James Lund

Carrie Mary Frances Bowley / James Lund

W W W. JE WELSINTHE DARKN E SS.COM

HU

Carrie Mary Frances Bowley / James Lund

Carrie Részlet Mary Frances Bowley A League of Dangerous Women című könyvéből A könyv eredeti címe: A League of Dangerous Women (Veszélyes nők köre) Írta: Mary Frances Bowley © 2006 Mary Frances Bowley with James Lund Published by Multnomah Books an imprint of The Crown Publishing Group, a division of Random House, Inc. 12265 Oracle Boulevard, Suite 200 Colorado Springs, Colorado 80921 USA Published in association with William K. Jensen Literary Agency, Eugene, Oregon. International rights contracted through Gospel Literature International P.O. Box 4060, Ontario, California 91761-1003 USA This translation published by arrangement with Multnomah Books an imprint of The Crown Publishing Group, a division of Random House, Inc. © 2014 by OM EAST for the Hungarian edition. Translated by permission. All rights reserved. Grafika és tördelés: OM EAST Internetes elérhetőség: east.om.org/ebooks/

Carrie hazatalál A kis hároméves Boudhsalinh számára a Maè Nam Khong – „minden folyók anyja” – olyan csoda volt, amihez foghatót azelőtt még sohasem látott. Rongyos gyapjú-kabátjába és legmelegebb sapkájába bugyolálva, ott állt Boudhsalinh az elhagyatott folyóparton és lenyűgözve bámulta a folyót, amint az eltűnt a holdfényben. A távolból morajló vízesés hangját hallotta. Családja többi tagja számára azonban a folyó egyáltalán nem a csodálat tárgya volt. Ők elkeseredett szökési kísérletük utolsó akadályát látták benne. A 3

család – Boudhsalinh anyja, apja, bátyja és nővére – egész nap utaztak, először buszon, aztán gyalog, hogy eljussanak ide, többszáz mérföldnyire délkeletre szerény otthonuktól, amely a laoszi Vientiane-ban volt. Csak néhány dolgot hoztak magukkal. Minden mást hátrahagytak, hogy ne keltsenek gyanút a kommunista kormány rendőreiben, akik folyamatosan járőröztek a vidéki utcákon. Pár héttel korábban Boudhsalinh anyja, Buonyong, állást váltott és az Amerikai Nagykövetségen kezdett el dolgozni titkárnőként. Itt a fizetése többszöröse volt annak, mint amit addig akár ő, akár a férje keresett. De ami eleinte áldásnak tűnt, az aztán hamarosan átokká vált. Furcsa emberek kezdték el zaklatni Buonyong-ot a követségre jövet-menet, sőt utóbb már bevásárlás közben is. Hazaárulással vádolták, arra hivatkozva, hogy segíti az Amerikai Egyesült Államokat. Aztán két nappal ezelőtt az egyik férfi azt mondta neki, hogy meg fogja ölni. 4

Ekkor már Buonyong tudta, hogy ez nem csak üres fenyegetés. Mások tudni vélték, hogy az országnak az Egyesült Államokkal fenntartott diplomáciai kapcsolatai a közelmúltban megszakadtak. Boudhsalinh és családja többé nem volt biztonságban a saját hazájában. Menekülniük kellett. Azon az éjszakán, a folyóparton, Buonyong Boudhsalinh köré gyűjtötte gyermekeit. Halk és nyugodt hangon beszélt hozzájuk, de szemével közben folyamatosan a környéket pásztázta. Yanyong, Boudhsalinh apja a közelben egy férfival beszélt, akin sötét ruha volt. Yanyong pénzt adott neki, majd az idegen eltűnt. „Arra van a csónak” súgta Yanyong a családjának, és egy kis facsoport felé mutatott, néhány méterrel arrébb. Yanyong a karjaiba vette Boudhsalinh-t és a fák felé vezette családját. Boudhsalinh elkezdett hangosan nevetni. „Nem, Boudhsalinh!” suttogta Yanyong dühösen. Boudhsalinh nyöszörgött egy kicsit, aztán elhallgatott. Nem értette, hogy az apja arca miért olyan 5

