Heller Ágnes. Az erôszak *

• Heller Ágnes • AZ ERÔSZAK

Heller Ágnes

Az erôszak* A hagyományos történelmi regényben élt a nagy elbeszélés szelleme. Háborúkban és polgárháborúkban süllyed el a régi világ s születik meg az új. Pusztulnak az emberek, sírnak az özvegyek és árvák, folyik a vér, városokat gyújtanak fel, várakat rombolnak le. De mindez nem hiábavaló. Tûzben és vérben csillogtatják erényeiket a bátrak, védik meg saját maguk és ügyük becsületét a pusztuló világ nemes lovagjai Skócia hegyeiben, hogy végül megszülessen a polgári Angol (majd Brit) Birodalom. Ahogy a Kárpáthy Zoltánok hôsies szabadságharca is elôkészíti az utat, vereségében is, egy új Magyarország számára. Andrej Bolkonszkij életét adta az austerlitzi csatéren , hogy megmaradjon, majd fénykorát élje az Orosz Birodalom. A modern világ legvéresebb polgárháborújában a Dél megsemmisítô vereséget szenvedett, — véget vetve a rabszolgaság felháborító intézményének – , hogy többé semmi se veszélyeztesse az egységes Egyesült Államok szuverenitását. Jeruzsálem elpusztult, Judea elveszett, de Javnében lefektették a további kétezer évig fennmaradó zsidóság szellemi alapjait. Ebben a regényvilágban Párizs mindig megér egy misét. Az új, „posztmodern” történelmi regényben mindez, mint már említettem, megváltozott. A történetszemlélet átalakulása nyomot hagyott a központi karakter megválasztásánál is. A fôhôs többé nem „hôs”, nem harcos, nem nemes – még elszegényedett nemes sem. A központi karakterek több, mint fele vagy zsidó, vagy nô,vagy mind kettô. De nem csak zsidó vagy nôi központi figura esetében változik meg a „fôhôs”mozgásterülete. Mondjuk, egy római detektívnek vagy vízmérnöknek, egy reneszánsz festônek vagy oxfordi egyetemi tanárnak más a mozgásterülete, a cselekvési köre, mint egy zsidó hadvezérnek és történésznek, egy orosz vagy magyar nemesnek, esetleg angol kisnemesnek, trónok várományosának vagy klán-fônöknek. Ezek a hôsök általában nem indulnak háborúba, vagy ha véletlenül mégis belecsöppennek, dilettánsok a hadmûvészetben. Ezért jelenik meg az erôszak teljesen

más formában, mint a hagyományos történelmi regényekben. Háborúk mindig folynak, de ebben a központi figuráknak vagy egyáltalán nincs részük, vagy éppen csak elszenvedik. S ez a legfontosabb változás az erôszak ábrázolásában. A mai történelmi regények hôsei nem követnek el erôszakos cselekményt, ha csak nem védekezésképpen, s úgy is ritkán. Ôk vagy áldozatai az erôszaknak, vagy ki akarják nyomozni az erôszak elkövetôit és megbüntetni azokat, vagy éppen az erôszak elôl menekülve fognak békés tevékenységbe. Már ez is mutatja, hogy ebben a jelenkori fantáziavilágban az erôszak nem viszi „elôre” a „történelmet”, nem az „új” bábája, hanem pusztító, igazságtalan, kegyetlen, minden szépítô flastrom és igazolás nélkül. Említettem, hogy „A rózsa neve” iskolát alapított. A legtöbb mai történelmi regényben meggyilkolnak valakit vagy valakiket, s a központi karakter ki akarja deríteni, hogy ki követte el a gyilkosságot. Ki is deríti, de addigra az is kiderül, hogy ennek a gyilkosságnak szimbolikus jelentôsége van. Nem csak magára mutat, hanem másra is, azaz arra a világra, amelyben ez a gyilkosság megesett, akár van politikai, esetleg vallási oka a gyilkosságnak, akár nem. Többnyire persze van ilyen oka. Az efféle „magángyilkosság” cseppé válik a tengerben. Míg Robert Harris regényében,a „Pompei”ben, a fôhôs saját elôdjének gyilkosát keresi, addig a szupervagyonos római lovagok halak táplálékául vetik rabszolgáikat. Míg Zimmler „Az utolsó lisszaboni kabbalista” címû regényében a fôszereplô nagybátyja gyilkosának nyomára akar bukkanni, addig a felhergelt tömegek máglyára vetik a keresztény zsidókat. Ezek a könyvek az erôszak áldozatairól szólnak. A „detektívregény” esetében a meggyilkolt mindig áldozat, még akkor is, ha a halottal nem rokonszenvezünk. A modern történelmi regény ezért is olyan gyakran ál detektívregény. A meggyilkolt vagy az áldozatok szimbólumává válik vagy pedig felfedezése csak nyitány, esetleg magyarázat.

• 92 •


Mint mondtam, a „posztmodern” történelmi regény két korszakra összpontosít. Majdnem minden korunkbeli történelmi regény vagy a régi Rómában játszódik, a Köztársaság utolsó századától Róma bukásáig, vagy a modern Európa megszületésének idejében A 13-14. századtól kezdve a 18. századig. Mindvégig Európáról van szó, az európai örökségrôl. Szemléleti különbség nincs közöttük, de mivel történelmi regények és hitelességre törekszenek, az erôszak típusa más a római és a mai világ kialakulását elbeszélô regényekben. Egyetlen kivétel a pogrom. S hogy hol és miért, arra rövidesen visszatérek. A római regényekben az erôszak kétféle módon jelenik meg, horizontálisan és vertikálisan. Horizontálisan mint a szabad embernek a rabszolgákkal szemben elkövetett erôszaka, majd,a római birodalom utolsó századaiban és utána mint a felszabadítottaknak volt uraik ellen elkövetett erôszaka. Az utóbbi korszakban az egyház is bôven kiveszi mindebbôl a részét. Vertikálisan mint a szabad római polgároknak egymás ellen elkövetett erôszaka, mindenekelôtt a törvényen kívül helyezés (proscriptio) eszközeivel. A törvényen kívül helyezett polgárt bárki büntetlenül megölhette. S ezt valaki mindig meg is tette, fôleg jutalom fejében vagy birtokszerzés céljából. A római birodalom utolsó évszázadaiban vagy közvetlenül bukása utáni történetekben olyan világ tárul elénk, melyben nincs törvény, csak a különbözô hódító törzsek és a megmaradt elszegényedett római nemesség, a katolikus egyház és a maradék pogányság egymás iránti olthatatlan gyûlölete. Itt nincs már prosciptio, de a gyilkolás, az erôszak mindennapossá válik. A modern Európa kialakulásáról szóló történetekben az erôszak két fôforrása és gyakorlója a katolikus egyház valamely fundamentalista képviselôje és a felhergelt csôcselék. Az áldozatok többnyire passzívak. Elszenvedik az erôszakot. Nem azért mert jók, erényesebbek, kiválóbbak, hanem mert ôk vannak kiszemelve áldozatként. A passzivitás nem tehetetlenséget vagy beletörôdést jelent. Inkább arról beszélgetnénk, hogy a Foucault-féle „erôtérben” ôk nem az aktív erôt, hanem az ellenállást, az ellenerôt testesítik meg. Alaptípusa ennek a felállásnak a zsidóellenes pogrom és az eretneküldözés. A pogromokhoz tartozik a vérvádat követô gyilkosságok sora is. Az eretneküldözéshez tartozik a boszorkányégetés is. Nos, a pogromok szenvedôi, legalábbis az elemzett regényekben, mind szefárd zsidók. Tudjuk, hogy voltak pogromok az askenázi zsi-

