszélt, és én azt hittem, a fárasztó naptól merült ki. Egyre később járt haza, egyre többet dolgozott. A listámra pillantottam: naptej, kalap, sőt, téli sapka is, mert éjszakánként nagyon hideg van a hegyekben. – Hurler-szindróma? Valami rémlik – fordultam felé egy másodpercre. – Lizoszomális tárolási betegség, igaz? Hiányzik egy enzim, ezért a testben mindenhol salakanyag halmozódik fel: a gerincben, a májban. – Meglepett, hogy ilyen jól emlékszem a sok évvel korábban letett vizsgám anyagára. Azt hiszem, Ted felállt, és járkálni kezdett. – Megengedtem, hogy Martin végezze a műtétet. Azt akartam,
hogy tapasztalatot szerezzen, de nem sikerült a dolog. Az ujjamat továbbra is a listán tartottam, hogy ne felejtsem el, mi az, ami már megvan. – Ez szörnyű! Mindkét kupacra tettem még egy termopulcsit. – Az én hibám volt. Legalábbis ők így gondolják. – Elfordította a fejét, így nem láthattam az arckifejezését. – Az én felügyeletem alatt zajlott. – Az ágy szélére ült, és a kezébe temette az arcát. – Még az is lehet, hogy bírósági ügy lesz belőle. – Drágám, ez borzalmas! Szegény család! De azért mégsem a te hibád volt! Meglátod, neked nem lesz semmi bajod! Be fogják látni, hogy nem te vagy az oka. Mellé ültem, ölemben néhány ruhával. Nem láttam az arcát, ezért megfogtam a kezét. – De, én vagyok az oka. Erkölcsi és jogi értelemben én vagyok a hibás. Elvette a kezét, én meg felálltam, de nem akartam abbahagyni a pakolást. – Már majdnem végeztem – mondtam. – Tudsz várni a vacsoráig? Akkor majd megbeszéljük, és addig is, próbálj meg nem aggódni. Még válogattam a ruhákat, amikor megszólalt a telefonja, és vissza kellett mennie a kórházba. Egyedül vacsoráztam, és arra gondoltam, hogy később majd megtárgyaljuk az ügyet. De az szépen csendben lekerült a napirendről. – Ted esete volt, igaz? – kérdezem Michaelt riadtan. – Igen.
– A francba! Akkor mégiscsak igaza volt. – Az ellenségek, a haragosok. Az orvosok Istent játszanak. – Miben volt igaza? – Tudod, egyszer készítettem egy kartonlapot azokról az emberekről, akiket ki kéne kérdeznetek. Ted úgy vélte, a bosszú lehetőségét sem vethetjük el. Azt mondta, az ember könnyen szerez ellenségeket, elég egyetlen hiba. – Alig kapok levegőt, ahogy ezt kimondom. – Emlékszem, azt mondtam neki, hogy nincs senki, aki ennyire gyűlölne minket. Felállok, és felhívom Tedet, aki szinte azonnal felveszi. – Befejeztem a műtéteket, éppen indulok, mert látni akarom a fényképet. – Rendben. – Ha ő volt az, akkor én vagyok az oka mindennek – mondja gyorsan, majd leteszi. Michaelhez fordulok. – Neked is eszedbe jutott ez a verzió. A homlokát ráncolja, és látom rajta, hogy próbál visszaemlékezni. – Akkoriban megkértél, hogy írjam össze az ellenségeinket. De nekem csak Jade apja és Anna férje jutott eszembe. Bólint, emlékszik, engem meg mardos a bánat. Mi van, ha akkor megemlítem Yoskát? Vacogni kezd a fogam, az egész testem remeg. Biztosan elkaptam a vírust Tedtől. Michael a kezembe ad egy pohár whiskyt, és csinál nekem egy forró fürdőt. A vízben megszűnik a reszketés, aztán két karja szorosan átölel. Megcsókol, magához húz, de túlságosan rosszul vagyok, és túlságosan szomorú a
szeretkezéshez. Mellettem van, amikor álomba merülök, de egyedül ébredek fel. Ted hangját hallom lentről. Zavarodottan ülök fel, nem hiszem el, hogy el bírtam aludni, és megszédülök, amikor felállok. A fejem ég. Ted a földszinten elindul felém. – Úristen, Jenny, borzalmasan nézel ki! Michael átölel, és egy székhez kísér. Ég a tűz, rend van a szobában. Ted megáll, rám néz, aztán Michaelre, és a tekintete elkomorul a felismeréstől. Összeszorítja a száját, de aztán úgy dönt, nem mond semmit. Most nem. – Hol van? – fordul hirtelen Michaelhez. Michael felveszi az asztalról a képet, ahol én hagytam, és óvatosan átadja neki. – Igen, ő is köztük volt – mondja Ted. Már éppen letenné, mint aki nem bírja elviselni a látványt, de aztán megint ránéz. – Ő volt ott a legtöbbet. Tedre pillantok, és képtelen vagyok megszólalni. Lüktet a fejem, apró kis vonalak vibrálnak a látóterem sarkában. – Sőt, igazából állandóan ott volt – teszi hozzá, majd felém fordul, és rémülten megkérdezi: – Ő volt a rendeléseden is, akiről meséltél? Bólintok. Csak suttogva tudok beszélni. – Mi történt azzal a kislánnyal? Sosem tudtam meg pontosan, hogy is volt. – Pedig próbáltam elmondani, de nem érdekelt. Ránézek, hogy tényleg elhiszi-e, amit mond. Csak kifogást keres, vagy tényleg így gondolta akkoriban? Valóban ilyen voltam? Ted szúrós tekintettel néz Michaelre.
– Nem kéne felhívnunk valakit? Nem kéne most azonnal tennünk valamit, ha már tudjuk, mi történt? – Korai azt állítanunk, hogy biztosan tudjuk a megoldást. – Michael halkan, józanul beszél. – Egy csapat éppen most keresi a családot. Önök leginkább azzal tudnak segíteni, ha részletesen elmesélik, mi történt. Ted önt egy kis whiskyt az üresen álló poharamba, aztán sietve felhörpinti. Leül a tűz mellé, és beszéd közben a lángokba bámul. Még most is erősen szorítja a fényképet. – Úgy másfél évvel ezelőtt történhetett. Először láttam a kislányt a kórházban. A szoba tele volt, mindenhol emberek álltak: a falnak dőlve, az asztaloknak támaszkodva. Egyetlen hatalmas család. Azt mondták, cigányok vagy vándorok, erre nem emlékszem pontosan. – Felnevet. – Akárkik voltak is, nekem egyből az jutott eszembe, hogy milyen szerencsés ez a kislány. – Szerencsés? – kérdi Michael, és szürke szeme kérdően néz Tedre. – Azt hittem, beteg volt. – Igen, nagyon rossz állapotban volt, de ennyi ember eljött hozzá. Nagyszülők, szülők, nagybácsik, nagynénik. Ő ült a kör közepén, valakinek az ölében, és mosolygott. Látszott, hogy sokan szeretik. Mereven bámulok Ted arcába. Miért pont most beszél a családi együttlétről? Magát bünteti, vagy engem? – Yoska milyen szerepet töltött be a családban? – kérdezi Michael. Ted a kezében tartott fényképre néz, és csak egy kis idő múlva szólal meg.
– Sose voltam teljesen tisztában a család dinamikájával, de talán a legidősebb fiú lehetett. Esetleg egy nagybácsi. – Megáll, és Michaelre néz. – Ő volt a csendes figura, akinek hatalma van. Az anya beszélt egyfolytában, de a csoport a fiú szavára hallgatott. Jóságos hatalom lehetett ez, vagy gonosz? Eszembe jut a rendelőben eltöltött néhány perc, a fiú keze az asztalomon, a mosolya, az a mód, ahogy a beszélgetést alakította. – Mit mondott nekik a műtétről? – kérdi Michael, miközben előveszi a noteszét, és a keze gyorsan jár a papír felett. – Elmondtam, hogy ha nem műtjük meg, akkor nagy valószínűséggel teljesen megbénul. Azt is közöltem, hogy a műtét megoldhatja a helyzetét, de komoly kockázata is van. – És megértették? Ted bólint. – Amikor aláírták a beleegyező nyilatkozatot, akkor újra elmondtad nekik, nem? – kérdezem. – Martin íratta alá velük – válaszolja, és nem néz rám. – A gyereksebészeti gyakornok. – Michael felé fordulva magyarázza: – Több gyereksebész is dolgozott az eseten, és Martint különösen érdekelte. A gerinc egy szokatlan betegségével álltunk szemben, az is felmerült, hogy publikáljuk a kezelést. Miért lett olyan dühös a család, ha tisztában voltak a kockázatokkal? Ha Ted odafigyelt volna, akkor rájön, hogy mi az, amit nem értettek meg, és megfelelő magyarázatot ad. – ...és mivel a hát nagyon speciálisan hajlott meg, a műtét tovább tartott, mint ahogy Martin számította. A kislány
vérnyomása előre nem láthatóan esett a beavatkozás során, ezért isémiás károsodást szenvedett. – Na, várjunk, én elvesztettem a fonalat! – szól közbe Michael, és abbahagyja az írást. – Elnézést. Szóval a gerinc szöveteinek vérellátása elzáródott, ezért bizonyos területek elhaltak. Ez azt jelenti, hogy az agyból nem jutnak információk a lábakba, és természetesen visszafelé sem. A kislány azonnal megbénult. A tűzben nagy robajjal esik le egy fahasáb. Nem tudok megmaradni a helyemen, felállok, de a fejem lüktet, szédülök, muszáj visszaülnöm. – És aztán mi történt? – kérdezi Michael. – Hallottam a műtétről, de másnap reggel korán kellett indulnom Rómába egy konferenciára... – Miért? – vágok közbe. – Olyan lehetetlen lett volna később menni, és beszélni a családdal? Elmagyarázni, hogy miért nem te végezted a műtétet, annak ellenére, hogy te voltál a legtapasztaltabb sebész? – Kötelesek vagyunk a fiatalokat is odaengedni a komplex esetekhez – mondja Ted élesen. – Oktatókórház vagyunk! – És mi történt azután? – kérdezi Michael, és hirtelen Tedre pillant. – Amikor egy hét múlva visszatértem, a csoport még több emberből állt, és a hangulat nagyon ellenséges volt. Úgy mászkáltak éjjel-nappal a kislány körül, mint valami testőrök. Azok is voltak. Úgy érezték, meg kell akadályozniuk a további beavatkozásokat a kislányon. – Próbáltam hatni rájuk, de mintha nem egy nyelvet
beszéltünk volna. Persze hogy nem. Az orvosi szaknyelv valóban idegen nyelv, bár hasznos lehet, hogy reményt adjon a rettegő embernek. – Bocsánatot kértél tőlük? Ted idegesen fészkelődik a széken. – Természetesen nem! Az a bűnösségem elismerése lett volna. – Az a fájdalmuk elismerése lett volna! De én is ugyanilyen hibás voltam. Ha tényleg odafigyeltem volna Yoskára, akkor talán rájövök, hogy miért van ott. Ha megkérdeztem volna, miért kell állandóan cipelnie a kishúgát, akkor lehet, hogy elmondja, mi történt, és én meg tudom értetni vele, a műtétek nem mindig úgy sikerülnek, ahogy azt szeretnénk, és nem pusztán hanyagság miatt. Ha így lett volna, akkor talán nem akart volna bosszút állni. Lehet, hogy esélyt kínált nekem, hogy megváltsam Tedet? Talán csak annyit akart tőlem, hogy meghallgassam. Ezek a gondolatok egyre jobban körülzárnak, egyre fullasztóbban szorítanak. Michael ránk néz, majd megkérdezi: – Kérnek kávét? Amikor kimegy a konyhába, Ted és én egymás tekintetét kutatjuk. A szobában félhomály van, csak az arca világos a tűz fényében. Meredten bámul rám, én meg vissza. – Azonkívül, hogy normális emberi reakció, a bocsánatkérés még arra is jó, hogy talán megbocsátanak. – Hol élsz te, Jenny? – Keserűen elneveti magát. – Ha bocsánatot kérek, akkor másnap már be is perelnek.
– De ezt amúgy is megpróbálták, nem? Michael három csésze kávéval tér vissza. Egyet odaad Tednek, és az ujjával végigsimítja a kezem, amikor odanyújtja az enyémet. Ettől észhez térek. Ted hibáztatása csak lassítja a dolgokat. Látom, ahogy Naomi fényképei ragyognak a lángok fényében. Várj meg minket, mondom neki némán. Igyekszünk megtalálni, és egyre közelebb vagyunk hozzád. Belekortyolok a kávéba, és figyelem Ted válaszát. – Igen, megpróbáltak beperelni, de szerencsére semmire sem jutottak – mondja nagyot sóhajtva. – Nem lehetett bizonyítani a hanyagságot, ezért aztán nem került bíróság elé az ügy. – Mikor volt a műtét? – kérdi Michael fel sem nézve, mert közben újra jegyzetel. – Nyáron – feleli Ted kis gondolkodás után. – Azért tudom, mert az autóban beszéltem róla Naominak, amikor együtt mentünk a kórházba. Gyakorlaton volt. Úgy tűnt, nagyon érdekli az eset, és nekem jólesett megosztani vele. – Mikor volt ez a nyári munka? – néz ránk Michael. – Július elején – vágom rá egyből. Ezt biztosan tudom, mert tisztán emlékszem a csalódásra. A fiúk az iskolával nyaraltak, Naomi végzett az év végi vizsgáival, és a munka teljesen lekötötte. Alig vártam a július elejét, hogy Ted és én végre együtt lehessünk, és olyan dolgokat csinálhassunk, amik másoknak természetesek. Megnézni egy filmet, elmenni vacsorázni. De akkortájt kezdődött, hogy egyre később jött haza, és ez szinte mindennap így volt. Nagyon sok a munka, mondogatta ilyenkor. A kollégák nyaralni mentek. Megragadtam a lehetőséget, hogy rendet rakjak a papírjaim
közt, találkozzam néhány barátnőmmel, de nem ez volt, amit igazán szerettem volna. – Naomi az osztályon végezte a gyakorlatot? – kérdi Michael Tedtől. – Többnyire a laborban volt, de az osztályt is imádta. Gyakran beszélgetett a betegekkel, a családjukkal. – Tehát ugyanakkor volt ott, amikor a kislány és Yoska is – mondja Michael, majd szinte magában dünnyögve folytatja: – Yoska bizonyára rájött, hogy Naomi az ön lánya, megismerkedett vele, megtudta, mit csinál, és megrendelte a ketamint. Jövedelmező bosszú. Naomi bedőlt a sármos, erős fiatalembernek, izgatta, hogy egy egészen másfajta férfival ismerkedett meg, mint akikkel az iskolában találkozott. Örült az új titkának. Mindennap kisminkelte magát, és én még azt hittem, hogy ez a munkájához kell, pedig csak azt akarta, hogy idősebbnek látsszon. Bimbózó kapcsolatuk valószínűleg az után is folytatódott, hogy Naomi befejezte a munkát. Yoska ügyesen a bizalmába férkőzött, és bár Naomi még mindig Jamesszel járt, a férfi hatalma egyre növekedett felette. – Ki volt a főnővér akkoriban? – kérdezi Michael. – Beth – feleli Ted egészen halkan. Nem néz rám, kibámul az ablakon, bár túl sötét van ahhoz, hogy bármit is látni lehessen. – Beth Watson. – Ja persze, Beth Watson. Az ő lakásán ütött ki tűz november tizenkilencedikén. – Michael megáll egy pillanatra, és rám néz. Tudja, hogy aznap láttam utoljára Naomit, és a dátum hallatán úgy érzem, mintha egy kést forgatnának meg bennem. Aztán
lassan folytatja: – Korábban már meséltem Jennynek a kórházi rombolásról. Az elkövetők Yoska családjából voltak. – Megint rám néz, és csak azután folytatja: – Mindig azt hittük, hogy a tűz Miss Watson lakásán csak véletlen egybeesés volt. Michael feláll a székből, és megáll az ablak előtt. Mögötte az üveg visszatükrözi a tűz fényét. Kintről azt hihetnék, hogy egy kellemes, vidám társaság van itt, együtt a család és a barátok. – Most már viszont úgy gondolom, hogy Yoska észrevette Ted és Miss Watson kapcsolatát. Csak annyit kellett tennie, hogy alaposan megfigyeli őket, amikor együtt vannak. Biztos vagyok benne, hogy Naomi is ezt tette. Yoskának hamar leesett a dolog, de lehet, hogy Naomi is mesélt róla. – Szerintem lehet, hogy a cigányok szándékosan okozták a tüzet Miss Watson lakásán, mert tudták, hogy fel fogja hívni Tedet – mondja Michael csendesen. Teden éreztem az égett szagot aznap éjjel, amikor az előszobában állt. Ránézek, és a szeméből bűntudatot vélek kiolvasni. – Yoskának érdekében állt gondoskodni arról, hogy Ted minél később érjen haza, és neki több ideje legyen Naomi megszöktetésére. Azt remélték, hogy így a rendőrség sokkal később értesül a lányrablásról. Michael kettőnkre pillant. – Aznap éjjel Naomi volt az igazi célpont. A célpont. Miért ezt a szót kellett használnia? Erről bevillan, ahogy egy golyó landol a kör közepén, és a kör most az ő lüktető szíve.