haragos és mitől fél annyira. Nem tudhatta, hogy apja hallott nemrég egy másik családról, akik szintén a folyón keresztül szöktek át Laoszból Thaiföldre. Át is jutott a család – a legkisebbet, egy alig hat hónapos kisfiút leszámítva, akinek a testét később a helyiek a partra vezető ösvényen találták meg. Valaki megfojtotta. Yanyong átérezte a szörnyű dilemmát, amivel ennek a családnak, valószínűleg az apának, szembe kellett néznie. Akkoriban a Maè Nam Khong mentén mindenütt járőrök cirkáltak, akik a legkisebb zajra is felfigyeltek, ürügyet keresve arra, hogy bebörtönözzenek, megkínozzanak, vagy megöljenek minden szökevényt. Az apának el kellett döntenie, hogy elhallgattatja szeretett fiát és egyben elveszíti őt, vagy mindenkit elveszít, akit szeret. Yanyong nem akart ilyen döntéshelyzetbe kerülni. A fák mögül egy aprócska, ütött-kopott csónak tűnt elő, egyetlen evezővel és egy lyukkal az alján, ami úgy tűnt, mintha sebtében 6

foltozták volna meg. A lyuk mellett egy kis vödör árválkodott. Yanyong káromkodott egyet, mikor a csónakot meglátta. „Vajon el fog ez bírni mindannyiunkat?” suttogta Buonyong. „Muszáj lesz.” mondta Yanyong. Boudhsalinh-t, a bátyját és a nővérét betették a csónakba, a fejüket lenyomták a csónak aljába. A nővére felkiáltott, amikor a bátyja véletlenül rálépett a kezére, de apja mérges tekintetétől azonnal elhallgatott. Miközben Yanyong az evezővel a kezében irányítani próbálta a csónakot, Buonyong pedig Boudhsalinh-t tartotta a karjaiban, ellökték magukat a parttól. Amikor a víz elkezdett beszivárogni a csónakba a lyukon keresztül, Yanyong odaszólt a fiának, hogy meregesse ki a vizet a vödörrel. Ekkor egyszercsak csípős szél fújt Boudhsalinh arcába. Látta, hogy minden oldalról hömpölygő víz veszi őket körül. A közelgő vízesés egyre hangosabban morajlott a fülében. Most már 7

ő se látta olyan csodálatosnak a folyót. Félt. Haza akart meni. Sírni kezdett. Buonyong csitítani próbálta lányát, de Boudhsalinh túlságosan fel volt zaklatva. Aztán Boudhsalinh hirtelen azt érezte, hogy két kéz kiragadja őt anyja karjaiból. Az apja kezei voltak. Szorosan tartotta a lánya száját és nem engedte el. Boudhsalinh csak az orrán keresztül jutott levegőhöz. „Muszáj csendben maradnod!” suttogta az apja. Boudhsalinh abbahagyta a sírást, de az apja nem vette el a kezét, egészen addig, míg át nem értek a folyón és partot nem értek Thaiföldön. Ekkor Boudhsalinh ismét nyüszögni kezdett. Fáradt volt, fázott és halálra volt rémülve. Haza akart menni. De arra, hogy újra valódi otthona legyen, még nagyon sokat kellett várnia. Boudhsalinh és családja egy thaiföldi menekülttáborban éltek hét hónapon át. 8

Aztán, az ottani kormánynál dolgozó támogatóik segítségével, átköltöztek Amerikába. Georgia államban telepedtek le, Atlanta külvárosában, Riverside-on. Boudhsalinh és családja számára Amerikában élni olyan volt, mintha egy másik bolygóra csöppentek volna. A családban senki nem beszélt angolul. Egyikük sem találkozott még senkivel, aki az amerikai kultúrát képviselte volna – Buonyong-on kívül, aki korábban rövid ideig az amerikai nagykövetségen dolgozott. Rizs-földek és Buddha-szobrok helyett itt mindenütt csak külvárosi környezetet és bevásárlóközpontokat láttak. Egy új világban találták magukat. Boudhsalinh-t a szülei elkezdték „Carrie”nek hívni abban a reményben, hogy ez majd megkönnyíti az amerikai társadalomba való beilleszkedését. De a beilleszkedés továbbra is nehézkes volt. Carrie-nek nehezen ment a nyelvtanulás. Az iskolában kevés barátja volt. Az órán a mondatokat jól tudta memorizálni, de igazából nem nagyon értette, hogy mit is ismételget. 9

