ítéletet: A2012. szeptember 10. napján bűnügyi őrizetben volt, szeptember 18. napjától október 18. napjáig házi őrizetben volt

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41Ü.1B.21S8/2013/29.

sz. pld.

őrizd

ÉRKEZETT

A Fővárosi Törvényszék Budapesten, a 2014. március 18., március 25., április 01., április 08., április 15. és május 13. napján megtartott nyilvános tárgyaláson meghozta a következő ítéletet:

A2012. szeptember 10. napján bűnügyi őrizetben volt, 2012. szeptember 18. napjától 2012. október 18. napjáig házi őrizetben volt BISZKU

Béla psz. vádlott

bűnös 17 felbujtóként, több ember sérelmére elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntettben (2012. évi C. törvény szerinti Btk. 160.§ (l)-(2) bekezdés f ./ pont), 2./ 2 rb. bűnpártolás bűntettével megvalósított háborús bűntettben (2012. évi C. törvény szerinti Btk. 282.§ (1) bekezdés b./ pont - (3) bekezdés a./ és d./ pont), 3./ lőszerrel visszaélés bűntettében (a 2012. évi C. törvény szerinti Btk. 325.§ (2) bekezdés a) pont), 4./ a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása bűntettében (a 2012. évi C. törvény szerinti Btk. 333.§), ezért - halmazati büntetésül 5 (öt) évi és 6 (hat) hónapi börtönbüntetésre és 10 (tíz) évi közügyektől eltiltásra ítéli. A vádlott által előzetes fogvatartásban - őrizetben - töltött időt, valamint a házi őrizetben töltött időt a szabadságvesztésbe beszámítani rendeli akként, hogy a beszámításnál a 31 nap házi őrizet 8 nap szabadságvesztésnek felet meg.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 410)8.2158/2013/29.

2

A feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontja a büntetés kétharmad részének, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követő nap. A vádlottól lefoglalt és a nyomozati iratok között elhelyezett iratok lefoglalást megszünteti és a vádlottnak kiadni rendeli. Kötelezi az eljárás során felmerült 382.193,- (Háromszáznyolcvankettőezer-százkilencvenhárom) Ft bűnügyi költség állam javára történő megfizetésére. Indokolás:

A bíróság a tárgyaláson lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján a következő tényállást állapította meg: B i s z k u Béla psz. vádlott katonai akadémiát és politikai főiskolát végzett, honvéd őrnagy rendfokozattal rendelkezett, jelenleg nyugdíjas. Havi nettó nyugdíja 240.000 Ft. Özvegy, más személy eltartásáról nem kell gondoskodnia. Rendelkezik a lakóhelyéül szolgáló ingatlan tulajdonjogával, valamint egy Suzuki Alto típusú személygépkocsival, mely után havi 28.000 Ft hitelt törleszt. Büntetlen előéletű. * * * A történeti tényállás leírása előtt a bíróság szükségesnek látta rögzíteni a következőket: A bíróság a 2014. február 27. napján jogerős 41 .B.2158/2013/13. sz. végzésével az aljas indokból és célból, több emberen elkövetett emberöléssel és más bűncselekményekkel megvalósított háborús bűntett és más bűncselekmény miatt folyamatban lévő ügyhöz egyesítette a Budai Központi Kerületi Bíróság előtt folyamatban volt nemzeti szocialista és kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadásának büntette miatt indult bűnügyet. A bíróság az ügy tárgyalása előtt igazságügyi orvosszakértőt rendelt ki annak megállapítására, hogy a vádlott a korának megfelelő egészségi állapotban van-e, és rendkívüli súlyos megbetegedésben, vagy egészségromlásban szenved-e. A szakértő a bírósághoz 2014. március 11. napján érkezett szakvéleményében megállapította, hogy a vádlott a rendelkezésre álló orvosi dokumentum szerint

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41(I.)B.2158/2013/29.

3

A szakértői véleménynek megfelelően a bíróság a tárgyalást lefolytatta, és a bizonyítási eljárás adatai alapján a következő történeti tényállást állapította meg: * * * IJ A vádlott 1949. évtől a Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Bizottsága Káder Osztályának vezetője, 1951-től 1953-ig a Magyar Dolgozók Pártja X. kerületi bizottságának, majd 1955. évtől a XIII. kerületi bizottságának titkára volt egészen 1956. október 31. napjáig. A vádlott, Kádár János, Apró Antal, Fehér Lajos, Kállai Gyula, Kiss Károly és Marosán György, majd dr. Münnich Ferenc mellett megalakulásától tagja a Magyar Szocialista Munkáspárt (továbbiakban MSZMP) Ideiglenes Központi Vezetőségének, Ideiglenes Intéző Bizottságának, tagja később a Politikai Bizottságnak, valamint az Ideiglenes Központi Bizottságának, utóbb pedig a Központi Bizottságnak. A vádlott ezen személyekkel együtt tehát tagja volt a legszűkebb pártvezetésnek, így Magyarország sorsát meghatározó legfontosabb döntések meghozatalában vett részt társaival együtt. A vádlott 1957. február végétől 1961. szeptemberéig a Kádár János vezette kormány belügyminisztere, 1961-től 1962-ig miniszterelnök-helyettes volt. Kádár János 1956. november 07. napjától 1958-ig az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke. 1957. február 26. napjától az Ideiglenes Központi Bizottság elnöke, illetve miniszterelnöke lett az 1956. november elején megalakuló magyar forradalmi munkás-paraszt kormánynak. A Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 56. §-a (2) bekezdése szerint: „A nép demokratikus egységére támaszkodó és élcsapata által irányított munkásosztály az állami és társadalmi tevékenység vezető ereje.”- alkotmányi szinten rögzítette a párt egyeduralmi szerepét. Magyarországon 1956-ra már teljesen kiépült a pártállami diktatúra, melyben a kizárólagos hatalmat gyakorló párt, az állampárt szerepét a Magyar Dolgozók Pártja töltötte be, mely szerepet 1956. októbere után az MSZMP vette át. A legfőbb elv e politikai hatalmi rendszerben az volt, hogy a pártvezetés döntései kétségbevonhatatlanok és kötelezőek, még akkor is, ha e döntéseket nem foglalják jogszabályba. Az állampárt működése a demokratikus centralizmusra és a pártfegyelemre épült, amely tiltotta a párt alapszervei közti horizontális kapcsolatot, szigorú alá- és fölérendeltségi hierarchikus rendszert követelt meg és hozott létre. Bár az állampárt legfőbb szerve a kongresszus volt, amely

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41(I.)B.2158/20I3/29.

4

meghatározta a párt politikai irányvonalát és elfogadta programját, azonban a tényleges hatalmat mégis a legszűkebb pártvezetés gyakorolta. A párt szervei mellett ugyan megvoltak a különböző államhatalmi szervek, így az Országgyűlés, a Kormány, ennek ellenére e politikai hatalmi rendszerben ezek az állami szervek szigorú és szoros pártellenőrzés alatt álltak, lényegében feladatuk a pártutasítások végrehajtása volt. Míg a pártfunkciók korlátlanok, addig az államhatalmi szervek az állampártnak alárendeltek és korlátozottak voltak. 1956. október 23. napján Magyarországon forradalom, majd szabadságharc kezdődött. 1956. november 4. napja után nemzetközi fegyveres összeütközés alakult ki az országot megszálló szovjet csapatok, a Szovjetunió központi vezetése által létrehozott és támogatott munkás-paraszt kormányra felesküdött magyar fegyveres csoportok, illetve a Nagy Imre-kormányhoz hü fegyveres erők, valamint az őket támogató felkelők között. A szovjet páncélos hadosztályok ezen a napon általános támadást indítottak mind Budapesten, mind vidéken, melynek következtében a Nagy Imre vezette törvényes kormány működése megszűnt. A nemzetközi fegyveres összeütközés - az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel kihirdetett a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 12-én között egyezmény 6. cikkének értelmében - a katonai műveletek általános befejezését követő egy évig, 1957. november 15. napjáig tartott. Kádár János 1956. november elején alakította meg a magyar forradalmi munkás-paraszt kormányt, mely szovjet beavatkozás folytán annak segítségével, törvényellenesen, a törvényes magyar kormányt erőszakosan eltávolítva jött létre, ezen hatalom mögött a szovjet megszálló csapatok álltak. A Kádár János vezette kormány az esküt 1956. november 7. napján tette le az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István előtt. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1956. évi 28. számú - keltezés nélküli - határozatával kinevezte a magyar forradalmi munkás-paraszt kormányt, egyben felmentette a Nagy Imre vezette kormányt. 1956. november elején megalakult fentiek szerint az MSZMP, mely központi, operatív, irányító és döntéshozó testületének, az Ideiglenes Intéző Bizottságnak a tagjai volt a vádlott is. A vádlott az Ideiglenes Intéző Bizottsági tagsága mellett 1956. december 08. napjától az MSZMP Budapesti Intéző Bizottságának elnöki tisztségét is betöltötte. A Szovjetunió által támogatott új központi hatalmat sem belföldön, sem külföldön nem ismerték el, a magyar lakosság helyi önszerveződései, csoportosulásai, a munkástanácsok helyi és központi szervei egyre meghatározóbb társadalmi, politikai és gazdasági szerepet töltöttek be. 1956. november első felében az új központi hatalmat gyakorló MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága elhatározta, hogy egy egységes és központi irányítású karhatalmat hoz létre, mely karhatalmat a Katonai Tanács az Intéző Bizottság döntéseinek megfelelően szervezi meg és irányítja. A Katonai Tanács vezetője Úszta Gyula vezérőrnagy lett. A karhatalom felállításáról és megszervezéséről jogszabályt sohasem bocsátottak ki, az erre vonatkozó határozatok hivatalos lapban sem jelentek meg. 1956. november 11-én megtartott Ideiglenes Intéző Bizottsági ülésen a vádlott is kifejtette, hogy rendkívül súlyosnak értékeli a helyzetet, és nem szabad hinni azoknak a jelentéseknek, amelyek mást állítanak, egyúttal javasolta maga is a fegyveres szervek mielőbbi felállítását.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK

5

41 (l.)B .2158/2013/29.

1956. november 21. napján a vádlott részvételével ismét összeült az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága, ahol legfontosabb napirendi pontként a karhatalom megszervezése szerepelt. A vádlott társaival ezen az ülésen többek között az alábbi döntéseket hozta: „A hadseregbe az Intéző Bizottság összekötőjeként a pártmunkások bevonására és a mozgósítására, a politikai munka segítésére Földes László elvtársat delegáljuk.” „Egyes gócokat erőteljesebben kell karhatalommal védeni. Itt a szervezést gyorsítani kell: Miskolc, Pécs, Salgótaiján.” Fentieken túlmenően a vádlott és társai megállapították, hogy az ellenforradalmi erők egyre hangosabbak, erőszakosabbak és aktívabbak, továbbá a vidéki karhatalom szerveihez központi megbízottat kell küldeni teljes felhatalmazással. A vádlott határozottan és következetesen fenntartott álláspontja szerint hangsúlyozta, hogy a fegyveres szervek tekintetében mennyire fontos a személyi megbízhatóság és a vezetők azirányú képessége, hogy a központi akaratot teljesítsék. Utalt arra, hogy Úszta Gyula olyan személy, aki képes vezetni. Az MSZMP Ideiglenes Központi Vezetősége - melynek az Ideiglenes Intéző Bizottsági tagság révén a vádlott is tagja volt - 1956. december 02-án és december 03-án is ülést tartott, melyen a vádlott kifejtette, hogy továbbra is lebecsülik az ellenforradalmi erőket. Szólt a munkástanácsokról és ennek kapcsán - társaival egyetértve - kifejtette, hogy a munkástanácsok létezése és munkája bizonyítja, hogy kettős hatalom van. Felszólalása szerint továbbá a munkástanácsok egy részének kezében fegyver van, ezzel erősítve és alátámasztva hatalmi pozícióját. Nem csak politikai munkát végeznek, és akadályozzák a központi hatalom megszilárdítását, de gazdasági pozíciók megszerzésére is törekednek. Kifejti, hogy a karhatalmi szerveiknek ezért sokkal erélyesebben kell dolgoznia, mint korábban azt tették, mivel az utóbbi napokban valóban megnövekedett az ellenforradalmi nyomás, főként a munkástanácsokon keresztül. Mivel ezidáig semmilyen erélyes intézkedésre nem került sor, ezért az ellenforradalmi erők még elszántabban és határozottabban dolgoznak a központosított hatalmukkal szemben. Társaival egyetértett abban, hogy a munkástanácsokkal szemben csak karhatalmi, rendőrségi erővel lehet sikeresen fellépni. A központi vezetőség tagjai a vádlott javaslatával egyet is értettek és rá is erősítettek azzal, hogy immár valóban nem a teóriákkal kell foglalkozni, hanem a keménykezű karhatalmi fellépésre kell koncentrálni. A vádlott és társai által meghatározottak végrehajtására 1956. december 04. napján összeült a karhatalmat iránytó Katonai Tanács, mely a következőkről döntött: a./ A készültséget életbe léptetni. b./ Karhatalmi ezredeket előkészíteni, beszélni kell a század-és szakaszparancsnokokkal. c./ Határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben. d./ Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük. Tehát a vádlott és társai akaratát és utasítását a karhatalmi egységek parancsnokainak továbbították, akik jelentették, hogy a gyors és kegyetlen leszámolásra vonatkozó parancsokat megértették. Fentiek szerint a karhatalmat kifejezetten azzal a céllal hozták létre, hogy a forradalom és szabadságharc leverése után a szovjet fegyveres erők támogatásával részben rendfenntartó, részben a megtorlásban közreműködő és a polgári lakosság ellen fellépő fegyveres csoport legyen. A jogszabályi keretek nélkül létrehozott karhatalom a forradalmi munkás-paraszt kormány hatalmának megtartását és megerősítését szolgálta, és - a végrehajtott sortüzek által - eszköze lett a gyors és kegyetlen leszámolásnak.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 4 1(l.)B.2158/2013/29.

6

A Kádár János vezette párt- és államvezetés - közöttük a vádlott - ugyanis 1956. december elejére a leírtak szerint elhatározta, ha kell fegyveres erővel, a karhatalommal lép fel és számol le kíméletlenül a polgári lakosság demonstrációival szemben. Magyarországon valóban kettős hatalom alakult ki, melynek során az akkor még legálisan szerveződő munkástanácsok szerepe döntővé vált. Mivel a tömegmozgalmak és a munkástanácsok újabb felkelés kirobbanásával fenyegettek, amely a Kádár János vezette kormány, ekként az MSZMP központi hatalmát gyakorló vádlott és társai uralmát alapvetően veszélyeztette, ezen mozgalmak elfojtását a karhatalom feladatává tették. A Katonai Tanács 1956. december 04. napján meghozott döntéseit követően a karhatalmi alakulatok a békés polgári lakosságra leadott sortűzzel elkövetett szándékos emberöléseket követtek el az ország területén. A vádlott és társai 1956. december 05. napján, mint az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága a feladat meghatározás céljából ismét ülést tartottak, melyen elhatározták, hogy fasisztaellenes tömegdemonstrációt szerveznek. A szervezésért és a politikai irányításért a vádlott is felelős volt. 1956. december 06. napján Budapesten a Nyugati Pályaudvari ún. „vörös-zászlós” tüntetésen a szovjet páncélozott jármüvek az ellentüntetőkkel történt összetűzés során fegyvert használtak, melynek következtében Szakács Ilona, Simon József, Laster Sándomé, született Csonka Mária életét vesztette. Kétséget kizáró módon nem állapítható meg, hogy a szovjet páncélozott járművekből a vádlott és társai akaratának, illetve utasításának megfelelően történt a fent említett tüntetők lemészárlása. 1956. december 08. napján ugyanakkor Salgótaijánban a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság épülete előtt összegyűlt tömegre már a vádlott és társai akaratának és utasításának megfelelően nyitottak tüzet a helyszínen lévő magyar karhatalmista és szovjet katonai erők, melynek következtében 46 ember vesztette életét: Dr. Wagner Jenőné (1914), Tóth Sándor (1925), Kakuk József (1946), Vlasovszky Rezső (1906), Szabó Gyula (1932), Benkő Imre (1897), Telek Ilona (1933), Telek Erzsébet (1934), Ravasz István (1938), Kostyál Endre (1928), Szabó János (1934), Kluka József (1941), Vilcsek Ilona (1929), Peresi Ilona (1935), Fényes Sándor (1932), Fényes Ilona (1939), Tóth András (1936), Dávid Lajos (1931), Nagy Béláné (1936), Chmell Tibor (1939), Krupa János (1935), Nagy Sándor (1906), Szőke Zoltánné (1918), Gálfí János (1933), Zaff József (1938), Mihály Ilona (1938), Molnár Zsigmond (1911), Fekete József (1937), Tóth Sándor (1908), Németh Ferenc (1929), Kiss István (1934), Balázs József (1925) Gubányi Ferenc (1911), Jónás János (1933), Sály Miklós (1936), Kosléder László (1934), Szarvas Pál (1926), Koczka László (1938), Vámos Józsefné (1930), Bártfai József (1926), Pallai József (1936), Fekete Imre (1930), Angyal Pál (1913), Havasi László (1939), Kiss Gábor (1939), Molnár Józsefné (1930). További 89 ember pedig megsebesült. A vádlott később, mint belügyminiszter a felelősségre vonásra azért nem intézkedett, mert a polgári lakosságra leadott sortűzzel elkövetett emberölésekre a szűkebb pártvezetés más tagjaival együtt a leírtak szerint ő adott utasítást, melyek alapjául szolgáltak a karhatalmisták tevékenységének. A belügy feladatává tették, hogy fokozza a harcot az ellenforradalom vezetői és szervezői ellen az ellenforradalom végleges felszámolása érdekében. 1956. december 28-án az MSZMP Központi Bizottsági ülésén - melyen a vádlott is részt vett felszólalt Úszta Gyula és kifejtette azt, hogy a karhatalom megállja a helyét, de azért, mert a háta mögött van a szovjet hadsereg.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 4I(I.)B.2158/2013/29.

7

1957. január 14-én az MSZMP Intéző Bizottsági ülésén a vádlott és társai javaslatot tettek arra, hogy elő kell készíteni a preventív lépéseket az osztályellenség fő bázisát képező kategóriák ellen. 1957. február 26-án az MSZMP Központi Bizottsági ülésén a vádlott és társai jelenlétében Úszta Gyula felszólalásában kifejtette, hogy a megszervezett karhatalmuk olyan, hogy lelövi mindazokat, akiket kell, azonban megindul a tavaszi munka, és esetleg több embert kell megsemmisíteni, mint amennyire szükség volna, ezért maga javasolja, hogy a párt alaposan elemezze, és értékelje a helyzetet, és ennek megfelelően döntsön. Ezen az ülésen Kádár János kifejtette, hogy március 15-re fel kell készülni, mert előfordulhatnak az októberi eseményekhez hasonló véres provokációk, és ebben az esetben az ilyen provokációkkal szemben kegyetlenül fel kell lépni, továbbá feltétlenül össze kell szedni néhány embert, és nem a mennyiség, hanem a minőség számit. 1957. március 09-én a székesfehérvári karhatalomtól Kovács Mihály őrmester vezetésével kb. 15 fő érkezett Martonvásárra, őket a helyi rendőrőrs tagjai segítették. A karhatalmi egység jelentős része erősen ittas állapotban volt. A karhatalom tagjai házkutatást tartottak Tóth József, Friedrich Béla, Kükedi Endre, Kis Árpád, Varga László, Kordély Sándor, Gingel István és Simonyi József martonvásári lakosoknál, továbbá személyválogatás nélkül a nyílt utcán, illetve a szórakozóhelyen brutálisan bántalmaztak embereket, illetve többeket elő is állítottak. Ennek során a fenti személyek közül Friedrich Bélát, a mezőgazdasági tudományok kandidátusát, egyben tudományos osztályvezetőt, Kis Árpád tudományos munkatársat, és Kükedi Endre tudományos segédmunkatársat a rendőrőrsre kísérték, ahol a karhatalmisták a helyi rendőrőrs parancsnokának támogatásával, Ládás József r. törzsőrmesterrel együtt nevezett személyeket súlyosan bántalmazták, három órán keresztül ütötték. Először mindhárom sértettet a falhoz állították és gumibottal közepesnagy erővel testszerte ütötték, majd a sértetteket hasra fektették és kézzel, lábbal testszerte bántalmazták. A brutális támadás végezetéül pedig mindhármukat felállították, körbeállták majd gumibottal a fejüket verték, míg össze nem estek. Az eszméletüket vesztett sértettek bántalmazását a földön tovább folytatták. A bántalmazás következtében Kis Árpád 8 napon túl gyógyuló súlyos sérüléseket szenvedett. Kétséget kizáró módon nem állapítható meg, hogy a fenti személyek pontosan milyen sérüléseket szenvedtek el, mivel a sértettektől az orvosi ellátást megtagadták. A vádlott fenti martonvásári eseményekről már 1957. márciusában, néhány nappal a bűncselekmény után tudomást szerzett. A részére megküldött átiratokból, panaszos levelekből, továbbá a hivatalos ügyészségi, majd rendőrségi jelentésből számára is egyértelművé vált, hogy rendkívül súlyos, a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekmények történtek. Az ügyészségi jelentésből számára az is kiderült, hogy a martonvásári eseményekért két főt tettek felelőssé, így a karhatalmi egység parancsnokát, és a helyi rendőrőrs parancsnokát, azonban velük szemben csak formális felelősségre vonás - egyik eltávolítása, másik parancsnok áthelyezése - történt meg. A vádlott azonban miniszterként, mint hivatalos személy megállapította, hogy az esemény további kivizsgálást nem igényel, és irattárba rendelte helyezni a vonatkozó anyagot. Arra, hogy a martonvásári események a vádlott akaratának és utasításának, illetve szándékának megfelelően történtek volna, kétséget kizáróan következtetni nem lehet, azonban hivatalos személyként utólagosan megakadályozta az érdemi, büntetőjogi felelősségre vonást. IIJ A vádlott - közelebbről meg nem határozható időpontban - megszerzett 11 darab 36/50,7 kaliberű sörétes vadásztöltényt, amelyek tartására nem rendelkezett engedéllyel, azonban a Budapesti Nyomozó Ügyészség által 2012. szeptember 10. napján foganatosított házkutatásig a Budapest, II. kerület, Felső Zöldmáli út 27., 1. szám alatti lakásában tartotta. A vádlott korábban rendelkezett engedéllyel vadászlőfegyver tartására.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41 (I.)B.2158/2013/29.

8

A vádlott által lakásán tartott 11 darab 36/50,7 kaliberű sörétes vadásztöltény a 2004. évi XXIV. törvény 2. §-ának 22. pontja alapján lőszernek minősül. III./ A vádlott 2010. júliusában megállapodott a Duna Televízióval, hogy interjút ad a vele készült „Bűn és büntetlenség” című dokumentumfilmben elhangzottakkal kapcsolatban. Az interjú stúdiófclvételére 2010. augusztus 03. napján került sor a Duna Televízió Zrt. Budapest I. kerület Mészáros utca 48. szám alatti épületében. A vádlott a felvételt követően nyilatkozatot írt alá, melyben hozzájárult a rögzített interjú egészének, illetve részleteinek a „Közbeszéd” című műsorban történő nyilvánosságra hozatalához. A Duna Televízió a felvételt ennek keretében 2010. augusztus 04-én leadta. Az interjúban a riporter által az 1956-ot követő perekre és ítéletekre, illetve azok koncepciós voltára vonatkozóan feltett kérdésekre a vádlott úgy nyilatkozott, hogy „Nem tartom koncepciós pereknek. Valamilyen cselekmények alapján történtek az ítéletek. Az ítéleteket nem én hoztam.... Az ügyészség foglalkozott a nyomozó hatóság felügyeletével és törvényes ellenőrzésével, és a nyomozó hatóság, illetve az ügyészség feladata volt a vádemelés a bíróság előtt, és az ítéletet pedig a bíróság, a szuverén magyar bíróság hozta.” A riporter ezt követő azon kérdésére, hogy a vádlott számára „...belügyminiszterként elfogadható volt-e, hogy a történelemírás szerint 300 ember kivégeztek, 20.000 embert bebörtönöztek és 200.000 ember elhagyta az országot, azt mondta: „Ehhez nekem nem volt közvetlen közöm. Hát az, hogy mennyi ember hagyta el az országot, az akkori helyzet következménye volt, és én rendkívül sajnáltam azokat az embereket, akik ennek a helyzetnek a következményeképpen hazájukat kénytelenek voltak elhagyni. És nagyon sokan, én nem tudom pontosan megmondani, de százezernél is többen visszajöttek Magyarországra, és itt élték az életüket tovább.” A vádlott fenti nagy nyilvánosság előtt tett nyilatkozataival a kommunista rendszer által elkövetett bűnöket nyilvánosan tagadta, illetve jelentéktelen színben tüntette fel.

A bíróság a fenti tényállást a vádlott, a tanúk vallomásai, a szaktanácsadói vélemény, az igazságügyi fegyverszakértői vélemény, valamint az ismertetett okirati bizonyítékok alapján állapította meg. * * ♦ A Budapesti Nyomozó Ügyészség Nyom.375/2012. számú, valamint a Budapesti I. és XII. Kerületi Ügyészség B.4415/2010/4. számú vádiratában részben a fenti tényállások alapján a vádlottat az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. évi augusztus hó 12. napján kelt - a Magyar Népköztársaságra nézve az 1955. évi február hó 3. napjától hatályos - nemzetközi egyezmény 2., 4. és 6. Cikkében foglaltakra tekintettel a 147. Cikkben meghatározott súlyos jogsértésnek minősülő, felbujtóként elkövetett aljas indokból és célból, több emberen elkövetett emberöléssel, felbujtóként elkövetett életveszélyt okozó testi sértés bűntettének kísérletével, valamint 2 rendbeli felbujtóként elkövetett aljas indokból és célból elkövetett súlyos testi sértés bűntettének kísérletével megvalósított háborús bűntettel vádolta, amelyre - figyelemmel a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (továbbiakban Btk.) 2. §-ára - a Btk. 160. §-a (1) bekezdésébe ütköző, és a (2) bekezdés c) és f) pontja szerint minősülő aljas indokból és célból, több emberen elkövetett emberölés bűntettének, a Btk. 164. §-a (1) bekezdésébe ütköző és a (8) bekezdése szerint minősülő


9

41 (I.)B .2158/2013/29.

életveszélyt okozó testi sértés büntette kísérletének, 2 rendbeli a Btk. 164. §-a (1) bekezdésébe ütköző és a (6)-ának a) pontja szerint minősülő aljas indokból és célból elkövetett súlyos testi sértés büntette kísérletének büntetési tételét kell alkalmazni, továbbá figyelemmel a Btk. 2. §-ára, a Btk. 325. §-a (2) bekezdésének a) pontjába ütköző és aszerint minősülő engedély nélküli tartással elkövetett lőszerrel visszaélés bűntettével, valamint a nemzeti szocialista és kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása bűntettével (régi Btk. 269/C.§) vádolta. A bíróság által megállapított tényálláshoz képest a vád szerint a vádlott felelős felbujtóként, a Nyugati térnél lezajló események kapcsán a 3 ember haláláért, továbbá szintén felbujtóként felel a 3 martonvásári kutató súlyos bántalmazásáért. A tárgyaláson eljáró ügyész a vádirati tényállásokat változatlanul fenntartotta azzal, hogy a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása büntette tekintetében az elbíráláskori törvény szerinti minősítést kérte megállapítani (Btk. 333.§), és a büntetéskiszabási körülményekre figyelemmel indítványozta, hogy a bíróság a vádlottat ítélje életfogytig tartó fegyházbüntetésre, a házi őrizetben töltött időt számítsa be, mellékbüntetésül tiltsa el a közügyek gyakorlásától. * * * A vádlott mind a nyomozás során, mind a tárgyaláson lényegében élt a vallomásmegtagadás jogával, csak rövid érdemi védekezést, illetve az utolsó tárgyalási napon írásbeli vallomást terjesztett elő, melyben tagadta a terhére rótt bűncselekmények elkövetését. Vallomásának lényege szerint nem vett részt a karhatalom létrehozására vonatkozó döntés meghozatalában. 1956. november és december hónapban a karhatalomnak semmiféle utasítást, parancsot nem adott, és nem is adhatott. Nem vett részt békés tüntetések lőfegyverhasználattal történő feloszlatására vonatkozó döntés meghozatalában. Továbbá az Intéző Bizottság, a Központi Vezetőség, a Politikai és Központi Bizottság üléseiről felvett gépírásos jegyzőkönyveket utólag szerkesztették, a határozatokat is utólag, Kádár János instrukciói alapján fogalmazták meg. A gépírásos jegyzőkönyvek az általa elmondottakat több helyen pontatlanul tartalmazzák. így például 1956. december 03-án nem karhatalmi, hanem rendőrségi fellépésről beszélt. Az Intéző Bizottság 1957. március 26-i ülésén nem mondott olyat, hogy ő beszélt Farkas Mihály ügyét tárgyaló bírókkal. Továbbá soha nem adott utasítást Friedrich Béla, Kükedi Endre és Kis Árpád bántalmazására. A házkutatás során a lakásán előtalált lőszerek ottlétéről tudomása nem volt, azok a fia tulajdonát képezték. A kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása vonatkozásában a 2010. augusztus 25. napján tett gyanúsítotti kihallgatása során vallomást szintén nem tett, de megjegyezte, hogy a nemzeti szocialista rendszerek által elkövetett bűnöket nem tagadta, és kikérte magának, hogy ezzel is meggyanúsítsák. Egyebekben fenntartotta az adásban elhangzottakat. Véleménye szerint Magyarországon nem volt kommunista rendszer, és történelmi tény, hogy 1956-ban ellenforradalom volt. A védő perbeszédében rendkívüli részletességgel és hosszasan elemezte mind a történeti tényállást, mind az alkalmazandó nemzeti és nemzetközi jogot, számos konkrét jogesetet, illetve nemzetközi bírósági döntést hozott példaként. Kifejtette, hogy semmiféle konkrét bizonyíték nincs arra, hogy a vádlott részt vett volna a karhatalom megszervezésében, irányításában, vagy az arra vonatkozó parancs kiadásában, hogy Salgótarjánban, vagy a Nyugati térnél a tömegbe lőjenek, ráadásul ez utóbbi esetben a lövéseket a szovjet páncélozott járművekből adták le, az alapügy vádlottját pedig a Legfelsőbb Bíróság felmentette. Legfeljebb a lőszerrel visszaélés bűntettét lehet megállapítani. A kommunista rendszer nyilvános tagadása büntette kapcsán szintén részletesen elemezte és értékelte a törvényi tényállást, a vonatkozó és az ügyben korábban született Alkotmánybírósági határozatot és a vádlott vád tárgyává tett kijelentései kapcsán kifejtette, hogy azok nem

10


tényállásszerűek. Elsődlegesen bűncselekmény hiányában, másodlagosan bizonyítottság hiányában történő felmentésre tett indítványt. Többször utalt azon - politikai fennhangoktól sem mentes álláspontjára, mely szerint a vádlott egyfajta koncepciós per áldozata, melyben nemcsak az ügyészség, de a bíróság is központi kormányzati nyomásra cselekszik. Ezzel kapcsolatban többször hangsúlyozta, hogy a tárgyalás időzítése sem véletlen, és éppen a legintenzívebb politikai választási időszakra esett. Ráadásul azok, akik a vádlott javára mentő vallomást tudtak volna tenni, már elhunytak, így a bizonyítás is csak egyoldalú lehetett. * * * Mielőtt a bíróság az érdemi indokolást a bizonyítékok értékelésével folytatná, fontosnak tartja rögzíteni, hogy csak a törvényeknek van alárendelve, ezért döntéseit is a vonatkozó törvények, illetve jelen esetben a nemzetközi jog szabályai határozták meg. A tárgyalás kitűzésének időpontját pedig egyetlen büntetőeljárási cselekmény határozta meg, nevezetesen a vádirat benyújtásának időpontja, mely 2013. októberében történt meg. Ezt követően a bíróságnak egy hónapja van a tárgyalás előkészítésére, majd a vádirat kézbesítését követően újabb egy hónapja a tárgyalás kitűzésére azzal, hogy a tárgyalás határnapját ezután - figyelemmel az ügy kiemelt jelentőségére - 3 hónapon belülre kellett kitűznie. A bíróság valamennyi határidőt szigorúan betartotta, így a törvényeknek megfelelően tűzte ki a tárgyalás határnapjait.

A bíróság a bizonyítékok értékelése körében az alábbiakat állapította meg. IJ 1./ Köztudomású tények: Az 1990. évi XXVIII. törvény az 1956. évi októberi forradalom és szabadságharc jelentőségét méltatta, és mindenkire kötelező erővel állapította meg azt, hogy Magyarországon 1956. október 23án forradalom, majd szabadságharc zajlott. Ezen, a magyar történelem szempontjából is kiemelkedő jelentőségű törvény rendelkezései ma is hatályosak és nem vitathatók. A jogszabály által deklarált események forradalom és szabadságharckénti megítélése a bíróságok rendszerváltás utáni ítélkezésében is határozottan és következetesen kimutathatók. Az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról szóló jogszabály szerint: „A szabadon választott új Országgyűlés halaszthatatlan feladatának tartja, hogy törvénybe foglalja az 1956. októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét. Az újkori magyar történelem e dicső eseménye csak az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz mérhető. 1956 őszének magyar forradalma megalapozta a reményt, hogy létrehozható a demokratikus társadalmi rend, és hogy a haza függetlenségéért semmilyen áldozat nem hiábavaló. A forradalmat követő megtorlás visszahelyezte ugyan a régi hatalmat, de nem volt képes kiirtani a nép leikéből 1956 szellemét. Az új Országgyűlés kötelességének tartja, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy 1956 szellemének megfelelően mindent megtesz a többpártrendszerű demokrácia, az emberi jogok és a nemzet függetlenségének védelme érdekében, ezért első ülésén elsőként a következő törvényt alkotja: 1.§ Az Országgyűlés az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét törvényben örökíti meg. 2.§ Október 23-át, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar

FŐ V Á R O SI T Ö R V ÉN Y SZÉK 41 (I .)B .2158/2013/29.

11

Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napját nemzeti ünneppé nyilvánítja.” Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc általános politikai története, a szovjet intervenció ténye, a forradalom leverésének és az azt követő megtorlásnak az eseménytörténete már a maga korában is mind belföldön, mind világszerte közismert volt, és három évtizedes elhallgatás után, a rendszerváltást követően napjainkban is közismertnek tekintendő. Az 1957-től 1988-ig teijedő korszakban sem beszélhetünk teljes hallgatásról, mert a legfontosabb eseményeket, így az ellenforradalom történetét, az ellenforradalom utóvédharcait, az ellenforradalom leverését, a Kádár - kormány első korszakának történetét publicisztikai, propaganda- és szépirodalmi szinten egyaránt tárgyalták és ábrázolták, emlékiratokban is megörökítették, más kérdés, hogy milyen ideológiai értékelés mellett. Az 1956-os események valódi története már régen és napjainkban is mindenki számára közismertek voltak. Senki sem hivatkozhat tehát arra jóhiszeműen, hogy itt ismeretlen, felderítést igénylő tényekről van szó, hiszen legfeljebb a háttér és az indítékok maradhattak rejtve, de nem maguk az események, amelyek a jelenkori magyar történelem szerves részét képezik. Az a védői álláspont tehát, hogy ezeket az eseményeket történész- vagy katonai szakértők bevonásával kellene vizsgálni, nem helytálló. Köztudott, közismert történeti tények tagadása, vagy - amennyiben azok kellemetlenek - kétségbe vonása, jelentéktelen színben való feltüntetése ugyanolyan helytelen 1956-tal kapcsolatban, mint a náci háborús büntettek, vagy a holokauszt tagadása, ezért e körben a szokásos perbeli bizonyításnak nincs helye, illetve arra nincs szükség. A köztudomású tényeket ugyanis a Be. 75.§ (3) bekezdés alapján nem kell bizonyítani. A bíróság tehát az említett történelmi eseményeket köztudomásúnak tekintette, erre figyelemmel el is utasította a védelem azon bizonyítás-kiegészítési indítványát, amely történész-hadtörténész, vagy bármiféle katonai szaktanácsadó, vagy szakértő bevonására vonatkozott. Ugyancsak ebbe a körbe tartoznak a hivatalos lapban közzétett jogszabályok is. A bíróság azonban a tárgyalás anyagává tette az ügyészség által beszerzett és több ezer oldalt kitevő korabeli dokumentumokat, okiratokat, köztük jegyzőkönyveket, határozatokat, átiratokat, és egyéb korabeli, az ügy szempontjából jelentőséggel bíró kordokumentumot. 2./ Salgótarjáni sortűzperben hozott alapítélet: A Fővárosi Bíróság 1995. január 31. napján - tehát majdnem 20 éve - hirdette ki 16.B.768/1994/88. számú ítéletét. Az akkori vádiratot 12 terhelt ellen nyújtották be, végül első fokon 2 vádlottat emberiség elleni bűntettben mondtak ki bűnösnek és 5-5 évi fegyházbüntetésre ítéltek. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1997. január 16. napján hozta meg Bf.IV. 1847/1996/10. számú jogerős ítéletét, melyben részben megváltoztatta az elsőfokú határozatot. 3 vádlottat mondott ki bűnösnek társtettesként, illetve bűnsegédként több emberen elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntettben, ezért a társtettest 5 évi fegyházbüntetésre, míg a bűnsegédeket 22 évi börtönbüntetésre ítélte. Az elsőfokú ítélet tényállása szerint: „Tekintettel a vád tárgyává tett cselekmény különleges jellegére, az elbírálásnál figyelembe veendő nemzetközi szerződések, illetve belső jogszabályok alkalmazhatóságának feltételeire, valamint arra, hogy az 1956. december 8-án Salgótarjánban lezajlott eseményeket nem lehet elszigetelten vizsgálni és elszakítani az országban bekövetkezett más eseményektől, a bíróság úgy látta, hogy foglalkozni kell a szovjet katonai intervencióval, a magyar forradalom leverésével és az azt követő megtorlással.


12

E közben azonban csak a legszükségesebb megállapításokra kell szorítkozni, mégpedig a köztudott, illetve közismertté vált tények ismeretében, függetlenül azok politikai vagy ideológiai megítélésétől. Ezek a következők: 1956. november 1-jén a Nagy Imre - kormány - amelyet ekkor már a külföldi államok, az Egyesült Nemzetek Szervezete, a magyar társadalom és a felkelő erők egyaránt törvényes magyar kormánynak ismertek el - bejelentette Magyarországnak a Varsói Szerződésből történő kilépését, és kinyilvánította az ország semlegességét. Erre válaszképpen a szovjet kormány, illetve a legfelsőbb szovjet pártvezetés lépéseket tett a forradalom leverésére. Rövid időn keresztül elhatározták a katonai beavatkozást. November 2-án és 3-án Hruscsov a kelet-európai szocialista államok vezetőivel, Titóval, illetve a kínai pártvezetéssel egyeztetve, és hozzájárulásukat elnyerve a gyors beavatkozás mellett döntött. A Titóval folytatott pulai tárgyaláson még a felállítandó új kormány elnökének személyében is megállapodtak. (Kádár János) Kádár és egyes munkatársai e két nap alatt maguk is elhatározták a Nagy Imre-kormánnyal való szakítást, és átmentek a szovjetekhez. A november 3-áról 4-re virradó éjjel a tököli szovjet főhadiszálláson a szovjet állambiztonsági szolgálat (RGB) a nemzetközi hadijog megsértésével letartóztatta a tárgyalásra érkezett magyar katonai küldöttség tagjait, köztük a honvédelmi minisztert és a vezérkari főnököt. November 4-én hajnalban a szovjet páncélos hadosztályok - amelyek már november 1-től folyamatosan érkeztek az országba, és a már itt állomásozó erőkkel együtt kb. 15 hadosztályt tettek ki - általános támadást indítottak, mind Budapesten, mind vidéken. Ennek eredményeként a Nagy Imre-kormány működése megszűnt, a miniszterelnök és kísérete a jugoszláv követségen keresett menedéket. Onnan távozóban viszont, a Kádár által adott garanciák ellenére, november 22-én a szovjet állambiztonsági szolgálat szó szerint elrabolta, és társaival együtt Romániába szállította. Perére és kivégzésére 1958-ban került sor. A Kádár kormány állítólagos megalakulására a november 4-i közlemény szerint előző napon került sor Szolnokon. A megalakulás körülményei a mai napig tisztázatlanok, a kormány tagjai nem is voltak együttesen jelen Szolnokon, a hivatalos eskütételre csak november 7-én került sor Budapesten. Viszont a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a Nagy Imre kormányt felmentő, és a Kádár kormányt megválasztó 1956/28 NET. sz. határozatát csak a Magyar Közlöny november 12-i számában tették közzé. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnevezésű testületet - amely nem vitásan külföldi beavatkozás folytán, törvényellenesen, az akkori alkotmányt is sértve, és a törvényes magyar kormányt erőszakosan eltávolítva jött létre - az első hónapokban a magyar társadalom nem ismerte el legitim kormánynak. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése egészen 1962 végéig nem ismerte el a magyar küldöttség megbízólevelét, és a Kádár- kormányt illegitim bábkormányként kezelte, ezért tagságát felfüggesztette.

FŐ V Á R O SI TÖRV ÉN YSZÉK 41 (I.) B. 2158/2013/29.