– Van még valami... – mondja Michael lassan, kelletlenül. – Azt már tudjuk, hogy Ed ketaminra cserélte a Jenny táskájában talált drogot. Úgy tűnik, ez is a Ted elleni bosszú része volt, mert Yoska volt az, aki ketamint adott Ednek a gyógyszerekért cserébe. Elképedve meredünk Michaelre. Ed is? Ted feláll a székről. – Ez lehetetlen! Yoska és Ed sohasem találkoztak... – Tegnap elmentem Edhez – vág közbe Michael. – Remélem, nem bánják, de nem volt vesztegetni való idő. Felismerte Yoska képét, ő látta el ketaminnal. Úgy vélte, nagyon nagylelkű volt a férfi, mert azután is szállított neki, miután Ed kifogyott a Jennytől lopott szerekből. Ed semmit sem tudott adni cserébe, de ez látszólag nem zavarta Yoskát. Látom, hogy Ted nehezen emészti meg a hallottakat, fel-alá járkál a szobában. Aztán szembefordul Michaellel. – Nem tudhatta, hogy Ed kicsoda! Hogyan találta volna meg? – Nem lehetett nehéz Ed beazonosítása, miután Naomi mesélt a családjáról – feleli Michael csendes magabiztossággal. – A neve is elegendő volt. Minden díler tudja, hol találhat potenciális fogyasztókat: az iskolák környékén, a kocsmákban, a klubokban. Attól kezdve, hogy megvolt a kapcsolat, már óvatosan manipulálni tudta Edet, hogy szerezzen neki gyógyszereket, és ő viszonzásképpen ketamint hozott. Egy férfitól az egyik klubban, jutottak eszembe Ed szavai. Ted tovább járkál, a keze ökölbe szorítva lapul a zsebében. – Miért nem mondta el ezt az egészet nekünk Ed? Tudnia kellett Yoska és Naomi kapcsolatáról, de akkor mi a francért
nem szólt egy szót sem, miután Naomi eltűnt? – Nagyon egyszerű. Nem tudott róla – feleli Michael határozottan. – Ednek fogalma sem volt a kapcsolatukról. Naomi nyilván igyekezett titokban tartani. Yoskának szintén esze ágában sem volt közölni Eddel, hogy a húgával jár. Ez egyáltalán nem szolgálta volna a célját. A célt, hogy lecsapjon a családunkra, és a lehető legnagyobb kárt okozza, így állva bosszút a húga miatt. Michael elmondja, hogy a kutatás felgyorsul az új információknak köszönhetően. Aztán elbúcsúzik, mert reggel korán kezdi a munkát. Az ajkával végigsimítja az arcomat, amikor kilép az ajtón. Ted a lépcső aljában vár. – Hogyan csinálhatjátok ezt, amikor ilyen sok vesztenivalónk van? – Mit? – kérdezek vissza, és megpróbálok elmenni mellette. – Fáradt vagyok, Ted, muszáj aludnom! Majd később megbeszéljük. – Nem baj, hogy kapcsolatod van. Nekem aztán tényleg nincs jogom felemlegetni. – Ám a hangja egyre emelkedik. – De ő egy rendőrtiszt! És ez teljesen etikátlan! – Hogyan tudsz most ezzel foglalkozni? – kérdezem, miközben látom, kipirul az arca, és a szeme ég a dühtől. – Michael sokkal többet segített, mint hinnéd... Megvetően felhorkan. – Persze, ez nyilvánvaló! Az ilyen férfiak kifejezetten a sérülékeny nőket keresik. Valószínűleg nem ez az első ilyen ügye. Féltékeny. Elfordulok anélkül, hogy válaszolnék, lassan
elindulok a lépcsőn, miközben érzem, hogy figyel. Most ő is megtudta, milyen érzés ez, de túl fáradt és túl szomorú vagyok ahhoz, hogy elégtételt érezzek. Nem jön az álom. Yoska csapdát állított nekünk. Magához láncolta Edet és Naomit. Beth vajon tudja, hogy Naomi ugyanazon az éjjelen tűnt el, mint amikor kigyulladt a lakása? Kíváncsi vagyok, van-e bűntudata. Ha Ted korábban hazaér, akkor az egész este másképp alakul. Hamarabb felébredek, és előbb hívjuk a rendőrséget. Egyszer megtaláltam Beth sálját. Feladom az alvást, lemegyek a földszintre, és magamhoz veszem a vázlatfüzetemet. Készítek egy csésze teát, és a csendes konyhában, az asztalnál ülve megkeresem a következő üres lapot. Egy hosszú, vékony selymet rajzolok, ami úgy tekeredik, mint a lángok a kandallóban.
Bristol, 2009 Tizenkét nappal utána A hosszú, idegen vörös anyag a kesztyűtartóba volt begyűrve a régi CD-k közé. Cukrot kerestem Ednek, aki kissé rosszul volt a hátsó ülésen. Ahogy lehajoltam, hogy közelebbről is megvizsgáljam a kesztyűtartó tartalmát, a sál úgy világított a benti sötétből, mintha a veszélyt akarná jelezni. Enyhe levendulaillat csapta meg az orromat. – Na, találtál valamit? – kérdezte Ted. A tartó fémes kattanással csukódott be. Ted meleg, bőrszagú kocsijában minden ilyen simán csukódott. A két nappal ezelőtt látott furgonnak még ajtaja sem volt. – Nem – feleltem, de nem néztem rá. Valaki elrabolta Naomit abban a kék furgonban. Szükségem volt Tedre, mert együtt nagyobb volt az esély, hogy megtaláljuk. Minden mást ki kellett zárnom az agyamból. Hogy mi történt Ted és Beth között, az most nem fontos. A sál sem számított. – Megállhatunk a következő benzinkútnál – mondta Ted, és a tükörben a mögötte ülő Edre nézett. – Kibírod addig? Hátrafordultam, és én is Edre pillantottam. Az arca szürke volt, szorosan az ablakhoz kuporodott. A szemét becsukta, és nem válaszolt a kérdésre. Úgy tett, mintha aludna, bár lehet, hogy tényleg elszundított. Kicsit lehúztam az ablakot. Ted jobban szerette a légkondicionálót, de Ednek szüksége volt a friss levegőre. Visszafordultam, és Ted kezét figyeltem a kormányon. A körme tiszta volt, rövidre vágva, még a kezén lévő szőke szőrszálak is úgy tűntek, mintha megfésülte volna őket.
Profilból egészen nyugodtnak látszott az arca, sőt némi elégedettség tükröződött rajta. Hogyan lehetséges ez? Nekem minden erőmre szükségem volt, hogy ne visítsak hangosan, vagy ne karmoljam szét a saját arcomat, a karomat. Amikor hazaértem két nappal korábban, nem tudtam kiverni a fejemből azt a kis erdőt. Baljós hangulatot árasztott. Sötét folyosók vannak előttem, azokon át ereszkedek le a borzalmak közé. Látom, ahogy Naomit kirángatják a furgonból, a szemében rémület, egy kéz tapad a szájára, hogy elfojtsa a kiáltását. Engem hív. És az apját. A lángok megriasztják. A kezem remegni kezd, a combom alá teszem. A Tedből áradó nyugalom akaratom ellenére is jó hatással volt rám. Ő tényekkel foglalkozott, szerette, ha valaminek értelme van. Mindig ügyelt a részletekre. Örültem neki, miután Michael hazavitt az erdőből. Elvette tőlem az átázott esőkabátomat, lemosta a sáros cipőmet, megetette a kutyát. Elmesélte, hogy amíg Ed aludt, ő megbeszélt egy másnapi találkozót egy croydoni rehabilitációs központban, amit az egyik kollégája ajánlott. Azt is elrendezte, hogy kapjon egy szabadnapot. – A végére kell járnunk ennek, Jenny! Ednek sürgős segítségre van szüksége, minél előbb, annál jobb. Te is láthatod, hogy nagyon rossz hatással van rá az itthonlét. Természetesen tisztában voltam vele, hogy Ed segítségre szorul. Én voltam az, aki megkötötte vele az egyezséget, de minden olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm felfogni a dolgokat. – Mit akarsz, mit mondjunk az iskolában? – kérdezte Ted, és
nem vette le a szemét az útról. Megint a hátsó ülés felé fordultam. Ed kifelé bámult az ablakon, szeme ritmikusan ugrott visszafelé, ahogy a villanyoszlopok elhaladtak mellettünk. Nem felelt, de az arca már nem volt olyan sápadt, sokkal jobban nézett ki. – Ne aggódj az iskola miatt! – mondtam Edre nézve. – Majd elrendezzük, nem érdekes. Ed a tekintetével az enyémet kereste, majd gyorsan elkapta. Nem hitt nekem, pedig ez volt az igazság. Egy gyereket már elveszítettünk, muszáj volt biztonságban tudnunk Edet. Semmi más nem számított. Közelítettünk Londonhoz. Feltűntek az első hidak, egy erőmű, egy csokoládégyár. Ted megállt egy benzinkútnál, ahol vettünk pár szendvicset, és megmértem Ed lázát. Volt egy kis hőemelkedése. A könyökhajlatán lévő kötés középen sárgán átázott. Beadtam neki a déli antibiotikumot, paracetamolt. Amíg Ted tankolt, nekem az jutott eszembe, hogy valószínűleg úgy nézünk ki, mint egy kiránduló család, akik talán az egyetemre viszik a fiukat. Senki nem gondolná, hogy az a jóképű, nyugodtnak látszó, kisportolt, szőke, kék szemű férfi alig két hete veszítette el a lányát, vagy hogy az a sovány, sötét hajú nő az anyósülésen foggal-körömmel küzd, hogy ne őrüljön meg. És ha valaki Edre pillant a hátsó ülésen, akkor azt hinné, egy teljesen átlagos, hétköznapi kamaszt lát. Az intézet egy csendes utcában volt Croydon kertvárosi részén. A régi épületet viktoriánus stílusban építették, és a gótikus főbejáraton lehetett bejutni.
Ted a főépület előtti kavicsos parkolóban állt meg. Egy kedvesen mosolygó, mezítlábas fiú nyitott ajtót. A mellkasomban érzett szorító érzés enyhült egy kicsit. – Helló! – mondta a fiú enyhe ír akcentussal, de nagyon kedvesen. – Köszönöm, Jake! Majd én foglalkozom velük – közölte egy alacsony, világos szemű, középkorú férfi Jake mögött, majd szélesre tárta az ajtót. Ősz haját hátul hosszú lófarokba fogta, szeplős bicepszén feszült a póló. A Jake nevű fiú Edre mosolygott, lassan elballagott, de a válla felett még visszanézett. – Jöjjenek be! Te bizonyára Ed vagy. Az én nevem Finac. Követtük Edet az előcsarnokba, és bizonytalanul, gyűrötten, fázósan álltunk meg. Ed egyfolytában ásítozott. Finac villámgyorsan végigmért minket, és a szeméből megvetést olvastam ki. Áradt a tekintetéből, hogy a szülők a hibásak. Kezet fogtunk vele, de senki sem mosolygott. – Kövessenek! Egy kicsi szobába vezetett minket, ahol a kopott bútorok között erős cigarettaszag érződött. Zsírfoltos székek voltak szépen elrendezve. Az ablakon túl egy hatalmas, kopasz fa állt a füves terület mellett. – Itt várjanak, hívom Mrs. Chibandát! Néhány perc elteltével egy színes ruhát viselő nő lépett be. Sötét, sima arcbőre volt, enyhe rózsaillata, és mosolygott, amikor kezet fogott velünk. Kissé jobban éreztem magam ettől a megnyugtató teremtéstől. – Gertrude Chibanda vagyok, az igazgató. Én vagyok a felelős azért, ami az intézetben történik. – Mosolyogva dőlt előre kissé,
a fogai tökéletesek voltak. – Finac lesz Ed segítője, ha úgy döntenek, hogy tényleg itt hagyják a fiút. Finac ránk nézett, és biccentett. – Ha nem bánják, én most négyszemközt beszélnék a fiukkal, addig Finac megmutatja önöknek az intézményt, aztán még beszélhetünk, ha Ed úgy dönt, itt marad. Keskeny folyosókon, csendes termekben jártunk. Volt egy barátságtalan étkező és egy zeneszoba, szakadt Jimi Hendrixposzterekkel, egy új dobkészlettel, falnak támasztott gitárokkal. A hálószobákba nem nézhettünk be. Amikor visszaértünk, Ed éppen egy nagy bögre kávén volt túl, majd gyorsan eltűnt Finac társaságában. Gertrude rám nézett, arcán látni lehetett a sajnálkozást. – Nagyon sajnálom, ami a családjukban történt. Nekem pár évvel ezelőtt halt meg a fiam – mondta, majd kis szünet után egyszerűen hozzátette: – Nagyon sajnálom. – Én meg sajnálom, ami a fiával történt – mondtam rápillantva. – Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet. Naomi nem halt meg, csak... csak... Képtelen voltam folytatni. Néztem Gertrude feszült arcát, Ted ijedségét, ezért az ablak felé fordultam. A zöld fű elmosódott, majd eltűnt, ahogy a könnyek végigcsorogtak az arcomon. Gertrude odajött hozzám, és adott egy zsebkendőt. Annak is rózsaillata volt. Két órával később már mindennel megvoltunk. Finac elmagyarázta nekünk a tizenkét lépésből álló programot, ami a függők segítségére van, és azt, hogy hogyan működik ez a dolog. Ed úgy döntött, pár napig itt marad, tesz egy próbát. Beszéltem a
nővérrel is, akivel kitárgyaltuk a kötözéssel kapcsolatos feladatokat. Délután megnézi egy orvos, aki antibiotikumot ad majd neki. Pár nap múlva hozunk még egy-két holmit, és addig lerendezem az iskolát is. Ed nem szólalt meg, amikor elbúcsúztunk. Nem is nézett ránk, úgy hagytuk ott, hogy ült az ágyán, és bámult a semmibe. – Nekem tetszik a hely – mondta Ted hazafelé. – Szimpatikus volt a nő, bár Finac egyáltalán nem. Rajta látszott, hogy szerinte minden a szülők hibája, mintha ők lennének az igazi ellenség. – Azért van ez, mert minden a szülők hibája, és mi vagyunk az ellenség – feleltem, bár alig tudtam beszélni a fáradtságtól. – Nem vigyáztunk rá eléggé, soha nem értünk rá. Ted ügyetlenül átnyúlt a két ülés között, és átölelt. – Nem lehetett volna ennél jobban szeretni. Mindent megadtunk neki. A fejemet csóváltam. – Nem lehetünk velük állandóan! – folytatta. – A gyerekeknek fel kell nőniük, és leválni a szüleikről. – Mint ahogy Naomi is tette? – Jen, tudod, hogy én veled vagyok – mondta, miközben az utat nézte. – Itt vagyok melletted, veled. Velem? Mióta van velem? Előttem a kesztyűtartóban ott volt Beth sálja. Mikor ült utoljára ebben a kocsiban az a nő? És hogyan lehet velem Ted, amikor nekem sem volt fogalmam arról, hol is vagyok?