Mindezek a problémák azonban eltörpültek ahhoz a traumához képest, ami Carrie-t nyolc éves korában érte. Egyik este Yanyong és Buonyong jópár órára magukra hagyták három gyermeküket a lakásban, Yanyong négy barátjával. Carrie-t a négy férfi rémülettel töltötte el. Rengeteget ittak és egyre hangosabban kezdtek el beszélni és nevetgélni. Az egyikük le nem vette a szemét Carrie-ről. Mire Carrie felfogta, hogy mi történik vele, addigra az a férfi, aki folyton őt bámulta, odajött hozzá, erősen megragadta a kezét, és betuszkolta az egyik hálószobába. A férfi levetkőzött, és megparancsolta Carrie-nek, hogy ő is vegye le a ruháit. Aztán kényszerítette Carrie-t, hogy csókolja meg, majd tapogatni kezdte Carrie-t. Carrie tudta, hogy amit a férfi tesz, az rossz. Elkezdett kiabálni és kérte a férfit, hogy hagyja abba, de a férfi erre nem reagált. Később megtudta, hogy a bátyjával és a nővérével is ugyanaz történt, mint vele. 10

Amikor Carrie beszámolt a szüleinek a történtekről, azok nem hittek neki. Carrie ekkor összeomlott. Egyrészt attól, ami vele történt, másrészt attól, hogy szülei azt feltételezték róla, hogy hazudik ilyesmivel kapcsolatban. A magára hagyatottság és az értéktelenség érzése lett úrrá rajta. Idegen volt a saját otthonában. Carrie életében eltelt valahogy a következő néhány esztendő, de annak a napnak a pusztító hatása mindvégig elkísérte. Középiskolás korára már annyira vágyott arra, hogy elfogadják, hogy csatlakozott egy olyan csapathoz, ami lázadó 11

12

kamaszokból állt. Nem akart többé „jó kislány” lenni. Miért ne érezhetné végre jól magát? Az ital, a drogok és a szex hamarosan mindennapjai részévé váltak. Aztán Carrie találkozott Manny-vel, egy 22-éves fiatalemberrel, akinek sárkány-tetoválás volt a karján. Manny-vel egy vad csekk-hamisítási ügy kapcsán ismerték meg egymást. Vállalkozásuk kudarcba fulladt – mindkettőjüket letartóztatták –, de Manny közben teljesen belehabarodott Carrie-be. Carrie-nek jólesett, hogy végre valaki ekkora érdeklődést mutat iránta, így mikor Manny megkérte a kezét, igent mondott. Tizenhét éves volt ekkor. Házasságuk már rögtön a elejétől meglehetősen rázós volt. Carrie hamarosan megtapasztalta, hogy újdonsült férje manipulálja és szavaival bántalmazza őt. Ettől függetlenül Carrie azon volt, hogy a házasságát egyben tartsa. Három éves házasok voltak, amikor Carrie teherbe esett. Mikor a lánya, Mali megszületett, ő 13

huszonkét éves volt. Tizenegy hónappal később megszületett második lánya, Mya is. Carrie szerette a lányait, de az anyasággal járó felelősségek újabb feszültségeket keltettek a házasságukban. Nem sokkal Mya születése után Manny otthagyta Carrie-t és két lányát is magával vitte. Carrie depressziós lett. Egyre többet ivott. A marihuána is gyakran megfordult a kezében. Visszakérte a lányait, de Manny nem adta őket. Aztán, egy barát segítségével, Carrie „elrabolta” Mali-t. Manny magán kívül volt a dühtől, de pár hónappal később, miután rájött, hogy nem bírja egyedül nevelni a lányát, megenyhült és Myá-t is visszavitte Carrie-hez. Carrie egyfelől végtelenül boldog volt, hogy visszakapta a lányait, másfelől viszont egy új problémával kellett szembenéznie. Kevés dologhoz értett, és egyedülállóként is csak nehezen tudta eltartani magát, most viszont még két 14