13

Ezt rögzítette az ENSZ ún. különbizottságának 1957-es jelentése is. Az ENSZ ezenkívül 1956. november 4-e után és 1957-ben számos határozatban ítélte el a Szovjetuniót, és a magyarországi katonai beavatkozást az ENSZ Alapokmányát sértő agressziónak bélyegezte. A szovjet csapatok támadása ellen november 4-én hajnaltól kezdve mind a fővárosban, mind egyes vidéki városokban fegyveres ellenállás bontakozott ki, amelyben az akkor már nemzetőrséggé szervezett felkelők és egyes magyar katonai egységek is részt vettek, (utóbbiak Dél-Pesten és Dunapentelén) *

Az 1956. október 31 -én megalakult, és a Király Béla vezetése alatt álló ún. Forradalmi Karhatalmi Bizottság nemzetőrség néven egységes parancsnokság alá vonta a fegyveres felkelőket és az október 3o-án alakult Forradalmi Honvédelmi Bizottmány által vezetett néphadsereget. Ez a közös parancsnokság elvileg fennállott ugyan a támadás pillanatában, de ezt követően már nem funkcionált. Az egyes felkelő csoportok azonban saját parancsnokaik által vezetve, tovább is fennállottak. A támadó szovjet csapatok mellett magyar alakulatok nem harcoltak. A néphadsereg napok alatt felbomlott, mivel az egyes csapattesteket a szovjetek leszerelték és a katonákat hazaküldték, egyes laktanyákat pedig már november 4-én reggel váratlanul megtámadtak és szétlőttek. (Záhony, Szolnok, Budapest.) A bevonuló szovjet csapatok a felkelést Budapesten november 11 -12-ére, vidéken pedig legkésőbb november 15-ig mindenütt leverték. November 15. után fegyveres harcról, illetve hadműveletekről már nem lehet beszélni. A Kádár-kormány ellen ezután széleskörű, országos ellenállás bontakozott ki, amely különböző szervezkedésekben, tüntetésekben és sztrájkokban nyilvánult meg. Az országban valójában kettős hatalom alakult ki, és ez az állapot heteken át tartott. December közepéig igen sok helyen működtek még a forradalmi bizottságok, november közepétől kezdve pedig a helyi munkástanácsok szerepe vált döntővé. Elsősorban a november 14-én megalakult Nagy budapesti Központi Munkástanács játszott vezető szerepet. November közepétől január elejéig egymást követték a sztrájkok, a tüntetések, a felvonulások, az értelmiség, az egyetemi ifjúság- és a munkásság különféle megmozdulásai és szerveződései. Bár a szovjetek kétségtelen katonai győzelmet arattak, a rend nem állt helyre, a kormány támogatottsága is minimális volt, egyébként sem rendelkezett katonai vagy rendőri erővel. így került sor a később részletezendő karhatalom felállítására. A tömegmozgalmak újabb felkelés kirobbanásával fenyegettek. Ez a helyzet mind a Kádár kormány legitimitását, mind a szovjet kormány nemzetközi érdekeit alapvetően veszélyeztette. Kádárék tárgyaltak ugyan az értelmiségi bizottságok és a munkástanácsok képviselőivel november második felében, de mivel azok a rend helyreállításának előfeltételéül a Nagy Imre-kormány visszatérését és a szovjet csapatok kivonását követelték, megállapodás nem született. így végül mind a Kádár-kormány (és ezzel az újjáalakult MSZMP ideiglenes intézőbizottsága) mind a magyarországi szovjet katonai parancsnokság a mozgalmak erőszakos letörését határozta el. Ezt katonai, karhatalmi, illetve jogi eszközökkel érték el.

14

FŐ V Á R O SI TÖ R V ÉN Y SZ É K

41 (I.) B. 2158/2013/29.

Ebben az időszakban a Kádár-kormány sem a hadseregben, sem a rendőrségben nem bízott, ezért az ellenforradalminak nevezett mozgalmak elfojtását a szovjet katonaság és a karhatalom együttes feladatává tették. Megjegyzendő, hogy november 4. után mind a fővárosban, mind a vidéki városokban, elsősorban a megyeszékhelyeken, szovjet városparancsnokságokat állítottak fel, amelyek falragaszokon a polgári lakosságot érintő rendelkezéseket tettek közzé, sorszámozott parancsok formájában. Megszegésük esetére a szovjet hadi törvények alkalmazását helyezték kilátásba. Az újabb felkelés kirobbanásának megakadályozása érdekében számos megelőző, illetve megtorló intézkedésre került sor abban az időszakban, (1956. nov. - 1957. febr.) amelyet a Kádár-korszak történetírása az "ellenforradalom utóvédharcai" néven emlegetett. Főbb állomásai a következők voltak: A Kádár-kormány - illetve a teljesen formális tevékenységet gyakorló Elnöki Tanács - rendeleteket, határozatokat, illetve törvényerejű rendeleteket bocsátott ki, amelyeket a november 12-től ismét megjelenő Magyar Közlönyben tették közzé. November 12-én elrendelték a gyorsított bűnvádi eljárást a gyilkosság, szándékos emberölés, rablás, fosztogatás és fegyverrejtegetés bűntetteire. (1956. évi 22.sz.tvr. ezt az 1957. évi 4.sz. tvr. hatályon kívül helyezte.) December 8-án feloszlatták a még működő forradalmi bizottságokat. (17/1956 sz. korm.hat.) December 10-én a kormány feloszlatta az általa addig sem elismert területi munkástanácsokat, beleértve a Nagybudapesti Központi Munkástanácsot is. Vezetőiket aznap és másnap letartóztatták. December 11-én és 12-én a munkástanácsok felhívása alapján országos, általános sztrájkra került sor. December 11-én kihirdették a rögtönítélő bíráskodást, amelyet katonai bíróságok gyakoroltak. (1956 évi 28.sz.tvr.") December 12-én elrendelték a gyülekezés és a felvonulás engedélyhez kötését, de tilalmat nem hirdettek ki. (1956 évi 3o. sz.tvr.) Egyidejűleg részletesen kormányrendelet.)

szabályozták

a

rögtönítélő

bíráskodás

szabályait.

(6/1956

sz.

December 13-án ismét bevezették az 1953-ban eltörölt internálást, közbiztonsági őrizet néven. (1956 évi 31.sz.tvr.) 1957. január 15-én újólag szabályozták a gyorsított bűnvádi eljárást, amelyet ezúttal kiterjesztettek az államellenes bűncselekményekre is, (1957 évi 4.sz.tvr.), ezekben öttagú népbírósági különtanács járt el. Később, április 6-án hozták létre a Legfelsőbb Bíróság népbírósági különtanácsát is. (1957 évi 25.sz.tvr.) A rögtönbíráskodás 1957 nov. 13-ig, az internálás pedig egészen 196o-ig maradt fent, míg a népbíróságok 1961-ig működtek, az 1957 évi 34.sz.tvr. alapján.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41(1.)B.2158/2013/29.

15

1957. január 17-én a kormány felfüggesztette az írószövetség működését, két nappal később pedig az újságíró-szövetséget is. Ezek voltak a jogi és politikai eszközök, de sor került brutális, számos polgári áldozatot követelő karhatalmi beavatkozásra is, fegyveres erővel, sortűzzel végrehajtott tömegoszlatásokra is. Ezekben a szovjet alakulatokkal együttműködve, magyar karhatalmisták is részt vettek. A karhatalom a később részletezendők szerint a Münnich Ferenc vezetése alatt álló fegyveres erők minisztériuma alá tartozott, amely egybevonta a honvédelmi és a belügyminisztériumot. Az operatív irányítást az Úszta Gyula vezérőrnagy elnöklete alatt működő, és november 6-án megalakult szerv, a Néphadsereg Katonai Tanácsa látta el. A Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésén határozták el a tömegtüntetések erőszakos letörését Úszta Gyula és Földes László (utóbbi az MSZMP Ideigl. Intézőbizottság részéről), valamint négy vezérőrnagy és három ezredes jelenlétében. A felszólalások során megállapították, hogy sem a rendőrség, sem a honvédség nem megbízható, nem használhatók fel a tüntetők ellen, passzívak, nem hajlandók rájuk lőni. így a szovjet hadsereg, a szovjet tankok kell hogy fellépjenek, ők fognak fegyvert, lőszert is adni a karhatalomnak. A karhatalomnak kell letömi ha kell, tömegbe lövetéssel, a tüntetéseket, a tüzeléssel kapcsolatban érintkezésbe kell lépni a helyi parancsnokokkal. Ki kell hirdetni a statáriumot, az utcán, 6-tól kezdődően tüzelni kell, 6-tól kezdve riadókészültséget kell elrendelni, még az asszonyokból álló csoportosulást is szét kell zavarni. Nagyobb tömegtüntetések esetén igénybe kell venni a legmodernebb nehéz fegyverzettel ellátott szovjet csapatokat, a karhatalomba a legmegbízhatóbb kommunistákat kell bevonultatni. Mivel az ellenforradalom még nincs megsemmisítve, és a rendőrség, meg az ügyészség is együttmüködik velük, Lenin tanai szerint "háromszoros vörös terrort" kell alkalmazni. Elő kell készíteni a karhatalmat, illetve a tiszti ezredeket a várható eseményekre. Szóbeli parancsot kell kiadni, hogy dec. 5-én reggel 6 órától az egyes századoknál riadókészültség legyen. Miután a fenti megbeszélésen ezek a kijelentések elhangzottak, Úszta Gyula a következő szavakkal fejezte be az értekezletet: "Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük.” A további események ennek megfelelően zajlottak le. Már aznap, december 4-én sor került Budapesten az ún. nőtüntetésre, a Hősök terén, és a Szabadság téren. Ezt a szovjet csapatok oszlatták fel, ezúttal vér nélkül, mert csak a levegőbe lőttek. December 6-án került sor Budapesten az ún. "Vörös zászlós" tüntetésre, a Nagykörúton, a Nyugati Pályaudvarig. Itt szovjet páncélkocsik fedezete mellett, és karhatalmi kísérettel kommunisták vonultak az utcára. A Nyugatinál beavatkozó ellentüntetőkkel történt összetűzés során a karhatalom fegyvert használt, ennek eredményeként a másik oldalon öten meghaltak. December 7-én Tatabányán lőttek a tüntetők közé, közülük hatan vesztették életüket. December 8-án a jelen ügy tárgyát képező salgótarjáni tüntetésnél a szovjet katonák és a magyar karhatalmisták a tömeg közé lőttek, ez 46-47 halott, és 86-89 sebesült áldozatot eredményezett. December 9-én és 10-én Miskolcon, december 11-én és 12-én Egerben voltak nagy tüntetések, a sortüzek 8, illetve 9 halottat és számos sebesültet eredményeztek. December 12-én Gyomán és Kevermesen, december 17-én Gyulán, december 22-én Tinnyén voltak


16

demonstrációk. A karhatalom mindannyiszor a tömegbe tüzelt, valamennyi helyszínen számosán megsebesültek, Tinnyén egy halálos áldozat is volt. 1957. január 11-én került sor az utolsó olyan tüntetésre, illetve tömeges megmozdulásra, amikor a karhatalom fegyvert használt a tömeg ellen. Csepelen az egyik gyárban történt az eset, itt sokan megsebesültek, ketten meghaltak. Megjegyzendő, hogy október 24. és 29. közötti időszakban, a forradalom első periódusában, tehát a Kádár-kormány megalakulása előtt is sor került tömegvérengzésbe torkoló, eddig nem minden esetben felderített sortüzekre, amelyeket az október 28-án feloszlatott Államvédelmi Hatóság tagjai, esetenként a határőrség vagy az akkor még a forradalommal szembehelyezkedő néphadsereg egységei adtak le. Mindezek több száz halálos áldozatot követeltek. (Mosonmagyaróvár, Ózd, Tiszakécske, Budapest Kossuth tér, stb.) Tényként állapította meg tehát a bíróság, hogy az 1956-os magyar forradalom és annak leverése idején a szovjet hadsereg, illetve esetenként a magyar katonai, államvédelmi és karhatalmi alakulatok a diktatúra, valamint a szovjet megszállás ellen békésen tüntető tömegekre - akik az ellenségeskedésben, harci cselekményekben nem vettek részt - tömeggyilkosságot eredményező, illetve arra alkalmas módon, általában automata- és nehézfegyverekből sorozatlövéseket adtak le. Ezáltal, személyválogatás nélkül, meg nem határozható létszámú, de mindenesetre több száz polgári személy halálát illetve megsebesülését okozták. A Kádár - kormány karhatalma. A fent részletezett történelmi események során kiemelkedő szerepet játszottak a "Karhatalom" gyűjtőnéven ismert fegyveres alakulatok. A kezdeti időszakban ezekre támaszkodott a Kádár-féle pártvezetés, illetve a kormány, a megszálló szovjet haderő mellett. A november 4-i szovjet támadás következtében a magyar néphadsereg gyakorlatilag szinte teljesen felbomlott, és még hónapokig müködőképtelen volt. A rendőrség már az októberi események alatt is a forradalommal rokonszenvezett, a felkelőkkel szemben nem lépett fel, ténylegesen átállt a forradalom oldalára. November 4. után a rendőrség heteken-hónapokon keresztül megbízhatatlannak minősült, a kormány nem számíthatott rá, megtorló akciókban nem vett részt, egyes esetekben igyekezett ezeket meghiúsítani. Ezért a rendőri testületet jó ideig "ellenforradalomnak" tekintették és nevezték is, a különböző párt- és kormányszervek ülésein. A határőrség viszont nagyrészt egyben maradt, és tovább működött, de ennek politikai megbízhatósága ugyancsak kétséges volt. A Nagy Imre - kormány által feloszlatott ÁVH személyi állománya pedig november 4-ig ugyancsak szervezetlen volt, de később a volt ávéhások egy részét beszervezték a karhatalomba. A Kádár - kormány által megszervezett karhatalom november elején sehol sem vett részt a felkelők elleni fegyveres harcban, ez a szovjet hadseregre hárult.


17

A karhatalmat csak a felkelés leverése után alkalmazták részben rendfenntartó, részben a megtorlásban közreműködő, és a polgári lakosság ellen fellépő szervezetként. A Kádár - kormány formálisan csak november 7-én alakult meg, ekkor tartotta első ülését Budapesten. Ekkor hozta létre a Münnich Ferenc miniszter irányítása alatt álló "fegyveres erők minisztériumát", amely az összes magyar fegyveres erő- és testület irányítását célozta. A Honvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium apparátusa továbbra is elkülönülten működött, Münnich katonai helyettese Úszta Gyula, belügyi helyettese Tömpe István volt. November 4-e után az ország több városában az újjászerveződő MSZMP apparátusa a helyi pártfunkcionáriusokból, volt ÁVH-sokból, tartalékos tisztekből, munkásokból és bányászokból spontán megkezdte a karhatalmi alakulatok felállítását, illetve szervezését. Ezek a későbbiek során beolvadtak a kormány által felállított "hivatalos" karhatalomba. A munkásőrség felállítására és alkalmazására csak 1957 januárjától került sor, így ez a testület a vádbeli időszakban még nem létezett. 1957 első felétől kezdve azonban a "civil" karhatalmisták nagy része ehhez a testülethez ment át, majd április - májusában a karhatalom meg is szűnt. Az ún. honvéd karhatalmat 1957. december 15én szüntették meg. Az 1956. november 7-i kormányülésen döntés született a karhatalom létrehozásáról, az ezzel kapcsolatos határozathozatallal és a szervezéssel Münnich Ferencet bízták meg. November 8-án az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány közös határozatban intézkedett a karhatalom felállításáról és megszervezéséről. A karhatalom felállításáról azonban jogszabályt soha sem bocsátottak ki, a határozatok a hivatalos lapban sem jelentek meg. Csak 1957. február 1-én megjelent 8.sz. törvényerejű rendelet említi kész tényként a karhatalmat, melyet ekkor helyeztek csak katonai bíráskodás alá. A november 7-i és 8-i határozatok lényege a következő, és a további események is ennek megfelelően történtek, figyelemmel a későbbi rendelkezésekre is. 1. A karhatalom a fegyveres erők minisztériuma alá tartozott. 2. A forradalom alatt megalakult nemzetőrséget hivatalosan megszüntették. 3. A karhatalom, a rendőrség és a honvédség (illetve ami ebből megmaradt) közös járőrözéseket folytatott- a szovjet katonákkal. 4. Lényegében háromféle karhatalom felállítására került sor, ezek egy része a honvédelmi, más része a belügyi vezetés alatt működött, a Münnich Ferenc, illetve az Úszta Gyula által irányított Katonai Tanács alatt. 5. Mindazokból a hivatásos honvédtisztekből, akik a Kádár-kormányra felesküdtek, illetve akik aláírták az ún. tiszti esküt és hajlandók voltak tovább szolgálni, megalakították a "Forradalmi Honvéd Karhatalom" elnevezésű testületet. Ez a néphadsereg keretében, formálisan is katonai alakulatként, katonai egyenruhában ténykedett. A november 21 -i ideiglenes intézőbizottsági ülésen különös módon, példaként hozták fel a Horthy-hadsereg 1919-2o-as fehértiszti különítményeit, mint ütőképes katonai erőt. Valóban, a Forradalmi Honvéd Karhatalom sosem volt más, mint - nevével

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41 (l.)B.2158/2013/29.

18

ellentétben - a forradalmi mozgalmak leküzdésére alakult tiszti különítmények szervezete, amely azonban fegyveres harcokban nem vett részt, még nov. 15-ig sem. Feladata a rendfenntartás és a tömeges megmozdulások letörése volt, akárcsak a többi karhatalmi egységnek. Szervezetileg ezredekre, zászlóaljakra és századokra volt felosztva, országosan állították fel, megyénként általában egy-egy zászlóaljat, Budapesten pedig három tiszti ezredet, melyek tagolódása járások, városok és kerületek szerint történt. 6. Az Országos Rendőr-fokapitányság és a budapesti, illetve a megyei rendőr-főkapitányságok közrendvédelmi állományából november végétől valóságos rendőri karhatalmi egységeket kezdtek szervezni a közbiztonsági szolgálat ellátására, de ezeknek a szerveknek a továbbiakban politikai szerepük nem volt. 7. A honvéd karhatalomtól, a tiszti alakulatoktól teljesen elkülönülten szervezték meg országosan azt a külön elnevezést nem viselő karhatalmat, amelyet köznyelven "pufajkásoknak" neveztek el. Ezek egy részét a már említettek szerint november 4. után spontán állították fel a helyi pártszervezetek, majd a november 7-8-i döntések után sor került országos megalakításukra. Ez a karhatalom már ekkor belügyi, nem pedig honvédelmi, irányítás alatt állt, és így szintén a fegyveres erők minisztériuma alá tartozott. Elvileg csak, mert sok helyütt, így Salgótaijánban is, ezek az alakulatok szinte minden felsőbb ellenőrzéstől mentes helyi szabadcsapatként ténykedtek, legalábbis az első néhány hétben. Úszta és Tömpe csak 1956. december 11-én adott ki egy olyan közös utasítást, amely szerint ezek az egységek Budapesten ezred, több megyében zászlóalj, máshol század formájában a rendőrség keretén belül mint belügyi karhatalom kell, hogy működjenek. A továbbiakban ez valóban így is történt, ezek a belügyi karhatalmi alakulatok sohasem váltak katonai egységekké, nem tartoztak a néphadsereg kötelékébe, de a rendőri apparátuson belül is elkülönítve voltak. Személyi állományuk mindenütt önkéntesekből állt, üzemi dolgozókból, leszerelt tisztekből, volt ÁVH-sokból, pártfunkcionáriusokból. A lényeg mindenütt a politikai elkötelezettség és a megbízhatóság volt, ezt a követelményt az említett határozatok és rendelkezések is előírták. Az egységek tagjait orosz jellegű vattakabáttal, orosz szőrmesapkával vagy régebbi típusú magyar katonasapkával látták el, egyébként egyenruhát nem viseltek. Orosz-magyar kétnyelvű igazolványt kaptak, és mindenütt együttműködtek a helyi szovjet városparancsnokságokkal. Szovjet katonákkal együtt járőröztek és együtt látták el a különböző rendfenntartási és egyéb karhatalmi feladatokat. f

Fegyvert a néphadsereg raktáraiból kaptak, általában az akkor használatos dobtáras géppisztolyt. Elhelyezésükről a katonai vagy rendőri szervek gondoskodtak, az üzemi és vállalati dolgozók munkaviszonya fennmaradt, illetményüket továbbra is a munkahelyük folyósította részükre. A politikai helyzet Nóerád megyében 1956. november - decemberben és a salgótarjáni karhatalom tevékenysége. A forradalom átmeneti győzelme idejében a megyei párt- és állami vezetők nagy része, beleértve a rendőrség és az AVH vezetőit is, elhagyták Salgótarjánt, és átmentek Csehszlovákiába, ahonnan csak november 4. után tértek vissza a csehszlovák pártvezetés támogatása mellett. Október 23-át követően megyeszerte megalakultak a forradalmi bizottságok, majd az üzemi, illetve a helyi munkástanácsok. A megyét a Nógrád megyei Forradalmi Nemzeti Tanács irányította. Megalakult a

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41(1)0.2158/2013/29.

19

nemzetőrség is. Ezek a forradalmi szervek november 4-e után is heteken keresztül még tovább tevékenykedtek. A pártfunkcionáriusok és ávéhások egy része fegyveresen Karancslapujtő községbe vonult, és ott várták ki a fordulatot. November 4. után egy szovjet páncélos alakulat vonult be Salgótarjánba, de tovább haladtak, és ott kb. 2 héten keresztül megszállás nem volt. A megyében "kettős hatalom" alakult ki. Tovább ténykedtek a forradalmi szervek, de ugyanakkor az újjászerveződő MSZMP is megkezdte tevékenységét Jakab Sándor megyei első titkár vezetésével. A nemzetőrség a salgótaijáni acélgyár fegyveres őrségévé alakult át, a később meggyilkolt Hadady Rudolf és Hargitay Lajos parancsnoksága alatt. A megyei nemzeti forradalmi tanács helyébe rövidesen a megyei munkástanács lépett, a forradalmi bizottságok is helyi munkástanácsok formájában működtek tovább. Fennmaradtak a helyi tanácsok is, valamint a rendőri szervek, de ezek láthatólag tartózkodó, semleges álláspontra helyezkedtek. A rétsági páncélos alakulaton és a balassagyarmati határőrségen kívül a megyében magyar katonaság nem volt, az említett alakulatok pedig a politikai eseményekben nem vettek részt, akárcsak az igen csekély létszámú járási és városi katonai kiegészítő parancsnokságok. A Kádár-kormányhoz csatlakozó kommunisták november 4-e után rövidesen megalakították a "Munkás-Paraszt Forradalmi Bizottságot", és annak karhatalmi parancsnokságát. A helyi pártszervek pedig szinte azonnal megkezdték a karhatalom szervezését salgótarjáni és környékbeli munkásokból, bányászokból, tartalékos, illetve leszerelt honvédtisztekből, pártfunkcionáriusokból. Ez a karhatalom - amelynek a később részletezendők szerint a vádlottak is tagjai voltak - Darázs István, 1986-ban meghalt honvéd százados parancsnoksága alatt állt. Létszáma változó volt, kb. 100 és 140 között mozgott, és nem hivatalosan 3-4 szakaszból állt, amelyekbe általában az egyazon helységből származó tagok kerültek. Az egység századként alakult meg, hatásköre az egész megyére kiterjedt, rajta kívül Nógrádban sem honvéd, sem más belügyi vagy egyéb karhatalmi egység nem létesült. Székhelye Salgótarjánban volt, egy iskolában helyezték el, szállást is ott biztosítottak részükre, valamint ellátást. Az üzemi dolgozók és bányászok továbbra is a munkahelyükről kaptak fizetést. Felszerelést a pártszervek, illetve a kiegészítő parancsnokságok biztosítottak, pufajkát, szörmesapkát, régi katonasapkát, dobtáras géppisztolyt, két golyószórót, néhányan régi puskákat, kaptak. A században pártalapszervezet is működött, mivel a karhatalmisták túlnyomó többsége párttag volt. A század hosszabb időn keresztül, gyakorlatilag december közepéig afféle szabadcsapatként működött, "partizán egységként" magasabb egységnek - zászlóaljnak, ezrednek - nem volt alárendelve. Darázs csak szórványos kapcsolatot tartott fent Münnich Ferenccel, aki az egység tagjait magyar-orosz kétnyelvű igazolványokkal látta el. Az egység valójában a helyi MSZMP megyei intézőbizottságának irányítása alatt állt, amelynek első titkára, Jakab Sándor, maga is tagja volt a századnak. A salgótarjáni karhatalmi század tehát sem honvéd, sem szorosabban vett belügyi karhatalom nem volt, nem állt a helyi rendőr-főkapitányság irányítása alatt sem.


20

Ún. pufajkás egység volt, így is nevezték őket megyeszerte. November 18. után szorosan együttmüködtek a szovjetekkel, közös akciókban járőrözésekben vettek részt velük együtt. A tagok toborzása kizárólag önkéntes alapon történt. Feladatuk a közrend fenntartásán kívül az ún. ellenforradalmi mozgalmak leverése, elszigetelése volt. November 4. után kis híján fegyveres összeütközésre került sor a megyében, amikor is az acélgyári nemzetőrök megtámadták a karancslapujtői kommunistákat. Harcra azonban nem került sor, valamilyen megegyezés született. November 5. körül, illetve az azt követő napokban a Kádár-párti "munkás-paraszt forradalmi bizottság" néven jelentkező fegyveres karhatalmisták egy része elfoglalta a nemzetőröktől a salgótaijáni középületeket, amit azok később visszafoglaltak. Az említett bizottság és a megyei munkástanács csakhamar békés megállapodást kötött egymással, további összeütközésre nem került sor. Polgárháborús helyzet tehát végül is Nógrádban nem alakult ki. November 11-én a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság Karhatalmi Parancsnoksága plakátokon rendkívüli intézkedéseket, kijárási és gyülekezési tilalmat, fegyverviselési tilalmat, stb. jelentett be, noha törvényes hatóság ez sem volt. Nem is volt foganatja, mert a forradalmi szervek és a munkástanácsok figyelmen kívül hagyták, sőt, heteken keresztül egymást követték a sztrájkok a megyeszékhelyen és a bányavidékeken egyaránt. A salgótaijáni helyzet egyre feszültebbé vált, és ezt a várost a november 21-i MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának ülése is kiemelten kezelve, név szerint megemlítette. November 14-én Salupin szovjet alezredes parancsnoksága alatt egy szovjet páncélos egység vonult be Salgótarjánba és ezúttal ott is maradt. Az egységnek több tankja, valamint páncélkocsija volt, és kb. egy század gyalogos is hozzá tartozott. Az egység egész novemberben és decemberben, sőt még 1957 elején is a megyeszékhelyen állomásozott, mint megszálló erő. Salgótarján katonai parancsnokává Salupin alezredest nevezték ki, aki ennek megfelelően a megszálló hatóság jogkörét gyakorolta, együttműködve a helyi "pufajkás" karhatalommal, illetve Darázs Istvánnal. 1956. november 15-én " 1. sz. parancs" címen Salupin falragaszokat tétetett közzé Salgótarjánban a szovjet városparancsnokság nevében. A közlemény felszólította a polgári lakosságot, hogy lőfegyvereiket adják le a szovjet parancsnokságon. Betiltott mindennemű gyülekezést, csoportosulást és tüntetést, estétől-reggelig kijárási tilalmat rendelt el, szabályozta az üzletek nyitvatartási rendjét, felhívott a sztrájkok beszüntetésére, és a tilalmakat megszegők ellen őrizetbevételt helyezett kilátásba. A szovjet katonaság és a tankok a város közterületein tartózkodtak hosszú időn keresztül, a karhatalmistákkal együttműködve. A spontán megszervezett salgótaijáni karhatalmi század olyannyira nem illeszkedett be a központilag irányított szervezetbe, hogy Úszta Gyula vezérőrnagy, hadseregparancsnok, Münnich helyettese, 1956. november 29-én kelt megbízólevelével megbízta Házi Sándor vezérőrnagyot, a kecskeméti III. hadtest-törzsfőnökét, hogy menjen Salgótarjánba, szervezze meg a karhatalmat, működjék együtt a honvédséggel, rendőrséggel, a szovjet alakulatokkal, állítsa helyre a rendet, számolják fel a fegyveres ellenforradalmi csoportokat. Házi ennek megfelelően Salgótarjánba ment,


21

felvette a kapcsolatot a megyei MSZMP első titkárával és a rendőrfőkapitánnyal, valamint a szovjet parancsnokkal. Ekkor derült ki, hogy a megyében magyar katonaság lényegében nincs, viszont fegyveres ellenforradalmi csoportok sem léteznek már - csak sztrájkoló bányászok - és nincs szükség karhatalom szervezésére sem, mivel az már hetek óta működik. Házi csak arra szorítkozott, hogy a Darázs-féle karhatalmat szabadcsapatból valamilyen rendezett egységgé szervezze át. Az Országos Rendőr-fókapitányság pedig még november 16-án Salgótarjánba küldte a közrendvédelmi osztály állományában szolgáló Ladvánszky Károly rendőrőmagyot - a későbbi rendőr-altábomagyot és belügyminiszter helyettest - hogy szervezze újjá a szinte teljesen szétesett megyei rendőri apparátust. A karhatalmi század teljes átszervezése csak 1957 elején lett teljes, amikor a századot a megyei rendőr-főkapitányságnak rendelték alá. Darázst márciusban rendőrszázadossá, áprilisban rendőr őrnaggyá nevezték ki, addig honvéd százados volt. Darázs és a rendőrség között mindvégig rossz volt a viszony. Darázs István szélsőbaloldali, túlzó magatartást tanúsított, a rendőri vezetők leváltását követelte, az egész rendőrséget ellenforradalmámak tartotta és nyilvánosan annak is nevezte. Nem volt hajlandó egységét a rendőrségnek alárendelni, teljesen önállóan és saját belátása szerint járt el, végső soron a központi szervek sem befolyásolták. Őt csak a szovjet parancsnokon keresztül lehetett némiképpen rendre szorítani. A salgótarjáni karhatalmisták magatartása ellen hónapokon keresztül számos panasz merült fel mind a lakosság, mind a helyi hatóságok, pártszervek, és az ellentétes oldalon álló munkástanácsok részéről. Az alakulat számos, illetve több tagja - ide nem értve a jelen ügy vádlottjait - sorozatosan és rendszeresen követett el túlkapásokat, erőszakos, önkényes, sőt garázda, provokatív magatartást, Darázs teljes beleegyezésével és jóváhagyásával. Ilyen értelemben Darázs a beosztottai körében semmiféle fegyelmet nem tartott fent. A karhatalmisták rendszeresen italoztak, lövöldöztek, zaklatták, inzultálták a polgári lakosokat, rendezvényekre, középületekbe, kórházakba hatoltak be, embereket fenyegettek meg, többeket lőfegyverrel ijesztgettek, önkényes letartóztatásokat hajtottak végre, az őrizetbe vett személyeket véresre verték. Közülük kerültek ki azok a személyek is, akik december 8. után Haday Rudolfot és Hargitay Lajost letartóztatták, megkínozták, majd az Ipoly folyóba lőtték. (Ezt az ügyet a jelen ügytől az ügyészség elkülönítette, a nyomozás eredménye a bíróság előtt hivatalosan nem ismeretes.) A kilengések olyan méreteket öltöttek, hogy intézkedésekre volt szükség. Házi Sándor vezérőrnagy 1956. december 3o-i utasításában felsorolta a különböző kilengéseket, utasította Darázst azok megszüntetésére, a fegyelem helyreállítására, a megyei főkapitány rendelkezéseinek betartására. A sorozatos atrocitásokkal magának a karhatalmi századnak a pártalapszervezete foglalkozott. A december 6-tól február végéig több esetben tartott taggyűléseken számosán bírálták Darázs és környezete tűrhetetlenné váló, és már politikailag is káros viselkedését, részletesen felsorolták a különböző kilengéseket, és az azokban vétkes személyeket.


22

Brehó Gyula V. r. vádlott, az alapszervi párttitkár, a legélesebben bírálta meg Darázst, majd az alapszervezet az ő javaslatára a vétkeseket különböző fegyelmi büntetésekkel sújtotta. A jelen ügy vádlottjai közül csak Lévardi Nándor italozásai képeztek kifogást, ő is fegyelmit kapott. (Persze büntető eljárás senki ellen sem indult, a későbbiek során mindenki kitüntetésben, egyesek rendfokozati előléptetésben is részesültek.) Az említett intézkedések nem vezettek eredményre, Darázst két ízben is előléptették, de a kilengések egészen áprilisig folytatódtak. Darázst végül is 1957. június elején parancsnoki tisztéből leváltották, és Budapestre helyezték. További sorsa a jelen ügy adatai alapján nem derült ki. Ennek a karhatalmi századnak voltak tagjai november 4-e után a jelen ügy vádlottjai valamennyien, önkéntes jelentkezés alapján, és teljesítettek ott szolgálatot az alábbiak szerint: A vádlottak közül többen már az októberi események alatt is tagjai voltak valamilyen üzemi fegyveres őrségnek, vagy önkéntes polgári fegyveres szervezetnek - de nem a felkelők oldalán -ezért utóbb a karhatalmi szolgálat idejét november 4-e előtti időtől kezdődően számították be. Közülük többeket 1957 tavaszán átvettek a rendőrség kötelékébe, és rendőrségi rendfokozattal láttak el. I. r. Deák Ferenc vádlott szolgálati ideje 1956. október 24-től 1957. február 3-ig tartott, a Darázs féle századhoz november végén csatlakozott. II. r. Orosz Lajos vádlott 1956. október 25-től 1957. március 1-ig terjedő szolgálati idővel rendelkezett. III. r. Lévárdi Nándor vádlott 1956. november 5-én lépett be, és december 28-ig, valójában február 1ig szolgált, mivel a január 31-i alapszervezeti határozat szerint még karhatalmista volt, akit italozásai miatt kizárásra javasoltak, s végül megrovással büntették. IV. r. Szalisznyó József vádlott 1956. november 8.köriil lépett be az alakulatba, de szolgálati viszonyát csak december 3-tól ismerték el. 1957. májusáig szolgált, április 27-én rendőrtizedessé léptették elő. V. r. Brehó Gyula vádlott 1956. november 17-től 1957. május 16-ig szolgált a karhatalomban, ő volt az alakulat MSZMP alapszervezetének párttitkára. VI. r. Szoboszlai Ferenc vádlott szolgálatát 1956. október 24-től ismerték el, november végén lépett be a Darázs-féle századba, 1957. június 30-ig teljesített karhatalmi szolgálatot. Április 27-én rendőr törzsőrmesterré léptették elő. VII. r. Susán Béla vádlott 1956. október 27-től 1957. májs 15-ig, VIII. r. Susán József vádlott 1956. október 27-től 1957.május 30-ig szolgált. Április 27-én mindketten rendőrtizedesi rendfokozatot kaptak. IX.r. Szakács Mihály vádlott november 4. után lépett be, és kb. három hónapon keresztül teljesített karhatalmi szolgálatot. X.r. Petik Antal vádlott mint tartalékos, illetve leszerelt repülőtiszt csatlakozott november végén a karhatalomhoz, és ott kb. december végéig szolgált. Szolgálati ideje pontosan nem volt tisztázható.


23

XI.r. Szabados József vádlott 1956.november 23-án először a rendőrséghez lépett be, majd november 3o-tól a karhatalmi században szolgált egészen 1957. június 30-ig. Ekkor rendőr törzsőrmesterként szerelték le. Ő volt a század konyhafőnöke, élelmiszer-beszerzőként ténykedett, sőt, a szakács feladatkörét is ellátta, az időskorú Bozó Ernő helyett gyakorlatilag főszakács is volt. XII. r. Toldi Ferenc vádlott már október 23. után 1-2 nappal egy bányászokból álló fegyveres pártalakulat parancsnokaként működött, a megyei MDP pártbizottság intézkedése alapján. November 4. után a legelsők között lépett be a karhatalmi századba, ahol 1957. január 2-ig szolgált. A december 8-i tüntetés fegyveres leverésében való aktív részvétele miatt a karhatalomból kiemelték, és 1957. január 2-i hatállyal kinevezték a nagybátonyi bányaüzem igazgatójává, a leváltott Tanyai Ferenc helyett. A későbbiek során munkás-őrparancsnok is lett, majd érdemei jutalmául 1984-ben a pártszervezet ajánlására kivételes nyugdíjemelésben részesült. A december 8-i tüntetés közvetlen előzményei. December első hetében megyeszerte feszült volt a helyzet, egymást követték a sztrájkok a bányákban és az üzemekben, mindenütt gyűléseket tartottak. December 4-én és 5-én, valamint az azt követő napokban Szécsényben került sor különböző tömeggyűlésekre, sztrájkfelhívásokra. A rend helyreállítása végett december 4-én vagy 5-én Darázs István századparancsnok Szécsénybe vezényelte az ún. bamai szakasz nagy részét, kb. 2o-25 embert, köztük Vll.r. Susán Béla és VlII.r. Susán József vádlottakat is. A karhatalmisták Szécsényben járőröztek, felléptek a sztrájkolókkal, illetve gyűlésezőkkel szemben, de erőszakos akciókra nem került sor. A szakasz december 9-én vagy 10-én tért vissza Salgótarjánba, így ők a december 8-i eseményeknél nem voltak jelen. A december 7-ről 8-ra virradó éjjel, illetve december 8-án hajnalban - nyilvánvalóan Darázs utasítására, de tisztázatlan okokból - a karhatalmisták, közülük csak Andó István agit-prop titkár személye ismert, őrizetbe vették és a megyei rendőr-főkapitányságra vitték Gaál Lajost, a kisterenyei munkástanács egyik tagját, valamint Viczián Tibor volt politikai elítéltet. Utóbbi az októberi események alatt került szabadlábra. Más, náluk fontosabb szerepet játszó személyeket azonban nem tartóztattak le. Gaált később csupán egy hónapi börtönre ítélték, míg Vicziánt visszavitték a fegyházba büntetésének letöltése végett. Ettől függetlenül azonban, a feszült helyzetre figyelemmel, Darázs december 8-án reggel a visszamaradt három szakaszt együtt tartotta, és senkit sem engedett eltávozásra. A letartóztatások híre december 8-án kora reggel már elterjedt a városban, olyan formában, hogy a karhatalmisták forradalmárokat tartóztattak le. December 8-a szombatra esett, ez akkor még munkanap volt. Kora reggel egy ismeretlen személy végigtelefonálta a salgótaijáni és környékbeli üzemeket, bányákat azzal, hogy letartóztattak két munkástanács tagot, tehát a dolgozók szüntessék be a munkát, és menjenek tüntetni a rendőrség elé, követeljék szabadon bocsátásukat. Ennek nyomán mindenütt leállt a munka, munkásgyűléseket tartottak, beszédek hangzottak el. Az üzemi munkástanácsok mindenütt tüntetésre, felvonulásra hívták fel a dolgozókat. A városban zajló eseményekről - felderítő tisztjei útján - a szovjet városparancsnokság is értesült, ezért megtette a szükséges intézkedéseket. Tudomást szereztek a készülő tüntetésről már reggel, a rendőrség, a karhatalom és a megyei pártbizottság vezetői is. Közben Budapesten ugyanebben az időben a következő események történtek:

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 4J(I.)B.2158/2013/29.

24

Korábban a Kádár - kormány megakadályozta a vidéki és budapesti munkásküldöttek által létrehozandó Országos Munkástanács megalakulását. Ezért a Rácz Sándor elnökletével működő Nagybudapesti Központi Munkástanács december 8-án reggelre, illetve kora délelőttre a Dózsa György úti SZOT székházba összehívta a munkás-küldöttek országos értekezletét, amelyen a helyi, illetve a megyei munkástanácsok is képviseltették magukat. A Nógrád megyei küldöttséget Steigerwald Ottó, a megyei munkástanács elnökhelyettese vezette. Hajnalban a küldöttség Budapestre utazott, és nyomban a Parlamentbe ment, hogy Kádár Jánossal tárgyaljon. A Parlamentben Marosán György államminiszter fogadta őket kb. 1/2 8 óra körül. Felelősségre vonta őket a sztrájkok miatt, majd indulatosan nekik támadt, piszkos, rohadt ellenforradalmároknak nevezte a megjelenteket, közölte, hogy nem tárgyalnak. "Mától kezdve lövünk!" - mondta - majd elzavarta a delegációt. Steigerwaldék ezután a SZOT székházba mentek, ott közölték a történteket, majd részt vettek az értekezleten, amely egész délelőtt tartott. A tüntetés és a sortűz A demonstráció helyszíne a salgótaijáni Rákóczi úton lévő Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság akkori nevén a belügyminisztérium megyei főosztálya - előtti, térré kiszélesedett útszakasz volt. (A vádirat tévesen Széchenyi utcát említ.) A főkapitányság hosszan elnyúló épületével szemben az utca túloldalán, a tér mögött lakóházak helyezkedtek el. A Rákóczi úton, a rendőrséggel azonos oldalon, de attól kb. 150 méterre, található a megyei tanács épülete, attól kisebb távolságra pedig a polgári iskola. A tanácsházzal szemközt, az út túloldalán, akkor építési terület húzódott. Az említett helyszínektől kb. másfél kilométer távolságra kifelé, az utcát iparvasúti vágány keresztezte, melyet mindkét oldalon egy-egy sorompó zárt le. A sorompón túl, a túloldalt vezető úton található a salgótaijáni Acélárugyár. Az acélárúgyárban, az öblösüveggyárban, más, egyéb salgótarjáni üzemekben, valamint a városkörnyéki bányaüzemekben december 8-án kora reggel mindenütt leállt a munka, illetve meg sem kezdődött. A felhívások hatására a dolgozók gyalogszerrel, bányavasúton, illetve ún. "fakarusz" autóbuszon indultak el reggel 8-9 óra tájban a főkapitánysághoz. Reggel 8 óra körül már a rendőr-főkapitányság épületében tartózkodtak a rendőrség helyi vezetői, továbbá Házi Sándor vezérőrnagy, Ladvánszky Károly alezredes, Jakab Sándor megyei párttitkár. Mialatt a tömeg az épület előtt gyülekezett, Házi "K" vonalon felhívta Úszta Gyulát és Tömpe Istvánt, Münnich hadügyi és belügyi helyetteseit. Jelentette a fejleményeket, utasítást kért, és javasolta a foglyok elengedését. Érdemi választ, utasítást azonban nem kapott. Hasonlóképpen járt Ladvánszky is. Ő telefonon az ORFK vezetőivel beszélt, de közölték vele, hogy cselekedjék saját belátása szerint. Megjelent Salupin szovjet alezredes, két politikai vagy KGB tiszt kíséretében. Salupin rendelkezése folytán a főkapitánysághoz vezényeltek két szovjet tankot, amelyek az épület két végénél, az úttesten helyezkedtek cl, ágyúcsöveik a szemközt lévő hegyek felé irányultak, egyben az utca túloldala felé nézve. A tankokon géppuska is volt. Megjelent kb. két szakasznyi szovjet gyalogság is, szakaszonként kb. 20-30 fővel. Az egyik szakasz a főkapitányság előtt húzódó járdával párhuzamosan már régebben kiásott közműárokban, illetve annak földhányása mögött helyezkedett el, a másik szakasz hátrább állt, több szovjet katona pedig a

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 4 1(I.)B.2158/2013/29.

