gyermekszínházi fesztivál felnőtteknek? Szabadka, 2010. május
Tizenhetedik alkalommal került megrendezésre Szabadkán a Gyermekszínházak Nemzetközi Fesztiválja. Az elmúlt évi eseményekről szóló beszámolómban (Az élet nem mese, a mese élet, Criticai Lapok, 2009/10) már utaltam rá, hogy az elnevezés valójában bábfesztivált takar. A gyermekszínházi fesztivál elnevezés részben az egykori Jugoszlávia ezzel kapcsolatos tradícióiból (és némileg téveszméiből) fakad, részben pedig abból, hogy Szabadkán már a múlt század harmincas éveitől kezdve működött – eleinte műkedvelő, majd a háború után hivatásossá váló – gyermekszínház, amely előbb marionett-előadásokat tartott, majd a hatvanas években elkezdett mesejátékokat és ifjúságnak szóló produkciókat játszani. (Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkjának bemutatójával kezdődött a profilváltásuk.) Aligha magyarázható tehát az elnevezés azzal, hogy napjainkban a gyerekek számára készült előadások mind jobban megpróbálják összebékíteni a bábszínház eszköztárát a többi dramatikus műfajra jellemző stílusjegyekkel. Még egy vonatkozásban kénytelen vagyok utalni a tavalyi beszámolómra, és megkérdőjelezni akkori lelkes megállapításomat, mely szerint „a program összeállítói egyetlen szempontot tesznek mérlegre: valóban a gyerekekhez szólnak-e az előadások. Csak ennek eldöntése után kerülhet sor a minőség megítélésére.” Bár tudomásom szerint az idei kínálatot ugyanazok válogatták, akik a tavalyit, a szempontok sorrendje ezúttal megváltozott: a minőség került előtérbe, és csak ezután vették figyelembe – ha egyáltalán figyelembe vették – a célközönséget. Az eredmény: kevesebb gyenge produkció és több olyan előadás, amely nem a gyerekeknek szól.
Péter és a farkas
A fesztivál színvonalát tekintve mindenképpen örülni kell a határozott előrelépésnek. 2010-ben több értékes, izgalmas, korszerű és gondolatgazdag előadást láthattunk, mint 2009-ben. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az idei seregszemle többnyire nem azt adta a közönségnek, amit az elnevezése alapján várhattak. Tekintve, hogy a fesztivál valamennyi előadása ingyenes, az előadások zsúfolt házak előtt zajlanak. Aki nem érkezik meg időben (vagyis jó húsz perccel a kezdés előtt), annak nem jut ülőhely. A szülők nem veszik észre (vagy nem akarják észrevenni), hogy négy-öt-hat éves, vagy éppen karon ülő gyerekeiket olyan előadásokra hozták, amelyekből az égvilágon semmit sem értenek. Az idén két szerb (a vendéglátó Szabadkai Gyermekszínház és a nagybecskereki Toša Jovanović Népszínház), két szlovén (a ljubljanai Kisszínház és az ugyancsak ljubljanai Szövetségi Társulás), öt
orosz (a szahalini, a jekatyerinburgi, a penzai, a szahalinszki bábszínház, valamint a Kalmükföldi Dzsangar Ifjúsági Színház Elisztából), két fehérorosz (a vityebszki Belorusz Ljalka és a Breszti Bábszínház), egy bolgár (a vidini Állami Bábszínház), egy lengyel (a rzeszówi Maska), egy román (a bukaresti Ţandarica), egy cseh (a prágai Pavel Vangeli), egy szlovák (a zsolnai bábszínház), egy francia (a lyoni Turak Théâtre), egy spanyol (a pasaiai Dejabu Színházi Laboratórium), egy izraeli (a Tel Aviv-i Orna Porat Gyermek- és Ifjúsági Színház) és két magyar együttes (a Budapest Bábszínház és a szegedi Kövér Béla Bábszínház) vett részt a hivatalos programban. Az eseményeket több kiállítás, filmvetítés, könyvbemutató és egy elméleti konferencia egészítette ki A gyerek a színházművészet világában címmel. A hivatalos versenyprogram húsz előadásának értékelésére nem csak terjedelmi okokból nem vállalkozom. Azt a tizenegy produkciót ismertetem, amelyeket