gyermekének is gondját kellett viselnie. Mihez kezdjen? Ekkor egy barátnője felkínált neki egy lehetőséget. Ő egy atlantai sztriptíz-klubban táncolt és jól keresett. Egyszer, mikor Carrie-nél ebédelt, felvetette, hogy Carrie, természetes szépségével és egzotikus külsejével, azonnal nagy sikert aratna egy ilyen klubban – és ezzel minden anyagi nehézsége megoldódna. „Csak bele kell jönni, és akkor már nem is anynyira szörnyű, mint első hallásra tűnik.” mondta a barátnője. „Próbáld ki. Mi vesztenivalód van?” „Arról szó sem lehet!” mondta Carrie „Nem vetkőzök le nyilvánosan. Ezt nem tudnám elviselni.” De aztán este, mikor Mali és Mya ott sírtak az éhségtől a majdnem teljesen üres hűtő előtt, Carrie újragondolta a dolgot. „Több pénzt kell keresnem”, gondolta magában. „Különben hogy fogunk megélni?” 15

Pár héttel később eljött a napja Carrie debütálásának az Arany Kanári-ban. Előtte több üveg sört meg kellett innia ahhoz, hogy leküzdje az ellenérzéseit és fölmenjen a színpadra. Félelmetes volt számára a gondolat, hogy mindenki őt fogja nézni. De valahogy túltette magát rajta. Carrie pár nap múlva újra színpadra lépett. Barátnőjének abban igaza volt, hogy jó pénzt keresett, de soha nem tudta igazán elengedni magát a színpadon, nem tudott hozzászokni a rászegeződő kíváncsi tekintetek tömegéhez. Egyre több alkoholra, aztán egyre erősebb drogokra volt szüksége minden egyes fellépéshez. Carrie a következő öt évben folytatta a táncolást. Így el tudta tartani a családját, de ennek az anyagi biztonságnak hatalmas ára volt. Pánikrohamai voltak és gyakran játszott az öngyilkosság gondolatával. Antidepresszáns gyógyszereihez Ecstasy-t szedett, valamint GHB-t és más, kemény drogokat. Egyre 16

többször került kórházba túladagolás miatt, néha rohammentővel, máskor csak sima mentővel. Egyik alkalommal, amint épp az orvosi rendelőben várakozott, hogy felirathassa a következő adag antidepresszánst, kezdte úgy érezni, hogy

17

nincs tovább. Úgy érezte, nincs miért élnie. Nem voltak közeli barátai. A családtagjai messze éltek és különben se értették meg. A lányainak is – úgy érezte – jobb lenne nélküle. Ahogy Carrie ott ült a váróban, egy nővér, akit korábban már látott, odajött hozzá. „Maga Carrie, igaz?” kérdezte a nővér. Carrie bólintott. „Tessék.” mondta és egy szórólapot nyújtott felé. „Ez lehet, hogy érdekelni fogja. Jókat hallottam róluk.” Carrie elolvasta a szórólapot. Egy olyan szolgálatról szólt, akik sztriptíz-táncosoknak nyújtanak reményt és segítséget. „Tud nekem bárki is segíteni?” gondolta magában Carrie. „Van egyáltalán értelme kiutat keresni?” Carrie-t három napon keresztül gyötörték ezek a kérdések. Végül úgy döntött, egy próbát megér a dolog. Kezébe vette a telefont és felhívta a megadott számot. Miközben Carrie a küzdelmeiről 18