28. fejezet Dorset, 2011 Tizenhárom hónappal később Korán ébredek. A sötétség első rétege már eltűnt, a szürke ég alatt olyan nyugodt, néma az udvar, akár egy festmény. Álmomban ott volt Naomi. A fa alatt állt, felfelé nézett, és az arcán játszott a nap, a falevelek foltokban beárnyékolták. Az iskolai egyenruháját viselte, ami nagyon szűknek tűnt. Én ugyanennél az ablaknál álltam, és megpróbáltam kiáltani neki, de csak suttogni tudtam. Képtelen voltam megmozdítani a lábamat, és amikor hatalmas erőfeszítésekkel, megizzadva megpróbáltam felemelni a padlóról, akkor felébredtem. Telnek a percek. Az üres udvar maró fájdalma összeolvad a szívemben érzett, ismerős keserűséggel, beleivódik a csontjaimba, súlyként nehezedik rám. Az ablakpárkány érintése hűvös, az álom kicsúszik a kezem közül. Összevissza cikáznak a gondolataim. A tények, amik tegnap már renddé álltak össze, most megint szertelenül kavarognak. Yoska, a ketamindíler, Yoska, a testvér, Yoska, a páciens. Tegnap még biztos voltam benne, hogy ő elvezet Naomihoz, de a nyomok, amik olyan meggyőzőnek látszottak, most csak gyanúnak tűnnek, laza kapcsolatban vannak egymással, néha találkoznak, néha messze elkerülik egymást. Nincs bizonyítékunk. Még ha megtalálják is Yoskát, akkor sem tudjuk igazolni a kapcsolatát Naomival, csak a naplójába írt Y alapján. A neve szerepel Michael drogterjesztőlistáján, ott volt a húgánál
a kórházban, az ő családja gyújtotta fel Beth lakását, ő látta el drogokkal Edet, ő jött el hozzám a rendelőbe. Egy jó védőügyvéd simán bebizonyítja, hogy mindez csak véletlen egybeesés. – Kell találnunk valami mást – suttogom magamnak. Odakint az ágak keverik a reggeli levegőt, és ahogy erősödik a fény, úgy lesz alattuk egyre erősebb az árnyék. – Kell lennie valami bizonyítéknak. Lenn a földszinten sorra iszom a teákat, egyik csészével a másik után. A kezem remeg, a torkom sajog, de a fejfájásom elmúlt, és jobban vagyok, mint tegnap este. A konyha ki van takarítva. Felismerem, ahogy Ted a konyharuhákat hajtogatja: szépen, rendezetten egyre kisebb négyzetekké állnak össze. A mosogató és a csöpögtető patyolattiszta. Ezt elfelejtettem Tedről. Neki még a keze is állandóan makulátlan. Elképzelem, ahogy műtét előtt bemosakszik, hosszan, alaposan dörzsöli a kezét, kék szeme a műveletre fókuszál, de a távolban, a maszk felett, már az előtte álló műtétet látja, a bemosakodószoba pedig olyan hideg, és úgy ragyog, akár egy hullaház. Rendelő, ketamin, kórház, tűz. Ez a kis lista rémlik fel az agyamban, és elhessegeti Ted képét. A szavakat Yoska személye kapcsolja össze, de hol lehet a bizonyíték, amire szükségünk van? Michael mobilja lemerült, csak a hangposta jelentkezik. Hívom az irodáját, egy nő veszi fel a telefont. Várok, és hallom, ahogy a nő mondja Michaelnek, hogy én vagyok a vonalban. Jól érzem, hogy valami vidámság van a hangjában? Már megint egy nő, talán erre gondol. Maga és a női! Aztán Michael veszi át
a kagylót. Figyelmesen meghallgat, és csak a végén válaszol. – Jenny, elég az, amit tudunk! Teljesen elég ahhoz, hogy megkeressük és kihallgassuk. Már elkezdtük felkutatni a családot. Semleges hangon beszél. Egy irodában van, talán emberek jönnek-mennek, a titkárnő is ott lehet a közelében, miközben aktákat keres egy fémszekrényben. – Nem értesz engem! Ez az ember nagyon okos! A saját családja is Yoskához fordult, amikor a kislány kórházba került. Ted szerint ő volt az, aki tudta, mit kell tenni. Azt is pontosan tudná, hogy mit mondjon, ha letartóztatják, vagy ha megvádolják valamivel. – Ha megtaláljuk, akkor bevihetjük a rendőrségre – mondja Michael magabiztosan, de érzem, hogy nem figyel rám. Biztosan fáradt még a hosszú vezetéstől. Talán éppen integet a titkárnőnek, hogy hozzon neki egy kávét. – Az ő neve mellett is ott volt a csillag – mondom lassan. A konyha elsötétül, valószínűleg felhők gyülekeznek a tenger felől. Csend lesz a vonal másik végén. Hallom, ahogy begépel valamit a számítógépbe, és azt is, ahogy a gép jelez, mikor kiadja a kért listát. – Még évekkel ezelőtt ellopott egy autót – mondja Michael. Hallgatom őt, és közben kifelé nézek az ablakon. A dombok elmosódott zöld foltját látom az esőcseppeken át, és ez eszembe juttatja a kis erdőt és a fiatal bükkfákat a Severn folyó közelében, ahol a furgon kiégett. Egy terv kezd testet ölteni bennem.
– És milyen adata van a rendőrségnek Yoskáról? – kérdezem. – Rendelkezünk DNS-mintával. – Van egy olyan érzésem, hogy beszéd közben valami másra figyel, talán papírokat ír alá, és a telefont az álla alá szorítja. – Tehát, ha találunk egy friss DNS-t, ami összefüggésben lehet Naomival, és egyezik azzal, ami a rendőrségnek megvan, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ő vitte el Naomit, mert bosszút akart állni a kishúgáért. – Gyorsan beszélek, a szavaim alig tudják követni a bennem kavargó gondolatokat. – Jenny... – És ha elkapják, akkor az új DNS teljes mértékben bizonyítani fogja a bűnösségét. – Megállok, hogy vegyek egy nagy levegőt, a szívem hevesen kalapál, a kezem izzadtan szorongatja a telefont. – Jenny, nincs új DNS-ünk. Többnyire csak egy testből tudjuk kinyerni egy bűnöző DNS-mintáját... – Megáll, hallom, hogy nagyot nyel, mintha szeretné visszaszívni a szavait, de elkésett. – Sajnálom, hülyeség volt ezt mondanom. Kis szünet áll be köztünk, és elképzelem, ahogy belekortyol a kávéjába. Az ablakon túl egyre erősebben esik. Hallom, ahogy a cseppek kopognak a nádtetőn. Eltolom magamtól ezeket a szavakat, eltakarom őket. – Visszamegyek az erdőbe, ahol a furgont találták. Telefonálás közben lefirkantok egy kis listát. Lámpa, ásó, bakancs, póráz. – A rendőrség centiről centire felkutatta a területet. A hangja kifejezetten ingerült. Különös, hogy miért hallom ezt ilyen tisztán a telefonon keresztül. Korábban sosem
tapasztaltam. – A dolgok idővel felszínre kerülnek, nem? – Hadarva beszélek, szinte egy szuszra. – Az erdő folyamatosan változik. A házban meleg van. Ted megpakolta a kályhát, mielőtt elment. Alaposan körülnézek, mielőtt elindulok, hátha el kell tennem valamit, de nem, nagy rend van. Mindig rend van. A kis házban találok egy ásót, bár nem ragyog úgy, mint Maryé, amikor a tyúkok sírját ástuk. A kerti csapnál lemosom a rászáradt sarat. Mary tyúkjai egy sáros gödörben végezték. Tollaiknak olyan színe volt, amit Naomi is nagyon szeretett. De most nem azért megyek, hogy egy sírt találjak. Olyan tárgyat akarok keresni, amihez Yoska hozzáért. Három óra alatt érek a gloucestershire-i erdőbe. Az autópályán esőben halad a forgalom, a kocsi beleremeg, amikor elhúz mellette egy-egy teherautó, koszos vízzel terítve be a szélvédőt. Bertie az anyósülésen kuporogva alszik, kezem a meleg hátán pihen. Emlékszem, hogy a hely Thornbury városa és a kis falu, Oldbury-on-Severn között van. Könnyen odatalálok, azonnal felismerem a környéket. Öntudatlanul is elraktároztam magamban az út kanyarulatát, a sövény és az árok közti területet. Én is egészen közel állok a sövényhez, ahogy Michael tette. Lassan megyek a rét szélén a hegy felé, Bertie mellettem ballag, a nedves szél az arcomba csap. Ahogy az út emelkedni kezd, hirtelen úgy érzem, vissza kell fordulnom, és elrohanni innen. A szél is segítene, az is hátulról tolna minél messzebb ettől a helytől. Bertie-vel együtt akarok visszaülni a kocsiba, és
gyorsan elhajtani. Dél van. Kereshetnék egy kis kávézót Thornburyben, leülhetnék egy szendviccsel, és nézhetném, ahogy az emberek a normális életüket élik, úgy tehetnék, mintha az én életem is olyan lenne, mint az övék. Mintha nem érezném szükségét annak, hogy bemenjek az előttünk lévő kis erdőbe, és valami olyan után kutassak, ami segít megtalálni azt a férfit, aki egy évvel ezelőtt elrabolta a lányomat. Rendületlenül közelítek az erdőhöz, a lábam időnként megcsúszik a sárban. Egy egész év telt el, de a vidék nem vette ezt észre. Az erdő is ugyanolyan. A fákat már nem hálózzák be a rendőrségi szalagok, de ezt leszámítva azok sem változtak. Megtorpanok, mielőtt belépnék az erdő sötétjébe, de aztán mégis elindulok, és hamar megtalálom a kiégett furgon helyét, mert még mindig fekete a fatörzs, ami mellett állt. Bertie a gyökerek között szaladgál, orrával a talajt szimatolja. Valami változás azért mégis van: két fa kidőlt, az egyik a megégett fára zuhant, és frissnek látszik a sár, ami a kifordult gyökér nyomán keletkezett. Bizonyára a szél döntötte ki. Bertie izgalomba jön a friss föld szagától, azonnal kaparni kezd. Én a furgon helyén kezdek ásni, időnként félrekotrom a leveleket, aztán megint ások. Nem megy könnyen a dolog, a szerszám nehezen fúródik a talajba. Egy benzineskannát vagy egy elázott kesztyűt keresek. Újra meg újra a földbe nyomom az ásót, aztán megállok egy kicsit, hogy megpihenjek. Az esőtől lelapul a hajam, és belelóg a szemembe. Elsöpröm, mire a sár a kesztyűről égetni kezdi a szememet. Az ásó gyökerekbe ütközik. Sarat, köveket és porcelándarabokat fordítok ki a talajból. Semmi érdekes. Bertie
nyüszíteni kezd, de nem foglalkozom vele. Felások egy kör alakú területet, aztán egyre tágítom. Bertie ugatni kezd. Felegyenesedek, és odamegyek hozzá. Lehet, hogy talált valamit? Fehér csíkokat látok a dühödten kaparó mancsok alatt. Ágak himbálóznak körülöttem, letérdelek. Bertie egy ívelt, fehér, porcos csontot tart a fogai közt. Odaadja nekem, hogy én is szemügyre vehessem. Egy birkának vagy egy fiatal báránynak a bordája lehet. Esetleg egy őzé. Aztán kikapar egy hosszúkás koponyát, amiben egy növényevő ép zápfogai látszanak. Az erdő változik. A mélyben lapuló dolgok előbb-utóbb felszínre kerülnek. A sarkamra ülök, Michaelnek igaza volt. Semmi érdekes nincs ezen a helyen. Valahol máshol kell keresni a nyomokat. Ez nem a megfelelő hely. Nem vagyok elég okos. A csontot a sárba dobom. Naomi kinevetne, ha most látna, vagy ami még rosszabb, talán szánakozna. Nem tudom, melyik a valószínűbb.
Bristol, 2009 Húsz nappal utána Nem volt már mit mondanunk egymásnak Teddel. Ed elment, intézetben van. Theo hosszú órákat töltött az iskola stúdiójában, és mindig feszülten, némán jött haza. Ilyenkor hosszan nézett engem. Sejtettem, hogy szeretne közölni valamit, csak képtelen rá, én meg nem erőltettem. Amúgy sem tudnék mit mondani. Én is hallgatásba burkolóztam. Nem volt erőm hozzá, hogy beszéljek. A rendelőben viszont könnyebb volt a helyzetem. Ott el tudtam játszani, hogy körülöttem minden rendben van. Megmostam a hajamat, kivasaltam a ruháimat, teljesen normálisan néztem ki. Megvizsgáltam a betegeket, kezeltem a problémáikat. Igaz, csak félállásban dolgoztam, de dolgoztam! Nem mosolyogtam, mert senkire sem tudtam rámosolyogni, de a munkámat elvégeztem. Vérnyomást mértem, hasakat vizsgáltam, kiütéseket ellenőriztem nagy alapossággal, figyeltem, hallgattam a betegeket, vizsgálatkérő lapokat töltöttem ki, recepteket írtam. Naomi azelőtt se nagyon jött be a rendelőbe, így néha pár percre most is úgy éreztem, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, sokáig fogom ezt bírni, de tévedtem. Jade nem volt előjegyezve aznapra, ezért Mrs. Price-nak bizonyára meg kellett küzdenie Jóval, hogy hadd jöjjenek be két beteg között. A kislány félénken lépett be az ajtón, kezében egy csokor virággal. Az anyja hátulról meglökte egy kicsit, mire Jade megbotlott. Sovány volt, de a véraláfutások eltűntek, egy sapkát húzott mélyen a szemébe, így nem is látszott, hogy nincs haja.
Még csak öt hét telt el azóta, hogy kórházba került. Sikerült kipréselnem magamból egy félmosolyt. – Szia, Jade! Mrs. Price leült, Jade odafurakodott a hatalmas testhez, és szorosan beékelődött az anyja két térde közé. – Gondoltuk, eljövünk – mondta Mrs. Price. Az arcába néztem, és elszorult a torkom. – Tudom, milyen az, amikor az ember gyerekéről van szó – folytatta szomorúan. Megállt, ő is rám nézett. Most én voltam a másik oldalon, a rossz oldalon. Én voltam az áldozat. Nem nagyon tudta, mit mondjon. Felállt, és megfogta Jade kezét. – Csak... na, gyerünk már, Jade! A kislány a kezembe nyomta a csokrot, egy pillanatra elmosolyodott, aztán az anyja bundájába temette az arcát. Amikor becsuktam mögöttük az ajtót, egy ideig nekidőlve álltam, aztán lecsúsztam a padlóra, és ügyetlenül a térdemre zuttyantam. A virágok kipotyogtak a celofánból. Kétrét görnyedtem. Éreztem a fertőtlenítő illatát a padlón, láttam az apró repedéseket a linóleum felületén. Aztán elfordítottam a fejem, és fájdalmas, állati üvöltés tört fel a mellkasomból. Felkeltem, és a csaphoz rohantam, hogy ne halljanak meg, a kék törlőkendőt az arcomnak nyomtam. Őrültség volt azt hinnem, hogy ilyen hamar visszajöhetek dolgozni. Nem tudtam megbirkózni a feladattal. Semmivel sem tudtam megbirkózni. Haza akartam menni, az ágyamra kuporodni, és feküdni a sötétben. Nem akartam levegőt venni.