valamiért jellemzőnek tartok, vagy azért, mert jelentős művészi értéket képvisel, vagy mert tévedései ellenére figyelemre érdemes. A meghívott hazai és külföldi szakemberek örülhettek, hogy olyan előadásokat láthattak, mint a Breszti Bábszínház Salieri holdja című produkciója, amely Puskin miniatűr remekművéből, a Mozart és Salieriből készült. A kétszemélyes kamaradráma tényként fogadja el azt a feltevést, hogy Antonio Salieri megmérgezte Mozartot. Puskin kecsesen harmonikus kompozíciója valóság és költészet határán egyensúlyoz. A téma már Rimszkij-Korszakov érdeklődését is joggal keltette fel, most pedig Ruszlan Kudasov rendezőt arra késztette, hogy egyetemes érvényű, gondolatgazdag metaforává emelje. Színpadán a szó szoros értelmében a világegyetem jelenik meg. Amit látunk és hallunk, a géniusz és a középszerűség kozmikus összecsapása. Andrej Zaporozsszkij és Alevtina Torik törékeny szépségű, parányi bábjai nagyon esendőek és emberiek. Talán nem csak a méretük okozza, de van bennük valami gyermeki. Az egyik főszereplő zseni, a másik tekintélyes és ünnepelt zeneprofesszor, aki vasszorgalommal megszerzett tudása birtokában nemcsak riválisa zsenialitását, de saját korlátait is képes tévedhetetlenül felismerni.
Salieri holdja
A játéktér emlékeztet egy játszótéri homokozóra. A bútorok és a zongora mintha egy babaszoba tárgyai lennének. És ebben a gigantikus és pitiáner párviadalban megszólal a ZENE, Mozart gyönyörűséges és hátborzongató Rekviemje, amely minden érvnél meggyőzőbben hirdeti a vesztes diadalát. A történet egyik hőse égi magasságokat hódít meg, a másik arra kényszerül, hogy megjárja a poklot. A gondosan megválasztott eszköztár, a különféle anyagok (víz, homok) elegáns alkalmazása,
az egész előadást mélyen átható zeneiség kivételes élménnyel ajándékozta meg a fesztivál felnőtt résztvevőit. A másik belorusz előadás, a vityebszki Ljalka Oscar Wilde-feldolgozása, A csillagfiú is a történet egyetemességét hangsúlyozza. Nyina Davidova színpadi változata, Viktor Klimcsuk rendezése és Alekszandr Szidorov tervezése misztériumszínpadra állítja a történetet: a kisméretű marionettszínpadot tüllfüggöny fogja körül, amely látszani engedi a játékosokat és a világegyetem teljességét. Itt is a kozmosz jelenik meg: a menny, a föld és a pokol hármas egysége, amelyben különös fényt kap a lélektelen szépségről szóló szecessziós mese. A példázat kisfiú hőse gyötrelmes próbatételeken át tanulja meg, mi a különbség a valóság és a látszat, az igazi és a hamis szeretet között. Muszorgszkij Egy kiállítás képei című szvitjét Kandinszkij fedezte fel a színpad számára, amikor a Bauhausnál eltöltött évek hatására megalkotta mozgó kompozíciósorozatát, saját festői világát alkalmazva Muszorgszkij zenéjére, bizonyítva a színek és formák önmagukban is érzelmet tolmácsoló erejét. Azóta több bábszínház és mozgásszínház tett kísérletet a pompás zenedarab színpadi megjelenítésére, többnyire messze ívben elkerülve a zeneszerző eredeti szándékát és a Hartman-képek illusztratív bemutatását. A Szabadkán látott változat, a Jekatyerinburgi Bábszínház kísérlete nem Muszorgszkij szándékától kívánt eltávolodni, sokkal inkább a zenéjétől. A változatos tárgyi világot felvonultató produkció néhány esetben megidézi Hartman képeit: már megérkezéskor a kijevi nagykapu látványa fogadja a nézőket. A kvázi történet mégis nehezen illeszkedik a zenei hangvételhez; Pierrot és Harlequin rivalizálása Colombina kegyeiért nem akar idomulni a szabadon kezelt, átkomponált, csupán dallamaiban felismerhető zenéhez. Az Alekszandr Borok és Szergej Plotov rendezte előadás legnagyobb