beszélt és mindenféle kérdésekre válaszolt, először érezte azt életében, hogy valaki tényleg próbálja megérteni őt és a gyötrődéseit. Ott hallott először arról az emberről, aki Isten volt – Jézus Krisztusról. Hallott egy másik szolgálatról is, aminek „Wellspring” (magyarul: „Forrás”) volt a neve. Minél többet beszélgetett Carrie új barátaival ennél a szolgálatnál, annál jobban tudatosodott benne az, hogy jobban meg szeretné ismerni ezt a Jézust, és hogy szüksége lenne egy helyre, ahol ezt meg tudja tenni. Nem sokkal ezután elfogadták jelentkezését a „Wellspring”-otthonba. Abból a gyülekezetből, ahová ezen a szolgálaton keresztül került, egy kedves család felajánlotta, hogy vigyáz a gyerekeire azalatt a hat hónap alatt, amíg Carrie az otthonban lesz. Ahogy egyik részlet a másik után került a helyére, Carrie elgondolkozott, hogy vajon nem ez a Jézusnak nevezett férfi alakított-e így mindent. 19

Carrie 2003. novemberében kezdte el a programot. Az amerikai Hálaadás-nap előtti napot velem töltötte, segített előkészíteni a házat a másnapi vendégek fogadására. Nagyon szorgalmas volt és munka közben nagyon jókat beszélgettünk aznap délután. Volt valami törékeny és ártatlan Carrie-ben. Minden új volt a számára. Csak előző nap tudta meg, hogy Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. „Most tudtam meg!” újságolta nagy lelkesedéssel. „Eddig nem is tudtam. De ha a Karácsony Istenről és Jézusról szól”, mondta, most már felháborodva, „akkor hogy kerül a Mikulás a képbe? Miért van egyáltalán Mikulás? Ezt nem értem!” Felnevettem. „Ez jó kérdés, Carrie.” mondtam „Én se vagyok benne biztos, hogy ezt értem.” Kb. két héttel később Carrie a Wellspring-otthon nappalijában ült, hogy megnézzen egy filmet Jézusról Karen-nel, az egyik munkatársunkkal. Karen nemrégiben 20

azt vette észre, hogy Carrie-nek nehezére esett megérteni a csoportos tanításokat. Az írott angol szövegeket még mindig nem nagyon értette, alapvetően buddhista neveltetése miatt pedig még a legalapvetőbb keresztény tanítások elfogadásával is gondjai voltak. Világos volt, hogy Carrie meg akarta érteni a dolgokat, de ez többnyire egészen egyszerűen nem ment neki. Karen úgy látta, hogy ahhoz, hogy Carrie megértse az evangélium üzenetét, „látnia” kell Jézus történetét. Karen elindította a filmet, közben elfojtott egy ásítást. Hiszen már annyiszor látta ezt a filmet. Ismert minden egyes részletet és minden egyes csavart a történetben. Mégis, ahogy Karen nézte, hogy Carrie-t hogyan sodorja magával a cselekmény, ahogy törökülésben ül a padlón, s közben igyekszik minél közelebb húzódni a monitorhoz, hogy minden egyes szót jól halljon, megértette, hogy ez a fiatal nő most először élte át az 21

evangéliumot a maga teljes valójában. Carrie szemein keresztül Karen is elkezdte úgy nézni Krisztus életének történetét, mintha életében először látta volna. Karen nem számított rá, de az ő szívét is átformálta az, ahogy szemtanúja volt Isten földrejövetelének. A film folytatódott. Mikor Carrie azt látta, hogy a római katonák kicsúfolják és megkínozzák Jézust, eltorzult arca belső nyugtalanságáról árulkodott. Ekkor Karen megállította a filmet. „Miért teszik ezt Jézussal?” kérdezte Carrie. „Jézus érted és értem engedi ezt meg.” mondta Karen, miközben ő is elcsüggedt. „Mindannyiunk bűnéért és szégyenéért fizeti meg az árat. Be kellett mutatni valamilyen helyettes áldozatot, mert a bűn büntetése a halál. Jézus most a mi büntetésünket fizeti ki.” Karen újraindította a filmet. Amikor Carrie végignézte Jézus keresztrefeszítését és temetését, potyogtak a könnyek a szeméből. Aztán jött az üres sír, majd Jézus feltámadásának bizonyítékai. Amikor Carrie meglátta a 22