25

második emeleten lévő egyes szobák ablakai mögött helyezkedett el. A katonák ívtáras géppisztollyal, ún. roham karabéllyal voltak felszerelve. Darázs István századparancsnok a legnagyobb valószínűséggel nem volt jelen a helyszínen, illetve őt nem látták, sem a főkapitányságnál, sem a tanácsházánál. Kora reggel a karhatalmisták szálláshelyén azonban intézkedett. A tüntetés szétoszlatása, illetve az említett középületek védelme céljából - mivel ő ugyanúgy értesült a készülő demonstrációról, mint a többi magyar és szovjet illetékes - a Rákóczi úti helyszínre küldött kb. 30-40 karhatalmistát, egyik helyettese Mrázik János vezetésével. A karhatalmisták dobtáras géppisztolyt golyószórót is vitt magával. Azt, hogy hogy kiadott-e egyáltalán tűzparancsot, amennyiben Mrázik felé adott volna ki e?

viseltek, minden tagot 2-2 tárral láttak el, és az egység két Darázs konkrétan, vagy csak általánosságban adott-e ki, és az eljárás során bizonyítani nem lehetett. De azt sem, hogy ilyen parancsot, úgy az egység tagjai felé ezt továbbították-

Az viszont tény, hogy Darázs utasította Mrázikot, hogy a mellékutcákat is záiják el, és a tüntetőket majd ne engedjék a helyszínről oldalfelé, vagy visszafelé eltávozni. A golyószórókat Mrázik Rezső és Sinkó István vitték. A Rákóczi útra vezényelt karhatalmisták közül név szerint ismertek a következők: Orosz Lajos II. r. vádlott és három fivére, Ill.r. Lévárdi Nándor, Vl.r. Szoboszlai Ferenc, IX.r. Szakács Mihály, X.r. Petik Antal és Xll.r. Toldi Ferenc vádlottak, a jelen ügy nyomozati szakasza alatt elhalálozott Molnár Tibor gyanúsított, továbbá a már régebben meghalt Mrázik János, Mrázik Ferenc, Mrázik Rezső, Kálmán János, Katona Rezső, és Sinkó István karhatalmisták. A kivezényelt személyek kb. fele a megyei tanács előtti járdaszakaszon és úttesten, illetve a polgári iskolától helyezkedett el, sorfalat alkotva, köztük Orosz, Lévárdi, Szoboszlai, Szakács és Petik vádlottak is. A golyószórósok a főkapitányság és a tanács utcára néző ablakaiban voltak, az egység más része a főkapitányság előtti térségen, az épület széle körül, a szovjet katonák sorfala mögött, kissé oldalt állt. Xll.r. Toldi Ferenc vádlott is a helyszínen tartózkodott, a többiekkel együtt, de tartózkodási helyét konkrétan meghatározni nem lehetett. Tehát vagy a főkapitányságnál, vagy a tanácsházánál állt. Vll.r. Susán Béla és VlII.r. Susán József vádlottak nem tartózkodtak a helyszínen, mivel ők a bamai szakasszal együtt Szécsényben voltak, XI. r. Szabados József vádlott, mint az alakulat szakácsa, nagy valószínűséggel szintén nem tartózkodott a helyszínen, nem vonult ki, és a konyhán dolgozott. A Rákóczi útra kivezényelt személyeken kívül Darázs egy kb. rajnyi karhatalmistát (néhai) Somoskői Lajos Árpád vezetése alatt az ún. acélgyári sorompóhoz küldött azzal a paranccsal, hogy a keresztezést záiják le, és akadályozzák meg az acélgyáriak átvonulását, nehogy ők is csatlakozzanak a tüntetéshez. Ez a kisebb egység ki is vonult a mondott helyre és lezárta az utat, mintegy 1,5 kilométer távolságra a sortűz helyszínétől. Közöttük volt I.r. Deák Ferenc vádlott, Juratta Miklós tanú, továbbá, a legnagyobb valószínűséggel, IV.r. Szalisznyó József vádlott az apjával együtt, és V.r. Brehó Gyula vádlott is.


26

A tüntetők reggel 9 órától kezdtek folyamatosan érkezni és gyülekezni a főkapitányság előtti téren és útszakaszon. Egymás után érkeztek a különböző üzemek dolgozói, férfiak és nők, fiatalok és öregek, sőt gyermekek is, kíváncsiskodó iskolások, különböző járókelők és érdeklődők is, akik a tömeg közé keveredtek. 11 óra felé a tömeg már kb. 4ooo főre gyarapodott, és ellepte a Rákóczi útnak a főkapitányság és a megyei tanács előtti szakaszát, részben az úttestet, részben a járdákat is, helyenként egészen közel a szovjet katonák és a karhatalmisták sorfalához. Többen az egyik tankra is felmásztak, amely ekkor lezárta a lövegtomyát. A tömeg többsége azonban a főkapitányság bejáratához közel, azzal szemben csoportosult. Maga a tömeg igen sűrű volt, különösen a mondott helyen. Fegyvert, illetve támadóeszközt senki sem viselt, és erőszakos akciókra, vagy ilyen értelmű felhívásokra nem került sor. A gyülekező tömeg azonban hangos jelszavakat kiabált. Követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, a szovjet csapatok kivonását, hangoztatták, hogy nem ismerik el a Kádár-kormányt. Többször elénekelték a Himnuszt és a Szózatot. Egy magas termetű cigány férfi nemzetiszínű zászlót lengetett. A tüntetők szidalmazták a kivezényelt karhatalmistákat is, pufajkásoknak, hazaárulóknak nevezték őket. A tüntetésben egyébként számos olyan személy is részt vett, akik egyes karhatalmistákat személyesen ismertek, mint szomszédok, munkatársak, ismerősök. Az acélgyári dolgozók kb. 1000 fos tömege azonban már nem vett részt a tüntetésben. A gyárban a helyi munkástanács vezetői hosszú beszédeket mondtak, az idő telt, majd a tömeg 11 óra körül indult el, illetve ért a sorompóhoz. Az ott lévő karhatalmisták nem akarták őket átengedni, mire hosszadalmas vita indult Somoskői és a tömeg vezetői között. A raj létszámához képest a tömeg létszáma óriási volt, így áthaladásukat megakadályozni nem lehetett. Ezt Somoskői is belátta, itt tűzparancs bizonyosan nem volt. Tehát a karhatalmisták félreálltak, átengedték a tömeget, amely meg is indult a Rákóczi úton a helyszín felé. A közben eldördült lövések, a sortűz hangjaira azonban megálltak, illetve visszafordultak. A főkapitányság előtt csoportosult tömeg egyre hangosabban követelte a foglyok kiengedését. Házi Sándor - aki tábornoki egyenruhát viselt, vörös lampaszos nadrággal - Salupin alezredessel együtt lement a főbejárathoz, felálltak a földhányásra és onnan szóltak a tömeghez, Salupin tolmács útján. Házi javasolta, hogy a tömeg oszoljék el, válasszanak egy küldöttséget és azzal majd tárgyalnak. Ilyen megoldásra azonban nem került sor, mert a hangzavar egyre nagyobb lett. Házi és Salupin ezután több ízben hangosan és határozottan felszólították a tüntetőket, hogy oszoljanak. Konkrét fenyegetőzésekre, vagy súlyos szankciók kilátásba helyezésére nincs adat, de Házi mondott, vagy mondhatott annyit, hogy ő ezután a következményekért nem felel. A tüntetők közül többen is távozni akartak volna, de előttük és körülöttük tömeg volt, hátrafelé és oldalsó irányba pedig a karhatalmisták nem engedték elmenni őket. Kb.1/2 12 óra tájban a megyei tanács előtt a zászlót lengető férfi és mások előre nyomulva túl közel haladtak el az úttesten álló Mrázik János mellett, aki erre két rövid sorozatot eresztett a levegőbe. A megyei tanács irányából hallatszó fegyverropogás után azonnal, a főkapitányság bejárata előtt Házival együtt tartózkodó Salupin alezredes oroszul tűzparancsot adott, clkiáltva magát, hogy "agony!" Ezután következett be a kétszer megismételt sortűz. A közm üárokban és a földhányás mögött elhelyezett szovjet katonák m egszakított, rövid sorozatokat adtak le a néhány méterre lévő tömegTe.

géppisztolyaikból

FŐ V Á R O SI TÖ R V ÉN Y SZÉK 41 (I.)B. 2158/ 2013/ 29.

27

Az egyik tank géppuskája végigsöpörte a másik tankra felkapaszkodott személyeket, és eltalálta az egyik üzemanyagtartályt is, majd a tüntetőkre is lövéseket adott le. Az egyik tankágyú is megszólalt, és egy lövést adott le a szemközti Kálvária-hegy irányába. Az egyik tank géppuskája sorozatot adott le a szemközti lakóház tetőterére, illetve felső szektorára. A szovjetek tüzelése után azonnal, illetve egy időben, külön tűzparancs nélkül is, a megyei tanács előtt, illetve annak közelében felállított karhatalmisták géppisztolyaikból sorozatokat adtak le az oda közel eső tömegre, ugyancsak lőttek az emeleti ablakból a golyószóróval is. Hasonló történt a főkapitányság előtti karhatalmistákkal is, ők is lőttek géppisztolyaikkal a tömegre, és a golyószóróval is az ablakból. Egyes karhatalmisták géppisztolyból, egy szovjet politikai tiszt az egyik második emeleti ablakból pisztolyával, sőt, egyes szovjet katonák az ablakokból, valamennyien felülről-lefelé irányozva sorozatokat, illetve egyes lövéseket adtak le a tömegre. A géppisztoly sorozatok egy része a szemközti házak homlokzatába, és egyes lakásokba becsapódott. Az első sorozat folytán a tömegből több tucat személy halt meg, illetve sebesült meg, meghalt a zászlóvivő is. Az úttesten fekve maradtak a halottak, a sebesültek egy része, több más személy a földre vágódott a lövések kikerülése végett. Az első sorozat 1-2 percig tartott. Amikor Mrázik a levegőbe lőtt, és ennek nyomán a sortűz megkezdődött, a tüntetésben részt vevő (néhai) Ferenc István garázsmester egy magával vitt gyakorló hanggránátot dobott a megyei tanács előtt álló karhatalmisták mögött húzódó füves területre. A gránát igen nagy hangerővel felrobbant, és bár senki nem sebesült meg, mindkét oldalon pánikot okozott, a sorozatlövések közben. De nem a gránát felrobbanása váltotta ki a sortüzet, hanem Mrázik levegőbe lövései. Az első sorozat hatására a tömeg nagy része pánikszerűen menekülni kezdett. Igen sokan a szemközti ház felé futottak, beugrottak a kapun, illetve az utcára nyíló pinceablakokon, és a pincén keresztül igyekeztek a hátsó ablakokon keresztül kimászni. Ekkor került sor a második sorozatra, feltehetően tárcserék után. A második sorozatot a szovjet katonák és a mindkét épületnél, illetve az épületekben tartózkodó karhatalmisták adták le az előbb említett módon és eszközökkel. Ezúttal a földön fekvő, valamint a nekik háttal fordulva menekülő személyeket lőtték, ennél fogva a legtöbben immár hátulról kapták a golyót. A második sorozat is sok halálesetet és sebesülést eredményezett. Ezután maradt csak abba a tüzelés - mert Házi és Salupin tüzet szüntcsst kiáltoztak -, melynek befejezése után az utcán talált halottakat és sebesülteket a legkülönbözőbb gépi és lovas járművekkel szállították a kórházba, kiszálltak a mentők is. A halottak között férfiak, nők, fiatalkorúak és gyermekek is voltak, sőt, egy előrehaladott terhes állapotban lévő asszony is. A tüzelésben a szovjet gyalogosokon, tiszteken és a tankok személyzetén kívül a karhatalmi egy ség számos tagja is részt vett, noha az nem volt bizonyítható, hogy valamennyien ténylegesen a tömegbe tüzeltek volna. Lőttek a golyószórósok: Sinkó István és Katona Rezső, lőttek géppisztolyaikkal Molnár Tibor, a Mrázik-testvérek és Kálmán János - ezek egyike sincs már az élők sorában - és más olyan személyek is, akiknek kilétét sohasem lehetett megállapítani.


28

Viszont a jelen ügy vádlottjai közül bizonyíthatóan Il.r. Orosz Lajos és Xll.r. Toldi Ferenc vádlottak voltak azok, akik maguk is a tömegbe lőttek géppisztolyaikkal, mégpedig Orosz több sorozatot is, kaszálva. Toldi fegyverhasználatának részletei - a puszta tényen kívül - nem voltak felderíthetöek. Nem nyert bizonyítást még a fegyverhasználat ténye sem IX.r. Szakács Mihály és X.r. Petik Antal vádlottak esetében. Nem nyert bizonyítást továbbá IH.r. Lévárdi Nándor és Vl.r. Szoboszlai Ferenc vádlottak esetében az élet kioltására irányuló szándékos fegyverhasználat, illetve az, hogy esetleges lövéseiket a tömegre adták volna le. A sortűz következménye, az áldozatok. Mivel a szovjet katonaság létszáma és tűzereje lényegesen meghaladta a karhatalmistáékat, a sértettek nagy része a szovjet fegyverektől halt meg, illetve szenvedett sérülést. A holttestek nagy része is a főkapitányság előtti területen hevert. A halált, illetve a sebesülést eredményező valamennyi sérülést lőfegyverből - döntő többségében géppisztolyból - leadott lövések okozták. Azt értelemszerűen nem lehetett, de nem is kellett bizonyítás tárgyává tenni, hogy az egyes sértettek melyik elkövető fegyverétől szenvedtek sérülést, hiszen egy több tucat személyből álló csoport adott le sorozatlövéseket - célzás nélkül - több ezer emberre. A helyszínen 27 személy halt meg. Őket is beszámítva, összesen 135 személyt szállítottak be a megyei kórházba. A halottak és a sebesültek között sem szovjet katona, sem magyar karhatalmista nem volt. A súlyos sebesülteket műtétre készítették elő; ezek közül műtét előtt, vagy műtét alatt 9 személy halt meg, az elvégzett műtétek után meghalt még további 10 fő, összesen tehát 46 személy halt meg részben a sortüz helyszínén, részben a kórházban. A halálesetek időpontja: december 8-án összesen 42 személy, december 10-én, 11 -én, 14-én, és 16án 1-1 személy halt meg. E 46 személy halálát szabályszerűen bevezették a salgótaijáni és a zagyvapálfalvi anyakönyvi kerület halotti anyakönyvébe. Egy december 11-i rendőri jelentés feltünteti még, személyi adatok nélkül, egy Balázs Margit nevű munkásnő nevét is a halottak között, akire nézve anyakönyvi bejegyzés nem áll rendelkezésre. Ezt a személyt is figyelembe véve, a halottak száma legfeljebb 47re tehető, és nincs semmiféle olyan hiteles adat, amely ennél nagyobb létszámot igazolna. A halottak és sebesültek 135 főt képviselő hiteles összlétszámát tekintve, a lőtt sérüléseknél a lövedék bemeneti nyílása 11 esetben elől, 12 esetben oldalt, 32 esetben hátul helyezkedett el, míg a többi esetnél az irány nem állapítható meg. A halottak nem és életkor szerinti megoszlása: 33 férfi, 11 nő (közöttük egy terhes asszony), 2 fiúgyermek (10 és 15 évesek), összesen 46 fő. Az említett Balázs Margitot hozzávéve a nők létszáma 12-re emelkedett, összlétszám így ismét 47. Az életben maradt sebesültek száma hitelesen úgy állapítható meg, hogy a 135-ös létszámból a bizonyított 46 halott leszámításával 89 fő marad, akik túlnyomórészt külön sebesült listán is szerepelnek. Ezek közül 61 férfi, 13 nő és 11 gyermek, illetve kiskorú adatai azonosíthatók. Utóbbiak közül egy 8 éves, három 14 éves, hat 16 éves és egy 17 éves személy szerepel. Mivel egy 93 nevet tartalmazó listán utóbb meghalt sebesültek is szerepelnek, azt kellett megállapítani, hogy a kórházi kezelésben részesített sebesültek létszáma a 89 főt semmiképpen sem haladta meg, és nincs adat, hogy lövési


29

sérülteket máshol is kezeltek volna. A sebesültek közül számosán maradandó fogyatékosságot eredményező súlyos sérüléseket szenvedtek. A bíróság nem tartotta szükségesnek a 89 sebesült nevét az ítéletben feltüntetni. A jogi minősítés teljessége érdekében, valamint kegyeleti okokból azonban az alábbiak szerint felsorolja a halottak nevét és születési évét. Dr. Wagner Jenőné 1914, Tóth Sándor 1925, Kakuk József 1946, Vlasovszky Rezső 19o6, Szabó Gyula 1932, Benkő Imre 1897, Telek Hóna 1933, Telek Erzsébet 1934, Ravasz István 1938, Kostyál Endre 1928, Szabó János, 1934, Kluka József 1941, Vilcsek Ilona 1929 Peresi Ilona 1935, fényes Sándor 1932, Fényes Ilona 1939, Tóth András 1936, Dávid Lajos 1931, Nagy Béláné 1936, Chmell Tibor 1939, Vrupa János 1935, Nagy Sándor 19o6, Szőke Zoltánné 1918, Gálfi János 1933, Záff József 1938, Mihály Ilona 1938, Molnár Zsigmond 1911, Fekete József 1937, Tóth Sándor 1908, Németh Ferenc 1929, Kiss István 1934, Balázs József 1925, Gubányi Ferenc 1911, Jónás János 1933, Sály Miklós 1936, Kösléder László 1934, Szarvas Pál 1926, Koczka László 1938, Vámos Józsefné 1930, Bártfai József 1926, Pállal József 1936, Fekete Imre 1930, Angyal Pál 1913, Havasi László 1939, Kiss Gábor 1939, Molnár Józsefné 1930. A sortuz utáni következmények és fejlemények A tüzelés befejezése után az épületben lévő karhatalmisták előjöttek, és csatlakozva a megyei tanács előtt álló társaikhoz, rendezett sorokban elvonultak. Alig félórával a tüntetés befejezése után Salupin alezredes, egy szovjet KGB tiszt, Jakab Sándor első titkár és Andó István agit-prop titkár a főkapitányság egyik első emeleti irodájában összeültek, és Salupin útmutatásai alapján felhívást, illetve közleményt fogalmaztak. Ebben az imént lezajlott eseményeket, a valóságot meghamisítva, a közismert szovjet propaganda stílusában ellenforradalmi provokációnak állították be. Eszerint fasiszták, horthysták, ellenforradalmárok a szemközti épületekből géppuskákkal, golyószórókkal tüzet nyitottak a szovjet csapatokra és a karhatalomra, ezek az elemek lőtték a tömeget is, és okozták számos ember halálát, kézigránátokat is dobálva. A szovjetek és a karhatalmisták eszerint csak viszonozták a tüzet. A szöveg tudatos hamisítás volt, mert a sortűz után közvetlenül felderítők fésülték át a szemközti házakat, de ott nyomát sem találták ellenséges elemeknek, és a későbbi helyszíni szemlék sem találtak ott lőállásokat vagy töltényhüvelyeket. Az aznap esti városi MSZMP aktív ülésen is ennek megfelelő beállításban tárgyalták a történteket. A Salupin sugalmazására született szöveget röplap és felhívás formájában sokszorosították és Salgótarjánban aznap délután és másnap nyilvánosságra hozták. Egyrészt, mint "Salgótarján dolgozóihoz!", illetve "Nógrád Megye Kommunistáihoz!" címzett és a megyei - járási - városi MSZMP ideiglenes intézőbizottság által aláírt kiáltványt, másrészt mint a szovjet katonai városparancsnok és a rendőrfőkapitány nevében a lakossághoz intézett felhívást, mely utóbbi rendkívüli állapotot hirdetett meg és betiltotta az áldozatok nyilvános, illetve közös és tömeges temetését is. Az említett tartalomnak megfelelően Salupin géptávírón tájékoztatta a budapesti szovjet hadsereg parancsnokságot, Ladvánszky pedig telefonon ugyanezt tette az Országos Rendőr-főkapitányság központi ügyelete felé.


30

A salgótarjáni eseményekről ennek megfelelő leírások jelentek meg a keddi, december 11-i újságokban is. Az országos, valamint helyi, megyei és más vidéki napilapok nagy cikkekben foglalkoztak a véres eseményekkel. Immár részletesebb leírások születtek, a legenda egyre szélesedett. Fasisztákról, nyilasokról, horthystákról írtak, akik tömegével gyilkolták a salgótaijáni dolgozókat, munkásokat, nőket, gyermekeket, békés polgárokat, többnyire hátulról. Lőttek a tetőkről, sőt a tömegből is a szovjetekre, géppuskával, stb. gránátot dobáltak. December 11-én a Kádár-kormány is hivatalos nyilatkozatot tett közzé, ugyanilyen beállításban. Egyértelműen a munkástanácsokat tette felelőssé az esetért. Ugyanezen a napon hirdette ki a kormány a statáriumot is, éppen erre tekintettel. Mindezzel párhuzamosan került sor a következőkre is: a sortűz után Beda József tanú, a megyei munkástanács tagja, aki késve ért a helyszínre, látva a történteket, telefonon tájékoztatta a budapesti angol követséget. Majd felhívta a SZOT székházat, és Rácz Sándorral beszélve, a telefonhoz kérette Steigerwald Ottót, akit tájékoztatott az eseményről. Steigerwald ezután a plenáris ülésen bejelentette a salgótaijáni vérengzést, ami az országos munkásküldöttekben olyan felháborodást keltett, hogy december 11-12-re országos sztrájkot hirdetettek. Steigerwald ezután felkereste az Ajtósi Dürer sorban székelő szovjet főparancsnokságot, hogy panaszt tegyen, mire megmutatták neki a távírójelentést az ellenforradalmi provokációról. A sztrájkfelhívásra viszont a kormány azzal válaszolt, hogy feloszlatta a munkástanácsokat, vezetőit - köztük Rácz Sándort is - letartóztatta. December 8-án és 9-én Salgótaijánban is megkezdődött a megtorlás. 8-án este a hazaérkező Steigerwaldot letartóztatták, bevitték a főkapitányságra Hadadyt és Hargitait is, akiket - állítólag Házi jelenlétében és Steigerwald füle hallatára - egész éjszakán keresztül súlyosan bántalmaztak. Őket később tisztázatlan körülmények között az Ipoly partján a karhatalmisták agyonlőtték. 9-étől kezdve a karhatalom sorban letartóztatta a tüntetés és a sztrájk szervezőit, vezetőit, a munkástanácsok eseményekben szerepet játszó személyeket Salgótarjánban és egész Nógrádban. Egy december 11-i rendőri jelentés 44 halott nevét felsorolja, e személyeket, nem tudni, milyen információk alapján "lekáderezte”. Egyeseket félrevezetett dolgozóként jellemzett, másokat horthystaként, osztályellenségként, ellenforradalmárként, fasisztaként írt le, sok esetben apjukat, családjukat is ilyenként beállítva. Ezt a jelentést viszont nem hozták nyilvánosságra, mivel ezúttal nem az állítólagos lövöldözők, hanem éppen ellenkezőleg, az áldozatok voltak fasisztának és ellenforTadalmámak beállítva, és ez szöges ellentétben állt a közzétett legendával. A salgótarjáni sortűz azután a Salupin alezredes által és az első napokban a pártszervek által kreált változatban került át a történeti leírásokba, a hivatalos történettudományba, a szak irodalomba, sőt a szépirodalomba is, és ez a hamis verzió egészen 1988-ig uralkodott. A nyilvánvaló valótlanságok ellenére a központi rendőri szervek mindazonáltal korrekt módon igyekeztek tisztázni a történteket. December 8-án kora délután egy rendőri szemlebizottság érkezett, és meg is kezdte a vizsgálatot.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41(l.)B.2158/2013/29.

31

Azonban a sortűz után rövid idővel egy tábornok vezetésével egy szovjet harckocsioszlop jött be Salgótarjánba. A tábornok a helyi vezetők jelenlétében azzal fenyegette meg a bizottságot, hogy Szibériába küldi őket, mire a bizottság abbahagyta a munkát. December 13-án az Országos Rendőr-főkapitányság szemlebizottsága viszont szakértők bevonásával igen részletes helyszíni szemlét tartott, amely egyértelműen tisztázta - tárgyi bizonyítékok alapján - a valóságos eseményeket, és kizárt mindent, amely a szovjetek, vagy a karhatalom ellen irányult, sőt, az ellenkezőjét állapította meg. Ez az anyag azonban sohasem került nyilvánosságra, a tüntetés szervezőit és vezetőit viszont mint provokátorokat állították bíróság elé, és ítélték el.” Mint látható, a Fővárosi Bíróság ítéletének történeti tényállása rendkívül aprólékosan, részletesen rögzítette a vádbeli eseményeket, annak előzményeivel együtt, és ugyanilyen precizitással és logikusan sorolta fel és értékelte - további 36 oldalon keresztül - azon személyi és tárgyi bizonyítékokat, melyek közül éppen a jelen eljárás egy jelentős részét is képező okirati bizonyítékokat is megjelölt. Az ítélet indokolása a bizonyítékok értékelése körében rögzíti: „Az említett párt- és kormánydokumentumok egybevetése alapján tényként nyert bizonyítást, hogy a decemberi tüntetések fegyverrel történő leverését, a szovjet csapatok és a karhatalom együttes bevetését országos, illetve kormány-szinten előzetesen elhatározták és, hogy ennek érdekében a Kádár-kormány - Úszta és Münnich útján - a magyarországi szovjet megszálló csapatok parancsnokságával együttműködött, illetve tevékenységét egybehangolta.” „ .... Mindebből a bíróság azt a ténybeli következtetést vonta le, hogy a Kádár-féle állam- és pártvezetés december első napjaira már elszánta magát arra, hogy alkalomadtán fegyveres erővel lépjen fel a polgári lakosság - elsősorban a munkásság - demonstrációival szemben.” A Fővárosi Bíróság többek között tanúként meghallgatta a vádlott mellett Földes Lászlót és Czinege Lajost is, akik indokolása szerint: „a tárgyaláson általánosságokban mozgó, vagy semmitmondó vallomásokat tettek, illetve emlékezet-kiesésre hivatkoztak, noha az Ideiglenes Intézőbizottság, illetve a Katonai Tanács említett ülésein jelen voltak. Nevezett tanúk magatartása, illetve nyilatkozatai az okirati bizonyítékok alapján is tisztázható volt. Az sem kérdéses, hogy e tanúk a valóság elmondásával saját magukat bűncselekmény elkövetésével terhelhették volna. Ezért e tanúk vallomásait a bíróság a bizonyítékok köréből kirekesztette. Ezzel szemben számos olyan eredeti, hitelt érdemlő okirat áll rendelkezésre, amelyek, mint levéltári másolatok beszerezhetők voltak.” Az alapügyben eljárt bíróság az egyes vádlottak felelősségét vizsgálva többek között azt is megállapította, hogy a sortűzben részt vevő karhatalmistákat a későbbiekben különböző elismerésekben, dicséretekben részesítették, sőt, „a szocialista társadalom melletti határozott kiállásukért” komoly beosztásokba helyezték. A jelen ügyben eljáró bíróság újból áttekintette, megvizsgálta, továbbá egyenként és összességében értékelte az ügyészség által becsatolt okirati bizonyítékokat, és egyúttal azokat már a vádlottra konkretizálta a későbbiekben rögzítettek szerint. 3./ Nyugati-téri események alapítélete: A Fővárosi Bíróság 2001. december 14. napján kelt 13.B.323/2000/43. számú ítéletével az akkori


32

alapügy vádlottját háborús bűntett miatt 3 évi és 6 hónapi fegyházbüntetésre és 5 évi közügyektől eltiltásra ítélte. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a 2003. február 20-án jogerős Bf.1.1456/2002/6. számú ítéletével a vádlott cselekményét foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetés bűntettének minősítette, és a vádlottal szemben indult büntetőeljárást megszüntette. Az ítélet tényállása a salgótaijáni sortűzperben hozott ítélet tényállásával azonos módon rögzíti a Nyugati-téri események közvetlen előzményeit. Ekként rögzítette azt is, hogy a központi hatalom elhatározta a mozgalmak erőszakos letörését, melynek során brutális, számos polgári áldozatot követelő karhatalmi beavatkozással került sor. A szovjet hadsereg, illetve esetenként a magyar katonai, államvédelmi és karhatalmi alakulatok a diktatúra, valamint a szovjet megszállás ellen békésen tüntető tömegekre - mely tömegek az ellenségeskedésekben, harci cselekményekben nem vettek részt - tömeggyilkosságot eredményező, illetve arra alkalmas módon, döntően automata, nehézfegyverekből adtak le sorozatlövéseket. További indokolása szerint: „ Az 1956-os októberi forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás visszahelyezte a régi hatalmat. A hatalom, így különösen az MSZMP hatalmának erőszak-szervezeti is kiépültek ebben az időszakban. 1956. november 09-én Budapesten alakult meg az I. Honvéd Forradalmi Ezred (I. Karhatalmi Ezred), amely 1957. április 30-ig állt fent. 1956. november 10-én alakult meg a II. Honvéd Forradalmi Ezred (II. Karhatalmi Ezred), amely 1957. május 02-ig állt fenn. A hatalom erőszakos fenntartása érdekében a szovjet katonák is tevékenyen közreműködtek. Ebben a történelmi szituációban, ilyen előzményeket követően az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága, az 1956. december 05-én tartott ülésén meghozta 5. számú határozatát a fasisztaellenes tömegdemonstráció szervezéséről. A határozat értelmében a „a szervezésért, politikai irányításért felelősek: Gáspár és Biszku elvtársak”. 1956. december 06-ra Budapest területén a pártbizottságok több, a kormány és az MSZMP melletti tüntetést szervezek, amely egyik fő eleme a korabeli Magyar Ifjúság útján és November 7-e téren keresztül a Nyugati Pályaudvar, illetve a Marx tér irányába tartó több száz főből álló tömeg, az úgynevezett „vörös zászlós” tüntetés volt. A „vörös zászlós” tüntetők felvonulását a teljes útvonalon a karhatalom állománya, valamint a szovjet katonák biztosították.... A felvonulás biztosításán túl a Nyugati Pályaudvar biztosítása is többszörösen megtörtént. Ezt a feladatot látta el egyrészről az I. Karhatalmi Ezred 8. századától kivezényelt 10 fos őrség, illetve ezen a napon 13 órára, különböző pontokra kirendelt három, 4-8 főből álló járőr. A Pályaudvar közelében szovjet megszálló katonák is tartózkodtak. A biztosítási feladatokat ellátó karhatalmistákon kívül a karhatalmi ezredek többi századának állománya szokásos napi tevékenységét végezte.... 1956. december 06-án 13 órát követően a Nyugati Pályaudvar közvetlen közelében lévő területen az úgynevezett Westend udvaron - az MSZMP-vel és a kormánnyal szimpatizáló tüntetés már tartott. A tüntetők a tervezettek szerint a tüntetés során keresztül mentek volna a Budapest, XIII. kerületben található Élmunkás-hídon is. Az Élmunkás-híd Váci út felőli szakaszán a „vörös zászlós” tüntetés biztosítását az I. Karhatalmi Ezred 8. századától a helyszínre vezényelt 4 fos járőr látta volna el, Szőcs Ernő főhadnagy parancsnoksága alatt. A tüntetők azonban nem érkeztek meg a járőr által biztosított pontra, így a járőr a felállítási helyét engedély nélkül elhagyta, és gyalogosan a Nyugati Pályaudvar érkezési oldalához ment. Itt azt tapasztalták, hogy a vörös zászlós tüntetést a helyszínen összeverődött kisebb-nagyobb, polgári személyekből álló csoport füttyel és hangos közbekiáltásokkal megpróbálja megzavarni.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41(I.)B.2l58/20l3/29.

33

A fenti járőr egyik tagja ezért odament az egyik, mintegy 40-60 főből álló csoporthoz, hogy a „hangadót” Dvorák Ottó sértettet onnan kiemelje. Dvorák Ottó azonban ezt látva kimenekült a Nyugati Pályaudvar csarnokába. E járőr másik, időközben már elhalálozott tartalékos főhadnagy rendfokozatú tagja, Szentgyörgyi Ferenc követte a sértettet a csarnokba, és itt a szolgálata ellátásához rendszeresített lőfegyverből, egy dobtáras géppisztolyból több lövésből álló rövid sorozatot adott le, amely lövések a sértettet, Dvorák Ottót a bal csípőtájékán, bal alkaiján, és bal kezének 3. ujján érték, itt okoztak sérüléseket, illetve a bal karját el is törték. A Szentgyörgyi Ferenc által leadott lövések elvétés folytán eltalálták a csarnok területén tartózkodó és vecsési otthonába vonattal hazatérni kívánó Simon Bélané, szül. Bekker Mária sértettet is. A Vecsés felé közlekedő vonat 14.15 órakor indult. Simon Béláné a lövési sérülések következtében tüdőlövésekből eredő belső elvérzések miatt a helyszínen elhalálozott. A sértett halálának a ténye tudomására jutott a Nyugati Pályaudvar csarnokán kívül tartózkodó polgári személyeknek is, akik közül Molnár György és másik két - ma már ismeretlen - személy Szentgyörgyi Ferenc tartalékos főhadnagy után ment, hogy őt lefegyverezzék. Szentgyörgyi Ferenc azonban a csarnokban lévő lépcsőket és irodákat felhasználva, egészen az egyik első emeleti ablakon keresztül a Pályaudvar homlokzatára, az első emelet magasságában kívül rögzített üvegtetőre menekült. Molnár György és társai végül itt fegyverezték le őt. Mindezen cselekmények idején a Váci úton, a Nyugati Pályaudvar felé közlekedve egy jelentősebb civil tömeg érkezett. A helyszínen lévő szovjet páncélozott járművek, melyek a Nyugati térnél a Váci út irányába helyezkedtek el, tüzet nyitottak, és ennek a tűznek a során három személy, Szakács Ilona, Simon József és Laster Sándomé szül. Csonka Mária elhalálozott... Fenti időszakban lezajlott események időpontja 14 órától kb. 15,15 óráig terjedő intervallumra tehetők... Ezen időszakban Máltai Ottó vádlott még nem tartózkodott a helyszínen, tekintettel arra, hogy egyéb helyszínen teljesített szolgálatot, majd visszatért a Szabadság téren lévő laktanyában. A fenti eseményeket észlelte az I. Karhatalmi Ezred 8. századának a helyszínen szolgálatot teljesítő állománya is, így arról tudomást szerezhettek más karhatalmi egységek parancsnokai is. Éppen ezért a helyszín közelében lévő kerületekbe települt alegységektől ötletszerűen a Nyugati Pályaudvarhoz vezényelték a fenti ezred 2. és 4. századának állománya egy részét. Az összegyűlt tömeg feloszlatására folyamatosan érkezett, illetve jelen volt a helyszínen összesen mintegy 150-200 karhatalmista, és az eljárás során ismeretlenül maradt mintegy 35 rendőr. Jelen volt ugyanekkor a karhatalom tevékenységét ekkor már aktívan nem támogató több szovjet katona, akiknek létszáma és személye az eljárás során ugyancsak ismeretlen maradt. Az I. Karhatalmi Ezred 2. századának Szabadság téri laktanyájából helyszínre vezényelt állomány részére a század, már időközben elhalálozott parancsnoka, Bondár József őrnagy tartott eligazítást, majd vezetésével gépjárművel 1956. december 06-án a délutáni órákban szolgálati helyükről a Nyugati Pályaudvarra indultak. Feladatuk az akkor már összegyűlt, jelentős számú tömegnek a szétoszlatása volt....” A bíróság a fenti alapítéletből csak azon részeket emelte ki, melyek a jelen eljárás - a vádirati tényállás - szempontjából is jelentőséggel bírnak. Mielőtt a bíróság a bizonyítékok újabb körét részletezné és értékelné, a bírósági ítéletek kapcsán ki kell emelni a következőket:


34

A büntető ítéletekben foglalt történeti tényállások sajátos és különleges kötőerővel bírnak, mely azt jelenti, hogy ezen tényállást mindenkinek el kell fogadnia, az mindenki számára irányadó, legfeljebb az adott ügyben támadható rendkívüli perorvoslattal. Másként fogalmazva az ítéletben foglalt tényállással szemben bizonyításnak helye nincs. Ez alól az elv alól éppen a semmisségi törvények határoztak meg kivételeket, így az 1956. október 23 - 1963. április 04-e közötti elítélésekre vonatkoztatva, figyelemmel arra, hogy ezen ítéletek lényegében koncepciós perekben születtek. A bíróság fent már utalt rá, hogy a fenti alapítéletek több, mint egy évtizeddel ezelőtt is tényállásszerűen megállapították, hogy a központi hatalom, a Kádár-kormány, illetve az azzal azonosított MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága akaratának és ez irányú elhatározásának következménye volt a salgótaijáni sortűz, sőt a többi sortüz sem volt elszigetelt esemény. A bíróság azonban fentieken túlmenően megvizsgálta azon okirati bizonyítékokat, amelyek rendelkezésre álltak és így már konkrétan vizsgálta a vádlott részesi, felbujtói magatartását. 4./ Korabeli dokumentumok, levéltári anyagok, jegyzőkönyvek, határozatok, átiratok. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága 1956. november 11-i jegyzőkönyvéből (nyom. iratok 2. kötet 749. nsz): „Kádár János elvtárs: Szeretnék tájékoztatást adni az elvtársaknak néhány olyan dologról, ami talán nem árt még akkor sem, ha ismétlés. Először pár szót a múlt hét eseményeiről.... minden bevetett szovjet egységgel erősebbek leszünk katonailag és gyengébbek politikailag és azt is megmondtam, hogy napokon belül az egész felkelés átalakul nemzeti háborúvá a Szovjetunió ellen, hiszen ahány szovjet egység aktivizálódik a harcban, olyan mértékben erősödik és mélyül a nacionalista pozíció a tömegekben. Nemzeti háború jellege alatt azt értem, hogy az egész néphadsereg a kormánytól parancsot fog kapni a szovjet hadsereg elleni harcra. Ebben a szituációban kellett ezt a döntést elfogadni.... E döntés után az történt, hogy az ellenforradalom mindkét vonalon rendkívüli erővel előretört, teljesen világossá vált, hogy normális politikai eszközökkel, politikai intézkedésekkel, meggyőzéssel kikerülni ebből a helyzetből nem lehet.... Biszku Béla: .... Világosan meg kell mondani, hogy illúzió volt és még ma is az egyes elvtársak részéről, akik azt mondják, hogy ha még 2-3 napig vártunk volna, a szovjet csapatok bevonásával, akkor sikerült volna a honvédségnek, a rendőrségnek, a nemzetőrségnek rendet teremteni. Ez az, ami szétválasztja az embereket. Én együtt voltam katonai emberekkel. Végtelenül demoralizálta az embereket a visszavonulás. Azt mondták az embereknek: ne lőj fiam, mert én is ott leszek. Tűzszünet volt, lefegyverezték azokat, akik a rendet meg akarták teremteni. Ebben is világos helyzetet kell teremteni. Az illúzió, hogy meg tudtuk volna akadályozni ezt a fejlődést politikai eszközökkel.... Egyetértek azzal, amit Köböl elvtárs mondott, hogy nagyon világosan el kell határolni magunkat - és ezt világosan meg kell mondani - a Rákosi-klikktől, amely politikailag és gazdaságilag is előkészítette a talajt annak, hogy az ügyek ilyen irányt vettek.... Hogy lehet a kormány tömegbázisát növelni? Az egyik dolog természetesen az, hogy a munkásokkal meg kell értetni, hogy mi történt, de meg kell próbálni megértetni azokkal is, akik ennek az egész felkelésnek eszmei előkészítői voltak. Én persze nem táplálok illúziókat.... Olvastam a megyékből és a Budapesten szerzett információkról készített jelentést. Ebben az van, hogy a megyékben a munkások túlnyomó többsége a munkát megkezdte. Ez hamis. Az emberek inkább tízszer rágják meg értesülésüket, de minket ne vezessenek félre. Ezt nagyon szigorúan kell venni. Ez tönkretehet bennünket, ha olyanokat mondunk, ami nem felel meg a tényeknek. Inkább súlyosabban értékeljék a helyzetet, mint rózsásan. Van egy javaslatom: meg kellene kezdenie a kormánynak a fegyveres szerveknek, a politikai rendőrségnek a felállítását. Egy olyan politikai rendőrséget kell felállítani, ami az ellenség ellen, és nem a mi kommunista elvtársaink ellen harcol.”