dók ellen már ebben a korszakban, így mikor a keresztes hadak öldökölték a Rajna menti zsidó települések lakóit a 12.században, de ezekrôl nem szól a mostani krónika. Tudjuk azt is, hogy protestáns fundamentalisták is rendeztek autodafét, de ezekrôl csak „An Instant of the Fingerpost” beszél, ahol a máglyára vetett lány a levellerekhez tartozik... Ez lehet véletlen. Azt hiszem azonban,hogy a pogromok esetében legalább nem az. Hispániában egy évszázadok óta virágzó zsidó kultúrát irtottak ki a maga teljes egészében. Ehhez hasonlóra – sokkal nagyobb méretben — csak a lengyel zsidóság kiirtása esetén volt példa a Holokauszt idején. S errôl nem lehet történelmi regényt írni. Így hát, talán, Hispánia „megtisztítása” a szefárd zsidóktól a lengyel zsidók sorsa elôrevetítésének is tekinthetô. Gyakorta nagy is az áthallás. Helye van egy másik értelmezésnek is. Eszerint a szefárd zsidó közösségek teljes kiirtásának középpontba állítása az úgynevezett posztmodern történelmi szemléletbôl fakad. Ha ugyanis az összes római regényt, bárki is írta azokat, egyhuzamban elolvassuk, hasonló jelenséggel találjuk magunkat szembe. Mondjuk: Róma elfoglalja Britanniát. Egy kultúrát elsöpörtek, romokban hever. Pusztulás mindenütt. Majd az angolszászok elpusztítják a magas kultúrájú már rómaivá vált brit városokat, s a kereszténység ráteszi az í betûre a pontot. Majd az angolszász városok is romokban fognak heverni. A történelmi regény, ismétlem, történelmi hitelességre törekszik. Áthallás lehetséges, de analógia nem. A következôkben külön alfejezetekben elemzem az erôszak ábrázolását a mai történelmi regényben. Elôször a pogromokról beszélek, azután az eretneküldözésrôl. A POGROMOK A mai történelmi regény zsidó fôhôsei korántsem azonosak a pogromok elszenvedôivel. Ezeknek a pogromoknak ugyanis van elôéletük és utóéletük. Nos, egyetlen általam ismert kivétellel (Zimler elôbb említett könyve) minden pogromot is ábrázoló regény elbeszéli az „elôtörténetet” is, bár nem minden „elôtörténetet” ábrázoló regény végzôdik pogromban. Az „elôtörténet”mindig ismétlôdik (ahogy, mint látni fogjuk, maga a pogrom is). A folyamat a következô. A zsidók évszázadok óta laknak egy városban. Egy mindig konkrétan ábrázolt történelmi esemény következtében az

• 93 •


elé a választás elé állítják ôket, hogy vagy elhagyják a vallásukat (keresztények vagy moszlimok lesznek) vagy el kell hagyni városukat, minden vagyonukat hátrahagyva és nagy sebességgel, vagy ha egyiket sem teszik, megölik ôket. Egy részük otthagyja a vallást, felveszi a keresztséget vagy moszlim lesz, más részük új „hazát” keres. Utóbbi esetben azon gondolkozik, hogy vajon inkább moszlim vagy keresztény fennhatóságot válassza. (A 14 századtól kezdve a keresztény Európa kezd sokkal veszélyesebbé válni, akkor lassan már a keresztvíz sem számít.) Tehát elhagyja hazáját, máshova költözik, új életet kezd, hogy rövid vagy hosszabb idô leteltével ugyanilyen választás elé állítsák, s ô ugyanúgy reagáljon. Vagy keresztvíz, vagy elmenni, vagy mártírium. Hadd utaljak két regényre, melyben nincs pogrom. Az egyik a „Megvilágosultak”, mely – részben — Maimonidész ifjúkorát beszéli el. Maimonidész ôsei még az elsô „szétszóródás” idejétôl kezdve, tehát jóval Jézus kora elôtt, már Cordovában éltek. Négyszáz esztendeig. Aztán hirtelen, egyik napról a másikra, csomagolni kellett. Hova? (Mint tudjuk,hosszú hányódtatás után végül a mai Kairó helyén telepedtek le.) A másik „A rabbi szeretôje” C. Graves rettenetesen rossz címmel magyarul megjelent regénye, mely a zsidóknak Gironából való kiûzetésérôl szól (14. század). Gironáról tudjuk, ahogy a regény is elbeszéli, hogy a középkori latinos (nem arabul beszélô) zsidóságnak egyik szellemi központja volt, a kabbala hazája. Mikor én Gironában jártam, a zsidó múzeumban elmondták, hogy ez után az elsô kiûzetés után ugyan még többen visszatértek, de a gironai zsidó kultúra sosem lett többé a régi – 1492-ben, Kasztília és Aragon egyesülésekor aztán végképp kiûzték ôket. Az elsô kiûzetéskor sokan Velencébe majd Ferrarába mentek. Tudjuk, hogy a ferrarai Este hercegek uralkodásuk idején szívesen fogadták a zsidó bevándorlókat. Ahogy Konstantinápoly, Amsterdam, Antwerpen polgárai és uralkodói is. Említettem, hogy egyes mai történelmi regényekben a szefárd zsidóság „utóélete” játssza az elsô hegedûs szerepét. Így például Liss mindhárom regényében, közülük kettô Londonban, egy pedig Amszterdamban, ahova a zsidók Spanyolországból, illetve Portugáliából menekültek. Ezek a kereskedelmi tôke és pénztôke korai virágzásának történetei s nem ebbe a fejezetbe tartoznak. Az utolsó mondat magyarázatra szorul. Miért nem tartozik az „utóélet” ebbe a fejezetbe? Nemcsak azért, mert kisebb szerepet játszik benne az erôszak. Ugyanis játszik benne szere-