feltámadt Jézust, elkezdett a térdén ugrálni örömében. „Él!” kiáltotta. Attól a perctől kezdve Carrie teljesen beleszerelmesedett Jézusba. Egészen izgatott lett, amikor az otthonban dolgozó lányok, ahogy közeledett a Karácsony, szülinapi tortát készítettek Jézusnak. De a karácsonyi időszak legkiemelkedőbb pillanata mégis az volt számára, mikor a karácsonyi hétvégét a lányaival, a Parker-családnál tölthette, akik távollétében vigyáztak a lányokra. Mali és Mya is sokat hallottak ezalatt Krisztusról. Készen álltak arra, hogy anyjukhoz csatlakozva, ők is átadják az életüket Krisztusnak. Karácsony este gyertyafényben ragyogott a Parker-család nappalija, karácsonyi zene szólt lágyan a háttérben, Carrie, a lányai és a Parker család tagjai pedig ös�szegyűltek, hogy imádkozzanak. Mali és Mya mindketten odatérdeltek a kanapé elé és becsukták a szemüket. 23

„Édes Jézus,” imádkozott Mali, „kérlek, gyere a szívembe!” Vékonyka hangján Mya is elismételte ugyanazt az imádságot. „És köszönöm, Istenem, Jézus szülinapját!” tette hozzá Mali. „És köszönöm a Karácsonyt, a sok ajándékot, és azt, hogy Anya megtalálta Jézust, és köszönöm a Wellspring-otthont és hogy azon keresztül megmentetted az én anyukámat!” 24

Carrie szemei megteltek könnyel, ahogy gyerekei imádságát hallgatta. „Köszönöm, Jézus”, tette hozzá némán. „Ez életem legcsodálatosabb pillanata.” Az otthonba visszatérve, Carrie mohón falt minden egyes ajánlott olvasmányt és a Bibliáját is buzgón tanulmányozta, amikor csak tudta. Igazából mindenhova magával vitte, még a boltba is, ha vásárolni ment. A Biblia olyan lett számára, mint a biztosítókötél egy artista számára. Carrie bárkivel is folytatott beszélgetést, mindig tele volt kérdésekkel. „Mi az, hogy hit?” „Mi az, hogy bűn?” „Mi az, hogy bűntudat?” Kiváncsisága nyomán munkatársaink kénytelenek voltak saját hitükben mélyebbre ásni. Mint már annyiszor az otthon történetében, most is legalább annyit tanultunk mi magunk, mint amennyit tanítottunk. Carrie-t hamar megkedvelte a programban résztvevő többi lány. Lelkesedése ragályos volt, és mindig volt egy-két bátorító szava 25

mindenki számára. Mivel szinte úgy nézett ki, mint egy gyerek – kb. 150 cm magas volt – és mivel olyan nehezére esett megérteni az amerikai kultúrát, a lányok az otthonban minduntalan azt vették észre magukon, hogy saját problémáikról megfeledkezve Carrie-nek segítenek vagy magyaráznak valamit. Mindenki neki akart segíteni. 26

És hogy tudott főzni! Bizonyos beosztásban a lányok felváltva főztek, de Carrie ellenállhatatlan ázsiai lakomái Carrie-t egy csapásra Wellspring legnépszerűbb séfjévé tették. Néhány hetes Biblia-tanulmányozás és életvezetési kurzus után Carrie-n látható volt a változás. Látszott, hogy jobban el tudja fogadni magát. Lelki tudása és érettsége rohamosan növekedett. Napról-napra egyre több mindent értett meg. Az éjszakák azonban teljesen másképp teltek. Kicsit olyan volt, mintha a sötétség erői egy összehangolt éjszakai támadáson keresztül megpróbálták volna visszaszerezni azt a területet, amit napközben elvesztettek. Sokszor előfordult, hogy valamelyik lelkigondozó arra ébredt az éjszaka kellős közepén, hogy valaki kopog az ajtaján. „Nem tudok aludni.” mondta ilyenkor Carrie „Valami van a szobámban.” Sötét alakok gyötörték, melyeket a levegőben látott repülni és közben mindenféle hangokat 27