Leültem az asztalhoz, és reszketve ziháltam. Nagy nehezen sikerült kitelefonálnom a recepcióra, és kértem Jót, mondja meg a betegeknek, hogy egy sürgős esethez hívtak. Volt egy hátsó ajtó, és a várakozó betegek azt hitték, azon keresztül siettem el. Pedig továbbra is csak a rendelőben ültem. Jo csendben behozott egy csésze kávét, vigasztalóan átölelt. Elmondta, hogy szólt Franknek, és ő átvette azokat a betegeket, akik nem tudtak várni. Aztán magamra hagyott. A szoba elsötétült. A kezem megfeszült az íróasztalon. Húsz napja már, hogy Naomi kisétált a konyhaajtón. Mindennap, minden percben próbáltam elhessegetni a képeket: Naomi fájdalmas arccal, megkötözve, kibelezve, véresen. Élettelen teste egy műanyag zsákban az országút mellett, vagy valahol elásva egy nem túl mély gödörbe. Becsuktam a szemem, és igyekeztem valami vidám dologra gondolni, szabadulni a gyötrő képektől. A parti a premier estéjén. Sok vidám hang volt aznap este a konyhában. Hirtelen olyan erővel láttam az egészet, mintha egy fényképet néznék. Naomi a tűzhely mellett áll, harisnyás lábát Bertie hátára teszi, és néhány pillanatig csak egymaga van. Elindulok felé, de aztán megállok, mert ő olyan csodálkozva néz el mellettem, hogy én is kénytelen vagyok követni a tekintetét. De csak az ablakon túli sötét világ az. Amikor visszanézek rá, a szája kissé elhúzódik, de nem a külvilágnak szánt mosoly ez. Befelé mosolyog, egy titokra gondol. Egészen máshogy nézett ki. Talán az a ruha volt rajta, amit a West Side Storyban viselt Tony halálánál, de egy pillanatra sokkal idősebbnek, keményebbnek látszott, bár nem
tudtam megmondani, miért. Nyugtalanság kúszott a zajos konyhába. Aztán Theo ment oda hozzá, mondott neki valamit, és Naomi nevetni kezdett, ekkor már megint a régi önmaga volt. Valaki megérintette a vállamat, megfordultam, és elfelejtettem a jelenetet. Mostanáig. És most, a rendelőmben ülve rájöttem, hogy az a mosoly velem akart közölni valamit. Az egy jel volt. Sötét volt és hideg, amikor eljöttem a rendelőből, de Naomi szobájában felmelegedtem. Azóta sem kapcsoltam ki nála a fűtést, és a legtöbb este ott üldögéltem. Néha arra gondoltam, hogy még mindig lehetnek a levegőben a bőréről, a hajáról származó molekulák, és ha ez így van, akkor azok talán az arcomhoz is hozzáérnek. Azt képzeltem, ha mozdulatlanul csendben maradok, akkor érzem is őket. Azon az estén nagyon izgatott voltam, mert nem hagyott nyugodni az új remény, amibe megpróbáltam belekapaszkodni. Szerettem volna bebizonyítani, hogy szándékosan ment el. Szerettem volna, ha a titokzatos mosoly mögötti terve megvalósul. Azt sem bántam, ha tudta, milyen fájdalmat okoz nekünk, sőt azt se, ha pont ez volt a célja. Csak az számított, hogy biztonságban legyen. A szobáját korábban átkutatta a rendőrség, és maga Michael is. De én újra megpróbáltam. Ha tényleg eltervezte, akkor kell legyen valami nyom, valami jel. A vastag kabátja a szekrényben volt, csakúgy, mint az iskolai szoknyái. Átkutattam a zsebeket, de semmit sem találtam. A cipői rendben sorakoztak egymás mellett: a zöld magas sarkú, a tornacipő, a papucsa. Benyúltam az egyik magas sarkúba, és a puha bőrtalpon éreztem a
bemélyedéseket, amiket a lábujjai okoztak. Kinyitottam a komód fiókjait, beletúrtam a pulóverek közé. Semmi. A kandallópárkányon elmozdították a fotókat, mert a szakértők kivették a fényképeket a keretből, hogy mögéjük nézzenek, és kissé csálén tették vissza. Minden más a helyén volt: a porcelánló, az őszi falevelek, az ékszerdoboza. Hallottam, hogy lent kinyílik a bejárati ajtó, és Ted lép az előszobába. Leültem az ágyra, felemeltem az ékszerdoboz tetejét, és a rózsaszín tüllszoknyát viselő műanyag balerina forogni kezdett a halk zenére. Becsuktam a szemem. Amikor Naomi ugyanígy nyitotta ki a dobozt a hatodik születésnapján, korall nyakláncot talált benne. Kinyitottam a szemem. A nyaklánc nem volt a dobozban. Alaposan átnéztem. Hol lehet? Mindig ebben az ékszerdobozban tartotta. Valószínűleg csak nemrég vehette ki, mert a régi bársonyon még látszott a nyaklánc által hagyott mélyedés. Aztán megnéztem a kandalló párkányán, a padlón, a szőnyeg alatt, majd lerohantam a földszintre. – Tudta! Előre eltervezte! Ted a széken ült, és pohárral a kezében nézett egyenesen előre. Üres tekintettel fordult felém. – Mit tervezett előre? – Eltűnt a korall nyaklánca, amit anyám adott neki. Nincs a helyén. Biztosan magával vitte – mondtam, majd megálltam, mert az izgalomtól teljesen kifulladtam. – Honnan tudod? – kérdezte halkan, szinte egykedvűen. – Lehet, hogy már évekkel ezelőtt elveszítette. – Csak nemrég vehette ki a dobozból, mert a bársonyon még
látszik a helye. – Akkor csak nemrégiben veszítette el. – Nem. A korall nyakláncra mindig nagyon vigyázott, mert nagyon szerette. Ez azt jelenti, hogy eltervezte a szökést. Magával vitte a láncot. Tudta, hogy el fog menni. Ezért volt az a titokzatos mosoly. – Titokzatosan mosolygott? – Igen, a partin. – Milyen partin? Nem foglalkoztam a kérdéssel, mert csak az új felfedezésre bírtam gondolni. Megpróbáltam felidézni, mi volt rajta, amikor utoljára láttam. Viselte a korall nyakláncot? Vagy talán az is a táskában volt a cipőjével együtt? A kérdések sorra követték egymást, de nem tudtam megválaszolni őket. – Jenny, teljesen ki vagy merülve! – mondta Ted, és felállt, hogy átölelje a vállam. – Úgy nézel ki, mint aki sírt. A karja nehéz volt, a lehelete alkoholtól keserű. Gyorsan hátraléptem. – Nem... Úgy nézett rám, mint aki még sohasem látott. Aztán megfordult, és a lépcső felé indult. – Hát nem érted? Ez azt jelenti, hogy nem rabolták el! – kiabáltam utána. Csak ment tovább. – Én most túl fáradt vagyok ehhez. Ne várj meg a vacsorával, ettem a kórházban! Megyek lefeküdni. Néztem, ahogy a korlátba kapaszkodva felvonszolja magát a lépcsőn. Olyan volt, mintha lassan kikúszna az életemből. De
nem bántam. Naomi elvitte a korall-láncot. Tehát eltervezte az egészet. Akkor pedig biztonságban van.
29. fejezet Dorset, 2011 Tizenhárom hónappal később Naomi táncol. Ő Maria, és Tonyval táncol, akibe beleszeretett. Ez nem ugyanaz, mint az eredeti West Side Storyban, de ez nem fontos az álmomban. A tempó az elején még nagyon lassú, egymáshoz egészen közel táncolnak, egymás tükörképeiként mozognak. A zene fokozatosan gyorsul, ezért egyre gyorsabban kell táncolniuk, aztán a zene egyre hangosabb is, amíg végül már nem is zene, hanem valami meghatározhatatlan, kibírhatatlan zaj. A közönség zúgolódik. A fények villogni kezdenek, így a tánc egészen furcsa, szaggatott mozgásba megy át. Valami nem stimmel, a közönség nemtetszése egyre nagyobb. Aztán az emberek elkezdik elhagyni a színházat. A dobok egyre gyorsabban peregnek, és én felébredek, de egyre halkuló hangjuk még ott visszhangzik az agyamban. Kell néhány perc, hogy a szívverésem lelassuljon. Mostanában minden éjjel rémálmaim vannak. Hónapok óta nem jutott eszembe a színház. Elsöpröm a hajamat a szememből, és a sötétben nézem az előttem felvillanó képeket. Yoska egy hús-vér figura volt, akit talán egy tanár is látott a hátsó sorokban, és egyszer még Nikita is. James látta a falnak dőlve beszélgetni. A gondolatok is úgy villódznak az agyamban, mint az álombeli fények. Lehet, hogy Yoska is hagyott valami nyomot a színházban? Egy sapkát? Hajszálakat, amikor a sötétben a hátsó
sorból figyelte Naomit? Ha bármihez hozzáért, akkor azon DNSnyomot is hagyott. A rendőrség átkutatta a színházat, de talán valami elkerülte a figyelmüket. Felhívom Michaelt, és megkérdezem, mit végeztek a színházban. Vagy én magam megyek oda, hogy átkutassam. Michael azt fogja gondolni, hogy megőrültem, és lehet, hogy tényleg. Talán újra átvizsgálok mindent, mert másképp hogyan lehetnék biztos abban, hogy semmi fontos nem maradt ki? Valahol kell lennie egy nyomnak, ami majd bizonyítja, hogy tényleg ő vitte el Naomit. Csak meg kell találnom. Az éjszaka hátralévő részében csak fekszem az ágyon, miközben a kérdéseken őrlődöm. Reggel hétkor telefonálok Michaelnek. A hangja kissé fáradtnak tűnik, de kedves. – Tegnap este el akartam menni hozzád, de túl későn végeztem. Szörnyen érzem magam, nem lett volna szabad azt mondanom a DNS-ről. – Igazad volt. – Nem, nem volt igazam. Nincs holttestünk, és nem is volt. Ezért aztán DNS sem lehet. Talán újra elmondja, hogy ha egy eltűnt lány után nyomoznak, akkor az egyetlen hely az elkövető DNSmintájának levételére a lány teste. De ezt már tudom. Tudom, hogy mintát vesznek a vaginából, a nyelőcsőből, a ruhákból, a hajból. Tudom, de nem akarom hallani. És ha Michael nem hozza szóba, akkor én sem látom a velük együtt felvillanó képeket. – Mármint igazad volt abban, hogy az erdőben nem találok
semmit – magyarázom, nehogy kifejtsen nekem valami mást. – Odamentél? De, Jenny! – Szinte látom, ahogy lebiggyeszti a száját. Ez volt az egyik első dolog, amit feltűnt az arcán. Emlékszem, az is eszembe jutott, hogy jó jel, ha valamin még el tud szomorodni. – Mondtam, hogy a rendőrség nagyon alaposan átkutatta a területet. – És a színházat? – A színházat? – ismétli meg lassan. – Igen. Tudod, azt álmodtam... – Hirtelen abbahagytam, mert ha azt hiszi, hogy megbolondultam, akkor nem fog segíteni. – Szerepelt a West Side Storyban, emlékszel? – A kérdést rövidke szünet követi. – Igen, persze hogy emlékszem. Azt az épületet is alaposan átkutattuk, az öltözőtől kezdve. – Egész pontosan mit jelent, hogy alaposan átkutattátok? Sóhajt egyet, és hallom, ahogy kicipzározza a táskáját, és kiveszi a laptopját. – Mindjárt visszahívlak, megnézem a részletes jelentést. Az öltözővel kezdték, ahol Naomiból Maria lett, de most utólag visszagondolva, ezt a helyiséget kizárólag arra használta, hogy a ruháit átvegye. Az előadás után csak belebújt a saját ruhájába, de a sminket nem mosta le. A sminket, amit otthon tett fel. De vajon miért? Valószínűleg azért, mert már a színházba menet, vagy később hazafelé találkoztak Yoskával. Az alapozóval és a szemkihúzóval legalább tizennyolcnak nézett ki. És ezért talán Yoska is többet engedett meg magának. Amikor megszólal a telefon, villámgyorsan kapom fel. – Ahogy mondtam, mindent átnéztek – közli Michael nyugodt
magabiztossággal. – Itt van előttem a lista. – Igen? – Ujjlenyomatokat vettek a kilincsekről, a csapokról, a hátsó sor üléseiről, a vécékből. Átnéztek minden szekrényt, ruháskosarat, szemetest, még a ház előtt található kukákat is. – Itt megáll egy pillanatra. – És padlólapokat is felszedtek. Ezt nem tudtam. Szóval már akkor is gondoltak arra, hogy Naomit megölték. – Jenny, abba kell hagynod! – Megköszörüli a torkát, és hangosabban folytatja: – Bele fogsz őrülni. – Megint megáll, és ezután halkabban szólal meg. – Bízd ránk a nyomozást! Ne foglalkozz vele! – Nem tudok nem foglalkozni vele. – Csend van a vonal másik végén, de én folytatom: – Michael, ha elkapjátok, mindent le fog tagadni. – Yoska cinikus mosollyal fogja ingatni a fejét a vád hallatán. – Pontosan tudni fogja, hogy perdöntő bizonyíték nélkül nem tudjátok bíróság elé juttatni. Találnunk kell valamit, ami igazolja, hogy Yoska és Naomi együtt voltak. – Nem kereshetsz ilyen bizonyítékot csak azért, mert ezt álmodtad – mondja, és finoman elneveti magát. Én meg engedhetem el az álmomat, és vele együtt Naomit. Felveszem a telefont, és az iskolát tárcsázom. Az igazgatónő értekezleten van, de tíz perc múltán visszahív. Barátságos hangon beszél. – Nagyon örülök, hogy felhívott! Gyakran eszembe jut, hogy mi lehet önnel. – Megvagyok, minden rendben, Miss Wenham.
Ha látna, biztosan ő is így gondolná. A tenger mellett töltött hónapok megtették a hatásukat. Sokkal jobban nézek ki, mint amikor utoljára találkoztunk. Nem venné észre, hogy a sebeket újra feltépték, mert a vérzés kívülről nem látszik. – Eszembe jutott a színház – mondom óvatosan. – Talán van ott még valami fontos dolog, ami elkerülte a rendőrök figyelmét. – Egyre gyorsabban beszélek, nehogy közbevágjon, és elveszítsem a türelmemet. – Szeretnék körülnézni egy kicsit. Lehet, hogy még ennyi idő múltán is van ott valami, ami fontos lehet. Tudom, hogy képtelenségnek tűnik, de mi van, ha van egy sapka vagy egy kabát... Túl gyorsan mondtam el, mit akarok, és a szavaim teljesen abszurdnak hatnak a csendben. Miss Wenham habozik egy kicsit. – Persze hogy körülnézhet, drágám, semmi akadálya. De nem valószínű, hogy talál valamit. Most már teljesen más a színház. – Hogyhogy más? Talán biztonsági zárakat tettek az ajtókra. Vagy számkóddal látták el őket, esetleg állandó portás van. Naomi eltűnése miatt most sokkal nagyobb a biztonság. – Nos, még nincs kész teljesen – folytatja megfontoltan –, de már a célegyenesben vagyunk. Egy régi diákunk a végrendeletében hagyott ránk egy kis pénzt, hogy felújítsuk a színházat. – Vár egy kicsit, de nem reagálok, ezért folytatja: – Komoly átalakítás történt, új színpad is lesz, és még sok egyéb... – A hangja hirtelen elhal, rájön, hogy tapintatlan volt. – Azért én mégis átmennék, hátha szerencsém lesz. Igyekszem reménykedő hangot megütni, pedig teljesen
elkeseredek. Elkéstem, most már túl késő. – Ha befejezték, az egyik kislány majd körbevezeti. Hívjon fel a jövő héten vagy azután! Nagyon örülök, hogy... Nem fogok várni, tudnom kell, mit jelentett az a titokzatos mosoly. Leteszem a telefont. Egy hét múlva már túl késő lesz, még ma elmegyek. A kabát talán még most is ott lóg egy szögre akasztva, de mindenki elmegy mellette, a sapkára rátapostak, és berúgták az egyik sarokba. Még mindig megtalálhatom őket, bár majdnem tizennégy hónapos késésben vagyok. Néha a gyógyításnál is ugyanez a helyzet, jut eszembe, miközben kitolatok a garázsból. Az orvos újra megnézi a leleteket, vagy egy kolléga teszi ezt, és beugrik a diagnózis, pedig már éppen fel akarta adni. Előfordul, hogy a legnyilvánvalóbb dolgot látjuk, de senki nem gondol rá. Egy pillanatra Jade képe jelenik meg a visszapillantó tükörben. Mindig érdemes újragondolni a dolgokat. Bertie az első ülésen fekszik, az orra a mancsain, a szeme becsukva, felkészült az utazásra. Megfordulok az autóval, hogy kihajtsak az útra, amikor valaki kopog az ablakon. Dan áll ott, új kabátban, a gallérja feltűrve a szél ellen. Valahogy magasabbnak tűnik, mint korábban. Leengedem az ablakot. – Szép a kabátod! – Köszönöm. A nagyitól kaptam karácsonyra. A filmeken mindig esik a hó New Yorkban. – Szóval, tényleg elmész? – Észre sem vettem, hogy mások életében is telik az idő. – Holnap indulok. A jövő héten kezdődik a kurzus. – Az arca
nyugodt, de a hangjában izgatottság érződik. – Várj, félreállok. – Nem akarom zavarni, majd később visszajövök. Tudom, hogy nem fog, és ha mégis, akkor nem leszek itt. Leállítom a motort, és gyorsan kiszállok. – Nagyon fogsz hiányozni Marynek. És nekem is. Egy másodpercre lenéz a lába elé. – És mik a terveid? – kérdezem sietve. – Theónál és Samnél fogok lakni, amíg nem találok valamit. – Van elég pénzed? – Talán túl messzire mentem. Hátrább lép, a tekintete bezárul. – Úgy beszél, mint az anyám. – Ez azért lehet, mert én is anya vagyok. – De nem az enyém. – Zöld szeme egyenesen az enyémbe néz. – Majd jelentkezek, hogy mi van velem. De biztosan Theo is fog majd. Van egy pillanat, amikor megérinthetném, egy pillanat, amikor ott áll előttem, szomorúan. Mintha kitalálná, mire gondolok, elpirul, és elfordul. – Viszlát! – mondja. Elindul az úton, és én még csak meg sem köszöntem a sok segítséget. A bolt előtt érek mellé, lehúzom az ablakot, de abban a pillanatban két lány lép ki az üzletből, és lelkesen köszönnek neki. Aztán a tükörben látom, hogy kissé előredől, lelép az úttestre, onnan néz a kocsi után. Egy másodperc múlva az egyik lány odalép hozzá, és megfogja a kezét. Az út kanyarodik, és ők eltűnnek a szemem elől. New Yorkba megy, hogy új életet kezdjen. Még minden előtte áll. Egy egész, zavartalan élet.