pet. De más szerepet. „Zahor!” (Emlékezz!) címû újító könyvében Yerushalmi azt a meglepô állítást kockáztatja meg, hogy a késô (a templom pusztulása utáni) ókori, középkori és kora újkori zsidóságnak nincs történelme. Ez a nép, mely „kitalálta” a lineáris történelmet, vagy ezerötszáz évig a történelmen kívül élt. A zsidóság számára ezerötszáz évig a jelen történelme egyáltalán nem létezett. A történelem véget ért a jeruzsálemi Templom pusztulásakor, legkésôbb Bar Kochba lázadásának leverésével. Mindaz, amit a mai történelmi regényekben a pogromokról és azok elôtörténetérôl olvasunk, fényesen igazolja Yerushalmi elméletét. Ha elvonatkoztatunk a pogromok vagy a kiûzetések „környezetétôl”, akkor mindig ugyanarról a történetrôl van szó. Minden mindig ismétlôdik. Nincs semmi új az európai zsidóság napja alatt. A zsidóság történelmen kívül élt, de mindig a történelmi hic et nunc égisze alatt. A történelmi hic et nunc és a történelmen kívül saját múltjába zárkózott zsidóság közötti kapcsolatot kell a mai történelmi regénynek visszaidéznie. Ezt nem csak sikerrel teszi, hanem éppen ez az, amit tenni akar. Ez ugyanis az a „téma”, mely a mai történelmi regényírók világszemléletének kifejezésére különösen alkalmas. Nem kell a történelmi forrásokat megerôszakolni ahhoz, hogy egyértelmûen kimondhassák, hogy bármennyire halad is a karaván, valami mégis egyhelyben marad. De ha az „után” ábrázolta zsidóság regényeire tekintünk, a kép megváltozik. Mihelyt a zsidóság belép a környezet történelmébe, a zsidóságnak is lesz története. Ez még nem politikai történet, hanem gazdaságtörténet és a modern személyiség kialakulásának története. S ebben megint csak a szefárd zsidóságé a fôszerep. Azoké, akik Spanyolországból vagy Portugáliából menekülve Amsterdamban, Antwerpenben, Londonban, Konstantinápolyban, Ferrarában telepedtek le. Benke László „Cum Gratia et privilegio” címû tanulmányában két szefárd diaszpóráról tesz említést. Az elsô a zsidó zsidók menekülése Spanyolországból az 1400-as években, 1492-vel bezárulva. A második az „új keresztények” vagy conversok menekülése Portugáliából Amszterdamba, Konstantinápolyba, Ferrarába stb. a 16. század elején. A hispániai zsidók körülbelül kétharmada vette fel kényszer alatt a kereszténységet. Nem tudjuk pontosan hányan maradtak titokban zsidók, akik, mint visszaesô bûnösök, eretnekeknek is

• 94 •


számítottak. Menekülésük után, néha több generáció katolikus felmenôik énjét levetkôzve, hivatalosan, így nevükben is, sokan visszatértek a zsidóságba. Ezek közé tartozott Baruch Espinoza családja. Spinozát az amszterdami zsidó közösségébôl a katolikus inkvizíciótól eltanult kihallgatás után átkozták ki. Ezek közé a zsidóságot visszaválasztó, illetve zsidóságukat nyíltan gyakorló volt portugál conversókhoz tartozott egy dúsgazdag kereskedô asszony, Garcia Mendes is, akinek élettörténetét Marianna Birnbaum könyvében olvashatjuk. Megemlítettem, hogy a conversoknak a zsidóságba való visszatérése fontos mozzanat a modern személyiség kialakulása szempontjából. Gondoljuk el: az apák, nagyapák katolikusok voltak, az unokák rosszul érzik magukat a katolikus bôrben, nem tudnak azonosulni, visszatérnek a zsidóságba. De katolikus szokásokban nevelkedtek. Így kiderül, hogy a zsidósággal, saját zsidóságukkal sem tudnak teljesen azonosulni. Ôk tehát „senkik” lesznek, ahogy ezt Daniel Ferrar magáról mondja Yael Guiladi „Idegenek Velencében” (Strangers in Venice) címû regényében. „Semminek lenni” Daniel Ferrar szerint annyit is jelent, mint „szabadnak lenni” „egyszerûen csak saját magunknak lenni”. Ez a modern személyiség a „véletlen személyiség” krédója. Szerelme, a zsidó rabbi szabályokat áthágó lányával való vitái, továbbá személyes tapasztalatai után Daniel rájön, hogy nincs tökéletes szabadság és még a „senkinek” is van törvénye és elkötelezettsége. Életét kockára téve leleplezi (egy hugenotta hollanddal együtt) a Velence ellen szôtt spanyol összeesküvést. Ilyen ember lehetett nagy formátumban Spinoza is. Ô is „véletlen egyed volt”, azaz „semmi”, ô is a szabadságot kereste, s ô is kitette magát a veszélynek a szabadelvû köztársaság védelmében. Persze nem minden „véletlen személyiség” húzható egy kaptafára. A szkepszis, irónia, humor, — mint azt a spanyol pikareszk regények coverso szerzôi is igazolják – lényegében ugyanabból a tôbôl fakad. Errôl a történetrôl egy kiváló tudományos-filozófiai elemzést Yirmijahu Yovel könyvében olvashatunk. Ennyit egyelôre a pogromok utótörténetérôl, ahogy a mai történelmi regényekben megjelenik. A pogromokat (is) bemutató könyveket, illetve jeleneteket úgy választottam ki, hogy minden jellemzô korszakból vagy helyrôl bemutathassak — megint csak egy jellemzôt. Történeti sorrendben haladok. Kezdem a kereszténység elôtti idôvel, a görög, illetve római judeófóbiával. Elsônek az alexand-

riai pogromot elemzem Spíró György „Fogság” címû regényén keresztül. Áttérve a keresztény korra a Palma-i pogromot mutatom be. Ez az aragóniai királyságban esik meg 1391-ben, ugyanakkor, mikor a gironai és a barcelóniai, s ugyanúgy a kasztíliai papok feltüzelte lakosság kezétôl. Itt a Pascale Rey regényben „A körzôk-iránytûk mesterében” (Le Maitre des Boussoles) elbeszélt történetet fogom elemezni. Folytatom az „új keresztények’ (conversok) elleni lisszaboni pogrommal 1517-ben a már emített Zimler-regény „Az utolsó lisszabolni kabbalista” alapján. Ez a pogrom, mondhatnám,”átmenet” hiszen a conversokat eretnekséggel is vádolták. Itt jelent meg elôször a zsidóság mint „faj” fogalma. A „ókeresztényeknek” ugyanis fajtisztaságukat is kellett felmenôik segítségével, okmányokkal igazolni („esta generacion,esta raza”). Végül egy 1475-ben Trentóban kirobbant vérvád elbeszélésére térek rá Lohner regényének: ”A trentói zsidónô”-nek(Die Jüdin von Trient) ábrázolásában. Igen híres, illetve hírhedt vérvád-per volt ez, s hullámai messze terjedtek. Birnbaum Marianne szerint Velencében még 1480-ban is máglyán égettek el három zsidót, mert állítólag részt vettek a trentói rituális gyilkosságban, Jaqueline Park regénye „The Secrete Book of Grazia dei Rossi” azzal kezdôdik,hogy a trentói vérvád hírére a zsidók elmenekülnek Modenából. Mindezekre a történetekre vonatkozik az, amit korábban mondtam. Ennek, azaz az ezekben a regényekben ábrázolt zsidóságnak, legalábbis az Alexandriai zsidó közösség eltûnése után, nincs történelme. Mindezek a zsidók a múltban élnek, a jelenben csak fenyegetô vagy ígéretes környezetet látnak. Hiszen arra közvetlenül hatni amúgy sem tudnak, legfeljebb ki tudják szolgálni azokat, akik tudnak. Még a keresett udvari orvosok sem avatkoznak be a mindenkori jelen történelembe, hát még a tudósok, rabbik, iparosok, pauperek. Ezeknek a zsidóknak fontos a hely, azaz az otthonuk, a városuk, legyen az Cordova, Barcelona vagy Velence. De nincs számukra idô. Persze a hely is kétértelmû. Egyrészt otthonuk, másrészt a számûzetésük helye. Mindez lassan megváltozik a mai történelmi regény utolsó évszázadaiban, a 16–18 századokban. Errôl a változásról a késôbbi fejezetekben lesz szó. Spiró György „Fogság” címû mega-regényében az erôszak majdnem minden fajtájával legalább egyszer találkozunk. Ha nem is maga az erôszakos cselekmény, de az erôszak lehetôsége átszö-