hallott. Ilyenkor másnap rendszerint teljesen kimerülten ébredt, miután egész éjjel alig aludt valamit. Ez akkor kezdett megváltozni, mikor Carrie odaköltözött Conrad-ékhoz, a befogadó családjához. A Wellspring-otthonban töltött hat hónap alatt Carrie hihetetlenül sokat fejlődött. Teljesen új, reményteljes hite volt. A befogadó otthonban már a lányaival együtt lakott, velük egy szobában. Ez, úgy tűnt, elűzte az éjszakai látomások zömét. És ugyanúgy, mint akkor, amikor Carrie az otthonban lakott, úgy most, kiköltözésekor is többen felajánlották neki segítségüket. Egy ismerős család egy autót ajándékozott Carrie-nek, egy másik pedig segített neki irodai alkalmazottként elhelyezkedni egy számítástechnikai nagykereskedésben. Mindezeknek az áldásoknak az ellenére tudtam, hogy Carrie hite még mindig törékeny. Vajon továbbra is Istenben fog-e bízni és tőle 28

akar-e függeni? Ez a következő hetek során fog eldőlni. Alma Conrad, Carrie befogadó-anyukája hamar észrevette, hogy Carrie-nek még van tanulnivalója az anyasággal kapcsolatban. A hat-éves Mali volt a kis család életének fő szervezője. Ő volt az, aki gondoskodott arról, hogy mire az iskolabusz megérkezik, mindenkinek elő legyen készítve az uzsonnája és készen álljon az indulásra. Alma sokszor hosszan beszélgetett Carrie-vel az anyai szerepkörrel együttjáró feladatokról. De Carrie-nek más területeken is új kihívásokkal kellett szembenéznie: meg kellett tanulnia egy új szakmát, meg kellett tanulnia beosztania a pénzét, és még egy sor új feladatot el kellett látnia, ami a „normál” élettel együttjárt. Egy olyan valaki számára, aki felnőtt éveinek zömét vagy részegen, vagy valamilyen drog hatása alatt, bódult állapotban élte át, ez a sok változás néha szinte elviselhetetlen volt. Carrie gyakran volt türelmetlen és 29

gyakran érezte magát frusztráltnak. Nem érezte magát otthonosan ebben az új élethelyzetben. Most is azt érezte, amit már korábban annyiszor: kilóg a sorból. Carrie komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy jobb anya legyen és hogy megértse, hogy hogyan kell egy irodában dolgozni. Továbbra is rendszeresen tanulmányozta a Bibliáját. Mire a Conrad-éknál eltöltött három hónapnak is a végére ért, addigra egy sor új készségre tett szert, de még ezeknél is erősebb volt az Úrba vetett bizalma. Eddigre már hivatalosan is végére ért a Wellspring-képzésnek. De az igazi teszt még hátravolt. A „való világ”-ba való visszatérésekor Carrie érzelmileg és lelkileg is sokmindennel küszködött. Igyekezett megbízni Istenben, de néha eltűnődött azon, hogy vajon Istennek valóban megvan-e a hatalma arra, hogy segítsen neki jó döntéseket hozni. Amikor Laura, az egyik lelkigondozónk időnként felhívta, hogy lássa, mi van Carrie-vel, a válasz rendszerint valami 30

ilyesmi volt: „Hát, még lélegzem. Még életben vagyok.” Ilyenkor Laura, tőle telhetően, igyekezett bátorítani Carrie-t. De végül Carrie nem bírta tovább. Az egész túlságosan nehéz volt neki és ráadásul minden olyan új volt. Szüksége volt már végre egy ismerős helyre, egy olyan helyre, ami olyan volt, mintha „haza” ment volna. Visszament a sztriptíz-klubbokba. Amikor Carrie belépett az Arany Kanári ajtaján, a régi főnöke, a többi alkalmazott és a régi barátai mind mosolyogva és nagy ölelgetések közepette fogadták. Jólesett neki, hogy emlékeznek rá és hogy készek voltak visszafogadni. Amikor felajánlották neki a régi állását, igent mondott. Újra táncos lett. Ez alkalommal azonban Carrie nem tudta rávenni magát arra, hogy igyon, vagy drogozzon, mielőtt fölment volna a színpadra. Egyszerűen a maga számára nem tartotta elfogadhatónak. 31