Délre érünk Bristolba. Utoljára nyáron voltam itt. A gesztenyefák kopaszak, és nem láttuk, ahogy lehullatták a leveleiket. Pedig az ősz Naomi kedvenc évszaka. A rendőrök csodálkoztak a lepréselt leveleken, az öltözőasztalán hagyott, összezsugorodott gesztenyéken. A ház előtt állok meg. Bertie farkcsóválva nyüszít a kapunál. A kapufélfáról mállik a festék. Az ablakok koszosak, az előkert gazos. Bent biztosan rend van, Annának köszönhetően. Ted valószínűleg dolgozik. Felnézek a sötét ablakokra, és eszembe jut, hogy az utolsó itt töltött hónapjaimban minden ragyogás eltűnt, és csak a sötét üresség maradt, még a lépteim is olyanok lettek, mint az éjjelente kísértő álmok. Novembertől augusztusig vártam itt, közben a házasságunk is szertefoszlott, a remény is elhalványult, a barátok is elmaradtak. Frank megértő volt, amikor a kiborulásom után nem tudtam visszamenni dolgozni. Megint felvett egy helyettesítőt, de idegesített, hogy várnia kell rám, ezért inkább megmondtam neki, hogy felmondok. A következő hónapokban szinte semmit sem csináltam. Feküdtem Naomi ágyán vagy a szobája padlóján, és mozdulatlanul figyeltem a nappal fényeit, az egyre sötétebb estéket. Meg akartam halni. Aztán egy nap megint kimentem a nyaralóba, mert Ed korábban ott hagyott pár könyvet, és megkért, hogy vigyem el neki. Továbbra is az intézetben volt, de már elkezdett tanulni a vizsgáira. Dorsetben egészen mások voltak a fények, mint Bristolban. A levegő sokkal tisztábbnak, melegebbnek tűnt. Az udvarból hallani lehetett a sirályokat a partról. Hazamentem, de a kutatás Naomi
után egyre jobban lelassult, a hetek lassan vánszorogtak előre, én pedig egyre többet gondoltam a nyaralóra. Nyárra már készen állt a tervem, és augusztus végén eljöttem otthonról. A szüleim kis örökségéből éltem, és Ted is adott volna pénzt bármire, ha kérek tőle, de nem akartam a segítségét. Egy pillanatig csábít a gondolat, hogy becsöngessek. Anna talán itt van. De ez a ház már Ted fennhatósága, ezért elhúzom Bertie-t a kaputól. A színházat állványok takarják. Létrák támasztják a falat, egy konténerbe öntöttvas radiátorokat dobáltak. Az utcán furgonok parkolnak nyitott ajtókkal, odabent munkások hajolnak a gőzölgő teásbögrék fölé. A színház ajtaját kitámasztották. Egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy beengednek-e Bertie-vel. A jelenléte biztonságot ad nekem. Senki sem állít meg, ahogy a falemezen lépkedünk, amit azért fektettek a bejárat elé, hogy óvják a vadonatúj padlólapokat. Lehet, hogy a régiek akkor sérültek meg, amikor Naomi holttestét keresték alattuk? A büfét pirosra festették, kibővítették, és egy új tükör került a pult mögé. A levegőben por és gipsz illata keveredik, amitől Bertie tüsszent kettőt. Kinyitom a nézőtér vastag faajtaját, és azonnal megcsap a festék és a fa illata. A helyiség nagyobb és világosabb, mint azelőtt. Sehol nem látom az álombeli árnyakat, az új világítás fényei nagy erővel verődnek vissza a frissen festett, sima falakról. A színpad eltűnt. A deszkái nagy halomban fekszenek egymáson, némelyikük kettétörve, az új színpad csodaszép, hosszú pallói a falnak támasztva várakoznak. Bertie előttem poroszkál, majdnem beesik a süllyesztő alatti helyiségbe, ami korábban a színpad
alatt volt, de most nyitott az egész. Megállunk a mélyedés szélénél, alattunk egy ősz hajú férfi, kék overallban vizsgálja a padlót egy vízszintmérővel. Van lent néhány faülőke, egy műkandalló és az egyik sarokban koszos vászonzsákok. A férfi felnéz, a homlokán izzadságcseppek fénylenek. Röviden felém biccent, aztán észreveszi a kutyát, az arca ellágyul, közelebb jön, és felnyúl, hogy megsimogassa. – Nem szabadott volna behoznia, bár tényleg nagyon aranyos. Nekem is hasonló van odahaza. Keres valakit? – A lányom szerepelt egy darabban... még régebben... és elveszített pár dolgot. Elképzelhető, hogy valahol leadták őket? – A talált tárgyakat már rég elvitték – mondja fejcsóválva. – Még tavaly nyáron kukába kerültek. A lelkem összetörik. Ostobaság volt idejönnöm. A férfi megint biccent, aztán elfordul, de Bertie abban a pillanatban leugrik hozzá, a póráz teljesen megfeszül. Elengedem, nehogy megfulladjon, a férfi meg felnevet, és lehajol a kutyához. – Szimpatikus vagyok neki – mondja büszkén, és megsimogatja Bertie fülét. – Nagyon sajnálom! – szabadkozok, és leülök, aztán lelógatva a lábamat leugrok én is. Mélyebben landolok, mint gondoltam. Alig tudok megállni a lábamon, amikor ráhelyezem a súlyt, éles fájdalom hasít a bokámba. – Ne haragudjon! – mentegetőzök megint, mert tisztában vagyok vele, hogy csak hátráltatom a munkájában, és mert mielőbb szabadulni szeretnék.
– Azért vigyázzon! – jön közelebb a férfi, és odasegít a dagadt zsákokhoz. – Üljön le az egyikre! Kosztümök, kellékek vannak bennük. Maradjon egy kicsit. Kér egy csésze teát? – Azt mondta, kosztümök? – ereszkedek le óvatosan az egyik zsákra. – A rendőrség hagyta itt őket. Hátha még szükségük lesz rájuk. – Lehajol, és Bertie-vel incselkedik egy kicsit, de közben tovább pletykálkodik. – Nem volt egy bemutató sem, amióta eltűnt az a kislány. Borzasztó történet! Meg kell szabadulnom ettől az embertől, mielőtt még fájdalmasabb dolgokat mondana, de amikor megpróbálok felállni, a vállamra teszi a kezét. – Semmi baj, ne féljen! Nem ezekben a zsákokban van a lány. Meredten bámulok rá, szédülni kezdek, egy hangot sem tudok kiadni. – Elsápadt egy kicsit – mondja, majd megvakarja a fejét, aztán szinte vidáman folytatja: – Tudja, mit? Maga csak pihenjen itt, én meg kiugrok egy csésze teáért. Egy pillanat, és itt vagyok. Felnyomja magát a süllyesztő szélén, aztán eltűnik a látóteremből. Legalább hat zsák van a sarokban. Lehet, hogy megtalálták Yoska valamelyik ruhadarabját, aztán véletlenül betették az egyikbe. Lecsúszok a zsákról, amin ülök, letérdelek, és széthúzom a száját. Csak néhány percem van, mielőtt a férfi visszatérne. Belenyúlok, és vászonzacskókat, köteleket tapogatok ki. Kinyitok egy másik zsákot, kihúzok egy vastag, fekete bársonykabátot, arany kötővel, aztán egy kalapot lehajtott karimával, amibe egy sárga toll van beletűzve.
Visszagyömöszölöm őket. A harmadik zsákból szépen összehajtogatott katonai ruhák kerülnek elő. Vajon melyik darabban használták őket? Naomi biztosan látta. Talán mesélt is róla? Lehet, de ezt is elmulasztottam, ha igen. A negyedik zsákban puhának tűnő ruhák vannak. Kék inget húzok elő, aztán a szívem nagyot dobban, mert egy rendőrsapka következik. Ezt viselte Krupke a darabban. Gyorsan megemelem a zsákot, és a szűk nyíláson át húzom ki a többi ruhát: piros és kék szoknyák, fodros felsők, csipkeruhák, selyemkendők. Felfordítom a zsákot, és a padlóra borítom a tartalmát: egy pár bokacsizma, sálak, harisnyák esnek ki belőle. Fiúruha egy sincs, ők valószínűleg a sajátjukban táncoltak a háztetőn. Végignézek a ruhákon, és magam előtt látom a jeleneteket, a szoknyák pörögnek, miközben Bernstein zenéje tölti be a termet. De most ez a halom ruha ugyanúgy nem mond semmit, mint a fák és a sár az erdőben. Dühösen fogom meg a csizmát, hogy visszategyem, amikor az ujjam valami puha, selymes dologra tapint, amit talán összegyűrve beletömtek. Zokni lehet? Vagy egy sál? Kihajtom, és leterítem a padlóra. Sokkal nagyobb, mint vártam. Egy selyemruha, egy rövid, piros selyemruha, mély dekoltázzsal, gyöngyház gombokkal. Nikita ruhája, amit kölcsönadott Naominak a próbára, és amit ő nem hozott haza. A rendőrség valószínűleg nem vette észre a csizmában. Az arcomhoz emelem. Enyhe citromillata van? Nem szabad elsírnom magam. Újra kiterítem a ruhát, és alig működő agyam éppenhogy csak felfogja a sárga-fehér foltot. Felhajtom a ruha szélét, és a belsején is ott a folt. Lépéseket hallok, gyorsan összegyűröm a
ruhát, és a zsebembe gyömöszölöm, a többi holmit pedig a zsákba dobálom. A férfi leugrik a peremről, és átad egy csésze teát. – Látom, megnézte a kosztümöket – néz rám vidáman. – Megtalálta, amit keresett? A fejemet ingatom. A tea nagyon erős, nagyon édes, éppen megfelelő, hogy kicsit magamhoz térjek. – Mondtam én – reagál egykedvűen. – Mindet kidobták. Lassan botorkálok az autó felé, és legszívesebben a nyakam köré tekerném a ruhát, a sajátom alá, a bőrömre. De nem veszem ki a zsebemből. Michael majd elküldi a szakértőknek. A magas ház ablakai még mindig sötétek. Besegítem Bertie-t a kocsiba, és elhajtok. A szívem a torkomban dobog a reménytől és a félelemtől.
Bristol, 2009 Huszonegy nappal utána Alig vártam, hogy elmeséljem Ednek a nyaklánc eltűnését. Ő is úgy fogja gondolni, hogy ez egy jó jel, és biztosan reménykedni kezd. Meg fogja érteni, hogy ez azt jelenti, Naomi önként ment el, és akart valamit, ami a családjára emlékezteti, amíg nem jön vissza. Ed is ugyanolyan izgatott lesz, mint én. A mobilja azonnal üzenetrögzítőre kapcsolt, ezért az intézet irodáját tárcsáztam. Mrs. Chibanda vette fel, és elment, hogy a telefonhoz hívja Edet. Örökkévalóságnak tűnt, mire meghallottam a közeledő lépteket. – Szia, anya! – mondta fáradt hangon, akár egy öregember. – Jól vagy, drágám? – Miért kérded? – Már több mint egy hete ott vagy, és tudni akartam, mi van veled. Ed belesóhajtott a telefonba, de nem válaszolt. – Persze, tudom, hogy az intézet értesítene, ha valami gond lenne... Én is éreztem, hogy hülyeséget beszélek. – Hagyd abba, anya! – szakított félbe Ed. – És engem is hagyj békén! Becsuktam a szemem. Naomi eltűnése óta minden sokkal hangosabb lett. Bántottak a zajok, mintha beteg lennék, mintha elveszítettem volna egy védőréteget. Elfelejtettem, hogyan kell beszélnem Eddel, és ez a beszélgetés kezdett rossz irányba menni. Most már azt kívántam, bárcsak fel se hívtam volna. – Egyfolytában rád gondolunk.
Tulajdonképpen nem ezt akartam mondani, és tudtam, hogy nem fog tetszeni neki. – Jellemző – mondta, szinte suttogva. – Hogy érted ezt? – Nem kellett volna megkérdeznem. Nem ezért telefonáltam. – Az jellemző, hogy most persze ezt mondod. – Nagyon kell fülelnem, mert olyan, mintha magában motyogna. – Azelőtt sosem beszéltél velem! Fáj neki Naomi eltűnése. Most jön le a drogokról. Magányos. Nem gondolja komolyan, amit mond. – Mindig is beszéltem veled, Ed! – Mindig csak beszéltél hozzám! Hagytam egy kis szünetet, aztán kezdtem elölről. – Tudod, mi történt? Eltűnt Naomi korall nyaklánca. – Milyen nyaklánc? – A hangja távolságtartó volt. – Amin azok a kis narancssárga tüskék voltak. – És? – Biztosan magával vitte. Ez azt jelenti, hogy önszántából ment el. – Jézusom, anya! Valószínűleg csak elveszítette vagy elajándékozta. Mindent el akar rontani? – A nagyitól kapta még évekkel ezelőtt. – Annál inkább. Anya, te nem ismered Naomit! Fogalmad sincs róla, milyen! Elköszöntem, és megvártam, hogy ő tegye le előbb, aztán járkálni kezdtem a konyhában. El akartam felejteni a szavait. Nem akartam rájuk gondolni, sem arra a haragra, ami kiváltotta
őket. Felhívtam Shant. Senki más nem jutott eszembe, bár akkor beszéltünk utoljára, amikor együtt ültünk a rendőrségen. – Jen, éppen ma akartalak felhívni! Nem tudtam, mit feleljek erre, de nem számított, mert vidám hangon folytatta: – Csak annyi minden van! – Zavartan elnevette magát. – Én nem tudom, talán a karácsony miatt is. Karácsony? Milyen karácsony? Kinéztem az ablakon, de az utca ugyanolyan volt, mint máskor. Hetek óta nem voltam boltban. Képtelen lennék most ajándékokat venni. – És te hogy vagy? – kérdezte bizonytalanul, és ez már sokkal inkább ő volt. – Megvagyok. Képzeld, jó dolog történt! Arra gondoltam, átmennék hozzád, hogy elmondjam. Látni akartam, ahogy mosolyog a hír hallatán. Megölel majd, amikor elmesélem a nyakláncot, és azt fogja mondani, ő mindig is tudta, hogy minden rendben lesz. – Ne menjek át inkább én? – Ne, jót tenne, ha kicsit kimozdulnék. Lezuhanyoztam, kerestem egy tiszta farmert és egy blúzt. Még finoman ki is sminkeltem magam. Az alapozót száraznak éreztem, a rúzs pedig túlságosan rikító volt a sápadt bőrömhöz képest, ezért lemostam az egészet. A kocsiban éppen a híreket mondták a rádióban, de nem figyeltem rá, amíg egy hang ki nem mondta Naomi nevét: „...huszonegy nappal ezelőtt tűnt el.” Az öntelt hang folytatta: „A kutatás folytatódik, ezért minden repteret...” Kikapcsoltam a rádiót, és szinte rosszul lettem.
Michael figyelmeztetett, hogy ne hallgassak híreket. Shan nyitott ajtót, és egyből megölelt. – Ne haragudj, annyira szörnyen viselkedtem a rendőrségen! Igazi tetű voltam. Bevezetett a nappaliba, és leültünk egymás mellé. – Lefogytál, Jen. – Együtt érzően fogta meg a kezemet, és rám mosolygott. – Annyira örülök, hogy látlak! – Képzeld, Naominak volt egy nyaklánca – kezdtem neki gyorsan. – Tegnap a szobájában rendezkedtem, és belenéztem az ékszeres dobozába... Megálltam, mert zajt hallottam a konyha felől: valaki bekapcsolt egy vízforralót, aztán a szekrényben keresgélt a bögrék közt. Shan is arra fordította a fejét, és kikiabált a nyitott ajtón. – Nik, ha kávét készítesz, akkor kettőt hozzál! És légy szíves, erősre főzd! – Oké, mindjárt viszem! – kiabált vissza Nikita. Shan visszafordult hozzám. – Nagyon kínlódik! – súgta. – Kínlódik? – kérdeztem vissza, és magam előtt láttam, ahogy Naomi egy férfi szorításából próbál kiszabadulni. Nikita itt volt a másik szobában, és nyugodtan főzte nekünk a kávét. Az ő élete zavartalanul folytatódott, Naomit meg elrabolták. Nem lett volna szabad haragudnom Shanre, nem az ő hibája. – Igen – folytatta halkan. – Bűntudata van, amiért korábban nem mesélt arról, hogy Naominak tetszik az a férfi. Megint szédülni kezdtem. Kár volt idejönnöm. A pillanatnyi csendben Shan elpirult, és gyorsan rám mosolygott.