• 95 •


vi a könyv egész cselekményét. Mindenkit börtönbe lehet vetni, meg lehet kínozni, meg lehet gyilkolni, legyen az római polgár vagy idegen, király vagy császár, filozófus vagy kômûves, Veszta szûz, földmûves, szekta-tag. S természetesen minden rabszolgát ölnek a légiók, polgárok, rablók, császárok, királyok, fanatikusok, irigyek, gazdagok és szegények, s a rabszolgák is. Az embert elárulják. Mindenki lehet Júdás. Ahogy Uri mondja József mesternek, katasztrófát vár minden nemzedék s Isten nem szokott közbeavatkozni. (323) Az erôszak az áldozat szempontjából – a mártírhalált önként választók kivételével — mindig irracionális, bár a naiv hívôk kivételével mindig feltételezik, hogy bekövetkezhet. Az elkövetô szempontjából azonban az erôszak mindig indokolt. Az erôszakos tettek e dzsungelében háromszor kerül sor tömegirtásra. Elôször, mikor a szamáriaiak boldogan sietnek Gerizimbe, ahol állítólag megtalálták a régen elveszett frigyládát, mígnem a judeai kohort lemészárolja ôket. Másodszor az alexandriai pogrom idején, harmadszor a római keresztényüldözéskor. A második tömegmészárlás, az alexandriai pogrom, így nem „betét” ebben a regényben, hanem középponti szerepet tölt be az erôszak és árulás egymást követô történeteiben. Mint említettem, Spiró antropológiája nagyon sötét,s ötétebb,mint bármely általam ismert történelmi regény szerzôjénél. A „Fogságban” egyedül Yuri apja tisztességes ember anélkül, hogy menthetetlenül naiv vagy ostoba lenne. Méghozzá ez az apa is csak Yuri képzeletében él. Ô interpretálja úgy apjáról való emlékeit , hogy annak tettei nemcsak az apa fiához való szeretetét, hanem emberi tisztességét is megtestesítse. A szeretetre való képtelenség és a soha ki nem elégített szeretetéhség öltöztet itt valakit a tisztesség köntösébe. Az alexandriai pogrom a keresztény anti-judaizmus elôtti korszakra esik, egy olyan korszakra, mikor a zsidóságnak volt politikai tétje, s még valami politikai jelentôsége is. Agrippából a császár egy idôre zsidó királyt csinált. Tija,(Tiberius Julius Alexander), Yuri alexandriai barátja, az alexandriai zsidó politikai felsô osztály tagja, az alabarkhosz második fia, ugyan panaszkodik, hogy zsidó nem lehet római császár, de maga a panasz is egy olyan politikai ambíciót fejez ki, amely nem sok jót ígér. Legalábbis „emberileg” nem. Mellesleg jegyzem meg, hogy mondatát ma ironikusan is olvashatjuk. Ô ugyanis úgy fogalmaz, hogy „Egyistenhívô nem lehet római császár soha” (404).

Tehát erre a zsidó életre nem vonatkoznak Yerushalminak a „Zakhorban” kifejtett gondolatai. Ennek a zsidóságnak még volt története. Nemcsak a múltban élt, hanem a jelenben, próbált beavatkozni a világ dolgainak alakulásába, harcolt, szövetkezett, intrikált. Ennek ellenére magának a pogromnak az elôtörténete, lefolyása és utótörténete nem különbözött a keresztény korszak pogromjainak elôéletétôl, lefolyásától és — ha nem minden szempontból is —, utóéletétôl sem. A történet vége egy szempontból mindig ugyanaz. „Bármi lesz is, vége van a zsidó Alexandriának” (502) Egy zsidó civilizáció pusztulása. Az elôtörténet még inkább hasonló — Alexandriában a görögök gyûlölik a zsidót. A tanintézetet a zsidó ellenes Iszidorosz uralja, a szinházat a zsidógyûlölô Szodatész. Egyszer Uri meg is kérdezi Szodatésztôl, hogy „Miért utáltok ti minket? A válasz „mert veszélyesek vagytok”. Majd késôbb ezt így módosítja „Ha nagyon különböznétek tôlünk, jobb lenne talán. De hát pont olyanok vagytok, mint mi. Ez a baj.” (435–439) Igen sokféle a magyarázat, de a gyûlölet egyféle. Spiró regényének egyik írói erénye, hogy különbözô alakjai egy erôs érzést, fôleg gyûlöletet, irigységet, utálatot, a legkülönbözôbb módon tudnak igazolni, s így maguk az érzések is más és más árnyalatot öltenek. Közben az „úri” zsidógyûlölet mellett, kibontakozik a söpredék zsidógyûlölete is. Egy Düonüszosz nevû hordószónok azt prédikálja a kikötôben, hogy a zsidók pestissel fertôzik meg a csatornákat, hogy aki zsidót érint, annál két héten belül jelentkezni fog a trachoma. „Ki hiszi el?’ kérdezi Uri. „Jó kérdés ...Ma még röhögnek. De valakik jónak látják, hogy egy bérszónokkal ilyeneket mondassanak. — Kicsodák? — Apion? Szerintem azok, akik Apiont is pénzelik.” Közben a színházban Dionüszosz istent meggyilkoló barbárok zsidó maszkban jelennek meg, Gemellust, a császár közeli rokonát, megölik. A gyászidô alatt a színészek zsidókat parodizálnak. Megvádolják a tömeg elôtt Flaccust, a helytartót, hogy a zsidók kezére játszotta az alexandriai kereskedelmet „A Ti pénzeteken híznak a zsidók” „Ti szegényedtek, ôk gazdagodnak.” „Miért nem avatkozik be a helytartó”, kérdezi Uri. Mert lefizették a görögök, ez a válasz. Agrippának kellett volna a császár parancsára elfognia Flaccust, a helytartót, de nem tudta. Flaccus — önmagának jó pontot akarván szerezni – veszi e kézbe a zsidóellenes mozgalom irányítását S mint a gyengébbek általában, a zsidók