35

Az MSZMP Intéző Bizottsága 1956. november 2 1-i jegyzőkönyvéből (nyom. iratok 2. kötet 795. nsz): „ Napirend: 1./ Jelentés a karhatalom szervezéséről. Előadó Münnich Ferenc elvtárs, meghívott: Földes László és Czinege Lajos elvtársak. 2./ A pártszervezés helyzete, jel. a munkakezdésről. Előadó Biszku Béla és Németh József elvtársak. 3./ Az MSZMP szervezésének, tagfelvételének irányelvei. 4./ Különfélék. 1./ Jelentés a karhatalom szervezéséről. Münnich elvtárs: ... A hadsereg keretében különleges karhatalmi alakulatok jöttek létre: 18 század, egyenként 100-130-as létszámmal. ... A szovjet parancsnoksággal való megegyezés értelmében az új hadsereg szervezése megkezdődött.... Apró Antal elvtárs: .... Vidéken több káder maradt, de egyes gócokat erőteljesen meg kell szilárdítani: Miskolc, Pécs, Salgótarján. Marosán György elvtárs: ... A rendőrség annál is inkább sürgős, mert a tél nehéz lesz, elképzelhetők zavargások.... Fehér Lajos elvtárs: ... Vidéki karhatalom szerveihez központi megbízottat küldjünk teljes felhatalmazással, annál is inkább, mivel a vidéki embereket sok helyütt személyi kapcsolatok kötik mozgási szabadságukban. Földes László elvtárs: A munkásosztály megnyerése után a karhatalom a fö kérdés. Nem megnyugtató a helyzet. Beszéltem Vas, Borsod, Tiszántúli megyék képviselőivel, és ezek alapján mondom: igaz, hogy a rendőrség ott együtt van, de a legtöbb helyen nem használhatók a kormány számára. Legjobb esetben passzív, sőt ellenséges a jelenlegi hatalommal, a párttal szemben.... Kádár János elvtárs: Egyetértek azokkal, akik a helyzetet nem tartják megnyugtatónak. Világosan meg kell mutatni, hogy az új hatalomnak két bázisra kell támaszkodnia: a munkatársakra és a fegyveres erőkre.... Biszku Béla elvtárs: Politikai vonal nincs biztosítva, mert nincs személy-garancia. A rendőrségen Pőcze elvtárs nem alkalmas vezetőnek. Úszta elvtárs képes vezetni.... Határozatok: 1./ A hadseregbe az Intézőbizottság összekötőjeként a pártmunkások bevonására és mozgósítására, a politikai munka segítésére Földes László elvtársat delegáljuk. 2./ Pőcze elvtárs helyett Garamvölgyi Vilmos elvtársat javasoljuk a rendőrség élére.


36

6./ Egyes gócokat erőteljesebben kell karhatalommal védeni. Itt a szervezést gyorsítani kell: Miskolc, Pécs, Salgótarján. 2./ A pártszervezés helyzete, jel. a munkakezdésről. Biszku Béla elvtárs: A 22 kerületben létrejött az Intézőbizottság. ... Az ellenforradalmi erők hangosabbak, erőszakosabbak, aktívabbak.... Munkakezdés: sikerült megakadályozni az összejövetelt az Országos Munkástanács megválasztására. A Budapesti Munkástanács visszaküldte őket dolgozni, a vidékiek pedig nem találtak kapcsolatot és hazamentek. Most újból rosszabbodott a hangulat, mert elterjedt a híre, hogy letartóztatták az autóbusz garázs munkástanácsának vezetőjét, aztán, hogy nem engedték megtartani a gyűlést, ez újabb felhívásra adott alapot a sztrájkra....” Az MSZMP Központi Vezetősége (Központi jegyzőkönyvéből (nyom. iratok 2. kötet 833. nsz):

Bizottsága)

1956.

december 02.

és

03-i

„ Kádár János elvtárs: Tisztelt Elvtársak! A beterjesztett határozati javaslat előkészítésének munkájában én nem vettem részt, a fó vonalával egyetértek, azonban egynéhány kérdésben az a véleményem, hogy tisztább helyzetet kell teremteni, mint ahogy az a határozati javaslatban van.... az alapvető kérdések mélyére hatoló marxista elemzést kíván meg.... Biszku Béla elvtárs: ... Az október 23-a utáni helyzetről: beszéltem olyan elvtársakkal, mint Mód elvtárs, aki elmondott néhány tézist is, amelynek lényege, hogy az október 23-i események a nemzeti forradalom jellegét viselik magukban, megjelölték a benne részt vevő osztályerőket azokban szerepelt a munkásság, parasztság és azon kívül az egész nép részt vett ezekben az eseményekben. Nem fogadják azt az értékelést el, amit az október 23-a utáni eseményekről és helyzetről adtunk, és nézetem szerint azért nem, mert nem látják világosan és nem volt módjukban világosan elemezni az eseményekben részt vett erőket és egy kalap alá vesznek mindenkit, azt mondják, hogy az egész nép részt vett az októberi eseményekben.... véleményem szerint ezeknek az elvtársaknak a nézeteiben nagy szerepet játszott, hogy lebecsülték - és még most is lebecsülik - a kezdettől fogva ott levő ellenforradalmi erőket.... Néhány szót a munkástanácsokról: A vitában szó esett arról, hogy a munkástanácsok létezése és jelenlegi munkája azt bizonyítja, hogy kettős hatalom van. Hozzáteszem, hogy a munkástanácsok egy részének kezében fegyver is van és ezzel is erősítik hatalmi pozíciójukat és alátámasztják azt. A fegyvereket ezektől el kell venni, mert ellenünk használják fel. A legfontosabb gyárakból jöttek olyan jelzések, hogy nemcsak egyszerűen politikai munkát végeznek és akadályozzák a pártnak a szervezését és kirakják az embereket a gyárakból, hanem a gazdasági pozíciók megszervezése irányában is dolgoznak. Vannak olyan jelzések, hogy a munkástanácsok elnökei kinevezik a gyárigazgatót. A mai napon kiadtak egy olyan röpiratot, hogy 4-én, a szovjet hadsereg megindulásának egy hónapos fordulóját néma tüntetéssel ünnepeljék meg és a nők néma tüntetéssel vonuljanak ki az utcára és 11 és 12 óra között koszorúzzák meg a Hősök emlékművét. Más akciójukból is világos, hogy kettős játékot folytatnak. Karhatalmi szerveinknek, mindennek tudatában, sokkal erélyesebben kell dolgoznia, mint eddig. Az utóbbi 3-4 napban növekedett az ellenforradalmi nyomás az üzemekben és ez elsősorban a munkástanácsokon keresztül történt. Mi a budapesti munkástanácson, valamint a legfontosabb üzemek munkástanácsain keresztül megmondottuk, hogy kik azok, akiket ellenforradalmároknak lehet nevezni közülük, kik azok, akik a Horthy-rendszer emberei voltak. De azok látják, hogy velük szemben semmiféle erélyes intézkedés nincs, ezért még határozottabban dolgoznak, hogy megakadályozzák a pártszervezetek szervezését és kitegyék azokat a dolgozókat, akik a leghűségesebb embereink voltak a pártban.


37

Csepelen a Csőgyárban, az Acélművekben volt ilyen jelenség, de voit a XIII., XI. kerületben és máshol is. Egyetértek azzal, hogy a munkástanácsokkal szemben olyan politikát kell vinni, hogy a tulajdonképpeni feladatokra kell irányítani a figyelmüket de ezt karhatalmi, rendőrségi fellépés nélkül nem lehet sikeresen megoldani, mert az utóbbi napok azt mutatják, hogy mert ilyen fellépés nem volt, az ellenforradalmi nyomás rajtuk keresztül erősödött. Ez teljesen összefügg a pártszervező munkával, mert ez az elmúlt néhány napban Budapesten megtorpant. A pártszervező munka érdekében is, azon kívül a munkástanácsok alapvető feladata érdekében is szükséges az, hogy a munkástanácsok nyilvánvaló fasiszta elemeivel szemben fellépjünk. Én ilyen neveket adtam az elvtársaknak. Ilyen fellépés nélkül a pártszervező munkát mi vinni nem tudjuk. Münnich Ferenc elvtárs: Elvtársak! Én most felszólalásomban nem vállalkozom arra, hogy elméletileg neveljem a KV-t... A munkástanácsok kérdése: valóban kettős játékról van szó, amely ellen politikai és egyéb eszközökkel kell harcolni, persze csak ha a politikai feltétele is meglesz.... A fegyveres ellenforradalom leverése megtörtént, azonban az ellenforradalom tovább küzd, újra szervezkedik, informálódik. Ezt is tudomásul kell venni, amikor a módszerekről beszélünk... Addig már eljutottunk, hogy az ellenséggel szemben fel tudunk erélyesen lépni Budapesten és vidéken is. Kell azonban, hogy továbbra is erősödjék, tovább szerveződjék a karhatalom.... ez a legfontosabb feladat, nem a teóriákkal, értékelésekkel foglalkozni. Ez is fontos, de fontosabb a kiindulás tisztázás legyen, és ez az, hogy mi volt október 23-án és mit kell most a pártnak cselekedni.” 1956. december 04-i Katonai Tanács ülés rövidített jegyzőkönyve (nyom. iratok 1. kötet 625. nsz.): „... Csémi alezredes bajtárs jelentése a 04-i tüntetéssel kapcsolatban: ... következtetései: Bizonyos erőpróbával állunk szemben... javaslatai: sokkal határozottabban kell fellépni, mert az ellenforradalom nincs megsemmisítve. Földes elvtárs javasolja, hogy amit Csémi alezredes mondott és amit ő mond azt jegyzőkönyvbe kell venni. Teljesen egyetért Csémi elvtárs következtetéseivel, és azzal, hogy az ellenforradalom új szakaszához érkezett. Nem volna célszerű jelenleg vidékről alakulatokat felhozni, mert amint az események mutatják, az ellenség az ellenforradalmi tevékenységet vidékre akaija átvinni. Kiegészíti Csémi alezredes tüntetéssel kapcsolatos jelentését azzal, hogy az asszony-tüntetők a Parlament elé akartak vonulni, ezt sikerült megakadályozni, mert a szovjetek a levegőbe lőttek. 5 óra után a Nádor utcába a Pártház elé vonultak fel, és még a szovjet tankokkal is ellenálltak. A magyar hadsereg ezeknek az eseményeknek csendes szemlélője volt. Következésképpen a magyar hadsereg tétlenkedésével állunk szemben... százával kell, hogy a hadseregbe a megbízható, hű elvtársak, kommunisták bevonuljanak. Az ellenforradalmárok is nyilván taktikát változtattak és kisebb csoportokban fognak tevékenykedni, esetleg el fognak vegyülni a fegyvertelen nép között. Nem gyerekjátékról van szó. A proletár hatalomról van szó. Az ellenforradalmárok tevékenykednek... Ilku vezérőrnagy bajtárs: Az ellenforradalom, ahogy az események is mutatják, nincs megsemmisítve. Elég erejük van hozzá, hogy a megfelelő lépéseket meg tudják tenni. Az ENSZ-ben is állandóan a magyar eseményekkel foglalkoznak. Nem tettünk határozott intézkedéseket, és lépéseket, eddig tapogatóztunk, és ezzel teret adtunk az ellenségnek újabb szervezkedésre, hogy újabb és újabb akciót tudjanak kezdeni. Kérdésem az volna, hogy 1./ Elegendők-e Pesten a karhatalmi erőink. A szovjet csapatok bevonása nélkül fel tudjuk-e számolni, ha esetleg támadás ér minket. 2.1 Jelenlegi utasítások, amik a karhatalmi ezredek felé kimentek, megfeleltek-e egy ellenforradalmi akció ellen. Véleménye szerint a tiszti ezredek harci szellemét feltétlenül emelni kell, és olyan utasításokat kell kiadni, amely képes az ellenforradalmárok kísérleteinek megsemmisítésére, felszámolására. Ugrai ezredes bajtárs: A meglévő erőinket nagy csapásokat nem tudunk mérni. Meg kell vizsgálni


38

azt, hogy milyen erőket tudunk összpontosítani... A karhatalmi alakulatok fel vannak térképezve... Miért nem hajtjuk végre Lenin elvtárs tanítását, aki azt mondja: hogy a fehér terror ellen háromszor vörös terrort kell alkalmazni. A leghatározottabb utasításokat kell kiadni. 6-án éjjel mindenki legyen a helyén. Ha valaki kimegy az utcára a fegyveres harc idején, arra tüzelni kell. Megfelelő tartalékokkal kell, hogy rendelkezzünk.... Horváth vezérőrnagy bajtárs: ...Az ellenség rugalmasan taktikázik és erről nincsenek megfelelő felderítési adataink... Nagyobb csoportokat kell kiküldeni... hogyan ítélik meg a karhatalmi pk-ok a helyzetet, hajlandók-e tüzelni a tömegekre, különösen, ha fegyvereket látnak. Feladatul kell adni a karhatalmi ezredparancsnokoknak, hogy készítsék fel a tiszti ezredeket a várható eseményekre.... Egy pár napig teljes készenlétben kell lenni a HM-ben is. Pesti ezredes bajtárs: A tiszti ezred 80%-a teljesíteni fogja feladatát. Véleménye szerint taktikai hibát követtünk el azzal, hogy nem üldöztük az ellenséget... Úszta vezérőrnagy bajtárs: Feladatok: a./ A készültséget életbe léptetni. b./ Karhatalmi ezredeket előkészíteni, beszélni kell a század, szakaszparancsnokokkal. c./ Határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben. d ./ Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük. Az ezredparancsnokok kijelentik, hogy a feladatokat megértették.” Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 05-i jegyzőkönyvéből (nyom. iratok: 2. kötet 943. nsz.): „ Napirend: 1./ Az Ideiglenes Központi Bizottság határozattervezetének megvitatása. 2 ./Különfélék. Határozat: ... 5./ Fasisztaellenes tömegdemonstrációt szervezünk. A szervezésért, politikai irányításért felelősek Gáspár és Biszku elvtársak.” A MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának határozata (nyom. iratok 2. kötet 947. nsz.): „Az MSZMP ideiglenes központi bizottsága 1956. december 02-én, 03-án és 05-én folytatólagos ülést tartott. Az ülés napirendjén a politikai helyzet és a párt feladatainak megvitatása szerepelt. A napirend előadója Kádár János elvtárs volt. A beható tárgyalás és vita során az ideiglenes központi bizottság 23 tagja közül 21 elvtárs szólalt fel. Ennek alapján az ideiglenes központi bizottság az alábbi határozatot hozta...” (összességében a nagy nyilvánossággal megismertetik a korábbi központi bizottsági döntéseket, jóval szűkebb és összefoglaló módon). Az MSZMP Központi Bizottságának 1956. december 28-i jegyzőkönyvéből (nyom. iratok: 2. kötet


39

963. nsz.): „ Kádár János elvtárs: ... Annak idején, amikor ez a munka megkezdődött, a következő kérdések fölött kellett az Intéző Bizottságban dönteni... Ez igen fontos politikai kérdés, és bár az Intéző Bizottságban már megtárgyaltuk, szükségesnek tartom itt is megemlíteni, hogy az elvtársak esetleg hozzászóljanak ehhez a kérdéshez. Az Intéző Bizottságban a következő vélemény alakult ki: Figyelembe vettük azt, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány milyen körülmények között kezdte meg munkáját és hogy eddigi tevékenységének jelentős részét adminisztratív és repressziós intézkedések képezték... Úszta elvtárs: ... A Münnich elvtárs által mondottakat én is szeretném aláhúzni. Igaz, hogy a karhatalom megállja a helyét, de azért, mert a háta mögött van a szovjet hadsereg.” Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1957. január 14-i jegyzőkönyvéből (nyom. iratok: 2. kötet 977. nsz.): „ Biszku Béla elvtárs: ... Tisztázni kell, hogy az ellenforradalmi ténykedésben kik vettek részt, és ezekre szervezetten kell csapást mérni. Nagyjából tudjuk, kik ezek, de ellenük még szervezett intézkedés nem történt... Véleményem szerint Tömpe elvtársék nem ítélik meg helyesen a helyzetet. Túlságosan megnyugtató a jelentés, pedig a helyzet a valóságban nem így van. Meg kel) szüntetni pl. azt az állapotot, hogy lefognak embereket és utána kiengedik. Ilyen tapasztalat vidékről is van. Garamvölgyi elvtárs: ... Legfontosabb feladatunk most az ellenforradalom teljes leverésének ügye kell, hogy legyen. Úszta elvtárs: Helyes volna, ha a rendőrségnél megkezdenék a tisztogatási munkát, és minél előbb be is fejeznék. A mi vezető elvtársaink a hadseregben aggódnak, mert látják, hogy a rendőrségen belül a tisztogató munkát még nem kezdték meg.... „ A fenti bizottsági üléshez készült a „Jelentés a karhatalom helyzetéről” napirendi ponthoz tartozó ,Jelenés a karhatalom újjászervezéséről” (nyom. iratok 2. kötet 1003. nsz.): „ A rendőrség, a munkásőrség és a rendőri karhatalmi egységek szervezése az ellenség állandó, módszereiben új és félrevezetett tömegek támogatásával folytatott szívós támadásai közepette indult meg. A karhatalom szervezését ezekben a nehéz hetekben a fővárosban és országszerte a munkásosztály és dolgozók legjobbjainak fegyvertfogása segítette. A karhatalom egésze a harcokban egyre határozottabban lépett fel...” A fenti anyaghoz többen írásban részletes észrevételek fűztek (nyom. iratok 2. kötet 1017. nsz): „ ... Véleményünk szerint az ellenforradalmi erők szellemi és szervezeti gócai még nem szenvedtek megsemmisítő csapást. Javasoljuk, tekintettel az Intézőbizottság nagy megterhelésére, alakítson egy széles jogkörrel felruházott bizottságot, amelynek feladata lenne: - rendszeresen összesíteni a karhatalom, a fegyveres szervek és a népőrség szervezése, illetve átszervezése során szerzett tapasztalatokat, és azt hasznosítani a vezetésben. - biztosítani a párt és a kormány érdekeit úgy a személyi állomány kiválogatásában, mint a szervezeti felépítés kialakításában....


40

A bizottság tagjainak javasoljuk (8 pontban személyek felsorolása) 6./ Biszku Béla” További észrevételek (nyom. iratok 2. kötet 1027. nsz.) között szerepel: „ ... A legutóbbi napok eseményei Budapesten és vidéken azt bizonyítják, hogy az ellenforradalmi erők szellemi és szervezeti irányító szervei nagyrészt érintetlenek, országos hálózattal rendelkeznek, és erős külföldi kapcsolataik vannak. Új javaslatok: 1./ Ha ismétlődnek az ellenforradalmi megmozdulások, elő kell készíteni a preventív lépéseket az osztályellenség fő bázisát képező kategóriák ellen.... 3./ A karhatalmi egységekre hosszú évekig szükség lesz. Személyi állományának kiválogatása a megyei és budapesti párt intéző biztossága feladata.... 4./ A rendőrség és a határőrség tiszti karát a megbízhatóság, az egység biztosítása érdekében a honvédségben kialakult módszer szerint, de még szigorúbb mértékkel mérve meg kell tisztítani a gyáváktól, a kétkulacsosoktól.” Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. február 26-i ülésének jegyzőkönyvéből (nyom. iratok: 2. kötet 1115. nsz., bírósági jegyzőkönyv melléklet): „ ... Kádár János elvtárs: ... Itt van a márciusi dolog. Ismerik az elvtársak, hogy a legkülönbözőbb vonalon folyik a felkészülés „márciusra”. Azt hiszem kötelességünk, hogy ne becsüljük le az ellenséget és ezért nekünk politikai, állami és katonai vonalon is minden intézkedést meg kell tennünk, hogy provokáció ne legyen és ha lesz, visszaveijük. Első dolog azonban, hogy ne becsüljük le az ellenség erejét és lehetőségét. Feltétlenül úgy áll a dolog, hogy van lehetőségük arra, hogy március 15-én az alkalmat felhasználva provokációt csináljanak. Nem hinném, hogy ilyen lehetőségről lemondanának. A másik dolog véleményem szerint, amit tudni kell és az emberekkel éreztetni kell, hogy az ellenforradalom erejének töredéke van már csak meg, már csak a töredéke annak, amivel az ellenség október 23-án harcba indult. Az ellenforradalom döntő vereséget szenvedett. A mi kötelességünk - az éberség mellett - ezt tudni és így harcolni. Nekem az a véleményem, hogy ha valahol komolyabb provokációt csinálnak és utcai vérontásra kerül a dolog, meg kell keresni az adminisztratív szervek vonalán a törvényes lehetőségét annak, hogy nagyon kemény megtorlást alkalmazzunk. Feltétlenül össze kell szedni néhány aktív osztályellenséget ezekben a napokban (Földes elvtárs közbeszólása: néhány ezret). Kádár János elvtárs: Én azt mondom, hogy itt inkább a minőség számít sokat, nem a mennyiség, de sokkal jobb 4-500-at összeszedni, akik ténylegesen ellenforradalmárok, exponensek, de foglalkozásra való tekintet nélkül, tekintet nélkül Horthy-katonatisztet, vagy hivatásos írót, ha provokáció útján lép fel. Nem lehet mást tenni, mint megtorlást alkalmazni és le kell szoktatni, meg kell mutatni, hogy nem lehet a Magyar Népköztársaság ellen támadni. Ez azt jelenti, hogy szerveinket fel kell készíteni, és a tömegeket is politikailag fel kell készíteni. Bátorítsuk őket. Meg kell mondani, hogy az ellenforradalom meg van verve, ugyanakkor provokálni tud. Érezzék azonban, hogy az erő a mi oldalunkon van. Másrészről a rendőrségnél, honvédségnél, bíróságoknál, ügyészségeknél fel kell készíteni az embereket kötelességeikre. Ami az egész perspektívát illeti, meg kel mondani, hogy én meg vagyok győződve, hogy nem tudnak minket komolyan visszanyomni. Hogy ők mit akarnak csinálni, megmutatták októberben és semmi okuk nem volt akkor, hogy ne vessék be az összes erőiket, be is vetették. Most a tömegbázisuk sokkal kisebb, mint korábban.


41

Úgy értem, hogy még mindig van jelentékeny bázisuk, de már sokkal kisebb és egy politikailag izolálódott ellenséggel szemben a katonai fellépés is indokoltabb, mint egy politikailag nem izolálttal szemben.... Úszta Gyula elvtárs: Tisztelt Központi Bizottság! Én az előteijesztetett javaslattal és Kádár elvtárs referátumával lényegében egyetértek, de egy pár adatot helyesbíteni kell, mert azok nem felelnek meg a tényeknek.... Szeretném még egy dologra felhívni a KB figyelmét.... Sajnos az a helyzet, hogy március 15-én az ellenség az „ősi földet” jelszavával akar fellépni, a kulákság szövetséget kapott bizonyos mértékben éppen a jelszó hatására, nemcsak egyes középparasztoknál, hanem még egyes szegényparasztoknál.... vigyáznunk kell, hogy március 15-ére le legyen választva a középparaszt, a szegényparaszt és világosan lássuk, ki az ellenség. A mi karhatalmunk olyan, hogy lelövi mindazokat, akiket kell. Megindul a tavaszi munka, kimennek dolgozni, és esetleg több embert kell megsemmisíteni, mint amennyire szükség volna. Javaslom, hogy a párt alaposan nézze meg ezt a kérdést...” Az Intéző Bizottság 1957. március 26-i ülésének jegyzőkönyvéből (nyom. iratok: 2. kötet 1151. nsz.): „ ... Farkas Mihály büntetésével kapcsolatos sajtókommentár (Biszku Béla szóbeli előteljesztése). Szükségesnek tartja az IB Farkas Mihály teljes elkülönítését... Farkas Mihály ügyében hozott ítélet. Biszku Béla elvtárs: Szombaton III. 23-án a katonai kollégium Farkas Mihályt 6 évi börtönbüntetésre ítélte. A helyzet az, hogy a bíróság először az ügyet nem akarta vállalni, később, az előkészítés során kiderült, hogy Farkas ügyében a felsorakoztatott tanúk visszavonták vallomásukat... Nezvál és Münnich elvtársakkal együtt beszéltünk a bírókkal, és megmondtuk, hogy azokért a cselekedetekért, amiket ő elkövetett - hamis vádemelés, stb. - ítéljék el. Ezt az ítéletet hozták... Marosán György elvtárs: ... ezt az embert senki sem védi. Az ítéletet jelképesnek tekintjük, ha életfogytiglani kap, biztos, hogy nem fog élete végéig ülni. Felsőfokon szükséges 15 év büntetés, és erről lehet kommünikét is hozni. Az Intéző Bizottság bízza meg Biszku és Münnich elvtársakat, keressék meg a módját, hogy az ítéletet felsőbb bíróság felülvizsgálja...” Az Intéző Bizottság 1957. április 02-i ülésének jegyzőkönyvéből (nyom. iratok: 2. kötet 1195. nsz): „ ... Az IB szükségesnek tartja az ellenforradalom maradványainak komolyabb és gyorsabb felszámolását. Megbízza Münnich és Biszku elvtársakat, hogy népbírósági törvény, illetve meglévő büntető szerveink segítségével jelentős felelősségre vonásokat eszközöljenek sajtónyilvánosság nélkül. Az Intéző Bizottság elfogadta: ... az Intéző Bizottság a javaslatot elfogadja, és egyetért a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa felállításával. A tanács amellett, hogy új ítéleteket is hozhat, jogosult a legfelsőbb bíróság minden ítéletének felülbírálására.” Az Politikai Bizottság 1957. november 21-i ülésének jegyzőkönyvéből (nyom. iratok: 2. kötet 1247. nsz.):


42

„ ... Napirend: 1./ Jelentés a Magyar Néphadsereg értékeléséről az 1956. október-novemberi ellenforradalomban....” „Jelentés a Magyar Néphadsereg szerepéről az 1956. október-novemberi ellenforradalomban.” 1957. októberi keltezéssel (nyom. iratok 2.kötet 1289. nsz.) „ ... V. A hadsereg vezetésének és tevékenységének katonai tanulsága az ellenforradalom időszakában. A hadseregnek az ellenforradalomban betöltött szerepéből a jövőre nézve le kell vonni a szükséges katonai tanulságokat. 1./ A néphadsereget úgy kell felkészíteni a belső ellenség elleni harcra is, hogy mindenkit, aki kezet emel a nép hatalmára, bárki legyen is az, semmisítse meg. 2.1 Politikailag zavaros helyzet esetén a hadsereg legfeszesebb összetartását kell elrendelni és meg kell akadályozni a tüntetőkkel és zavargókkal való érintkezést. Fokozni kell a politikai és katonai éberséget, a személyi állománytól el kell különíteni az ingadozókat. Ugyanakkor elő kell készíteni az alakulatokat karhatalmi alkalmazásra. 3./ Zavargás esetén, ha a néphadsereg alakulatai bevetésére sor kerül, akkor azokat minden ingadozás nélkül, határozott harci feladattal, létszámánál fogva is erős kötelékben, zárt rendben kell alkalmazni. A parancsot megtagadókat a helyszínen meg kell semmisíteni. ... 5 ./A zavargások gócait katonailag azonnal el kell szigetelni....” „ A belső reakció elleni harcban elért főbb eredmények adatai.” 1957. június 10-i keltezéssel: (nyom. iratok 3. kötet. 1453. nsz) (a dokumentum részletesen, mintegy statisztikai adatokkal alátámasztva számol be kényszerintézkedésekről, az érintett bűncselekményekről, ítéletekről, fegyverek begyűjtéséről)

a

III./ A belügy feladata, hogy fokozza a harcot az ellenforradalom vezetői és szervezői ellen, az ellenforradalom végleges felszámolása érdekében.” / „Előterjesztés a MSZMP Intéző Bizottságához” (nyom. iratok 3. kötet 1595. nsz.) „Kérjük az MSZMP Intéző Bizottságát, járuljon hozzá, hogy a karhatalom érdemeinek elismerésével kapcsolatos mellékelt előterjesztéseket a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, illetve a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elé vigyük.” (előteijesztést tette a honvédelmi miniszter, illetve a vádlott belügyminiszterként). „Határozati javaslat.... 2.1 A karhatalomnak a népi hatalom védelmében hősies, önfeláldozó magatartást tanúsító tagjait kitüntetésben kell részesíteni, illetve részükre emlékérmet kell alapítani és adományozni.” A bíróság megítélése szerint ezek a korabeli dokumentumok, múzeumi, levéltári anyagok olyan források, melyek objektivitása és valóságtartalma nem kérdőjelezhető meg. Ezek logikailag egymásra épülnek, az egyes felszólalók nyelvhasználata, stílusa, és tartalmi elemei (ideológiai nézetei) következetesek, egyéniek, ráadásul a bizonyítás anyagává tett jegyzőkönyvek jó része, így a határozatok és azok indokolása (ideológiai háttere) szó szerint visszaköszön az akkor hivatalosnak


43

tekinthető kiadványokban. Minderre figyelemmel azon védői felvetés, amely ezen korabeli dokumentumok hitelességét, valóságtartamát, az abban foglaltak rögzítési módját és tényszerűségét vitatja, nem fogadható el. Ezért a bíróság mindazon védői bizonyítás-kiegészítési indítványt, amely a jegyzőkönyvvezetéssel, a jegyzőkönyvek hitelességével kapcsolatos, elutasította, figyelemmel arra, hogy további bizonyítás e körben teljesen szükségtelen és felesleges lett volna. Fenti dokumentumok csak alátámasztják azokat a köztudomásúnak tekinthető tényeket, a korábban rögzített alapítéletekben megállapított tényállást, amelyek a legfontosabb állami és központi döntések meghozatalának mechanizmusára, az egyedüli és „uralkodó” párt, az MSZMP meghatározó szerepére utal, továbbá azokra a koncepciós perekre, melyek lezajlottak. Mindezt megerősíti az ügyészség által beszerzett rendkívül részletes. Dr. Kahler Frigyes szaktanácsadói véleménye is. A bíróság ezen - 72 oldalas - véleménynek csak a legfontosabb részeit emeli ki (nyom iratok 1. kötet 93. nsz.): A kommunista diktatúra és büntető hatalmának működése A kommunista diktatúra elmélete és gyakorlata a jogállam elméletének és gyakorlatának teljes tagadása. A legújabb kutatások adatai szerint a Szovjetunióban 20 millió ember életét követelte a kommunista diktatúra. A formálisan létezett és a politikai vezetésnek alárendelt bíróságokat a diktatúra - a hatalomgyakorlás eszköztárában - gyakran alkalmazta a koncepciós perek lefolytatására. A koncepciós pereken olyan büntetőeljárásokat értünk, amelyek elszakadnak a büntetőeljárásnak a büntetőeljárási törvénybe foglalt céljától és különböző politikai célok elérését szolgálják. A politikai cél elérése érdekében - fiktív tényállás alapján, vagy/és - megalapozatlan tényállás alapján, vagy/és - anyagi-jogi rendelkezés megsértésével (ideértve a büntetés kiszabására vonatkozó szabályokat és bírói gyakorlatot), vagy/és - amorális jogszabályok alkalmazásával hoznak akár államellenes bűncselekményekben, akár köztörvényes bűncselekményekben marasztaló ítéletet. A szovjet koncepciós perek általános jellemzői - amelyek a később tárgyalt magyarországi hasonló eljárásokra is igazak - a következők: Ezek a perek tárgyi és más hitelt érdemlő bizonyítékok nélkül, kizárólag a vádlottak beismerésén nyugodtak, s senki sem vizsgálhatta, hogyan is születtek a beismerő vallomások. A beismerő vallomások jórészt a kínzókamrákban (vagy a kínzásoktól való félelem miatt) születtek, más részük zsarolás vagy megtévesztés eredménye. A perek egy része a nyilvánosság előtt zajlott, ahol a vádlottak teátrális jeleneteket produkáltak, bűnösségüket hangoztatva. Más részük - ahol nem sikerült rábírni a vádlottakat a „förtelmes látványosságra", szigorúan titkos volt. Valójában mindkét fonnának megvolt a politikai hozadéka. A nyílt tárgyalások a „társadalom meggyőzését" és a külföld félrevezetését szolgálta. Ez többnyire sikeres manőver volt. A titkos eljárások pedig fokozták a társadalom félelemszintjét. A megtévesztés és a félelemkeltés, mint a terror eszköze összehangoltan működött.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41(!.)B.2158/2013/29.

44

A perek - túl a diktátor hatalmának megkérdőjelezhetetlenségnek biztosításán - konkrét politikai célok megvalósítását szolgálják azáltal, hogy a más nézeteket vallókról „igazolja": nézeteik valójában bűncselekménnyel egyenértékűek, illetőleg, hogy személyükben eleve ellenséges elemek. A büntetőeljárás külsőségeinek - gyakran teátrális - alkalmazása mögött teljes mértékben hiányzik a büntetőeljárás lényege: a független bíróság előtt folyó kontradiktórius eljárás, - ahol a törvény előtti egyenlőség elve alapján, - a vád és a védelem fegyveregyenlőségével, a vád tényállásának keretei között folyó eljárásban, a - vád bizonyítási terhével és - az ártatlanság vélelmének szem előtt tartásával, - a bizonyítékok szabad mérlegelése alapján születik megalapozott tényállás és ennek megfelelő marasztaló, vagy felmentő ítélet. A büntetőjogi felelősség alapja minden jogállamban csak a személyes bűnösség lehet. A politikai célokat büntetőjogi eszközökkel elérni kívánó koncepciós eljárásokban gyakran találkozunk azonban a kollektív felelősség egy sajátos módjával, amikor is a „rossz osztályhelyzetű" vádlott vélelmezett bűnös is. Az emberi jogok a szovjet típusú diktatúrákban nem érvényesültek. A bolsevik ideológia tagadta azt a természetjogi felfogást, hogy vannak az embernek vele született jogai. A kommunista diktatúra és büntető hatalmának működése Magyarországon (1944 -1956> A világháború végén Magyarország a Szovjetunió katonai megszállása alá került. A megszállók politikai akaratának végrehajtója a Magyar Kommunista Párt (MKP) programja azonban nem kapta meg a magyar társadalom támogatását. Az 1945. november 4-én lebonyolított nemzetgyűlési választásokon az MKP mindössze 17%-os eredményt ért el. A társadalom döntő többsége - 57 %-os választási eredménnyel - a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Pártnak (FKgP) szavazott bizalmat. „A szabadon választó nép... éppen azért szavazott a kisgazdákra, mert a magántulajdonra adta voksát és nem a szocialista közös tulajdonra, köztársaságot akart nem népköztársaságot, a vallásos életvitelt választotta az ateizmus helyett stb., s nagyon bölcsen megérezte, hogy kinek taktikusan hazug, s kinek igaz a programja." (M Kiss Sándor). A magyar választók többsége a háború utáni életét tehát az emberi jogokra épülő, alkotmányos jogállam keretei között szervezett, polgári társadalomban képzelte el, amely - szuverén államként - integráns része az egységes Európának. Az MKP célja - ezzel szemben - kezdettől fogva a kizárólagos hatalom megragadása a kommunista diktatúra megteremtése volt, ami egyet jelent a polgári a társadalom teljes megsemmisítésével, ideértve a társadalom - történetileg kialakult - „fmomszerkezeteinek" felszámolását is. Mindez egyet jelentett azzal, hogy Magyarország elszakad Európától és a szovjet érdekszféra vazallus állama lesz. Az MKP csaknem teljes vezérkara Moszkvából érkezett Magyarországra. Kiemelkedő szerepet játszott a „trojka" - Rákosi Mátyás (1892 - 1971), Gerő Emő (1898 -1990), és Farkas Mihály (1904 - 1965). Hozzájuk kapcsolódott negyedikként a kommunista párt fóideológusa Révai József (1898 -1959). A MKP annak ellenére, hogy az 1945. évi választásokon igen szerény eredményt ért el, a kizárólagos hatalom megszerzésére törekedett. A MKP célja elérése érdekében a megszálló szovjet erőkre, a szovjet támogatással kiépített MKP vezette - különböző néven ismert - erőszakszervezetekre támaszkodott. Közvetlen szovjet beavatkozás eredménye volt, hogy az 1945-ös választások után a kormányban a miniszteri tárcák elosztása nem választási eredmények szerint, hanem a szovjet igényeknek megfelelően történt,


45

4 1(I.)B.2158/2013/29.

amelyet Kiiment Jefremovics Vorosilov (1881 - 1969) a Szovjetunió marsallja, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elnöke tudatott. Vorosilov valójában a magyar kommunista diktatúra megalapozását felügyelte e minőségében. Ez az időszak a „fenyegetett demokrácia" korszaka (M. Kiss Sándor). Ehhez képest kommunista vezetés alá kerültek a fegyveres hatalommal rendelkező tárcák, többek között a Belügyminisztérium. A létrehozott új hatalmi berendezkedés - szakítva a jogállam minden ismérvével - a monolit hatalmi berendezkedésű pártállam rendszerében uralta és vezette alá a társadalmat. Ezzel - a már amúgy is korlátozott - emberi jogok gyakorlata - a törvényben foglaltak ellenére megszűnt. A bírói függetlenség és az ítélkezés alapvető elvei és a kommunista diktatúra: A bírói függetlenség a jogállam alapvető biztosítéka, amely ellentmond a diktatúrának - így a kommunista diktatúrának is ezért felszámolására a monolit hatalom megteremtése érdekében a kommunista párt mindent megtett már a kizárólagos hatalomátvétel előtt is. A népbíráskodás során félretéve a jogállam kizárólag egyéni bűnösséget elismerő elvét, nemegyszer a kollektív bűnösség szerint döntöttek. Ezzel a „technikával" egy egészen más - másodlagos - normarendszert dolgoztak ki. Mindez oda vezetett, hogy a népbíróság kimondta: bűnösség nélkül is el lehet ítélni bárkit, ha magatartása a hatalom ellenére van. A másodlagos normarendszer - amelyet a párthatározatok és elvárások töltöttek ki tartalommal segítségével - első sorban - az izgatás és lazítás tényállása (BHÖ. 2. 1946: VII. tc.2.§.) volt alkalmas a hatalom önkényére. Ezek a tényállások, amely az „alapintézmény" meg nem határozott fogalmának beiktatásával kitöltetlen csekket adtak a hatalom részére és szabad folyást engedett az önkénynek. Több ügyben a rendszerváltozás után a Legfelsőbb Bíróság rendkívüli perorvoslat útján hozott felmentő ítéletet. Azok a bírák, akik úgy gondolták, hogy az Alkotmány biztosította függetlenséggel élve ítélkeznek, súlyos börtönévekkel fizettek „tévedésükért". A kommunista diktatúra hatalomgyakorlási technikájában - szovjet mintára - Magyarországon is kiemelkedő szerep jutott a koncepciós perek alkalmazásának. -A koncepciós perek tipizálása: A tényállásokat vizsgálva I. Az első csoportba soroljuk a konstruált koncepciós pereket. Jellemzőjük a valótlan - kitalált tényállások rendszere, esetleg hamis (gyakran az államvédelmi hatóság által hamisított) bizonyítékok alkalmazásával. Többnyire azonban csupán a vádlotti vallomások állnak rendelkezésre, amelyeket kínzás, zsarolás és megtévesztés kombinált alkalmazásával „állít elő" a nyomozóhatóság a kívánt igény szerint. Gyakran - források alapján - tényszerűen tudjuk, előbb születik meg az elképzelt szereplő, és csak később keresnek a szerepre alkalmas vádlottakat (így a Grősz-per, Friedrich-per).