– Jaj, ne haragudj, teljesen hülye vagyok! Felejtsd el, amit mondtam! Na, folytasd, mi van azzal az ékszeres dobozzal? A kezét rátette a karomra, és a blúz ujján keresztül is éreztem az érintése melegét. Nem ő az oka, hogy nem tud jót mondani. Nem is lehet. Visszamosolyogtam rá. – Egy korall nyaklánc volt. Tudod, aranyos, rózsaszín kis tüskék összefűzve. Sehol se találom. A konyhai zajok abbamaradtak. Aztán áthallatszott, hogy Nikita felszalad a lépcsőn, ami a konyhájukból vezetett a fenti szobákhoz. A csendben szinte hallottam a reményt a saját hangomban. – Az anyámtól kapta ajándékba, még amikor kicsi volt. Mindig egy kis zenélő dobozban tartotta, és most nincs sehol, pedig már mindent átnéztem. Shan meredten bámult rám. Láttam, hogy kicsit értetlenül hallgatja a mondandómat. Előredőltem, hogy megmagyarázzam, amikor belépett Nikita, kicsit lihegve, és két bögre kávét egyensúlyozott egy tálcán. Az asztal fölé hajolt, hogy helyet csináljon, ragyogó, sötét haja előrehullt. – Köszönöm, Nikita – mondtam mosolyogva. Furcsa, hogy itt van Naomi legjobb barátnője. – Szívesen. Ahogy felegyenesedett, láttam, ég az arca. A kezét felém nyújtotta. Nyitott tenyerében gyönyörű, törékeny, narancssárga kövek voltak összetekerve. – Hallottam, amit beszéltek, és a nyaklánc nem veszett el – mondta gyorsan. – Naomi adta nekem, de ne féljen, nem értékes. Azt mondta, mindig is utálta ezt a láncot. Ki akarta
dobni. Most kell felállnom és elmennem. – Úristen, Jen! Teljesen elsápadtál. Nyugodtan vidd el a láncot! Ugye nem baj, Nik? – kérdezte Shan aggódva. – Nem, tartsd csak meg! – Lassan beszéltem, hogy ne remegjen a hangom. – Nikita, mikor adta oda neked Naomi? – Az utolsó fellépése előtt. Szinte hozzám vágta, és jót nevetett. Szótlanul néztem a lányt. Próbáltam felidézni, mikor láttam Naomit utoljára nevetni. – Most már mennem kell – álltam fel, hogy elinduljak. Hűvös lett, és kezdett sötétedni, mire hazaértem. Úgy telt el a nap, hogy észre sem vettem. Anya, te nem ismered Naomit! Lefeküdtem, és a fejemre húztam a takarót. A távolból még hallottam, hogy Bertie ugat a vacsorájáért, aztán csend lett. Biztosan elaludtam, mert amikor felébredtem, Ted mellettem feküdt. Nyirkos hullámokban áradt belőle a meleg, és én olyan messzire húzódtam tőle, amennyire csak tudtam. Az ágy szélébe kapaszkodva kuporogtam, és vártam, hogy múljon az idő, jöjjön a reggel. Fogalmad sincs róla, milyen!
30. fejezet Dorset, 2011 Tizennégy hónappal később A nyiladozó hóvirágok bimbói éles sisakként állnak ki a sáros földből. A régebbiek már virágoznak, puha fejük védtelenül hajlik a talaj fölé. Lehajolok, hogy megszagoljam őket, és közben hallom a reggel megszokott hangjait: egy vörösbegy ugrál a sövényen, sirályok sírnak a távolban, a tenger hullámai morajlanak fel, hogy aztán elhallgassanak. A törékeny nyugalom hosszú perceken át terjeszkedik tovább, aztán valami mozgásra leszek figyelmes a hátam mögött. Michael az. Hangtalanul lépked a nedves füvön. Kicsinek tűnik az udvar zöldjében, és egészen valószerűtlen a fekete öltönyében, a fényes cipőjében. Csodálkozva bámulja Theo gyűrött pizsamáját, Ted gumicsizmáját. Egy pillanatig némán nézzük egymást, mint két idegen. – Miért jöttél? – hadarom. – Mit találtál? – Mozdulatlanul várom a válaszát. Körülöttünk elnémulnak az apró zajok. – Jól vagy? Úgy nézel ki, mintha... Mintha nem is én lennék? Mintha megőrültem volna? Mit számít, hogyan nézek ki? – Láttam a hóvirágokat az ablakból, és... Az ég szerelmére, Michael! Mondd már el, mi van! – Jó hírem van. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy Yoska vitte el Naomit, és úgy gondoljuk, hogy önszántából ment vele. Könnybe lábad a szemem, nem is látom Michaelt, amikor a
kezemet nyújtom felé. – Honnan tudod? – Bent elmesélem. – Megfogja a kezem. – Úristen, te reszketsz, és a szád is tiszta lila! Komolyan, szinte dühösen beszél. Ijesztően nézhetek ki. – Biztos vagy benne, hogy Yoska volt? – Látták őt. Ha felmelegedtél, elmondom a részleteket. És normálisan fel kell öltöznöd. A hangja sértő, és idegesít, amikor átölel, hogy odakísérjen az ajtóhoz. Nélküle nem bírtam volna ki eddig, de most nagyon óvatosnak kell lennem, mert a helyzet megváltozott. A hideg hálószobában öltözök át, ügyetlenkedek a gombokkal, kiszakítom a harisnyámat. Michael a lépcső aljában vár, mindkét kezében egy bögre gőzölgő forró csokit tart. – Vettem tejet és csokit. Tudtam, hogy üres lesz a hűtőd. Ő is ideges. Azt gondolja magában, hogy ennyi idő után is képtelen ellátni magát ez a nő. A nappali felé biccent. – Begyújtottam, üljünk oda, ott melegebb van. Megvárja, amíg leülök a kandalló elé, óvatosan a mellettem lévő asztalra teszi a bögréket, és odahúz egy széket. Térdünk szinte összeér, ahogy előredől. – Megtaláltuk. – Megtaláltátok? – Akkor Yoska most egy rabszállítóban utazik? Vagy egy cellában várja a sorsát? – Még nem fogtuk el, de rajta vagyunk, hála neked. Kellett pár nap, hogy megjöjjenek az eredmények, de végül is a minta tökéletes egyezést mutat a korábban azonosított DNS-sel. – Micsoda? – Fogalmam sincs, miről beszél. A szívem
hangosan ver. Rám néz, nem szólal meg, a szemében bizonytalanságot látok. Azon gondolkodik, hogyan mondja el, ami kiderült számukra. Lassan fog bele. – Yoska ondója van azon a ruhán, amit megtaláltál. Megszédülök. Mozdulok, hogy felálljak, de a kezét a karomra téve nyom vissza. – Várj egy kicsit! – Megköszörüli a torkát. – A vizsgálat során Naomi vérét is megtalálták a ruhán. Milyen naiv voltam! Sejthettem volna, amikor odaadtam neki a ruhát. Azt reméltem, a piros selyemdarab segíteni fog, de nem gondoltam tovább a dolgot. Az utóbbi időben nagyon ügyesen blokkolom a gondolataimat. Yoska megerőszakolta, aztán a csizmába rejtette a ruhát? Még mielőtt hitelt adnék ennek, más is szembe jut. Aznap este Naomi az iskolai egyenruhájában jött haza, éhesen, fáradtan, mosolyogva. Nem erőszakolták meg, mint ahogy James sem erőszakolta meg a nyaralóban. Abban a ruhában szeretkezett Yoskával, aztán szépen összegyűrte, és eldugta egy olyan helyre, ahol nem találják meg: egy csizmába, amiről tudta, hogy senki sem használja. Ha tényleg megerőszakolták volna, akkor nem tud olyan jól tettetni utána. Akarta Yoskát. Szexet akart vele. Felállok, Michael aggódó tekintettel néz a bögre felett, ahogy járkálok fel s alá a szobában. Nyilvánvaló, hogy nem ez volt az első eset Naomi számára. Akkor már terhes volt. De Jamest évek óta ismerte. Hasonló korúak voltak, és nincs abban semmi különös, ha két kamasz felnőttet játszik. De a szex Yoskával egészen más. Naomi átlépett egy bizonyos határt. Eszembe
jutott a titokzatos mosoly. Az volt Yoska. Naomi biztosan aggódott a terhessége miatt, de Yoska boldoggá tette. Kinézek az ablakon, de nem az udvart és az eget látom, hanem Naomit, ahogy a süllyesztő alatti fülledt helyiség falának dől, piros ruháját felhúzza magán, bugyija a bokájánál, egyik lába Yoska derekán, hogy magához húzza vele. A férfi Naomi nyakába fúrja a fejét, a testük szorosan összetapad. Naomi szeme becsukva, a vastag sminket izzadság és nyál keni el. Megrázom a fejem, hogy eltűnjön a kép, de a gondolataim tovább száguldanak. Az aktus után Yoska talán azt mondta neki, hogy menjen haza, nehogy a szülei gyanakodni kezdjenek. Naomi megkapaszkodott benne, kibújt a ruhájából, és megtörölte vele a lába közét. Felvette a magával vitt iskolai ruhát, a pirosat pedig a csizmába rejtette, amit valószínűleg a vászonzsákban talált. A csizmát mélyen a zsák aljába gyömöszölte, és talán azt tervezte, hogy majd később elviszi, de megfeledkezett róla. A vér... – Mennyi vér volt? – kérdezem, miután megint leülök, Michaelre nézek, aztán ismét a távolba. – Nem sok. A szokásos mennyiségnél nem több. Erősen szorítom a bögrém. – Egy szeretkezésnél szokásos mennyiségnél, vagy egy megerőszakolásnál? – Normális szexnél is gyakran van egy kis vér, de olyan kevés, hogy csak mikroszkóppal vehető észre. Ezért mondta Michael, hogy Naomi önszántából ment vele? Ő is ugyanúgy gondolkodik, mint én. Arra jutott, hogy Yoska és
Naomi szeretkeztek, és utána Naomi el akart menni a férfival. – A méhnyak nagyon vérbő a terhesség alatt – mondom, inkább csak magamnak. – Olyankor még könnyebben vérzik. A rá következő napokban Naomi Jamesszel volt, és megpróbált elvetélni, de nem sikerült. Fertőzésektől is előfordulhat, hogy egy nő vérezni kezd. Lehet, hogy valaki mással is lefeküdt, és már a terhesség előtt összeszedett valamit. Már régóta tart ez a változás. Szépen csendben egészen más valaki lettél. Hogyan vettem volna észre, amikor olyan remekül rejtetted el a gyerek mögé, akinek hittünk? Hogy tudtalak volna megmenteni? – Nemsokára elkapjuk – mondja Michael, és az ablakon át a távolba mered. Csillog a szeme, mintha a januári égbolt fényét tükrözné vissza. – Walesben bukkantunk a család nyomára, egy cigánytáborban. – Ösztönösen lehalkítja a hangját, mintha valaki kihallgatna minket, és figyelmeztethetné Yoskát. – Illegális földfoglalók egy gazdátlan farm területén. Ahogy mesél, felrémlenek előttem a walesi dombok a Severn folyó túloldalán, amik mintha csak karnyújtásnyira lettek volna az erdőtől, ahol a furgont megtalálták. Hajók feküdtek a parton. Miután felgyújtották a kocsit, néhány óra alatt átkelhettek a folyón, ha a dagály alkalmat adott rá. Yoska bizonyára ért a hajókhoz. Ügyes keze van. Magam előtt látom, ahogy ezek a kezek kormányozzák a kis hajót, a túlsó parton meg kihúzzák a fövenyre. Elképzelem, ahogy a karját nyújtja, hogy kisegítse Naomit. – Éjjel fogunk betörni a táborba – folytatja Michael.
– Mikor? És honnan tudjátok, hogy ők is ott vannak? Lehajtja a fejét. Nem fogja elmondani, mit terveznek. Azt hiszi talán, hogy odarohanok, és Naomi nevét kezdem ordítani? Lehet, hogy tényleg megtenném? – Egy ideje figyeljük a területet – szólal meg egy kis szünet után. – És ahogy mondtam, látták Yoskát. – Egy másodpercre rám néz. – Jenny, nem akarom, hogy nagy reményeket táplálj, de tegnap egy szőke, serdülőkorú lányt is láttak, aki kiszállt az egyik lakókocsiból, és átment egy másikba. Messziről látták, és semmi nem igazolja, hogy Naomi az. Igazság szerint még ennyit sem mondhattam volna el... Talpra ugrok, de nem tudok megmozdulni, levegőért kapkodok. Tizennégy hónapja várom ezeket a szavakat. Lehet, hogy nem ő az, nem biztos, hogy Naomi, de a szívem olyan hangosan dobog, hogy alig hallom Michaelt. – Nagyon óvatosnak kell lennünk. Kutyákat és fegyvereseket is viszünk. Elszánt arcára nézek, és félni kezdek. – Yoska talán elrejtőzik, de minden egyes lakókocsit, minden vontatót, minden lószállítót, minden kupac szemetet át fogunk kutatni – mondja, mintha csak magában beszélne. Együtt vannak. Talán ebben a pillanatban is. – Lehet, hogy mindenkit le kell tartóztatnunk. – Hogyhogy mindenkit? A gyerekek sírni fognak, zavarodott alakok lépnek ki a lakókocsikból hálóingben, pizsamában, hunyorognak az erős reflektorfényben. A rendőrkutyák rángatják a pórázaikat, és dühödt ugatásuk nem tudja elnyomni egy kisbaba keserves
jajgatását. Olyan jelenetet látok magam előtt, mint a feketefehér filmkockákon: a Gestapo rajtaütései. Michael rám pillant, a pupillája gyorsan összeszűkül. Ettől úgy néz ki, mintha dühös lenne. – Mindenkit, az egész bagázst – mondja keményen. Az ablakból bejövő napfény megcsillan ősz hajszálain. A szemöldöke között a ráncok olyan élesek, mintha késsel vágták volna őket. Ezt eddig nem vettem észre. A délelőtti fény nagyon könyörtelen tud lenni. Naomi ott van, és ő meg a kisbaba is a család része. A vándorcigányok hisznek a családban. Naomi terhes volt, és kapcsolata Yoskával lehetővé tette, hogy megtartsa a babát, egy olyan közegben, ahol az embereknek van idejük a gyerekeikre. Ott voltak a kislánnyal Ted ambuláns rendelésén, aztán az osztályon, ahol a többi gyerek egymagában feküdt. A többi gyerek, akinek a szülei rengeteget dolgoztak, akárcsak mi. És ezeknek a szülőknek nem volt idejük beszélgetni a gyerekeikkel az igazán fontos dolgokról, és azt sem vették észre, hogy a gyerekeik megváltoztak. – Az asszonyok biztosan segítettek neki a szülésnél – mondom csendesen, de a legszívesebben kiabálnék, énekelnék, táncolnék. Naomi életben van. Él! Yoska nem ölte meg. Szeretik egymást. Lehet, hogy Yoska bosszúból kezdett ki vele, de aztán valami váratlan érzés kerítette hatalmába. Beleszeretett, akármit is tervezett korábban. A hónapokig tartó titkos kapcsolat során szép lassan megszerette a bosszú eszközét. Még az is lehet, hogy az után, miután nálam járt. Másfajta életet
kínált Naominak, boldoggá tette őt, és Naomi viszontszerette. Nem elrabolta őt, a lányom ment el vele. A szeretete jeléül adott neki egy gyűrűt, és Naomi örült ennek. Folynak a könnyeim. Gyorsan mászkálok a szobában, mosolygok, kezemet a számra szorítom, hogy ne nevessem el magam. Később még nevethetek. Michaelnek viszont meg kell értenie, hogy Yoska fontos ebben a kapcsolatban. – Naomi, Yoska és a baba most egy háromtagú család. Michael is feláll, és leteszi a bögréjét. – Bűncselekményeket követett el. Kiskorúval létesített szexuális kapcsolat, emberrablás, fogva tartás. Mindenki bűnrészes, aki tudott erről. – Talán nem is tudta Naomi igazi korát. Sokkal idősebbnek nézett ki, amikor kisminkelte magát. Az is lehet, hogy hazudott arról, hogy valójában hány éves. – Kinyújtom felé a kezem, és magam mellé húzom. – Ha Naomi ott van, akkor valószínűleg ott akar lenni. Michael némán bámul rám. – Jenny, ne csinálj már ebből egy romantikus sztorit – mondja kisvártatva. – Ez a férfi egy bűnöző, börtönben a helye. Keresem a szavakat, hogyan tudnám megértetni vele. – Másfél éve ismerkedtek meg, júliusban. Naomi novemberben ment el. Négy hónap elég idő arra, hogy rájöjjön, mit akar. Akkoriban szakított Jamesszel, és egy férfit választott a fiú helyett. Michael, Naomi valószínűleg úgy gondolkodott, hogy ha elmegy Yoskával, akkor megtarthatja a babát. Türelmetlenül felsóhajt. – Lehet, hogy megtarthatta a gyerekét, de nem valami jó
körülmények között. Azok az emberek, akik így élnek... egyáltalán nem olyanok, mint mi vagyunk. Ezt gondolhatta akkor is, amikor Dél-Afrikában volt rendőr? Azelőtt soha nem hallottam így beszélni. – Hogy érted ezt? – Másképp élnek. Ez a lényeg. Körbenézek a könyveimen, a festményeken, az ódon szőnyegeken, amiket apám imádott. A lét, nemlét visszhangjai ezek. – Elajándékozta a nyakláncát. Valószínűleg azért, mert valami másra vágyott. Beszéd közben egyre gyorsul a pulzusom. Naomi arcára gondolok. És a kisbabájára. Michael hangosabban és lassabban kezd el beszélni, mintha nem hinné, hogy másképp is megértem. – Ezek az emberek mocsokban élnek egy olyan földön, ami nem az övék. És lopnak is. Nézem az ismerős arcot. Bár tulajdonképpen alig ismerem. Gondolatban Naomihoz beszélek. Érzem, hogy kislányod született. Hat hónapos lehet, és nemsokára a nevét is elárulod. – Naomi azért lehet ott, mert az hasznos a cigányoknak. Ne felejtsd el, hogy Yoska drogterjesztő, Naomi pedig ketamint tudott szerezni neki. Cardiffban több banda is van, ráadásul Yoska nem csak ebben az üzletben érdekelt. Nem mondja ki a prostitúció szót, de az ott lebeg kettőnk között. Amikor Yoska rám mosolygott a rendelőben, egyáltalán nem
úgy nézett ki, mint egy veszélyes bűnöző. Lehet, hogy azok a veszélyes emberek, akikben megbízunk, mint például Michael. Azok, akik ítélkeznek mások felett, akiknek hatalomra van szükségük. Talán mégis Tednek volt igaza vele kapcsolatban. Azért kezdett ki velem, mert sebezhetőnek érzett? Nem érdekel, ha csak kihasználta a kínálkozó lehetőséget, ha csak hatalmat akart felettem. Csak az számít, hogy épségben hozza vissza a lányomat. – Most már muszáj mennem – mondja, kiissza a bögréjét, és feláll. – Persze, amit meséltem, az szigorúan bizalmas, de még így is előfordulhat, hogy kikerül a sajtóba. Szerettem volna, ha előbb megtudod. – Felveszi a fekete kabátját, és halkan így szól: – Tednek szintén tudnia kéne róla. Felhívom. – Hadd hívjam én! – kérem sietve. – Jobb, ha én beszélek vele. A tekintete meglágyul, az arcomat a két tenyerébe fogja. – Rendben. Minél előbb értesítsd, ő Naomi apja, neki is tudnia kell a dologról. – Köszönöm – mondom –, köszönöm, hogy személyesen mondtad el. Kérlek, vigyázz... Naomira! – Majd értesítelek, és Jenny, ne... – Mit ne? – Ne csinálj semmit! Ülök, és a kezemet nézve hallgatom a távolodó autó elhaló hangját. Régóta nem csinálok semmit. Még nem szólok Tednek. Megvárom, amíg Naomi biztonságban hazakerül. Michael magával fogja hozni. Kinyitom az ablakot, hogy friss levegő jöjjön a meleg szobába. Naomi rohanni fog hozzám. Újra eleredő könnyeim a huzattól hidegen folynak le az arcomon.