• 96 •


is a központi hatalomban bíztak, de hosszú ideig hiába. Az messze volt. (474–78) Minden készen állt a pogromhoz. De mint olyan gyakran, nem az elôkészület volt a szikra, mely a pogromot lángra gyújtotta. Hanem mikor azt kiáltozták, hogy „Ma éjjel is megöltek a zsidók két macskát ...az átkozottak”. És rohant a csôcselék, husángokkal, kôtömbökkel felszerelve a Delta (zsidó negyed) felé. A Gammában elkezdték a zsidó üzletek kifosztását, majd felgyújtását. Máglyát gyújtanak, kezüket, lábukat összekötözve gyerekeket vetnek máglyára. Uri nem tudja hova menjen. Hova meneküljön? Az a jó, ha ismerik, vagy ha nem ismerik? A temetôben bújik el, egy kutyasír mellett. Egy négytagú család is megbújik mellette. Majd mások csatlakoznak. Mind Gammából. Egyesek betért zsidók, görögök. Mindenki reszket, fôleg a gyerekek. Más a nagyvárosi, mint a kisvárosi pogrom. Itt Uri átmászik a a városfalon. Biztos abban, hogy a zsidóság politikai, gazdasági és szellemi vezetôi elmenekültek. De vajon gyûjtenek e felmentô sereget? De végül Uri úgy dönt, hogy csatlakozik azokhoz,a kiket a Deltába kergetnek. Futnak. Ilyenkor mindig futnak. Kergetik ôket. Futnak Vége az unalomnak A csürhének akad tennivalója. Befalazni a zsidókat a Deltába. Az idegen zsidók pedig betörnek a Delta lakók házába, élelmet keresve.’ Tovább hozzák a zsidókat a befalazott körzetbe. Élelem semmi. Közben az imaházakba felállítják a császár-isten szobrát. A zsinagógák elôtt hullák, le van vágva a nemi szervük. Ezeket ôrzik a görögök trófeaként. A körzetben haldokolnak. A katonák lányokat visznek élvezetüket szolgálni, de elôbb még disznóhúst etetnek velük. Aki nem eszi meg azt még ott azonnal darabokra tépik. Aztán vége lett. Jöttek a császári felmentôk. De addig az alexandriai zsidóságnak is vége lett. És utána? Kétszázezer élôhalott hálaadó imádságot mondott. Flaccust elfogták. Mindenki amnesztiát kapott Apollosz azt mondta „A zsidóságot abba kell hagyni”. Uri azt mondta „Hazamegyek Rómába. Nekem ebbôl elég. Itt borzalom jön. Alexandria a példa. Divatot teremt.” (518–19) De nem volt szükség Alexandriára ehhez a divathoz.

A keresztény antijudaizmus folytatta a divatot. Minden az alexandriai pogrom után játszódó történelmi regényben, melyet ismerek, a zsidók elleni erôszak története a kereszténység története is, mivel módot ad a kereszténységen belüli konfliktusok ábrázolására. Ugyanakkor a világi hatalmak története is, melyek vagy használták a zsidóságot, vagy elpusztításukon igyekeztek, vagy semlegesek maradtak. Pontosabban szólva történetük ezekben a regényekben csak a világi hatalmaknak és a kereszténységnek van, miután a zsidóság egyelôre a történelmen kívül helyezkedik el. De ezt a viszont nem kell úgy elképzelnünk, hogy a zsidó ellenes erôszak mindennapossá vált. Mindig voltak, majdnem minden egyes városban, olyan periódusok, néha igen hosszú periódusok, mikor az ott megtelepedett zsidók saját körükben, a „történelmen kívül” a város és saját törvényeinek engedelmeskedve, de békés életet éltek. Gyakorta jobb életet, mint keresztény környezetük lakói. A férfiak közül nem volt írástudatlan, sokan igen keresett mesterséget folytattak, a szegényt, az özvegyet és árvát támogatták, senki sem volt hontalan vagy nagyon éhes. Voltak nagyon szegények és nagyon gazdagok. Voltak gyûlöletek, sértôdöttségek, igazságtalanságok Mint mindenütt. És aztán, hirtelen, mint a derült égbôl lecsapó villám, vége lett a békés életnek, vége lett többnyire az életnek is. Fôleg a modern világ kialakulásának az idôszakában szaporodott el a zsidóság ellen elkövetett erôszak. Akik el kezdik olvasni Pascal Rey regényét „A körzô-iránytû mesterét” bizonyára nem számítanak erôszakra. Palmaban játszódik (amit akkor még nem hívtak Palma de Mallorcának) az 1375tôl 1392-ig terjedô években, az ott letelepedett zsidó közösség körében. Jómódú közösség volt ez, s többek között számos elôkelô család is lakta. Ezek voltak a híres térképészek, Aragónia királyának kedvencei. Ôk rajzolták a tengeri térképeket, melyek elengedhetetlenek voltak a tengerek feletti uralomhoz. De megrajzolták Párizs, Barcelona, mi több egész Európa térképét is. Elôször ôk jelezték Madeirát a térképen. A könyv fôszereplôje Abraham Cresques azzal az újító gondolattal lép fel, hogy a szokásos asztrológiai térkép mellett asztronómiai térképet is készít. Mint tudjuk, Amerigo Vespucci még vagy száz esztendôvel késôbb is az egyik Cresques – az elôbbi fia — által készített térképpel hajózott Amerikába. A trón-

• 97 •


örökös személyes látogatást tesz Ábrahámnál, a király a kitüntetô „A körzô-iránytû mestere” címet adományozza számára, engedélyezi, hogy ô ne viselje a zsidók számára kötelezô megkülönböztetô jelet. A legendák szerint körzôvel a kezében halt meg. Még a pogrom elôtt. Mint mondtam, a közösség történelmen kívül él és kétféle szabályt követ. Az egyik a zsidóságra kötelezô szabályzat, mint a megkülönböztetô jel viselete vagy, hogy zsidó nem léphet hajóra. A másik a zsidó közösség örök szabályzata, melyhez minden zsidónak tartania kell magát. Ebben mindenki egyenlô. Már a negyvenötödik fejezetben járunk s még mindig egy kora reneszánsz zárt városi közösség konfliktusairól olvasunk. Az egyik konfliktus központi alakja egy lázadó zsidó fiatalember, Náthán, aki nem akar többé a zsidóság számára elôírt keretek között élni, hajóra akar szállni, mást akar tanulni. A másik fôkonfliktus Ábrahám és a közösség között zajlik. Ábrahám engedélyt kap a királytól, hogy saját villája kertjében építsen mikvét, de azt nem akarja a közösség szolgálatába állítani. Egy idôre kiközösítik, nem adnak el neki kóser húst, nem léphet a zsinagógába és a többi. Különben ô nem is a Callban lakik, a zsidónegyedben, ahol a zsinagóga is van. Itt is a király lép Ábrahám érdekében közre. Furcsa, de így van: errôl a konfliktusról megmaradtak a dokumentumok. Zajlik két szerelmi történet is. A szerzô azt írja, hogy ezek teljesen kitaláltak. A negyvenötödik fejezetben azonban történik valami. Ábrahámot meglátogatja sógora, Salamon és azt mondja neki „Félünk, Ábrahám”,mire Ábrahám így válaszol „Ezzel nem mondtál semmi újat”. De Salamon most elkezd saját elbeszélésébe. Papok kereszttel behatoltak a barcelonai zsinagógába. Elrabolták a tóratekercseket és elégették azokat. Ugyanez már megtörtént Toledóban és Sevillában. De ez most Aragónia. Arra kérünk, hogy rejtsd el a mi tóratekercseink egyikét. Írd alá. Ábrahám feláll, aláírja, majd összeesik és meghal A következô fejezetben kezdôdik a vég. Elôször a családhoz ragaszkodó keresztény fiú rohan hozzájuk, hogy ki ne menjenek az utcára. Egy Sériol atya nevû fanatikus vezetésével környékbeli parasztok támadnak a városra, s egy közülük megnézte, hogy van e rajta zsidó jel. De a Call tovább nyüzsög, nem érzi a veszélyt. Semmi baj, mondja Yaffuda, Ábrahám fia, és tehetségének, címének örököse.