46

A konstruált perek egyik változata, amikor a valóság elemeiből állítják össze a tényállást úgy, hogy azok tendenciózus csoportosítása után a tényállásnak már semmi köze sincs a valósághoz, csak a per valóságos céljához. Ez jellemző a legtöbb szabotázs típusú perre. A szabotázs-pereknél leggyakrabban vagy baleset elemeit használják fel (Pócspetri-ügy), vagy gazdasági folyamatok torz elemzése és a tényéktől eltérő beállítása a fö eszköz (MAORT-per). II. A tendenciózus koncepciós perek esetében nem elsősorban a konstruált vagy torzított tényállás játszik fő szerepet, hanem a joganyaggal történő visszaélés. Ez különböző formákban történik: - Az anyagi jogi szabályok sérelmével folytatott perek: ebbe a csoportba tartozik pl. Mester Margit az UINUM nővérek alapítója - ellen folytatott koncepciós per is. (Budapesti Megyei Bíróság B.III. 001250/1951. sz. ügy. Az ítélet kelte 1951. szept.26.) - Nyílt törvénysértéssel folytatott eljárások - tipikusan két variációt produkálnak: 1/ A törvény tartalmának érdemi „megfordítása", miként azt az 1946. VII. törvénycikk esetében tették 1949. augusztus 12-én, amikor is a „demokratikus államrend" helyébe a „népi demokratikus államrend" lépett. Ezzel jogilag nem kevesebb történt, mint hogy a többpárt-rendszerű parlamentáris demokrácia-berendezkedés védelmére alkotott törvény az egypárt-rendszerü diktatúra védelmét szolgálta. Ezen nem változtat az sem, hogy az 1946. évi VH. törvényt eredeti formájában is visszaélésszerűen használták fel. 2/ Nyílt törvénysértést jelentett, amikor bűncselekményt deklaráltak rendeleti úton, miként arról fentebb bővebben szóltunk. - Az amorális jogszabályokon nyugvó ügyek sokasága külön csoportot képez. Ez esetben nincs nyílt törvényszegés, de a megalkotott joganyag teljes mértékben szemben áll a társadalom többsége által elfogadott erkölcsi normarendszerrel (deviza-bűntettek, terv-bűntettek stb.). A koncepciós pereknek ez a csoportja - 1989 után - kizárólag a semmisségi törvényekkel volt orvosolhatók. - Az állampolgári jogegyenlőség nyílt sérelmét jelentő ún. osztályhovatartozás szerinti ítéletek csoportjánál valós tényállás és valóban elkövetett bűncselekmények esetén is súlyos sérelem keletkezik, mert más nagyságrendű büntetést alkalmaznak a vádlott (esetenként a sértett) osztály hovatartozására tekintettel. B./ A törvénybe foglalt eljárási szabályok és alapelvek lerombolásával és titkos utasítások alkalmazásával folytatott eljárások. 1/ A törvény előtti egyenlőség helyébe lépő osztály-megkülönböztetés, nemcsak a büntető anyagi jogi szabályok eltérő alkalmazását jelentette, hanem kihatott az eljárásjogi szabályokra is. Az ártatlanság vélelme helyett „a rossz osztályhelyzetü" vádlott esetében a bűnösség vélelmezése lépett előtérbe, amely ráadásul gyakorlatilag megdönthetetlen volt. Ide kapcsolódik az a Visinszkíj által hangoztatott és a magyar ítélkezésben is gyökeret vert nézet, hogy az in dubio pro reo elvének gyakorlati elvetésével a bizonytalan tényeket a vádlottak terhére értékelték. 2/ A bírói függetlenség megsemmisítése, a bíráskodásnak, mint önálló hatalmi ágnak a felszámolása a gyakorlatban a titkos utasítások intézményének rendszeréhez vezetett, amely széles kapukat tárt a koncepciós perek tömeges alkalmazása előtt. 3/ A bizonyítékok szabad mérlegelése helyébe a bizonyítékok vád-centrikus válogatása lépett azzal, hogy a beismerő vallomás mellőzhetővé tette a további bizonyítást. Az apróbb büntető ügyekben is kötelezővé vált az úgynevezett környezettanulmány, ahol megfogalmazódtak azok a politikai elvárások, amelyeket a helyi vezetés érvényesíteni kívánt. 4/ A védelem formálissá vált, a tárgyalás „süketek párbeszéde" lett, hiszen eleve adott döntésnél minden más irányba való érvelés esélytelen. A koncepciós perek alkalmazását tekintve külön szempont a nyilvánosság kérdése. Ebből a szempontból beszélünk: - az ún. látványperekről - amelyet elsődlegesen a civil társadalom „lefejezésére" alkalmaztak. Ide


47

tartoznak a politikai, vallási, szellemi vezetők elleni perek, amelynek forgatókönyveit a hatalom legfelsőbb köreiben írták, óriási sajtóhadjárat övezte. A pereket jól megválasztott közönség előtt, mintegy színházi rendezésben folytatták. A nagy látványperekhez számos szatellit-pert kapcsoltak. Ennek egyik funkciója az volt, hogy a fő perek tanúi más perekben vádlottként a hatalom teljes kiszolgáltatottságában irányíthatók legyenek. A perek másik csoportja a titkos eljárások. Ezek szerepe a misztikus félelem felkeltése. Megjelenési formájukat tekintve a látvány-perek mellett a tárgyalt időszakban százezres nagyságrendben jelennek meg a lakosság tömegét érintő perek is. Amíg a látványperek a társadalomban vezető szerepet betöltő személyek ellen folytak, mintegy megmutatva, hogy a hatalom bárkit elér, az ún. tömeges perek - amelyek a civil társadalom teljes szétrombolását voltak hivatva szolgálni - több százezer embert érintettek elsősorban a kisárutermelő parasztságot, kisiparosokat és más kisegzisztenciákat. Ilyen módon is kényszerítették őket önálló egzisztenciájuk feladására és a kommunista világrend által kijelölt formációkba. A tömeges perek, mint a terror hathatós eszközei szolgálták az általános félelemkeltést. A kommunista diktatúra büntető hatalmának működése az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Kádár János (1912 - 1989) a második világháború előtt és alatt illegális kommunista vezető volt, később Rákosi belügyminisztere, elítéltje, majd rehabilitált pártfúnkcionárius, a forradalom kirobbanása után, 1956. október 26-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének (MDP KV) első titkára, másnap a Politikai Bizottság (PB) helyére lépő Direktórium tagja, október 28-án a KV Elnökségének elnöke, majd az újonnan alapított Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Intéző Bizottságának (IIB) tagja. Amikor Nagy Imre (1896 - 1958) kormányában szerepet vállalt, a forradalom már túllépett a szocializmus megjavításának programján. A napok alatt - demokratikus úton - a legkisebb településen is létrejött önkormányzati szervek intézkedései és a megfogalmazott követelések nem hagytak kétséget az iránt, hogy a nemzeti függetlenség visszaállítása - a szovjet haderő kivonása - mellett követelte a több pártrendszeren alapuló szabad választások kitűzését, a szabadságjogok - szűkítés nélküli - helyreállítását, más szóval a kommunista diktatúra felszámolását és egy demokratikus államberendezkedés megteremtését. Mindez egy ortodox marxista számára - mint Kádár János és Münnich Ferenc (1886 - 1967) - azt jelentette, hogy a kommunista diktatúra érdekében minden erőt igénybe kell venni, s akár saját népe akarata ellenére is fent kell tartani az egypárti diktatúrát. Kádár, aki a Nagy Imre-kormány államminisztereként a Parlamentben október 30-án megígéri a IX. kerületi felkelők képviselőinek, hogy bázisukon meglátogatja őket - november 1-jén Münnich társaságában megjelenik a szovjet követségen, hogy felajánlja szolgálatait a Birodalomnak. A szovjet pártelnökség - miután eldöntötte a magyarországi fegyveres beavatkozást - Kádár Jánost - aki „korábban mindenben szolgai módon kiszolgálta Rákosit" (Nagy Imre: Gondolatok) bízta meg az ellenkormány elnökének szerepével. Kádár a neki szánt szerepet elvállalta. Jogilag továbbra is - s az országlakosok által is támogatott - Nagy Imre (1896 -1958) kormánya maradt Magyarország törvényes kormánya. Az országban nem volt olyan legitim szervezet, amely a magát forradalmi munkás - parasztnak meghatározó Kádár kormányt ismerte volna el. Valójában kormányalakítás sem történt. A Kádár-kormány 8 tagjából csak négyen - Kádár, Münnich, Apró Antal (1913 - 1994) és Kossá István (1904 - 1965) volt jelen Szolnokon. Marosán György (1908 1992), Dögéi Imre (1912 - 1964) csak a rádióból értesült kormánytagságáról, Rónai Sándor (1892 1965) és Horváth Imre (1901 - 1958).


48

Azon a közjogi szabályon, hogy a korábbi kormányt nem mentette fel senki - s az le sem mondott mindenki túltette magát, amikor november 7-én végre Dobi István (1898 - 1968) az Elnöki Tanács elnöke „kinevezte" a Kádár-kormányt. A megtorlási folyamatot meghatározó kérdés a Kádár rendszer legitimációjához kapcsolódik. A november 4-i restauráció szükségszerűen szembetalálta magát a diktatúrák problémájával, a legitimáció hiányával. Kádár először igyekezett olyan új fegyveres erőt létrehozni, amely támogatja a hatalomátvételt. Az első napokban a szovjet csapatokhoz menekült AVH-sok és néhány vidéki „partizán szabadcsapat" állt az új hatalom mellett, mint a hírhedt salgótarjáni Darázs István a tatabányai Beér János vagy a balatonkenesei honvédüdülőben működő „halálbrigád". A reguláris magyar haderőből egyedül a Szabó József államvédelmi őrnagy vezette kormányőr egység állt Kádár rendelkezésére. Ók biztosították azt az értekezletet, amelyet a BM megyei főosztály épületében tartottak 30 kommunista pártvezető számára, s amelynek legfontosabb kérdése a karhatalmi egységek megszervezése volt. Itt született meg az ún. „forradalmi karhatalmi ezredek" megszervezésének igénye. November 5-én azután szovjet helikopter hozta Úszta Gyulát (19141995) Szolnokra, aki megbízást kapott Kádár Jánostól a Honvédelmi Minisztérium Katonai Tanácsának megszervezésére. A karhatalmi ezredek - három ezredet szerveztek a fővárosban, vidéken megyénként - „a saját erő" - megszervezése gyors ütemben folyt. A köznyelv egyszerűen pufajkásoknak nevezte őket. Biszku Béla - aki tagja volt megalakulásától kezdve az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának, majd Politikai Bizottságának (PB) - jelen volt döntési joggal - a legmagasabb döntést hozó testület ülésein. Kádár Jánoson és Biszku Béla mellett az IIB tagja volt még Kiss Károly (1903 -1983), Münnich Ferenc, Kállai Gyula (1910 - 1996), Marósán György (1908 -1992), Apró Antal (1913 -1994), Fehér Lajos (1917-1981). A szovjet fegyverek erejével hatalomba helyezett Kádár János kormányát sem az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése (1962-ig), sem a magyar társadalom nem ismerte el legitim hatalomnak. A Kádár által megtestesített hatalom legitimációs deficitje teljes volt. November 4-e után napokon belül világossá vált, hogy a szovjet világbirodalom hadserege ellen fegyveres győzelmet nem lehet elérni. Mindez azonban nem jelentette a forradalom végét. Inkább csak annak újabb szakaszáról indokolt beszélni. Ennek az új szakasznak a főszereplői a munkások által életre hívott munkástanácsok voltak. Az a különös helyzet állt elő, hogy a munkástanácsok lettek a nemzeti ellenállás vezetői a lakosság döntő többségének támogatásával. Ezt a helyzetet mind Kádár, mind Nagy Imre úgy értékelte, hogy az országban „kettős hatalom jött létre". Ez egyben azt is jelentette, hogy megindult a küzdelem a kizárólagos hatalomért.„A munkástanácsok - a forradalom katonai megtörése után olyan, a lakosság döntő többsége által legitimnek tartott, demokratikus elveken felépülő népi szervek voltak, amelyek a társadalom többségének akaratát testesítették meg. Valójában túlléptek azon a határon is, amelyet a munkásság politikai akaratát kifejező testületek rendszerében lehet azonosítani. A munkástanácsok a forradalom második szakaszában a nemzeti akaratot és a nemzeti érdekek védelmét vállalták és erejükhöz képest - küzdöttek érte. Ezért képezhettek a Kádári hatalommal szemben valóságos hatalmi központot."


49

December elejére Kádár rendelkezésére állt az a „saját erő" - a karhatalom, amelyet a „pufajkásoknak" nevezett az ország népe amellyel hozzákezdhetett - kizárólag vérrel és vassal - a kizárólagos hatalom megragadásához. A kizárólagos hatalomért folytatott harc döntő színterei Budapesten kívül - azok a nagyobb vidéki városok voltak, ahol igen jelentős tömegek álltak a munkástanácsok mögött. Az akciósorozat előtt 1956. december 4-én a Katonai Tanács ülést tartott - Úszta Gyula vezérőrnagy elnökletével. A tanácskozás jegyzőkönyve bizonyítja, hogy a politikai vezetés - az MSZMP IIB - élén Kádár Jánossal - és tagjai között Biszku Bélával - elszánta magát a karhatalom tömeges és vért nem kímélő alkalmazására. Az ezred, a század, valamint a szakaszparancsnokok kioktatást kaptak, így tisztában voltak „alkalmazásuk" lényegéről. Ugrai Ferenc közbevetette, hogy „hajlandók-e tüzelni a tömegekre". Az ezredparancsnokok jelentéséből megtudjuk, hogy a karhatalmi ezredek döntő többségében az ilyen értelmű parancsot végre fogják hajtani. Döntés született arról is, hogy „készítsék fel a tiszti ezredeket, a várható eseményekre ". Úszta Gyula végül kiadta a parancsot: „Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük". Ilku Pál javaslatára még azt is elfogadták, hogy csak szóbeli parancsok létezzenek. A december 4-i jegyzőkönyvben foglaltak senkiben sem hagynak kétséget az iránt, hogy a karhatalomnak nem tömegoszlatásra, hanem fegyvertelen tömegek szétlövésére kell használni fegyvereit, más szóval háborús és emberiség ellenes bűnök elkövetésének sorozatát váija el tőle a Kádár János és a nevével fémjelzett hatalom. A hatalom megragadásának elkövetkező eseményeit Marosán György - Kádár egyik megmondó embere - többször is megfogalmazta. Először a Nagy Budapesti Munkástanács küldöttei előtt. Rácz Sándornak - a munkástanács elnökének így fogalmazott: „Máig tárgyaltunk veletek, de ti nem vagytok forradalmárok, ti ellenforradalmárok vagytok! Mától lövetünk." Hasonló tartalommal közölte a politikai döntést Marsán György december 8-án a Nógrád megyei munkás küldöttséggel, amelyet Steigerwald Ottó vezetett: „Mától kezdve lövünk. " A karhatalom első fellépése december 6-án a Nyugati pályaudvarnál volt az ún. vörös-zászlós tüntetésen. A főváros lakosságát provokáló karhatalmisták ellen fellépő tömegre lecsapott a Csémi Károly parancsnoksága alatt lesben álló ezred, akik közül egyesek - így Drzsics Drago - volt szerb partizán karhatalmista - embervadászatot és kivégzést tartottak a Nyugati pályaudvaron. A karhatalom fellépéséért Kádár János Csémi Károly előtt elismerését fejezte ki a történtek miatt. A legkegyetlenebb mészárlás azonban Salgótarjánban történt, ahol - erről ma már bírói ítélet tényállása is rendelkezésre áll - megszervezték azt a tömegmészárlást, amelynek legkevesebb 56 halottja és 100 sebesültje volt, de a város anyakönyvvezetője 131 halottra emlékezett. Az orvosi jegyzőkönyvek szerint többségüket, hátulról - menekülés közben - lőtték le. Az MSZMP a sortüz következményeit a munkástanácsokra hárította. A salgótarjáni események után tovább folytatódott a gyilkolás Egerben, Miskolcon. A kádári karhatalom az ország más településein is fegyverhez nyúlt (Pécs, Gyoma, Kevermes, Gyula, Tinnye, Zalaegerszeg, Gyülevész, Hódmezővásárhely), hogy biztosítsa Kádár hatalmának kizárólagosságát. Az utolsó sortüz Csepelen dördült el 1957. január 31-én. Mindez kétségtelenné teszi, hogy a kádári hatalomgyakorlás szinte kizárólagos és alapvető eszközének a minden korlát nélküli fizikai erőszakot tekintette. A munkástanácsok hatalmát a decemberi sortüzek ténylegesen


50

megszüntették, (jogilag a munkástanácsokat csak az 1957. november 17-én kelt 1957. évi 63. tvr, szüntette meg). Kádár 1957. február 26-án a IKB ülésén ezt így fogalmazta meg: „A munkástanácsokkal a legközelebbi perspektíva világos. Nincs mit mondanunk róla a határozatban. Szép csöndesen elszürkítettük a munkástanácsokat és ez jó." Azt Kádár tudta a legjobban: az „elszürkítésen" valójában vérbefojtás értendő. Ezt igazolja a karhatalmisták tevékenysége országszerte. Amíg Kádár a társadalom felé a megtorlás megengedhetetlenségét hirdette, teljes erővel hozzálátott „a magyar történelem legnagyobb politikai megtorlásának" előkészítéséhez. A megtorlás jogi keretek között működő szervezetei közül elsősorban a rendőrség, az ügyészségek és a bíróságok személyi állományát is fel kellett készíteni az elkövetkező „feladatokra." Ennek érdekében mindhárom szervezetnél „tisztogatást" hajtottak végre annak érdekében, hogy a megtorlás gépezetét ne akadályozza egy-egy - a forradalommal szimpatizáló - rendőrtiszt, ügyész vagy bíró. A BM II. főosztálya - a politika által kijelölt céloknak megfelelően - rendszerbe is foglalta a megtorlás stratégiáját: „Tervezet. Az ellenforradalom elleni harc további feladatai" címmel. A Tervezet osztatlan sikert arat a legmagasabb körökben, s szinte szó szerint átveszi az MSZMP PB 1957. július 2-i határozata. A megtorlás végrehajtásáért a politikai vezetés egyértelműen a Biszku Béla vezette BM Politikai Nyomozó Főosztályát tette felelőssé, „Felelősök: BM Politikai Nyomozó Főosztály vezetője, illetve országos jelleggel a központi osztályok vezetői, valamint a budapesti és megyei osztályok vezetői. " A megtorlás karmesteri pálcája Marosán György cs Biszku Béla kezében volt. (Az MSZMP PB 1957. július 24. ülésén: Biszku Béla: Jelentés a belső reakció elleni harc feladatiról.) A megtorlás időszakának állam elleni és politikai jellegű cselekmények címén több mint 20 000 embert ítéltek el és a kivégzett áldozatok száma közelítette a 400 főt. Ma már azok az adatok is ismertek, amelyek az elítélteket osztályhelyzetük szerint csoportosították. A feltárt forrásokból egyértelműen következik, hogy a megtorlás primeren a polgári demokrácia intézményeit magukban hordozó, a diktatúrát tagadó szerveződések ellen irányult. Magyarországon a forradalom leverése után - a restaurált bolsevik hatalom akaratából - tehát nem volt olyan független bíróság, amely előtt a súlyos vádak megmérettethettek volna. A hatalomnak legkevésbé ilyen bírói fórumra volt szüksége. Ha visszagondolunk a korábban írottakra - hogy ti. a felállított népbírósági tanács jogosítványa minden jogerős ügy felülvizsgálatára is kiterjed - nem kétséges: itt egy újabb politikai megtorló szerv alakult - bírói ítélkező tanácsoknak álcázva. Biszku Béla: A proletárdiktatúra időszerű kérdései címmel megjelent brosúrája. Biszku - a Népszabadságban rövidített formában széles körben publikált írásában - nem kevesebbet állít, mint, hogy Magyarországon nem alkalmazható még a XX. szovjet pártkongresszus határozata, amely az osztályharc folytonos éleződésének tételét hibásnak ítélte, Biszku Béla álláspontja szerint ez csak a Szovjetunióban igaz, de Magyarországon nem, ezért Rákosi és Gerő adminisztrációja hibát követett el, mert nem alkalmazott kellő diktatúrát az osztályellenséggel szemben. Az általa vezetett BM kénytelen tehát „pótolni" az osztályellenség elleni harcot. Ránk maradt számos olyan dokumentum, amelyekben a politikai nyomozó osztályok a pártszerveknél kifogást emeltek egyes bírói ítéletek ellen. A belügy ugyanúgy folytatta a bírói ítéletek bírálatát, mint a forradalom előtt. Biszku Béla - saját aláírásával ellátott átiratban -


51

tiltakozott, pl. Balás - Piri László - ügyében, mert álláspontja szerint az eljárt bíró „szimpatizált" az ügy vádlottaival. A politikai felső vezetés szigorúan kézbe tartotta a megtorlást. A PB 1957. december 1-jén - s mert az eredeti előterjesztést nem fogadta el - és december 31-én napirenden tartotta a „Büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről" c. előterjesztést. (MÓL. 288. fond 30/1957/11. őe.) Az előterjesztést Biszku Béla készítette el. Bevezetőjében így ír: „...az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma..." Magyarországon az 1949. évi alkotmány 55. § (2) bekezdés utolsó mondata „legitimálja" a mindent felülíró pártakaratot. Hangsúlyozni kell, hogy a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) - s később a forradalom után az MSZMP - a szovjet bolsevik pártnak volt alárendelve, ez sok esetben közvetlen utasítások formájában is tetten érhető. (A személyi kérdések, pl. Rákosi leváltása, Nagy Imre, majd Kádár kinevezése mellett gazdasági és katonai „elvárások".) A hatalmat gyakorló kommunista párt legfőbb működési elve az ún. demokratikus centralizmus, a pártfegyelem és a párt alapszervei közötti horizontális kapcsolat tilalma volt. Ez a szigorú alá- és fölérendeltséget teremtő rendszer a párt apparátuson belül szigorú hierarchiát és ebből következően személyi függőségi láncolatot épített ki, ami meggátolta az uralkodó pártakarattal szembeni vélemények megjelenését. Szervezetileg a kommunista párt legfőbb szerve a kongresszus volt. Elvileg a kongresszus határozta meg az ott elfogadott program szerint a követendő politikát és választotta meg a vezető testületeket. A kongresszusok közötti időszakban - ugyancsak elvileg - a Központi Vezetőség (KV), majd később a Központi Bizottság (KB) volt a párt legfőbb szerve. A KV ülései között a Politikai Bizottság (PB) volt a legfőbb vezető testület, valamint a Titkárság, amely hetenként ülésezett. Ez utóbbi szerv „a folyó ügyeket és a szigorúan konspiratív jellegű kérdéseket" intézte, így a PB és a Titkárság feladata összemosódott. A leírt szabályzat szerint KV és a PB határozatainak végrehajtása a főtitkár (vagy első titkár) feladata. A Kádár-korszakban a kegyvesztés többnyire a hatalomból való eltávolítást eredményezte, még azzal a Biszku Bélával szemben is, aki - 1963 decemberétől pártszervező KB titkár lett és - külön párthatározat deklarálta, hogy Kádár helyettese. A Kádárt 1978-ban megbuktatni akaró Biszku Bélával szemben „csak" annyi történt, hogy az 1978 áprilisi KB megfosztotta minden tisztségétől és nyugdíjazták. A Minisztertanács (MT) az 1949-es alkotmányban, mint „az államigazgatás legfelsőbb szerve" szerepel. Bár a politikai stratégia kidolgozása az államszervezeten kívülre került, de a legfelsőbb pártvezetők időnként elláttak miniszterelnöki funkciókat is (így Rákosi, Kádár vagy Grósz Károly is). A kormány személyi összetételét valójában a politikai vezetés döntötte el, „tett ajánlást" a NETnek. A kormány tevékenységét az országgyűlés nem ellenőrizte, így fel sem merült a parlament felé a miniszteri felelősség. A kormány kizárólag a pártvezetésnek számolt be, és a pártvezetés döntött az esetleg bizalmat vesztett miniszter további sorsáról.


52

4 1(I.)B .2158/2013/29.

Az egyes miniszterek - rendszerint a párt felső vezetésének tagjai - különböző súlyt képviseltek. A belügyminisztérium, amely a politikai rendőrséggel és ezen belül a titkosszolgálatokkal rendelkezett, jelentős súlyt képviselt, s ezért vezetői rendszerint magas beosztású pártvezetők voltak, mint Biszku Béla a PB tagja. Az 1956-os forradalom megtorlása során bizonyítható, hogy büntetőügyekben a döntést nem a bíróságok, hanem a politikai vezetés hozta meg. így Déry Tibor (1894 -1977) és társainak perében, Nagy Imre és társainak perében, Földes Gábor cs társainak perében. Biszku Béla személyes aláírásával ellenőrizte s nemegyszer megkifogásolta a bírói ítéleteket. Az MSZMP PB 1957. július 2-án határozott „a belső reakció elleni harc néhány kérdéséről”. A határozat a Belügyminisztérium, az ügyészség és a bírósági szervek olyan típusú együttműködését követeli meg, amelyek alapvetően ellentmondanak az ítélkezés fogalmának, jelesül, hogy a bíróság megvizsgálja az elé teijesztett vádat, és dönt a bűnösség kérdésében. A PB az említett szervek egységes fellépés biztosítása érdekében előírja: „Az ügyészi és igazságügyi szervek feladata, hogy a Belügyminisztérium által felfedett és dokumentált ellenséges cselekmények elbírálásában, mind a vádirat, mind az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra elnyomó funkcióit". Elrendeli továbbá, hogy az igazságügy fő feladata, hogy csapásaikat az ellenforradalom előkészítésében és szervezésében részvevőkre, valamint az ellenforradalom alatt létrejött ellenforradalmi szervek vezetőire, a szervezetek osztályidegen tagjaira és a fegyverese alakulataik tagjaira mérjék. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlás arra a legfelsőbb politikai vezetés (IIB) döntésére épült, amelyet a Belügyminisztérium dolgozott ki részleteiben a korábban megjelölt tervezet formájában. A szovjet hatalom - amelynek fegyveres ereje leverte az 1956-os magyar forradalmat, jelentős KGBs erőkkel is jelen volt Magyarországon. A KGB erőit Iván Alekszandrovics Szeröv (1905 -1990) tábornok, a KGB elnöke vezette és legfelső szinten ő adta ki a parancsokat. A KGB-s egységek a magyar hatóságoktól függetlenül, saját parancsnokságuk utasításai szerint tevékenykedtek. A szovjet állambiztonsági szervek segítségét a Kádár-kormány bizonyos akcióknál elfogadta, sőt nélkülözhetetlennek tartotta. Biszku Bcla annak a szűk körű politikai testületnek (MSZMP IIB, majd PB) volt a tagja, amely a megtorlás elrendelésében, terjedelmének és módszereinek jóváhagyásában a végrehajtás ellenőrzésében kizárólagos döntési helyzetben volt. Fenti szaktanácsadói vélemény áttekinthetően rendszerbe foglalta az egyébként már többször részletesen kimunkált, tudományos kutatásokon alapuló és nagyobb részt már bírósági ítéletekben is rögzített köztudomású tényeket, melyeket egyértelműen alátámasztanak a jelen bírósági eljárásban a bizonyítás anyagává tett okirati bizonyítékok. Rendelkezésre áll továbbá a kommunista rezsim jogsértései Magyarországon Országjelentés (nyom. iratok 1. kötet 565. nsz.), amely 2010. január 15-én készült az 1956-os Intézet, Allambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Terror Háza Múzeum összefogásával, a jelentést Rainer M. János állította össze:

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41 (1. )B. 2158/2013/29.

53

A k o m m u n i s t a r e z s im M a g y a r o r s z á g o n

Kommunista rezsimnek a Magyarországon a II. világháborút követően a kiépült szovjet típusú (uralmi) rendszert nevezzük, amely az 1989-90-es demokratikus átalakulásig állt fenn. A rendszert és a korszakot a történészek különféle elnevezésekkel illetik és leírásukra, történeteik elbeszélésére számos, egymással inkompatibilis elméleti keretet használnak. A Kommunisták Magyarországi Pártját 1918 decemberében alakította meg Budapesten néhány radikális baloldali szocialista, illetve a bolsevizálódó Oroszországból visszatért volt hadifogoly. Néhány hónappal később a párt a szociáldemokratákkal együtt megszerezte a hatalmat, s nyomban hozzálátott a társadalomátalakítás bolsevik projektjének. Fontos leszögezni, hogy az első magyar kommunista rendszerépítési kísérlet vállaltan külső mintát, az 1917 utáni oroszországit követte, mégpedig egy világforradalmi folyamat részeként. Valamivel több mint négy hónap után a kísérlet megbukott. A rá következő, magát ellenforradalminak nevező konzervatív autoriter rendszer önképében fontos szerepet játszott a kommunista kísérlet bűneinek számbavétele és azok büntetőjogi valamint egyéb jellegű megtorlása. Mindkettő elsősorban a magyarországi szovjetrendszer állami terrorjára, illetve azok áldozataira összpontosított. 1944-45-ben a II. világháborúban vesztes Magyarország a Szovjetunió katonai megszállása alá került. A második szovjet típusú rendszer 1947-től 1950-ig épült ki, ezúttal az 1920-as évek végén létrejött Joszif Visszárionovics Sztálin nevével fémjelzett Szovjetunió berendezkedésének mintájára. Ez a rendszer Magyarországon már 1952-től a gazdasági, majd a következő évtől a kezdődő politikai válságjeleit mutatta. Sztálin halála (1953) után Magyarországon is korrekciókkal próbálták enyhíteni a gazdasági és társadalmi feszültségeket. Ezek nem sok sikerrel jártak, de néhány évre számottevően enyhítették az állami terrort. Nagy Imre korrekciós kurzusának bukása (1955) után a rendszer belső válsága elmélyült. 1956. október 23-át követően két rövid hétre úgy tűnt, ez a rendszer egy politikai forradalom következtében összeomlik vagy legalábbis gyökeresen átalakul. A rendszerváltoztatás kísérlete nem sikerült, a magyar forradalmat a szovjet katonai intervenció leverte. Magyarország további bő három évtizedre a szovjet birodalom része maradt. A magyar történet ekkori sajátossága a térség más országaihoz képest az, hogy 1956-ban, ha nagyon rövid időre is, de megszakadt a szovjet politikai modell kontinuitása. 1956 után a régi intézményeket viszonylag gyorsan újjászervezték. A szovjet típusú kommunista projekt megvalósítása újra kezdődött, illetve folytatódott. Az 1956-os vereség szociálpszichológiai hatásának eredményeképpen Kádár János sikeresebb volt, mint az ötvenes évek elején Rákosi Mátyás. Rövidebb idő alatt, viszonylag kevesebb társadalmi és véráldozattal befejezte a magyar gazdaság és társadalom államosítását. 1. A kommunista rezsim jogsértéseinek típusai Magyarországon a./ A magyar társadalom politikai jogfosztása. A szovjet nagyhatalmi politikát az immár a győztes hadvezérként és világhatalmi vezetőként egyaránt fellépő Sztálin alakította. A háború utáni ideiglenes politikai berendezkedést egyrészt a fegyverszüneti egyezmény határozta meg. Ez megtiltotta a fasiszta, náci stb. pártok működését. Magyarországon az új szerkezetben a kommunista párt pozíciói voltak a legjobbak. Az 1944. decemberi Ideiglenes Nemzetgyűlésben a mandátumok 38%-át birtokolták - a következő párt, a kisgazdák csak 25%-ot. A kormányban két kommunista miniszteren kívül legalább még ketten az MKP titkos tagjai voltak. Kommunista befolyás alatt szervezték meg a magyar rendőrséget, benne a politikai-államvédelmi osztályokat.


54

Egyes kommunista politikusok és az új karhatalom már 1944-től brutális módon léptek fel a „demokrácia" vélt vagy valós ellenségei ellen, és segítséget nyújtottak a Szovjetunióba történő deportálásokhoz. Az első választásokon kommunista intenciók alapján nem indulhatott sem konzervatív, sem kereszténydemokrata párt. A Függetlenségi Front pártjai előre megállapodtak a nagykoalíciós kormányzás fenntartásában, de külön indultak. A szavazatok abszolút többségét a Független Kisgazdapárt nyerte el (57,0%), a kommunisták csak 16,9%-ot kaptak. Bár abszolút többséget szerzett, a Kisgazdapárt csak a kormányfőt és a miniszteri tárcák többségét adta. Az MKP szovjet beavatkozás eredményeképp megszerezte a kulcsfontosságú - a közigazgatást és a rendőrséget felügyelő - belügyminisztériumot. A kommunista vezetők súlyos vereségként értékelték a választásokat. A politikai helyzet megváltoztatására parlamenten kívüli eszközöket használtak, amivel semmibe vették a választáson megnyilvánuló népakaratot. 1947. augusztusban országgyűlési választásokra került sor, amelyen az immár kommunista vezetésű koalíció mellett nyíltan ellenzéki pártok is indulhattak. A kommunista vezetés igyekezett befolyásolni a választásokat, többszörösen megsértve a hatályos választási törvényeket is. A koalíció győzelmet aratott ugyan, a kommunisták 22%-kal a legnagyobb párttá váltak - de az ellenzék 40%-ot szerzett. Novemberben a Pfeiffer Zoltán vezette ellenzéki Magyar Függetlenségi Pártot feloszlatták és mandátumait megsemmisítették. A kommunista sajtó és a párt vezetői azzal vádolták őket, hogy hamis ajánlásokkal indultak választáson. A vád hamis volt. 1948 elején a kommunista vezetés megkezdte a szociáldemokrata párt „felszalámizását". (A "szalámi-taktika" kifejezés 1948-ból való, s magától Rákositól származott.) Az 1949. május 15-én tartott országgyűlési választáson már nem is szerepeltek pártok, csak egy listára (a népfrontéra) lehetett szavazni. A politikai és más érdekek képviseletéről az alaptörvény nem rendelkezett, ám rögzítette, hogy az ország és a társadalom vezető ereje a Magyar Dolgozók Pártja. A köztársasági elnök helyébe az ún. Elnöki Tanács lépett. Az Elnöki Tanács jogosítványai lényegében szimbolikusak maradtak, de felruházták a törvényerejű rendeletek kibocsátásának jogkörével. Ezzel gyakorlatilag átvette a parlament törvényhozói munkáját. Az alkotmány nem szólt a jog államiságot szabályozó szerepéről. Nem véletlen, hogy 1956-ban a magyar társadalom egyik fő követelése a többpártrendszerű demokrácia helyreállítása és a szabad választás volt. b./ A sajtó- és információs szabadság megsértése A cenzurális és felügyeleti rendszer jogsérelmek sorozatát követte el a kommunista periódusban. Az állam nem látta el polgárait információkkal, ellenkezőleg, bizonyos információktól szándékosan megfosztotta őket. A sajtóban nem érvényesült véleményszabadság. A külvilág híreit politikai alapon megszűrték. A külföldi rádióadásokat -kivált a Szabad Európa Rádióét - műszakilag zavarták. c. A civil szféra jogainak korlátozása A kommunista vezetésű Belügyminisztérium 1946 nyarán feloszlatta a magyarországi társadalmi, vallásos, szakmai és más civil egyesületek nagy részét (összesen mintegy 1500 egyesületet és szervezetet). Az újraengedélyezett egyletek nagy része is megszűnt 1948-49-ben. Ettől kezdve önszerveződésre gyakorlatilag semmiféle lehetőség nem volt. összefoglalóan ezt a társadalom államosításának is nevezik.


55

d. A vallásszabadság megsértése A kommunista ideológiának szerves része a materialista meggyőződés és a vallásellenesség. A bolsevik politikai gyakorlatban ehhez éles és agresszív antiklerikális politika társult. A magyar kommunista párt a hatalomátvétel folyamatában elsősorban a legnagyobb létszámú katolikus egyházzal került konfliktusba. 1956-ban a forradalom idején az egyházak tevékenysége megélénkült. Mindszenty József kiszabadult börtönéből és - ha csak pár napra is - a politikai élet kulcsfigurája lett. A forradalom leverése után a budapesti amerikai követségre menekült. Kádár kormányzata 1960-61-ben újabb kampányt indított elsősorban a katolikus egyház ellen. 1956 után, 1965-ig bezárólag - ekkor volt az utolsó „csoportos" egyházellenes-per - ismét több mint kétszáz papot és volt szerzetest internáltak, illetve ítéltek börtönbüntetésre. e./ A pályaválasztás szabadságának megsértése A kommunista rendszer osztálypolitikájának szerves része volt az ún. volt uralkodó osztályok tagjainak diszkriminációja. Nem elégedtek meg azzal, hogy megfosztották őket vagyonuktól, igyekeztek csökkenteni jövedelmüket, de korlátozták őket hivatásuk gyakorlásában is. 1948-49-től a volt arisztokratákat, nagypolgárokat és a felső középosztály tagjait igyekeztek eltávolítani fehérgalléros állásaikból - függetlenül attól, hogy munkájukat hogyan végezték. Elsősorban az oktatás területéről igyekeztek kiszorítani őket - kivéve, ahol szaktudásuk és esetenként nemzetközi tekintélyük okán nem lehetett nélkülözni őket. A rendszer a régi értelmiség újratermelődését is igyekezett megakadályozni: az ötvenes évek elejétől rendeletekkel korlátozta az egyetemekre, főiskolákra felvehető nem munkás- és szegényparaszt-származásúak számát. A munkás-paraszt származásúak tömegei viszont a szükséges előképzettség nélkül is bejuthattak a felsőoktatásba (az ún. szakérettségi-rendszer jóvoltából). A politikai ellenfelek, ellenzékiek foglalkozástól való eltiltása bevett gyakorlat maradt a Kádár korszakban is. f./ A szabad mozgás jogának megsértése 1945 után az útlevélkiadás a kommunista irányítás alatt álló Belügyminisztérium, azon belül is az államvédelmi/állambiztonsági szervek hatáskörébe került. Az útlevelek kiadását korlátozták, illetve számos esetben törvénytelen anyagi ellenszolgáltatásokért adtak ki úti okmányokat. 1949-ig szabad akaratából, legálisan mintegy tízezer ember hagyta el Magyarországot (többségük a vészkorszakot túlélt magyarországi zsidó). Illegálisan ugyanebben a periódusban csaknem tízszer ennyien távoztak. A negyvenes évek végétől az ötvenes évek végéig külföldi utazásra jogosító útlevelet gyakorlatilag csak ún. szolgálati utakra adtak ki. Ez évente néhány ezer határátlépést jelentett. A külföldi turizmus megszűnt Magyarországon. Az 1956-os forradalom leverése után három hónap alatt csaknem kétszázezren menekültek el az országból és döntő többségük nem is tért vissza. g./ A magánélet/emberi méltóság sérelmére elkövetett bűnök A kommunista rezsim állambiztonsági szervei elvileg az állam biztonságát és a társadalom rendjét veszélyeztető, külső vagy belső személyekkel vagy csoportokkal szembeni harcra (ezek „elhárítására") szerveződtek. A hatalomátvétel előtt és alatt a titkosrendőrségi eszköztárat is bevetették a kommunisták politikai ellenfeleivel szemben. Ekkor a szervezet legalábbis részben


56

mint pártrendőrség működött. A hatalom megszerzését követően az állambiztonság 1956-ig számottevő önállóságot élvezett. Gyakorlatilag az ellenőrzése alá vonta az egész társadalmat. A titkosan gyűjtött információkat tárolták, rendszerezték és felhasználták a kommunista rendszer vélt, potenciális és valódi ellenfelei elleni eljárásokban. Az állambiztonsági szervek működését sem korlátozta sem civil (demokratikus politikai) sem bírói ellenőrzés. Más állami szervektől eltérően a párt ellenőrzése sem érvényesült, mert 1953-ig Rákosi Mátyás pártfötitkár(-miniszterelnök) nagyrészt személyesen irányította az államvédelem munkáját. 1956 után a helyzet mit sem változott - az állambiztonsági munkát sohasem szabályozták például nyilvános, megismerhető jogszabályok. Ha voltak ilyenek, szigorúan titkosak maradtak. A párt irányító és ellenőrző funkciója viszont jobban érvényesült - a szervezet célpontjait elsősorban párthatározatok szabták meg (bár ezek sem voltak nyilvánosak), és egyes területeken csak pártszervek előzetes jóváhagyásával vizsgálódhattak. Ennek ellenére az állambiztonsági szervek a korszak végéig rendszeresen és tömegesen megsértették az állampolgárok magánszféráját, titkosan adatokat gyűjtöttek olyan személyekről, akik még az akkori rendszer fogalmai szerint sem jelentettek semmiféle veszélyt a közrendre. A titkosan szerzett adatok segítségével súlyosan beavatkoztak emberek életébe. Befolyásolták a nyilvántartottak és megfigyeltek életpályáját, tanulmányait, emberi kapcsolatait. Az állambiztonsági szervek által nyilvántartott személyek (vagyis akikről különféle módszerekkel gyűjtött adatokkal rendelkeztek) száma a következőképpen alakult: 1953- 1.200.000 fő 1956- 550.000 fő 1957- 650.000 fő h. A tulajdon- és vállalkozási jogok sérelmei A fegyverszüneti egyezmény arra kötelezte a magyar államot, hogy kárpótolja a származási-alapú törvényhozás (zsidótörvények) alapján egyebek között a tulajdonban esett károkat. Egyben kötelezte arra, hogy tartsa tiszteletben a szabad tulajdonszerzés és vállakózás jogait. 1948. márciusában puccsszerűen, a parlament és a kormány megkerülésével államosították a hazai tulajdonban lévő, száz munkásnál többet foglalkoztató ipari üzemeket (kivéve a külföldi tulajdonban lévőket). Ettől kezdve a gazdasági folyamatokat az állami tulajdon és az állami szabályozás kettőssége igen szűk területre korlátozta. Erre mutatott a budapesti értéktőzsde bezárása is. 1948-tól a magyar gazdaság államgazdaságnak tekinthető. 1949 végére, amikor már a tíz munkásnál többet foglalkoztató ipari üzemeket is államosították (sok esetben az ennél kisebb műhelyek sem kerülték el az államosítást), a mezőgazdaságot leszámítva a gazdaság és társadalom szinte teljességgel az állam, s így az egypárt irányítása alatt állt. i./ Állami terror a társadalommal szemben 1946-ban a nemzetgyűlés törvényt fogadott el „a demokratikus államrend védelméről” (1946:VII. te.). A rendkívül súlyos szankciókkal fenyegető törvény nem határozta meg pontosan sem az államrend sérelmére elkövetett tevékenységeket, sem magát az államrendet, így alkalmazása a bűnüldöző, ügyészi és bírói szervezeteken és testületeken múlott. A politikai rendőrség kezdettől a kommunista párt közvetlen irányítása alatt állt, így a párt a törvény „gumiparagrafusait" alkalmazva az állami terror eszközeit is felhasználta politikai ellenfeleivel szemben a hatalom átvétele során. Ennek egyik első iskolapéldája volt az 1946-47 fordulóján kezdeményezett ún. összeesküvési (Magyar Közösség-) per, amelyben csaknem háromszáz embert ítéltek el.


57

Az 1956-os magyar forradalom leverésekor még a szovjet fegyveres intervenció megindulása előtt Moszkvában ellenkormányt hoztak létre Kádár János vezetésével. November 4-i nyilatkozatában Kádár azt ígérte, hogy senkit sem fognak üldözni azért, „mert az elmúlt idők eseményeiben részt vett." A szovjet csapatok mellett Magyarországra küldőn KGB-részlegek már novemberben több ezer embert tartóztattak le, akiknek egy részét (mintegy ezer főt) kárpátaljai szovjet börtönökbe deportáltak. Ez a lépés felidézte az 1945-ös állapotokat, ami Kádár számára kínos volt, ezért szorgalmazta a deportálások leállítását (az elhurcoltakat visszahozták, sőt sokat szabadlábra is helyeztek). A közvetlen rendfenntartás és az elrettentés feladatait december közepére átvette a magyar karhatalom, valamint a rendőrség kötelékén belül újjászervezett állambiztonsági szervezet. December elején a kormány statáriumot hirdetett, gyorsított bíráskodást vezetett be. Egymást érték a letartóztatások. A tiltakozó demonstrációkat a karhatalom több helyen sortüzzel fogadta. December 8-án a több mint ötven halálos áldozatot követelő salgótarjáni sortüz hírére a Központi Munkástanács 48 órás általános sztrájkot hirdetett - válaszul másnap betiltották valamennyi területi munkástanács működését. A munkástanács vezetőit tárgyalás ürügyén a Parlamentbe hívták, ahol letartóztatták őket. Újra bevezették az internálás intézményét. December közepén végrehajtották az első statáriális halálos ítéleteket, olyan személyeken, akiknél fegyvert találtak. 1957. január 12-én a sztrájkra való felhívás bűntettére is kiterjesztették a statáriális eljárást. A forradalomért való tömeges bosszúállás csak akkor következett be, amikor az ellenállásnak már alig maradt jele. Február közepén a Fővárosi Bíróságon nagyszabású kirakatper kezdődött, amelynek vádlottai az egyik november 4. utáni budapesti ellenálló csoport tagjai, Tóth Ilona és társai voltak. A per az „ellenforradalmi szervezkedést koncepciós elemekkel és egy hátborzongató gyilkossági történettel „fűszerezte". 1957. márciusában Moszkvában Kádár János abban is megegyezett a szovjet vezetéssel, hogy a megtorlást felgyorsítják. Döntés született arról, hogy a perek zárt ajtók mögött a nyilvánosság kizárásával folyjanak. Ebben feltehetően a már ekkor kibontakozó nemzetközi tiltakozás játszott szerepet. Amikor e határozatok megszülettek, egészen elszórt jelenségek kivételével semmiféle ellenállásról sem lehetett szó. 1957 áprilisában létrehozták a népbíróságokat. Már nem csupán a november 4. után ellenállók, hanem a forradalom alatt, sőt az „előkészítés" (a pártellenzéki mozgalom) során szerepet játszókat is tömegesen tartóztatták le. A tömeges bosszúállás egészen 1959 tavaszáig tartott, amikor sor került az első, részleges amnesztiára. j. Büntetőeljárási jogsértések A társadalommal szembeni terror, ezen belül a büntetőeljárások túlnyomó többsége hamis vádakon alapult. Elszenvedői többnyire semmiféle aktív rendszerellenes tevékenységet nem folytattak. Demokratikus jogállamban politikai meggyőződése miatt senkit sem lehet üldözni. Normális körülmények között a fennálló jogszabályok sem adtak volna lehetőséget ilyen eljárások megindítására. Az eljárások azonban más módon is jogsértők voltak - s ennyiben a kommunista rendszer rendszeresen és tömegesen áthágta saját jogszabályait is. A politikai rendőrség vizsgálati szervei fölött semmiféle törvényességi és intézményes ellenőrzés nem állt. Ezek a szervek éveken át - elsősorban 1947-53-ban, de 1953-63 között is - tömegesen alkalmaztak törvénytelen és embertelen módszereket. Az előzetes letartóztatás időtartamát nem maximálták. A letartóztatástól az ítéletig gyakran évek teltek el. k . A z á l l a m i t e r r o r d im e n z ió i

Magyarországon máig nem készült teljeskörü statisztika az állami terrorról, így annak dimenzióit csupán néhány részadattal, esetenként becslésekkel tudjuk érzékeltetni.