Megölelem majd, és az arcom megint az arcához szoríthatom. Vajon ugyanolyan lesz a bőre? Talán hosszabb a haja. És magasabb is. És elhozza hozzám a kislányát. Tizennégy hónapja várok erre. Néhány napot kibírok még. De nem telik el néhány nap, hanem csak néhány óra. Lassan ébredek a határozott kopogásokra, hideg van, sötét, még nem vagyok teljesen magamnál, és a nyakam is nagyon fáj, mert kényelmetlen pózban aludtam el a kanapén. A kandallóban kialudt a tűz, már csak a parázs fénylik. A bejárat fölötti lámpa automatikusan felkapcsolt, és az üvegen keresztül Michael alakját látom tornyosulni. Biztos valamit itt felejtett, ezért kellett olyan messziről visszajönnie. Kinyitom az ajtót. Ő rám néz, és bár mindig azt hittem, hogy azonnal tudni fogom, mi történt, most mégsem tudom. Kimerültnek látszik. A szája mozog, én meg figyelmesen nézem, mert olyan szavakat mond, amiknek nincs értelmük. Ugyanazt ismételgeti újra meg újra, a szavak egyre közelebb jönnek, amíg végre megértem őket. – Annyira sajnálom, annyira sajnálom! Forogni kezd velem a világ, Michael elkap, majd óvatosan ültet a lépcső szélére. – ...hónapokkal ezelőtt. Naomi talán még mindig a nyitott ajtó előtt áll a sötétben. Ott áll kint, és nem tudja, hogyan fogadom majd, a karjában ott van a kisbabája. Felállok, megpróbálok kifutni hozzá, de Michael megállít, és erősen átölel. – Megszülte a babát, valamivel ez után történt. – Nem látom az arcát, mert ellenfényben van. – Fertőzést kapott.
– De azt mondtad, hogy őt is látták! – sikoltom az arcába. – Azt mondtad, egy szőke lány... – Nem lett volna szabad elmondanom. Kiderült, hogy akit láttak, az egy huszonéves, kétgyermekes anya. Én is beszéltem vele. Ne haragudj, Jenny! – Kapjátok el Yoskát! Meg kell találnotok, különben megszökik! Ő az oka mindennek. Hagyta meghalni Naomit. – Jenny, Yoska meghalt. Lelőtték, nem sokkal éjfél után. Szorosan ölel, és beszélni kezd. A szavai fekete varjakként keringenek felettem. – Kiszállt egy furgonból, és azonnal lőni kezdett, nem tudjuk, miért. Talán azt hitte, egy másik drogbanda támadta meg a tábort. Korábban már voltak lövöldözések a területen, és mindig a drog miatt háborúztak. Esélyt sem hagyott rá, hogy mérlegeljünk. Egyfolytában tüzelt, pedig figyelmeztettük. – A fejét csóválja. – Csak jött felénk, és lőtt. Olyan volt, mintha azt akarta volna, hogy megöljük. Nem volt más választásunk. Mellkason lőtték, azonnal meghalt. Yoska meghalt. Naomi hónapok óta halott. A térdem elgyengül, ezért a karjába vesz, és átvisz a nappali kanapéjára. Sötét van, de nem számít. – Michael, a baba! Hol van a kisbaba? – kérdezem, és megragadom a kabátját. Az arcomat a mellkasához szorítja, a fejemben érzem a szavai rezgését. – Ő is meghalt, Naomival együtt. Ugyanaz a fertőzés vitte el mindkettejüket.
A mondatok elveszítik az erejüket, semmi értelmük nincs. Michael hangja olyan, mint amikor először beszélt velem a bristoli konyhában. Lassan, óvatosan formálja a szavakat, gyakran megáll. – Yoska nővére, Saskia mesélte el nekünk, hogy mi történt. A szüleiket is kihallgattuk. A kabátja gombjai az arcomba vágnak, de nem mozdulok. – A baba az egyik lakókocsiban született. Igazad volt, az asszonyok segítettek. Naomi vékony gyerekkezével ölelte magához a nyálkás kis testet, enyhült a fájdalom, és elárasztotta a szeretet. Eszébe jutottam ekkor? Abban a pillanatban talán megértette, mit éreztem iránta. – Kislány volt, ugye? – Igen – mondja meglepődve. – Igen, kislány volt. Naomi világa megváltozott: egy alvó kis arc, egy apró, mohó száj, tökéletes kis lábujjak, amelyek szorosan zárnak és nyílnak. Most már csak ezek számítottak. Michael még mindig beszél. – ...és öt nappal a szülés után megbetegedett, nyugtalan lett, szomorú. Azt hitték, érzelmi okai vannak. – Naomi sohasem sír. – Mintha egy régen kimondott mondat visszhangja ért volna ide. – A kisbaba nagyon forró volt, és ekkor vették észre, hogy Naomi is az. Mindig tudtam, ha felment a láza. A számat a homlokára tettem, akár fél fokot is megéreztem. Gyermekágyi láz lehetett. Streptococcus baktérium okozza, és halálos lehet, ha nem
kezdik el időben a beteg kezelését. Michael a kanapéra csúszik. – Most mondjak el mindent? Odakint már kezd világosodni. Állok, és kapaszkodok a fotel karfájába. – Igen. – Amikor Naomi hányni kezdett, Yoska orvost hívott. Három órán át vártak rá, de nem jött, és közben Naomi elveszítette az eszméletét. Biztosan sok ember tolongott a lakókocsiban, a levegő fülledt volt. A ventilátort eredetileg nyári melegek miatt vették, de most forgott, és a lapátok egy rémálom ritmusára jártak. Naomi mozdulatlanul feküdt az átnedvesedett ágyban, az áttetsző bőrű kisbaba szorosan mellette. – Yoska magánkívül volt. Úgy döntött, ő maga viszi kórházba őket. Ekkor a nagybátyja azt mondta, felismerhetik a sürgősségin, ezért betörte a saját orrát. Éppen indultak volna, amikor leállt Naomi légzése. A kislány pár perccel később halt meg. Túl későn akartak cselekedni. Túl későn. A két szó ott lebeg a levegőben. Michael feláll, és odajön mellém, átölel. – Saskia és Yoska betekerte őket egy lepedőbe, és betették egy autó hátsó ülésére. Aztán Yoska kiürítette a lakókocsit, kihordta Naomi holmijait, a babáét, az ágyat, az asztalt, mindent. Kint aztán lelocsolta őket benzinnel, és meggyújtotta. Temetési máglya. A dühöngő lángok magasra csaptak, senki sem mert a közelébe menni. Semmi sem maradt a holmikból. Egy hajkefe sem, amiben az ő hajszálai voltak, egy karkötő sem,
és a kedvenc süteménye sem. Talán ott égett el egy napló vagy egy megkezdett, nekem írt levél. Talán megint szedett őszi leveleket, hogy a tükörhöz tűzze őket. Sosem lesznek már fényképek a kisbabáról, mint ahogy babaruhák sem maradnak utána. – Hová vitte őket? – A vándorcigányoknál hagyomány, hogy a halottaikat titokban temetik el. Senki sem mondja meg, ha tudja is, hol vannak. A halottaikat? Naomi az én halottam! Még mindig elég sötét van a szobában, de a fénycsíkok egyre szélesebbek, és hirtelen remény támad a szívemben. – Honnan tudhatjuk, hogy valóban ez történt? Miért kéne elhinni, amit a nővére állít? Lehet, hogy ott sem volt... Michael nem felel, csak benyúl a zsebébe, és kivesz belőle valamit. A kezembe nyomja, és az ujjaimat az ívelt formára simítja. – Saskia azt mondta, ez téged illet. Érzem a pici pohár füleit, és, bár nem nagyon látom őket, tudom, hogy a pohár oldalán ugráló békák vannak, az aljában pedig egy festett, mosolygó béka domborodik. Mindet tessék meginni! – Naomi vakítóan kék szeme nézett rám a pohár fölött. – A kicsi béka már nagyon várja, hogy láthasson téged. A kislányának szánta a saját, régi babapoharát. Észre sem vettem, hogy eltűnt. Nem is értem, mit csinált a gombokkal, amiket tároltam benne. Michael most szorosan átölel, és amíg beszél, a lehelete
belefúj a hajamba. – Még a gyerekek is el tudták mondani, hogyan halt meg. Mindenki ugyanazt mondta. Megmutatták a felperzselt füvet, az üres lakókocsit... Távolról hallom, hogy valami ujjlenyomatokról beszél, mintavételekről, alapos gyanúról, és hogy holnap elkezdik felásni a környéket. A lakókocsikat már átkutatták, néhány kulcsfigurát már letartóztattak, másokat szabadlábra helyeztek, de nem hagyhatják el a környéket. A rendőrség folytatja a nyomozást. Aztán megáll, majd kis idő múlva megszólal: – Meg fogjuk találni a holttestét. Előbb vagy utóbb valaki kikotyogja, hol temették el őket. Nem figyelek a szavaira. Szóval az a lakókocsi volt Naomi otthona. Yoskával és a kisbabával. Most meg ott áll üresen. A holdvilág besüt majd az ablakon, és beragyogja az üres padlót. Talán megcsillan egy kis játékon, ami egyszer begurult a sarokba. Michael szavai egyre hangosabbak. – Aztán Yoska két hétre eltűnt, és alig szólt, amikor visszatért. Csak ült órákig a nővére lakókocsijában minden egyes nap, és üres tekintettel bámult a semmibe... – Michael, oda akarok menni! – vágok közbe hirtelen. Yoska nővére azt mondta a rendőrségnek, hogy nem tudja, hol vannak eltemetve. De nekem talán elárulja. – Odaviszlek, amint befejeztük a nyomozást. Megígérem. Szembesítenünk kell a tanúkat, összevetni a vallomásaikat, felásni a környéket, és újra átvizsgálni minden járművet.
Bemegy a konyhába, és előhúz a zsebéből egy kis flaskát. Hallom, hogy felforr a víz, csilingelnek az evőeszközök. Aztán bejön, és figyelmesen nézi, ahogy megiszom a whiskyvel felturbózott kávét. Reggel még forró csokit készített nekem, és akkor Naomi még élt. Vagy az tegnap volt? Ostoba vagyok, Naomi hónapok óta halott. Lassan világosodik, és jól látszik, hogy Michael arca sápadt a kimerültségtől. Felmegy, hogy aludjon egy kicsit. Hallom, ahogy a cipője a padlóra zuhan, a kis nyögéseket, ahogy kibújik a ruhájából, aztán az ágy nyikorgását. Olyan hatalmas csend van, mintha egészen eddig valami halk zene szólt volna a háttérben, ami most hirtelen abbamaradt. Ed azt mondta, fogalmam sincs róla, milyen Naomi valójában. De ez nem igaz. Ott voltak a jelek, régóta ott voltak körülöttem. Becsukom a szemem, és látom a pillanatot, amikor utoljára a szobájában voltam. Akkor is látnom kellett volna a jeleket.
Bristol, 2010 Kilenc hónappal utána Ted délelőtt hosszú sétára ment. Azt mondta, nem akar ott lenni, amikor kiköltözöm a házból. Vasárnap volt, és erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert megszoktam már a hosszú évek alatt, hogy ez volt a hét egyetlen napja, amikor Ted nem dolgozott. Miután elment, felmentem Naomi szobájába. A költöztetők csak délre jönnek, és már összepakoltam, amit magammal viszek a nyaralóba. A többi holmi itt marad Tednek. Meleg volt. A nap magasan járt a felhőtlen égbolton. Tökéletes nyári idő a gyerekek számára, amire majd egész életükben emlékezni fognak. A szobában nem maradt más, csak az ágy és a függönyök, amik most behúzva csüngtek. A levegőt fullasztónak éreztem, ezért kinyitottam az ablakot, és kissé széthúztam a függönyt. Az utca üres volt alattam. Az újságírók már rég elmentek, azóta már más tragédiákról tudósítanak, talán ott több információt tudnak felszedni. A nap melegen sütött a kezemre, amikor egy nő bukkant fel a sarkon. Nyári ruhát viselt, enyhén előredőlt, az egyik kezével egy babakocsit tolt, a másikban pedig egy telefont tartott a füléhez. Beszéd közben folyamatosan bólogatott. Messziről úgy nézett ki, mint az a bólogatós baba, amit kiskoromban annyira szerettem, de már évek óta nyoma veszett. Mély babakocsit tolt, ezért a babát egyáltalán nem láttam. Figyeltem, ahogy bólogatva végigment az utcán, amíg el nem tűnt a túlsó sarkon. Az ujjaim közt a függöny porosnak és nehéznek tűnt. Az anyagot arany és vörös csíkok szőtték át. Naomival együtt választottuk az egyik belvárosi üzletközpontban három vagy
négy évvel korábban. De igazából mintha nem is együtt lettünk volna az üzletben. Kiválasztottam egy tekercs anyagot, amin szürke, fehér és citromsárga levélminták voltak, elképzeltem, milyen szép lesz a szoba, ahogy a bejövő fény élénk színekre festi. Egy másik anyag is tetszett, azon apró virágok voltak. Odafordultam Naomihoz, hogy válasszon a kettő közül, de ő már ment is a pénztár felé egy akkora tekercs egzotikus színű anyaggal, ami nála is magasabb volt. Rikítónak tűnt az egész, a vastag, arany és vörös csíkozással. Mondtam Naominak, hogy ez nem fogja átengedni a fényt, és hogy a szobája teljesen elüt majd a ház többi helyiségétől. Sötét lesz és elzárt, mint egy titkokkal teli, eldugott barlang. Rám mosolygott, és ez már a titokzatos mosoly előjele volt. – Pontosan ezt akarom! – mondta.