értéke Andrej Jefimov elmés szerkezeteket felvonultató, változatos és játékos tervezői munkája. Pompás nyelvi leleményekkel, remekül karikírozott bábokkal, káprázatos tempóban-ritmusban, a digitális animáció fortélyait is bevetve állította a bukaresti Ţandarica színpadára az átdolgozórendező-tervező Cristian Pepino Voltaire Candide-ját. Az előadás minden ízében tetszetős. Már-már hajlandók vagyunk elhinni, hogy a fanatizmusról, a háborúról, a társadalmi elnyomásról, a nemzeti elfogultságról, a földrengésről, az inkvizícióról, a faji előítéletekről, a kegyetlenségről, a rabszolgakereskedőkről és a velencei urakról van szó. De idejében észbe kapunk: a rendezőnek nem az volt a szándéka, hogy Voltaire véleményét ismertesse a világról vagy annak lehetséges XXI. századi változatairól, hanem sokkal inkább azt kívánta megmutatni, milyen szórakoztató előadás kerekedik belőle a nevezetes bukaresti bábszínház színpadán. Prokofjev Három narancs szerelmese című operáját a zsolnai bábszínház ambiciózus vállalkozásában láthattuk. A szereplők többsége óriási groteszk maszkot visel, csak a mélabús ifjú Herceg jelenik meg saját fehérre festett arcával. A három naranccsá varázsolt hercegnőt bábokként látjuk a történet második részében. A meglehetősen bonyolult és fordulatos történet aligha követhető azok számára, akik először találkoznak ezzel a pompás vígoperával. A némileg megrövidített művet play backről halljuk, orosz nyelven, a játékosok groteszk mozdulatokkal próbálnak azonosulni a hangfelvétel szereplőivel. Nehéz kideríteni, mi volt Milan Sladek rendező szándéka a kényszeredett aktualizálásokkal (a nevetni nem tudó főhős egy laptopot cipel magával; amikor éppen nem vesz részt az eseményekben és nem énekel, szorgalmasan ír bele), és milyen közönségnek szánta az előadást. A zene egyébként fontos szereplője volt a fesztiválnak. Néha annyira eluralkodott, hogy a történet szereplőit háttérbe szorította. A lyoni Turak Színház Történetek a Kavicsszigetekről című előadásában, amely három rövid történetet mutat be egy ócska bőröndből előszedett rögtönzött bábok és tárgyak segítségével, a két remek zenészre (egyik a trombita, másik a szaxofon virtuóz mestere) jobban emlékszünk, mint a történetek írójára-előadójára-rendezőjére-tervezőjére. Az Italo Calvino
írásából készült ljubljanai A király fülel című előadás egy paranoiás uralkodóról szól, aki annyira retteg a lázadóktól, hogy éjjel-nappal a trónján ül, onnan hallgatja a külvilág neszeit. A játékosok különféle hangszerekből állítják össze a szereplőket. A dobokat, pánsípokat, xilofonokat, fúvós és pengetős instrumentumokat meg is szólaltató bábjátékosok így némi humort csepegtetnek a nem éppen eseménydús történetbe. A fesztivál nagy meglepetése a Tel Aviv-i Orna Porat Gyermek- és Ifjúsági Színház Péter és a farkas előadása. Noa Lev rendező és Nadav Vikinski zenei rendező olyan mozgásszínházat hozott létre, amelyben a zene maga is a kaland része: a játékosok vokálegyüttest alkotva szólaltatják meg Prokofjev melódiáit Itzik Winegerten feldolgozásában. A majdnem üres színpadon két létra áll. Az egyik kisebb, a másik nagyobb. Ezekkel játssza el a hat színész az események valamennyi helyszínét: Péterék portáját, a mezőt, a kacsaúsztatót és azt a bizonyos fát, amelynek ágain elejtik a farkast. A szemünk előtt egyszerű jelzések – néhány maszk, sapka, bajusz – segítségével válnak kiskacsává, farkassá, nagyapóvá, énekesmadárrá, macskává, vadászokká. Úgy kacsintanak össze a közönséggel, hogy közben számítanak a fantáziájára. Elsősorban a gyerekekére. Ez az előadás a fesztivál kivételeinek egyike: úgy