58

1946 és 1956 között az államrend védelméről szóló törvény alapján - tehát szorosan vett politikai bűntettekért (izgatás, tiltott határátlépés, kémkedés, hűtlenség, hazaárulás, szervezkedés, lőfegyverrel való visszaélésé címén) 42.679 főt ítéltek el. (Ebben a számban nincsenek benne a háborús és népellenes bűntettekért elítéltek, akiknek száma ugyanezen időszakban 28.459 fő). Az 1956-os forradalom leverése után 1956 végétől 1959-ig legalább 35 ezer ember ellen indult rendőrségi-ügyészségi vizsgálat politikai „bűncselekmények" gyanújával. A forradalomban való részvételért 26.621 embert ítéltek el. Ezen kívül körülbelül 13 ezer ember került hosszabb-rövidebb időre az újra felállított intemálótáborokba (Tököl, Kistarcsa). 1. Az 1956-os forradalom áldozatai A magyarországi kommunista rezsim jogsértéseinek különleges fejezete az 1956-os forradalom idején alkalmazott állami terror. 1956. október 23-án a részben reform-, részben rendszerváltó követelések mellett békésen tüntető debreceni és budapesti emberekre a karhatalom (központi parancs nélkül) tüzet nyitott. Már ekkor halálos és sebesült áldozatokkal járt a beavatkozás. A fővárosban spontán fegyveres ellenállás szerveződött. Október 23-ról 24-re virradóra a Magyarországon állomásozó (és az országba frissen bevonuló) szovjet csapatok bekapcsolódtak a harcokba a rezsim oldalán. Hogy a moszkvai döntésben mekkora szerepet játszott Gerő Emő és magyar kommunista párt- és állami vezetés kérelme, pontosan nem eldönthető. De kétségtelen: volt ilyen kérés, amelyet továbbítottak a szovjet vezetésnek. A magyar belső karhatalom és a szovjet csapatok a következő napokban több helyen is sortüzet nyitottak fegyvertelenül demonstráló civilekre. Október 31-én - három nappal a budapesti tűzszünet után - a szovjet kommunista párt elnöksége úgy döntött, újabb katonai intervencióval vet véget a magyar forradalomnak. A Moszkvában szervezett új hatalmi központ - a Kádár János vezette ellenkormány - nem kérte az intervenciót, mely megalakulásakor már folyamatban volt. Ám megtette ezt nyilvánosan és demonstratív módon akkor, amikor pár órával a katonai akció megindulása után erre módja nyílt. 1956. november 4. után is számos esetben megtörtént, hogy szovjet vagy magyar csapatok békés tiltakozó tüntetőkre nyitottak sortüzet. A fegyveres harcok áldozatainak főbb adatai: A sebesültek száma (fó) 1956. október 23. - december 31. között

Összesen

Budapest 16 700

Vidék 2 526

Összesen 19 226

A statisztikák a korabeli anyakönyvi és temetői nyilvántartásokon alapulnak. Több esetben az anyakönyvi bejegyzéskor természetes halálesetnek tüntették fel a harcok vagy sortüzek áldozatait. Ezért a fegyveres események áldozatainak száma a közöltnél nagyobb. Kb. 350 ember esett áldozatul az államvédelmi karhatalom, a Magyar Néphadsereg, a Szovjet Hadsereg, a Honvéd és Belügyi Karhatalom sortüzeinek 1956. október 23. és 1956. december 12. között. A jelentés szerint a rendszerváltás idején a Nemzeti kerekasztalon rögzítették az együttműködés szabályait és az átmenet politikai forgatókönyvét. Utóbbi új rendszer teremtéséről szól, aminek legitimitása kizárta az előző rendszer legitimitását. Az átmenet forgatókönyvét a régi parlament fogadta el a régi jogszabályok betartásával. E megfontolások egyrészt komoly érveket szolgáltattak azoknak, akik szerint a jogbiztonság előbbre való a visszamenőleges igazságtételnél. Mások viszont, mivel számonkérésre és felelősségre vonásra nem került sor, megkérdőjelezték az új rendszer erkölcsi legitimitását.


59

A kommunista rezsim állambiztonsági szervezetei dokumentumainak története különleges, és a mai napig tart. A dossziék egy részét 1989 végén (vagy még korábban) megsemmisítették. Más részük 1990-ben az új nemzetbiztonsági szolgálatokhoz került, a többit továbbra is a Belügyminisztérium irattárában őrizték. A belügyminiszter 1995-ben levéltárosokból és történészekből álló bizottságot kért fel arra, hogy mérjék fel az iratokat és tegyenek javaslatokat további kezelésükre vonatkozólag. A bizottság azt javasolta, hogy az iratok egy részét (miniszteri, vezetői stb. iratokat) adják át az Országos Levéltárnak, ami hamarosan meg is történt. Ami a szorosan vett titkosrendőrségi iratokat illeti, a bizottság egy külön intézmény felállítását indítványozta a volt kelet-német Stasi iratait kezelő „Gauck-hivatal" mintájára. A kutatók és a levéltárosok azt várták, hogy az új intézmény végre egyesíti a volt kommunista rezsim állambiztonsági szolgálatainak összes megmaradt dokumentumait, a BM irattárából és a nemzetbiztonsági szolgálatoktól egyaránt. (A bizottság úgy vélte, hogy ezek a dossziék törvénytelenül kerültek az új szolgálatokhoz, s használatuk veszélyezteti a demokráciát.) Az optimizmust táplálta az 1995-ben elfogadott, fentebb említett levéltári törvény is. Az úgynevezett Történeti Hivatal (ma Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) 1997ben létre is jött, az iratok tudományos kutatása így lehetővé vált. A törvényhozás azonban nem tudta megoldani sem az iratok egyesítésének, sem nyilvánosságra hozatalának problémáját (így például az állambiztonsági szolgálatok munkatársai és titkos segítői névsorának közlését, sőt a nevekhez való hozzáférést sem). Az évezredforduló táján a titkosszolgálatok lassan elkezdték átadni a Történeti Hivatalnak az őrizetükben lévő 1989 előtti dokumentumokat. A titkos ügynökök egymást követő leleplezései (részben történészek, részben a sajtó és a média munkatársai által) újra és újra napirendre tűzték a hozzáférés és a nyilvánosság kérdését. A Történeti Hivatalt 2003-ban Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára néven újjászervezték, a hozzáférés lehetőségei javultak. Akiket egykor megfigyeltek, ettől kezdve megismerhették titkos megfigyelőik nevét, növekedett a kutatás szabadsága is. De továbbra sem hozták nyilvánosságra az informátorok névsorát, noha erre a miniszterelnök ígéretet tett. A titkosszolgálatok ismét sikerrel léptek közbe az állam folytonos érdekei, továbbá a továbbszolgáló személyek védelmére hivatkozva. Számos dokumentumot újra titkosítottak 30, 60 sőt 90 évre, míg másokat átadtak a Levéltárnak. A nyilvánosságra hozatali botrányok tovább folytatódtak. 2007-ben a szocialista-liberális kormány újabb bizottságot állított fel, ezúttal kifejezetten a még mindig a titkosszolgálatoknál maradt 1989 előtti iratok felmérésére. A bizottságot Kenedi János történész, egykor a Kádár-kori demokratikus ellenzék kiemelkedő aktivistája vezette. A Kenedijelentés ily módon mintegy végelszámolást készített: a magyar állambiztonság által termelt dokumentumok csupán egy része, kisebb hányada maradt fenn. A bíróság a szaktanácsadói véleményhez hasonlóan ezen 28 oldalas Országielentésböl csupán a lényegi részeket emelte ki és rögzítette ítéletében. Fenti bizonyítékok - különösen a korabeli jegyzőkönyvek - tartalma alapján pontosan és jól nyomon követhető, hogy a központi hatalmat gyakorló legszűkebb vezetés (MSZMP Központi Vezetősége, Ideiglenes Intézőbizottsága) 1956. november elejétől miként jut el 1956. decemberig azon elhatározásáig, hogy a karhatalmat bevesse a polgári lakosság ellen. Egészen nyilvánvaló, hogy a karhatalmat irányító Katonai Tanács döntéseit a párt központi vezetősége utasításának megfelelően hozta meg és erre nem csak a párt központi szervei üléseinek jegyzőkönyvei az egyértelmű bizonyítékok, de az is, hogy Földes László mindvégig jelen is volt a Katonai Tanács ülésein, mintegy garanciaként arra, hogy a Katonai Tanács a párt döntéseit végrehajtja. Földes László pedig a Katonai Tanács ülésein fel is szólalt és szintén részes volt a háborús bűntettek elkövetésében. Nem véletlen, hogy a Fővárosi Bíróság már 20 évvel ezelőtt is ugyanerre a következtetésre jutott, amikor ítéletében kimondta: „ ... így végül mind a Kádár-kormány (és ezzel az újjáalakult MSZMP


60

Ideiglenes Intéző Bizottsága), mind a magyarországi szovjet katonai parancsnokság a mozgalmak erőszakos letörését határozta el.... Ebben az időszakban a Kádár-kormány sem a hadseregben, sem a rendőrségben nem bízott, ezért az ellenforradalminak nevezett mozgalmak elfojtását a szovjet katonaság és a karhatalom együttes feladatává tették.... tényként nyert bizonyítást, hogy a decemberi tüntetések fegyverrel történő leverését, a szovjet csapatok és karhatalom együttes bevetését országos, illetve kormányszinten előzetesen elhatározták és, hogy ennek érdekében a Kádár kormány - Úszta és Münnich útján - a magyarországi szovjet megszálló csapatok parancsnokságával együttműködött, illetve tevékenységét egybehangolta.... a bíróság azt a ténybeli következtetést vonta le, hogy a Kádár-féle állam- és pártvezetés december első napjaira már elszánta magát arra, hogy alkalomadtán fegyveres erővel lépjen fel a polgári lakosság - elsősorban a munkásság demonstrációival szemben.” A jegyzőkönyvekből az is kiderül, hogy Salgótarjánt „gócként” kezelték, továbbá a vádlott az egyik „hangadója” volt annak az irányzatnak, amely „ a legerélyesebb” fellépésnek volt a híve, és aki állandóan az „éberségre” szólított fel és arra, hogy a keménykezű karhatalmi fellépésre kell koncentrálni. A vádlott egészen nyilvánvalóan ismerte a korabeli viszonyokat, részére is részletes jelentéseket tettek és jól ismerte az őt körülvevő „személyi kört”. Nem véletlen például, hogy külön felhívja a figyelmet arra, hogy „a személy-garancia” mennyire fontos és hogy míg „Pőcze elvtárs nem alkalmas vezetőnek, addig Úszta elvtárs képes vezetni.” Tisztában volt Úszta Gyula személyes „kvalitásával”, így azzal, hogy ezen vezető kellő garancia arra, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül végrehajtatja a sortüzekre kiadott utasítást. Úszta Gyula felszólalásaiból pedig az is jól látható, hogy a párttól kéri az utasítást, „mert a mi karhatalmunk olyan, hogy lelövi mindazokat, akiket kell”. A salgótarjáni események kapcsán tehát a bíróság kétséget kizáró módon következtetett arra, hogy a vádlott társaival együtt részese volt azon döntések meghozatalának, ennek megfelelően utasítások kiadásának, amelyek végül a salgótarjáni sortüzhöz vezetettek. Ellenben a Nyugati-téri események tekintetében a bíróság már nem osztotta az ügyészség álláspontját, és a vádiratban foglalt tényállást sem látta kétséget kizáró módon megállapíthatónak. A bíróság ismét utal az alapítéletre, amely a Nyugati-téri eseményekkel foglalkozik. A bíróság akkor szintén rendkívül részletes bizonyítást folytatott le és a következőket állapította meg ítéleti tényállásában: „... mindezen cselekmények idején a Váci úton a Nyugati Pályaudvar felé közeledve egy jelentősebb civil tömeg érkezett. A helyszínen lévő szovjet páncélozott járművek, akik a Nyugatitérnél a Váci út irányába helyezkedtek el, tüzet nyitottak és ennek a tűznek a során 3 személy, Szakács Ilona, Simon József és Laster Sándomé szül. Csonka Mária elhalálozott....” A tényállás további részeiből kiderül, hogy ezt megelőzően egy Szentgyörgyi nevezetű főhadnagy géppisztolyból rövid sorozatot adott le, akit később - miután a Pályaudvar üvegtetejére menekül néhány polgári személy lefegyverezett. A karhatalomnak kisebb, szórványosan elhelyezett járőregységek voltak, és csak a szovjet páncélozott járművek beavatkozása után kezdték meg a karhatalmisták az erőket összpontosítani és felszámolni az ellentüntetést. A vádirat azon állítása, hogy „a karhatalom az ellentüntetőkkel történt összeütközés során fegyvert használt”, melynek következtében a fenti 3 személy elhunyt, az ítéleti tényállásnak nem fele! meg. Bár kétségtelen - és ez már a fent részletezett bizonyítékokból is következik -, hogy a karhatalom a szovjet csapatokkal általában együttműködött, azonban nem lehet kétséget kizáróan arra következtetni, hogy a Nyugati-térnél az adott önállóan haladó szovjet páncélozott járművek kinek az utasítására és milyen események hatására avatkoztak be, így a vádlott büntetőjogi felelősségére sem lehetett következtetni e körben. A bíróság megjegyzi azonban, hogy bár a vádirat szerinti Nyugati téri események kapcsán felsorolt három személy halálát nem rótta a vádlott terhére, ez nem jelentett

FŐ V Á R O SI T Ö R V ÉN Y SZÉK

61

41(I.)B.2158/2013/29.

a jogi minősítésben változást, hiszen a több emberen elkövetett emberölés törvényi egység, egy olyan összefoglalt bűncselekmény, amelynek törvényi tényállása már egynél több ember halálával megvalósul, legyen az egy, vagy akár különböző helyen és időben elkövetett. A martonvásári események kapcsán benyújtott további bizonyítékok: 1./ BM ORFK Elnöki Osztály Fegyelmi Alosztálya 8-5-328/4-1957. (nyom iratok 3. kötet 1637. nsz.) „ Jelentés - Budapest, 1957. március 29. Jelentjük, hogy Martonvásár községben rendőrök és karhatalmisták részéről történt bántalmazási ügyet kivizsgáltuk az alábbiakat állapítottuk meg: 1956. októberi ellenforradalmi időszak alatt a martonvásári kutatóintézet tudományos munkatársai közül Rajháti Tibor kutató vezetésével többen részt vettek ellenséges megnyilvánulásokban. Martonvásáron a kutatóintézetből irányították a helyi ellenforradalmi megmozdulásokat. 1956. október 27-én Rajtháti Tibor kutató, Szalai László segédkutató és dr. Grim Lóránd községi körorvos nagygyűlést hívtak össze, ahol kb. 1500 ember jelent meg. Varga László tudományos munkatárs javaslatára gyűjtést rendeztek a Budapesten harcoló „szabadságharcosok” részére. Rajháti vezetésével a kutatóintézet egyes tagjai határozatot hoztak a Tordason lévő betonbunker kitisztíttatására azzal a céllal, hogy oda kommunistákat fognak bezárni. Az akció megkezdését november 04-re tervezték. November 04-én szovjet csapatok bevonulása után Rajháti Tibor kutató és Grim Lóránd orvos összehívták a kutatóintézet üvegházába az intézet értelmiségi tagjait, nemzetőröket és rendőröket, ahol a jelenlévőkkel esküt tetettek, melynek szövegében szerepelt „semmi néven nevezendő forradalmi tevékenységet kifejtő személyt nem árulunk el szovjet csapatoknak. Ki nem adjuk, és aki kiadja, azt a nép visszatartó ereje meg fogja semmisíteni.” Mikor az ellenforradalom kiadta a nagy MŰK jelszót és a rendőrség megindította a nyomozást, a kutatóintézet tudományos munkatársai gyűlést tartottak, melyen elhatározták, hogy senkit nem árulnak el, mert ha a Kádár-kormány tudomást szerez ténykedésükről, még a kutatóintézetet is feloszlattatják. A MŰK teijesztői Simonyi József v. cs. alezredes, Kükedi Endre és Kiss Árpád kutatók voltak. Fridrich Béla kutató a Szabad Európa rádió adásainak volt fő terjesztője. A község ellenforradalmi ténykedéseit a kutatóintézet értelmiségi dolgozói irányították. A kutatóintézet külön 40 fős nemzetőrséget állított ki, mivel a rendőrökben nem bíztak, ezek fegyvereit Székesfehérvárról szerezték be. Rajháti Tibor november 04-e után disszidált, a kutatóintézet fent említett tagjaival levelezés útján jelenleg is tartja a kapcsolatot. A kapcsolattartásról Rajki Sándor, a kutatóintézet vezetője is tudomással bír. Fenti előzmények után 1957. március 09-én a rendőrség és a karhatalom közös akciót hajtott végre a faluban. Az akció alkalmával több kutatónál tartottak házkutatást, fegyver és ellenséges röpcédulák keresése céljából. A házkutatások alkalmával fegyvereket nem találtak, csak pár darab ellenséges tartalmú röpcédulát. A házkutatások befejezésével nevezetteket a helyi rendőrőrsre előállították és ott tettleg bántalmazták. A bántalmazásban részt vettek karhatalmisták és a helyi rendőrőrs tagjai, őrsparancsnokukkal együtt. A faluban történt járőrözés alkalmával a kiküldött járőrök szintén több embert bántalmaztak, részben italboltokban, másrészt pedig az utcán, mely alkalommal több becsületes munkásembert is megvertek. Nem felel meg a valóságnak, hogy a mozielőadást félbeszakítva a bent lévő személyeket ütlegelték volna a rendőrök és a karhatalmisták.

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41 (I.)B.2158/20J 3/29.

62

Martonvásár községben történt bántalmazások miatt a kivezényelt karhatalmi egység parancsnokát, Kovács Mihály r. őrm-t fegyelmi eljárás alapján a megyei rendőrfőkapitányság elbocsátotta. Ládás József r. tőrm. őrsparancsnokot a főkapitány elvtárs beosztásából leváltotta, a megye más területére áthelyezte, és 5 nap szigorú fogsággal fenyítette. Ládás r. tőrm-nél a főkapitány elvtárs figyelembe vette, hogy 1945-től teljesít szolgálatot, 4 kiskorú gyermeke van, ezidáig fenyítve nem volt, az ellenforradalom idején bátor magatartást tanúsított, egységét mindig együtt tartotta, fegyvert senkinek át nem adott, az őrsön vállalta két áv. tiszt megmentését, akik november 04-e után távoztak el onnan. November 04-én délelőtt lefegyverezte a kutatóintézet nemzetőrségét. Utána azonnal hozzáfogott az ellenforradalmi személyek összeszedéséhez és lefegyverzéséhez. November hónapban az őrs területéről egy géppuskát, 30 puskát, 40 géppisztolyt, és több láda lőszert, valamint kézigránátot szolgáltatott be. A martonvásári kutatóintézetben folyt ellenforradalmi tevékenység végleges felszámolására a megyei rendőrfőkapitány elvtárs vizsgálatot indított. Kovács Mihály r. őrm. és Ládás József r. tőrm. felelősségre vonásán kívül a megyei rendőrfőkapitány vezetője szigorúan felhívta a beosztottak figyelmét hasonló esetek elkerülésére, hangsúlyozva, hogy újabb törvénysértés esetén az elkövetőket a katonai ügyészségnek fogja átadni. Figyelemmel a megtett intézkedésekre javasoljuk a további vizsgálat megszüntetését.” (aláírások Kószó István r. szds. alosztályvezető és Bársony Sándor r. szds. fegy. előadó) A fenti dokumentum első oldalán látható kézzel írt feljegyzés, mely szerint: „Miniszter elvtárs már látta. További eljárást nem igényel. Irattárba. IV. 9. (olvashatatlan aláírás) MSZMP V. kerületi Intézőbizottsága MSZMP Központi Bizottságának Sándor József elvtársnak írt átirata 1957. március 12. napián(Vívom. iratok3. kötet 1641. nsz.): „Kedves Sándor elvtárs! Pammer János elvtárs a Budapest-Vidéki Postaigazgatóság dolgozója a mai napon megjelent nálam és a kővetkező közlést tette: F. hó 8-án délutáni órákban Martonvásáron a székesfehérvári karhatalmisták egy különítménye megjelent, félbeszakította a mozielőadást, kiparancsolta a közönséget az utcára, és végigverte őket. Kb. 50 kisebb-nagyobb sebesülés történt. Elvtársi üdvözlettel” (Sándor Pál V. kér. I.B. elnök aláírásával). Fenti dokumentumon látható a vádlott láttamozó aláírása III. 18-i dátummal. MSZM Párt és Tömegszervezetek Osztályának átirata 1957. március 14. napján Biszku Béla elvtárs belügyminiszternek (nyom. iratok 3. kötet 1641. nsz.): „Kedves Biszku elvtárs! Mellékelten küldjük kivizsgálás végett Pammer Lajos, a Budapest-Vidéki Postaigazgatóság dolgozójának bejelentését a székesfehérvári karhatalommal kapcsolatban.


63

Elvtári üdvözlettel” (olvashatatlan aláírás) Magyar Tudományos Akadémia Főtitkárának levele 1957. belügyminiszter elvtársnak (nyom. iratok 3. kötet 1643. nsz.)

március

12-én

Biszku

Béla

„A Magyar Tudományos Akadémia Martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetének . igazgatója, Rajki Sándor elvtárs jelenti, hogy folyó hó 9-én este, a martonvásári rendőrség, a székesfehérvári karhatalom segítségével házkutatást tartott a Kutató Intézet három kutatójánál: Friedrich Béla tudományos osztályvezetőnél, a mezőgazdasági tudományok kandidátusánál, Kis Árpád tudományos munkatársnál és Kükedi Endre tudományos segédmunkatársnál. A házkutatás után mindhármukat - néhány más kutató intézeti alkalmazottal együtt - a helyibeli rendőrőrsre kísérték, ott alaposan elverték őket, majd 3 óra múlva hazaengedték. Friedrich Béla osztályvezető, Munka Érdemrenddel kitüntetett kiváló kutató, aki által kitermelt árpafajtával van bevetve az ország tavaszi árpa vetésterületének több mint kétharmada. Friedrich Béla 57 éves, beteges ember, kire az ilyen inzultusok életveszéllyel járnak. Kis Árpád tudományos munkatárs a verések alkalmával több hét alatt gyógyuló, súlyos sebeket kapott. Fenti események tudományos kutatók körében nagy megütközést keltett, ami akadályozza a további nyugodt munkát. A Mezőgazdasági Kutató Intézettel szemben szükséges teendők megállapítása, továbbá a tudományos kutatók megnyugtatása szempontjából kérem Miniszter Elvtársat, tájékoztasson, mi tette szükségessé a Kutató Intézet tudományos munkatársaival kapcsolatban ezt az eljárást. Kérem Miniszter Elvtársat, hogy amennyiben az Akadémia kutató intézeteivel illetve azok munkatársaival kapcsolatban ellenséges magatartás gyanúja merül fel, úgy tájékoztassa arról az Akadémia vezetőségét, hogy kellő módon eljárhasson. Amennyiben az Akadémia nincsen tájékoztatva a házkutatások illetve elfogások okairól, úgy nagyon nehezen tudja azok szükségességéről meggyőzni a kutatókat.” (Aláírás: Erdey-Gruz Tibor) Fejérmegyei Ügyészség átirata Székesfehérvár, 1957. március 14. napián (nyom. iratok 3. kötet 1645. nsz.) „ Jelentés. Jelentem, hogy a Legfőbb Ügyészség 1957. március 12-én telefonon adott utasítására Martonvásár községben az 1957. március 9-én történt karhatalmi ténykedéssel kapcsolatosan a vizsgálatot lefolytattam. Ennek során az alábbiakat állapítottam meg: 1957. március 9-én szombaton a székesfehérvári karhatalomtól Kovács Mihály őrmester vezetésével kb. 15 fő érkezett Martonvásárra. Céljuk a 10 napos őrizetre javasolt személyek összeszedése, és egye ellenforradalmár gyanús személyeknél házkutatás megtartása volt. Az akciót közösen a helyi rendőrőrs parancsnokával Ládás törzsőrmesterrel szervezték meg és hajtották végre. A körzeti megbízott és az őrsparancsnok javaslatára a karhatalom házkutatást tartott Tóth József, Friedrich Béla, Kükedi Endre, Kiss Árpád, Varga László, Kordély Sándor Gingel István és Simonyi József martonvásári lakosoknál. A házkutatások után nevezetteket letartóztatták és a rendőrőrsre kísérték. Itt a karhatalom beosztottai gumibottal ezeket az embereket súlyosan bántalmazták. A kiszállt egység egy része a helyi vendéglőket ellenőrizte el, és igazoltatásokat végzett. Ebben a munkában részt vett Ládás törzsőrmester őrsparancsnok is. A karhatalom tagjai a vendéglőkben és Martonvásár utcáin brutális módon bántalmazták Szénási Tibor, Rehus László, Rehus András, Pammer Frigyes, Eisenbacher Dénes, Nagy Imre, Segesdi Ferenc, Büki Ferenc, Bartig Károly martonvásári, valamint Kónya Lajos gyúrói lakosokat. Ezek közül többet jegyzőkönyvileg is meghallgattam. A jegyzőkönyveket jelentésemhez csatolom.


64

Megállapítottam, hogy az intézkedő karhatalmi személyek többsége ittas állapotban volt. A helyi rendőrőrs beosztottai említettek ütlegelésében nem vettek részt. Az őrsparancsnok bizonyos mértékig felelős azokért a törvénysértésekért, melyeket jelenlétében a karhatalom tagjai elkövettek. Emiatt 1957. március 14-én állásából a Fejérmegyei Rendőrfőkapitány felfüggesztette. E súlyos törvénysértések miatt a helyi lakosság félelemben él, a község és a helyi pártszervezet vezetőinek véleménye szerint az ilyen és hasonló fellépések nagyban hátráltatják a párt szervező munkáját, valamint a rend és a nyugalom helyreállítását. A lehetőséghez képest megvizsgáltam a bántalmazott személyek osztályhelyzetét, és az október 23át követő eseményekben való részességét. Ezek szerint többek között Segesdi Ferenc, Bartik Károly, Szénási Tibor és még többen feltétlenül rendszerünk hívének mondhatók, de vannak közöttük olyanok is, mint Büki Ferenc, Kónya Lajos, Korbély Sándor, Nagy Imre, akik az ellenforradalom alatt tevékenykedtek. A kihallgatottak vallomásaiból mindenesetre az látszik, hogy a karhatalom tagjai nem válogatták meg azokat a személyeket, akiket előállítottak és bántalmaztak, hanem akik nyilvános helyen, vagy utcán eléjük került, kivétel nélkül megverték. Különösen súlyosbítja viselkedésüket az a tény, hogy legtöbb esetben az ütlegelések nyilvános helyen, tömött vendéglőkben, vagy utca szeme-láttára történtek. Tudomásom szerint a történteket dr. Bamafoldi János Martonvásáron lakó bíró, és a helyi kutató intézet Rajki nevű igazgatója jelentette a Legfőbb Ügyészségen, a budapesti szovjet nagykövetségen és az országos rendőr-fökapitányságon is. A közhangulat a történtekért a karhatalmistákon kívül Ládás törzsőrmestert teszi felelőssé. Valószínűleg ezért történt leváltása is. Indokoltnak tartanám - tekintve, hogy a martonvásári rendőrőrs élén a helyzetet nem ismerő parancsnok áll - az elkövetkezendő napokra külön karhatalmi egység kivezénylését. Megjegyzem, hogy Sebestyén rendőrezredes et. az ügyben már intézkedett.” (Aláírás Farkas Lajos s. k. ea. ügyész) A lap tetején kézzel írt feljegyzés szerint „Biszku elvtársnak a megtartandó értekezlet anyagához, (olvashatatlan aláírással) Országos Rendőr-fökapitányság Titkárságának jelentése (a becsatolt bizonyíték tehát már nem szorosan a martonvásári eseményekhez kapcsolódik) 1957. március 07-én (nyom. iratok 3. kötet 1655. nsz.) „Jelentés. Mezőkovácsházán, a forradalmi munkástanács tagjainak bántalmazásával alábbiakat jelentem:

kapcsolatban az

A forradalmi munkástanács tagjai közül három személyt bántalmaztak: Takács Józsefet, aki 1956. december 7-én tevékenyen részt vett a rendőrőrs lefegyverzésében. Egyik szervezője és résztvevője volt a járási pártbizottság épülete megtámadásának és a vörös csillag szétverésének. Ezen tevékenysége miatt 1957. február 3-án Gáspár György rendőrszakaszvezető előállította az őrsre azzal, hogy az 1956. december 7-én általa elhurcolt fegyvereket számonkéije. Takács teljes tagadásban volt, ezért bántalmazták. Takácsnál a megtartott házkutatás során fegyvert nem találtak, nevezett szabadlábon van.


65

Jurányi Mihályt, akinek 1956. december 7-én szintén vezető szerepe volt a mezőkovácsházi rendőrőrs és kapitányság lefegyverzésében, a szovjet parancsnokság előtt, ahol egy szovjet katona és Virág Mihály rendőrőrmester teljesített őrszemszolgálatot, csúnyán becsmérelte a szovjet hadsereget. Kijelentéseiért és egyéb nacionalista megnyilvánulásaiért Virág őrmester őr előállította az őrsre és ott bántalmazta. Február 23-án Jurányit Budapestre szállították közbiztonsági őrizetbe helyezés céljából. Mikita Lajost, aki 1957. január 20-án megleste a járási kapitányság vezetőjét, Karsai Mihály rendőrföhadnagyot, amikor étkezés céljából a helyi Földműves Szövetkezet éttermébe ment, ittas állapotban nekitámadt és megverte. Emiatt Karsai főhadnagy előállította a kapitányságra és úgy ő, mint az őrs beosztottai tettlegesen bántalmazták. Nevezett ellen eljárást indítottak és az jelenleg is folyamatban van. Mikita Lajos szabadlábon van. A Békés megyei Rendőr-főkapitányság vezetője a bántalmazást elkövetőket figyelmeztette. Ellenük fegyelmi eljárás megindítását - tekintettel az esetek körülményeire és a rendőrök eddig jó munkájára - nem javasolja.” (Aláírás: Demeter András r. szds. titkárság vezetője) A lap alján kézzel írt feljegyzés: „Min. elvtárs látta tudomásul vette a jelentést ezért Irattár. (III. 13.)” A következő becsatolt dokumentum (nyom. iratok 3. kötet 1657. nsz.) 1957. április 1-én kelt és a BM Elnöki Főosztály vezetője írta alá: „Belügyminisztérium Elnöki Főosztálya Belügyminiszter elvtársnak! Jelentés a rendőri szerveknek az ellenforradalom elleni tevékenységéről az 1956. november 4-től 1957. március 15-ig teijedő időszakban. A rendőrség tevékenységét a fenti időszakban - különösen januártól kezdődően - az jellemezte, hogy érzékeny csapásokat mért az ellenforradalom erőire. Kezdeti időben (november-december) az ellenforradalom elleni harcot, a tényleges ellenségre mért csapásokat rendkívül megnehezítette az akkori bonyolult politikai helyzet, az, hogy az ellenség még erős tömegbázissal rendelkezett és a lakosság jelentős része nem nyújtott kellő támogatást a rendőrségnek. Az ellenségre mért csapások a kezdeti időben azért sem voltak elég hatékonyak, mivel sok helyen rendőrségi szerveinknek jelentős szervezési feladatokat kellett megoldani, amely nagy energiát és erőfeszítéseket igényelt. (Dezorganizálódott rendőri szervek újjászervezése, rendőri karhatalom megteremtése stb.) Az ellenség kiteijedt akciói és az a körülmény, hogy még jelentős tömegeket tudott mozgatni, a rendőrség részéről gyors operatív akciókat tett szükségessé és ennélfogva különösen a kezdeti időben sokszor nem tudták kiválasztani, felderíteni a kormányellenes politikai akciók tényleges szervezőit, az igazi osztályellenséget. Ennek dacára megállapítható, hogy rendőrségünk a fenti időszakban sikeres harcot folytatott az ellenforradalmi elemek leleplezése, felderítése érdekében. (Ezt követően a jelentés rendkívül részletes statisztikai adatokat szolgáltat a politikai bűncselekmények miatt foganatosított őrizetbe vételek szociális származás szerinti megoszlása, illetve annak melléklete szerinti táblázat a politikai bűncselekmények miatt őrizetbe vettek, ügyészségnek átadottak, internáltak, és preventív őrizetesek szociális megoszlásáról.)


66

Összefoglalva: rendőrségünk az elmúlt 4 hónap alatt rendkívül nehéz körülmények között eredményes harcot folytatott az ellenforradalom ellen, érzékeny csapásokat mért népi demokráciánk ellenségeire. Mindamellett rendőri szerveink munkája sok tekintetben nem volt eléggé differenciált, a főcsapás nem irányult kellő következetességgel és megfelelő átgondoltsággal az osztályellenség ellen.” A jelentésen a vádlott láttamozó aláírása, továbbá „Lássa: Tömpe, Horváth és Garamvölgyi elvtárs” kézzel írt utasítás és a felsoroltak aláírása szerepel. Friedrich Béla, Kükedi Endre és Kis Árpád már elhunyt, azonban leszármazottjaikat az ügyészségnek sikerült felkutatnia, őket a bíróság a tárgyaláson tanúként meghallgatta. Bár a bántalmazásnak közvetlen tanúi nem voltak, de a vádbeli történések után közvetlenül vagy közvetett módon részesei lettek az akkori eseményeknek. Részben szüleik elmondásából tudták meg, hogy mi történt 1957. március 9-én, míg Krammer Gergelyné (dr. Friedrich Béla lánya), és dr. Kiss József Mihály (dr. Kis Árpád fia) gyermekként látták, hogy a bántalmazás következtében a kutatók, a szüleik milyen súlyos sérüléseket szenvedtek el. Becsatolásra kerültek a korabeli, fenti eseménnyel kapcsolatos átiratok, levelek, feljegyzések, amelyek a bántalmazott kutatók testi és lelki gyötrelmeit, szenvedéseit mutatják, (nyom. iratok 6. kötet 4403-4521. nsz.) Kükedi Endre által írt megemlékezés szövegéből (melyet lánya bocsátott az ügyészség rendelkezésére) derül ki, hogy a vádbeli napon pontosan mi történt a kutatókkal, miként bántalmazták őket. Fenti dokumentumok, tanúvallomások elemzése és egybevetése alapján kétséget kizáró módon nem állapítható meg - szemben az ügyészi váddal - hogy a vádlott utasítására, illetve akaratának megfelelően került sor a három martonvásári kutató előállítására és súlyos bántalmazására. Az eseményekre nem csak a vallomásokból és az azokhoz kapcsolódó okiratokból, de az ügyészség által beszerzett hivatalos, korabeli dokumentációból is lehet következtetni. A becsatolt korabeli jelentésekből - melyeket a vádlott is olvasott - következtetni lehet, hogy a karhatalom és a rendőrség miként lépett fel. Bár a rendőri jelentés nem tekinthető teljesen elfogulatlannak és objektívnek, de az ügyészi jelentés pontosabb és tényszerűbb képet fest. E szerint jórészt ittas állapotban lévő karhatalmisták - részben a helyi rendőrőrssel együttműködve - személyi válogatás nélkül - olykor a nyílt utcán, vagy szórakozóhelyen - embereket állítottak elő, és bántalmaztak súlyosan, olyanokat is, akiket éppen a kormány feltétlen támogatóinak tekintettek. Bár köztudomású tény - és a fent részletezett és kiemelt bizonyítékok is alátámasztják hogy a központi kormányzatnak szándéka és határozott törekvése volt preventív lépések megtétele, azonban a martonvásári eseményeknél joggal vonható le az a következtetés is, hogy egy egyéni akcióról van szó, melynek során az abban résztvevők hatalmukkal (és felhatalmazásukkal) visszaélve, azt átlépve követtek el súlyos háborús bűntetteket. Erre enged következtetni az is, hogy fó felelősként két személyt jelöltek meg és ezt hozták a vádlott tudomására is, nevezetesen a karhatalmi egység parancsnokát, és a helyi rendőrőrs vezetőjét, egyik helyi vezetőt eltávolították, míg a másikat áthelyezték. Míg tehát a salgótarjáni sortűzben - és általában a karhatalmi tevékenységben - résztvevőket jutalmazták, előléptették és fontos pozíciókba helyezték, addig a martonvásári események után, még ha a tett súlyához képest formálisan is, de felelősségre vonás történt. Ebből pedig szintén alappal lehet következtetni arra, hogy ezen vádbeli események nem a központi akaratnak és szándéknak megfelelően történtek, vagyis a vádlott részesi, felbujtói magatartása sem kimutatható kétséget kizáró módon. Az is egyértelmű, hogy a vádlott a súlyos, a védtelen polgári lakossággal szemben elkövetett bűncselekményekről, háborús bűntettről tudomást szerzett, ennek ellenére büntetőeljárást a két fő felelősnek tartott személlyel szemben nem kezdeményezett, hanem megelégedett a fenti formálisnak tekinthető - felelősségre vonással.


67

Fenti következtetésen nem változtat az ügyészség által az utolsó tárgyalási napon indítványra a bizonyítás anyagává tett, Kádár János - 1957. február 26-i - ülésen történő felszólalása sem. Egyfelől a felszólalás a véres utcai provokációk lehetőségéhez kapcsolódott, másfelől a fent már kiemelt dokumentumok szerint egyes ellenforradalmámak tekintett személyek előállítására február 26-a előtt is sor került. Továbbá köztudomásúnak tekinthető az a tény is, hogy a „rendszer ideológiájából” fakadóan mindig is a „preventív lépésekre” helyezték a hangsúlyt. Azonban mindezek figyelembe vétele mellett sem vonható fentiek szerint kétséget kizáró módon következtetés a martonvásári kutatók bántalmazása és a vádlott szándéka, részesi, felbujtói magatartása között. Ugyanakkor a fenti bizonyítékok egybevetése alapján az már kétséget kizáró módon megállapítható volt, hogy a vádlott tudomást szerzett hivatalos személyként, miniszterként arról, hogy a védtelen polgári lakossággal szemben súlyos bűncselekményeket követtek el, tudomására hozták, hogy ezért legalább 2 személy közvetlenül felelőssé tehető, ennek ellenére fentiek szerint büntetőeljárást nem kezdeményezett, ellenben a keletkezett iratokat irattározni rendelte, ezzel az ügyet lezártnak tekintette. II./ Lőszerrel visszaélés bűntette. Ezen tényállás kapcsán a vádlott vallomását és érdemi védekezését is már fent rögzítette. A vádlottal szemben megindult büntetőeljárás során a nyomozóhatóság a 1025 Budapest, Felső Zöldmáli út 27. szám alatti lakásában 2012. szeptember 10-én házkutatást tartott. A házkutatás során a nagyszoba ajtajától jobbra lévő szekrény felső fiókjából 13 db lőszer került megtalálásra 2 dobozban (nyom. iratok 7. kötet 4643. nsz.) A nyomozás során beszerzett igazságügyi fegyverszakértői vélemény szerint (nyom. iratok 7. kötet 4685. nsz.) a lefoglalt töltények közül a működőképes 11 db működőképes töltény a 2004. évi XXIV. törvény 2.§ 22.1 pontja alapján lőszernek minősül. A lőszerek a kalibeijelüknek megfelelően 36-os (410-es) kaliberű sörétes vadászfegyverekhez használhatók. A szakértő a vizsgálathoz valamennyi lőszert felhasználta. Az ügyészség megkereste a BRFK Igazgatásrendészeti Főosztály Rendészeti és Fegyverengedélyügyi Osztályát, melynek válasza szerint (nyom. iratok 7. kötet 4695. nsz.) a vádlott 1992. március 26-án nyújtott be kérelmet 1 db sörétes, és egy 1 db golyós vadászlőfegyver megszerzése és tartása iránt. A kérelmek engedélyezésre kerültek, melynek kapcsán 1994. szeptember 05-én a vádlott nevére kiállításra került a fegyvertartási engedély egy golyós és egy sörétes vadászlőfegyverre. A vádlott 1998. február 16-án a rendőrségnél igazolta, hogy fenti lőfegyvereket bizományosi értékesítésre átadta, így a fenti időpontot követően már nem rendelkezett lőfegyver viselésére jogosító engedéllyel. Fenti bizonyítékok, illetve a lőszerek feltalálási helye alapján egyértelműen megállapítható, hogy azok a vádlott tulajdonában voltak. A vádlott rendelkezett korábban vadászfegyverek tartására vonatkozó engedéllyel, a lőszerek pedig ezen vadászfegyverekhez tartoztak, melyeket azonban a vádlott elmulasztott leadni, így egészen a házkutatásig jogellenesen tartotta birtokában, az általa használt lakásban. Minderre figyelemmel az a vádlotti védekezés sem elfogadható, hogy a lőszerek a fia tulajdonát képezték, így arról tudomása nem volt.