31. fejezet Dorset, 2011 Tizennégy hónappal később A konyha hajnali csendjében hirtelen furcsa hangot hallok, mintha elszakadna vagy sisteregve égne valami, de aztán egy pillanat múlva rájövök, hogy a heves eső veri a nádtetőt. Az ég sötétszürke a vízfüggönyön át. Sietnem kell a levelekkel. Korán akarok indulni, és az esőben még tovább tart az út. A vázlatfüzetemből tépek ki lapokat, miközben a gyenge ragasztás megadja magát, a lapok szétterülve landolnak a padlón: Naomi cipője, a kapucnis pulóver, a játék zsiráf, a szarka. A többi lap lassan rájuk hullik, de ott hagyom őket, ahova estek. Ted! Amikor ezt írom, te még alszol, de mire megkapod, már beszéltem is veled, és elmondtad a fiúknak. Úgy gondoltam, levelet is küldök, így talán könnyebb lesz. Régebben mindig azon töprengtem, hogy vajon mi a jobb: ha megtudjuk a szomorú igazságot, vagy tovább reménykedünk. Nem tudom eldönteni. És talán nem is fontos. Nem a te hibád volt, ami történt, de ha mégis, akkor ugyanúgy az enyém is. Sokkal gondosabbnak kellett volna lennem, amikor Yoska eljött hozzám a rendelésre. Akkor talán megbocsátott volna nekünk, vagy legalább kicsit
elbizonytalanodik: neki is van családja, pontosan tudhatta, mennyire fogunk szenvedni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy azért vitte el Naomit, mert szerették egymást, ezen pedig nem tudtunk volna változtatni. Én most elmegyek Walesbe. Azt remélem, hogy valaki a táborban talán elmondja, hová temették őket. Kérlek, Annának is meséld el, mi történt! Amint lehetséges, visszajövök Bristolba. Jenny A toll sercegése alig hallatszik a vigasztalan eső miatt. A konyha meleg és biztonságos. Hol lesz Ted, amikor ezt olvassa? A fiúk is vele lesznek, talán Anna tüsténkedik némán a háttérben. Látom, hogy ő is könnyezik. Drága Ed! Mostanra apa már biztosan elmondta, mi történt a mi Naominkkal. Ő legalább megtalálta, amit keresett, sok embernek ez egész életében nem sikerül. Ha nem betegedett volna meg, akkor előbb-utóbb elhozza megmutatni a kisbabáját. Annyira örülök, hogy ott van neked Sophie! Folyton rád gondolok. Anya Remélem Sophie ott van, és szorosan átöleli. Azt is remélem, hogy az élénk színeit viseli, meghallgatja Edet, és könnyebbé
teszi neki. Bekapcsolom a vízforralót, Bertie felmordul, de aztán visszaalszik. A kávé erős és tűzforró. Theónak nem könnyű írnom. Olyan érzés, mintha vastag fekete festékkel mázolnám be az ő világosan ragyogó színeit. Theo, aranyom! Te már útban leszel hazafelé, ezért Bristolba küldöm ezt a levelet. Remélem, Sam is ott van veled. Azt mondtad, Naomi az utolsó időkben már nem nagyon beszélt veled. Velem is így volt. Azt hiszem, így búcsúzott el tőlünk. Magával vitte a gyerekkori poharát, tudod, amin a béka van. Most itt van nálam. Ha megtaláljuk őt és a kisbabát, akkor haza fogom hozni őket, hogy a temetőben nyugodhassanak. Anya Az eső kicsit csillapodik, a fények erősebbek. Még két levél van hátra. Nikita! Ma fel fogom hívni az anyukádat, és mire olvasod ezt a levelet, ő már elmesélte neked, mi történt. Michael elmondta, hogy te tudtál a terhességről. Naomi nagyon örülne, ha tudná, hogy megőrizted a titkát. Kislánya
született, de sajnos nem tudom a nevét. Azt hiszem, a korall nyaklánc volt az ő búcsúajándéka, még ha nem is tudtad, hogy el fog menni. Örülök, hogy nálad van a lánc. Jenny Michael levele a legnehezebb. Jól ismerem őt, és semmit sem tudok róla: olyan, mintha egy idegennek írnék. A konyhában járkálva fogalmazom meg a mondatokat, de a papíron mindegyik túl mesterkéltnek tűnik. Annyi mondanivalóm lenne, de nem találom a szavakat, ezért aztán az a vége, hogy szinte semmit sem írok. Kedves Michael! Most elmegyek, és nem tudom, mikor fogok visszajönni. Bertie boldogabb lesz itt. Légy szíves, engedd ki, és etesd meg, mielőtt elmész! A hűtőben találsz neki ennivalót. Mary fog gondoskodni róla, amíg vissza nem jövök. Majd felhívom, és átjön érte. A családom mellett kell lennem. Tudom, hogy meg fogod érteni. Jenny Michael levelét a kávésdoboznak támasztom, a többieknek a bristoli házba címzem, még Nikitáét is, mert nem emlékszem a címükre. Nincs bélyegem, de majd valahol megállok útközben. Michael keze a paplan tetején van. Amikor a tenyerébe
csúsztatom a kezemet, megszorítja, de a szemét nem nyitja ki. Suttogva kérdezem tőle, hogy hol hallgatták ki Yoska szüleit. Legalább a környéket tudjam, ahonnan el kell indulnom. Álmosan mormolja a nevet, aztán a keze megint elernyed, a légzése mély és egyenletes lesz. Newtown. Kereskedőváros a Severn folyó partján, Powys megyében, Wales középső részén. A turistakalauz megadja a paramétereket, amiket beütök a GPS-be. Lassan kell mennem, mert semmit sem aludtam. Michael négy órával ezelőtt ébresztett fel, az idő akkor megszűnt létezni számomra. A rémület azóta is visszhangzik az agyamban, a fájdalomra még várnom kell. Hagyom, hogy a kocsi hangtalanul guruljon le a lejtős kis utcán, és csak akkor kapcsolom be a motort, amikor hallótávolságon kívül vagyok a nyaralótól. Dorset dombjai Somerset sík vidékébe laposodnak. Elhaladok Bristol mellett, ami most csak egy tábla az autópályán. Newport közelében megállok egy benzinkútnál, a borítékok a műszerfalról a padlóra esnek. Kell egy kis idő, amíg Mary felveszi a telefont. Nem kérdez semmit, azonnal beleegyezik, hogy vigyáz Bertie-re. Aztán felhívom Tedet. Amikor felveszi, hallom, hogy a háttérben szól a rádió. Látom, ahogy a hálószoba ablakánál áll, a nyakkendőjét köti, és végiggondolja az előtte álló napot. Figyelmeztetem, hogy nincs jó hírem, hallom, ahogy kikapcsolja a rádiót, és leül. Aztán elmesélem neki. A köztünk beállt csendben hallom magam, ahogy azt mondom, Naomi egy
másik családhoz tartozott, és kislánya született. Nem erőszakolták meg, senki nem bántotta, éppen ellenkezőleg: szerették. Ted sírni kezd, én meg elmondom, hogy feladok majd neki egy levelet, de nem válaszol. Aztán hallom, hogy leteszi a telefont. Veszek egy csésze kávét, de nagyon keserű, ezért kiöntöm, és folytatom az utat. Nagy a forgalom, rengeteg az autó, a kamion. Most gyorsabban megyek. Michael azt mondta, a cigányoknak el kell hagyniuk azt a területet. Lehet, hogy épp most pakolnak, hogy induljanak. Cardiffnál elhagyom az autópályát, és Pontypridd, majd Merthyr Tydfil érintésével jutok a Black Mountainsba. Esni kezd, és én óvatosan vezetek Brecon Beacons kanyargós útjain. Theo valahova ide hozhatta Naomit a fényképezéshez. Milyen élettel teli volt a tekintete! Egyszer ketten is eljöttünk ide, Naomi és én. Kilenc-tíz éves lehetett. Szőke fürtjeit egy rózsaszín sapka takarta, vízhatlan nadrágban szaladt fel a barna dombokra. Mindig előttem járt. Felment a magas kiszögellésekre, és a karját kitárva állt a szélben. Nézni sem bírtam. Dél körül érek Newtownba, és találok egy kocsmát, ahol le is tudok parkolni. Négy óra volt eddig az út. A helyiségben kellemes meleg van, sör- és kutyaszag tölti be a levegőt. A fal mellett zenegép szól, az ablak közelében pár férfi ül, újságot olvas, és iszik. Az asztal alatt fekvő öreg kutya álmos szemekkel néz rám. A pultosnő furcsán pillant fel, amikor megkérdezem, hogy van-e a közelben egy cigánytábor. Nem felel. Ekkor megszólalnak a mögöttem ülő férfiak. Egészen különösen hat a beszédük lágy dallama.
– Hónapok óta van egy tábor Llanidloes közelében, Hugh régi farmján. Felém fordulva beszélnek cigarettával a szájukban, a szemüket összehúzzák a füstben. Azt hittem, tilos a dohányzás a kocsmákban, de nem szólok. – Csak lopni tudnak. Mindig van valami balhé, ha bejönnek a városba. – A rendőrség nem tesz semmit. – Rohadt cigányok! Nem látta az újságban, hogy drogokkal kereskednek? – Állatok! Köszönés nélkül jövök ki a kocsmából. Llanidloes bájos kis hely, fagerendás vásárcsarnokkal. A kereszteződésnél bemegyek egy boltba, egy férfi éppen mogyoróvajas-üvegeket pakol egy polcra. Felegyenesedik, és rám pillant. – Csak nem akar odamenni? – kérdezi, de amikor nem tágítok, megvonja a vállát. Elveszi a térképemet, és egy polcnak támasztja. – Fönt van még Bwlch-y-sarnaun túl – mutatja narancssárga foltos ujjával. – A B4518-ason menjen ki a városból. Jobb oldalon látni fog egy postaládát egy szürke ház előtt, és a következő úton kell balra fordulni, aztán még egyszer balra. Egy kis völgybe jut, majd lát egy köves utat, az vezet a réthez. De vigyázzon, mert kutyák is vannak! Akar még mondani valamit, talán azt, hogy tegnap éjjel valami csetepaté volt. A rendőrség is kijött. Legfőbb ideje volt, mondaná. Alaposan megnéz, amikor kifelé megyek.
Egy kanyargós úton haladok tovább a lejtőn, amikor egy Toyota terepjáró jön szembe. Visszatolatok egy kapubejáróhoz, hogy elférjen. Az autó után egy másik kocsi jön, ami egy lószállítót húz. Megvárom, amíg lassan elhalad mellettem. Éppen elindulnék, amikor egy kisbusz közelít. Amikor mellém ér, látom, hogy gyerekek ülnek benne, és az ablakon át bámulnak rám. Táskák, bőröndök, csomagok nyomódnak az üveghez, és ekkor jövök rá, hogy ezek talán a tábor lakói, épp most indulnak útnak, ahogy azt Michael is mondta. Legalábbis azok, akiket nem tartóztattak le. Ha továbbmegyek, akkor elérem azt az utat, amiről a boltos beszélt. Ha elég gyors vagyok, talán még ott találok valakit. A kanyar után feltűnik a köves út, és amerre ellátok, rétek vannak. Több lakókocsi is áll a mező szélén, egy erdő közelében, úgy száz méterre onnan, ahol leparkolok. A legtöbb lakókocsi egy kordon mögött van, ami teljesen elkülöníti a tábor egy részét. A vonalán túl sárga kabátos rendőrök ásnak egy sorban. A kordon előtt egy lakókocsi áll, egy férfi éppen ráakasztja egy koszos terepjáró vonóhorgára. Talán ők az utolsó család, akiknek a rendőrség megengedte, hogy elmenjenek. Az eső elállt, és egy fekete hajú, hat év körüli kisfiú támaszkodik a napsütötte lakókocsihoz. Hüvelykujjával a szájában figyeli a férfit. Kiszállok az autóból, és kinyitom a fakaput, mire a kisfiú odanéz, de a távolabb lévő rendőrök nem vesznek észre. Ha meglátnának, biztosan nem engednének ide. A fiú engem bámul, a férfi felegyenesedik. Ősz borostás arca kivörösödött az erőlködéstől, és sokkal idősebbnek néz ki, mint a teste. Hatvan-, hetvenéves lehet? Rám pillant, biccent, aztán folytatja a
munkát. Hirtelen elkiáltja magát, de nem értem. Középkorú nő jön le nehezen a lakókocsi lépcsőjén. Feketében van, a haját fekete kendő takarja. Hatalmas vászontáskát cipel az egyik vállán, a másik kezét a kisfiúnak nyújtja. Kinyitja a terepjáró ajtaját anélkül, hogy rám nézne. Maga elé tessékeli a kisfiút, aki beszáll. A nő is utánalép, de előtte még a lakókocsi nyitott ajtaja felé fordul. – Carys! – kiáltja szinte énekelve, erős walesi tájszólással. Körbenézek. A lakókocsik mellett sárga a fű, ahol a többi állhatott. Nincsenek láncra vert kutyák. Néhány szemeteszsák szépen, kupacban dől egymáshoz. Középen egy körben megégett a fű. Az egyik rendőr int, hogy menjek el onnan. Visszamegyek a kapuig. – Carys! – kiáltja megint a nő, és beszáll a terepjáróba. Szélesebbre tárul a lakókocsi ajtaja, és egy fiatal nő lép ki rajta. Amikor megpillantom, eláll a lélegzetem, meg kell kapaszkodnom a kapuban. A nő tüsire borotválta a haját, így a feje kisebbnek tűnik. Rövid haja vörösre van festve, ami illik a hosszú szoknyájához. A bőre nagyon sápadt. A nyakán tetoválás, innen messziről olyan, mintha egy falevél lenne. A karján egy hat hónap körüli kislány, az ő haja is vörös. Látom a fénylő fürtöket. A kisgyerek vörös-sárga csíkos takaróban van, és úgy látom, alszik. A lépcső aljában a fiatal nő kissé elfordul, így szembekerül a kapuval, a gyereket szinte pajzsként tartja maga előtt. Hosszú ujjaival a takarót fogja, de innen nem látszik, hogy vannak-e apró, aranyszín szeplők egészen a második ujjpercéig, és az sem, hogy le van-e rágva a körme. Túl messze van, hogy
látni lehessen a bal szemöldöke alatt azt a kis anyajegyet. Találkozik a tekintetünk. A szeméből nyugalom sugárzik, de látszik, hogy sírt. Nézzük egymást. Örökké emlékezni fogok erre a pillanatra, de van valami a nézésében, amit nem tudok megnevezni. Felismerés? Igen. És bosszú és elutasítás. Pont úgy, ahogy a darabban játszotta Tony halálakor. Az is egy figyelmeztetés volt? Lehet, hogy éppen az ellenkezőjét érezte? Szomorúságot, megbocsátást? Nem tudom eldönteni. De most itt van. Ez a lényeg. Hogy itt van. Megszűnik körülötte a világ. Összedől a hazugság, amit a rendőröknek mondtak, amire még a gyerekeket is betanították. Nem sírok, nem nevetek, még csak nem is mosolygok. Nincs rá hely. Nincs rá idő. – Carys! Indulunk! Futni kezdek felé, de megcsúszok a sárban. Megbillenek, igyekszem továbbra is az arcát nézni, de közben elveszítem az egyensúlyomat, ügyetlenül elesek, és még látom, hogy elfordítja a fejét. Sovány nyakához szorítja a kisbabát, lehajol, beszáll a kocsiba, és eltűnik a szemem elől. Talpra állok, a ruhám csupa sár, és botladozva futni kezdek. A kocsi már meglódul, a kerekek megindulnak a vizes füvön. Gyorsítok, és egy pillanatra úgy tűnik, időben odaérek, de az autó előrelendül, és a kapu felé gurul. Ha elé ugrok, minden bizonnyal megáll, de ahogy egyre közelebb ér, megijedek, és kitérek előle. A baba félig eltakarja az arcát, de olyan közel megy el mellettem a kocsi, hogy megérinthetném, ha az ablak le lenne húzva. Aztán hirtelen az üvegre tapasztja a nyitott tenyerét. A pillanat törtrésze alatt látom meg a kezén a tiszta életvonalat, ami úgy kanyarog, akár egy országhatár a térképen.
Az autó elhalad mellettem, meg sem áll az útra érve, csak gyorsít felfelé a dombon, majd hirtelen eltűnik a szemem elől. Tizenöt hónappal később Carys. Utánanéztem, walesi név. Szerelmet jelent.
Tartalom Ajánlás Köszönetnyilvánítás Első rész 1. fejezet 2. fejezet
Második rész 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet 22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet
26. fejezet 27. fejezet 28. fejezet 29. fejezet 30. fejezet 31. fejezet
{1} Ésa 9,6. (Károli Gáspár fordítása) {2} William Blake: A beteg rózsa. (Képes Géza fordítása)