Még néhány nap és lovasok érkeznek. A parlament kivégeztette Sériol atyát. Azonnal gyertek velünk, ez a király parancsa. Biztonságba kell helyeznünk benneteket. Csomagoljátok be gyorsan a térképeket. Majd vigyázunk a házatokra. Siessetek! – De mi van egyáltalán? Mi történik? Mennek — a király parancsára — de nem tudva miért és hova- ’A Citadellába! Rohannak, hozzátartozóikat keresve. Hol vannak? Ôk hova mennek?’ Parasztlázadásnak indul. A parasztok felégetik a hajókat a kikötôben- Ez most már csôcselék. Árulók megnyitják a városkaput. A Call nyitva áll. Csak a Citadella védhetô. Yeffuda Cresques „Nagybátyám, unokatestvéreim ott maradtak. Nem tudok többé térképet rajzolni” (De tudott.) A templomosok parancsot kaptak arra, hogy védjék a felsôvárost. De az alsóváros védhetetlen. Hogy lehetne megvédeni a Call lakóit a biztos haláltól? A város vezetôi arra a megállapodásra jutnak, hogy amennyiben a zsidók feladják eretnekvallásukat és keresztény hitre térnek, meg lehet védeni az életüket s eleget tenni a király parancsának. A döntés állítólag életmentés kedvéért született, de elsôsorban azokra vonatkozott, akik a Citadella istállóiban húzódtak meg, s akik nem voltak életveszélyben. Eközben öt napon keresztül gyilkoltak a felgyújtott Alsóvárosban. Mikor a pogrom véget ért, a Citadella lakói visszamentek, azaz visszamentek volna, a Callba. De a Call romokban, hullák mindenütt, barátok, rokonok,testvérek. A büszke zsinagóga romokban. Élet sehol. „Nem tehettem mást” mondja a Citadellából hazatérô Yaffuda. Salamon nem nézett rá, mikor válaszolt „A gyerekek voltak itt, tudod, a gyerekek”. A tengerparton fekszenek a kiterített hullák. Több, mint száz. Ezeknek jár a zsidó temetés. Ennek kétszerese a meggyilkoltak száma. A többit a katonák, járványtól félve, elégették. És jött az utójáték. Vagy áttértek, vagy meghaltok. Miközben a parasztlázadás vezéreit kivégzik, kihirdetik, hogy minden hét évét betöltô zsidónak meg kell keresztelkednie. A kecske (a feldühödött nép) is jóllakik, a káposzta (a térképészet) is megmarad. Az áttéréssel nevet is kell változtatni. Ser Cresquesbôl a dokumentumok szerint Jaime Riba lesz. A király üzeni Yaffudának, a körzôk új mesterének, hogy várja Barcelonában. Ábrahámnak szerencséje volt. Meghalt mielôtt ismerte volna a szégyent.

• 98 •


Eddig terjed a regényben a dokumentált történelem. De Reynek, az írónak még más mondanivalója is van Volt egyszer két barát,Yaffuda és Náthán. Az elsô jó zsidó, törvénytisztelô, engedelmes fiú. A másik engedetlen,l ázadó,nemtörôdöm. De míg Yaffuda kihasználja a Citadella királyi védelmét, felveszi a keresztséget és új térképeket rajzol az uralkodónak, addig Náthán Barcelonában az áttérés helyett inkább a halált választja. A szerzônek jó az emberismerete. Nem mintha elítélné Yaffudát, hiszen ilyen az élet. De meghajtja fejét Náthán elôtt. Ha történeti sorrendben haladnék, most a trentói vérvádról beszélnék Fra Bernardino, a trentói vérvád szerepeinek kiosztója és rendezôje, a Savanarola-típust, a fundamentalista fanatizmust képviselte. (Ô az, aki Modenába érkezett zsidót és eretneket üldözni az elôbb említett Park regényben.) Errôl a típusról, mely faszcinálta a történelmi regények íróit, még többször lesz szó ebben és a következô fejezetben. A harmadik pogrom abban különbözött az elôbbitôl (és a vérvád történetektôl), hogy a keresztény zsidók, az úgynevezett „új keresztények” ,a conversók ellen irányult. S annyiban volt az elôbbiekhez hasonló, hogy ebben az esetben is egy egész kultúrát söpörtek le a föld színérôl. Richard Zimler „The Last Kabalist of Lisbon” „in medias res” kezdôdik. Zimler nem ábrázolja hosszasan az új keresztények békés életét Liszszabonban, melyben váratlanul elszabadul a pokol. Már azért sem teszi ezt, mert a regény hôse, aki egyben a történet elbeszélôje is, nem egy hagyományosan évszázadokig viszonylagosan biztonságos közösségi életet él. Ez egy már számos megpróbáltatáson keresztül ment embercsoport. A szülôk, nagyszülôk maguk is többnyire menekültek, s azért vették fel a keresztséget már Spanyolországban vagy portugál fennhatóság alatt, hogy „hazájukban”, azaz otthonukban maradhassanak, ne váljanak földönfutóvá. Voltak közöttük ôszinte áttérôk, meggyôzôdéses katolikusok is. De azokra mindenki gyanakodott. Az új keresztények is, meg a régi keresztények is (emlékszünk, hogy Sancho Panza állandóan ismételgeti,hogy ô bizony régi keresztény). Az utóbbiak csak akkor hittek nekik, ha túlteljesítettek. Embercsoportról van itt szó, nem közösségrôl. Családok tartanak össze, barátok, olyanok,

akik bíznak egymásban. Nem sokan bíznak egymásban. Így például elhalasztják a Pészachot egy héttel, mert félnek, hogy ha a rendes idôben ünnepelnek, leleplezik ôket. Zsidó közösség nemcsak, hogy nem létezik, de amennyiben létezne, minden tagja életveszélynek lenne kitéve. Nem kell ahhoz pogrom, hogy égjenek a máglyák, elég egypár besúgó, áruló. A titkos zsidó nemcsak zsidó, hanem egyben eretnek is. Üldözni kell a faja és az eretneksége okán egyaránt. Amikor megkeresztelkedtek, 20 esztendôt kaptak a zsidók arra, hogy bebizonyítsák, hogy tiszta lélekbôl tették. Furcsa kívánság. Embereket rákényszerítenek hitük megtagadására,majd aztán megkövetelik tôlük, hogy bebizonyítsák, önként tették. Itt is van persze „áthallás”. Mindenesetre a 20 esztendôbôl még csak tíz telt el, mikor 1506-ban Lisszabonban kétezer új keresztényt két nap leforgása alatt megölnek. Lisszabon „Kis Jeruzsálemnek” becézett városrészében vagyunk. A történet egyik szála (a második részben fôszála) egy öreg kabbalista meggyilkolásának felfedezése, a titokzatos gyilkos identitásának kiderítése. Ez az eset és dilettáns detektívmunka is az Umberto Eco által felrepített fecskének egyik leszármazottja. A gyilkosság a pogrom alatt történik s a két eset (a szóló gyilkosság és a tömeggyilkosság) összefonódik anélkül, hogy ok-okozati viszonyban lennének egymással. A gyilkosság felderítôje és a pogrom életben maradt tanúja Berechia Zorco, gyümölcsárus, illuminátor és kabbalista tanonc, akinek a 24 évvel az események után írt emlékiratát a múltszázad kilencvenes éveiben Isztambulban véletlenül „megtalálják”. Az emlékirat didaktikusan kezdôdik, de valószínûleg ez volt valóban a kor stílusa. Azért ír, hogy a ma élôk és az utódok emlékezzenek, — mondja Zorco — mert csak úgy tudtok túlélni ha „úgy csüngtök az emlékeiteken, mint az elárvult gyermekek „ Ha nem írnám meg azt, ami történt én is felelôs lennék a holtak haláláért. „Soha többé ne tegyétek be lábatokat a keresztény Európába”. Miután a regény memoár formában íródik, nemcsak az olvasó, de az elbeszélô sem látja át a kezdet kezdetén mi történik valójában. Két perspektívából adja elô a történetet. Abból, ahogy akkor látta, tapasztalta, a személyes élménytörmelékekbôl, és abból, ahogy késôbb,t alán már Konstantinápolyban vagy esetleg memoárja írásának idején a törmelékeket összeszedte, összeillesztette, s a maga módján megértette. A veszélyt mindig a flagellánsok megjelenése