A nagy nyilvánosság előtti táncolást és vetkőzést se érezte elfogadhatónak. Minden ismerős volt – a reflektorok, a zene, a cigarettafüsttel teli nagy terem és persze a kiváncsi férfi-tekintetek, melyek minden egyes mozdulatát

32

követték –, de most mégis mindezt kényelmetlennek érezte és szégyellte magát. Mikor visszament az öltözőbe, Carrie a kezeibe temette arcát. „Uram, ugye Te nem akarod, hogy itt legyek?” imádkozott „Már nem vagyok idevaló. Hová kell mennem? Hová tartozom?” Már amikor feltette a kérdést, Carrie azon kapta magát, hogy tudja a választ. Régóta ott volt a szívében. Csak nem akart szembenézni vele. „Uram, mindegy, hogy hová megyek, igaz?” imádkozott „Nem számít a hely. Csak Te számítasz. Most már Hozzád tartozom. Az én otthonom ott van, ahol Te vagy.” Carrie azon az éjszakán örökre otthagyta a klubbokat. Úgy döntött, eljött az ideje, hogy most már teljes egészében Istenbe vesse minden reményét. Az Úr arra indította Carrie-t, hogy kezdjen el új helyekre járni. Csatlakozott egy korábban alkohol-és/vagy drog-függőkből álló csoporthoz, 33

melynek a tagjai heti rendszerességgel jöttek össze, hogy támogassák egymást. Beiratkozott egy, szintén heti egyszeri, gyereknevelési kurzusra, ahol a bibliai alapokon nyugvó gyereknevelésről tanult. Elkezdett besegíteni egy szolgálatba, ahol sztriptíz-táncosok felé szolgálhatott. Elkezdett más, egyedülálló anyukákat bátorítani egy gyülekezeti csoporton belül. 34

Nemrég Laura megint felhívta Carrie-t, hogy a hogyléte felől érdeklődjön. Laurának az a hete meglehetősen rossz volt. A beszélgetés végére Carrie volt az, aki segített Laurának jobb kedvre derülni. „Tudod, Isten az, aki irányítja a dolgokat” mondta Carrie Laurának. „Benne megbízhatsz. Rá számíthatsz.” Ma Carrie ezek alapján a tanácsok alapján éli az életét. ”Olyan érzés ez, mintha a kis mozaik-darabkák kezdenének összeállni” mondta nekem Carrie, amikor nemrég egy délután beugrottam hozzá. A kanapéján ülve együtt szürcsölgettük a teát. „Megértettem, hogy az ahogy én elgondolom a dolgokat, az nem működik” folytatta. „Most már mindenben Isten vezetését akarom követni. Ebben folyamatosan tanulni, formálódni akarok, hogy a gyerekeimnek a lehető legjobb anyja lehessek, hogy a gyerekeimnek az igazságot tudjam tanítani, hogy aztán ők is erre tudják majd tanítani az ő gyerekeiket.” 35

Ahogy Carrie a lányairól beszélt, közben nem tudtam nem észrevenni a Maliról és Mya-ról készült gyönyörűen bekeretezett színes képeket az asztal végén, valamint művészi alkotásaikat, melyek a hűtőt díszítették. Láthatóan büszke volt rájuk, én pedig büszke voltam Carrie-re. Egy kényelmes, szerető otthont teremtett a családja számára, és ezt el is mondtam neki. „Én annyira hálás vagyok azért, hogy Isten velem van, megsegít és vezet engem” mondta Carrie. „Tudom, hogy szeret engem, és hogy én Hozzá tartozom. Ő az én otthonom. Csak ez számít!” 36