68

III./ A kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása. A Budapesti I. és XII. kerületi Ügyészség 2011. január 27-én emelt vádat amiatt, hogy a vádlott a tényállásban rögzítettek szerint a Duna Televízió „Közbeszéd” c. műsorában a terhére rótt kijelentéseket tette. Ezen bűncselekmény vonatkozásában rendelkezésre állt a Televízióban is levetített stúdiófelvétel, melyet a bíróság a tárgyaláson is megtekintett, így a bizonyítás anyagává tett. Rendelkezésre állnak a nyomozati iratokban a stúdiófelvétel előkészítésére tett lépéseket alátámasztó okirati bizonyítékok, köztük a vádlotti nyilatkozat, melyben hozzájárul a vele folytatott beszélgetés nyilvánosságra hozatalához. Tanúként meghallgatásra került Hajdú Gábor Sándor psz., aki a vádbeli időben szerkesztőként dolgozott a Duna Televíziónál és felelős szerkesztője volt az érintett vádlotti nyilatkozatokat tartalmazó „Közbeszéd” c. műsornak. Elmondta, hogy a „Bűn és büntetlenség” c. dokumentumfilmet követően kereste meg a szerkesztőség a vádlottat, hogy a témáról nyilatkozzon, ekkor nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel, majd 2010 júliusában a vádlott lánya kereste fel a szerkesztőséget, hogy édesapja vállalja az interjút. A felvétel 2010. augusztus 03-án készült el a Duna TV stúdiójában. Két interjú készült, mivel az első elkészülte után a vádlott és lánya sérelmezte, hogy a kérdések nem az előre egyeztetett koncepciónak felelnek meg, pl. a vádlottat az 1956-os forradalom utáni megtorlás egyik főszereplőjének mutatták be, és így nem járulnak hozzá a közzétételhez. Ezért az interjút újra elkészítették, és ezt a második felvétel került utána adásba. A tanú vallomásához mindkét felvételt becsatolta. A közzétételhez a hozzájáruló nyilatkozatot a vádlott a lánya jelenlétében és egyetértésével írta alá az interjú befejezését követően. Fenti bizonyítékok alapján kétséget kizáró módon meg lehetett állapítani a vádlott vonatkozó nyilatkozatait, kijelentéseit, továbbá azt is, hogy a beszélgetésre egy stúdióban került sor, a vádlott hozzájárult a vele készített anyag felhasználásához, így számára is nyilvánvaló volt, hogy az ott elhangzottakért nem csak erkölcsi, de jogi felelősséggel is tartozik. A cselekmény részletes jogi értékelését - az ügyben született Alkotmánybírósági határozattal - a bíróság a jogi minősítés vonatkozó részében rögzíti. ♦ * * A bíróság a jogi minősítés kapcsán a következőkre kíván rámutatni. Mindenekelőtt szükségesnek látja röviden foglalkozni a vádemelés előzményeivel, illetve utalni arra, hogy a korábbi salgótarjáni sortűzperben hozott ítéletekben rendkívül részletesen kimunkált történelmi, jogtörténeti áttekintéssel, illetve kifejtett logikai érveléssel, valamint a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) jogi következtetésével maradéktalanul egyetértett. 2012. február és március hónapban országgyűlési képviselők és több magánszemély tett feljelentést a vádlottal szemben szándékos emberölés, súlyos testi sértés, kényszervallatás, jogellenes fogvatartás, hűtlenség és felségsértés, bűnpártolás bűntette miatt. A vádlott ellen emelt vád központi részét képező salgótarjáni események már - mint arra a bíróság a bizonyítékok értékelése körében utalt - 1994-től bírósági eljárás tárgyát képezték.


69

Ezen események miatt szintén több magánszemély, illetve 1956-os szervezet tett feljelentést 1990ben, azonban a Legfőbb Ügyészség, illetve a katonai ügyészség valamennyi esetben - és más hasonló esetben is - a nyomozás elrendelését elévülés címén megtagadta arra hivatkozással, hogy a feljelentett cselekmények köztörvényi értelemben vett emberölésnek minősülnek és az azóta eltelt idő folytán ezek elévülését beállottnak tekintette, és ezáltal az elkövetők büntethetőségét megszűntnek nyilvánította. A magyar országgyűlés három ízben kísérelte meg az 1944-től 1990-ig terjedő történelmi korszak alatt elkövetett és bűncselekménynek minősülő törvénysértések elkövetőinek felelősségre vonását. Ezek voltak az ún. "igazságtételi törvények", közkeletű elnevezéssel az ún. Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatok. Az 1991. november 4-én elfogadott törvény az elévülés anyagi jogi következményeivel foglalkozott, amely szerint - egyebek között -a gyilkosság és a szándékos emberölés büntethetőségének elévülése 1990. május 2-án kezdődik el újra, a közbenső időszak alatt az elévülés nem következett be, tehát az nyugodott. Az 1993. február 16-án elfogadott törvény eljárásjogi szabályozást helyezett előtérbe, eszerint elévülés címén a nyomozást megtagadni, vagy megszüntetni nem lehet, látszólag elévült és a fenti kategóriába tartozó cselekmények miatt az ügyész köteles vádat emelni. De a bíróság sem szüntetheti meg ilyen esetben az eljárást, hanem érdemi határozatban köteles elbírálni az elévülés kérdését, s ily módon legalább meg kell neveznie az elkövetőket. Az 1993. február 27-én elfogadott országgyűlési határozat elvi állásfoglalásban rögzítette a büntethetőség elévülésének értelmezését. Eszerint a magyar állam bűnüldöző szervei 1944-től 1990ig megsértették egyrészt a jogegyenlőség elvét, másrészt a tételes eljárásjogi törvényben lefektetett bűnüldözési kötelezettségeiket, amikor a fenti időszak alatt elkövetett súlyos bűncselekmények felderítését és megbüntetését politikai okokból elmulasztották. A köztársasági elnök az említett két törvény kihirdetését megtagadta, Alkotmánybíróság elé terjesztette alkotmányjogi aggályok miatt.

és

azokat

az

Az elvi állásfoglalást tartalmazó országgyűlési határozatot pedig ugyanilyen okokból egyes képviselők támadták meg az Alkotmánybíróság előtt. Az Alkotmánybíróság az 1992. március 3-án és 1993. június 3o-án kihirdetett határozataival megállapította, hogy a két törvény, valamint a parlamenti elvi állásfoglalás alkotmányellenes, mivel azok a magyar törvények szerint sértik a "nullum crimen síné lege" elvét, és ekként visszaható hatályú jogalkotásnak minősülnek. Az országgyűlés ugyancsak 1993. február 16-án fogadta el azt az újabb törvényt, amely az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárást szabályozza, ideértve a bűncselekmények büntethetőségének elévülhetetlenségét is. A köztársasági elnök ezt a törvényt sem hirdette ki, hanem azt az Alkotmánybíróság elé terjesztette. Az Alkotmánybíróság az 1993. október 13-án kelt 53/1993. sz. határozatával a törvény egyik szakaszát alkotmányellenesnek nyilvánította ugyan, de a lényeget illetően - annak a nemzetközi jog szerinti alkalmazhatóságát - beleértve az elévülés kizárását is, nem nyilvánította a magyar alkotmányba ütközőnek.


70

A döntés nyomán az országgyűlés a megsemmisített törvényszakasz mellőzésével ismét elfogadta a törvényt, amelyet a köztársasági elnök most már kihirdetett. Az így létrejött 1993. évi XC. törvény kihirdetésére 1993. október 22-én, hatályba lépésére 8 nappal később került sor. A törvény, immár nemzetközi jogi alapon, lehetőséget biztosított legalább az 1956-ban elkövetett jogsértések elbírálására, és azok elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonására. E törvény hatálybalépése után a sortüzek ügyében az ügyészségek nyomozásokat rendeltek el és folytattak le, így került sor a büntető eljárás megindítására a salgótarjáni, de a Nyugati-téri sortűz ügyben is. A bíróság már utalt rá és e helyütt ismételten hangsúlyozza, hogy kötve van a törvényes vádhoz. Csak olyan személlyel szemben járhat el, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmények miatt melyet a vád tartalmaz. A vád elbírálása során a bíróságnak több belső és több nemzetközi jogszabályt kellett alkalmaznia, egybevetnie és értelmeznie is. Meg kell jegyezni továbbá azt is, hogy a korábbi hasonló ügyekben született ítéletekhez képest a vádlottal szemben nem csak a több évtizeddel korábban elkövetett háborús bűntett, hanem a 2010ben és 2012-ben elkövetett - egyébként jelentős büntetéssel fenyegetett - további bűncselekmények miatt is vádat emeltek. E körben ki kell emelni, hogy több bűncselekmény egy eljárásban történő elbírálása esetén halmazati büntetést kell kiszabni és halmazat esetén csak egy büntető törvénykönyvet lehet alkalmazni, az elkövetéskorit, vagy a Btk. 2.§-ára figyelemmel - ha a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el - az elbíráláskorit. Figyelemmel a halmazaiban lévő bűncselekmények elkövetéskori idejére a bíróságnak az 1978. évi IV. törvény vagy a jelenleg hatályos 2012. évi C. törvény alapján kellett eldöntenie, hogy a vádlottra nézve melyik a kedvezőbb. Mielőtt azonban a bíróság az alkalmazandó nemzeti, belső jog szabályait ekként vette volna vizsgálat alá, előzetesen eldöntendő kérdés volt az, hogy a nemzetközi jog szabályai szerint a vádlott háborús bűntettet követett-e el, mert nemleges válasz esetén minden további vizsgálódás nélkül a vád szerinti - annak központi részét képező - háborús bűntettek tekintetében megállapítható lenne, hogy azok elévültek, vagyis a vádlott emiatt felelősségre már nem vonható. A bíróság tehát áttekintette a vonatkozó nemzetközi jogi egyezményeket és - egyébként egyetértve a korábban már elbírált hasonló jellegű bűncselekmények kapcsán kifejtett Legfelsőbb Bírósági (Kúriai) állásfoglalással - a következőket állapította meg: Az Alkotmánybíróság 53/1993.sz. határozata és az 1993. évi XC. törvény nem bírnak ún. konstitutív jelleggel, mert nem ezek nyilvánították ki a jogsértések tényállását. Ezek csupán értelmezték a nemzetközi jogot, illetve azt jogértelmezés útján adaptálták a magyar jogba, és e rendelkezéseket alkalmazhatónak nyilvánították a belső büntetőjog szabályainak megfelelően. Az ügyben elsődlegesen irányadó szabályok tehát a nemzetközi jog körében keresendők. A háborús és emberiség elleni bűncselekmények üldözését több nemzetközi jogforrás tartalmazza az 1945-től napjainkig tartó történelmi korszakban. Jól megfigyelhető az a fejlődés, amely 1945 után egy teljesen új nemzetközi jogrend kialakulásához vezetett. A XX. század története ugyanis olyan merőben újszerű negatív jelenségeket mutatott fel, amelyek a korábbi jog, illetve az egyes államok nemzeti jogrendszere alapján nem voltak elbírálhatók, illetve szabályozhatók, másrészt ezek gyakorivá válása és rendkívüli nagyságrendje


71

meghaladta a közönséges bűncselekmények szintjét és mértékét. Ilyen újszerű jelenségnek tekinthetők a következők: a hadüzenet nélkül kezdődő és békekötés nélkül végződő háborúk, a klasszikus szabályokat megsértő háborúk totális, világméretű jellege, a jogállamot megtagadó, és az emberi jogokat ideológiai alapon sértő totális diktatúrák, a népirtás rendszeressé válása, népek, fajok, törzsek, vallásfelekezetek vagy társadalmi osztályok likvidálása, etnikai tisztogatások, tömeges száműzések, erőszakos lakosságcserék, koncentrációs táborok, a kényszermunka és a rabszolgamunka tömeges alkalmazása, békés polgári lakosok elleni atrocitások, állami parancsra, a jogszerűség látszatával felruházott tömeggyilkosságok, stb. Olyan elítélendő események történtek meg, amelyről a XIX. században már azt lehetett hinni, hogy többé már nem fordulhatnak elő a civilizált államok történetében. Az egyes államok jogrendszere, különösen pedig büntetőjoga, nem is volt felkészülve - részben még ma sincsen - az ilyen súlyú bűnök szankcionálására. Az 1945 után főként az ENSZ égisze alatt kifejlődött új nemzetközi jogrend alaptétele a támadó háború, és a háborús, valamint az emberiség elleni bűncselekmények abszolút tilalma, és a szabályozás nemzetek felettivé tétele. Utóbbi azért alakult ki, mert a tilalmak egyre inkább kijátszhatóbbakká váltak, egyre több lett a joghézag, amelyek segítségével látszólag büntetlenül lehetett további, tömeges bűncselekményeket elkövetni, így pld. agressziót felszabadításként, megszállást rendfenntartásként, tömeggyilkosságot állami vagy államfői rendeletként, jogszerű parancsként, egyes társadalmi rétegek, embercsoportok kiirtását szociális vagy nemzeti forradalomként, netán vallási megújulásként állítottak be. Igyekeztek kivonni a felelősség alól az államférfiakat, a politikusokat, katonákat, rendőröket, hatósági személyeket, törvényhozókat és kormánytisztviselőket, míg az áldozatokat általában jogsértő személyként, lázadóként, zendülőként, bűnözőként tüntették fel, akikkel szemben törvényes megtorlást kell alkalmazni. Az ilyen és hasonló tömeges jogsértésekkel szemben először csak lassan tartott lépést a nemzetközi jogi szabályozás, 1945 után viszont egyre szélesebb körű lett, így a jelenlegi helyzet az, hogy az elkövetők körét, a bűncselekmények jellegét, illetve a büntethetőség feltételeit illetően már szinte semmiféle megkötés nincs. így rögzíthető, hogy a nemzetközi büntetőjog szabályai ma már minden elkövetővel szemben mindenhol és mindenkor alkalmazhatóak, tekintet nélkül a belső jog korlátaira, az egyes államok vagy kormányok hozzájárulására. Éspedig azért, mert e bűncselekményeket éppen azok az államok vagy kormányok - azok közegei -szokták elkövetni, amelyeknek belső joga vagy joggyakorlata e bűncselekményeket egyenesen elrendeli, lehetővé teszi, ugyanakkor az elkövetők felelősségre vonását kizárja vagy megakadályozza. Utóbbi körülmény tette indokolttá, hogy a vonatkozó nemzetközi egyezmények a belső jogon is túlmenően előírjak és az egyes államok kötelességévé teszik az elkövetők teljes körének üldözését és megbüntetését, melynek elmulasztása ugyancsak nemzetközi jogsértésnek minősül. Míg az 1945-ös szabályozás csak az ún. tengelyhatalmak képviselői által elkövetett háborús és emberiség elleni bűncselekményekre vonatkozott, a további jogfejlődés már nemcsak a náci, a fasiszta, hanem minden egyéb " rendszerscmlegesen " elkövetett cselekményeket is üldözni rendelte, egyúttal a háború mellett minden külső és belső fegyveres konfliktus, megszállás, végül az apartheid során véghezvitt, emberiség elleni bűncselekményekre is kiterjedt.


72

E történeti áttekintésből világosan kitűnik, hogy a számos vonatkozásban ma már elavult, tarthatatlan, és csak korlátozottan fennálló nemzetállami szuverenitás korában a nemzetközi jog elsődlegessége áll fent az egyes nemzeti jogrendszerekkel szemben. Ennek tételes jogi szabályozását mutatja, hogy Magyarország jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. Ez a szabály deklaratív jellegű, tehát az a már fennálló, és a múltban keletkezett nemzetközi jogi kötelezettségek elismerését is jelenti. Téves tehát az a felfogás, hogy e szabály csak az 1989. október 23-át követően létrejött, illetve a jövőben létrejövő nemzetközi jogra vonatkozna. Az Alkotmánybíróság 53/1993 sz. határozatának III. fejezetében, továbbá az V. fejezet 4/d. pontjában közölt jogértelmezés szerint a nemzetközi jog szabályai és rendelkezései ezen alkotmányos parancs szerint a magyar államot minden további nélkül kötelezik annak betartására, és külön transzformáció, illetve adaptáció - tehát külön belső törvényhozás - nélkül is a magyar jog részeinek tekintendők. Továbbmenően: a nemzetközi jog érvényesítése szempontjából még az sem releváns, hogy adott esetben egy nemzetközi egyezményt szabályszerűen kihirdettek-e vagy sem, vagy egyáltalán ratifikálták-e, illetve hogy az ellentétben áll-e valamely állam belső jogrendjével, avagy nem. Éppen ezért nem fogadta el a bíróság azon védői okfejtést sem, amely a nemzetközi egyezmények kihirdetését vitatták, vagy hiányolták a magyar nyelvű szöveg, fordítás megjelenését. Fenti okfejtés egyébként teljes összhangban áll mind az ún. nürnbergi statútummal, mind az ún. new-yorki egyezménnyel és indítéka világos: lehetetlenné kell tenni, hogy bármely állam belső jogára hivatkozással kijátszhassa a súlyos bűncselekmények miatti felelősségre vonást. Az Alkotmánybíróság helyes jogértelmezése tehát teljes összhangban van a nemzetközi jog tételeivel, azonban az 1993. évi XC. törvény az egységes jogértelmezés és ítélkezési gyakorlat érdekében mégis szükségesnek látta a magyar jog belső szabályaivá tenni - deklaratíve - a genfi és new yorki egyezmények megfelelő részeit, beleértve az elévülés kizárását. Ez a törvényhozási aktus azonban, önmagában hasznos volta mellett sem volt nélkülözhetetlen, mert végső soron ennek hiányában is mód nyílt volna a vádemelésre és az ítélethozatalra kellően határozott jogpolitikai szándék megléte esetén. Az emberiség elleni, a háborús bűncselekményeket üldözni hivatott nemzetközi jogi források egymásba kapcsolódnak: az 1949-es genfi egyezmények érvényességi körét az elévülés kizárásával összefüggésben az 1968-as new yorki egyezmény teljes mértékben kiszélesítette, sőt, az elkövetési magatartások vonatkozásában az 1945. évi nürnbergi statútum tartalmát - immár függetlenül az 1945. előtti korszaktól - beemelte a jövőben alkalmazandó nemzetközi jogba. s

A Btk. 2.§-a világosan kimondja a későbbi büntető törvény visszaható hatályának tilalmát, de csak részlegesen, mivel ha enyhébb törvény lép hatályba, azt visszahatóan is alkalmazni kell. Alapvető elv azonban, hogy valamely cselekményt az elkövetéskor fennálló törvény szerint kell elbírálni. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdése foglalt alapelv azt mondja ki, hogy senkit sem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog - illetve meghatározott körben más állam joga - szerint nem volt bűncselekmény, azonban annak (5) bekezdése feloldja e tilalmat és kimondja: „ A (4) bekezdés nem zárja ki valamely személy büntetőeljárás alá vonását, és elítélését olyan cselekményért, amely elkövetése idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint bűncselekmény volt.


73

Az Alaptörvény Q) cikke a nemzetközi kötelezettségek betartását parancsolja meg és alapvetően a nemzetközi jognak a belső joggal szembeni elsődlegességet fogalmazza meg. A korábbi alkotmánybírósági határozat a XC. törvény vizsgálata kapcsán azt is kimondja, hogy a nullum crimen elvét a két alkotmányos szabály egybevetése folytán úgy kell értelmezni, hogy ez a garancia nem a belső jogra, hanem a nemzetközi jogra értendő. A visszaható hatályú jogalkotás tehát legfeljebb a belső jog szerint tilos, de a garancia érvényesül, ha az elkövetés idején volt olyan nemzetközi jogi rendelkezés, amely a kérdéses cselekményt büntetendőnek nyilvánította. Ha ugyanis volt, akkor a nullum crimen sine lege elve fennáll, tekintet nélkül a belső jog szabályaira, és akkor egyetlen elkövető sem hivatkozhat arra, miszerint az elkövetés idején nem volt olyan szabály, amelyet megszegett volna. Márpedig ilyen szabályok voltak már 1956 előtt is, és keletkeztek visszaható hatállyal azután is a nemzetközi jogban. Már az 1945-ös nürnbergi statútum is kimondta, hogy a bármely nemzetiségű polgári lakosság legyilkolása akkor is büntetendő, ha akár sérti, akár nem sérti annak az országnak a törvényeit, ahol a bűntényt elkövették. Az 1949-es genfi egyezmények Magyarországon már 1954. november 26-án hatályba léptek. A new yorki egyezmény a háborús és emberiség elleni bűncselekmények elévülését kizáró rendelkezéseivel összefüggésben kimondja, hogy ezek akkor is érvényesek, ha a cselekmények nem sértik annak az országnak a belső jogát, ahol azokat elkövették. A genfi egyezmény ratifikálása megtörtént, azonban szövegét nem tették közzé annak idején a Magyar Közlönyben. Ez a hiba azonban az egyezmény érvényét és alkalmazhatóságát nem érinti, amint ezt az Alkotmánybíróság 53/1993.sz. határozata is kifejti, egyébként teljes összhangban a new yorki egyezménnyel és más olyan nemzetközi deklarációkkal, amelyek az emberi jogokra vonatkoznak. Fontos - jelen ügyben kiegészítő - jogforrás az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által 1966. december 16-án elfogadott, Magyarországon az 1976. évi 8.sz. törvényerejű rendelettel, 1976. március 23-án kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, (ennek 15.cikk 1. és 2.pontja), az Emberi Jogok és az Alapvető Szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt, és Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény (ennek 7.cikkének 1. és 2.pontja, amely tartalmilag azonos a másik emberjogi egyezmény megjelölt rendelkezéseivel), végül a - már többször említett - háborús és az emberiség elleni büntettek elévülésének kizárásáról rendelkező, New Yorkban 1968. november 26-án az ENSZ Közgyűlése által elfogadott, Magyarországon az 1971. évi 1. sz. törvényerejű rendelettel 1971. február 2-án kihirdetett Egyezmény. A Politikai Jogok Egyezségokmányának 15.cikk 1. és a 2. pontjai, valamint az ún. Római Egyezmény 7. cikkének 1. és 2. pontjai a szóban forgó kérdéseket csekély szövegezésben és szóhasználati eltéréssel teljesen azonos módon szabályozzák. Eszerint senkit sem lehet bűnösnek nyilvánítani, és megbüntetni olyan cselekmény vagy mulasztás miatt, amely az elkövetés idején sem belső, sem a nemzetközi jog értelmében nem volt bűncselekmény. Világos tehát, hogy itt a nullum crimen elvének kiterjesztéséről van szó, amelyről az alkotmánybírósági határozat is szól. Viszont mindkét deklaráció a 2.pontban nyomban át is töri a jogelvet, szinte korlátlan visszaható hatállyal, mondván: e cikkely egyetlen rendelkezése sem akadályozza, nem zárja ki valamely személy bíróság elé állítását és elítélését olyan cselekmény miatt, amely az elkövetése idején a nemzetek közössége, illetve a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek szerint


74

bűncselekménynek minősült. És ez a döntő: függetlenül a nemzetközi jogi szabályoktól és belső törvényektől nyilvánvaló, hogy békés polgárok, felvonulók, nők, gyermekek válogatás nélküli agyonlövetése, továbbá békés lakossággal szembeni tömeges atrocitások, embertelen, megalázó bánásmód, súlyos sérülések okozása mindenki által tudottan és felfoghatóan súlyos bűn, amelyet nem szabad elkövetni. Ezzel tisztában volt a vádlott is, tehát jóhiszeműségre hivatkozni nem lehet. De a civilizált államok általános jogelveitől függetlenül a genfi egyezmények és a korabeli magyar büntető törvénykönyv tételes és érvényes jogszabályok voltak. írott jog és nem valamely szokásjog tiltotta tehát az ilyen magatartásokat. A vádlott alanyi bűnösségéhez tehát nem kívántatik meg sem a jogbölcselet, sem a nemzetközi jog mélyreható ismerete. A bűncselekmény elkövetőjétől csak annyi várható el, hogy tudatában legyen magatartása jogellenes - alapvető erkölcsi normák által is elvetendő - voltáról, függetlenül az elkövetett bűncselekmény akkori vagy utólagos minősítésétől, megnevezésétől. Márpedig a nemzetközi jog szerinti bűntettek elkövetőiről a rendelkezések a következők: -) a nürnbergi statútum (Nürbergi Nemzetközi Katonai Bíróság 1945. augusztus 8-i alkotmánya) szerint mindazon vezetők, felbujtók, szervezők, bűntársak, akik ilyen bűncselekmény szervezésében, előkészítésében vagy végrehajtásában részt vettek (bűntárs alatt nyilvánvalóan a tettesség is értendő), -) a genfi egyezmény kötelezővé teszi az elkövetők és az utasítást adók felkutatását és bíróság elé állítását, a 148. cikk pedig megtiltja a szerződő feleknek, hogy saját magukat vagy egymást az ilyen felelősség alól mentesítsék, -) a new yorki egyezmény II. cikke szerint annak rendelkezéseit kell alkalmazni az állami hatóságok képviselőire és magánszemélyekre egyaránt, akik, tekintet nélkül a bűntett befejezettségére (tehát kísérletre is érvényes), abban tettesként vagy részesként részt vettek, vagy akik másokat e büntettek elkövetésére közvetlenül rábírtak, vagy akik ezek elkövetésére szövetkeztek, valamint az állami hatóságoknak azokra a képviselőire, akik e büntettek elkövetését eltűrték. A magyar büntető törvény és annak fogalmi meghatározásai szerint tehát az előkészület, a kísérlet és a befejezett bűncselekmény tettesei, társtettesei, bűnsegédei, felbujtói, sőt a pszichikai bűnsegédek és a bűnpártolók is a legszélesebb értelemben vett elkövetők közé tartoznak. A new yorki egyezmény bevezető része (preambuluma) rámutat arra, hogy a háborús és emberiség elleni bűntettek a legsúlyosabbak közé tartoznak, ezek üldözése és megbüntetése az alapvető emberi szabadságjogok védelmét szolgálja, továbbá, hogy az ilyen bűncselekményeket üldözni rendelő korábbi nemzetközi jogi okmányok, nyilatkozatok és egyezmények egyike sem tartalmaz időbeli korlátozást. Tehát az Alkotmánybíróság már többször említett döntése nem jelentett alapvető változást, hanem csupán annyit: az 1993. évi XC. törvény /amely lényegében kompiláció volt/ kötelező rendelkezései hiányában immár a bíróságnak kell vizsgálnia és eldöntenie, hogy az 1956 októberi forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódóan elkövetett egyes bűncselekmények a genfi egyezményekben tilalmazott módon valósultak-e meg. Igenlő esetben ugyanis a nemzetközi jog megsértésével véghezvitt - többek között - szándékos emberölés háborús vagy emberiség elleni bűntettet képez, amely az 1971. évi I. sz. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a háborús és emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által New Yorkban az 1968. évi november hó 26. napján elfogadott nemzetközi egyezmény I. cikkének a/ pontja /genfi egyezmények szerinti súlyos jogsértések/ és b/ pontja értelmében elkövetésük időpontjától


75

függetlenül nem évülhetnek el. Mindez kitűnik az Alkotmánybíróság 36/1996./IX.4./ AB határozatának indokolásából is, amely utal arra, hogy a megsemmisítéshez vezető alkotmányellenesség egyfelől abban állt, miszerint az 1993. évi XC. törvény l.§-a a genfi egyezmények különböző személyi és tárgyi rendelkezéseit egymásra vonatkoztatva az egyezményekben nem szereplő összefüggést létesített közöttük, másfelől tévesen jelölte meg a bűncselekmények el nem évülésének jogalapját is. Mindazonáltal az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az 53/1993./X. 13. / AB határozat rendelkező részében a korábban hatályban volt Btk. 33.§-a 121 bekezdésében foglalt el nem évülési szabályok alkalmazásának alkotmányossági követelményeit már megállapította (ennek értelmében alkotmányos a korábbi Btk. 33. §-a 121 bekezdésének az elkövetés időpontjában hatályos magyar jog elévülési szabályaira tekintet nélküli alkalmazása a háború áldozatainak védelmére Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezmények közös 2. cikke szerinti nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos jogsértésekre, valamint a közös 3. cikkben a nem nemzetközi fegyveres összeütközés esetén tiltott cselekményekre). Jelezte továbbá, hogy a fentieken túlmenő rendelkezésre nem volt szükség, mivel a háborús és emberiség elleni bűncselekmények túlnyomó többsége az 1956-ban hatályos magyar büntetőjog szerint is büntetendő volt. Felhívta viszont a figyelmet arra, hogy a nemzetközi jog maga határozza meg a nemzetközi jog szerint üldözendő és büntetendő bűncselekményeket és büntethetőségük feltételeit, amelyeknek fenn kell állniuk ahhoz, hogy a hazai jog valamely bűncselekménye a nemzetközi jogba ütköző bűncselekménynek minősüljön. Ehhez képest tehát a vád központi részét képező cselekmény jogi értékelésének feltételeit a nemzetközi jog, mégpedig a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, Genfben 1949. augusztus 12-én kelt /TV./ egyezmény jelöli ki, amelynek kihirdetése az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel történt meg. Ennek 2. cikke háború vagy minden más nemzetközi fegyveres összeütközés, illetve megszállás esetére rendeli az egyezmény alkalmazását, és a 146. cikke kötelezővé teszi az ennek során elkövetett, a 147. cikkben háborús bűntettként felsorolt súlyos jogsértések elkövetőinek büntető megtorlással sújtását. A 3. cikk viszont a nem nemzetközi fegyveres összeütközésre vonatkozik és emberiességi megfontolásokon alapuló tilalmakat állít fel, így az l/a. pont értelmében azt, hogy az ellenségeskedésben részt nem vevő személyek tekintetében mindenkor és mindenütt tilos a bármely alakban megnyilvánuló emberölés, megcsonkítások, a kegyetlen bánásmód, a kínzás és a kínvallatás. A 3. cikkhez kapcsolódik egyébként az 1989. évi 20. sz. törvényerejű rendelettel kihirdetett az 1949. augusztus 12-én kötött genfi egyezményeket kiegészítő és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló II. jegyzőkönyv 1. cikke, amely a tárgyi alkalmazási kört határozza meg, megjelölve azokat a helyzeteket, melyek nem tekinthetők fegyveres konfliktusoknak. A polgári lakosság háború idején való védelméről szóló IV. egyezmény 2. cikke értelmében az egyezmény alkalmazást nyer a két vagy több szerződő fél között bekövetkező megüzent háború, vagy minden más fegyveres összeütközés esetén, még ha hadiállapot fennforgását közülük valamelyik nem is ismeri el. Az egyezmény alkalmazandó valamely szerződő fél területe egészének, vagy egy részének bármely megszállása esetén is, még akkor is, ha ez a megszállás nem ütközik semmiféle katonai ellenállásba. A 4. cikk rögzíti: "az egyezmény védelmében részesülnek azok a személyek, akik összeütközés vagy megszállás esetén bármely időpontban és bármely módon valamelyik szerződő fél vagy megszálló hatalom hatalmában vannak, amelynek nem állampolgárai".

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41(1)8.2158/2013/29.

76

A 6. cikk szerint: "a jelen egyezményt a 2. cikkben említett minden összeütközés vagy megszállás esetében annak kezdetétől fogva alkalmazni kell. Az összeütköző felek területén az egyezmény alkalmazása a katonai műveletek általános befejezésével ér véget. A megszállott területen a jelen egyezmény alkalmazása a katonai műveletek általános befejezésétől számított 1 év eltelte után ér véget". A Hágában 1907. október 18-án létrejött - az 1913. évi XLIII. törvénycikk l.§ 4. pontjával kihirdetett - a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló egyezmény mellékletét képező szabályzat III. részének 42. cikke akként rendelkezik, hogy: "megszállottnak kell tekinteni azt a területet, amely tényleg az ellenség hadseregének hatalmába került. A megszállás csupán azokra a területekre terjed ki, ahol ez a hatalom fennáll és gyakorolható." A IV. genfi egyezmény 146. cikkéből következően: "a magas szerződő felek kötelezettséget vállalnak, hogy minden szükséges törvényhozási intézkedést megtesznek abból a célból, hogy megfelelő büntető megtorlással sújtsák azokat a személveket, akik a ielen egyezmény egyik vagy másik rendelkezését a következő cikkben meghatározott módon súlyosan megsértették, vagy annak megsértésére utasítást adtak. Mindegyik szerződő fél köteles felkutatni azokat a személveket, akiket e súlyos jogsértések egyikének vagy másikának elkövetésével, vagy azok elkövetésére utasítás adásával gyanúsítanak, és tartozik e személveket tekintet nélkül állampolgárságukra, saiát bíróságai elé állítani". A 147. cikkből kitűnően pedig:"az előző cikkben említett súlyos jogsértésnek az alábbi tényállások egyikét vagy másikát kimerítő cselekmények tekintendők, ha azokat az egyezmény által védett személyek vagy dolgok ellen követik el: a szándékos emberölés, a kínzás, vagy embertelen bánásmód, ideértve a biológiai kísérleteket is, nagy fájdalom szándékos előidézése, a testi épség, vagy az egészség elleni súlyos merénylet elkövetése, a törvénytelen elhurcolás, vagy áthelyezés, a törvénytelen visszatartás...” Az adott ügyre vonatkoztatva - ahogyan ezt már több Kúriai határozat is rögzítette - : 1956. november 4-én hajnalban a Szovjetunió hadseregének páncélos hadosztályai általános támadást indítottak mind Budapesten, mind vidéken, hogy érvényt szerezzenek a szovjet kormány és pártvezetés azon politikai döntésének, amely a Nagy Imre miniszterelnök által vezetett törvényes magyar kormány hatalomból történő elmozdítására és a magyar forradalom leverésére irányult. E támadás egyes magyar katonai egységek és - főként - a nemzetőrséggé szervezett felkelők részéről fegyveres ellenállásba ütközött. A szovjet csapatok katonai győzelmének eredményeként a harci cselekmények 1956. november 15-ig országszerte megszűntek, ezen időpontot követően tehát a katonai hadműveletek befejeződtek. Az ellenállás letörése után azonban a szovjet csapatok a településekről nem távoztak el, hanem megszálló erőként ott állomásoztak, rendészeti és közigazgatási funkciókat is ellátva. A szovjet katonák - a karhatalmistákkal kiegészülve - a települések közterületein tartózkodtak, járőrözésekben vettek részt. Mindebből viszont az következik, hogy 1956. november 4-én a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió között - a szovjet támadás folytán, hadüzenet nélkül - a IV. genfi egyezmény 2. cikkében írt nemzetközi fegyveres összeütközés alakult ki. Erre pedig a 6. cikk értelmében az egyezményt az összeütközés kezdetétől fogva alkalmazni kell. Minthogy a katonai műveletek általános befejezését / 1956. november hó 15. napját/ követően Salgótaiján városa és Martonvásár is megszállt terület maradt, s az volt 1956. december 8-án és 1957. március 9-én, de még azt követően is, az egyezmény alkalmazásának hatálya - a 6. cikkben említett 1 évi időtartamra figyelemmel - változatlanul fennállt. Ez a helyzet egyben azt is jelenti, hogy e települések polgári lakossága a szovjet hadsereg, mint megszálló hatalom hatalmában volt, következésképpen az egyezmény védelme alá került. E védettség természetesen - mindaddig amíg a megszállás


77

ténylegesen fennállt - a szovjet erőkkel együttműködő, azokkal közös akciókat végrehajtó karhatalmistákkal szemben is érvényesült. E helyütt szükséges megjegyezni, hogy a szovjet katonai alakulatok 1956. november 4-ét megelőző - előbb a békeszerződésen, majd a Varsói Szerződésen alapuló folyamatos magyarországi jelenléte a nemzetközi jog szerint nem minősül megszállásnak. Az 1956. december 8-i salgótarjáni tüntetés során a békésen tiltakozó polgári lakosságra leadott sortűzzel megvalósított tömeges, szándékos emberölés, továbbá a martonvásári békés lakossággal szembeni tömeges atrocitás, embertelen bánásmód, és súlyos bántalmazás tehát a IV. genfi egyezmény 147. cikkében foglalt és háborús bűntettet képező súlyos jogsértésnek tekintendő. E bűncselekmény elkövetője állampolgárságra tekintet nélkül bárki, akár katona, akár polgári személy is lehet. A tényállásban részletezett cselekmények napján - 1956. december 8-án és 1957. március 9-én ekként kétségkívül fennálló és a IV. genfi egyezmény alkalmazását igénylő helyzeten a legkevésbé sem változtat az a körülmény, hogy formálisan működött a szovjet fegyveres intervenció segítségével hatalomra került - Kádár János vezette - forradalmi munkás-paraszt kormány által irányított helyi közigazgatás is, ugyanígy az sem, hogy a konszolidációt követő későbbi időszakban e kormány kül- és belpolitikai elfogadottsága miként alakult. Az 1956 novemberében és decemberében érzékelhetően fokozódó belső feszültséget - egyébként jóllehet ennek az ügy büntetőjogi megítélése szempontjából nincs különösebb jelentősége - éppen az idézte elő, hogy a magyar lakosság a Kádár-kormányt legitimnek nem fogadta el, de kérdéses volt - a geopolitikai realitások által befolyásolt módon és mértékben, a nagyhatalmi érdekektől színezetten - annak nemzetközi elismertsége is. A IV. genfi egyezmény 5., 64-71. cikke részletesen szabályozza a megszálló hatalom jogkörét, büntető hatalmát, amely azonban mindig csak azokkal szemben érvényesülhet, akiket egyénileg terhel indokolt gyanú, a polgári lakosság elleni csoportos megtorlás viszont az egyezmény feltétlen tilalma alá esik. A nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege elvét illetően a fentieken túlmenően még a következőkre szükséges rámutatni: A háborús és emberiség elleni bűncselekmények - melyek tényállását és büntethetőségének feltételeit a nemzetközi jog kógens módon határozza meg, s amelyek az Alaptörvény szerint külön transzformáció vagy adaptáció nélkül is a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek közé tartoznak nemzetközi jogi szabályozása nincs tekintettel a belső jogban érvényesülő nullum crimen elvre, minthogy ezeket attól függetlenül rendeli büntetni, hogy azok az elkövetéskor a belső jogban büntethetők voltak-e vagy sem. A nemzeti jog idevonatkozó hiánya vagy esetleg eltérő volta közömbös, mert a nemzetközi jog a maga saját rendszerén belül megköveteli, hogy e bűncselekmények az elkövetés időpontjában a nemzetek közössége által elismert általános elvek alapján - a nemzetközi jog szabályai értelmében - háborús vagy emberiség elleni bűncselekményeknek minősüljenek, hiszen a magyar állam büntetőjogi hatalmán keresztül a jelzett bűncselekmények esetében valójában a nemzetek közösségének büntetőhatalma érvényesül. Ebből fakadóan - mint ahogy azt a bíróság már korábban is hangsúlyozta - nincs jelentősége annak, hogy a genfi egyezmények kihirdetése miként történt meg, illetőleg, hogy az azok végrehajtására vállalt kötelezettséget a magyar állam mely időpontban teljesítette. Mindazonáltal a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezményekhez a magyar állam csatlakozott, azokat ratifikálta, s a hivatkozott egyezmények kihirdetésére sor is került 1954. november 26-án, az 1954. évi 32. számú törvényerejű rendelettel. Az egyezmények 1955. február 3-án léptek hatályba. Ugyancsak csatlakozott - mégpedig fenntartás

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 4! (I.)B.2158/2013/29.