• 99 •


jelzi. Nemcsak a pogromokat, de az eretneküldözést is többnyire a flagellánsok „vezetik be”. A veszélycsengô jelzése nem mindig vezet persze pogromhoz vagy eretneküldözéshez, de mindig nehéz a következményeket elkerülni. Már csak azért is nehéz, mert a flagelláns mozgalmak már valami természeti vagy társadalmi katasztrófára reagálnak, s a természeti és társadalmi katasztrófák idején a csôcselék könnyen mobilizálható a mindenkori bûnbakok elleni elkövetendô erôszakra. Csak egy történelmi regényt ismerek, (Pears: Scipio álma, második rész) melyben a nagy pestisjárvány idején az Avignonban székelô pápa határozott kiállása akadályozta meg azt a katasztrófát, amely az ellene irányuló konspirációnak is része volt. Regényünk fôszereplôje és írója öccse, Juda és a kereszténységre ôt tanító Carlos atya társaságában kerül szembe elôször a flagellánsokkal. Egy közülük hirtelen kiáltozni kezdett „ahhoz, hogy esô essen az égbôl, több vérre van szükségünk a földön. Lisszabonnak a vér Velencéjévé kell válnia!’” Carlos atya megjegyzi,hogy az emberek semmit sem szeretnek inkább, mint profanálni azt, ami szent. Carlos atya és Beri megijednek, undorodnak, de egyelôre nem történik semmi Az elsô áldozat,akivel hôsünk találkozik egy nyomdász. Az idôs férfi a folyónál sétált, meg akarta mosni a kezét, mikor két suhanc megtámadta. „Azt ordítozták, hogy meg akarom mérgezni a folyót. — Kövekkel dobáltak meg. „Támadás délidôben rossz jel.—Mikor hôsünk kórházba akarja szállítani a vérzô embert egy lovas megáll és fenyegetô hangon azt kérdezi „Új keresztény vagy?” Hazudni kell. Visszamegy. Megállítják. „Mi van a kosaradban?” „Kolbász” válaszolja (ez életbiztosítás) Közben füstöt lét és égett szagot érez.” Honnan jön a füst? „Felvilágosítják.” A Rossioból, a szent máglyából. Ott a dominikánusok üzennek az égnek a zsidó testekkel etetett máglyával” „Vigyázz,mert könnyen össze lehet valakit téveszteni egy zsidóval”. Zorconak végül sikerül hazaszaladnia. A ház üres, mindenki valahova elbújik, elmenekül. Nagybátyját, a kabbalistát, meztelenül holtan találja. Nem követem a történet e másik szálát. A Rossio téren vagyunk. Hatalmas tömeg. Emberek tolonganak a balkon A Dominikánusok temploma elôtt füst kavarog. „Rohanj, menekülj Berechia” kiált rá Salamom mester, de Berechia tudni akarja, mi lett családjával, elsôsorban eltûnt öccsével, elôre tolakszik. Egy dominikánus szerzetes egy levágott fejet emelve a magasba kiáltozik. „Öld meg a eretnekeket,öld

meg a ördögi zsidókat!... Hadd fizessenek a keresztény gyermekekért!” A máglya elôtt baltával hasogatják halálra az embereket. De a legtöbbet élve égetik el. Hol van Salamon, Beri, láttad Mózest?? Míg Beri( Zorco)„Láttad valahol a családomat? Anyámat,öcsémet?” „Mondd, hol kezdôdött?” A Dominikánusok találtak egy lyukat egy kereszten, ezt jelnek tekintették. Elôször Jakovot, a szabót, a hülyét, verték agyon, mert azt mondta, hogy Jézus inkább esôt adjon nekünk, mint tüzet. Felvágták a hasát és kibelezték. Majd két pap elkezdett kiáltozni, hogy öljétek meg a zsidót Jakov testvérét Izsákot is megölték. Majd a matrózok összeadták a pénzt a máglyára s attól kezdve ott ég el mind. S jön a tipikus kérdés. „Mért nem avatkozik be a király?” „Manuel gyáva de nem ostoba. Megvárja szépen, míg a gyilkosok kitombolják magukat s utána majd megint birtokba veszi a várost.” Mintha megint csak Alexandriában vagy Palmaban volnánk. Rohanás a folyó felé. Berekhia kést szerez magának. Ha szüksége lesz rá, használni fogja. Üldözik „Fogd meg a marranot (disznót!)”. Egy halász pénzért átviszi a folyón. De a túlparton is az eltûnteket számlálják. Mi történt Sámsonnal, akinek éppen most 57 évesen született az elsô gyermeke? Sámson felesége, Rana, azt kiabálja, hogy inkább megöli magát, minthogy ezek után keresztényként éljen. „De mi lesz a gyermekeddel?” kérdezi Beri Rana apja Benjamin: „Sámson nem volt felkészülve. Most füst és hamu, semmi más, mint füst és hamu”„Még mindig ég a máglya?” kérdezi a Lisszabonba viszszatérô Beri. Mire Benjamin: „A tûz sosem alszik ki addig, amíg önmagunk maradunk” Két egzisztenciális kérdés izgatja a krónikást ,Berekhiát. Egyrészt, mi az, hogy „önmagunknak maradni”? Ezt Berekhia sosem tudja pontosan. Egyrészt nem bízik többé Istenben, de ugyanakkor mindennél fontosabbnak tartja a „belsô judaizmus” megôrzését, ha álarcot hordva is. De lehet álarc alatt egy kincset folyamatosan megôrizni? Végül úgy dönt, hogy nem, ezért menekül Konstantinápolyba. „Portugália elhagyására késztettem egész családomat, hogy egy olyan országban vessen gyökeret, mely elfogadja a zsidót maszk nélkül” A másik egzisztenciális kérdés a kabbalista Mester hitvallására vonatkozik. A könyvek betûi angyalok, a könyveket kell kimenteni, azok nem juthatnak máglyára. Kevésbé, mint az emberek? De Dom Miguel, aki segédkezett a szent könyvek kicsempészésében, azt válaszolja Bernnek,