szól a legkisebbekhez is, hogy játszótársaknak tekinti őket. Nem lehajol hozzájuk, hanem a magasba emeli őket. Hasonló szellemben közelít a közönséghez a ljubljanai Kisszínház A rút kiskacsája is. Robert Waltl rendező és Natalija Manojlović koreográfus három színésszel mesélteti el a baromfiudvarban hattyútojásból kikelt fióka tanulságos históriáját. Egy gyerekről, de nem feltétlenül a gyerekeknek szól a rzeszówi Maska Színház Kisfiú a fényképalbumból című előadása, amely Vytauté Žilinskaité litván írónő színdarabjából készült. A történet egy apáról és a fiáról szól. Az apa valamikor maga is gyerek volt, nagyon félt a pulykától, és szembekötősdit játszott, de mostanra mindent elfelejtett, nagyon fontos ember lett, megkopaszodott és nem ér rá. A kisfiú már majdnem tízéves, van egy helikoptere meg egy gőzhajója. És rengeteg kérdést tesz fel, amelyekre az apjától vár választ. A metaforákkal teli színjáték egyszerre láttatja a világot az örökké siető felnőtt és a kíváncsi kisgyerek szemszögéből. Rimas Driežis rendező a fotóalbum szellemiségéhez híven papírt imitáló síkbábokkal jeleníti meg a történetet. A remek ritmusú előadás Julija Skuratova papírkivágásokra emlékeztető figurái segítségével emelkedik el a valóságtól a szürrealista metaforák világába. Méltán aratott osztatlan sikert és nyerte el a fesztivál fődíját a Budapest Bábszínház Líra és Epika című előadása. Pedig Szabó Borbála és Varró Dániel mesének álcázott irodalmi pamfletje is csak látszólag szól a gyerekekhez. Pompás szójátékai és kínrímei inkább az ínyenc felnőtteknek kínálnak önfeledt szórakozást. Különösen nehéz helyzetbe kerül a produkció idegenben, ahol a felnőtt szakmai közönséghez nyelvismeret híján, a nézőtéren ülő szabadkai magyar gyerekekhez pedig életkoruk miatt nem juthatnak el a játékos irodalomóra igazi értékei. A színház mégis képes néha megmagyarázhatatlan csodákra: a zsűri tagjai megérezték az előadás szellemét, engem csak a történet részleteiről és a nyelvi lelemények jellegéről faggattak a szünetben. A kapott információkat bólogatva vették tudomásul, hiszen igazolva látták sejtéseiket. Mácsai Pál rendezése és Bagossy Levente bábjai (amelyek a további nyolc elismerés egyikét, a legjobb bábtervekért járó díjat is elnyerték) kiemelkedő értékek a Budapest Bábszínház utóbbi éveinek műsorán. Mindketten ráéreztek arra, amit a más műfajból érkezett rendezők többsége nem szokott észrevenni: hogy a bábok puszta jelenléte még nem teremti meg a bábjáték csodáját. Bagossy újságpapírból, hullámkartonból és csomagolópapírból készült bábjai mindenre képesek. A papír egyszerre utal a történet és a szöveg irodalmi fricskáira és az egykor volt főúri bábjáték eleganciájára. Egyszerre jelzés és majdnem-naturalizmus. Mácsai pedig néhány hét alatt megértette azt, amit egy kiváló cseh bábművész, Josef Krofta így fogalmazott meg harminc év bábszínházi tapasztalataival a háta mögött: „Az animáció nem annyit jelent csupán, hogy mozgatjuk a bábot, hanem hogy lelket lehelünk bele. Lelket lehelni egy élettelen tárgyba nem azonos azzal, hogy létrehozzuk a valóság tökéletes másolatát. Nem az a jó bábjátékos, akinek a bábja egy villával képes felvenni és feltekerni
egy szál spagettit. Ez mesterség, míg a művészet arról győz meg bennünket, hogy minden tárgynak, amit megérint, saját lelke van, amelyet ő fedezett fel és ő kelt életre.” Ez a lélek jutott el mindazokhoz, akik 2010. május 19-én ott ültek a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház nézőterén.
BALOGH GÉZA http://www.criticailapok.hu/index.php? option=com_content&view=article&id=37970&catid=23&Itemid=2