78

nélkül - a Magyar Népköztársaság a háborús és emberiség elleni bűncselekmények elévülésének kizárásáról rendelkező New Yorkban 1968. november 26-án az ENSZ közgyűlése által elfogadott egyezményhez, melynek kihirdetése az 1971. évi 1. sz. törvényerejű rendelettel 1971. február 2-án, míg a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezmények I. és II. kiegészítő jegyzőkönyvének kihirdetése az 1989. évi 20.sz. törvényerejű rendelettel történt meg. A nemzetközi jog a büntetési tételekről nem rendelkezik ugyan, de a IV. genfi egyezmény 147. cikke szerinti, az egyezmény által védett személyek ellen megvalósított súlyos jogsértések körében felsorolt elkövetési magatartások - a szándékos emberölés, súlyos testi sértés és bűnpártolás - a véghezvitel idején - 1956. december 8-án és 1957. március és áprilisában is - hatályban lévő Büntető törvénykönyv értelmében is tiltott, büntetendő cselekmények voltak. Ugyanez érvényes a jelenleg hatályos anyagi jogi szabályozásra is. A megvalósítás időpontját tekintve tehát önmagában véve ezért sem lehet szó a büntető anyagi-jogi diszpozíció, illetve szankció hiányáról. Az Alkotmánybíróság az 53/1993. /X.13./ AB határozatából egyértelműen kitűnik, hogy nem állt ellentétben az Alkotmánnyal a korábban hatályban volt Btk., az 1978. évi IV. törvény 33.§-a 121 bekezdésének az elkövetés időpontjában hatályos magyar jog szabályaira tekintet nélkül történő alkalmazása a háború áldozatainak védelmére Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezmények közös 2. cikkében megjelölt nemzetközi fegyveres összeütközések keretében elkövetett súlyos jogsértésekre, valamint a közös 3. cikkben felsorolt tiltott cselekményekre. A Magyar Népköztársaság az 1968-as new york-i egyezményt - amely a háborús és emberiség elleni bűncselekmények el nem évülését kimondta - ratifikálta, s ezzel nemzetközi jogi kötelezettséget vállalt arra, hogy az azokban meghatározott háborús és emberiség elleni bűncselekmények visszamenőleges hatállyal is elévülhetetlennek tekinti. Ezt megelőzően egyébként a magyar büntetőjog - csakúgy mint a genfi jog - a háborús és emberiség elleni bűntettet képező cselekmények elévülési idejére vonatkozóan semmiféle szabályt nem tartalmazott, következésképpen az ilyen cselekményeket érintő visszaható hatály a korábbi helyzethez képest az elkövetőkre nézve hátrányosabb büntetőjogi megítélést nem jelent. Az előbbiekben vázoltakat figyelembe véve a vádlott azon tevőlegessége, hogy utasítást adott a békésen tüntető polgári lakosság legyilkolására, továbbá a martonvásári békés polgári lakossággal szemben elkövetett tömeges atrocitások, embertelen, megalázó bánásmód és súlyos testi sérülések okozása felett utólagosan szemet hunyt, a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, Genfben 1949. augusztus 12-én kelt egyezmény 2., 4. és 6. cikkében foglaltakra tekintettel a 147. cikkben meghatározott súlyos jogsértés folytán háborús bűntettnek minősül, amelyet - a Btk. 2.§ának további vizsgálatával - a Btk. hatályos rendelkezései szerint a nemzeti jog alapján kell minősíteni. Történelmi ténynek tekinthető, köztudomású - és ezt maradéktalanul alátámasztják a már felsorolt bizonyítékok is -, hogy szovjet beavatkozás nélkül Magyarországon egy teljesen új államberendezkedés alakulhatott volna ki, továbbá Magyarország már 1956. után közvetlenül csatlakozhatott volna Nyugat-Európához nem csak politikai, de jogi és gazdasági értelemben is. Nyilvánvaló azonban, hogy a szovjet hatalom nem engedhette, hogy Magyarország feletti befolyását, fennhatóságát elveszítse, mert ez dominó-elv-szerűen már akkor Közép-és Kelet-Európa teljes átalakulását és a szovjet érdekszféra összeomlását eredményezte volna. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert egy nemzetközi fegyveres összeütközés alakult ki, tehát az igen hosszasan kifejtett védői állásponttal szemben - fentiek szerint a genfi és new-yorki egyezmény alkalmazható. A védő által felhozott és elemzett nemzetközi bírósági ítéletek egyike sem feleltethető meg a magyar történelmi eseményeknek és a vádlott szerepének. A magyar történelmi


79

események 1956-ban és azt követően tehát különlegesen és rendkívül sajátosan alakultak és csak ezen tények és körülmények tükrében volt vizsgálható a vádlott felelőssége is. Miután a bíróság a nemzetközi egyezményeket részletesen elemezve arra a határozott következtetésre jutott, hogy a vádlott súlyosan megsértette az abban foglalt rendelkezéseket, a továbbiakban azt vizsgálta, hogy ezen cselekvőség a nemzeti, tehát a belső jogban milyen törvényi tényállásba ütközik és milyen büntető törvénykönyv kell, hogy alkalmazást nyeljen. Mielőtt a bíróság a Btk. vonatkozó rendelkezéseit elemezné, fontos utalni két olyan jogszabályra, amely szintén szoros összefüggésben van a vádlott cselekvőségével. Magyarország Alaptörvénye Nemzeti Hitvallása szerint „nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzeti szocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett bűnök elévülését.” Az Alaptörvény U) cikkében foglaltak szerint: „ (1) Az 1990-ben lezajlott első szabad választások révén a nemzet akaratából létrehozott, a jog uralmán alapuló állami berendezkedés és a megelőző kommunista diktatúra összeegyeztethetetlenek. A Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei, valamint a kommunista ideológia jegyében kiszolgálásukra létrehozott egyéb politikai szervezetek bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak a) az elnyomó rendszer fenntartásáért, irányításáért, az elkövetett jogsértésekért és a nemzet elárulásáért; b) a második világháborút követő esztendők többpártrendszerre épülő demokratikus kísérletének szovjet katonai segítséggel történő felszámolásáért; c) a kizárólagos hatalomgyakorlásra és törvénytelenségre épülő jogrend kiépítéséért; d) a tulajdon szabadságán alapuló gazdaság felszámolásáért és az ország eladósításáért; e) Magyarország gazdaságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdekek alá rendeléséért; f) az európai civilizációs hagyomány értékeinek módszeres pusztításáért; g) az állampolgárok és egyes csoportjaik alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, különösen emberek meggyilkolásáért, idegen hatalomnak való kiszolgáltatásáért, törvénytelen bebörtönzéséért, kényszermunkatáborba hurcolásáért, megkínzásáért, embertelen bánásmódban részesítéséért; a polgárok vagyonuktól történő önkényes megfosztásáért, a tulajdonhoz fűződő jogaik korlátozásáért; a polgárok szabadságjogainak teljes elvételéért, a politikai vélemény- és akaratnyilvánítás állami kényszer alá vonásáért; az emberek származásukra, világnézetükre vagy politikai meggyőződésükre tekintettel történő hátrányos megkülönböztetéséért, a tudáson, szorgalmon és tehetségen alapuló előremenetelének és érvényesülésének akadályozásáért; az emberek magánéletének törvénytelen megfigyelésére és befolyásolására törő titkosrendőrség létrehozásáért és működtetéséért; h) az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc szovjet megszállókkal együttműködésben történt vérbe fojtásáért, az azt követő rémuralomért és megtorlásáért, kétszázezer magyar ember hazájából való kényszerű elmeneküléséért; i) mindazokért a köztörvényes bűncselekményekért, amelyeket politikai indítékból követtek el, és amelyeket az igazságszolgáltatás politikai indítékból nem üldözött. A demokratikus átmenet során a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódjaként jogi elismerést nyert politikai szervezetek a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként is osztoznak elődjeik felelősségében. (2) Az (1) bekezdésben foglaltakra tekintettel a kommunista diktatúra működésének valósághű feltárását és a társadalom igazságérzetét a (3)-(10) bekezdésben meghatározottak szerint kell biztosítani.


80

(3) A kommunista diktatúrával kapcsolatos emlékezet állami megőrzése érdekében Nemzeti Emlékezet Bizottsága működik. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága feltálja a kommunista diktatúra hatalmi működését, a kommunista hatalmat birtokló személyek és szervezetek szerepét, és tevékenysége eredményeit átfogó jelentésben, valamint további dokumentumokban közzéteszi. (4) A kommunista diktatúra hatalombirtokosai a diktatúra működésével összefüggő szerepükre és cselekményeikre vonatkozó tényállításokat - a szándékosan tett, lényegét tekintve valótlan állítások kivételével - tűrni kötelesek, az e szerepükkel és cselekményeikkel összefüggő személyes adataik nyilvánosságra hozhatók. (5) A kommunista diktatúra törvényben meghatározott vezetői részére az állam által jogszabály alapján biztosított nyugdíj vagy más juttatás törvényben meghatározott mértékben csökkenthető; az ebből származó bevételt törvényben meghatározottak szerint a kommunista diktatúra által okozott sérelmek enyhítésére és az áldozatok emlékének ápolására kell fordítani. (6) Nem tekinthető elévültnek azoknak a törvényben meghatározott, a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével a kommunista diktatúrában Magyarország ellen vagy személyek ellen elkövetett súlyos bűncselekményeknek a büntethetősége, amelyeket az elkövetéskor hatályos büntetőtörvény figyelmen kívül hagyásával politikai okból nem üldöztek. (7) A (6) bekezdés szerinti bűncselekmény büntethetősége az elkövetés időpontjában hatályos büntetőtörvény szerinti, az Alaptörvény hatálybalépésének napjától számított időtartam elteltével évül el, feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetésének időpontjában hatályos büntetőtörvény szerint az elévülés 1990. május 1-jéig bekövetkezett volna. (8) A (6) bekezdés szerinti bűncselekmény büntethetősége az elkövetés időpontja és 1990. május 1je közötti, az Alaptörvény hatálybalépésének napjától számított időtartam elteltével évül el, feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetésének időpontjában hatályos büntetőtörvény szerint az elévülés 1990. május 2-a és 2011. december 31-e között történt volna meg, és az elkövetőt a bűncselekmény miatt nem üldözték. (9) Az 1990. május 2-át megelőzően az életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak és az állam által a tulajdonukban igazságtalanul okozott károk folytán károsodottak számára pénzbeli vagy más vagyoni juttatást biztosító új kárpótlási jogcím jogszabályban nem állapítható meg. (10) A kommunista állampártnak, az annak közreműködésével létrehozott, illetve a közvetlen befolyása alatt álló társadalmi és ifjúsági szervezeteknek, valamint a szakszervezeteknek a kommunista diktatúrában keletkezett iratai az állam tulajdonát képezik, azokat a közfeladatot ellátó szervek irattári anyagához tartozó iratokkal azonos módon, közlevéltárban kell elhelyezni.” Az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről szóló 2011. évi CCX. törvény szerint: „Az Országgyűlés megerősítve nemzetközi jogi elkötelezettségét, miszerint a nemzetközi jogban legsúlyosabban minősülő bűncselekményeket elévülhetetlennek tekinti, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett és üldözetlenül maradt egyes bűncselekmények büntethetősége érdekében, a következő törvényt alkotja: 1. A nemzetközi jog szerint el nem évülő bűncselekmények elévülésének kizárása. 1. § A nemzetközi jog szerint el nem évülő bűncselekmények nem évülnek el, akkor sem, ha a bűncselekmény elkövetésekor a cselekmény a belső jog szerint nem minősült el nem évülő bűncselekménynek. E körbe tartoznak különösen: a) az 1971. évi 1. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a háborús és az emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése által New Yorkban az 1968. évi november hó 26. napján elfogadott nemzetközi egyezmény I. cikkének b) pontjában hivatkozott, a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék alapokmányának 6. cikk (c) pontjában meghatározott emberiesség elleni bűncselekmények;


81

b) az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. évi augusztus hó 12. napján kelt nemzetközi egyezmények közös 2. cikkében meghatározott nemzetközi fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos jogsértések; c) az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. évi augusztus hó 12. napján kelt nemzetközi egyezmények közös 3. cikkében meghatározott, nem nemzetközi fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos jogsértések. 2. § (1) A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék alapokmányának 6. cikkében foglalt tényállások hivatalos magyar nyelvű fordítása a következő: "(a) Béke elleni bűncselekmények: a nemzetközi szerződéseket, egyezményeket, vagy garanciákat sértő agresszív háború tervezése, előkészítése, kezdeményezése, vagy folytatása, illetve az olyan közös tervben vagy összeesküvésben való részvétel, amely az előzőek megvalósítására jött létre; (b) Háborús bűncselekmények: a háború jogának vagy szokásainak a megsértése, különösen a megszállt területen élő vagy tartózkodó polgári lakosság tagjainak megölése, bántalmazása, rabszolgamunkára fogás vagy bármilyen más célból történő áttelepítése; a hadifoglyok vagy tengeren tartózkodó személyek megölése vagy bántalmazása; túszok kivégzése, köz-, vagy magántulajdon fosztogatása, illetve városok, falvak katonai szükséglet által nem indokolt önkényes elpusztítása vagy lerombolása; (c) Emberiesség elleni bűncselekmény: bármely polgári lakosság tagja ellen a háború előtt vagy alatt, elkövetett emberölés, kiirtás, rabszolgaságba taszítás, áttelepítés és embertelen cselekedetek, valamint a Törvényszék hatáskörébe tartozó más bűncselekmény végrehajtása során vagy azzal összefüggésben politikai, faji, vagy vallási alapon történő üldözés, függetlenül attól, hogy sérti-e az elkövetés országának jogát. (...)" (2) A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék alapokmányának 6. cikkében foglalt tényállások angol nyelvű hiteles szövegét a 2. melléklet tartalmazza. 2. A kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözése 3. § (I) E törvény alkalmazásában a) kommunista bűncselekmény: a kommunista diktatúrában elkövetett olyan bűncselekmény, aa) amely az elkövetésekor hatályos büntető törvény szerint az 1. mellékletben meghatározott bűncselekmény volt, ab) amelyet a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével követtek el, és ac) amely miatt a kommunista diktatúrában az elkövetővel szemben politikai okból nem indult büntetőeljárás; b) kommunista diktatúra: az 1949. augusztus 20-a és 1990. május 1-je közötti időszak; c) pártállam nevében elkövetett bűncselekmény: az a bűncselekmény, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének, illetve a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának hatásköri listáján felsorolt pártállami tisztségviselők valamelyike a hivatali ideje alatt a tisztsége gyakorlásával összefüggésben követett el; d) pártállam érdekében elkövetett bűncselekmény: az a bűncselekmény, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének, illetve a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának hatásköri listáján felsorolt pártállami tisztségviselő javára történő előnyszerzés, illetve a pártállami hatalom fenntartása, megerősítése vagy kifejezésre juttatása érdekében követtek el; e) pártállam egyetértésével elkövetett bűncselekmény: az a bűncselekmény, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének, illetve a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának hatásköri listáján felsorolt pártállami tisztségviselő utasítására, beleegyezésével vagy tudomásával követtek el, feltéve, hogy a pártállami tisztségviselő a tisztsége gyakorlásával összefüggésben adott utasítást a bűncselekmény elkövetésére, vagy egyezett bele az elkövetésbe, illetve a bűncselekmény elkövetése a tisztsége gyakorlásával összefüggésben jutott a tudomására. (2) E törvény alkalmazásában úgy kell tekinteni, hogy a bűncselekmény miatt az elkövetővel


82

szemben politikai okból nem indítottak büntetőeljárást akkor, ha a kommunista diktatúrában az elkövetéskor hatályos büntető törvény ellenére nem indult büntetőeljárás és a bűncselekményt a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével követték el. 4. § (1) A kommunista bűncselekmény elévülésére az Alaptörvény U) cikk (7) és (8) bekezdésében foglaltak irányadók. (2) E törvény nem érinti annak a kommunista bűncselekménynek az elévülését, amelynek elévülése az elkövetéskor hatályos büntető törvény szerint 1990. május 2-a és 2011. december 31-e között történt volna meg, és amely miatt 1990. május 2-a és 2011. december 31-e között az elkövetővel szemben büntetőeljárás indult. 5. § Az elkövetéskor hatályos magyar büntető törvény elévülésre vonatkozó rendelkezéseire és a 4. §-ban foglaltakra tekintet nélkül nem évül el annak a kommunista diktatúrában elkövetett bűncselekménynek a büntethetősége,amely a nemzetközi jog szerint el nem évülő bűncselekmény. 6. § (1) A kommunista bűncselekményt - a 4. és 5. §-ban foglaltak sérelme nélkül - az elkövetésekor hatályos büntető törvény szerint kell elbírálni, az elbíráláskor hatályos büntető törvénynek - a (2) bekezdésben foglalt kivétellel - nincs visszaható hatálya. (2) Ha a kommunista bűncselekmény az elbíráláskor hatályos büntető törvény szerint már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor - a 4. és 5. §-ban foglaltak sérelme nélkül - az elbíráláskor hatályos büntető törvényt kell alkalmazni. (3) Az (1), illetve (2) bekezdés alapján kommunista bűncselekmény elkövetése miatt kiszabott büntetés korlátlanul enyhíthető, különös tekintettel a kommunista bűncselekmény elkövetésével vádolt személy egészségi állapotára vagy életkorára. 7. § A kommunista bűncselekmény - az Alaptörvény U) cikk (7) és (8) bekezdése szerinti elévülését az elkövetővel szemben a bűncselekmény miatt 2011. december 31-ét követően tett büntetőeljárási cselekmény félbeszakítja. A félbeszakítás napján az elévülés - az Alaptörvény Átmeneti Rendelkezései 2. cikk (2) és (3) bekezdése szerinti - határideje ismét elkezdődik. A kommunista bűncselekmény alapjául szolgáló bűncselekményi kör 1. szándékos emberölés [a bűntettekről és vétségekről szóló magyar büntetőtörvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvénycikk (a továbbiakban: 1878. évi V. törvény) kommunista diktatúrában hatályos 279-280. §-a, illetve a Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok 1952. évi Hivatalos Összeállításának (a továbbiakban: BHÖ) 349., 351. és 352. pontja szerint; a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (a továbbiakban: 1961. évi V. törvény) 253. § (1) és (2) bekezdése szerint;, illetve a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1978. évi IV. törvény) kommunista diktatúrában hatályos 166. § (1) és (2) bekezdése szerint]; 2. szándékos súlyos testi sértés minősített esetei [az 1878. évi V. törvény kommunista diktatúrában hatályos 303-307. §-a, 309. § első mondatának második fordulata és 309. § második mondata, illetve a BHÖ 362-366. pontja, 368. pont (1) bekezdés második fordulata és 368. pont (2) bekezdése szerint; az 1961. évi V. törvény 257. § (2)-(4) bekezdése szerint;, illetve az 1978. évi IV. törvény kommunista diktatúrában hatályos 170. § (3)-(5) bekezdése szerint]; 3. kényszervallatás [az 1878. évi V. törvény kommunista diktatúrában hatályos 477. §-a, illetve a BHÖ 128. pontja szerint; az 1961. évi V. törvény 146. §-a szerint;, illetve az 1978. évi IV. törvény kommunista diktatúrában hatályos 227. §-a szerint]; 4. jogellenes fogvatartás [az 1878. évi V. törvény kommunista diktatúrában hatályos 193-197. §-a, illetve a BHÖ 132-136. pontja szerint; az 1961. évi V. törvény 147. §-a szerint;, illetve az 1978. évi IV. törvény kommunista diktatúrában hatályos 228. §-a szerint]; 5. hűtlenség és felségsértés, illetve felségsértés a Magyar Állam területe ellen [az 1878. évi V. törvény kommunista diktatúrában hatályos 127. § 3. pontja, az 1878. évi V. törvény MÁSODIK RÉSZ III. Fejezetének egyes - a katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről és a közönséges büntetőtörvények egyes rendelkezéseinek ezzel kapcsolatos módosításáról és kiegészítéséről szóló 1930. évi III. törvénycikk 58. és 59. §-ában meghatározott - a kommunista diktatúrában hatályos


83

rendelkezései, illetve a BHÖ 13., 35. és 36. pontja szerint; az 1961. évi V. törvény 129. §-a szerint;, illetve az 1978. évi IV. törvény kommunista diktatúrában hatályos 144. és 145. §-a szerint]; 6. bűnpártolás az 1-5. pont szerinti bűncselekményekkel kapcsolatban [az 1878. évi V. törvény kommunista diktatúrában hatályos 374-378. §-a, a katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről és a közönséges büntetőtörvények egyes rendelkezéseinek ezzel kapcsolatos módosításáról és kiegészítéséről szóló 1930. évi III. törvénycikk 77. §-a, illetve a BHÖ 211-215. pontja szerint; az 1961. évi V. törvény 148. §-a és 184. §-a szerint;, illetve az 1978. évi IV. törvény kommunista diktatúrában hatályos 244. §-a szerint], A bíróság a fenti két joganyag kapcsán is hangsúlyozza, hogy a vádlott büntetőjogi felelősségét a már részletezett nemzetközi egyezmények alapján meg lehetett állapítani, tehát ezek az időközbeni kodifikációk nem voltak nélkülözhetetlenek, ugyanakkor megszületésük azért jelentős, mert Magyarország ezzel egyértelműen és határozottan kinyilvánította azon szándékát és törekvését, hogy a genfi és new york-i egyezményekben vállalt kötelezettségének megfelelően a háborús és emberiség elleni bűnök elkövetőit bíróság elé állítja. A bíróság már részben elemezte a belső alkalmazandó jog kérdését is. A Btk. 2.§ (2) bekezdése alapján elsődlegesen azt vizsgálta, hogy az elkövetéskori vagy az elbíráláskori Btk. irányadó-e a bűncselekmények elbírálásánál. A vádlott terhére rótt bűncselekmények büntetési tételkerete azonos, azonban a vádlottra nézve mégis kedvezőbb az új Btk. alkalmazása figyelemmel arra, hogy a régi Btk. szerint a feltételes szabadságra bocsátásnak börtönben végrehajtandó büntetés esetén legalább a háromnegyed részének kitöltésével van lehetőség, míg az új Btk. szerint ez az arány kétharmad. Az 1978. évi IV. törvény szerinti Btk. rendelkezéseihez képest a feltételes szabadság ekként való szabályozása lényeges enyhítést jelent a korábbi feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezések lehetőségeihez képest, és az a Btk. 2.§ (l)-(2) bekezdése szerinti elbírálás fogalmába tartozik [4/2013. (X. 14.) BK vélemény]. Fentiek alapján a bíróság a vádlottal szemben - mivel a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új törvény szerint a cselekmény enyhébben bírálandó el - az elbíráláskor hatályos törvény (2012. évi C. törvény) szerint járt el. Mindezek figyelembevételével a vádlott azzal a magatartásával, hogy társaival együttesen meghozott döntésére kiadott utasításra Salgótarjánban a békésen tüntető tömegbe lőttek, melynek során 46 személy vesztette életét, megvalósította - részben az ügyészi felhívás szerinti - több ember sérelmére elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntettet (Btk. 160.§ (1 )-(2) bekezdés f./ pont). Míg a korábbi Btk-ban „több emberen elkövetett”, addig a hatályos Btk-ban „több ember sérelmére elkövetett” megnevezés szerepel. A vádlott a cselekményét a Btk. 14.§ (1) bekezdése szerint felbujtóként követte el, mivel társaival együtt másokat bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábírt. Az ügyészség a vádlottat vádolta még további minősítő körülménnyel, nevezetesen a (2) bekezdés c./ pontjába ütköző „aljas indokból és célból” való elkövetéssel. E körben a bíróság a következőket kívánja hangsúlyozni. Az „aljas indokból és/vagy célból” minősítő körülményt a bíróság nem látta megállapíthatónak, mivel a salgótarjáni sortűzperben már van egy jogerősen elbírált tettesi alapcselekmény, ahol ez a minősítő körülmény nem szerepel, márpedig a részesi, így a felbujtói minősítésnek a tettesi alapcselekményhez kell egy az egyben igazodnia, minőségi, vagy mennyiségi túllépés legfeljebb a tettesi oldalon lehetséges. A salgótaijáni sortűzperben hozott Legfelsőbb Bírósági ítélet a vádlottak cselekményét több emberen elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntettnek minősítette, és ezen megnevezést követte a bíróság is fenti jogszabályváltozásból adódó csekély eltéréssel.


84

Bár a Nyugati-téri eseményeket a bíróság nem rótta a vádlott terhére, de ez a jogi minősítést - és jelentősen még csak a bűnösség körét - sem érintette, mivel a több emberen elkövetett emberölés törvényi egység, tehát összefoglalt bűncselekményről van szó. A martonvásári kutatók vonatkozásában a vád szintén felbujtóként elkövetett háborús bűntettként megvalósuló testi sértés bűntettének értékelte a vádlott cselekményét. A bíróság már a bizonyítékok értékelése körében kifejtette, hogy e körben a történeti tényállást mire alapította, és miért tért el az ügyészi vádiratban rögzítettektől, továbbá részletesen elemezte a háborús bűntett fogalmát a jogi minősítés bevezető részében. A vádlott a martonvásári események kapcsán tehát azzal a magatartásával, hogy anélkül, hogy a bűncselekmény elkövetőjével az elkövetés előtt megegyezett volna, a büntetőeljárás sikerét meghiúsította azzal, hogy a részére adott tájékoztatás szerint két fő felelősként megjelölt személy ellen büntetőeljárást nem kezdeményezett - figyelemmel arra, hogy további intézkedés nélkül az ügyet irattározni rendelte -, megvalósította a bűnpártolás bűntettét, a rendbeliség száma pedig a felelősség alól mentesített személyek számához igazodva legalább kettő. A bűnpártolást háborús bűncselekménnyel összefüggésben - a hatályos Btk. XIV. fejezetében meghatározott védett személyek elleni erőszak törvényi tényállásába ütköző, illetve a már fentiek szerint kifejtett genfi egyezménybe ütköző cselekvőséghez kapcsolódóan - követte el, egyúttal miniszterként a Btk. 459. § (1) bekezdés 11/d./ pont alapján hivatalos személyként. Magatartásának minősítése tehát Btk. 282.§ (1) bekezdés b./ pont - (3) bekezdés a./ és d ./ pont. Azzal a magatartásával, hogy a lakásában 11 db lőszert tartott engedély nélkül, megvalósította az ügyészi felhívás szerinti lőszerrel visszaélés bűntettét (Btk. 325.§ (2) bekezdés a./ pont). Ezen bűncselekmény kapcsán fontos megjegyezni, hogy a bűncselekmény megvalósulásához szükséges csekély mennyiség a legfeljebb 10 db lőszer, vagyis a vádlott által jogellenesen birtokában tartott lőszerek száma ezt a mennyiséget alig haladta meg. A vádlott azzal a magatartásával, hogy a tényállásban rögzített kijelentéseivel nagy nyilvánosság előtt tagadta, jelentéktelen színben tüntette fel, illetve igazolni törekedett a kommunista rendszerek által elkövetett emberiesség elleni cselekmények tényét, megvalósította az ügyészi felhívás szerinti kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása bűntettét (Btk. 333.§) Ezen bűncselekmény megvalósulása kapcsán a bíróság már utalt arra, hogy a korábban a Budai Központi Kerületi Bíróságon folyamatban volt büntetőügyet az eljáró bíróság felfüggesztette és az Alkotmánybírósághoz fordult az egyedi ügyben alkalmazandó jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálata céljából. Az Alkotmánybíróság a III/81-19/2012. sz. határozatában többek között a következőket rögzítette: Az indítványozó bíróság a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) 269/C. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése érdekében fordult az Alkotmánybírósághoz. Az indítványozó többek között azt kifogásolta, hogy fenti törvényi tényállás nem felel meg az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság elvéből levezethető jogbiztonság követelményének. Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. Vizsgálata során elemezte a büntető kódexen kívül a Btk-t módosító törvényekhez fűzött indokolásokat, illetőleg a XX. századi totalitárius diktatúrák során megvalósított emberiség elleni bűnök tagadásával kapcsolatos, a büntető jogalkotás terén megnyilvánuló európai szabályozási gyakorlatot is.


85

A Btk. 269/C. §-ában büntetni rendelt cselekmény elkövetési tárgya a nemzeti szocialista és a kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más emberiség elleni cselekmények ténye, mint evidens, történetileg vitathatatlan, emellett még napjainkban is az állampolgárok emlékezetében eleven emlékként tovább élő, múltbéli események köre. A törvényalkotó szóhasználata alapján megállapítható, hogy a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek tagadása bűntettének tárgyát nem csupán azok a tettek képezik, amelyek a nemzetközi jog, illetőleg a belső nemzeti jog szerint a népirtás, illetve az emberiség elleni cselekmények törvényi tényállását kimerítik, hanem - figyelemmel a bűncselekmény Btk-beli megnevezésére, valamint arra, hogy a törvényi tényállásban emberiség elleni cselekmény és nem bűncselekmény szerepel - minden, a népirtáshoz és emberiség elleni cselekményhez fogható súlyú, általános történelmi evidenciaként elfogadott, a nemzeti szocialista és a kommunista diktatúrák alatt véghezvitt rémtett is. A törvényalkotó természetesen nem adhatta meg ezen események tételes katalógusát, hanem a népirtásra, és emberiség elleni cselekményekre történő utalással, ezáltal pedig az események súlyának meghatározásával szabja meg a szóban forgó történelmi tények körét. A jogalkotó tehát a bűncselekmény tárgya körének meghatározásakor nem a nemzetközi jog és az arra épülő hazai büntetőjog által alkotott háborús, vagy emberiség elleni bűncselekményeket vette alapul. A hidegháborúra jellemző kiélezett világpolitikai helyzetben a nyugati hatalmak - érthető módon sokkal „óvatosabbak” voltak a kommunista rendszerek alatt történt események megítélése, azok „büntetőjogi definiálása” során, mint a II. világháborút követő időszakban a nemzeti szocialista bűnökkel kapcsolatosan. A kommunista rendszerek során elkövetett bűnök egy része ezért - jogi értelemben - a létező nemzetközi jog, illetőleg a nemzeti büntetőjog fogalomrendszerében csak „nehézkesen” és nem minden esetben értelmezhető. A jogalkotó ezért a népirtás, mint a nemzetközi és hazai büntetőjogban szereplő bűncselekmény mellett, annak érdekében, hogy a kommunizmus bűneinek valamennyi megnyilvánulási formáját „lefedje”, az egyéb, emberiség elleni cselekményekben határozza meg a szóban forgó törvényi tényállás tárgyi körét. Ez azonban nem vezet arra az eredményre, hogy ebbe a körbe vonható volna bármely olyan, a kommunizmus során történt esemény, tett, stb., amely az általánosan elfogadott morális közfelfogás szerint helytelen jelenség, vagy cselekedet. A törvény szövegének nyelvtani és teleologikus értelmezése alapján nyilvánvaló, hogy a törvényalkotó a „más, emberiség elleni cselekmények” fogalma alatt azokat a bűnöket érti, amelyek - súlyuk alapján - a népirtáshoz foghatóak, és ezért ahhoz hasonló megítélést érdemelnek. A jogalkalmazónak konkrét esetben azt kell tehát eldöntenie, hogy az adott esemény (amelyet az elkövető tagad, stb.) a nemzeti szocializmus, avagy a kommunizmus ideológiájához és időszakához köthető-e, illetőleg azt, hogy - a civilizált világ felfogása szerint - a népirtáshoz hasonló súlyú, és ezért hasonló megítélés alá eső történelmi bűnről van-e szó. Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy ez utóbbi kérdések eldöntése a konkrét ügyben eljáró bíró feladata. A bűncselekmény jogi tárgyát pedig az e tények kétségbevonhatatlanságához fűződő társadalmi érdek képezi. A büntető tényálláson keresztül védendő jogi tárgy tehát a XX. századi történelmet döntően meghatározó diktatúrákhoz kapcsolható bűnök elismerésének társadalmi igénye, s mint ilyen, az egyetemes kultúra részeként, az ezen történelmi tényekből levont, az európai jogi és társadalmi fejlődést is befolyásoló feltétlen igazság. A szóban forgó törvényi tényállást a jogalkotó a köznyugalom elleni bűncselekmények között helyezte el, kifejezve ezzel a törvény célját és a védett jogi tárgy mibenlétét, azaz a köznyugalmat. A nagy nyilvánosság előtti elkövetés megvalósulhat különböző médiumokon keresztül, de akár szóban, nagyobb számú hallgatóság előtt is. A vizsgált bűncselekmény immateriális bűncselekmény és az is nyilvánvaló, hogy csak akkor valósul meg, ha az adott magatartás alkalmas a köznyugalom megzavarására. Az elkövető tudata a cselekmény kifejtésekor szükségszerűen átfogja azt, hogy

FŐVÁROSI TÖRVÉNYSZÉK 41 (I.)B. 2158/2013/29.

86

magatartásával mások emberi méltóságát sérti, és ez a köznyugalom megzavarásának absztrakt lehetőségét hordozza magában. Az Alkotmánybíróság részletesen áttekintette a vonatkozó európai szabályozást és utalt a strassbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatára. Részletesen kifejti továbbá az önvádra kötelezés tilalmára vonatkozó álláspontját. Az adott bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodás, azaz a jogalkotó által elvárt - normakövető magatartás nem jár együtt egy másik, korábbi bűncselekmény szükségszerű elismerésével, avagy az adott személy saját bűnösségét alátámasztó bizonyíték szolgálatatásával. A kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása bűntettének elkövetésétől ugyanis nem az tartózkodik, aki kifejezetten elismeri az akkor történt rémtettek elkövetését, hanem aki a szóban forgó törvényi tényállásban írt, csakis valamely aktív cselekvés formájában megnyilvánuló elkövetési magatartást nem tanúsítja. Normakövető, tehát az adott bűncselekmény meg nem valósító magatartást tanúsít az, aki a szóban forgó diktatúrák bűneit kifejezetten nem tagadja, nem vonja kétségbe, nem bagatellizálja, ayqz hallgat. A vizsgált törvényi tényállás nem kötelez tehát a kommunista bűnök elkövetésének elismerésére, csupán ezen bűnök megtörténtének a tagadásától való tartózkodásra hív fel. Az Alkotmánybíróság vizsgálta a törvényi tényállás szabad véleménynyilvánításhoz való alapjoghoz kötődő viszonyát. Részletes elemzése során megállapította, hogy az emberi méltósághoz való jog védelme a közösség tagjainak méltóságvédelme megfelelő és elégséges indok a véleménynyilvánítás szabadsága alapjogának büntetőjogon keresztül megvalósuló korlátozására. A vizsgált törvényi tényállásban a XX. századi magyar történelmet, hatásaiban pedig a későbbi korok társadalmi fejlődését is meghatározó totalitárius diktatúra szerepel. Az önkényuralmi rendszerek alapjául szolgáló torz ideológiák több millió ember különböző eszközökkel történő kiirtásához, további milliók megnyomorításához, családok ellehetetlenítéséhez, egyszóval minden demokratikus jog, egyetemes emberi érték és erkölcsi norma lábbal tiprásához vezettek. Az évtizedekig tartó rémuralom túlélőinek, az áldozatok leszármazottainak, a kisemmizettek és méltóságukban megalázottak utódainak közössége a magyar társadalom jelentős részét adja. A demokratikus jogállami berendezkedés alapját értékek képezik, az emberi jogok és egyéb alkotmányos értékek tiszteletben tartása és védelme az állam feladata. A demokrácia létezésének elemi fundamentumával szöges ellentétben álló ideológia által megsemmisített értékek emléke éppúgy nélkülözhetetlen alapja és eszmei forrása a jogállamiságnak, mint maguk a védendő értékek. Megállapítható, hogy a kommunizmus bűneinek tagadása a véleménynyilvánítás szabadságával való olyan visszaélésnek tekintendő, ami nem csupán az áldozatok közösségének, de a velük közösséget vállaló demokratikus értékek mellett elkötelezett állampolgárok méltóságát is súlyosan sérti. A XX. századi európai totalitárius rendszerek során az emberiség ellen elkövetett rémtetteket nem csupán a közvetlenül, avagy közvetett módon érintettek, de valamennyi, az alkotmányos értékeket elfogadó és tiszteletben tartó állampolgár megkérdőjelezhetetlen bűnnek tekinti és evidenciaként kezeli. Nem vitás ezért, hogy a fenti ténnyel és általános társadalmi meggyőződéssel ellentétes, nagy nyilvánosság előtt kifejezett álláspont, az igazságérzetet és az áldozatok méltóságát sértő vélemény arra is alkalmas lehet, hogy közfelháborodást keltve, másokat megbotránkoztatva olyan indulatot gerjesszen, amely a köznyugalom megzavarásához vezethet. A tilalmazott véleménynyilvánítás képes továbbá olyan indulatokat ébreszteni, amelyek végső soron a köznyugalom megőrzését is veszélyeztethetik. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtettekkel az eljáró bíróság is maradéktalanul egyetértett. Vizsgálva a vádlott konkrét cselekvőségét megállapította, hogy a tényállásban rögzített kijelentései a kommunizmus ideológiájához és időszakához szorosan köthetők, továbbá elérik azt a


87

„küszöbértéket”, amely arányában és súlyában megfeleltethető a népirtással. Önmagában a koncepciós perek nyilvános tagadásának ténye, annak következetes állítása, hogy csak a törvényeknek alárendelt független „szuverén” bíróságok jártak el, kimeríti a törvényi tényállást. Köztudomásúnak tekintendő - és mivel annak egyik fö irányítója éppen a vádlott volt, így azzal tisztában is van -, hogy több ezer embert ítéltek el ártatlanul, megnyomorítva ezzel őket és családjukat, több száz embert ítéltek halálra és végeztek ki. Szintén szorosan ezen időszakhoz, illetve az 1956-os eseményekhez köthető, hogy több ezer ember hagyta el hazáját, hogy külföldön keressen menedéket és építse újra az életét. Ennek elbagatellizálása, jelentéktelen színben feltüntetése, illetve a vádlott azon törekvése, hogy azokat igazolja, szintén a törvényi tényállásba ütközik. A védő írásban benyújtott bizonyítás-kiegészítési indítványai kapcsán a bíróság azokat az ítélet indokolásának korábbi részében rögzítette és az indokai kifejtésével azokat elutasította. Azon további védői indítványt, mely - már elhunyt - tanúk kihallgatására vonatkozott, annak lehetetlensége folytán utasította el. Az eljárás során a vádlott védője elfogultsági kifogást jelentett be a tanács elnöke, valamint a katonai tanácsok ellen, azonban a kizárási indítványt a bíróság másik tanácsa - rendkívül részletesen megindokolt határozatában - elutasította. A bíróság fentiek alapján - mérlegelési jogkörében eljárva - állapította meg a terhelő ítéleti tényállást. * * * A bttntetés kiszabásának körében a bíróság csak röviden utal azon fenti megállapítására, mely szerint a vádlott által megvalósított bűncselekmény elbírálásának és minősíthetőségének jogi feltételeit - ideértve a tiltott magatartásoknak, az elkövető és sértettek körének, a felelősség terjedelmének, a felelősségre vonás feltételének, az időbeli hatálynak és az elévülés kizárásának meghatározását - érintően a nemzetközi egyezmények irányadók, az elkövetői alakzat, a szankciók, a büntetési nem és a büntetési tételkeret tekintetében viszont a magyar büntetőjogi törvény alkalmazandó, mégpedig a Btk. 2.§-ának fenti elemzése alapján a jelenleg hatályos Btk. A bíróság szükségesnek tartja ismételten hangsúlyozni, hogy a vádlott ellen indult büntetőeljárás központi elemének - súlyának és következményeinek figyelembevételével - a Salgótaijánban békésen tüntető polgári lakosság legyilkolására adott utasítással megvalósuló háborús bűntettet tekintette. A büntetés kiszabása során is ezen bűncselekményből kellett kiindulnia, hiszen ez a halmazaiban lévő bűntettek közül a legsúlyosabb. Mintegy 20 évvel ezelőtt eljáró Fővárosi, és Legfelsőbb Bíróság a társtettesként több emberen elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntett miatt elítélt vádlottal szemben 5 évi fegyházbüntetést szabott ki. A korábbi ítélet óta mintegy két évtized telt el, ugyanakkor a korábbi alapítéletben foglaltakhoz képest a vádlott vonatkozásában a bűnösségi kör - a terhére rótt bűncselekmények száma - is eltér. Ennek ellenére a bíróság úgy ítélte meg, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül az alapügyben született ítéletet, az ott meghatározott szabadságvesztés mértékét, mert azt mindenféleképpen arányosítani kellett a részesi magatartáshoz is. A Btk. a halmazaiban lévő bűncselekményekre a következő büntetések kiszabását rendeli: - a több ember sérelmére elkövetett emberölés vonatkozásában 10 évtől 20 évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztést határoz meg,


88

- a bűnpártolás büntette tekintetében 1-5 évig terjedő szabadságvesztést, - a lőszerrel visszaélés bűntettét 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti, míg - a kommunista rendszer nyilvános tagadásainak bűntettét 3 évig terjedő szabadságvesztéssel. A bíróság a jogi minősítés körében már rögzítette, hogy a vádlott a lőszerrel visszaélés bűntettének megvalósulásához szükséges lőszer darabszámot, a csekély mennyiséget éppen meghaladó 11 db lőszert tartott birtokában. Ennek, valamint azon körülménynek, hogy korábban rendelkezett engedéllyel vadászfegyverek - és természetesen lőszerek - tartására, e cselekmény konkrét társadalomra veszélyességét is jelentős mértékben csökkenti. A szabadságvesztés mértékének meghatározását mindemellett még több sajátos körülmény befolyásolja. Tény egyfelől, hogy a vádlott által véghezvitt bűncselekmények tárgyi súlya kiemelkedő, másfelől azonban nem hagyható figyelmen kívül az sem, miszerint a terhére rótt bűncselekmények központi elemét képező háborús bűntett elkövetése óta több, mint fél évszázad telt el, a vádlott ma már idős, láthatóan fizikailag és szellemileg megfáradt, megroppant egészségű ember. Mindezeket alapul véve a bíróság úgy látta - egyetértve a hasonló ügyekben korábban eljárt Legfelsőbb Bíróság (Kúria) kifejtett álláspontjával -, hogy a Btk. 79.§-ában írt büntetési cél a jelen ügyben már csupán korlátozottan érvényesülhet. A büntetésnek kevéssé az egyéni, sokkal inkább az általános visszatartás igényének kell megfelelnie, és azt az elvet szükséges nyilvánvalóvá tennie, hogy a nemzetközi jog hadi és humanitárius szabályainak durva megszegésével megvalósított súlyos bűntettek elkövetőinek büntetőjogi felelőssége - teljen el bármilyen hosszú idő is a felelősségre vonásig - nem enyészhet el. Mindezen alanyi és tárgyi bűnösségi körülményeket egyenként és összességében értékelve, mivel a bíróság a vádlottal szemben büntethetőséget kizáró, korlátozó vagy megszüntető okot, körülményt nem észlelt, büntetőjogi felelősségét megállapítva - a Btk. 6.§ (1) bekezdésére, valamint a Btk. 81 .§ (l)-(3) bekezdésére figyelemmel - halmazati büntetést szabott ki. A bíróság a büntetéskiszabási körülményekre figyelemmel a Btk. 34.§ alapján a vádlottal szemben határozott ideig tartó szabadságvesztést szabott ki, a szabadságvesztés fokozatát a Btk. 35.§ (2) bekezdésére figyelemmel eggyel enyhébben, börtönben állapította meg figyelemmel a Btk. 36.§ (3) bekezdés a) pont aa) alpontjára. A speciális büntetési tételkeret 5-25 évig, illetve életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását tette lehetővé. A Btk. 80.§ (2) bekezdése alapján határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó. A Btk. 80. § (4) bekezdése szerint, ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése, illetőleg a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg. Mindezek alapján - figyelemmel a fent rögzített bűnösségi körülményekre - a bíróság a vádlottal szemben 5 évi és 6 hónapi börtönbüntetést állapított meg, egyúttal a Btk. 92.§-a szerint a bűnügyi őrizetben töltött egy napot és házi őrizetben töltött időt beszámítani rendelte. A Btk. 61. § (1) bekezdése szerint, mivel a bíróság a vádlottat szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte, és méltatlan arra, hogy a közügyekben részt vegyen, ezért azok gyakorlásától eltiltotta. A közügyektől eltiltás tartamát, figyelemmel az általa elkövetett bűncselekmények tárgyi súlyára - a Btk. 62.§ (1) bekezdése alapján - 10 évben állapította meg. A közügyektől eltiltás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik, de nem számít bele az az időtartam, amíg a vádlott jogerős szabadságvesztését tölti.

ítéletet: A2012. szeptember 10. napján bűnügyi őrizetben volt, szeptember 18. napjától október 18. napjáig házi őrizetben volt

Recommend Documents