• 100 •


aki becsületességét dicséri, hogy nem érdemli meg, mert amikor sikoltásokat hallott a máglya felôli irányból, akkor behúzta a zsalut. De mégis, a Mester azt kérdezte „mi az, ami évszázadokig él, de mindig meghalhat a saját születése elôtt?” „A könyv,” hangzik a válasz, mert minden olvasóval újjászületik, de ugyanúgy el tud pusztulni az inkvizíció máglyáin, mint mi magunk. Ezért írja le ezt a történetet Beri, a hitetlen zsidó, aki végül is hisz a szavak, az olvasás, az emlékezés erejében. A könyv utolsó mondata így hangzik „Áldott legyen Isten minden önarcképe”. Vissza kell forgatnom az idôt, hogy a trienti (Trento) vérvádról beszéljek, ahogy Alexander Lohner „A trienti zsidónô” (Die Jüdin von Trient) címû könyvében a történetet elbeszéli. 1473-at írunk, Mint említettem, ez egy igen híres vérvád per volt, mely megrendítette egész Itália zsidóságának biztonságérzetét. A fiatal fiúk megölésének vádjával indított vérvád-perek nem számítottak újdonságnak. Kettôre közülük Angliában került sor. A zsidók kiûzése Franciaországból 1180-ban is egy ilyen vérvád következménye volt. De Itália biztonságos helynek tûnt, fôleg mivel a pápák a vérvádat babonának deklarálták. De a 15. század vége felé a protestantizmus elôjátékánál tartunk Egymás után jelentek meg a fanatikusnál fanatikusabb szerzetesek, lázítottak a gazdagok, eretnekek és zsidók ellen. Itt jelentkezett elôször a fundamentalista populizmus. Szokás szerint a flagellánsok is megjelennek. A következô fejezetben, Savanarola rémuralma kapcsán, errôl még többször szó esik majd. A zsidók elleni prédikációk, a pogromokra való felbujtás gyakorlata jóval régebbi, mint a fundamentalista populizmus. De a trienti esetben e kettô összekapcsolódott. Ebben az esetben a ferences rendi Bernardino di Feltre volt a felbujtó. Híres zsidófaló volt, egyetlen lehetôséget sem szalasztott el, hogy a zsidók ellen prédikáljon. Mikor Trientbe érkezett szintén a gazdagok és a zsidók ellen kezdett prédikálni. A baj azonban az volt, hogy Trientben történetesen nem voltak gazdag zsidók. Három egymás mellett szorosan álló házban laktak, kevesen voltak, többnyire kézmûvesek, kiskereskedôk. Egy rabbi, egy orvos. A szipolyozó elleni tirádák itt nem hatottak. Így aztán elôvette a vérvádat. A zsidók, így hirdette, minden húsvét-

kor egy keresztény kisfiú vérével sütik a pászkát. Ezt a vádat még ki is színezte például azzal, hogy a zsidóasszonyok szörnyetegeket szülnek s csak ha keresztény gyerekek vérét csöpögtetnek rájuk, nyernek emberi formát. Nos, az emberek nem nagyon hisznek ebben, a míg a keresztény húsvét napján el nem tûnik egy két éves, Simon nevû keresztény kisfiú. Ebben a pillanatban az egész város hinni kezd a vérvádban. Házkutatást tartanak a három zsidó házban. Semmi. Majd három nappal késôbb, megtalálják az egyik pincében a kisfiút holtan. A regény vége felé Ventimiglia püspöke hosszú detektívmunka után kideríti, hogy egy a zsidóknak sok pénzzel tartozó szomszéd, Bernardino szavait hallva, rájön arra, hogy azzal tud adósságától legkönnyebben megszabadulni, ha megöli a kisfiút és a zsidók pincéjébe dobja. Ventimigla püspökének állítása szerint ezt a vádemelôk már a vádemelés idején is tudták. A jegyzôkönyvek kétségtelenül igazolják, hogy kezdettôl fogva kirakatperrôl volt szó. A hatósági orvos ugyanis megállapította, hogy a gyilkosság nem következhetett be a zsidó húsvét idején, csak napokkal késôbb. Akkor csoda történt, volt a vizsgáló bizottság válasza. Megint csak ismételhetem, hogy ennek a zsidóságnak már és még nem volt története. A vérvád „igazolása” pontosan úgy történt, mint a 13. vagy 14. században Európa más pontjain. A zsidók pontosan úgy a „központból” várták a segítséget, mint máskor és másutt. Ebben az esetben Zsigmond hercegtôl és a pápától. Zsigmond herceg autoritását a város hercegérseke (aki szintén félt Bernardino de Feltrétôl) nem fogadta el. A pápa kiküldött egy vizsgálóbizottságot Ventimiglia püspökének vezetésével. Közben azonban Bernardino tett még egy újabb taktikai lépést. Mártírnak nyilvánította a kis Simont, boldoggá avatását követelve. A hívek már hinni kezdtek abban, hogy a gyermek képes csodát tenni. A pápa úgy gondolkozott, hogy a gyengülô hit éveiben nem szabad egy ilyen lehetôséget elmulasztania. Így tehát visszavonta Ventimiglia püspöke (Giovanni Batista dei Giudici) megbízatását. De a püspök tovább folytatta a vizsgálatot, most már megbízatás nélkül. Jóval a kivégzések után is próbálkozott a rehabilitációval, de hiába. Hogy miért hiába, azt nem tudjuk. A regény azért regény, hogy tudja. A sztori szerint Brunetta, a megkeresztelkedett zsidónô, aki ismeri az igazságot, teljesen személyes motívumból mégsem akar vallomást tenni. A zsidók sorsa gyorsan pecsételôdött meg.

• 101 •


Börtön majd tortúra. Addig kínozzák ôket, míg vagy meghalnak a kínzás alatt, vagy vallomást tesznek. Azt a vallomást, hogy ôk tették, de az asszonyok és gyerekek nem tudtak róla. Minden férfit kivégeznek. Azt a hármat, aki felvette a keresztséget bárddal, a többit, akik ezt megtagadták, máglyán. Minden nônek és gyereknek meg kell keresztelkednie. Mindez a regény közepén történik. Mert a regény történelmi centruma nem a trentói zsidó közösség elpusztítása, hanem a katolicizmus. A trentói per a lakmuszpapír, melynek segítségével a reneszánsz – és nem csak a reneszánsz — katolicizmus megmérettetik. Az egyik oldalon Bernardino de Feltre, az uszító, a másik oldalon Ventimigla püspöke, a felvilágosult, racionalista és toleráns keresztény, s végül a középen Hinderbach hercegérsek, az egyházi intézmény pragmatikus és cinikus védelmezôje. A regény második része tele van dialógusokkal. A katolicizmus perspektívája a tét. Többnyire hárman vitatkoznak. Mint már egyszer említettem, néha az a benyomásunk mintha egy mai vagy tegnapi vitát hallgatnánk.

Mi történt ebben az ügyben? Ezt megtudjuk a könyv utószavából. 1588-ban, V.Sixtus pápa szentté avatta a gyermek Simont s nevét beírták a mártírok listájára. 1988-ban a „Civilta Cattolica” folyóirat, a trienti perre hivatkozva kimondta, hogy a vérvád igazát bebizonyította a történelem. 1867-ben IX. Pius pápa boldoggá avatott egy másik gyermeket, Lorenzo de Maristicát, aki a legendák szerint 1485ben egy zsidó rituális gyilkosság áldozata lett volna. A trienti Simon kultuszát a II. Vatikáni Zsinat idején 1965-ben betiltották. A kápolnát, melyet az ô dicsôségére építettek, bezárták, s Simon csontjait ismeretlen helyre szállították. A szerzô ezt a könyvet nemcsak regénynek, hanem mementónak is szánta.

JEGYZET: * Részlet A mai történelmi regény címû kötetbôl, amely a GondCura Alapítvány Gutenberg tér Sorozatában jelenik meg

• 102 •

Heller Ágnes. Az erôszak *

Recommend Documents